Örökké
| Örökké van a táj, a fák, az almakertek, |
| a fák végén a lomb vagy a diólevél, |
| miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, |
| ahogy ujjaival a víz széléhez ér. |
|
| Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja |
| kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, |
| a lebegő ködök a levegőbe fúrva |
| egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok. |
|
| A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, |
| a billenő hegyen a tér sziklája áll, |
| mint mértani idom, amelybe zárva él egy |
| madár és énekel tízezer éve már. |
|
| Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják |
| a szivemet, szegezz a fák közé oda, |
| ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság |
| s aranyként tündököl a tárgyak homloka. |
|
|
Kenyér
| Kidudorodik arcom, mint a sár, |
| ha mezítelen lábbal rátaposnak, |
| pépjébe durván rengeteg sivár |
| vonást dagasztanak bele az ujjak, |
|
| hogy keljek meg az iszonyú kelésre, |
| amit erjeszt a fekete kovász, |
| vigasztalan elváltozásban és e |
| földön legyek sebek közt duzzadás, |
|
| nőjek, bezárva keserű kenyérbe, |
| amely belülről habzik, forrva-forr |
| s kívülről alig láthatóan, élve |
| szűkül a szemrés, ferdül el az orr, |
|
| arcomon áll az esztendők sora, |
| tapos, tapos, amig csak nem nyű el, |
| engem is Isten alkotott, csak a |
| kezét feledve, lábbal és dühvel. |
|
|
Óra
| Nincs egy nagyóra, amely ütne |
| mely mutatná, hogy szemlesütve |
| felém egy drága néni jön, |
| s hogy édes-e vagy keserű-e |
| a perc és bongna békítőn, |
| s jelezné fényes sárga tűje, |
| mi változik lenn és mi fönn. |
|
| Az egész házban nincs egy óra, |
| mely mutatná, hogy mit tegyek, |
| mikor menjek találkozóra, |
| avagy velem mit tegyenek, |
| hogy perceim megsokasodva |
| s jelezné fényes, sárga tolla |
| a halált, vagy az ünnepet. |
|
|
Agyag
| Agyagból gyúrtam embereket |
| és aztán beléjük leheltem |
| köhögve, sípolva a lelkem, |
| hogy legyen elég szeretet |
| bennük, a napon szárítottam |
| őket, arany lett a fejük, |
| lettem a fényben és a porban. |
|
| És ma már senki sincs velem, |
| nem lehet bírni közelségem, |
| se meghajolva, se merészen |
| nem lehet bírni már velem, |
| mert igaz, elébük térdelek, |
| oly nagy bennem az áhítat, |
|
|
Naplócska
| fogott körül, anyányi otthon, |
| törleszkedtem az életemhez, |
| hogy legyek, ha már megfogantam. |
|
| Hurkolt a nap. Mesék pora |
| rakódott vékony tagjaimra, |
| mint egy királyfi, akkora |
| voltam, vagy mint egy sárga szilva. |
|
| A nádban játszottam le később |
| hol barátot találtam és nőt, |
|
| Aztán megnőttem, mint becses |
| vadállat, kinek jó a bőre |
| s úgy néztem, ahogy véreres |
| szemükkel ők a fűre, földre. |
|
| Majd rámszakadt az ár, a víz |
| s rámszakadtak a lompos esték. |
|
|
Kishúgomnak
| Az emberekből dől a napsugár, |
| csak egynéhányan vannak a sötétek, |
| mint tyúkok lába, terpeszkedve áll |
| bennük sárgán s meredeken a lélek. |
|
| Ó, gyermek arca, melyre varju száll, |
| mit is mondhatnék csöndesen tenéked? |
| Hogy merre tart egy-egy sötét madár, |
| s oly dolgokat, miket magam sem értek? |
|
| Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár, |
| a nagy mezőkön örül, aki már |
| a visszavonhatatlan útra lépett, |
|
| én állok itt csak, tépve, pettyesen, |
| mert földi dolgokra emlékezem, |
| mik tőlem lettek s velem véget érnek. |
|
|
Raszkolnyikov
| Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém, |
| amellyel széjjelvertem csöndesen |
| az öregasszony reszkető fejét én, |
| ki nézte mind a két szemem, |
|
| hol egyikbe, hol a másikba szállt át, |
| mint rebbenő madár, tekintete, |
| míg megtalálta végleges homályát |
| s mint nagy függöny, hullott a földre le. |
|
| Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém, |
| ezt a repedhetetlen koponyát, |
| ó, meddig üssem? Ameddig szeretném, |
|
| Segíts, Napóleon s te gyáva cikk, |
| hogy megtaláljam homlokán a ráncot, |
| ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit, |
| és úgy csináljam, ahogy fába vágok? |
|
| Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy |
| a szenvedés az emberek fején, |
| hogy lecsaphasd, elégtelen vagy, |
| szekercéd hozzá nem elég kemény. |
|
| Senki se szól. A gyilkosok fehérek, |
| mint teknő mélyén áztatott ruhák, |
| a madarak az égig felrepülnek, |
|
|
Vak
| Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék |
| redőny mögött, puha denevér-tollak |
| között letölti árva életét még, |
| mielőtt a tárgyak belehatolnak. |
|
|
Láttál-e súlyos, néma réteket |
|
lehúnyt szemhéjaid mögött? |
|
Ő ilyen puha tájon tévelyeg, |
|
ahol a szag kemény s a köd. |
|
|
Ő félve lép örökös szigeten, |
|
megbotlik, biccen, mert lépése gyarló. |
|
Szemed neki kemény és idegen, |
|
borostás arcod olyan, mint a tarló. |
|
| Egy nagy szobában ül végezetül, |
| sötét, magányos széken, mint a törpék. |
| Lábával fogja a földet körül |
| és várja, hogy a tárgyak összetörjék. |
|
|
A város pillanata
| Fölszállanak a szívembe a színek |
| ahogy Veszprém tetőit bámulom |
| csontváry-kék egekre kifeszítve |
| lebeg könnyedén a nehéz Bakony |
|
| És percről percre változik a kép |
| a kékvörös most ólilába vált át |
| a kétméteres kis kőbalkonon |
| ki-ki siratja önnön ifjuságát |
|
| Egy lánnyal állok itt örömösen |
| szeretem őt bár nem is ismerem |
| ő azt siratja ami még lehet |
| magam meg azt ami már elveszett |
|
| Egymást siratjuk Egy madár huz át |
| talán ez is maga az ifjuság |
| a lány meg nézi a vörös eget |
| ahogy föllángol – mivel este lett |
|
| Aztán csak állunk mint a kőkirályok |
| Fölöttünk István és Gizella hallgat |
| siratjuk a leendő ifjuságot |
| siratjuk az elveszett birodalmat. |
|
|
Kérés
| Kis napot adj, kicsiny napot, |
| amilyen embereknek juthat, |
| kétségbeejtőt, nyomorultat. |
|
| Kis napot adj, kicsiny napot, |
| a háztetőkön épphogy élőt, |
| rajongva érezzék az élők. |
|
| Kis napot adj, kicsiny napot, |
| kifordultat, elveszítettet, |
| egy nyitott ingű tizedesnek |
|
| Kis napot adj, kicsiny napot, |
| nem nyarat kérek, csak hogy este |
| húsba burkolt csontjaimat |
|
|
Születés
| szilánk közt megszorulva, |
|
|
|