Kenyér
Kidudorodik arcom, mint a sár, |
ha mezítelen lábbal rátaposnak, |
pépjébe durván rengeteg sivár |
vonást dagasztanak bele az ujjak, |
|
hogy keljek meg az iszonyú kelésre, |
amit erjeszt a fekete kovász, |
vigasztalan elváltozásban és e |
földön legyek sebek közt duzzadás, |
|
nőjek, bezárva keserű kenyérbe, |
amely belülről habzik, forrva-forr |
s kívülről alig láthatóan, élve |
szűkül a szemrés, ferdül el az orr, |
|
arcomon áll az esztendők sora, |
tapos, tapos, amig csak nem nyű el, |
engem is Isten alkotott, csak a |
kezét feledve, lábbal és dühvel. |
|
|
|