En attendant moi-même

 

 

 

 

Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szivemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

 

 

 

Kenyér

Kidudorodik arcom, mint a sár,
ha mezítelen lábbal rátaposnak,
pépjébe durván rengeteg sivár
vonást dagasztanak bele az ujjak,
hogy keljek meg az iszonyú kelésre,
amit erjeszt a fekete kovász,
vigasztalan elváltozásban és e
földön legyek sebek közt duzzadás,
nőjek, bezárva keserű kenyérbe,
amely belülről habzik, forrva-forr
s kívülről alig láthatóan, élve
szűkül a szemrés, ferdül el az orr,
arcomon áll az esztendők sora,
tapos, tapos, amig csak nem nyű el,
engem is Isten alkotott, csak a
kezét feledve, lábbal és dühvel.

 

 

 

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne
és mutatná az én időm,
mely mutatná, hogy szemlesütve
felém egy drága néni jön,
s hogy édes-e vagy keserű-e
a perc és bongna békítőn,
s jelezné fényes sárga tűje,
mi változik lenn és mi fönn.
Az egész házban nincs egy óra,
mely mutatná, hogy mit tegyek,
mikor menjek találkozóra,
avagy velem mit tegyenek,
hogy perceim megsokasodva
hova, hova is legyenek,
s jelezné fényes, sárga tolla
a halált, vagy az ünnepet.

 

 

 

Agyag

Agyagból gyúrtam embereket
és aztán beléjük leheltem
köhögve, sípolva a lelkem,
hogy legyen elég szeretet
bennük, a napon szárítottam
őket, arany lett a fejük,
s az istenük, az istenük
lettem a fényben és a porban.
És ma már senki sincs velem,
nem lehet bírni közelségem,
se meghajolva, se merészen
nem lehet bírni már velem,
mert igaz, elébük térdelek,
oly nagy bennem az áhítat,
de kiszúrom a szemüket
és letöröm a karjukat.

 

 

 

Naplócska

A piroshéjú alma-ketrec
fogott körül, anyányi otthon,
törleszkedtem az életemhez,
hogy legyek, ha már megfogantam.
Hurkolt a nap. Mesék pora
rakódott vékony tagjaimra,
mint egy királyfi, akkora
voltam, vagy mint egy sárga szilva.
A nádban játszottam le később
tizenegyéves ifjúságom,
hol barátot találtam és nőt,
tél-túl az óperenciákon.
Aztán megnőttem, mint becses
vadállat, kinek jó a bőre
s úgy néztem, ahogy véreres
szemükkel ők a fűre, földre.
Majd rámszakadt az ár, a víz
s rámszakadtak a lompos esték.
Élek napot-napra. Ez is
valamiféle hősiesség.

 

 

 

Egyhelyben

Öregszem. Szeretek
valahol lenni már,
egy fogolyarcú házban,
mely kinyit és bezár,
egyhelyben, mint a holló
a vastag ágakon,
mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol.

 

 

 

Kishúgomnak

Az emberekből dől a napsugár,
csak egynéhányan vannak a sötétek,
mint tyúkok lába, terpeszkedve áll
bennük sárgán s meredeken a lélek.
Ó, gyermek arca, melyre varju száll,
mit is mondhatnék csöndesen tenéked?
Hogy merre tart egy-egy sötét madár,
s oly dolgokat, miket magam sem értek?
Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár,
a nagy mezőkön örül, aki már
a visszavonhatatlan útra lépett,
én állok itt csak, tépve, pettyesen,
mert földi dolgokra emlékezem,
mik tőlem lettek s velem véget érnek.

 

 

 

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,
amellyel széjjelvertem csöndesen
az öregasszony reszkető fejét én,
ki nézte mind a két szemem,
hol egyikbe, hol a másikba szállt át,
mint rebbenő madár, tekintete,
míg megtalálta végleges homályát
s mint nagy függöny, hullott a földre le.
Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,
ezt a repedhetetlen koponyát,
ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,
vagy még tovább?
Segíts, Napóleon s te gyáva cikk,
hogy megtaláljam homlokán a ráncot,
ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,
és úgy csináljam, ahogy fába vágok?
Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy
a szenvedés az emberek fején,
hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,
szekercéd hozzá nem elég kemény.
Senki se szól. A gyilkosok fehérek,
mint teknő mélyén áztatott ruhák,
a madarak az égig felrepülnek,
vagy még tovább.

 

 

 

Vak

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék
redőny mögött, puha denevér-tollak
között letölti árva életét még,
mielőtt a tárgyak belehatolnak.
 
Láttál-e súlyos, néma réteket
 
lehúnyt szemhéjaid mögött?
 
Ő ilyen puha tájon tévelyeg,
 
ahol a szag kemény s a köd.
 
Ő félve lép örökös szigeten,
 
megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.
 
Szemed neki kemény és idegen,
 
borostás arcod olyan, mint a tarló.
Egy nagy szobában ül végezetül,
sötét, magányos széken, mint a törpék.
Lábával fogja a földet körül
és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

 

 

 

A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek
ahogy Veszprém tetőit bámulom
csontváry-kék egekre kifeszítve
lebeg könnyedén a nehéz Bakony
És percről percre változik a kép
a kékvörös most ólilába vált át
a kétméteres kis kőbalkonon
ki-ki siratja önnön ifjuságát
Egy lánnyal állok itt örömösen
szeretem őt bár nem is ismerem
ő azt siratja ami még lehet
magam meg azt ami már elveszett
Egymást siratjuk Egy madár huz át
talán ez is maga az ifjuság
a lány meg nézi a vörös eget
ahogy föllángol – mivel este lett
Aztán csak állunk mint a kőkirályok
Fölöttünk István és Gizella hallgat
siratjuk a leendő ifjuságot
siratjuk az elveszett birodalmat.

 

 

 

Kérés

Kis napot adj, kicsiny napot,
amilyen embereknek juthat,
őrjítő-puha meleget,
kétségbeejtőt, nyomorultat.
Kis napot adj, kicsiny napot,
a háztetőkön épphogy élőt,
a fejükön, a hajukon
rajongva érezzék az élők.
Kis napot adj, kicsiny napot,
kifordultat, elveszítettet,
amilyen jut, ha elhever,
egy nyitott ingű tizedesnek
Kis napot adj, kicsiny napot,
nem nyarat kérek, csak hogy este
húsba burkolt csontjaimat
valami átmelegíthesse,
kis napot adj.

 

 

 

Születés

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,
görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,
a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,
tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,
a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,
térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,
recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]