Halló, Krisztus

Antifóna

Tavasz, tavasz, te bőven áradó,

szél-patakokkal megduzzadt folyó,

öntsd ki a földre zúgó vizeid,

amíg a világ veled megtelik.

Én is így jöttem, illat, rohanó

csatorna, napfény, égből zuhanó,

hogy betöltsem Mózes, Illés felett

a törvényeket és a földeket.

En attendant moi-même

Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,

a fák végén a lomb vagy a diólevél,

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,

a lebegő ködök a levegőbe fúrva

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,

a billenő hegyen a tér sziklája áll,

mint mértani idom, amelybe zárva él egy

madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják

a szivemet, szegezz a fák közé oda,

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Kenyér

Kidudorodik arcom, mint a sár,

ha mezítelen lábbal rátaposnak,

pépjébe durván rengeteg sivár

vonást dagasztanak bele az ujjak,

hogy keljek meg az iszonyú kelésre,

amit erjeszt a fekete kovász,

vigasztalan elváltozásban és e

földön legyek sebek közt duzzadás,

nőjek, bezárva keserű kenyérbe,

amely belülről habzik, forrva-forr

s kívülről alig láthatóan, élve

szűkül a szemrés, ferdül el az orr,

arcomon áll az esztendők sora,

tapos, tapos, amig csak nem nyű el,

engem is Isten alkotott, csak a

kezét feledve, lábbal és dühvel.

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne

és mutatná az én időm,

mely mutatná, hogy szemlesütve

felém egy drága néni jön,

s hogy édes-e vagy keserű-e

a perc és bongna békítőn,

s jelezné fényes sárga tűje,

mi változik lenn és mi fönn.

Az egész házban nincs egy óra,

mely mutatná, hogy mit tegyek,

mikor menjek találkozóra,

avagy velem mit tegyenek,

hogy perceim megsokasodva

hova, hova is legyenek,

s jelezné fényes, sárga tolla

a halált, vagy az ünnepet.

Agyag

Agyagból gyúrtam embereket

és aztán beléjük leheltem

köhögve, sípolva a lelkem,

hogy legyen elég szeretet

bennük, a napon szárítottam

őket, arany lett a fejük,

s az istenük, az istenük

lettem a fényben és a porban.

És ma már senki sincs velem,

nem lehet bírni közelségem,

se meghajolva, se merészen

nem lehet bírni már velem,

mert igaz, elébük térdelek,

oly nagy bennem az áhítat,

de kiszúrom a szemüket

és letöröm a karjukat.

Naplócska

A piroshéjú alma-ketrec

fogott körül, anyányi otthon,

törleszkedtem az életemhez,

hogy legyek, ha már megfogantam.

Hurkolt a nap. Mesék pora

rakódott vékony tagjaimra,

mint egy királyfi, akkora

voltam, vagy mint egy sárga szilva.

A nádban játszottam le később

tizenegyéves ifjúságom,

hol barátot találtam és nőt,

tél-túl az óperenciákon.

Aztán megnőttem, mint becses

vadállat, kinek jó a bőre

s úgy néztem, ahogy véreres

szemükkel ők a fűre, földre.

Majd rámszakadt az ár, a víz

s rámszakadtak a lompos esték.

Élek napot-napra. Ez is

valamiféle hősiesség.

Egyhelyben

Öregszem. Szeretek

valahol lenni már,

egy fogolyarcú házban,

mely kinyit és bezár,

egyhelyben, mint a holló

a vastag ágakon,

mert eddig mindig mentem

és nem voltam sehol.

Kishúgomnak

Az emberekből dől a napsugár,

csak egynéhányan vannak a sötétek,

mint tyúkok lába, terpeszkedve áll

bennük sárgán s meredeken a lélek.

Ó, gyermek arca, melyre varju száll,

mit is mondhatnék csöndesen tenéked?

Hogy merre tart egy-egy sötét madár,

s oly dolgokat, miket magam sem értek?

Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár,

a nagy mezőkön örül, aki már

a visszavonhatatlan útra lépett,

én állok itt csak, tépve, pettyesen,

mert földi dolgokra emlékezem,

mik tőlem lettek s velem véget érnek.

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,

amellyel széjjelvertem csöndesen

az öregasszony reszkető fejét én,

ki nézte mind a két szemem,

hol egyikbe, hol a másikba szállt át,

mint rebbenő madár, tekintete,

míg megtalálta végleges homályát

s mint nagy függöny, hullott a földre le.

Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,

ezt a repedhetetlen koponyát,

ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,

vagy még tovább?

Segíts, Napóleon s te gyáva cikk,

hogy megtaláljam homlokán a ráncot,

ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,

és úgy csináljam, ahogy fába vágok?

Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy

a szenvedés az emberek fején,

hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,

szekercéd hozzá nem elég kemény.

Senki se szól. A gyilkosok fehérek,

mint teknő mélyén áztatott ruhák,

a madarak az égig felrepülnek,

vagy még tovább.

Vak

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék

redőny mögött, puha denevér-tollak

között letölti árva életét még,

mielőtt a tárgyak belehatolnak.

Láttál-e súlyos, néma réteket

lehúnyt szemhéjaid mögött?

Ő ilyen puha tájon tévelyeg,

ahol a szag kemény s a köd.

Ő félve lép örökös szigeten,

megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.

Szemed neki kemény és idegen,

borostás arcod olyan, mint a tarló.

Egy nagy szobában ül végezetül,

sötét, magányos széken, mint a törpék.

Lábával fogja a földet körül

és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek

ahogy Veszprém tetőit bámulom

csontváry-kék egekre kifeszítve

lebeg könnyedén a nehéz Bakony

És percről percre változik a kép

a kékvörös most ólilába vált át

a kétméteres kis kőbalkonon

ki-ki siratja önnön ifjuságát

Egy lánnyal állok itt örömösen

szeretem őt bár nem is ismerem

ő azt siratja ami még lehet

magam meg azt ami már elveszett

Egymást siratjuk Egy madár huz át

talán ez is maga az ifjuság

a lány meg nézi a vörös eget

ahogy föllángol – mivel este lett

Aztán csak állunk mint a kőkirályok

Fölöttünk István és Gizella hallgat

siratjuk a leendő ifjuságot

siratjuk az elveszett birodalmat.

Kérés

Kis napot adj, kicsiny napot,

amilyen embereknek juthat,

őrjítő-puha meleget,

kétségbeejtőt, nyomorultat.

Kis napot adj, kicsiny napot,

a háztetőkön épphogy élőt,

a fejükön, a hajukon

rajongva érezzék az élők.

Kis napot adj, kicsiny napot,

kifordultat, elveszítettet,

amilyen jut, ha elhever,

egy nyitott ingű tizedesnek

Kis napot adj, kicsiny napot,

nem nyarat kérek, csak hogy este

húsba burkolt csontjaimat

valami átmelegíthesse,

kis napot adj.

Születés

Nem tudok megszületni,

már látszik a fejem,

ahogy áttört a burkon,

a vastag egeken,

görnyedek és üvöltök,

örökös embrió,

szívemben félelem van,

húsomban semmi jó,

a fölrepedt tojásban

héjasan és vadul,

szilánk közt megszorulva,

ahogy az ék szorul,

tagjaim összegyűrve,

a szülőutakon

hasít a húsban élő

és közös fájdalom,

a véres alabástrom

edényen át, örök

csúszásban, tapadásban

kiáltok és nyögök,

térdem mellemre zárom,

magamra guggolok,

hurok vagyok magamnak

s fájok, ahogy tudok,

recsegek, török, élek,

pereg a vér, a víz,

úgy fájok önmagamnak

és az anyámnak is.

En attendant Godot

Hold

Homályba burkolt hold alatt

látom ahogy az Úr hada

látja milyen kicsi a hold

s milyen nagy a hold udvara

látom ahogy az Úr hada

Látom ahogy földig leér

a hold függönye fátyola

és beborítja befedi

amit kitár az éjszaka

milyen nagy a hold udvara

Elködölünk elváltozunk

egy éjszaka két éjszaka

de közben csak kiáltozunk

ahogy kiált az Úr hada:

beborít a hold udvara

Aztán csak félünk ragyogunk

mint a fekete éjszaka

beborít a hold udvara

(Látom milyen kicsik vagyunk

és milyen nagy az Úr maga.)

A másik élet

A másik élet –

mint a fák haja,

mint a fák héja, fáj, ha beszakítod,

vizsgálod, téped, mint valami titkot –

a másik élet –

minden éjszaka

csak fáj, csak fáj, az álom alatt képek,

reálisak, örökké visszatérnek –

egy nadrágtartó, üres szemüveg,

a másik arc, ajtó benyitva áll,

ki van véve a tokból,

a másik arc, a másik élet, a

földig lebontott fák haja,

fák héja – fáj, ha beletépsz,

véres a fa, vérzik a kés,

a másik élet –

minden éjszaka

kifordított nyöszörgő bogarak

kapálóznak a mennyezet alatt,

kisfejű orvos tüdőt kalapál,

odahajol, visszhangot talál –

a másik élet

nyöszörög, zihál, recseg

a tüdőfelület,

úszik a vízben valaki

fejét időnként kiemeli,

szabályos úszó, szel, vág, halad

és süllyed,

kisfejű orvos, saját tüdejét

nem mentheti meg –

a másik élet

arc, szem, ápoló,

nadrágtartó, elmaradt kézfogó,

fojtogató kéz, egymást simogató

szerelmi kéz és elhatároló

mozdulatok

a másik élet –

kő, vas és trikó,

moziülés, tarka takaró,

eltávolodó

cigánylovak, kocognak a vasút

mellett

a másik élet

vérző lehellet

és behasított körömágy,

– ki tud szeretni?

ártalmatlanul,

oda se érve,

kereszt szabadon,

a másik élet –

álom-aggódás, nyöszörgések

a lepedőn, örökké visszatérnek,

gyerek, nő, arcváz, lukszem, epedő

hit – sose hihető,

sose megnyugvó, sose áttekinthető

a másik élet –

borzalom, vaságy,

beszakított körömágy,

kifele fordított kabát,

fejetlen próba-babák,

üres egyenruhák

a másik élet –

csupa ragaszkodás,

véraláfutás,

kórházi befőtt,

örökös arcú nők,

a másik élet –

csupa borzalom,

nem elragadom – elragadtatom,

extázis egy, extázis kettő,

fa, fa, kivájt fateknő,

fáj a fa, fáj a kivájása,

fáj a héja, fáj a fája,

fáj a haja, lángolása,

elkészítése, szél-szakadása,

fáj a fa, a hasadása,

egymás földarabolása

a másik élet –

a kereszt fája.

Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez.

Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket,

nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott,

kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve,

iszonyú szép madonnákat a folyosókon,

nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam,

rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat,

vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat,

mert nők ültek velem szemben álmatagon,

betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból

s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak,

nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok,

mint tánc közben a test émelyítő körvonalai,

elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre,

senkit se szerettem, csak őket.

Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek,

kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában,

és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete

fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.

Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,

kecses

kézmozdulattal fogadja

a népet, aki repes,

a díszt engedi,

a jelmezeket,

most öltözik pompájába

a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,

készül,

hogy búcsút vegyen

az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán

megáll,

ünnepel, tapsol,

lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!

Arcában micsoda seb,

nincs nála szeretni

érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,

hogy vigye

majd válla a terhet

a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,

gyakorolja,

fejében gondolat van,

termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,

hagyja,

hogy Pilátus

megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,

szögezzék

s evangéliumait

megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,

ahogy kell,

szeme fénylik,

arca okker,

kendő kerül

az arcára,

minden úgy van,

ahogy kívánja.

Másodnaponként

Másodnaponként jő a kis halál,

az életünknek elhibázott része,

hogy kapkodása színpadán

a régi szerepét visszakérje.

Másodnaponként jő a butulás,

átláthatatlan dolgok szövevénye,

anyagcsereként adja föl magát,

vakító éles pontot kér cserébe.

Másodnaponként jő a szeretőd,

idomait ablakban mutogatva,

hogy agyonizzadt lepedők

után egyetlen arcát visszakapja.

Másodnaponként jő a belenyugvás,

kék térképen meg nem tett utazások,

hazát, házat kér, neved tiszta burkát,

mit bátran használhatnak majd a lányok.

Másodnaponként élni nem lehet,

össze kell szorítani csikorgatva

halált, szerelmet, tökéleteset

és ostobát ugyanarra a napra.

Mezítelenül

Istent szerettem volna látni –

csak egyszer! Mezítelenül.

Nem a dicső, a glóriányi

özönben, hanem egyedül,

elhagyatva, egy zugba lökve,

mint egy pondrót, egy bogarat,

hatalmasságából örökre

mikor csipetnyi sem maradt,

ahogyan fekszik összegyűrve,

szemét-száját meresztve némán,

simogatásom sírva tűrje

és ő is rászoruljon énrám.

Bevonulási zsoltár

Én afféle ember vagyok, akinek szentelt barka van a kezében

s magam is szamárháton vonultam be Jeruzsálembe.

A májusi lapok is írják, hogy nagy költő vagyok

és közölni fogják verseimet.

S bár fogdmegek lesik botladozásaimat,

mint jégen a szamárét,

és tudják, hogy nem bírom egyensúlyban tartani a fejemet,

mégis élek.

Kék ég van fölöttem, tegnap is figyeltem,

madarak szálltak el és nőtt a fa

s szent emberek jöttek s kezükben hozták

szattyánbőrből készült vékony saruimat.

Két üdvözlet: égé és földé,

sok hozsánna, kellő alleluja

fogadott, ahogy mentem, mint halvány hold az égen,

de gyilkosaimat alig tudták leszorítani egyéb emberek.

Türtőztették magukat velem szemben nagyfejű írók is,

legszivesebben leköptek volna, de mosolyogtak

s utóbb csak az asszonyok tartottak ki mellettem,

mert nekik van szivük,

kalácsot csúsztattak lopva bő köpenyem zsebébe,

s néhány, hajszállal átcsavart kulcsot dugtak kezembe,

szemükben könny fakadt, s nem ejtették el,

mert tudták, hogy így jobb nekem.

Látod, nem vérzem. Miért? Magam sem értem,

lehet, lehet, hogy ez a rendelés,

a füvek között ki kell bírni a hangot,

bármily kevés.

Húzódik el az árnyék az útból,

vége a körmenetnek

s mindössze hárman ülnek velem az olajfa-illatú mennyegzőn

akik szeretnek.

Próba

Jézus próbakő.

Jézusra mindenkinek választ kell adnia.

Az üveges váróteremben állva

erre felel az utazó, a pap, a bandita.

Jézus próbakő.

Nagy, csillogó teher,

amit elvisz az ember,

vagy nem visz el.

Megkettőzött bizonytalanság,

emberszabású ábra,

felirat a szeretetről

s a zsidók királya.

Jézus olyan, amilyen.

Nincs vele senki,

de a randevún el kell hallgatni őt,

vagy az arcát meg kell figyelni.

Jézus olyan,

mint egy kereszt.

Két karja ki van tárva

s átmetszi egy függőleges.

En attendant ma mère

Anyám–apám szerelme

Anyámnak szép írása volt,

akár a menüett,

úgy kanyarította alá

a kecses betűket,

keringtek és lebegtek és

perdültek, mint a tánc,

apámra kacskaringatón

fonódott így a lánc.

Anyám azt mondta: nem jöhet,

mert fél, nem szereti,

apám azt írta: mindenét

fölajánlja neki.

Anyám azt írta: nem lehet,

apám azt, hogy muszáj,

és röpködtek a levelek

és suttogott a száj.

Anyám mindíg ellenkezett,

azt írta, hogy: ne, ne!

apám a levelek között

csak fuldokolt: te, te!

Forogtak, lengtek a betűk,

kulcsoltak, mint a lánc,

és így lett egyre szabadabb

és szédítőbb a tánc…

Tenisz

A teniszpálya piros salakon

fekszik valami pontos alapon

téglalapok központi négyzetek

képezik az egész területet

Gyerekkoromban itt ugráltak ők

fehér ruhában repeső szülők

egy kicsit komikusnak is találtam

mit ugrálnak a geometriában?

Pengett a húr a labda szíve szólt

apám ütött az anyám lehajolt

karok lendültek combok megfeszültek

a játékban titokban egyesültek

Rezgett a háló és zengett a tér

egy gyerek futott be valamiért

nyesett labdák és baromi ütések

szerették egymást? – Már sose tudom meg.

Tó

Apám, itt van a Balaton,

olyan, mint hogyha hó borítaná,

a távolság a takaróm,

és nincsen kéz, mely fölhasítaná.

És olyan öreg vagyok, mint te,

ahogy a vízből kijövök,

a talpaidat érzem szinte,

ahogy léptél húsz év előtt.

Látod, fürdök én este-reggel,

hogy olyan legyek, amilyen

te voltál. Szemben a hegyekkel

örökös súlyodat viszem,

koponyavarrataid, melyek

olyan finomak, mint az ág,

és barbár szivem fölött hordom

csontjaid katedrálisát.

Rákosfalva

Vasárnapok. Ha Rákosfalva

a fényben magára marad,

s kapuiba feketebajszos

majorosok nem állanak,

a széles út mellett kitárva

nagy akácfák ragyognak és

a kihalt betonon, hiába,

a paprikás udvarba lépsz,

úgy jössz meg, mint egy útonálló,

mert szebbek itt a dáliák,

a rozsdás rombuszokból álló

drót közt a szomszéd átkiált:

megjöttél. Jöhetsz. Erre-erre –

rövidnadrágod térdig ér,

az ajtóban állsz, mint a medve,

ne haragudj meg semmiért,

ez a te országod. Garázsban

dinnyét árul a fűszeres.

Nagy ordítások. Mindíg nyár van.

Ahányszor ide eljöhetsz.

Hatalmas ebédeket adnak,

morognak, szidnak, hogy egyél,

és hátbalöknek, taszigálnak,

és meghalnak egy szavadért.

Hétvége

Mama – szoktam mondani,

ha meg akarok halni,

és üvöltök, ha kínomban

nem tudok meghalni.

Mama – az élet elrepül,

mint rosszul kötött sárkány,

ha elgyengülök öregen,

az iskola előtt vársz rám?

Mama – az élet csupa kincs,

most meg a kapukulcs sincs meg!

Hol a lázmérő? A higany?

Nem találom azt a kincset.

Mama. Elaludni jó.

Előtte jó a surbli.

Mama! Kilenc éve már

nem tudok elaludni!

Mama! Az élet idegen.

Csak a halálba ránts át!

Ahogy a sütőből hirtelen

kivetted a pogácsát.

Már annyi van. Már annyi mam.

Ingerlékeny az éjszaka.

Sietek tarját venni reggel,

meg káposztát, mig van. Mama.

Apám halála

Az eddig széthulló család

anyánk szőkén csavart haja

– a te Gizid az örökélő –

a főlehajtott Sandi bácsi

őrjöngő sírásom a térben

a gyerekek kéztapadása

izzadt kezük a tenyeremben

az ideges és idegen nők

a leningrádi kakukk-óra

mely nem jár és nem is jelez már

a kannákban a jéghideg tej

Falva lebontott pusztulása

szeretetlen gúnyos vitáink

a gyerekek térdremegése

megintcsak én sírok a térben

amíg te főfelvetve fekszel

az ezüstcifra koporsóban –

Riki téblábol az ágy mellett

könnyeit tenyérrel törölve

de még remélünk az orrodban

zöld műanyag-cső oxigénnek

mindenki néz Az ápolónő

Cas is az orvos Ali is

öklendeztünk ahogy besárgult

szájjal kapkodsz a levegőért

a résre nyitott végtelenben

„Ki kell venni az üvegekből

az uborkát…” azt mondod végül

hörgöd az infúzió mellől

mindenki néz mint versenylóra

meddig szaladsz mindenki néz

a szomszéd beteg rokonok

az idegen látogatók a

liftesfiú a keszeg borbély

csak bámulják az arcodat

hogy mikor fogsz végleg összerogyni

Üvölt a sírás mi se könnyebb

a taxiban üvöltve sírok

szorítom halántékomat

a kocsiablak üvegének

hogy nevetni kell ennyi csuklás

egy apa után nem lehet

ekkora üvöltés a térben

a taxiban nem férhet el

és ekkora apa a földek

hűvös mezein hószagú

dunapartjain nem lehet

rángatjuk anyánk fejkendőjét

csáléra áll mint egy bohócnak

s röhögve sírunk hogy itthagytál

bennünket Vili bácsi ballonban

mutatja hova tegyenek

a kriptában vasgerendára

mi félünk hogy majd leesel

röhögve sírok arcomon már

elkenődik a híg maszat

A gyerekek a kezemet

markolják félnek a halottól

ijedten néz Moni hogy hol vagy

semmit sem ért csak toporog

Trudi kőkék szemében újra

fölbukkannak a förtelmek

Dóri a nyakát simogatja

zavarában a Rita néz

bámul az erős semmibe

hová föltartott fejjel éles

állal merészen ellebegtél

a szeretők hátul szoronganak

és otthon sírnak egymaguk de

szétesve is még összefogtál

minket világnagy repüléssel

a megtört őszi ég alatt

az uborkát savanyúságot

nem tudtuk kivenni szoruló

hördülő tüdő-üvegedből

de te mégegyszer összefogtál

minket mint értelmét a világnak

hogy megértsük az érthetetlent

halálod órájában, ámen.

Anyám és mi

Anyánk kórházban van. Mi röhögünk,

mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön

keresztül jön már ez a félelem

a haláltól. S azóta jön-jön.

Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha.

Mi lesz velem? Ilyeneket.

Mi hárman állunk. Elfogódva.

Az ápolónő hozza a gyógyszereket.

A fehér ágyon rendetlenül

van a toll, a könyvek, a párna.

Anyánk az ágyban fölhajol,

hogy ezt a három embert lássa,

az elhagyhatatlan alakokat,

kiknek arca vonásait adta.

Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép,

egy pillanatra.

Ide kap, oda kap, arca beesett,

mint egy lapos kő. Fél, retteg.

Megcsókolja a kezemet és

bízik bennem, mint egy gyermek.

Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi.

Elvégre ez is egy mondat.

Befektettük a kórházba,

én szóltam a barátomnak.

Régi, három férfi, mi nevetünk.

Irtózatos a képünk.

Itt van az egyetlen ember,

akiért éltünk.

Kisded

Anyám egy kisded, látom én,

arca elformátlanodott,

hajkorona van a fején,

nem tudja, mi a cél, az ok,

és kicsi csont-maga köré

nagy testet pumpáltak az évek,

az áldozat nem az övé,

maga a pusztaságba téved,

Istent se látva, vastagon

halad tarkóig ködben,

előrenyújtott karral, oly

keveset lát a körben.

Ahogy szeret, ahogy kegyetlen

ellenségeit csipkedi

torzult arccal, tompa körömmel

beléjük váj – oly kisdedi.

Nincs senkije. Ötévesen

verekszik hatvan éve,

kaszabol körül tévesen,

hogy önmagát elérje.

Hol az anyám? Egy gyereket

látok nyögni az ágyban,

a bátyám ül a kerevet

szélén. „Eltört lábam”

– mondja anyám. „Az én kicsi

lábam az úton eltört.”

Fejét karjára fekteti.

Látom a végtelen kört,

amelyben táncolt és mosott

értetlenül s gyötörten

egy kis gyerek, néz és forog.

És senki sincs a körben.

En attendant ma femme

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,

a réteken át idejön,

két nagy szeme ég, haja lebben,

az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot,

karját kinyújtva a tájba,

mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,

a fák közt, rajz a vizen

cikázik az árnya, a lépte,

hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

tudod-e, hova érsz, te leány?

itt zúgnak estente a vermek,

itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,

az ünneplőm fekete,

ősszel madarak raja krúgat

és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,

a melledet hó födi el

és nappal oly nagy a magányom,

hogy estére nem bírom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?

sugaras kicsi énekesem,

kapaszkodj nyírfa-levélbe,

azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítelen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,

s a bíbor nagy hegyeket

el kell, hogy bírja a vállad –

mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,

csiga fel, csiga le, ez az út,

és én adok néked majd három

szívet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,

szeretlek, mintha te élnél

helyettem egy életen át.

Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.

Egészen behajol a képbe.

Tapogatozó ujjunk alatt ver

a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Nem néztük jól meg az ablakkeretben.

De tarkójára tűz a nap

és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Szabálytalan az orra, szája,

de közelebb jön s pontosan

kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,

hogy fölragyognak könnyű ujjai.

Bejön, leül, levetkezik.

És nem tudjuk már elbocsátani.

Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,

a szeretetnek nincs határa,

nagy kék kabátban volt, hajára

hó hullt a sál mellett csokorban

s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe

a lépés örök ütemével,

mint aki tudja, sose ér el

a tájba csúszó feledésbe,

de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít

a szürkületben, mint lámpa,

lebeg a szélbe kék kabátja

s úgy halad tovább fától-fáig,

amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve

figyeltem a virágokat kint,

hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint

ahogy valaki megígérte,

ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek

szabálya nincs, de mint a rózsa

kinyílik egyszer s elborítja

az utakat, a fát, a kertet

s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,

tövisek közt fog vágyakozni,

a földben nyugszik, százezernyi

kapától, daltól meg nem indul,

– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka

a kert végében összegyűrve,

leégve aranyra, vörösre,

prémmé és szőrré kunkorodva,

a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban

áll a verandán tétovázva,

szilárdan s könnyen, mint egy ábra,

melyben jövő és elmúlás van

ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?

A teljesült virág sem édes?

Az ember hitvány életéhez

kapott kölcsönbe kis szerelmet,

amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva

mint egy kapu, a távoli

mezőkre és utakra ki,

a szeretetnek nincs határa,

ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet

és azután a hóesés,

ott megy valaki. Lépked és

nagy ára van a szeretetnek,

nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,

ahol a kertek vége van,

mit meg kell tennünk, bárhogyan,

míg arra az ösvényre lépünk,

ahonnan már határtalan.

Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,

pedig nem vagy sehol.

Kihajtott blúzban

egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,

mint Mária Magdolna,

a templomban mindenki tiszta,

öregemberek meg vannak mosva,

fiatal asszonyok meg vannak mosva,

a gyerekek aranyra sült bőre

ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,

a vasárnapi porban,

amire mintákat rajzolt

a tegnapi seprű,

nem is tudom hol van ez a falu,

van valahol, Vas megyében,

vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.

Összeszalad egyetlen utcába a világ,

sorba állnak a fák, mert szeretlek,

ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.

Nincs tökéletesség.

Az órák elszaladnak karikalábukon

mint a keszthelyi diákok,

és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,

ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek

és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,

ahol már kukorica van, zöld lobogóval,

a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,

ugye szeretsz,

szeretsz, ahogy akkor mondtad,

mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,

ugye szeretsz,

nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,

hanem a magány drótkötelein

és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,

meg vannak mosva az emberek,

valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap

mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,

szabályosak a nénikék,

kik vejükkel karjukon

végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomhól jövet.

Olyan sokat éltem veled.

Gazdag vagyok.

Még mit

akarok?

Olyan tiszta volt minden óra,

mint a mai nap,

ahogy a kezed két lemezébe fogta

halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót

forgatnék a kezem között,

hogy ne lásd a könnyemet,

mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség

a művek sem azok,

mindegyik nagy, szent,

tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét

a műút mellett lehet venni.

Nem vagy sehol és nincs itt semmi.

Olyan szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,

hogy nem kell meghalni,

a fodrász előtt öt ember

várt borotválkozásra.

Valamikor még gyermek voltam,

meg voltak mosva az emberek,

az ötezerévesek, a meghajoltak,

napi húszórai munka után,

ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,

te vagy az egyetlen

és az összes ember,

te vagy a hordozó

s a kicserélhetetlen.

Sokáig tartott ez az év.

Sokáig tartott ez az óra.

Szeretni kell. Szeretni kell.

S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.

Nem lehet többé dinnyét venni,

ugye szeretsz, folyik a víz,

ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,

ugye szeretsz,

ha meg kell halni, akkor is.

Bizony

Ezt a fokát a szerelemnek

már csak erővel szerezem meg

ez már magától nem adódik

hiányzik az erre való hit

Ez már csupa tűz csupa pernye

és visszahullik a kezemre

tagjaim fájnak feketednek

ezt már nem érti idegen meg

Ezt már nem kezdhetem előlről

ettől mindenki visszahőköl

ezt már csak kicsikarni tudnám

banditamód valami utcán.

Fényből-árnyékból

Fényből árnyékból álló test vagy

halálos repülő

indokolatlan benned ami ember

indokolatlan ami nő

örökös tűzkarokba fognak

az égig érő kínjaid

de a földön az agyonégett földön

örökké emel valakid

röpülj vagy sírj a könnyeidnek

arcomra hullik harmata

röpülj röpülj én tartalak

mint ha az isten tartana.

Temetési zsoltár

Majd jönnek értem asszonyok s a karjaikba vesznek,

mint messzerejtett tetemet az úton úgy cipelnek,

mert súlyos vagyok, mint a föld és mint a nagy halott,

ki erdőt, táblát, éleket maga mögött hagyott.

Nem bírnak el az asszonyok és az útfélre tesznek,

fehér fából ácsolnak majd koporsót és a terhet,

mely lenyűgözte karjukat, a fa közé teszik

és mindenféle hullafőnek elkeresztelik.

Emelnék föl a fejemet, de földre rántja őket,

simogatnák a hajamat, de mind megperzselődnek,

és gyertyát tesznek két kezembe, ámde félredobtam,

és úgy szorítom testüket, hogy bordájuk beroppan:

Kapaszkodom mellükbe és ragaszkodom galádul

az életemhez, amely így bezárul és elárul,

és etetem az izmaimmal a láz görcseit –

s ha nem férek a koporsóba, összetördelik

a csontjaim, mint a vadász erdőszélén a gallyat,

hadd múljon el a földi láz, hatalmas tüzet raknak

a nagy fekete emberek, és félrelökdösik

az asszonyokat s hitvesem vad gyászba öltözik.

En attendant la joie

Keresztúton

Én vagyok a logikus, a logikus, az ember,

viselem az ütéseket kellő türelemmel,

virágomat szétdobom és szemétdombra állok,

mint a hetyketollú kakas s onnan kiabálok.

Csinálom a fintorokat s állok szörnyű rajthoz,

de a verseny a fejemre mindenféle bajt hoz,

ők már régen elindultak, engem hátrahagytak,

köszönök az utcán én már bármilyen alaknak.

Megütöttek, mint a villám üti meg a nagy fát,

s mint a guta az öreget, alig hall, alig lát,

én meg egyre hajladozom, tessék urak, tessék,

és mint Simon, nem éppen Megváltóknak keresztjét

cipelem, s ha Veronika látna most az úton,

nem tudom, miféle mesét kellene hazudnom,

mert ő nem adná oda a kendőjét, majd marha

lesz rápocsékolni azt a selymet ilyen arcra!

Tenger

Egyszer majd, ha egyszer lesz,

elmegyek a tengerhez,

nem nézek se balra, se jobbra,

belevetem magamat a habokba.

Ingben leszek vagy gatyában,

s elvesztem a szaladásban?

Meglehet, ha addig meglesz

az eszem a tengerekhez.

Vagy ing nélkül, gatya nélkül

futok a világ végéről,

mezítláb vagy lakkcipőben,

ahogy éppen telik tőlem.

Nagy oka lesz, nagy oka,

kihúzom magam, mint a katona,

s elmegyek a tengerhez,

egyszer majd, ha egyszer lesz.

Éli teste

Ideg a hing és

örög a porsó

emeg a rúton

árom horosz ló

Illagász cséri

ezével kel

ikor a mégi

ap négre kel

Gyalszik az ermek

tugrik az áj

tegy izedesnek

szőr alutál

Kisten eményre

ogta a forsót

billanni előle

ár noha mincs sód

Az ág finognak

nugy szuj az agy fél

ár a kokosnak

kelhalni az oncért!

Öreg fodrász dala

Fodrászok voltunk

emberek,

elég volt már

belőletek!

Örök harag

a zöld szivacs,

és a pamacs

egy csutka csak.

Hideg, fehér

a tél, a tál,

ujjunk remeg

fél éve már.

Fölöttünk halvány

villany ég,

görnyedünk, én

meg a segéd.

És szálak, szálak

mindenütt,

hajszálak és

fehérnemük.

Piros csíkos

törülközők,

csak arcot látni

és redőt.

A bőrpárnát

kifordítom,

ide, ide,

ha ordítom!

Kopott tükör,

matt ablakok,

én a fehér

fodrász vagyok!

Ő szappanoz

és én kenem

a jobbfelen,

s a balfelen.

A búra búg,

a kályha zúg,

János fiam,

a haj hazug!

Most nincs tovább!

A penge vág,

az elsőnek

csak a nyakát!

Nem csattogok

és nem fenek,

elég volt már

belőletek!

Humor

Nekünk a humor olyan mint a méreg

szakadt tüdők elroncsolt véredények

Emlékezetünk sírhalom

gyepsoros barikádokon

Nekünk a humor Habsburg-monarchia

degenerált múlt-utópizmusa

Nekünk a humor kezdő Budapest

millenniumi baleset

Nekünk a humor a török szerájok

ahol a szeretőmmel vacsorázok

Nekünk a humor cigány homlokára

odanyálazott uraságunk ára

Nekünk a humor délvidéki csetnik

– betojnak és puskájukat elejtik

Nekünk a humorunk a pajesz és a rabbi

és röhögünk: nem tudjuk abbahagyni

Nekünk a humorunk vérrel szakadt mente

röhögünk rajta éjjelente

Nekünk a humorunk a tengerész a lóval

úsznivaló a lábalávalóval

Humorunk a Ratkó-gyerek

az egyre elhelyezhetetlenebb

Még a földreform is humor

miért meghaltunk valamikor

Mi még az anyánk temetésén

is röhögünk a végén

Minekünk csak ellenállás-humorunk van

úszkál mint babérlevél a szószban

egy kicsit keserű egy kicsit savanyú

de térdünket verdessük: ez a bú!

Egy kicsit kiszorult egy kicsit beszorult

mint ajtórés közé a múlt

S a pesti humor! Az eredeti!

a kontinensi és az auschwitzi

aszfaltszagú és speciális

amíg hánytorog a kanális

röhögnünk kell vihog a fog

hogy meddig vagyunk magyarok

Olcsó és ad hoc vicceket

sütünk el fegyverek helyett

bruhaházunk és becsinálunk

– közben a közönségünk ránk unt –

a félbe szelt kenyerű Európában

nevetünk fönn egy aeroplánban

s integetünk a halottaknak

kik egy rémület-revűben vigyorognak…

Nekünk nincs spanyol humorunk

absztrakciónk szürrealizmusunk

itt minden humor egy-egy jellem

ordenáré és kellemetlen

mi mindig azon vihogunk

hogy életben-e maradunk?

Lóhússzék

Lefeküdt a hentes,

nyugovása nem lesz,

a pult mögé, hogyha mondom,

lefeküdt a hentes.

– Sérve van! Sérve van!

– súgta az asszony.

– Fáj neki! Fáj neki!

– mondom, hogy nyughasson.

– Hol van a hentes?

– kérdezte a bácsi.

– Lefeküdt a pult mögé,

könnyű kitalálni.

– Ad nekem hurkát,

a levesbe bordát?

– Szegény, sérvét igazítja,

mondom, az áldóját!

– Hova lett a hentes?

Hova ment a hentes?

– Ej, dehogy ment, te fajankó,

mekkorát füllentesz!

Osztja majd a csontját,

lova fele combját,

csak most még a pultok alatt

sérvét visszanyomják.

– Bádog pult

mögül föláll

a hentes és

lóhúst kínál.

– Itt van a hentes!

Megvan a hentes!

Nem ment haza, mondtam neked,

mostmár mindig meglesz!

Mese

Nincs kis mise meg nagy mise

nem vagyunk boldogok mi se

Még megy a duma a mese

hogy a rózsát ki messe le

a lábosban fő a vese

lesz-e lányunknak kedvese

nincs egy fillérünk tejre se

pedig messze van elseje

a szomszéd kutya kezes-e

ha kész az ebéd eszem-e

ha meghalok még leszek-e

vagy nem marad egy mese se

Nincsen nagy kedvem enni se

tulajdonképpen lenni se

a kést se néztem, éles-e

a vargabéles béles-e

nem bírja ezt a medve se

bizony a medve kedve se

de kedves medve mégis e

medve s a medve kedvese.

Asszonyok politikája

Ó mosni mosni mosni

– a masni masni masni –

a bugyi a harisnya

így kéne megmaradni

bugyiban pántlikában

Buda külvárosában

vagy Sopronban vagy Pécsett

az örök élet végett

akár egy kicsi blúzban

a szocializmusban

fehér főkötőt kötni

mit beborít a kölni

csak mosni mosni mosni

már ezt se tudni hogy mi

sikálni csak habosra

a szocializmusra

meggörnyedt testtartásban

patakban vagy forrásban

fehér legyen a masni

csak mosni mosni mosni…

Nyárutó

A nyári ruhák korszaka lejárt

tulajdonképpen utálom Béjart-t

kevesebbet járok a temetőbe

nem akarok meghalni egyelőre

Borzongok Nyár van vagy nyárvége van

A gyeses nők kuncognak boldogan

Zuhan a szél a levél fejtetőre

áll hogy még a busz is kitér előle

A kezdő őszi fák vöröse szebb lett

mondom utáltam mindig a balettet

Fel kell öltözni Sok a handabanda

Az égből már alig hullik a manna

Eső esik kevés a becsület

meg kell bocsátani mindenkinek

Jaj – nem a tánc kimerevült medencék!

a strandon leengedik a medencét

fürdőruhában úszómester áll

hasa remeg de már nem kiabál

mi is bevonulunk a kék hotelba

fázósan szólva mint az anekdóta

A rózsa fénylik de már nincs szaga

lejárt a nyári ruhák korszaka.

Papa

Én véletlenül szeretem a papámat,

most nem tudom, voltaképp mit csináljak?

Hogy mutassam mások előtt, hogy utálom,

miközben csónakázok vele a nyáron?

Most az a sikk, ha belerúgunk apánkba,

ha tele vagyunk érzéssel is iránta.

Mit mondjak majd a Magdinak, ha megkérdez:

„apád mihez hasonlít, lóhoz, tevéhez?”

Röstellem, hogyha nem szídhatom eléggé,

ha nem nevezhetem ki lóvá, tevévé.

Most itthon írok egyedül a szobámban,

és körös-körül elegendő homály van.

„Ne vedd zokon, apa, ha neved teve lett,

én mindig együtt fogok élni teveled!”

Autószerelem

Eljöttek a Zsigulival hogy hazavigyék a Skodát

Elmentek a Skodával és a Zsigulival hogy a Skodát otthagyják

mert reggel szervizbe kellett vinni Visszajöttek

a Zsigulival hogy megmondják: a Skodát

ott kell hagyni hiszen nem a Zsigulit

kell szervizbe vinni hanem a Skodát aztán

a Zsigulival visszamentek hogy a fiú a Skodával

legyen ha reggel szervizbe kell vinni de a lányt

vissza kellett hozni a Zsigulival és a fiúnak

vissza kellett menni a

Zsigulival a Skodáért hogy a Skoda

ne legyen egyedül és reggel

szervizbe vihesse Így a

Skoda meg a Zsiguli együtt volt de a fiú

meg a lány nem Reggel el kellett jönni

a lányért a Zsigulival hogy visszatérjenek

a Skodáért A Zsigulival visszamentek

a Skodáért a Skoda ott várt a Zsigulira A Zsigulival

és a Skodával elmentek a lány munkahelyére aztán

a fiú visszajött a Skodával hogy elvigye a szervizbe de nem

tudta mert a Zsiguliért érte kellett menni a Skodával A Zsiguli

a lány munkahelyénél ott várt a Skodára a fiú

ott akarta hagyni a Zsigulit hogy szervizbe vihesse

a Skodát de a Zsiguli kellett az apjának

ezért ment vissza a Skodával a Zsiguliért és otthagyta

a Skodát Ott állt két autó között egyszerre

nem tudott a kettőbe ülni így aztán a Zsigulit

hozta el mert kellett az apjának de a

Zsigulit nem tudta odaadni mert a Skodáért

kellett mennie apja beült a Zsiguliba

és visszamentek a Skodáért Ott a fiú átült a Skodába a Zsigulival

az apja bement a munkahelyére a Skodából pedig

a fiú felfütyült a lánynak hogy Skodástól

a Zsiguliért menjenek hogy a Skodát

szervizbe vigyék hogy a fiú vezesse a Zsigulit a lány

a Skodát A lány szerette a Zsigulit

és a fiút a fiú szerette a Skodát

és a lányt de nem lehettek együtt mert a két

autót mindig vezetni kellett A Zsigulival

és a Skodával elmentek a szervizbe és otthagyták

a Skodát A fiú értement a Zsigulival

az apjáért hazavitte és megkérte hogy a

Zsigulival elmehessen a Skodáért a szervizbe Onnan

a lány vezette a Zsigulit a fiú

a Skodát mert nagyon szerettek vezetni így

megint nem lehettek együtt

A Zsigulit hazavitték a fiúékhoz a Skodával

hazamentek a lányékhoz De aztán

a Skodával érte kellett menni a Zsiguliért

és a fiú beült a Zsiguliba a lány

a Skodát vezette a Skoda

nem hagyta magát rákapcsolt a Zsigulira a Zsiguli

a Skodával és a Skoda a Zsigulival

versenyzett és a lány integetett a Skodából

a Zsigulinak a fiú meg a Zsiguliból

a Skodának a Skoda szerette a Zsigulit

a Zsiguli nagyon szerette a Skodát de

soha nem lehettek együtt a Skoda a Zsigulival

a Zsiguli a Skodával így aztán a lány a Skodával a fiú

a Zsigulival… De gyerekük nem lett a lány

hatvanöt éves korában becserélte a Skodát

Mercedesre a fiú meg kiszállt a Zsiguliból és gyalog

rogyadozó léptekkel elindult az erdő felé

madártojást szedni mint gyerekkorában.

En attendant la patrie

Valami

Egy nemzet kellene körém,

egy himnuszt énekelő nemzet,

hogy mégegyszer

ragaszkodjam az életemhez.

Egy aréna-bizonyosság, hogy zeng

a győztest váró stadionban,

azért amiért

valaha bizakodtam.

Egy eldugott tőr kellene,

amit elővehetnék,

egy jót és rosszat torokmetszésig

elválasztó pengét.

Egy kéz kellene. Egy száj.

Egy száj lehellete,

egy nemzet, egy tőr, egy isten,

valami kellene.

Szabadság

Szabadság lóg a fákon

mint óriás gerezd,

ráhullik a szivárvány

és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon

dúsan, hangtalanul,

megérik a gyümölcse,

aztán a földre hull.

Csata-dal

Egy eszméért egy árulásért

fésűért egy nagykabát

és test közé szorított késért

mit rejtenek a balladák

egy mellképért egy gőg-madárért

egy jelképért az ifjúság

hihetetlen nagy hatalmáért

mit öregek nem adnak át

egy országért egy fásulásért

egy törvényért mely egy rakást ért

egy végül mindent vállalásért

meghalni sose késő…

Sebesült

Harmadik nap a katona

így szólt: a szomszéd ablaka

kerek.

Mondtuk, hogy nincsen senki a

szomszédban, ne légy akkora

gyerek.

Negyedik nap a katona

azt mondta: nem kell ballada

neki!

Ő nyugodt, amióta eljött,

csak hagyjuk mi is nyugton megdög-

leni.

Az ötödik nap mondta, hogy

elvesztette a lakatot

s nem ír

anyjának, kár erőszakolni,

se a Vörösnek, hisz mozdulni

se bír.

A hatodik nap fekete

lett a keze. En nem mene-

telek!

kiáltotta s a dombon egy-

ütemben krákogtak a fegy-

verek.

Vasárnap meghalt. Szeme zöld

volt és az oldala kidőlt.

Szegény.

Húgom újságba csomagolta.

Élni akart, de egy lyuk volt a

fején.

Édes anyám

Almáspitéé semmié

volt az anyám És senkié

egy kis darab magyar moszat

volt a nemzetiszín alatt

Néha csinált egy becsinált

levest Maga is bekrepált

a végső három nap alatt

ideje másra nem maradt

Előtte mégis szőke volt

és tündöklőbb mint Göteborg

s a középvilágháborúban

pár ember megmentője volt

Néha emlékszem nevetett

hogy kevés embert szeretett

remélem mégis hogy megőrzi

a magyarhazaszeretet

Honderű

A meglévő a lehetségest

a tehetség a tehetségest

egymás közül úgy irtja ki

hogy el se lehet mondani

Magyar így irtja ki a magyart

ha tündöklőt ha rosszat akart

virágot féreg fát a nyű

– marad a híres honderű

Így harapják át egymás torkát

így harapja át Magyarország

Magyarország vékony nyakát

kilencszáz éve legalább

Látom: csupa hülye közt élek

mégis szeretem e hülyéket

hisz e hülyék csak azért élnek

mert szeretik a hülyeséget.

Bűntudat

A bűntudat a bűntudat

ki tudja holnap mit mutat?

A háborút mi elvesztettük

mint előkelő nő a kesztyűt

Háború után sokat ettünk

ujjunk közt morzsoltuk a tetűnk

magunkra mindig szégyent hoztunk

piszkosak voltunk – mosakodtunk

Barátot kerestünk emlékül

Petőfi emlékezetéül

sírokat ástunk hogyha sír kell

testvéreink alig fértek el

Kapkodtunk – legyen itt egy ország

mit nem hordanak el a hordák

bonbon-falak és csokoládék

közé beékeltük Csák Mátét

Ne legyen baj kedves színházunk

színére új műsort ajánlunk:

Martinovits kiontott vére

ne folyjon a birkák füvére

Isten látja a barmokat

az okokat a bajokat

de ujjal mindig ránk mutat

a bűntudat a bűntudat

Magyar sanzon

Ezek nem könnyű percek

válságban a nemzet

egy októberi délután

jönnek majd menetelnek

kegyetlenek kegyeltek

egyik a másik után…

Még néha fölfigyelünk

áruló az egyikünk

válságban sok jó akad

de nincs aki magyar marad…

Látod így kéne ülni

börtönben hegedülni

hogy jobb sor a másik után

de mi csak mint a hülzni

akarunk üdvözülni

egy kilőtt puska nyomán…

Minket el kéne felejteni

a kalácsot így ejti ki

az éhező fiú a szegény

golyóütötte tenyerén…

Ezek nem könnyű percek

hordunk horogkeresztet

és azután bűnbánolunk

a második hadseregnek

– pusztulása ezredeknek –

számlájával elszámolunk.

Még néha van egy fűszál egy teniszütő

amivel visszaüthető az idő

új országot akarhatunk

ha van hozzá elég magyarunk…

Ez egy nem könnyű nemzet

ki bírja el ezt a terhet

ha ránk rogy a magyar sötét?

ha tudjuk hogy évezredeknek

puskája a csöveknek

mondja a csütörtököt…

Mi még egyszer Széchenyi óta

mint álmában az idióta

ki akartuk vívni a

szabadságot egy éjszaka…

Lásd néked is könnyebb

ne ejts magunkért könnyet

mert a könnyed a kútba hull

apád hány magyart ölt meg?

mi élhetünk egyre többet

végeláthatatlanul magyarul…

Még egy percre van a taktika

Árpád vagy Árpád nyila

még egyszer mi emlékezünk

hogy hová lett a nemzetünk?

Ezek nem könnyű percek

érzem reszket a nemzet

hogy hová kilábolunk…

Mégis magyarnak lenni

olyan csodás amit mi

álmunkban sem álmodunk…

Csupa kert csupa paradicsom

ha ő nem hát én elnyomom

A felhőkön csupa nemzeti ég

de közte kivillan a nemzetiség…

A kankalin meg az ánizs

a zsidóirtások után is

– kertünkben virít a mész –

van-e merszed hogy máris

két világháború után is

még egyszer a szemünkbe nézz?

Hazám

Mint egy család – ezeket utálod,

Mint egy család – ezeket szereted,

mindennapos sunyító árulások,

csodálatos stadionőrület.

Mint egy család – testvér testvért elad,

és aztán testével védelmezi,

elárulja a gomblyukaidat,

s halálán hirdeti, hogy nemzeti.

Mint egy család – leöldököl, kifoszt,

és másnap menti a halottait,

a temetésen fontos lesz a poszt,

öngyilkosaink hősök, valakik.

Ha látom utcán – hányinger kerülget.

Ez az a nép? Ezek a lakosok?

Besúgók, Alföld, elhallgatott bűntett,

de a barackfa virágozni fog?

Megvetemedett kétlelkű emberek

csodát akarnak csoda nélkül

és feltűzik a rendjelet

hőseik emlékezetéül?

Mint egy család – ők maguk irtanak ki,

elfutni, élni, bárhol, valahol,

Párizs, Róma utcáin bujdokolni –,

nincs mentséged – ezekhez tartozol.

Mert néha villan egy-egy férfiarc,

mert hallod hangját egy-egy csecsemőnek,

ez az az ország – akármit akarsz –

a legszebb hely síkságnak, temetőnek.

En attendant l’idole

Csontváry

Újabban mindíg megszűnök és nem vagyok és nem vagyok,

a házakon merednek a vakablakok, vakablakok.

Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem,

nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem.

A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen,

egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem.

Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad

és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt.

Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,

nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.

Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,

nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,

nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld,

menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől:

sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül

a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.

Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek

és hallgató arcával is feleselek, feleselek,

vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani

kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!

Caravaggio

Emmausi vacsora

Jézus olyan, mint egy nő. Magyaráz,

de valójában hallgatnia kéne,

mondom, hajával olyan, mint a néne,

puffadt arcával kit nem tűrt a ház.

Panaszkodik. És zsémbes. Hogy nem értik,

pedig mennyit dolgozott értük a

mezőn-tetőn, még április hava

előtt, ijedten nézik csak a férfik.

Lókupecek, ügyetlen baltojások,

az öregember a karját kitárja,

mutatja, Jézus hogy szállt föl a fára,

az meg legyint, hagyjuk a marhaságot.

Bekötött fejjel ingatja fejét

a legmokányabb, nemrég volt vasárnap,

túl közel van – kapkodnak, hadonásznak,

árnyékuk a sötétkék falra lép.

Ülnek, és esznek, csirke, alma, nyúl

hever a tálon, egyik hinne is,

előrehajol fekete, hamis

szakállával már-már gyanútlanul.

Michelangelo

Sixtusi kápolna

Emberfeletti nők és igricek

boltív közé szorítva függnek,

mozdulataik széttörik

a történettel egybekapcsolt ívet,

nem ábrázolnak semmit, csak erőt,

övék a lábszár végső ragyogása,

ahogy elrúgja magát az örök

és ennél sokkal biztosabb világba.

A próféták az égbe visszatérnek

és visszatörnek minden burkon át,

a szibillák meg az emberiségnek

ajánlják föl nagy testük bánatát.

Isten kinyúlik, mint egy óriás,

ujjhegyei az ujjhegyeit érik

Ádámnak s megteremtik

a nála nem is sokkal kisebb férfit,

ki visszafordul még fájdalmasan

az űrbe, a felhőmögötti habba,

az égbe, hol az Atya keze van,

mielőtt végképp elszakadna.

Bosch

Az angyal

Együtt élek Hieronymus Bosch-sal,

rám mosolyognak őrült arcai.

Ő maga az. Szarvasfejet mutat most,

egy tálcán hozza valaki.

Előbbre hattyú ül a tálon. Ádám

röhög azon, hogy meg kell halnia,

és ártatlan zsoldosok közepében

Jézus olyan, mint egy haramia.

Az asztalon vékony kés, tört kenyérke.

Nem az Úr teste. Hátul fekete

stólával ül egy pap s a jobbsarokban

lóg a falon a gazda szőnyege,

csupa aranyból, összevissza rajzzal,

amelyből végül kitűnik a rend,

a baloldalon áll egy kicsi angyal

és ujjal mutatja a végtelent.

A kert

Aztán hajóra száll a szerzetes,

és oda lép ki, hova nem szabad,

hol billen a hab, mert víztükörben

múlatják maguk a híres halak.

Nevetni kell az édenkerti bálon,

csigában lakik két nő s a madár

szemérmetlen csőréivel csípi egyre

mellbimbójukat. Ilyen ez a nyár.

Vörös sátorban hosszukás madonna

hevül. Egy macskán három asszony ül

hátrahajolva, a púpostevén meg

bakfis utazik mezítelenül.

Különben itt mindenki meztelen,

mezítelenek még a lovak is,

a növények, a kagylók, a királyok,

és mezítelenül folyik a víz

a halhatatlan, túlvilági tájra,

ahol egy halban kisgyerek lakik,

és meztelen nők kézenállva várnak

az út szélére valakit.

Egyetlenegy fekete nő, fejével

egyensúlyoz egy paradicsomot.

Fekete férfi is csak egy van. Úgy

szeretik egymást s mégse boldogok.

A szent

De a vízben, palástban és bokáig

előbbre gázol Kristóf, lábai

megtámaszkodnak egy-egy ingoványon,

nem akar túl fontosnak látszani,

nagyobb, mint a folyó. Mert ember és szent.

Messze a part, de azért átviszi

a gyereket. Egy hal lóg botja mellett.

És mellette a táj is oly kicsi.

A rotterdami múzeumban ők már

betöltötték az égboltozatot.

Az ágon egy kancsó van, amivel majd

vizet merítenek a vándorok.

Velázquez

Szent János Patmos szigetén

„Ez a János a Patmos szigetén

nagyon reális. Buta feje van,

együgyűen néz egy határtalan

kis jelenésre, lábán nagy az ér.

Spanyol feje inkább viadalokra,

vagy óriási mellekre gondolna,

kis bajsza van, az arccsontja kiáll.

Sörte hajjal benőtt a homloka

s nyitott szájjal hajol oda

hol fény lebeg… Hülyébb, mint egy király”

Nagy hálóingbe burkolózva ül,

ferdén teszi térdére a papírt.

Egy tollat fog irtózva a kezében,

és úgy tartja, mint aki sose írt.

Klee

Piros ballon

Ó, luftballon, a luftballon

csak szálljon az utcák fölött,

ahol mértani alapon

a város lakossága nyög.

Olyan akár a nap, a szép

utcák fölött a fénybe száll,

ahol üres egekben ül

a fénylő, meztelen király.

Ez a város már csupa tér

és egyúttal a tér hiánya,

a házsor a végére ér,

ahogy gyerek száján a skála.

Ez a város már csupa rend

s a kristály összevisszasága,

melyben a karcsú végtelent,

mint egy hajtűt, mindenki látja.

Ó, ez a város nincs sehol,

nincs tere, nincsen lakossága,

de sorsáról gondoskodik

az egek légüres királya.

Kandinszkij

Kezdetben

Nem volt világ s te láttad vázait,

az állatoknak nem volt még fülük,

a virágoknak zöldje, csak fehér

üvegcsöveknek látszottak, a törzs

magában zihált, mint egy fujtató,

üres tüdők, melyekben zöld víz állt,

összecsuklottak, mint harmonikák,

szervek épültek be az állatokba,

és meghajló térd – leendő világ.

Az emberiség lánca, őstelep,

amit nem ér el az emlékezet,

csak dobhártya mögé zárt virág,

agyat benövő csend, kálváriák

a lélek hegyén, az agykoponyák

hegyén, amit fogaskerék-csipkéjű csont

illeszkedése végül egybevont.

Agy és virág, ősformák fekhelye,

a vonalak lengése fekete,

piros mütyürkék, kezdetlen kezek,

háttér az ég – és mindíg fekete.

Nincs kocka se, se kör, csak majdnem kocka, még

nincs kész a kéz – de nézhető s lehet,

lehet még kéz s még több is – gyík, madár,

minden lehet, átbillenő helye

ez a világnak – megteremthető,

nyalábolható, rendszerezhető,

ha hozzáér a meztelen Ige.

Egry József

Képek

Nem bírja a tér a világot,

kitérne kitörne belőle,

a lányok s a ferde halászok

elszállnak a híg levegőbe,

oly friss ez a reggeli pára,

keveregnek és kavarognak

a színek a tomaji tájba

s nagy képei a Balatonnak.

Úgy ég a vidék vörös üstben

s a víz is lángol alatta,

az asztag is ég keserűen,

az ég ég s ég a veranda,

lebegve lobognak a székek,

a házak, a fák, a vitorla

s elönti a mértani képet

kibugyogva a nap teli torka,

ropogva törik meg a nádszál,

úgy égeti őket a festő,

égő madarak raja száll, száll

s zuhog le a kékszínű eső…

Egyenes tehenek menetelnek

pirosló körvonalakban

s tetején a sárga vizeknek

puha színek mennyköve csattan,

fölolvad a gyertya a tóban,

ahogy viaszát belemártja

a vízbe s az égre kilobban

a bősz alakok lobogása.

A két kamasz Betlehemére

is zúdul az ibolya áram,

a nők is eltűnnek elégve

s végül csak a táj, csak a táj van!

S a tóban a görbe, magányos

halász, aki küzd a keszeggel

s a tihanyi halszagú János

Jézust gyötrődve keresztel.

Húzódik a ránc meg az árok

a bánatos grimaszú arcra:

a mester oly szépeket lát, hogy

vergődik, irtózik az arca,

mert tudván tudja a tájat,

ahol nyugovása sosem lesz,

szemében eltörnek az ágak

s kialszik arcában a reflex.

En attendant l’ami

Szék

Egy széket tartok a sarokban,

hogy leülhessen, ha betoppan

valaki – és lássam, ott van.

Akárki jön, csak mindig lássam

abban a szoba-beugrásban,

Isten betonos árnyékában.

Még senki sem jött. Fülelek csak,

hogy a lépcsőkön csak fölcaplat,

dörömböl, ordít, mint a hadnagy.

Ujjongna, sírna őkegyelme,

leülhetne és ott lehetne,

míg élek. Aztán elmehetne.

Ajándék

Csütörtök volna, drága reggel

és drága alkony, drága perc,

mert annyit ér mindegyik ember,

amennyit néki adni mersz.

Nem az a fontos, amit adhatsz

valakinek, hanem amit

egy olyan szívvel elfogadhatsz,

amit a szenvedés hasít.

A táruló a tárulónak

így lesz apja és gyermeke,

ha majd halált hoznak a holdak,

az ember megbékél vele.

Moszkva felé

fekete föld,

nyírfa, nyírfa, táj,

őr, híd, nyírfa, messze,

erdő, állva őr, alva ember,

rét, nyírfa, nyírfa, zöld,

fű, messze ég, távol ég,

fekete föld, rét, messze város,

távol ég, nyírfa, nyírfa,

zöld, réten asszony, házban őr,

fenn ég, áll az ég,

nyírfa, nyírfa, tea, rét,

hosszú erdő, messze város,

távol ég, rét, rét, platina fog,

platina város, platina ég,

messze út, ház a házon,

hagyma, hagyma csúcsa ég, alva asszony,

halva férfi, platina város, pénze réz,

egy kopejka, két kopejka

vodka, vodka, nyírfa, hagyma,

fönn a házon hagyma ég,

arany hagyma, platina hagyma,

cár, a cár, muzsik, cseléd,

alva asszony, halva férfi,

gyermek fekszik, liba lép,

platina város, nyírfa, nyírfa,

szőkeség, keserűség,

doboz-arca, szép az arca,

nyírfa, nyírfa, platina ég,

platina fog, platina haj,

tea-barna, hosszú tél,

sár, rét, fekete föld,

mély az út, öreg kerék,

cár, a cár, a cárevics,

szakonyi, gyurkovics,

ház a házon, mennyi ablak,

nyírfa, nyírfa, áll az ég,

platina fog, platina város,

nyírfa, nyírfa, őr, híd, híd-őr,

szőkeség, az arca barna,

kis szobor, nagy szobor, pléh

szobor és arany szobor,

ég, távol ég, messze, messze,

két kerék,

fekete föld, a síkja barna,

szőkeség,

platina város,

nyírfa, nyírfa,

cár, a cár, a

száll az ég

Mindennap

Mindennap ugyanazt megtenni menedék,

körénk rakódnak a mozdulatok, szokások,

ahogy az ember a tér kockájára lép,

vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.

Sajátmagának így épül örökre gólem,

amit a nap hevít, félelmetes golyó,

nem marad vele már egy barát, egy rokon sem,

nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,

nem marad a szivén esztendő és harag se,

járkál a tereken csak, mint mogorva gép,

a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le,

és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,

amely beégeti hevét a vérbe, csontba,

hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,

bemegy az ember a sugárzó csarnokokba

a kék lapok közé, aztán kijön megint.

Az álom

Az álom amire épül

soha el nem törik

úgy kell majd megszakadni

holnap reggelig

soha el nem hagy minket

az a leány

akire vágyunk

holnap holnapután

az álom örökké épül

Balaton-kék egekig

úgy kell majd megszakadni

holnap reggelig

elkezdünk újra szállni

fényes felhők fölé

hogy fönn a zuhatagban

övé legyünk övé:

övé ki soha nincsen

és nem is lehetett

ki soha meg se látott

és nem is szeretett

ki föld alá legúnyolt

lenézett mint a port

ki félrehaladtában

az úton letiport

ki azt se tudta hogy ki

vagyok vagy lehetek

ki elröpült mellettem

ki sose szeretett

övé ki azt se tudta

hogy egy házban lakunk

és akármennyire élünk

maholnap meghalunk

övé akinek annyi

se volt a szép nevem

hogy fölismerjenek ha

gyilkosként végezem…

Az álom amire épül

a csókja az íze

fölfoghatatlansága

a blúza pertlije

miközben lehanyatlik

fejünk fölül a nap

az álom amire épül

az álom megmarad.

Fajankó Villon balladája

Minden órában vágj pofát

csúfolj ki álszent szenteket

a kerékbe tört ifjuság

legyen vigyorgó rendjeled

a szétszakított szalmazsák

fölött virítson fekhelyed

és káromkodva mondj imát

a prostituáltak helyett

Tartsd vissza lélegzetedet

hogy pattanó tüdődön át

a robbanás kapjon helyet

hogy szakadjon szét a világ

ha lélegzetet veszel egy

vergődő kurva-nagyra tárt

mindenségből elpergetett

emberi oxigénen át

Járd ki végig az iskolát

a hülye-egyetemeket

hol szar a kréta brosurák

alól kimásznak egerek

hol a tanár zokogva rág

többévtizedes perecet

amíg áldását adja rád

törvényerejű rendelet

Fajankó végül vágd a fát

ácsold magad keresztedet

amit már ki se bír a hát

– de ne hidd amit nem lehet!

Hajók

Megjönnek lassan a hajók

az óriási vizeken,

gerendát hoznak, homokot, sót,

fényesen és egykedvűen,

elöl csak állnak a fiúk,

fogják a korlátaikat,

csíkos trikójuk nedves és a víz

egész a homlokukba csap,

fiúk, fiúk, csak jöjjetek,

ahogy a hajó partra fut,

a kikötőben keressetek

meg valakit, fiúk, fiúk!

A nap a betonon hever,

agyonkalapált rézdarab,

a hajón állnak a fiúk,

fogják a korlátaikat.

Csak az érkezik meg, akit várnak,

szállítson bármit a hajón,

van, aki maradhat magának,

aranykorlátot fogva állhat

kiszolgáltatva szabadon.

Fénymásolat

Pilinszky sír ezen a képen,

Pilinszky nevet.

És befelé hullatja mosolyogva

a könnyeket.

Ó, mennyit sírt Pilinszky,

mindig vörös volt a szemealja,

s most a fényképen, mely reánk maradt,

szemét a balkezével eltakarja.

Mintha Istennel érintkezne,

mintha Istentől elszakadna.

Haja simán fejére gördül,

füle jóformán áll alatt,

élő, ahogy egy holt lehet,

s halott, aki örökre megmarad.

Ugyanolyan, mint ötvenhétben,

nevetne, sírna – valami

titkot súg Isten a fülébe,

s azt nem lehet kimondani…

Olyan szégyenletes, s olyan

borzalmas és vigasztaló,

olyan háborgó, mint a tenger,

olyan nyugalmas, mint a tó.

Félszemű szent volt. Mosolyába

kapaszkodom éveken át,

idehallatszik a sírása,

látszik szvettere hurkolása –

könyörgök – soha ne feledjem,

ahogy ő se a franciát.

A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.

Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.

Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.

Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.

A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”

Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.

A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.

A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.

Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.

A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.

A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”

A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.” Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.

Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.

A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.

A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.

A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.

A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.

A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.

A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.

A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?

A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.

Hosszú út zsoltára

Uram, köszönöm neked a hosszú utat,

a rövid utat nem irígylem,

tudom, szerencse ha kísért, mire véljem, s nem jó

húst kapni ingyen.

Apró falatok a számban tanítottak éhezni,

tüske taníttatta vélem a takarót,

s el tudom választani a gonoszt

és a jóakarót.

Hadd el, Uram, ne törődj ezzel,

hogy kíméljen az eső meg a fagy,

az úton félrelökdösnek a rajkók, lábam között elgurítják

a követ, szabad,

mindent szabad. Valami alak

állított be hozzám tegnap,

befogta a szememet és kilopta a számból a szavakat.

Felkap

a szél, olyan könnyű és sovány vagyok, Uram,

kóc az ingem, de megvagyok így,

mert csontjaimat melengetik kíméletes kezek

s az éjszaka beborít.

Igen, igen, én tudom, hogy ez a te választásod jele,

a nyelvem alatt tartom igéidet,

kezem összeszorul már, mint az állatok karma,

szívem jéghideg,

de nézd, neked tartogatom hosszú ereimet

melyek, mint a kötél, nyakamban lógnak,

Uram, fogadd el függelékeim,

s adj erőt a messze haladónak.

En attendant la famille

Gyermekeim

Gyermekeim, ó tévedéseim,

a dombon ragyogtok kis hajatokkal a szélben, a napban, arany levegőben,

Rita törzs-testével áll, kezével integet,

messze vagytok, odaát.

Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben,

bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban,

én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között,

az erdőt fújja a szél.

Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember,

gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel,

készen vagytok

az áldozatra.

Ott álltok a dombon,

az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak

fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák, kialakult talpas jószágok,

túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti.

Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben,

a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem,

ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem,

megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka,

én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt

nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén,

én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett sóskák, szúrós ágak között.

Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza

a virág, a hal, az ember –, a túlsó parton állok, mezítláb, fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom,

hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat

hogy fújja az áldozati szél.

Altató I.

Ordítok, aludj gyermekem,

nem jönnek be, ne félj,

ordítok, megrázom a vállad,

majd elmúlik az éj.

Ordítok este-reggel,

nyugtatlak, én vagyok,

mutatom szőrös kezemet,

mint egy kis jákobot.

Fölülsz az ágyban, egyre sírsz,

kezem tapogatod,

nyugtatlak, elmúlik az éj,

és csak én ordítok.

Ordítsatok ti is velem,

ha reszket a sarok,

ó, lányok, lányok, lányaim,

hová jutottatok?

De jó

De jó, hogy nincs fiam. Szemet lesütve

kicsit kamaszosan s fölényesen

ülne a cukrászdában és ezüstre

akarná, hogy pingáljam a fejem,

hogy polgár legyek, mint öregapáim,

hogy büszke legyen ő, szelíd utód,

hódoljak a technika mániáin

és érvényesüljek, ahogy tudok.

Szegény, szegény. Hogy gyűlölöm butácska

fehér arcát, mely vékony és szelíd

s a gondolattalan való puhára

aszalná, gyúrogatná kezeit.

Csak lányaim vannak, csak lányaim. Nagy

tudó szemekkel halkan néznek ők,

a kertben, mint a tulipánok nyílnak

szomorúságom oszlopa előtt.

Ritának

Szeretlek, szeretlek

tehetetlenül

sápadt arcod fény-görbületében,

utcán játszó nagykabátodban,

elveszett országodban,

piros hattyúlábadban, égszemeidben,

lukszemeidben, gödörszemeidben,

figurás arcmosolyodban, csalafinta térdkalácsaidban,

melyekkel megmászod hátamat, fejemet

dögönyözve, agyonfogva, rámtapadva, megtapasztalva engem,

bemászva, mint a csiga a hegyet, teknős a dőlt fatörzset,

szeretlek, szeretlek

tehetetlenül,

engem elgondoló fejkobakodban, babrált cipőfűzőid burkolatában,

mikor állad térdedre támasztva nyalod a kirojtosodott végeket,

szeretlek én mindenhogyan,

hanyattfekvő ágyadban, anyádhoz átszaladó szöcskelépteidben,

mikor éjjel futsz, mint a szív verése,

hogy rosszat álmodtál, mese, nem igaz, átlépsz anyád lehelletnyi testén,

különbül tetemen se léphet át ember s odabújsz

a fal mellé kutyaszorítással, kutyamelegében, kutyául,

szeretlek, ahogy az emeletekre nézel, ahol

nagy szárnyon száll a szürke galamb,

fölfelé a kiismerhetetlen égbe,

mely apádnak annyi keresztet adott, hogy egyikre se

tudja magát fölverni becsülettel –

csak csüng rajta, mint a félig akasztott ember,

szeretlek

tehetetlenül,

„te hol voltál – az országban?” – kérdésed gyűrűjében,

mikor mellemre böksz, mint tanító a rossz diáknak,

s aztán elütöd nem-lehető válaszomat nevetéssel –

te, sápadt, karikásszemű, babavérű,

ki hanyattfekve alszol föltartott kezekkel a gyerekpárnán,

mint aki van, lesz, szeretni fog, nagyon, úgy ahogyan kell –

s megadja magát.

Móni

Kis torkodban összegyűlik a nyál,

köhögsz, fuldokolsz,

a zöld párnán forgatod a fejed,

hetven centiméter vagy, de gömböctestedben

már érik a lét gyümölcse,

alakulásod története,

további szenvedés,

füled csigavonalaiban gyógyszer csillog,

arcod tömött labda,

éjszaka testvére, te, fájdalmas gyermek,

szuszogsz, lélegzel, nyögve-nyögsz

bezárva öntudatlan vegetációdba,

mint egy kinéző kutyaszem,

sárkányvillogás, jövendő értelem,

mint egy labda, melynek esze van,

de gurul,

törvényei szerint.

Lót és leányai

Circumdederunt me…

Körülvettek engem a tárgyaim

Tulajdonképpen lányaim tárgyai:

Húsvétkor megajándékoznak

T napon megajándékoznak

öreg születésnapomon megajándékoznak

Karácsonykor megajándékoznak

és elborítanak

Szobám kis tér

körülfalaznak a tárgyak

szájamat fejemet beszorítják

„Hyppopotamus” viziló üveghamutartó

kezet utánzó hátvakaró ceruza

kék bársonyra varrt ezüst bohóc

négy ágra bontott fakereszt

melynek szárain Valkiddal van fölfestve

hogy T hogy D hogy R hogy M

csíkóbőrös Csokonai kulacs

ördögfejes kulcstalan kulcstartó

mentolos csodakék arctépő arcvíz

erdélyi facsupor – cipőkanállal békéscsabai

vonatjeggyel meg kézgyógyírral telve –

Gy T-nak fölcímzett fénypapírú jegyzettömb

93 üres lappal ragyogva

zöldbársony belsejű tátongó ürességű cigarettatok

– minden cigaretta 14 másodpercet rövidít

az életedből – mondja M

beragasztatlan 8 cm²-es fényképalbum

kimintázott bolgár levéltárca

melyben holt anyám utolsó heti ebédjegyeit

dugdosom a gyermekélelmezésből

betűkkel agyonragasztott Kodálylemezborító

türkizkék kétfülű üvegkancsó

melyben egyiptomi virágok virágoznak

rézkancsó – írhatatlan ceruzákkal

üvegpohár melynek nyelében

talpáig szalad a vörös bor

Circumdederunt me…

Kicsi szobám van fuldoklom alattuk

fogamra borulnak gégémre rogynak

vállamat borítják szemhéjamat fedik

mint halott szemét a rézfilléres

Mit akartok? Mit szerettek?

Nekem nincs szobám itt csak a túlvilágon

– még nem haltam meg! –

Nincs helyem csak hunyor-Magyarországon

Lököm le mellemrő1 szivemről a poharakat

fejemről a csecsebecséket

lábfejemről rángatom le

a nem nekem való mintás harisnyákat

– én csak fekete zoknit hordok

mint a koporsóban –

függőleges halott vagyok

elveszett apa játéktalan költő

pestbudai járókelő torkaszakadt hőscincér

áldemokrata kényúr

ki véretek kívánja

szerelmetek kívánja

puszta lényetek kívánja

mezítelen borda-lelketek kívánja –

de ők csak szórják rám

csak befednek engem

csak temetnek engem

csak megdöglesztenek engem

szeretetből születésnapomon

húsvétkor karácsonykor

elhallgattatnak engem

távolról – agyonszeretnek engem

Nekem csak egy kéz kell

egy dáma egy női leány

egy fejsimogatás egy állatlehelet

egy függöny szemem héja előtt

a halált okozó mindennapi

autóversenyben mikor nem fog a fék

és élek – féktelenül

Circumdederunt me…

És ők csak hordják

mintha temetnének

vagy beborítanának

mint a részeg Lót leányai

a szemérmetlen test tagjai

világnézete esze szétdobáltan

ajka éhesen hördül tátog és

tompora a pokol fenekéig süllyed –

halmozzák rám csak ünnepélyesen

s szégyenkezve a nemző aktuson

visszafelé nemzve önmaguk

beborítva bozontos nemzőjüket

– HÜVELYKSZORÍTÓ LÉLEKMELEGÍTŐ

MÉREGPOHÁR –

hogy ne lássák apjuk csupaszságát.

Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.

Magunk vagyunk a hatalmas űrben,

az egekig érő fényesség alatt,

kószálunk a kertben

a virágok nézésébe elmerülten.

A ház mögött, a lukas hintaszéken

guggolsz magadban, mint valami trónon,

a keret közül kikopott a bársony,

és régesrégen kitörött a nád,

de veled valahogy összekapcsolódom.

A partra vonva üres csónak áll,

a homokba a horgony sincs kivetve.

Nem kell utazni már,

nem kell kikötni már,

meg kell tanulnom végre ez a lecke.

Arany fejeddel imbolyogsz a tóban

és nézed lenn az iszapot,

hogy púposodik és térképeződik

még a talaj sok puha hegye,

s milyen halott.

Az úton megy egy óriási férfi,

mire felnősz, ó megöregedik,

mire megsimogatná a nyakadat,

magához vonná kis alakodat,

a szél tördeli szét a kezeit.

Felnövünk, élünk és tapasztalunk

és könyörgünk két térdre hullva mi,

hogy ossza meg velünk héját a kagyló,

világ a titkát, ember a szívét,

kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

En attendant l’Europe

Fénykép

Emlékeztek – nekünk nincs meg a kép –

a tornateremből lecipelték a súlyos, alacsony padokat,

a sárgakavicsos iskolaudvarra leszaladtunk, ott volt egy emelvény,

sorban álltunk, mint a kis kivégzettek,

s volt, aki törökülésben ült a földre s az egyik

kis fekete táblát tartott óvatosan két ujjal a kezében,

melyre III./b-t írt kissé eldőlt krétavonalakkal

Krizsán úr, aki mereven ült a padon a nyüzsgő gyerekek közt

s megadva várta, hogy mit hoz a történelem.

Szemben velünk a mester, csíkos nyakkendőben,

maszatos kézzel igazgatta az izgága nebulókat,

kik fölszegett fővel, büszkén, kik lesunyítva bozontjukat vártak

a gépezet csattanására, az izgatott lövedékre –

örökké várnak már, hiába fedte le fekete ronggyal

ugráló homlokát, hosszú fejét a mester,

örökké várnak már, soha sincs meg a képünk,

nem maradt abból a korosztályból, csak a felelősség.

Örökké várnak már, az ég nagy díszlete előtt ez a kis csapat

bátran ül, mereven, a nagyszemű tanítóval –

nincs meg a kép, törökülésben mit se szorít a kezében

Csendes Ádám, a kertészfiú.

Szirénák búgtak föl, kemény bombák hullottak szét a magasból

szétfutottunk mi, derék gyerekek, velünk a csíkosnyakkendős

fekete mester

és az öreg pásztor, kinek arcába fújta haját a szél.

Szétverték ezt a képet bombák, denevérek,

szilánkok hasították föl a gyermek-emelvényt,

levegő ez a kép, a filmen nincs egyetlen fej sem,

iskola sincs, kövezet sincs, tornapad, üres a táj.

Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?

Ki maradt meg a drága csapatból és melyik lélek

állta az idők bombáit, múltja csatáit?

Mindent kibír, ha felnő az ember.

S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok

verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások,

és minden, minden,

még a gyermekkor is gyógyítható.

Bomba

Mindig a bomba a bomba

mintha itt zakatolna

ha elhallgatok dünnyög

szétreped mint a sülttök

városok falvak égnek

fene az emberiséget

se őrültek se szentek

nem találnak kegyelmet?

Mindig a bomba a bomba

ledobva alattomban

nők hasára gyerekeknek

kopasz fejére betemetnek

ezreket mésszel földdel

sárral fekete kenőccsel

mindig a bomba a bomba

Mindig a bomba a bomba

furakszik a nyomomba

ülhetek állhatok már

jobban az állatoknál

valaki száll fölöttünk

gumisapkában fönt ül

alatta nádas kórház

ő cigarettázik bombáz

mindig a bomba a bomba

Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca,

díványon ül valaki, hallgat, él,

bandába verődnek hosszúhajú srácok,

a plakáton zongorahangverseny áll,

az egyik neonszem kiszúrva, a vörös

betűk ügyetlenül remegnek, akkora

óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt,

áll az idő – a boltos csomagol,

a templom medveteste lerogy a sötétben,

a nagy verandán csönget valaki,

nincs itthon a fogorvosnő, igen,

ellebegett a könnyű semmiben.

Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj,

valaki sír, talán, áthallani,

itt az utca végében lakik egy

magas fiú, az tanul az Agráron,

ha azt keresi, arra menjen el.

Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj,

galambtestűek a gimnazista lányok,

a buszsofőr estére hazamegy,

és megöregszik a lenhajú asszony,

aki lengett a lassú parketten,

hajó kiköt, dudál a sűrű ködben,

nem megy a parton senki, vége van,

mered a cifratornyú szálló, ajtajában

hullámoshajú pincérfiú áll.

Valaki sír. Áthallani, ahogy

a szállodában fekszem, mint a hóhér,

barátságtalanul, didergő-hidegen,

magát siratja valaki, vagy mást,

aki színvára nincsen kegyelem.

Áthallani a városon a sírást,

a kis köves utcákon felgörög,

a parkon át, hol nagy szerelmesek

fonnyadtan tapadnak, mint a levél.

Fölhallani – kis város ez, hiába –

a második emeletre, a villák

fehér kerítésén át, a nagy gyepen

száll-száll a sírás, ütemtelenül.

Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak

az esőben a házak, boldogok

a mérnökék a kocsival, a sarkon

halat-vadat-baromfit adnak el

játéksapkás, nagykezű emberek.

Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben

menyasszony mosolyog magában, egyedül,

a ferde utcán a presszóban görög

nézésű lány, a fekete püfög,

és várnak nagykabátú emberek.

A zugsötétben kihajol a ház

alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van,

én nem tudom, hogy milyen ez a század,

nem tudom, milyen ez a város, de nálunk

állandóan sírnak felnőtt férfiak.

Mondtam is Icunak, jelentse be

a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál,

vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban,

ki könyvekhez is ért és lovat ápol

az agrártudományi részlegen,

jelentse be, valaki sír, gyerek-

sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély

rázkodó sírás kikezdi idegeimet.

Örültem már, hogy hazajön a férjem,

vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép

átlátszó csipkekombinét

– nevet – valaki sír, nem értem, többen is?

Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik

a holdba júliusban magukat

a szőkefejű amerikaiak?

Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm

a járdáról az esőt, szemetet,

sose vigyáznak… – Lángol a sötét,

mint a belső tűz, kiárad az utakra,

a házak üvegén eső csorog,

s nem oltja el, a víz, a Balaton

nekiütődik a vörös köveknek,

köd száll a parton, nedvesek az arcok,

lehúzza redőnyét a bizsu-bolt.

Leszaladni. Valamit kéne venni,

egy hajót, vagy egy nagy medáliát,

piros csatot, borostyán nyakörvet,

a falra egy majolika-cicát.

Benzint töltenek a kocsiba, kotyog

az öblös, zöld anyag a gumicsövön,

fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba

indulnak az állatorvosék.

Selyemkendőben jön még valaki,

szép arca van, ovális és sötét,

nem nagy dolog és holnap hajnalig

összeszorítja meztelen szemét.

Európai körutazás

Nem érdekel Európa

fütyülök Európára

fütyülök a körutazásra

nem érdekelnek már a gótikus templomok

a Loire menti csodakastélyok

a kiszámított állomások a háromsávos autóút mentén

fütyülök a csodazegzugos Amszterdamra

Párizs festőnegyedére a párizsi metróra

a breton tengerpartra

a svájci Alpokra külön

Nem érdekelnek az ügyesen beváltott valuták

a megspórolt kemping-vécék

és a londoni Soho sárga figurái

Fütyülök a Shakespeare-i Stratfordra

a doveri sziklák ragyogására

az ismeretlen arcok regénytörténetű özönére

Undorodom a hónapos végigrohanástól

a megtervezett kis nyomorhotelektől

s a hastingsi napfölkeltétől és ráksalátától

Hányok ha a mórstílusú spanyol katedrálisokra gondolok

a megbocsátó fölényű olajos arcu kis butikosokra

a vékony csípőjű miniatűr szexbomba utcalányokra

a hóragyogásu Mont Blancra

Hányok a Kleekkel tömött múzeumokra

az ötven Gauguinre negyvenöt Picassóra

s külön a bruxelles-i poliklinikára

az Unesco üveghomlokzatára

s a stonehenge-i őskori kőleletekre

Nem érdekelnek a világbölcs eszmecserék

kitévedt álmagyarokkal félszivű röhögő kis milliomosokkal

tervezőmérnökökkel autósofőrökkel nőgyógyászokkal

s az érdeklődő középbalos francia entellektüelekkel

akiknek piros szájaszélén olvadt tartár ragyog

Fütyülök a piszkos kis Szajna bérhajóira

a mosolygó arab vendégmunkásokra

az ajándékba kapott kézigránátalakú gyönyörű sötétzöld üvegű Seguinekre

s az ötletes piros-fehér színű cigarettadobozokra

s magára az acélragyogású Genfi-tóra

S okádok a diafilmekre a mesteri felvételekre

miket majd itthon nézegetünk a csönd óráiban

a lesötétített budai hálószobánkban

Okádok a színes levelezőlapokra

Egyrészt nem akarok futóbolond világkapkodó lenni

aki mesterségesen összeszedi tíz perc alatt vakuvillanású élményeit

mert tovább kell rohanni mert mindent látni kell

amibe Európa beledöglik

ami Európát élteti mamuthatalmakhoz dörgölőző kis hímringyóként

vélve hogy így fönntartja magát

s megmenti eresztékeiben rothadt kultúráját

ami túldesztillált parfőmjeivel mérgezi a halványpuffadt európai arcot

ami enervált hajmosószerei lakkos fényében ragyog

miközben lakosai fejéről elfogyott a haj

Inkább élni szeretnék egyszer fél évig egy délfranciaországi

vagy magyar tanyán talán élni mégegyszer egyfolytában

hogy nyitott szájamba befújjon a szél

Másrészt utálom az ügyeskedést

amivel jó öltözetű és tökprimitiv belga rendőrökkel tárgyalunk

hogy megbocsássák ügyetlen kis vétségeinket

vagy alkudozunk egy kisvárosi penzióban egy olcsóbb gezarolszagú szobáért

vagy mosolygunk hogy leszarják a galambok Hugo Victor sírját a temetőben

vagy külföldi kivágásokat gyújtunk nagymellű playbabykról

szétnyitott lencséjű premier plan tátogású vaginájukról

melynek szélén óriási fekete szőröcskék ragyognak a nagyításban

s ha ingyen kapjuk meg is köszönjük illedelmesen

s itthon a spejz falára szögezzük hogy legyen étvágyunk a sertéskarajhoz vasárnap

Harmadrészt görcsökben fetrengek

énem falát úgy szorítom vissza két kezemmel mint a hasamat

hogy szétfröccsenve az utcára ne dőljön

kapkodok elhagyott gyermekeim után

kiknek arcáról szinte örökre letörölte életem száguldása a hajnali harmatot

a szétrepedésig átkarolom az összezsugorodott országot

hogy testemen érezzem eleven sebeit

s jéghideg szivemben dédelgetem sorban elhulló öngyilkosait

fogom össze kevés szeretteimet kitárt karral

mintha láthatatlan levegőkeresztre feszülnék

vagy mint a fejvesztetten dühöngő gazda próbálja összeordítani

maradék jószágát de érzi

nincs erő benne nincs valóság szeretet nincs

vér nincs izom már bensőség pedig annyira szereti őket

Agyam üres már s most kellene még

megalkotni valamit amiről csak én tudok

szabad friss aggyal s ehelyett

a fosztogató élet és a megaláztatások sűrű villanydrótjai közt

az már olyan mint a pályaudvar ahová egyszerre harminc vonat befut

S nincs már állomásfőnök

Mindezekért mondom ezt s nem utolsósorban azért

mert már csak

a nemlétező

istent keresem.

Róma

Van a nagy birodalom –

s azon belül az irodalom.

Kis szöszmötölők, félszegek,

paplan alatt lábuk hideg,

agyonfúvott körmükre ég

az elhamvadó gyertyavég.

Nem az övék a pénz, a juss,

– utolsó pár előre fuss!

Csak tüdővészesen köhögnek,

köhögni akarnak – nem többet!

De köhögésüket

ki fizeti meg?

A köhögés a birodalmat rázza,

mint testet a láza.

Zsinórírásuk ákom-bákom

keresztülmegy az országon.

S köhögve írnak, elgyötörve,

néha vesszőt tesznek az ő-re,

a birodalmat fogjuk össze,

de mintha valaki köhögne!

Néró nem császár akart lenni,

hanem lantolva énekelni,

és az antik játékokon

elveszett a birodalom.

Közben – mindig köhög egy költő,

a borzas egeket betöltő,

és elpusztul a birodalom,

és megmarad az irodalom.

Utolsó remény

Ezerkilencszáz nyolcvan éve

gondolok az emberiségre

gondolok az Apollonokra

a görögökre a hunokra

hogy milyen hülyék voltak mindig

balsorsuk is könnyekre indít

milyen naivak és buták

voltak évezredeken át

Az egész filogenezist

élem a rovarokig is

az embrióból béka lesz

búrháboruból béke lesz

Ahogyan Lincoln elnököt

lelőtte egy tökkelütött

vagy ahogy Erzsébet királynét

agyonszúrták a jugoszlávék

Vagy ahogy sas megölt egért

kinek élete véget ért

Szadat elnököt ügynökök

szétlőtték a tribün előtt

Vagy ahogy Cézárt agyonszúrta

Brutus Cassius ahogy tudta

ahogy hatalmas halakat

fölfalnak szigony-kis halak?

És Jézusom! A Jézusom

nem ottmaradt a kínpadon?

kockázó katonák között

agysejt a mikrobák között?

Ez szörnyű lépcső Hova föl?

Ahol az Isten maga öl?

Remélem a föltámadást

De semmi mást. De semmi mást.

Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és

az arcomat a napba tartom,

úgy töri át a napsütés

mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,

a fényeken kiéleződöm,

úgy hordom ezt a meredek

hártya-ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,

sokasodnak a fényes üszkök

madársujtotta testemen,

napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,

mint lógó ember a kötélen –

eddig is csak egy képtelen

erőfeszítés adta élnem.

S.O.S.

Egy kicsit koncentrálni kéne

vagy össze-vissza esni végre

telefonon megtudakolni

tulajdonképpen kik vagyunk mi

vagy megkérdezni az Ibusznál

halálunk előtt milyen út vár

a galambok kurrogásából

a szerelmi csatározásból

megtudni kell-e még szeretnünk

egy nőt egy asszonyt – kit szerettünk

olajfánk sűrű susogása

megmondhatná mi van még hátra

a napfalon a surranó gyík

villáma megöl vagy meggyógyít

mire tanít egyhelyben állva

üres székek elégiája

ollóval körülnyírt határok

jelentik-e Magyarországot

s miután sorsunk jobbra fordult

állhatunk-e hamleti bosszút

egy üreges Magyarországon

jobb-e a hotel mint a várrom?

Egyszer elébe kéne menni

annak hogy nem történik semmi

Az Österreichische Zeitungban

közzétenni mennyi bajunk van

vagy nyulat tenyészteni némán

nem tünődve az anatémán

vagy labdát verni a fasorban

teniszezve fölszabadultan

vékony medencecsontú csiklók

mögé bevezetni a siklót

összefogni az összefogha-

tatlant is mintha összefogna

és Akadémia-vitákban

is bízni az orangutánban

a nándorfehér harangszóban

is bízni az elhalkulóban

kanócig égett gyertyák mellett

is elhitetni a szerelmet

sofőrként és autót vezetve

bejutni a hetedik mennybe

összeütközni – kikerülni

külön állni és elvegyülni

nem hinni és hitet táplálni

hogy szép az a magyar szalámi

átzsírosult nemzetiszínnel

is hinni a nemzeti színben

hiltoni lágytojást remélve

esküdni Krisztus öt sebére

hogy mi volt a sztálini korszak

nem árulni el a nyugatnak

madár-gyík-nyúl köztársaságban

holt székek ármádiájában

megkérdezni a telefonban

áruló voltam vagy hős voltam

hittem-e amiket hihettem

vagy elvész az ismeretlenben

olyan nagy-e az atombomba

amilyennek az újság mondja

és olyan szép-e az az asszony

ki melltartó nélkül hord garbót

S.O.S. telefon vagy süllyedt

hajók őrzik az emlékünket

ti-ti-tá – bejutunk-e végre

isten örökös örömébe?

Adjunktus

Intelem

Az ember aztán adjunktus lesz,

könyveket olvas és könyveket ír,

a mindenséget töviskoszorúval

s csillagokkal elnézi, és ha bír,

bárányhúst eszik borssal, paprikával,

szemüveget hord, raccsol és remeg,

s a baromságok szálláscsinálóit

úgy tiszteli már, mint a szenteket.

Kisfarkas

Farkas van a házunkban

akire már ráuntam

mert csak a húst szereti

szívünket megeszi

Vékonydonga melle van

de a hasa tele van

erőszakos harapdál

nem nagyobb három malacnál

de akkora a hasa

mint a nap az éjszaka

miben elvész minden ág

facsontok emberkabát

eszik eszik nem kímél

nem nagyobb három centinél

keszeg farkas kis farkas

de a bendője hatalmas

mohó száját törüli

de az ágyunk körüli

vacokba bujik szuszog

hogy aludni se tudok

ilyenkor meg sajnálom

egyedül van a világon

talán sír is álmában

hogy olyan étvágya van

sír hogy olyan hatalmas

pedig olyan kisfarkas.

Álomlovas

Élek álomban és életben álmodom

magamból kifelé vonva és távolodva

egy Középponti Én üldözője és foglya

álomban élek és életben álmodom

Mindjobban elveszek mindjobban meglelem

magam a messzeség lüktető közelében

mindjobban fölfogom a közelítő télben

hogy amit elhagyok mindjobban meglelem

Látszódom játszani játszódom látszani

ahogy vibrálnak az egek bőrébe égve

kirajzolódva már az Isten kék szemére

álmok lovasai lovasok álmai.

Az emberkerülés zsoltára

Uram, ne végy körül engem emberekkel,

hadd járjam sikátoraimat,

hagyd meg nekem, ha jő a reggel,

sugaraimat.

Nem arany után járok a szűk utcákon,

lenge szeretők lépteit nem keresem,

figyelem töménytelen

szikráját a napnak s várom

hogy víg szó szálljon ajkamról el,

és dicsőítsem, ha lehet,

érdemesebb dalokkal az eget,

mint amilyet valóban érdemel.

A kártyatermeket is elkerülöm már,

nem fog a lapom,

egyedül vagyok nagyon,

mint akit még nagyobb öröm vár.

A kikötőkben tartom szemeimmel a hajót,

a téli város úgy kell nekem,

mint a fegyelem,

amivel elkerülöm a képes valót,

a tarka ruhák mögötti hús foszlását,

az emberek csevegését,

a világ dolgairól és a békét

őrizem. Szavamat nem várják

a miniszterek, sem a pszichológusok,

csak a világ.

Hadd mondjam el, mig elfordulok,

szűk körben e néhány, jó litániát.

En attendant la grâce

Testéből él…

Testéből él a költő,

mint földből a kukac.

Legyen göröngy vagy ékkő,

amid van, azt mutatsz.

Ordas

Ordas vagyok a szélben,

sehogy sincs nyugovásom,

futkosom és mögöttem

nincs lábnyom.

Falok bárányokat

s az éhes tél fal engem,

ordítok, hogy miért

vagyok olyan kegyetlen?

Hála

„Emberölés volt mindig

legbenső ingerem,

amennyire magam

magamtól ismerem.

Most szép kabátban járok,

s dolgozom, mint az állat,

és verseket ajánlok

föl a Szűzmáriának.”

Lények

Lények biológiai

csapatában megszületve

élünk mint a makaróni

egyedekké csövesedve

Elhibázott szerelemben

elhibázott társ akad

keresünk a kegyelemben

társadalmi társakat.

Fejed lehajtod

Fejed lehajtod. Nincs szemed,

vagy csak előlem eltakartad.

És magadra erőlteted

a fölemésztő, vad nyugalmat,

szemhéjad keserű zugában

feltorlódik a tűz, a víz.

Magamra hagysz a félhomályban,

mielőtt végképp elborítsz.

Jegyesek

A sorsom én magam vagyok,

beteljesült valóság,

de kezembe te adod

a megfeketült rózsát,

hogy én legyek a vőlegény,

a földíszített ember,

aki merően áll a fény

közepén kiszúrt szemmel.

Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,

a lélek ege mily magas,

azért lettünk, hogy égbe törjünk,

vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,

szárnyaszegett hit, hontalan,

azért lett szárnya, hogy röpüljön,

azért röpül, mert szárnya van?

Döntés

Rengeteg év után,

mikor már nem lehet,

kocsmaasztaloknál hozunk

hibás döntéseket.

Kancsal

Az üveg mögött néha ül egy lányka,

a villamoson lassan szendereg,

aztán hirtelen óriásira tárja

szemét és keresi a szememet,

de én már az utakra nézek akkor,

hol vastag varjak verik a szemet

kék csőrükkel a jéghideg talajból

s én tapsolok, hogy föllebbenjenek.

Oly nagy

Oly nagyra nőttél bennem,

mint kitárt ujjú fák,

elborítottál engem

az ereimen át,

csupa vér vagyok, nézzed,

tartsd távol a kezed,

nehogy testedhez érjek

és bevérezzelek.

Üvegportré

Kinéz egy fej az ablakon. Szemében

ijedt öröm. Cincogó muzsika

dideregteti a lábát. Majd serényen

lehunyja szemét, mint a múmia

s függőleges halandó, nem is néz ki,

csak üvegbörtönében áll itt váltig,

míg ablakára s homlokára vési

a tél vigyorgó hieroglifáit.

Mi

Zöld pohárban piros kanál –

Ezzel se lehet meggyógyulni,

se gyógyszerrel, se ifjúsággal

fölépülni már nem tudunk mi,

csak égünk asztalon és ágyon,

fehér lepedőn fuldokolva,

hülyéskedünk, mert nem tudunk

kardunkba dőlni, férfimódra.

Sors

Minden igaz egy darabig,

a sütemény, a tál, a körte,

aztán előjön valaki,

hogy dolgainkat összetörje,

előjön valaki a múlt

mögül a tétova jövőbe

a vizesarcú utakon,

hogy dolgainkat összetörje.

Úristen

Úristen, fölüvöltök

a téren, nem bírom,

csak álljanak az autók

magukban az úton,

röpüljenek rakéták

a régi égre fel,

aki tud, csöndben üljön,

aki tud, égjen el.

Bátran

Ne írj verset ha nem lehet

hajtsd be a füzetfedelet

ne csókolj szájat ha már nincs szád

ne csinálj úgy mintha kibírnád

tudj idegesen járni-kelni

tudj napfényesen haldokolni

de ne riasszon vissza semmi:

ne bírd ki – hogyha nem bírod ki.

Vágy

Ami után kapkodsz, elvész,

amit elengedsz, megfogod.

Karodba röpülnek a fecskék,

s magadra hagynak a csillagok.

En attendant l’amour

Béke

Még egyszer fölrepülni

az ismeretlen égre,

s a lengő madarakkal

azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?

És hol van a mi tájunk?

Mi örökösen égünk,

mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,

folyékony levegőbe,

műholdak és rakéták

között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,

szemérmes szerelemmel,

vergődünk hosszan, árván,

ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,

hol a napsugár özönnyi,

Isten kitárt világát

még egyszer megköszönni!

Valakit szeretek

Én egy eszmei lényt szeretek,

körözik az újságok, közölték a fényképét, fölismerhetetlen,

én egy eszmei lényt szeretek,

elnézek szeretőim buksija fölött az égbe,

ahol lennie kéne,

ahogy Szűzmária fölment, látni a képeken.

Én egy eszmei lényt szeretek –,

mindenki tudja, kár velem összefeküdni, nem leszek én attól jól,

összekentek egem már vastag rúzsokkal, nevüket mellemre írták, nem segít rajtam,

tejes barátnők, alvatag szájak, csontok, pihék

nekem nem elegek, bőrük ikrája dől elém,

valakit szeretek, énem moccanása közt didereg, nincsen,

nők hónaljába bújhatok mint ideges madár,

combjuk folyama föd be, sodor, tekerőzik velem,

– én egy eszmei lényt szeretek – nevetni kell –

be vagyok csapva a valósággal, verejték gyöngyeit láttam feküdni hártyalemezes mellükön,

becsapnak engem a körmök csodálatosságai,

a térdek fájdalmas csont-kalapkái, becsapnak

a medencék, a teknők, a vájulatok,

nevet a fodrásznő, hogy nincs meg, persze, ismer, meg se lehet,

int a kezével az üvegen át, nem baj, élni kell.

Sárga

És olyan sárga a kezed,

oly sárga a pupillád

körül a narancsszélű kör,

ahogy kibontja szirmát,

és áraszt sárga könnyeket

az örömtől, a bútól

és sárga vér bugyog elő

az erekből, a húsból.

Szemöldököd zuzmója,

öled sűrű füve

a sárga combok mellett

vakítóan fekete,

hajad növényzetéből

a sárgapajzsú homlok

menten feketeszálú

keserűséged ontod,

de hasad héja sárga

és belül sárga vagy,

sárga vagy, mint a márga,

sárga vagy, mint a nap.

Maga

Szeretném Önnek nyilvánítani

minden szerelmem és fegyelmem

ez a szerelem az a valaki

kit minden ideámon túlemeltem

ez az idea Maga aki

csak áll a sarkon megveszekedetten

a Műcsarnok s Nagaszaki

között egyetlen rémületben

kék kosztümben egy lehetetlen

téren huszadik századi

csillogó szkáj köpenyben

– ennyit akartam mondani.

Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó

kivel fekszel egy ágyba

milyen az ottelója

milyen a muskotálya

milyen legyen a padló

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

a jersey blúzt a szoknyát

a bugyit kombinét

nagyon meggondolandó

milyen legyen a szája

a mosolya a bokája

a pihéje a bája

milyen legyen az utca

ami hozzá vezet

milyen legyen a város

a kert a kerület

lesz-e szemében őrült

lángolás amitől

fölgyullad a világ is

ha a lány nekidől

Nagyon meggondolandó

mert aztán ott a lány

magában a szobában

meztelenül csak áll

szedegeti a cuccát

gyönyörű rongyait

meztelen köldökével

világokat vakít

kapkodja visszavenni

a szoknyát a tüdőt

szapora lélegzését

milyen volt azelőtt

nagyon meggondolandó

kit hogy lehet szeretni

milyen legyen az arca

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

milyen az íze szája

emléke muskotálya

a poharában a bólé

az üvegében a sörlé

az asztalán a sercli

mert van ahonnan többé

már nem lehet magunkat

sohasem visszavenni.

Táj, nővel

A domb falán a terrakotta házak

a tiszta levegőben úgy vigyáznak,

hogy egymáshoz ne érjenek,

mint logaritmus képletek

fejezik ki a megközelítést,

szomszéd ricsajt és vékony kerítést,

a másik házba dugott szeretőt,

ki a sok vadnövénybe belenőtt.

Most látom, kívülről csak, mennyi baj van.

A nő kobakján szalmaszínű haj van,

a szájaszéle, mint a papiros

olyan vékony, és szeretni tilos.

Vödörrel mer vizet a kútról, aztán

bámul az útra, elindul a lankán,

ringatja végig tömött fenekét

e szerelemből szőtt fehércseléd.

Ha este marja, mint kutya a koncot

a férje, ő meg játssza a bolondot,

felhőtlen égre gondol, tág tavaszra

és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra.

Az égen vadludakat hallani,

kívül a lélek, belül lásd: a húsát –

s kiütközik a tájon valami

kis, matematikai szomorúság.

Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.

Nincs semmi mondanivalóm.

Szeretlek, eszlek és föléllek

háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,

fikarcnyi álmot sem tudok,

ezért, mint oduba a néger,

saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,

bőrömmel és szagommal el,

itt fal, itt szög, itt félelem van,

és nincsen senkinek se hely.

Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból

fölépített közös falak

és üres mosolyok törékeny

ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája

mögött a lélek idegen,

ha betörik az ölelésben

karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek

a tagjaink, mint az arany,

de oroszlánok és szerelmek

között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,

külön a test, külön az arc,

külön a jobb, a bal, az árnyék

és a valóság. Mit akarsz?

Kivégzés

Agyonlövetném mind a nőket

akik a szám előtt kinőnek

fehér bundában fekete gyapjjal

csizmaszárba dugott lábakkal

az égőköldökűeket meg

akik igazából szeretnek

az elhagyottakat a dögnek

vetetteket akik köhögnek

a gyönyörükben mint a srácok

nem mondanak csak egynehány szót

azt is félig azt is alig hogy

csak mint az állat épphogy gyanítod

kaszaboltatnám lelövetném

a hegyekben saját menyecském

a völgyekben a Szőkerózsát

odahaza a Jézusország

okos képét az összes asszonyt

aki hazudik igazat mond

a világtalan kerületben

mindenkit aki szeret engem

Szoba

Ott áll a nő és ott a férfi,

árnyékuk nagy kabátja ring,

szemükből havak csöndje néz ki

és testükön tapad az ing.

Elváltozik a csók, a sóhaj

egy éven át, két éjen át,

nézi kegyetlen irgalommal

a csontok régi halmazát

a férfi, nézi szép szerelmét,

a fogakat, a gyöngyöket,

a térdeket, melyekből nemrég

olyan kemény kéj vétetett.

A testek súlya végtelen nagy

egy éjen át, két éven át,

az is szerethet, aki elhagy

és az is, aki elbocsát.

Este

Elment a lányka egyik este

és nem jött vissza többet.

A faluk mögött rengeteg út van,

arra ment,

Négy-öt méterre láttam

csak a sötétben.

Mire világot hoztam a kamrából,

nem volt nyoma sem.

Azt mondta, tegnap múlt egy hete,

visszajön.

A kancsóban beállt a víz,

nem is kell már.

A tömzsi üvegben

megfeketedett a lekvár.

A padláson valaki jár,

de csak a macska.

Egy hálóing maradt itt, meg egy

sapka.

Kilukadt szegénynek a cipője,

most aztán fázhat.

Moccanás előtti türelme van

minden tárgynak:

végleges ez a magányosság,

mint az isteni fény:

folytonos, toborzó gondolatok közt

így maradok én.

A kenyérhéj se lehet görbébb,

merevebb,

a kulcslukon se fér be

ide a szeretet,

pedig minden tágas és üres,

mint a lomtár.

Magányosabb vagyok

egy halottnál.

Az ajtók időnként maguktól nyikorognak

s én ülök az ágyon,

már kerestem a pincében, szérűben,

de sehol nem találom.

Kettős zsoltár

„Hé, szeretsz?” – kiáltottam a gépkocsi után a fasorban

és kiszállt a vékonyhajú nő,

lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.

– Ugyan. Sohase láttalak. –

„De ismersz?” – Nem mondhatnám. – „Mégis,

tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,

kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,

melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.”

– Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében

és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak. –

és megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal

lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.

Én mondtam a szavaimat. – „Árnyékos szemed fekete ital,

ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven

kagyló, de szeretsz-e?” –

Ugyan. Sohase láttalak. –

Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.

– „Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress”.

Szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen

idegen vagy és százszor ismeretlen. –

„A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás

köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne

szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,

nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.” –

Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes

mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon. –

Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,

melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik

karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.

Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk

hevét. Sohase voltál és sohase leszel.

De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,

hogy lelkemig érj. –

Ma is futok, de nincs hová

Menekülök, nincs is ki elől,

tűzvörös erdőn át szaladok

s nincsenek éjszakáim.

En attendant moi-même

Fecske

El kéne szállni fecskemód

csak nincsen hozzá fecskekód

nem ismerem a jeleket

villanydrótkottafejeket

nem ismerem a csapatot

amelyik eliramodott

talán a csapat jelleme

és kitartása kellene

verdesni még a levegőt

a tükörtengerek fölött

és visszajönni ha a nyár

megint fecskékért kiabál

Jövök jövök! – azt mondani

ahogy a fecskék hangjai

Megyek megyek! – így fecsekül

minden emberben fecske ül

a fecskejaj a fecskekód

el kéne szállni fecskemód.

Szizifusz

Emelkedik az életem

a nap a hegyre nő

aztán lehull s a mélybe lenn

türemkedik elő

Már annyi izom megszakadt

recseg a levegő

már nem Szizifusz vagyok

hanem a kő.

Csak az a baj

Csak az a baj, hogy kibírom,

az ütést, megaláztatást,

a vér ízét a torkomon,

meztelen fölkínálkozást

a lányok égő combjain,

ha mint a gyertya, égre tör,

Csak az a baj, hogy legbelől

kibírom a mélypontjaim.

Elhagyott gyermekeimet,

az ágy szélén a perceket,

az ég maradék teraszát,

hol az atombomba lebeg.

Csak az a baj, hogy betegen

az ajtó közepében állok,

megtámaszkodva egyhelyen,

ahogy az agyonszúrt királyok.

Erős vagyok és védtelen,

a fejemre, mint szörnyű haj,

reácsúszott a végtelen –

hogy kibírom, csak az a baj.

Unom

Unom a hazugságokat,

unom a végigjárt utat,

a hómezőt, az elveszőt,

a távozót, az érkezőt,

unom a mélybe vájt lyukat,

az ösvényt, az alagutat,

a buktatót, a hegytetőt,

a sugarat, a levegőt,

unom a modern képeket,

a következő gyereket,

a szülőket, a sasokat,

a fagyot, ahogy hasogat,

unom a lények arcait,

a szemet, ami kancsalít,

a répát, a természetet,

vonatot, dumát, lényeget.

Unom a betegségeket,

a katonán az érmeket,

a rokkanót, a rekkenőt,

a gyöngeséget, az erőt,

unom az estebédeket,

a söröket, a nézetet,

s az istent, aki maga van

egy oduban, egy oduban.

Félkarú

Én nem tudok szeretni,

csak szerettetni magam,

mintha az embernek

csak egy karja van,

ölel az is veszettül,

mint a pária,

de nem fogja, tartja

a másikat.

Csak őt abroncsozzák

át meg át kezek,

magában áll, törzsében,

ahogyan elveszett.

Odabúvása forróbb,

még gyerekesebb,

ölelteti magát,

mint a felnőtteket,

ő csak szorít, féloldalt,

és önmagán kívül,

de nincsen senkivel –

ha nem tartják, kidűl.

Tihanyi tornyok

A karcsú két torony örökké idelátszik

reggel ha fölkelek s erőre kap a nap

s megindul a világ a visszavonulásig

szökellő kúpjaik lángolni látszanak

Pirosló pontjaik csupán egy gyufahegynyi

tüzet ha tartanak Én óriás vagyok

Majd megfordul a kép: én kezdek kicsinyedni

és ők lesznek az ég előtt hatalmasok

Alul a tömbhegyen bokrok duzzadt sörénye

fekszik a Balaton fölé mint puha rongy

templomlábuk alá a sorsát kibeszélve

fegyelmezetlenül a nagy víz odaront

Ez a történelem A templom és az ember

mindegyik maga áll kétséges őrhelyén

legenda kő ideg az elmúlással szemben:

engem őriznek ők és őket őrzöm én.

Nap-hit

Ha semmi más – csak hinni tudtam

egy-egy nőt a végletekig

egy síkságot az egekig

nyúló hegyekig eljuttattam

egy hajfürtöt aranynak láttam

pedig kócos és szürke haj volt

vizet láttam a pusztaságban

ahol esőnek nyoma sem volt

beleképzeltem beleláttam

gerjedelmekbe a szerelmet

egy országba a gerjedelmet

hogy hinni tudjunk a hazában:

magamban vagyok mint a mennybolt

nyomorék nőkből lett az isten

s egy országot hazává hittem

– balul üthet ki – érdemes volt.

Pontosan

A tárgyak kényszerűen pontosak.

Vannak, de mégse olyan fontosak.

Kimérve állnak, mint a geometria,

nem látni, hogy bennük is van hiba.

A mámoroktól őrizkedjetek,

legyetek tiszták, bölcsek, rendesek,

hogy tündököljön bennetek a szent

és megmásíthatatlan égi rend.

A végső dolgok értelmében én

kételkedem, mint ahogyan a fény

az üvegen ugyan még áthatol,

de aztán ő is elvész valahol.

Legyetek kényszerűen pontosak,

levők, de mégse olyan fontosak,

kimérve állva, mint a geometria,

így nem tudják, hogy hol van a hiba.

Személyesen

Megpattanásig szenvedünk

személyesen, körülölelve

mint egy gyerek, anyánk szerelme,

s ahogy mindegyik gyermekünk.

Föltartóztathatatlanul

elroncsolódunk, önmagunkba

akadva, belebonyolódva

abba, mit élünk és halunk.

Fejünk egy labda, egy golyó,

ami bármikor elgurulhat,

mibe bármikor belerughat

egy asszony vagy egy nebuló.

Személyesen, személyesen csak

rongyok vagyunk és senkiházik,

ki egész nap iszik, vitázik

és végülis mindenkit elhagy.

Az ember pedig megvalósul

ahogy a szem, a csont, a fal,

csipkéivel, csápjaival,

a velő- s idegrostokon túl.

Mű-dal

Nincs semmihez emberi viszonyom,

H₂O a víz, az asszonyom

vér, nukleinsav, kálium és mangán,

a birkák bogyót termelnek a lankán,

s a lanka sincs, vasérc vagy magnezit

s ha néha egy leány levetkezik,

dudor-mellén szorongás-sóit érzem,

és lúgos kémhatású a szemérem,

hogy tátogatva magába fogadja

rajongó fároszom egy pillanatra,

de – idő sincs – anyag mozgása csak

finoman, filozófiailag,

kertem sincs, hisz a keskenykelyhű rózsa

széndioxidot nyel el elfogódva,

és iskolába nem megy a gyerek,

csak ha a kinetikus ingerek

odébb lökik, így nincs is gyermekem,

csak thalamusát ingerelhetem,

a holdat nézem, ahol egyedül

ezelőtt Dávid király hegedült,

most irtózom a hold fehér porától,

ahol elhal a súlyozatlan lábnyom.

Gondolatom sincs – mohó enzimek

szerteszét szedik képzeteimet.

Már nem merek az ablakon kinézni:

a macska – rost, a katica – khinézi,

a búsulás szakadt adrenalin,

csodálkozom, ha sírok valamin.

De nem sírok. Nincs könnyem. Magyarország

csak szociológiai adósság,

infrastrukturám téves kapcsolása,

rossz indexek egymásra halmozása.

Az opera – komputer-hangközök

illeszkedése a gége fölött,

a szabadság – mit annyira akartam –

elenyészik egy ismeretlen kvarkban.

Barátaimnak többé neve nincs,

meszes csigolyák, kapcsolt szén-bilincs,

szivük egy időközben elhaló

erőlködő piros izomcsomó.

De piros sincs és zöld sincs a fényhullám

nemzetiszínű hullalobogóján,

apám régen a férgek tömege,

anyám csak az anyaföld vegyszere,

a selyemkendőt hidroxilgyök-láncok

alkotják, integethetek utánuk.

Asztalomat atomok tartják össze,

csak görnyedek az ismeretlen őszbe,

de ősz sincs, csak a föld bukdácsolása,

s az aláhullt levél tömegvonzása,

belenyugszom a falukutatásba,

nyugdíjtalan öregek mosolyába,

a biztosító ügynök aceton

légzésébe – hogy nincs telefonom.

Ennyi. Nincs többé összeköttetés,

forradalom, se összeesküvés,

bábként ülök, de minden héten egyszer

megjelenik egy vakmosolyú felcser,

injekcióban hozza könnyemet,

szemembe csöppent – és könnyezhetek.

Mert nem sírok. Mondják, rendellenesség,

fiziológiai szemtelenség,

száraz a szemem, nem termel vizet,

persze eddig föl se tűnt senkinek,

most könnyeztetnek, becsöppentenek:

költőnek lássanak az emberek,

ecet, só, ánizs, szülőföldi bükköny,

és legördül az arcomon a műkönny.

Retúr

Rohanok mint a jaj – még élni élni élni

ahogyan száll a hang szakadva – szertelen

száguldok kapcsolok az északi a déli

megbűvölt Balaton fölötti tereken

Alsóőrs tűfínom templomtornya fehéren

a fakó fák közül lebegve kilövell –

gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem

azt a helyet ahol „már nincs számomra hely”

De még nem érem el – se országom se békém –

az általánosat se meg a helybelit

csak száguldok vagyok: a dombok meredélyén

kimondhatatlanul nagy napkorong feszít

Csak száguldok Tovább Az erdők kanyarán túl

érzik a vattaszép felhők finom szaga

A mutató inog: száznegyvenötbe rándul –

már a tér fut belém – a kocsi áll maga

A haza áll maga Röpülök már kilőve

verdeső vadlibák vonuló véjeként

a boldog elveszett és gyermekkori őszbe

hol két fasor között kéken kinyílt az ég.

Kettős

Én ha még tudnék élni

akkor se tudnék élni

mert bennem már a régi

Gyurkovics elszakadt

És ha még tudnék élni

akkor se tudnék élni

mert bennem még a régi

Gyurkovics megmaradt

Ha mernék még remélni

hogy lehet szépen élni

össze kéne fércelni

a Gyurkovicsomat

S ha bátran mernék élni

szemembe kéne nézni

és széjjel kéne tépni

két kézzel magamat.

En attendant Godot

Golgota

Kegyelet van a számban

és hamu

fejemen. Jön az Úr,

a százszor szépalakú.

Kitárja hosszú karjait

s ölel,

beborítja arcom

barna fürtjeivel.

Olajos arcába tör

a tövis,

de elbír keresztutat

ötöt is.

Illeszkedik a kereszt alá,

hogy vigye,

belekapaszkodik

az ég eresztékeibe,

és jár a láthatatlan úton

le-föl,

és dől a vér

sebeiből.

Indokolatlanul kitágul

a melle,

úgy megy

a Golgota-hegyre.

Lépteit viszi az idő

lazán,

és hull a vér

az ember igazán.

Lép, lép és

szakad,

megkiáltják utóbb

a holló-madarak.

Halló, Krisztus

Már mindenféle krisztus voltam,

sovány, erőszakos, dagadt,

és úgy tarlottam, ahogy illik,

ütés alá a vállamat.

Hülyéskedő voltam, fölényes,

aztán meghúzódó, sunyi,

hogy el ne szóljam magam arról,

amit ki kéne mondani.

Az összes szerepet kiálltam,

hogy ne tűnjek föl olyan nagynak,

amilyen érdemeim vannak

ebben a világmegváltásban.

Az olajfák közt imádkoztam,

míg elaludtak társaim,

és azt kértem, hogy segíthessek

egy emberen csak, valakin,

de ez sem így megy. Jöttek értem

és felszögeztek háttal az

emberiségnek, hogy megértsem

hiábavalóságomat.

Erdei zsoltár

Belefogtam, hogy elkerítsem kicsi házam,

őriztem a madaraktól,

mert itt nagy szirti sasok is járnak,

és mi lesz akkor?

Nyújtottam a hátam súlyokkal, hogy megnőjek,

annyira, hogy elérjem a fa tetejét,

mert láttam a fészekben

alélni egy hős csemetét,

Este élesítettem a fogaimat,

hogy el tudjam harapni az állatok torkát,

mert fegyverem nincsen és

nem szeretem már az őszi uborkát.

Nehéz sorom van. Vadakból élek

és vadak nincsenek,

kivesznek, mint az istenek,

és jómagam is félek.

Lelapultam a földre, hogy kivegyem az értelmét,

mint távoli zord lovasoknak,

de elemek közt zavarodnak

gondolataim és késem élét is elvették

az ágak, és ruhámat lefosztja az idő,

fülelem ugyan az éjszakát,

de nem érzem, csak régi állatok szagát,

ha nyári szelek szele jő.

Majd tél jege reccsen fent a hegyekben,

elhagyva száz nyurga alaktól

tisztálkodom a salaktól,

de fürge halak se lesznek a patakokban,

és nem jön senki a kanyarokban,

és mi lesz akkor?

Figura

Testem verve vasszögekkel,

csüngök egyre künn a fán,

vékony, lanka pléh vagyok csak,

csavargó sem áll alám.

Szenvedésem, mint a gyémánt,

késő éjjel is ragyog,

én eleget irgalmaztam,

ti is irgalmazzatok.

A csontom megtöretik,

ölnek kicsik és nagyok,

megfeszítettek, pedig

mégcsak Isten sem vagyok.

Laboratórium

Beoltottam magam valamivel

s elburjánoztam mint a rák.

Növekvő tüneteimet

nézhessem végig legalább.

Orvos vagyok. Magamnak és

Istennek orvosa,

mindketten vergődünk, de én

nem gyógyulok meg soha.

Ketten vagyunk az orvosok.

Kísérletek, csodák

esnek velünk. Én belehalok,

de Isten él tovább.

Trikóban

Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét

az idők nagyvize felett,

trikós szivem az árnyékok belengték,

mint nagy ellenfelek.

A falu végén alszik egy madár.

Azt a madarat már el nem fogom.

Az arcom elől elmúlik a nyár

s én bámulom a fényt a tornyokon.

Vállamra nem csap jóbarát keze,

lassan fölfordítom a tenyerem,

hogy megvizsgáljam, mivel van tele.

Azt vesztem el, mit el kell vesztenem,

halász-szerszámaimat s azt a dalt,

amit az ember otthonának áldoz,

és úgy fogok ezentúl élni majd,

hogy méltó legyek mindig a halálhoz.

Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.

Úgyis tudom – megsemmisítesz.

Akkora vagyok, mint a por,

amit a lovas letipor.

Állok, örökké veled szemben,

kit magamnál jobban szerettem,

csak porszem vagyok hozzád képest,

por beszél a por istenéhez.

Ahogy a nyom beszél a lóhoz:

lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,

azt akarom, mikor e tájon

elpusztítasz – neked is fájjon.

Profán Betlehem

Elege van és elege lehet

a sumákolásból a hangszálból

elege van a népség igazából

melynek bőrére ügyetlen kezek

ásítva vernek marhabélyeget

hisz a marha ki nem tör a karámból

hisz óvja őt a jászolatlan jászol

azt hiszem ebből elege lehet

Elege van a pásztorok sötét

tekintetéből ostorok rekedt

csattogásából sunyi részegek

taktikájából mikor az övét

árulja mind a bőrét ösztönét

szabad futását orra lüktetését

a kemény szél otromba öklelését

árulja el a sprészagu cseléd

Elege van a Gáspár Boldizsár

büdös tömjénéből matt aranyából

faggyúvá töpörödött mirrhájából

– benőtt homlok megroggyant csizmaszár

bólogat három ütődött király

s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre

hogy annak is elege van előre

az egész hercehurcából mi rája vár:

ordít, nyivákol vak csillagai

bélcsikarásos barmai csökött

és kisstílű júdásai között

hogy látja – nincs is kit megváltani.

Tükör-este

A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe

titkolódzó teret rajongó kerteket

a Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve

valami gyermeteg éteri permetet

Homályon át bolyong a tág terű világ: az este

lepleken élveteg éli az életet

Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve

a házak élesen állnak mint ékszerek

Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak

ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok

ragyognak és ragyognak és ragyognak és ragyognak

itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön

az ember e privát szende és semmi báb

Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön

látja Istent magát – kit színről színre lát.

Istenem

Ölelj meg engem, Istenem,

már föl akarom adni

az örök ellenállást,

már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben

nagyon sokáig éltem

bódító tisztességben

és tarkó-szenvedésben.

Vadász vadásznak vadra

figyelő úr-cselédje

voltam, miközben kaptak

engem is puskavégre.

A füvön így rohantam,

az erdőn így szaladtam,

kapkodtam lábam, ám de

a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni,

valahol meg kell halni,

valami könnyű réten

akarok elfakadni.

Az izmaim a télben

mint jéghúrok feszülnek,

úgy néznek a szemembe,

ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól.

Megállok vele szemben.

De mikor lesújt rám,

Isten, ölelj meg engem.

En attendant mon père

Anyám a kertben

Anyámra tiszta hó hull,

fekszik a téli kertben,

csak fekszik mint az árnyék,

csaknem átléphetetlen.

Kitaszítom az ajtót,

recseg a hó előtte,

mint vad fekszik a hóban

kicsiny anyám lelőve.

Taszigálom az ajtót,

anyám fekszik keresztben,

hajára tiszta hó hull,

csaknem átléphetetlen.

Már ki akarok jutni

az alacsony szobából,

itt fekszik anyám teste

föltornyosulva, lábtól.

Még egyszer ki a kertbe,

a kristálytiszta hóba!

A küszöb előtt fekszik

anyám már évek óta.

Hajára tiszta hó hull,

fekszik anyám a kertben,

lelőtt vad, napsütötte

árnyék. Átléphetetlen.

Karácsony

Egy bizonyos idő után

akárhány karácsonyfát láthatsz,

mindig csak egyet látsz

s a többi látszat.

A többi öröm másé, idegen,

vagy elrabolt öröm,

Jézus Krisztus hozzánk

csak egyszer jön.

Csak egyszer száll le az angyal

kitárt fehér szárnnyal

és hozza el a békességet,

egyszer jön Boldizsár a mirrhával.

És többé nincs békességünk,

nincs Máriánk, se szalmánk,

de erre az egy éjre

mindíg emlékezünk.

És ott is gondolnak ránk.

Otthon I.

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hová

belépsz és itt marad

a lábnyomod soká.

Anyácska messze van,

pincében festeget

boldog-boldogtalan

kocsikerekeket.

A kicsi teraszon

kinő három virág,

ez az én vagyonom,

az egész ifjúság.

Megjöttél? Tartsd magad.

Nem enged még a rács.

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hol állsz.

Bár messziről jövök,

csavargó nem vagyok,

mutasd csak az örök

rostélyú ablakot!

Hol van a kulcs, a hang,

a kert, a kiskapa?

Anyácska messze van

és nem jöhet haza.

Bolond vagy, betöröm

az ajtót, ne komázz…

Itt állj meg a kövön,

mert szent a hely, hol állsz.

Itt alszik benn anyád

a fehér paplanon,

itt a bakancsa, ládd,

hogy felköltsd, nem hagyom

Majd ha fölébred, a

kapuba áll, vigad,

hogy megjöttél haza.

Vesd le saruidat.

Egy család halála

Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk

talán még az ostromkor a Kenyérgyárban

ahol apám a német tiszttel vitatkozott

hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk

s miközben a nyurga szőke főhadnagy

azzal zsarolta hogy az oroszoknak

akarja nyilván átjátszani a gyárat

pedig az már alá van aknázva

apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt

– együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe

anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel

vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba

mindíg azt hittem együtt meghalunk

mi a család négyesben bátyám anyám apám

mert mi család voltunk személyiségem

ők voltak hajuk szájuk szivük

abból is álltam hogy ők vagyok

része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak

lábkörmeiknek indulataiknak

a város különböző pontján mi összeálltunk

egymásból mint sejtekből a test

láthatatlan folyadékkal összebugyborogva

és fényképen – nincs közös képünk – egy család

Mindíg azt hittem együtt meghalunk

egy gránáttól egy közös fertőzéstől

49-ben egy nyomorházban vagy börtönben

vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal

vagy a továbbiakban könnyedén a közös test

külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt

vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal

vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk

mint a texasi filmek hősei

kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó

jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk

és bekövetkezik a családhalál

együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton

És vége És megszűnünk Mind a négy ember

Nem kell külön élni Nem lehet utána

Egy családot talál a négy halál

Aztán meghalt az apám

Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból

vibráló szemnézésből semmi lett

Lehetetlen makogtunk és kerestük

négy évig még a szobaszekrényben a piacon

Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt

Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras

Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig

hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált

összebújva vártuk hármunk pusztulását

míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől

és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről

s nem bírta várni nem találta már

a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő

kiszenvedett egy trombus ölte meg

mely megakadt a tüdőkapuban

Nem hittük el Ha fölnéztem az égre

csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam

az árulkodó kékbe: Hol van az anyám?

Hol az anyám?

Arról volt szó, hogy együtt meghalunk…

Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek?

emésszek járkáljak a városban röhögjek

színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve?

Ellopták a halál technikáját

befeküdtek az otromba sírboltba

a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből

becsaptak itthagytak ők meg kajánul – nincsenek

Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán

haja állása apámé járása anyámé

kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg

mint génekbőI a múlt fehérjéje

kivonták magukat belőlünk a közös halálból

becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába

mi meg egy túlélő szobában támolygunk

rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg

hogy nincs család nincs négyes semmi sincs

hogy csalás volt az egész áltatás

nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa

amiből kikerültünk puszta őrlemény

nem nevettünk soha a falvai kertben

nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt

nem volt családi asztal amit körülültünk

nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában

nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk

melyből egy közös vécét csináltattunk

nem csókoltuk soha apánk arcát

nem csókolta soha anyánk az arcunk

minden hazugság még a régi ház

lépcsőföljárata is

soha semmi közünk nem volt egymáshoz

magukra hagytuk őket meghalni

magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem

elporladni mi is becsaptuk őket

bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük

a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva

és üvöltve a fájdalomtól

kilőtték mellőlünk a belső szervek

tűnékeny ábrájukat

csak tántoroghatunk védtelenül

alakjukkal alakunkban

szemkékjükkel szemkékünkben

egy túlélő szoba szégyenében

rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is

nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete

a múltnak hogy élni és meghalni

most már egyedül kell.

Anyám halála

Csak tűrt Tűrt mint az állat

Kathéter-bevezetés

Meg akart halni Nem akart meghalni

Mi a szenvedés?

Viccelt velünk az intenzívben:

– Fodrászműhely? Leplekben jöttök? –

Most fekszel Halotti csöndesen

Nem viccelsz már De nem kell tűrnöd.

Anyám

Egyforma ételek,

pörkölt, hús-szaft, málé,

te a társadé vagy,

én meg az anyámé,

engem nem védett meg

szőrbunda teste,

így maradt meg ínség

estére, reggelre,

ráncbaborult arcát

az arcomon érzem,

nem is köszönök már,

nem hagytam el mégsem,

áll a vasrács előtt,

nyöszörög az édes,

de keresztülnézek

rajta, bármit érez,

megfojt ölelése,

kíméletlensége,

apám szláv szomorúsága

térdre rogy elébe,

őrjöngő szivére

ma is visszaránt még

ő a Naparanya

én meg vagyok árnyék.

Úgy kell már szeretnem,

ahogy ő szeretett,

százkő sima úton

mentében elesett,

arcszomorúsága

tigrisálarcáé,

te a magadé vagy,

én meg az anyámé.

Aki megérkezett

Nincs módom megérkezni,

nincs már meg az az út,

amin az ember ennyi

baj után hazajut.

Nincs meg a hó, a fákból

kivonták a telet,

amin keresztül lábol,

aki megérkezett.

És elsötétítették

a hosszú ablakot

a függönyök, a lepkék

vagy épp a benn lakók.

Pár száz lépés a sorban

hiányzik, az a táv,

amíg az ember jobban

megérti önmagát.

– Haza akarok menni –

ezt mondja a beteg,

az utas és mindenki,

aki megszületett.

Apám helyén

Apám helyére lépek,

hajós után hajós,

van agancsnyelű késem,

van egy fokozatos

érelmeszesedésem,

mi az idő falán

előkészíti szépen

rögömet – vagy csúnyán,

a gyerekek úgy néznek,

ahogy én rá, reám,

szakállam: régi fénykép,

mint nekem az apám.

Nyakkendőim a sorban,

ahogy az apáméi,

egy harminccal idősebb

ember – idegen férfi,

a gyermekeim látják,

hogy vörösbort iszom,

ahogy én láttam egykor

a pincekulcslyukon.

Az ő korában élek,

hajam az ő haja,

zsilettpengém sötéten

villan, mint valaha,

talán én is lehetnék

olyan szép, amidőn

arcom megsimogatta

– még van egy kis időm.

Még lehetek olyan jó

talán – ahogy adott

ajándékba sósborszeszt,

hitet vagy kalapot,

s főként ahogy belépett,

föllobbant mint a szesz,

és bevilágította

szobám: hogy érdemes.

Apámnak kéne lennem,

nézik körmeimet

a lányaim, jól látják:

élők, nem öregek,

ahogy én láttam fogni

a kártyát s anyám kezét

utolsó pillanatban:

cselédet a cseléd.

A létezés cselédje,

fényes sebeivel,

ki nagyon szeret élni,

s meg tud halni, ha kell.

En attendant ma femme

Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg

elsikkad már a télből és a nyárból,

az azelőtt okosra nézett képek

hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy

most egycsapásra össze-vissza omlik,

s én így maradok véglegesen már egy

betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,

csak azt érzem, arcomra folyik lényed,

akár a nap, a viasz és a lényeg,

s csak bámulom az üres tárgyakat.

A látványt ölte meg bennem szemed.

Nem tudok látni, mióta rám néztél,

csak azt, ami testedből föllebeg,

izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy

hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,

zsúfolásig tele vagyok veled

és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.

A végtelen. A minden arcok arca.

Nem látom már, csak amit te akarsz,

az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr

minden kis izmod, mint a tű.

Mi szorít össze veled ily vadul?

Szeretlek. Olyan egyszerű.

Olyan közel vagy, hogy tested szöge

egész a szemgolyómat éri,

fordulnék, törnék kifele,

de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,

a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,

az arcomat szorítja a kezed,

hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,

elhagytam árnyait és szögeit.

A boldogságot. Holnap jön a péntek

és testemet testedre szögezik.

Már lélegezni sem tudok. Merev

pupillámat az egekre szögeztem,

belémfúródtál, mint hegyes üveg,

s én csüngök csak ezen a kereszten.

Következik a végső Golgota.

A kicsike, a helyi, az egyéni,

mert kinek-kinek meg kell halnia

ahhoz, hogy e világon tudjon élni.

Következik az önfeláldozás.

A látványtalan és őrült alázat,

míg fölhasítja bőrödet a nyárs,

a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,

az üres éjben elhasad karunk.

Csak az válthat meg, aki meghal értünk,

s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.

Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,

tizenkét tégla tartja össze vázad.

A mész fehér, a tervrajz nem hibás,

boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban

és az ajtókon még nagyobb kilincsek,

a folyosón lépések zaja koppan,

de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt

és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,

föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt

csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,

ezt rézsútosan a sarokba tesszük,

rámnézel váltig hallgató szavakkal

s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy

óra alatt kis örömeink nem várt

zugaival, a kamra is elég nagy,

abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,

hogy megvédjenek mindenféle bajtól,

nézd, egészen a körtefáig érek!

Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be

és elkészült szabályosan. Harang szól

a faluból. Kabátod ide rakd le

a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem.

Otthon II.

Otthonra vágytam és az otthon

egészen a bőrömre nőtt,

ágyamról ráncigálom ezt a

letéphetetlen lepedőt,

a függönyök fehér futását,

a ruhák ráncát gyűlölöm,

egyetlen képbe szaladt össze,

ami gyönyörű volt külön,

selymek szorongató puháján

öklend kezem, mert nem bírom

a dolgok síkos simaságát,

hát szorítom és szorítom,

hogy már csak csontjaimat érzem

saját kezemben, fáj a szék,

amire halálom előtt

leülhetnék egy percre még,

fogom, amit már elengedni,

vagyis ellökni kellene,

mint villanydrótot az, kinek

a világosság mindene.

Margitsziget

Rég sétáltunk a Margitszigeten

és nem könnyű egyikünk szive sem

a múltunkat a pokolba kívánjuk

és nézzük egymás testét mint a vályut

ami kiszáradt behorpadt kihalt

miből a gulya semmit sem ihat

De sétálunk a Margitszigeten

előkelően és semlegesen

Majdnemhogy nyár van régi úri nyár

sétál velünk püspök és proletár

a katonák a híd szélére hánynak

(óvodát szeretnénk az unokánknak)

közelg az ősz mi is közeledünk

az átjáróhoz ahol nem leszünk

de hallgatjuk Evita operáját

ahol a zsarnokságot orrba vágják

nem boxkesztyűvel de kemény kis rockkal

mi elboldogulunk a zsarnokokkal

kisemmizzük magunkból és a jussból

ha szívtrombózisunk meg nem hazudtol

Addig sétálunk lassan kedvesem

fölényesen a Margitszigeten

Annyi polgár pap kurva idióta

sétál halovány szűz szent Margit óta

e kiterjedt folyamközi magányon

hogy elfedné e szigetet a lábnyom

Mi csak egy pár vagyunk Ne szoríts annyira!

Nemcsak kettőnk szivében van hiba

Hiába fázol hiába szorítasz

az egeknek hiába homorítasz

ágyékod üres apácakolostor

a kora őszben kese medve mormol

megesz engem és téged is megesz

handabandázásunknak vége lesz

Addig sétálunk Atomháborúban

én pupliningben a te pedig shantungban

hűvös a szél Nem kéne még meghalni

májunk szivünk zenénk még birodalmi

Ez is zene – ha nem is térzene

jobb volna ha az ember érzene…

De nem tud már Csak hiányolni tud

a füvek között elfogyott az út

csak sétáljunk a Margitszigeten

félmagyar őszben fél-szerelmesen

rettenetesen ragyognak a kertek –

Mondjad: szeretlek. Mondom hogy szeretlek.

Fátyol

„Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről

már nem szeretjük eléggé

amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról

már nem bízunk benne eléggé”

Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll

a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett

vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy

visszateszi s a karszékbe ül

Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll

fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába

serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül

Otthagyja végigsimítja homlokát

mintha eszébe akarná idézni

a régi fátylat mely az arcot takarta

A régi fátyol mindent elborít

rászáll könnyedén a bútorokra

a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire

a rózsafák a fű merev zöldjére –

mindent fátyol borít.

Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről

belekapaszkodik pókháló-fonalaiba

s csak áll üres kézzel markolva a levegőt

Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát

ahogy hadonászik az üres levegőben

hogy szeresse a meztelen arcot

immár tökéletlenül

de végérvényesen.

Hó-költemény

Széher út 51/b

ne gondolj semmit mellé

Ez is lakás – egy hólakás

és körülötte hórakás

áttörhetetlen hófalak

őrzik a hóhalottakat

Hóajtaja hóablaka

ez a lakás a hó maga

Ereszt csatornát hó borít

senki senkit se háborít

hó ülepszik a polcokon

a kisbetűkön csupaszon

a karosszékben hó lapul

a függöny hóba csüng alul

hó vonja be az asztalok

lapján a szilvóriumot

a lépcsők odván hó pihen

a fa repedéseiben

hó torlaszolja el a szekrényt

hó borítja benne a mellényt

a festményeket hó fedi

ragyogó és eredeti

a lábasokban hó az étel

fehér hókristály lemezével

az órán hó a mutató

számlapja nem is látható

szobanövények hóvirágba

borulnak be a hóvilágba,

a rádión a keresőt

becsíkozzák a hóredők

s a lassan vállig érő hóban

egy kicsit egymáshoz hajoltan

behavazott hó-emberek

ülnek – nem is veszekszenek.

Udvarház

Tele vagyok ajándékokkal,

roskadozom alatta,

jó lenne, ha valaki tőlem

egy darab kenyeret elfogadna.

Jó lenne, ha valakitől én

elfogadhatnék egy rózsacsokrot,

aki életemben rólam elég

sok rosszat mondott.

Tele rakom én is rózsával

majd otthon a füvet, a szobát,

és várom a kedvesemet

tíz éven át, húsz éven át.

És mindent neki adok,

ha jön,

övé lesz a nap a tóban,

a tornác töredezése a kövön.

Fácánok fognak lógni

lelőve az oszlop alatt,

neki hozom el

az összes madarat.

A szekrényen ólomüveg lesz,

és átdereng rajta a sok írás,

hogy lássa mindenki,

de ne olvassa más.

Odaadom, mit készítettem,

a hosszú, nagy vacsorát,

megmosom este a lábát,

arcomat szorítom rá.

És nézem körmei tükrét

és benne magam,

így fogok élni vele,

boldogan.

Nagy dunyhák közé szorítom majd,

hogy legyen elég melege,

s mit a szenvedés rakott rá,

azt mind vegye le,

ajándék lesz a szobában,

nagy üvegek, gazdag olaj,

s kitűnik az élet értelme

könnyű vonalaival.

S én ülök majd éjjel a széken

és várom a reggeleket,

és félek, ha megjön a reggel,

majd mindent visszaveszek.

Csak

Csak akivel együtt élünk

egy szobában egy homályban

csak az a mi feleségünk

a többi marad magában

Csak akivel együtt mosdunk

egy dézsában egy lavórban

annak átkozzuk a hátát

fennhangon vagy alattomban

Csak akivel cérnatűre

késhegynyire megy a harcunk

annak mondjuk holt szemébe:

– gyilkolni mi nem akartunk.

Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,

ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,

végigsimítlak s lassan elnyeli

vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,

fénnyel s romlással színültig teli,

akik guggolnak az örök sötétben,

míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat

ezen a szűkült folyosón,

és szabályossá váltál, mint a holtak,

akiknek arca már merő idom,

akik nem vágynak és nem tiltakoznak,

csak függenek a csöndben, mint az ón.

Már szép se vagy. Ajkadról lekopott

a régi ív, mit valaha szerettem,

úgy fekszünk végleg e megmaradott

világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,

lelőtt vadak se fekhetnének szebben,

de te vagy az az idegen, akit

valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,

mi bántaná a tökéletes órát,

és előtűnik, mint valami kincs,

a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,

olyan távoli s oly meleg.

Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,

az, hogy szerettelek.

En attendant la joie

Borzasztó

Borzasztó, borzasztó,

orrot a földre horgasztó,

hogy a kacsának nincsen hája,

a kutyának nincs maradása –

borzasztó.

Borzasztó, borzasztó,

orrot a földre horgasztó,

hogy a kémény füstöl, füstöl,

de a tányér nincs ezüstből,

borzasztó.

Borzasztó a tél, a nyár is,

öregember sül is, fázik,

ködmönujjnak nincs melege,

kutyának keresztlevele,

nem normális.

Forgatja a pap a kulcsot,

az ördög meg a virgácsot,

öregasszony nem lép hóba,

nem szerettem két év óta.

Mire vártok?

Borzasztó, borzasztó,

orrot a földre horgasztó,

kutyából nem lesz szalonna,

nem leszek magam bolondja.

Jónapot.

Szemüveg

Kik azelőtt erőnkben tündököltünk

két nap alatt teljesen meghülyültünk

Én nem találom amit te találsz

és meghalálok ha te meghalálsz

Az Irgamid kenőcsöt keresem

fiókban sutban – nem leled te sem

A slusszkulcsot csomagtartóba zárom

te keresed egy balatoni nyáron

Föl kell törni az ajtót – ott a kulcs

te közben a naplómon elaludsz

Szemüvegem teszed a strandszatyorba

– ne lásson ez az ember – ez a dolga

De mit ne lássak? A terveimet?

Az álmaimat? Hiszen nincsenek!

Ne lássam azt a fókaszerű nőt

kiért meghaltam volna azelőtt?

Kis segge van vaspántos bugyija

de nem gondol csak a nagymutira!

Kis angol csaj nevét sem ismerem!

Már te is együtt meghülyülsz velem

Vagy mit ne lássak? Tihany homlokát?

ahol kérődzik hatezer család

csimotáinak kecskekörmöt ád

és éltetik a demokráciát?

Ezt ne lássam? Az autóutakat?

hol százharminccal kakaóz a pap

siet egy nap kilenc vagy tíz misét mond

kiűzi három faluból a démont

Istent ne lássam? Háromszögeket

nézek a templomokban s egy szemet!

Még mit ne lássak? Atomháborút?

japán után olyan ez mint a múlt

Megvolt minden mi megtörténhetett…

Hová tetted a szemüvegemet?

A strandszatyort a strandszatyorba

a kissámlit a nagysarokba

a nagyvödröt a kisvödörbe

csoportosítjuk mindörökre

a kiskukát a nagykukába

csak egymást ne vegyük kutyába!

A sliccbe varrjunk néha péniszt

csoportosítsak néha én is!

Kismicsodát nagymicsodába

helyettesíthessünk hiába!

Még mit ne lássak? Hogy a hóhér

elad bármikor hat vak lóért?

Hogy kapkodunk és szeretünk

egymásért alig lehetünk?

Minket ugyanegy vadász céloz

el kell érnünk ahhoz a célhoz

nem látom jól de ködösen

látom – nem élünk majd mi sem

Hiába dugtuk annyiszor

a kisszatyort a nagyszatyort

egymásba dughagymát a dugba

alagutat az alagútba…

Látom – a baromságokat!

a balatoni utakat

a papokat családokat

– vígasztalhatatlanokat –

Szűzmáriát! a pátriát!

kilincses demokráciát

a holdat mikor bronzezüst

és tücsökzene mindenütt

és látom Illyés Gyula vállát

emeli a nemzeti bálát

és látom az öreg halászt…

Hogy meghalok És meghalálsz

Hát persze hogy meghülyülünk

hogy még egymásé lehetünk!

Flúg

Rómában szól a zenekar,

de minden este idehallom,

ülök a balatoni parton

s Rómában szól a zenekar.

Nem is vagyok már fiatal,

de még kukorékol a hangom,

ha átkiáltok: Hogy van, asszony,

nem jönne át ma, nem akar?

Mert zúg a zene a fejemben,

talán épp a Via Venetón

hallottam ilyen andalítón

a zenét, amit elfeledtem.

Meghülyülök? Nem azt csinálom

már többé, amit akarok?

Csak ülök majd és hallgatok

egy zenét, mely akár az álom

kitárulkozik, rám rivall,

és aztán én sután, napestig

szomszédnőmmel szeretkezem, míg

Rómában szól a zenekar?

Zanzibár

Én vagyok egy zanzibári

Akié egy zanzi bár

A hajam is zanzi hári

Hozzánk csupa zanzi jár

Mi beszélünk zanzibárul

Ha úgy tetszik zanziül

Legtöbbször egy zanzi bálról

Ahol csupa zanzi ül

Zanzi rendel zanzi szolgál

Zanzi táncol zanzi lép

És a zanziasszonyoknál

Iszunk reggel zanzi-lét

Hippi-hobby beat-boszorkány

Elmarad a zanzitól

Hogyha zanzibári pultnál

Egy igazi zanzi szól

Csinálunk egy zanzi zugban

Végül zanzigyereket

Ahol ennyi zanzi tyúk van

Zanzi élhet eleget

És ha lesz egy zanzibár-kád

Zanzi abban ellehet

Még megbánnád fel ne vágd hát

Majd a zanzi-ereket

Lánykérő

Ti ti

szereti

szere szere

ti ti

Reggel is

este is

télen is és

nyáron is

keze is és

lába is

emez is és

amaz is

Görbe

pörge

fakalappal

mendegélt a

réteken

körbe

szamarakkal

utazott a

szerelem

piros pipacs pántlikája

kerekedett kalapjára

integetett két kezével

fehérrel és feketével

ti ti

szereti

állandóan

szereti

Integettem

jókedvemben

legyen kész a vacsora!

legyen kész a hordók bora

hajló füvek menyasszonya

mert a kedvem akkora

Láb láb

szarkaláb

muzsikáljunk

legalább

fűzfasíppal

liliommal

mindenféle

limmel-lommal

rózsatövis lesz a verő

hajadszála a hegedű

Íme itt vagyunk

Székünk asztalunk

kacskaringós karikába

a menyasszony udvarába

letettük

Ripsz-ropsz megettük

a galambot süteményt

rigó-husát, mák-lepényt

bemutatjuk

alapostól

kalapostól

az apostol vőlegényt:

ti ti

hirdeti

a falukon a réteken

hogy elfogta a szerelem

legyen övé a ruhája

s amit kíván szeme-szája

szép kisasszony add magad

ölelésre derekad

evésre a táladat

ivásra a poharad

alvásra az ágyadat

Mi elmegyünk

Nincs szeretőnk

Neked legyen

jó szerelem

Üsse kő

az a fő

csak hogy boldog legyen

Ti ti

szere

Az én gyerekem

Az én gyerekem mindig az én gyerekem és szeret és hozza a bort a nagy hidegben és a gyerekem elmegy és öt üveget hoz és a gyerekem szeret téged és mindig az én gyerekem a te gyereked nem is ül az öledbe az én gyerekem hozza és kitakarít és beleül és a te gyereked elmegy-e az én gyerekem elmegy és hozza a bort a nagy hidegben és kékre fagyott kezekkel hozza a rengeteg üveget nem nekem hozza a te gyereked hozza nem tudom a bort a nagy hidegben két kezével a hidegben a szatyorban a télben és a gyereked ül otthon és az én gyerekem szeret téged és beleül az öledbe és kék kezekkel hozza az üvegeket a hidegben a nagy bort a kék hidegben hozza tele szatyor a te gyereked nem tudom biztos lehet de mégis és mindíg ez a kiabálás ezt se bírom meghallják és az én gyerekem mit mondanak a te gyereked mit mond az én gyerekem hozza a bort megy a hidegben a nagy kezeivel hozza a bort kék kezekkel a vörös bort hozza az én gyerekem a hidegben mindíg ez a kiabálás mit szól az én gyerekem szeret és a te gyereked szeret és az én gyerekem hozza vörös ujjaival a nagy szatyorban az üvegeket az én gyerekem a hidegben a vörösbort hozza a te gyereked mindíg kiabálsz az én gyerekem szeret az öledbe ül az én gyerekem és hozza a kék üvegeket a vörös szatyorban a bort a nagy hidegben az én gyerekem hozza beleül az öledbe a te gyereked mindíg az én gyerekem itthon a te gyereked otthon az én gyerekem hozza beleül a te gyereked az én gyerekem a te gyereked az én gyerekem a te gyereked a kiabálás mindíg az én gyerekem a te gyereked az én gyerekem

Komédia

Mit tudjátok, mit gyűrök én

a köldököm mögé, hogy

befödjem a testemben a

tátongó szakadékot.

Az indulatok görcseit,

amelyek, mint a béka

guggolnak bennem s szétvetik

a burkolatot néha.

Szorítom hasfalam mögé

a láthatatlan állat

lökéseit, míg megszülöm

kemény komédiámat

s a túlvilági bókokat,

melyekben nincs igazság,

se szerelem, csak annyi, hogy

sebeim eltakarják.

Szomszédasszony

Tudod, most hozzád nem egy advokát ír –

átszaladnék a töltöttpaprikádért,

nagy gombócokkal, lilán, levesen –

átszaladnék hozzád sebesen.

Szürcsölnénk hosszan, kanállal merítve,

talán csak főtt krumplival elegyítve,

néznénk a sparhert finom gőzeit

és Istenre gondolnánk, ki segít

elviselni egymástól távollétünk

és vérrel tölti meg a véredényünk.

Itt vagy közelemben. Arcod homokóra,

visszafordíthatnám egy fordulóra,

lenn lenne fönn, fönn lenne lenn,

nem unatkoznánk, azt hiszem.

Rövid a nyár. Száguldanak a felhők.

Az az igazi ember, aki felnőtt.

Az ég vörös. Majdnem püspöklila.

És itthon is van töltöttpaprika.

Pék

Mint péklegény a pékkötényben

a sorsomat magam sem értem

csak állok a lapáttal a

kezemben egész éjszaka

sütök dagasztok s nem remélek

nagyobb bért mint a péklegények

A nagy kenyér Azt sütöm egyre

lisztet szitálok a kezemre

hogy az is szép legyen fehér

mielőtt véget ér az éj

Sütök dagasztok s nem remélek

nagyobb bért mint a péklegények.

Költők

Valaki valamit mondani akar

mindig mondani akar valaki valamit

kiáll leír tovaad belefirkál

a tányérba a lapba az alagútba

hülye költők hülyebaromi költők

ágyúnagy mondásaikkal tele blöffel –

valaki valamit mondani akar

mindíg mondani akar valaki valamit

szerelemről szívről kecskemódra mekegve

mint gótikus forradalmár

valaki valamit a falra firkál –

baromi költők állatok nem csoda ha a mérnök

gyanús szemmel nézi az udvaron a vasak közt a hasak közt a sok hülye költőt

a mondataikat szerelem-szavaikat az igazság

kis rézgarasait gurulni ha látja

az erőlködést milyen kicsi a világ igazsága –

valaki valamit mondani akar nagy dobogón áll

lukszájából ki se jön a szó már

erőlködik ahogy nem is illik –

valaki valamit

mindig valaki valamit

valakit valaki

valaki

Bölcsődal

„Nagyon beteg a gyermekem és

esőben áznak a fák. Itt volt

egy fehér úr és azt mondta,

nem gyógyítja meg csak az

álom. Altasd el, ringasd el varázs.”

Dollen, dollen,

bala-bala kotta,

bala-bala kotta

dollen di,

morden, korden

draka taka motta,

draka taka motta

jollen vi.

Börden csulden

kudi rati potta,

kudi rati potta

hander kő,

vulder mönden

kamarida botta,

kamarida botta

rotten dő.

Kordasz vutti

pamarila totta,

kimarila totta

vot-vot hő,

böllen-böllen

kibarila votta,

zubalila votta

rot-rot gő.

Balder, valter

kodariba ritta

rotavita ritta

vul-vul dá,

ötten-mötten

bidi badi csitta,

joka luti csitta

kurdun já.

Gélen dáró

mordilacsi táró,

vötlikati váró

juklen dám,

görden buttó

huldikari járó

bötlibari dáró

dölden rán.

Szerepek

Nyögök, ahogy birok,

mint részeg koldusok,

az égre sanditok,

s nyögök, ahogy tudok.

Forgatom szemeim,

hogy jól lóssék, nagyon,

a folt az erein,

szemeim forgatom.

Az utcasarkon állok,

mint nők a magas sarkon,

mint bamba tót diákok

állok az utcasarkon.

Mint gyík a forró napban

lihegek és törődöm

a rét is ég alattam,

fekszem, mint gyík a földön.

Bohócnak elmegyek,

ha kedve kél a kócnak,

bízisten gyermekek,

én elmegyek bohócnak!

Egy kicsi agy

Egy kicsi agy van az agyamban

egész más, amit akartam.

Ő tiltakozik, mókázik, szétront,

nem tudja, mi „kő”, mi salétrom.

Liheg-röhög, handabandázik,

közben az épület beázik.

Szereti, akiket szerettem,

de akiké sosem lehettem.

Egy hülye. Jámbor és okos.

Fogadáson – irtózatos.

Fejjel megy a tükörbe,

mintha csak ő törne össze.

De a tükör is összetör!

Magyarázhatom – hatökör.

Egy kicsi agy van az agyamban,

elrontja, amit akartam.

Mindíg mondom a parlamentben,

hogy ne rikácsoljon helyettem!

Otthon móresre tanítom,

sunyít, mint rekedt bariton.

Megnyugszom. Éppen tárgyalok.

De félek, szellenteni fog!

Már reszketek! A bálterem

közepén feláll meztelen!

Mikor már mindent elintéztem,

előáll: Ez egy csaló, kérem!

Már eladtam az otthonom,

azt mondja: Jaj, nem zavarom,

de ez nem is az otthona,

ennek nincs ágya, lábosa,

ennek nincs hazája sincs!

a rézkilincse fakilincs!

Mikor végre a rendőrökkel

megegyezhetek egyelőre,

az áldomásnál jön elő:

kérem, ez összeesküvő!

Épp őszintének akarok

látszani, mint szájban a fog,

de végül csak a száj marad!

Agyamban van egy kicsi agy.

Mit nem akarok hallani,

ordítja a sehonnai!

A legszebb nőbe beleköt

ez a tökelütött!

A legjobb hazába

is belerúg a lába!

Csitítom részvényekkel,

hogy majd csak jó lesz egyszer,

csitítom kormányfőkkel,

űrrel és űrbe lőtt fel

műholdakkal, a tenger

alatti búzaszemekkel,

ő röhög az egészen,

a legszebb női térden,

és a templomi csendben

böfög az eszetlen…

Egy másik ő, egy másik én,

egy közönséges költemény:

ha a mindenség szétszakad,

agyamban van egy kicsi agy.

En attendant la patrie

Régi óra

Egyetlen óra van a kezemben

ötvenhat óta egyetlen óra

nem mintha egyetlen óra lenne

ezerkilencszázötvenhat óta

de akkor ez volt a kezemben

valaki a kezembe nyomta

azóta ezt az órát figyeltem

hogy mit mutat a mutatója

ezt figyeltem arany keretben

a számlapon aranyba fogva

hogy mit mutat az egyetlen

óra a karomra kulcsolódva

háromszor is elveszítettem

Tisza mélyén és fuldokolva

az iszapba bukva kerestem

valaki mindig visszahozta

és új órákat vásárolva

ezt az órát nem felejtettem

valaki mindig kezembe nyomta

hogy ez az óra az egyetlen.

Túlélni

B. Zs. E. emlékének

Hazugság hogy túlélni

mit gyomor nem bír el

hazugság meglapulni

amikor ütni kell

Áltatás megmaradni

lelkünk sebeivel

szabadságot pótolni

nem lehet semmivel

Fondorlat az alázat

hogy majd valamivel

kijátsszuk mit a börtön

rácsával ránk lehel

Csalás bunkerba bújni

itt csalás elaludni

és csalás szemet hunyni

ki-ki maga felel –

Árulás egyezkedni

árulás elfeledni

sebet vagy igazságot

ha belehalni kell.

Forradalmár

I.

Majd márciusra márciusra

hogyha eljön az Idusa

megfésülöm magam fiúsra

Majd szavazok a szabadságra

telefonra vagy jó lakásra

szavazok a most-vagy-sohára.

Majd reggel fél ötkor kelek föl

s nem érdekel a pénz a tejföl

ha mindent kezdhetek elölről

Kimutatom fogam fehérjét

hogy többé ne hajoljak kétrét

se gyermekeimért se pénzért

Nem nézek se jobbra se balra

nem utazom Bükre se Balfra

ha az isten is úgy akarja.

II.

Addig viszont még február van

ahogy áru az áruházban

a hidegben kéremalássan

Addig a bunda bunda rajtam

ha tíz körömmel magam varrtam

ebben a hideg éghajlatban

Addig – addig-élek-míg-élek –

és sűrű vesepecsenyének

eszem meg a magyar ebédet

Tiltakozom – egy kicsit önként

kicsit biztatva – hogy az önkényt

úgy fogadjam el mint a törvényt

De máskülönben jókat alva

nem forgolódom jobbra-balra

ha az isten is úgy akarja.

III.

De ha még egyszer március lesz

kicsit lányos kicsit fiús lesz

lázadásom mindenkin túltesz

Kiállok majd a nép-piacra

hirdetem mi a nép igaza

hulljon a férgese a gazza

Szavazok majd a magyarokra

felbőszülve és agyarodva

a szabadok-ra vagy rabok-ra

Ha a magyarok léghuzatja

a márciust is megugatja

s a játék vérre megy nem babra

Ha nem szóra van szükség kardra

ahogy magyarnak a magyarra

– ha az isten is ugy akarja.

Magyar

Magyarország, ez is állam,

elcipelheti a vállam

ingyenesen, térítést se

kérek érte.

Balkán, Párizs, mende-monda,

egybegyűlik egy halomba,

nagy lelkek és kis legények,

rühellem már az egészet.

Olasz jön és lányokat lát,

ökröket látnak a belgák,

a franciák fészekalját,

amerikaiak almát.

Nem védem. Nem védhetem meg,

utálom, mint a szerelmet,

bűnbe hajszol, őrületbe

Magyarország. Magyar elme.

Ország

Csak megalázó helyzetekben

alakul ki a szív a jellem

és így majd egyszer összefog

a magyar és a magyarok

Talán majd összeesküszik

ha a bajokban áll szügyig

addig dalol – jól szól a nóta –

dalol dalol az idióta

Kossuthokért Széchenyikért

és ki tudja hogy még kikért

ellengősen és fellengősen

dalolja hogy magyar erősen

Egyszer egy ember kellene

talán a bája jelleme

hogy összeférjünk mint a baj

magyar a magyarjaival

Sebezhetetlen Nem Zsilinszky

aki Áchimot leteríti

és nem is a zsidó Radnóti

katolikusként haldokolni

Nem is Mátyás nem is szent István

erőszakosan alapítván

nem is Petőfi-Petrovics

kit Segesvár halálba visz

Hanem egyként egy magyar nemzet

összeállhatna mint a selymet

szövik száz szálból együvé

rabok tovább nem leszünkké

Petőfibő1 Mátyás királyból

Zsilinszky Áchim Andrisából

Kossuth dühödt Széchenyijéből

Radnóti sártépett verséből

egy olyan ország születik

határtalan határokig

amely összeáll mint a jellem

a megalázó helyzetekben.

30 év

A Népligetben üldögéltem…

mint mór puskások a tevéken…

és reméltem mit nem reméltem…

hogy harc nélkül lehet majd élnem…

azt reméltem egyszer régen

egyszer régen azt reméltem

Hogy békességben lehet élnem…

a népligetben azt reméltem…

mint mór puskások a tevéken…

a száguldások szünetében…

nem kell háborúban élnem

azt reméltem egyszer régen

Ezerkilencszáznegyvenhétben…

a Népligetben egyszer régen…

mint mór puskások azt reméltem…

Szahara-nyár szédületében…

szeretetben lehet élnem

homok a homokszemcsékben

Az Úr Szahara-idejében…

ezerkilencszázhetvenhétben…

a Népliget rémületében…

vad tevéken kell üldögélnem…

vágtatok könyökig vérben

s nem remélem mit reméltem

Nem hiszek az LSD-ben

a gyermekem szép szemében

se a népek ligetében

szeretőm szeretetében

száguldásban békességben

se az anyám keservében.

– Uram bocsásd meg egyszer nékem.

Bacchanália

Úgy kéne élni örökáron

ahogy a bacchanáliákon

és tekintettel senkire

a földig részegedni le

Nem okokat fölfejteni

nőnek világnak – nincs neki –

folyongó kiárusításban

játékozni az elmúlásban

nem nézni nőstényszép bokát

se gótok katedrálisát

nem halni meg a nemzetért

Rákócziért se Istenért

nőjenek föl a gyermekek

neveljék mint lelenceket

és semmi ház és nyugalom

ne legyen a domboldalon

Fütyüljünk Babits örökére

politikusok örömére

s az ollót mivel körbevágtuk

az országot már ne babráljuk

Rómában ne lássuk a fényt

éljünk etruszk rabszolgaként

Faulknernek ne higgyük szavát se

ne járjunk kultúrkuplerájba

És undorítson a tavasz

vagy amikor a hó havaz

a rózsák korai fejére

dögöljünk be a békességbe

Ne nézzük sasok szárnyait

ha a naphő rájuk vakít

fácánok fürge freccsenése

tapadjon autónk kerekére

Parkettánk pirkadt barnasága

ne emlékeztessen anyánkra

az otelló kiontott vére

ne folyjon Krisztus öt sebére…

Ne ne… De örök részegségben

a földöntúli részegség sem

tudja megspórolni a vért

Rákócziért meg Istenért.

Aradi október

Kapkodom fejemet –

magyar vagyok de

dáliákat kell ültetnem Lovason idejében

Trasicort szedni reggel

beszaladnom Veszprémbe leértékelt vaskapuért

anyósom kiszáradt – Péterfán kell itatnunk –

unokám óvodai belépőjét meg kell szereznem

színházi protekcióval május elsejéig

mert lejár lányom gyeses népünnepélye

Zsigulim pergő alvázvédelme vár

magyar vagyok de

ínhüvelyes barátnőmet el kell helyeznem

egy kézmozdulatlan géptechnikában

Depressant szerezni a 240-es vérnyomású

majdnem szétdurrant fejű szomszédomnak

– mert jó vagyok –

jó vagyok nemcsak egyszerűen magyar vagyok –

mozgássérült barátnőmnek

el kell helyeznem életmentő verseit

családlányaimnak disznót kell nevelnem

hogy leölhessem téli kolbásznak ínségükre

no és az alvázvédelem

no és a vérnyomás

no és az óvoda

no és a sarki ház

no és az ínhüvely

no és a magyaróra

no és a vaskapu

no és – leszázalékolva

no és a néphitünk

no és a géphiba

no és a népvitánk

no és a néphiba –

nem német nem zsidó

„nem oly karakteres faj”

csak mi a halkuló

világzajokban elhal…

Kapkodom fejemet:

magyarnak kéne lenni

de fölszabdalt agyamban

nem jut eszembe semmi…

csak alvázvédelem

csak kapható palánta

csak az olcsó műtrágya

no és az alvázvédelem

„Hálát adok Istennek

hogy nem próbáltam előbb

belépni ezredembe,

különben most meggyőződésem

s Magyarország ellen

kellene harcolnom”

– így írta Westerburg

becsületesen Károly

Leiningen – nagy magyar

így írta a halálról

akit október 6

aradi szép napjáról

mint nem kapkodó fejet

levágtak Magyarországról.

Tankodrom

Van egy falu, hol minden véget ér.

Porok, utak, havak.

Kőstációk vezetnek a kis dómhoz – elhagyatva –

hepehupás bakonyi földeken.

Rezgő vashíd alatt vonat egypályás sínjén elrepül.

Marad a domb.

Marad az alkonyat,

Néha földübörögnek testvéri tankok

s próbalövésekkel forgácsolják a kisfalusi

dómocskát.

Játszanak.

Lőnek.

Foszlik a falusi templom – játékszer

keresztül lyuggatva próbalövedékkel.

KRIM-krimi; krími-krimi.

Ez a felirat vékony kátránycsíkkal.

Kurszkból – Misa.

Üzenet a túlélőknek, az emlékezőknek,

a szerelmeseknek, a nemzetféltőknek.

Kurszkból – Misa.

Tányérsapkája alól mosolyog – kilő egy lövedéket,

nevet, dalol; ungarszka templomocska –

foszlik, törik, hányódik, szétröpül.

Szőke mosolyával benzint ad el – kisercint,

hogy azért az üzletet megveti.

Gyakorlótér. A hófehér virágok

hernyótalpakkal föld mélyébe fúrva.

Csupa hernyó a föld. Sárkányfogak betépve

a Bakony bordaközepéig.

Micsoda béke van!

Aranyeső robbantja a sárga kézigránátjait

a felelőtlen égbe,

mely elnézi mindig az emberi kálváriát.

Közben – röpül a templomocska, a magyarszki

fröccsen, szikrázik, reped, mállva száll,

játék csupán, játék és lőadat.

Marad a domb.

Marad az alkonyat.

A kék köd mögött kis Kreml-imitáció.

Ez az utolsó stáció.

Totószelvény

Kitöltöm ezt a totószelvényt

kitöltöm ezt a partecédulát

kitöltöm ezt a nyertes szelvényt

kiüvöltöm hogy nem játszunk tovább

Csupa X csupa X csupa kettes

csupa ismeretlen csupa vesztes

de van tizenegy millió

aki nyertes aki él aki jó

Petőfik Vörösmartyk Adyk

kerülnek a rubrikába Sallaik

s öngyilkosok belehajszoltak

akik csak magukban elrohadnak

Ez a túlélők rubrikája

ez a félbemaradottak száma

tizenegy millióan szám szerint

ki csak zabál hősködik vagy legyint

Az ember él Él nemzet e hazán

A Bakonyról kemény fák szele fú

Tizenegy millió a nyertes ez a szám

Plusz tizenhárom fő aradi vértanú.

Csodaszarvas

Például ha olasz költő volnék

sose tudnék magyarul írni

pörgetném gyönyörűszép nyelvemet

s fogalmam se volna recsegéseimről

honfoglaláskori csodamarhaszarvas-

szarvasmarhacsodaságaimról

Vereckebereckeségeimről

mikor megpillantottam a hont

hol nem is angol fűnyíróval nyírt

de nagyon egyenesre álló füvek fogadták

hatalmasat fingó juhnyájainkat

miket nyershústnyeregalattpuhító

őstöröktatárarcú de finnugrató

hegyeshetykebeszédet is nyammogó

félvezérvezetők vezettek amíg

Augsburgnál ki nem lettek nyomva szemeik

le nem lettek vágva füleik – vala

Mennyi vér mennyi árpád mennyi szemkiszúrás

ám összefércelhetővé vált

az idegenajkúháromtengeres álbirodalom

Kellettnekünkeznemkellett végeredményben

akárhogy csűrjük-csavarjuk

csak a Hunyadiak alatt jött létre ez

az ez-a-nem-ez-az-de-ez-az-a

mégis elengedhetetlen fel-föltétel

hogy recsegve-magyarul de beszéljünk

Mert nem csak a nyelv hatalom

a hatalom is nyelv így folyton

cserélgetni kell a hatalmat a nyelvvel

s nyelvet a hatalommal

– ez keleteurópai találmány –

mellyel magát a lelket akarjuk

gyógyítani miközben a

Rákóczivárrobbantóakciókat

hahotázvabehabsburgoztuk

jakobinusfélénknyelvelőreformációnkba

a széchenyiokosságunkatkossuthhevületbebeváltó

ősőrületünkbenagyonlövettettünkpetőfipikázva

s aztán éreztük – folyton érezünk –

véremarhahullatómirea leveleklehullnakelső

tökbaromiállatifölösleges

ál-első vagy első-álvilágháborúban

sejtettük hogy következik

a csonkamagyarországnemország

magyarországmennyország óhéber – ahogy ma mondanák

a magyart – dumája míg Karády Katalin énekel

aki – kiskalapszalonban azon tűnődik

hogy lehetne visszajönni ahová nem tud nem akar

s mi is azon hogy kéne oda kimenni

ahová nem akarunk?

Mennyi érzés!

Miközben – mondják – tavaszra

ha minden összejön

– nagy lakomát csaphatunk

– nyugatiakat is hívhatunk

– bankárokat is idecsábítva

– elég tisztességes áron

kimérjük a csodaszarvast.

Síremlék

Kutyák őrzik a temetőt is,

őrkutyák.

Fegyveresek fogják közre

a kétéves unokát.

És lecsüng a zászló széle,

tapossa a láb.

Nem megyünk a temetőbe

harminc évig legalább.

Csupa beton most a

temető.

Bokrok közül kutya

szimatol elő.

Keresi a gazdát.

Belelő

az ég közepébe a nap,

a fölkelő.

En attendant l’idole

Csontváry

Tea

A nagy teremben végezetül

teát főzött, a teát kiöntötte,

teát főzött, a teát kiöntötte

a nagy teremben végezetül.

Ki az? – kérdezte, mintha valaki

kopogott volna. – Ki az? Mit akar? –

állt az ajtó előtt bezárva,

elfödve magát paravánjaival.

Húsz éven át a nagy teremben

teát főzött, a teát kiöntötte,

nem a levét, a levelét.

Gombszemű, keménykalapos öregember.

– Ki az? – kérdezte, mintha kopogott

volna valaki. Fülelt. Lényegtelen,

mosolygott aztán. Raffaelre gondolt,

s megtapogatta a falakat,

hogy azokra festhetne még –

egy óriási halott levelet.

Csak egy levél lenne – semmi más.

Zöld nagyon nagy levél, de nem lehet.

Gulácsy

Lajos-e még Lajos – én nem tudom

tizenhárom éve a kertbe sétál

irtózatos dudor a homloka

öve laza a füle szétáll

Sóhajai hídján még megpihen

köhög és prüszköl mert huzat van

de hiába keresgél a huzatban

színt színt színt színt színt nem lát semmiben

Hol lehetnek a hőkölt arcú nők

önmaguk felé hajló kézfejükkel?

Lajos mosolyog – személytelenül

kis pengével végzett mindegyikükkel

A férfitestbe forrt extázisával

hol lehet az a csontvázszerű nő

a zöld táj középkori bánatában

fogvacogva állva szeretkező?

Az ópiumszívó halfarkú nője

amely farok valóban lábazat

miközben fölső piros temetőbe

a lelkek léggömbjei szállanak?

Fölnéz Lajos: ott van a temető

Hogy havazik! Pedig még kora nyár van

A kávéházban egy kávé előtt

ül a festő a hó-Nakonxipánban

Lajos-e még Lajos – nevetgél

lehuppan aztán s tizenhárom évig

guggol a földön szájában virág

s lajoskodik isten ítéletéig.

Velázquez

Rokeby Vénusz

Ez a segg – ez a bonthatatlan

ezüst vonal, a tomporokban

kidudorodó csont, ez a vékony

kis gyűrű a kereszttájékon.

És a test elhelyezkedése

a pamlag mértani ölébe,

a hát, az anyag önmagába

visszatérő boldogulása.

Örömfehér test, és nyaknak

könnyedén alávetett hajlat,

a karral megtámasztott tarkó,

a kéj, a végletekig tartó.

A hát, uraim, ez a hát itt,

amely már babonává válik,

feltörhetetlen, mint a kagyló,

a nyak, a végletekbe hajló.

S a tükörben a tiszta homlok,

a lányos arc, az elmosódott

száj széle, vagy a föltűzött haj,

a melleket elfödöző kar.

A végletekig kinyújtott láb,

a nyurgaság, a leányosság,

s a hát, uraim, ez a hát itt,

amely már babonává válik.

Salvador Dali

Hol vagy te már, Salvador Dali,

a létbe folyó kezeiddel,

melyek nem tudják eltalálni

és összefogni, amit kell?

Mint rettentő drapéria,

lecsüngenek a földre az órák

az asztalról, mert oly puha

az örökkévalóság.

Mert kannibál, ha kannibál

az ősz, ahogy kibontod

nagy melleit a szűk ruhán,

úgy lógnak, mint a rongyok,

a bimbó pedig kőhegyes

s az ezüst kés levágja,

hogy málnaként a szögletes

asztalra hull, a tálba,

az oldalából villa áll,

mellette csiga mászik

meztelenül s a tér mögött

egy város romja látszik.

És nincs tovább. Nem bírni el,

mit szemmel látok.

Terpesztett lábbal futnak el

az égő, kék zsiráfok.

Nagy István

Magyarország

Ezek azok a bennszülöttek,

az indiánok, négerek,

a kisgyerek, a nagyöreg,

akiket vertek és ütöttek.

Asszony a szélben megmered,

tartja magát a napsütésben,

súlyosan, csúnyán és egészen –

a fákat fogni nem lehet.

Semmi mondóka, semmi téma,

csak bokrok és tekintetek,

bárány és tarisznyás gyerek

vigyázzban állva elalélva.

Az „Őzike” is túlmerev,

akit síkokká nyomorított

a blúz meg a paraszti indok,

de szépségét nem törte meg.

S ezek azok a tehenek,

föltolva mind a fehér foltok

a dombtetőre, hogy a boldog

füvekben legelhessenek.

És ezek azok a szemek,

az eszkimók, az indiánok

égő szemével fölruházott

üres magyar tekintetek.

A botos pásztor, a meredt

kucsmásfej, a kirobbanó, nagy

fenyvesei a havasoknak –

ezek azok az emberek.

Nagy Balogh János

Ez is világ. Világtalan világ.

A vastag festék csíkjai között

nem mozdul semmi, csak magában áll

az asztal és az asztallábban a szög.

A citrom és egyetlen zsemlye áll

a rozsdaszínű asztalon, kemény,

szívós a sorsuk, szívós a magány,

mit meg nem világít a fény.

Sehol egy lány, sehol egy hajadon.

Egy emberarc, vagy csak egy asszony ül

az örök műteremben, az örök

konyhában, lassan, egyedül.

Ez is világ. A test itt nem virít,

a fülben nem zúg se madár, se dob.

Magukban állnak a sötét színek

s a halhatatlan idomok.

Henry Moore

húr-ember deszka-ember zsák-ember

rém-ember

remember

kréta kráter aranyív

lukluklukluklukluklukl

meghasított ember

Kréta kráter aranyél

pengén penge penge bronza

penge szilánk ősidom

áttöretlen áttörése

csonthártyákon anyagon

óriási aranyábra

kiluggatva megcibálva

szél jár át a formán

arányosok óriása

fej-luk szem-luk agy-luka

alleluja szem-fenék

tag-hegy fej-kő kar-vidék

kibelülre átfalazva

faltalanba ütköző

lemagasló fölhanyatló

járva ülő

zúzva álló csontszéken

király és királyné

Emlő melle mellerője

tagolatlan tompora

ős-segg álla majom-ív

lebegetlen kő maga

elszakadt a fekvő ember

közte tér a levegő

ott az ember közte-ember

ott is ő

ahol nincs folytatás

ott az ember fő-fekvő

fekszik mindkét oldalára

tagolatlan csecsemő

óriások kifordítva

kesztyű-állat fém-hüvely

töltve ember-önmagával

a mindenségben a hely

nem erő nem tömb nem elem –

nyughatatlan nyugovás

irodai golgothára fölfeszített oszlopok

gyötrelem – kör tér király

valamisített lég-hely

távolságok semmije

Kész az ég Mexikói fájdalmak

hevernek a füvön elhanyatolva maguk

alul az óvóhelyek boltozata családprés

fölhanyatló ember-kárpitok

anyamell csőr-gyerek réz agy

kifényesítve

hogy isten lássa messziről

Van Gogh

Sárga képek

A sárga ház. Bolondok sárga háza,

amelyben egy-egy emberész lakik,

ki fejtegeti bölcsen és vigyázva

a forró krumplik lisztes titkait.

Oly körkörös a ciprus, mint a seb,

mit óvatlanul a nap keze ejtett,

a kertek, kávéházak üresek

és napról napra egyre üresebbek.

A körtefán meg lógnak a gyümölcsök,

mint földigérő, fáradt emberek,

amelyekben a nedves szárig följött

a lyukacsokon át a szeretet,

hogy fulladoznak, olyan édesek meg

zamatosak a régimódi nyártól,

a levelek fonákjai lebegnek,

a szél reszeli őket, mint a ráspoly.

Mert túl van érve az emberiség,

a magas fákról földig lóg a körte,

egy ember eltűnődik és kilép,

a többiek csak járnak körbe-körbe,

a csíkos emberek, zörgő sereg,

a hepehupás köves udvaron, hol

Van Gogh szereti az embereket

és földöntúli utcanőkre gondol,

ő, a kamaszfiú, ő a fültelen,

ki megfesti a röhögő virág,

rögös olajok, fülledt szerelem

s pár napraforgó éles tébolyát.

Bartók

Négy fekete ember jött a kupolás terembe,

csípték a hegedűket, mint a bőrt, vonítottak a vonók,

arany csillárok égtek a levegőben,

mint lassú csillagok.

Én tudom – mondtam – mi a szerelem, láttam egek nyögését,

bikák borzadását s a halhatatlanság ajtócsapását,

én nem vagyok értetlen és tudatlan,

hallottam sírni a szeleket is.

Kitárták akkor az ajtókat és bejöttek a szelek,

székekre ültek és üveges szemmel néztek engem,

bejöttek az elemek és olyan lett a

testem, mint a föld.

Hozzáértem magamhoz és föld voltam ott,

fölnyújtózkodtam és ég voltam én,

kezemben elrepedt a csont,

és fájlaltam az örökkévalóság eltűnő bokáit,

táncoltak törékeny elefántcsont-billentyűkön

a köd mögött, a magas és a mély

között, hol a fenyők bordáin

kiállnak az évek, mint a szarvas agancsai.

A hang, a hang örök. Az érzelmek fából voltak,

lenyesve, mint a gally, faragva, mint a szék,

és önmaga arcát figyelve, ráncai sebét, szemhéja forradását

ült a tükörben a táltos.

En attendant l’ami

Megfojtott orchidea

(J. E. festőnő halálára)

Vádolom a mezőn a füvet

vádolom mit a szemüveg

átenged fényt a felület

szikrázását a magánéletet

vádolom Buddha arcát

a gyerekmackók mancsát

a babafejek üvegszemeit

lehettek volna kedvesebbek is

vádolom szerelmes férjedet

és elgyávuló szerelmeidet

a hökkenőket és a meghalókat

kik fejjel mentek a holdnak

vádolom a reálisakat

kik azt mondják hagyjuk a másikat

majd meggyógyul majd meghal

valami ál-vigasszal

Vádolom apád liftben lezuhant

testét a budai galamb

turbékolását hogy majd felrepül

veled de itthagyott egyedül

Vádolom összes rokonaidat

kiknek dicsőség voltál vagy adat

a házmestert ki packázott ha éjfél

után a gangon álltál – és féltél

Vádolom bátyádat holt nővéredet

az egész tönkrement természetet

az elvirágzó barackfákat

és amit ont ez a század:

a bűzt az oxigénhiányt

a megfojtott orchideát

vádolom a megbicsakló szólamot

a fuvolán – mert te vagy ott –

és a kezedből kiesett

arany festésű ecsetet

az egész megvetemedett

pszichopata világegyetemet

Szerbia tengerpartjait

hol őrültvörös nap vakít

hol boldog voltál egy napig

vagy három napig négy napig

Vádolom gyermeked aki

„szeretlek” – ezt kimondani

nem bírta inkább sírva

táncolt a hajnalpírra

Vádolom magamat vasárnap

hogy nem hívtalak vissza másnap

kilencszer tízszer visszahívtalak

de a tizedik halál maradt

Vádolom a mezőn a füvet

hogy meg bír élni nélküled

Vádolom a vasárnapot

s az Istent aki elhagyott.

Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom.

Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz.

Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez.

Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti.

A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló.

A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta.

A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához,

a szekrény megbabonázó nyikorgása.

Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk.

Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s

így részeinkké avatjuk.

Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak.

Az otthon – cella.

Rabságod menhelye.

Magányos misék fojtogató áhítata.

Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon.

Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje.

Az Isten sem ér be rajtad kívül.

Aztán átjárják.

Aztán azt építik.

Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét.

Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni.

Csak faltól falig.

Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban,

de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl.

Vagy belefojtják.

Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz,

végigtapogatod a sötétben a rücskös falat

vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon.

Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve.

Hová?

Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod.

De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre,

ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod,

az ajtó nem vezet sehova.

Megfeketült szobákba vezet,

hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők.

De te szorítod a kilincset.

Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól

s egy indokolatlanul nagy rohammal,

tüdőszakadásig kirohannál a mezőre,

ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…

Szenvedni kell

Szenvedni kell mindenkinek,

ha kertbe jár, ha moziba,

a fényes rózsafák közé,

ha kicsi, ha nagy a baja.

Sűrű a könny, mi hullik az

asszony szeméből, hogy urát

bevárja, amíg hazajön

és megeszi a vacsorát.

A lánygyerek is szenved egy

lehetetlen-szép férfiért,

a nagyanya, ki tepsiben

süti csomósra meg a vért,

hogy egye meg, ki megeszi

az állatok fájdalmait,

s az öreg is, ki csöndben ül

a sarokban és nem eszik,

a kisfiú, ki elszalad

guruló labdája elől,

befut a vastükrös, vörös

szobába és az ágyra dől,

és sír és sír, mert sírni kell

valamiért, vinnyogva, nagy

csuklások közt, vagy csöndesen,

amíg a szeméből könny fakad.

De bátor az, sőt vakmerő,

a hős, aki maga meri

a színes kavicsok közül

a szenvedést választani.

Költemény

Emberi csoda – nem lehet

fölfogni a költészetet

csak írják írják ezerszeresen

tökéletesen fölöslegesen

az egyik elsuhan a másik megmarad

emennek szárnya van a másik fadarab

Csak sír a sors mint vizes fa a tűzben

nyöszörögve végtelen egyszerűen

hátrahúzódik magában a lány

sárgatéglás iskola udvarán

és senki sincs ki megérintené

s kivezetné az emberek elé

Anya-apa Ma volt a gyászmiséjük

Tizenöt éve fűt és fát ígértünk

ma már a park sincs meg nemhogy a ház

és szétrepült a tér akár a robbanás

az ablakokban senki sem lakik

állunk alakoskodva hajnalig

Elhullámzik a Balaton

előlünk lassan monoton

és nem marad a tómeder

alján egy rebbenésnyi hely

és nem marad egy fadarab

a kéküvegű víz alatt

A ház végében áll a régi pajta

az égi üdvösségtől eltakarva

de itt tanyáznak lassan vészesen

a költemények valami lesen

az egyik ittmarad amannak szárnya van

az egyik megmarad a másik elsuhan…

Nyár

Mint asztalon a sárga tál,

itt van a nyár, itt van a nyár.

Színültig rakva, gazdagon

beérő méreg, egy halom

virág, gomolyog, mint a füst

az illata, arany, ezüst.

Üvegpohár, hasadt gyümölcs,

Gauguin-csendélet, árva, bölcs.

És ikrasúlyú, sűrű méz,

azt hiszem ennyi az egész.

S külön kupacban egymaga,

a tűz, a víz, a réz, a fa.

Ősz

Ősz van, ősznek kell lenni.

A baldachinos ágyakon

– jaj, nincsenek is baldachinos ágyak! –

selyemhálóinges vagy áttetsző krisztinába bujtatott

lányok hevernek elalélt lábakkal.

Ilyenkor kivégzik az aradi vértanúkat

– jaj, nincs is Arad! –

a lejtőn drótsövények futnak

haza, haza – jaj, nincs is haza! –

csak egy kis ősz van, zacskóban árulják

a piros-fehér-zöld színű fejtettbabot.

Zsidókat visznek el.

– Jaj, nincsenek is zsidók! –

szőrös mellükre sárga csillagot tűznek a puszta bőrbe,

vagonheringekként zuhannak ki a meztelen peronra,

ha meghaltak.

Ilyenkor születtek a lányaim

babaarccal, fekete üstökkel, kapálózva,

Apám

– jaj, nincs is apám, meghalt! –

széles mosollyal tapsikolt nekik,

míg megdermedt

– október huszonnyolcadikán –

a koporsóban.

Isten, aki megteremtette a világot

– jaj, nincs is Isten, azt mondják, nem lehet! –

végignézett könyörületesen a világon

s leküldte egyfiát,

a Szűzben már nagyon érett a fiú,

hogy szalma közé a jászolba kiejtse.

Ilyenkor hagyom el, akik szeretnek,

ilyenkor szeretem meg, akiket elhagyok

– jaj, én sem vagyok! –

csak ősz, bizonyos ősz, megföllebbezhetetlen,

és látom, mivé kellett volna lennem

a lehető történelemben

– jaj, nincs is történelem! –

csak ősz van, szabályos ősz,

csak haza van, csak baldachinos ágy,

csak apa van, csak általunk is üldözött zsidó család,

csak Isten van meg vértanúk

meg szájcsókok meg háborúk

és babaarcú gyerekek

ismétlődő októberek,

csak életemmel egyidős

rémület van, meg ősz, meg ősz…

Utasok

A villamos árnyéka fut az úton

és levegőnyi, könnyű emberek

kuksolnak benne és mint sárga húron

a hang, a szájuk széle megremeg.

Utaznak, világtalan verebek.

S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel,

fényes itallal és árnyék kehellyel

ültükben megelégszenek.

A hosszú kocsisorok ritmusára

sötét fejük révülten imbolyog

és útra kelnek, mint Jézus szavára

az árnyékolt szívű apostolok.

Eleve el van rendelve az út,

lábatlanul suhannak át a téren,

s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn

a csöndet vagy az égiháborút.

A színeiket elmarta a lúg,

most mindnyájan feketék és fehérek

és mire az utak végére érnek,

fejük keményebb, arcuk szigorúbb.

De elhúzódik útjukból a nap,

s mint részes gabona, megfeleződnek,

némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek,

némelyek égbe szállanak.

Szeptember 4

Sziklavégről a szarkaláb

még az utak elébe vág,

zörögve nő, zajosan. Rendes

lélekkel lát a küzdelemhez.

A kertekben öreganyó van,

zörög a mák a mákgubókban,

szél rázza őket, meglehet,

vékonydongájú hangszerek.

Szertartás lesz. Fekete Márták

felpeckelik a pókok száját,

harangot kongatnak a réten,

a keszkenő repes keményen.

Jelzik a sötét ünnepet,

fű éle szól, kő-dob pereg,

a dália, a dáliák

véresek, mint a kisbabák.

Repes a rózsaszínű kedves,

törleszkedik a fekhelyemhez,

szemét bevonja majd a fátyol,

tud már a boldogtalanságról.

Mi ez? A kazlak összeesnek,

nem bírják el a légi terhet,

fogy az arany a napsugárban,

de nyár van még. Még mindig nyár van.

A csősz bólint – lopják az erdőt

falusi gyerkőcök, kerek nők.

Hervad a lomb, mint színes kártya.

Ősz lesz. Van róla tudomása.

Hála

Fejszés Jánosnak

A hitet másoktól szereztem

mint égig érő ablakot

akik látták magukat bennem

azoknak én csillag vagyok

én viszont nekik köszönhettem

az egész égboltozatot.

Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél

már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat

nincs nappal se éjszaka csak rohanunk

föltépett idegekkel arany városok

gimnazistalányos izzó délelőttjein

pillanatnyi fuldokló napsütésben

fogjuk arany sisakunkat fejünkön

hogy le ne röpüljön a vágtatásban

hová röpít ezersörényű ló

nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak

csizmánk a száguldásban elveszett

mezítláb sarkantyúzzuk a lovat

ingünk a szélben röpül el

combunkon fölhasadt a nadrág

belerohanunk az üveges kirakatba

tovább törünk átgázolunk vakon

nemzedékhallottaink tetemén

amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár

– mert rabolni jöttünk életélvezet

kantárján rángattuk a lovainkat

földúlt kolostorok és meztelen apácák

riadoznak mögöttünk – csak futunk

kidőlt poharakból szürcsöljük a bort

tátongva mint a véredények

agyonégett keresztek kormosodnak

mögöttünk a hárfázó szélben

míg űzzük ezerfejű lovainkat

– hová hová – csak rohanunk

már nincsenek kíváncsi városok

és nagykaréjú folyamok csak egyre

nyakon vert lovak alattunk és a gyep

kiég porig a lóláb verte táj

romokat ugratunk át fülzúgásig

harsogó rongytépő viharban

senki se jön velünk – előre

mindig előre – ez az egy marad

a megfordíthatatlan rohanásban

már nincs szemünk – kvarcéles por fedi

hogy szúrása agyunkba ég

a bőrt letépi arcunkról a szél

csontunk üli meg már csak a lovat

már nem marad meg semmi csak a ló

csak dobogása horka-hörkenése

csatakos teste elrugaszkodott

láblüktetése – előre előre

a menekülő füveken

önmagunk gerjesztette mellkasi

szívrobbanásban lovak gabalyodott

lábdobajában előre előre

már magunk is a ló vagyunk

s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt

futunk hanem menekülünk…

Levágott füllel kiszúrt szemekkel

térünk meg elveszített otthonunkba

hazát istent keresni miközben

fejfákra vésték már sötét nevünket

Asszonyunk kijő előnkbe

azt mondja vitéz nem tudom ki vagy

A gyerekek is összegyűlnek

ásóval állnak egy gödör körül

kalapjuk leveszik ahogy motyogják:

már megástuk hatalmas sírodat.

En attendant la famille

Szüleink

Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk

ifjú szüleinkre

öregek már mint a csirkék kiket levágnak

fejük kendőben előrelóg

szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba

hörögnek mint a csirkék kiket levágnak

vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség!

meg akarjuk ölni őket – egy idegen

van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve

tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést

ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük

vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket

a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék

kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő

tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól

négykézláb halásszuk elő a kis fehér

korongokat hogy aztán összeszorított

szájukba nyomjuk míg öklendeznek

mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak

vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen

arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek

mint a csirkék kiket levágnak vagy

combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek

az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele

fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég –

hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon

tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa

felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő

kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván

jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér

áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő

hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék

akiket végül is levágnak talán dalolnak is

elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű

arcuk átszellemülten Isten homlokára néz…

Mindig öregek már korábban is negyven

meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk

megereszkedik lábszárukon meg combjukon

kiütközik durván a fehér húsból a gubancos

vér csomós térképerezete mindig öregek

hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják

egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely

bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket

mindig öregek csókjuk nem üde a barlang

kénes szaga lebben szájuk elé délceg

testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt

még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan

támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már

kirajzolja dülledt árnyékukat a padló

kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó

hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk

lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári

autóba is hogy le ne késsék

a vakációban halálukat…

Nem hisszük el hogy fiatalok voltak

nem hisszük el hogy szerelmesek voltak

nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak

– nem láttuk őket csak vak fényképeken

matatunk válogatva hogy kivágva legszebb

tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk

egy nosztalgikus és szecessziós medálban

súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket

le le a porba sárba agyagba le a földig

hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket.

Családfő

Gyermekeim

felnőnek az én játékosságom nélkül,

fogócskám nélkül, mert csak ülök mereven

az asztal előtt hiába bolondoznak velem,

Rita fintort vág, simogatja szőrös arcom,

csíkos kötényben van, golyót tesz a kezembe,

hogy azzal játsszam,

felnőnek hangulataim nélkül, mint üres erszényt

mutogatom nekik a kezemet,

jaj, kik vagyunk mi, család, ennyi ember,

ülök az asztali széknél, mint egy biciklin

és hajtom magam, kapkodom a kormányt,

út, út, köd, fák, megcsuszamlás,

elsuhanok mellettük, marcona versenyző,

integetnek a falu palánkkerítései mellől,

hajtom magamat befelé önmagam útvesztőin.

Folyóvíz

Hátán hurcolt, mint a medve,

meggörbedve, meggebedve,

azt dúdolta-énekelte:

sok lányomat által viszem

ezen a csúfságos vizen,

akármilyen mély a medre.

Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek,

egy vékony asszony s két gyerek,

s nézik az arcomon a ráncot

s a terítőn a kezemet.

Csak nézzenek. Én vagyok, én, a

testemre hősi bőr tapad,

gallér és nyakkendő hurkolja

két ér körül a nyakamat.

Csak nézzetek. A homlokomra

glória tánca nem lebeg,

törjétek meg, aztán vegyétek

idegörnyedő testemet.

A zene szól. Miért ne szólna?

A szomszédban pereg a dob.

És tompított hangon bemondja

a rádió, hogy meghalok.

Együnk hát, emberek, fogyasszuk

el ezt a barma vacsorát,

merítsetek öblös kanállal,

ez itt a nyak, ez itt a láb.

Két nagy ujjat a lyukba dugva

fütyül a kályhában a szél,

köröskörül a tál, az asztal,

a zsír, a pára, minden él.

A rettentő üvegpohárban

halálosan fehér a víz,

hiányos papíróra lapján

elfogy az óra, mind a tíz

s csak áll magányos mutatója

a számok fölött mereven

és mindaz, ami énvelem volt

egy, többé nem lesz egy velem.

Az elmúlás kövér falatja

egészen izzadt számhoz ér

s a békességes nyúlvadasnak

olyan az íze, mint a vér.

Ide tegyétek hát kezemre

kezeteket, már én magam

se értem, ezen a világon

hogy is lehetünk annyian?

Vers lányaimról

Én nem vagyok rendes apa.

Kitárom néha a karomat,

hogy beleszaladjatok,

mint a tipegő kismadarak.

Hogy megnézzem a szemeteket,

de nevelni nem tudok,

azt sem tudom megmondani,

hányágúak a csillagok.

Elügyetlenkedtem a halászatot,

a délutáni sétát,

az együtt töltött heteket

elütöm, mint a tréfát,

hogy ne vegyétek észre,

mi lakik a szememben,

hogy ebbe a gyermekszerelembe

belebetegszem.

Óvnálak titeket a villamostól,

hogy ne szálljatok rá,

mert elvisz benneteket

valahová.

Igazságtalanul óvlak másoktól is,

pedig tőlem semmit sem kaptok,

kezem csak ügyetlenül

kezetek után kapkod.

A kerti kiscsikótól is óvlak,

idegen vagyok én,

ahogy járok aktatáskával

a város közepén,

nem gondolok rátok aztán,

pedig a Kisrita arca,

mint a púderbabáké,

ki van rakva a kirakatba,

járok, járok, járkálok

mozik és verandák között,

ismeretlen arcok bőrlabdái mellett,

magam is bliccelő iskolakölyök,

s mikor éjjel hazatérek

és végigfekszem az ágyon,

kétségbeesve eszmélek,

hogy van valakim a világon –

ki jön az én házamba?

kérditek majd reggel tőlem,

s én állok a kapu előtt,

kiben nincs jártányi erő sem.

Altató II.

Ha becsukjuk az ajtót és egyedül maradsz,

sírás és düh fojtogat.

Úgy ülsz az ágyban, mint egy gömböc, lógóarcu árva

a szoba és ágy börtönébe zárva,

kis kezed a szemednél motoz,

görbül a szád a fokozatos

erőfeszítéstől, hogy ne sírj.

Sötét van, a párna a homlokodig ér,

úgy érzem, elhagytalak, szerencsétlen lettél, ostoba,

rád hull a rolló ijesztő rács-sora,

elárultalak a szobával, nevedre faragott bottal, az arany légyfogóval,

félrevezettelek a Rita-mogyoróval,

védettséget mímeltem, játékkockával dobtam

neked hatot, bebugyoláltalak puha sárga takaróba,

pedig kiabálnom kellene: lásd, nézd, vannak kísértetek,

nézd, ott a szekrény szélén egy ruha nagy teste mered,

ordítanom kéne, hogy vigyázz, remegj, ne aludj,

nem a pihenés kell, a kis egészség, nem a bezárt vaskapuk,

ordítanom kell, te hároméves ember,

vigyázz, tele van a világ összetört fiolával, ruzzsal, bedőlt pékműhelyekkel,

a szoba süllyed és recseg a fűzfa, foszlik a virág,

kicsi lány, ne aludj, nézz az arcába legalább

a rémeknek a vánkoson, az üveges madaraknak,

az ijesztő ceruzáknak, bősz mintájú falaknak,

vigyázz, félj, ijedezz, pusztulj, kapard a helyed.

Én nem segíthetek.

Falovacska

(Trudinak)

Reggelente már nem akarta

az ablakot, a mennyezetet,

az alvó arcú rádiót,

a takarót, mi széthevert,

az üres cipók vályúját,

a székek szálkás léceit,

olyan volt a szoba körös-

körül, mint mikor szétverik,

nem akarta az óraláncot

a börtönből való, kicsi

órán, a lánynak álkiáltott,

ha nem hallgat el, szétveri

de az csak énekelt, gyötörten,

fejhangon, belelovalta

magát a dalba, egyre fújta

mondókáját, hogy „falovacska…”

Nem bírta el a csáklya-forma

csillár égető fényeit,

olyan volt a feje már napok

óta, mint mikor szétverik,

ivott, aludt, ült, elfeküdt,

vastag pizsamája zsebébe

süllyesztette ökleit, s ha

valaki átjött, nem állt félre,

csalánként égett a szeme,

mintha szerelem volna rajta,

aztán maga maradt motyogva,

hívtalak, hívtalak, falovacska.

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,

mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.

Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,

testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.

Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,

szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.

Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,

találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.

Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,

hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.

Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,

megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

En attendant l’Europe

Új római történelem

Aki születik, az meghal.

Aki nem akar meghalni, azt megölik.

Akit megölnek, annak sírdombot emelnek.

Akinek sírdombot emelnek, az a császár.

A császár unokája igazságot akar,

de nem akar meghalni, így megölik.

Sírdombot emelnek emlékére.

A fia igazságot akar, nem akar meghalni,

így megölik. Sírdombot emelnek, az öccse

örök békét akar, kihirdeti,

ezért megölik. Sírdombján

ünneplik, a veje nyugtatja a népeket,

ne lázadozzanak, de megölik.

Annyira nem akarnak meghalni a császárok,

miért is akarnának, de megölik őket.

Magyarázkodnak, diadalt vívnak,

egyezkednek, de megölik őket,

mondván, hogy öldöklést akartak.

Már alig akar császár lenni valaki.

Jobb egy járókelőnek. Rabszolgának.

De császári trónra ülnek. Így

megölik őket. Nagy sírhalomba temetik.

Unokaöccsük újra császár lesz,

azt mondja: béke. Erre megölik,

feledje őse béketerveit.

Épp surranna a függöny mögé, de

megölik. Fölravatalozzák – milyen

nagy császár volt! Nagybátyja

békét hirdet – hát megölik. Katakombát

építenek neki – a béke apostola volt!

Csak császár ne legyek – kiáltozik

egy sógor – elkapják a grabancát:

Vivat Augustus! Aztán megölik,

mondván hogy mindig háborút akart.

Pórnépek futkosnak az utcaszélen:

„csak császár ne legyek!” Elkapják őket

császári trónra ültetik – és megölik.

„Kellett neked császárság?” – mondják,

és késüket a hátába döfik.

Már mindenki pórember akar lenni!

Csak sose császár! Útonállókat

ültetnek a trónra, és megölik,

mondván: az állam megdöntésére tört.

Vargák húzódnak enyves műhelyükbe,

előrángatják őket: „Te vagy a császár!”

Megrémül. Elfogadja. És megölik.

Mondván: „Mindig az ellenségünk volt!

És üldözte a kézműveseket!” Bujdokolnak

császárjelöltek. „Rabszolga akarok lenni!”

Nyakonragadják. Császár lesz belőle.

Nem ölik meg. Saját kezébe

nyomják a tőrt, hogy nyakon szúrja magát.

(Nem a császárok öldökölnek.

Maga a nép. Aki császár

nem akar ölni – megölik.)

Árván tátong a trón.

Kis interregnum van.

Majd fellökdösnek

egy idiótát, aki békét hirdet,

és sajátmagát keresztre feszíti.

S kezdődhet a második kereszténység

új időszámítást indítva

II. (Balek) Krisztus után.

Országos hazaffi vásár

Szétpukkan most a bánatom

mint vásárban a luftballon

és röhögök és nevetek

hogy közöttetek lehetek

Mennyit szenvedtem Mondhatom

annyit hogy ki se mondhatom

titkoltam sok-sok sebemet

mit ejt a hazaszeretet

Most nincs gondom Most nincs bajom

ülök a barikádokon

Örülök fegyvert kezelek

hogy már senkit se szeretek

Már nem bánt semmi ami nyom

csak a kicsinyes hatalom

kezemben bombaszerkezet

ami szétröpít titeket –

Hogy szerettem a hajadon

lányokat a domboldalon!

hogy velük majd lefekhetek

mint a lejtőn a meredek!

Vonzott a táj a száj a comb

a szőrpihék a hajlaton!

Szegények üdve egerek

sorsa is idegesített!

Van-e állat alatt alom

segít-e magyar magyaron?

Nyomorultak és szárnyaszegett

hiten lépkednek hitlerek?

Fölszabadult alagúton

megérik-e a földreform?

Jut-e öregnek szegelet

szőkék szeretik Szegedet?

Barnának bong a Balaton

balladát a hullámokon?

Van-e haza? Az egyszeregy

jelent-e egyszeregyeket?

Ha Nándor nagyharangja kong

hallatszik-e a balkonon?

A szabadság is rossz lehet

ha egyre kényelmetlenebb?

Ha ötszázhét domboldalon

se marad egy igazi nyom

S a Körös egyre sebesebb

de nagyobb az árterület?

Csak véresebb a Vérhalom

ha áltatással áltatom?

Nem áltatom: se kémeket

se sunyi földműveseket

se hazafias lelkület

fűtötte szívpecéreket

se demokrata elemek

által tisztelt törvényeket

se mágus-tüntetéseket

szervező ködegyéneket

se horthysta becsületet

hülyülő elszánt tiszteket

se illegális szervezet

alapján szervezetteket

se taktikázó hevület

szerint szívhű szocdemeket

se bugyijukat levetett

feminista félszűzeket

se emberiség-hiteket

hirdető keresztényeket

se siralmas sírhelyeket

kereső szelfmédmeneket

se mulandó magyar helyett

a nagy büdös ugar felett

maguknak keresve helyett

beszivárgó elemeket

vértesszőllősi leletet

ezeréves emlékeket

se győzelmet se gyereket –

most már senkit se szeretek!

Négykézláb

Olyan vagyok, mint éveken a bábu,

égtől távolabb, földhöz közelebb,

és elengedem az elengedőket,

s megérintem, kik megérintenek.

Bekötő út, erdőszél, falvak arca,

és áthatolhatatlan reggelek,

nő kosárral, a férfi árva, Jézus

megáldotta a búzaföldeket.

Tónustalanul. Valaki köszönget,

előbbre megy, lépését hallani

a nagy búzában, hol kirajzolódnak

a fantázia végjátékai.

Bújok, bújtatnak. Meghatározódtam.

Bombázórajjal van tele az ég,

gyerek, kisgyerek majszolja a porban

a félelem örökös kenyerét.

Nyomorult ég. Az egyre közelebb jön.

A hajamat, a hajamat azt még ne!

Szürkearany gépek zuhannak állva,

mintha valaki már az égben élne.

Megöregedve, hajlott hát, köpenyben,

a messzi földön négykézlábra vetve.

A földbe bújni, minden hasadékba,

mintha valaki már csak földet enne.

Bombák ragyognak kioldva magukból,

talán megállnak még az út közepén,

és hirdetik az Excelsis Deo-t

a levegőbe rögzítve fehéren!

De gyönyörű! A könnyeket az arcon –

állj föl, siess, a könnyeket töröld le,

ez az a föld, amely elengedett,

s ez az az ég, mely arcodat betörte.

Európában

Kerek a tér, vagy legömbölyített,

ezt mondják embertársaink.

Nem mondtam jót féléve senkinek.

Most jót akarok mondani megint.

Muszáj remélni. Meghal a világ,

a fák, a föld, meghal a levegő,

az összeégett rétegek alól

vékony rovarok másznak majd elő.

Keserű gépek szállnak az égen,

nekimennek az ismeretlen térnek,

mint egy falnak. Nemigen

térnek vissza és nemigen remélnek.

Alul kis emberek szaladnak

égő hajjal, letépett hajjal,

a lebombázott alkonyat

mögött egy őr áll fekete fogakkal.

Nyavalyognak a balatoni fák.

Ők is szenvednek, várnak valamit.

Mindkét oldalon összetört a nád.

Muszáj remélni. Lehetetlen így.

Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék,

csak elkülönült szakaszok,

amelyeken az ember átlép,

mielőtt másba belefog.

Külön növünk fel, mint a gyermek,

az ember külön csúnya, szép,

kereshet szülői szerelmet,

itt megdermed, ott agyonég.

Mi marad meg az országunkból?

utak, utak, hosszú tanyák,

s az állomáson elfelejtjük

saját eszméink igazát.

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk

és megszüntet minket a hó,

ha leesik ha beborítja

azt, ami a nyárból való.

Se biblia, se nő, se posta,

nincs semmi, ami összefog

bennünket. Következnek újra

az elkülönült szakaszok,

telefonok, fekete csöngés,

fülünkben a csönd szőre nő,

utolsó szeretők a porban,

halálfutás, üres mező,

egyszerre nem vagyunk mi semmik,

kádban ülünk, törülközünk,

a könnyeinket töröljük le,

melyek már a testünkre folynak

és beborítják a kezünk.

Patika

A század szedi a gyógyszereket

dugott sarokban falusi öregek

trágyát elmosva megfürödve

gyűjtik az asztalon körbe-körbe

a gyógyszerhegyeket algopyrineket

eleniumokat szívszereket

libexint hajtót enteroseptolt

amilyen a szomszédnak nem volt!

állnak mint egy népünnepélyen

és gyógyszert falnak ijedt-kövéren

Mint az elixirt tömik egyre

szájukba kicserepesedve

nem élni akarnak énekelni

csak tablettát zabálni enni

nincs levegő nap madár égbolt

csak vazelinnal bekent kék folt

életük véraláfutás

székrekedés vagy trottyolás

A gyerekek hülyén ődöngnek

szájukba annyi tablettát tömnek

vitaminok fehérre asszák

az arcukat mint lárva-masszát

ügyetlen nagy padokba ülnek

s ebéd után gyógyszert böfögnek

undorodnak a játékoktól

befogják fülük ha harang szól

csak meg ne ártson! a sarokban

fekszenek gyógyszer-angolkórban

A forradalmat is receptre

iratják föl – ha segíthetne!

huszonötéves férfiak

kezükben mű-falloszokat

hordoznak hogy egy-egy vénlány

legyen ki a lábuk elé hány

A katonák az őrségekben

nem puskát fognak a kezükben

hanem egy koffein tablettát

hogy fönn legyenek egy-két órát

és szemüveget is iratnak

hogy meglássák ha jön a hadnagy

A tisztviselők tiszt-tablettát

a vasmunkások vastablettát

a mérnökök a tervezéskor

ötletet szednek étkezéskor

hogy a híd idő előtt ne

dőljön a szemétgödörbe

az orvos hogy a vizsgálatkor

nehogy a betegre zuhanjon

a miniszter hogy miniszternek

hihessék az alárendeltek

S az antibébi antibébi

ami a szerelmünket védi

hogy elnyúlhasson elalhasson

utána nyugodtan az asszony

és ne legyen baj az alhasban

a világon elég pasas van

Elixir remek kotyvalékból

középkornál sötétebb zugban

a halál ellen kapkod az egész kor

1977 – Az Úrban.

Ofélia

Én csak Oféliát ismerem.

Visszatérve, zakatolva, hajthatatlanul,

az ő nevét látom kinyomtatva a papírrepülők újságján,

a nagyrepülők stewardessei az ő haját viselik kék sapkájuk alatt,

Leningrádban állt a kis betonhídon, a legszebb városban, a vizekre bontott parkok fölött,

őt ölik meg nagyarcú katonák, közelről beleszúrnak Algériában,

megbomol, haja zilált, nem asszony,

lány se már, de hajadon

tíz gyerekét viszi, sose szült,

zöld haja, szőke, fehér,

Sienában a főtéren ment át a pékhez,

rá se lőttek, béke volt,

micsoda béke!

Politikusok fotói mögött balra, oldalt, alig

látni, elmozdult fénykép,

keze fáj, szeme fáj, alvatlan tóüreg,

a társadalom kibernetikájának ő a mutatója,

arca összesebzett kicsi óra,

kézzel betörve,

beszakítva,

nincs aki megvédje,

lebukik, térdre hull, néz, remeg –

S a férfiak, a férfiak

talpig vasban állnak,

bosszúért, borért, bánatért

mindent megcsinálnak.

Az egér

(Kísérlet egy lélektani laboratóriumban)

Láttam egy egeret

Homályprofesszorom egy terembe vezetett

és a lesötétített falak közt

a zseblámpavilágítású labirintusban

megmutatta az egeret

„Ez zseniális egér

ez minden kísérletet kibír

amíg haláláig elér”

Az egér ide-oda

futkosott új terelő-ajtókat nyitott

szimatolt ködkék szemével rebegett

visszafordult és megvetemedett

nekiiramodott és remegett

szőrbajszával mondott köszönetet

ha ehetett

és futott és lihegett…

„Ez az egér

– például – 1916-ban született

jól rajzolt de erdélyi szülei

a kőszegi cögerájba adták

aztán Ludovikára ment

ahonnan zászlósként avatták

a tisztikar egyetemleges megsértése miatt

mert szobrokat csinált szabadidőben

Később a Don kanyarba vezényelték

ahol timsót itatott a vérző gyomrú

közkatonával – aki ma államtisztviselő

aztán halomra lövetve látva társait

vesemedencegyulladással visszavonult

egymaga a csicskásával és egy lóval

kinek az orosz szélben szügyébe lapult

egy tonet-széket kivágva szart a hóban

hogy magasan legyen ne a hó égesse seggét

aztán ide-oda vezényelték meghalni itthon

hogy föladja a magyar hazát

mig horthysta-bérenc tisztként

lakatosműhelyt nyitott eltartani

két mégiscsak születő gyermekét

és magánkisiparosként hiába tanult meg

bármilyen zárszerkezetet

ezt a zárat nem tudta kinyitni

mert egér

most hatvanhat éves korában

szimatol valami nyugdíj-szeretetet…”

„Ez az egér én vagyok” – mondtam

„Az nagyon meglehet” – mondta professzorom és nevetett

„De nézd, de nézd! Még szimatol és szalad

megrökönyödött szemével rőt szempilláival

ne féltsd

az egér mindig megkeresi a kijáratot!

(Vagy megbolondul. Ez ritka)

Az egér nem akar meghalni!”

„Félre ne értsd – humánusak vagyunk

Ezért fizetjük ezt az éhbért

Nem az egér van a labirintusért

– a labirintus van az egérért!”

En attendant la grâce

Arany

Egy zúgó aranyat találtam.

Az érmosásban láttam fényleni.

Tömören világít az éjszakában.

Nem tudok vele mit kezdeni.

Pastorale

Ez táj. Ezt látom. Oly kemény,

hogy fejszét kéne belevágni.

Az egész vidék az enyém,

domb vagy völgy, vagy legyen akármi.

S ez sem segít. Körös-körül

én magam vagyok tőrbe csalva,

akár a vad. És beszűkült

körülöttem Isten hatalma.

Hír

Erős leszek, akár a portya

s a házba sarkalló titok,

hogy szájam mindig csak azt mondja,

mit egész pontosan tudok,

nagy utakról összeszedett hírt

és szűkszavú, nagy híreket,

az igazságot, mivel nem bírt

se gyűlölet, se szeretet.

Paprikajancsi

Nem akar az ember mindig rosszat,

nem akar az ember mindig jót,

cammog az úton, aztán leroskad

s töpörödik ott ahol eddig volt.

Aztán fölugrik paprikajancsi

módján, kit a baja nem fáraszt,

le se lehet ütni, le se lehet hagyni,

falusi kapukban áll tótágast.

Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,

végülis szeress valakit,

az ember amíg él, naponta

új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,

akár csak egy pillanatig,

mert évekig elél az ember,

amíg valakit elveszít.

Micsoda

Micsoda összevisszaság,

micsoda pompa és hiány,

ahogy kinőttem, mint az ág,

az emberiség oldalán.

Nem érdekel. Az életemnek

tündéri gőgje elreped,

és az marad, amit szerettek

belőlem a gazemberek.

Nap

Bársony-hideg a csontjaimban,

egész belülről fázom én,

ahol leheletvékony ing

mögött az ember él, ha él.

Megyek a parton, fény röpül,

a látható világon innen,

hideg por ül a hegyeken,

simíts meg nap, simíts Isten.

Valódi

Valódisága fekhelyéül

fekszik bennem kilenc halott

fekszik bennem míg meg nem kékül

mint lassan hűlő csillagok

fekszik a lényük bennem és ül

Csak én hitelesítem őket

másoknak ők kicsik nagyok

másoknak ők emberszerűek

a halottaságyuk vagyok

és szeretem és őrzöm őket

mint az ég néhány csillagot.

Repülés

Halálbiztos hogy nem szeretlek,

de veled vagyok, mint a fém,

– beborítani, eltakarni –

a repülők felületén.

Esendőséged halmazában

én már nem találok haza,

de föltűnik a repülésben

esendőségem halmaza.

Bilincs

Szeretném ha a szeretetnek

csuklóéles bilincseit

levernék rólam hogy eresszek

el a kezemtől valakit

hogy szerethessek szerelemmel

kezénél fogva valakit

és újra rámvernék egy ember

csuklóéles bilincseit.

Tékozló fiú

Ha majd a föld begyógyul,

mint régi-régi seb,

majd visszatérek hozzád,

mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb

leszek majd mint a szél

és halhatatlanabb

leszek mindenkinél.

Látjátok, feleim

Látjátok, feleim, kihalt a táj,

a dombokat a szél se kalapolja,

erőszakos halállal hal meg az,

aki nem érti meg, hogy mi a sorsa,

leölik azt a békés pásztorok,

a dübörgő bivalyok eltapossák,

s szigorú Isten, mint egy kárhozott,

lángoló lélek, úgy tér meg tehozzád.

Fönn

Nincs más alattam, csak a mélység,

mely fönnmaradni kényszerít,

így találja meg s veszti el

az ember felnőtt szárnyait.

Egy pillanat csak már az ember

a helyzeté, az istené,

az kit halálos türelemmel

tart a mélység maga fölé.

En attendant l’amour

Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt

mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt

hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól

ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul

Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt

hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt

és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van

s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan

Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű

s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt

a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda

ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona

Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég

és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét

emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –

csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.

Szeretni

Szeretni könnyű lenne,

ha lenne, kit lehetne,

egy oválisat, barnát,

vagy lehetne nyakigláb,

talán szűz is lehetne,

ha az ember szeretne.

Talán a vörösszőkék

is elképzelhetők még,

ha nem nagyon kövérek,

ha nem nagyon nyögnének

hanyatt fekve az ágyban,

vagy a fürdőszobában.

Vagy egy óvatos béna,

ki várja elalélva,

hogy csöndben összetesszük

a szánkat, mint az esküt,

talán vak is lehetne,

ha az ember szeretne.

Egy bolti eladólány

is szórakoztató ám,

ki nejlonkombinéját

is összehajtja kétrét

mielőtt lefeküdne,

ha az ember szeretne.

Legjobb lenne egy árva

talán, ki hazavárna,

ülne egy hintaszéken

rémülettel szemében,

és szervezné az árvák

kokott-köztársaságát.

Talán egy háziasszonyt,

ki néha igazat mond,

ki megsüti a májat,

ki pénzért sose lázad,

még szeplős is lehetne,

ha az ember szeretne.

De nem szeretünk senkit,

ha undorít, ha tetszik,

egy sztárt, egy színésznőt se,

ha van, ha nincs szemölcse,

ki jót akar, ki árt se,

még a Szűzmáriát se!

Ló-szerelem

Mint mikor a lovak szeretnek

ágaskodnak egymásra kelnek

beletaposva beletörve

a barnabélű szemgödörbe

tomporok néma csattanása

fogak fehér csikorgatása

és hókolások hőkölések

nyújthatatlan terpeszkedések

és menekülő viszonzások

puha szügyek kőmerev átlók

a szemhéjon villám cikázik

hogy egyhelyben is fut a másik

hogy reng a föld akár az akna

a lábszár mintha felrobbanna

a hát a csontok – és az öl még!

mintha örülne – mintha ölnék

szőrök szakadt kapaszkodása

a sárló elragadtatásba

utána senki semmi voltál

hogy bántana is hogyha szólnál

akkor – egyetlen rémütetre

születik az ember szerelme.

(S mikor az ember végre alszik

így szól de kár hogy nem maradt itt

de kár hogy embernek születtünk

és egymásnak kárára lettünk

de mégis jó de mégis jó csak

hogy van szerelmünk mint a lónak.)

Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva

anyátlanul s földarabolva

s egy targoncáról lefele

lóg a fejem a semmibe

Akkor se te

Ha minden ágyam elveszett és

megbomlik bennem a teremtés

s kiáradnak csúfosan e

test tagjai a semmibe

Akkor se te

Ha megrogyok mint sárga gyertya

saját árnyékom eltakarva

magam égve befele

a legutolsó semmibe

Akkor se te

Hold-ének

Én úgy szeretlek mint a Hold

ki az öledig lehajolt

és fölfakasztotta egész

különleges természetét:

hogy úgy szeret hogy nem lehet

már meglennie nélküled

csak bombáz és csak sugaraz

egyetlen nap sem ugyanaz

csak te vagy neki ő neked

már megöli a szeretet

hogy fuldokolsz és fuldokol

a szeretetbe belefúl

csak jajgat és csak visszaver

csupa ámulat és teher

– meghal miközben énekel

Ó, jaj, a Hold az én vagyok

az öledig lehajolok

hogy fölnyissam szívem egész

különleges természetét

halálosan érted dobog

– és nem baj hogyha meghalok –

csak a futás az őrület

az álom legyen körüled

beburkol bevon mint a köd

míg megőrülsz – megőrülök

és a Hold aki én vagyok

egész az öledig ragyog

sugaraz bámul fölemel

meghal miközben énekel

– s megfojt miközben énekel.

Találkozás

A fenyőfák fölött a hold

földig fehéren imbolyog

s az utakon osonnak a

félig elrejtett angyalok

Melyik vagy te? Melyik lehetsz?

talán a kőben megbotolsz

s ölembe hullsz a végtelen

selyemkendőjén fölragyogsz?

S én fölfoglak mint földi lényt

ki emberi alakot ölt

mint zuhanó angyalt az ég

mint epilepsziást a föld.

Te-folyosó

Magányod végeérhetetlen

folyosóján csak mint a vak

madár röpülök szárnyszegetten

akárhogyan de lássalak

ezerszer is nekiütődöm

a falaidnak önmagad

leghomorúbb gyermekidőkön

fönnakadt zátonyainak

beléd ütközöm aki egyre

– szemem és szárnyam fölsebezve –

közelebb vagy és távolabb:

hogy megértsem az isteni

fényben-falakban mint a vak

hogy nem tudom megérteni.

Régi emlék

Én már örökké szépnek látlak

lehúnyt szempillájú madárnak

fölrebbenésnek szárnyalásnak

akár az Isten csudájának

nekem az Isten sose rendelt

ilyen fontos lényt ilyen embert

ilyen vészesen ilyen egy helyt

vibráló némberi karaktert

Fehér blúzban én annak látlak

ami vagy: kitárt angyalszárnynak

tested fölmagasztulásának

és anarchista diáklánynak.

Szilvafa

Sokáig álltam, sokáig álltam

a szilvafák árnyékában,

sokáig éltem, sokáig éltem

tested takaró melegében.

Azt akarod most, hogy elégjen

testem a tested bőr-melegében?

Azt akarod, hogy megfagyjak

óriás árnyékában a napnak?

Aztán azt akarod, hogy elégjen

testem a napon, a meztelen réten?

Aztán azt akarod, hogy egy este

testem a testedet levesse?

Kertedben állok, hullik a szilva,

meg vagyok én már nagyon szorítva,

ha a melegben, ha a hidegben,

de az veszít el, akit szerettem.

Isten választottja

Akit az Isten rendel

azt soha ne engedd el

fogd a kezét a lábát

a fenekét a bokáját –

abba mindig kapaszkodj

ha lerúg is ragaszkodj

nézd a fogán a fények

futását szemöldökének

varázsát este hatkor

hogy milyen nagy ilyenkor

lesd a körmei ívét

hogy kikaparják ismét

a szemed hogy ne lássad

az elárultatásod

Föltündöklő nyakát nézd

ahogy sohase másét

becsapva és szelíden

ahogy rendeli Isten

Mindent megér a szobája

a melege a mohája

a dunyhája az ágya

az összerándulása

a bőre reszketése

a beleegyezése

a bögye a bibéje

a pihéje becézve

mindent megér ha Isten

elrendeli egyetlen

és szűzi szerelemnek

akit csak neked enged…

Azt soha el ne engedd

legyen kicsike mulya

vagy leány elárulva

akit az Isten enged

az legyen a szerelmed…

Búcsú Keszthelytől

Futok tovább – az alkonyat tojáshéj

gyanánt a vörös asztalokra hull

a strandokon és az üres kabinokba nyúl

a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért,

csak ami szalad lankadatlanul

előlem – vágy volt? – majd jön a sötét

és fájni fog, mint nyúlban a sörét.

A túlsó part

A túlsó part bozótos.

A fák tömötten rejtik önmaguk

beláthatatlan mélyét.

Sötétzöld testőrsége a fáknak.

A szél meg se rendíti

a levélékszeres koronákat.

A fák csak állnak,

mint levlapon a rajzolat.

A fák előtt vékony homoksáv

sárgállik – mint „a dinnyehéj”.

Ne félj –

azt mondanám, ha valamit mondanék.

A sűrű lombok közül

kibukkan valami fehér.

Talán egy állat.

De nem mozdul, csak néz felénk.

Izgalmas, romantikus, nagy

ereje van a partvonalnak.

Túlsó part.

A Duna közben elfolyik „tova”.

A túlsó part bozótosa

csak hívogat, csak rejt, csak mesél.

az égen könnyű, repülőfehér

csík szalad, nem tudni hova.

Borzong a szél a víz szinén

és átszalad a tulsó partra, hol

kirajzolódva áll minden bokor,

s a gyönyörű rajzolatban

semmi se moccan,

odáig nem ér el a szél?

A táj csak áll nyugodtan.

Ne félj –

azt mondanám, ha valamit mondanék.

Köszönöm

Köszönöm, hogy megmérettem

köszönöm hogy térdre estem

köszönöm hogy önpusztító jogpusztító

szerelméből menekedtem

Hogy vergődtem baromfimód

marta testemet mint a jód

szivem száradt üveghangom összetörött

agyam részeire bomolt

Mégis éltem a sebekben

varas kézzel dédelgettem

őrületem árnyékában őrületes ágyékában

köszönöm hogy szerethettem

Dália

A szabadságot láttam benne meg

a fölívelőt a szerelmeset

a sietőt a soha véget érőt

a mindig újat soha el nem későt

a szabadságot láttam benne meg

Mint valami végtelen fényeset

a csillagokból érkező szelet

nem evilágit hanem amit álom

áraszt reánk túl a realitáson

valami végtelenül fényeset

Nem tudom hol talán a homlokán

csillant valami? Vagy a jobb bokán?

Kifordult égett zürmögölve lángolt

a tűz szemében Vagy a homlokán volt?

Nem tudom hol talán a jobb bokán

Soha nem volt egy percig ugyanaz

se érett démon se leány-kamasz

mindig csak közte mint a szeme-közte

vadmacska fut a rácsok közt örökre

soha nem volt egy percig ugyanaz

Magamba szívtam minden sugarát

mint szabadság kivánja önmagát

kitárult robbant minden percben égett

megváltoztatni az emberiséget

magamba szívtam minden sugarát

Egyszerűen azt kéne mondani:

láttam a lelket Ez is valami

a fény a tűz talán a jobb bokán volt

„köszönöm benned a lelket a lángot”

egyszerűen ezt kéne mondani.

Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon

a tehetetlen kocsisorból,

továbbütődsz a vasakon,

a vasutas már rád se gondol,

pedig tele vagy még teherrel,

melletted jár a gyorsvonat.

Ki se raknak. Aztán egy reggel

megmérik tiszta súlyodat.