1956^*

Miénk az utca

1956. október 23-a kedd volt; verőfényes, őszi nap, igazi vénasszonyok nyara. A déli óráktól egyetemisták, főiskolások ezrei gyülekeztek Budapesten. Két óra tájban elözönlötték a Belvárost: jöttek az orvostanhallgatók az Üllői útról, a jogászok a Szerb utcából, a közgazdák a Dimitrov térről, a bölcsészek a Pesti Barnabás utcából. Petőfi Sándor szobrához igyekeztek. A Duna-parti téren, a környező szűk utcákban tízezernyi fiatal zsúfolódott össze, mozdulni is alig lehetett. Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt egykori vezetője, az Írószövetség elnöke, akinek bajszos arcát, zömök, csizmás alakját az egész ország ismerte, felolvasta az írók kiáltványát. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Akik körülötte szorongtak, átvették a refrént, a szavak végighömpölyögtek a tömegen, amely a csillapíthatatlan zajban nem is hallotta a színészt. A tér zúgta a költő esküjét: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A tüntetők egy másik csoportja a Bajza utcában gyülekezett, az Írószövetség székháza, a vele szemben lévő lengyel követség előtt. Az írók népes csapata haladt a menet élén. A két csoport a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán találkozott, percnyi pontossággal, ám pusztán a véletlennek köszönhetően. Az októberi napok egyik sajátossága ez: a véletlen hol pártfogásába vette a szervezést, hol fittyet hányt neki.

Az egyre növekvő tömeg végighömpölygött a Kiskörúton, át a Marx téren, a Nagykörúton. Az egyetemisták zárt sorokban, kart karba öltve meneteltek, élükön tanáraikkal. A menetnek motorkerékpáros rendőrök nyitottak utat, az élen a Petőfi-kör hangszórós gépkocsija haladt, közlekedési rendőrök irányították a forgalmat. A villamosok, autóbuszok leálltak, a személyautók – alig volt belőlük akkoriban – araszolva haladtak a körülöttük hömpölygő tömegben, behúzódtak a mellékutcákba. A járókelők sorfalat álltak a járdán, sokan csatlakoztak a menethez: ki befurakodott a sorokba, ki egy-egy menetoszlop végére állt. A lakóházakban, irodaépületekben kinyíltak az ablakok, a kihajoló emberek lelkesen integettek, éljenezték a menetet. Üzletek zártak be, amerre a tömeg elhaladt; eladók, pincérek, fodrászok álltak be a menetbe, buszkalauzok hagyták magukra kék járművüket. Minisztériumok, hivatalok, intézmények dolgozói tették le a tollat, hagyták az íróasztalon az aktákat, csatlakoztak a felvonulókhoz. Kijelölt és önjelölt rendezők – sokszor fordul még elő az októberi napokban, hogy nem lehet különbséget tenni közöttük – sürögtek-forogtak, szaladgáltak fel-alá, terelgették a menetet, igazgatták a sorokat. Ahány fénykép, filmfelvétel, emlék a felvonulásról: csupa-csupa örömtől sugárzó, boldog arc. A tömeg ujjongott, a város bámult: Budapest talán még sohasem látott ilyen felvonulást.

A tömeg énekelt; az egyetemistákat még a munkásmozgalom hagyományai és a mester, Kodály Zoltán szellemében nevelték. Zúgott a Kossuth-nóta, újra meg újra: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Velük menetelt Gábor Áron, felvirágozott ágyújával, híres Komárom fővezére, Klapka György: az 1849-es szabadságharc. Zúgtak a felszabadulást követő évek százezreket mámorító, hamar elnémított dalai, a Köztársasági induló: „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig”, a népi kollégisták legendás himnusza: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják”. A pesti utcán harsogott a francia forradalom, a Marseillaise, a Carmagnole, az orosz forradalmárok dala: „Hej, te bunkócska, te drága”, a spanyolországi nemzetközi brigádok indulója: „Madrid határán, állunk a vártán”. Népdalok zúgtak, felharsant Csínom Palkó, Csínom Jankó kuruc toborzója. Az indulók, a dalok kiszabadultak az iskolai énekórákról, ahová száműzték őket, visszatértek oda, ahová rendeltettek, az utcára. Amit a fiatalok énekben-érzelemben felgyűjtöttek maguknak szabadságról, népről, forradalomról, 1956. október 23-án kora délután ott zengett a pesti utcán.

Harsogtak a szavalókórusok. Néhány jelszót az egyetemeken sebtében előre megfogalmaztak, stencilezett, indigóval gépelt, alig olvasható röplapokon osztogattak a felvonulóknak: „Valóban független, szocialista Magyarországot!”, „Új vezetést a pártban és a kormányban!”¹, „Le a visszahúzó erőkkel!”, „Szocialista erkölcsöt követelünk!”,² „Követeljük a lenini egyenjogúság alapján álló magyar–szovjet barátságot!”³ Ezekbe a fiatalokba belesulykolták, hogy a tartalom minden, a forma csak talmi máz. Az utca más törvényre tanított: a jelszónak ütemre kell dobbannia, mint a lábnak, a tapsnak, a szívnek. A nyögvenyelős mondatokat percek alatt átformálták, valaki bekiabálta a menetelők soraiba, a szavalókórusok továbbadták, a jelszavak megmérettek, az egyik elhalt, a másik végigzúgott a körúton: „Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, együtt megyünk, kéz a kézbe!”, „Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!”, „Le a Sztálin-szoborral!”, „Minden ország katonája menjen saját hazájába!”, „Munkás–paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!”, „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!”, „Meguntuk már a sok hibát, új gazdaságpolitikát!”, „Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!”, „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” És egyre gyakrabban, egyre elemibb erővel: „Aki magyar, velünk tart!”.

Zászló eleinte kevés volt, amennyit az egyetemisták hoztak, a sebtében rögtönözött, kézzel festett táblákkal, transzparensekkel együtt: a többsége nemzetiszín, de akadt néhány vörös is. A sorokból egymás után tűntek el felvonulók a kapualjakban, s tértek vissza a házmesterektől szerzett, kisebb-nagyobb zászlókat lobogtatva, vagy egész köteget cipelve a hónuk alatt, amit a tömeg pillanatok alatt szétkapkodott. A Marx tértől már zászlóerdő hömpölygött végig a körúton.

Bem apó szobra a budai Duna-parton áll, a róla elnevezett téren mutatja kinyújtott karral a magyar honvédnek: Előre! A háta mögött kaszárnya, akkoriban a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóaljának laktanyája. A nyitott ablakokból kiskatonák és tisztek bámulták elképedve a soha nem látott színjátékot. Ide érkeztek rendezett sorokban, tartva magukat a közösen elhatározott, néma tüntetéshez, a budaiak: a műegyetemisták, a Kertészeti Főiskola hallgatói, a budai nagy kollégiumok lakói, a testnevelési főiskolások, a Petőfi Sándor Politikai Katonai Akadémia több száz egyenruhás hallgatója.

A tömeg percek alatt szétzilálta, magába olvasztotta a fegyelmet fogadott budaiakat: a szűk téren, a kis utcákban lehetetlen volt rendet tartani. A sorok felbomlottak, a csoportok szétszóródtak, a néma tüntetés hangorkánná változott. Addigra már elterjedt a városban, hogy az egyetemisták a Bem-szoborhoz igyekeznek. „Teherautókon érkeztek a gyárak munkásai, s a térhez vezető zsúfolt utcákon zárt sorokban, zászlókkal jöttek Budáról és Pestről az üzemi dolgozók, az értelmiségiek”⁴ – olvasható a Magyar Távirati Iroda aznapi jelentésében. Bohó Róbert egyetemi oktató, a Petőfi-kör hangoskocsijának kezelője: „Ahogy átértünk a hídon, hatalmas tömeg várt ránk. Itt az egyetemista tömeg beleolvadt – és egy kicsit úgy is fogalmaznék: beleveszett – a Budán várakozó óriási, az egyetemistákhoz már semmi közük nem lévő tömegbe.”⁵ A Belügyminisztérium korabeli jelentése szerint a Petőfi-szobornál tízezren, a Bem-szobornál ötvenezren lehettek.

Az arcok itt már feszültebbek voltak, az emberek lökdösték, taszigálták egymást, az énekből, szavalókórusokból hangzavar lett, a tömeg ide-oda hullámzott, mint a tenger. A hullámzást a vihar alakítja, nem a víz: az öröm kezdett indulattá alakulni, a felvonulás tüntetéssé. A tömeg már morajlott: „Magyar zászlót kirakni!” Ekkor már egyre több piros-fehér-zöld lobogó közepén lyuk tátongott, a felkelés későbbi címere: a sztálinista címert kivágták, kitépték, kiégették. A laktanya, a szomszédos Külügyminisztérium ablakaiban megjelentek a zászlók. Ekkor hangzott fel először az ujjongás: „A honvédség velünk van!” Veres Péter először a szobor talapzatáról igyekezett beszélni, de nem lehetett hallani a szavát. Felkapaszkodott a hangoskocsi tetejére: számunkra idős ember volt már, ötvenkilenc éves. Fiatalok támogatták, hogy le ne csússzon, úgy olvasta a mikrofonba az írók kiáltványát. A bábeli zűrzavarban alig hallották, de ha hallották is: az idő is meglódult a tömeggel, a délelőtt fogalmazott követeléseket messze túlhaladta – ismét október egyik sajátossága. Déry Tibor volt az Írószövetség másik kijelölt szónoka. A Petőfi-szoborhoz késve érkezett, a Bem-szobornál meg se kísérelt szólni; látta, hogy reménytelen. Tánczos Gábor, a Petőfi-kör titkára kezéből kitépték a mikrofont. A hangoskocsi vezetője kikapcsolta a gyengécske erősítőt.

Az Írószövetség, a Petőfi-kör szószólóinak helyét alkalmi szónokok serege foglalta el. Itt is, ott is ágáltak a tömegben, vállra emelték őket, felkapaszkodtak a szobor talapzatára, a rakpart korlátjára, a lámpaoszlopokra. Hallani kevesen hallották, amit kiabáltak, nem is igen figyeltek rájuk. Csak a szavalókórusok harsogtak, az énekek szálltak, immár egymásba kavarodva, bábeli zűrzavarban, a zászlók lobogtak. És újra meg újra: „Isten, áldd meg a magyart”.

A tömeg elbizonytalanodott, a zűrzavar egyre nagyobb lett. A tervezett felvonulás voltaképp véget ért, de a felvonulók nem akartak szétoszolni. Valami még hiányzik: a kóda a mű végére. A bizonytalanság egyre fokozta az idegességet. Aztán valaki megfogalmazta az új célt: a Parlamenthez! A jelszóból hangorkán lett. A tömeg meglódult, most már rendezetlenül hömpölygött vissza Pestre, a Margit hídon, az akkor még álló Kossuth hídon, de az Árpád-, a Lánchídon is. Az összetartozó csoportok elszakadtak egymástól, szétzilálódtak, idegenek szaporázták egymás mellett a lépést, az emberek már nem karoltak össze, nem alkottak szabályos sorokat. Az örömtől ragyogó felvonulás összekuszálódott.

Miért a Kossuth térre? Mással nem magyarázható, mint a forradalmakra – októberre is – jellemző délibáblátással (nevezhetjük csodavárásnak is). Az utca aznap Nagy Imrét várta, követelte; Nagy Imrét, akit néhány napja végre visszavettek a pártba. Hátha foganatja van a követelésüknek, hátha visszakerül régi tisztébe? És ha igen, honnan szólhat a kormányfő a néphez, mint az ország házának erkélyéről? Gömöri György, a bölcsészek egyik vezetője, együtt döcögött egy teherautón Tánczos Gáborral a Bem térről a Kossuth térre. „Tánczos csendesen üldögélt a kocsi sarkában, csak időnként vetett oda egy-egy gondterhelt megjegyzést: »A Nagy Imre jelszavakat kiabáljátok. Az most a legfontosabb«.”⁶.

Közben vége lett a munkaidőnek, a gyárakból, hivatalokból özönlöttek haza a dolgozók, mint az év minden napján. Belesodródtak a tömegbe, csatlakoztak a tüntetőkhöz. Jöttek már a külvárosokból, a peremkerületekből is a tüntetés hírére, villamoson, autóbuszon, fel-alá száguldozó teherautókon. A rádió nem adott hírt a felvonulásról, de helyettesítette a város ezer meg ezer telefonja, a motorkerékpáron száguldó, gépkocsikat leállító önkéntes hírvivők.

A Kossuth Lajos tér már nem az egyetemistáké volt: mintegy kétszázezer ember morajlott-zúgott a Parlament cirádás épülete előtt.

A tanév kezdete fordulópont volt 1956 történelmében. Az országban egyre fokozódó feszültség addig az értelmiség műhelyeiben kapott hangot, az Írószövetségben, a Petőfi-kör vitáin, az Újságíró-szövetségben, néhány újságban. Amikor ősszel megkezdődött az oktatás, több tízezer egyetemista gyűlt össze az ország nagyvárosaiban; a tanintézeteknek 1956-ban hasonló szerepük volt, mint a nagyüzemeknek 1917-ben, Oroszországban. Az elégedetlenség, tiltakozás, követelődzés, lázongás immár nagyközösségekben kapott hangot, a közösség erejétől táplálva, felerősítve: tömegmozgalom lett. A válságot az írástudók fogalmazták meg – a láng az egyetemek falai közül csapott ki az utcára.

Amikor ez a könyv íródik, a huszadik századi európai szocializmus, mint társadalmi rendszer, halott: önkezével pusztította el magát, még ha a pusztulásba más erők is belesegítettek. S úgy tűnhet, magával rántja a sírba az eszmerendszert is, melyből táplálkozott, melyet eltorzított, megcsúfított, meggyalázott. 1956 magyar egyetemistái más világban éltek, gondolkodásukat, cselekedeteiket más törvények határozták meg; csak a kor koordináta-rendszerében lehet őket megérteni.

A huszadik század a szocializmus évszázada volt, győzelmeivel, tévedéseivel, bűneivel, bukásával együtt. Eszmerendszere az európai történelem útját kétezer éve meghatározó nyomvonalat követte, melyet a kereszténység fogalmazott meg először, meghirdetve, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, nincs se úr, se szolga, minden ember testvér és szabad. A történelmet meghatározó mozgásirányt a francia forradalom fogalmazta jelmondattá. A szocialista eszme a nagy kísérlet volt a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas követelményének kitágítására, a gazdasági kiszolgáltatottság, elnyomás felszámolására. S az ige testté lőn: a szovjetrendszerben a kivérzett, félanalfabéta, polgárháborútól és éhínségtől pusztított Oroszország alig három évtized alatt a világ egyik szuperhatalma lett, meghatározó részese a fasizmus legyőzésének. Még egy ilyen üstökösszerű ívet nem ismer a történelem. Ehhez viszonyítva eltörpültek, gyermekbetegségnek tűntek a szovjet valóság tévedései, torzulásai, bűnei, melyeknek akkoriban legfeljebb századrészét ismerte a világ. 1956-ban a magyar fiatalok hitében, meggyőződésében sok millióan osztoztak szerte a világon, az elnyomottak és megalázottak között csakúgy, mint számosan az emberiség jelesei közül.

Az egyetemisták azt vallották, hogy a nép szava Isten szava; ezt olvasták az újságokban, brosúrákban, ezt tanulták az eszme atyamestereitől. És joggal vélték, hogy ők a nép. Jó részük szegényes munkáslakásokból, lepusztult parasztportákról került az egyetemek megkopott padjaiba, vagy főtisztviselő, pártfunkcionárius, katonatiszt volt az apjuk, az új rend tisztségviselője, zömében néhány évvel azelőtt maga is kétkezi munkás. A fiatalok ugyanúgy kopott ruhában, a drága talpbőrt kímélendő, orrán-sarkán vasalt cipőben jártak, mint az ország, a sovány menzakoszttal épp csak jóllaktak, mint az üzemi étkezdékben az ország. Ám ez a nemzedék a háborúban nőtt föl, keményebb megpróbáltatásoknak is kitéve. Az új rendben átélték, hogy odahaza az egyetlen hízót, a vetőmagot is be kell szolgáltatni az államnak, hogy apjukat egyre jobban kizsigerelik az egyre szigorúbb termelési normák, ám gyerekfejjel emlékeztek még a régi világra, amikor kínzóbb nyomor, megaláztatás, reménytelenség volt az osztályrészük. Minden terhet, nehézséget felvállaltak, mint az ügyet szolgáló kötelező áldozatot, a jövendő dézsmáját és sarcát, avagy a „vannak még hibák” önámító kibúvóját. Nem utolsósorban: ők voltak az új rend kiválasztottai, a jövő orvosai, mérnökei, tanárai, az új elit – és tudták, hogy ez a régi rendben nem adatott volna meg nekik.

Az egyetemisták az 1953-as olvadás után lettek gyerekből fiatalok, akkor kerültek az egyetemre, amikor az országot már nem riogatta a csengőfrász, a koncepciós perek rémálma, a gerinctörő megalázás. Nem tanulták meg, hogy ne menjenek fejjel a falnak, ne játsszanak a tűzzel. Őket nem bénította a felnőtteket mindennapos megalkuvásra késztető parancs, hogy a családot el kell tartani; eltartotta őket az állam, ha csak híg levesen, főzeléken is.

Ez az ifjúság hitt az egyedül üdvözítő tan vulgár-marxizmussá silányított mámorító igéjében, a szocialista jelszavakban, az újságok szlogenjeiben, a tankönyvek sablonjaiban, az alkotmány paragrafusaiban, miszerint a szocializmusban minden hatalom a dolgozó népé. És amikor úgy érezték, hogy őket, a dolgozó nép fiait, nem engedik be a brosúrák ígérte földi paradicsomba, noha az jogos tulajdonuk, amikor meghasadt az eszme burka s egyre jobban felsejlett a paradicsominak aligha mondható valóság, lázongani kezdtek. Mint hitték és vallották: a szocializmus megújítása érdekében.

1956. október 16-án a szegedi egyetemisták 1500 fős gyűlésének 10 pontos határozata még csak az egyetemi élet, az oktatás reformját követelte, de a hallgatók kimondták az elszakadást az egységes ifjúsági szövetségtől, s újjáalakították a koalíciós évek egyetemi szervezetét, a MEFESZ-t. Az átalakulás csupán jelképes volt, a MEFESZ 1956-ban nem vált valóságos szervezetté, vagy ha igen, csak néhány órára, napra, de a jelkép sokat jelentett. Megtört az egypártrendszer alapját képező monolit szervezeti forma, amely az ország, a társadalom minden szegletében csak egyetlen, egységes, egy kaptafára gyártott szervezetet tűrt meg, azt is szigorúan alárendelve az egyetlen pártnak. A sztálini struktúra, amely egyetlen akolba terelt minden nyájat, léket kapott.

A következő héten az ország valamennyi egyetemén, főiskoláján gyűlés gyűlést követett, a követelések átalakultak, csiszolódtak, kikristályosodtak, átfogalmazódtak. A MEFESZ újjáalakítása kimondatlanul – s bizonyára végig nem gondolva – azt jelentette: vissza a szabadság glóriájával övezett 1945-ös társadalmi forradalomhoz, demokráciához. Az erjedés viharos volt. A szegediek október 20-i, 2000 fős nagygyűlésén elfogadott 20 pontból kilenc már az országnak szólt: tájékoztatási szabadságot követeltek, bérreformot, Nagy Imrét és Lukács Györgyöt a kormányba, a politikai perekben a halálbüntetés eltörlését, nagyobb szerepet az ifjúságnak a politikai életben, Kossuth-címert, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. S kissé ködösen megfogalmazva a többpártrendszert, „új alapokra fektetett, szabad, demokratikus választási rendszert”.⁷

Október 22-én az egész országban forrt az egyetemi ifjúság. A fővárosban délutántól az éjszakába nyúlóan minden egyetemen, főiskolán gyűlés volt; diákok ezrei ágáltak, vitatkoztak, szenvedélyesen egymás szavába vágva, fittyet hányva a parlamentáris szabályoknak, terméketlen szócséplésekbe is bonyolódva, bábeli hangzavarban. Keveredett itt a fontos a nem fontossal, a lényeges a lényegtelennel, a rendszer által eltűrhető a tűrhetetlennel. Szóba került a sajtószabadság, a menzakoszt, Nagy Imre, az orosznyelv-oktatás, a Kossuth-címer, a diákok félárú utazási igazolványa, a parasztság helyzete, a normarendezések, a szabad választások, a nyugati tanulmányutak engedélyezése, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok. Az egyetemisták egymás kezét keresték: küldöttek indultak, hozták-vitték a híreket, a Műegyetemről a Közgázra, a Közgázról a bölcsészkarra, a bölcsészektől a medikusokhoz, jogászokhoz, képzőművész- és színészpalántákhoz, a Kertészeti, az Állatorvosi, a Testnevelési Főiskolára, beszámolni, mi történik náluk, tudakozódni, mi történik másutt.

A történetírás általában a műegyetemi gyűlésről emlékezik meg, noha a legtöbb egyetemen hasonló események zajlottak. De a Műegyetem nemcsak a diákság góca volt; százával tanultak itt gyárakban, üzemekben, hivatalokban dolgozó esti hallgatók. A hatalmas aulában szorongó négy-ötezer fiatal között nemcsak a budapesti és vidéki egyetemek küldöttei voltak jelen, hanem az üzemek, katonai akadémiák, vállalatok, különböző szervezetek önjelölt vagy megbízott delegátusai is. S itt fogalmazódtak meg azok a pontok, melyeket az egyetemisták a zászlajukra írtak. Másnap már ezeket harsogta Budapest, holnapután Magyarország.

Az egyetemisták követeléseit általában tizennégy pontként emlegetik. Van 12, 15, 16 pontos változat is; a követeléseket – melyeket még 22-én éjjel, majd a következő napokban sok tízezer példányban legépeltek, sokszorosítottak, kinyomtattak – átfogalmazták, összevonták, másként csoportosították, kiegészítették. A lényeg nem változott.

A követelések első írásos megfogalmazása 10 pontot tartalmazott. Még a szerző is valószínűsíthető, bár helyesebb íródeáknak nevezni. Jankovich István műegyetemi adjunktust este fél nyolc tájban a gyűlés megbízta, hogy személygépkocsiján három diákkal menjen a Rádióba s olvastassa be az esti hírekbe a műegyetemisták követeléseit. A megbízatás nem az adjunktusnak szólt, hanem gépkocsijának, ami nagy ritkaság volt akkoriban. „Útközben derült ki, hogy nincs egy szöveg, amit be lehet olvasni a Rádióba. Ezért Jankovich [az emlékező egyes szám harmadik személyben ír önmagáról] a Nemzeti Múzeum mögött, a volt lovardánál, az egyik lámpa alatt megállt és az egyik diák füzetéből kitépett lapon címszavakban megfogalmazta a nagygyűlés követeléseit. Azt mondta, nem érdemes a diákság helyi jellegű problémáival foglalkozni, hanem az ifjúság általános politikai követeléseit kell most, ebben az órában összefoglalni.”⁸ A Rádió vezetői elutasították a követelések beolvasását. „A rádiótól Fellegi elvtárs jelentette – olvasható a Központi Vezetőség ügyeleti naplójában –, hogy az Építőipari Műszaki Egyetemen kb. 8000 diák újabb határozati javaslatot fogadott el, amit a Rádión keresztül közölni akartak. A rádió visszautasította kérésüket, mert olyan dolgokat is tartalmazott a határozat, amit nem lehetett közölni.”⁹ Az egyetemre visszatérve, negyed kilenc tájban „lépett az emelvényre a visszatért delegáció egyik hallgató-tagja, és az első alkalommal olvasta föl a Jankovich István által megfogalmazott TÍZ PONT-ot. A lelkesedés leírhatatlan volt.”¹⁰

10 pont jelent meg másnap reggel a Szabad Ifjúságban, a DISZ Központi Vezetőségének lapjában is, s ezek szinte szó szerint megegyeztek Jankovich fogalmazványával. (Amiben nem, arról még szólunk.) A szöveg igen pongyola, érződik, hogy sebtében íródott:

„Az egyetem ifjúsága a következő pontokban foglalta össze politikai követeléseit: 1. Az MDP Központi Vezetősége azonnali összehívása, melyen az időközben alulról megválasztott új pártvezetőségek által az új Központi Vezetőség megalakítása. 2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével. 3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása. 4. Általános, egyenlő, titkos választásokat a Népfrontba tömörült pártok részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával. 5. A magyar gazdasági élet átszervezését, szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet. 6. Az ipari munkásság normáinak rendezését és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben. 7. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását is. 8. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát, a politikai foglyok részére teljes amnesztiát, az ártatlanul elítéltek, illetve a hátrányos helyzetbe kerültek rehabilitálását. Legyen nyilvános Farkas Mihály tárgyalása. 9. A régi címer helyett a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-öt és október 6-ot nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá. 10. Teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítását (a Rádiónál is!) és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ szervezetnek; a régi káderanyagok nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.”¹¹

A követeléseket a valóság szülte, az egyetemisták csak megfogalmazták; lényegében pontosan.

A tömeg indulatát a történelem szerint a nyomor, az éhbér, az üres gyomor korbácsolja lázadássá. Magyarországon 1956-ban másként történt. Az egyetemisták által is megfogalmazott gazdasági követeléseknek szinte semmi jelentőségük nem volt az októberi napokban, csak akkor, ha politikai követelésekkel társultak, mint a normarendszer a munkásönkormányzattal, a gazdasági élet átszervezése a szovjet függőség felszámolásával, a beszolgáltatás eltörlése a kisparaszti birtokok elismerésével. Az ország nem jóllakni akart; más vágyak tüzelték.

Pedig 1956-ban – mai szemmel nézve – az emberek kilenctizede nyomorgott. Egy lódenkabát, egy micisapka, kalap, két öltöny, két pár cipő, néhány ing, blúz, szoknya, egy-két pulóver, egy kosztüm, bombasérült házak tömege, kívül-belül málladozó falú otthonok, sok tízezernyi társbérlet mindennapos nyűge, feszültsége, túlzsúfolt, ritkán közlekedő villamosok, ingázók, barakklakók százezrei, silány üzemi koszt, sivár kirakatok, üzletek, sorban állás. Álmodott a nyomor: kombinált szekrényt, kihúzható rekamiét, bécsi szeletet, világvevő rádiót, lemezjátszót, citromot, gépi perzsát, csokoládét, babkávét.

1956-ban nem a mai mércével mértek. Tizenegy éve ért véget a háború, mely az országot romokba döntötte, feldúlta, csatatérré változtatta, kifosztotta; a lakosság egytizedét ölte meg, tette hajléktalanná, terelte hadifogolytáborokba, kergette világgá. Az ország vagyonának majd a fele megsemmisült, a háborús károk összege ötszöröse volt az 1938-as nemzeti jövedelemnek, az állatállomány 70 százaléka elpusztult. Magyarország megérte a világtörténelem legnagyobb inflációját: degeszre tömött aktatáskában, szatyorban vitték haza a hetibért, s a százmillió pengőkért másnap már tíz deka zsírt sem lehetett vásárolni. A városlakók éheztek, dideregtek, váltás fehérneműjüket cserélték el néhány tojásért, batyuval járták a falvakat, ágyneműt, evőeszközt, edényt csereberélve babra, lisztre, krumplira. A parasztnak nem volt szerszáma, gálica, igásállata, villanya, vízvezetéke. Általános volt a vélemény, hogy évtizedekbe telik, amíg Magyarország kiheveri ezt a katasztrófát. Olyan éles szemű társadalomtudós, mint Bibó István, nyomatékosan figyelmeztetett a magyarság „halálosan fáradt”, „beteg”,¹² passzivitásba süllyedt állapotára.

Másként történt. A kivérzett, elcsigázott ország megrázta magát és újjászületett. A csoda csak abban gyökerezhetett, hogy a nép többsége egyetértett a társadalmi-gazdasági változással. Egy pillanatra megvalósulni látszott a kommunisták jelszava: Tiéd az ország, magadnak építed! A parasztság évszázados álma teljesült: felosztották a nagybirtokokat. 650 ezer család, 2 millió gazdasági cseléd, mezőgazdasági munkás, törpebirtokos kapott átlagosan 5 hold földet. 1946 őszén megszületett az értékálló új pénz, a forint. Az államosított üzemekben a munkás egy történelmi másodpercre azt hihette, övé a gyár. 1948-ban az ország csaknem annyit termelt, mint az utolsó békeévekben. Három esztendő alatt, külső segítség nélkül úrrá lett újkori történelme legnagyobb gazdasági válságán. Bizonyságul arra is, hogy a tömeglélektan, a hit, a bizalom, a lelkesedés közgazdasági kategória is.

Aztán minden derékba tört. A vezetés megvalósíthatatlan iramot diktált, a gazda nélkül maradt gazdaságban a hozzá nem értés tobzódott, megszületett a diktatúra vízfeje, a kérlelhetetlenül centralizált, egyre növekvő apparátus, minisztériumi íróasztaloknál döntötték el, melyik parcellán mit vessenek, melyik gyárban mit termeljenek, a harmadik világháborútól szűkölő politika mindent odadobott a nehézipar, a vas és acél országa molochjának. S az elkedvetlenedett nép energiája már nem volt hajtóerő. 1951-ben ismét be kellett vezetni a jegyrendszert, a mindennapi kenyér is szűkös lett, az állandó normarendezések bércsökkenést jelentettek, az évenkénti béke- és tervkölcsönjegyzés adóztatást, a beszolgáltatás kíméletlen dézsmát. Három év alatt az emberek jövedelme negyedével csökkent. Az 1953-as „új szakasz” hozott ugyan javulást a gazdaságban is, de a megújulni igyekező politikát hamar elgáncsolták.

A nép akaraterejét, életkedvét a közéletből kitiltották, a termelésből kiszorították, mégsem sorvadt el. A mozik, színházak, múzeumok, könyvtárak, képtárak, szórakozóhelyek zsúfolásig teltek. A népnek azelőtt méregdrága könyv fillérekbe került, a könyvkiadás 1938-hoz képest megháromszorozódott. 1953-ban tízezer nyilvános könyvtár volt az országban, egymillió beiratkozott olvasó; majd minden községnek, üzemnek saját könyvtára. A mozik száma 1949 és 1953 között megháromszorozódott, elsősorban annak eredményeként, hogy az isten háta mögötti falvakba is bevezették a villanyt. 18 ezer művészeti csoportban énekeltek, táncoltak, szavaltak, színjátszottak fiatalok és öregek.

A munkás, a paraszt, aki hazament a könyvtárból, moziból, kultúrcsoportból, az eget is lekáromkodta, mert nem volt hús, kenyér, cipő, mert a normát megint emelték, a beszolgáltatást növelték, pökhendi, lélektelen hivatalnokok packáztak velük, a „dolgozó néppel”, ahogy magukról az újságban mindennap dicsőítve olvashatták. De azért újra kölcsönöztek ki könyvet, újra beültek a moziba, újra táncoltak és énekeltek.

A legnagyobb hajtóerő a gyerek volt. Nem ették meg ma a holnapra aranytojást tojó tyúkot, mint azt a bölcs vezér, Rákosi elvtárs megfogalmazta, a jövő számukra a gyereküket jelentette, akiért hajlandók voltak mindent áldozni, földet, bért, verítéket, mindent vállalni, szegénységet, nélkülözést, igazságtalanságot. Néhány évvel azelőtt a munkás, a paraszt számára vonzó életcél volt, hogy a gyerekből postást, vasutast neveljen, s most megérhette, hogy mérnök, orvos, tanár lesz.

Ezek a fiatalok lázongtak 1956 őszén, és nem a nyomor ellen. Azért indultak tüntetni, hogy lemossák a gyalázatot a szocializmus eszméjéről: Rajk László vérét, a lesöpört padlásokat, a szövetkezetbe kényszerített parasztok megaláztatását, a mindennapos félelmet, százezrek meghurcolását, a kizsigerelt munkások kiábrándultságát, s legfőképp talán a mindent benyálazó hazugságot. Hittek abban, hogy mindez idegen a szocializmustól, megváltoztatható, eltörölhető, kijavítható. Csak vissza kell térni a tiszta forráshoz, s a szocializmus eszméje ismét fényesen ragyog, mint a nap.

Az októberi fiatalok naiv, mámoros, forradalmi hittel, igazuk és a szocializmus igazának biztos tudatában mentek az utcára. A kommunista világmozgalom messianisztikus hite – létének kovásza és halálos kórja – rájuk is kisugárzott. Miként testvérbátyjaik, ők is hitték, hogy holnapra megforgatják a világot. Egyelőre tartózkodjunk a szentenciától, hogy nekik sem sikerült – erről szól a történet.

A kanócot, amely a magyar egyetemisták tüntetését kirobbantotta, Varsóban gyújtották meg.

1956 októberében Lengyelország forrt, mint Magyarország. Az okok ugyanazok voltak, az események másként alakultak.

Június 28-án Poznańban nem az egyetemisták vonultak az utcára, hanem a munkások, több bérért, több kenyérért. A tüntetés órák alatt felkelésbe csapott át; megrohamozták a párt székházát, a Rádiót, elfoglalták a börtönt, kiszabadították a foglyokat, ostrom alá vették a biztonsági erők központját. A felkelést a lengyel fegyveres erők kíméletlenül leverték. Következtek a tömeges letartóztatások, a perek, de a büntetés – az 1956 utáni magyar mércével mérve – enyhe volt, általában néhány évi börtön.

Lengyelországnak a szerencse is a kezére játszott. Bierut, a lengyel Rákosi, 1956 márciusában váratlanul meghalt. Utódát, Ochabot, más fából faragták. Augusztusban rehabilitálták Wladyslaw Gomulkát, aki az illegalitásban a lengyel párt vezetője volt; 1951-ben jobboldali nacionalista elhajlásért kizárták a pártból, s szigorú házi őrizetben tartották. Híre ment, hogy a központi bizottság október 19-i ülésén Ochab átadja a helyét Gomulkának, a párt vezető testületeit jelentősen átalakítják. Mindezt a szovjet vezetés beleegyezése nélkül – Ochab még raportra sem volt hajlandó Moszkvába menni –; példátlan eset a népi demokráciák történetében.

Hruscsov, Molotov, Kaganovics, Mikojan sietve Varsóba repült. Olyan sietve, hogy van forrás, amely szerint csaknem katasztrófa lett belőle: a lengyel légierőt nem értesítették a szovjet vezetők érkezéséről, s a felszállt vadászgépeket csak az utolsó pillanatban sikerült visszarendelni. Nyomaték kedvéért a legfelsőbb vezetők kíséretében volt Zsukov marsall, honvédelmi miniszter és Konyev marsall, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka. S hogy még hangsúlyosabb legyen: hadgyakorlat ürügyén a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatok megindultak Varsó és az ipari gócpontok felé, a lengyel vizekre szovjet flottaegységeket vezényeltek. Rokosszovszkij, Lengyelország nemzetvédelmi minisztere parancsára – aki lengyel származású volt, de a Szovjetunió marsallja – lengyel alakulatokat küldtek Varsóba, a lengyel vezetés ellen.

A lengyelek megmakacsolták magukat. Varsóban nemcsak a munkások, az egyetemisták készültek az ellenállásra. A Belbiztonsági Hadtest – a lengyel ÁVH – parancsnoka a még meg sem választott új vezetés pártjára állt. Ochab és Czyrankiewicz miniszterelnök Gomulkát támogatta. (Vessük ezt össze Gerő Ernő, Hegedüs András, Piros László magatartásával.) A szovjet és a lengyel pártvezetők között éles, olykor goromba vitára került sor. Gomulkának és társainak egynapos tusakodás után sikerült meggyőzniük Hruscsovékat, hogy az új pártvezetés hű marad a Szovjetunióhoz, a szocializmust nem fenyegeti veszély Lengyelországban.

A szovjet vezetés, amely Magyarországon az elkövetkező két hétben kétszer is a fegyveres beavatkozás mellett döntött, Lengyelországban nem ezt az utat választotta. Ez aligha csupán Gomulka meggyőzőkészségén múlott. Vannak jelek, hogy Hruscsov a magyar felkelés idején is jobban aggódott Lengyelország, mint Magyarország sorsa miatt. Magyarországon a párt első embere, a Politikai Bizottság, a Központi Vezetőség hallgatólagos ámenjével, behívta a szovjet csapatokat. Lengyelországban számolni kellett azzal, hogy az intervenció esetén a párt és a pártvezetés szembefordul a szovjetekkel. S más lett volna háborúba keveredni a több milliós lengyel hadsereggel, légierővel, flottával, mint leverni néhány száz vagy ezer magyar felkelőt. Nem véletlen, hogy Varsóba a szovjet vezetés egész stábja zarándokolt el; Magyarországra két emisszáriust küldtek.

A tét is más volt: Magyarország kis ország, baráti és semleges államok gyűrűjében, Lengyelország viszont, több száz kilométeres német határvonalával a Varsói Szerződés stratégiai kulcspontja. De Gomulka szavát, hogy nem kívánja a szovjet csapatok távozását Lengyelországból, igen nyomatékos érv támogatta: a lengyelek félelme a nyugatnémet revansizmustól. Ez ellen egyetlen garancia volt: a Vörös Hadsereg.

A szovjet fegyveres beavatkozás Lengyelországban elmaradt, Magyarországon nem. A magyarok végigmentek a forradalom útján, a lengyelek nem. Évtizedek múltán megállapítható, hogy Gomulka reformtörekvései rövidesen hamvába holtak, s Lengyelországban a polgárháború a hetvenes-nyolcvanas években permanens veszély lett. De ki látta ezt 1956 októberében? Ki tudta, hová vezet az egyfelé induló, majd élesen elkanyarodó lengyel és magyar út?

A lengyel események, Gomulka győzelmének híre – noha a részletekről akkoriban keveset tudtak – október 22-én futótűzként terjedt el Budapesten. A másnap reggeli lapok sokkal részletesebben foglalkoztak a lengyel, mint a magyar helyzettel. Az újságok felét Gomulka beszéde töltötte meg; kapóra jött, hogy a magyar pártvezetés által elítélt célokat a lengyel pártvezető hivatalosan megfogalmazta. A szerkesztők, újságírók a Gomulka-beszéd alcímeibe belefogalmazták a magyar követeléseket: „A demokrácia útja az egyetlen út”; „A poznańi munkások nem a szocializmus, hanem a hibák ellen tiltakoztak”; „Az egyenlőségen és önállóságon alapuló lengyel–szovjet viszony”; „A munkásosztály bizalma – a hatalom gyakorlásának erkölcsi alapja”; „Az ipari igazgatás új formáira van szükség”; „Javításra szorul a mezőgazdasági politika”; „Le kell számolni a lengyel Berijákkal”; „Meg kell valósítani a párt akcióegységét”; „Terveink végrehajtásához elengedhetetlen a tömeg bizalma”; „Nem elég leváltani néhány személyt – igen sok változást kell végrehajtani a néphatalom egész rendszerében”; „A leplezetlen igazságot mutatjuk meg a nemzetnek”; „Lehetővé tesszük, hogy az emberek ne csak szavazzanak, hanem válasszanak is”; „A párt nem kormányoz, hanem csak irányít”.¹³

Ezek a magyar egyetemisták követelései, más megfogalmazásban. „Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és fiatalsággal, a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal”¹⁴ – olvasható a műegyetemisták kiáltványának befejezéseként. Az október 23-i felvonulás meghirdetett célja a lengyel megújulás melletti demonstráció volt. Először találkozunk október egyik jellegzetességével: az események élesen elkanyarodtak az eredeti szándéktól, céltól.

Október 23-án a reggeli lapok nem adtak hírt a készülő felvonulásról, noha az egyetemisták gyűléseiről röviden tudósítottak. A Kossuth-rádióban, a 10 órás hírekben hangzott el a közlemény: „Több budapesti egyetemen, ahogy erről már beszámoltunk, tegnap diákgyűlések voltak. Ezeken a gyűléseken elhatározták, hogy ma délután a budapesti fiatalság néma rokonszenvtüntetést rendez a Lengyel Népköztársaság követsége előtt. A néma tüntetés célja, hogy az ifjúság kinyilvánítsa mélységes rokonszenvét s egyetértését a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. A fiatalok határozatot fogadtak el a tekintetben is, hogy mindenféle szélsőséges, provokatív és antikommunista megnyilvánulást leszerelnek és elfojtanak. Biztosítják, hogy a rokonszenvtüntetés a szocialista demokrácia jegyében, a fegyelem és a rend fenntartása mellett folyik le. Az egyetemi fiatalok 2 óra 30 perckor találkoznak az Írószövetség székháza előtt.”¹⁵

A tüntetés híre ekkor már mindenütt terjedt a városban. Az egyetemisták gyárakat, hivatalokat, pártbizottságokat kerestek fel, az utcákon egyre szaporodtak a diákság követeléseit megfogalmazó, a felvonulást meghirdető röplapok. 10 órakor gyűlést tartottak és határozatot fogalmaztak meg a Petőfi Akadémián: „Mi, a lánglelkű szabadságharcosról, Petőfi Sándorról elnevezett katonai-politikai akadémia beosztott tisztjei és hallgatói egyetértünk a magyar ifjúság jogos és igazságos követeléseivel és azokat támogatjuk: A nép fiai vagyunk, eskünkben is a népre esküdtünk. A néppel tűzön-vízen át harcolunk.”¹⁶ „A röpgyűlés után autós futárok vitték a leveleket az egyetemekhez”¹⁷ – olvasható a Magyar Távirati Iroda összefoglalójában. A Petőfi Akadémia tisztjei fölszólaltak a bölcsészek délelőtti gyűlésén, képviselőik a Testnevelési Főiskolán kijelentették: ha fegyveres összetűzésre kerülne sor, ők a diákok pártján vannak. (1956-ban 3840 politikai tiszt szolgált a hadseregben, ezek 80 százaléka 25-30 éves, majd egykorú az egyetemistákkal.) Egyetértettek a felvonulással a Rákóczi Katonai Középiskola kommunistái, az elitképző Lenin Intézet, a Tárogató utcai pártiskola (a párttitkár s néhány hallgató tiltakozása ellenére), a Pártfőiskola hallgatói (Nemes Dezső dékán és 5 hallgató ellenszavazatával). Viharos párttaggyűlésre került sor a Szabad Népnél; Betlen Oszkár főszerkesztő-helyettes és néhány társa, tiltakozásul az aznapi reformpárti vezércikk ellen, lemondott. A szerkesztőség zöme a felvonulás mellett foglalt állást, akárcsak a Rádió munkatársai, akik röpgyűlésükön megtöltötték a stúdió udvarát. Heves vitákra került sor üzemi, intézményi pártszervezetekben, kerületi pártbizottságokon; sokan helyeselték a felvonulást.

Az egyetemistáknak két központja alakult ki: a budaiaké a Műegyetemen, a pestieké a bölcsészkaron. Gömöri György: „Tíz óra körül már alig lehetett mozogni a DISZ-bizottságon – ez lett a tüntetés szervezésének főhadiszállása. Megjött a műegyetemisták küldöttsége és ez hosszú vitákra adott alkalmat. A késő éjszakába nyúló gyűlésükön a műegyetemisták is megszervezték a tüntetést, de merőben más elképzelésük volt, mint nekünk. Ragaszkodtak ahhoz, hogy »némán és zárt sorokban« vonuljanak fel a budai parton a Bem-szoborhoz. Azzal érveltek, hogy a néma felvonulás hatásosabb. Ezt nem tudtuk elfogadni; ebben a feszült légkörben a néma tüntetés szinte lehetetlen, mondtuk, sokkalta fontosabb, hogy saját jelszavainkkal menjünk ki az utcára, hogy pontosabban megfogalmazzuk, miért tüntetünk, s mit akarunk. Sem hangerővel, sem érvekkel nem sikerült meggyőznünk egymást: abban maradtunk, hogy ők három órakor némán indulnak a Szabadság hídtól a budai oldalon, mi pedig ugyanakkor, jelszavakkal, a Petőfi-szobortól, s hogy a Bem-szobornál találkozunk.”¹⁸

Ebben már körvonalazódott két áramlat, mely – más és más formában – végigkövethető ötvenhat napjaiban. A bölcsészkaron jelszavakat fogalmaztak és sokszorosítottak, a Műegyetemen a rend, a fegyelem érdekében, igyekeztek meghatározni a felvonulás pontos menetét: „1. Zárt tízes sorokban vonulunk kart karba öltve. 2. Jelszavak nélkül néma felvonulást rendezünk, mert csak egy ilyen demonstráció méltó hozzánk. 3. A Budafoki u. 3. sz. kapun vonulunk ki, és a következő útvonalon haladunk: Gellért tér–Gellért rakpart–Döbrentei tér–Döbrentei utca–Lánchíd utca–Fő utca–Jégverem utca–Bem rakpart. A Bem-szobor körül az egyetemek ifjúsága felsorakozik, elhelyezik a koszorúkat, majd eléneklik a Himnuszt. Elvonulás a Bem József utca–Mártírok útja–Széna tér–Lövőház utca–Marcibányi tér útvonalon. A Marcibányi téren a Szózat eléneklése után a felvonulás befejeződik… 5. Előzetes időbeosztás: indulás 1/2 3 órakor, koszorúzás 1/4 4 órakor, elvonulás 1/2 4 órakor. Kérünk benneteket, hogy a fenti időpontokhoz alkalmazkodva biztosítsátok torlódásmentes demonstrációnkat.”¹⁹

Ez a terv egy békés május 1-jei felvonulás forgatókönyve volt. Akkor is naiv, ha senkinek sem volt fogalma arról, mivé változik estére a békésnek, szervezettnek induló felvonulás. A diákokban volt némi félsz; a bölcsészkaron is elhatározták, hogy egymásba karolva vonulnak, idegeneket nem engednek maguk közé, rendezők vigyázzák a felvonulást. Az akkoriban még oly divatos „éberség” sablonos reflexe volt ez, vagy valóságos aggodalom, hogy megzavarják demonstrációjukat? Feltehetően belejátszott ebbe az egyetemisták elittudata is: ez az ő felvonulásuk volt, nem akartak osztozni másokkal. Mindenesetre azon a gyönyörű, napfényes, felhőtlen délelőttön meg voltak győződve, hogy a felvonulás békés, fegyelmezett lesz, hogy övék a pesti utca. Honnan tudták volna, hogy a tömegmegmozdulásokat az erők és szenvedélyek uralják, nem a szándék, a jóakarat?

A tüzet, amely 1956. október 23-án az egyetemek falai közül kicsapott az utcára, az írástudók szították. A magyar irodalom évszázados tradíciója, hogy mélyen a politikában gyökeredzik. Ne keressük most ennek az okát, ne is vitassuk, előnye ez vagy hibája: az írók vátesz szerepét nem lehet tagadni.

Amikor a kommunista írástudók az 1953-as fordulat után eszmélni kezdtek, egy világ omlott össze bennük. Rá kellett döbbenniük, hogy amit igaznak hittek és hirdettek, az hamis, talmi, hazug. Nemcsak hitükben csalattattak meg, a vakhit hazuggá tette őket: százezreket csaptak be szavukkal, vezettek félre, okítottak hamis tanokra. Amíg az orvos a legsötétebb években is gyógyított, a gyógyszerész pirulát adott, a mérnök utakat épített, gépeket tervezett, a hazugság az írástudók műveit, tehetségét is tönkretette, elsilányította. Bizonyára hozzájárult öntévesztésükhöz, hogy sokuk jóval feljebb került a hivatalos irodalmi ranglistán, mint tehetsége alapján megérdemelte, s a buzgóságot bőkezűen dotálták: hírnévvel, pénzzel, díjakkal. Ám az eszméléskor a politikai, emberi tisztesség a közepesek zöménél is erősebbnek bizonyult a tehetségnél.

Az írók döbbenete akkor csapott át lázadássá, amikor a pártvezetés a megújulást ígérő „új szakasz” ellen fordult. 1954 végén leváltották az Irodalmi Újság szerkesztőjét, Molnár Miklóst, eltávolítottak több tucat újságírót, köztük a Szabad Nép gárdájának javát. A vezetés ekkor mérte fel először hibásan a puha erőszak hatását: nem csendet teremtett, a feszültséget fokozta. Az írástudók megmakacsolták magukat; amikor 1955 szeptemberében elkobozták az Irodalmi Újságot, az Írószövetség elnökségének hat tagja – Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Zelk Zoltán – és a titkárság két tagja – Karinthy Ferenc, Vészi Endre – lemondott. A vezetés még visszaütött: leváltotta az Irodalmi Újság szerkesztőjét, Hámos Györgyöt és az Írószövetség első titkárát, Erdei Sándort. Most már nyílt harc folyt, jelezve az idők változását: egy-két évvel azelőtt az ilyen lázadás elképzelhetetlen lett volna. 1955 novemberében ötvenkilenc kommunista, az irodalom, a művészeti élet jelesei, memorandumban követelte a Központi Vezetőségtől a kulturális politika megváltoztatását (ami a politika megváltoztatását is jelentette volna): „Véleményünk szerint a bajok, a helytelen nézetek leküzdésének, a kulturális munka kibontakozásának, a szocializmus építését szolgáló őszinte, hatékony felvilágosításnak egyetlen feltétele a népi hatalom, a népi demokrácia szellemétől áthatott szabad, őszinte, egészséges, demokratikus légkör.”²⁰ A pártvezetés erőszakos nyomására ötvenegyen visszavonták aláírásukat, de nézetük nem változott. Akik nem voltak hajlandók megtagadni a memorandumot, azok közül Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst kizárták a pártból, a többiek – Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Losonczy Géza, Szervánszky Endre, Zelk Zoltán – súlyos pártbüntetést kaptak.

Az írástudók nemcsak a szellem lovagjai voltak; helyzetük is könnyítette lázadásukat. Kenyérgondjuk kitaszítottként sem volt, s a vezetés sokkal nehezebben szánta rá magát a megtorlásra egy Kossuth-díjas alkotóval, mint egy csepeli munkással szemben.

A lázadók kivétel nélkül kommunisták voltak. Őket furdalta a lelkiismeret, ők éreztek bűntudatot. A szellemi élet más gyökerű nagyjai, akár a rendszer kiváltságosai voltak, mint Kodály Zoltán vagy Illyés Gyula, akár vakvágányra állítottak, mint Németh László, Tamási Áron (társadalmi közömbösséggel egyikük sem vádolható), egyelőre nem csatlakoztak hozzájuk. Ehhez a forradalom teremtette nemzeti egység kellett. Az Irodalmi Újság példányszáma 1956-ban nyolcezerről harmincezerre ugrott, s csak azért nem magasabbra, mert nem kapott több papírt. A lap ára 1 forint volt; egy-egy példányért 25-30 forintot is adtak az utcán.

A kommunista írástudók szellemiségéből táplálkozott a Petőfi-kör is. A Dolgozó Ifjúsági Szövetség keretében működő, kezdetben meglehetősen érdektelen vitafórum együtt radikalizálódott az írókkal. A vezetés itt is tévedett: az eredeti szándékkal szemben nem levezette, hanem növelte a feszültségeket, és nem az egyetemisták, a pályakezdő fiatal értelmiség fóruma lett: a kör magvát alkotó 270 fő átlagos életkora 36 év volt, több mint 80 százalékuk kommunista párttag, egyharmaduk már az illegalitásban is, akiknek fele megjárta a Horthy-rendszer börtöneit. A Petőfi-kör a lázadó pártértelmiség fóruma lett. Az ország legfontosabb kérdései 1956 vészterhes nyarán itt kerültek napirendre, nem a Központi Vezetőségben, a kormányban, a parlamentben. Fénykora 1956 júniusa volt; ekkor került sor a történész-, a filozófus-vitára, a volt illegális párttagok, népi kollégisták és a fiatal értelmiség találkozójára, majd a sajtóvitára. A kör ekkor már vetekedett az Irodalmi Újság népszerűségével. Kinőtte bölcsőjét, a néhány száz fő befogadására alkalmas Kossuth Klubot. A sajtóvitát a belvárosi Tiszti Házban fél hétre hirdették meg, de már órákkal előtte úgy megtelt a terem, hogy féltek, leszakad a födém. A párt hivatalos küldöttei – szereplésük nem volt dicsőségesnek mondható – alig tudtak bejutni, a vitát hangszórókon közvetítették az épület más helyiségeiben összezsúfolódott tömegnek, sokan az utcán hallgatták. Mintegy hatezren gyűltek össze, hetvennégyen jelentkeztek fölszólalásra; a gyűlés, amely végül is nem vita volt, hanem a pártellenzék szószólóinak sorozatos hitvallása, hajnalig tartott. Akkor elnapolták.

Déry Tibor: „1500-2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki a keservét és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bírálószabadságát és vele együtt a reményeit is. Pufogtatjuk a szavakat, örömünk telik bennük, mint egy gyereknek a vásári trombitában és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddőek, és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak.”

Tardos Tibor: „Legvégül pár szót szeretnénk arról a vádról, amely úgy szól, hogy mi nem a pártban, nem belülről, hanem állítólag kívülről kritizálunk. Ennek a vádnak valóban van némi alapja. Nyilvánvaló, hogy kívül vagyunk egy bizonyos körön – kívül azon a bizonyos körön, amely a dogmatikus, sztálini módszerek folytatását kívánja, és nem képes felszámolni álláspontját. Ezen a körön kívül vagyunk – ezt a kört, való igaz, kívülről támadjuk. Ez a kör azonban – nem a párt. (Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váló taps és felkiáltások: Éljen a párt!) A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csapatunk. (Úgy van!)”²¹

A vita folytatásából semmi sem lett. A vezetés – nem utolsósorban azért, mert a sajtóvita egybeesett a poznańi felkeléssel – ismét visszaütött: Déryt és Tardost kizárták a pártból. A vád az akkori pártzsargonban fogalmazva az volt, hogy „a bírálatot kivitték az utcára”. Az országot irányító milliós tömegpárt vezetői makacsul ragaszkodtak a maroknyi illegális harcos kényszerű hagyományához: a párt „belügyeiről” csak a pártban volt szabad beszélni (de ott sem volt ajánlatos). Mit számított, hogy a „belügyek” az ország alapvető kérdései voltak, s az írástudók csak azt fogalmazták meg, amiről odahaza, négyszemközt, baráti társaságban, munkahelyen az egész ország beszélt. A pártvezetés a strucc szerepét választotta: ami nem hangzik el nyilvánosan, az nem létezik.

A Petőfi-kört megrendszabályozták, többé nem játszott szerepet az ország életében, s október 23-án gyakorlatilag megszűnt létezni. Fejfájára azt írhatnánk: élt három hetet. Ezzel is beírta magát 1956 s az ország történetébe.

Déry keserűsége a tetté nem váló szavak miatt, Tardos délibábos mámora, hogy ők a párt – ez volt a Petőfi-kör. Ezt örökölték tőlük az egyetemisták, ezzel a mámorral meneteltek október 23-án a pesti utcán, hogy a szavakból végre tett legyen, a délibábból valóság.

Losonczy Géza – akkor a Magyar Nemzet főmunkatársa, évekig Rákosi börtöneinek foglya –, amikor az írómemorandum miatt a Központi Ellenőrző Bizottság elé citálták, a pártbíróság arcába vágta: „Mióta tilos kommunistáknak és a népnek meggyászolni halottaikat? Mióta tilos felháborodni azon, hogy kínozták és ölték a kommunistákat, a becsületes embereket? Mióta »párt- és népellenes« az, ha elsiratjuk halottainkat, s miért nem párt- és népellenes üldözni a kommunistákat és a becsületes embereket? S a megtörtént szörnyű események után, amelyek még hivatalosan alig-alig vannak feltárva a nyilvánosság előtt, ki hű fia a pártnak és a népnek? Az-e, aki minden erejével arra törekszik, hogy a felelősöket funkcióra és személyre való tekintet nélkül felelősségre vonják, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, olyan légkört teremtsenek, amelyben minden becsületes dolgozó ember – az ország népességének 99 százaléka – nyugodtan, békésen élhessen, vagy az, aki mindent elkövet, hogy a bajokat ne tárják fel, a felelősségrevonás egy meglehetősen alacsony fokon megálljon, hogy az országban a valóságban ne szilárduljon meg a törvényesség, a rend.”²²

Magyarország véres és kegyetlen századot mondhat örökségéül: az első világháborút, a proletárdiktatúrát, a Lenin-fiúkat, a tiszti különítményeket, a csendőrnyomozókat, a Don-kanyart, az újvidéki lékeket a Dunán, a krematóriumokat, a hadifogoly-táborokat, a nyilas keretlegényeket. A politikai vétséggel gyanúsítottak kihallgatásához a pofozás, a talpalás éppúgy hozzátartozott, mint a jegyzőkönyvezés.

A háborúból kitántorgó ország képtelen volt ezzel a tradícióval szakítani. Budán még dörögtek az ágyúk, amikor Pesten két, sokszoros gyilkos keretlegényt a bíróság ítélete alapján az Oktogonon lámpavasra akasztottak fel. Az egyik súlyától elszakadt a kötél. Ismét felkötötték. Nem a múlt században, a vadnyugaton. 1945-ben, Budapesten.

A szövetséges hatalmak csaknem egy évig tárgyalták Nürnbergben a háborús bűnösök főperét; a peranyag megtölt egy kisebb könyvtárt. Magyarországon a főbűnösök egy-egy csoportjára néhány nap jutott. Tanúk, védelem, pártatlanság, bizonyítékok – csak úgy tessék-lássék. Minek, hiszen úgyis bűnösök.

A korabeli fényképeken látható, hogy Szálasi kivégzésekor a bitófa mögött álló rendőr szájában cigaretta lóg. A közönség úgy tódult az akasztásokra, mint a futballmeccsre, az utolsó pillanatig gyalázni a halálraítélteket. A háborús főbűnösök vizsgálatvezetője elmondta, hogy a két tömeggyilkos államtitkár, Endre és Baky kihallgatásának befejeztével a politikai rendőrség vezetője tolmácsolta a nyomozók kérését: legalább egyszer szeretnék megverni a volt belügyi államtitkárokat. A biztos halálos ítéletet nem érezték elegendő megtorlásnak. Csak a verést.

Ezek a vádlottak súlyosan bűnösök voltak, felelősek az ország pusztulásáért, tíz- és százezrek haláláért. Méltósággal, a jog minden betűjének betartásával kellett volna elítélni őket. A népbírák, népügyészek ismeretében megállapítható, többségüknek sajátja volt a jog, az emberi méltóság tisztelete. Őket is megfertőzte a korszellem: korrekt bizonyítás, a vádlottak jogainak tiszteletben tartása helyett üvöltöztek, az asztalt csapkodták, szidalmazták a vádlottakat, s aki tiltakozott a hangnem, az eljárás ellen, azt sötétzárkával büntették. Az ártatlanság vélelmének joga? A tiszteletre méltó, feddhetetlen, európai hírű jogász, a Károlyi-kormány igazságügyminisztere, Nagy Vince emlékirataiban büszkén dicsekszik, hogy pribékeknek nevezte a Szálasi-per vádlottjait, magát a fővádlottat úgy leckéztette, mint egy iskolásgyereket, s ráförmedt: „Aljas gazember! Áruló!”²³

A személyi kultusznak elkeresztelt fenomén terrorjának nem ez volt az oka, de segítette a fasiszta kommunizmus magyarországi gyakorlatának megágyazását. A jogtalanság orgiája az egész országra kiterjedt. 1950 és 1953 között kétmillió ember ellen folyt nyomozás, egymilliót állítottak bíróság elé, háromszáznyolcvanezret ítéltek el. 1945 és 1953 között kétszázhúszezer embert internáltak, 1953-ban egymillió-háromszázezer szerepelt a rendőrségi kartotékokban, a Nagy Imre meghirdette „új szakasz” közkegyelmi rendelete kétszáznyolcvanezer emberre vonatkozott, 1953-ban negyvenezer besúgó szerepelt a nyilvántartásban. A Belügyminisztérium pártbizottságának 1961. decemberi kibővített ülésén ismertettek egy esetet, 1950 novemberéből: egy államvédelmi alosztályvezető utasította „kapcsolatát”: négy órán belül nevezzen meg négy feketézőt. A „kapcsolat” mentegetődzésére, hogy ennyi idő erre kevés, az alosztályvezető agyba-főbe verte és megfenyegette, hogy a jelenlétében erőszakolja meg a menyasszonyát. Megkapta a neveket. S egy kevéssé ismert adalék: a szovjet biztonsági szervek vallatási módszerét, amit a magyarok is átvettek, miszerint a foglyot nem kell ütlegelni, rugdalni, gumibotozni, megtöréséhez sokkal hatásosabb, ha napokig, hetekig nem hagyják aludni, Oroszországban már a múlt században alkalmazták. Szemtanúk szerint Karakozovot, aki 1866-ban merényletet követett el II. Sándor cár ellen, hetekig tartották ébren. Úgy kellett a bitófa alá vonszolni, mert „a feje, a keze, az egész teste petyhüdten lógott alá, mintha már nem volna csont benne, vagy mintha valamennyi csontja törött volna”.²⁴ A többhetes álmatlanság minden fizikai és lelki erejét felemésztette.

A terror minden diktatúra velejárója. Ám amit a sztálinizmus produkált, az egyedülálló a világtörténelemben. A harmincas évek „nagy pereiben” Sztálin nemcsak valamennyi vezetőtársát bíróság elé állította, de arra kényszerítette őket, hogy vallják be nyilvános tárgyaláson: a szocializmus árulói, az imperializmus ügynökei, gyilkosok, szabotőrök, hazaárulók. A könyvtárnyi irodalmat, hogy miért eszelte ki Sztálin ezt a minden képzeletet felülmúló színjátékot, csak két bekezdéssel szeretném bővíteni.

A törvénytelenségek a háborútól, forradalmaktól, polgárháborúktól barázdált Oroszországban kezdettől mindennaposak voltak. Ám a húszas évek végén Sztálin legveszélyesebb ellenfelét, Trockijt még csak száműzni lehetett, úgy, hogy két vagonban magával vihette irattárát; a közvélemény – elsősorban a pártközvélemény – akkor még nem tűrte volna, hogy Lenin társával úgy bánjanak el, mint egy évtized múlva a többi vezetővel. A harmincas években a pártvezetésnek még határozatban kellett biztosítania a politikai rendőrséget, hogy a kínvallatással egyetért, azt engedélyezi.

Sztálin zseniális volt mint a sátán. Amikor eljött az idő, hogy azt tehesse, amit akar, Oroszország még mindig félanalfabéta állam volt, polgárai jobbágyivadékok. Mit értett volna a nép abból, ha Lenin munkatársaira Sztálin rábizonyítja politikai hibáikat, tévedéseiket, eltévelyedésüket a hivatalos vonaltól? Olyan bizonyítékra volt szüksége, ami egyaránt meggyőzi a pártfunkcionáriust és a muzsikot: az emberi hangra, az áldozatok beismerő vallomására. S nem holmi politikai belügyekben, hanem főbenjáró, minden embert megrázó bűnökben: gyilkosság, hazaárulás. Sztálin kitalált valamit, amire azt szokták mondani, hogy ilyet nem lehet kitalálni. Ennek köszönhetően hitt neki a fél világ; az Egyesült Államok moszkvai nagykövete – hogy csak a legkirívóbb példát említsük –, aki részt vett a bírósági tárgyalásokon, vaskos könyvben hitelesítette a „nagy perek” törvényességét.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa 1956 februárjában ült össze. A párt legfelső fórumát, mely Lenin életében évente ülésezett, 1939 óta ekkor hívták össze másodszor; Sztálint már a formaságok sem érdekelték, egyszemélyes diktatúrája legitimizálódott. A Sztálin halála után magát a csúcsra verekvő Hruscsov példátlan lépésre szánta el magát, mely éppoly ellentmondásos volt, mint egész élete: részben saját hatalmának megszilárdítását szolgálta, részben tétova kísérlet volt a szocializmus megújítására. A kongresszuson elmondott titkos beszédében ismertette a koncepciós perek egy töredékét, s a halott generalisszimusz fejére olvasta bűneit. Jellemző a felemásságra, hogy a zárt ülésen elhangzott beszédet nem hozták nyilvánosságra. Ennek ellenére futótűzként terjedt el a világon, s valóságos földrengést okozott. Hivatalosan először ismerték be a sztálini terrorgépezet működését, amiről addig csak különböző mendemondák kerengtek, s amiről néhány baloldali értelmiségi beszélt konokul, akiknek a közvélemény vagy hitt, vagy nem, de általában nem.

Hruscsov az igazság egy tizedét sem mondta el. Már csak azért sem, mert sok mindenben ő is bűnrészes volt, sok mindenről ő sem tudott. Nemcsak ő nyomta rá bélyegét korára, a kora is őreá. A következő évtizedekben a „tábor” majd minden reformere csak féligazságokig jutott. Elítélhetjük őket ezért, de az igazság sokszor a féligazságokból áll össze. A XX. kongresszus abban volt korszakváltás, hogy megtörte a teljes némaságot, a totális hazugságot, s legalább a féligazságoknak teret engedett.

Hruscsovnak eszébe sem jutott, hogy a dolgok logikája mélyebb; az öreg Togliatti igyekezett csak tétován arra ösztökélni a kommunista világmozgalmat, hogy a sztálinizmust ne Sztálin személyiségéből, személyi kultuszából, hanem az általa létrehozott rendszerből vezesse le. Bár elméletben és távlatban az olasz vezetőnek volt igaza, a gyakorlatban Hruscsovnak: semmiféle rendszerelemzés nem okozhatott olyan tömegkatarzist, mint a példátlan törvénytelenségek feltárása.

A „nagy pereket” Sztálin a negyvenes évek végén valamennyi népi demokráciával szolgaian lemásoltatta. Ennek akkor már nem az volt az oka, hogy szabadulni akart vetélytársaitól – egyeduralkodó volt –, hanem (eltekintve paranoiájától) az, hogy a koncepciós perek fontos részét képezték a totális diktatúrának. A tökéletes félelmet csak a tökéletes és abszurd erőszak honosíthatja meg.

Az eszme akkori erejét bizonyítja, hogy Hruscsov leleplezése még nem a szocializmus gerincét törte meg, hanem a sztálinizmusét. S a vonzóerőnek volt tartaléka. Jean-Paul Sartre még a magyar forradalom leverésének másnapján is azt írta: „Budapest ellenére még mindig a kommunizmus tűnik az egyetlen olyan mozgalomnak, amely magában hordja a szocializmus ígéretét.”²⁵

A XX. kongresszus ugyanúgy a forradalomhoz vezető stációk közé tartozott, mint az 1953-as „új szakasz” és annak megbuktatása, az írástudók lázadása, Rákosi leváltása, a lengyel események, az egyetemisták követelései. 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben díszsírhelyre temették Rajk Lászlót és társait. A tomboló szélben, szitáló esőben hatalmas tömeg vett búcsút az áldozatoktól. Százezres tüntetés volt ez, transzparensek, zászlók nélkül, némán: a vihar előtti csend. S az áldozatok, akik nemcsak életüket, szabadságukat, de emberi-politikai becsületüket is odaadták egy hazugságnak, annyit kaptak vissza a történelemtől, hogy részesei lehettek gyilkosaik megbuktatásának.

Egyetértünk, egyetértünk, egyetértünk, kopogtak a Szabad Nép október 23-i vezércikkének sorai: „Egyetértünk tehát az ifjúság követeléseivel, s nemcsak egyetértünk azokkal, hanem a magunk területén harcolunk azokért, megvalósítani igyekszünk azokat.” Az Adytól kölcsönzött cím egyértelmű: Új, tavaszi seregszemle. S a cikk végén a költő sorai lázítóak:

Hiába rostálták meg az elmúlt években többször is a párt központi lapjának szerkesztőségét, újra felülkerekedtek azok, akik gyökeres változást sürgettek, szorgalmaztak, követeltek. A lap jelentős részét megtöltő Gomulka-beszéd megfogalmazta a szerkesztők véleményét. Sokkal visszafogottabban tudósítottak a magyar eseményekről. Az egyetemisták gyűléseiről igen szűkszavúan számolt be a Szabad Nép, a címek is semmitmondóak, nem a bizonyára később írt vezércikk szellemében és stílusában fogalmazódtak: „Együtt akarunk harcolni a munkás- és parasztfiatalokkal”; „Megalakult a Március 15 Kör a budapesti egyetem bölcsészkarán”; „Az egyetemisták mozgalmát nem használhatják fel semmiféle restaurációra”.²⁶

A készülő tüntetésről egyik lap sem adott hírt, viszont mindegyik közölte az Írószövetség közleményét, hogy nem helyesli a felvonulást. Elkezdődött október legjellemzőbb folyamata: még a progresszív vezetők, szervezetek is mögötte kullogtak az eseményeknek.

Habozott a Petőfi-kör vezetősége is éjszakába nyúló ülésén. Megfogalmazott 10 pontjuk – a Szabad Nép ezt sem közölte, a többi országos lap is csak kivonatosan – szellemében hasonlatos a műegyetemisták követeléseihez, de sokkal mértéktartóbb, lekerekítettebb, diplomatikusabb: „A szovjet–magyar barátság további erősítése érdekében tegyük bensőségesebbé kapcsolatainkat a szovjet párttal, állammal és néppel, a teljes egyenjogúság lenini elve alapján.”²⁷ Figyeljük a sorrendet: előbb a párt, aztán az állam s csak végül a nép; a bizantin protokoll-lista így követelte meg, s a Petőfi-körösök még akkor sem tudtak szabadulni a rendszer lényegét tükröző sablonoktól.

Az Írószövetség még óvatosabb volt. Titkársága és pártszervezete a reggeli lapokban közzétette közleményét: „Rendkívül nagy örömmel üdvözöljük a Lengyelországban, a Lengyel Egyesült Munkáspártban történt eseményeket. Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértünk. Felvonulást, tüntetést azonban nem szervezünk, s ilyet nem is helyeslünk.”²⁸

Másnapra már megváltoztatták álláspontjukat. Az Irodalmi Újság különkiadásában megjelent 7 pontos kiáltvány hasonlatos a Petőfi-köréhez, de bevezetője sokkal egyértelműbb, keményebb. Veretesebb is a többi „pontoknál”; írók fogalmazták: „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállni, ha az egész dolgozó nép fegyelmezetten, egy táborba tömörül. A párt és az állam vezetői mindeddig nem adtak életképes programot. Ezért azok a felelősek, akik a szocialista demokrácia kibontakozása helyett konokul a Sztálin- és Rákosi-féle terrorszervezet visszaállítására szervezkedtek és szervezkednek.”²⁹

A műegyetemisták 10 pontját egyetlen országos napilap, a Szabad Ifjúság közölte. Cenzúrázva. A 3. pontból hiányzott egy félmondat: az egyetemisták követelik „az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében”.³⁰

Ez volt a rendszer legszentebb tabuja s létalapja, a Szovjetuniótól való abszolút függőség. Ez robbantotta fel Magyarországot 1956 októberében.

A sértett nemzeti öntudat ott munkált az egyetemistákban is, hasztalan sulykolták beléjük a nemzetköziség fogalmát. A nemzetbe beleszületünk, a haza ott van minden emberben, születésétől a haláláig. A haza a föld, ahol élünk és eleink éltek, a történelem, amit a nemzet megélt, az ország kollektív emlékezete, hagyományai, szokásrendszere, kultúrája.

Magyarországot – miként a többi szocialista államot – szívbeteggé tették: történelmét meghamisították, átírták, elvették. Az ország történelmi szimbólumai helyébe a kommunista világmozgalom jelképei kerültek, a vörös lobogó, az ötágú csillag. Szovjet másolatú címer ékesítette a középületek homlokzatát, a háromszínű állami zászlót, szovjet fazonú egyenruhába öltöztették a katonákat, rendőröket, vasutasokat, postásokat, még az ipari tanulókat is. A népnek számára idegen vagy nem szervesült új ünnepeken kellett örömujjongania, miközben történelmének jeles napjait nem ünnepelhette.

A nemzet sebeiről nemigen eshetett szó. Sem az országot feldaraboló trianoni tragédiáról (gondosan elfelejtették, hogy Lenin rabló-békének nevezte), sem annak megismétlődéséről a második világháború után. Nem volt szabad nyilvánosan megsiratni a háborúban elesett százezernyi fiút, apát, férjet, testvért, nem volt szabad szót ejteni a hadifogolytáborok kínjairól, halottairól. A kormányhivatalokban, fegyveres testületeknél, nagyüzemekben szovjet tanácsadók strázsálták az országot, s a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokból aligha Magyarország profitált. Hogy ki lesz, ki lehet Magyarország államfője, kormányelnöke, minisztere, pártvezetője, azt nem Budapesten döntötték el.

És mindezt az internacionalizmus nevében. A nemzetköziség, mely a huszadik század Európájában egyre hangsúlyosabb követelmény, a szovjet birodalom érdekeinek gátlástalan kiszolgálásává torzult. Az ötágú csillag, a vörös lobogó, az elnyomottak szabadságharcának jelképei, a történelem egyik legkíméletlenebb zsarnokának és utódainak feje fölött ragyogott hamis glóriaként, az ő dísztribünjeiket ékesítette.

Marosán György évtizedekkel később így háborgott: „Elképesztő, hogy a párt központi lapja hallgat arról, ami az ország egyetemein végbemegy: a szovjet- és kommunistaellenes uszításról.”³¹

Nem erről volt szó. 1956. október 22-én este egyetlen szerkesztőség sem akarta (merte?) nyomdába adni az eretnek követelést; a Szovjetunió még a reformerek számára is tabu volt. Óvatosabbak voltak, mint a „forrófejű” egyetemisták? Gyávábbak, realistábbak? Idősebbek lévén, erősebben élt bennük a félelem a múlt még nagyon is közeli árnyaitól, a Horthy-korszak acsargó szovjet- és kommunistaellenességétől, a hidegháború ki sem hűlt parazsától, a rendszer korántsem papírtigris megtorlógépezetétől? 1956 története erről is szól majd.

Már a szóhasználat is eretnek volt. „Szovjet csapatok”, ez a kifejezés sok éve nem hangzott el nyilvánosan. A frazeológia szerint csak a dicsőséges Vörös Hadsereg létezett, mely példátlan áldozatok árán védte meg hazáját, az emberiséget a fasiszta fenevadtól, kitűzte a világforradalom vörös zászlaját a Reichstagra, felszabadította Kelet-Európa államait, meghozva nekik a szabadságot. Hiányzott az érem másik oldala: a megszálló csapatok brutalitása, s az, hogy a felszabadító Vörös Hadsereg a szovjet zsarnokság szálláscsinálója volt, jelenléte a nemzeti elnyomás biztosítéka és jelképe. Magyarország tragédiája, hogy 1945 forradalma összefonódott függetlensége, szabadsága elvesztésével.

A reformerek, az írástudók nem tudták – az egyetemisták sem –, hogy néhány óra múlva ez a kicenzúrázott mondat lesz az utca leghangsúlyosabb követelése. Előbb még hangfogóval: „Minden ország katonája, menjen saját hazájába!”, majd durván, keményen, ostorcsapásszerűen: „Ruszkik, haza!”

Tízezernyi fiatal gyülekezett már az egyetemeken, az utcán, a Műegyetem hatalmas kertjében, amikor a Kossuth-rádió 12 óra 53 perckor megszakította műsorát (éppen cigányzenét közvetítettek): „Rendkívüli jelentés. A Belügyminisztérium közleménye: A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter.”³²

Az ország akkor már kilencedik napja vezetés nélkül volt. Október 15-e óta Jugoszláviában tartózkodott a magyar párt- és kormányküldöttség: a Központi Vezetőség első titkára és helyettese, Gerő Ernő és Kádár János, a Minisztertanács elnöke és elnökhelyettese, Hegedüs András és Apró Antal, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Kovács István, valamennyien a Politikai Bizottság tagjai.

Ez volt az első alkalom, hogy a magyar és a jugoszláv vezetők találkoztak, mióta Magyarország a Kominform-határozat nyomán 1948-ban nemcsak megszakította kapcsolatait szomszédjával, hanem a Rajk-perben Titót, az „imperialisták láncos kutyáját” szinte elsőrendű vádlottként szerepeltette. A találkozót Hruscsov hozta létre, aki korábban maga utazott Belgrádba, hogy megkövesse a jugoszlávokat a sztálini politikáért. Hruscsovnak valószínűleg egyaránt fontos volt, hogy helyreállítsa az európai szocialista országok egységét, s hogy bebizonyítsa: helyre tudja hozni, amit Sztálin elrontott. Mivel Tito is hajlott a kibékülésre – noha nem szakította meg nyugati kapcsolatait, mint Hruscsov szerette volna, s nem tagolódott be a táborba –, a magyar küldöttség sikerrel járt. Hegedüs: „Tito kissé rezignáltan elfogadta azt a nézetet, hogy a múltra borítsunk fátylat, a jövőről és ne a múltról beszéljünk.”³³

Gerő a maga győzelmeként, pozíciójának megszilárdításaként könyvelte el a megegyezést, s mindent meg akart tenni a sikerért. Csak így magyarázható, hogy a Rajk-temetés utáni egyre feszültebb magyarországi helyzetben a delegáció a két napig tartó hivatalos tárgyalások után még egy hetet töltött távol Budapesttől. A küldöttség programjában ilyenek szerepeltek: magánebéd; különvonattal Tuzlába, séta; gyárlátogatások; Zágrábban a Nagy Színház előadásának megtekintése; „intim vacsora”³⁴; a Vindoli-tó és a Posztneji-barlang megtekintése. A vezetők turistaként járták Jugoszláviát, miközben Magyarország már forrt. Pedig Gerőnek volt fogalma a helyzetről. „Elmondta – jelentette Andropov budapesti nagykövet október 12-én a Kremlnek –, nem szeretné, ha pánikkeltéssel gyanúsítanák, de még egyszer kéri, meg kell érteni, hogy a helyzet az országban »rendkívül komoly, és tovább romlik«.”³⁵ A látogatás alatt is kaptak nyugtalanító híreket otthonról, de ezeket a kevésbé tájékozott vagy a helyzetet másképp megítélő Hegedüs szerint „az otthon maradt KB-titkár – Ács Lajos –, általunk jól ismert”³⁶ hisztériájának tulajdonították. Az akkor már robbanásig feszült országot egy „hisztérikus”, másodrangú vezetőre bízni nemcsak felelőtlenség, hanem politikai dilettantizmus volt.

Feltűnő, hogy Gerő a megválasztását követő három hónapban alig volt Magyarországon, a Szovjetunióban tartózkodott. A biztonság kedvéért Kádárt is elküldte egy hónapra Kínába, Marosánt az NDK-ba. Mintha hatalmát külföldön igyekezett volna megszilárdítani. Gerő már az első titkári funkciót is húzódozva fogadta el. Látta, milyen súlyos a helyzet. Látta azt is, hogy Nagy Imre előbb-utóbb visszakerül a hatalomba. Mégsem tett semmit. Ennek a különös magatartásnak egy oka lehet: nem tudta, hogy mit tegyen. Tapasztalt politikus volt, de mindig olyan helyzetben, amikor az erő, az erőszak döntött. A helyzet most megváltozott. „Gerő elvtárs elmondta – írta Andropov –, sem ő, sem a többi elvtárs nem látják egyelőre a helyzetből a kiutat.”³⁷

A delegáció különvonata 23-án reggel gördült be a Keleti pályaudvarra. Gerő rövid, semmitmondó nyilatkozatot adott az MTI-nek: fontos tárgyalásokat folytattak, melyek erősítik a két nemzet barátságát. Az itthon maradt vezetők sürgették, hogy azonnal üljön össze a Politikai Bizottság. Apró Antal: „Látni lehetett, hogy az itthoni vezetés kezéből már kicsúszott az események irányítása, nem tudtak megegyezni, hogy mit tegyenek.”³⁸ Az utólagos szemrehányás nem indokolt. Az itthoni vezetőket teljesen váratlanul érték az események, a tüntetés híre, s a legfelső vezetők nélkül ők nem dönthettek.

A Politikai Bizottság üléséről a jegyzőkönyv hiányában csak a jelenlévők emlékezései alapján számolhatunk be. A protokoll szentsége még ekkor is áthághatatlan volt. Marosán: „Gerő javasolja, hogy először ő számol be a delegáció útjáról, és utána Ács tegye ezt az itthoni helyzetről. Elfogadjuk.”³⁹ Ács Lajos közölte: az országban általános nyugtalanság észlelhető, elkerülhetetlen, hogy Nagy Imrét bevonják a vezetésbe. A Jugoszláviában járt delegáció meglepődött, talán nem is hitte el, hogy ilyen súlyos a helyzet. Marosán és Révai követelte, hogy minden gyülekezést tiltsanak be, a fegyveres erők kapjanak tűzparancsot. A betiltást szorgalmazta Piros László is. Amikor Gerő megkérdezte, van-e ereje, hogy megakadályozza a tüntetést, a belügyminiszter igenlően felelt. Hasonlóképp nyilatkozott Bata István honvédelmi miniszter is. Többórás eszmecsere és vita után az a döntés született, hogy a tüntetést betiltják, de tűzparancsot nem adnak. A Politikai Bizottság zömét kiküldték a határozat mellett érvelni: Kádárt a Rádióba, Révait a Szabad Néphez, Aprót Csepelre, Pirost a belügybe, Kovácsot a Budapesti Pártbizottságra, Batát a Honvédelmi Minisztériumba, Hegedüst a Minisztertanácsba, Marosánt a SZOT-ba.

A betiltás azok közül is sokakat állított a tüntetés mellé, akik addig haboztak vagy voltak kételyeik, helyes-e az utcára vonulni. A politika legfőbb eszköze esztendők óta a tiltás volt, ami eleve ellenérzést váltott ki. Azt is érezték, hogy ezt a válságot már nem lehet tiltással megoldani. Sokan tudták, hogy a fiatalok zöme már az utcán van, olyan hangulatban, hogy a tüntetést lehetetlen megakadályozni. Mások viszont azt tudták: nincs megfelelő rendfenntartó erő, hogy érvényt szerezzenek a betiltásnak.

A rádióközlemény után áradtak a tiltakozások. Az MDP egyéves pártiskolájának hallgatói, tanárai és dolgozói a pártügyeleten protestáltak. „Dél felé a vezetés részéről a legnagyobb zűrzavart láttuk. Csikeszné, Andics Erzsébet telefonon adtak utasítást, hogy a »tüntetést akadályozzuk meg«. Mi, akik ismertük a helyzetet, a hangulatot, ezen a felelőtlenségen csak bosszankodni tudtunk”⁴⁰ – emlékezett egy kerületi pártfunkcionárius. Az Írószövetség, a Petőfi-kör, a Szabad Nép, az egyetemisták küldöttséget menesztettek a pártközpontba, ahol a káosz egyre nőtt. Máté György, az Írószövetség párttitkára kijelentette: az ifjúság mindenképp kimegy az utcára, s ha kell, a rendőrséggel is szembeszáll. Nem tudhatta, hogy Budapest rendőrfőkapitánya, a Nagy Imrével rokonszenvező Kopácsi Sándor, már délelőtt közölte a jogi egyetem küldötteivel: a rendőrség nem akadályozza meg a tüntetést. Ez volt a véleménye Horváth Mártonnak, a Szabad Nép főszerkesztőjének is; a Politikai Bizottság súlyosan bírálta a lap aznapi számát s közölte, hogy ellenőröket küldenek a szerkesztést felügyelni. Horváth tiltakozásul lemondott, Gerő nem fogadta el. A Politikai Bizottság tanácstermében példátlan jelenetre került sor: amikor Gerő, Révai, Marosán fölemelte a hangját, a szerkesztőség egyik fiatal küldötte, Lőcsei Pál visszakiabált a PB félisteneinek.

A Petőfi-kör küldöttsége nem jutott a Politikai Bizottság színe elé. Javasolták, hogy a párt álljon a tüntetés élére, Kádár beszéljen a Bem-szobornál, hangszórós kocsikat kértek a felvonulás irányítására, ígéretet, hogy a karhatalom nem használ fegyvert. A velük tárgyaló osztályvezetők, Orbán László és Köböl József közölték, nincs felhatalmazásuk, hogy ilyen ügyekben döntsenek. (Egy hangszórós kocsit végül is kaptak Mező Imre közbenjárására a Budapesti Pártbizottságtól. Egyetlenegyet.) Orbán fogadta a bölcsészek küldöttségét is, akik ugyancsak közölték, hogy a tüntetést mindenképp megtartják. A Műegyetemen összegyűlt hallgatók és oktatók határozatot hoztak – érdemes figyelni a kor mandarinnyelvének s az elkövetkezendő órák-napok túlcsorduló pátoszának keverékére: „Szándékunktól nem állunk el, várjuk pártunk és kormányunk gyors, bölcs döntését, mely elejét veszi, hogy hazánk drága földjét fiataljaink vére öntözze.” De a hang már fenyegetővé válik: „Követeljük a visszahúzó erők azonnali leváltását!”⁴¹ Megjött a hangja az addig oly lojális DISZ-nek is (a Központi Vezetőség épp ülésezett): „Függetlenül attól, hogy visszavonja-e a belügyminiszter a rendeletét, a DISZ Központi Vezetősége testületileg csatlakozik a tüntető ifjúsághoz, mivel alapvető követeléseik egybeesnek a DISZ KV követeléseivel.”⁴²

Ekkor már a felvonulás mellett voksolt a párt legtekintélyesebb, legnagyobb erőt képviselő szervezete, a Budapesti Pártbizottság is. Mező Imre, a pártbizottság titkára, a tilalom bejelentése után felhívta Kádárt, akihez baráti kapcsolat fűzte, hogy engedélyezzék a tüntetést, Kádár beszéljen a Bem-szobornál. Kádár a határozatra hivatkozva mereven elutasította. A pártbizottság ennek ellenére küldöttséget menesztett a Politikai Bizottsághoz, hogy vonják vissza a betiltást. Mező közölte Gerővel: mozgósítják a tagságot s a felvonulás élére állnak. A jóakarat elmosta a realitástudatot; Mező nem érzékelte, hogy egy ilyen akciót az időhiány miatt sem lehet lebonyolítani.

A különböző küldöttségek tagjai közül sokan utólag úgy vélték, az ő közbenjárásukra engedélyezték a felvonulást; elsősorban azért, mert felelősséget vállaltak, hogy mindennemű rendbontást megakadályoznak. Ha így volt – ami nem valószínű –, a vezetés áthárította a felelősséget rájuk, nem törődve azzal, hogy ezeknek a szervezeteknek a hitükön és a jószándékukon kívül semmiféle eszközük nem volt a rend biztosítására. Persze: ki tudta akkor, hogy a tízezres diákfelvonulásból órák alatt százezres néptüntetés lesz?

Valószínű, hogy a tüntetést a karhatalmi erők vezetőinek intervenciójára engedélyezték. Piros László, miután visszatért a Belügyminisztériumba, összehívta a miniszterhelyetteseket, a rendőrség vezetőit, akik egyhangúlag tiltakoztak, hogy a karhatalmat bevessék a tüntetők ellen. Arra hivatkoztak, hogy semmiféle előkészületet nem tettek, a karhatalom nem rendelkezik olyan eszközökkel – vízágyúval, könnyfakasztó gránáttal, de még gumibottal sem –, amivel a tömeget fel lehetne oszlatni, csak lőfegyverrel, az egyetemisták pedig zömmel munkás-paraszt gyerekek, nem fasiszták, hogy lőjenek rájuk. A vezetők biztatására, hogy ne vállalja a felelősséget egy ilyen akcióért, Piros felhívta Gerőt, aki rövidesen visszaszólt: a tüntetést engedélyezni kell.

Nem tudni, kik vettek részt a Politikai Bizottság tagjai közül a betiltást visszavonó döntésben. Az emlékezésekből kiderül, hogy szabályos ülésről már szó sem volt: küldöttségek jöttek és mentek, az ülésteremben ott voltak a Budapesti Pártbizottság képviselői, a pártközpont vezető munkatársai, beleszóltak a vitába, kiküldték őket, mások jöttek. Hegedüs András: „Ez a testület akkor már nem egy ország vezető kollektívája, hanem megzavarodott emberek csoportja, akik félóránként képesek homlokegyenest ellenkező határozatok meghozatalára.”⁴³ Ez volt a vezetés legfőbb ismérve az elkövetkező napokban is.

Jellemző az októberi visszaemlékezésekre, hogy mindenki, aki ekkortájt a pártközpontban volt, hosszú vitára emlékezik. Valójában mindössze másfél óra telt el a felvonulás betiltásának és engedélyezésének közzététele között. A rádió 14 óra 23 perckor szakította meg a Fiatalok zenei újságja adását: „A Belügyminisztérium közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja.”⁴⁴ Ekkor jelentették be azt is, hogy Gerő este nyolc órakor beszédet mond a Rádióban.

Iktassunk ide egy epizódot, nem annyira kuriózumként, mint e napok jellemzésére. A Rádió két munkatársa, Erdős Péter és Földes Péter, egymástól teljesen függetlenül elmondta: elhatározták, a tüntetést engedélyeztetik. Megszövegezték a közleményt, aláíratták a Rádió elnökhelyettesével – aki talán meg sem nézte, mit ír alá – s beolvastatták. Így a közlemény fél órával a hivatalos döntés megszületése előtt hangzott el. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem lehet, de a káosz már akkora volt – s még fokozódott –, hogy a legképtelenebbnek tűnő dolgok is megtörténhettek.

Ekkorra már csatlakozott az egyetemistákhoz a másik katonai akadémia is: „Mi, a Zrínyi Miklós nevét viselő katonai akadémia parancsnoksága, tanárai, hallgatói és polgári dolgozói csatlakozunk a fiatalok határozatához. Egyetértünk és mindnyájan kiállunk az olyan követelésekért, amely nemzetünk, a magyar nemzet újjászületését jelentik.” A tisztek elítélték a pártvezetést, kiálltak „a szovjet–magyar barátság mellett a legteljesebb egyenjogúság alapján”, s leszögezték: „Mindannyian szocializmust akarunk Magyarországon, szocializmust, melyet Marx és Lenin eszméi alapján építünk fel, szüntelenül figyelembe véve a magyar nép tradícióit, a politikai és gazdasági sajátosságokat.”⁴⁵ Jellemző az akadémia hangulatára a magasabbparancsnoki tanfolyam egyik hallgatójának visszaemlékezése (a terminológiát természetesen a fejéről a talpára kell állítani): „Igen furcsa dolgokat tapasztaltam a tanári kar és a hallgató-tisztek egy részénél. A megnyilvánulásuk nem a munkás-paraszt hatalom féltése volt, hanem inkább az ellenforradalmi nézeteknek örültek.”⁴⁶

A Szabad Ifjúság, amely reggeli számában hírt sem adott a készülő felvonulásról, sebtében különszámot adott ki. A vezércikk címe: Miénk az utca. „Az utcára vonulunk. Megbonthatatlan soraink – szilárd akaratunkat, egységünket hirdetik… Az utcára vonulunk – s nem akármiért. A népért, amely forró tenniakarással, de higgadtan dönt sorsa felől… A lengyelek izzó lelkesedése, de méltóságteljes nyugalma is legyen példa számunkra! Higgadtan, erőnk tudatában vonuljunk.”⁴⁷

A tények pontos ismerete nélkül is bízvást mondhatjuk: a tüntetés betiltását Gerő vonta vissza. Hegedüs ugyan az „ország vezető kollektívájának” nevezte a Politikai Bizottságot, pedig sosem volt az: minden jelentős kérdésben az első titkár döntött, a többiek asszisztálásával. Elképzelhetetlen, hogy azon a kaotikus ülésen, ahol a PB tagjai már csak megfogyatkozott számban vettek részt, másként történt volna. Az sem valószínű, hogy a küldöttségek érvei hatottak Gerőre; inkább dacot, idegenkedést, ellenszenvet válthattak ki a merev, rideg, megközelíthetetlen első titkárból. Nehéz elképzelni, hogy Gerő lelkiismereti okokból nem vállalkozott a felvonulás fegyveres szétkergetésére; ha volt lelkiismerete, azt más törvények szabályozták. Feltehetően belátta, hogy a határozat végrehajthatatlan. A felvonulást békés eszközökkel megakadályozni lehetetlen, ha viszont a karhatalom fegyvert használ az egyetemisták ellen, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Többekben – Nagy Imrében is – felmerült a gyanú, hogy a felvonulás engedélyezése átgondolt provokáció volt: Gerő kezdettől arra játszott, hogy fegyveres csetepatét provokál ki, melyen szovjet segítséggel lesz úrrá. Ezzel bizonyítja a kemény kéz szükségességét, felülkerekedik ellenfelein és vetélytársain, s megerősíti igencsak ingatag helyzetét.

Ha ez járt volna déltájban Gerő fejében, kitart a betiltás mellett. Ez lett volna az igazi provokáció, ami bizonyosan véres összecsapásokhoz vezet. Valószínűbb, hogy Gerő felmérte cselekvésképtelenségét, s a kivárást választotta. Ismételten utalni kell rá: délután kettőkor senki sem tudhatta, mi lesz estére az utcán. Feltételezhető volt, hogy a felvonulás átmenetileg levezeti az indulatokat, a vezetés időt nyer. Talán így is történik, ha az egyetemisták demonstrációja nem változik tömegtüntetéssé, ha a Rádiónál nem robban ki a harc. A Kossuth Lajos téren a tömeg feloszlott, a műegyetemisták zöme este hét óra tájban visszatért az egyetemre.

Az Országház előtti hatalmas tér délután öt óra tájban ugyanúgy megtelt, mint néhány órával azelőtt a Petőfi-szobor terecskéje. Harsogtak a jelszavak, zúgott az ének, de a tömegnek már csak egy követelése volt: Nagy Imrét akarta hallani. Különböző küldöttségek ügyeskedték be magukat a Parlamentbe; legalább tucatnyiról tudunk. A százezres tömegen nehezebb volt átfurakodni, mint az őrségen. A Parlament védelmére 18 órakor az őrzászlóalj egy századát vezényelték ki; arra is alig volt elegendő katona, hogy a számtalan kaput megvédje a tömeg nyomásától. A küldöttségek mind ugyanazt követelték: Nagy Imre beszéljen a néphez! Úgy várták, mint a messiást. Közben besötétedett, hűvösödni kezdett. A tömeget ez nem zavarta, állt és várt, jelszavakat harsogott és Nagy Imrét követelte.

Erdei Ferenc, a Parasztpárt egyik hajdani vezetője, akkor miniszterelnök-helyettes, kilépett az erkélyre és szólni akart. Szavát sem lehetett hallani az elutasító üvöltéstől. Kiment az erkélyre Sinkovits Imre, aki a Petőfi-szobornál tomboló éljenzés közepette szavalt az egyetemistáknak – most ő sem kellett. A tömeg Nagy Imrét várta, őt akarta hallani, senki mást. Nagy Imre nem jött.

A tér egyszer csak sötétségbe borult; kikapcsolták a közvilágítást. Vajon a Parlamentben tartózkodó vezetők vagy az őrség valamelyik parancsnoka gondolta, hogy ezzel fel lehet oszlatni a tömeget? Nem ez lett volna a vezetés egyetlen kapitális tévedése azon a napon.

A már amúgy is ingerült tömeg fölmorajlott, tombolni kezdett. Csoportok követelték, hogy oltsák le a Parlament 96 méter magas kupoláján ragyogó hatalmas, vörös csillagot. S egyre gyakrabban csattant a jelszó: Vesszen Gerő! A felvonuló egyetemisták még csak Rákosi ellen tüntettek.

A téren fáklyácskák ezrei gyulladtak, papírlapokból, újságokból, elsősorban a Szabad Ifjúság délutáni különkiadásából, melynek címlapján hatalmas betűk hirdették: Miénk az utca! Lobogtak az apró lángok tízezrei, mint a mécsesek. Egy hét múlva, halottak napján lobogtak így a gyertyák az ablakokban, tereken, utcákon, temetőkben, a felkelés sok száz halottját gyászolva.

A vörös csillag fényét eloltották. A téren ismét kigyulladtak a lámpák. Nagy Imre még mindig nem jött.

Az akkor hatvanéves, alacsony, erősen pocakosodó, orrcsiptetős szemüveget viselő Nagy Imre professzoros alkatáról volt ismert, noha koldusszegény, négygyerekes parasztcsaládból küzdötte fel magát lakatosinassá, kistisztviselővé. A hadifogságban lett bolsevik, harcolt a Vörös Hadseregben, hazatérése után részt vett az illegális mozgalomban, 1930-ban pártutasításra Moszkvában telepedett meg. Nem tartozott az emigráció első, még második vonalába se, „szürke ember” volt az emigránsok tarka seregében. Talán így menekülhetett meg a nagy tisztogatástól. Megmenekült attól is, hogy hivatásos forradalmár, „komintern-ember” legyen, akinek se hazája, se országa, se családja, se lakása, még neve sincs, azt is elkonspirálták, mindig csak parancsokat hajt végre, mindegy, hogy Magyarországon, Kínában vagy Spanyolországban. 1943-as kádernyilvántartási lapja szerint egyetlen kitüntetést sem kapott, noha akkoriban sűrűn hullottak az érdemrendek. Azoknak, akik életben maradtak. A monarchia hadseregében őrvezetővé léptették elő, a Vörös Hadseregben közlegény maradt, noha több évig szolgált. Agrárközgazdasággal foglalkozott, alaposan tanulmányozta a magyar mezőgazdaságot, a háborúban a moszkvai Kossuth rádió munkatársa volt. 1935-ben kizárták a pártból, mert felesége engedély nélkül hazalátogatott a szüleihez, de két év múlva visszavették. A politikai hátsó szándékkal felröppentett hírekkel, miszerint Vologya fedőnéven, az NKVD ügynökeként emberek tucatjait juttatta börtönbe, sőt, akasztófára, nem érdemes foglalkozni, amíg nincsenek hiteles dokumentumok. Személyiségéről sokat mond el snagovi száműzetésében fogalmazott életleírásának egyik mondata: „A somogyi rosseb nekem is szavamjárása volt (most már leszoktam róla).”⁴⁸

Máig nem tudni, ki és miért emelte a jelentéktelen beosztásban lévő Nagy Imrét a hatosfogatba (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Vas Zoltán, Nagy Imre), melyre Moszkvában a Magyar Kommunista Párt irányítását bízták. Talán azért, mert rajta kívül senki nem értett az agrárkérdésekhez. Neve földművelési miniszterként összefonódott az új rendszer legnagyobb vívmányával, a földosztással. A Politikai Bizottság tagja, de 1949-ben leváltják, mert – ritka eset a korabeli kommunista pártokban – nemcsak a mezőgazdaság elsietett kollektivizálását ellenezte, általában sokkal lassabb ütemet szabott volna az ország átformálásának. Ugyancsak ritkaság, hogy két év múlva visszavették a párt vezető testületébe – erre sincs magyarázat. Volt földművelési-, belügy-, élelmezési-, begyűjtési miniszter, az Országgyűlés elnöke, miniszterelnök-helyettes, a Központi Bizottság osztályvezetője, de nevét igazán 1953-ban ismerte meg az ország, amikor miniszterelnökként meghirdette az „új szakasz” politikáját.

Embereket be lehet csapni, egy országot szinte lehetetlen. Ma újraolvasva Nagy Imre miniszterelnöki székfoglalóját, szinte érthetetlen, mi tette egy ország bálványává. S ez nemcsak az általa is használt pártzsargonon múlik, amit kötelességtudóan alkalmazott. A korszakos kormányprogram lényege olyannyira a sorok között lapult, hogy – gondolhatnánk ma – legfeljebb vájt fülű beavatottak értették. 1953-ban egy ország kapta fel rá a fejét. A „dolgozó magyar nép”, hogy én is a korabeli zsargont használjam, jelesre vizsgázott a sorok közötti olvasás tudományából.

Nem tudni, miért szánta rá magát a szovjet vezetés, hogy a csatlós országok közül egyedül Magyarországon hajt végre jelentős változást a politikai irányvonalban és a vezetésben; a többi népi demokráciában hasonló körülmények voltak. Csak feltételezés, hogy a Sztálin halálát követő „olvadást” valamennyi „testvéri országra” ki akarták terjeszteni, ám a magyar változás egybeesett a berlini lázadással, ami nyomós érvet szolgáltatott a szovjet héjáknak a fokozottabb óvatosságra.

Hogy miért Nagy Imrét szemelték ki az általa „új szakasznak” nevezett politika végrehajtójává, arra már több a támpont. Moszkvai emigráns volt (akkoriban elengedhetetlen szempont a szovjetek számára), „magyar származású” (értsd: nem zsidó; noha az akkori szovjet vezetők érzelmileg talán nem voltak antiszemiták, mint Sztálin, de érzékelték, milyen rossz vért szült, hogy az országot és a pártot teljhatalommal irányító négyesfogat valamennyi tagja zsidó származású), agrárszakember (bár Magyarországot hivatalosan a vas és acél országává nyilvánították, a szovjet vezetők jól tudták, milyen jelentősége van a mezőgazdaságnak), s nem utolsósorban: tiszta a keze (a perek idején nem volt tagja a felső vezetésnek). Ami a legfontosabb: rajta kívül egyszerűen nem volt senki, aki szóba jöhetett volna; minden más jelentősebb vezetőt börtönbe zártak, kivégeztek, a süllyesztőbe tettek vagy kompromittálta magát. Az új Politikai Bizottságba Rákosin, Gerőn és Nagyon kívül csupa fiatal, tapasztalatlan, általában jelentéktelen vezető került.

Az új vezetés Gerő irányításával példátlan gyorsasággal, egy hét alatt elkészítette az új, részletes programot. A párthatározat, személyesen megnevezve, élesen bírálta a négyesfogatot, a kollektív vezetés hiányát, a káderpolitikát, a gazdaság- és agrárpolitikát, az adminisztratív módszerek elharapózását, a törvénytelenségeket. Kimondta, hogy radikálisan csökkenteni kell az iparosítás erőltetett ütemét, döntően megváltoztatni a nehéz- és a könnyűipar arányát az utóbbi javára, jelentős segítséget adni a parasztságnak, lényegesen növelni az életszínvonalat, visszaállítani a törvényességet.

Korszakos határozat volt ez, a NEP óta az első átfogó terv a szocializmus megreformálására. Ha végrehajtják, Magyarországon aligha kerül sor az 1956-os robbanásra. De nemcsak nem hajtották végre, még csak nyilvánosságra sem hozták; a pártvezetés nem tartotta elég érettnek sem a párttagságot, sem az országot, hogy megismertesse vele saját programját. Utólag ebből az egyetlen mozzanatból megállapítható, hogy a reform eleve halálra volt ítélve: az addigi despotikus módszerekkel, kamarillapolitikával, a nyilvánosság teljes kizárásával ezt a programot nem lehetett végrehajtani. Pedig hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen alapos és részletes programot tudtak fogalmazni, jelzi, hogy a vezetők – a szovjet vezetők is, akik ezt inspirálták – ismerték az ország valóságos helyzetét, nem utolsósorban saját hibáikat és bűneiket.

Az akkoriban még gyerekcipőben járó Hruscsov-korszak lényege már itt kirajzolódott: volt ugyan egy elképzelt jövőkép, voltak alapelvek, de mit sem törődtek az ezek megteremtéséhez elengedhetetlen politikai-társadalmi mechanizmusokkal. A párt egyeduralma – azon belül a pártvezetés egyeduralma is – érintetlen maradt, csakúgy, mint az, hogy mindent Moszkvából diktálnak.

Kirajzolódott a Hruscsov-korszak felemásságának másik alapvető vonása is: a két első számú vezető, Rákosi és Gerő a helyén maradt; nekik kellett volna megvalósítaniuk az addigival homlokegyenest ellenkező új politikát, felvállalni és felszámolni saját hibáikat, tévedéseiket, bűneiket. Ebbe az ellentmondásba még a saját múltja által kevésbé terhelt, nagyszabású politikus, Hruscsov is belebukott.

Mivel a párthatározatot nem hozták nyilvánosságra, az „új szakasz” az ország tudatában egyértelműen Nagy Imre kormányprogramjával kapcsolódott össze. Ez ugyan visszafogottabb volt, mint a Központi Vezetőség elkonspirált határozata, hiányzott belőle a vezetés, a múlt éles bírálata, mégis revelációt okozott. Az ország a felemásság ellenére is meglódult: jelentősen javult a parasztság helyzete, széles körű árleszállításokra került sor, nőtt az árukínálat, megszüntették az internálótáborokat, közkegyelmet hirdettek, kezdték szabadon engedni a politikai foglyokat. A magyar ötvenhat az 1953-as reformokban gyökeredzett, melyek léket ütöttek a totális parancsuralmi rendszeren, megingatták annak pilléreit, a félelmet és a vakhitet. És az „új szakasz” elgáncsolásában, végre nem hajtásában, az emiatt egyre növekvő elégedetlenségben.

A kormányprogram megvalósítására Nagy Imre alkatilag is, képességei révén is ideális volt: higgadt, megfontolt, nagy tudású, a valóságra érzékeny, becsületes politikus. Ám olyan helyzetbe került, amelyre nem számított, nem készült. A kormányprogram megvalósítása helyett szakadatlan, fű alatti harcot kellett vívnia annak ellenségeivel, s olyan módszerekkel, melyek számára idegenek voltak, melyeket megvetett, nem fogadott el. Ebben a harcban Nagy Imre nem győzhetett.

A kinevezésétől a megbuktatásáig eltelt másfél év alatt – utólag ítélve – egyértelműen megmutatkoztak Nagy Imre politikai-emberi erényei és hibái; ezek elválaszthatatlanok, egymást gyengítették és erősítették. „Mereven ragaszkodott a pártszerű magatartáshoz, miniszterelnöki posztján a hivatalos ügyrend megtartásához – írta Vásárhelyi Miklós, 1953-tól a haláláig közeli munkatársa. – Nehéz volt hozzáférni, kapcsolatot teremteni vele. Rákosi hihetetlen agilitásával és gátlástalanságával szemben Nagy Imre visszahúzódónak és nehézkesnek tűnhetett. Gondosan kerülte mindenféle szabálytalanságnak, a pártfegyelem megsértésének még a látszatát is… Lebecsülte, tüneti jelenségként bagatellizálta Rákosi példátlan mozgékonyságát, lankadatlan energiáját, nagy nemzetközi rutinját, taktikai érzékét és kapcsolatait. Nem tulajdonított kellő jelentőséget meg-megújuló mesterkedéseinek, sűrű moszkvai látogatásainak, manipulációinak. Ezeket elhanyagolható, kicsinyes, nevetséges epizódokként könyvelte el… Az alapjában és látszatra derűs, nyílt tudós-professzort a mozgalmi életben oly sok csalódás, megrázkódtatás érte, annyi pártfordulásnak volt szemtanúja, hogy – legszűkebb családján kívül – zárkózott, gyanakvásra hajlamos egyéniség lett. Nem bízott meg igazán senkiben, s így miniszterelnöksége másfél esztendeje alatt nem élt eléggé a lehetőséggel, hogy olyan munkatársi, elvbaráti gárdát alakítson ki, amelyre bizton építhet.”⁴⁹

Árnyaljuk kissé tovább ezt a nagyon találó portrét. A szocializmus, mint a világszabadsághoz vezető út, olyan evidencia volt Nagy Imre számára, mint a hívőnek Isten léte. Ugyanilyen evidencia, hogy a szocializmus letéteményese és megvalósítója a párt, miként Isten földi helytartója az anyaszentegyház. A szocializmus és a párt írott és íratlan parancsolatait áthághatatlannak fogadta el. Moralitása abban gyökeredzett, hogy az igaznak és kötelezőnek elismert törvényektől nem volt hajlandó eltérni. Innen – alkatától is táplált – merevsége, a törvényekhez való rigorózus ragaszkodása.

Kérlelhetetlen párthűsége és pártfegyelme, melyet oly gyakran politikai hibái közé sorolnak, nemcsak elveiből táplálkozott. Sem tájékozatlan, sem naiv nem volt. A Szovjetunióban élte meg a „nagy perek” időszakát, a magyar pártvezetés félreállított tagjaként a Rajk-pert, a szociáldemokraták perét, a Kádár-pert és a többieket. Tudta, hogy még miniszterelnöki hivatalában is lehallgathatják, tudta, hogy bárki, aki közeledni igyekszik hozzá, lehet spicli vagy provokatőr. Valószínűtlen, hogy nem volt csoportszervező egyéniség – ismét egy közkeletű vád –; azokra, akik közel kerültek hozzá, rendkívüli hatást gyakorolt. Valóságismerete formálta gyanakvóvá, bizalmatlanná, fejlesztette ki meggyőződését, hogy csak a pártszerűség páncéljában, a párttörvények legszigorúbb betartásával van védve minden nemtelen szándék, módszer, eljárás ellen.

„Ismeretem szerint nagyon befolyásolható ember”⁵⁰ – mondta róla Kádár, 1956 decemberében. Ez a megítélés újra meg újra visszaköszönt rá rövid pályafutása alatt, ellenfelei és ellenségei szájából. Elvbarátai közül viszont többen azt vetették a szemére, hogy rugalmatlan, makacs, nem hallgat senkire. Valójában rigorózusan lelkiismeretes, a döntések megérleléséhez időt követelő ember volt, aki azonban, ha felismert és elfogadott egy igazságot, ahhoz konokul ragaszkodott. Makacs volt, hiú, nehezen viselte, ha ellentmondanak neki, de a valóságra nyitott, a maga igazától tántoríthatatlan. Halála azt bizonyította, amit az élete.

Ám ha látta, hogy a rendszer, melynek katonája, majd vezetője lett, sárba tiporja az eszmét, amiben hisz, nap mint nap alkalmaz eszközöket, melyeket elítél, ha tudta mindazt a förtelmet, mocskot, bűnt, amit eszméje nevében elkövetnek, miért tartott ki szocialista hite és meggyőződése mellett? Kívülállók számára mindig is rejtély volt a kommunisták látszólag fanatikus vakhite, mely csaknem egy évszázadon át kisugárzott a fél világra.

Nem a vakhit és a fanatizmus volt ennek legrejtettebb rugója, hanem a szocializmus felszabadító eszméjének olyan vonzereje, amit sokáig a maga által szült borzalmak sem kérdőjeleztek meg. Nagy Imre (és elvbarátai, szerte a világon) hitte, hogy a rendszer katasztrofális hibái, bűnei csak múló pillanat a mozgalom történetében, mint a kereszténységben az inkvizíció, a Borgiák fertője; hitte, hogy mindez kijavítható, helyrehozható, megreformálható. Ő és elvbarátai azért ragaszkodtak konokul a párthoz, a pártban betöltött tisztségükhöz, mert csak ez tette lehetővé, hogy részesei legyenek az eszme és a mozgalom megújításának. 1956 világtörténelmi jelentősége az, hogy segített ráeszmélni: ezekkel a módszerekkel, eszközökkel, ezzel a struktúrával a szocializmus megvalósíthatatlan. Ehhez azonban Nagy Imrék kellettek, akik saját életük árán bizonyították be saját hitük tarthatatlanságát.

A Rákosival folytatott iszapbirkózásban Nagy Imrének törvényszerűen el kellett buknia. Nem volt meg benne az a hajtóerő, ami ellenfeleiben: a hatalomvágy, mely felold minden gátlást. Ő a hatalmat azért vállalta, hogy eszméit szolgálja, míg Rákosiék számára a hatalom öncél lett. A bármely eszköz gátlástalan alkalmazása azt jelenti, hogy csak a ma (a napi taktika) és a beteljesülés (az eszme) létezik. Azzal, ami a kettő között van, nem törődtek, s az eltorzult eszközök törvényszerűen tönkretették a holnapot, megakadályozva a „végcél” megvalósulását. Ez is hozzájárult a huszadik századi szocializmus bukásához; a mától eltorzított holnap tönkretette a jövőt.

Volt még egy alapvető különbség Nagy Imre és Rákosiék között. Noha a nemzetköziség Nagy szemléletét is alapvetően meghatározta, ő felismerte, hogy a nemzetköziséghez csak a nemzeti függetlenség vezet; Tito erre inkább csak rákényszerült. 1956 októbere erről is fog szólni.

A konokul tisztességes és elvhű Nagy Imrét nemcsak a gátlástalan, ravasz, simulékony és kegyetlen, a célt az eszköznek és az eszközt a célnak alárendelő Rákosi győzte le. Azok az érdekek is, melyeket Rákosi magáénak tudhatott. 1953-ig a magyar pártvezetés a legbrutálisabb terrorral, a mindenható Államvédelmi Hatósággal, az országot beszövő, az emberek gerincét megtörő spiclihálózattal valósította meg uralmát. Ezt Sztálin halála után már nem tehette. De falankszként állt mögötte a pártfunkcionáriusok pretoriánus gárdája. Maga mögött tudhatta azt a réteget, melynek létérdeke volt saját hatalmának megőrzése. Nagy Imre, híven tisztességes pártszerűségéhez, hitt abban, hogy a szovjet vezetés, a pártkongresszus határozatai automatikusan az „új szakasz” politikája mögé sorakoztatják fel a párt tisztségviselőit, az apparátust, az államgépezetet – ezért is nem törekedett „saját garnitúra” kiépítésére. Súlyosan tévedett. Az apparátus, csúcsán a Központi Vezetőséggel, csak a hatalmat tisztelte, az előtt meghunyászkodott. Ugyanaz a testület szavazta meg két éven belül Nagy Imre miniszterelnökségét, Farkas Mihály és Révai József leváltását a Politikai Bizottságból, majd Farkas visszavételét, újbóli leváltását és kizárását a pártból, letartóztatását, Révai visszavételét és újbóli leváltását, Nagy Imre leváltását és kizárását a pártból, Rákosi leváltását, Gerő megválasztását, Nagy Imre újbóli kinevezését, Gerő leváltását. A pártfegyelemben hívő Nagy Imre szövetségesnek vélte őket, holott fejbólintójánosok voltak, a hatalom kiszolgálói és hűbéresei.

Rákosi nemcsak a szovjet vezetésben bekövetkezett szakadatlan kacskaringókhoz igazodott mesterien, a véletlen is kezére játszott: Nagy Imre 1955 januárjában infarktust kapott, amit márciusban újabb követett. Szívpanaszai 1945-ben kezdődtek, amikor a számára kedves és kézenfekvő földművelési miniszteri posztról átvezényelték a belügyminisztérium élére, ami egyáltalán nem volt rászabott szerep. Nem kell orvosnak lenni, hogy megállapítsuk: betegállapota, mint a szívpanaszok oly gyakran, összefüggött politikai pályájától befolyásolt idegállapotával. 1953-ban szervezete, emberi-erkölcsi habitusa nem bírta elviselni a szakadatlan áskálódás okozta stresszt; egészségi állapota – látjuk majd – az októberi eseményekre is kihatott. Betegsége miatt nem lehetett jelen az 1955. márciusi központi vezetőségi ülésen, ahol jobboldali elhajlónak minősítették, sem az áprilisin, ahol megfosztották minden tisztségétől, még akadémiai tagságáról is le kellett mondania. A párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle 1955. májusi számában ismét megjelent a hírhedt, rettegett mondat: „A szocializmus előrenyomulása feltétlenül az osztályharc éleződésével jár.”⁵¹ Ez a sztálini zsargon szerint az elnyomás, az önkény fokozódását jelentette. A Központi Vezetőség novemberben hibásnak minősítette az „új szakaszt”, s ezzel megpecsételte nemcsak Nagy Imre, hanem Magyarország sorsát is.

A leváltott, beteg Nagy Imre, más eszköze nem lévén, az írásba menekült. Egymás után készültek tanulmányai a gazdaság, a politika, a párt, az állam, a külügyek, a közélet helyzetéről és kérdéseiről. Inkább vitairatok ezek, mint elméleti művek; Nagy Imre előbb a maga igazát védte, a maga értékrendje, erkölcsisége alapján, s részletesen bizonyította, hogy az ő eszméi, politikája, tettei felelnek meg a párthatározatoknak. Nevezhetjük ezt szofisztikának is, moralitásnak is. Későbbi írásaiban egyre nagyobb súlyt kapott a Rákosi-féle pártvezetés bírálata, amely két mondatában összegezhető: „A Rákosi-klikk sztálinista volt és az is maradt”; „A pártvezetés a politikai morál teljes züllöttségét mutatja.”⁵² Írásait megküldte a Központi Vezetőségnek – választ sosem kapott –, de némelyiket a szovjet és a jugoszláv pártvezetésnek is, ami ugyancsak bizonyítja, hogy a pártfegyelem számára nem annyira dogma, mint erkölcsi kategória volt.

Írásainak meglett az eredménye: 1955 decemberében kizárták a pártból is. Olyan volt ez, mintha egy keresztényt kiátkoznak az anyaszentegyházból. Kizárása ellen a százfős Központi Bizottságban csak hárman szavaztak: Kádár János, Köböl József, Mező Imre. Kizárása a szovjetek tudta nélkül történt, ami jelzi, hogy a magyar pártvezetésnek – látjuk ezt majd a továbbiakban is – volt önálló játéktere, s bizonyos helyzetekben élt is vele. „Mi hibának tartottuk és most is annak tartjuk Nagy Imre kizárását a pártból – jelentette ki Mikojan az MDP Központi Vezetőségének 1956. július 18-i ülésén –, bár magatartásával rászolgált erre. Ha Nagy Imre a párt soraiban maradt volna, köteles lenne engedelmeskedni a pártfegyelemnek, és végrehajtani a párt akaratát. Kizárásával a KV maga nehezítette meg a vele folytatott küzdelmet.”⁵³ A nemcsak ravasz, de nagy tapasztalatú vezető föl sem tételezte, hogy Nagy Imrének belső törvényei vannak, melyek nem függnek attól, hogy van-e párttagsági könyve.

Vannak, akik eleve karizmatikus személyiségnek születnek, másokat a helyzet tesz azzá. Nagy Imre az utóbbiak közé tartozott; az „új szakasz” fogadtatta el, szerettette meg az országgal. Hozzájárult ehhez külseje, magyaros bajusza, kissé somogyias, ízes akcentusa, beszédmodora is; noha általában ő is pártzsargonban fogalmazott, mindig volt egy-egy köznapi, szívhez szóló, egyszerű, emberi mondata. Jó ember volt, műveltségét kiküzdő, emberszerető. Rajongott a családjáért, szeretett eldiskurálni egy pohár bor mellett, forradalmi érzelemvilága Ady költészetéből táplálkozott. Nem volt tömegeket magával ragadó szónok, de szűkebb környezetben szuggesztív személyiség. Jelleme, alkata gyökeresen különbözött Rákosiétól, s ez már magában ok volt, hogy a nép rokonszenvezzen vele.

Karizmáját azonban kérlelhetetlen erkölcsiségének, konok tisztességének köszönhette. Az októberi napok másik karizmatikus személyisége, a világnézetében, eszmerendszerében gyökeresen ellentétes Mindszenty József ugyanezekkel a tulajdonságokkal rendelkezett. Politika és erkölcs mindig kölcsönhatásban vannak, s általában nem a morál, hanem az eredmény az értékmérő. Ezúttal azonban a moralitásból politikai erő lett.

A nép csak sejtette, mi zajlik a politika boszorkánykonyhájában, de látta: jött egy rokonszenves ember, aki meghirdette a maga rokonszenves programját, ezért meghurcolták, sárba tiporták, leváltották, kipellengérezték, kizárták, de nem tudták eltántorítani a maga igazától. Az „ötvenes években” az ország olyannyira megundorodott a hazugságtól, képmutatástól, álnokságtól, köpönyegforgatástól, a hétköznapokban csakúgy, mint a gyűléseken, az újságokban, a Rádióban vagy a Rajk- és a Mindszenty-per iszonyatos vallomásaiban, hogy a tisztesség, a meg nem alkuvás, a maga igazához való kérlelhetetlen ragaszkodás mindennél többet jelentett.

A tömeg ösztönei olykor hihetetlenül kifinomultak. Magyarország megérezte, hogy Nagy Imre nem a saját hatalmáért küzd. Hogy hisz az elveiben, míg a pártboncok számára az eszme csak frázis, szólam, öncsalás, becsapás. Amit Rákosiék csak szajkóztak, az Nagy Imre számára megélt valóság, eszmei krédó volt: a szocializmus, a párt a népért van.

Ezt a karizmatikus vezetőt várta a Parlament előtti téren kétszázezer ember, hosszú órákon át, rendületlenül.

A „Nagy Imre-csoport” elnevezést Nagy sosem fogadta el; ennek elismerése formálisan s a maga értékrendje szerint kimerítette volna a frakciózás vádját, ami a kommunista mozgalomban a főbűnök közé tartozott. Társait, igen találóan, „elvbarátainak” nevezte, ezáltal különböztetve meg őket „elvtársaitól” – a csaknem egymillió kommunista párttagtól. Nevezhetjük ezt szőrszálhasogatásnak, de Nagy Imre ideológiai kérdésekben igyekezett hajszálpontosan fogalmazni: ezek számára értékrendet jelentettek. Egy kirívó példa: kihallgatása során helytelenítette, hogy két elvbarátja október előtt találkozott Kéthly Annával, mégpedig egy „liberális burzsoá”, Hatvany Lajos lakásán. Két nap múlva szükségét érezte, hogy módosítsa vallomását: Hatvany nem „liberális burzsoá”, hanem „polgári demokrata”.⁵⁴

Az erkölcsiség volt a csoport – nevezzük már csak így – mozgatórugója. Akkor alakult, amikor a miniszterelnököt leváltották, kizárták a pártból, az Orsó utca magányába száműzték. Elvbarátai egy igazságtalanul meghurcolt emberrel vállaltak szolidaritást; a politikai csoportosulás kiindulópontja az emberi együttérzés volt.

A csoport magját debreceni értelmiségiek alkották, akik a Komintern 1935-ös népfrontpolitikájának hatására lettek kommunisták, s szervezték a Márciusi Front debreceni csoportját: az 1956-ban 59 éves Haraszti Sándor, a 43 éves Donáth Ferenc, a 41 éves Újhelyi Szilárd, a 40 éves Jánosi Ferenc (Nagy Imre veje), a 39 éves Szilágyi József, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza (Haraszti veje). A Komintern VII. kongresszusa, melyet Donáth még 1983-ban is „világtörténelmi jelentőségűnek”⁵⁵ nevezett, fordulópontot jelentett a kommunista világmozgalomban: a fasizmus elleni harc érdekében összefogást hirdetett minden demokratikus erővel. A népfrontpolitika – noha a sztálinizmus később, mint annyi mást, ezt is üres frázissá, maszlaggá, szemfényvesztéssé silányította – valóban világtörténelmi jelentőségű volt: ez döntötte el a második világháború sorsát, nem a sokat emlegetett Molotov–Ribbentrop-paktum. A magyarországi kommunisták számára azt jelentette, hogy szakíthattak a belterjes, szektaszerű mozgalommal, szövetséget kereshettek a radikális népi mozgalommal csakúgy, mint a szociáldemokráciával. „A magyar valóság, a közösség, a magyar nép sorskérdései löktek bennünket a történelmi küzdelem arénájába… – emlékezett Újhelyi Szilárd. – Azért jutottunk el a kommunizmushoz, mert úgy éreztük, egyedül ez a mozgalom alkalmas arra, hogy ennek a kis népnek nemzeti és társadalmi problémái megoldódjanak. Azért juthattunk erre a meggyőződésre, mert ebben az időben magán a nemzetközi kommunista mozgalmon belül is egy megújulási folyamat ment végbe. Ennek a jegyében alakítottuk ki elképzeléseinket a szocializmushoz vezető útról is.”⁵⁶ A debreceni csoport egész életútját megszabta, hogy a kommunistáknak a többi baloldali, radikális erővel összefogva kell politizálniuk. Meghatározó szerepük volt 1956 történetében, Nagy Imre formálódásában is.

A Márciusi Frontot Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György, Veres Péter fémjelezték, de igazi közege a radikális egyetemi ifjúság volt. Donáth már a Front 12 pontjának megszövegezésében részt vett, barátai rajta keresztül kapcsolódtak be a mozgalomba. Életútjukban sok a hasonlóság, közös vonás. Valamennyien értelmiségiek voltak, Donáth, Újhelyi, Szilágyi, Vásárhelyi jogász, Losonczy, Jánosi bölcsész, valamennyien írástudók, újságírók, lapszerkesztők is, Jánosi kivételével illegális kommunisták, akik megjárták a Horthy-korszak börtöneit. A felszabadulás után valamennyien vezető pozícióba kerültek, de rövidesen eltávolították őket; Harasztit, Donáthot, Losonczyt, Újhelyit az úgynevezett „magyarkodó kommunisták” perében (elsőrendű vádlott: Kádár János) 1951-ben súlyos börtönbüntetésre ítélték.

A csoport hangadója 1956-ban Losonczy Géza volt; református lelkész-fiú, magyar–francia szakos tanár, a felszabadulás után Révai József jobbkeze, országgyűlési képviselő, az MDP KV póttagja, a népművelési miniszter első helyettese. 1951-ben 15 évre ítélték, a börtönben elméje elborult s olyan súlyos tüdőbajt szerzett, hogy ki kellett operálni a fél tüdejét. Miután egészségi állapota helyreállt, belevetette magát a politikai életbe. Szemléletét jelentősen befolyásolta az önvád, hogy egy ideig ő is részese volt a Rákosi-korszak bűneinek.

Donáth Ferenc már a felszabadulás előtt a kommunista párt egyik vezetője volt, 1945 után országgyűlési képviselő, az MDP KV tagja, államtitkár, a párt főtitkárságának vezetője. 15 évi börtönre ítélték, letartóztatták a feleségét is, fiát – idegen néven – állami gondozásba vették. A történtek ugyanúgy sokkolták, mint Losonczyt, de amíg ez barátjából a tettvágyat váltotta ki, belőle a bizalmatlanságot. Még a rehabilitációs eljárás során is sokáig nem volt hajlandó visszavonni hamis beismerő vallomását; úgy vélte, ez csak újabb provokáció. Csak a XX. kongresszus után aktivizálódott és csatlakozott barátaihoz. Ebben annak is szerepe volt, hogy 1949-ben ő képviselte a párt hivatalos agrárpolitikáját Nagy Imrével szemben, amit az igen érzékeny Nagy sosem tudott egészen elfelejteni.

Rendhagyó utat járt be a csoport szeniorja, Haraszti Sándor, akit a többiek apjukként tiszteltek. 22 éves korában lett a Tanácsköztársaság hadseregének katonája, a proletárdiktatúra bukása után emigrált, csak 10 év múlva tért haza. Noha a csoport szellemi atyjának tekintette, s Nagy Imre őt nevezte legközelebbi elvbarátjának, soha semmilyen párt- vagy állami funkciót nem töltött be, 1956-ban sem, megmaradt lapszerkesztőnek. Ebben alighanem része volt annak is, hogy képtelen volt lakatot tenni a szájára. Ő volt az egyetlen, akit az 1951-es perben halálra ítéltek; a siralomházban két és fél évig várta, mikor nyit be a hóhér, amíg kegyelmet kapott.

„Szerveződtünk, és ez így volt rendben…, de senki sem szervezett bennünket”⁵⁷ – emlékezett Újhelyi Szilárd. A maroknyi, de két évtizede együtt élő, együtt gondolkodó csoport volt az összekötő kapocs Nagy Imre és a lázadó írástudók között. Baráti szálak fűzték őket Déryhez, Benjáminhoz, Zelkhez, Háy Gyulához, a kommunista újságírók – jórészt a Szabad Néptől eltávolított – elitjéhez, Gimes Miklóshoz, Fazekas Györgyhöz, Méray Tiborhoz, Kende Péterhez, Fekete Sándorhoz, Molnár Miklóshoz, Lőcsei Pálhoz. Állandó kapcsolatban voltak az Írószövetséggel, az Újságíró-szövetséggel, a Petőfi-kör hangadóival, ők fogalmazták és szervezték az író-memorandumot, kapcsolatot kerestek a jugoszláv követséggel, szociáldemokrata, kisgazda politikusokkal. Szilágyi József révén, aki a felszabadulás után rendőr ezredes volt, a pártközpont karhatalmi osztályvezetője, amíg eltávolították posztjáról, majd kizárták a pártból, a csoport vonzásába került több fontos beosztásban lévő rendőrtiszt. Fazekas György a Partizánszövetségben magas rangú honvédtisztekkel, tábornokokkal tartott kapcsolatot.

Mondhatnánk azt is, hogy nem annyira Nagy Imre választotta magának elvbarátait, mint azok őt: vezetőre volt szükségük, akit az ország ismert; korábban szorosabb kapcsolat nem volt köztük és Nagy Imre között. Ebben van igazság, de a döntő mégis Nagy Imre személye volt; alkata miatt is csak olyanok kerülhettek a közelébe, akikkel rokonszenvezett. Igen jellemző és 1956 szempontjából sorsdöntő, hogy a számára szinte ismeretlen, idegen életpályát járt „debrecenieket” választotta, nem moszkvai emigránstársait, akik életkorban is, életútban is sokkal hasonlatosabbak voltak hozzá, akikkel harminc éve szoros kapcsolatban, olykor barátságban volt. 1956 későbbi főszereplői közül nem tartozott a csoporthoz Szántó Zoltán és Vas Zoltán, akiket Rákosi félreállított, Nagy Imre viszont miniszterelnökként maga mellé vett. Nem tartozott közéjük az ugyancsak félreállított Münnich Ferenc vagy a kommunista szellemi élet legjelentősebb alakja, Lukács György sem, aki becsülte Nagy Imre emberi értékeit, de mint politikusról, nem volt nagy véleménye: „Én magam is régi frakciózó vagyok. Tudom, hogyan kell frakciózni. Az ember nem literátorokból, hanem aparátcsikokból szervez frakciót. Ez dilettáns politika.”⁵⁸ Még rosszabb véleménye volt Nagy Imre elvbarátairól, akik szerinte „Donáth Ferenc és Újhelyi Szilárd kivételével kiábrándultságukban »közönséges liberálisokká« züllöttek.”⁵⁹ Ez inkább a filozófust minősíti, mint a csoportot.

Nagy Imre életét családja mellett a szűkebb-tágabb csoport töltötte ki. Írásait elolvastatta elvbarátaival (akik aztán titokban továbbadták ezeket). A tétlenségre ítélt Nagy Imrét nyomasztotta a kényszerű magány; többször kérte a pártvezetést, hogy adjanak neki valamilyen munkát. Akik ebben az időben a pártvezetés megbízásából tárgyaltak vele, gyakran emlegették ingerültségét, sértettségét, rosszkedvét, ami az írásaiban is érződik; pártszerű volt, de az érzelmein nem tudott úrrá lenni.

Nagy Imre nemcsak a konspiratív szervezkedést ítélte el a leghatározottabban (ezt Gimes Miklós vetette fel egyszer, elkeseredésében, hogy a politikában semmi sem változik), de szervezetekkel, tisztségviselőkkel sem volt hajlandó felvenni a kapcsolatot, például elutasította, hogy részt vegyen a Petőfi-kör vitáin. Sajátos etikai kódexe alapján magánemberként igyekezett pótolni azt, amit kizárt párttagként is megtagadott magától, a kapcsolatot az emberekkel. Pasaréti villájából hetente többször is beautóbuszozott a belvárosba, végigsétált a Váci utcán, a Kossuth Lajos utcán; láthatólag jólesett neki, hogy sokan tisztelettel megbámulják, köszönnek neki. Írókat, művészeket szívesen fogadott otthonában egy kis diskurzusra; mélységesen meghatotta, hogy 60. születésnapján a szellemi élet jelesei is – köztük Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Ferenczy Béni, Fischer Annie, Veres Péter, Tamási Áron – felkeresték köszönteni. (A születésnapot is a csoport szervezte.) Részt vett a Rajk-temetésen, ott volt a kivégzett tábornokok sírjánál, Kodály új művének bemutatóján, Gáli József nevezetes színdarabja, a Szabadsághegy premierjén. Életszükséglet volt számára, hogy kapcsolata legyen az emberekkel, a szellemi élettel – ebben is különbözött a maguk kádervilágába bezárkózott pártboncoktól.

A XX. kongresszus fordulópontot jelentett Magyarországon is. A törvénytelenségek leleplezése, az ártatlanok szabadon bocsátása és rehabilitálása, a bűnösök felelősségre vonása lett a magyar politikai élet gyúanyaga. Rákosi ebben körömszakadtáig ellenállt. Jó szimatú politikusként tudta, hogy mindent megbocsáthatnak neki, a katasztrofális gazdaságpolitikát, a parasztság tönkretételét, a szegénységet, még a tömegterrort is, de ha kiderül, hogy nemcsak eltűrte, hanem ő irányította saját elvtársai ellen a koholt pereket, halálos ítéleteket, nem maradhat a helyén.

Ismét a hruscsovi politika jellegzetessége, hogy máig nem tisztázott okokból júliusban Budapestre küldték Mikojant, s lemondatták Rákosit megromlott egészségi állapotára hivatkozva, érdemei sűrű hangoztatása mellett. Utóda azonban Gerő Ernő lett, akinek semmivel sem volt nagyobb hitele az országban, s aki tettestárs volt a korszak valamennyi bűnében.

A Központi Vezetőség 1956. júliusi üléséről Mikojan jelentette Moszkvának: „A Nagy Imre-kérdést érintve kijelentettem, hogy hiba volt a pártból való kizárása, bár megérdemli ezt. Sajnos Nagy Imre azóta újabb hibákat követett el, harcot indított a párt ellen, és a párt elleni támadásokra buzdította a pártellenes elemeket. De téved, ez az út nem vezet a pártba. Éppen fordítva, az út más, ellenkező helyre vezet.”⁶⁰

Tudjuk, hogy Nagy Imre számolt a letartóztatásával; ez a bizonyíték, hogy nem alaptalanul. Van bizonyíték bőven arról is, hogy a bizonytalanság, tétovázás, a politikai cikcakkok, melyek 1956 októberében a szovjet és a magyar pártvezetést jellemezték, jóval korábban kezdődtek. Rákosit június 26-án Moszkvában a szovjet vezetés teljes bizalmáról biztosította. Hruscsov még július 15-én is azt mondta Veljko Mićunović jugoszláv nagykövetnek: „Úgy döntöttek, hogy erőteljesen Rákosit fogják támogatni.”⁶¹ Rákosit három nap múlva leváltották.

Nagy Imrét Mikojan július 18-án börtönnel fenyegette. Augusztus 15-én Gerő úgy tájékoztatta Andropovot, hogy Nagy „megengedhetetlenül kihívóan”⁶² viselkedett a Politikai Bizottság megbízásából vele tárgyaló elvtársakkal. Az első titkár szeptember 2-i tájékoztatója a nagykövetnek: Nagy Imre „nem óhajtja elősegíteni a pártba való visszavétele problémájának megoldását”; „visszavétele a pártba jelenlegi magatartása mellett súlyos csapás lenne az MDP egységére”.⁶³

Nagy Imre útja végül mégsem „máshová” vezetett: a vezetés biztatására október 4-én kérte visszavételét a pártba. Andropov október 12-én jelentette Moszkvának: Gerő beszámolt neki, hogy a „Politikai Bizottság még nem hozott döntést Nagy visszavételéről a Magyar Dolgozók Pártjába, de megmondták Nagynak, hogy a Politikai Bizottságnak ez a szándéka…”⁶⁴

Isten malmai azokban a pattanásig feszült napokban is lassan őröltek; a Politikai Bizottságnak kilenc napra volt szüksége, hogy döntsön Nagy Imre visszavételéről. A határozat ugyanolyan képmutató volt, mint Rákosi felmentése. Szükségesnek vélték Nagy Imre – meg nem nevezett – hibáinak nyomatékos emlegetését, míg Rákosi csak a „személyes elfogultság” vétkében marasztaltatott el, a Központi Vezetőség pedig legfeljebb abban, hogy határozataiban „túlzások vagy helytelen megállapítások voltak”.⁶⁵ Nagy Imre kizárásáért a felelősséget nagyrészt áthárították Rákosira, felmentve ezzel önmagukat: a mindenkori pártvezetés csalhatatlanságának dogmája így sértetlen maradt. Nagy Imre kérését: a határozatban „utalni kell arra, hogy kizárásom a párton belüli demokrácia és a párt szervezeti szabályzata megsértésével történt, koholt vádak alapján”,⁶⁶ nem teljesítették.

Magyarország addigra tökéletesen megtanulta a sztálini mandarinnyelvet. Senki sem törődött azzal, milyen indokokkal mentették fel „saját kérésére” Rákosit – az ország ujjongott. Senkit sem érdekelt, mivel indokolták Nagy Imre visszavételét a pártba – az ország tudta, hogy a fordulat a küszöbön áll. A PB és Nagy Imre között megállapodás született, hogy beosztásáról később döntenek. Ennek tudatában utazott el Jugoszláviába a pártvezetés, s ennek tudatában ment Nagy Imre október 22-én Badacsonyba szüretelni (úgysem történik semmi, amíg a pártvezetés haza nem érkezik). Hogy egyszer az ország is dönthet, azzal nem számoltak.

Október 22-én este nemcsak az egyetemi ifjúság készülődött. Kardos László, a NÉKOSZ, a népi kollégista mozgalom félreállított vezetőjének lakásán az ifjúsági szervezet vezetésének átalakításáról tárgyaltak; a DISZ Központi Vezetőségét másnapra hívták össze. Elnöknek Losonczyt, első titkárnak Tőkés Ottót – Rajk egykori, vele letartóztatott munkatársát – javasolták; Losonczy nem vállalta a jelölést.

Losonczy innen a SZÖVOSZ-ba ment, melyet akkor Vas Zoltán vezetett. Rákosi Vast, aki 15 évig börtöntársa volt, s vele együtt cserélték ki a Szovjetunióval – úgymond – a 48-as zászlókért, a Politikai Bizottságból a komlói bánya élére száműzte; Nagy Imre 1953-ban a Miniszterelnöki Hivatal vezetésével bízta meg. Vas nemcsak mérhetetlenül agilis, ambiciózus, hanem lényeglátó politikus is volt. Október 11-én beszélgetést folytatott a szovjet nagykövettel. Andropov jelentése szerint „Vas úgy véli, hogy »a szovjet elvtársak helytelenül értékelik a magyarországi helyzetet, nem látják a közelgő katasztrófát«, továbbá az egyre növekvő szovjetellenes hangulatokat, olyan emberek tájékoztatására hallgatnak Magyarországon, akik nem rendelkeznek támogatással sem a párton belül, sem a nép körében. Vas véleménye szerint a jelenlegi Politikai Bizottság éppen ilyen… Vas elmondta, hogy neki, akárcsak más régi aktivistának, az adott időpontban teljesen világos, hogy a legközelebbi időben Nagy Imre kerül a párt és a kormány élére… Nagy nem szovjetellenes beállítottságú ember, de a szocializmust a maga módján, »magyar módon, nem pedig szovjet módon« akarja építeni. Ebben nincs semmi rossz, mivel az a tény, hogy a háború utáni tizenegy év alatt Magyarország »lényegében a Szovjetunió egyik köztársaságává vált«, nem pozitív jelenség.”⁶⁷

Vas – aki, ha úgy hozta a sors, éppúgy nem törődött a pártfegyelemmel, mint Rákosi – a saját szakállára összehívott egy tucat embert, hogy kezdjék meg a jövendő Nagy Imre-kormány programjának kidolgozását. A 22-i megbeszélésen elhatározták, hogy a kormányprogram belpolitikai részét Losonczy Géza, a külpolitikait Gimes Miklós, az iparit Vas Zoltán, a mezőgazdaságit Donáth Ferenc, a pártpolitikait Horváth Márton készíti el.

A Műegyetemen ekkor már forrt a hangulat, elhatározták a felvonulást. Jellemző a helyzetre, hogy számos pártfunkcionárius nem a pártvezetést, hanem Nagy Imrét és elvbarátait kérte az egyetemisták lecsillapítására. Vásárhelyit Apró Antalné, a II. kerületi pártbizottság titkára hívta fel; Vásárhelyi azt mondta, őt nem ismerik a Műegyetemen, maga helyett Losonczyt ajánlotta. Losonczynak Orbán László – felesége a Műegyetem párttitkára – telefonált, s Losonczy a feleségével el is ment az egyetemre. Mire odaértek, a gyűlés már befejeződött. A műegyetemisták vezetője Marián István alezredes, tanszékvezető volt. „Marián… – emlékezett Losonczy Géza – dühkitöréssel beszélt a központ és a kerület funkcionáriusairól, akik idejönnek, beülnek az irodába, kitartásra buzdítják őket, de maguk nincsenek sehol, ahol helyt kellene állni.”⁶⁸ Orbán a félreállított, ugyancsak Nagy Imre hívévé szegődött népi kollégista vezetők segítségét is kérte. Újhelyi Szilárdot Kállai Gyula kereste, de nem találta sem a lakásán, sem a munkahelyén.

Nagy Imre este azért jött haza Badacsonyból, mert a lakására várta Mező Imrét és Köböl Józsefet; ez volt az első eset, hogy vezető pártfunkcionáriusokkal tárgyalt. Mező és Köböl, emlékezett Nagy Snagovban, „megállapították, hogy a pártszervek teljesen tehetetlenek. Közölték, hogy a helyzet rendkívül feszült, nemcsak az egyetemeken, hanem a nagyobb üzemekben is. A párt központi és kerületi szervei szerintük is teljesen tehetetlenek voltak, visszahúzódtak, passzívak voltak. Mező és Köböl engem kértek, legyek segítségükre abban, hogy a KV tagjai menjenek ki a párttagság és a nép közé, főképpen az üzemekbe.”⁶⁹ A majd kétórás beszélgetésen nyilván más is szóba került, de többet nem tudunk.

Apróné Nagy Imrét is felhívta és kérte, hogy menjen el a Műegyetemre. Nagy nem vállalta. A jelenlévő Jánosi Ferenc szerint „Nagy Imre elmondotta, hogy… az a véleménye, hogy ha még lehetséges valamit tenni, mindent el kell követni a tüntetés leszerelésére. Elmondotta, hogy nem szívesen bonyolódik bele a kérdéseknek a vizsgálatába, de ha már a véleményét kérdezik, akkor határozottan kijelenti, hogy a tüntetés ellen van.”⁷⁰

Az este folyamán felhívta Nagyot Szilágyi József is, aki esti hallgatóként járt a Műegyetemre, így csöppent bele a nagygyűlésbe. Szilágyi beszámolt a készülő tüntetésről, s arról, hogy felszólalásában egyértelműen a felvonulás mellett voksolt; ezért – mondotta később – Nagy Imre „megmosta a fejemet”.⁷¹ Este 11 óra tájban felkereste Nagyot egy küldöttség élén Fikkert Ferenc műegyetemi oktató is, aki az emigrációból ismerte a volt miniszterelnököt; Nagy Imre az ő kérésükre sem volt hajlandó az egyetemre menni.

23-án délelőtt Losonczy a lakására hívta Nagy Imrét, Jánosit, Harasztit, Vásárhelyit, Újhelyit; Donáth vidéken volt, Szilágyi talán az előző esti fejmosás miatt maradt távol, ott volt viszont Gimes Miklós. Tánczos Gábor kétszer is telefonált: mi legyen a Petőfi-kör álláspontja a tüntetéssel kapcsolatban? A többség helyeselte, bár bennük is élt a félelem, hogy az egyetemisták ellen bevetik a karhatalmat; tartottak attól is, hogy a tüntetés elfajulhat. Amikor Tánczos másodszor telefonált, és közölte, hogy a tüntetést engedélyezték, azt mondták neki, a Petőfi-kör álljon a felvonulás élére és vigyázzon, hogy békés legyen. Nagy Imre határozottan ellenezte a tüntetést; mereven ragaszkodott elveihez, hogy a párt politikájának megváltoztatását nem az utcán, hanem a Központi Vezetőségben kell kivívni. Szokás szerint Újhelyi volt a legborúlátóbb (és legnaivabb). Szerinte Gerőék azért engedik az utcára az egyetemistákat, hogy munkásokkal verjék szét a tüntetést.

Az összejövetel célja azonban nem a tüntetés megvitatása volt – ezt csak a felgyorsult események tűzték napirendre –, hanem a teendők megbeszélése. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre visszavétele a vezetésbe a küszöbön áll. Jellemző, hogy nem a követendő (kidolgozandó) programot vitatták meg, kizárólag az új vezetés személyi összetételét. Ez a struktúra személyi hatalomra épült; a vezetők személye sokkal fontosabb volt, mint a program. A célokról már oly sokat hazudtak, annyiszor eltorzították azokat, hogy viszonylagos garanciát csak a személyekben megtestesülő elvek jelentettek. Jellemző az is, hogy a megalakítandó Nagy Imre-kormány összetétele szóba se került, kizárólag a pártvezetés; a rezsim abban a hazugságban is szenvedett, hogy az országot a kormány irányítja, noha minden a pártvezetéstől függött. Ezért került szóba, hogy Nagy Imre legyen a párt első titkára, amit nem vállalt: az ország őt miniszterelnökként ismerte meg, erre a posztra várja vissza. Hitt abban, hogy miniszterelnökként is meg tudja valósítani céljait.

A megbeszélés résztvevői valamennyien arra intették Nagyot, ne kövesse el még egyszer azt a hibát, amit 1953-ban, amikor minden személyi feltétel nélkül vállalta a miniszterelnökséget. Csak akkor fogadja el a kormányfői tisztet, ha a Politikai Bizottságot, a Központi Vezetőséget radikálisan átalakítják. A megbeszélésről Jánosi jegyzeteket készített, de ezeket megsemmisítette, így csak a különböző vallomásokból, emlékezésekből tudjuk valószínűsíteni, kik kerültek szóba. Első titkárként Kádár János, miniszterelnökként Nagy Imre, a Politikai Bizottság új tagjaként Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Köböl József, Losonczy Géza, Mező Imre, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A PB-ből leváltandók: Gerő Ernő, Hegedüs András, Kovács István, Marosán György, Szalai Béla, Piros László, Bata István, Rónai Sándor. A Központi Vezetőség új tagjaként szóba került Benjámin László költő, Déry Tibor író, Erdei Sándor, az Írószövetség első titkára, Fekete Sándor újságíró, Gimes Miklós újságíró, Háy Gyula író, Jánosi Ferenc, Horváth Zoltán újságíró, Kardos László, Kónya Lajos költő, Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány, Lukács György, Mód Aladár történész, Novobáczky Sándor újságíró, Oszkó Gyula rendőr ezredes, Rajk Lászlóné, Schuretz József, a Fővárosi Közlekedési Vállalat vezérigazgatója, Szilágyi József, Tariska István orvos, Tánczos Gábor, a Petőfi-kör titkára, Újhelyi Szilárd, Vajda Imre közgazdász, Vásárhelyi Miklós. A névsor csak látszólag igazolja Lukács György kifogását; igaz, hogy a jelöltek nagy része értelmiségi volt, de többségük aktív politikus is: Rákosi épp ezt az értelmiségi-politikus gárdát szorította ki teljesen a pártvezetésből. Hogy a lista hiányos, azt a jelenlévők is tudták; újra meg újra hangsúlyozták, hogy ki kell majd egészíteni munkásokkal, gazdasági vezetőkkel, pártfunkcionáriusokkal. A megbeszélés végén hívták Nagy Imrét a Petőfi-szoborhoz, de erre nem volt hajlandó; Jánosival hazament. A többiek a tüntetésre.

A közeljövőre akkor már nemcsak a Nagy Imre-csoport készült, hanem a hivatalos párt- és állami szervek is. 23-án délelőtt a pártközpont Orbán László vezette agit-prop. osztályának taggyűlése is határozatot hozott személyi kérdésekben. Példátlan eset, hogy egy pártszervezet bele merészelt szólni a felső vezetés ügyeibe. A Politikai Bizottságba vagy a titkárságba javasolták Nagy Imrét, Donáth Ferencet, Köböl Józsefet, Losonczy Gézát, Lukács Györgyöt, Nógrádi Sándort, Szántó Zoltánt, leváltani Ács Lajost, Bata Istvánt, Hidas Istvánt, Mekis Józsefet, Piros Lászlót, Egrit Gyulát, Vég Bélát, Szalai Bélát. Nincs sok különbség, kivéve a legfontosabbat: Gerőt. Azért ő is szóba került, bár szordinóval. A pártközpont ügyeleti naplója szerint Horváth Imre külügyminiszter már a Bem téri tüntetés idején jelentette: „A külügyminisztériumi elvtársaknak az a véleménye, hogy a hangulat annyira megromlott, hogy most már nem jó, ha Gerő elvtárs beszél, hanem Nagy Imre vagy Kádár János beszéljenek este a Rádióban.”⁷² Köböl telefonjelentése az ügyeleti napló szerint a Sztálin-szobor ledöntésének idején: „Számos oldalról érkezett olyan kívánság, hogy Gerő elvtárs helyett más beszéljen ma este.”⁷³

A Parlamentnél a feszültség nőtt, Nagy Imre lakásán a káosz. A telefon szakadatlanul csengett, ismerősök és ismeretlenek jöttek-mentek, a ház előtt egész kocsisor várakozott. Egyre többen, egyre makacsabbul követelték: menjen a Parlamentbe. Nagy Imre nem volt hajlandó. Arra hivatkozott, hogy semmilyen funkciója nincs, nem jogosult beszélni, csak ha a pártvezetés felhatalmazza. Nem érzékelte, hogy az események rég túlléptek a pártvezetés kamarillapolitikáján – de az ő normáin is.

Este 7 után felhívta Benke Valéria, a Rádió elnöke, hogy mit tegyen. Forduljon a Politikai Bizottsághoz, mondta Nagy. Már megtette, felelte Benke, „de onnan kapott is választ, meg nem is”. Ha beolvasnák az egyetemisták követeléseit, az segítene lecsillapítani a hangulatot. Nagy Imre megkérdezte, hogy szerinte beolvashatók-e a követelések. Egy-kettő kivételével igen, felelte Benke. „Erre megjegyeztem, hogy ha ez segítene, akkor én az ő helyében beolvasnám, de mielőtt cselekedne, forduljon a Politikai Bizottsághoz és aszerint döntsön, ne az én személyes véleményemet vegye figyelembe.”⁷⁴

Telefonált Vas Zoltán is. Nagy Imre közölte, Losonczytól tud a SZÖVOSZ-ban tartott megbeszélésekről, kérte, küldjék el neki a tervezetet (ami természetesen még nem készült el). Vas: „Szóba hozta közben az ifjúság 16 pontos követeléseit is. Túlzottnak tartotta. Mégis arra kért, amit lehet, vegyünk figyelembe a tervezet további kimunkálásában.”⁷⁵

Aztán már hívták hivatalosan is. Igaz, nem a pártvezetés, hanem Erdei Ferenc a Parlamentből, többször is. Nagy Imre ekkor is a Politikai Bizottságra hivatkozott. Erdei közölte, hogy ott van vele Mekis József és Hidas István, a Politikai Bizottság tagjai, miniszterelnök-helyettesek; nekik is az a véleményük, hogy Nagynak feltétlenül beszélnie kell. Nem lehet megállapítani, hogy a Parlamentnél lévő vezetők beszéltek-e a Politikai Bizottsággal. Erdei szerint Gerő egyetértett. Nagy Imre szerint Mekis azt mondta, hogy a PB egyetért. Mekis szerint nem beszéltek a Politikai Bizottsággal. Gerő másnap azt mondta a Budapestre érkező Mikojannak és Szuszlovnak, hogy „keresték Nagy Imrét, de nem találták meg”⁷⁶, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Nagy Imre végül is döntött: hajlandó beszélni a tömeghez. Bizonyára elégtételül szolgálhatott neki, hogy annyi megaláztatás, méltatlan támadás után mégiscsak bebizonyosodott: a nép őt tekinti az ország vezetőjének. Visszavonult, hogy megfogalmazza a beszédét.

Szűkebb köréből ekkor egyedül veje, Jánosi Ferenc volt vele, a többieket magukkal sodorták az események. Ott volt viszont Veres Péter, Déry Tibor, Fazekas György, Aczél Tamás, számos, nagyrészt ismeretlen fiatal. Amikor Nagy elkészült a beszédével, felolvasta a jelenlévőknek. Déry: „Érzem, h[ogy] kevés, h még mindig pártfrazeológia, h nem az, amit az emb[erek] várnak – de határozatlan vagyok, nem szólok.”⁷⁷ Fazekas: „Nem tetszett Veres Péternek sem, Dérynek sem, a fiataloknak sem, de nekem sem tetszett a beszéd. El tudtam képzelni, hogy a tömegnek – amit én délben vagy délelőtt már megfelelően felizgatva láttam – most milyen a hangulata: ahhoz nem lehetett így szólni!”⁷⁸

Nagy Imrét az Orsó utca csendjéből Halász József, a Minisztertanács titkárságának vezetője vitte gépkocsival a tomboló Kossuth Lajos térre; Jánosi Ferenc és Fazekas György kísérték. Amikor megérkeztek, alig tudták átverekedni magukat a tömegen. Nagy Imre: „A téren uralkodó parázs hangulatot látván döbbentem rá, hogy amit én elképzeltem, ahelyett egészen mást kell mondani, mert az nem elégíti ki a tömeget.”⁷⁹

Nagy Imre kilenc óra tájban jelent meg a Parlament egyik franciaablakában. Fogták a lábát, hogy le ne zuhanjon, mellette egy rádiós – Tóbiás Áron – hasalt, mikrofonnal a kezében, Erdei Ferenc zseblámpával világította meg az arcát. Nem tudni, hányan ismerték fel a silány világításban, hányan hallották, mit mond; a rögtönzött hangerősítés nagyon primitív volt. A téren mégis hirtelen néma csend lett.

Hiába döbbent rá Nagy Imre, hogy mást kellene mondania, mint amit elkészített, képtelen volt rögtönözni. Nem volt jó tömegszónok, s visszaütött a sztálinista gyakorlat, hogy a vezetők csak előre megírt szöveget olvashattak fel.

Elvtársak! – kezdte a volt miniszterelnök, s a tömegből füttyszó, kiáltások hallatszottak: Nem vagyunk mi elvtársak! A visszaemlékezésekből valószínű, hogy egy csoport hurrogta le Nagy Imrét; az órákig tartó várakozás alatt, a bekiabált jelszavak alapján, az egymáshoz húzók falkákba tömörültek. Akárhogy is, a beszéd nem sikerült.

Fazekas: „Nagy Imre mondta, mondta a beszédet, amit megírt. Nagyon ellenséges lett a hangulat. Fújoltak és megváltozott a légkör. Nagy Imre ezt észrevette, és egész bekezdéseket kihagyott.”⁸⁰ Déry: „N[agy] beszéde, mint ahogy gondoltam, langyosan hatott, minduntalan hatalmas tiltakozó moraj szakította félbe, egy ízben N kénytelen volt kijelenteni, h vagy meghallgatják, v[agy] abbahagyja a beszédet. Fütty is hallatszik, tapsot alig kap.”⁸¹ Jánosi: „A beszéd rendkívül vegyes hatást keltett, nagyrészt elutasító volt.”⁸² Kende Péter: „Nagyon szánalmasnak éreztem Nagy Imre szereplését.”⁸³ Bibó István a tömegben hallgatta a beszédet: „Aztán jött Nagy Imre. Az elején őt is kicsit lehurrogták – nem tudom pontosan, miért. »Elvtársak!« – így kezdte ő is. Talán ezért járt a lehurrogás. Mert Nagy Imre ezt kérdezte: »Nekem szól ez a lehurrogás?« – Erős ellenzúgás volt. »Nem! Nem!« – és akkor folytatta. Beszéde nem volt magával ragadóan frappáns, egy hirtelenjében előrántott, kissé zavarban lévő embernek a szimpatikus beszéde volt, és voltak benne emberi hangok – azok őnála mindig voltak.”⁸⁴

A tüntetők és Nagy Imre nem voltak egy hullámhosszon. A tömeg órák óta – némelyek napok óta – eksztázisban élt, Nagy Imre a magányból érkezett. Nyugalomra, józanságra intette az embereket, akik már rég nem voltak nyugodtak és józanok, s nem is akartak azok lenni. Ígéretet tett, hogy az egyetemi ifjúság követeléseit meg fogják hallgatni; meghallgatni, nem teljesíteni. A felvonuló egyetemistákhoz beszélt, holott azok már rég beleolvadtak a százezres tömegbe. „Nem kell soká várni” – jelentette ki, amikor az emberek már egy pillanatig sem akartak várni. „A magyar ifjúság bízhat és bízzon is bennünk, de akkor hallgasson is ránk, mint fiúk hallgatnak az apákra, akikkel egy család!” A többes szám csak a pártvezetést jelenthette, melyet a tömeg a pokolba kívánt; különben is elege volt, hogy gyerekként kezeljék. „A kibontakozás lehetősége a párton belüli tárgyalás és tisztázás útján a párt Központi Vezetőségében útban van.” Az ilyen mondatokat nevezte Déry pártzsargonnak, ami ugyanúgy olaj volt a tűzre, mint a frázisos gondolat: az emberek torkig voltak a pártvezetésen belüli huzavonákkal. „Töltsön el benneteket a hit, és olyan hit a jövőben, ami engem is eltölt, és olyan józanság és hidegvér, amire ma mindenkinek szüksége van.”⁸⁵ Vásárhelyi Miklós helyzetmegítélése pontos: „Amit mi nem láttunk – később derült csak ki számunkra –, az volt, hogy miközben folyt a harc a párton belül, a közvélemény türelme elfogy és fokozatosan túllép a Rákosi-féle politika legradikálisabb bírálóin is.”⁸⁶

A tömeg saját vágyainak megtestesítőjét várta a Kossuth téren, jelszavakban és indulatokban megfogalmazott céljainak képviselőjét, vezérét. Az elvárásoknak Nagy Imre nemcsak azért nem tudott megfelelni, mert fogalma sem volt, milyen közegbe kerül. Nemcsak a beszéd hangvétele volt szerencsétlen: mit mondhatott, mit ígérhetett a tüntetőknek? Céljaik némelyikével nem értett egyet, a többi megvalósításához nem volt se programja, se hatalma.

Ha Nagy Imre az a néptribun, akire a tömeg várt, egyet tehetett volna: a szomszédos pártközpont elé vezeti a százezres tömeget és szétzavarja a tehetetlen pártvezetést. Megtehette volna: ha a tüntetők élére áll, szinte bizonyosan követi az ország, a fegyveres erők, a párt. A szovjet csapatok még nem voltak Budapesten: Gerőéket nem védte volna meg senki.

Ám Nagy Imre számára ez nagyobb képtelenség volt, mint megmászni a Himaláját. A Kossuth Lajos téren kiderült, hogy az utca és bálványa nem tud összehangolódni. Nagy Imre tekintélye, hírneve csorbát szenvedett. A tömeg magányos lett: vezére nem felelt meg az elvárásoknak, más vezér viszont nem volt.

Dönthetett volna Nagy Imre úgy is, hogy nem mozdul az Orsó utcából – Fazekas György például ezt tanácsolta neki –, nem vállalja a felelősséget, hogy szóljon a néphez, mert nem volt mit mondania, kitart amellett, hogy sem felhatalmazása, sem funkciója, sem hatalma nincs, s rábízza az országot Gerőékre: egyék meg, amit főztek. Olyan helyzet alakult ki, amikor csak rosszul lehetett választani. Ha tétlen marad, magára hagyja népét, ha cselekszik, magát járatja le. Mondjuk ezt nagy bölcsen, négy évtized távlatából. Akkori szemmel legfeljebb annyit lehetett megállapítani: Nagy Imre 1956. október 23-án este olyan szerepet vállalt fel, aminek nem tudott, mert nem tudhatott megfelelni.

A Gomulka-beszéd megfelelt a nép elvárásainak. Csakhogy a lengyel pártvezető alaposan átgondolt, részletesen elemző, többórás beszédben hirdette meg koncepcióját, programját. Erre a Kossuth Lajos téren nem volt lehetőség. Nagy Imre programja – az 1953-as „új szakasz” folytatása – békés körülményekre volt szabva. Október 23-án este más recept kellett volna. Nagy Imre lépéskényszerbe került: erre nem volt felkészülve.

Volt egy záróakkordja is az estének. Beszéde befejeztével – feltehetőleg azért is, mert érezte, hogy nem tud megfelelni a tömeg elvárásainak – Nagy Imre énekelni kezdte a Himnuszt. Ez sok év óta nem fordult elő, rajta kívül egyetlen pártvezetőnek sem jutott volna az eszébe. És ezzel ismét összezárult az áramkör az egykori miniszterelnök és a tüntető tömeg között: ösztönösen rátalált a jelképre, mely többet mond minden programnál, a nemzet imádságára. Egy jól eltalált szimbólum sokat elárul az emberről, mi van a lelkében, ösztönvilágában, még ha nem is tudja gondolatokká fogalmazni.

Talán ezért is maradt meg Nagy Imre tudatában a beszéd, a lassan kiürülő Kossuth Lajos tér úgy, hogy sikerült lecsillapítania a háborgó tüntetőket, hallgattak a szavára, hittek neki. Tény, hogy a százezres tömeg csendben szétoszlott.

Az éjszaka

A történelem, mondják a régi bölcsek, az élet tanítómestere. De ki tanítja a történetírókat?

„Az újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról.”⁸⁷ A kihegyezett mondatot publicista fogalmazta, az ír–magyar származású Leslie B. Bain, aki 1956-ban hosszabb időt töltött Magyarországon.

Nem érdemes vitatni, pontos-e Bain kijelentése: a lényege igaz. Ami Magyarország számára harc, mámor, remény, rombolás, vér, tragédia volt, az a világsajtónak szenzáció. Az első híradások 1956-ról, a korabeli sajtótudósítások, melyekből igen hamar könyvek születtek, nemcsak azért megbízhatatlanok, mert sokszor a tárgyilagosság minimumát is nélkülözik, s az újságírók többsége elemi ismeretekkel sem rendelkezett Magyarországról, hanem mert a szenzációéhség mindent a háttérbe szorított.

Ha kezdetben a szenzáció tenyerelt a tárgyilagosságra, később a politika, és a propagandáé lett a vezérszólam. Nagyjából egy időben jelent meg két félhivatalosnak is mondható kiadvány az eseményekről, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsi Hivatalának „fehér könyvei”: Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben és Az Egyesült Nemzetek Szervezete különbizottságának jelentése 1956-ról. Mindkettőnek elsősorban nem az a hibája, hogy rendkívül pontatlan, sok benne a tévedés – az akkori káoszban a tények tisztázatlansága, a felkorbácsolt szenvedélyek, az ismerethiány miatt, ha akartak volna, sem adhattak hiteles képet a történtekről. De nem is akartak. Az egyik a gyilkos ellenforradalom, a másik a szent forradalom propagandaképét volt hivatott bizonyítani.

Ez a kettősség évtizedekig rányomta a bélyegét az 1956-tal foglalkozó írásokra. Nem kisebb probléma volt, hogy a szerzők gyakorlatilag semmiféle dokumentumhoz nem juthattak hozzá. A Nyugaton megjelent hatalmas irodalomban azonban számos fontos és érdekes emlékezés, elemzés jelent meg, míg a magyarországi gyér publikációk szinte használhatatlanok.

Az elmúlt években a levéltárak lényegében megnyíltak; 1956 irodalma ma már könyvtárnyi. Csupán az egykori Párttörténeti Archívumban húszezer oldalnyi anyag van; a Nagy Imre-per anyaga (vizsgálati, bírósági jegyzőkönyvek, operatív anyagok, dokumentumok) huszonötezer oldal; az Oral History Archívum négyszáz kötet visszaemlékezést készített; az ötvenhatos peranyagok oldalai megszámlálhatatlanok; 1956-ról, a korról mintegy ötszáz kötet jelent meg, nem szólva a folyóiratokban, újságokban publikált tanulmányok, cikkek, dokumentumok özönéről. Történészek, levéltárosok, kutatók, tudományos intézetek – elsősorban az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete, az MTA Történettudományi Intézete – immár sokéves munkája gyűlt fel, ami nélkül senki sem írhatja meg 1956 történelmét. Velük együtt köszönetet mondok mindenkinek, akik munkámat segítették, elsősorban Glatz Ferencnek és Kőrösi Józsefnek, nélkülözhetetlen tanácsaikért, bírálatukért.

A dokumentáció a sok százezer oldal ellenére fájdalmasan hiányos. Nemcsak azért, mert az irattári anyagok olykor rendezetlenek, sokszor hiányosak, az iratok egy része az évtizedek során egyik irattárból a másikba vándorolt, némely levéltár anyagát az évek során átszámozták. Az MDP vezető testületeinek október 23-a utáni üléseiről készült jegyzőkönyvek közül mindössze kettő került elő. A pártközpont erre az időszakra vonatkozó iratainak nagy része megsemmisült. Egyetlen dokumentum sincs az MSZMP november 4-e előtti tevékenységéről (azt sem tudjuk, készültek-e erről írásos anyagok). A Minisztertanács kabinetjének jegyzőkönyvei nem jegyzőkönyvek, hanem Erdei Ferenc által készített kivonatos emlékeztetők. Az időszakra vonatkozó szinte valamennyi dokumentumra jellemző, hogy igen pontatlan, sebtében készült, összecsapott, olykor érthetetlen.

A Honvédelmi Minisztérium iratanyaga jórészt megsemmisült. Egy részét maguk az érdekeltek semmisítették meg, óvakodva, nehogy dokumentumok maradjanak a tevékenységükről. Sok iratot a szovjet csapatok pusztítottak el; november 4-én vandál dühvel hajigálták a minisztérium udvarára, zúzták össze, taposták szét a minisztérium bútorait, berendezéseit, iratanyagát. Sokban pótolja a hiányt, hogy a vezérkari főnök 1956. december 17-én parancsba adta, minden alakulat számoljon be az októberi eseményekről. Ezekben a viszonylag korai dokumentumokban is sok az ellentmondás; ugyanazt az eseményt más-más alakulatok eltérően ábrázolják. A jelentésekre jellemző, hogy a parancsnokok nem kis része még forradalomként beszélt az eseményekről.

Szinte egyetlen irat nem került elő a Belügyminisztérium, az Államvédelmi Hatóság, a Budapesti Rendőr-főkapitányság, a kerületi kapitányságok tevékenységéről, noha jó okunk van feltételezni, hogy a dokumentumok valahol lappanganak. A Nagy Imre-per irataiban, Kopácsi Sándor ügyével kapcsolatban van csupán néhány dokumentum.

A szovjet archívumok anyagából nyilvánosságra hoztak három dokumentumkötetet. Az anyag hiányos, mégis sokat segít a szovjet politika rekonstruálásában. Más külföldi archívumokból elsősorban az amerikai, angol, lengyel, jugoszláv dokumentumokat tárták fel.

A korabeli magyar sajtó és a rádióadások szövege nagyrészt hozzáférhető. Utóbbi a Szabad Európa Rádió jóvoltából, melynek lehallgató apparátusa tökéletesen működött. Az adások magyar lejegyzése hiányos, töredékes, áttekinthetetlen, de igazolja a Szabad Európa anyagát. A SZER a magyarországi rádióadásokat közzétette, de nem tette közzé saját adásainak szövegét, noha joggal feltételezető, hogy a müncheni adásnak majd akkora hatása volt Magyarországon, mint a budapestinek. Ismételt kérésemre a Szabad Európa vezetői azt válaszolták – mint minden kutatónak –, hogy az anyagot megsemmisítették. Az anyaggyűjtés befejezése előtt érkezett a hír, hogy a müncheni adások (vagy azok egy részének) szövege megkerült. Ezek nem ismeretében is, különböző forrásokból elég bőséges anyag állt rendelkezésre.

A korabeli magyar sajtót fokozott óvatossággal ajánlatos olvasni, több kételkedéssel, mint általában az újságoknál szokásos. Vonatkozik ez nemcsak az események leírására, de a nyilatkozatok hitelességére is; az újságírók fantáziája is felkorbácsolt volt s a nyilatkozatok hitelesítésének szokása ismeretlen.

További nehézség, hogy nem könnyű kideríteni a tényeket egy időszakról, melynek sorsdöntő eseményei gyakran az utcán zajlottak vagy olyan tárgyalásokon, melyekről ritkán készült jegyzőkönyv. Egyébként se higgyük, hogy fontos (sokszor a legfontosabb) döntések mindig hivatalos, jegyzőkönyvezett tárgyalásokon születnek. Vonatkozik ez vélhetőleg a még feltáratlan szovjet iratanyagra is. Tegyük hozzá: a politikában ez már így szokás, mindenütt a világon.

Elégséges dokumentum hiányában 1956 történetének feltárásában a szokottnál is nagyobb szerep jut az egykori vezetők, résztvevők, szemtanúk beszámolóinak, emlékeinek, sokszor másodkézből szerzett értesüléseinek. Hogy ezeknek mennyi a forrásértéke, valóságtartalma, azt minden történetíró tudja. Kétszáz év telt el Robespierre halála óta, aminek tucatnyi szemtanúja volt, s máig nem tudjuk, hogy öngyilkos lett-e vagy megölték. Az utolsó orosz cár hatalmának megdöntése után, írta a forradalom egyik katonai vezetője, majd krónikása „»A tisztek február 27-i szövetsége« nyomban a fordulatot követően megkísérelte rekonstruálni az események menetét, és minden ezredben válaszokat gyűjtött a februári felkelés résztvevőitől arra a kérdésre, hogy ki vezényelte ki elsőként a volhíniai ezredet, hét nyilatkozatot kaptunk – hét olyan embertől, aki magának tulajdonította a lépést, amely elindította a februári forradalmat. A volhíniaiak parancsmegtagadásának hét leírása szinte egyetlen pontban sem egyezik.”⁸⁸

Az emlékezet csalóka. Azért is, mert az emlékek elválaszthatatlanok az emlékező világképétől, az eseményekben betöltött szerepétől. A nem sokkal 1956 után keletkezett visszaemlékezéseknek az önigazolási kényszer a legnagyobb buktatója. Az évtizedek múlásával pedig nemcsak az emlékezet fakult meg, hanem kialakult az emlékező történelmi szerepe, amely sokszor magához igazította a tényeket. S az ötvenhattal kapcsolatos majd minden állásfoglalás nemcsak politikai hitvallás volt, sokszor elemi érdek is, mind Magyarországon, mind az emigrációban. Vonatkozik ez elsősorban a nyomozati, bírósági anyagokra, bár sok gyanúsított, vádlott nem igyekezett eltitkolni, kisebbíteni a maga szerepét. Ez inkább a forradalom fűtötte hősi igazmondási kényszernek, mint a kezdet kezdetén beígért büntetlenségnek tulajdonítható. Az emlékezők között szép számmal akad fabuláló alkat, akiben valóság és fantázia összemosódik, másoknál tetten érhető a tudatos hazugság, ismét másokban olyannyira összemosódnak a kaotikus napok dátumai és szereplői, hogy emlékezésük alig értékelhető. A „személyes dokumentáció” mindezek ellenére nélkülözhetetlen. A történetíró feladata és kötelessége, hogy minél alaposabban és elfogulatlanabbul vesse össze a különböző emlékeket, tényeket, minél pontosabban illessze össze a mozaikképet.

Némi túlzással azt mondhatjuk, október valamennyi történésének ábrázolásakor hozzá kellene fűzni: valószínűleg, feltehetően, alighanem, talán. Ez azonban olvashatatlanná tenné a könyvet. Amit valószínűsíteni lehetett, azt tényként ábrázolom, még ha nincs is százszázalékos bizonyíték. A számokat rendszerint kerekítettem; bizonyos, hogy a dokumentumok ebben sem pontosak. Az anyaggyűjtést 1980-ban kezdtem s 1995 októberében fejeztem be. Néhány később megjelent dokumentumot még fel tudtam használni.

Jelentős gond, hogy az ötvenhatot átfogóan elemző és ábrázoló valamennyi mű abban az időszakban született, amikor a dokumentumokhoz még nem lehetett hozzáférni. A szerzők saját ismereteikre, olvasmányaikra, emlékezésekre voltak utalva, ezek – és világképük – alapján igyekeztek leírni, elemezni, értékelni az eseményeket. Jómagam 1985-ben befejezett könyvemet alcímében előtanulmánynak neveztem, s azt írtam: „egy alaposan dokumentált mű megírása még hátravan”,⁸⁹ jól tudván, mi mindent nem tudok, nem ismerek, mennyi a feltételezés, következtetés. Ma már tudni vélem, hol tévedtem előző könyvemben, hol jutottam el csak a féligazságokig, hol vétettem az igazság ellen, ténybeli tévedésekkel, elsietett vagy hibás ítélettel, végig nem gondolt gondolatokkal, hol és miben volt torz, hamis, felületes a világképem.

Ez a könyv az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó napok részletes története, a forradalomhoz múlhatatlanul hozzátartozó, január elejéig tartó időszak epilógusával. Ami utána következett, már más történet. A könyvben a szokásosnál többet idézek; meggyőződésem, hogy a történelmi jártassághoz a kor hangulatának ismerete is szükséges, nemcsak a tények. Idézni csak a forradalom résztvevőit, szemtanúit idézem, vitázni is csak velük vitázom. A történészek közötti véleményütköztetés még hátravan. Csak a budapesti eseményeket igyekeztem nyomon követni. Annak részletes feltárása, mi történt ezekben a napokban az országban, még évtizedes munkát igényel. S úgy gondolom, a magyar politikát 1956-ban alapvetően a fővárosban fogalmazták. Már csak azért is, mert a vezetőknek jobbára fogalmuk sem volt, mi van az országban.

Biztosítékom most sincs, hogy a részletekben, következtetésekben, ítéletekben nem tévedek. A kortörténésznek, aki művébe akarva-akaratlanul belefogalmazza a maga sorsát, hajdani vágyait, hitét, reményeit, kudarcait, legnagyobb segítője a múló idő. Gyűlnek az adatok, az indulatok csillapodásával az érvek visszakapják szerepüket, a történelmi értékelés felülkerekedhet a napi politika szempontjain, a távolodás az időben segíti a tárgyilagosság növekedését, a gondolkodást, a múló idő választ ad olyan kérdésekre, melyeket akkor nem lehetett tisztán látni. Ugyanakkor ötvenhat nincs még olyan messze, hogy belesüllyedjen a múltba, gondot okozzon a kor szellemiségének megértése, rejtélyt jelentsenek az oly fontos részletek, talányt az események akkori logikája.

A történelemnek, cselekményeknek, embereknek megvannak a maguk belső törvényszerűségei, s ezek nagyjából nyomon követhetőek. Kirajzolódik a történelem íve, az aktorok életpályája, lehetőséget adva a visszakövetkeztetésre, ítéletalkotásra is. A forradalom óta eltelt negyven esztendő segítség az igazság megismeréséhez, ötvenhat szerepének értékeléséhez a magyar és a világtörténelemben.

A diákok Petőfi Sándor szobránál gyülekeztek. A költő 1848. március 15. jelképe volt. Ez a nap olyan mélyen beágyazódott a nemzet tudatába, hogy a forradalmiságtól igencsak viszolygó Horthy-korszak is inkább kisajátítani igyekezett. A Rákosi-éra érzéketlen, ostoba politikája – részben ennek visszahatásaként is – törölte az ünnepek sorából. Az 1945-ös felszabadulás napja került a helyébe, április 4-e: a rezsim önmaga születését deklarálta Magyarország nemzeti ünnepévé. A tüntetők március 15-e mellett tettek hitet.

A tömeg Bem József szobrához vonult; ez a jelkép nem annyira a szabadságharc világforradalmár tábornoka volt, mint a fiatalok szolidaritása a lengyel változásokkal.

Ezután a Parlament következett. A hatalmas, Duna-parti neogótikus palota a jogállamiság jelképe, az országgyűlésé, melynek demokratizmusa Magyarországon mindig is megkérdőjelezhető volt. A Rákosi-rendszer újabb hazugsága: a Parlamentet a legfelsőbb népképviseleti szervvé nyilvánította, de minden hatalmától megfosztotta, a választásokat komédiává fokozta le, 99 százalékos eredményekkel. De itt volt a miniszterelnökség is, s a palota annak a miniszterelnöknek a jelképe is, akit az ország elfogadott, magáénak érzett, akinek visszatérését várta. A Parlament a tüntetőknek Nagy Imrét, nem az Országgyűlést jelentette.

A következő stáció a Sztálin-szobor volt. A világtörténelem egyik legsikeresebb, legrejtélyesebb államférfija és legvéresebb kezű zsarnoka maga volt az Isten: arcképe ott lógott nemcsak a pártirodákban, közhivatalokban, üzletekben, de sok millió ember lakásában is, szerte a világon. Neve valamikor számlálhatatlan embernek, pártnak, mozgalomnak a reményt jelentette, a második világháborúban milliók estek el őt éltetve. Ma már tudjuk, hogy példátlan zsarnoksága ugyanannyi áldozatot követelt országától, mint a világháború. Temetésén, 1953-ban százakat tiport el az őrjöngő tömeg, hogy láthassa a halottat, még egyszer, utoljára; Magyarországon is leálltak a gyárak, megállt az élet, megszólaltak az üzemek szirénái, mozdonyok sípjai, autók dudái: ezer és ezer ember fakadt sírva, siratta vezérét, bálványát, apját.

Glóriája hamar megfakult. Három év múltán sokan azok közül is, akik megsiratták, már elátkozták; ő gyalázta meg a hitüket, a szocializmust. A XX. kongresszus, noha csak egy töredékét tárta fel rémtetteinek, a vezért átfestette véres kezű despotává. A magyar nép számára 1956-ban Sztálin egyértelműen a zsarnokságot, az elnyomást jelképezte. Akik a Sztálin térre vonultak, ezt a jelképet mentek ledönteni.

Még világos volt, amikor az emberek gyülekezni kezdtek. Ezt a tüntetést nem szervezte senki; a tömeg ugyanúgy spontán igyekezett a szoborhoz, mint a tüntetők nagyobb része az Országházhoz. Aztán egyre többen jöttek a munkából, a Kossuth Lajos térről is, mivel hasztalan várták Nagy Imrét: több tízezren gyűltek össze. Létrákat támasztottak a márványemelvénynek, ahonnan április 4-én, november 7-én, május 1-jén – az új rezsim új ünnepein – a párt vezetői integettek kegyesen mosolyogva a kivezényelt százezreknek. Drótkötelet hurkoltak a nyolc méteres, 90 mázsás bronzkolosszus nyakába, teherautókkal igyekeztek ledönteni. A bálvány ellenállt; lábai be voltak betonozva a talapzatba. Szakmunkások következtek, hozzáértő emberek. A vágópisztolyok a csizma fölött beleharaptak a bronzba, csörlőkocsival húzták a kolosszust, de a szobor még mindig nem engedett. Voltak, akik feljegyezték: Sztálin szobra 9 óra 37 perckor dőlt le. Az irdatlan monstrumot teherautókhoz kötözve vonszolták végig a Rákóczi úton, a Nagykörút sarkára, az akkor még álló Nemzeti Színházhoz, majd később az egyik mellékutcába. Az októberi események alatt reggeltől estig hidegvágóval, kalapáccsal zúzták-törték a szobrot: emléket gyűjtöttek. Az ökle megmaradt; ma kiállítási tárgy. Mint november 4-e után mondogatták: a bálványt ledöntötték, de csizmái maradtak, eltaposni a forradalmat.

Sztálin némelyek számára a szocializmus megcsúfolását jelképezte, másoknak az orosz vagy a kommunista elnyomást. A rendszer jelképei egymás után áldozatul estek: a vörös zászlók már eltűntek Budapest utcáiról, a nemzetiszínű lobogókból kivágták a népköztársaság címerét. Rövidesen máglyára hányták a boltokból az orosz könyveket – s nemcsak a silány brosúrákat, a szocreál fércműveket, Sztálin barna kötésű összegyűjtött (és meghamisított) műveit, hanem Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot is: a düh nem válogat. Megkezdődött a „csillagszórás”, az üzemekről, közhivatalokról, intézményekről leverték, lefeszegették a rituálisan kötelező ötágú csillagot. Haraszti Sándor aggódva jegyezte meg Szilágyi Józsefnek, akivel együtt sodródtak a tömegben: „Ebből a tüntetésből egy nacionalista história jön ki.”⁹⁰

A Sztálin-szobor ledöntéséről, szétdarabolásáról számtalan fénykép maradt fenn. Vad törzsek járják úgy a győzelmi táncot az elejtett elefánt teteme felett, ahogy a tömeg ujjongott, köpdöste, rugdosta, verte a ledöntött szobrot. A felvonulásra a jókedv, az öröm, a remény volt a jellemző. A Sztálin téren már elszabadultak az indulatok, a düh, a győzelmi mámor tombolt.

Azok a tüntetők, akik délután 5 óra tájban kezdtek gyülekezni a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejáratánál, nem egy jelképhez igyekeztek. Meghatározott céljuk volt: be akarták olvastatni az egyetemisták követeléseit.

A Rádió vezetői bizonytalanok voltak. Kádár János állítólag fél négyig tartózkodott a stúdió épületében. Eredetileg a tüntetés betiltásának szükségességéről győzködte a rádiósokat, a gyülekezési tilalom feloldása után a követelések beolvasásáról folyt igen heves vita. Kádár közölte, hogy erről nem dönthet, referálnia kell a Politikai Bizottságnak.

A stúdióban délutánig a szokásos, 16 fős államvédelmi őrség tartózkodott. Ezt három óra tájban megerősítették a belső karhatalom („kék ávó”) 1. őrségi zászlóaljának egy szakaszával, mintegy 30 emberrel. A sorkatonák szokásos fegyverzetét kiegészítették kézigránáttal, füstbombával. A géppisztolyokhoz négy töltött tár tartozott, tartalék lőszer nem volt. A délután folyamán a stúdióba érkezett Fehér József őrnagy, a belső karhatalom parancsnokhelyettese. Azonnal erősítést kért, s ott maradt a Rádióban. Lényegében – bár nem hivatalosan – ő irányította a stúdió védelmét.

A tüntetők, mint mindenütt a városban, jelszavakat formáltak: Igazmondó rádiót; A főkaput kinyitni, magyar zászlót kirakni; Mikrofont az utcára! A Rádió vezetői sebtében kitűzettek néhány címer nélküli lobogót, s a főkapuhoz küldtek egy felvevőkocsit, hogy magnetofonszalagra vegyék a tüntetők követeléseit. Egy küldöttséget beengedtek az épületbe, hogy tárgyaljanak velük.

A Rádió elnöke az akkor 36 éves Benke Valéria volt. A felszabadulás előtt tanítónő, illegális kommunista, 1945 után pártmunkás. Kapcsolatban volt Nagy Imrével, még inkább a köréje tömörülő írástudókkal. A tárgyalások során a 31 éves Erdős Péter volt a partnere, aki nemcsak a Rajk-per után került börtönbe, de az egyetlen volt az írástudók közül, akit 1956 tavaszán is letartóztattak. Nemrég szabadult, aznap kooptálták a Petőfi-kör vezetőségébe.

A Rádió vezetői már előző este egyetértettek az egyetemisták legtöbb pontjával, de nem voltak hajlandóak beolvasni, hogy a szovjet csapatok távozzanak Magyarországról, s állítsák vissza a többpártrendszert. Két követelést, amitől harsogott a Bródy Sándor utca, hogy a mikrofont adják oda a tüntetőknek, élőben közvetítsék az utca hangját, és nyissák meg a tömeg előtt a Rádió kapuját, határozottan elutasítottak. Ez a két követelés valóban abszurd volt. De nem ez volt az egyetlen abszurdum 1956. október 23-án.

Az első küldöttséget – még számos következett – sikerült meggyőzni: a kibontakozáshoz nyugalom és rend kell, a tömeg oszoljon szét. Benke a főkapu fölötti erkélyről próbált szólni a tüntetőkhöz. Vele is az történt, mint Nagy Imrével a Parlamentnél. Elvtársaknak szólította a tömeget, mire visszakiabáltak: Magyarok vagyunk! Az erkélyről próbáltak szót érteni a tüntetőkkel a küldöttség tagjai, a Rádió ismert személyiségei. Hasztalan. Amikor Erdős Péter bejelentette, hogy tagja a Petőfi-kör vezetőségének, s ennek igazolására ledobta az utcára a megbízólevelét, lelkes taps fogadta. Amikor arra kérte a tüntetőket, hogy menjenek haza, kövekkel dobálták meg.

A környéken több építkezés volt, a muníció innen származott. Kavicsok, téglák zúzták be a stúdió Bródy Sándor utcai homlokzatának ablakait, kőzápor fogadta azt, aki kimerészkedett az erkélyre. A tüntetők válaszúton álltak: demonstrálnak vagy ostromolnak. Többen felkapaszkodtak az első emeleti erkélyre, s a betört ablakokon keresztül behatoltak a stúdió épületébe. Ez még dulakodás volt: a védők kituszkolták a támadókat a főkapun.

Este hét óra tájban a tömeg, faltörő kosnak használva a felvevőkocsit, betörte a főkaput. Az őrség közben egy századnyi erősítést kapott. A karhatalmistákat vaktölténnyel látták el, a gépkocsikon kis mennyiségű éleslőszer is érkezett, de szigorú parancsot kaptak, hogy lőni csak gyakorlólőszerrel szabad. Az egységet az akkor már dugig telt keskeny utcákban a tüntetők feltartóztatták. Csak félszáz államvédelmisnek sikerült bejutnia a stúdióba, közülük többen megsebesültek a dulakodásban, másoktól elvették a fegyverüket. Egy szakaszt beszorítottak az egyetem Múzeum körúti épületébe.

Amikor a Bródy Sándor utcai vastag kapu beszakadt, az őrség, a parancsnak megfelelően, fecskendővel, könnygázgránáttal, eleven sorfallal szorította vissza a benyomulókat. A tűzoltófecskendő vékony vízsugarat lövellt, a könnygázgránátoktól a védők idegenkedtek, nem ismerték a használatát, sokat visszahajigáltak rájuk. A stúdió szűk, alagúthoz hasonlatos bejáratában vörösre mart szemű, gáztól kótyagos katonák birkóztak az utcáról benyomuló tömeggel.

A testi erő ekkor még elég volt. A támadókat kiszorították a Rádió épületéből. Ugyanígy végződött a második roham is, amikor újra betörték a kaput.

A Rádió vezetői újra meg újra megkísérelték, hogy szót értsenek a tömeggel. Akárcsak előző este a Műegyetemen, akárcsak aznap este a Parlamentnél, a Rádióban is nem a pártvezetéstől, hanem Nagy Imrétől és körétől remélték, hogy lecsillapítja a tömeget. Válaszút előtt álltak: vagy beolvassák a fiatalok követeléseit, vagy elszabadul a pokol. Ezt azonban akkor még nem tudták, s mire kiderült, már késő volt; amikor már a fegyverek szóltak, az idő túlhaladt a követelések beolvasásán.

Nagy Imre – említettük – délután vagy kora este elutasította Benke Valéria kérését, hogy menjen a Rádióba, szóljon a tömeghez. Parlamenti beszéde után már hajlott erre, de nem mehetett, a pártközpontba hívták. „Szent meggyőződésem – írta Snagovban –, hogy ha este 7 óra körül a Rádió bemondja az ifjúság nyilatkozatát vagy felhívását, sőt még este 9 óra után is, amikor a tömeg a Parlament elől oszlani kezdett, én átmehettem volna a Rádióhoz és ott a tömeghez beszélhettem volna és közölhettem volna, hogy a Rádió az ifjúság követelését teljesíti és a felhívását leadja – a tömeg óriási lelkesedéssel fogadta volna, megnyugodott volna és elejét lehetett volna venni a későbbi véres eseményeknek.”⁹¹

Az értékelés sántít. Mindenekelőtt: Nagy Imre október 23-án este ugyanúgy nem értett egyet a két követeléssel, mint a Rádió vezetői. Láttuk, a Parlamentnél nem tudott szót érteni a tömeggel. S mire Nagy Imre a Rádióhoz érhetett volna, ott már eldördültek az első lövések, még ha vaktölténnyel is; kérdéses, milyen foganatja lett volna akkor már a szavaknak.

Losonczy Gézát Benke Valéria a Magyar Nemzet szerkesztőségében érte el. Losonczy, Vásárhelyi, Pethő Tibor 8 óra tájban a Rádióba ment, majd rövidesen megérkezett, ugyancsak Benke hívására Szántó Zoltán is. A pártvezetés sérthetetlen hiearchiája ekkorra már felbomlott. Benke kérte Losonczyt, beszéljen a tömeghez. Losonczy kiment az erkélyre, s megállapította, hogy már lehetetlen. Nekik is az volt a véleményük, hogy a tüntetők követelései elfogadhatatlanok. Losonczy is felhívta Nagy Imrét, de ő is elutasító választ kapott; Nagy akkor már a Parlamentbe készült.

Losonczyék visszamentek a szerkesztőségbe, ahol Boldizsár Iván körtelefonnal igyekezett rávenni a napilapok szerkesztőségeit, hogy ne adják le Gerő beszédét. Ezután a társaság lement vacsorázni a Hungáriába; van, aki még arra is emlékszik, hogy Losonczy sült halat, Kosáry Domokos hirtelensültet evett. A nemrég újra megnyílt előkelő étteremben fekete ruhás pincérek hordták az ételt, az italt a hófehér damaszttal megterített asztalokra. A Rádiónál már lőttek, a Szabad Nép közeli székházát elfoglalta a tömeg. A zsúfolt étteremből egy-egy vendég olykor átsietett a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színházhoz, megnézni, mi van az utcán, majd visszatért a Hungáriába, megbeszélni a történteket, a várható eseményeket. Losonczy és Vásárhelyi 11 óra tájban hazamentek. Még nem eszméltek rá, hogy a felvonulásból kialakult tüntetés átcsapott zendülésbe.

A Bródy Sándor utcában sok lakó kirakta rádióját a nyitott ablakba. Az este nyolc órakor elhangzott Gerő-beszéd a Rádiónál is olaj volt a tűzre: a tömeg felhördült. Ezután érkeztek nagyobb csoportok a Sztálin térről, a Parlamenttől, egyik részük diadal- és mámorittasan, a másik lehangolva, kielégítetlenül. Ekkor már itt is, ott is elhangzott: a Rádiónál az ávósok ölik a népet. Amikor az első sortűz eldördült, Fehér őrnagy nyugtatólag mondta a Rádió vezetőinek: vaktöltény. Erdős Péter visszakérdezett: De tudja ezt a tömeg is?

Okmányszerű hitelességgel nem lehet megválaszolni, ki lőtt először a Rádiónál. Valószínűleg az őrség. Annak ellenére, hogy mind a politikai, mind a belügyi, honvédelmi vezetés, mind a Rádióban lévő parancsnokok szigorúan megtiltották a fegyverhasználatot. A kézitusák, szuronyrohamok, kőzáporok közepette több védő megsebesült, s valószínűleg volt, aki fenyegetettségében, ijedtségében vagy dühében mégis élesre töltött. Ezt a hatalmas épülettömbben nem lehetett ellenőrizni. S minden védő kezében volt fegyver, a támadóknál pedig alig. A mentők által regisztrált első három, golyó ütötte seb lábat ért; ebből arra lehet következtetni, hogy célzottan adták le, riasztásként.

Kilenc óra után terjedt el a Kossuth Lajos téren, a Sztálin-szobornál, a Rákóczi úton, a Nagykörúton, a Múzeum körúton hömpölygő tömegben, hogy a Rádiónál az ávósok ölik az egyetemistákat. (Akkor a köztudatban még minden tüntető egyetemista volt.) Ebben nagy szerepe volt a vaktölténnyel leadott sortüzeknek. Aki egy kicsit távolabb állt, csak a lövések hangját, a sortüzeket hallotta, s máris szájról szájra adták, teherautókról ordítozták: ölik a diákokat, ölik a gyerekeinket! Fél órába se telt, és harsogott az utca: gyilkos ávó! A rádiónál 10 óra tájban már nem Nagy Imrét, nem az egyetemisták pontjainak beolvasását követelték. Egyetlen jelszó volt csak: fegyvert!

A Rádiótól alig egy kőhajításnyira, a Gólyavárban tartották aznap délután 1/2 6-tól a Petőfi-kör orvosvitáját. A jegyzőkönyv szerint 8 óra tájban érkezett a hír, hogy a tüntetők be akarnak hatolni a Rádió épületébe. Az elnöklő Pataky István dr., a Petőfi-kör vezetőségének tagja: „Le kívánom szögezni, hogy nem tartom valószínűnek, hogy az a fegyelmezett, imponálóan kivonuló ifjúság, a mi fiaink lennének feltétlenül azonos azokkal, akik most a Rádió előtt tüntetnek. (Éljenzés és taps.)” Fél óra múlva egy főhadnagy – később a Kilián laktanyában esett el a felkelők golyójától – jött be az utcáról, s kérte a vezetőket, álljanak a tüntetők élére, teremtsenek rendet, „mert a mi ügyünkről van szó”. 9 óra tájt tért vissza az ülés társelnöke (ugyancsak a Petőfi-kör vezetőségének tagja), aki vállalta, hogy tájékozódik az utcán. Beszámolt a teljes káoszról; „a mieink közül egyet sem láttam, viszont egy csomó olyan van, akinek ruhája azt árulja el, hogy inkább lumpenproletár. Ez pedig arra vezet engem, hogy azt javasoljam, hogy ennek a tömegnek az élére mi nem tudunk állni, hogy helyes irányba menjenek.” Este 10 óra tájt érkezett az első hír, hogy a Rádiónál lőnek. Az elnök: „Engedjék meg, hogy az eseményekkel kapcsolatban egy határozati javaslatot terjesszek be, amely szerint a Petőfi-kör nyilvános vitájának résztvevői egyetértenek az egyetemi ifjúság fegyelmezett felvonulásával, de el kívánják határolni magukat a felelőtlen rendbontóktól.”⁹² A vita 10 óra 20 perckor végződött; ennyit változott öt óra alatt a pesti utca.

Az este, az éjszaka folyamán a Rádió kivételével majd minden támadás célja az volt, hogy a felkelők fegyvert, lőszert szerezzenek. Este fél hétkor behatoltak az Athenaeum Nyomdába, de csak azért, hogy kinyomtassák követeléseiket. 10 óra tájban elfoglalták a Szabad Nép székházát; Révai Józsefet csak a hátsó bejáraton sikerült kimenekíteni azoknak az újságíróknak, akik legádázabb ellenfelei voltak. A támadókat nem érdekelte – nyilván nem is tudták –, hogy a szerkesztőség röplapot nyomatott: szolidaritást vállalnak a felkelőkkel, elítélik az ÁVH fegyverhasználatát, követelik a belügyminiszter lemondását; a nyomdászok megtagadták, hogy kinyomtassák Gerő beszédét. A lázadók összetörték, az utcára dobálták a szerkesztőség berendezését, iratait, fölgyújtották a házban lévő könyvesboltot, leverték az épület homlokzatáról a vörös csillagot; a könyvesbolt feletti neonfeliratból: SZABAD NÉP, annyit hagytak meg: ..A... NÉP. Inkább vandál pusztítás volt ez, nem megfontolt támadás, a nyomdát meg sem kísérelték elfoglalni. A székházban ravatalozták fel, holttestét nemzetiszín zászlóval letakarva, a felkelés feltételezett első áldozatát. Donáth Ferenc valamivel 10 óra előtt hagyta el a székházat: „Ekkor már látni lehetett, hogy az események feltartóztathatatlanul rohannak előre és hogy eddigre olyan tömegek jöttek mozgásba, amelyek messze túlhaladták a délutáni főiskolás tüntetést.”⁹³

Az éjszaka folyamán többször megtámadták a lakihegyi adót, hogy megszakítsák a rádióadást. Az államvédelmi őrség jelentős erősítést kapott (120 páncélostiszti iskolás, 200 légvédelmi tüzér, 40 határőr, egy harckocsizászlóalj), a támadásokat visszaverték, 40 foglyot ejtettek.

Évtizedekig tényként – s a szervezett ellenforradalom bizonyítékaként – volt olvasható, hogy a felkelők elfoglalták a józsefvárosi nemzetközi telefonközpontot. Ezt egy Horváth Mihály téri lakos jelentette a pártügyeletnek: éjjel 1 órakor három tehergépkocsin sisakos civilek érkeztek, s hatalmukba kerítették a központot. A „sisakos civilek” azonban a P. F. 9497 számú híradóegység volt, amely a vezérkar parancsára szállta meg a telefonközpontot, az éjszaka során több támadást visszavert, biztosította a nemzetközi telefon-összeköttetést, még lehallgató-szolgálatot is szervezett; hajnali 3 órakor befogadott egy tucat ávóst, akik nem tudtak bejutni a Rádióba. Ennek ellenére többször küldtek szovjet és magyar egységeket a telefonközpont visszafoglalására.

Szállítóeszközöket már az este folyamán nagy számban szereztek a tüntetők. „Fél nyolckor általában valamennyi végállomás jelenti, hogy a forgalmi helyzet tűrhetetlen – olvasható a Fővárosi Autóbuszüzem jelentésében. – A kocsik egy részét a vonalon otthagyta a személyzet, másrészt az ellenforradalmárokat fuvarozták, kényszerből vagy anélkül.”⁹⁴ Este 7-ig 4 TEFU-telepről 150 tehergépkocsit vittek el. Sok teherautó került a gyárakból is. Ennyi járművel akár egy kisebb hadsereget is lehetett volna szállítani, bár a legtöbb gépkocsi csak fel-alá száguldozott, hozta-vitte a híreket, embereket.

A Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség jelentése szerint először a csepeli szervezet helyiségét foglalták el, este 11 órakor, a többit csak éjfél után. 400 kispuska, elég sok kispuskalőszer, hadipuskák és karabélyok (lőszer nélkül) kerültek a felkelők kezébe. A két fegyvergyár közül a Lámpagyárat (a korábbi Frommert) a gyári rendészet vezetőjének jelentése szerint 23 óra 45 perckor foglalták el; légpuskákat, sportpuskákat, vadászpuskákat, 4 karabélyt, töltényeket zsákmányoltak. Hajnali fél 1-kor vitték el a lőszerkészletet. Az adatok ebben az esetben is ellentmondásosak. A KGM rendészetének október 30-i feljegyzése szerint a gyárból 24-én 1 órakor 600 puskát és 20.000 töltényt zsákmányoltak, majd a megismételt támadáskor még mindig találtak fegyvert és lőszert. Az 1956. december 6-i kármegállapítás alapján a gyárból 82 puskát, 33 karabélyt, 101 pisztolyt, 11 FÉG-puskát, 465 légpuskát, 497 sportpuskát, 9 vadászpuskát és 400.000 töltényt vittek el. A Danuviából éjjel 1 órakor zsákmányoltak 50 géppisztolyt, golyószórót, géppuskát és 30 láda lőszert. A Timót utcai fegyverbázist éjfélkor érte az első támadás, de a nagy létszámú, jól felfegyverzett őrség (60 tiszt, 130 sorkatona) visszaverte. A raktárban lévő 10 vagon gyalogsági lőszert és fegyvert délután 3 órakor elszállították a Ferencvárosi pályaudvarra, majd az éjszaka folyamán átvitték a Rákosrendezőre; az őrizetlen szerelvény ott vesztegelt október 25-ig, amikor elvontatták Tápiószecsőre.

Este 11 óra után a felkelők megtámadtak több katonai kiegészítő parancsnokságot, rendőrkapitányságot és őrsöt, de ahol felülkerekedtek, ott sem találtak nagyobb mennyiségű fegyvert: a VIII. kerületben 3 puskát, a Kelenföldi pályaudvaron lévő őrsön 4 géppisztolyt, 1 kispuskát zsákmányoltak. A főkapitányságot éjféltájban vették körül a felkelők, majd többször megtámadták; a rendőrök a támadást visszaverték, 150 foglyot ejtettek.

A Kossuth Tüzértiszti Iskolát először 19 órakor vette körül a tömeg; az őrség felszólítására a felkelők akkor még távoztak. Éjszaka több támadást már fegyverrel vertek vissza. A Kilián laktanyát először 22 óra 15 perckor támadták meg, de csak 10 géppisztolyt és 30 pisztolyt zsákmányoltak. Mintegy 200 „lapátos katona” fegyvertelenül a felkelőkkel tartott. A laktanyába újra meg újra behatoltak fegyverekért. A tüzértiszti iskola 22 órakor kapott parancsot, hogy foglalja vissza a Kiliánt; az egység lőszert nem vihetett magával, még szuronyt sem. Az osztag összekeveredett a tömeggel, volt, aki átadta a fegyverét, volt, akitől elvették; hajnaltájt dolguk végezetlenül tértek vissza laktanyájukba. A Petőfi laktanyát 23 óra tájban vette körbe mintegy 800 tüntető; a tömeget feloszlatták. A Bem laktanyába 22 óra után háromszor is behatoltak, kisebb mennyiségű fegyvert, lőszert zsákmányoltak. A laktanyában mindössze 40-50 katona (írnokok, szakácsok, gyengélkedők) tartózkodott; az ott állomásozó őrzászlóalj egységei különböző objektumokhoz voltak kivezényelve.

A fegyvergyárakból, raktárakból, laktanyákból nagyobb mennyiségű fegyverhez, lőszerhez a felkelők csak éjfél után jutottak. A Rádió katonai parancsnoka 22 óra 40 perckor jelentette a Honvédelmi Minisztériumnak, hogy az épület szilárdan a kezükben van.

A kórházi adatok is erről tanúskodnak. A mentőket először 20 óra 44 perckor, majd 20 óra 47 perckor hívták ki a Rádióhoz; mindkét esetben egy ÁVH-s sérült meg téglától, illetve kőtől. 21 óra 13 perckor, 21 óra 25 perckor, 21 óra 36 perckor jelezték a támadók első sebesültjeit: mindháromnak a lábába lőttek. 21 óra 37 perckor jelentették a felkelők első, 23 óra 17 perckor második halálos áldozatát. A védők első halottjáról 22 óra 14 perckor érkezett hír. A sebesültek száma 22 óra után szaporodott. Az István Kórház és a Honvédkórház 21 óra 30 perckor, a Péterfy 22 órakor, az Üllői úti Sebészeti Klinika 23 óra körül, a Bakáts téri Kórház 24-én hajnalban fogadta az első sebesülteket.

A felkelők a késő esti órákban csak az ÁVH-soknak küldött utánpótlásból, a Rádióhoz vezényelt honvédalakulatoktól szereztek fegyvert, lőszert. A Honvédelmi Minisztérium eseménynaptárában 23 óra 30 perces keltezéssel ez a bejegyzés olvasható: „A hadsereg zöme szimpatizált a tömegekkel.”⁹⁵

Majd minden forradalom megszüli a maga himnuszát, csatadalát. Ez 1956-ban Tamási Lajos verse volt: Piros a vér a pesti utcán. Sok tízezer példányban terjesztették.

Délután és este erősítésül a Rádióba érkezett a belső karhatalom 1. őrségi zászlóaljának 100, majd 120, a 2. zászlóalj 150-200 harcosa; az ÁVH tartalékai kimerültek. A katonák általában puskával voltak felszerelve, egy részük géppisztollyal, 3-4 golyószórójuk, több láda kézigránátjuk volt. A parancsnokság több alkalommal igyekezett fegyvert és lőszert juttatni a stúdióba, ennek egy része a felkelők kezébe került. A támadók feltépték az utcaköveket, hogy a gépkocsik ne tudjanak haladni, minden járművet megállítottak, többet felgyújtottak, felborítottak, ezekből emeltek torlaszokat.

Ötszáz fegyveres nem kevés egy épület védelmére. Csakhogy a Rádió nem egy épület, hanem egy hatalmas háztömb, a Bródy Sándor utca, Szentkirályi utca, Puskin utca, Múzeum utca által körbefogva, benne a régi stúdióépület, átépített egykori bérházak, a volt köztársasági elnöki rezidencia, egy romos palota, a magas vasráccsal övezett díszkert, az újonnan épült földszintes garázsok, műhelyek, raktárak, technikai helyiségek. A szűk Bródy Sándor és Szentkirályi utcában szemben hatalmas bérházak, ahonnan tízméteres távolságból lehetett a stúdiót tűz alatt tartani, a harmadik oldalon a Múzeumkert, ugyancsak eszményi búvóhely. A Múzeum utcai hátsó bejárat védtelen és védhetetlen volt, de ezt a támadók hajnalig nem ismerték. Az utánpótlás nagy része – ember és hadianyag – itt jutott be a Rádióba, sok rádiós itt távozott. A sebtében odavezényelt védők soha nem jártak ebben az épületlabirintusban, ahol még a régi rádiósok is eltévedtek, nem ismerték az átjárásokat, pincéket, padlásfeljárókat, kijáratokat.

A védelem nem volt megszervezve. „A jelekből arra következtettem – emlékezett a Rádió elnöke –, hogy a védelemre kiküldött egységeknek nincs egy főparancsnokuk. Erre utalt, hogy az egyes akcióknál a különböző fegyvernemektől ott lévő parancsnokok egymással vitatkoztak, állandóan határozatlanságot, bizonytalanságot éreztünk.”⁹⁶ Benke Valéria egyébként azt hitte, hogy a civilben lévő Görög ÁVH-ezredes a védelem parancsnoka, a pártközpontból a HM-be küldött katonai bizottság azt, hogy Liszt ezredes, a politikai főcsoportfőnökségről.

A Hadtörténeti Levéltárban van egy keltezés nélküli, géppel írt eseménynaptár az október 23-i, 24-i eseményekről; valószínűleg a hadműveleti csoportfőnökség vezette.

Amikor már látható volt, hogy az államvédelmisek egyedül nem lesznek úrrá a helyzeten, először – 18 óra 10 perckor – a Petőfi Akadémia tisztjeit riadóztatták. Azokat, akik egyértelműen a tüntetés, az egyetemisták követelései mellett foglaltak állást. Most azonban másról volt szó: a Rádió ostromáról. A tisztek habozás nélkül teljesítették a parancsot: 18 óra 57 perckor százötven tiszt indult tehergépkocsikon a stúdióhoz. Puskával, szuronnyal, fejenként 40 tölténnyel. A parancs ugyanaz volt, ami a Rádió védőinek: lőni szigorúan tilos.

Arról nem tud az eseménynaptár, hogy a tisztek nem jutottak be a Rádióba. A Múzeum körúton a tömeg körülvette a gépkocsikat, pfujozták, köpdösték az akadémistákat, némelyiket megverték. Mit érezhettek a tisztek, akik a lelkük mélyén az utcával értettek egyet? Még saját védelmükre sem használtak fegyvert. „A dolgozó népet szolgálom” – ez az eskü volt a legfőbb parancsuk. S a dolgozó nép állta útjukat. Az akadémia jelentése szerint a tüntetőknél ekkor még nem láttak fegyvert, de a stúdió körüli tömeg szeme vörös volt a könnygáztól. Az egység visszatért az akadémiára.

Arról sem tud az eseménynapló, hogy a honvédelmi miniszter parancsára a Petőfi akadémiások 22 órakor újra elindultak a Rádióhoz. Ezúttal fegyver nélkül, csak a köpenyzsebükben pisztollyal, kézigránáttal. Piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva, negyvennyolcas dalokat énekelve közelítették meg a stúdiót. A védők azt hitték, a felkelők segítségére jöttek: könnygázzal, füstbombákkal, riasztó lövésekkel fogadták őket. Mindössze harminc-negyven tiszt jutott be a hátsó bejáraton a stúdióba. A többit a tömeg szétzilálta, néhányan átálltak a felkelőkhöz, soktól elvették a fegyverét, a többi visszatért az akadémiára. Jelentésük szerint a tüntetőknél még ekkor sem láttak fegyvert, noha akkor már volt, de bizonyára kevés.

Az eseménynaptár arról sem tud, hogy a Bem laktanyában állomásozó őrzászlóalj egy századát is a Rádióhoz vezényelték. A hátsó bejáraton jutottak be ők is. Parancsnokuk, Kővágó alezredes átadta egységét Fehér őrnagynak, és megállapította, hogy a stúdióban teljes a fejetlenség. A honvédeknek a géppisztolyokhoz két, a golyószórókhoz három tár lőszerük volt. Kővágó ezredes visszatért a laktanyájába, ahol ugyanakkora volt a fejetlenség; a felkelők az éjszaka folyamán őt is letartóztatták.

Nem tud az eseménynaptár arról sem, hogy 20 óra után a miniszter a páncélos szertárból két harckocsit rendelt a Rádióhoz. Az egyik el sem jutott oda; a Kossuth Lajos utcánál villamosokból, gépkocsikból emelt barikádnál elakadt és visszatért a szertárba. A másik 21 óra tájban ért a stúdióhoz – lőszer nélkül –; a felkelők ellepték a harckocsit, a kezelőlegénység magára hagyta.

Az eseménynaptár szerint a nagytarcsai vegyvédelmi zászlóalj 20 órakor kapott parancsot, hogy küldjön a Rádióhoz egy századot könnyfakasztó gránáttal. Parancsnokul Zólomy László ezredest nevezték ki, a hadműveleti csoportfőnökségről. A század eltévedt, Zólomy csak nehezen találta meg őket, az osztag egyik részét a Bródy Sándor utcán, a másikat a Szentkirályi utcán át akarta bejuttatni a stúdióba. Csak a Zólomy által vezényelt szakasz jutott be. A katonáknak fegyverük nem volt.

A Honvédelmi Minisztérium Zólomyt nevezte ki a Rádióban lévő csapatok parancsnokává. Katonája nemigen volt, az államvédelmisek inkább a saját parancsnokaikra hallgattak. Igaz, Zólomynak, mint a legtöbb honvédtisztnek, inkább volt szívügye az ostromlók meggyőzése, mint legyőzése. Amikor az egyik tűzszünetben kiment a támadók közé, hogy jobb belátásra bírja őket, betuszkolták egy kapualjba, letépték a váll-lapját, majdnem meglincselték.

Az eseménynaptár szerint 20 óra 15 perckor a 20. híradós ezred százötven, majd újabb száz katonáját irányították a stúdióhoz. Körülbelül akkor érhettek oda, amikor a tömeg másodszor is betörte a kaput. A katonák az államvédelmiekkel együtt szuronyrohammal kiszorították az ostromlókat a Bródy Sándor utcából a Szentkirályi utca és a Puskin utca sarkáig, s kordont vontak a stúdió köré. 21 órakor állítólag több harckocsi érkezett – nem tudni, honnan – és átszakította a kordont. Más forrás szerint a támadók zilálták szét a híradósokat, akik 21 órakor visszatértek a laktanyájukba. 21 óra 20 perckor a 43. híradós ezred kétszáztíz katonáját küldték a Rádióhoz – lőszer nélkül –, de a tömeg a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkán megállította a gépkocsioszlopot, kövekkel dobálták a katonákat, lövések dördültek el, egy harcos meghalt, a parancsnokot le akarták lőni, a gépkocsik egy részét felgyújtották. A katonáktól elvették a fegyvert, volt, aki átállt, a maradék 22 órakor visszatért a laktanyába.

Riadóztatták a rendőrséget is. Kopácsi főkapitány parancsára a Mosonyi utcai rendőrlaktanyából hatvan rendőrt irányítottak gépkocsin a Rádióba; az osztaggal tartott a Kun utcai tűzoltóság fecskendős kocsija is. A rendőrök a Szentkirályi utca–Bródy Sándor utca sarkán két tűz közé kerültek, halottjuk, több sebesültjük volt, a tűzoltófecskendőket a felkelők átvágták. Éjfélkor az osztagot Kopácsi visszavezényelte a laktanyába. A Rendőrtiszti Főiskoláról is küldtek 3 tehergépkocsi hallgatót, fegyverrel, lőszer nélkül, de a tömeg őket is szétzavarta, lefegyverezte.

Az eseménynaptár szerint Zólomy ezredes 22 óra 40 perckor jelentette, hogy a Rádió szilárdan a kezükben van. Kérte, hogy a környező utcákat zárják le harckocsikkal, amire joggal kapott ígéretet: a minisztérium utasítására az esztergomi hadosztály piliscsabai ezrede 20 óra 15 perckor 17 harckocsival elindult Budapestre.

A hadosztályt már délután riasztották; Mecséri János ezredes hadosztályparancsnok 17 óra 30 perckor jelentette, hogy a hadosztály bevetésre készen áll. A minisztérium Hídvégi vezérőrnagyot küldte Esztergomba ellenőrizni, hogy nem osztanak-e ki lőszert. A piliscsabai ezred (300 katona, 200 puskával, 30 géppisztollyal, 8 golyószóróval, 6 géppuskával) harckocsijai lőszer nélkül indultak útnak, a gépesített lövészek karhatalmi lőszerét külön gépkocsin, beládázva, az osztag végén szállították. Két harckocsi már útközben felmondta a szolgálatot, kiállt a sorból. A város határában, a Budai Nagy Antal laktanyában Hegyi László vezérőrnagy várta a piliscsabaiakat és tartott eligazítást: a Rádiót támadják, fel kell szabadítani, fegyvert használni szigorúan tilos, a harckocsik és a csatárláncba formálódó katonák tisztítsák meg az utcát a tömegtől.

A három zászlóaljból egy el sem jutott a Rádióba; a Múzeum körúton a tömeg körülvette a gépkocsikat, a katonák elvegyültek a tömegben. Solymosi alezredes, ezredparancsnok harckocsijával a Rádió főbejárata elé állt s bement jelentkezni. Hegyi vezérőrnagy gépkocsija lemaradt, a tömeg csaknem meglincselte a tábornokot, a katonák alig tudták kiszabadítani; a vezérőrnagy visszatért a minisztériumba. Mire Solymosi megtalálta a védelem, a Rádió vezetőit és tárgyalt velük, majd visszament a kapuhoz, alakulata eltűnt. A Puskin utcában talált rá 3 harckocsira s a megmaradt lövészekre, akik a gépkocsik alatt hasaltak. Az osztag nagy része szétszóródott, fegyverüket elvették vagy átadták. Éjféltájban Solymosi kiosztotta a maradék lőszert, s néhány levegőbe lőtt sortűzzel kiszabadította embereit a tömegből. A riasztólövésekre a stúdió védői válaszoltak: azt hitték, őket támadják. A piliscsabaiak bevették magukat a Múzeum-kertbe, ahol hajnali 3 órakor szovjet harckocsik tüzeltek rájuk; a felkelők a tankokat lőtték, a harckocsik a honvédeket. Ekkor gyulladt ki a Nemzeti Múzeum. Az egység visszavonult a Kálvin térre, ahol egyre több leszakadt katona csatlakozott hozzájuk. 4 halottjuk és 16 sebesültjük volt.

Éjféltájban már teljes erővel tombolt a harc a Rádiónál; a védők lőszere fogyott, a támadók egyre több fegyvert és lőszert kaptak. Lőparancsuk a védőknek még mindig nem volt. Zólomy ezredes sem adott – adhatott – tűzparancsot, „de természetes volt – írta –, hogy a védők a felkelők tüzére tüzeléssel válaszoltak”.⁹⁷ A tűzparancsot végül is fél egykor adták ki, amikor a védők sorsa már megpecsételődött. Az eseménynaptár szerint Zólomy 2 óra 20 perckor jelentette a minisztériumnak, hogy a helyzet válságos. Görög ÁVH-ezredes hajnali háromkor adott hasonló jelentést a belső karhatalom parancsnokságának.

A Rádió vezetői, a védők parancsnokai szakadatlanul hívták a pártközpontot, a Honvédelmi Minisztériumot, a belső karhatalom parancsnokságát: küldjenek segítséget. „Benke elvtársnő – olvashatjuk a pártközpont ügyeleti naplójában – segítséget kér, mert az ott lévő karhatalom kevés. Gábri et. [a pártközpont őrségének parancsnoka] nem tud segítséget adni, mert azt mondja, nincs több rendőr.”⁹⁸ Nem volt több embere Orbán ezredesnek, a belső karhatalom parancsnokának sem. A Honvédelmi Minisztériumban teljes volt a káosz. Egymástól függetlenül intézkedett, küldött csapatokat a miniszter, a vezérkari főnök, a politikai főcsoportfőnök, a híradó csoportfőnökség ügyeletese, a minisztérium főügyeletese, a miniszteri iroda vezetője, a néphadsereg műszaki parancsnoka – hogy csak azokat soroljuk, akikről tudunk. A sok botcsinálta tábornok és főtiszt elkövette azt a hibát, amit egy őrvezetőnek sem lett volna szabad: nyakra-főre adták a parancsokat, és senki sem ellenőrizte végrehajtásukat. Éjféltájban a vezérkari főnök jelentette a pártközpontnak, hogy 2000 honvédet vezényeltek a stúdióhoz. A pártvezetés ennek alapján joggal közölhette a védőkkel, hogy a segítség útban van. Nem tudták – miként a hadvezetés sem –, hogy a sok lépcsőben, kisebb egységekben odavezényelt katonák döntő többsége nem jutott be a Rádióba, a tömeg szétzilálta őket, felmorzsolódtak, a felkelők a honvédektől szereztek fegyvert, lőszert.

A vezetés fejetlenségén kívül a stúdió elestének döntő oka az volt, hogy mindenáron el akarták kerülni a vérontást. Tyihonov altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium főtanácsadója az 1953-as berlini példára hivatkozott, amikor a harckocsik „flottademonstrációja” elegendő volt, hogy a felkelők szétszéledjenek. Ebben bíztak a magyar katonai vezetők is: a honvédek harckocsikkal, puskatussal, szuronyrohammal, könnyfakasztó gránátokkal fel tudják oszlatni a tömeget. Nem döbbentek még rá, hogy Budapest nem Berlin, s 1956 nem 1953.

Mélyebb oka is volt, hogy el akarták kerülni a vérontást. 1956-ban minden vezetőt furdalt a lelkiismeret a törvénytelenségek, az ártatlanul kiontott vér miatt. 23-án éjjel még a Katonai Bizottság legmegrögzöttebb sztálinistája, Kovács István, a Budapesti Pártbizottság első titkára is ellenezte a fegyverhasználatot. A félelem az erőszaktól, a kollektív bűntudat rányomta a bélyegét a vezetőkre.

A katonák pedig nem akartak harcolni. A Rádió műszaki igazgatója 1957-es emlékezésében elmondta, hogy éjfél előtt beszélgetett Kovács László őrnaggyal, a Petőfi Akadémia tanárával, aki háborgott, mert „fegyverrel vezényelték ki őket, ami őt felháborította, hogy a nép ellen fegyveresen menjenek, agitálni kell az emberek között”.⁹⁹ Kovács őrnagyot, aki valóban kiment agitálni az utcára, lelőtték. Benke Valéria: „Nyilván nem erősítette a védelem morálját az a tény sem, hogy a Rádiót körülvevő tömeg jelentékeny része fiatalokból állt. Többen még ismerősökre is akadtak: Láng-gyári ifjúmunkásokat, kommunista ifiket, munkás-egyetemistákat láttak.”¹⁰⁰ A védők este és éjszaka negyven foglyot ejtettek, akik behatoltak az épületbe. A többségük 16 év körüli ipari tanuló volt, kispuskával felfegyverkezve.

A védők órákig sürgették a tűzparancsot; amikor megkapták, visszarettentek. Még az ÁVH-sok is. Erdős Péter: „Amikor bejött Fehér, és bejelentette, hogy megkapták a tűzparancsot, nem éppen öröm sugárzott az arcáról.”¹⁰¹ Konok ezredes, akit a minisztérium politikai főcsoportfőnökségéről küldtek a Rádióba, így érvelt: „Ezek a gyerekek is mieink, az ellenforradalmárok pajzsként használják őket, lehetetlen, hogy mi szót ne értsünk velük, ha megértik, miről van szó, elmennek.”¹⁰² Döntés született, hogy a parancs ellenére húsz percig nem lőnek. A Petőfi akadémisták – akkor már valóban az életüket kockáztatva – újra kimentek az utcára. Kísérletük eredménytelen maradt; a felbőszült tömegre nem lehetett érvekkel hatni.

Az immár parancsra eldördülő sortüzek ellenére hajnalban egyre több felkelő jutott be az épületbe. A Rádió egy része fel volt állványozva, sok támadó az állványokon keresztül jutott a stúdióba; állítólag ők nyitották ki belülről a főkaput. A Puskin utcai hatalmas, kétszárnyú vaskaput betörték. Most már megindult a roham a Szentkirályi utca, a Múzeum utca felől is. Az épületben emeletről emeletre, szobáról szobára folyt a harc.

4 óra körül Gerő titkára kommünikét olvasott be a Rádió vezetőinek: Budapesten a rend helyreállt. A kommünikét épp gyorsírással jegyezték, amikor géppisztolysorozat pásztázta a szobát. A rádiósok fellázadtak, a kommünikét nem olvasták be. Benke Valéria ezután hagyta el a stúdiót. Amikor a pártközpontba ért, idegrohamot kapott: ott kellett volna maradnia a Rádióban, meghalni a többiekkel. Nagy Imre vigasztalta; hősöknek nevezte a Rádió védőit.

A támadók reggel 9 órakor elfogták Fehér őrnagyot; állítólag tarkón lőtték, mert nem volt hajlandó parancsot adni a megadásra. 10 óra tájban a Rádió elesett. Az utolsó lövéseket 11 órakor hallották.

A felkelők a rádiósokat, a honvédeket szabadon engedték, a karhatalmistákat letartóztatták, néhányat agyonlőttek, a többség megmenekült: ki civil ruhába bújt, kit elengedtek, ki elrejtőzött. Másnap, amikor a piliscsabai ezred szovjet harckocsi-támogatással visszafoglalta a Rádiót, még 50 államvédelmi katona bujkált az épület pincelabirintusában.

Az ostrom során elesett a belső karhatalom parancsnokhelyettese, párttitkára, a Petőfi Sándor Politikai Tisztképző Akadémia parancsnokhelyettese, tanára; 19 tiszt és 23 sorkatona, kétharmaduk államvédelmis. Ezek a számok nem tartalmazzák a Rádióhoz küldött egységek halottait. A honvédség 23-án 2 tisztet és 2 harcost, 24-én 12 tisztet és 15 harcost vesztett, zömmel a Rádiónál.

A Központi Katonai Kórház kimutatása szerint 23-án 16, 24-én 128 sebesültet vettek fel, az 1. sz. Sebészeti Klinikán 23-án kettőt, 24-én ötvennyolcat. Kilenc nagy budapesti kórházban (Szövetség utcai, Schöpf-Mérei, Bakách téri, János, Balassa, Tétényi úti, Bajcsy-Zsilinszky, Szabolcs utcai) 24-én 298 sebesültet ápoltak; a Trefort utcai rendelőben 1700 könnyű sérültet láttak el.

A Központi Statisztikai Hivatal szigorúan titkos, 1957. május 5-i kimutatása szerint október 24-e volt a felkelés legvéresebb napja. 23-án 30, 24-én 210 ember halt meg Budapesten a harcokban, nagy többségük bizonyára a Rádiónál.

A felkelők az épületet elfoglalták, de céljukat nem érték el: a Rádió nem került a kezükbe. A harc már a stúdió helyiségeiben folyt, amikor a lakihegyi adó üzemvezetőjét értesítették, nincs már feszültségük, egy kis gramofonról közvetítenek zenét. A Szabad Európa Rádió lehallgatói feljegyezték: „Kb. 7 h 30 perckor torzított, lassított zenét adtak, 7 h 45 perc körül pedig egyáltalán nem volt műsor kb. 4 percen keresztül.”¹⁰³ Az adást Lakihegyen keresztül átkapcsolták a Parlamentbe.

A rádióban 14 óra 23 perckor, közvetlenül azután, hogy feloldották a felvonulási tilalmat, olvasták fel a hírt: „Ma este húsz órakor Gerő Ernő elvtárs, az MDP Központi Vezetőségének titkára Rádióbeszédet mond.”¹⁰⁴ A mechanizmus működött: estére a tüntetésnek bizonyára vége lesz, s az első titkár megmondja majd az országnak, mit gondoljon és mi a teendő. Az akkor 58 éves Gerő, a rezsim szürke eminenciása, majd első embere, külsőleg is, alkatilag is ellentéte volt Rákosinak: Rákosi alacsony és kövér, Gerő szikár, hajlott hátú, szemüveges; Rákosi tudott joviális, kedves, megnyerő lenni, Gerő nem mosolygott, rideg volt, távolságtartó. 1918-ban lett tagja a kommunista pártnak, a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált. Ottani tevékenységéről keveset tudunk, talán nem véletlenül. A spanyol polgárháborúban szerepe volt a Szovjetunió nézeteitől eltérő szélsőbaloldali, anarchista, trockista erők (és szovjet állampolgárok) likvidálásában. Magyarországra a párt második embereként érkezett haza, a gazdasági élet teljhatalmú ura lett, de befolyása döntő volt a politikában is.

Gerőnek délután be kellett volna mennie a stúdióba, hogy magnetofonra vegyék a beszédét. Az idő múlt, hiába várták. Technikusok mentek a pártközpontba, hogy felvegyék a beszédet. Aztán nyilvánvaló lett, hogy erre sincs idő. Gerő titkársága jelezte, hogy a beszéd 45 perces lesz.

Miközben a rádiósok várakoztak, Gerő elkészült a beszéddel s felolvasta a Politikai Bizottság jelenlévő tagjainak. Mint ez szokásos volt, mindannyian egyetértettek. A beszéd végül is 15 perces lett, egyenes adásban közvetítették. A negyedórás beszéden dolgozott Gerő órákig, miközben felbolydult a város, a Sztálin-szobrot döntögették, a Rádiónál már pattanásig feszült a helyzet. Ezen is mérhető, milyen változáson ment át a magyar kommunista mozgalom alig néhány év alatt. A koalíciós években a kommunista vezetők nem kis része kiváló szónok volt, magával tudta ragadni, fel tudta lelkesíteni, meg tudta győzni tíz- és százezres hallgatóságát. A viharokat kavaró, embereket formáló népgyűlések, szónoklatok tüze kihamvadt, a meggyőzés többé nem volt fontos. A megmerevedett hatalmi struktúra, a bizánci rituálé tízszer is megrágott, patikamérlegre tett jelzőkkel árnyalt beszédeket követelt, melyeket addig gyalultak, simítottak, amíg kilúgozódott minden gondolat, érzelem. Csak a frázisok maradtak, kongtak a semmitmondó mondatok, s az árnyalatokat a beavatottak is csak hosszabb tanulmányozás után tudták értékelni. Kialakult egy mandarinnyelv, amit külön meg kellett tanulni – a nép számára érthetetlen és érdektelen maradt, noha a lényegre azonnal ráérzett. Az egyéniség végképp eltűnt, maradt a pártzsargon; nem a szónok beszélt, hanem maga a PÁRT, csupa nagybetűvel.

A Gerő-beszédnek rettenetes hatása volt. Mindmáig kiirthatatlan az emlékezetből, hogy az első titkár csőcseléknek, sőt, fasiszta csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Kéthly Anna 1956. november 1-jén úgy referált a Szocialista Internacionálénak, hogy Gerő ellenforradalmi elemeknek nevezte a tüntetőket. Tito híres-hírhedt pulai beszéde, 1956 novemberében: „Majdnem az egész népet megsértette. Egy olyan kritikus pillanatban, amikor minden forrásban volt, amikor az egész nép elégedetlen volt, ezt a népet csőcseléknek merte nevezni, pedig a felvonulók talán többségükben kommunisták és fiatalok voltak. Ez volt a szikra, amely szétvetette a puskaporos hordót.”¹⁰⁵ Sokan úgy vélték, hogy a beszéd ingerelte a tömeget a fegyveres harcra.

Valójában Gerő nem nevezte a tüntetőket sem csőcseléknek, sem fasisztának, sem ellenforradalmároknak. Beszédében mindössze két mondat foglalkozott a tüntetéssel: „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekszenek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel. Pártunk vezetését azonban a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.”

A beszédben csak a megszólítás volt szokatlan: „Kedves elvtársak, drága barátaink, Magyarország dolgozó népe!” Drága barátainak – noha a szovjet hierarchia szóhasználatában közhely volt, de csak egymás számára tartották fenn, nem a népnek – az elmúlt években egyetlen vezető sem nevezte az országot. Ami ezentúl elhangzott, csupa-csupa kongó frázis: „Szilárd elvi alapokra helyezett pártegységgel továbbfejlesztjük pártunkban a szocialista demokráciát… Emeljük munkásosztályunk, népünk életszínvonalát… Népünk ellenségeinek legfőbb törekvése ma az, hogy megkíséreljék megingatni a munkásosztály hatalmát, lazítani a munkás–paraszt szövetséget, aláásni a munkásosztály vezető szerepét országunkban, megrendíteni hitét pártjában, az MDP-ben… Rágalmakat szórnak a Szovjetunióra… Vannak, akik szembe akarják állítani a proletár internacionalizmust és a magyar hazafiságot… Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben…”¹⁰⁶

Ha ilyen sokan, ennyire egybehangzóan, ennyire tartósan hallanak mást, mint ami valójában elhangzott, az nem félrehallás, hanem tömegpszichózis. A nép úgy vélte, Gerőtől csak ezt várhatja. Az utcán tolongó százezrek órák óta felajzva várták, hogy választ kapjanak nagyon is konkrét követeléseikre. (Igaz, nem Gerőtől.) A rideg, érzéketlen beszédnek, unt szólamoknak semmi közük nem volt ahhoz, ami az utcán történt, ami az országot foglalkoztatta. A nép követelt, és Gerő egyetlen szóval sem válaszolt. Ez több volt, mint sértés, olyan bűn, hogy az addig csak szórványosan elhangzó „Vesszen Gerő!” megsokszorozódott. A tömeg ösztöne jobbnak bizonyult, mint hallása: megérezte, hogy a pártvezetés ellene fordult. Többen tanúsítják, hogy Gerő a beszédet a tömeg lecsillapítására szánta. Láttuk azt is, hogy tudott a helyzet súlyosságáról. Mégsem volt képes átlépni önmaga árnyékát, nem tudott mást mondani, mint az esztendők óta szajkózott üres frázisokat.

Mint tudjuk, a délelőtti Politikai Bizottsági ülés után a vezetők nagy része távozott a pártközpontból. Hegedüs András a Parlamentbe ment: „Kezdtem feldolgozni a tíz nap alatt feltornyosodott aktákat… Viszonylag elmélyülten foglalkoztam a napi ügyekkel. Figyelmesen hallgattam egymás után a titkárok beszámolóit. Nem tudtam, mi történik a városban, rádiót nem hallgattam.”¹⁰⁷

Az ország miniszterelnöke napi ügyekkel, aktákkal foglalkozott, amikor a város már lázban égett. Hegedüs 32 év múltán elmondta azt is: teljesen elfelejtette, hogy aznap délután elnökletével ülésezett a Minisztertanács. Adalék ez nemcsak az emlékezet megbízhatatlanságához; ahhoz is, hogy az ország formailag legfelső végrehajtó testületének ülése mennyire nem volt esemény: csak az számított, ami a pártközpontban történt.

Az ülésről fennmaradt a jegyzőkönyvi összefoglaló s több résztvevő visszaemlékezése. Némileg ellentmondanak egymásnak, de a lényeg kihámozható. Hegedüs a lengyel eseményeket elítélte, a belpolitikai helyzetet aggasztónak jellemezte, polgári, liberális, kispolgári nézetek felülkerekedéséről beszélt, eltávolodásról a Szovjetuniótól, elsősorban az ifjúság körében. „A PB ismeri az eseményeket – állította –, azt is tudja, hogy ezek lelkiismeretlen emberek, akik a maguk kis pecsenyéjét akarják megsütni.”¹⁰⁸ Megnyugtatta a minisztereket, hogy Gerő este beszél és lecsillapítja a tüntetőket, 31-ére összehívják a Központi Vezetőséget, amely majd határozott programot ad.

A miniszterek egy része – kivételesen – nem nyugodott meg. A legtöbben azt követelték, hogy azonnal hívják össze a Központi Vezetőséget. Hegedüs erre azt válaszolta, hogy ennyi idő alatt lehetetlen az ülést kellőképp előkészíteni. Elhangzott az is, hogy Gerő ne beszéljen, abból ebben a helyzetben nem lesz semmi jó; sürgették, hogy azonnal vegyék fel a kapcsolatot Nagy Imrével; Nyers Rezső személyi változásokat tartott szükségesnek.

A Politikai Bizottság 6 óra tájt ült ismét össze Gerő szobájában; ez volt Rákosi rezidenciája is az Akadémia utca sarkán lévő épületben. A kétemeletes palota 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia közös ügyeit intéző hivatalnak adott szállást. A pártközpont akkor költözött ide, amikor kinőtte a Köztársaság téri pártházat, s szinte azonnal terjeszkedni kezdett, elfoglalta az egész háztömböt, a szomszédos épületeket is. Valóságos labirintus volt, a különböző szintű vezetők irodájába csak különböző igazolványokkal, belépőkkel lehetett eljutni, különösen a legbelső szentélybe, a Politikai Bizottság, a titkárság helyiségeibe. A Politikai Bizottság tanácsterme az első titkár dolgozószobájából nyílt.

Miről tanácskoztak, nem tudjuk. Gerő még a beszédét írta, majd felolvasta. Nyilván vita volt a Központi Vezetőség ülésének időpontjáról, mert Gerő beszéde után a Rádióban a következő közlemény hangzott el: „Az MDP Központi Vezetősége Politikai Bizottsága a mai ülésen elhatározta, hogy 1956. október 31-re egybehívja a Központi Vezetőség legközelebbi ülését. A Központi Vezetőség napirendje: 1. A politikai helyzet és a párt feladatai. Előadó Gerő Ernő elvtárs. 2. Szervezeti kérdések.” Néhány perc múlva félbeszakították az adást: „Felhívjuk kedves hallgatóink figyelmét, hogy az előbb felolvasott közlemény tévedésen alapul és következőképpen hangzik helyesen: Az MDP Központi Vezetőségének Politikai Bizottsága mai ülésén elhatározta, hogy már a legközelebbi napokban egybehívja a Központi Vezetőség legközelebbi ülését.”¹⁰⁹

Amikor az első bejelentés elhangzott, éppen döntötték a Sztálin-szobrot, a Szabad Nép, a Rádió körül tombolt a tömeg, százezernyi ember várta Nagy Imrét a Parlamentnél, további tízezrek hömpölyögtek az utcán, s a Politikai Bizottság úgy vélte, elegendő, ha a Központi Vezetőség egy hét múlva összeül. Elképzelhetetlen, hogy a vezetés nem tudott a helyzet súlyosságáról. Inkább az, hogy nem tudták, mit tegyenek. Erre utal a „helyreigazítás” teljesen bizonytalan megfogalmazása: „a legközelebbi napokban”. És ki tévedett? A bemondó? A kommüniké megfogalmazója? Netán a Politikai Bizottság? Ez nem volt más, mint mellébeszélés.

Mindez utólagos oknyomozás. Az utca ebből csak azt érzékelte, hogy a vezetés nem kíván foglalkozni követeléseikkel.

Nagy Imre, miután elmondta nem éppen sikeres beszédét, visszament Erdei Ferenc szobájába, ahol nyüzsögtek a politikusok, írók, ifjúsági vezetők, különböző küldöttségek. Itt értesült arról, hogy a Rádiónál lőnek. Többen követelték, menjen a Rádióhoz és csillapítsa le a tömeget. Nagy Imre gondolkodott ezen (azon is, hogy hazamegy, amiből arra lehet következtetni, hogy talán mégsem volt annyira biztos beszéde hatásosságában), amikor üzentek, hogy azonnal menjen a pártközpontba. Veje elkísérte.

Jánosi Ferenc akkor 40 éves volt, Sárospatakon és Wittenbergben tanult teológiát, majd magyar–görög–latin tanári diplomát szerzett Debrecenben; innen kapcsolata a Márciusi Fronttal. 1943-ban tábori lelkész-főhadnagyként a frontra került, fogságba esett, antifasiszta propagandamunkára jelentkezett, a Vörös Hadsereg magyar nyelvű újságjánál dolgozott. A felszabadulás után vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium nevelésügyi főcsoportfőnökségének (ez volt a politikai főcsoportfőnökség előde) parancsnokhelyettese. 1951-től a népművelési miniszter első helyettese (a letartóztatott Losonczy Géza helyén), az „új szakasz” idején a Hazafias Népfront főtitkára. 1956-ban kizárták a pártból. 1946-ban vette feleségül Nagy Imre lányát. Nagy szorosan kötődött a családjához, minden nap együtt voltak, egymás mellett is laktak; Jánosi az ő bolygója lett.

Nagy Imrét azonnal Gerő szobájában vezették; este 10 óra lehetett. Az első titkár „közvetlen vonalon az SZKP vezetőivel, az SZKP elnökségével beszélt és tájékoztatta őket a helyzetről – mondta Nagy Imre rendőrségi kihallgatásán. – A beszélgetésből ítélve az volt a véleményem, hogy ez már nem az első tájékoztatás. A tájékoztató után olyan megállapodás született, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok segítséget nyújtanak a rend helyreállításához, sőt, a Gerő Ernő és a szovjet vezetők között folyó telefonbeszélgetésből az volt a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is korábban tárgyaltak, és segítséget kértek. Miután a telefonbeszélgetés befejeződött, közölte, hogy a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy Budapest felé vonuljanak. A jelenlévők Gerőnek ezt a közlését szó nélkül tudomásul vették.”¹¹⁰

Ekkor Budapesten még alig dördült el néhány lövés. Igaz, a Sztálin-szobrot már ledöntötték, a Rádiónál a helyzet pattanásig feszült volt, az utcán a tömeg egyre fenyegetőbb, a teherautók fel-alá száguldottak, fegyvert, muníciót keresve. Ám mindez nem volt elegendő ok, hogy Budapestre vezényeljenek több tízezer szovjet katonát. A 120.000 fős magyar honvédség, az ÁVH, a rendőrség elvben bőségesen elegendő volt, hogy rendet teremtsen az országban.

Azt a feltételezést, hogy Gerő elvesztette a fejét, elvethetjük; minden szemtanú szerint magabiztos, nyugodt, határozott volt. Beszéde is végiggondolt, bármilyen frázisos és semmitmondónak tűnő. Hegedüs András: „Gerő kezében volt tulajdonképpen egyértelműen a vezetés.”¹¹¹

Az nyilvánvaló: Gerő kísérletet sem tett, hogy a magyar fegyveres erőkkel legyen úrrá a helyzeten. Azért, mert előre látta, hogy ez nem vezet eredményre? Mert ha a szovjet csapatok avatkoznak be, neki nem kell tűzparancsot adnia, s ezzel végképp meggyűlöltetni magát?

Valószínűbbnek látszik, hogy Gerő úgy gondolta, itt a lehetőség igencsak ingatag helyzetének megszilárdítására. Ha a Vörös Hadsereg beavatkozik, a magyarországi események más dimenzióba kerülnek, a moszkvai vezetés más helyzetbe kerül. A katonai konfliktusból egy nagyhatalom nem hátrálhat ki olyan egyszerűen. Egy ilyen súlyos döntést indokolni kell, s az indoklás nem lehet más, mint hogy a pártban mutatkozó engedékenység és széthúzás, az átkos liberalizmus olyan súlyos ellenforradalmi helyzetet teremtett, amit a Szovjetunió a proletár internacionalizmus szellemében nem nézhetett tétlenül – hogy az érvelést a korabeli pártzsargonban fogalmazzuk meg. Facit: el kell távolítani a vezetésből és a pártból az ingadozó elemeket, elsősorban azt az embert, aki mindezt reprezentálja, Nagy Imrét. Ez természetesen azt jelentette volna, hogy Gerő és a kemény kéz politikája szabad utat kap.

Mindezek közben a Rádióban 22 óra 3 perckor újabb közlemény hangzott el: „Kedves hallgatóink! Rendkívüli hírt közlünk: az MDP Politikai Bizottsága azonnalra összehívta a Központi Vezetőséget.”¹¹²

A legtöbb emlékező szerint a Központi Vezetőséget este 10 órára hívták össze. A mintegy 100 tagnak csak a fele volt jelen, elsősorban a vidékiek hiányoztak, de több budapesti KV-tagot sem sikerült elérni. Tartottak még egy ülést, 24-én hajnali 4-5 óra körül, de bizonyára azoknak van igazuk, akik szerint formális ülések már nem voltak; a tanácskozásokon azok voltak jelen, akik épp ott voltak; a KV tagjai, a központi pártapparátus vezetői, a fegyveres erők parancsnokai. Így volt ez egész november 4-ig; kaotikus időkben az alkotmányos formák betartására se lehetőség, se igény nincs. Jellemző a fegyelem bomlására, hogy az addig hermetikusan zárt pártközpontból azon az éjjelen kiszivárogtak az információk. Márkus István felesége révén, aki a központi pártapparátusban dolgozott, az Írószövetség vezetősége folyamatosan értesült az eseményekről.

Nemcsak Nagy Imre, a többi szemtanú is állítja, hogy a pártvezetés nem is foglalkozott Gerő bejelentésével a szovjet csapatok behívásáról. Nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Meg voltak győződve, hogy pusztán flottademonstrációra kerül sor, miként a berlini lázadás idején, amikor a harckocsik puszta megjelenése rendet teremtett.

A Központi Vezetőség ülésén Gerő három okát jelölte meg a tüntetés elfajulásának: a felvonulás engedélyezését, azt, hogy a magyar népben mélyebbek a fasiszta gyökerek, mint gondolták, és a sajtó uszító hatását. Horváth Márton szállt vitába vele, aki azokban a napokban az enfant terrible szerepét töltötte be a vezetésben: „Ha igaza van Gerő elvtársnak abban, hogy a magyar népben tíz évvel a felszabadulás után fasiszta tendenciák kerülhetnek fölénybe, ha ezt tíz évig nem tudtuk megváltoztatni, akkor ne foglalkozzunk politikával, nem nekünk való.”¹¹³

Érdemleges politikai vita a KV-ülésen nem volt, márcsak azért sem, mert mindenki megszokta és tudta, hogy csak a személyi kérdések számítanak. Ma már tudjuk – amit a Központi Vezetőség nem tudott –, hogy Hruscsov az este folyamán közölte Gerővel: semmilyen politikai vagy személyi döntést ne hozzanak, amíg az SZKP elnökségének küldöttei meg nem érkeznek Budapestre. Ennek ellenére jelentős változásra került sor.

A teljesen formális rituálénak megfelelően a javaslattevő bizottság – Gerő Ernő, Hegedüs András, Apró Antal, Köböl József, Rónai Sándor – beszélt a Központi Vezetőség jelentősebb tagjaival. Az ülés hosszabb időre félbeszakadt, többen lefeküdtek aludni. Nagy Imre azt javasolta, hogy Gerő helyett Kádár legyen az első titkár, s Révait távolítsák el a Politikai Bizottságból. Arra a kérdésre, elvállalja-e a miniszterelnökséget, „válaszom az volt, hogy nem szívesen lennék miniszterelnök, de ha a pártnak ez a határozata, akkor elvállalom”.¹¹⁴

A KV-ben Nagy Imrén kívül még hárman-négyen javasolták Kádárt az első titkári posztra. Kádár nyilvánvaló kifogással hárította el: nincs elég tapasztalata. (Majd 15 évig volt a legfelső vezetés tagja, az illegalitásban évekig a párt első embere.) Az elhárítás oka nem az volt, hogy egyetértett Gerővel; ismerve konzervatív természetét, feltételezhetően úgy vélte, hogy a kaotikus helyzetben a radikális változás veszélyes lenne. Ő sem eszmélt rá, hogy csakis a gyökeres fordulat segíthet. Árulkodóbb Fock Jenő 1957 nyarán kelt emlékezése: „Egységes volt a vélemény abban, hogy Kádár elvtárs a gazdasági dolgokat nem ismeri úgy, mint Gerő [mintha abban a helyzetben a gazdasági ismeretek számítottak volna!], és Nagy Imre tevékenységét ellensúlyozni kell… Elvtelen, rohadt kompromisszum volt részünkről.”¹¹⁵

Az ülést – Hruscsov kívánságának megfelelően, amit nem közöltek a KV tagjaival – húzták, amíg lehetett, de a vezetőségi tagok olyan idegesen követeltek döntést, hogy hajnalban csak meg kellett tartani. A párt legfelső testülete jelentősen átalakult. A Politikai Bizottság tagja lett Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedüs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán, póttagja Losonczy Géza, Rónai Sándor, az első titkár Gerő, titkár Donáth Ferenc, Kádár, Kállai. Kimaradtak a legmegrögzöttebb sztálinisták: Révai József, Kovács István, Piros László, és Rákosi kreatúrái: Ács Lajos, Bata István, Hidas István, Mekis József, Szalai Béla, Egri Gyula, Vég Béla.

A régi gárdából jóformán Gerő és Hegedüs maradt; az első titkár valamennyi hűbérurát és parasztját föláldozta. Ez a vezetés nagyrészt azokból állt, akikkel Kádár november 4. után igyekezett megszilárdítani a hatalmát – Rákosi, Gerő és Nagy Imre ellen.

Gerő Ernő feltehetőleg nem tört mindenáron az első titkári posztra. Rákosi leváltásakor először nem vállalta, Kádárt, majd Hegedüst ajánlotta maga helyett. Ez lehetett képmutató taktikázás, de Andropov augusztus 3-án jelentette a Kremlnek: „Saját magáról Gerő elvtárs azt mondta, hogy nem várta, hogy őt választják meg a KV első titkárává, és ma is úgy véli, jelölése több szempontból nem volt szerencsés: nagyon beteg, nem magyar nemzetiségű a [korabeli szovjet zsargon szerint: zsidó származású] s ezenkívül az ellenséges elemek és az ellenzék támadhatják a régi hibák miatt.”¹¹⁶

Gerő képességesebb politikus volt, jobban tudatában a válságnak, mint általában vélik. Már júliusban utasította a honvédelmi és a belügyminisztert, hogy készüljenek fel a közrend fenntartására, „ha bármiféle ellenséges provokáció történne”.¹¹⁷ (Más kérdés, hogy a felkészülésből semmi sem lett.) „Előre látni kell – mondta október 12-én Andropovnak –, hogy Nagyot egy idő után vissza kell venni a pártvezetésbe…, mivel ebben az irányban igen nagy a nyomás. Ha viszont Nagy visszakerül a Politikai Bizottságba, akkor lehetséges, hogy ő lesz a »helyzet ura«… Abban az esetben, ha Nagy lehetőséget kap politikája megvalósítására (ennek a veszélye pedig jelenleg fennáll), akkor Magyarországon a legközelebbi jövőben olyan változások következhetnek be, amelyeknek következtében az ország társadalmi és gazdasági berendezkedése még kevésbé fog hasonlítani a szocialista berendezkedésre, mint ami Jugoszláviában tapasztalható.”¹¹⁸

Gerő ismerte a pártvezetés róla alkotott véleményét is. „A felszólalók többsége – jelentette a Kremlnek Mikojan, aki júniusban Rákosi leváltását celebrálta –, kijelentette, hogy egyetért Gerő jelölésével, de fenntartásokat fűztek hozzá, főképp Gerő jellembeli tulajdonságaival és munkamódszereivel kapcsolatban, s nem politikai motivációkkal, bár egyes elvtársak azt is mondták, hogy a Rákosira vonatkozó bírálat bizonyos mértékben Gerő elvtársnak is szól. A felszólalók többsége hangoztatta, hogy Gerő elvtárs igen durván bánik az emberekkel, goromba, nem tűri a kritikát, nem fogadja meg az elvtársak tanácsait, türelmetlen, nem toleráns azokkal az elvtársakkal szemben, akikkel nem ért egyet; egyikük még azt is mondta, hogy Gerő nem szereti a népet, márpedig szeretnie kellene… Jellemző, hogy két nap alatt több mint húsz KV-tag fejtette ki a véleményét Gerőről… Jellemző, hogy ezeket a neki szóló kritikai megjegyzéseket nyíltan mondták el.” Ennek ellenére „az ülésen senki mást nem léptettek fel jelöltül. Egyhangúlag őt választották meg.”¹¹⁹

Miért nem engedelmeskedett Gerő Hruscsovnak, miért alakította át a pártvezetést, emelte Nagy Imrét a miniszterelnöki posztra? Úgy gondolta, jobb, ha ő lép, s nem várja meg a szovjet vezetők beavatkozását? Olyan erősnek érezte a nyomást, hogy csak az azonnali cselekvés segíthet? Abban reménykedett, hogy a szovjet harckocsik megfélemlítik a lázadókat, Nagy Imre pedig segít lecsillapítani őket? Ez tűnik a legvalószínűbbnek, ám lehet, hogy mindez csak agyalmány; Gerő egyszerűen improvizált.

Nagy Imrének a szemére vetik, hogy személyi garanciák nélkül vállalta a miniszterelnökséget, noha délelőtt, Losonczy lakásán, nem ebben állapodott meg elvbarátaival. Valójában azonban a Politikai Bizottság, a titkárság jelentősen átalakult, Rákosi csaknem valamennyi hívét eltávolították, bekerült a vezetésbe a Nagy Imre-csoport két legjelentősebb politikusa, valamint Szántó és Köböl, ezekben a napokban a miniszterelnök fő támogatói. Amit nem tudott elérni: Gerő (és Hegedüs) leváltását. Feltehetően abban bízott, hogy a kialakult helyzetben, az átalakult vezetéssel, a szovjetek jóváhagyásával, országos népszerűsége segítségével felül tud kerekedni az első titkáron (ami másfél nap múlva be is következett). Egyébként Donáth és Losonczy távolmaradása sem volt egyértelmű, ők is haboztak, tépelődtek: október 24-én ugyan lemondtak, de másnap bekapcsolódtak a vezetésbe, 26-án megfogalmazták programjukat a Központi Bizottságban, vereségük után ismét lemondtak, de két nap múlva ismét részt vettek a munkában.

Nagy Imrének két választása volt. Ha nem vállalja a kompromisszumot, a megmozdulás politikai háttér nélkül marad, s a felkelőket leverik, mint Berlinben vagy Poznańban. Alkata is ezt a megoldást sugallta: amennyiben olyan pozícióba kerül, hogy népe javát szolgálhatja, nincs joga azt visszautasítani, elhárítani a vezetés felelősségét, akkor sem, ha a garanciák nem elégségesek. S valóban ez volt az egyetlen esélye, hogy hatni tudjon a magyar és a szovjet pártvezetésre.

Még egy, eddig kellőképp figyelembe nem vett tényező, nem mentségül, hanem magyarázatul Nagy Imre olykor érthetetlennek tűnő tétlenségére. Számos jel utal arra, hogy a forradalom napjaiban szinte éjjel-nappal talpon lévő, akkoriban már korosnak számító miniszterelnököt, aki alig lábalt ki két infarktusából, gyakran és súlyosan kínozta a szíve. 23-án éjjel magába roskadva üldögélt a pártközpont folyosóján egy karosszékben. Amikor kooptálták a Központi Vezetőségbe és behívták az ülésterembe, meghúzódott a hátsó sorokban és meg se szólalt. Minden szemtanú szerint egész éjjel levert volt, csendes, hallgatag, igen fáradtnak látszott. A szovjet emisszáriusok jelentéséből tudjuk, hogy 27-én szívrohamot kapott. „Az ülés szünetében Nagy Imrét ájultan találtuk a szobájában, és a magyar orvos nem tudta, mit tegyen, Szuszlov elvtársnál véletlenül volt Validol, azzal sikerült Nagyot rendbehozni, amiért utólag nagyon hálás volt.”¹²⁰ A történet szinte hihetetlen, de ilyet nem lehet kitalálni. A tárgyalásokon többször jelent meg vizes borogatással a szívén, a fején, olykor fekve fogadta látogatóit, az idegfeszültségtől, kimerültségtől, betegségtől kínozva, többször sírva fakadt. Az „angyalföldi munkásküldöttséggel” folytatott majd kétórás megbeszélés során „feszült hangulat uralkodott…, ugyanis Nagy Imre a beszélgetés során végig sírt”.¹²¹ Fazekas György: „Láttam rajta, hogy rettenetesen fáradt, egy megöregedett ember benyomását tette rám, szemben a 23-át megelőző időkkel.”¹²² Titkárnője szerint „általában egy-két órát aludt Nagy Imre”.¹²³ A miniszterelnöknek nemcsak önnön beidegződéseivel, a pártvezetéssel, a szovjetekkel kellett megküzdenie, hanem a betegségével is.

Mindezt az utókor állapítja meg. Október 24-én reggel, amikor a Rádió közölte a vezetés átalakítását, az utcán már tomboltak az indulatok; ilyen kamarillamanőverrel a válságot nem lehetett megoldani. Visszaütött az a gyakorlat, hogy a politika zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával formálódott, szereplőit csak a beavatottak ismerték, a nép legfeljebb néhány vezetőről tudta-sejtette, mit képvisel, a többiek neve gyakorlatilag semmit sem jelentett. Az ország, tanulva az addigi gyakorlatból, úgy gondolta, mindegy, kik a Politikai Bizottság tagjai, csak az számít, hogy Gerő maradt az első ember. Ezt Nagy Imre visszakerülése a hatalomba sem tudta ellensúlyozni. Magyarország már átélte az első titkár és a miniszterelnök áldatlan csatározását, s az utóbbi vereségét. A forradalom legfőbb jellemzője már a kezdet kezdetén kialakult: az ország és a vezetés más sínpáron haladt, mindkettő a maga törvényei szerint.

Arra a kérdésre, hogy ki hívta be a szovjet csapatokat Magyarországra, kézenfekvőnek tűnik a válasz: senki, hiszen itt voltak. Ám nem ilyen egyszerű.

Dokumentum nincs, hogyan történt a behívás, legenda annál több, még a beavatottak részéről is. A Magyarországon állomásozó különleges hadtest egyik vezérlő tisztje szerint 23-án este 8 óra tájban Andropov nagykövet utasította a parancsnokot, Lascsenko altábornagyot, hogy csapataival induljon Budapestre; Lascsenko közölte, hogy erre csak Moszkva adhat parancsot. A HM irattára szerint a minisztérium főtadója, Tyihonov altábornagy rendelte a fővárosba a csapatokat; Lascsenko a szovjet hadsereg vezérkari főnökétől, Szokolovszkij marsalltól kért és kapott parancsot a hadtest elindítására. (A főtadó nem ragadvány- vagy gúnynév volt, hanem hivatalosan használt rang: főtanácsadó.) A Magyar Néphadsereg hadműveleti csoportfőnöke szerint a főtanácsadó a Varsói Szerződés vezérkari főnökétől kért és kapott engedélyt az akcióra. Hegedüs András miniszterelnök úgy tudja, hogy Gerő Andropovtól kérte a beavatkozást. Egy igazán perdöntő tanú, Hruscsov elmondása szerint Gerő a szovjet katonai attasét kérte fel a beavatkozás elrendelésére, aki azonnal jelentette ezt Zsukov marsall, honvédelmi miniszternek.

A dolgok logikája ezúttal perdöntőbbnek tűnik minden emlékezésnél. Azt, hogy a szovjet csapatokat elindítsák Budapestre, nem dönthette el a nagykövet, a főtanácsadó, a Varsói Szerződés vagy a szovjet hadsereg vezérkari főnöke, még a honvédelmi miniszter sem – egyedül az SZKP elnöksége. Elképzelhető, hogy ezt a sok tapasztalt, magas rangú tábornok, diplomata nem tudta? Elképzelhető egy nagykövetről, hogy parancsot ad egy katonai hadműveletre? Vagy Gerőről, hogy egy katonai attaséhoz fordul?

Hruscsov változatát a szocialista országok pártvezetőinek október 24-én estére, Moszkvába összehívott üléséről készült feljegyzésből ismerjük. A téma eredetileg a lengyel válság volt, de a felgyorsuló események napirendre tűzték a magyar felkelést is. Hruscsov október 23-án telefonon hívta meg az értekezletre Gerőt, aki „közölte vele, hogy Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne Moszkvába”.¹²⁴ Ezután értesítette volna Zsukov Hruscsovot a katonai attasé jelentéséről.

Hruscsovról emlékiratai, nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy úgy színezte az eseményeket, ahogy érdekei megkívánták vagy hangulata diktálta. Ezt tükrözi az értekezleten tartott referátuma is: „Hruscsov elvtárs közölte, nem érti, mit művel Gerő elvtárs, Hegedüs elvtárs és a többiek. Jelzések érkeztek arról, hogy Magyarországon igen súlyos a helyzet. Ez azonban a magyar elvtársakat, Gerőt és Hegedüst nem gátolta abban, hogy folytassák a tengeri fürdőzést. Amikor végre hazatértek, »kirándultak« Jugoszláviába.”¹²⁵

Nem beszélve arról, hogy Hegedüs nem is „fürdőzött”, Hruscsov elfelejtette megemlíteni: Gerő az ő utasítására tartózkodott a Krímben, hogy fürdőzés közben találkozzék Titóval. S természetesen az ő utasítására „kirándult” Jugoszláviába.

Hruscsov szerint „az SZKP KB-jának elnöksége nem adott engedélyt a beavatkozásra, mert erre vonatkozó felkérés nem hangzott el a vezető magyar funkcionáriusok részéről, még akkor sem, amikor Gerő elvtárs előzőleg Hruscsov elvtárssal beszélt. Röviddel ezután telefonáltak a budapesti szovjet nagykövetségről, hogy a helyzet rendkívül veszélyes, és szükséges a szovjet egységek beavatkozása. Az elnökség megbízta Hruscsov elvtársat, hogy telefonon beszélje ezt meg Gerő elvtárssal. Ez meg is történt. Hruscsov elvtárs közölte, hogy teljesítjük a kérésüket, amennyiben a Magyar Népköztársaság kormánya ezt írásba foglalja. Gerő azt válaszolta, hogy nincs módjában összehívni a kormányt. Hruscsov elvtárs ekkor azt ajánlotta, hogy a kérést terjessze elő Hegedüs elvtárs, mint a Minisztertanács elnöke. Bár ez mindmáig nem történt meg, a helyzet úgy alakult, hogy Zsukov elvtárs parancsot kapott Budapestnek a Magyarország területén és Ungváron állomásozó katonai egységekkel való elfoglalására.”¹²⁶

Elképzelhető, hogy a szovjet vezetés a magyar hierarchia első emberének szavára nem indította meg a csapatokat, de a miniszterelnök kérésére hajlandó lett volna? Inkább Hruscsov politikai szimatára jellemző, hogy azonnal tudta, erről a lépésről számot kell adnia a világnak. Ez meg is történt október 28-án, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa megtárgyalta a magyar kérdést. Készítettek hát egy levelet, október 24-i keltezéssel, melyben a magyar kormányfő a szovjet csapatok segítségét kéri. Ezt október 27-én délután átadták Nagy Imrének, aki nem volt hajlandó aláírni, mondván, hogy akkor ő hivatalosan még nem volt miniszterelnök. Valójában Nagy Imre addigra felismerte, milyen végzetes lépés volt a szovjet csapatok behívása, s nem akarta ennek ódiumát magára vállalni. Végül Hegedüs András írta alá a kérelmet, aki 24-én, ha de facto nem is, de jure még miniszterelnök volt.

Hruscsov ködösítése, hogy „a helyzet úgy alakult”, nem jelenthet mást, mint hogy Gerőnek sikerült meggyőznie a szovjet vezetőt: a beavatkozás elkerülhetetlen. Ehhez alaposan el kellett túloznia a veszélyt – ne feledjük: már az esti órákban kérte a katonai segítséget.

Az SZKP elnökségének október 23-i, késő esti ülésén Zsukov marsall tájékoztatott a magyarországi helyzetről, bizonyára a katonai felderítés jelentései alapján: „Százezres tömegtüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót… Be kell vonulni… Az országban ki kell hirdetni a hadiállapotot, kijárási tilalmat kell bevezetni.” Ne vonjuk le az elsietett következtetést, hogy a hadsereg kemény emberei követelték a fegyveres beavatkozást; látjuk majd, hogy az események során Zsukov a mérsékeltek közé tartozott. A beavatkozást egyébként Hruscsov javasolta, az elnökség szinte egyhangú egyetértésével. A kivétel Mikojan volt: „Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. Kételyei vannak a szovjet csapatok bevonulásával kapcsolatban. Mit veszíthetünk? Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat.” Molotov: „Nagy útján csak aláássuk Magyarországot.” Hruscsov: „Nagyot vonjuk be a politikai tevékenységbe. De egyelőre ne tegyük meg [miniszter]elnöknek.”¹²⁷

Magyarországon a párizsi békeszerződés alapján, az Ausztriát megszállva tartó csapatok utánpótlásának biztosítására tartózkodtak szovjet alakulatok. 1955-ben a volt szövetséges hatalmak megkötötték a békeszerződést Ausztriával, csapataik kivonultak, az ország független lett, ami sok magyarban ébresztett reményt, hogy Magyarországra is ilyen jövő várhat. 1955 májusában azonban megkötötték a Varsói Szerződést, mely ugyanúgy legalizálta a szovjet csapatok jelenlétét a népi demokráciákban, mint a NATO az amerikai csapatokét Nyugat- és Dél-Európában. Afféle hallgatólagos megállapodás volt ez a nagyhatalmak között.

Magyarországon egy „különleges” – közvetlenül Moszkvának alárendelt – hadtest tartózkodott: két gépesített gárdahadosztály, valamint vadász- és bombázórepülők, légvédelmi tüzérek. A hadtest már júliusban parancsot kapott, készítsen tervet egy esetleges felkelés felszámolására. Október elején a parancsnok, Lascsenko altábornagy, felderítőjelentésekre hivatkozva jelentette a vezérkarnak, hogy megmozdulásokra lehet számítani. Október közepén, bizonyára a lengyel helyzettel összefüggésben, fokozott készültséget rendeltek el, bár ennek ellentmondani látszik, hogy a katonák egy része mezőgazdasági munkára volt kivezényelve.

Zsukov október 24-i jelentése szerint 23-án 23 órakor a hadtestet riadókészültségbe helyezték, s fő erőit elindították Budapestre. Ugyanakkor Magyarországra vezényelték a Kárpáti Katonai Körzet lövészhadtestét s a Romániában állomásozó csapatok egy hadosztályát is: összesen 31.550 főt, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 380 páncélozott szállító járművet, 615 tüzérségi löveget és aknavetőt, 185 légvédelmi löveget, 3930 gépkocsit, 159 vadászrepülőgépet, 122 bombázót. A különleges hadtest Székesfehérvárról, Kecskemétről, Ceglédről elindított csapatai 24-én hajnali 2 órától érkeztek Budapestre.

Az események menetébe beleszólt a véletlen is. A két moszkvai emisszárius, Mikojan és Szuszlov – mindketten az SZKP elnökségének tagjai, előbbi a Minisztertanács első elnökhelyettese, utóbbi a KB titkára –, október 24-én, késve érkezett Budapestre; a nagy köd miatt repülőgépük nem a fővárosban, hanem Székesfehérvárott szállt le. A szovjet parancsnokságról felhívták Gerőt, s aligha örültek közlésének, miszerint „a szovjet csapatoknak a városba való bevonulása rontja a lakosság hangulatát, köztük a munkásokét is”.¹²⁸ Az útjuk azonban békés volt – harckocsifedezettel érkeztek Budapestre –, az idő gyönyörű, s amikor a fővárosba értek, a harcok épp csendesedtek. Ennek alapján jelentették a Kremlnek: „A szovjet katonai parancsnokság és a magyar fegyveres erők parancsnoksága korábbi jelentései kissé eltúlozták a veszélyt… Az a benyomásunk, hogy főképp Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenfél erejét, és lebecsülik a saját erejüket… A felkelők összes gócát felszámolták.”¹²⁹ Nagy Imre: „Mikojannak egyébként az volt a… véleménye, hogy túlzottan megijedtünk, túlbecsültük az eseményeket, kár volt… ezt ilyen módon intézni.”¹³⁰

Hruscsov úgy érezhette: Gerő feleslegesen keverte bele egy súlyos konfliktusba. Ezért fakadhatott ki Gerő „fürdőzése”, „kirándulása” miatt. Bizonyára rossz néven vette azt is, hogy Gerő nem hallgatott rá, s önhatalmúlag átalakította a vezetést. Mindez alighanem hozzájárult, hogy az első titkárt fél nap múlva menesztették. „A helyzet nem olyan szörnyű – jelentette ki Hruscsov a moszkvai értekezleten –, mint amilyennek a magyar elvtársak és a szovjet nagykövet lefestették… Reggelre feltételezhetően helyreáll a nyugalom.” Az értekezleten egyébként a német pártvezető, Walter Ulbricht, háromnegyed órás beszédben fejtette ki: „Erre a helyzetre azért került sor, mert nem lepleztük le kellő időben ideológiai eszközökkel azokat a helytelen nézeteket, amelyek Lengyelországban és Magyarországon felbukkantak.” Hruscsov válasza: „Ezeket a problémákat gondoljuk át alaposabban. Tudatosítsuk, hogy nem a Kommunista Internacionálé korában élünk, amikor csak egyetlen párt volt hatalmon. Hogyha manapság akarnánk parancsolgatni, azzal csak fölösleges káoszt váltanánk ki.”¹³¹

Van egy mozzanat, melyet akkor is szóba kell hozni, ha nem tudjuk megfejteni. A különleges hadtest elegendő lett volna bármiféle lázadás leverésére – mégis Magyarországra vezényeltek jelentős erőket a Szovjetunióból és Romániából is. Október 24-én 6000 katona, 300 harckocsi, 100 páncélozott jármű, 150 ágyú érkezett a fővárosba, a többi alakulat az országot szállta meg, a jugoszláv és az osztrák határt zárta le; a légierőt, a nehéz tüzérséget nem vetették be. A magyarországi szovjet csapatok főparancsnokául azonnal kinevezték és Budapestre küldték a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének első helyettesét, Malinyin hadseregtábornokot – a világháborúban az 1. Belorusz Front főnökeként harcolt Berlinben – és Szerov hadseregtábornokot, a KGB – a titkosszolgálat – elnökét. Beosztásuk sokkal jelentékenyebb volt, mint holmi helyi zendülés felszámolása. A két tábornok már 24-én hajnalban Budapestre érkezett, ami a két politikusnak csak déltájban sikerült.

A 200.000 fős Kárpáti Katonai Körzet Lvov környékén állomásozó egységei október 20. óta riadókészültségben voltak. Bizonyára a lengyel válság miatt, de lehet, hogy nem csak ezért. „Ha nem siet – mondta Zsukov a főparancsnoknak, Batov vezérőrnagynak –, az amerikaiakkal fogja magát szemben találni.”¹³² Batov kétszer kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést, az ő csapatai találkoztak a háborúban a brit erőkkel. Mikojan és Szuszlov október 26-án jelentette a Kremlnek, hogy Nagy Imre közölte, a magyar kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról; az emisszáriusok kijelentették, hogy „ezt a legdurvább hibának tartjuk, mivel a szovjet csapatok kivonása elkerülhetetlenül az amerikai csapatok bevonulásához vezet”. Ugyanebben a jelentésben olvasható: Nagy Imre azért szeretné megnyerni a néptömegeket, különben csak a szovjet csapatokra támaszkodhatnának, ami „előkészítené az amerikaiak bevonulásához vezető utat”.¹³³ Kádár a haláláig reális veszélynek tartotta az amerikai és a szovjet hadsereg Magyarországon való összecsapását, s ezt bizonyára nem saját kútfejéből merítette.

Ha az efféle kijelentések a sajtóban jelennek meg, vagy Hruscsov szokott tirádái közé tartoznak (október 25-én kijelentette Mićunović nagykövetnek: a Nyugat „Magyarországgal kezdte, hogy aztán szépen megfojtsa az összes európai szocialista államot”.¹³⁴), nyugodtan propagandamanővernek minősíthetnénk. Mivel a legbizalmasabb tanácskozásokon és jelentésekben szerepelnek, nem lehet elengedni a fülünk mellett. A két PB-tagnak – és Zsukovnak, a Szovjetunió politikailag is legképzettebb hadvezérének – pontosan tudnia kellett, hogy amerikai csapatok csak a semleges Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül, avagy Csehszlovákia lerohanásával érkezhetnek Magyarországra. Ez pedig a harmadik világháború kitörését jelentette volna.

Nem kizárt, hogy a szovjet felderítés tudott a közel-keleti fejleményekről: Izrael október 25-én mozgósított, és 29-én angol–francia támogatással megtámadta Egyiptomot, válaszként a Szuezi-csatorna államosítására. Lehetséges, hogy a szovjet vezetés, a maga ideologikus gondolkodásával – vagy egyszerűen a veszély lehetőségével számolva – összefüggésbe hozta ezt a lengyel és a magyar eseményekkel, s úgy vélte, hogy az „imperialisták” általános csapásra készülnek.

Szembetűnő, hogy a szovjetek ilyen jelentős haderőt mozgósítottak, noha Magyarországon harcra nem számítottak. A helyzetmegítélés, hogy nem lesz szükség fegyveres beavatkozásra, feltehetően Lascsenkótól származott, aki a berlini lázadáskor az NDK fővárosában teljesített szolgálatot; a világháborúban hadosztályparancsnok volt. Tyihonov főtanácsadó is ezen a véleményen volt; ezért is indították a magyar alakulatokat lőszer és lőparancs nélkül a Rádió védelmére. A szovjet alakulatok ugyan lőszerrel érkeztek, de ugyancsak azzal a paranccsal, hogy ne lőjenek. „Amikor október 23-ról 24-re virradóra Budapesten elkezdődtek az események, a moszkvai vezetés és mi is, itt a budapesti követségen a legjobban a vértől féltünk”¹³⁵ – mondta évtizedekkel később Krjucskov, akkori követségi attasé, aki később ugyanúgy a KGB vezetője lett, mint főnöke, Andropov. Erre vall az is, hogy gyalogsági támogatás nélkül küldték Budapestre a harckocsikat. A szovjet tábornokok nem botcsinálta katonák voltak, mint magyar kollégáik, hanem tapasztalt, világháborús veteránok; pontosan tudták, hogy a tankok fedezet nélkül utcai harcra alkalmatlanok. Erre vall a nagyszámú gumikerekű páncélkocsi – „mozgó koporsó” – bevetése is; a kerekeket könnyen ki lehetett lőni kézifegyverrel, a gépkocsikban lévő katonák puskatűz ellen is védtelenek voltak. Az ágyúkat tehergépkocsik vontatták, ezek is védtelenek voltak a benzines palackok, kézigránátok, gyalogsági fegyverek ellen.

A harckocsik nyitott páncéltoronnyal érkeztek Budapestre, a harcosok kint ültek a tankokon, a várost nem ismerték, térképeik elavultak voltak, a köd sűrű, a vezetésükre kirendelt magyar összekötőtiszteket nem találták. Fő gyülekezési pontjuk a Népliget, a Kálvin tér, a Sztálin tér, az angyalföldi Elektromos-pálya volt. Amikor a hadtest törzse hajnali háromkor a Honvédelmi Minisztériumba érkezett, a harckocsikat azonnal a Rádió felszabadítására küldték. A rádió hét órával később esett el. Erre nincs magyarázat. Állítólag nem találtak oda.

A vezetők flottademonstrációnak szánták a harckocsikat. Az utca nem így gondolta.

Rendkívüli állapot

Az ország hivatalos forrásból október 23-án három mondatot tudhatott meg arról, mi történt Budapesten. A rádióban, az esti hírekben ez hangzott el: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz… Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselővel.”¹³⁶ Az éjféli hírekben bőségesen foglalkoztak a külföldi eseményekkel, de egyetlen szó sem hangzott el arról, mi van Budapesten, elsősorban a Rádiónál, ahol akkor már tombolt a harc.

A másnap reggeli országos napilapok többarcúak. Az anyag egy részét nyilvánvalóan a tüntetés előtt vagy annak békés szakaszában adták nyomdába. Ezek részben a jugoszláv–magyar tárgyalásokkal, részben a lengyelországi eseményekkel foglalkoztak, de szép számban olvashatók ilyen cikkek is: „Műszaki dolgozók problémái egy tervező vállalatnál”, „A hetvenöt éves Picasso”, „A gyógyszerészek nagyobb megbecsüléséről”, „Cipőiparunk a teljes gépesítés küszöbén”.¹³⁷ A lapok az MTI tárgyilagos összefoglalója alapján számoltak be a tüntetésről. Voltak már kommentárok is. Szabad Nép: „Az egészségesen és fegyelmezetten induló tüntetésbe rossz elemek is keveredtek, amelyek a tömeghangulatot egy-egy jelszó erejéig szovjetellenes célokra próbálták felhasználni. Ezt nem látni, ettől nem elhatárolni magunkat súlyos hiba volna… De az egész jelenség elemzésének alapmotívuma, hogy a párt hónapokon keresztül nem tudott az egészséges tömegkövetelések élére állni… Mélységes megdöbbenéssel és megrendüléssel láttuk, hogy… illetékes szervek karhatalmi beavatkozásra adtak parancsot, s ennek a beavatkozásnak tragikus áldozatai vannak.”¹³⁸ Magyar Nemzet: „A fiatalság lelkesedését kihasználva, azzal visszaélve azonban több helyen kísérlet történt arra, hogy a főváros egyetemi ifjúságának felvonulását zavarkeltésre használják fel. Különösen a Rádió épülete előtt volt igen kendőzetlenül zavartkeltő csoportosulás, amely sajnálatos módon összetűzéshez, tűzharchoz is vezetett. Az ifjúság és a felvonulást nagy figyelemmel kísérő fővárosi lakosság egészséges gondolkodását, a párt és a népi demokrácia ügyéhez hű magatartását bizonyítja, hogy ezeket a provokatív megmozdulásokat maga a tüntető fiatalság és Budapest lakói utasították vissza.”¹³⁹ A Népszava tudathasadt volt. Közölte a SZOT elnökségének kiáltványát: „A békésnek szánt tüntetést azonban felelőtlen elemek és provokátorok ellenforradalmi megmozdulássá igyekeztek átalakítani. Soviniszta, szovjetellenes jelszavak kiáltozásával sok, politikailag tapasztalatlan fiatalt maguk mellé állítottak. Nem egy helyen támadást intéztek a munkásosztály vörös zászlaja ellen, a proletár nemzetköziség vörös csillaga ellen, gyalázták a pártot, pogromhangulatot szítottak, támadást vezettek a Rádió épülete ellen.” A vezércikk viszont: „A Népszava szerkesztősége ezúttal kinyilvánítja, hogy nem ért egyet Gerő Ernőnek a Rádióban október 23-án este elhangzott beszédével, és azt provokációra alkalmasnak, a munkásosztály megcsúfolásának tekinti. Ezért kijelentjük, hogy nem vagyunk hajlandók fejbólintóan dolgozni olyan vezetés irányításával, amely Gerő Ernő módjára képtelen megoldani hazánk sorsdöntő kérdéseit.”¹⁴⁰

Más helyzetben kiáltó jelzés lett volna, hogy a párt központi lapja nem jelent meg, s az első titkár beszédét egyetlen újság sem közölte. Az utca azonban már első kézből szerezte be a híreket.

A Központi Vezetőség hajnalig tartó üléséről megjelent hivatalos közleményt a rádió reggel 8 óra után sugározta. Ez nem tartalmazott mást, mint az új Politikai Bizottság és titkárság névsorát, valamint egy semmitmondó mondatot: „A Központi Vezetőség utasította a Politikai Bizottságot, hogy haladéktalanul dolgozza ki az ország előtt álló feladatok megoldására vonatkozó javaslatot.”¹⁴¹

Jóval korábban azonban, a 4 óra 30 perces műsorkezdéskor, felolvasták a Minisztertanács közleményét: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat.”¹⁴²

A Minisztertanács azon az éjszakán nem ülésezett. A közleményt a pártközpontban fogalmazták; Hegedüs András szerint Gerő és ő. Ami nem szerepelt az esti Gerő-beszédben, de amit az ország belehallott, az most elhangzott: a vezetés fasisztának nevezte a zendülőket. Igaz, az 5 óra 30-kor és 6 óra 30-kor megismételt közleményben már nem „fasiszta”, hanem „ellenforradalmi” elemekről esett szó; vagy a vezetés „stilizált”, vagy a rádiósok; az adást hajnaltól a Parlamentből a Rádió két vezető munkatársa, Szepesi György és Kalmár György közvetítette.

Fennmaradt a „kormánynyilatkozat” eredeti, még gorombább változata, melyet a Központi Vezetőség nevében akartak kiadni: „A dolgozó nép ellensége, reakciós sötét hordája, kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros középületeit, és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rombolt és gyújtogatott.” A felhívást röpcédulának is szánták, mert a szövegre ceruzával ráírták: „100.000 példány!!!”¹⁴³ Három felkiáltójellel. A lakihegyi adó „Szolgálat átadás-átvételi megjegyzések” című füzetében tintával ez a bejegyzés van: „Nem olvasták be, visszavonták.”¹⁴⁴

Némi „stilisztikai” vita tehát lehetett a pártvezetésben, de ez a skolasztikusokat sem elégítette volna ki, nemhogy az utcát. Nem különbözött ettől Nagy Imre nyilatkozata sem, amit az MTI-nek adott: „Meg kívánom ragadni az első alkalmat arra, hogy a legélesebben megbélyegezzem a Magyar Népköztársaság rendje és a népuralom ellen irányuló ellenforradalmi provokációt… Nagy számú felfegyverzett ellenforradalmi bandák támadták meg Budapest egyes középületeit…, munkásokat, ártatlan járókelőket, a velük hősiesen szembeszálló karhatalom tagjait mészárolták le.”¹⁴⁵ Ezt a nyilatkozatot nem közölte a Rádió, nem jelent meg a fővárosi lapokban sem. Ennyire bigott és elvakult volt Nagy Imre? Ennyire tájékozatlan és félretájékoztatott. Mit tudhatott október 23-ról 24-re virradó éjjel a történtekről? Benke Valériától – első kézből –, hogy a tömeg a rádiót ostromolja, öli a védőket. A fegyveres erők vezetőitől, pártforrásokból, hogy az utca megtámadja a honvédeket, az ávósokat, rendőrőrsöket, pártépületeket, gyárakat. Arról, hogy mit akar az utca, miért fog fegyvert, fogalma sem lehetett.

Kétségtelen, a helyzet alaposan megváltozott: a felvonulásból tüntetés, a tüntetésből lázadás, fegyveres harc lett. Csakhogy a folyamatok az utcán nem váltak el egymástól. Akik az utcára mentek, tüntettek a Petőfi-, a Bem-szobornál, ledöntötték a Sztálin-szobrot, ujjongtak, kiabáltak, őrjöngtek, nem voltak fasiszták, még akkor sem, ha bizonyára ilyenek is akadtak a többszázezres tömegben; alig tíz éve, hogy a Horthy-, a Szálasi-korszak véget ért. Azok sem voltak ellenforradalmárok, akik kivágták az idegen címert a magyar zászlóból, leverték a vörös csillagokat, fegyvert szereztek vagy fegyverhez jutottak és lőttek, akik a harc során embereket öltek meg. Nem voltak fasiszták, mert a fasiszta kommunizmus ellen tüntettek, azt támadták.

A politikai vezetés nyilatkozata nemcsak az utcán lévő százezreket sértette vérig, hanem az egész várost. Az utcát nem érdekelte a szófacsarás, hogy fasisztának vagy ellenforradalmárnak nevezik őket. Ezek a kifejezések annyit jelentettek, hogy ők gyilkosok, a nép ellenségei. Az utca szerint a hatalom volt a gyilkos, a nép ellensége; fegyverrel is ki akarták kényszeríteni, hogy a nép nevében a nép beszéljen. A Rádió védőinek tragédiája helyzetükből adódott. Velük hasonívású társaik, akiket a stúdió felmentésére küldtek, az utcán nem használtak fegyvert a felkelők ellen. Az ostromlott épületbe szorult őrség védekezett.

A lengyel megújulásnak egyik sarkalatos passzusa volt, hogy megváltoztatták a korábbi hivatalos álláspontot az ugyancsak véres poznańi lázadásról: nem ellenforradalmi támadásnak, hanem a nép jogos elégedetlenségének minősítették. A magyar vezetés nem tanult a lengyel példából.

Ami a háború után a „rab országokban” történt, abban benne volt az Egyesült Államok keze. És fordítva: a „szabad világra” is rányomta a bélyegét a Szovjetunió. Nem beszélve most a hivatalos hírszerzésről és elhárításról (bár ezekkel is összefonódva), ki-ki a maga módján: a szovjetek a legális vagy illegális kommunista pártokkal, nemzeti felszabadítási mozgalmakkal, az amerikaiak kifinomult és hatásos propagandagépezetükkel.

A Magyar Népköztársaságnak 1956-ban nem kevés ellensége volt. Tízegynéhány évvel azelőtt Magyarországon jobboldali, ultrakonzervatív rendszer volt, jól szervezett államapparátussal, tisztikarral, rendőrséggel, csendőrséggel, évtizedekig jobboldalinak nevelt több százezres aktív – és milliós passzív – háttérrel. Ezek egy része 1944–1945-ben Nyugatra ment, nagyobb részük idehaza maradt; volt közöttük, aki színleg vagy valóságosan beépült az új rendbe, volt, akit elítéltek, internáltak, kitelepítettek vagy egyszerűen megfosztották hatalmától, kiváltságaitól, vagyonától.

A háború utáni magyar emigránsok számát százezerre becsülik. Többségük az emigrációban nem politizált, de 1956-ban még bizonyára sokan reménykedtek abban, hogy visszatérhetnek hazájukba, visszakapják javaikat, posztjukat.

Az emigráció „pártokon felüli csúcsszerve”, a Magyar Nemzeti Bizottmány, 1948-ban alakult New Yorkban, elsősorban a Kisgazdapárt s a belőle kivált pártok vezetőiből, akiket a kommunisták kényszerítettek, hogy elhagyják hazájukat. Később maguk közé fogadták a Horthy-korszak néhány vezető politikusát, Kállay Miklós volt miniszterelnököt, Eckhardt Tibort, Horthy amerikai titkos megbízottját, több volt főrendiházi tagot. A szervezetet az Egyesült Államok kormánya pénzelte, célja „Magyarország felszabadítása” volt, „a magyarság visszavezetése… Európa szabad népeinek politikai rendszerébe”.¹⁴⁶ Fénykorában, 1954-ben szabályos ellenkormányt alkotott, külügyi, honvédelmi, társadalompolitikai, belpolitikai és menekültügyi, gazdasági, ipar- és munkaügyi, vallás- és közoktatásügyi bizottsággal.

A Magyar Szabadság Mozgalom ugyancsak 1948-ban alakult, Németország amerikai megszállási övezetében; vezetői katonatisztek voltak. A szervezetnek 1950-ben 12.000 tagja volt, ebből 3000 tiszt. Programjuk szerint „a háborúban Magyarország nem Németország érdekeiért harcolt, hanem a nyugati civilizáció védelmében”. Vezetője kisbarnaki Farkas Ferenc volt, Horthy bizalmasa, aki átállt Szálasihoz, tőle kapta vezérezredesi rangját. 1947-ben az 1939-es országgyűlés 56 tagja, József főherceg vezetésével, Magyarország ideiglenes kormányzójává választotta. 1952-ben így nyilatkozott: „Mindazokat, akik a kommunistákkal kollaboráltak, beleértve a volt minisztereket és képviselőket, személyazonosságuk megállapítása után minden bírósági eljárás nélkül fel kell akasztani.”¹⁴⁷ A szervezetet nyugati hírszerző és titkosszolgálatok pénzelték.

Ezeknek a szervezeteknek jelentős hatásuk Magyarországra nem volt. Annál inkább a Szabad Európa Rádiónak. Az Egyesült Államoknak diplomáciai kapcsolata volt a szocialista országokkal, ezért 1949-ben létrehoztak egy magánintézményt, a Szabad Európa Bizottságot. Elnökségi tag volt Eisenhower tábornok, Allen Dulles, a CIA későbbi igazgatója, Lucius Clay tábornok, a németországi amerikai megszálló csapatok főparancsnoka, Henry II. Ford. A bizottság legfontosabb szerve a Szabad Európa Rádió volt. Elnöke, C. D. Jackson, később Eisenhower elnök tanácsadója, 1951-ben így fogalmazta meg a Rádió programját: „A Szabad Európa Rádió a lélektani hadviselés szolgálatában áll. Ezt a Rádiót azért alapították, hogy zavargásokat és felkeléseket idézzünk elő azokban az országokban, melyek felé műsorainkat sugározzuk. Katonai beavatkozásnak csak akkor van értelme, ha a rab országok népei maguk kezdik el a fegyveres harcot hazájukban.”¹⁴⁸

A SZER-nek 1956-ban 1200 munkatársa volt, a magyar részlegnek 120. Huszonegy rövidhullámú és két középhullámú adón sugároztak valamennyi európai szocialista országba; Magyarországra napi 18-19 órát. Minden kelet-európai rádióadást hangszalagra vettek, elemeztek. A SZER magáénak mondhatta a világ egyik legnagyobb kutatóintézetét, könyvtárában 150.000 kötet mellett megtalálható volt a világ valamennyi jelentősebb újságja és folyóirata, adatbázisát 1600 egyetem, intézet, újság-, rádió- és TV-szerkesztőség használta.

Volt más módszere is a SZER propagandatevékenységének (a hírszerzésről most se ejtsünk szót): 1954-től speciális léggömbökkel és rakétákkal juttattak el propagandaanyagot a kelet-európai országokba. Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia területére 400.000 léggömböt küldtek, 200 millió röplappal. Eisenhower elnök 1955-ös karácsonyi üzenetét – „A rab országok békés felszabadítása az Egyesült Államok egyik fő célja volt, most is az, az is marad mindaddig, amíg el nem éri”¹⁴⁹ – 10 millió példányban terjesztették.

A Szabad Európa Rádiónak jelentős szerepe volt Magyarország tudatformálásában, és nemcsak politikai szempontból. Amikor a magyar rádióból polgári csökevényként száműzték a cigányzenét, az operettet, a dzsesszt, a SZER bőségesen sugárzott ilyen népszerű műsorokat. Kihasználva a magyar rádió lassúságát, unalmát, gyorsaságban is, színességben is felülmúlta azt. Tájékoztatott olyan világeseményekről, sportról, kultúráról, divatról, melyekről Magyarországon nem adtak hírt. Kiterjedt hálózata révén számos magyarországi eseményről is hírt adott.

A SZER megrajzolta a szabad világ arcképét: a hatalmas, legyőzhetetlen Amerikai Egyesült Államokét, amelyik gazdagabb, erősebb, mint a Föld többi országa együttvéve, amelyik legyőzte a világ legfélelmetesebb hadseregeit, Japánt, Németországot; a rettenthetetlen telepesek, délceg cowboyok, fehér fogú férfiak, csupa-csupa derű nők álomvilágát, a személygépkocsik, televíziók, hűtőszekrények földi paradicsomát. A legyőzhetetlen, felülmúlhatatlan jenkik, Hollywood csábmosolya, Adenauer Németországa, amely ismét a rend, az erő, a fegyelem hazája, a franciák bohém könnyedsége, a becsületes úriemberek Angliája, a szorgalmas skandinávok, a kacagó, daloló olaszok: ez volt a szabad világ. És vele szemben a rab nemzetek. Csupa-csupa féligazság, ám kétségtelenül igen vonzó.

A SZER politizált, tájékoztatott, szórakoztatott. Ötvenhattal kapcsolatban azt róják fel legnagyobb bűnéül, hogy napról napra sugallta: az Egyesült Államok mindhalálig támogatja a rab nemzetek felszabadulását. Az efféle nézetek nem voltak idegenek a hivatalos amerikai politikusoktól, különösen a hidegháború csúcsán. „Sosem pihenhetünk meg addig… – mondotta Eisenhower 1952-es választási kampánya során –, amíg a világ rabszolgasorba taszított nemzeteinek nincs teljes szabadságuk.” 1952. szeptember 21-i beszédében kijelentette: „Minden rab népnek segíteni fogunk, hogy ellenálljon a moszkvai szolgaságnak. A vasfüggöny mögé zárt országok forrongani fognak az elégedetlenségtől: népeik nem a szovjet úr engedelmes szolgái, hanem lángoló hazafiak, akik égnek a vágytól, hogy ismét szabadok legyenek.”¹⁵⁰ Még 1956. október 20-án is így fogalmazott: „Szívünk Európa rab nemzeteiért dobog.”¹⁵¹

Valójában az Egyesült Államoknak a legvadabb hidegháborús években sem jutott eszébe, hogy a kelet-európai országok miatt fegyveres konfliktusba keveredjen a Szovjetunióval. A nemzetközi olvadás beköszöntével mértékadó politikusok ezt pontosan meg is fogalmazták. A Nemzetbiztonsági Tanács, az elnök külpolitikáját irányító testület, 1955 januárjában leszögezte: „Amennyiben a kelet-berlini zavargásokhoz hasonló” eseményekre kerül sor, „a kormány nem térhet el lényegesen az 1953-as állásponttól”. Vagyis a be nem avatkozástól. Poznań után a testület úgy foglalt állást, hogy „nem kívánatos” felkelést szítani, de „visszatartani sem kell őket”¹⁵². Ennek szellemében szerepelt Eisenhower idézett karácsonyi üzenetében a „békés felszabadítás”. 1956 januárjában hangzott el Dulles külügyminiszter klasszikus megfogalmazása: „A háborús szakadék szélén a háború kirobbantása nélküli táncolás képessége nélkülözhetetlen művészet. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a képességgel, óhatatlanul háborúba keveredik. Ha valaki megpróbál menekülni, ha fél közeledni a szakadék széléhez, akkor elveszett.”¹⁵³

Ne foglalkozzunk most azzal – lesz még róla szó –, mit jelentett, hogy a SZER az amerikai propaganda- és kortesfogásokat sulykolta bele az ország tudatába, s nem a politikai realitást. Témánk tárgya a magyar pártvezetés.

Az amerikai külpolitikát a magyar vezetés bizonyára alig ismerte – minek foglalkozott volna ezzel egy ország vezetése, melynek nem volt külpolitikája? A SZER adásainak kivonata viszont másnap reggel ott volt minden felsőszintű vezető íróasztalán. A magyar vezetés azt hitte, hogy amit a Szabad Európa mond, az a valóság, az Egyesült Államok hivatalos véleménye. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy október 23-át Nyugatról irányított, előre megszervezett, fasiszta, ellenforradalmi felkelésnek vélték.

24-én reggel közlemény hangzott el a Rádióban: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények – lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyességi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás – bűntette tekintetében az ország egész területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekedeteket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.”¹⁵⁴

Ember legyen a talpán, aki ezt a jogászi bikkfanyelven megfogalmazott szöveget első hallásra megérti. De nem ez okozott közfelháborodást. A tömeg ismét azzal találta magát szemben, ami ellen fellázadt: az erőszakkal, annak is egyik legkíméletlenebb formájával. A rögtönítélő bíráskodás szabályai szerint a vádlottról csak annyit kell megállapítani, hogy elkövette-e valamelyikét a rendeletben felsorolt cselekményeknek, s máris várta az akasztófa. Ilyen esetekben alapos vizsgálatról, jogi bizonyításról, védelemről gyakorlatilag nem lehetett szó. Nagy Imrét a Kossuth Lajos téren csak lehurrogták. A statárium kihirdetése után ellene fordult a népharag. Benjámin László, a költő, elkeseredetten fakadt ki: „Idáig egy ember volt, akiben bíztam, most már egy sincs!”¹⁵⁵

Nagy Imre szerepe a statárium elrendelésében nem tisztázott. A miniszterelnök mindvégig kitartott amellett, hogy ő a statáriumot csak a közbűntényt elkövetőkre, nem a harcolókra értelmezte; a szöveg kétségtelenül mást mond, a miniszterelnök beszéde is, s a gyakran ismételt felhívás, hogy mentesül a statárium alól, aki leteszi a fegyvert. Elképzelhető, hogy Nagy Imre, aki hamar megváltoztatta véleményét a felkelés jellegéről, s azt másfél éves rabsága alatt egységes koncepcióvá érlelte, későbbi ítéletét visszavetítette október 24-ére, nem törődve azzal, hogy súlyosan terheli magát a bíróság előtt.

Van más lehetőség is. Molnár Erik igazságügy-miniszter szerint a miniszterelnök reggel 1/4 7-kor utasította a statáriális rendelet elkészítésére, amit ő 9-1/2 10 tájban adott át. Nagy Imre állította, hogy ő déltájban írta alá a rendeletet. Molnár Erik felhívta Nagy Imre figyelmét (erre a miniszterelnök is emlékezett), hogy a statárium kihirdetése így törvénytelen: az előírások szerint csak akkor lép érvénybe, ha plakáton közlik a lakossággal, de egyetlen nyomda sem akadt, amely vállalkozott a kinyomtatásra. Megállapodtak, hogy legalább egy példányban kiplakatírozzák, ez elegendő, hiszen a statáriumot a Rádió is, az újságok is közölték. Minderre semmiképp sem kerülhetett sor 24-én reggel 9 óra előtt. Nem zárhatjuk ki, hogy Nagy Imre nem látta a Rádióban elhangzott közleményt, más adta ki a nevében, s ő később egy más szövegű statáriális rendeletet írt alá: azokban a zűrzavaros napokban ez megtörténhetett. Újra meg újra találkozni fogunk a ma hihetetlennek tűnő ténnyel: a forradalom vezetői az események idején nem hallgattak rádiót, nem olvastak újságot.

Csak következtetni lehet arra, mi történt október 24-én a pártközpontban. Mikojan és Szuszlov Moszkvának küldött jelentéséből a sorok között érzékelhető, hogy már akkor volt nézeteltérés Nagy Imre és a többi pártvezető között. A vitákra, bizonytalanságra, tétovaságra is vannak példák. A rádió 10 óra 41 perckor jelentette be: „Rövidesen közvetítjük Nagy Imre elvtársnak, a Minisztertanács elnökének rádiónyilatkozatát.”¹⁵⁶ A beszéd csak 12 óra 10 perckor hangzott el; akkor már szózatnak nevezték. A Parlamentben lévő rádiósok szerint 11 óra 50 perckor kapták meg Nagy Imre és Kádár beszédét magnetofonszalagon. A Kádár-beszéd csak 20 óra 45 perckor hangzott el. Hegedüs András úgy emlékezik, hogy „Gerő éppen olyan keményen kezében tartotta a dolgok irányítását, mint amilyen értelemben az én kezemből kicsúszott a vezetés”.¹⁵⁷ Marosán viszont: „Gerő összetört.”¹⁵⁸ Marosánt látszik igazolni, hogy a pártvezetés megfogadta a már előző nap megfogalmazott követelést, s megvonta Gerőtől a szót – vagy a párt első embere vonakodott beszélni. Ilyen nem fordult elő, mióta a magába roskadt Sztálin képtelen volt közölni az országgal, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, s Molotov szólalt meg a Rádióban.

Más jelek is arra mutatnak, hogy a nap folyamán józanabb lett a vezetés, mint az éjszakai és hajnali órákban, amikor fasisztáknak nevezték a tüntetőket, statáriumot rendeltek el.

A statárium volt a nap legfőbb témája. Nagy Imre rádiószózatát nem a helyzet elemzésével, nem programmal kezdte, hanem egy bejelentéssel: „Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig beszüntetik a harcot és leteszik fegyvereiket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.”¹⁵⁹ A miniszterelnök láthatólag mindennél fontosabbnak vélte, hogy közölje a statárium felfüggesztését. A rögtönítélő bíráskodás kihirdetése és a rádiószózat megfogalmazása között alig egy-két óra telt el.

Ettől kezdve ez volt a vezérszólam. A statárium felfüggesztését a Rádió 13 óra 2 perckor, 13 óra 6 perckor, 13 óra 15 perckor, 13 óra 50 perckor, 14 órakor megismételte: „Aki két óráig leteszi a fegyvert, nem kerül statárium elé. Figyelem, figyelem: hallgatóink tegyék ki az ablakokba a rádiókészülékeket. Az ellenforradalmárokkal, megtévesztettekkel közölni kell, hogy azonnal tegyék le a fegyvert, s akkor nem kerülnek statárium elé.”¹⁶⁰

A megfogalmazás nem úgy szólt, hogy aki nem teszi le a fegyvert, az statáriális bíróság elé kerül, hanem úgy, hogy aki leteszi, az mentesül a rögtönítélő bíráskodástól; nem a fenyegetésen volt a hangsúly, hanem a mentesítésen.

Az ég aznap oly kegyes volt Magyarországhoz, amilyen kegyetlen a történelem évszázadokon át. Táskarádió, zsebrádió akkoriban nem létezett Magyarországon, de a kellemes őszidőben nyitva lehetett tartani az ablakokat. Minden jelentősebb felhívás előtt elhangzott: a hallgatók tegyék ki rádiójukat az ablakba. Ez volt a vezetés egyetlen (egyoldalú) kapcsolata, érintkezési lehetősége az utcával.

Elhangzott a közleményben egy szó, amely évtizedekig meghatározó fogalom lett: a megtévesztettek. A hatalom árnyalni kezdte a „fasisztákat”, „ellenforradalmárokat”. Megjelentek a „megtévesztettek”, akik a rendszer jobbításáért mentek az utcára, sodródtak bele akár a fegyveres harcba is. Akiknek más volt a szándékuk, mint ami felé az eseményeket haladni segítették, ahová maguk is eljutottak. Volt ebben igazság is, ám nem ellenforradalmárok tévesztették meg a tömeget, hanem a pártvezetés értetlensége, érzéketlensége kényszerítette rá, hogy amit nem tudott tömegdemonstrációval elérni, annak fegyverrel szerezzen érvényt. Az októberi események nemcsak azért sokrétűek, mert annyiféle szándék, akarat keveredett bennük, hanem azért is, mert sok minden másként alakult, mint ahogy a résztvevők szerették, akarták volna. Vannak erők a történelemben, amelyek százezrek akaratánál, szándékánál is erősebbek.

14 óra után ismét megszólalt a Rádió: „Figyelem, figyelem, rendkívül fontos hírt közlünk: A kormány korábbi intézkedését, hogy azok számára, akik 14 óráig, délután két óráig leteszik a fegyvert, a statáriumot elengedik, módosította: az utolsó határidő 18 óra, délután hat óra. Tegyék le a fegyvert!”¹⁶¹

Csak a káosszal, döntés- és cselekvésképtelenséggel magyarázható, hogy öt perc alatt megváltoztattak egy ilyen sorsdöntő határozatot.

Háromnegyed hattól a Rádió szinte percenként ismételte: „Még néhány perc! Mindazoknak, akik fegyverrel támadtak a dolgozó nép állama ellen, már csak néhány percük van ahhoz, hogy éljenek kormányunk nagylelkűségével, elkerüljék a statáriális bíróságot, a halálbüntetést.”¹⁶²

Hat óra elmúlt, a második hosszabbítás határideje is letelt. A statáriumról – a szó használata nélkül – aznap már csak egyszer esett szó a Rádióban, műsorzáráskor: „A kormány a legszigorúbban figyelmezteti a fegyveres támadókat, hogy ellenállásukat szüntessék meg. Adják meg magukat vagy dobják el fegyvereiket!”¹⁶³

Ez már nem ultimátum volt, a szigorúság hangoztatása ellenére enyhe figyelmeztetés. Ismét ötvenhat egyik jellegzetessége: a vezetés életbevágónak vélt olyan kérdéseket, melyeknek semmi jelentőségük nem volt. A fegyveres erők azokban a napokban mintegy ezer felkelőt ejtettek foglyul – egyetlenegy ellen sem indult statáriális eljárás. A vezetés ismét nem vállalta a vérontást. (Amit persze a rendelet kihirdetésekor nem lehetett tudni.)

A tétovaság tükröződött a Rádió egész műsorából – újra hangsúlyozzuk, ez volt az egyetlen forrás, melyből a nép megismerhette a vezetés véleményét, döntéseit.

Nagy Imre rádiószózatát össze sem lehet hasonlítani a műsorkezdetkor elhangzó „minisztertanácsi” közleménnyel, az MTI-nek adott nyilatkozatával. Szó sincs benne fasisztákról, ellenforradalmárokról, csak ellenséges elemekről és félrevezetett, jóhiszemű dolgozókról. „A legelső és mindenekelőtt álló feladat most, hogy a helyzetet sürgősen konszolidáljuk. Utána minden kérdésben szót értünk, hiszen egyet akar a kormány és a magyar nép többsége… Meg kell akadályoznunk közös erővel a vérontást, nem szabad engednünk, hogy vér szennyezze be szent nemzeti programunkat… Bízzatok abban, hogy a múlt hibáin tanulva megtaláljuk a helyes utat hazánk felvirágoztatására!”

Ami ezután következett, már segélykiáltás (és következtetni enged a miniszterelnök lelkiállapotára): „Munkások! Védjétek meg a gyárakat, a gépeket! A magunk kincse ez!… Rend! Nyugalom! Fegyelem! Ez most a jelszó, ez áll minden előtt! Barátaim, magyarok!… Jövőnkről van szó!… Álljatok a párt mögé, álljatok a kormány mögé!”¹⁶⁴

Mást, mint általánosságokat, ebben a helyzetben Nagy Imre nem tudott mondani: a statárium felfüggesztése volt az egyetlen konkrétum. Az ígéret: minden jóra fordul, ha megszűnik a harc, helyreáll a nyugalom. Csakhogy az utca ezt fordítva gondolta: majd ha teljesítik követeléseiket, felhagynak a harccal. Kibékíthetetlen ellentmondás.

Ami új volt a rádiószózatban: a beszéd hangvétele. A pártzsargon már csak nyomokban fedezhető fel, a beszédet eluralta a pátosz, mely a zaklatott miniszterelnökre ezekben a napokban jellemző volt. Nagy Imre átváltott a reformkor retorikájára: letegezte a nemzetet. Korábban, sokkal korábban kellett volna a vezetésnek hangot váltania, amikor az ország még szomjas volt az árnyalatokra. Október 24-én már a fegyverek szóltak, vér folyt, halottak feküdtek a városban; az egyre indulatosabb utca már süket volt a hangsúlyokra. És nem a reformkorban éltünk: a bizalomra való felszólításnak – akárcsak előző este a Parlamentnél – nem volt foganatja. A népnek konkrét követelései voltak, s válaszul csak általánosságokat kapott. Bizalma elfogyott, Nagy Imrével szemben is.

Kádár beszédének hangja élesebb, bántóbb volt: „Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amelyben az ellenforradalmi reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen… A megadás vagy teljes legyőzetés lehet a sorsa azoknak, akik makacsul folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat.” A pátosz – más hangszerelésben – Kádártól sem volt idegen, s a helyzet tökéletes nem ismeretéről tanúskodik: „Angyalföld, Csepel, Kőbánya, Óbuda és a munkásmozgalom többi régi fellegvára, a régi forradalmi város, Budapest kommunistái, munkásai, munkásnői, legyetek a nehéz órákban és a nehéz napokban a boldogabb jövő, a szilárd munkáshatalom, a szocialista társadalmi rend élenjáró harcosai.” A pártvezető programja lényegében ugyanaz volt, mint a miniszterelnöké: „Ma még a dolgozó nép államhatalmáért folytatott harc óráit éljük. De holnap meg fog kezdődni a múlt minden hibáját felszámoló, békés építés korszaka.”¹⁶⁵ Alighanem ez a mondat a kulcsa, miért nem az első titkár állt a mikrofon elé: ezt Gerő, a múlt minden hibájának egyik fő felelőse, nem mondhatta volna el. Ám a nép csak azt érzékelte, hogy még mindig Gerő az ország első embere.

Az első két nap politikáját nem csak a döntésképtelenség, határozatlanság jellemezte. A vezetés az első perctől kétségbeesetten törekedett arra, hogy erőszak, vérontás nélkül oldja meg a konfliktust. A felvonulást mégiscsak engedélyezték; lőszer nélkül vezényelték ki a honvédséget; a Rádió védőinek csak nagy habozva, késve adtak lőparancsot; a nyilatkozatok néhány óra alatt hangot váltottak; a fegyveres erőket objektumvédelemre, nem a felkelés leverésére vezényelték ki; a szovjet csapatok lőparancs nélkül érkeztek Budapestre. A statáriumot fenyegetésnek, elrettentésnek szánták, ugyanúgy, mint a szovjet tankokat. A vezetésnek rossz volt a lelkiismerete, irtózott a vérontástól.

Minden követ megmozgattak, hogy meggyőzzék az utcát: szüntessék be a harcot. A rádióban megszólaltak azok a szervezetek, melyek előző este a tüntetés élén meneteltek: a Műegyetem MEFESZ-bizottsága, a Petőfi-kör, a DISZ Központi Vezetősége, az Újságíró-szövetség. A politikai nyitás első csírájaként megszólalt Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, az egykori kisgazdapárti, illetve szociáldemokrata államelnök, Grősz József, kalocsai érsek, a katolikus egyház feje; mindhárman hosszú éveket töltöttek Rákosiék fogságában. Megszólalt a Magyar Nők Országos Tanácsa, az Országos Béketanács, a Hazafias Népfront budapesti nőbizottsága, a SZOT elnöksége. Üzemek, intézmények, egyetemek, gyárak, vidéki városok, minisztériumok, bányászok, honvédségi alakulatok kérték: szüntessék be a harcot, legyen béke Budapesten. Ez a túláradó egyöntetűség is a visszájára fordult: a gombnyomásra született petíciók tömegében (de jól ismerte ezt a sablont az ország!) azoknak a hangja is elsikkadt, akiknek lehetett volna hitele. A szózatok, felhívások elhangzottak, az utca nem törődött velük, élte a maga életét. A lázadás elszakította köldökzsinórját, önálló életre kelt.

Az aznapi rádióadásokból lehetetlen rekonstruálni a nap eseményeit. Ez arról is tanúskodik, hogy a vezetésnek fogalma sem volt, mi történik a városban, nem is beszélve az országról. Senki sem bújhat ki egyik percről a másikra a bőréből; a Rádió nem szokta meg, hogy a valóságot tükrözze. A nap egyik műsortípusa az alpári, ostoba, hazug propaganda volt – azzal a céllal, hogy szűnjék meg a harc. Két „riport” készült elfogott felkelőkről. Az egyik tanmese egy 19 éves fiatalemberről szólt, a Vörös Csillag Traktorgyár dolgozójáról, aki részt vett a Rádió ostromában, rombolt és rabolt, de „nem kerül statáriális bíróság elé, mert nem fegyverrel a kézben esett foglyul”. Egy 24 éves építőmunkást a Szikra Nyomdában fogtak el. „Ő sem kerül statáriális bíróság elé, mert feltartott kézzel kijött a nyomdából.” A harmadik férfi „egy ízben már ült két évet politikai bűncselekményért, de nem azért ítélkezik fölötte statáriális bíróság. Hanem azért, mert fegyveres harc közben fogták el.”¹⁶⁶

A másik „riport” négy foglyot mutat be. Az egyik munkásnak mondja magát, de „zsebéből tolvajkulcs kerül elő. Nincs most itt sok idő kérdezgetésre, hogy hányszor volt büntetve, miért, nincs most priuszának megállapítására sem, de elég priusz a sötét tekintet. Bűnöző, amolyan besurranó tolvaj lehet.” A riporter szerint „a negyedikre néznek a legkeményebben a honvédek. Vállpántját már letépték… A volt tiszt remeg… Most is ígérkezik, fogadkozik, hogy mindent elmond társairól, arról, hogy kik voltak vele, kik lőttek agyon embereket, csak őt ne büntessék meg. A honvédek ítélete rá is vonatkozik: rongy ember.”¹⁶⁷

A tanmesék közé sorolhatjuk a bizonyára meghatónak szánt közleményt: „Tarján Béla üzeni fiának, a 17 éves Tarján Lászlónak, hogy szülei megtudták, hogy részt vesz a harcokban. Édesanyja idegösszeomlást kapott. Állapota súlyos. Ha édesanyját életben akarja látni, azonnal menjen haza!”¹⁶⁸

Egy másik hírtípus a semmiféle konkrétumot nem tartalmazó közlemény volt. „A magyar fővárosban garázdálkodó ellenforradalmi hordák sorai megfogyatkoztak. Sokan látják már be, hogy teljesen céltalan és bűnös kalandba bocsátkoztak. Mind többen adják meg magukat a rendfenntartó csapatoknak”; „Eddigi értesüléseink szerint több csoport élt a kormány nyújtotta alkalommal és megadta magát”; „A kormány felhívására a város több pontjáról jelentik, hogy a fegyveres akciókban részt vett fiatalok parkokban, mellékutcákban és kapualjakban hagyták fegyvereiket”; „A párt és a kormány kezében tartja a helyzetet”; „A ma este 8 órakor kiadott jelentésben foglaltakhoz képest a helyzet tovább javult. A fegyveres támadók egyre inkább elszigetelődnek.”¹⁶⁹

A harmadik hírtípus öntött legtöbb olajat a tűzre; a hazugság, amivel az ország torkig volt. „A hidasi bányaüzem fizikai, műszaki és adminisztratív dolgozói mai röpgyűlésükön mélységesen elítélték az ellenség provokatív támadásait”; „Nógrád megye bányáinak legtöbbjében a munkások kora reggel tiltakozógyűlést tartottak. Elítélték az ellenforradalmi terroristák felkelését a nép hatalma ellen”; „Az ellenforradalom hordája minden üzemben meg akarja akasztani a munkát, de a komlói hármas üzem délelőtti műszakja azzal felelt erre, hogy tervét 112%-ra teljesítette.”¹⁷⁰

Hogy milyen konkrét értesülései voltak a Rádiónak – és a vezetésnek –, arra még visszatérünk, de tény: a Rádiónak alig volt annyi munkatársa, hogy a telefonon, táviratban érkező jelentéseket el- és beolvassák. Kénytelenek voltak ilyen – a rádiózás történetében alighanem egyedülálló – módszert választani: „A Rádió munkatársai ma este telefonon körkérdést intéztek a főváros különböző részein lakó ismerőseikhez, hogy mi a helyzet közvetlenül környékükön.”¹⁷¹ Hasonlítsuk ezt össze a Szabad Európa Rádió működésével: „A munkatársak minden hírt, beszédet, beszámolót, tudósítást elhangzás után azonnal legépeltek, és a nyolc karbonmásolatot nyomban eljuttatták a főszerkesztőnek, hírosztálynak, kutató és elemző osztályoknak, valamint egyik-másik politikai cikkírónak, akik haladék nélkül feldolgozták.”¹⁷²

A zendülők az első napokban feltúrták a várost fegyverért, lőszerért, üzemanyagért, járművekért. A KGM rendészetének október 30-i jelentése szerint a minisztériumhoz tartozó üzemek egyharmadát, 70 gyárat támadtak meg.

A Gammában, a Pestvidéki Gépgyárban, a Beloianniszban a „túlerővel szemben az igazgatók és párttitkárok utasítására… a polgári fegyveres őrségek harc nélkül átadták fegyvereiket”. A MÁVAG-ba, a Ganz Vagonba „nagyobb csoportok hatoltak be, és mivel semmi akadályba nem ütköztek (polgári fegyveres őrség rendszeresítve nincs), feltörték a MÖHOSZ-fegyverraktárakat és onnan az összes fegyverzetet és lőszert elvitték”.¹⁷³ Megmagyarázhatatlan, hogy a mamutüzemekben nem volt őrség, kisebb gyárakban viszont igen. 24-én a Gyújtógyertyagyár őrségét lefegyverezték; támadták a Bányagyutacsgyárat, a TÁKI-t, a Mechanikai Műveket, a Finommechanikát. 25-én reggel 8 óra 11 perckor behatoltak a Csepel Vas- és Fémművekbe, 9 óra 5 perckor megtámadták a Mávagot, 9 óra 35 perckor a Bányagyutacsgyár védői visszaverték a támadást, 10 órakor tűzharcra került sor az Egyesült Izzónál, 10 óra 10 perckor ismét behatoltak a Danuviába (még mindig találtak fegyvert), 11 óra 10 perckor az ATRA visszaverte a támadást, 11 óra 13 perckor megtámadták a Csepel Autógyárat. 25-én Csergő János miniszter utasítást adott az Iparigazgatóság vezetőinek: szervezzék meg a gyárőrséget, s ha a felkelők be akarnak hatolni, „az őrség tagjai használják fegyverüket”.¹⁷⁴ Fegyver azonban igen kevés volt. A Csepel, a Ganz csak október 26-án kapott, a Marhavágóhídon 1 vadász- és 6 céllövőpuska volt, a Villamos Gép- és Kábelgyárban céllövőpuskák, a Csepel Autó 60 őre még 26-án is csak leventepuskákkal rendelkezett. A KGM-rendészet feljegyzése szerint 25-én 9 óra 15 perckor a MÁVAG kért fegyvert, 9 óra 35 perckor a Bányagyutacs, 10 órakor az Egyesült Izzó, 11 óra 13 perckor a Csepel Autó, 20 óra 5 perckor a Központi Szerszámgépgyár.

A Vörös Csillag Nyomdát elfoglalták a felkelők, de egy híradós alakulat még aznap visszafoglalta; az Athenaeumot 24-én 10 órakor foglalták el, a tűzharcban három rendőr elesett.

24-én ismételten megtámadták a Kossuth Tüzértiszti Iskolát; a honvédek tűzharcban védték meg az iskolát. A Petőfi Akadémiát többször is körülvette a fegyvert követelő tömeg. A Róbert Károly körúti laktanya és néhány légvédelmi üteg visszaverte a támadást. Csepelen a kiegészítő parancsnokságot elfoglalták. A Bem, a Beloiannisz, a Kilián laktanyába behatoltak a felkelők. A Honvédelmi Minisztériumot 7 óra 30 perckor támadták meg; a támadást szovjet segítséggel visszaverték. 25-én behatoltak a Rákóczi Katonai Középiskolába és fegyvereket szereztek. A Lakihegyi adót ismételten támadták. A Hadtörténeti Levéltárban van egy kézzel írt, aláírás nélküli, részletes kimutatás a Budapesten lévő egységekről, október 25-én reggel 6 órakor keltezve. E szerint a honvédség 34 halottat és 69 sebesültet vesztett, 737 katona eltűnt, egy harckocsi a ködben a rakpartról a Dunába zuhant és elsüllyedt. (Az újabb kutatások szerint ezen a két napon 12 tiszt és 15 harcos esett el.) A két órával később készített „Kimutatás a foglyokról” alapján a honvédség 520 foglyot ejtett, zömében 20 éven aluli fiatalokat, s mintegy 100 fegyvert zsákmányolt. Megjegyzés: „ÁVH-megbízott még hozzávetőleges számokat sem tud mondani.”¹⁷⁵ Kétségbe kell vonni Szűcs Miklós ezredesnek, a néphadsereg hadműveleti csoportfőnökének 1989-ben megjelent visszaemlékezését: „Október 24-én a vezérkarnak teljesen tiszta képe volt a fővárosban létrejött fegyveres gócokat illetően.”¹⁷⁶ Csoportfőnökségének korabeli jelentése szerint: „A felderítés gyengén működött, pontos adataink az ellenforradalmi erőkről nem álltak rendelkezésre.”¹⁷⁷

A főkapitányság elleni támadásokat visszaverték. A Belügyminisztériumot is többször megtámadták; a támadók veszteségei súlyosak voltak. 23-án, 24-én tűzharcra, tüntetésre került sor egy tucat kerületi rendőrkapitányságnál. A BM 1957-es feljegyzése alapján „részadatok szerint október 25-én az V., VII. és XIV. kerületi rendőrkapitányságot, majd 26-án, 27-én és 28-án csaknem valamennyi rendőrkapitányságot elfoglalták a felkelők”.¹⁷⁸ Kopácsi Sándor kihallgatási jegyzőkönyve szerint a budapesti rendőrségnek 25-ig 32 halottja és 219 sebesültje volt, de ez nem valós; a Belügyminisztérium utólagos kimutatása szerint a harcok során az országban 50 rendőr, belügyi dolgozó vesztette életét, a sebesültek száma nem érte el a százat.

A Rádió eleste után a Solymosi János alezredes – egykori „jutasi altiszt” – vezette piliscsabai ezred 150 katonája a Múzeum-kertben gyűlt össze. Lőszerük nem volt. Az ezredparancsnok gépkocsival a Honvédelmi Minisztériumba ment, de a tömeg miatt nem tudott bejutni. Csak második kísérlete sikerült. A minisztériumban a harckocsikhoz nem tudtak lőszert adni – arra Solymosi nem adott parancsot, hogy a tankok beletapossanak a tömegbe –, de kaptak 10.000 töltényt és kézigránátokat. A Puskin utca felől igyekeztek a Rádióhoz jutni, de az utca ismét körbefogta a katonákat, lőttek is rájuk. Visszavonultak a Kálvin térre. A parancsnoknak ekkor már csak két, 30-30 fős osztaga maradt. Szovjet harckocsik segítségével elfoglalták a Múzeumot, 150-200 foglyot ejtettek. A foglyok zúgolódtak, hogy ők munkások, többen a párttagsági könyvüket mutogatták; Solymosi félt, hogy fellázadnak, s szabadon engedte őket. Hajnalban szovjet harckocsifedezettel, a tatai Dózsa Lövésztiszti Iskola hallgatóinak segítségével visszafoglalták a Rádiót s kiszabadították a pincékben bujkáló 50-60 védőt.

A Honvédelmi Minisztériumban 25-én reggel 600 foglyot őriztek, a főkapitányságon százötvenet, a Belügyminisztériumban kétszázat. Az ezer fogoly – jó részüknek fegyvere sem volt – jelezte, hogy a felkelés első szakasza kifulladóban volt; a fegyveresek nagy része két napja nem aludt, alig evett. Jelezte azt is, hogy mit sem törődtek a statáriummal – talán nem is tudtak róla –, aminek a politikai vezetés oly nagy jelentőséget tulajdonított: nem féltek megadni magukat.

A KSH jelentése szerint 23-án és 24-én 240 ember halt meg; a „halálozások több mint egyharmada (93 eset) a VIII. kerületben történt, de nagyobb számmal haltak meg ezekben a napokban a VII. és a IX. kerületben, kisebb számmal a főváros majd valamennyi kerületében”.¹⁷⁹ A VII. és a IX. kerület a Rádió közvetlen közelében volt, bizonyos, hogy ott estek el a legtöbben, de az összecsapások kiterjedtek az egész városra. A szovjet harckocsik akkor még nem okozhattak jelentős veszteségeket.

Október 23-án este, éjszaka új kategória született 1956 történetében: az utca. A felvonulásból már délután tüntetés lett, de a stúdió körül hullámzó, morajló, üvöltő, téglákat-köveket dobáló, kaput betörő, majd fegyvert is használó emberáradatot már nem nevezhetjük tüntetőknek. A tömeg sem jó kifejezés, hisz hamarosan szerte a városban születtek csoportosulások, olykor csak néhány tucatnyi ember. Felkelőknek, fegyvereseknek sem nevezhetjük őket: csak kis részüknek volt fegyvere.

Felvonulni az egyetemisták indultak, de estétől s a következő napokban már az utca jelent meg Budapesten. A tömegből kisebb csoportok váltak ki, indultak fegyvert szerezni, kapaszkodtak teherautókra, száguldoztak a városban; hol csökkentek, hol nőttek, elfogytak, beleolvadtak a tömegbe, újból kiváltak belőle, átalakulva, kicserélődve. A támadásoknál volt egy kis, fegyveres, hangadó mag, s körülötte pfujolva, jelszavakat, követeléseket ordítva, élő falként az őket védő, erősítő utca.

Már 23-án este tíz- és tízezrek tolongtak, csatangoltak, kóboroltak, hömpölyögtek, kóvályogtak az utcán, a harcok színhelyén, környékén: a kíváncsiság a halálfélelmet is legyőzte. Több is volt ez, mint kíváncsiság, részesei akartak lenni az eseményeknek, a történelemnek. Sokan az életükkel fizettek érte. Az utca volt az egyetlen hely, ahol ismereteket szerezhettek, cserélhettek. A fegyveresek ugyanolyan lázasan vitatták az eseményeket, mesélték valós vagy kitalált vagy kiszínezett történeteiket, mint a járókelők. A kósza híreknek, a szájpropagandának felmérhetetlen hatása volt a városra; a rádió ostobaságai csak hergelték az utcát.

Az embereket valami elemi erő hajtotta, parancsolta az utcára. A városban reggeltől sötétedésig nyüzsögtek az emberek. Ki a munkahelyére indult, ki vásárolni, ki ismerősökhöz; nem csak az élelmiszerüzletek előtt kígyóztak hosszú sorok. Az utcasarkon újra meg újra összecsődültek az emberek, mert valahol felbukkant egy fegyveres, valahol lőttek, valamit hallottak, valakik vitába keveredtek, valamit sürgősen meg kellett beszélni, el kellett dönteni. Dolgozni kevesen dolgoztak, de a munkahelyükre sokan bementek, vitatkozni, jósolgatni, híreket cserélni, perlekedni. Beszélgetni nemigen lehetett azokban a napokban, mindenki kiabált, nemcsak a szenvedélytől fűtve, hanem mert a lármában csak így lehetett szót érteni; soha annyi rekedt ember nem volt a városban, mint azokban a napokban. Az üzemekből, hivatalokból emberek, csoportok kerekedtek fel, más üzemekbe, gyárakba, tüntetni valami ellen vagy valamiért, vagy mert úgy érezték, feltétlenül menniük kell valahová, beszélniük kell valakivel. Közlekedés nem volt, az embertömeg fel-alá özönlött a városban.

A fegyveresek itt is, ott is felbukkantak. Teherautón száguldoztak, egy-két fegyveres körül mindjárt több tucat ágáló, kiabáló ember gyűlt össze. Gyárakba hatoltak be, szónoklatokat tartottak, gyűléseket rögtönöztek, leverték a vörös csillagokat, szították a hangulatot.

Valaki lőtt, visszalőttek, és a golyók nem válogattak. Elég volt egy távoli csattanás, valami furcsa zaj, akár csak az idegfeszültségből kipattanó szikra, s ropogni kezdtek a fegyverek. A házakban, padlásokon megbújó ávósok legendája, akik felkelőkre vadásztak vagy egyszerűen ölni akartak, tömeghisztériává fokozódott. A felkelők mindenre tüzeltek, egy gyanús árnyékra a függöny mögött, egy gyanús tárgyra a háztetőn. Magányos orvlövészek bevették magukat egy házba, egy kapu alá, és mindenkire lőttek, aki felbukkant. Jó néhány utcában napokig nem lehetett közlekedni; kézzel írt táblák figyelmeztették a járókelőket, nehogy arra menjenek. A fegyveresek rálőttek egy gépkocsira, ami nem állt meg, a kocsiból visszalőttek. Valaki belőtt egy kapualjba vagy onnan lőttek ki, és kitört a harc. Az utca pedig tele volt emberekkel. A várost hatalmába kerítő idegláz oda sodorta a tömeget, ahol valami történt, minél közelebb a veszélyhez, sokszor az életveszélybe. S ahol a tömeg összeverődött, gyakran valóban történt valami. „Hol innen lőttek, hol onnan – emlékezett egy felkelő. – Soha nem tudhatta az ember, ki honnan és miért lő. Az egyik az emeletről lőtt, a másik a földszintről, a harmadik az utcasarokról, ahol nem lehetett mást látni, csak a puskacsövet… Ez így volt a maga piszkos valóságában, hogy ember lőtt emberre, és azt se tudta, hogy az most ellenség vagy barát, egyszerűen csak lőtt.”¹⁸⁰

Más formája is volt az idegfeszültségnek. Sok család már az első napokban leköltözött a pincébe, olyan környéken is, ahol nem voltak harcok, legfeljebb szórványos lövöldözések. Tíz évvel azelőtt, Budapest ostroma idején a pince volt a lakóhelyük, konyhájuk, hálószobájuk, közös társalgójuk: idegrendszerükben hordozták, hogy a pince búvóhely, oltalom, odú, menedék, ahol el lehet rejtőzni a veszedelem elől. A városban nemcsak az esztelen vakmerőség, a félelem is terjedt.

Akadt, aki munkába indult vagy vásárolni, s egyszer csak géppisztoly volt a kezében; aki a szeretteit kereste fel, s perceken belül egy teherautón találta magát, és robogott, azt se tudta, miért, hová; aki letette a fegyverét egy kapualjba, vagy átadta egy társának, egy ismeretlennek, hazament ebédelni vagy aludni, vagy egyszerűen elfáradt, és nem tért vissza. Utánpótlás bőven akadt: vidékről, munkásszállásokról, gyárakból vagy egyszerűen az utcáról. Akik délelőtt összegyűltek egy rendőrőrsöt, egy gyárat megostromolni, délutánra szétszóródtak a városban. Ha szovjet harckocsik, katonai teherautók bukkantak fel, az utca szétszaladt, kapualjakba, mellékutcákba húzódott. Ezt tették a fegyveresek is. Máshol tűzharcba bocsátkoztak a karhatalmistákkal, honvédekkel, rendőrökkel, puskával lőtték a szovjet páncélosokat, hirdetőoszlopok mögül, betört kirakatokból, kapualjakból, emeleti ablakokból, benzinespalackot, kézigránátot dobtak rájuk. Az utca ilyenkor hirtelen tűzvonalba került, feltehetően sok sebesülttel, halottakkal. Amint a tankok tovarobogtak, a fegyveresek újra összekeveredtek az utcával. Aki tegnap felkelő volt, holnap járókelő, bámészkodó, önkéntes segítő – és fordítva. Az utca összeforrt a felkeléssel.

Az első napok fegyvereseiről keveset tudunk; jöttek, mentek, cserélődtek, kevésnek maradt fent a neve. Zömükben fiatalok és munkások voltak, mint minden újkori európai forradalomban. Eleinte kevesen harcoltak céltudatosan valamiért és valami ellen, nagy részüket a szerep sodorta magával, melyet a történelem rájuk osztott, az indulat, a bosszú, a társakkal való szolidaritás, a véletlen. A legendás „pesti srácok” többsége tizenéves volt. „Elfogtuk a honvédelmi bizottmányt [?] – mondta Hazai Jenő a Központi Vezetőség október 26-i ülésén. – 8 fiatal, taknyos kölyök.”¹⁸¹ Földes László: „690 embert fogtunk el, 28 éves volt a legidősebb, 14–18 éves gyerekeket találtunk százával.”¹⁸² A Belügyminisztériumban lévő letartóztatottakról így emlékezik egy BM-tiszt: „Az előállítottak többsége fiatal volt és általában 20 éven aluli.”¹⁸³ Ezek a gyerekek, fiatalok szovjet háborús filmeken nőttek fel, mint mai kortársaik krimiken, westerneken, onnan eszményeik, példaképeik, eszeveszett bátorságuk. Csak épp a szerepek cserélődtek fel: ők lettek a komszomolisták, Zója, Oleg Kosevoj, a magukat a géppuskafészekre vető hősök – és a szovjetek a fasiszták. Tizenévesek voltak, akiket még nem bénított a halálfélelem, mint az idősebb társaikat. „Jó kalandnak ígérkezett az egész”¹⁸⁴ – fogalmazta meg évtizedek múltán sok-sok társa helyett is egy akkor tizenéves felkelőparancsnok. Akadtak csudabogarak is. Tudunk egy borbélyról, aki akkor harcolt, amikor éppen nem volt kuncsaft. Egy tisztviselőről, aki reggel menetrendszerűen bevásárolt a családnak, néhány órát lövöldözött, hazavitte a kenyeret, tejet, lisztet, cukrot, mikor mit lehetett kapni, délután ismét az utcán volt, fegyverrel a kezében, este hazament aludni a családi ágyba. Egy diákszálláson lakó műegyetemista óraadással egészítette ki az ösztöndíját. A Rádiónál vette fel egy elesett felkelő géppisztolyát, magával hordta éjjel-nappal, s amikor nem volt magánórája, odahasalt a szovjet harckocsikra tüzelő felkelők közé.

A fegyveresek mögött ott sorakozott a hátország; ezért lehet néhány száz fegyveres lázadását felkelésnek nevezni. Az utca, a százezernyi budapesti, aki megcsömörlött az ország állapotától, akikből kirobbant az indulat, amikor lőttek rájuk, akiket a hatalom arcul csapott, fasisztának, ellenforradalmárnak nevezett. Őket, a gyerekeiket, a testvéreiket, barátaikat, szomszédaikat, ismerőseiket. Az utcán az ő halottaik hevertek. Az ő sebesültjeiket vitték kórházba, ha akadt mentőkocsi, ha nem, egy teherautó vagy két sebesültvivő. Vagy ott véreztek el az utcán. Az ő társaik, az ő utcáikon.

Amikor volt már fegyver, lőszer elég, a gyárak elleni támadások elcsitultak, abbamaradtak. A felkelők elfoglaltak párthelyiségeket, rendőrkapitányságokat, tanácsházakat, rendszerint harc nélkül. A fő célpont ekkor már a szovjet harckocsik voltak. Nem csak a szó szoros értelmében. A szovjetek elleni harc adott célt a felkelésnek: ki ellen, miért harcolnak. Takarodjanak ki Budapestről, takarodjanak haza!

Mindenütt a világon van egy szervezet, amely felelős a közrendért, közbiztonságért: a rendőrség. Ez azonban nem vonatkozik zendülés, lázadás, felkelés, államcsíny esetére. Ekkor más szerv illetékes; Magyarországon akkor államvédelemnek nevezték.

1956-ban a korábban önálló Államvédelmi Hatóság a Belügyminisztérium kötelékébe tartozott. Négy részlegre oszlott: operatív nyomozókra (ide értve a hírszerzést és az elhárítást, a hadseregbe, a rendőrségbe beépített „defenzív” tiszteket is), a kis létszámú kormányőrségre, a kék parolit viselő belső karhatalomra és a „zöld ávóra”, a határőrségre.

A legnagyobb bűnök – a koncepciós perek, kínvallatások, a több százezer embert érintő megtorlások megszervezése, az egész országot behálózó spiclirendszer kiépítése, az internálótáborok, kitelepítések – a nyomozórészleget terhelték. Ennek néhány vezetőjét letartóztatták, hajtottak végre átszervezéseket is, de maga a szervezet lényegében érintetlen maradt s igen hamar talpra állt 1956 novembere után; a Nagy Imre-per kihallgatótisztjei közül számosan kihallgatók voltak a Rajk-perben is.

A belső karhatalomban s a határőrségnél fiatal sorkatonák szolgáltak, általában ugyancsak fiatal, hivatásos – kivétel nélkül párttag – tisztek és tiszthelyettesek parancsnoksága alatt. Pretoriánus gárda volt ez, beleértve a sorozottakat is. Megbízhatóságukat (származásukat) gondosan ellenőrizték, kiemelt zsoldot, ellátást, jobb egyenruhát kaptak. Ők hajtották végre – sok helyt a rendőrséggel együtt – a kitelepítéseket, internálásokat, nemritkán ők voltak a foglárok, rabtartók. A többségnek nem jutott ilyen feladat, de beléjük nevelték a felsőbbrendűségi tudatot: nekik mindent szabad, ők képviselik az állam biztonságát. Ha a faluban egy kék- vagy zöldávós kiskatona bement a kocsmába, a falu legényei jobban tették, ha kotródtak onnan.

A belső karhatalom létszámáról csak feltételezések, emlékezések vannak. Budapesten 1000 karhatalmista lehetett október 23-án. A fegyveres erőknél végrehajtott létszámleépítés az államvédelmet is érintette. Páncélozott járművel, nehézfegyverzettel a karhatalom nem rendelkezett; ezeket 1955-ben elvonták. Nem rendelkezett vízágyúval, pajzzsal, golyóálló mellénnyel, még gumibottal sem – semmivel, ami lehetővé tette volna, hogy a tömeget vérontás nélkül szétoszlassa. A legénység nagy része puskával volt felszerelve, a tiszthelyettesek géppisztollyal, a tisztek pisztollyal. Kézigránátjuk volt, golyószóró, géppuska kevés.

A Rádiónál elszenvedett vereség, az elementáris népharag teljesen demoralizálta a karhatalmat; a politikai vezetés már 24-én úgy döntött, hogy a karhatalmistákat nem vetik be a harcokba. Az állományt középületek védelmére osztották be.

A határőrségnél 1956-ban mintegy 15.000 katona teljesített szolgálatot. A fóti tiszthelyettesi iskola 300 hallgatója – az országos parancsnokság tartaléka – 23-án éppen szabadságon volt. Az állományt 1954 őszétől 1955 őszéig 3500 fővel csökkentették, s a leépítést folytatták. Az országos parancsnokság tisztjei 23-án délután hazamentek, s még akkor sem kaptak parancsot a jelentkezésre, amikor a Rádiónál már folyt a harc. Később közvetlenül a pártközponttól kaptak utasítást: mindenkit rendeljenek Budapestre, akit csak lehet. 25-ig 1500 határőr érkezett a fővárosba, elsősorban Pécsről, de Orosházáról, Balassagyarmatról, Kiskunhalasról is. Az országos parancsnokság tisztjeit a pártközpont védelmére rendelték, a határőröket a Lakihegyi adóhoz, a Rádióhoz, a pártközponthoz, közintézményekhez.

Noha a karhatalmisták a Rádió – s majd a Köztársaság téri pártház – védelmén kívül nem vettek részt a harcokban, noha 1956 egyik legszörnyűbb eseménye, a mosonmagyaróvári mészárlás a határőröket terhelte, a népharag kizárólag a kék parolisokat sújtotta, a „gyilkos ÁVÓ-t”. A gyűlöletet nem az októberi események, harcok váltották ki, az idők mélyéből tört fel, az évek alatt elkövetett törvénytelenségek, kegyetlenkedés, erőszak szülték.

A 39 éves Piros László, egykori hentes és mészáros, aki a letartóztatott Péter Gábort követte az Államvédelmi Hatóság élén, 1956-ban már belügyminiszter volt, a Politikai Bizottság tagja. A felkelés alatti tevékenységéről elsősorban azért nem tudunk, mert lényegében nem csinált semmit.

A rendőrség tényleges irányítója a budapesti rendőrfőkapitány, Kopácsi Sándor volt. A 34 éves ezredes Diósgyőrött született, vasmunkás volt, akárcsak édesapja, mindketten szociáldemokraták, fegyverrel harcoltak a németek ellen, az apa az ellenállás vezetői közé tartozott. Kopácsi 1945-ben a kommunista pártba lépett be, rendőrtiszt lett, 1949-ben századosi rangban a pártközpont őrségének parancsnokhelyettese, majd a Belügyminisztériumban az internálótáborok parancsnoka, 1953-ban rendőrezredes, országgyűlési képviselő, a Budapesti Pártbizottság, a Fővárosi Tanács tagja, Budapest rendőrfőkapitánya. Földije, feleségének unokatestvére, Fazekas György révén került felületes kapcsolatba Nagy Imrével.

Kopácsi szerint a fővárosban mindössze 1200, gyengén felszerelt, rosszul táplált, túldolgoztatott rendőr volt. Valójában Budapesten 1956 októberében négy és fél ezer rendőr teljesített szolgálatot; a főkapitányságon – akkor hivatalosan budapesti főosztálynak nevezték – 800 (ebből 350 nyomozó, a létszám 20%-a az Államvédelmi Hatóság kötelékébe tartozott), a kerületi kapitányságokon, őrsökön egyenként 100–120, a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában 400 fő, a Belügyminisztériumban nagyrészt civil ruhás rendőrtisztek. A kerületi kapitányságok beosztottjai pisztollyal, puskával, néhány géppisztollyal voltak felszerelve, a főkapitányságon és a Mosonyi utcában voltak golyószórók is.

Kopácsi 23-án éjfélkor, törzskara jelenlétében felbontotta a vészhelyzetre vonatkozó M-parancsot, melyet a poznańi felkelés után készítettek. A parancs értelmében a főkapitányságon 20 géppuskának, 80 golyószórónak, 72 órára elegendő lőszernek és kézigránátnak, 1000 fő számára 6 napi élelmiszer-tartaléknak kellett volna lennie. Ezzel szemben mindössze 4 golyószóróval, 12 órára elegendő lőszerrel, élelmiszer-tartalékként néhány rekesz almával rendelkeztek. Órákba tellett, amíg a raktárakban lévő fegyvereket zsírtalanították. A rendőrség éppúgy nem volt felkészülve egy felkelés lehetőségére, mint a többi fegyveres erő. Október 23-a ugyanolyan váratlanul érte őket, mint a politikai vezetést.

A felkelők már 23-án éjjel barikádokat emeltek a főkapitányság körül s befészkelték magukat a környező házakba. 24-én újra meg újra megtámadták a főkapitányságot, de a támadásokat visszaverték; Kopácsi is fegyveresen harcolt ellenük. Kicsaptak a környékre is, harcoltak a szovjet alakulatokkal együtt az Astoriánál, a Dohány utcai zsinagógánál.

Kopácsi azt írja, hogy a foglyokkal jól bántak. Fazekas György másként emlékszik: 24-én reggel „kérdeztem Kopácsitól, hol vannak azok a fiatalemberek, akiket behoztak a rendőrök? Mondta, hogy a pincében. Lementem. Éppen folyt a kihallgatás, és két fiatalembert pofozott néhány civil ruhás nyomozó. Rájuk üvöltöttem, hogy mit csinálnak? Megőrültek? Nem tudják, hogy maguk nem a Rákosi rendőrei?… Fölrohantam és rettenetes botrányt csaptam. Mondtam, hogy itt kő kövön nem marad, ha kiderül, hogy verik az embereket. És maguk meg is fogják érdemelni, amit kapnak.”¹⁸⁵

A főkapitányság jelentős politikai központ lett. Itt gyülekezett Nagy Imre számos híve: Gimes Miklós, Méray Tibor, Szilágyi József, Aczél Tamás, Fazekas György, Lőcsei Pál, Herpai Sándor, Oszkó Gyula. Ők vezették 25-én a miniszterelnökhöz azt a küldöttséget, melynek jelentős szerepe volt a 28-i fordulat előkészítésében.

A rendőrség ugyanolyan tájékozatlan volt, mint a hatalom többi szerve. A főkapitányság ügyeleti feljegyzése október 25-én, 16 óra 25 perckor: „A tényleges helyzetről semmi tudomásunk, senki nem tud vagy nem akar felvilágosítást adni.”¹⁸⁶ A kerületi kapitányságoknak Kopácsi azt a parancsot adta, hogy támadás esetén füstgránáttal védekezzenek, ha ez nem segít, igyekezzenek megegyezni a támadókkal, ha nem sikerül, rejtsék el vagy semmisítsék meg a fegyvereket és hagyják el a kapitányságot. A főkapitány sem arra nem adott parancsot, hogy harcoljanak, sem arra, hogy adják át fegyvereiket a felkelőknek vagy álljanak át. Több kapitányságvezető vallomása szerint Kopácsi rájuk bízta a döntést, hogy mit tegyenek.

Két példa.

A VIII. kerületi kapitányságot október 23-án 23 órakor több száz fős tömeg vette körül, köztük fegyveresek is, fegyvert követeltek. A parancsnok felhívta a főkapitányságot: „Érdemleges parancsot vagy választ nem kaptam az intézkedésre vonatkozóan.”¹⁸⁷ A fegyvereket elrejtették, a tömeg betört a kapitányságra, 10 pisztolyt és 4 puskát elvittek. Az éjszaka folyamán több felkelőcsoport érkezett. Közölték velük, hogy a fegyvereket már elvitték, mire távoztak. 24-én a kerületi pártbizottság kért segítséget, 300-400 fős tömeg támadta. 10 rendőr a levegőbe lőtt sortűzzel a tömeget szétoszlatta. A rendőrök 26-ig őrizték a pártbizottságot, akkor egy szakasz honvéd leváltotta őket; támadás nem volt. A kapitányság beosztottai járőröztek, fegyvereket szedtek össze, a József körúton felkelők támadták meg őket, három rendőr megsebesült. Segítséget kértek az Országos Rendőr-főkapitányságtól, de nem kaptak. A kapitányság padlásán kibontották a tűzfalat és elmenekültek.

A IX. kerületi kapitányságon október 23-án „a munkanap befejezésével mindenki eltávozott a lakására, mivel készültség nem volt elrendelve”. Este 10 óra után több száz fős tömeg jelent meg, fegyvert követeltek. A parancsnok felhívta a főkapitányságot, „ahonnan azt az utasítást… kapta, hogy intézze el a tömeggel békésen az ügyet. Ekkor még nem tudtuk eldönteni, bár igen sokat gondolkoztunk rajta, hogy az utcán forradalom vagy ellenforradalom zajlik-e.”¹⁸⁸ A felkelők néhány puskát zsákmányoltak, a többit sikerült elrejteni. 27-ig a kapitányságon nem történt semmi, a járőröző nyomozók egy felkelőt lelőttek. 27-én megtámadták a kapitányságot; a Mosonyi utcából küldtek segítséget, de kocsijukat felborították. Később honvédek érkeztek két tankkal. A harc során egy rendőr meghalt, egy megsebesült. A honvédséget visszavonták, a kapitányság beosztottai elmenekültek.

A rendőrség általában sehol sem örvend közszeretetnek. Így volt ez Magyarországon is, ahol a rend őrei igencsak keménykezűek voltak. Terhelte őket az is, hogy részt kellett venniük politikai jogtiprásokban, s a mindenható állam nevében léptek fel a jogfosztott állampolgárral szemben. Október 23-án minden megváltozott: az utca nem tekintette ellenségnek a rendőröket, egyenruhában is nyugodtan mozoghattak a városban. Holott a rendőrök sem viselkedtek másként, mint a többi fegyveres alakulat. Ahol sokan voltak – mint a főkapitányságon, a Belügyminisztériumban, a Mosonyi utcai laktanyában –, ott erélyesen és eredményesen védekeztek, a kapitányságokon ímmel-ámmal, az őrsökön sehogy. A rendőrök, ellentétben a katonákkal, hivatásosak voltak, általában családos emberek; inkább félelemből, mint meggyőződésből nem akartak harcolni, ezért is adták át vagy hagyták hátra sokan a fegyverüket. A felkelés alatt az utca számára az ávósok voltak a fekete bárányok; a rendőrök nem jelentettek igazi veszélyt, haragot sem keltettek.

A honvédelmi miniszter, Bata István, villamoskalauz volt, 1949-ben az Országos Légvédelem parancsnoka; a háta mögött „repülő kalauznak” hívták. Vezérkari főnök lett, majd Farkas Mihály bukása után honvédelmi miniszter, a Politikai Bizottság póttagja. Állítólag Farkas erőszakolta ki – bízva visszatérésében –, „hogy az általa is legképzetlenebbnek tartott, képességek és jellem dolgában egyaránt gyenge Bata kerüljön a honvédelmi miniszteri székbe”.¹⁸⁹ Politikai nézeteiről csak annyit, hogy amikor Rákosi leváltása szóba került, Bata kijelentette, hogy „ez nemzeti katasztrófához vezetne”.¹⁹⁰ Azt mondják, bizalmas körben nyíltan elismerte, hogy semmit sem ért a hadsereg vezetéséhez.

Ez még nem lett volna olyan nagy baj; a hadsereget nem a miniszter vezeti, hanem a vezérkari főnök.

Vezérkari főnöknek 1956. október 6-án – a Rajk-temetés napján – Tóth Lajos vezérőrnagyot nevezték ki. Ő (Batával ellentétben) a Szovjetunióban elvégezte a vezérkari akadémiát – úgy, hogy nem tudott oroszul. Politikailag miniszterénél is bigottabb volt. A törvénytelenségnek áldozatul esett tábornokokról egy parancsnoki értekezleten kijelentette: „a rehabilitációt úgy vegyék, mint egy jelenleg szükséges politikai tényt, de ne felejtsék el azt, hogy ha ezek ma a hadsereg soraiban lennének, akkor egyikünk sem ülne azon a poszton, ahol most van.”¹⁹¹ Alighanem igaza volt. A vezérkari főnök – az MDP Központi Vezetőségének tagja – szerint „a tisztikar véleménye az volt, hogy nem így kellett volna rehabilitálni őket, nem kellett volna nagy dísztemetést rendezni. Nem értették, miért kell mártírnak tekinteni négy olyan vezérőrnagyot, akik megették volna a kommunistákat.”¹⁹²

Nem különbözött tőlük a honvédség harmadik embere sem, Hazai Jenő vezérőrnagy, politikai főcsoportfőnök, ugyancsak a Központi Vezetőség tagja. 1957 tavaszán feljegyzést készített egykori parancsnoktársairól: Tóth Lajos vezérőrnagy „a jobboldali jelenségekkel szemben passzív és gyakran együttérző magatartást tanúsított”; Hegyi László vezérőrnagy, mint „hadtestparancsnok, erkölcstelen és pártszerűtlen” karrierista; Székely Béla vezérőrnagy „zavaros, karrierista… közismert volt lustaságáról és nagyképűségéről”, párttagsági díját a reprezentációs keretből fizette; Kána Lőrinc vezérőrnagy „részegen botrányos magatartást tanúsított”; Horváth Mihály vezérőrnagy „züllött, erkölcstelen”.¹⁹³

A békeszerződés Magyarország számára hetvenezres hadsereget engedélyezett, de ennek a felét sem töltötték fel. A hidegháború és a jugoszláv konfliktus új helyzetet teremtett. A hadsereg létszáma 1952-ben meghaladta a 200.000 főt. 1950–1951 között a tiszti állomány megháromszorozódott, 1950-től 1956-ig meghatszorozódott. A régi tisztikart lecserélték (1956-ban alig száz Ludovika Akadémiát végzett tiszt szolgált a néphadseregben); 1950-ben a tisztek 32%-a munkás, 26%-a földmunkás, 13%-a paraszt volt, a politikai tisztek 73%-a munkás.

A tisztikar ennek ellenére nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé. Az átlagos tiszti fizetés annyi volt, mint egy jó szakmunkásé, s bár kaptak különböző kedvezményeket és juttatásokat, ennek fejében a szolgálat éjjel-nappal tartott, hóban-sárban, távol a családtól, vagy ha a családot magukkal vitték, az asszony kereshetett új munkahelyet, a gyerek új iskolát. 1953-ban a tiszti állomány 35%-át, 1954-ben 39%-át, 1955-ben 42%-át helyezték át más helyőrségbe. Budapesten 2000 tisztnek nem volt megfelelő lakása. A tiszti állomány egyötöde élt külön a családjától. Egy év alatt az áthelyezett tisztek 17%-a elvált.

A tisztek mégis ragaszkodtak posztjukhoz. A hadsereg a világ minden országában külön mikrovilág, saját törvényeivel, szokásaival, igen erős kötődésekkel. Tisztnek lenni nemcsak szakma, hivatás is; ugyanúgy vannak megszállottai, mint az orvoslásnak, a pedagógiának, az építészetnek. A tiszti kaszt hajtó- és összetartóereje alighanem a hatalom; olyan különleges hatalom emberek felett, ami a civil életben elképzelhetetlen. Miként a politikában, itt is megmutatkozik, hogy a hatalom gyakran erősebb mákony a pénznél.

1955–1956-ban ezrével szerelték le a hivatásos tiszteket, tiszthelyetteseket. Zömüknek nem volt semmiféle szakmája, csak segédmunkásként tudtak elhelyezkedni, szolgálati lakásukat fel kellett cserélniük nyomorúságos al- vagy társbérletre. Ez nemcsak a leszerelteket sújtotta, a hadseregben maradt társaikat is demoralizálta: nem tudták, melyik nap vár rájuk ugyanez a sors. Lazult a fegyelem, amihez hozzájárultak a politikai változások is; az erjedés ugyanúgy áthatotta őket, mint az egész országot. Az elbizonytalanodáshoz hozzájárultak a politika követhetetlen bakugrásai is. A honvédelmi miniszter 1956. július 26-án kérte a Minisztertanácsot, fossza meg Jánosi Ferencet vezérőrnagyi rangjától, mert kizárták a pártból. Október 21-én azt kérte, hogy adja vissza rendfokozatát, mert politikailag rehabilitálták.

A hadsereget és vezetőit ugyanolyan készületlenül érte október 23-a, mint a politikusokat, az országot. Október 20-án, a lengyel események hatására, készültséget rendeltek el: „A pk. a helyőrséget a további parancsig nem hagyhatja el. Őrséget óránként ellenőrizni kell. Az ügyeletes alegységet helyezze készültségbe. A lőszer előkészítendő. Kiosztani nem kell.”¹⁹⁴ A készültséget 21-én, 22-én feloldották. Október 24-re a magasabbparancsnokokat értekezletre rendelték be a Honvédelmi Minisztériumba. A vezérkari főnök 42 oldalas beszámolójában egyetlen célzás sincs a feszült helyzetre. Karhatalmi terv ugyan volt, de sosem tartottak karhatalmi riadót vagy gyakorlatot. A Belügyminisztériumnak alárendelt csapatok erejét nem ismerték. A Honvédelmi Minisztérium épületének védelmi tervét évek óta senki sem ellenőrizte. „Október 23-án – jelentette Tóth Lajos ezredes 1957 márciusában – a vezérkari főnök helyettesétől azt a parancsot kaptam, hogy szervezzem meg a HM védelmét. Kiderült, hogy a HM-ről egy tervrajzot sem tudtak előkeríteni.”¹⁹⁵ A minisztérium raktárában egyetlen géppisztoly sem volt, az épületet alig őrizték.

Az átszervezések során Budapestről minden alakulatot kivontak. A helyőrséget a Zrínyi és a Petőfi Akadémia, a tiszti iskolák hallgatói képezték, a HM őrzászlóalja, valamint szakszolgálatosok: légvédelmi tüzérek, híradósok, folyamőrök. Ezeknek az alakulatoknak kellett ellátniuk a főváros karhatalmi védelmét.

„A Műszaki Parancsnokság – olvasható az egység jelentésében – délután sportfoglalkozáson vett részt.”¹⁹⁶ Délelőtt a miniszter utasítására a politikai főcsoportfőnök eligazítást tartott a fegyvernemi parancsnokoknak és a csoportfőnököknek a tüntetés betiltásáról; az eligazítás közben érkezett a hír a tilalom visszavonásáról. Engedélyezték, hogy a tisztek egyénileg részt vegyenek a tüntetésen; úgy gondolták, ez megnyugtatja a tömeget. A tisztikar politikai elitképző intézete már akkor semmibe vette a parancsot: szervezetten vonultak fel. A Honvédelmi Minisztérium beosztottjai a munkaidő végeztével távoztak az épületből. A miniszter délután értekezletre rendelte be a hadműveleti csoportfőnököt, a páncélos- és tüzéregységek parancsnokát, a vezérkari főnök helyettesét. A parancsnokoknak voltak aggályaik, hogy a tüntetés elfajulhat, de Bata leintette őket: nem kell pánikot kelteni. Ez volt ezekben az órákban az „ügyeletes jelszó” a hadsereg vezetésében. A hadműveleti csoportfőnökség tisztjeit csak 19 órakor rendelték be a minisztériumba. Bata István, Tóth Lajos, Hazai Jenő „lényegében megnyugtatták a hadsereg vezető beosztású parancsnokait és ezért mindenki békés illúzióban élt – írta Váradi Gyula vezérőrnagy. – Ez az oka annak, hogy a HM és a csapatok nem készültek fel arra, hogy a katonai objektumokat és a katonákat magukat is támadás érheti. A hadsereg három vezető embere nem tett semmit.”¹⁹⁷ Janza Károly altábornagy, hadtápparancsnok szerint 23-án este „állandó telefonálások, vidéki hívások, jövés-menés a miniszteri szobában, mindez egyre inkább a dezorganizáltság képét kezdte mutatni”.¹⁹⁸ Pontosan úgy, mint a pártközpontban. Ennek ellenére a HM másnap reggeli jelentésében ez olvasható: „A szükséges intézkedéseket azonnal megtettük.”¹⁹⁹

A Rádiónál kitört harc hírére a hadsereg vezetésében teljes lett a káosz. Budapesten ugyan kevés hadra fogható erő volt, de a honvédség létszáma meghaladta a 120 ezret. Ebből 60 kilométeres körzetben 11.000 katona és 150 harckocsi állomásozott. Október 24-én reggel Budapesten 6000 katona volt, tehát az éjszaka folyamán és hajnalban mintegy 2000 fő érkezett. „Bevetve kb: 4500 fő. Tartalék erő: 1300 fő”²⁰⁰, olvashatjuk a jelentésben.

Ami ezután következik, szinte követhetetlen lesz az olvasó számára. Mégis kénytelen vagyok legalább vázolni az eseményeket; épp a követhetetlenség mutatja a teljes káoszt, ami a hadvezetést jellemezte.

Az aszódi gépesített ezredet 23-án 22 órakor indították a Parlamenthez, hogy védje meg az épületet; 23 óra 10 perckor érkeztek meg, a téren már nem volt senki. A parancsnok bement a minisztériumba, ahol azt a parancsot kapta, hogy védjék meg a Fegyvergyárat. Mire odaérkeztek, a gyárat már elfoglalták, az ott zsákmányolt fegyverekkel ostromolták a Timót utcai fegyverraktárat. A kecskeméti 12. gépesített ezredet 23-án 22 óra 35 perckor riadóztatták, de a nagy köd miatt csak reggel 6 órára érkezett Soroksárra, ahol a Templom téren a tömeg kővel dobálta meg a katonákat, mire az egység bevonult a Zrínyi Akadémiára. Egyik zászlóalját a Lámpagyárba rendelték, de azt a felkelők már kifosztották. A mögöttük érkező 16. harckocsizó ezred a Soroksáron megrekedt kecskemétiek miatt nem tudott továbbhaladni, harcba keveredett, egy halottat vesztett, mire a HM visszarendelte a laktanyájába. A ceglédi tüzérlaktanyát 23-án 23 órakor riadóztatták. 2 órával később karhatalmi riadót rendeltek el a nagykőrösi, a szabadszállási, a szolnoki tüzérezrednek is. 24-én hajnali 4 órakor jelentették a HM főügyeletének: a hadosztály fölsorakozott. Múltak az órák, parancs nem érkezett. Dél felé a holtfáradt katonákat visszarendelték a körletekbe. 22 óra 25 perckor a HM főügyelete elrendelte, hogy az 1. gépesített lövészezred szállítson kenyeret a fővárosba rendelt alakulatoknak. A gépkocsizó osztagot a felkelők megtámadták, a budaörsi repülőtérre menekült, ahonnan egy Kecskemétről érkezett repülőgép vitte a városba a kenyeret.

24-én hajnali 4 órakor a Petőfi Akadémia 60 hallgatóját kivezényelték a Lámpagyárba, de mire odaérkeztek, a fegyvereket már elhordták, s ott találták a Zrínyi Akadémia 150 tisztjét és 3 harckocsit. Az egri gépesített ezred első lépcsője 8 óra 30 perckor érkezett meg a Zrínyi Akadémiára, onnan továbbirányították a minisztériumba. A második lépcső leszakadt és Rákoskeresztúron kötött ki; csak 25-én tudott bevergődni az akadémiára. 24-én hajnali 2 óra 10 perckor az aszódi ezredet kirendelték a nemzetközi telefonközpont visszafoglalására; mint tudjuk, a központot nem foglalta el senki. Az épületet megszállva tartó híradósok állandó kapcsolatban voltak a minisztériummal. 7 órakor a 16. önálló vegyes repülőezred parancsot kapott a Magyar Távirati Iroda visszafoglalására; az MTI-t sem foglalta el senki. A kiskunfélegyházi 19. gépesített lövészezredet Budapestre rendelték, majd átirányították Kecskemétre. Az előreküldött légvédelmi üteget nem tudták utolérni, megérkezett Budapestre, a lőszer nélküli katonákat a tömeg lefegyverezte. A szabadszállási 16. harckocsizó ezredet 25-én indították Budapestre, de nem küldtek eléjük összekötő tisztet Soroksárra; másnap reggel az egység, elunva a várakozást, visszatért laktanyájába. Kovács István vezérőrnagy 25-én hajnali 3 órakor írta alá a Honvédelmi Minisztériumot körülvevő házak átfésülésének tervét: „1. Megsemmisíteni vagy elfogni egyes vagy csoportosan befészkelt banditát. 2. Megszervezni a lakók önvédelmét és az összeköttetést velük… Összehívni a lakókat (férfiakat) és közölni velük felelősségüket és a követelményeket, ha felkelők, ellenforradalmárok tüzelnek a házból.”²⁰¹ A minisztérium még a saját védelmét sem tudta tisztességesen megszervezni.

Az információhiány példátlan volt. A budapesti Rákóczi Katonai Középiskola 28-ig nem tudott összeköttetést teremteni a minisztériummal. A II. kerületi kiegészítő parancsnokságot 23-án 23 órakor riadóztatták. „A parancsnokság az elöljáró szervektől semmilyen feladatot nem kapott, különösebb esemény 24-én a délutáni órákig nem történt. Megszerveztük a kiegészítő parancsnokság védelmét, hallgattuk a rádiót, vitatkoztunk az eseményekről.”²⁰² A kalocsai 12. lövészhadosztály: „1956. október 23-a. A budapesti eseményekről csak a rádión keresztül értesültünk. Semmi katonai intézkedés nem történt… 1956. október 24-e. Továbbra is a rádió közléseire vagyunk utalva. Teljes tájékozatlanság és bizonytalanság a tisztek körében… 1956. október 25-e… Budapestről jövő személyek tájékoztatására vannak szorulva a tö. [törzs] tisztjei… 1956. október 26-a. A bizonytalanság folytatódik. Határozott intézkedéseket vagy parancsokat a tö. még mindig nem kapott.”²⁰³ A békéscsabai 8. lövészhadosztály: „A hadosztály törzse állandóan kereste a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal, azonban sem tájékoztatást, sem utasítást egyáltalán nem kapott.”²⁰⁴ A budapesti helyőrség parancsnokság, október 23-a: „Ez idő alatt a HM-ből semmiféle parancs vagy intézkedés nem érkezett.” 25-e: „A személyi állomány hangulata ideges, várakozó volt. Parancs vagy intézkedés sehonnan nem érkezett.”²⁰⁵ Haditechnikai Csoportfőnökség, október 25-e: „A tájékozódásunk továbbra is a Kossuth rádióra szűkült.”²⁰⁶ Kiképzési Csoportfőnökség: „Nem kaptunk semmiféle tájékoztatást, s így a városban történő eseményekről alig volt tudomásunk.”²⁰⁷ Petőfi Akadémia, október 26-a: „A Honvédelmi Minisztérium irányítása egyáltalán nem mutatkozott meg.”²⁰⁸ Zrínyi Akadémia, október 24-e: A hadsereg felső vezetése hallgatott és magára hagyta a hadsereget.”²⁰⁹

A Hadtörténeti Levéltárban lévő, kézzel írott, aláírás nélküli kimutatás szerint október 24-én reggel 7 és este 7 óra között a fővárosban 6300 katona volt, a vidékiek közül a 8. gépesített ezred és az esztergomi harckocsizó ezred. Az egységek 46 helyre voltak kivezényelve; a honvédség egyértelműen védelemre rendezkedett be. A pártközpontba a Zalka Műszaki Tiszti Iskola 150 hallgatóját, a hadihajós dandár 100 matrózát, a HM védelmére a Zrínyi Akadémia 250 hallgatóját, a Kossuth Tüzértiszti Iskola 50 hallgatóját, a 6. gépesített ezred 80 harcosát, 60 határőrt, a 7. gépesített ezred 300 harcosát, a Belügyminisztériumba a Vasvári Repülőtiszti Iskola 150 hallgatóját, a HM őrzászlóalj 20 harcosát, 60 határőrt irányítottak. Ötventől kétszáz fős egységek védték a csepeli hidat, távbeszélőközpontokat, a Parlamentet, szertárakat, raktárakat, nyomdákat, a Lakihegyi adót, a gyűjtőfogházat, a Közlekedési és Gépipari Minisztériumot, az V. kerületi tanácsot. A kimutatás szerint a legkevesebb információjuk a harcok sűrűjébe bevetett esztergomi hadosztályról volt. A hadosztály meg nem nevezett része tartalékot képezett, a 8. gépesített ezred a Rádiónál volt, de a létszám helyén egy kérdőjel található, ugyanúgy, mint a Margit és a Sztálin hidat őrző harckocsizók esetében.

Egy ugyancsak kézzel írt, keltezés és aláírás nélküli kimutatásból – az iraton átvezetett változás keltezése október 25. reggel 6 óra – megállapítható, hogy a legénység fele-fele arányban volt puskával, illetve géppisztollyal felszerelve. A fővárosban lévő alakulatok 259 golyószórót és 32 géppuskát jelentettek. A harcok során elesett 22 fő, megsebesült 34 fő, eltűnt 175 fő. Ez utóbbi adat mellett megjegyzés: „Nincs benne kórházban felvettek.”²¹⁰ (Láttuk: vannak más adatok is.) A Rádióhoz küldött 8. gépesített ezrednél 300 honvédet, 14 harckocsit, 200 puskát, 30 géppisztolyt, 8 golyószórót, 6 géppuskát tüntettek fel a kimutatásban, de később rávezették a lakonikus szót: nincs. Az ezred eltűnt a HM szeme elől.

Fennmaradt a 24-én déli 12 órakor keltezett fegyver- és lőszerellátási terv, melyet maga a honvédelmi miniszter hagyott jóvá. E szerint 25-én hajnalban a fővárosi kerületekbe 2112 puskát és géppisztolyt, 40 golyószórót, 8 géppuskát és 10 harckocsit akartak eljuttatni. Hogy pontosan hová, az csak három esetben van megjegyezve: a Mávagba, a Ganzba, a Hajógyárba.

Bizonyára csak növelte a Honvédelmi Minisztériumban uralkodó káoszt, hogy 23-án éjjel a Központi Vezetőség egy Katonai Bizottságot – az úgynevezett stábot – küldött a minisztériumba, a fegyveres erők tevékenységének összehangolására. A stáb vezetője a budapesti első titkár, Kovács István, később Apró Antal volt, összetétele változott. Küldtek egy másik bizottságot is, Vas Zoltán vezetésével, a munkásőrség megszervezésére; ez semmit sem csinált. Az amúgy is erősen foghíjas Központi Vezetőségnek ekkor már tucatnyi tagja a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott.

A stáb első dolga az volt, hogy beszámoltassa a vezérkar főnökét, aki azonban sem a helyzetről, sem a karhatalmi erőkről, sem a tervezett akciókról nem tudott beszámolni. Tizenkét óra haladékot kapott, de Tóth vezérőrnagy ekkor sem volt sokkal tájékozottabb. Hogy mennyire igyekezett vagy tudott a stáb beleszólni az irányításba, arról csak adalékok vannak. Például tudjuk, hogy 23-án nemcsak Mező Imre, de a rákosista Kovács István és Piros László belügyminiszter is a fegyverhasználat ellen volt. Mindenesetre a stáb a katonai vezetőkre, azok a stábra hárították a felelősséget.

„Megmondtuk Batának – emlékezett a stáb egyik tagja, Földes László, s ezt más források is megerősítették –, változtassa meg a terveit, ne rendeljen fel az egyik hadtesttől egy ezredet, a másiktól egy zászlóaljat, a harmadiktól egy másfajta egységet, hanem hozza fel Gyurkó Lajost, a kecskeméti hadtest parancsnokát, aki szilárdan kézben tartja az egységeit. Bata nem mondta, hogy nem ért ezzel egyet, de nem intézkedett. Nem értette meg azt sem, hogy nem helyes, ha a miniszter maga dönt mindenről, hogy ide három harckocsi kell, oda egy szakasz stb.”²¹¹

Képzeljük el a helyzetet: a botcsinálta honvédelmi miniszter szobájában ott ülnek a botcsinálta, piros lampaszos tábornokok, akiknek fogalmuk sincs a hadvezetésről. A honvédség felső vezetése volt a legnagyobb vízfej az országban. Képzetlen munkáskáderek ültek az ipar, az államigazgatás, a rendőrség vezető posztjain is, de ott zajlott az élet, jól-rosszul meg kellett oldani a mindennapos feladatokat. A tábornokok viszont csak a terepasztalon tologatták a bábukat, hadgyakorlatokon irányították a sereget a nem létező ellenség ellen. Arról végképp nem volt fogalmuk, mit kell tenni egy fegyveres felkelés esetén. S ott ültek ellenőrként a pártvezetés által kinevezett nacsalnyikok is, akik még kevesebbet értettek ehhez.

Ám a vezérkarban szolgált néhány tapasztalt főtiszt, aki a Horthy-hadseregben harcolt a világháborúban. A tábornokok között voltak tehetséges, tisztességes, jól képzett emberek. Ott voltak a szovjet katonai tanácsadók, majd a vezérlő tábornokok is, akik ismerték a hadvezetés csínját-bínját. Mikojan és Szuszlov a maguk szempontjából 24-én joggal jelentették Moszkvának, hogy a magyar honvédség „rosszul vizsgázott”.²¹² De a szovjetek is. A hadsereget szétzilálta a dilettáns vezetés, de a fegyveres erők végső soron a flottademonstráció téves koncepciójának estek áldozatul.

A rádió 25-én reggel közölte a honvédelmi miniszter parancsát: „Megparancsolom, néphadseregünk katonái fokozott aktivitással és teljes határozottsággal ma délig számolják fel a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket.”²¹³ Az eredeti fogalmazványban a „ma délig” helyett „minél gyorsabban” szerepel; ezt áthúzták és beírták: „holnap délig”, majd ezt is áthúzták s így került a szövegbe: „ma délig”. Ez nem parancs volt, hanem óhaj, vágyálom; tükröződött benne a hadvezetés egész tevékenysége.

Hozzájárult a hadsereg csődjéhez az is, hogy a honvédség nem akart harcolni. A hadműveleti csoportfőnökség így összegezte az október 23–24-i helyzetet: „A személyi állomány bizalmatlan parancsnoka iránt, elterjednek a rémhírek, a tisztek közül is sokan agitálnak: »ne lőjünk a magyar testvérekre«, szidják a legfelsőbb katonai vezetést. Különösen rossz volt a hangulat a harcosoknál. Fáradtak, kedvetlenek, elégedetlenek voltak. A fegyelem szintén rossz volt.”²¹⁴

Ennek ellenére a honvédség a parancsot nem tagadta meg, szervezett kötelékben nem állt át a lázadókhoz. A hiedelemmel ellentétben a fegyveres felkelők között kevés volt a katona; a forradalom során 5 tiszt és 15 harcos esett el a felkelők soraiban. A katonák, ha megtámadták őket, a laktanyákban védekeztek, az egyik helyen rábeszéléssel, másutt szuronyt szegezve vagy riasztólövésekkel. Más volt a helyzet, ha az utcára küldték őket; az utca magába szívta a katonákat. Támadni a honvédek nem voltak hajlandóak, az utcának a fegyverüket is átadták vagy tűrték, hogy elvegyék.

Ez a hadsereg valóban néphadsereg volt. Az ideológia máza forradalmas időkben hamar leolvad, de a valóságot a robbanás sem pusztítja el. Ennek a seregnek nemcsak a katonái jöttek a népből, hanem a tisztjei, főtisztjei is: szülőjük, élettársuk, testvérük, gyerekük lakatos, földműves, tisztviselő, diák volt. Szolgálat után velük, köztük éltek, nem szakadhattak el tőlük, gondjaiktól, életérzésüktől, akaratuktól. Velük kerültek szembe az utcán. A tábornokok voltaképp pártfunkcionáriusok voltak; az erjedés rájuk ugyanúgy hatott, mint a pártapparátusra.

Október 25-én a rádió így kezdte adását: „Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak! Mielőtt zenés műsorunkat megkezdenénk, hallgassák meg a Budapesti Pártbizottság és a Fővárosi Tanács felhívását: Budapest lakói, elvtársak! Az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk.”²¹⁵

Mást mond a fél hatkor beolvasott hír: „Az éjszakai órákban kiadott jelentésekhez képest a helyzet lényegesen javult. A támadók tömegesen teszik le a fegyvert és megadják magukat. Sokan eldobálják fegyvereiket és elszélednek… Budapesten már csak néhány csoport áll ellen. A Rákóczi úton a Palace Szálló környékén, a Magdolna utcában és a Ferencvárosi pályaudvar környékén.” És ismét a szörnyű, megalázó propagandaszólam: „Immár csak a közönséges bűnözők igyekeznek tartani magukat, hogy tovább garázdálkodhassanak és rabolhassanak.”²¹⁶

A harc folyt tovább, ha nem is olyan elementáris erővel. A felkelők 23-án éjjel elfoglalták a Bem laktanyát, a fegyvereket elvitték. A laktanyába visszatért egység 24-én járőröket küldött ki a környékre, s több fegyvert szedtek össze, mint amennyi eredetileg a laktanyában volt. 25-re virradó éjjel a felkelők két teherautónyi kenyeret vittek a katonáknak, cserébe fegyvert kértek. A csere nem jött létre, de a fegyveresek hosszan tárgyaltak a laktanya tisztjeivel. (Ne felejtsük el: nemcsak kijárási tilalom volt, hanem statárium is.) 25-én három kerületi kapitányságot elfoglaltak, hármat ostromoltak.

A gyárakat, üzemeket még támadták. A KGM rendészetének jelentése szerint 8 óra 10 perckor behatoltak a Csepel Vas- és Fémművekbe, 9 óra 5 perckor megtámadták a Mávagot, 9 óra 35 perckor a Bányagyutacsgyár őrsége visszaverte a támadókat, 9 óra 45 perckor megtámadták a Prés- és Kovácsárugyárat, 10 órakor az ATRA védői visszaverték a támadást, 11 óra 13 perckor a Csepel Autógyár védői megtámadták a gyár körül elsáncolt támadókat. A Zrínyi Akadémia parancsot kapott a minisztériumból, ejtsenek foglyokat, hogy megtudják, kik a felkelés vezetői. Az akadémisták öt foglyot átadtak az ÁVH-nak. A nemzetközi telefonközpontot többször megtámadták.

A nyomdák fontos célpontok voltak: a felkelők ki akarták nyomtatni követeléseiket. Csongovai Per Olaf filmrendező, a majdani Tűzoltó utcai parancsnok, a Vörös Csillag Nyomdában – katonai nyomda volt – 100.000 példányban nyomtatta ki röplapját. Nem harc árán, ismeretségei segítségével. A röplapokat délután 5 órakor a Váci úti TEFU tehergépkocsijai szállították szerteszét a városba. Csongovait több társával letartóztatták a nyomda védelmére érkező honvédek.

A rádió által tükrözött hivatalos vélemény változatlanul: „ellenforradalmi bandák”, „rablók és banditák”, „fegyveres bandák”, „ellenforradalmi fegyveres bandák”, „ellenforradalmárok és félrevezetett suhancok”, „lázítók, uszítók”, „szervezett ellenforradalmi erők”, „ellenforradalmi provokátorok”.

A sajtó már szembeszállt a hivatalos állásponttal. A 25-én megjelent néhány napilap inkább röpirat, mint újság. Népszava: „Rágalom volt az az állítás, hogy fosztogatók és ellenforradalmi bandák lázadásáról volt szó. Becsületes hazafiak, a demokratikus fiatalság állt talpra nemzeti követeléseinkért.”²¹⁷ A Szabad Nép október 26-i vezércikkének címe – Gimes Miklós írta –: Nyugalom és rend kell. „Három napon át vér folyt Budapest utcáin. Legyen vége, legyen rend, nyugalom, béke. Valósuljon meg az, amiért oly sokan meghaltak, amit a magyar nép java akar: Magyarország legyen független, demokratikus ország, amely a maga magyar útján halad a szocializmus felé.”²¹⁸ A lap többi írása a vezércikk szellemét tükrözte, nincs szó ellenforradalomról, banditákról. A Magyar Nemzet rendkívüli kiadásában közölte az Egyetemi Ifjúság Forradalmi Bizottságának kiáltványát: „a Magyar Rádió rólunk szórt rágalmait visszautasítjuk”.²¹⁹ Másnap három neves tudós kérte a kormányt, hogy „függessze fel a statáriális ítéletek végrehajtását, a kiengesztelődés elősegítése és a nemzeti egység biztosítása érdekében”.²²⁰ A Népszavában Méray Tibor: „Nem vagyok hajlandó sem ellenforradalmárnak, sem reakciósnak, sem fasisztának nevezni az ország függetlenségéért, a nép jogaiért, a magyar szabadságért síkraszállt fiatalokat, munkásokat, honvédeket, még akkor sem, ha ilyen elemek is keveredtek közéjük.”²²¹ A Magyar Írók és Művészek követelései: „1. Az ÁVH azonnal szüntesse be a tüzet! 2. Teljes amnesztiát a harcolóknak és a katonáknak! 3. A szovjet csapatok vonuljanak vissza állomáshelyeikre! 4. A rend fenntartását a Magyar Néphadsereg biztosítsa! 5. Nagy Imre azonnal alakítson nemzeti egységkormányt! Álljon az új kormány a nemzeti mozgalom élére!”²²² A SZOT 14 pontos programjának első és legfontosabb követelése: „A harcot beszüntetni, amnesztiát hirdetni és a szakszervezetek bevonásával tárgyalást folytatni az ifjúság képviselőivel.”²²³ Magyar Nemzet: „Követeljük az általános sztrájkot október 26-ra. Amennyiben a kormány nem teljesíti követeléseinket, a sztrájkot meghosszabbítjuk.”²²⁴

A vezetés krónikus információhiányban szenvedett. Pedig voltak információk, olykor ugyan hajmeresztően ostobák, de ezeket józan ésszel ki lehetett volna szűrni.

A főkapitányság október 25-i telefonügyeleti naplójából: „9.50: Sárdi segítséget kér, hátba támadták. Lőszer fogytán.” 10 óra: a Gyáli úti MÁV-lakótelepen „huligánok” kommunistákat keresnek és ütlegelik őket. 10 óra 25 perc: Az Üllői út 70. táján „tűzharc, nem tudjuk, kik között.” A Jókai és a Dessewffy utca sarkán 50 felkelő most fegyverez le 10 honvédet. 10 óra 30: lövik a Kilián laktanyát. 10 óra 40: a Lenin körút 25-ből tüzelnek. A Nemzeti Színháznál lövik a honvédeket. „Üllői út 76-ban sok, körülbelül 150 fegyveres. Nemzeti Múzeum jobb szárny ég, lángol.” A Szabadság hídnál 4 szovjet páncélautó átállt. „Parlament előtt 500 diák Nagy Imre mellett.” 11 óra 50 perc: „Mit csináljunk azokkal, akiket 18 h után fogtunk el fegyver nélkül?” Ezúttal parancs is van a bejelentésre: „Elengedni.” 11 óra 55 perc: a honvédség a IX. kerületben harcol. „ÁV ügyelet. A tömeg az angol követség elől elindult és megy a tanács felé.” 12 óra 50 perc, a főkapitányságról: „Tömeg éljenez bennünket, kiabálják, le a csillaggal.” Megjegyzés: „Csillag bevonva.” 13 óra, ismét a főkapitányságról: „Kitegyék-e a zászlókat.” Parancs: „Igen.” „2 csepeli gyerek elmondta, hogy a szovjet pck [páncélkocsik] azért álltak át, mert nem volt több töltényük.” 13 óra 30 perc: „Fegyveres srácokat fogtak el. 1000 fős tömeg követeli a kiadásukat.” Parancs: „Kiadni.” 13 óra 55 perc: „Szerb csapatok átlépték a határt.”[!] A Hungáriánál: „Halál az ÁVH-ra, Nagy Imrét követelik.” 14 óra: „Vörösmarty térről tömeg jön és fegyvereket követel.” 14 óra 20: „XIX. PB II. titkár közölte, hogy kiadták a fegyvereket és a tömeg a kapitányság felé megy.” 14 óra 45 perc, ismét a főkapitányságról: „Tömegnek kiadták a foglyokat, levették a csillagot, most fegyvert követelnek.” Parancs: „Nem adni.” A Wesselényi utca 56–58-ban ellenforradalmi fegyverraktár van, osztogatják a fegyvereket. „V. ker. … [olvashatatlan] 1 jör [járőr] elment a parl. [Parlament] elé. A jör-ből 2 fő meghalt, 1 megsebesült.” „Váci út teljes szélességében fekete és nemz [nemzeti színű] zl [zászlókkal] jön.”²²⁵ 15 óra 20 perc: az Egressy út–Vorosilov út sarkán lévő BM-házat támadta a tömeg. (A kézzel írt telefonügyeleti napló sok helyütt alig, vagy egyáltalán nem olvasható.)

Göcsi Lajos rendőrtiszt, a főkapitányság MDP Intézőbizottságának tagjának naplójából: „9.00 Röpcédulákat hoznak be az utcáról. A nép többpártrendszert követel. Az egyiken ez áll: »Nagy Imre eladott bennünket az oroszoknak.« 10.00 Nagy mennyiségű kenyeret szállítottak a BRFK-ra, utána pedig sok konzervet a HM központi raktárából. 11.00 Lőszert hozunk át a BM Zrínyi utcai raktárából. 12.00 A kapitányságok egymás után jelentik, hogy nem tudják az épületeket tartani a felkelőkkel szemben. Kopácsi még mindig nem kap parancsot a BM-ből. 18.00 Az épületekben lévő ávósoknak rendőregyenruhát adunk, és elbujtatjuk őket a légó-pincébe. Igazolványaikat és régi egyenruhájukat megsemmisítjük. 19.00 Küldöttség érkezik, a felkelők foglyokat követelnek. Kiadjuk valamennyit, csak egy gyilkos köztörvényes marad rács mögött. Kopácsi beszél a tömeg előtt és kijelenti, hogy nincsenek ávósok a BRFK-n. A felkelők küldöttsége ellenőrzi a fogdákat.”²²⁶

Miért nem jutottak el ezek a lényeges információk a pártközpontba? Az apparátusok csődöt mondtak. Csődöt mondott a politikai vezetés is. 24-én hajnalban a rádióadást a Minisztertanács nevében kiadott gyülekezési, csoportosulási és felvonulási tilalom bejelentésével kezdték. 6 óra 30 perckor a Belügyminisztérium felszólította a lakosságot, hogy „9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjen az utcán”.²²⁷ 9 óra 18 perc: „A belügyminiszter ma délután 14 óráig kijárási tilalmat rendel el!” 16 óra 24 perc: a belügyminiszter „Budapest területén a kimenési tilalmat október 24-én este 18 órától október 25-én reggel 6 óráig”²²⁸ elrendelte. A Honvédelmi Minisztérium közlekedési osztályának jelentése szerint október 24-én éjjel a miniszter kiadta a parancsot, hogy személyszállító vonatok nem jöhetnek Budapestre, a tehervonatok közül is csak az élelmiszert szállítók. A MÁV 25-i hajnali rádióközleménye szerint viszont „a budapesti nagy állomásokon, így elsősorban a Keleti és Nyugati pályaudvaron az élet már szerdán megindult… Az előjelek szerint már csütörtökön lényegesen több vasutas foglalhatja el munkahelyét, és így erőteljesebben megindulhat a forgalom.”²²⁹

25-e, hajnali 5 óra 38 perc: „A Budapesti Pártbizottság és a Budapesti Tanács felhívással fordult Budapest népéhez, hogy reggel hat óra után fegyelmezetten és nyugodtan fogjon munkához.”²³⁰ 6 óra 12 perc: „Budapesten tegnap még ostromállapot volt. Ezekben a percekben azonban újra indulnak a villamosok, autóbuszok. A munkások elfoglalják helyüket a gépek mellett.”²³¹ 6 óra 23 perc: „ A kormány felhívással fordul a lakossághoz, induljon meg a közlekedés, villamos, autóbusz, trolibusz mindenütt, ahol ez lehetséges. A munkások kezdjék el a munkát!”²³²

10 óra 47 perc: „Figyelem, figyelem! Ismételten felhívjuk a főváros lakosságának figyelmét arra, hogy további intézkedésig este 6 órától reggel 6 óráig kimenési tilalom van.”²³³ Közvetlenül ezután: „Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy az utcára saját érdekében csak akkor menjen ki, ha feltétlenül szükséges.”²³⁴ Ekkortájt lőttek a tömegbe a Kossuth Lajos téren; Gerő helyére Kádár került; az utcán százezrek hömpölyögtek. 13 óra 5 perc: „A párt és a kormány felhív mindenkit, hogy térjen vissza munkahelyére vagy lakására, a tüntetéseket szüntesse be.”²³⁵ 14 óra 39 perc: „Nagy Imre és Kádár János elvtársak kérik Budapest lakosságát, hogy menjenek haza lakásukba vagy munkahelyükön tartózkodjanak. Ne vegyenek részt semmiféle tüntetésben, a párt és a kormány melletti tüntetésben sem.”²³⁶ 18 óra 32 perc: „A Belügyminisztérium felhívja a figyelmet az este 6 órakor már életbe lépett kijárási tilalomra.”²³⁷

Hegedüs András: „A 24-re virradó éjjelt ébren töltöm… Hajnalban megfogalmazunk egy rendelkezést a kijárási tilalomról… Nagy Imre kb. éjfél után 2-3 órakor elaludt, nem akartam emiatt felébreszteni… Most is magam előtt látom, amint magából kikelve, kialvatlan arccal berohan a titkársági szobába és követeli a rendelkezés azonnali visszavonását.”²³⁸

Nagy Imre sértődékeny ember volt, erkölcsi-politikai normái alapján kínosan ügyelt a formaságok szigorú betartására. Ezúttal azonban nemcsak az háborította fel, hogy tudta nélkül, a nevében kiadtak egy rendeletet.

A kijárási tilalmat a szovjet tábornokok javasolták: a felkelőket csak úgy lehet szétkergetni vagy megsemmisíteni, ha tisztára söprik az utcát a néptől; az utca nagyobb védelmet nyújtott a fegyvereseknek, mint a házfalak, kapualjak. A stáb, a katonai vezetők helyeseltek. A Központi Vezetőség október 26-i ülésén keményen támadták a miniszterelnököt, s nemcsak őt. Münnich Ferenc: „A felhívást átadtuk a Rádiónak, hogy tilos a kimenetel, és pont a Politikai Bizottságban megváltoztatták. Aki ismeri a harc logikáját, tudta, hogy az ellenforradalmat segítettük.” Apró Antal: „Éjszaka olyan haditervet dolgoztunk ki, amit elegendő emberrel, fegyverrel biztosítani tudtunk. Lényege: ma délig, esetleg délutánig teljes tilalom, senki az utcára nem mehet ki. Birtokunkban vannak a háztömbök, tudjuk, hol vannak az ellenforradalmi bázisok, tudjuk, hol voltak a gócok. A cél az volt, hogy: kimenési tilalom, munkaszünet és kimenési tilalom egyúttal. Teljesen demoralizált bennünket a tisztek és tábornokok előtt az utasítás [ami a tilalmat felfüggesztette]. Így vezetni felelősen nem lehet… Minket nem engedtek dolgozni…” Nógrádi Sándor: „Tegnap estére be tudtuk volna fejezni. Egész napra csak kommunális emberek járhatnak az utcán – ez volt a rendelet.” Hazai Jenő: „A katonák… Nagy Imrét elítélik. Azt mondják, Nagy Imre elárult bennünket.”²³⁹

A miniszterelnöknek érve sántított: „Olyan PB-határozat nem volt, hogy a lakosság nem kaphat élelmet… Nem lehet egész napra a fővárost megfosztani attól a lehetőségtől, hogy megvehessék a legelemibb szükségleti cikket.” Az igazságot egy félmondata tükrözi: „Maguknál a katonai szempont megelőzi a politikai szempontokat.”²⁴⁰ Nagy Imre már 24-én kételkedni kezdett a felkelés ellenforradalmi jellegében. Mint a statárium újabb és újabb felfüggesztésével, a kijárási tilalom visszavonásával is meg akarta akadályozni a felkelők fegyveres megsemmisítését. A felismerés, hogy tévedett, érlelődött benne, de még nem tudta megfogalmazni.

Katonailag a stábnak volt igaza. A kijárási tilalom feloldása lehetetlenné tette a fegyveresek leverését: az utcán hömpölygő tíz- és tízezernyi ember volt a felkelők legfőbb bástyája.

Ám a stáb semmiféle tervet nem dolgozott ki, hogyan verjék le a felkelést, ha megfosztják védőpajzsától, az utcától. Az ávót kivonták a harcból, a rendőrségre nem számíthattak, a honvédség csak védekezett. A megoldást a szovjetektől várták, noha tudniuk kellett, a harckocsik gyalogsági támogatás nélkül erre képtelenek. A felkelés leverése nem a kijárási tilalom feloldásán múlott. Az utca a kijárási tilalommal ugyanúgy nem törődött, mint a statáriummal. A vezetés ismét olyan kérdésről vitázott, melynek semmi köze nem volt a valósághoz. Az utca ment a maga útján, s a politika nem tudott összehangolódni vele.

A Honvédelmi Minisztérium főügyeletese október 25-én jelentette: „10.25-én reggel a fegyveres banditák nagyobb tömegbe verődve újra akcióba léptek. 09.00 órától mintegy tízezres tömeg nyomul a Petőfi Sándor utcán a Duna felé. A tömegből egyelőre kevés fegyverről van tudomásunk. A helyzet továbbra is aggasztóan komoly. A katonai erők fellépését nehezíti, hogy a tömeg sok dolgozót és járókelőt kényszerít felvonulásra.”²⁴¹ A főügyeletes aznap reggel Maléter Pál ezredes volt.

A főkapitányság telefonügyeleti naplója is hírt adott a formálódó tüntetésről. 10 óra 05 perc: „B. Zs. [Bajcsy-Zsilinszky] úton… tömeg jön.” 10 óra 20: „B. Zs. Ngy. [Bajcsy-Zsilinszky úton a Nagykörút] felé 1 tank magyarokkal gk-n zsúfolva vannak. Vesszen Gerő, vesszen az ávo.” 10 óra 40: „8 szov. pc. a Kossuth-címer, beszélgetnek Kálvin tér K. L u [Kossuth Lajos utca] közt szov-ek elhagyják tankokat Madách tér zászlótömeg, néhány pc kocsi jön tömeg. Vesszen Gerő.”²⁴² Az ügyeleti naplóban a tüntetésről több szó nem esik.

A pártügyelet feljegyzéseiből:

„A tömeg az Oktogon felől a Nyugati felé megy. A Szondy utcánál sortűzzel, golyószóróval, géppisztollyal lőttek. Több halott és sebesült van. 3 mentőautó megy. Fiatalok vonulnak fel. Jelszavak: Nem vagyunk mi fasiszták, Vesszen Gerő, Éljen Nagy Imre, Töröljék el a statáriumot. Piros-fehér-zöld, egyetemisták és az utcán járó tömegek. Halotti, dermedt csend.”

„Gerő elvtársnak! Molnár Erik elvtárs telefonált, hogy több száz főnyi tömeg áll a Parlament előtt, de még tovább gyülekeznek. Jelszó: Vesszen Gerő! Hazudik a rádió! Várnai Ferenc, a K. V. munkatársa telefonált, hogy a Parlament előtt álló tömegek fegyver nélkül, de páncélkocsival vannak… Jelszavak: Vesszen Gerő! Nem kell félni a szovjet páncélosoktól, mert a magyar katonasággal vannak!”

„Vigh Ilona elvtársnő az V. kerületből jelenti: Eötvös Tudomány Egyetem körül több százas tömegek vannak, diákok, nemzeti színű zászlóval vonulnak a Parlament felé. A szovjet tankok mennek velük. 4 szovjet tank átállt, és azt mondták, hogy munkásokra nem lőnek. A szovjet tankokon mennek a fiatalok. Jelszó: Vesszen Gerő, ki a szovjet csapatokkal.”²⁴³

Csütörtökön a forradalom felébredt Csipkerózsika-álmából. 24-én reggel – mit sem tudva a budapesti eseményekről – 70.000 vidéken lakó dolgozó érkezett a fővárosba. Döntő többségük nem tudott hazajutni, mert a vonatokat leállították. 25-én viszont újra megindult a vonatforgalom, újabb tízezrek érkeztek. A vezetés felszólította a dolgozókat, vegyék fel a munkát. Százezrek tolongtak az utcákon. Az október 23-án fellobbant tűz nem aludt ki: a gyaloglókból tüntetőfolyamok képződtek, akkora tömeg özönlött az utcákra, mint 23-án. A villamosok, autóbuszok nem közlekedtek, a vidékiek is, a fővárosiak is gyalog indultak a munkahelyükre. A zömük nem oda érkezett meg.

Hatalmas tömeg vonult a Sztálin úton a Nyugati pályaudvar felé; élén, nemzetiszínű és fekete zászlóval, több későbbi felkelőparancsnok: Angyal István, Csongovai Per Olaf, Szabó János. Oláh Vilmos – még találkozunk vele – egy véres zászlót lengetett; a felvonulás „véres zászlós tüntetésként” íródott be ötvenhat történetébe. A Nyugatinál jelentős szovjet és magyar erők riasztólövések sorozatával szétszórták a felvonulókat. A tüntetők újra összeverődtek: egy részük a Körúton a Parlament felé haladt, mások a Sztálin út–Dózsa György út sarkán lévő jugoszláv nagykövetséghez, onnan a Váci útra, majd szétszóródtak a városban. Nagyobb tüntetőcsoportok mozogtak Budán is. A nap fő jelszava: „Vesszen Gerő!”; „Gyilkos ávó!”, „Ruszkik, haza!”

Egy másik tüntetőfolyam a Rákóczi úton hömpölygött; feltehető, hogy a Keleti pályaudvarra érkező vidékiek alkották a magját. A tömeg az Astoria előtt – melyet a szovjetek valamilyen tévinformáció alapján a felkelés gócpontjának véltek – tankokba ütközött. A harckocsizók, noha ekkor már voltak veszteségeik, nyitott toronnyal, a tankokon ülve fogadták a tüntetőket. Oroszul tudó diákok, egyetemisták magyarázták a tankosoknak, hogy ők nem ellenforradalmárok, ők a szocializmus mellett tüntetnek. A harckocsizók megzavarodtak. Két napja a tankokban aludtak, élelmet alig kaptak, holtfáradtak voltak. (Vajon hol végezték el a szükségletüket az éjjel-nappal az utcán, a harckocsikban lévő katonák?) A hangulat egy pillanat alatt megváltozott. A tüntetők ellepték a tankokat, kitűzték a magyar zászlót: „Az oroszok velünk vannak!” A menet elindult a Parlament felé. A harckocsik nem álltak át, de a fegyverüket sem akarták használni. Képtelenek voltak szabadulni a rájuk kapaszkodott tömegtől, beékelődtek a sok ezer tüntető közé. Ekkor már minden zászlóból kivágták a címert, nem volt egyetlen vörös lobogó sem. Végigvonultak a Bajcsy-Zsilinszky úton, egy részük az angol követség elé kanyarodott, ahol a diplomaták együttérzésükről biztosították őket; ugyanez történt az amerikai követség előtt is, majd 10 óra tájban a Kossuth Lajos térre kanyarodtak. Érkeztek ide Budáról is, az akkor még álló Kossuth hídon. A Nagy Imrébe vetett bizalom ugyan csorbát szenvedett, de a cél ugyanúgy a Parlament volt, ahol a miniszterelnököt tudni vélték, mint október 23-án: neki akarták elmondani a követeléseiket. Öt-tízezren lehettek.

A Parlament épületét eredetileg a kormányőrség kis létszámú alakulata védte. 23-án este odarendelték az őrzászlóalj 150 harcosát. 25-én hajnalban szovjet páncélautók és harckocsik érkeztek az épület védelmére. A Belügyminisztérium irattárában van egy utólag rekonstruált vázlat – nem tudni, milyen adatok alapján készítették –, amely szerint félkör alakban 11 harckocsi és 3 páncélgépkocsi védte az épületet. Ez lényegében megegyezik a szemtanúk beszámolójával.

A Parlamenttől néhány száz méterre volt a pártközpont épülettömbje; ott ülésezett a pártvezetés, a két szovjet vezető jelenlétében. Az őrség parancsnoka Beszédes Antal határőr ezredes, a fóti tiszthelyettesi iskola parancsnoka volt. Az épülettömböt akkor már félezer fegyveres védte: kormányőrök, ÁVH-sok, híradósok, folyamőrök, tiszti iskolások, rendőrök, határőrök. A pártközpontot, akárcsak a Parlamentet, szovjet harckocsik vették körül. Az épületben tartózkodott Szerov hadseregtábornok, a KGB elnöke is.

Ekkor már nem sütött a nap, mint 23-án; szürke, borongós, esőre hajló, hűvös idő volt. A tömeg a Szabadság térről, az Alkotmány utcából özönlött a térre. A Himnuszt, a Szózatot énekelték. Nagy Imre nem volt a Parlamentben, akárcsak 23-án. Egy (több?) küldöttséget beengedtek, de nem volt kivel tárgyalniuk. A tömeg, fellelkesedve az Astoriánál hozzájuk csatlakozó harckocsiktól, ölelgette, éljenezte, cigarettával kínálta a Parlamentet védő harckocsizókat. Több katona kiszállt a tankból, cigarettáztak, beszélgettek, az ágyúk csövébe magyar zászlót tűztek. Sok ember kezében bevásárlószatyor, benne tej, kenyér: az üzletekből kijőve csatlakoztak a tüntetőkhöz.

Ekkor dördült el az első sortűz; tizenegy óra lehetett. Van, aki szerint géppuskákból, van, aki szerint golyószórókból, géppisztolyokból, mások szerint ágyúkból, van, aki szerint száz és száz puskából egyszerre.

Ki lőtt, honnan, kire és miért? A szemtanúk többsége a szörnyű káosz, pánik, halálfélelem miatt erre nem tudott válaszolni. Akik igen, azok jórészt azt mondták, hogy a Parlamenttel szembeni Földművelésügyi Minisztériumból lőttek. A nem nagy meggyőződéssel hangoztatott hivatalos verzió szerint az ellenforradalmárok. Ezt a feltételezést figyelmen kívül hagyhatjuk: ilyen sortűzre csak jól szervezett, állig felfegyverzett kommandó lett volna képes. A felkelők ekkor még teljesen szervezetlenek voltak. Miért lőttek? A hivatalos verzió szerint provokációból. Ezzel a változattal nem érdemes foglalkozni.

A közvélemény szerint a padláson megbújó ÁVH-sok és (vagy) egykori partizánok lőttek a tömegbe, akik onnan biztosították a Parlament épületét. Talán azt hitték, a tüntetők meg akarják támadni a Parlamentet, esetleg pánikba estek vagy bosszút akartak állni a Rádiónál elesett bajtársaikért. Ebben van logika, de nincs rá bizonyíték.

A Kossuth Lajos téri vérfürdővel kapcsolatban már a korabeli beszámolók is teljesen bizonytalanok, ellentmondásosak. A Belügyminisztériumnak az események után készített jelentése szerint az Országház étterem épületének tetejéről tüzeltek. Ennek alapja a kormányőrség egyik tisztjének emlékezése, aki szerint a szovjet parancsnok kérte, azonnal hagyják abba a tüzelést, különben visszalövet. A tiszt felhívta az étterem vezetőjét, aki közölte, hogy semmit sem tehet, mindenki a pincében van.

Sok szemtanú szerint a teret körülvevő valamennyi ház tetejéről tüzeltek. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a szovjet harckocsik viszonozták a tüzet; ezt bizonyítják a máig látható golyónyomok. Számos szemtanú szerint a tűzpárbaj mintegy tíz-húsz percig tartott, mások szerint egy óráig, vannak, akik több órára emlékeznek. A legtöbben úgy emlékeznek, hogy a Parlamentet védő szovjet harckocsik nem lőttek a tömegre, mások szerint igen.

A budapesti amerikai követség egyik tisztviselője jelentette Washingtonnak, hogy a „Szeiczhenyi [Széchenyi rakparton lévő] amerikai lakóházat orosz gépfegyvertűz alá vették, mert a ház tetejéről felkelők tüzeltek”.²⁴⁴ Az ENSZ különbizottságának jelentése szerint „Október 25-én súlyos incidens történt… A szovjet páncélosok ugyanis, amelyek az Országházat őrizték…, az ÁVH támogatására tüzet nyitottak a fegyvertelen tüntetőkre.”.²⁴⁵ Kopácsi szerint a szociális osztály vezetője, egy rendőr századosnő felhívta: „Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ávósok minden tetőről lőnek a tömegre… Az emberek kiáltoznak, és úgy hullanak, mint a legyek. Százával…”²⁴⁶ Többen állítják, hogy vezető pártfunkcionáriusok könyörögtek ismerőseiknek, állítsák meg a tüntetőket, mert parancs van rá, hogy az ÁVH a tömegbe lőjön. Minderre semmi bizonyíték.

A Kossuth Lajos téri vérfürdő az októberi események legnagyobb rejtélye. Véleményem szerint valószínű, hogy a Kossuth Lajos téren nem az ÁVH-sok lőttek a tömegbe, hanem a szovjetek. És nem a környező házakból, hanem harckocsiból.

Ezt támasztja alá a honvédség vezérkari főnökének jelentése: „A szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy a Parlament előtti tüntetést likvidálják. Ezt meg is tették. Az emberek felmásztak a lassan húzó szovjet harci kocsikra. A szovjet katonák tüzet nyitottak a szovjet harci kocsikon lévő felkelőkre.”²⁴⁷ És perdöntőnek tűnik Szuszlov október 28-i beszámolója az SZKP elnökségének: „A csapatainkhoz való viszony most rossz (romlott). Az ok: az 1956. október 24-i [valójában 25-i] tüntetés szétkergetése. Tüzet nyitottak. 70 halott a lakosság köréből.”²⁴⁸

Közvetlenül a Kossuth Lajos téri vérfürdő előtt súlyos összecsapásra került sor a pártközpontnál. A védők, a segítségükre érkező határőr-alakulatra tüzet nyitottak; azt hitték, meg akarják támadni az épületet. Az összecsapásnak tucatnyi halottja s még több sebesültje volt. Ezután a szovjetek feltehetően véget akartak vetni a fraternizálásnak, meg akarták tisztítani a környéket. Szerov adott erre parancsot vagy más – ez csak találgatás. Lehetséges, hogy a harckocsik riasztó sortüzeket lőttek a tömeg feje fölé, a környező épületekre. Innen a feltételezés, hogy viszonozták a tüzet. Lehetséges, hogy egy (több?) harckocsi a Ságvári térről nyitott tüzet a tömegre, s a Parlamentet védő tankok, nem tudva, honnan lőttek, a szemközti épületekre tüzeltek. A házakkal körülvett tér erősen visszhangzott; nehéz volt megállapítani, honnan jöttek a lövések, különösen abban a pánikban. Fegyverszakértői vélemény szerint ilyen távolságból, ennyi áldozatot csak nehézgépfegyver okozhatott. Nehézgéppuskák a harckocsikban voltak.

A Parlamenttel szemben lévő Párttörténeti Intézetet és Földművelésügyi Minisztériumot a sortüzek után átkutatták; sem fegyvereket nem találtak, sem töltényhüvelyeket. A kutatás meglehetősen felületes volt, s lehet, hogy manipulált. De negyven esztendő alatt nem akadt egyetlen hiteles szemtanú, aki fegyvereseket látott volna a Kossuth Lajos teret övező épületekben, ahol október 25-én sok száz dolgozó és lakó tartózkodott. Gépfegyvereket nem lehet kabát alá rejtve becsempészni: a házakba nem juthattak be fegyveresek, s nem juthattak ki onnan anélkül, hogy észrevegyék őket.

Hogy egy harckocsi lőtt-e a tömegre vagy több, és honnan, nem tűnik bizonyítottnak, miként sok más részletkérdés sem. Ami perdöntőnek látszik: egyetlen ember sincs, aki részt vett a sortüzekben, s negyven év alatt elszólta volna magát, a feleségének, a szeretőjének, a barátjának, a kocsmában. Aki ismeri Magyarországot, tudja, hogy ez képtelenség. Abszolút bizonyítékunk nincs, de azt kell mondani: a sortüzeknek azért nem kerültek meg a tettesei, mert a szovjet katonák húzták meg a ravaszt.

Igen eltérőek a becslések a halottak, sebesültek számáról. Valószínű, hogy a húszperces sortűznek körülbelül száz halálos áldozata volt. A KSH kimutatása alapján 25-én több mint kétszázan estek el Budapesten – annyian, mint 24-én, kétszerannyian, mint 26-án –, ebből hatvanan az V. kerületben. A mentők aznap hatvanöt sebesültet szállítottak, tizenhatot a Kossuth Lajos térről. A Központi Katonai Kórház október 24-én 128, 25-én 118 sebesültet fogadott. Kilenc budapesti kórház (a Szövetség utcai, a Schöpf-Mérei, a Bakách téri, a János, a Balassa, a Tétényi úti, a Bajcsy-Zsilinszky, a Szabolcs utcai, a Koltói) október 24-én 298, 25-én 266 sebesültet látott el. A Trefort utcai rendelőintézetben október 24-én 700, 25-én 500 sérültet részesítettek elsősegélyben.

A Kossuth Lajos téri húszperces mészárlásnak majd annyi áldozata volt, mint a Rádió fél napig tartó ostromának.

Az „infó” a korabeli pártzsargonban információt jelentett. Az elvtársak nem tájékoztatást kaptak, hanem infókat.

Reális döntések csak megbízható információk alapján születhetnek. A pártvezetésnek megvolt a maga többcsatornás információs rendszere: a „termelési szférából”, a „pártcsatornákon”, a társadalmi szervezetektől, az államigazgatástól, a tanácsapparátustól, a belügytől, a külügytől; egy funkcionárius rangja azon volt mérhető, hányféle, mennyire titkosított infót kapott naponta, hetente. Az információs hálózat piramisként épült fel: az alapszervi párttitkárok jelentettek a kerületi (területi) pártszervezetnek, az a budapesti (megyei) pártbizottságnak, az a pártközpont illetékes osztályának, az az illetékes KV-titkárnak, az a Politikai Bizottságnak; az üzemek, vállalatok, intézmények igazgatói a trösztöknek, iparági igazgatóságoknak, majd tovább a minisztériumoknak; a községek jelentettek a járásnak, a járások a megyének; a rendőrőrsök a kapitányságnak, a kapitányságok a főkapitányságnak, a főkapitányság a minisztériumnak.

Olyan volt ez az információs hálózat, mint a gyémántcsiszoló műhely: ahány szerv kezén megfordultak az infók, annyiszor csiszoltak rajta, míg egyre tökéletesebb lett, a központ vélt vagy valóságos kívánalmainak megfelelően. A beosztottak előmenetelének fontos szempontja volt, mennyire tudták eltalálni, mit szeretnének hallani elöljáróik. Rosszat senki sem jelentett szívesen; ez azt jelentette, hogy ő sem dolgozik jól. S ha valamelyik helységben (pártszervezetben, üzemben) mégis akadt valami kivetnivaló, azt a járás, a megye (a pártbizottság, a minisztérium) szebbre csiszolta: a vezetők asztalára csupa-csupa hibátlan drágakő került. Az infókban a valóságnak legfeljebb a morzsáit lehetett felfedezni.

Október 23-a ezt a mechanizmust is összetörte, ha nem is egy pillanat alatt. A pártközpontba bezárkózott vezetőknek lényegében egyetlen információs csatornája maradt: a pártügyelet. Hogy más forrásokból miért nem jutottak el infók a vezetéshez, azt a káosz magyarázza.

Október 24-én Kádár utasítást adott a megyei pártbizottságoknak: „Kívánatos politikai szempontból, hogy különböző társadalmi szervezetek – nem a pártszervezetek, üzemi kollektívák, neves közéleti személyiségek – egészen röviden, nem sablonos módon, de határozat, távirat, levél formájában foglaljanak állást a budapesti ellenforradalmi puccskísérlettel szemben, az újonnan választott PB és a kormány politikájával való egyetértésüket fejezzék ki.”²⁴⁹

Ez is a pártrituáléhoz tartozott: minden jelentősebb esemény, ünnep alkalmából pártszervezetek, üzemek, hivatalok, dolgozók levelet intéztek, táviratot küldtek a pártvezetésnek. Ezrével záporoztak az irományok, melyek az áruló Rajk és bandája fejét követelték, vagy a nagy Sztálint és bölcs tanítványát, Rákosit üdvözölték születésnapja alkalmából.

Az október 23-tól a pártügyeletre érkezett táviratok egy része fennmaradt. Az első október 23-án késő este érkezett a Központi Vezetőséghez: Kádár nyolc elvtársa az illegalitásból követelte, hogy Gerő mondjon le s Kádár legyen az első titkár. A 24-én – immár Kádár utasítására – beérkezett 62 táviratból ötvennyolcat vidékről küldtek, négyet Budapestről. Ötvenhét elítélte az ellenforradalmi kísérletet, általában ilyen „nem sablonos” formában: „Mi, a Landler Jenő Járműjavító MÁV üzem vállalat dolgozói megdöbbenve vettük tudomásul az ellenforradalmi provokációs cselekményeket, és azokat a legmélyebben elítéljük. Szilárdan felzárkózunk a párt, valamint a kormány mögé, alávetjük magunkat a kormány intézkedéseinek és mindent elkövetünk, hogy a rend és a nyugalom helyreálljon.”²⁵⁰ Ez a hangvétel jellemezte a táviratok többségét; a helyi vezetők még utasításra sem tudtak másként fogalmazni. Sokan üdvözölték Nagy Imrét, s voltak azért reális szemléletű táviratok is.

Lenin Intézet: ők fegyelmezetten tüntettek, a harcot elítélik, Nagy Imrét támogatják; Debreceni Orvostudományi Egyetem: azonnali tűzszünetet, a letartóztatottakat engedjék szabadon, nekik is két halottjuk és több sebesültjük van; DIMÁVAG: a szovjetek azonnal szüntessék be a támadást, Gerő, Piros, Hegedüs mondjon le, különben nem tudják megakadályozni a tüntetést. Akadt ilyen távirat is: „Nagy Imre elvtársnak MT Bp [Minisztertanács, Budapest] Nagyon kérjük engedje haza apukánkat Popper Istvánt Nagy Ignác utcai fogház 29/A 780 nagyon félünk ezekben a szörnyű órákban egyedül anyukánk beteg Popper Éva Popper Anna Popper Gábor tanulók.”²⁵¹

25-éről 301 távirat maradt fenn, 18 külföldről (valamennyi az NDK-ból), 239 vidékről, 44 Budapestről. 151 üdvözölte a KV határozatát s elítélte az ellenforradalmárokat, 106 köszöntötte az új pártvezetést, 44 elítélte a vezetés politikáját, a statáriumot, Gerő beszédét, a felkelőkre szórt rágalmakat, egyetértett az egyetemisták követeléseivel, fegyverszünetet, amnesztiát követelt, tárgyalást a felkelőkkel. Volt köztük ilyen: „A kazincbarcikai második számú általános iskola úttörő csapata teljesen elítéli az ellenforradalmárok felforgató tevékenységét.”²⁵² És ilyen is: „Nagy Imre elvtárs Budapest balzsam a nép idegeire örömmel hallgatjuk minden szavát áldás legyen minden lépésén szabadbattyányi asszonyok Matusek Józsefné Sütő Jánosné Reifinger Mihályné.”²⁵³

Október 26-ról 71 távirat maradt fenn, 70 vidékről. Ezek közül már egyetlenegy sem ítélte el az ellenforradalmárokat, 2 üdvözölte az új vezetést, 69 követelte a fegyverszünetet, az amnesztiát, a bűnösök felelősségre vonását, a szovjet csapatok kivonását, egyetértett az egyetemisták követeléseivel, sztrájkot hirdetett. Egy kuriózumnak számító jelentkezés, Nagy Imrének: „Tisztelt barátom nyugalom és rend helyreállítása vérontás azonnali megszüntetése az ország végső pusztulásának a testvérharc borzalmainak haladéktalan megakadályozása egyedüli megoldásának ajánlom nemzeti koalíciós kormány rögtöni megalakítását Ábrahám Dezső volt miniszterelnök Vécsey u. 2. elnökletével stop a szenvedélyek lecsillapítására minden más exponált politikust alkalmatlannak tartok stop… tárgyalások levezetésére intézkedésére azonnal állok rendelkezésre szeretettel üdvözli Fodor Lajos volt főszerkesztő a volt Református Nemzeti Párt országos ügyvezető elnöke.”²⁵⁴ Iktassunk ide, korfestésként, egy másik csudabogarat is. Amikor az amerikai ENSZ-küldött kijelentette, jó lenne, ha a magyar kormány olyan delegátust küldene New Yorkba, aki első kézből tud beszámolni az eseményekről, azonnal akadt önjelölt. Meg is indokolta, miért alkalmas a feladatra: folyékonyan beszél angolul, németül, olaszul; hosszabb ideig élt az Egyesült Államokban, jól ismeri New Yorkot; sok évig volt börtönben, a forradalom szabadította ki; „mint Mindszenty József hercegprímás úr külföldi megbízottja, már többször folytattam diplomáciai jellegű tárgyalásokat”; „mint vasmunkás apa és szegényparaszt anya gyermeke, mindig lelkes híve voltam a szocialista demokráciának.”²⁵⁵ Ezt a levelet is a miniszterelnöknek címezték.

Október 27-ről 89 távirat maradt fenn; valamennyit vidéken adták fel. Három elítélte az ellenforradalmárokat, 11 üdvözölte az új vezetést, 74 új rendet követelt. Ekkor jelent meg a követelések között Mindszenty szabadon engedése, Rákosi és Gerő bíróság elé állítása, a kormány leváltása, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a többpártrendszer, az ÁVH feloszlatása, a beszolgáltatás eltörlése, a normarendezés, az adók csökkentése, a felvásárlási árak emelése, a tagosítás megszüntetése. Mátraderecske dolgozói: „Jogtalanul elkobzott vagyonokat visszaadni és kártalanítani.”²⁵⁶ Hort község dolgozó népe az „államvédelmiek és zsidóbérencek”²⁵⁷ ellen tiltakozott. Ezen a napon adták fel a leghosszabb táviratot: 2120 szót tartalmazott.

Október 28-áról 41 távirat maradt fenn, ebből harminchetet vidéken adtak fel. Valamennyi egyetértett a felkelők követeléseivel. Ekkor fogalmazódott meg először, hogy ki kell lépni a Varsói Szerződésből.

Október 29-ről 39 távirat maradt fenn, valamennyi vidékről. A feladók zöme postahivatal, a követelések változatlanok. Október 30-ról nincs távirat, 31-ről kettő: a Kisgazdapárt karcagi szervezete bejelentette megalakulását, a Kisgazdapárt sióagárdi ifjúsági szervezete köszöntötte Tildy Zoltánt. Ezek az utolsó táviratok.

A vezetés címére, az ügyeletre, a pártközpont különböző osztályaira más jellegű infók is érkeztek. Október 24-én a párt- és tömegszervezeti osztály munkatársai javasolták: „A rádió tánczene helyett intézzen felhívásokat a néphez, szólaltassanak meg neves embereket, akik nyilatkozatot tesznek és a rádió adjon helyzetjelentést.”²⁵⁸ Javasolták, hogy az üzemekben a kommunisták vezetésével alakítsanak munkástanácsokat, a megyékben, kerületekben forradalmi tanácsokat, fegyverezzék fel a kommunistákat, repülőgépről szórják a Szabad Népet, a párt és a kormány felhívásait szerte az országban.

A központi pártügyelet fennmaradt feljegyzései szerint Várkonyi (a későbbi külügyminiszter) 24-én telefonált, hogy a Fő utcában 250-300, zömében ifjúmunkásokból álló tömeg halad a Lánchíd felé, szovjetellenes, ÁVH-ellenes, Gerő-ellenes jelszavakat kiabálva. Javaslata: „El kell érni, hogy az utcákon legyenek emberek, akik magabiztosan fellépnek Nagy Imre mellett, talán lehetne így némi rendet teremteni.”²⁵⁹

Kopácsi Sándor főkapitány jelentette, hogy három egyetemista egy nagy fegyveres csoport nevében jelentkezett, hajlandók a rádióban felszólítani a felkelőket fegyverletételre. Követeléseik: 10 órakor rendeljenek el 1 órás fegyverszünetet; a Kopácsi által meghatározott helyen rendőrök vegyék át a felkelők fegyvereit; a felkelőket ezután engedjék szabadon, ha a kijárási tilalom miatt ez nem lehetséges, a rendőrségen töltsék az éjszakát, ne az ÁVH-n vagy a szovjeteknél. Kopácsi jelentette azt is, hogy ő ezzel egyetért.

„Nagy Imre elvtársnak. Fazekas György elvtárs telefonált, hogy sürgős segítséget kérnek a BM Budapesti Főosztályára. A kivezényelt magyar katonai alakulatok az ellenforradalmárok oldalára álltak. Csak gyalogságot kérnek. A páncélosok kellő mozgékonyság hiányában nem alkalmasak. Nagy harc folyik – sok járókelő az utcán.”

Az Athenaeum Nyomda igazgatója telefonált: „Mi legyen a Népszavával? Lediktálta a cikk szövegét: nem értenek egyet a Gerő-beszéddel, a Politikai Bizottság jelen összetételében nem alkalmas a válság megoldására, mélységesen elítélik, hogy a karhatalom fegyvert használt, követelik a felelősök megbüntetését.” (A Népszavával nem történt semmi, a cikk megjelent. A vezetésnek már nem volt ereje, ideje cenzúrázni.)

És a telefonok csak szóltak, szóltak. Október 25-e: „Fehér Ferenc elvtárs telefonált az V. ker. Petőfi Sándor utca 7. sz. Mindenképp nyomtassanak röplapokat az amnesztiával kapcsolatban, mert akik az utcán vannak, azok nem is tudnak róla. Javasolja, orosz nyelven is szórják a röpcédulákat, mert vannak az utcán irányítás nélküli szovjet csapatok is és összevissza lövöldöznek… A világért be ne vegyék az új kormányba Piros László és Bata István elvtársakat.” „Sándor E (IV. ker.) jelenti: A forradalmi tanács bejelentette, hogy leül a párttal tárgyalni arról, hogy átadja a hatalmat. Megállapodást fognak velük kötni, kérik, hogy ezt Nagy Imre elvtárs hagyja jóvá (beküldik)… A suhancok tömegével rakják le a fegyvert. Az üzemekben rend van.” Este 8 órakor – a bejegyzések időpontja általában nincs feltüntetve – a Belügyminisztérium jelentette: Budán 10-12 teherautónyi fiatal megadta magát. „Ablakokból kiabálnak, biztatják a fegyveres fiatalokat, hogy tegyék le a fegyvert.” A Központi Fizikai Kutató Intézet párttitkára, este fél kilenckor: „Kádár elvtárs beszéde – szerinte – langyos volt. Most már határozottabban kell fellépni.” Szécsi Ervin, Tanács körút 9.: „Kádár János és Nagy Imre elvtárs páncélkocsin menjenek ki az utcára és hangszórón adjanak felhívást a dolgozókhoz.”²⁶⁰

Október 26.: a XX. kerületi pártbizottságot a felkelők megszállták, most eltávoztak, vissza fognak jönni, segítséget kérnek; a XII. kerületi pártházat 15 órakor megtámadták, segítséget kérnek; a Danuvia jelentette, hogy a gyárat nem tudják tovább tartani; Újpesten megszállták a tanácsházát; a Csepel Autógyár párttitkára jelentette, hogy 60 munkás 10 puskával az éjjel két támadást visszavert, az üzem területén 300 teherautó van, ezeket meg tudják rongálni, de nem annyira, hogy ne legyenek rövid időn belül újra használhatók, harckocsikat kérnek a gyár védelmére. Volt ilyen telefon is: „A fegyveres ellenforradalmárokat és az utcán uszítókat a helyszínen felkoncolni.”²⁶¹ Betlen Oszkár, a Szabad Nép főszerkesztő-helyettese beolvasta egy röplap szövegét: „Nagy Imre behozta a muszka cár csapatait, eljátszotta szerepét a magyar nép előtt.”²⁶² Több bejelentés érkezett a Széna téri harcokról; aki Budán lakott, ezt a teret nemigen tudta megkerülni. Cservenka Ferencné, a KV agit-prop. osztályának helyettes vezetője: „Javaslat: Ennek és hasonló ellenforradalmi gócnak felszámolása csak olyan módon történhet meg, ha ezeket a gócokat teljesen körülzárják, és ha szükséges, napokig körülzárva tartják, mert különben ezeket a csoportokat egyszeri átfésüléssel nem tudjuk felszámolni, mivel a helyzet úgy néz ki, hogy a lakosság támogatja őket.”²⁶³

Október 27.: Kovács Lajosné jelentette a II. kerületi kapitányságról, hogy ha nem adnak fegyvert, az ott lévő tömeg támadni fog. „A rendőrök többsége – amint ők mondják – nem akar vérontást, s ők is az ÁVH ellen vannak.”²⁶⁴ 9 óra 30 perc: „A Corvin mozi környékén lévő házak lakói telefonáltak. 5 nap óta teljes ostrom alatt vannak, csecsemőkkel, gyerekekkel a pincében tartózkodnak, nincs tej, nincs élelem a gyerekeknek. A felkelők nem akarják letenni a fegyvert, már ők is kérték őket, de nem hajlandók. Lőszerük annyi van, hogy egy hétig is kitartanak. A lakások teljesen tönkrementek. Kérik, hogy csináljunk valamit, míg teljesen le nem rombolják őket. Ha mást nem tudunk csinálni, valahogy biztosítsuk, hogy a csecsemőkkel és a gyerekekkel onnan elmehessenek.”²⁶⁵ Drexler egészségügyi miniszterhelyettes jelentette, hogy a kórházakban körülbelül 3000 súlyos sebesült van, 2-300 meghalt. Kellene 1500 ágy. A klinikák ablakaiból tüzelnek a felkelők, páncélosok lövik az I. Sebészeti Klinikát és a Bókai Gyermekkórházat, ahol 600 gyerek van, a kórház teteje ég. A Baross utcában a páncélosok az egészségügyiekre is lőnek, nem mernek kimenni a sebesültekért. A rendőrség Pest megyei főosztálya 15 óra 45 perckor jelentette, hogy a Marcibányi tér, a Városmajor, a Széna téri metró felvonulási épülete a felkelők kezén van. Segítséget kérnek, a Belügyminisztérium nem tud segíteni.

A pártügyelet munkatársainak sürgős jelentése, délután fél négykor: „Egybehangzó jelentések, táviratok alapján meg lehet állapítani, hogy a rossz politikai módszerek alkalmazásával az ellenséges agitáció malmára hajtottuk a vizet; a halogatás, az enyhe eszközök alkalmazása (az utcán járási tilalom felfüggesztése szerdán és csütörtökön, a felkelőkkel szemben használt szinte könyörgő hang) akadályozta meg elsősorban, hogy szétválasszuk a fasiszta elemeket a félrevezetett és jogos követeléseikért utcára menő fiataloktól.” A munkatársak már 24-én követelték, hogy sürgősen teremtsenek rendet, minden eszközzel. Nem fegyverezték fel a munkásokat. „Az a véleményünk, hogy nem ágyúzni kell, hanem utcáról utcára fel kell számolni a kisebb-nagyobb csoportokat, mert a harcnak nem szabad holnap már folynia.”²⁶⁶

Október 28.: A párt- és tömegszervezetek osztályának tájékoztatója a tíztől tizenkét óráig beérkezett jelentésekről: „Az utca hangulata orosz- és ÁVH-ellenes, ez általános. Mindszenty szabadon bocsátását kérik. Azt beszélik, hogy a budai ellenállók vezetője egy volt csendőrtiszt. A kommunisták körében félelem tapasztalható, hogy kiirtják őket. Úgy látják az elvtársak, ha gyorsan nem vetnek véget a fegyveres ellenállásnak, a helyzet tovább bonyolódik, mert az ellenállók iránti szimpátia állandóan nő. Szervezettebb és nagyobb erőnek tartják őket, mint a párt és a kormány rendelkezésére álló erőket. Azt terjesztik, hogy ENSZ-csapatok várhatók… Az elvtársak véleménye szerint az ellenállók rendkívül ügyesen politizálnak, jobban, mint a párt és a kormány. Ügyesen megszövegezett plakátjaik vannak. Teljes amnesztiát követelnek, és olyan javaslatok hangzanak el, hogy munkás fegyveres milíciákat alakítsanak, melyet ők hajlandók támogatni, és a fegyveres csoportok felszámolásában részt venni. Röpcéduláikat gyorsan szétkapkodják. A kormány kimenési tilalmát figyelmen kívül hagyják.”²⁶⁷

Ennek homlokegyenest ellentmond a pártügyelet 10 órai összefoglalója: Újpesten a rend helyreállt; az V. kerületben „pártaktivisták a rendőrökkel együtt ellenőrzik a lakóházakat és megtisztítják a fegyveres csoportok maradványaitól. A lakosság az ellenőrzést és a Szabad Népet örömmel fogadja.”²⁶⁸ A VI. kerületben a pártaktivisták tömegesen jelentkeznek a pártbizottságon. A XV. kerületben lefegyverezték az utolsó felkelőket. Csepelen a tanácsban és a pártbizottságon megkezdődött a munka.

A telefonügyeleti naplóból. A II. kerületből közölte Gábor Zoltán: „Általános beszédtéma, hogy Nagy Imre miért hívta be a szovjet csapatokat, erre magyarázatot kell adni a Szabad Népben, a rádión, röplapokon keresztül.”²⁶⁹ „Egyéni értesítés: Az utcán sorban állásnál éles kommunistaellenes hangulat: gyilkosok, hazátlan bitangok, hazaárulók, két nap múlva nem lesz kommunista Magyarországon. Nagy Imre ugyanolyan gazember, mint a többi kommunista.”²⁷⁰

Az utókor és a történetíró számára érzékletesek és érdekesek ezek az infók, sokat árulnak el abból, hogyan látták a szemtanúk az eseményeket, hogy torzított az ideológia és a hisztéria, hogy születtek hírek és rémhírek, hogyan vergődött az értelem, a józanság, hogy lapult meg a valóság. Ám mi volt a valóság ezekben a napokban? És mit kezdhetett a pártvezetés ezekkel az infókkal, melyek mozaikkockáiból csak az utókor tudja összeállítani az összképet? Feltéve, ha a jelentések egyáltalán eljutottak a vezetéshez.

„Október 23. és 28. között szorgalmasan, sietve írt jelentéseinket senki sem vette át – panaszolta emlékiratában Ságvári Ágnes, akkor a pártügyelet munkatársa. – Sem a régi vezetés, sem Nagy Imre munkatársai.”²⁷¹ Ez így nem pontos. Fazekas György idézett segélykérésére az ügyelet ráírta: „Nagy elvtárs látta. Szőke intézkedett.” Október 26-án egy másik bejegyzés szerint az Összegyetemi Bizottság nevében még az éjjel tárgyalni akarnak Nagy Imrével vagy Kádárral az együttműködésről. A géppel írt feljegyzésre kézzel ráírták: „Nagy Imre elvtárs beszélt velük.”²⁷² A PTO október 28-i összefoglalóján ceruzával ott van Nagy Imre szignója.

Olykor még a legképtelenebb jelentések is eljutottak a pártvezetéshez. A Politikai Bizottság október 28-i ülésén Hegedüs András azt a meglepő kijelentést tette: „Nagyon ügyes katonatisztek vezetik a katonai ellenállást. Pl. Király a Corvinnál. Vezérkari tiszt volt, Gömbös jobbkeze.”²⁷³ Király Béláról most csak annyit, hogy amikor ez elhangzott, a Honvédkórházban feküdt, aranyérműtét után. A központi telefonügyeleti naplóba azonban október 26-án reggel bejegyezték Papp Imre, Bókai János utca 10. szám alatti lakos bejelentését: a Corvin közben a felkelőket egy tábornok vezeti. „Ezt a tábornokot a Gyűjtőből én ismertem, a neve: Király Béla.”²⁷⁴

„Amikor engem a kormány élére állítottak – írta Nagy Imre a snagovi száműzetésben –, már nem volt párt mögöttem.”²⁷⁵

Magyarországon párturalom volt; csaknem egymilliónyian hordták a zsebükben a tagsági könyvet. 1956 októberében a pártapparátusban 6225 függetlenített pártmunkás, 9966 adminisztratív és 1079 technikai munkatárs dolgozott. A DISZ-nek 1400 függetlenített munkatársa volt. Számítsuk hozzá a párt leányvállalatait, a szakszervezeteket, a Nőtanácsot, az Úttörőszövetséget és a többit, a pártnak teljesen alárendelt állami- és tanácsapparátust: százezernyien azért kaptak fizetést, hogy éjjel-nappal a pártot szolgálják és kiszolgálják. 1945 után 300.000 kétkezi dolgozó, csupa-csupa párttag, került vezető posztra a gazdasági életben, az államigazgatásban, a fegyveres erőknél.

Ennek ellenére nem a párt uralkodott, a különböző apparátusoknak csak végrehajtó szerepük volt. Valamennyi szocialista országban egyszemélyi uralom alakult ki, minden hatalom a párt első emberének kezében összpontosult, akit a döntéshozatalban egy tanácsadó testület, amolyan „Vének Tanácsa” támogatott. Magyarországon Politikai Bizottságnak hívták.

A marxizmus a felvilágosodásból, a forradalmakból nőtt ki, az elmélet teljesen – sőt, túlzottan – racionális volt, s mint ilyen, esküdt ellensége a vallásnak, egyháznak. A megvalósult modell azonban telepréselődött irracionalizmussal, szinte lemásolta a katolikus, a pravoszláv ortodox egyház hierarchiáját, szokásrendszerét, külsőségeit.

Akárcsak a kereszténység fénykorában, amikor mindent a vallásnak rendeltek alá, az egyén hétköznapjaitól az államéletig, a szocialista országokban is abszolút prioritása volt az ideológiának, minden ahhoz igazodott. A jelentős kiváltságokkal rendelkező papi rend újjászületett a pártfunkcionáriusi kasztban, a párttagságban. Ez vette át a mindenre rátelepülő bizantinus bürokrácia szerepkörét is. A vallás államvallás volt, mindenki számára kötelező, ami behelyettesíthető a vulgármarxizmussá züllesztett kötelező ideológiával. Az egyház azonosítható a párttal, a párttagság ugyanolyan szigorú hierarchia szerint tagolódott, mint a papság; az egyszerű párttag s a megyei titkár között akkora különbség volt, mint a laikus barát vagy szerzetes és a püspök között. A hierarchia csúcsán az országok egyházfői (első titkárai) álltak, legfelül a világegyház korlátlan ura, Isten földi helytartója, a római pápa, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára. Jellemző, hogy nem az anyaszentegyház tévedhetetlen, hanem a pápa. Ha a katolikusok számára minden út Rómába vezetett, a kommunistáké Moszkvába.

Hasonlatos a külső formák, rítusok, szokások jelentősége is. A vezérek mindenütt jelen lévő ikonosztáza, a „vörös sarkok”, a szent és sérthetetlen dogmák, a feloldozást jelentő önkritika, a szigorú és áthághatatlan rituálé, az egyházi nyelvnek megfelelő pártzsargon – mind-mind az egyház kelléktárából került át a szocializmusba. A felvonulások a körmenetnek feleltek meg, a nagygyűlések a főpapok által celebrált díszmisének, a Szabad Nép-félórák, szemináriumok a lelkigyakorlatnak. S mivel a „marxizmus klasszikusainak” művei éppúgy tele voltak eretnekségre ingerlő gondolatokkal, mint a Biblia, a nép mindenki számára érthető, egyértelmű katekizmust kapott olvasásra, az idézetekkel teletűzdelt brosúrákat. Bizánc szellemisége magához hasonította a marxizmus eredendően nyugati eszmerendszerét. S a bizantinizmus – legalábbis a magyar nyelvben – talpnyalást, csúszó-mászó hízelgést, meghunyászkodást is jelent.

Az ideológia behatolt a magánélet legrejtettebb zugaiba is. Nemcsak a marxizmus, az ősbolsevizmus eredetileg emancipált, haladó, avantgárd szellemisége is álszent maradisággá változott. A szabadságjogok eltűntek az értékrendből, a szexuális kapcsolat, még a válás is bűnnek számított, a család szentség volt, a művészetekben az ókonzervativizmus került a trónra, az egyén még a szabadidejével sem rendelkezett, a párt arra is igényt tarthatott, a halottat lehetőleg ne pap búcsúztassa, hanem valamely funkcionárius, miként a keresztelés is megmaradt, átkeresztelve „névadó ünneppé”. A kötelező magatartási norma a puritánság lett, az anyagi javak semmibevétele, a prüdéria; a rúzs éppúgy száműzetett, mint a nyakkendő, a dekoltázs, a rövid szoknya, a dzsessz és a burzsoá dekadencia egyéb termékei.

Nem sikerült még kielégítő választ adni arra, miért vett át az eredendően más gyökerű kommunista mozgalom annyi elemet a vallásból, az egyháztól. Az átvétel bizonyosan nem tudatosan történt; ezek az ősi formák valahogy hozzátartoznak a világhoz, az emberiséghez. Nem elegendő magyarázat, hogy mindkét ideológia a világmegváltásra épült, világuralomra tört, az egyedül üdvözítő tant testesítette meg. Vettek át elemeket más vallásokból is. Az uralkodók bebalzsamozását, a mauzóleum-piramisokat az egyiptomiaktól. Isten akarata helyébe a történelem objektív törvényszerűsége került, a mohamedánok, hitújítók eleve elrendeltsége.

Nem lehet szó nélkül hagyni a sztálinizmus külsőségekben megnyilvánuló, de a mindennapokra is kiható szemléleti hasonlatosságát a nácizmussal. Amiben egyeztek, a totális diktatúra volt; ezt kizárólag tömegterrorral lehet megvalósítani. De a sztálinizmus abban különbözött minden más diktatúrától, hogy olyan eszmerendszerre, szellemiségre épült, mely teljesen idegen volt a gyakorlatától. Hitler nyíltan és meggyőződéssel hirdette a német nép felsőbbrendűségét, a fajok egyenlőtlenségét, más országok leigázásának szükségességét, a zsidóság felszámolását, s a fanatizált tömeg ezen célok érdekében támadott meg országokat, irtott ki milliókat. A sztálini dísztribünökön, gyűléseken azonban Marx, Engels, Lenin dermedt plakátarca nézett farkasszemet a néppel, akiknek gondolatai, elvei, személyisége, eszmerendszere gyökeresen ellentmondott annak, amit a nevükben elkövettek.

De térjünk vissza Magyarországra. Hányféle párttag volt 1956 októberében? Meggyőződéses dogmatikusok, akik tántoríthatatlanul kitartottak hitük mellett, hogy ők mindig, mindent helyesen csináltak. Becsületes, korlátolt emberek, akiknek minden párthatározat minden betűje szent volt. Karrieristák, akik csak a saját érdeküket védték. Régi illegális párttagok, akik Horthy börtöneit ugyanúgy megjárták, mint Rákosiét, s forrt bennük a harag. Régi illegálisok, akik ugyancsak megjártak minden börtönt, de 1956 után egykori fogláraikkal fogtak össze. Államvédelmi tisztek, akik habozás nélkül kínozták meg elvtársaikat; amikor rádöbbentek, mit tettek, vagy rádöbbentek, mi vár rájuk, főbe lőtték magukat. Államvédelmi tisztek, akik az első adandó alkalommal menekültek a süllyedő hajóról. Munkások, akikből jó igazgató lett. Munkások, akikből csapnivaló igazgató lett. Munkások, akik kiskirályok lettek. Munkások, akik munkások maradtak, és zsíros kenyéren, babfőzeléken is megőrizték meggyőződésüket. Nincstelen parasztok, akik hagymán, kenyéren, csendőrpofonokon nőttek fel, akiknek a szocializmus nem adott semmit, de a gyerekeikből mérnök, orvos, tanár lett. Csendőrpofonokon felnőtt parasztok, akik később maguk is pofoztak. Értelmiségiek, akiknek a lelkiismerete nem tudta elviselni, hogy bűnrészesek a történtekben. Értelmiségiek, akik ugyanolyan lángoló szertelenséggel lettek a szocializmus hívei, mint ellenségei. Emberek, akik kamaszként élték meg a felszabadulást, fűtötte őket az első esztendők szép tüze, és olyanok, akiknek csak a nehéz évek jutottak. Akik csak azt tapasztalták, hogy a származás fontosabb, mint az ember, a szó, mint a tett, az alakoskodás, meghunyászkodás, mint a tisztesség.

Az illegalitás idején kommunistának lenni életveszélyt jelentett. A felszabadulás után előnyt. Ki a múltját takargatta vele, ki a jövőjét építgette, ki pusztán nyugalmat, védettséget remélt a párttagsági könyvtől.

Hányan léptek be a pártba karrierjük, pályájuk, előmenetelük, viszonylagos jólétük biztosítása érdekében? Hányan voltak, akik meggyőződésből lettek kommunisták, de gyenge, bizonytalan, határozatlan, tehetségtelen emberek voltak? Hányan a gátlástalanok, hatalomsóvárak, mindenre kaphatók, az elvakultak, két könyökkel törtetők, a fejbólintójánosok, a semmi emberek? Hányan, akiken végigszántott a történelem? Akár úgy, hogy ők tapostak másokat, akár mert őket taposták.

Hová lettek a százezrek, akik 10 évvel azelőtt mámorosan fogadták magukénak a szabadságot ígérő új eszmét? Akik földet osztottak, éhesen és fázva is nekiveselkedtek, hogy újjáépítsék a romba dőlt országot? Akik este, fáradtan, nem a kocsmába mentek, hanem Marxot igyekeztek megemészteni. Azok a nemzedékek, melyek József Attilától tanulták a világot? Akik az új rendnek köszönhették, hogy gyárigazgató, katonatiszt, főtisztviselő lett belőlük, az apjukból, a testvérükből, a gyerekükből? Akik termelőszövetkezetet, tánccsoportot, színjátszó kört alakítottak, villannyal hálózták be az országot, hidakat építettek, csatornát ástak? Akik büszkék voltak rendjükre, országukra, saját erejükre? És akik csak szégyent hoztak rá?

Akik 1935-től vagy 45-től vagy 48-tól meggyőződéssel vallották, tisztességgel képviselték a kommunista eszmét, mit éreztek, tudtak, láttak az 1953-at követő években? Mérhetetlen csalódottságot, keserűséget, kiábrándultságot, dühöt, szégyent, ki-ki alkata, helyzete, életútja szerint. Újabb meg újabb sokkhatások gyötörték őket, fellángolások és újabb csalódások, új kiutakat véltek felfedezni, s újabbakból kellett kiábrándulniuk. Amiről tegnap úgy tudták, hogy jó, másnapra kiderült, hogy rossz. Már nem eszmékben, célokban, feladatokban gondolkoztak, a puszta hitükbe kapaszkodtak, akinek még volt hite. A vállukat nyomta rendszerük minden bűne, hibája, elvtársaik karrierizmusa, basáskodása, elvtelensége, stupiditása. És az önvád: miért nem voltak bátrabbak, okosabbak, tevékenyebbek?

A sztálinizmus a vakhitre, a félelemre, a hatalomvágyra épült. A párt olyan volt, mint a varsa: csak bejutni lehetett, ki nem. A többség közömbösségből, a megtorlástól félve. A legelszántabbak abban bízva, hogy még mindent jóvá lehet tenni, helyre lehet hozni, ki lehet javítani: a pártot, a szocializmust, az országot.

Ötvenhat robbanása megkérdőjelezte ezt a hitet is. A zsák szétszakadt, a patkányok menekültek vagy köpönyeget fordítottak, a többség meglapult, legszívesebben elfelejtette volna, hogy párttag. Tízezrek adták vissza, tépték szét, dobták el a tagkönyvüket. Akik még mindig tenni akartak, azokat pedig húzta le a mélybe a sok százezer álpárttag, csirkefogó, meglapuló mázsás terhe. A párt az egymilliós párttagságba fulladt bele.

Volt más oka is a cselekvésképtelenségnek. A párt szervezeti felépítése, a teljes központosítás. A párttagok üzemi, vállalati, intézményi pártszervezetekhez tartoztak. Október napjaiban vagy bejártak a munkahelyükre, vagy nem. Ha bementek, a pártszervek semmit sem tudtak mondani nekik; sok helyi vezető úgy vélte, jobb, ha kushad, vagy egyszerűen eltűnt. Akik a helyükön maradtak, azoknak sem volt mondandójuk. A párttagságot szigorúan hierarchikus rendben irányították, még a fizetett funkcionáriusok is csak kis csavarok voltak a gépezetben, mindent felsőbb utasításra, rendeletre tettek. A kerületi, területi pártbizottságok sem határoztak, cselekedtek soha semmit a központ tudta, engedélye nélkül. A pártházak többségét napok alatt elfoglalták. A mindenható központ pedig messze volt, és mással elfoglalva, mint saját párttagságával. A gépezet csődöt mondott.

A pártapparátus története valahogy így zajlott 1956 októberében Budapesten: 24-én, 25-én az üzemi, vállalati pártszervek gyakorlatilag nem működtek. A párttitkárok, funkcionáriusok, szakszervezeti vezetők a következő napokban általában bementek a munkahelyükre. Kit leköpdöstek, és joggal, kit jogtalanul, rájuk vetítve elvtársaik szemétségét. Kik a munkástanácsok megbecsült vezetői lettek, kik sunyítottak. A kerületi pártbizottságok előtt az első napokban tüntettek, némely pártházat megostromoltak, elfoglaltak, a berendezést összetörték, az iratokat elégették. Néhány helyen rendőrök, honvédek jöttek a segítségükre, fegyveres harc is folyt itt-ott, inkább csetepaté, az akkori mércével mérve. Novemberre a kerületi pártházak megszűntek létezni. A pártközpont apparátusa eleinte még dolgozott vagy legalábbis bejárt a munkahelyére. Aztán már az iratokat, a „párt titkait” égette, rejtette el. Azután eltűnt, eloszlott, hazaküldték. A Magyar Dolgozók Pártját november 1-jén hivatalosan is feloszlatták.

A Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság október 23–26-i jegyzőkönyvei nem maradtak meg vagy nem kerültek elő. Így a szemtanúkra vagyunk utalva.

Marosán György szerint 24-én kora délután Hegedüs közölte vele, hogy Nagy Imre, Kádár János és Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke után neki is beszélnie kell a Rádióban. Már csaknem kész volt a beszéd megfogalmazásával, amikor Nagy Imre felhívta, s kérte, olvassa be. Marosán olvasott, Nagy félbeszakította: „Állj! Ezt nem lehet beolvasni! Ez olaj a tűzre. Nem lehet az egészet ellenforradalomnak minősíteni.” És lecsapta a kagylót. „Eskuliccsal [Marosán titkára] egymásra néztünk. Nagy Imre nem tudja, mi történik – mondja.”²⁷⁶

Tény, hogy Marosán nem beszélt a Rádióban. Feltűnő, hogy az első titkár, Gerő helyett a második ember, Kádár beszélt a párt nevében. Vas Zoltán: „Kádár tulajdonképpen Gerő helyett szólalt fel, aki rádióbeszéde után, amellyel részben kiváltotta az október 23-i eseményeket, nem akarta újból maga ellen kihívni a közvéleményt.”²⁷⁷

Más jelek is utalnak arra, hogy a pártvezető felismerte saját kudarcát.

Marosán szerint este üzentek érte a Parlamentbe, hogy összeül a PB. „Gerő szobája igen zsúfolt. A hangulat ellenséges. Gerő összetört, de próbál erőt mutatni. Nagy Imre, a miniszterelnök csak átnéz rajta.”²⁷⁸

Hegedüs: „Formálisan még a PB tagja vagyok, miniszterelnök-helyettes, de konkrét érdemi döntésekre már nincs tényleges befolyásom. Hasonló a helyzete Gerőnek is.”²⁷⁹

24-én dél felé érkezett a pártközpontba Mikojan és Szuszlov – első jelentésüket három órakor küldték Moszkvának. Valamennyi magyar szemtanú úgy emlékezett, hogy a szovjet vezetők 25-én jöttek; az órák, a napok összefolytak.

Vas Zoltán szerint Mikojanék 25-én reggel érkeztek a repülőtérről, Gerő kíséretében. Ő arra kérte Mikojant, hogy „a párttagság és az ország, a nép követelésére azonnal el kell távolítani Gerőt a párt éléről. Ezt az 1956. október 23-a esti, nagyon káros beszédével indokoltam és azzal, hogy kérte a szovjet hadsereg nagyon tragikus hatású fegyveres beavatkozását a magyar nép harcába. Gerő dühösen rám támadt. Politikáját mentegette.” Bejött Nagy Imre, aki ugyancsak támadta Gerőt. Mikojanék ennek ellenére sem javasolták Gerő leváltását. Mintegy utolsó figyelmeztetésként közölték vele, hogy működjék együtt Nagy Imrével. Gerő a Kossuth Lajos téri vérengzés után összehívta a Politikai Bizottságot, ahol Nagy Imrét okolta a történtekért, mert önhatalmúlag feloldotta a kijárási tilalmat. Nagy Gerőt és politikáját vádolta mindenért. „Mikojanék részt vettek az ülésen. Szünetet javasoltak. Tárgyaltak Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral. Súlyosan bírálták az ekkor már előttük is nyilvánvalóvá vált, az országot katasztrófába taszító politikájáért Gerőt. Elkerülhetetlennek vélték azonnali távozását a Magyar Dolgozók Pártja első titkári posztjáról. Szünet után a Politikai Bizottság folytatta ülését. Gerő megtört emberként, teljes politikai csődöt hagyva maga után, távozott a párt első titkári posztjáról. Senki a hívei közül nem szólalt fel védelmében.”²⁸⁰

Hegedüs András szerint a szovjet küldöttek 25-én délelőtt érkeztek meg. „Mikojan még a PB-ülés előtt – jelenlétemben – rátámadt Gerőre: őt hibáztatja a felkelésért. Az ülésen az SZKP-elnökség nevében javasolja Gerő Ernő leváltását és Kádár János első titkárrá választását.”²⁸¹ „Nem volt vita, sem arról, hogy Gerőt leváltják, sem arról, hogy Kádár lesz az első titkár.”²⁸² Marosán szerint a két emisszárius 25-én reggel érkezett. „Mikojan kérésére Gerő kapkodva, zavarosan beszélni kezd. Nagy Imre néha közbeszól… Mindaz, ami az utcán történt, hatással volt a tanácskozó PB-re, amely már nemcsak tájékoztatta a két szovjet vezetőt a helyzetről, hanem arról is tárgyalt és döntött, hogy miután Gerő és Nagy nem tudnak, nem akarnak együtt dolgozni, leváltja Gerőt, és helyette Kádárt nevezi ki első titkárnak.”²⁸³

Az egyetlen dokumentum az ülésről Mikojan és Szuszlov október 25-i jelentése a Kremlnek: „Mivel tömegesen követelik Gerő távozását és a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, napközben a Politikai Bizottság a mi részvételünkkel ülést tartott, amelyen Gerő elvtárs egyetértésével elhatározta, hogy felmenti őt a KV első titkárának funkciójából. Gerő helyére Kádár elvtársat jelölték.”²⁸⁴

A moszkvai emisszáriusok megérkezésük után először a Különleges Hadtest törzsét keresték fel, majd a Honvédelmi Minisztériumba mentek, ahol a honvédelmi- s a belügyminiszterrel és a stábbal tárgyaltak. Már Székesfehérvárról felhívták Gerőt, aki arra a kérdésükre, hogy mi a helyzet, azt a választ adta, hogy „hol javul, hol romlik”.²⁸⁵ Csak ezután mentek a pártközpontba, ahol Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral, Szántó Zoltánnal, Hegedüssel tárgyaltak, nem a KV-vel, a PB-vel.

Figyelemre méltó, hogy a küldöttek többoldalas jelentésükben egyszer sem használták a magyar pártvezetés aznapi szlogenjét: nem ellenforradalmárokról, fasisztákról tudósították Moszkvát, hanem rendbontásokról, felkelőkről, ellenállókról, zavargásokról.

Az első jelentésben nincs szó Gerő és Nagy Imre ellentétéről, sőt: „Az események érezhetően segítenek összekovácsolni a KV és a Politikai Bizottság egységét… Arra a kérdésünkre, egységesen ítéli-e meg a KV és a Politikai Bizottság a mostani eseményeket, mindenki határozott igennel válaszolt.”²⁸⁶ A sorok közül kiolvasható, hogy nem Gerővel, hanem Nagy Imrével szemben voltak bizalmatlanok, ami megfelel mindkettőjük korábbi, Magyarországon szerzett tapasztalatainak.

A jelentésben dokumentálódik először, hogy Gerő sejtette a sorsát: „Azt a megjegyzést tette, hogy egyre többen helytelenítik az ő első titkárrá történt megválasztását, úgy vélve, hogy ő a felelős az egész dologért.”²⁸⁷ (Más fordításban ez még hangsúlyosabb: „Mindinkább erősödnek azok a hangok, melyek ellenzik, hogy ő legyen a KV első titkára, mivel az a véleményük, ő a felelős mindenért.”)²⁸⁸

Kádár lassú természetű ember volt, mint Nagy Imre. Talán ez volt az egyetlen, amiben hasonlítottak; életpályájuk is, alkatuk is merőben különbözött. Nagy Imrének Ady Endre volt a költő, Kádárnak József Attila. Egy világkép, két alkat. Nagy Imre moszkovita volt, Kádár a legális és illegális magyar mozgalomban nőtt fel. Nagy Imre értelmiségi lett, baráti köre innen rekrutálódott, Kádár gondolkodásmódjában, észjárásában, viselkedésében munkás maradt, az értelmiséggel szemben a politikában mindig bizalmatlan volt. Nagy Imre nem felelt a koncepciós perekért, Kádár igen, de megfizetett érte: őt is letartóztatták. Kádár egész életében pártfunkcionárius volt, Nagy Imre alig dolgozott az apparátusban.

Végül is nem tudni, kik javasolták Gerő leváltását, a magyar vagy a szovjet vezetők; feltehetően mindketten. Gerőt nem a Kossuth Lajos téri vérfürdő miatt váltották le, mint általában vélik. A pártközpontnál lévő összecsapásra a PB-ülés alatt került sor; egy sorozat az üléstermet is érte, ahol a vezetők tanácskoztak. A parlamenti sortüzekre csak ezután került sor.

Az országgal a rádió délben közölte a hírt. A közlemény után elhangzott: „Magyarok! Tűzzétek ki a nemzetiszínű zászlót!”²⁸⁹, majd a Himnuszt játszották. A Népszava sebtében összeállított rendkívüli kiadásának szalagcíme öklömnyi: „Győzött a magyar nép demokratikus akarata! Gerőt leváltották, Kádár János az MDP első titkára.”²⁹⁰

A pártvezetés munkájában nem vett részt a Nagy Imre-csoport két, távollétében megválasztott új tagja, Donáth Ferenc és Losonczy Géza. Nem tudni, ki javasolta őket erre a posztra – esetleg a velük rokonszenvező Köböl József –, de nyilvánvaló, hogy a csoportot integrálni akarták a vezetésbe.

Donáthot 24-én hajnali 6 óra tájban Fehér Lajos értesítette telefonon megválasztásukról. Donáth az új vezetőség összetételét kérdezte, s amikor Fehér elsorolta, Donáth közölte, a vezetés összetétele, elsősorban Gerő megerősítése arra utal, hogy nem szakítanak gyökeresen a hibás politikával; nem vállalja a KV-titkári funkciót. Elment Losonczyhoz – később Vásárhelyi Miklós is csatlakozott hozzájuk –, aki hasonló elhatározásra jutott. Megdöbbentette őket, hogy Nagy Imre statáriumot hirdetett, s a kormány a szovjet csapatok beavatkozását kérte. „Teljesen jogos volt tehát az a hajnali feltételezésem – írta Donáth Snagovban –, hogy ez a pártvezetés csak katasztrófába viheti az országot, és különösen megdöbbentett bennünket, hogy Nagy ennek a katasztrófapolitikának eszközévé vált.”²⁹¹ Írásban is megfogalmazták lemondásukat s várták, hogy bevihessék a pártközpontba. A pártközpontból újra meg újra ígérték, hogy küldenek értük gépkocsit, majd újra meg újra közölték, hogy a hidakon a harcok miatt nem lehet átjutni. Nem kizárt Donáth feltételezése, hogy akarattal tartották őket távol az Akadémia utcából, de valószínűbb, hogy a pártközpontban uralkodó káosz miatt.

Losonczyt, Donáthot, Vásárhelyit 25-én reggel Oszkó Gyula rendőr ezredes, a Rajk-perek egyik elitéltje vitte be rendőrségi gépkocsin a pártközpontba. Losonczy és Donáth félrevonták Nagy Imrét és Jánosit, s kifejtették érveiket; a miniszterelnök „ingerülten közbevágott: teljességgel nem ért egyet álláspontunkkal, a helyzet megítélésével és a belőle levont következtetéssel”²⁹², majd kurtán-furcsán félbeszakította a megbeszélést: vissza kell mennie a PB-ülésre, ahol ott vannak a szovjet vezetők is.

A rebellisek ekkor átmentek a közeli Közgazdaság-tudományi Intézetbe, melynek Donáth igazgatóhelyettese volt, s legépeltették lemondólevelüket.

A levél hangvétele higgadt, visszafogott. A tragikus események kirobbanásának három fő okát jelölték meg: az antidemokratikus politikát: „a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében”; a hibás gazdaságpolitikát, amivel a munkásoknak „a szocializmus értelmébe vetett hitüket ingattuk meg”, s gyengítették a munkás–paraszt szövetséget; az „érzéketlenséget és közönyt… a nemzeti érzés iránt”, nem utolsósorban a szovjet–magyar kapcsolatokban tapasztalható visszásságokat. A levél summázata: „Nem lehet a szocializmust felépíteni a nép bizalma nélkül.” Az új pártvezetés összetétele, elsősorban Gerő megerősítése „azt juttatja kifejezésre, hogy a pártvezetőség nem tudta elhatározni magát a szocialista jövőnk szempontjából elengedhetetlenül szükséges lépésre”²⁹³, ezért lemondtak tisztségükről.

Losonczyék is lépéshátrányban voltak a valósággal szemben; levelüket egy nappal korábban fogalmazták, s nem tértek ki a legfontosabb kérdésre, a szovjet csapatok beavatkozására. Feltehetően szándékosan nem kívánták élezni az ellentéteket, mert ezzel október 26-i, újabb lemondólevelükben sem foglalkoztak. Ők is beszéltek „ellenforradalmi felbujtókról”, de kérték a vezetést, ne büntessék azokat, „akik éppen a párt- és állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe”. A kiutat ők is egy nemzeti egységkormányban látták, s abban, hogy a kormány haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunióval „a magyar–szovjet barátság és a szocialista országok közötti egyenjogúság alapján”.²⁹⁴ Nagy Imre és közöttük nem volt olyan alapvető a nézetkülönbség, mint általában gondolják.

Írtak egy másik levelet is: „Kedves Jánosi elvtárs! A Közgazdasági Intézet több munkatársa arra figyelmeztetett, hogy egyes szovjet csapatok rendkívül brutálisan kezelik az elfogott magyar fiatalokat. Így többek között bejelentették, hogy a Divatcsarnokban tömegesen végzik ki az oda összegyűjtött lefegyverzett ifjakat. Kérjük, hogy az atrocitások megszüntetésére a konkrét esetben járjon el a Vezetőség, elsősorban Nagy Imre elvtárs.”²⁹⁵ A jó barátnak írt levél hivatalos hangvétele bizonyára azt kívánta hangsúlyozni, hogy nem magánlevélről van szó. Hogy miért Jánosinak küldték, akinek semmilyen funkciója nem volt, csak találgatni lehet: vagy azért, mert rossz szájízük maradt a Nagy Imrével való kurta-furcsa vita után, vagy azért, mert úgy gondolták, így könnyebben eljut a miniszterelnökhöz.

Miközben a leveleket írták, kétszer is telefonáltak a pártközpontból, hogy menjenek be a PB-ülésre (ez ellentmond annak, hogy távol akarták őket tartani). Belekeveredtek a pártközpont körüli tűzharcba; kénytelenek voltak egy pinceműhelybe menekülni. Amikor a pártközpontba értek, Erdei Ferenc közölte velük, hogy Gerő lemondott. „Az ülést ekkor már Kádár vezette, és a vita arról folyt, hogy a Nagy Imre által elmondandó rádiónyilatkozatban milyen módon szövegezzék meg Magyarország és a Szovjetunió jövendő kapcsolatát. A vitában Mikojan többször felszólalt és tett megjegyzéseket az elhangzottakra.”²⁹⁶ Donáth szót kért, s elmondta a lemondólevelükben megfogalmazott – ma teljesen sablonosnak tűnő, akkor eretnekségnek számító – formulát a két ország közötti barátságról és egyenjogúságról, amit el is fogadtak.

Az ülés azzal ért véget, hogy Kádár és Nagy mielőbb fogalmazzák meg beszédüket. Losonczy és Donáth egyetértett, „hogy most Nagy nyilatkozatának megfogalmazásában kell segítenünk, s lemondásunk kérdését csak azután közöljük”.²⁹⁷ Feledve a reggeli konfliktust, Nagy Imrével hármasban fogalmazták a beszédet. A stilizálást Erdei Ferencre bízták. Ezután leadták lemondó nyilatkozatukat Kádár titkárságán, majd gyalog elindultak haza.

Kádár és Nagy Imre délután 3 óra után beszélt a rádióban; mindkettőjük beszédét egyenes adásban közvetítették.

Ezúttal visszaállt a protokolláris rend: előbb a párt, majd a kormány vezetője beszélt. A két beszédet bizonyára nem egyeztették, erre nem volt idő, a fogalmazásra legfeljebb fél óra jutott. „Sok időnk a beszédre ma nincs… – mondta Kádár. – Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban is becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult.” Nagy Imre: „Kisszámú ellenforradalmár felbújtó, népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást intézett, amelyet Budapest dolgozóinak egy része, az ország helyzete felett érzett elkeseredése következtében támogatott.” Mindketten leszögezték, hogy a felkelést le kell verni. Kádár János: „A párt vezetését az az eltökélt szándék hatja át, hogy a rend mielőbbi helyreállítása után kerülgetés nélkül nyíltan szembenézzen mindazokkal az égető kérdésekkel, melyek megoldása halaszthatatlanná vált.” Nagy Imre ugyanezt mondta, csak konkrétabban: a rend helyreállítása után rövidesen összeül az Országgyűlés, ahol beterjeszti átfogó reformprogramját. Hozzátette: „E program megvalósítása megköveteli a kormánynak a megújuló Hazafias Népfront s a legszélesebb demokratikus erők alapján alapuló átalakítását.” Kádár János a Donáth Ferenc által beterjesztett formulát használta: „A párt Központi Vezetősége javasolja a kormánynak, hogy a rend helyreállta után a Szovjetunió és Magyarország közötti teljes egyenjogúság, baráti együttműködés és internacionalizmus szellemében folytasson tárgyalásokat a szovjet kormánnyal a két szocialista ország közötti kérdések mindkét fél számára méltányos és igazságos rendezéséért.” Nagy Imre egy jelentős lépéssel tovább ment: „Többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról.” Beszédét a miniszterelnök a rajta egyre inkább úrrá levő pátosszal fejezte be: „Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott vére. Legyen vége a tragikus harcoknak és a hiábavaló vérontásnak. Magyarok, barátaim, elvtársaim! Induljunk hát meg a párt vezetésével népünk jobb, szebb, szocialista jövőjét építő alkotó munka új útján!”²⁹⁸ Ezután ismét a Himnusz következett.

Donáth Ferenc: „A Lánchídon és az Alagúton keresztül a Vérmező irányába tartottunk, és figyeltük, hogy milyen visszhangja van az utcán tartózkodó embercsoportokra Nagy nyilatkozatának. Az emberek kétkedve, bizalmatlanul hallgatták, és ezt szavakban is kifejezésre juttatták. Gerőnek és a többi rákosistának, valamint a szovjet csapatok jelenlétének ilyen volt a hatása. Egymás közt megállapítottuk: a nyilatkozat sajnos elkésett, nem járt azzal a hatással, amivel járhatott volna 24 órával korábban, vagy különösen 23-án este.”²⁹⁹

Amint bekapcsolódtak a politikába, ők is bekerültek az ördögi körbe (hiszen a beszédet közösen fogalmazták): a vezetés képtelen volt összhangba kerülni az utcával, folyton-folyvást késve követte a közhangulatot, a követeléseket.

Hajnalodik

A pártközpontot ezekben a napokban megsokszorozott őrség védte. Ennek ellenére – vagy épp ezért – könnyebb volt bejutni az épületbe, mint békeidőkben.

Az Írószövetség titkársága már 23-án éjjel határozatot hozott, melyben felhívta a Központi Vezetőség figyelmét, hogy az utcán a nép rokonszenvtüntetése zajlik; a Gerő-beszéd olaj volt a tűzre; olyan személyi változások kellenek, melyek visszaállítják a bizalmat Nagy Imrében; ne lőjenek a népre. A háromtagú küldöttségért – Benjámin László, Erdei Sándor, Zelk Zoltán – páncélkocsit küldtek, de csak a pártközpontba jutottak be, Nagy Imréhez nem. Hegedüs András közölte velük, hogy ha nem lesz rend, a szovjet csapatok beavatkoznak. Közben Déry Tibornak sikerült telefonon elérnie Nagy Imrét, s kérte, hogy azonnal beszéljen a rádióban. Nagy Imre azt mondta, hogy nyugalom, nem olyan veszélyes a helyzet. „Tibor megbántódott és tehetetlennek nevezte Nagy Imrét”³⁰⁰ – írta naplójukba Déryné. 24-én az Írószövetségből Erdei Sándor, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Zelk Zoltán, Benjámin László, Tamási Áron, Jankovich Ferenc, Déry, Háy Gyula telefonált Nagy Imrének, hogy Gerő megerősítése, a statárium kihirdetése a harcok fellángolásához vezet. Nagy Imre hajthatatlan maradt; alighanem ingerelte is ez a telefonözön.

Feltehetően Virág János főiskolai tanár és három társa volt az első „küldöttség”, amelyik bejutott Nagy Imréhez, október 25-én, öt óra tájban. A Vörös Csillag Nyomdában röplapot nyomtattak. Eredetileg Kádárral, a párt új vezetőjével akartak beszélni, hogy tájékoztassák az utca hangulatáról, de ő értekezleten volt. Kérték, kapcsolják a miniszterelnök titkárságát, ahol közölték, hogy Nagy Imre fogadja őket. Megkerülhetetlen a kérdés: vajon másoknak, a miniszterelnök híveinek miért nem jutott eszébe ez a megoldás? Virágék beszámoltak a délelőtti tüntetésről s előadták követeléseiket: a szovjetek hagyják el Budapestet, majd az országot, az ÁVH-t oszlassák fel, vonják felelősségre azokat, akik lövettek, vizsgálják felül a Varsói Szerződést, Nagy Imre és Kádár vezetésével alakuljon új kormány. Átadták röplapjukat, „amit [Nagy Imre] elolvasott, majd fejcsóválva megkérdte, hogyan képzeljük mi ezt el?” Beszélt arról, hogy dolgozik a kormányprogramon, „de eddig oly sok munkája volt és annyian keresték, hogy képtelen volt befejezni”.³⁰¹ Örömmel fogadta Virág és egyik társa – mind a kettő kommunista párttag – ajánlkozását, hogy kimennek agitálni a felkelőkhöz, és kérte, jöjjenek vissza másnap reggel, akkor majd közli, hová menjenek. Erre nem került sor; Virágékat, amikor visszamentek a nyomdába, a honvédség letartóztatta.

A miskolci és diósgyőri munkás- és egyetemista küldöttség, melyet Földvári Rudolf, a megyei első titkár vezetett, 25-én este találkozott a miniszterelnökkel. A DIMÁVAG Gépgyár Munkásszervező Bizottsága aznap fogalmazott memorandumában leszögezte, hogy „nem akarunk és csírájában el is fojtunk minden esetleges kapitalista restaurációt, bármilyen ilyen irányú törekvést. Mi szocializmust akarunk, ami tükrözi a magyar munkásosztály, a magyar nép érdekeit és legszentebb nemzeti érzéseit.”³⁰² Követeléseik lényegében megegyeztek az egyetemisták október 22-i pontjaival, kiegészítve azzal, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. A Szabad Népben kommüniké jelent meg: „Nagy Imre elvtárs azt válaszolta Borsod megye és Miskolc dolgozóinak, hogy a követelések minden pontjával egyetért, és vállalja azok végrehajtását.”³⁰³

A borsodiakhoz hasonló követeléseket tartalmazott a pécsbányatelepiek október 27-én megfogalmazott 10 pontja is, amelyben az is szerepelt, hogy a szovjet csapatok 48 órán belül hagyják el az országot. A követeléseket eljuttatták a miniszterelnökhöz, aki a Dunántúli Napló szerint még aznap rádióüzenetben válaszolt: „Szeretettel üdvözlöm a pécsi bányászokat, és közölhetem, hogy javaslataikat, kívánságaikat ismerem. Megvalósításukat az új kormány legfontosabb feladatának tekintem.”³⁰⁴

Erős kétellyel kell fogadni, hogy Nagy Imre ezekkel a követelésekkel egyetértett; hogyan készültek a kommünikék, nem tudni.

Október 26-án reggel érkezett a pártközpontba az Írószövetség küldöttsége: Erdei Sándor, Kónya Lajos, Márkus István, Tamási Lajos. Az előző nap Jánosi Ferenc ment az Írószövetségbe, s kérte az írókat, tájékoztassák Nagy Imrét az álláspontjukról. Legfontosabb követelésük az volt, hogy a felkelést ne ellenforradalomnak, hanem népi megmozdulásnak értékeljék, az ÁVH-t oszlassák fel, hirdessenek amnesztiát, a felkelőket vegyék fel a honvédség kötelékébe, a szovjet csapatok hagyják el az országot. Losonczy és Donáth tárgyalt velük, majd a Központi Vezetőség ülése után Nagy Imre is; ekkor már az Egyetemi Diákbizottság küldöttsége is jelen volt. Kardos László: „A jelen lévő írók és az egyetemi ifjúság képviselői nem voltak megelégedve a válasszal.”³⁰⁵ Gömöri György: „Pozsár beszámolt a Nagy Imrével folytatott beszélgetésről. Az »Öreg« nyilvánvalóan nem azt csinálja, amit szeretne, nagyon vigyáznak rá az Akadémia utcában, de barátai és hívei sürgetik, menjen ki az utcára, nézze meg, mi a helyzet.”³⁰⁶

Október 27-én délben Nagy Imrének a főkapitányságon összegyűlt hívei gyalog mentek át a pártközpontba; magukkal vittek két fiatal angyalföldi munkást s egy újságírónőt, mondják el a miniszterelnöknek tapasztalataikat. A kétórás beszélgetésen a csoport szóvivője Gimes Miklós, Szilágyi József, Aczél Tamás volt; velük tartott Herpai Sándor, Oszkó Gyula, Fazekas György, Józsa Péter, Lőcsei Pál. Szemére vetették Nagy Imrének, hogy a nép érte harcol, ő pedig elrendelte a statáriumot és behívta a szovjet csapatokat. A miniszterelnök azt felelte, hogy a statárium csak a köztörvényes bűnözőkre vonatkozik, s a szovjet csapatokat nem ő hívta be. A csoport követelte, hogy távolítsák el Gerőt és Hegedüst; a kormány átalakítását elégtelennek minősítették; ismertettek egy gúnyiratot, mely szerint „Nagy Imrov” átmenti az új kormányba a sztálinistákat; felháborodásuknak adtak kifejezést, hogy az ÁVH és a szovjet csapatok lövik a népet. Kérték, menjen ki Angyalföldre, a nép bízik benne. A munkások nem vesznek részt a harcban, de támogatják a felkelőket. A betört kirakatokat nem rabolják ki. Követelték, hogy az eseményeket ne nyilvánítsák ellenforradalomnak; Nagy Imre megjegyezte, hogy ő sem így gondolkozik. Igyekeztek rábeszélni, menjen át a főkapitányságra vagy a Parlamentbe; a pártközpontban teljesen el van szigetelve. A miniszterelnök erre nem volt hajlandó, mondván, itt a helye. Herpai Sándor írásban kidolgozott egy tervezetet a rend helyreállítására: a szovjet csapatokat és az ÁVH-t vonják vissza, rendeljenek fel vidékről magyar katonai egységeket, szervezzék újjá a rendőrséget, s ezekkel az erőkkel teremtsenek rendet.

A miniszterelnök választhatta volna azt a megoldást, hogy fegyverrel – elsősorban szovjet fegyverrel – verjék le a lázadást. Bármennyire bizonytalan volt az első napokban az események megítélésében, józansága és embersége ezt ösztönösen elutasította: ezért a statárium, a kijárási tilalom körüli huzavona.

A Gimesék által kínált út, hogy hagyja el a pártközpontot, menjen a főkapitányságra, nem volt járható. Eltekintve attól, hogy Nagy Imre alkata, életpályája, elvei kizárták ezt a megoldást – a párt ellen nem volt hajlandó cselekedni, csak a párt élén –, kizárta a józan ész is: az októberi válságot csak a szovjet s a magyar pártvezetés oldhatta meg.

Nagy Imre október 23-án éjjel megölelte a felindulástól és lelkiismeret-furdalástól zokogó Benke Valériát, s kijelentette, hogy a Rádió védői hősök, akik a néphatalmat szolgálják. Első rádiószózatában „ellenséges elemekről”, „provokátorokról” beszélt – de nem nevezte a felkelést ellenforradalomnak. Az első napokban többször is gorombán, elutasítólag torkolta le más véleményen lévő elvbarátait. Az ingerültség a tépelődő, vívódó, döntését kiérlelni nem tudó ember önvédelmi reflexe. Feltehetően szerepe volt ebben annak is, hogy úgy vélte: legközelebbi barátai is magára hagyják, miközben ő a retrográd pártvezetőkkel küszködik.

Nagy Imrét elsősorban nem konok párthűsége, erkölcsiséggé emelt pártfegyelme gátolta véleménye megváltoztatásában, hanem az információhiány, a félretájékoztatás és akkurátus, körülményesen pontos alkata. Nem léphette át a maga árnyékát; hasztalan követelt a forradalom felgyorsult ideje azonnali döntéseket, neki időre, lelkiismeretes megfontolásra volt szüksége. Lehet, hogy 1956 más típusú vezetőt igényelt volna, de az országnak csak egy karizmatikus személyisége volt, a maga erényeivel és hibáival: más nem pótolhatta Nagy Imrét. Gátolta az is, hogy bezárkózva a pártközpontba, napokig nem tudta, mi történik valójában az országban. Hívei, követői, akik óránként megmártóztak a valóságban, kezdettől felismerték az igazságot, de a miniszterelnök nélkül nem tudták elfogadtatni programjukat. Ám az első napokban Nagy Imre sem tudta volna keresztülvinni az akaratát, ha megváltoztatja a véleményét. Nem annyira a pártszerűség foglya volt, mint a magyar s a szovjet pártvezetésé.

„Nálam a »nemzeti forradalom« koncepció fokozatosan alakult ki… – mondotta Nagy Imre a kihallgatásán. – Négy tételből kiindulva, már október 24-én arra a következtetésre jutottam, hogy ami 23-án kezdődött, az demokratikus tömegmozgalom. A négy tétel a következő: az október 23-án kirobbant tömegmozgalom, amely mutatta a nép elégedetlenségét; a párt vezetésével szembeni politikai bizalmatlanság, amely szembefordult a néppel és a párttagsággal; továbbá a jogos nemzeti sérelmek, amelyeket az október 30-i szovjet deklaráció is rögzít; végül a szovjet csapatok beavatkozása az eseményekbe… Fenti álláspontomat én a párt vezető szervei előtt akkor nem fejtettem ki azért, mert ez nem volt nálam akkor még egy kialakult álláspont, csak később erősödött meg.”³⁰⁷ Elmondta, hogy álláspontja kialakításában jelentős szerepe volt a különböző küldöttségektől kapott információknak, valamint Losonczy Géza, Donáth Ferenc állásfoglalásának.

Egyre inkább kiderült, mekkora jelentősége volt 1956 októbere alakulásában, hogy Nagy Imre nem moszkvai emigránstársait, hanem a „debreceni csoportot” gyűjtötte maga köré. A történelem mintha kiosztotta volna a szerepeket: Losonczy, Donáth és társaik óráról órára szorították Nagy Imrét az igazság felismerése felé, miközben Nagy Imre óráról órára vívta küzdelmét önmagával, s gátolta a pártvezetésben a felkelés gyors, véres felszámolását. A fegyveres és fegyvertelen ellenállók vívták sziszifuszi harcukat, ami ugyancsak nem lehetett eredményes a miniszterelnök támogatása nélkül. Viszont a forradalom katarzisa nélkül sem Nagy Imrében, sem a vezetésben nem érlelődött volna meg a döntés kényszere. Az október 28-i fordulat ennek a sok összetevős folyamatnak az eredménye.

Mondjuk mindezt négy évtizeddel a forradalom után. A felkelés napjaiban az utca ebből azt látta, hogy a miniszterelnök nem felel meg a kívánalmainak, elvárásainak, nem akar, nem képes a forradalom élére állni.

„Nyugalom és rend kell, elég a vérontásból” – ez a címe a Szabad Nép október 26-i vezércikkének. Gimes Miklós írta, Nagy Imre körének legradikálisabb tagja. A cikk lényege: a felkelők – már nem nevezték őket se fasisztának, se ellenforradalmárnak – tegyék le a fegyvert, szüntessék be a harcot, „hogy a kormány és a nép alkotó, hazafias programot dolgozhasson ki és hajthasson végre”. Ez a követelés jelent meg aznap újra meg újra a lapok hasábjain. A Szabad Nép belső vezércikkének címe: „Rendet, fegyelmet a nép érdekében.” Egy másik írás: „A lakóházakban és munkahelyeken, kórházakban és iskolákban egyöntetű a kívánság: legyen vége a harcnak! Álljon helyre a rend! Takarítsuk el közösen a romokat, fogjunk munkához!” Egy felhívás: „Neked – akinek fegyver van még a kezedben, s veszélyezteted ártatlan emberek életét, azt mondjuk: Tedd le puskádat, pisztolyodat és semmi bántódásod nem esik.”³⁰⁸ A Szabad Ifjúság másnapi vezércikke: „Fiatalok, álljatok a nemzeti egység kormánya mellé! Álljatok a rend, a nyugalom, a béke, a kenyeret és jobb életet teremtő munka nagy népi követelései mellé!”³⁰⁹ Az Esti Budapest közölte a Budapesti Pártbizottság felhívását: „Legyen vége a vérontásnak, kezdődjék az alkotó munka!” Így fogalmaztak: „Minden józan ember látja már, hogy céltalan a további ellenállás. A váratlan támadás csődöt mondott.”³¹⁰ „Rend és bizalom”³¹¹ – hirdette a Szabad Nép október 28-i számának belső vezércikke.

Noha nem esett már szó fasisztákról, az ellenforradalom, a bűnözők rémképe, befészkelte magát a progresszív újságírókba is. A Szabad Nép október 26-án riportot közölt egy felkelőről, aki nyolc év börtönre volt ítélve emberölésért. Szabad Ifjúság, október 27.: „Budapesten az ellenforradalmi csoportok ereje megtört.”³¹² Esti Budapest, október 27.: „Eszméljenek fel, akiket még mindig félrevezetnek, és határolják el magukat a pusztítás megszállottjaitól.”³¹³ A Szabad Nép 28-i vezércikke: „Torzítanánk a teljes igazságot, ha elhallgatnánk, hogy a tüntetésben kezdettől fogva részt vettek rossz elemek is. Ezek különösen a tűzharcok megindulása után fegyveresen garázdálkodtak, népi demokráciánkkal szemben léptek fel, ártatlan és fegyvertelen embereket, továbbá foglyokat gyilkoltak le, s fosztogattak is. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az elfogottak között számos rovott múltú akad, s több volt horthysta tisztet is lefegyvereztek. Ezeknek az elemeknek ellenforradalmi céljaik voltak és vannak, ezekkel az elemekkel szemben – akik még most is lövöldöznek, veszélyeztetve a békés lakosság életét – a törvény teljes szigorával kell eljárni.”³¹⁴ Jegyezzük meg: egyetlen esetről sem tudunk, amikor ártatlan embereket, foglyokat gyilkoltak le, egyetlen letartóztatott horthysta katonatisztről sem. Még Donáth Ferenc is eltúlozta a veszélyt. Október 26-án tájékoztatta az Írószövetség küldöttségét „a Politikai Bizottság reggeli ülésének döntéseiről, s megmagyaráztam, hogy miért nem helyes a szovjet hadsereg haladéktalan kivonulását követelni, mondván, hogy ezzel könnyen az ellenforradalom javára billen a mérleg serpenyője. Ez az ellenforradalom az események során láthatóan szervezkedik, ezt jelzik olyan követelések, amelyek a rendszer ellen irányulnak.”³¹⁵ Ilyen követeléseket nem ismerünk. Az ellenforradalmi veszély túlértékelése vörös fonálként húzódott 1956. október–novembere történetében. Betudható ez épp úgy a kommunisták öröklött bizalmatlanságának, félelmének, mint a Szabad Európa Rádió folyamatos ijesztgetésének.

A Népszava, a Magyar Nemzet egyértelmű. Az előbbit a volt baloldali szociáldemokrata Horváth Zoltán szerkesztette, aki megjárta Rákosi börtöneit, az utóbbiban erős volt Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós befolyása. A Magyar Nemzet október 26-i, második rendkívüli kiadásában közölte az egyetemi ifjúság kiáltványát: „Nem rajtunk múlott, hogy testvérvér folyt Budapest utcáin… A Magyar Rádió rólunk szórt rágalmait visszautasítjuk.”³¹⁶ A harmadik rendkívüli kiadásban már teljes amnesztiát, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, többpártrendszert, az ÁVH feloszlatását követelték, és sztrájkot hirdettek. A Népszava közölte a SZOT programját: „a harcot beszüntetni, amnesztiát hirdetni”, „a rend biztosítása végett a rendőrséget és a honvédséget munkás és ifjúsági fegyveres nemzetőrséggel kiegészíteni”, „az újonnan alakult kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat a szovjet fegyveres erők kivonására az országból”. Közölte a Magyar Írók és Művészek követeléseit: „1. Az ÁVH azonnal szüntesse be a tüzet! 2. Teljes amnesztiát a harcolóknak és a katonáknak! 3. A szovjet csapatok vonuljanak vissza állomáshelyeikre! 4. A rend fenntartását a Magyar Néphadsereg biztosítsa! 5. Nagy Imre azonnal alakítson nemzeti egységkormányt, álljon az új kormány a nemzeti mozgalom élére! 6. Minden üzemben válasszák meg a munkástanácsokat!”³¹⁷ Egyetemi hallgatók és tanárok teljes amnesztiát, az államvédelmi alakulatok lefegyverzését, Gerő és társai bíróság elé állítását, rendkívüli pártkongresszus azonnali összehívását követelték. 28-án közölték a szellemi élet húsz kiválóságának előterjesztését, melyet előző nap délután 2 órakor juttattak el a miniszterelnökséghez: „Helyes volna, ha a kormány rögtön és haladék nélkül legalább kétnapi tűzszünetet hirdetne és rendelne el”,³¹⁸ s békéltető bizottság létrehozását javasolta. Az aláírók között ott volt Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Csók István, Fischer Annie, Déry Tibor, Benjámin László, Bernáth Aurél, Tamási Áron, Ferencsik János, Zelk Zoltán. Addig csak a kommunista írástudók protestáltak, most már együtt jelentkezett az alkotók színe-java.

26-án új szín jelent meg a palettán, az Igazság, „a forradalmi magyar ifjúság lapja”, Obersovszky Gyula 29 éves kommunista költő és újságíró szerkesztésében. Az egyik nyomdában nem engedték kiszedni, vitték egy másikba. Ez volt a forradalom, az utca első újságja; a felkelők álláspontját képviselte, minden szertelenségükkel, elfogultságukkal együtt. A Rádió ostromáról például ezt írta: „A nép megmozdult, hogy kérésének erőszakkal szerezzen érvényt. Az ÁVH tömegmészárlásban jól képzett martalócai belepuskáztak a fegyvertelen sokaságba.” Kétségtelen ellentmondás, hogy a „fegyvertelen” nép „erőszakkal” kívánta érvényesíteni akaratát. S aligha vall tárgyilagosságra a Rádió védőit „tömegmészárlásban jól képzett martalócoknak” nevezni. A szélsőség szélsőséget szül: ha a felkelők ellenforradalmi banditák, a kormányerők hóhérok. Az Igazság tükrözte a magából kikelt utca szenvedélyét s egyben erősítette is azt. Hitvallása az utcáé: „Nem fasiszta csőcselékek fosztogatnak, gyilkolnak, harcolnak az utcákon, hanem a nép politizál. Politizál fegyverrel a kezében. Radikális politika ez, de már nem tud kérni, mert minden kérése hasztalan volt.” Az Igazság fogalmazta meg először: „Forradalom ez. Forradalom. Nem a rendszer, nem a szocialista eszmék ellen tiltakozik a nép, hanem azok ellen, akik bemocskolták, lejáratták a szocializmus magasztos eszméit.”³¹⁹ Az október 27-i vezércikk: „Az utcákon középületeinket zúzzák, rombolják a tankok ágyúi, a gépfegyverek kelepelnek, és a rádió Csajkovszkij Csipkerózsikáját sugározza unott egyhangúsággal. Aztán bántóan tárgyilagos és józan hangok arról, hogy rendre és nyugalomra van szükség!… A tárgyilagos megfontolások és számítgatások ideje lejárt. Ma már nem józan szavakra, hanem szenvedélyteli tettekre – cselekvésre van szükség.”³²⁰

A rádió, ellentétben a sajtóval, a vezetés hivatalos szócsöve volt. Október 26-án a teljes zűrzavart tükrözte. A műsor a szokott sztereotípiával kezdődött: „Ma kora reggeltől az egész városban megindul a fegyveres ellenforradalmi csoportok maradványainak felkutatása, a rend helyreállítása.”³²¹ A korábbiaktól teljesen eltért a „Rendfenntartó Fegyveres Erők Parancsnoksága” – nem tudni, mi ez a szerv, talán a stáb – 14 óra után elhangzott felhívásának hangvétele. „Fiatal hazafiaknak” szólította a fegyvereseket: „Elég volt a vérontásból! Kevesen vagyunk magyarok, ne hulljon több honfivér.”³²² Ez Nagy Imre hangja, nem a stábé. A 19 órai hírmagyarázat hangvétele ismét más: „Aki nem teszi le a fegyvert, a népköztársaság államhatalmára támad – azzal szemben már nem lehet elnézéssel lenni. Egész népünk életérdeke, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel kiszabadítsa a fegyvert azok kezéből, akik a munkásság államára és vívmányaira, a munkás–paraszt szövetségre, népi demokráciánkra törnek.”³²³ A 20 órás hírekben hangzott el az MDP Központi Vezetősége és a Minisztertanács közleménye: „Fegyveres erők tagjai, harcosok, felfegyverzett munkások, elvtársak! Pártunk és kormányunk tisztelettel adózik annak a hősies küzdelemnek, amelyet negyedik napja vívtok a népi demokrácia érdekében. Büszkék vagyunk hősies helytállásotokra.”³²⁴ Vagyis: a párt és a kormány büszke azokra, akik a fiatal hazafiak ellen harcolnak. 21 óra után ismét változott a hang: „A harc, amelyet a magyar fiatalok megindítottak, nyugodtan mondhatjuk, győzött. A további vérontásnak semmi értelme. A független Magyarországért, a demokrácia kibontakozásáért, a bűnösök megbüntetéséért, a Nagy Imre vezette kormány megalakításáért vonultak az utcára a budapesti egyetemisták. Legtöbbjük ezért ragadott fegyvert is… Legyen vége a vérontásnak! Szüntessük meg a harcot! Ez legfőbb törekvésünk, ez mindannyiunk érdeke.”³²⁵ Az éjféli hírekben a hadsereg főparancsnoksága – ilyen szerv sem létezett – közölte, hogy a kijárási tilalom másnap is érvényben van, de délelőtt 10 óráig a lakosság bevásárolhat. Ám: „Három embernél nagyobb csoporttal szemben a katonaság a fegyverét használja.”³²⁶ Arra nem gondoltak a rendelet kiagyalói, hogy minden üzletben, üzlet előtt összegyűlik három embernél nagyobb csoport?

Október 27-én hajnalban megint a sablonos szöveg: „Miután tegnap este a kormány amnesztiarendelete alapján a harcolók többsége letette a fegyvert, sikerrel folyik Budapest megtisztítása a fegyveres harcot továbbra is provokáló elemektől.”³²⁷ Utána a hadsereg főparancsnoka – ilyen beosztás sem volt – közölte, hogy a kijárási tilalom érvényben van. 10 óra: „A IX. kerületben megtörték a fegyveres csoportok ellenállását.”³²⁸ 12 óra: „A Budapesten garázdálkodó csoportok ereje megtört.”³²⁹ 15 órakor olvasták fel az új honvédelmi miniszter, Janza Károly altábornagy parancsát: „Megparancsolom, hogy a katonai egységek szünet nélkül folytassák a fegyveres gócok felszámolását.”³³⁰ A 22 órás hírekben: „Budapest területén a délután folyamán tovább folytatódott az ellenálló fegyveres csoportok felszámolása… Budapest dolgozó népe, mindenekelőtt a munkásai, egyre nagyobb segítséget nyújtanak a honvédség egységeinek.”³³¹

Október 28-án hajnalban a Belügyminisztérium közleménye: „A kimenési tilalom továbbra is fennáll a fővárosban”.³³² 6 órakor a katonai parancsnokság – ismét egy nem létező szerv – közleménye: „Budapesten az éjszaka folyamán nyugalom volt. Fegyveres összetűzésekre nem került sor.”³³³ 7 óra 30 perckor a honvédelmi miniszter közleménye: a felkelők adják át fegyvereiket a honvédség és az Egyetemi Forradalmi Tanács küldötteinek; mindenki büntetlenül távozhat.

13 óra 20 perc: „Figyelem, figyelem! Fontos közleményt olvasunk be: A Magyar Népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha őket megtámadják. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.”³³⁴

A Központi Vezetőség október 26-i ülésének jegyzőkönyve nem teljes. „Donáth és Losonczy előzőleg kifejtették platformjukat, ezt én nem jegyzőkönyveztem”³³⁵ – írta Ságvári Ágnes a gépírásba áttett jegyzőkönyv felzetére. A volt Párttörténeti Intézetben van egy hatoldalas, keltezés és aláírás nélküli, gépelt jegyzőkönyvtöredék, ami minden bizonnyal az ülés jegyzőkönyvének előzménye, más gyorsíró által rögzítve, mert Losonczy és Donáth felszólalásával fejeződik be. Az ülésnek fennmaradt a jelenléti íve is, 53 KV-tag (a testület mintegy fele) aláírásával. Nincs köztük sem Nagy Imre, sem Gerő, sem Hegedüs András, akik pedig felszólaltak; Nagy Imréről tudjuk, hogy csak rövid ideig volt jelen, Hegedüs későn érkezett, Donáth és Losonczy elhagyta az ülést, hogy az Írószövetség küldöttségével tárgyaljon. Maga a jegyzőkönyv nehezen, sokszor alig érthető, az emlékezések érthetőbbé teszik.

Október 25-e éjszakáját Losonczy és Donáth is a pártközpontban töltötte. „Beszédbe elegyedtünk az épületben már kedd éjszaka óta állandóan ott-tartózkodó, demoralizált, tanácstalan, a helyzetet egyáltalán nem ismerő központi vezetőségi tagokkal – emlékezett Donáth. – Életüket, állásukat, jólétüket féltő, beijedt emberek voltak ezek, akiket teljesen váratlanul értek az események, és akikből hiányzott a legkisebb képesség is ahhoz, hogy valamennyire megértsék és helyesen értékeljék az eseményeket. Abban láttak kiutat és ahhoz fűzték minden reményüket, hogy a szovjet hadsereg beavatkozása elhárítja fejük felől a fellázadt tömegek haragját és bosszúját, és biztosítja számukra, hogy ott és úgy folytathassák életüket, ahol október 23-án megszakadt.”

A két rebellis beszélt Kádárral, aki nem kapta meg lemondólevelüket, de tudott róla. „Kádár azt hangoztatta, hogy nem látja lemondásunk indokoltságát, mivel álláspontunkat szabadon képviselhetjük a Központi Vezetőségben. Továbbá ne nehezítsük a kibontakozást lemondásunkkal. Megállapodtunk abban, hogy lemondásunkat fenntartjuk, és álláspontunkat a Központi Vezetőség előtt később kifejtjük.”

A kora reggeli órákban ült össze a Politikai Bizottság, ahol Donáth kifejtette nézeteiket: „Kifogásoltam, hogy eddig a vezetés semmilyen jelét nem adta annak, hogy elsősorban politikai módszerekkel oldja meg a válságot, hanem kizárólag katonai módszerekkel igyekszik úrrá lenni a helyzeten. Ezt végzetesnek tartom a szocializmus jövője szempontjából. A szovjet hadseregre támaszkodva természetesen leverhetjük a megmozdulást. De azzal a következménnyel fog járni, hogy a tömegeket a reakció karjaiba lökjük, hogy végzetes csapást mérünk a magyar–szovjet barátságra, és kérdésessé tesszük: sikerül-e valaha is a magyar népet a szocializmus ügyével összeforrasztani.”³³⁶ Emlékezése szerint támogatta őt Nagy Imre, Losonczy Géza, Köböl József.

Az ezután következő KV-ülésen Donáth már egyetlen mondatban foglalta össze álláspontjuk lényegét: „Haladéktalanul el kell határozni, világosan, egyértelműen leszögezni és elismerni, hogy a megmozdulás jogos és magunkévá tesszük, a megalakult kormány elvi alapjává tesszük.”³³⁷ Losonczy Géza: „Véleményem szerint a jelenlegi népmozgalom jellegét tekintve szocialista és nemzeti, amely – célját tekintve – nem a szocializmus, hanem a sztálinizmus ellen harcol. A megmozdulásokban és harcokban döntő súllyal van képviselve a munkásosztály. A felvonulókat, tüntetőket, sőt, számos helyen a fegyveres harcosokat is párttagjaink szervezik és vezetik.”³³⁸

Október 26-ra Nagy Imrében és Kádárban is megfogalmazódott, hogy a válságot politikai, nem hatalmi eszközökkel kell megoldani, s ezt elfogadták a szovjet emisszáriusok is. „Úgy gondoljuk, hogy a legfontosabb most már nem a katonai intézkedések alkalmazása, hanem a munkástömegek megnyerése”³³⁹ – jelentették a Kremlnek. A döntő fordulat aznap még elmaradt a Központi Vezetőség héjáinak dühödt támadása miatt.

Donáthék nézeteit legélesebben a stáb támadta, melynek tagjai fel voltak háborodva, hogy nem értesítették őket a KV-ülésről. Úgy vélték, szándékosan; valószínűbb, hogy a zűrzavarban egyszerűen megfeledkeztek erről. A prímet Kovács István és Hazai Jenő vitte, de kontrázott nekik Apró Antal, Földes László, Münnich Ferenc, Vas Zoltán is. Kovács István: „Szocializmus építését folytatjuk vagy letérünk a burzsoá demokrácia útjára… Ha azt képzelik, hogy ezzel az engedékenységgel meg lehet ezeket győzni, akkor tévednek. Elsöprik Nagy Imrét és a többi jelöltjét… Soha életemben nem tudom megszavazni ezt a javaslatot. Elvtársak, ilyen határozat árulás a párt, a munkásosztály ellen.”

A stáb tagjait Marosán és Hegedüs támogatták a leghatározottabban. Marosán: „Amikor a fegyverek beszélnek, ott nem lehet szentelt vizet szórni, a fegyverre fegyverrel kell válaszolni… Ha a szocdem pártot helyreállítjuk, jön a többi párt, aztán a monarchia.” Hegedüs: „A fegyveres banditákat nem tekintjük a szocialista demokrácia harcosainak… A rádiót kötelezni kell, hogy ismertessék a különböző gaztetteket… Nagy Imre elvtársat is el fogja söpörni az áradat. Nagy Imre elvtárson keresztül elsöpri az államot, népi rendszerünket… Ez átmenetet jelent egy burzsoá puccshoz… Sokan fasizmust akarnak. A tömegeket fegyveresen szembe kell állítani a banditákkal. Az egész KV menjen ki.” (1921-ben, a kronstadti lázadás kitörésekor az SZKP akkor ülésező X. pártkongresszusa küldötteinek nagy része – köztük a pártellenzék is – önként, puskával a kézben indult harcba a bevehetetlennek mondott tengeri szigeterőd ellen. 1956 azonban nem 1921 volt, és ez a KV nem az akkori pártkongresszus.)

Kádár a stáb ellen foglalt állást, elemzése árnyaltabb, mint előző napi rádióbeszéde: „A békés tüntetők mozgalmából és az ellenforradalmi puccsisták bekapcsolódásából kialakult helyzetben most már ténylegesen a munkástömegek vannak velünk szemben. Azt határoztuk, hogy mindenkivel tárgyalunk, aki a népi demokratikus rendszer talaján áll. Minden erővel össze kell a tömegeket fogni – ez az állásfoglalás lényege. Nem lehet kizárólag ellenforradalminak tekinteni.” Kijelentette azonban: „Nekünk, a Központi Vezetőségnek meg kell mondani, hogy meddig lehet menni. Eddig és nem tovább.”

Ez volt a pártvezetés legnagyobb tévedése; beléjük rögzült, hogy a központi akarat dönt minden kérdésben. Nem eszméltek rá, hogy ez a gyakorlat október 23-ával alapvetően megváltozott.

A KV-ben nemcsak a két rebellist támadták. Münnich: „Érthetetlen és bűnös opportunizmus van a Politikai Bizottságban.” Apró: „Sok az áruló a vezető posztokon, sok az áruló ebben a házban is.” A stáb tagjai elsősorban azt sérelmezték, hogy Nagy Imre feloldotta a kijárási tilalmat; erről már volt szó.

A KV hű maradt önmagához; a felszólalások nem kis része üres retorika, szólamok, ideologikus ábrándkép. A munkásosztályra való hivatkozás vörös fonálként vonult végig az ülésen, tükrözve a felszólalók hamis tudatát. Marosán: „Urai vagyunk a helyzetnek.” Kovács: „Állítom felelősségem tudatában, hogy a munkásosztály mellettünk van.” Földes: „Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy a külső kerületek, Csepel, Angyalföld, Újpest nem csatlakozott a felkeléshez és nem helyesli.” (Ekkor már a csepeli, újpesti pártbizottságot, tanácsházát, kiegészítő parancsnokságot, rendőrkapitányságot a felkelők elfoglalták vagy ostromolták.) Nógrádi: „Jól tudom, hogy vannak munkástömegek, akik szilárdan a rendszer mellett állnak.” Hegedüs: „Egyetértek a nemzeti kormánnyal, ha haladéktalan felhívnák a munkásokat, hogy verjék le az ellenforradalmat.” Szántó: „Menjenek ki a gyárakba, három műszakban. Azonnal menjenek ki, övék a gyár, védjék meg.” Rónai: „A kommunista egységért való harc, a Szovjetunióhoz való hűség, szilárd harc, becsülettel élni és meghalni.” Ha az üres pátosz, a frázisok ennyire eluralkodnak, az olyan valóságismeret-hiányt jelez, ami cselekvésképtelenné tesz.

A stábnak és támogatóiknak volt egy érvük, amit nem lehetett megkerülni. Hazai Jenő: „Donáth azt követeli, hogy ismerjük el jogosnak a kormány elleni felkelést. Ez azt jelenti, hogy ismerjük el jogtalannak azokat, akik a népköztársaság érdekében életüket áldozták.” Vagyis: ha valóban népfelkelés robbant ki, a vezetés a bűnös, hogy ezzel szembefordult. Ezt nem tudták, nem akarták beismerni. Olyan feloldhatatlan ellentmondás volt, amely rányomta a bélyegét ezekre a napokra.

A vita már nemcsak szenvedélyes volt, goromba is. Donáth: „Kovács és Hazai elvtárs rágalmaz.” Losonczy (Hegedüsnek): „Miért rágalmazol?”³⁴⁰ Az emlékezések plasztikusabbak, mint a keszekusza jegyzőkönyv. A KV egyik tagja szerint Donáth azt vágta oda Kovács Istvánnak: „Pista, ne fenyegetőzz, már egypárszor csináltál ilyet, de most már senki se ijed meg tőled!”³⁴¹ Donáth: „Gerő többször közbekiáltott Horváth felszólalásakor, s a hangulat már olyan volt, hogy Horváth és Losonczy Gerőnek azt kiáltotta vissza, hogy hazudik. Rágalmaz!”³⁴² Tükrözi ezt Donáthnak és Losonczynak, az ülés után írt újabb lemondólevele is: „Álláspontunkat különösen megerősítette az a méltatlan helyzet, hogy bennünket a Központi Vezetőség mai ülésén meggyőződésünkért a munkásosztály és a proletárhatalom árulóinak minősítettek.”³⁴³

Hegedüs azt írta emlékirataiban, álmából keltették fel, „hogy azonnal menjen a Központi Vezetőség ülésére, mert Donáthnak és Losonczynak esélye van javaslatuk elfogadtatására”.³⁴⁴ Marosán: „Előttem már kialakult a kép: a Nagy Imre-féle vonal diktál.”³⁴⁵ Valójában egyedül Horváth Márton állt ki Donáthék mellett. A KV többsége ebben is hű maradt önmagához: hallgatott. Donáth: „Mellettem ült Molnár Erik és Lukács György, akik azonban semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy szembeszálljanak a rákosista elemek hőzöngésével. Gyuri bácsi mégis kifejezésre juttatta, hogy velünk ért egyet, mert a pogromhősök beszéde alatt többször odaszólt hozzám: semmiképp ne hagyd magad, feltétlenül válaszolj nekik.” Emlékszünk, Donáth szerint a PB-ülésen Nagy, Köböl mellettük foglalt állást. A KV-ülés után viszont Nagy Imre, „aki teljesen egyetértett a mi helyzetértékelésünkkel és politikai következtetéseinkkel, tanácstalanul maga elé nézve hallgatott, nem tudta rászánni magát, hogy valamilyen határozott lépést tegyen.” Beszélgettek Köböllel, Szántóval, Kiss Károllyal is, „de nem sikerült meggyőznünk őket, hogy a mi magatartásunk helyes”³⁴⁶. A KV több tagjában bizonyára ugyanaz játszódott le, mint a miniszterelnökben: bizonytalanok voltak az események megítélésében, kételyeik még nem fogalmazódtak felismeréssé, cselekvéssé.

Az emlékezések szerint Donáthék javaslatáról szavaztak. A jegyzőkönyvben ennek nincs nyoma. Arról szavaztak, kik legyenek a „direktórium és katonai bizottság” tagjai. Ez nem azonos a 23-án éjjel megválasztott katonai bizottsággal; a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség fölé helyezett csúcsszerv volt. Három ellenszavazattal a következő összetételű bizottságot választották meg, a jegyzőkönyvben szereplő sorrendben: Nagy, Kádár, Hegedüs, Gerő, Münnich, Apró. A direktóriumban nagyobb súlya volt a retrográd irányvonalaknak, mint az október 23-án választott Politikai Bizottságban. Mégis Gerő lázadt fel: „Nem vállalom, nem megyek bele, mert azt mondják, azért nem ment, mert ellenálltam. Az a hiba, hogy Gerő csinálta, a Gerő az oka. Szívesen fegyverrel a kézben harcolok, de ne vegyenek be. Ismerem, hogy mindig tovább megy a folyamat: ne legyen első titkár, ne legyen PB-tag, ne legyen KV-tag. Ha elítélés lenne, lesznek a KV-ben, akik támogatják.”³⁴⁷

Az ülésen Donáth és Köböl javasolta, hogy Gerőt váltsák le a PB-ből is, de a vezetés még mindig nem döbbent rá, milyen koloncot hurcol a nyakában. Az ugyancsak „bukott” Hegedüssel együtt tagja lett a négytagú testületnek, mely az új kormány összetételére volt hivatott javaslatot tenni, majd be akarták választani a párt legfelső testületébe is. Nem valószínű, hogy Gerő a felelősség alól akart kibújni. Nagyobb kaliberű politikus volt, mint társai; megérezte, hogy a változtatás folyamata megállíthatatlan.

A KV – a jegyzőkönyv szerint – Gerőt és Hegedüst kihagyta a direktóriumból; Szántó Zoltán lett az ötödik tag. Valójában Hegedüs a direktórium tagja maradt, amit nemcsak emlékirataiból tudunk, hanem az október 27–28-i PB-ülés jegyzőkönyvéből s a szovjet emisszáriusok jelentéséből is. A dokumentumok egyre zavarosabbak, akárcsak a helyzet.

Az elkeseredett és sértett rebellisek újabb lemondólevelet fogalmaztak; ez rövidebb, egyértelműbb és elítélőbb volt, mint az első: „A mai napon a Központi Vezetőség által hozott határozat arról győzött meg bennünket, hogy az a reményünk, miszerint a pártvezetés magáévá teszi a dolgozó nép jelenlegi mozgalmának követeléseiből mindazt, ami helyes és jogos, és ezáltal megteremti a vérontás megszüntetésének feltételeit, meghiúsult.”³⁴⁸ Ennek ellenére – a KV-ülés délelőtt volt – másnap délutánig a pártközpontban tartózkodtak.

27-én reggel Kádár hívatta őket; szobájában jelen volt a PB több tagja. Donáth: „Amikor beléptünk, épp a mi lemondásunkról volt szó. Nagy élesen polemizált Hegedüssel, aki Nagy szavaiból kivehetően bennünket dezertőröknek és kapitulánsoknak nevezhetett. Nagyhoz hasonló álláspontot képviselt Szántó. Mi a vitába bekapcsolódni nem kívántunk, hiszen ez nem is volt ülés. Kádár valami ilyen kijelentést tett, hogy a vezetőség tudomásul veszi lemondásunkat, amit Nagy oly módon kifogásolt, hogy ilyen módon a kérdést elintézni nem lehet; ő azon az állásponton van, hogy a lemondással kapcsolatban alapvető politikai kérdéseket kell, hogy a Politikai Bizottság megvitasson. Annál is inkább, mert ő ezekben a kérdésekben velünk ért egyet… Mint később megtudtuk, a Politikai Bizottság ülésén, ahol Mikojan és Szuszlov is jelen voltak, Szántó elbeszélése szerint Kádár rendkívül egyoldalúan informálta őket a Központi Vezetőség előző napi ülésének lefolyásáról, a vezetésben kialakult két álláspontról, s a mi magatartásunkról. Szántó nem mondta meg, hogy ki, de a Politikai Bizottság egyik tagja a szovjet elvtársak felé felvetette a mi izolálásunk kérdését, amit Szántó magyarra úgy fordított le, hogy tartóztassanak le bennünket.”³⁴⁹

Mikojan és Szuszlov október 27-i jelentése: „Figyelembe véve, hogy Losonczy és Donáth közeli kapcsolatban áll Nagy Imrével, ez utóbbi pedig, mint már említettük, nem volt jelen, a Politikai Bizottság úgy határozott, hogy a végleges döntést ügyükben elhalasztja.”³⁵⁰ Már október 26-án, a KV-ülés után így számoltak be Moszkvának: „Határozottan megmondtuk a magyar elvtársaknak, hogy szigorúan figyelmeztetni kell Donáthot: ha kitart kapituláns pozíciója mellett, és nem fogja szigorúan tartani magát a KV határozataihoz, akkor meg kell tenni vele kapcsolatban a szükséges intézkedéseket.”³⁵¹ A kor nyelvezetén ez valóban letartóztatást jelentett.

A Központi Vezetőség nyilatkozatát 16 óra után sugározta a rádió: „A két világháború óta nem voltak ilyen tragikus napjai hazánknak. Testvérharc dúl hazánk fővárosában. Ezrekre rúg a sebesültek és százakra a halottak száma. Haladéktalanul véget kell vetnünk a vérontásnak.”³⁵² A KV ígéretet tett új nemzeti kormány alakítására; a szovjet csapatok a rend helyreállítása után elhagyják Budapestet; helyeslik az üzemi munkástanácsok megválasztását; a felkelők, ha leteszik a fegyvert, amnesztiában részesülnek; a rend helyreállítása után haladéktalanul hozzákezdenek az új program kidolgozásához.

Az ellentmondás egyértelmű volt: a vezetés azt kívánta, előbb legyen rend, aztán majd teljesítik az utca követeléseit. Az utca ragaszkodott követelései teljesítéséhez, csak aztán volt hajlandó lerakni a fegyvert. A vezetés, nem bízva a maga erejében, rábízta a megoldást a magatehetetlen szovjet harckocsikra. A felkelők katonailag nem győzhették le a tankokat és a kormányerőket, de szakadatlanul zaklatták azokat. A harc folytatódott.

Nagy Imre már október 25-i rádiónyilatkozatában ígéretet tett kormánya átalakítására. A 26-i Központi Vezetőségi ülést voltaképp az új miniszterek személyére vonatkozó javaslatok megvitatására hívták össze, csak Donáth és Losonczy fellépése terelte más irányba a vitát.

A PB Nagyot, Kádárt, Gerőt és Hegedüst bízta meg a javaslattételre. A volt Párttörténeti Intézet archívumában van két gépelt, aláírás és keltezés nélküli kormánylista. Az elsőben miniszterelnök-helyettesként Bognár József és Erdei Ferenc szerepel, a másodikban Apró Antal és Bognár József, államminiszterként Tildy Zoltán, aki az elsőben nem szerepel. A további eltérések: honvédelmi miniszter Münnich Ferenc – Janza Károly, belügyminiszter Szilágyi József – Münnich Ferenc, oktatásügyi miniszter Kardos László – Kónya Albert, város- és községfejlesztési miniszter Pongrácz Károly – Nezvál Ferenc, földművelésügyi miniszter Kovács Béla – Matolcsi János (utóbbi áthúzva, ide is Kovács Béla neve került), állami gazdaságok minisztere Márton János – Ribánszky Miklós. Emlékezésekből, kihallgatási jegyzőkönyvekből, Lukács Györgynek az ülésről készített jegyzeteiből tudjuk, hogy az első változat Nagy Imre javaslata.

Az ugyancsak a Párttörténeti Intézetben lévő jegyzőkönyvtöredék a kormánylista vitájának egy részét tartalmazza. Miniszterként szóba került még Csanádi György, Donáth Ferenc, Gömöri Pál, Illyés Gyula, Kállai Gyula, Kiss Árpád, Losonczy Géza, Lukács György, Tamási Áron, Újhelyi Szilárd. Vita volt Bebrits, Kossa, Pongrácz jelöléséről. Szalai Béla: „Kovács Béla jelölése komoly veszély a falu szocialista átalakítása szempontjából.” Helyette Donáthot javasolta. Kádár: „Donáth elvtársnál felekezeti támadások merültek fel.”³⁵³ (Magyarul: zsidó származása.) Ez szégyenletes szempont, akkor is, ha Kádártól idegen volt az antiszemitizmus. Losonczy és Donáth nem vállalták a jelölést. Lukács György viszont, noha nem tartozott Nagy Imre hívei közé, kötelességének érezte, hogy a maga jellegzetes módján tárcát vállaljon: „Saját személyi kérdésemhez az a véleményem, hogy nem lenne helytelen, ha nevem a kormány tagjai között szerepel.”³⁵⁴ Említést érdemel, hogy a KV-tag állami vezetők közül egyedül Nonn György, a legfelsőbb ügyész kérte, hogy mentsék fel tisztéből: lemondani ebben a struktúrában nem volt szokás, éppúgy, mint egy feladatot nem vállalni. Mindenki azt tette, amit a pártvezetés határozott.

Nagy Imre minden esetben alulmaradt. Donáth: „A kormány összetételének megtárgyalásánál látni való volt, hogy Gerő és Hegedüs minden törekvése arra irányul, hogy saját embereiket megtartsák, elsősorban a fontos tárcák élén, s hogy a Nagy Imre által javasoltakat valamilyen címen kilökjék. A négyes bizottságban…, ahogy ezt Nagy elmondta nekünk, a belügyi tárca betöltése felett elkeseredett harc folyt, miután semmiképp nem akartak hozzájárulni, hogy a belügyi tárcát ne az ő emberük töltse be. Így került a tárca élére Münnich, miután elvetették Nagy javaslatát, hogy Kopácsi vagy Szilágyi legyen. Amikor oktatási miniszternek Nagy Imre Kardos Lászlót javasolta, akiről Gerőék tudták, hogy szögesen szemben áll a régi vezetéssel, és aki épp ezért népszerű az értelmiség és az egyetemi ifjúság egy része előtt, Gerőék mindenféle kifogást hoztak fel és mint fő tromfot játsszák ki, hogy Kardos »nőzik«.”³⁵⁵

A KV 26-án délelőtt döntött a kormány összetételéről; a kormánylistát 27-én 11 óra után közölte a rádió. Ismét gondolkodhatunk, miért kellett egy napot várni, s ismét nem tudjuk a választ.

Nem tudni azt sem, miért engedett Nagy Imre minden jelöltje esetében. Ezúttal nem menthető fel az erélytelenség, határozatlanság vádja alól, még akkor sem, ha ebbe feltehetően belejátszott súlyosan téves szemlélete, hogy a személyi kérdéseknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ha semmi másért, már csak azért is az asztalra kellett volna csapnia, hogy megmutassa, ki az úr a házban. Ez a magatartás Nagy Imrétől idegen volt.

Utólag megállapítható, hogy ha Nagy elfogadtatja listáját, az sem változtatott volna semmit. Ismét a csapdahelyzet: a vezetés olyan kérdésekről folytatott ádáz vitát, múlatta a drága időt, melyek az utcát nem érdekelték. Hiába cseréltek le 15 minisztert, hiába maradt ki a kormányból Hegedüs András, Piros László, Bata István, az utcára ez már nem hatott. Az új minisztereket csak a beavatottak ismerték, néhány ezer, tízezer vezető, értelmiségi. Egy reformidőszakban ez is sokat jelentett volna, elsősorban Lukács György, Kardos László neve, személyisége. Ötvenhat októberében nem ilyen szelek fújtak. Az utcának ezek a nevek semmit sem mondtak. 25-én éjjel, emlékezett Donáth, Nagy Imre „tanácsunkat kérte, hogy milyen módon kellene a kormány személyi összetételét átalakítani… Amikor azonban számba vettük, hogy kik jöhetnek számításba, kiderült, hogy alig egy-két név és ezek se voltak teljes értékűek.”³⁵⁶ Ettől kezdve az utca követelései között szakadatlanul szerepelt a különböző miniszterek eltávolítása. A „nemzeti kormány” megalakítása nem eredmény volt, hanem kudarc, állandó támadásoknak tette ki a miniszterelnököt.

Jól tükrözte az utca véleményét egy közismert röplap: „Halló, halló, figyelem! Megalakult a legszélesebb alapon nyugvó leges-legnemzetibb legkormány. Elnök: Nagy Imrov, a statárium feltalálója! Tagjai már nem a régi sztálinisták: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Kossa István, Bebrits Lajos stb. Hanem a haza Kossuth-címeres fiai: Bebrits Lajcsi, Kossa Pisti, Molnár Riki, Erdei Ferkó, Bognár Jóska, Apró Anti stb.”³⁵⁷

Változást csak a két kisgazdapárti vezető kormánytagsága jelentett. A 67 éves Tildy Zoltán, református lelkész, évtizedekig a Kisgazdapárt elismert vezetője volt. 1936-tól országgyűlési képviselő, az antifasiszta Magyar Front egyik vezéregyénisége. Hajlékony, a munkáspártokkal együttműködni kész politikus, 1945 után miniszterelnök, majd köztársasági elnök. 1948-ban vejét hazaárulással vádolták és kivégezték, Tildyt lemondatták, évekig házi őrizetben tartották. A 48 éves Kovács Béla épp az ellenkezője volt: konok paraszt-politikus. Az elsők között tartóztatták le a Kisgazdapárt vezetői közül. Mivel az országgyűlés nem vonta meg mentelmi jogát, a szovjet hatóságok vették őrizetbe, szovjet bíróság ítélte el, sok évet töltött szovjet börtönökben, csak 1956-ban térhetett vissza Magyarországra. Munkára nemigen volt képes, a vérnyomása 270; amikor miniszterré kinevezték, Pécsett volt kórházban. Onnan üzent: „Szükségesnek láttam egy koalíciós kormány kialakítását, mivel lehetetlen, hogy a Magyar Dolgozók Pártja egyedül vigye az ország ügyeit.”³⁵⁸ Ez a kormány azonban nem koalíciós kormány volt; kommunista kormány, két kisgazdapárti és több párton kívüli miniszterrel.

Az országban különösen Kovács Béla volt népszerű; sokan őt követelték a kormány élére. Már 27-én szükségét érezte, hogy nyilatkozatot tegyen közzé: „Tudomásomra jutott, hogy egyes körök az én miniszterelnökségemet vetették fel. Ez a hír meglepetés számomra, mivel Nagy Imre és Kádár János a barátaim, az MDP nevében egy nemzeti kormány felállítására tesznek kísérletet, amelyben a nemzeti törekvés jut kifejezésre. Ezzel én korábban is egyetértettem.”³⁵⁹

A marakodó kommunista vezetők tanulhattak volna tőle politikai kultúrát.

Még nagyjából sem lehet megállapítani, hányan vettek részt a fegyveres felkelésben. Egyet-mást azért tudunk róluk, hozzávetőleges pontossággal.

A Központi Statisztikai Hivatal jelentéséből is egyértelmű, hogy 1956 a munkások, az ifjúság felkelése volt. A harcok során Budapesten 2000 ember halt meg, 17.000 sebesült, sérült meg (ebből tízezren szorultak kórházi ápolásra). Megállapíthatatlan, közülük hányan vettek részt a fegyveres harcban, de becslésre ezek a számok is alkalmasak. Budapesten a halottak 53%-a fizikai dolgozó volt (ezek 70%-a ipari munkás és bányász), 13%-a a fegyveres testületek tagja, 12%-a szellemi dolgozó, 8%-a tanuló-ipari tanuló, 2%-a főiskolás-egyetemista; 15%-uk nő. Az elhunytak 55%-a nem élte meg a harmincadik életévét, 43%-a a huszonötödiket, 23%-a a huszadikat, 4%-a a tizenötödiket sem. A sebesültek 71%-a 30 évnél, 50%-a 25 évnél, 23%-a 20 évnél, 5%-a 15 évnél fiatalabb volt. (Ez utóbbi országos adat.)

A harcok hevességére is az áldozatok számából következtethetünk. Budapesten október 23-tól november 4-ig 760 ember esett el: 23-án 30, 24-én 200 (Rádió), 25 én 200 (Kossuth Lajos tér), 26-án 120, 27-én 50, 28-án 40, 29-én 20 (tűzszünet), 30-án 40 (Köztársaság tér), 31-én, 1-jén húsznál kevesebb, 2-án, 3-án tíznél kevesebb. Bonyolult számítás következik, bizonytalan összetevőkkel; ötvenhat statisztikai adatait is csak így lehet értékelni. Ha az elhunytak számából kivonjuk a honvédség, az ÁVH, a rendőrség 140 halottját, számításba vesszük a szovjetek 340 elesett katonáját, s az elesettek kétharmadát becsüljük felkelőnek: a fegyveresek 410 halottat vesztettek a reguláris erők 480 halottjával szemben.

Bármennyire bizonytalanok ezek a számok, néhány következtetést le lehet vonni belőlük. A Rádiónál, a Parlamentnél (ez nem harc volt, hanem mészárlás), a Köztársaság téren mintegy 200 civil esett el. Az eddig használt arányszámítással, és feltételezve, hogy az elesett felkelők felét a szovjetek semmisítették meg, az egymás elleni harcban a Vörös Hadsereg 340, a felkelők 140 halottat vesztettek. Bizonyítja ez a beavatkozás katonai értelmetlenségét, azt, hogy a tankok, páncélgépkocsik gyalogsági fedezet nélküli bevetése valóban öngyilkosság volt, és magyarázza a felkelők eufóriáját is: viszonylag csekély veszteséggel sikeresen ellenálltak – ők így érezték – a világ legerősebb szárazföldi hadseregének. Fenti adatokat valószínűsíti, hogy a sebesülések csak egynegyede származott nehézfegyverektől (ágyúlövedék, gránát); igaz, a statisztika a harckocsik géppuskáit is a kézifegyverek közé sorolta.

1956 októberében az elesettek 90%-a Pesten halt meg: a VIII. kerületben kétszázhúszan, a IX-ben száztízen, a VII-ben hetvenen. Ez arra vall, hogy a harcok súlypontja a szovjet harckocsik járőrözési útvonalán volt. Meglepően sok a halott a VII. kerületben; ezekről a harcokról alig tudunk. Az oly sokat szereplő Széna téren viszont akkor is csak harmincan estek el, ha az I., II., XII. kerület valamennyi halottját ideszámoljuk. Nem volt halott, vagy csak egy-kettő a III., XVI., XVII., XXII. kerületben. Magas a halálozások száma Angyalföldön (40 fő) – ezekről a harcokról sem tudunk –, a peremkerületek közül Csepelen (30 fő), illetve Soroksáron (20 fő). Kirívóan magas a 20 éven aluli halottak aránya a XX. kerületben (37%), a VII-ben (28%), a XXI-ben (26%), a IX-ben (24%), a VIII-ban (21%): ők voltak a legendás pesti srácok.

A harcok, a halálozások terén annyi a bizonytalanság, hogy nem felesleges idemásolni az 1917-es februári orosz forradalom egyik felkelőparancsnokának emlékezését: „Ha az emberek úgy vélték, hogy valamelyik ablakból lőttek rájuk, rendszerint vadul tüzelni kezdtek puskájukkal a házra, s a porzó vakolatról azt hitték, hogy az ellenség torkolattüze. Meggyőződésem, hogy a februári forradalom legtöbb halottját saját, a házak faláról visszapattanó golyóinak zápora okozta.”³⁶⁰

A harckocsik a felkelőknek nem okoztak súlyos veszteségeket, annál nagyobb kárt tettek a városban. Budapesten 20.000 lakás sérült meg (a lakásállomány 4%-a), ebből a VIII., a IX. kerületben 14.000. Több mint kétezer lakás elpusztult. Megsérült vagy elpusztult 2000 üzlet, 500 vendéglő, talponálló, bisztró, a szállodai szobák 30%-a. A tankok nem tudták elpusztítani a felkelőket, hát válogatás nélkül lőttek minden épületet, ahol fegyverest sejtettek, vagy egyszerűen elriasztásként, megtorlásként. Szakértők szerint kockakövön, lezárt ajtóval, haladni az egyik legnehezebb feladat, amire csak igen tapasztalt tankosok képesek; a szovjet harckocsizóknak aligha volt alkalmuk ezt gyakorolni. S a világháború legendás T–34-esei 1956-ra már elavultak. Menet közben nem lehetett célzott lövést leadni, s a harckocsik óvakodtak attól, hogy megálljanak és céltáblájává váljanak a Molotov-koktéloknak, kézigránátoknak. Amelyik tankot találat ért, igyekezett azonnal ellőni lőszerkészletét, nehogy felrobbanjon.

Már a forradalom napjaiban megfogalmazódott a vád, amit később a propaganda még jobban felfújt: a felkelőket Horthy-katonatisztek vezették. Erről semmiféle hitelt érdemlő adat nincs, de több száz felkelő életútjának, valamennyi jelentősebb csoport történetének ismeretében egyértelműen állíthatjuk, hogy nem igaz. Csupán a pesterzsébeti felkelőcsoport élén állt egy állítólagos szolgálaton kívüli főhadnagy, de az ő neve sem szerepel a honvédség állománylajstromában. Egy néhány fős csoportot vezetett gróf Széchenyi György, horthysta főispán, egykori antifasiszta ellenálló, a Gestapo foglya, a háború után az új hadsereg tisztje, 1947 után rab, majd internált.

Egy másik közkeletű vád, hogy a felkelők bűnözők, büntetett előéletűek voltak.

1956 októberében 17.000 ember volt börtönben, ebből hivatalos kimutatások szerint három és fél ezer politikai fogoly. Ez félrevezető: a „közbűntényesek” közül is sokan politikai okból kerültek börtönbe. A Legfőbb Állami Ügyészség Forradalmi Bizottmányának október 31-én kelt, a miniszterelnök által láttamozott rendelete szerint azonnal szabadlábra kellett helyezni nemcsak a politikai elítélteket, hanem a közellátási, tagosítási, termelőszövetkezetek elleni „bűntettek” elkövetőit is. Ami pedig az ítéleteket illeti: a felkelők között akadt olyan „büntetett előéletű”, akit rőzseszedésért – a köztulajdon megkárosítása címén – 10 évi börtönre ítéltek.

A rendelet ellenére szabadon engedték a közbűntényeseket is. Abban a zűrzavarban sem idő, sem lehetőség nem volt különbséget tenni az elítéltek között, s olyan sok ember került ártatlanul börtönbe, hogy nem is akartak válogatni. Október 26-án Oroszlányról 1200 rabot, 27-én Tatabányáról hétszázat, Vácról – itt csak politikaiak voltak – 1100-at, 29-én Csolnokról – itt is csak politikaiak voltak – 600-at, Szegedről 120-at, 30-án Sátoraljaújhelyről 400-at engedtek szabadon; később valamennyi rab szabadult. A budapesti Gyűjtőfogházat október 26-ig két nagyobb és nyolc kisebb támadás érte. 24-én 120 honvéd átfésülte a szomszédos temetőt, s visszavitt 150 szökött rabot. 26-án a Büntetés-végrehajtás központi iskolája érkezett a fogház védelmére; a rabokat 31-én engedték szabadon.

Az adatok bizonyítják, hogy október 23-tól a tűzszünetig csak kisszámú szabadult rab vehetett részt a harcokban. (Ne feledjük: a vonatok nem közlekedtek.) Később többen csatlakoztak a felkelőcsoportokhoz, egy-egy börtönviselt mágnesként vonzotta a társait. A közös börtönélet erős kötelék, a betyárvilág romantikája is. S nemcsak a börtönök tárták ki kapujukat, a Dzsumbuj, a Csikágó, az Illatos út, a Rákóczi tér, a Józsefváros, Ferencváros szűk utcáinak földbe süppedt, földszintes viskói, málladozó bérkaszárnyái, nyomortanyái is. A társadalom peremére szorultak, a társadalomból kirekesztettek tábora, a mob mindenütt a világon táptalaja a zavargásoknak, lázadásnak, felkelésnek. A csőcselékben is él a vágy, hogy büszke lehessen magára, hogy megmutassa a világnak, ő sem gyatrább, mint a többi, nem gyávább, nem alávalóbb. A céltalan élet célt kapott, a legszentebbet: a szabadságért harcolni. Sokan átlényegültek, sokat megtisztított a forradalom tüze, példamutató, hősies, önfeláldozó bajtársnak bizonyultak. A forradalom első szakasza álomvilág volt, a szabadság mámora háttérbe szorította az önös érdekeket, a gazságot. A harcok elültével, s különösen a második szovjet támadás utáni elkeseredett napokban, a vereséghez közeledve, a közbiztonság is csökkent. Elmúlt a mámor, amikor olyan kényesen ügyeltek a forradalom tisztaságára, hogy a betört kirakatokból sem tűnt el áru.

Három jellegzetes portré.

Rajna Tibor 1956-ban 16 éves fodrásztanuló volt, apja, anyja munkás. Csepelen laktak, a felvonulás nem érdekelte a tizenéves srácokat, elegük volt a május 1-jei kényszeredett masírozásokból. 27-én a harcokról érkező hírek azonban „roppant kíváncsivá tettek bennünket, és a legszigorúbb szülői tilalom ellenére is meglógtunk, aztán iszkiri, befele a városba”. Amikor az első tank „egy vonalba ért velünk, mindenre el voltunk szánva, de otthagyott bennünket, félig halálra válva… Ahogy kezdett elmúlni bennünk az ijedtség, úgy kezdett nőni bennünk a harag. Egymást jól föltüzelve most már azért is beljebb mentünk… Valami furcsa kíváncsiság vitt egyre beljebb és beljebb bennünket, egyre közelebb a harchoz.” Amikor meglátták az első halottakat, „kezdett bennünk éledni az ifjúgárda-szellem, és megszűnt az a gondolat, hogy ezek szovjetek, meg amit az iskolában tanultunk róluk, hogy felszabadítók. Csak oroszok lettek, és aki ott a füvön holtan fekszik, az meg magyar. Valahol itt kezdődött az a csak azért is, és a közösségvállalás azzal, aki elesett.” Egész éjjel a városban csellengtek, „egyre többen verődtünk össze gyerekek, nyolcan, tízen, tizenöten lehettünk”. Hajnalban szovjet páncélautók erős tüzet kaptak az Üllői út sarkán. „Itt szereztünk fegyvert az orosz kiskatonáktól… Innen aztán vitt bennünket a sodrás, az utcán nem lehetett maradni, innen lőttek, onnan lőttek, sötét volt, zűrzavar, így mentünk beljebb a Tűzoltó utcába, egy valamennyire is megbízható menedék után.” Hogy mi történt körülöttük, azt nem tudták. Délelőtt megjelent egy repülőgép, puskával lőtték. „Akkor kaptam egy nagy pofont… Mondanom sem kell, hogy a puska az én kezemben volt, az önérzet meg ágaskodott bennem, és csak nagyon kis híján múlt, hogy nem lőttem rá.” Aki a pofont adta, az akkor 28 éves Angyal István volt. Angyal a Tűzoltó utcai BM garázsokban szerzett tanyát a csoportnak. Harcoltak, bár nem igen tudták, ki ellen. „Tudtuk, hogy felénk lőnek, hiszen hullott körülöttünk a vakolat, vagy valaki összeesett. Ilyenkor a feltételezett irányba mi is lőttünk, ha lehetett, fedezékbe húzódtunk.” De nem ez volt a lényeg. Angyal azzal bízta meg őket, teremtsék meg a környék rendjét: az üzletek nyissanak ki, a sorbanállók ne veszekedjenek, az áruért fizessenek. „Az Üllői úton folytak a harcok, harckocsikat lőttek, égettek ki, a Corvin köz nem volt tőlünk légvonalban nyolcszáz méterre sem…, mi meg mindennek a közepén, a Tűzoltó utcában, mint egy szigeten, csodálatosan meg tudtuk valósítani azt, amit békeidőben is nehezen tud a rendőrség; fegyelem volt és biztonság.”³⁶¹

Tóth János 1938-ban született, segédmunkás volt, munkásszállóban lakott. „Majd mindennap szálláshelyemet el szoktam hagyni abból a célból, hogy a városban körülnézzek.” Így volt ez október 23-án is. Egyik szállótársától értesült a tüntetésről. Többen felszálltak a 20-as buszra, a Hősök terére mentek. Akkor döntötték a Sztálin-szobrot. Teherautókon emberek jöttek, kiabáltak, „a Rádiónál gyilkolják a civileket az ávósok”. Felkapaszkodtak egy teherautóra. Csípte a szemüket a könnygáz. Odamentek a sorkatonákhoz: „mi van, srácok. A katonák, akik lehettek vagy öten, mondották, hogy alig egy órája lettek riadóztatva, s ide hozták őket, anélkül, hogy tudnák, mi van.” Éjszaka volt, már javában lőttek, valaki azt mondta, hozzanak a Kiliánból fegyvert. Onnan a fegyvert már elhordták. Valaki azt kiabálta, hogy a »Lámpagyárba menjünk«, mások, hogy Csepelre, végül Budára indultak. „Azt meghatározni nem tudom, hogy a kocsival Budának melyik részén jártunk, egyrészt azért nem, mert Budán azelőtt nem jártam, másrészt oly nagy volt a köd, hogy látni alig lehetett.” Visszatértek Pestre, egy rendőrségi garázsban zsákmányoltak pisztolyokat. Visszamentek a Rádióhoz, ahol a harcokban nem vettek részt, „mivel csak pisztoly volt a birtokunkban”. Amikor a stúdiót elfoglalták, „az épületben körülnéztünk anélkül, hogy bármit is tettünk volna”. Dél felé egy ház udvarában elrejtették a pisztolyokat, és gyalog hazamentek Újpestre. Másnap reggel ismét bementek a városba, a Parlamenttől még a vérengzés előtt eljöttek, a tömeg a főkapitánysághoz vonult. „Mink a tüntető tömeg végéhez beálltunk… A rendőrség tagjai kiálltak az ablakokba és kiabáltak, hogy »éljenek a dolgozók…«” Később magukhoz vették az elrejtett pisztolyokat, ismét teherautóra szálltak, több helyen jártak, végül az Üllői út 52. számú házban kötöttek ki. Tóth ott kialudta magát a pincében. Egy ismeretlen közölte, hogy „szovjet egységek jönnek a Nagyvárad tér felől… Én figyelőszolgálatot láttam el harmadmagammal.” Heves tűzpárbaj után a felkelők elmenekültek a házból. Tóth egy munkásszállóban kötött ki. „A szobában lévő bútorokat úgy helyeztük el, hogy a belövéstől a bútorok ne rongálódjanak.” Tüzeltek a tankokra, azok visszalőttek, halottak, sebesültek voltak. Innen is továbbmentek a Corvin közbe, majd a Práter utca 19. ház első emeletére, ahol egy lakásban egy „fiatal házaspáron kívül kb. 15 év körüli csendes, szótlan gyerek is tartózkodott”. A Práter utcában, a Baross utcában harcoltak, „időközönként visszatértünk a Práter utca 19. sz. házba, ahol megpihentünk, és a részünkre főzött ennivalót elfogyasztottuk”.³⁶² Tóth egy ház tetején elcsúszott, megsérült, november 4-ig a Práter utcai iskolában ápolták.

Kabelács Pál 1937-ben született, „szegény proli családból”. Kilencen voltak testvérek, a hat fiúból „négyen benne voltunk a balhéban”, egyikük elesett. Kabelács kőműves volt, október 23-án otthon tartózkodott, a haverjai hozták a hírt, hogy a városban lőnek, menjenek be. „Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam! Aztán csak elindultunk.” Útközben egy teherautóról kaptak fegyvert, Kabelács részt vett a Rádió elfoglalásában, két ávóst kimentett, hazavitt, aztán visszament a stúdióba. „Akkor már mindenkinek volt fegyvere. Még egy csöpp gyereket is láttam, a földön húzta maga után a puskát. El is vették tőle. Nem tudom, honnan szerezte, de a nagyobb srácok elvették tőle.” A Vajdahunyad utca és Üllői út sarkán lévő házba fészkelték be magukat. 25-én hajnalban jöttek a harckocsik, Kabelács megsebesült. „Amikor vége lett és le akartunk jönni, láttuk, hogy eltűnt alólunk a lépcsőház. Kilőtték az egész földszintet.” A Tompa utcában kötött ki; Bárány János volt a parancsnok; „nagyon rendes parancsnok volt, nagyon szerettem”. Október 25-től november 4-ig „egy szemernyit sem aludtam. Koffeinfiolákat kaptunk, azt ittuk egyfolytában.” Fegyvert, lőszert, ruhát szereztek a csoportoknak, harcoltak. „Ha egy ember átfutott [a Tompa utcánál] – prtty… – már lőttek. Nekem a télikabátomról a gombomat lőtték le…” 28-án éjjel Kabelács ismét megsebesült. Jöttek a harckocsik, „förtelmesen lövöldöztünk, mint a hülyék, meg gránátokat dobáltunk. Az ágyúlövés pont két ablak között csapódott be, én meg az ablakban álltam. Egy nap után tértem csak magamhoz.”³⁶³

Aki bekerült egy fegyveres csoportba, azon úrrá lett a kötelességérzet, a szolidaritás, a bajtársiasság, az „együtt győzni vagy meghalni” pátosza. Bajtársaik halála, sebesülése felfokozta bennük a fájdalmat, a haragot, a gyűlöletet. „Akkor már nem is tudtam otthon aludni – emlékezett egy felkelő –, vágytam vissza a Corvinba. Hogy miért, azt egészen őszintén ma sem tudom megmagyarázni. Talán mert nekem ott maradt akkor az egész életem. Mint ahogy a többieké is. Akkor már olyan szoros volt a kapcsolat közöttünk, hogy úgy gondoltuk, jóban-rosszban együtt végezzük.”³⁶⁴

Ideológiájuk, politikai arculatuk a felkelőknek nemigen volt, inkább a csoportok vezetőinek, ami kisugárzott embereik magatartására is. A harckocsik kovácsolták össze őket. Ami az embernek a szabadság, az a nemzeteknek a függetlenség; ettől fosztották meg az országot a szovjetek. A tankok elleni harc felszította, majd izzásig hevítette a felkelőkben a szovjetellenességet.

Roppant, szinte játékos leleményességük is jelzi, hogy a harc nem utolsósorban kaland volt számukra. Az nyomban kiderült, hogy a nyitott, gumikerekű páncélkocsikat, teherautókat kézifegyverrel is meg lehet semmisíteni. Hamarosan megtanulták, hogy a T–34-esek benzintartálya hátul van, oda kellett dobni a benzinespalackot, világító lövedékkel vagy egyszerűen egy szikrával lángra lobbantani, s a harckocsi légszívója beszívta az égő benzint. (Amit persze könnyebb elmondani, mint megcsinálni.) Ha a géppuskák holtterében közelítették meg a tankot, s baltát dobtak a lánctalp alá, a lánc lepattant, a harckocsi körbeforgott. Ládákat, lábasokat helyeztek el az utcákon, hogy a harckocsizók aknáknak véljék. Az úttestet szappannal, zsiradékkal kenték be, hogy a lánctalpak megcsússzanak, s a tank kormányozhatatlanná váljon. A macskaköveket felszedték, ez volt a „perzsaszőnyeg”: a harckocsik csak nagy nehezen, bukdácsolva tudtak haladni. Köteleket feszítettek ki a főútvonalakon, úgy húzták át a fegyvert, lőszert, élelmet a másik oldalra, hogy ne kelljen kibújniuk a védelmet jelentő szűk mellékutcákból, kapualjakból.

A felkelőcsoportok kezdetben nomádok voltak. Aludtak, ahol rájuk sötétedett, ették, amit kaptak, tették, amit akartak. Nem volt család, szülő, tanár, főnök, aki korlátozza őket; a parancsnok inkább hangadó, példakép volt, mint góré. Ha valamelyik nem tetszett, leváltották, ahol nem érezték jól magukat, onnan továbbálltak. Önállóságukra kényesek voltak, főként a kisebb csoportok; minden kísérlet, hogy a csoportokat akár csak egy-egy kerületben közös irányítás alá vonják, csődöt mondott. Őrizték legfőbb kincsüket, a parttalan szabadság mámorát.

Működési körzetük gyakran a parancsnokok, a felkelők lakóhelye volt; sokan hazajártak ebédelni, aludni. Egy-egy jó búvóhely lett a bunkerük, harcálláspontjuk. 1956 történetében a Rádió ostromának azért is nagy szerepe volt, mert amikor a tankok megjelentek, sok ember kezében volt már fegyver, sok fegyveres az utcákon. Ki tudja, mi lett volna, ha a harckocsik az alvó, fegyvertelen várost riasztják fel.

Fegyveres gócok október 24-től általában ott alakultak ki, ahol a szovjet egységek a fővárosba vonultak, vagy ahol állandó közlekedési útvonaluk volt: a Móricz Zsigmond körtéren, a Városmajorban, a Széna téren, az Üllői út, a Nagykörút körzetében, a Baross téren, Pesterzsébeten. A kezdetben erős körtéri, városmajori csoport, miután a szovjetek bevonultak a városba s Pesten tanyáztak le, elvesztette jelentőségét. A peremkerületek – Csepel, Újpest – jelentős fegyveres csoportjai nem a szovjetek ellen harcoltak; saját „városaik” középületeit ostromolták meg, foglalták el, a kerületüket vonták fennhatóságuk alá.

Budán a Széna téren működött a legjelentősebb, legismertebb felkelőcsoport, ám fegyveres tevékenységük – mint láttuk – sokkal jelentéktelenebb volt a hírüknél. Maga a tér Buda kulcspontja, s még inkább az volt 1956-ban, amikor még nem épült újjá az Erzsébet híd; aki át akart jutni Pestre, a Belvárosba, csak mellékutcákban kerülhette meg a Széna teret. A felkelők támaszpontja a metróépítkezés munkásszállása volt; többségük az első napokban az ott dolgozó ipari tanulókból rekrutálódott. Háttérként az akkor Klement Gottwaldról elnevezett Ganz Villamossági Gyár szolgált; támadás esetén a felkelők eltűntek a gyár hatalmas területén, felkutathatatlan csarnokaiban.

Kezdetben néhány tucatnyian lehettek, fegyverük valószínűleg annyi, amennyit október 24-én hajnalban a Bem laktanyából zsákmányoltak. Tevékenységük elsősorban abból állt, hogy megállították a Margit és a Kossuth híd felé tartó gépkocsikat, igazoltatták utasaikat. 25-én kenyeret vittek a laktanyába, fegyverért cserébe, de fegyvert nem kaptak.

26-án a pilisszentiváni bányából, amely „gyanús elemek” – nagyrészt disszidálási kísérlet utáni börtönbüntetésből szabadult rabok – kényszermunkahelye volt, kétszázan a Parlament elé akartak vonulni tüntetni. Nem jutottak át, a hidakat szovjet harckocsik őrizték, ötvenen a Széna tériekhez csapódtak. Fegyverük nemigen volt. A Déli pályaudvarról dömperrel kivontattak néhány vagont s begurították a Széna térre, ahol a felborított villamoskocsikkal együtt kiváló barikádot képeztek. Kézifegyverekkel, benzinespalackkal, kézigránáttal támadták a járőröző szovjet harckocsikat. Csak egyet sikerült megsemmisíteniük.

A Bem laktanya tisztjei a kijárási tilalom, a statárium ellenére csaknem állandó kapcsolatban voltak a csoporttal. 26-án igyekeztek meggyőzni a Széna térieket: Gerő lemondott, tegyék le a fegyvert, szabad elvonulást biztosítanak számukra. A felkelők ezt hosszas vita után nem fogadták el. Közölték, hogy nem ismerik el a kormányt, követelték a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Ekkor százan lehettek. 27-én az őrzászlóalj ismét tárgyalásokat kezdett a Széna tériekkel, hogy tegyék le a fegyvert, akik viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy visszakapják elkobzott fegyvereiket s az elfoglalt munkásszállást, mert az ipari tanulóknak nem volt hol aludniuk. A parancsnok, Szabó János hajlott a megegyezésre, helyettese, a 32 éves, jugoszláv származású Ekrem Kemál nem, s ő volt az erőszakosabb. 28-án reggel a HM parancsára az őrzászlóalj 170 katonája szovjet támogatással elfoglalta a bázist, ahol 10 golyószórót, 50 géppisztolyt, ugyanannyi puskát zsákmányoltak. Harcra nem került sor, az ott tartózkodó 80 – nagyrészt fiatalkorú – fegyveres szétszaladt vagy megadta magát. A tűzszünet kihirdetése után az őrzászlóalj kiürítette a bázist, ahová a felkelők visszatértek, s visszakövetelték fegyvereiket.

A parancsnokok rányomták a bélyegüket csoportjukra. Nem nevezte ki őket senki, nem is választotta, az osztagoknál valahogy magától alakult ki, ki lesz az egyenlők között az első. Szabó János – a Széna téri „Szabó bácsi” – 1956-ban 59 éves volt, a legidősebb felkelőparancsnok. Erdélyben született, az apja tanító volt, de korán meghalt, ő két polgárit végzett géplakatos. Harcolt az első világháborúban, a Tanácsköztársaság idején vöröskatona volt, ezért elhagyta az országot. 1941-ben költözött Magyarországra, gépkocsivezető volt, 1945-től a kommunista párt tagja. 1949-ben, állásnélküliként, disszidált, 3 hónapi börtönre ítélték. 1953-ban letartóztatták kémkedés gyanúja miatt; 9 hónapig volt fogságban.

26-án reggel Fény utcai lakásából a Széna térre ment, segített lepakolni egy tehergépkocsiról a fegyvereket. Szabó megcsókolta a kezében tartott puskát; erről filmfelvétel is van. Önvallomása szerint valaki ekkor azt mondta neki: „Na, bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg és maradjon közöttünk ezzel a nagy bajusszal, legalább megismerjük, hogy ide tartozik.” A történet csak az utókor számára hihetetlen; 1956-ban egy ember életében szerepe lehetett egy nagy harcsabajusznak is. „És akkor eszembe jutott az a sok szenvedés, ami engem ért meg sok másokat is igazságtalanul. Így hát minden további gondolkodás nélkül, a lelkemben valami furcsa érzéssel maradtam: örültek.”

A tárgyalásokat kezdettől Szabó János folytatta az őrzászlóaljjal, de „hivatalosan” október 29-én nevezték ki parancsnokká, a II. kerületi Nemzeti Bizottmányban, melynek nemcsak Dudás József s az egykori kisgazdapárti politikus, Pásztor Tamás volt tagja, hanem neves kommunista értelmiségiek is, mint Kuczka Péter, Mód Aladár. „Már sok nép volt egybegyűlve, mikor megláttak, a nép kiabált, itt van Szabó bácsi. Örültek, nem tudom, miért, lehet azért, mert jó szívem van és igazságos.”³⁶⁵ Pásztor ismerte őt a felszabadulás utáni évekből, amikor a Földművelésügyi Minisztérium gépkocsivezetője volt. Szabó János és Dudás együttműködése legenda, noha egy perben ítélték el őket; letartóztatásuk előtt egyszer vagy kétszer találkoztak.

Politikailag Szabó János éppúgy arctalan, mint felkelőcsoportja. Nem lehetett erőskezű parancsnok, sok baja volt az alvezéreivel, akik gyakran fölébe kerekedtek. A törvényszéki orvosszakértői vélemény szerint „a pszichopatiás személyiségek ún. fantaszta csoportjába tartozik”³⁶⁶, ami önmagában nem mond semmit. Bírósági ítélete szerint az őrzászlóaljjal való tárgyalások során „ellentétben a többi jelenlévővel, Szabó János előzékeny és udvarias volt Deák őrnaggyal szemben, megvédte őt az ellenforradalmárok fenyegető támadásától”.³⁶⁷ Rendőrségi önvallomásából elmélkedő hajlamú, higgadt, rokonszenves embert ismerünk meg: „A szocializmust nem lehet csizmasarokkal taposni, az olyan nagy és szép, csak meg kell tudni valósítani… Az én szerény véleményem szerint mennyivel könnyebb és üdvösebb lenne mindkét félnek engedni és megegyezni, mintsem egy ilyen borzalmas polgárháborút megengedjenek. Még az állatok sem teszik ezt, még azoknak is szebb és jobb államformájuk van, mint az embereknek… Azok az emberek, akik jót akarnak és tesznek az emberiségért, azok nem mennek feledésbe, még a sírban sem. Tegyünk jót minél többet és adjunk az emberiségnek, hogy annál több maradjon nekünk. Ezt a jövőre nézve írtam. És ha Rákosi és Gerő ezt tette volna, akkor Magyarországon nem történt volna ez meg soha, és ha élni akarunk, akkor hagyni kell másokat is élni. Ez az én meglátásom.” Az önvallomás befejező mondata: „Barátaim elhagytak engem, egyedül maradtam: a lelkemet teljesen kimerítettem, így hát számomra nem maradt más, mint hogy hurcoljam az élet nehéz láncát, és várjam az éjszakát és az ébredést.”³⁶⁸

A Baross tér Pesten ugyanolyan forgalmi csomópont volt, mint Budán a Széna tér: itt fut össze négy fő közlekedési útvonal, a Thököly út, a Kerepesi út, a Fiumei út, a Rákóczi út. A 19-es számú házban, a Szövetkezetek Pest megyei Központjában már 24-én, 25-én összegyűlt 25-30 fegyveres. 27-én 200-an lehettek. A csoport jórészt környékbeli lakosokból toborzódott, akik esténként hazamentek aludni, de sokan voltak vidékiek is, akik a Keleti pályaudvaron rekedtek, s nem tudtak hazamenni. A kultúrterem volt az egyre szaporodó fegyveresek gyülekezési helye. Az épület pincéjében lévő kispuskalőtéren a felkelők állítólag fél tucat embert végeztek ki. 27-én a csoportot három századra, századonként három szakaszra osztották, s kinevezték a parancsnokokat. A csoport működési területe a Keleti pályaudvartól a Fiumei úti baleseti kórházig, a Rákóczi úton a Divatcsarnokig, a Rottenbiller utcában a Péterfy Sándor utcáig terjedt.

23-a utáni tevékenységükről alig tudunk valamit. Ez nemcsak a csoport létszáma miatt feltűnő, hanem mert a kerületben igen sok halálos áldozata volt a harcoknak. Fő tevékenységük a járőrözés, igazoltatás, gépkocsik átkutatása volt, miközben többször tűzharcba keveredtek. Az iroda stencilgépén nagy mennyiségű röplapot készítettek. A csoport tagjai részt vettek a Budapesti Pártbizottság ostromában.

A Baross tériek parancsnoka, Nickelsburg László 1924-ben született, apja pincér volt, korán meghalt, édesanyja egyedül nevelte négy gyermekét. Nickelsburg 1941-ben műszerészsegéd lett, tagja a Vasas Szakszervezetnek, részt vett baloldali tüntetéseken. Édesanyját és három testvérét zsidó származásuk miatt deportálták és elpusztították, neki sikerült megszöknie. Műszerészként, majd részlegvezetőként dolgozott, tagja volt az MDP-nek.

Két pert is lefolytattak ellene, mégsem lehet megállapítani, mikor csatlakozott a felkelőkhöz, hogyan lett parancsnok, volt-e köze a kivégzésekhez, mi volt a szerepe a Köztársaság téren. A Nemzetőrség operatív bizottságába választották. A november 4-e utáni harcokban megsebesült, a Péterfy Sándor utcai kórházba került, részt vett az ott tevékenykedő ellenállócsoport munkájában. Decemberben Nyugatra menekült, de néhány nap múlva hazatért. Egyik volt parancsnoktársa javaslatát, hogy kezdjenek ismét szervezkedni, értelmetlennek vélte és elutasította. Fényképe szép, értelmes arcú fiatalembert ábrázol.

Szabó Jánosnak nemigen volt más motivációja, mint elszenvedett sérelmei és a véletlen. Nickelsburgot más fából faragták. Ha nem is ismerjük pontosan 1956-os pályáját, irataiból értelmes, bátor, jól szervező, határozott egyéniség rajzolódik ki. Egész életútja hasonlatos Angyal Istvánéhoz, csak annyiban választott más utat, hogy a rendőrségen, a bíróságon körömszakadtáig tagadott. Képességeit bizonyítja, hogy ilyen keveset tudunk róla és csoportjáról. Jogos a feltételezés, hogy azok közé tartozott, akik tudatosan a szocializmus megreformálásáért fogtak fegyvert.

A külkerületekben a felkelőcsoportok általában a saját városrészüket vették birtokukba. A XX. kerület kivétel volt, Pesterzsébet, Soroksár fontos felvonulási útvonala nemcsak a szovjet harckocsiknak, az Alföldről a fővárosba vezényelt magyar csapatoknak is.

Az események nehezen rekonstruálhatók; Oltványi László, „Dél-Budapest főparancsnoka”, 1956 első számú Háry Jánosa. Emlékiratai szerint 1915-ben született, szolgálaton kívüli főhadnagy volt, 1953-ban izgatás, lázítás vádjával ötévi börtönre ítélték, de már 1954-ben szabadult.

Oltványi szerint a honvédek már 24-én 3 gépágyút, 60 láda tüzérségi lőszert, sok gyalogsági fegyvert, 3 tehergépkocsit adtak át a felkelőknek, akik ekkor háromszázan voltak. 26-án már kétezren; aznap 7 légvédelmi ágyút, 4 teherautónyi lőszert zsákmányoltak; másnap 4 légvédelmi és 11 páncéltörő ágyút, 2 teherautónyi géppisztolyt; a honvédségtől 8 katonai rádió adó-vevő készüléket kaptak. November 2-án Király Béla egy gépesített hadosztályt[!] küldött a pesterzsébetiek megerősítésére. Ugyanaznap a kerület fegyveres küldöttei hiúsították meg Vas Zoltán puccskísérletét Nagy Imre ellen[!]; ettől kezdve közvetlen vonalon „a helyzetről óránként adtunk jelentést Nagy Imrének, aki teljes mértékben a mi híradásunkra támaszkodott Budapest déli irányában történő események elbírálásánál.”³⁶⁹ November 3-ról 4-re virradóra szinte szakadatlan összeköttetésben volt a miniszterelnökkel, aki közben Maléterrel is beszélt Tökölön. Nagy Imre arra kérte „az életben maradottakat, hogy ha valaki túléli a borzalmas harcokat, és kijut a szabad világba, tartsa kötelességének elmondani, hogy Magyarországon mi történt”.³⁷⁰

A felkelővezér szerint „Dél-Budapesten” (ide számította Pesterzsébeten kívül Csepelt és Kispestet is) az ő parancsnoksága alatt „74 ágyú, több mint 5000 katona és legalább 6000 szabadságharcos”³⁷¹ készült a szovjetek második támadására. A harcok során zsákmányolt két sorozatvetővel, egy átállt szovjet tiszt segítségével, csak a Népligetben 35 harckocsit és 39 páncélos járművet tettek harcképtelenné; a tököli repülőtéren 19 lökhajtásos repülőgépet pusztítottak el, szétrombolták a kifutópályát, felrobbantották az üzemanyagtartályokat; tűz alá vették a Lakihegyi adót, s „az adóberendezéseket sikerült olyannyira megrongálni, hogy a budapesti Kossuth rádió kénytelen volt adásait a sokkal gyengébb szolnoki adón keresztül sugározni hónapokon keresztül”.³⁷² Az Oltványiék által kezelt nagy teljesítményű Róka adó november 6-án világgá sugározta: „A Parlamentet tegnap visszafoglaltuk, a székesfehérvári és a kecskeméti utat szabadon tartjuk. Nem engedünk és ti se engedjetek több szovjet csapatot a fővárosba! A betörő csapatok nagy részét felszámoltuk.”³⁷³

Mindebből körülbelül annyi igaz: a pesterzsébetiek már 24-én feltartóztatták a Budapestre irányított honvédalakulatokat. Nemcsak kézifegyvereket, légvédelmi ágyúkat is zsákmányoltak. A közeli HÉV-állomásról három tehervagont toltak és borítottak a Soroksári utat keresztező sínekre. A barikád mögül tüzeltek a szovjet harckocsikra; befészkelték magukat a stratégiailag fontos Jutadombokra is. Október 26-án a felkelők harc nélkül elfoglalták a pesterzsébeti pártházat, a főpostát, a tanácsházát, a rendőrkapitányságot.

November 4-e után Erzsébeten és a teljesen függetlenül harcoló Csepelen súlyos összecsapások voltak, 52, illetve 66 halottal. Az esztergomi hadosztály egyik ütege, amelyik nem kapta meg a parancsot, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel, több harckocsit, páncélozott járművet, volt ÁVH-s tiszteket szállító teherautót megsemmisített. Csepelen lelőttek egy szovjet repülőgépet.

A tüntetést az egyetemisták kezdeményezték és indították el, de a fegyveres harcban nemigen vettek részt. Láttuk, hogy az elesettek alig két százaléka volt egyetemi, főiskolai hallgató. Erre nincs meggyőző magyarázat. Óvatosabbak, gyávábbak, megfontoltabbak voltak, visszariadtak a vérontástól vagy nem helyeselték a fegyveres harcot? Annál kevésbé érthető ez, mert a zömük nem kényelmes családi otthonból, selyempaplanos ágyból került az alma mater padjaiba, sokan ugyanabból a környezetből származtak, mint a felkelők.

Az egyik legnagyobb fegyveres csoport a Műegyetemen alakult, de csak a fegyverszünet után, a harcokban nem vett részt, tevékenysége főleg járőrözésre korlátozódott. Az ezred parancsnoka az egyetem páncélostanszékének vezetője, az egyetemi párt-végrehajtóbizottság tagja, Marián István alezredes volt. 1924-ben született, tizennégy éves korában villanyszerelő tanoncként kapcsolódott be a kommunista mozgalomba, a felszabadulás után az ifjúsági mozgalom egyik vezetője lett, 1948-tól katonatiszt. A budai egyetemisták október 23-i tüntetésének egyik szervezője, vezetője volt. 24-től 28-ig nem vett részt az eseményekben – némely forrás szerint a katonai tanszék tisztjei tartották házi őrizetben, mások szerint megbújt, mert félt a felelősségre vonástól. Megszervezte a Budai Forradalmi Albizottságot. „Az egyetemi hallgatók, katonák és tisztek – olvasható 1. számú díszparancsában – szent esküvést tettek, hogy az anarchistákkal, az ÁVH-s gyilkosokkal és közönséges bűnözőkkel szemben kíméletlenül harcolni fognak, és életük utolsó csepp véréig védelmezni fogják hazánk, népünk érdekeit, Nemzeti Forradalmunk vívmányait az orosz betolakodókkal szemben, ha sor kerül rá.”³⁷⁴ Beválasztották a Honvédelmi Bizottmányba, majd a Nemzetőrség hadműveleti osztályvezetője lett. November 4-én hajnalban a főkapitányságról parancsot adott ezredének, hogy ne vegyék fel a harcot, tegyék le fegyverüket, távozzanak az egyetemről. Király Bélával a budai hegyekbe távozott, de még aznap visszatért Budapestre. A nagy létszámú, jól felfegyverzett műegyetemisták november 4-e után sem harcoltak.

A Tűzoltó utcai csoport nem harci tevékenysége, hanem parancsnokai miatt lett közismert; ők képviselték a felkelők „baloldali bázisát”. A kis létszámú csoport alig vett részt az október 23-a utáni harcokban; voltaképp csak a fegyvernyugvás után alakult, amikor Angyal István itt ütötte fel tanyáját. Szállásuk a Garázsipari Vállalat garázsában volt; az itt és a szemben lévő BM-garázsban lévő gépkocsikkal a Tűzoltó utcaiak rendelkeztek, ami akkor nagy hatalmat jelentett. A Kilián laktanya mögötti szűk utcába harckocsi nem tudott behatolni. November 4-ig tevékenységük járőrözésre, a közbiztonság fenntartására, a lakosság élelmiszer-ellátására korlátozódott. Parancsnokaiknak fontos szerepük volt a kormánnyal, a fegyveres erőkkel való tárgyalásokban, a csoporthoz csapódott két fiatal honvédtiszt szerepet játszott a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakításában és vezetésében.

A csoport parancsnoka, Angyal István 1928-ban született, 2 évig a bölcsészkarra járt, majd Sztálinvárosban dolgozott fizikai munkásként, később építésvezető lett. Szoros barátság fűzte a rebellis fiatal értelmiség egy csoportjához, Gáli Józsefhez, Eörsi Istvánhoz, Krassó Miklóshoz. Angyalt származása miatt édesanyjával és nővérével deportálták. Édesanyja elpusztult, nővérét szökési kísérlet miatt a rabok – köztük öccse – szeme láttára akasztották fel.

Angyal nem volt párttag, de meggyőződéses kommunista. Parancsnoktársával, a 26 éves Csongovai Per Olaf filmrendezővel, aki 19 éves korában lépett be a pártba, részt vett az október 23-i tüntetésben, majd a Rádió ostromában. Együtt vezették a „véres zászlós” tüntetést. Csongovait a Vörös Csillag Nyomdában letartóztatták, Angyal a tömeggel a főkapitánysághoz vonult, ahol kiszabadították a letartóztatottakat. Kapcsolatot keresett az Írószövetség vezetőivel, Déry Tiborral, Benjámin Lászlóval, a Péterfy Sándor utcai kórházból többször élelmet, kötszert vitt a ferencvárosi felkelőknek. 28-án találkozott a kiszabadult Csongovaival, s együtt alakították meg a csoportot. Később csatlakozott hozzájuk harmadik vezetőtársuk, Szirmai Ottó dramaturg, a Rádió művészeti alapszervezetének párttitkára.

Csongovai eredménytelenül igyekezett egységes vezetés alá vonni a felkelőket, viszont jelentős szerepe volt a kormánnyal, a hadsereg vezetőivel való tárgyalásokban, a Honvédelmi Bizottmány, a Nemzetőrség megalakulásában. Nagy Imrét, aki kijelentette, hogy van ő olyan magyar hazafi, mint a felkelők, kioktatta: most forradalom van „és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi”.³⁷⁵ Kádárnak azt mondta: „Nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen be a forradalomba.”³⁷⁶ (Mindkét megbeszélésnek vannak tanúi.) Csongovai és Szirmai Ottó részt vett az MSZMP alakuló ülésén is.

Angyal István a forradalom félelem és gáncs nélküli lovagja volt. Soha nem sütötte el a pisztolyát – más fegyvere nem is volt. Nem gyávaságból, nem azért, mert ellenezte a fegyveres harcot. „Nem kívántam embereket vezetni, csupán állampolgár akartam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat”³⁷⁷ – mondta az utolsó szó jogán. S ezt komolyan is gondolta; az „állampolgár” volt Angyal számára a társadalom legmagasabb kategóriája. Ám a forradalomban más sors rendeltetett neki. Született vezéregyéniség volt, személyiségének hatásától senki nem tudott szabadulni.

Angyal nem annyira talányos, mint egyedülálló jelenség volt. Nem bízott sem Nagy Imrében, sem Tildyben, sem Maléterben (mindegyikkel tárgyalt), általában senkiben, aki a többpártrendszerben kereste a kiutat. A párizsi kommünárok, az orosz anarcho-bolsevikok egyenes ági leszármazottja volt, írói és teoretikus vénával megáldva, aki egyetlen hatalmat ismert el, a népfelséget. „Nem lehet az a célunk, hogy feladjuk a proletariátus diktatúráját, hogy feladjuk a pártot – írta a börtönben. – Sőt, meg kell azt erősítenünk, ki kell azt szélesítenünk!”³⁷⁸

Hajthatatlan és kérlelhetetlen volt, s nemcsak alkata miatt; elvei számára a forradalom megtestesítését jelentették. November 7-én, amikor még tombolt a harc, a lakosság s csoportja egy részének tiltakozása ellenére a nemzetiszínű és fekete zászló mellé kitűzette a vörös lobogót is, „mert mi nemcsak 1848 és 1919 magyar forradalmárainak, de 1917 orosz forradalmárainak is utódai vagyunk”.³⁷⁹ Fanatikusan bízott abban, hogy a szovjeteket csak rá kell ébreszteni az igazságra, s minden rendbe jön. „Azt hittük, erre tűzszünet lesz. Nem. Ugyanúgy. Sőt, még nagyobb erővel támadtak ellenünk. November 7-én, a forradalom ünnepén a magyar szocialista forradalom ellen az orosz szocialista forradalom népének fiai! A világtörténelem legkiáltóbb ellentmondása! Kommunisták lőnek kommunistákra!”³⁸⁰

Angyal István is több héten át napi egy-két órát aludt, koffeinen élt. Ez sokszor eltorzította ítéletét, valóságtudatát. „Féltem, hogy bepörgött, hogy paranoiás képzetei támadtak”³⁸¹ – emlékezett Csongovai. Bizalmasává fogadott egy szovjet elhárítótisztet, akit a csoport kikémlelésére küldtek, de legjobb barátainak sem engedte meg, hogy nélküle lépjenek be a helyiségbe, ahol a stencilgépet rejtegették. Egyetlen röpcédulát nem nyomtathattak az ő engedélye nélkül, mindegyiket átfogalmazta a maga elveinek megfelelően. Csak agyonhajszoltságával magyarázhatók önvallomásának ilyen megbicsaklásai: „A forradalom már védte a pártot, amikor Kádár János helytelenül feloszlatta azt… A forradalom már a kommunista párt megerősítésére tett javaslatot, amikor a Parlament [Angyal Nagy Imrééket nevezte így] a többi pártokkal alkudozott.”³⁸²

„Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke – írta börtönből kicsempészett levelében –, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg.”³⁸³

Nagy, rusztikus kő emlékeztet a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában azokra, akik a forradalom után bitón végezték be az életüket.

Az Üllői utat a Nagyvárad térről a Kálvin térig, a Nagykörutat a Boráros tértől az Oktogonig, a Rákóczi utat a Baross tértől a körútig kis, 20–50 fős fegyveres csoportok búvóhelyei szegélyezték. Ezek állandóan zaklatták a szovjet harckocsikat, ellenőrzésük alatt tartották Pest fő közlekedési útjait. A VII. kerületben többek között a tanácsházán, a Royal Szállóban, a Hársfa utcában, a Dob utcában, a Garay téren, a VIII. kerületben a Práter utcában, a Rákóczi téren, a Víg utcában, a Blaha Lujza téren, a IX. kerületben a Berzenczey utcában, a Ferenc téren, a Tompa utcában, a Ráday utcában gyülekeztek felkelők.

A legjelentősebb – harcászatilag talán egyetlen igazán jelentős – felkelőcsoport, a Corvin közi, külön fejezetet érdemel. Az utcácskát valójában Kisfaludy köznek hívták; nevét az ott lévő Corvin moziról kapta, melynek hirdetőtáblájáról az egész felkelés alatt az Emberek fehérben című film főszereplői mosolyogtak a felkelőkre.

A Corvin köz bevehetetlen erőd volt a harckocsiknak. A mozit körülvevő utcácskák tíz méter szélesek, ötemeletes házak veszik körül; a köznek három kijárata van, az Üllői útra, a Nagykörútra, a Práter utcára. A mozi, a két munkásszállás, a Práter utca sarkán lévő iskola ezernyi fegyveres részére is biztosított szállás-, gyülekező- és segélyhelyet. Az iskolában volt konyha, a mozi mögött benzinkút, szinte korlátlan üzemanyaggal a felkelők benzinespalackjaihoz. Körülötte kis, gyepes terület: nyugvóhely az elesetteknek. Valószínűleg nincs még egy hely Budapesten, amely ennyire alkalmas lenne harckocsitámadások ellen s a tankok megtámadására. Méghozzá a szovjetek fő közlekedési útvonalán, az Üllői úton; két bázisuk a Népligetben és a Kálvin téren volt. Többen ebből következtettek a felkelés stratégiai előkészítésére, képzett katonatisztek irányítására. Pedig a felkelőket nem az ismeretlen köz, hanem a Kilián laktanya vonzotta oda. Újabb és újabb csoportok érkeztek, s próbáltak a laktanyából fegyvert szerezni. Harcba keveredtek a tankokkal, bemenekültek a közbe, s felismerték, milyen alkalmas búvóhely, harcálláspont.

24-én a corvinisták ötvenen lehettek, másnap már százan, 26-án zsákmányoltak két ágyút (kilőtték a vontató teherautókat), 27-én háromszázan voltak, 28-án nyolcszázan, de a környék más csoportjai is együttműködtek a corvinistákkal. Ellenőrizhetetlen adatok szerint 10 harckocsit, tucatnyi páncélozott járművet, ágyúkat, teherautókat, aknavetőket semmisítettek meg vagy zsákmányoltak, száz foglyot ejtettek. Gosztonyi Péter szerint 5 harckocsit, 2 rohamlöveget, 1 páncélgépkocsit pusztítottak el; ezek pontos helyét is megjelölte. Pongrácz Gergely több tucat harcjármű megsemmisítéséről beszélt. Egy interjújában azt mondta, 17 páncélost és 8 löveget zsákmányoltak. Egy másik parancsnok szerint az első napokban csak kézifegyvereik voltak, az is kevés, legfeljebb 1-2 golyószóró. Elsősorban benzinespalackokkal harcoltak, 26-án egy páncéltörőt, 27-én egy légvédelmi ágyút zsákmányoltak, a kilőtt harckocsikról leszerelték a gépfegyvereket. A Corvin köz harcosai nem védekeztek, támadtak. Ahogy szaporodtak a kilőtt harckocsik, járművek, úgy javultak az esélyeik: a szovjetek lassabban, nehezebben haladtak, a felkelők számára a roncsok a falaknál is jobb védelmet biztosítottak. Pongrácz szerint 15-20 embert vesztettek, ami igen kevés a harcok hevességéhez képest. Ha ez megfelel a valóságnak, a kerület több száz halottjának zöme a könnyebben sebezhető kisebb csoportok tagja és fegyvertelen járókelő volt.

A Corvin köz fegyvereseit október 23-a után Iván Kovács László vezette. A parancsnokválasztásról a már többször idézett Rajna Tibor így emlékezett: „Ismeretlen fiatalok találkozásakor, normális viszonyok között is azonnal kialakul, hogy ki a »csorda bikája«.”³⁸⁴ 25-én, írta rendőrségi önvallomásában Iván Kovács, „már állandóan tőlem kértek tanácsot és kezdtek pk-nak tekinteni… Okt. 26-án egész nap folytatódott a szovjet harckocsik felvonulása és állandó tüzelése – amire mi kézifegyverrel válaszoltunk. Ekkor már elismertek pk-nak. Jártam az őrségeket, és kértem őket, hogy ne lőjenek vissza, mert az csak lőszerpazarlás, de nem hallgattak rám.”³⁸⁵

Iván Kovács László 1930-ban született, apja hivatásos honvéd főtörzsőrmester volt, a család 1944 decemberében Németországba menekült, 1945-ben hazatértek. Ez rányomta bélyegét Iván Kovács egész életére. A jóeszű fiú a gimnázium után szeretett volna tovább tanulni, be is iratkozott a Közgazdaság-tudományi Egyetemre, de eltávolították, akárcsak a Honvédelmi Minisztériumból, ahol polgári alkalmazottként dolgozott. Több munkahelye volt, mindenütt labdarúgó tudása miatt alkalmazták. „Ha olvastam a Kommunista Párt történetét és Marx Tőkéjét, tetszett. Én is így szerettem volna valahogy – de a gyakorlatban mást láttam és hallottam –, és féltem a párttól… Később pedig azért fogtam fegyvert, mert nem akartam éhezni és éhezni látni másokat… Jogot akartam mindenkinek, mindenki számára – igazi egyenlőséget.”

Iván Kovács részt vett a fegyvernyugvási tárgyalásokban, beválasztották a Nemzetőrség operatív bizottságába. A Corvin köziek ekkor már a legjelentősebb felkelőcsoport voltak. Az áskálódás a harcok befejeztével indult Iván Kovács ellen; hatalmi rivalizálás volt ez, de politikai háttérrel. Csongovai: „A Corvin közben… Iván Kovács László volt a partnerünk, erősen baloldali, szocialista beállítottságú fiú, szemben a Pongrácz fivérekkel, akik elég vad antikommunisták és antiszocialisták voltak.”³⁸⁶ Iván Kovács: „31-én beszéltem Maléterrel, aki azt tanácsolta, hogy tartóztassam le őket. Féltem, hogy ezzel még jobban elharapódzik a bizalmatlansági láz. Már így is mindenkiben ÁVH-st láttak.” November 1-jén „A pk-ságon villámértekezletet hívtak egybe, és azzal az indokkal, hogy ki vagyok merülve és nem vagyok elég erélyes, leváltottak. Helyettem Pongrácz Gergelyt nevezték ki… Megmondtam nekik, hogy karrieristák – gazemberek.”³⁸⁷

Iván Kovácsot 4-én reggel Pongrácz parancsára, mint árulót letartóztatták; csak nagy szerencsével sikerült megmenekülnie.

Pongrácz Gergely szerint Iván Kovács sosem volt a Corvin parancsnoka, csak odatolakodott közéjük. Őt október 30-án választották főparancsnokká a felkelők, közfelkiáltással. Bármelyik változatot fogadjuk el – Iván Kovácsé tűnik hitelesebbnek –, biztos, hogy a harcok alatt Pongrácz Gergely nem volt a Corvin parancsnoka. Az is bizonyos, hogy a Pongrácz testvérek egyre nagyobb szerepet játszottak a felkelőcsoportban, részben a testvérek összetartásának, részben Gergely szuggesztivitásának, vezéri hajlamának és képességeinek köszönhetően. Valóban olyan lehetett, amilyennek önmagát ábrázolta: „Tudták, hogy mindenbe beleütöm az orrom. Szervezek!”³⁸⁸ Bámulatra méltó, hogy ez a 24 éves fiatalember viszonylagos rendet és szervezettséget tudott teremteni a meglehetősen gyülevész hadban. A foglyul ejtett szovjet katonákkal jól bántak, a tisztek a pisztolyukat is megtarthatták, majd átadták őket a szovjet parancsnokságnak. Az elfogott ÁVH-sokat és pártfunkcionáriusokat nem bántalmazták, s november 4-én szabadon engedték.

Pongrácz Gergely 1932-ben született Szamosújvárott. Édesapját – emlékiratai szerint – Észak-Erdély visszacsatolása után, 1940-ben szülővárosa polgármesterévé nevezték ki. A Budapesti Közlöny szerint viszont a kormányzó 1943-ban dr. vitéz Pongrácz Simon aljegyzőnek adományozta a Nemzetvédelmi Keresztet. A vele kitüntetettek között találunk urasági inast, rendőr főtörzsőrmestert, művezetőt, MÁV-pályamunkást, gépészmérnököt, napszámost, dohányárust, magyar királyi detektívet, MÁV-hordárt, gyógyszerészt, molnárt, vámtisztviselőt, városi díjnokot – ez is arra vall, hogy dr. Pongrácz Simon nem tartozott a notabilitások közé; azokat külön tüntették ki.

Az örmény származású Pongrácz családban 9 gyerek született, Gergely volt a hatodik. Művészlelkű édesanyjuk verseket írt és zenésített meg. Az egyiket, írta Pongrácz, esténként gyakran énekelték a Corvin közben, amikor a harc elcsendesedett (ennek a szövegét az apa írta, még a húszas években):

Pongrácz Simont a fia szerint az első világháborúban 19 (!) éremmel tüntették ki. Részt vett a második háborúban is, Pongrácz Gergely négy testvérével és sógorával együtt; a legidősebb fiút, aki hatszor sebesült, ugyancsak vitézzé avatták; a háború után nem tért vissza Nyugatról.

A háború végén a Pongrácz család Magyarországra menekült. A földosztáskor 13 holdat kaptak, amit az apa művelt meg két fiával. Valamennyi Pongrácz fiú középiskolát végzett. Gergelyt szűkös keresete miatt (24 évesen Cegléd város főállattenyésztője volt) megkísértette a gondolat, hogy belép a kommunista pártba. Édesapja erre azt mondta neki: „Nézd, fiam, az én derekamat eltörhették, de nem tudták meggörbíteni. Te azonban már nagy fiú vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Arra azonban megkérlek, hogy attól a naptól kezdve, amikor tagja leszel a kommunista pártnak, az én házam küszöbét ne lépd át, az én nevem ne viseld.”³⁹⁰

A felkelésben öt Pongrácz testvér vett részt; nem csoda, hogy a különböző visszaemlékezések és tanúvallomások összekeverték őket. Volt, hogy a „Gergelyeket” emlegették, a vezetéknevüket sem ismerték.

Pongrácz Gergely visszaemlékezése szerint 1956. október 23-a a Pongrácz család magánháborúja volt a Magyar Népköztársasággal. Ernő bátyja tette a Sztálin-szobor nyakába a drótkötelet. Onnan a Rádióhoz sietett, majd a Parlamenthez ment, ahol a téren tétovázó Déry Tibor és Veres Péter őt kérte meg, menjen be tárgyalni. A jelen lévő három miniszterelnök-helyettessel közölte, hogy gyújtsák meg a villanyokat a téren, oltsák el a vörös csillagot a Parlament kupoláján, az épületre tűzzenek ki címer nélküli zászlót. Követeléseit azonnal teljesítették, de a következőt, hogy hívják be a Parlamentbe Nagy Imrét, nem, mert „egyikük sem tudta Nagy Imre telefonszámát… Végül is sikerült rávennem őket, hogy kocsit küldjenek Nagy Imre lakására és hozzák a Parlamentbe”. Amikor Nagy Imre megérkezett, „említettem neki, hogy figyelmeztessék Piros László belügyminisztert, nehogy az ÁVO a fegyveréhez nyúljon, mert ha azt teszi, olyan vérengzés lesz Magyarországon, amilyet a világ még nem látott”. A tanácstalan Nagy Imre megkérdezte, mit mondjon a tömegnek. „Megmondtam neki, hogy akármit, csak úgy ne kezdje, hogy elvtársak. Mégis úgy kezdte, és kifütyülték.” Minderről Pongrácz Ernő telefonon folyamatosan tájékoztatta a családot.

Ernő telefonüzenetei hatására Ödön és Bandi elővette édesapjuk elrejtett pisztolyát, a töltény nélküli fegyverrel egy nagyobb csoport élén behatoltak a Lámpagyárba – Soroksáron laktak –, s „éjfélre a raktár kiürült, és Budapest el volt látva fegyverekkel”. Ezután a Móricz Zsigmond körtérre siettek, mert hallották, hogy jönnek a szovjet tankok. „Elhatározták, hogy megállítják őket.”³⁹¹ Fel is gyújtottak néhányat, majd visszaindultak Pestre. A Kilián laktanyánál kilőttek egy páncélautót, majd behúzódtak a Corvin közbe.

Pongrácz Gergely kimaradt a honfoglalásból, vidéki munkahelyén volt; 25-én érkezett meg testvérei kalauzolásával a Corvin közbe. „Senki sem tudta a másik nevét, és nem is kérdezte, mert az valóban nem volt fontos… Engem Bajusznak hívtak, és ez a név rajtam is maradt végig.”³⁹² „Akik ott voltak, saját elhatározásukból, önként csatlakoztak. Mi senkit sem kérdeztünk, honnan jössz, ki vagy? Az sem érdekelt minket, hogy a jelentkező mint politikai fogoly vagy mint közbűntényes bűnöző járta meg a börtönt. Sem nemzetiség, sem vallásfelekezet után nem kérdeztünk. Ha egyszer fegyver volt a kezében, és az egyetemi 14 pont megvalósítása érdekében harcolt – akkor bajtárs volt.”³⁹³

Pongrácz Gergely másfél napig harcolt, aztán idegei felmondták a szolgálatot: olyan sírógörcsöt kapott, hogy kórházba kellett szállítani, ahol elaltatták. Idegrendszere feltehetően labilis volt, mert az ideg-összeroppanás tíz nap után megismétlődött. 27-én tért vissza a Corvin közbe, ahol esténként Pongrácz Ödön, „lelkierőnk fokozására” a köz egyik lakásában édesanyjuknak, Reményik Sándor versére írt dalát játszotta zongorán, nyitott ablak mellett, s a „srácok” együtt énekelték:

A sikerek mérhetetlenül megnövelték a corvinosok önbizalmát. A közben uralkodó hangulatra és lelkesedésre jellemző Pongrácz Gergely kijelentése: „Egész Oroszország jöhetett volna támadni, mert talán még azt is visszavertük volna.”³⁹⁵ Október 28-án a pártközpontban, a „tábornokok” kérdésére, hogy hányan vannak, Pongrácz Ödön így felelt: „Nem vagyunk sokan, kb. 15.000 fegyveresünk van, akikhez csatlakozik 100.000 polgári személy is, akik segítenek nekünk. Vannak 76 milliméteres és 122 milliméteres lövegeink, korlátlan mennyiségű lőszerrel. És ha mozogni kell, vannak tankjaink, melyekbe a páncélosoknál szolgált harcosokból állítottunk kezelő személyzetet.” (A „tábornokok” Beszédes Antal határőr ezredes, a pártközpont őrségének parancsnoka volt.) Másnap Váradi vezérőrnagy a Corvin közben tárgyalt velük: a 20 éven aluli felkelőket fegyverezzék le, parancsnokoknak a Zrínyi Akadémia küld szakképzett tiszteket. Pongrácz Gergely közbevágott: „Vezérőrnagy bajtárs viccel?… A corvinisták 80%-a 20 éven aluli… A honvédség tisztjei mint katonai tanácsadók lesznek beosztva a szabadságharcos parancsnokok mellé…, a 14-15 éves szakaszparancsnok mellett egy főhadnagy vagy százados lesz a katonai tanácsadó.”³⁹⁶

A forradalmak az emberiség nagy legendáriumai. Az élet ilyenkor transzcendentális lesz, minden addigi tapasztalattól független, a megismerés határán túli, szinte fel sem fogható lét. Az idő kizökken menetéből, a törvények érvényüket vesztik, az ember hasztalan keresi a mindennapos életben megszokott kapaszkodókat: nem találja a más dimenziójú világban. Az élet egyszerre tágul ki és szűkül le, a hihetetlen is megtörténhet, ám eltűnnek az árnyalatok, csak az Igen és a Nem marad. Minden elbizonytalanodik, hogy más síkon bizonyossággá váljon. Forradalmas időkben csak angyalok és ördögök vannak, Jó és Rossz, s a forradalmak boldog-boldogtalan részesei ebben a tükörben nézik önmagukat és a világot.

A köznapi életben, aki az igazságot eltagadja, rútítja, kendőzi, másítja, szépíti, az hazudik, mellébeszél, tódít. A legendák is ezekben a bölcsőkben születnek, de más bába segítségével; az Igét igyekszenek testté szülni, a valóságot hozzáfaragni a pozitív vagy negatív ideálképhez.

Ötvenhat rövid pillanatának is megvan a maga legendáriuma. Hogy csak a két legismertebbet említsük, a Köztársaság téri katakombákat avagy a közhiedelmet, miszerint Nagy Imre az első napokban az ÁVH foglya volt. Az előbbi nemcsak az államvédelem elleni feneketlen gyűlöletből táplálkozott, még inkább abból, hogy hihetetlennek tűnt: a mindenható, a fél országot rettegésben tartó szervezet órák alatt szétporlott, eltűnt, semmivé lett, legfeljebb kéttucatnyi kiskatonát hagyva hátra. Az utóbbi abból, hogy a bálvány nem felelt meg az elvárásoknak, nem úgy cselekedett, ahogy az utca követelte; mi más oka lehetett ennek, mint hogy fogoly volt?

Ezúttal egy másik legenda anatómiáját kutatjuk. Már a forradalom napjaiban tudnivaló volt, hogy a felkelésnek nincs katonai vezetője. Csak a hatalom bástyáin belül vélték ezt, miként a második Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere utólag fogalmazott: „Tisztán látszik, hogy egy előre megtervezett, képzett katonai vezetők, vezérkari tisztek által irányított akcióról van szó.”³⁹⁷ Ez a legenda néhány napig imamalma volt a vezetésnek. Ebben keresték a hatalmat kártyavárként összedöntő robbanás okát, nem a sok összetevős valóságban.

A közvélemény jobban ismerte a valóságot, mint az ország urai, s haragosan tiltakozott az agyalmány ellen. Végül azonban mégsem tudta elkerülni a forradalom mítoszteremtő követelményét, s megteremtette magának a hőst, a vezért, a fegyveres felkelők parancsnokának legendáját.

Díszlet nélkül se színielőadás, se hős az olyan klasszikus tragédiában, mint 1956. A díszlet kézenfekvő volt: a Kilián laktanya. Az Üllői út és a Ferenc körút sarkán terpeszkedő, csaknem egész háztömböt képező hatalmas kaszárnyát Hild József építette 1845–1846-ban; méteres falai még ma is tiszteletet parancsolnak. A múlt század végén Mária Teréziáról nevezték el, a budapesti háziezrednek adott szállást. A Tanácsköztársaság idején Marx Károly laktanyává keresztelték át, a Vörös Hadsereg egyik főhadiszállása volt. A felszabadulás után Kilián György nevét kapta, egy ideig itt volt a városparancsnokság, majd a hármas tagolású, udvarokkal elválasztott épület Liliom utcai és Ferenc körúti szárnyába munkásszállást, lakásokat telepítettek, csak a középső, Üllői úti épület maradt a honvédségé. Itt három műszaki kisegítő zászlóaljat helyeztek el, mintegy ezer embert – már ez is jelzi az épület nagyságát. A „lapátos katonák” akkor már nem rovott múltú bűnözők, származásuk miatt megbízhatatlannak minősített fiatalok voltak, hanem jórészt túlkorosok, nagycsaládosok, akik bányában, építkezésen dolgoztak, bérért, nem zsoldért. Fegyverük nem volt – a hatástalanított gyakorlópuskákkal nem lehetett lőni –, csak a kapuőrségnek.

A műszaki kisegítőalakulatok – 24 zászlóalj, 13.000 katona – parancsnoka, Maléter Pál, 1917-ben született Eperjesen. Ősei hugenották voltak (Maletier), Marseille közeléből származtak, édesapja neves jogakadémiai tanár Prágában. Maléter 1936-ban a prágai Károly-egyetem orvostudományi karára iratkozott be. A Felvidék visszacsatolása után Budapesten folytatta tanulmányait, 1939-ben önkéntesi évének letöltésére bevonult katonának. 1940-ben felvételét kérte a Ludovika Akadémiára, „teljes díjmentes helyre”³⁹⁸ (édesapja már nem élt, a családnak anyagi gondjai voltak). 1942-ben avatták hadnaggyá, 1944 áprilisában küldték a szovjet frontra, májusban fogságba esett, júniusban antifasiszta iskolára jelentkezett, augusztusban partizánkiképzést kapott, szeptemberben egy ejtőernyőscsoport parancsnokaként Erdélyben dobták le a frontvonal mögé; egy hónapos harc és bujkálás után csatlakozott osztagával a Vörös Hadsereghez.

Az életrajzból kiolvasható szembetűnő fordulatokat (orvostanhallgató – hivatásos katonatiszt Horthy seregében – vörös partizán) nem tudjuk magyarázni. Családjának szellemiségére van adalék, s nem csak az, hogy mindkét nagyapja doktori diplomát szerzett. 1913-ban, a Népszavában megjelent egy nyilatkozat: „Alulírott szellemi munkából élő polgárok, kik nem vagyunk a szociáldemokrata párt tagjai, fölajánljuk, az ezzel járó felelősség tudatában, szolgálatainkat a szociáldemokrata pártnak.”³⁹⁹ Az aláírók között, Ady Endre, Balázs Béla, Bölöni György, Jászi Oszkár, Lovászy Márton, Madzsar József, Márffy Ödön, Szende Pál mellett ott találjuk Maléter édesapjának nevét is.

Egy tiszttársa emlékezése szerint Maléter volt az egyetlen partizán, aki Debrecenben, az ideiglenes kormány székhelyén, nem lépett be a kommunista pártba: nem akarta, hogy karrieristának tartsák. (Rövidesen aztán belépett.) Századosként az őrzászlóalj parancsnoka, 1948 után a páncéloscsapatok parancsnokságának hadműveleti osztályvezetője, 1950-ben már ezredes. Pályája mégis megbicsaklott: nem küldték a Szovjetunióba hadiakadémiára, nem került a vezérkarhoz, nem lett tábornok, mint pályatársai többsége. A HM szabályzatszerkesztési csoportjának vezetője, majd 1956-ban a katonai műszaki kisegítőalakulatok dandárparancsnoka; vigasztalan mellékvágány az ambiciózus főtisztnek. Közben megnősült, három gyermeke született, elvált, újra nősült. Első feleségének az emigrációban írt emlékezésével nem érdemes foglalkozni; egy elhagyott asszony panasza ez, aki sértettségében rója fel férjének mérhetetlen karrierizmusát, többek között, hogy őt előnytelen származása miatt hagyta el.

Az ezredes külseje, alkata miatt is alkalmas volt a hősszerepre: csaknem kétméteres, bátor, kemény, képzett főtiszt, harcos múlttal és harci tapasztalatokkal, kommunista, akárcsak Nagy Imre, de felismerve az igazságot, éppúgy nemzete pártjára állt, mint miniszterelnöke. Valóságismeretének bizonyítéka 1956 decemberében, a szovjetek fogságában írt, „A magyar forradalmi kibontakozás útja”; oldalakon át, aprólékos részletességgel sorolta a Nagy Imre-kormány programját az élet minden területéről. Foglalkozott az exporttal, a mezőgazdasági termelés növekedésével, a vízi erőművekkel, a bortermesztéssel, a pártüdülők hasznosításával, az idegen nyelvek oktatásával.

Ám vissza a legendához. A forradalom sajtója és közvéleménye szerint a Kilián laktanya volt a fegyveres ellenállás góca, az ezredes a felkelés katonai vezetője. Az Igazság október 30-i cikkének címe: „A forradalom szívében: a Kiliánnál”.⁴⁰⁰ Az Egyetemi Ifjúság október 31-én Malétert a Corvin mozi és a Kilián parancsnokának nevezte. Igazság, november 1.: „Az ő katonai tudása, szervező ereje, igaz hazafisága döntő tényezője volt annak, hogy a Kilián laktanya bevehetetlen erőddé vált, és meghátrálásra kényszerítette a rohamlövegeket is.”⁴⁰¹ Magyar Honvéd, november 1.: „A Kilián az elmúlt tíz nap alatt a magyar szabadság egyik jelképe lett. A laktanya szabadságharcosai itt, ezen a környéken karöltve harcoltak a Corvin köz fiataljaival a szovjet páncélosok ellen.”⁴⁰² A cikk szerzője szemtanú: a laktanya fiatal tartalékos alhadnagya, Gosztonyi Péter.

Ez a kép maradt meg évtizedekig a köztudatban, a történetírásban. A történelem tragikus fintoraként a Nagy Imre-pert előkészítő belügyi szervekben is: Maléter „a Kilián-féle fegyveres csoport vezetője, később a Kilián laktanyával egyesülő Corvin közi csoport irányítója”.⁴⁰³

Eddig a legenda. A valóság: Maléter, a Kilián laktanya nem harcolt a szovjet csapatok ellen, nem egyesült a felkelőkkel – viszont harcolt a Corvin köz ellen.

A magyar újságírókat éveken át leszoktatták arról, hogy szenzációs eseményekről a helyszínről tudósítsanak. A külföldiek pedig – bőven akadt belőlük Budapesten 1956 októberében –, akiknek ez a lételemük, jórészt a harcok csillapodtával érkeztek, s nem igazodtak el sem az eseményekben, sem a városban. A felkelés idején nem járt újságíró az Üllői úton. Amikor a harcok csillapodtak, csak a tankágyútól, gépfegyvertől rombolt laktanyát látták, ismeretek hiányában összekeverték, egybemosták az egymással szemben lévő Corvint és a Kiliánt. Szemtanú a tudósítók között csak egy volt, Gosztonyi Péter alhadnagy. S mint a forradalom zűrzavaros napjaiban annyiszor: ha egy legenda megszületett, senki sem vizsgálta valóságtartalmát. Olyannyira, hogy a Magyar Honvéd november 2-i számában a riporter Maléter, „a felkelés katonai vezetője”, akkor már honvédelmi miniszterhelyettes szájába adta: „A múlt szerdán hajnalban azt a parancsot kaptam az akkori honvédelmi minisztertől, hogy induljak öt harckocsival a VIII. és IX. kerületi szabadságharcosok ellen és szabadítsam fel a Kilián laktanyát. A harc színterére érve azonban meggyőződtem arról, hogy a szabadságharcosok nem banditák, hanem a magyar nép hű fiai. Bejelentettem a miniszternek, hogy átállok a felkelőkhöz. Azóta együtt harcolunk.”⁴⁰⁴ Ezt Maléter aligha mondhatta, ez az újságíróban (és a városban) élő legenda: azon túl, hogy az ezredes nem volt a felkelés katonai vezetője, nem állt át a felkelőkhöz, nem harcolt együtt velük – nem „a múlt szerdán” (24-én), hanem 25-én vezényelték a Kiliánba, a parancsot nem a minisztertől kapta, nem hajnalban és nem a VIII. és IX. kerületi szabadságharcosok ellen küldték.

Gosztonyi Péter Maléter-legendája szót sem érdemelne, ha egy lenne a sok száz szemtanú közül, akik az emigrációban papírra vetették vagy elmondták emlékeiket. Gosztonyiból azonban Bernben neves történész lett, 1956 katonai kérdéseinek szakértője, aki számos könyvben és cikkben ismételte, színezte a legendát és részleteit. Ezzel nemcsak Maléter arcképét rajzolta át, hanem a fegyveres felkelését.

Maléter-portréjában már a gyerekkorban kezdte építeni a legendát: „Az ifjú Maléter, amióta az eszét tudta, mindig is katona akart lenni. De nem idegen hadsereg tagja, nem csehszlovák katona!” A Felvidék visszacsatolása után „egyik napról a másikra félbeszakította tanulmányait és Budapestre utazott. Most megvalósíthatta gyerekkori álmát: a Ludovika Akadémia növendéke lett.”⁴⁰⁵ A valóságban Maléter Budapesten is az orvostudományi egyetemre iratkozott be, ott tanult, s csak azután jelentkezett a Ludovikára, hogy bevonult katonának.

Ma már Gosztonyi is úgy látja, hogy „az emigrációban… túlságosan is idealizáltam az október 25-i Kilián-beli eseményeket”.⁴⁰⁶ Az idealizálás azonban nemcsak október 25-re érvényes, hanem az egész Maléter–Kilián-legendára. Elmondta azt is, hogy a leghevesebb harcok idején – október 26-tól 29-ig – nem tartózkodott a Kiliánban. Így hát az egyetlen szemtanú sem szemtanú.

Az utókor szerencséjére Maléter és a Kilián történetének – szinte egyedüli eset 1956 historiográfiájában – perdöntő bizonyítéka van. A Kilián laktanya parancsnoka, Csiba Lajos százados Jugoszláviába menekült, s 1956 végén feljegyezte emlékeit a felkelés napjairól. Ezek sokszor részletekbe menően is megegyeznek Maléter rendőrségi és bírósági vallomásaival.

Csiba érzékletes példát mond a legendák valóságtartalmáról: „Csak az az igaz, amit saját szemével látott az ember, és még az sem mindig. Egy példa erre: A »Kilián laktanya« épületéből az első orosz beavatkozáskor valóban lőttek az oroszokra, és ezt sokan látták a saját szemükkel. Hogy azonban kik és honnan lőttek ekkor az oroszokra, azt a beavatottakon és érintetteken kívül, az oroszokat is beleértve, senki sem tudta. Ez tehát igaz is volt, meg nem is. Igaz volt, hogy az épületből lőttek az oroszokra, de nem volt igaz, hogy az egykori laktanya-tömb középső, katonai részéből a katonák lőttek volna rájuk (nem beszélve arról, hogy ekkor még nem is lett volna mivel).”⁴⁰⁷

Lássuk a történteket.

Október 23-án délután Maléter Pál ezredes, dandárparancsnok a következő távmondati parancsot adta zászlóaljparancsnokainak: „Valamennyi egységnél és alegységnél fegyverviselési tilalmat rendelek el. Zászlóalja fegyverzetének és lőszerének biztos megőrzéséért személyesen felelős. Felhívom figyelmét a termelőmunka zavartalan biztosítására. Ma 20.00 órakor hallgassák meg Gerő elvtárs rádióbeszédét.”⁴⁰⁸

Feltűnően egyértelmű és világos parancs az akkori hadvezetésre jellemző káoszban.

Október 23-án délután Maléterné férje szolgálati gépkocsijával elment az ezredesért az Úri utcai dandárparancsnokságra. Maléter meg akarta nézni, mi van a városban. Az asszony, aki előzőleg már tanúja volt a hatalmas tüntetésnek, jobban mérte fel a helyzetet, mint férje, a várnegyed csendjében: „Én nem vagyok Kucseráné, hogy kocsin menjek tüntetést nézni! – És ezzel mi lényegében összevesztünk.”⁴⁰⁹

Az ezredes is makacs volt: egyedül ment. Feltehetőleg a dac dolgozott benne; ő a Magyar Néphadsereg dandárparancsnoka, jár neki a szolgálati gépkocsi, mért ne használhatná? Nem jutott messzire. A Margit hídnál kénytelen volt visszafordulni; most már ő is megérezte, hogy rangja, gépkocsija felhergelné a tömeget.

A Kiliánból egymás után érkeztek a telefonok az ezredes lakására: a tüntetők fegyvert követelnek, be akarnak törni. Maléterné: „Valósággal DÜHROHAMOT kapott!… CIVILEK! AZ Ő LAKTANYÁJÁBA! Hát ezt az ő katonagondolkodása képtelen volt bevenni.”⁴¹⁰

Nem bírta tovább, újra gépkocsiba ült. Hajnaltájt érkezett haza. A Kálvin térig jutott el, ott a tömeg körülfogta, igazoltatták, megmotozták, az autóját elkobozták. Csak úgy szabadult, hogy azt hazudta: a sógorához igyekszik. Vérig sértő megaláztatás. Konok ember lévén, megpróbált gyalog eljutni a laktanyába; tapasztalnia kellett, hogy ezredesi egyenruhában ez lehetetlen. Ez volt az első ismerkedése a felkelőkkel; aligha rokonszenvet keltő találkozás.

Október 25-én Maléter főügyeletes volt a Honvédelmi Minisztériumban. A vezérkari főnök október 21-én javasolta, hogy a főügyeletesi szolgálatba intézkedni képes parancsnokokat vezényeljenek. Délután, este és éjjel a Kilián maroknyi felfegyverzett katonája tűzharcba keveredett a felkelőkkel; több katona megsebesült, néhány felkelőt elfogtak, fegyvereket zsákmányoltak.

Maléter a vezérkari főnöktől parancsot kapott, hogy öt harckocsival és egy század katonával szabadítsa fel a Kiliánt. Két harckocsi már a Kálvin térnél lemaradt, eltűnt. A Kossuth Tüzértiszti Iskola századával az Üllői úti klinikáknál találkoztak. Maléter hiába adott parancsot, hogy a század zárkózzon föl a harckocsik mögé. „Az volt az érzésem, hogy a tüzérek vagy nem tudnak, vagy nem akarnak jönni.”⁴¹¹ Az egység parancsnoka 1956 decemberében jelentette: „Az Üllői úton gyalogmenetben menni egyenlő volt a lehetetlenséggel, mert minden háztetőről, ablakból nehézgyalogsági fegyverekkel mindkét oldalról állandóan tűz alatt tartottak. Ha ezt a parancsot akkor végrehajtom, a századnak több mint a fele elhullott volna az utcán.”⁴¹² A parancsnok erősen túlzott, nyilván önmaga és a katonái védelmében: az Üllői úton 25-én – de később sem – nem volt ekkor tűzerő. Viszont ott volt az utca, mely körbefogta a harcosokat. A katonák csak akkor tudtak volna elindulni, ha belelőnek a tömegbe; erre nem vállalkoztak, visszatértek laktanyájukba. Ismételt parancsra (Maléter gyalogsági támogatást kért a HM-től) újra megpróbáltak eljutni a Kiliánhoz; erős tüzet kaptak, kézigránátot nem akartak használni a tömeg ellen, több katona megsebesült, többtől elvették a fegyverét.

Maléter a harckocsijaival tüzelve haladt végig az Üllői úton; a vezérharckocsival be akart farolni a laktanyába, de a kapu szűknek bizonyult. A felkelők lőtték a harckocsikat; a két kísérő T–34-es találatot kapott s visszavonult. Maléter ekkor adott parancsot Csiba századosnak, jelentse a minisztériumnak, hogy a tüzérek lemaradtak, gyalogsági támogatást kér. Ezután, mint tárgyalásán elmondta, „kihajtottam a Ferenc körútig és ottan jobbra és balra lövéseket leadva lőttük azokat az ablakokat, ahonnan a felkelők tüzeltek miránk… Az egységem [a Kiliánban lévő katonák] nem tüzelt, mert nem volt semmiféle fegyvere, csak én tüzeltem a harckocsimból.”⁴¹³

Délután két óra tájban, többórás tűzpárbaj után, a laktanya egyik tisztje odakúszott a harckocsihoz s beadott egy cédulát: a honvédelmi miniszter „tüzet szüntess”-t rendelt el, megparancsolta, hogy a laktanyát lobogózzák föl a címertől megfosztott zászlóval, a felkelők amnesztiában részesülnek, ha másnap két óráig leteszik a fegyvert. (A parancsról nem tudunk, de Maléter ellenőrizte: amikor visszatért a laktanyába, felhívta a minisztérium főügyeletét; ez Gerő leváltásának bejelentése után történhetett.) Az ezredes bajban volt: ha felnyitja a torony ajtaját, a felkelők lelőhetik. Nemzetiszínű zászlót kért, azt dugta ki a harckocsiból, meglengette, majd előbújt. „Nem tudtam, hogy fognak-e lőni vagy nem.”⁴¹⁴ Amikor az ezredes megjelent a harckocsin, a tömeg körülfogta a tankot. Ismét ötvenhat egyik jellegzetes vonása: Maléter meghirdette a tűzszünetet, de hiába próbálta megértetni, hogy az amnesztia azokra vonatkozik, akik leteszik a fegyvert, az utca csak azt hallotta, amit hallani akart: „A hadsereg velünk van!”

A tűzpárbajnak vége lett, a tömeg leverte a laktanya homlokzatáról a címert, kézzel festett Kossuth-címert erősítettek a helyére, a felkelők délután egy kocsi kenyeret hoztak a honvédeknek. Csiba: „Tudtunk aludni, először a forradalom kitörése óta.”⁴¹⁵

A legenda más képet rajzol. Gosztonyi a Maléter érkezte előtti fegyveres összecsapásokért a laktanya politikai tisztjeinek elvakultságát tette felelőssé. A laktanyaparancsnok másképp tudta. Maléter pedig a minisztériumból egyik parancsot adta a másik után: védjék meg a laktanyát.

Gosztonyi az ezredes és a felkelők közti tűzharcról, a miniszteri parancsról sem tudott. Szerinte Maléter megérkezett a laktanyába, s amikor megtudta, hogy foglyaik vannak, látni akarta őket. Hosszan elbeszélgetett egy fiatal, párttag felkelővel, majd mindenkit kiküldött a szobából s felhívta a minisztériumot. Ezután azt mondta a felkelőnek: „Figyeljen rám! Magát és a társait most szabadon engedem. Menjen vissza a felkelőkhöz. Mondja meg nekik, hogy fegyverszünetet ajánlok. Mindannyian magyarok vagyunk: én nem lövök, nem lövetek a felkelőkre, de maguk se lőjenek ránk! Megértette?! Keményen, katonásan csendült a válasz: – Meg!”⁴¹⁶ (Maléter a foglyokat a „tüzet szüntess” után engedte szabadon.) Az ezredes ezután visszarendelte a tüzértiszti iskolásokat (akik az ő kérésére igyekeztek eljutni a laktanyához): nincs szükség rájuk.

Az ezredes – ez már ismét a történet – eltorlaszolta harckocsijával a laktanya főbejáratát, elbarikádozta a munkásszállásra, a lakótraktusba vezető átjárókat. A szovjet harckocsik egyfolytában fel-alá dübörögtek az Üllő úton. Csiba: „Malétert is felháborítja, hogy harckocsi-ágyúval lövik a házakat és az embereket.”⁴¹⁷ Az ezredes megállapította, hogy a laktanyában alig egy tucat fegyver van. Utánpótlást kért a minisztériumból, amit megígértek, de nem érkezett meg. Solymosi alezredestől, a VIII. kerületi katonai parancsnoktól kapott némi fegyvert és lőszert, s a felkelőktől is zsákmányolt. A szovjet harckocsik újra meg újra tűz alá vették a Kiliánt; a két szélső épületből a felkelők lőtték őket. Maléternek a HM segítségével sikerült kapcsolatot teremtenie a szovjet parancsnoksággal; egy sebesültvivő járőrrel vázlatot küldött, amin megjelölte, hogy a laktanya melyik részét ne lőjék; itt lepedőket akasztottak az ablakokba. A hadműveleti csoportfőnökség 1957 márciusában kelt összefoglalója szerint „a szovjet altbgy. …intézkedett, hogy ne lőjék a Kiliánt, még akkor sem, ha onnan lőnek is.”⁴¹⁸ Ezt az ígéretet sem tartották be; a harckocsik, melyeket minden oldalról lőttek, válogatás nélkül tüzeltek az épületekre. Csiba: „Végzetes hiba, provokáció és végül is bűn volt a szovjet harckocsik bevetése és ilyen módon való alkalmazása. Semmit sem érhettek el, csak még jobban kiélezték a helyzetet. Olaj volt csak a tűzre és felbőszítette a legjobb szándékú embereket is.”⁴¹⁹

Gosztonyi szerint Maléter 26-án telefonon követelte a minisztertől, hogy rendeljék vissza a szovjet harckocsikat. A telefonból „tompán szűrődik ki a miniszter válasza: – Sajnálom, ezredes elvtárs, de nem áll módomban a szovjet hadműveleteket befolyásolni. – Maléter arca keményedik, nyugodtabb lesz s még kimértebb, még határozottabban válaszol, szinte tagolja a szavakat: – Akkor jelentem: az első szovjet harckocsira, amelyik a Kilián védelmi körzetébe kerül, én nyittatok tüzet! – A kocka el volt vetve.”⁴²⁰ Október 27-én Maléter rendelkezett: „Mindenki, aki fegyverhez jut, szóródjon szét az épületben, a puskások a szovjet páncélosok periszkópjait lőjék szét egyes lövésekkel, a géppisztollyal rendelkezők pedig a harckocsikat esetleg követő gyalogságot vegyék tűz alá… Csak egyedül a Ferenc körúti oldalon egy páncélost és két nyitott páncélkocsit sikerült megsemmisítenünk.”⁴²¹ (Hadd emlékeztessek: Gosztonyi ekkor nem tartózkodott a laktanyában.)

A valóság más. Az ezredes rendet akart teremteni; engedélyt kért és kapott a vezérkartól, hogy megtisztítsa a laktanya két oldalsó szárnyát a felkelőktől. 27-én a Liliom utcai, 28-án a nagykörúti traktust fésülte át tucatnyi katonával, amiből nyilvánvaló, hogy komoly ellenállásba nem ütközött. Így is vesztett két tisztet. Csiba: „Ilyen összevissza helyzet volt akkor: egyik politikai tisztünk egy szovjet katona golyójától hal meg, egy másik tisztünket a felkelők lövik le, megpróbálunk rendet teremteni a környéken, miközben a szovjet harckocsik lövik a laktanyát. Ebből igazodjon ki valaki abban az időben. Ez már több mint tragikus. Október 28-án 13 h körül a kormány fegyverszünetet rendel el, a honvédség maradjon állásaiban, és csak önvédelemből lőjön. A felkelőket fegyveres hazafiaknak nevezik. Ezek szerint mi fegyveres hazafiak ellen harcoltunk. Ez új helyzetet teremt nálunk is.”⁴²²

Maléternek 13 óra 15 perckor – állította, hogy megnézte az óráját –, miközben szobáról szobára fésülte át a lakásokat, jelentették, hogy a rádió bemondta: tűzszünet van, a felkelők szabadságharcosok. „A kezemben lévő puskát odavágtam a földhöz. Átmentem a Kilián laktanyába és felhívtam a miniszter titkárságát. Jelentették, hogy a miniszter ebédel. A titkárság vezetőjének azt mondtam, jelentsd a miniszter elvtársnak, hogy a kormány értékelése alapján, mely szerint a felkelők nemzeti hősök, a felkelőkre tüzelni nem vagyok hajlandó.”⁴²³

Az adatok ellentmondásosak. Nagy Imre tűzszüneti közleménye 13 óra 20 perckor hangzott el a rádióban, de a felkelők minősítéséről ekkor nem esett szó; a felkelőket egy október 26-i rádiófelhívásban nevezték „fegyveres hazafiaknak”. Maléter „átállásának” időpontját a hadsereg több vezetője vitatta: szerintük az ezredes már a tűzszünet kihirdetése előtt bejelentette a minisztériumnak, hogy beszünteti a harcot. Erről azonban Kovács István vezérőrnagy Hazai Jenőtől, Szűcs Miklós ezredes Kovácstól, Solymosi alezredes a felkelőktől hallott. A hadműveleti csoportfőnökség utólagos összefoglalója szerint Maléter 26-án 18 órakor hívta fel a főügyeletet: „Idáig egymás ellen harcoltunk, ettől a perctől fogva pedig egymás mellett harcolunk a felkelőkkel.” Ez kísértetiesen összecseng a Magyar Honvéd november 2-i cikkével. Az összefoglaló szerint azonban Maléter ekkor közölte a főügyelettel, hogy a laktanya két szárnyát megtisztította a felkelőktől; ez 28-án történt. Egy bekezdéssel lejjebb az olvasható: „Szűcs ezds. ezen beszélgetés folyamán [egy későbbi telefonbeszélgetésről van szó] megemlítette Maléternek, hogy olyan hírek vannak, hogy ő átállt a felkelőkhöz.”⁴²⁴ Ha az ezredes korábban jelentette átállását, ilyen beszélgetésre nem kerülhetett volna sor.

Más támpontunk is van, hogy Maléter és Csiba szavát fogadjuk el hitelesnek. Mindketten beszámoltak arról, hogy a tűzszüneti közlemény előtt a Rádióban üzenet hangzott el a Kilián ellenállóinak. Maléter, bírósági vallomása szerint, tiltakozott a minisztériumban, hogy „ezt a gyalázást szüntessék meg, mert nem igaz”.⁴²⁵ Felhívta Solymosi alezredest is: nem igaz, hogy ő átállt a felkelőkhöz. Ezt Solymosi jelentette a miniszternek. Csiba: „Ez ellen én előbb a rádiónál, a VK-n [vezérkaron] és a HM főügyeletes tisztnél tiltakoztam, majd a körúti akció után Maléter felhívta a honvédelmi minisztert, hogy ez ellen tiltakozzon.”⁴²⁶ A közlemény október 28-án 11 órakor hangzott el.

A legenda kialakulásának volt egy furcsa epizódja. Példa is lehet arra, hogyan színezi a véletlen a történelmet. Október 26-án a IX. kerületi kiegészítő parancsnokság egyik főtisztje jelentést tett, hogy a parancsnokság telefonján felkelők egyre-másra keresik Maléter ezredest. A telefonvonalakat átkötötték, a Kilián laktanya telefonkönyvben lévő számát a kiegészítő parancsnokság kapta. Kiküldtek két tisztet, hogy Maléter nevében fogadják a hívásokat. Ettől kezdve napokig különböző felkelőcsoportok azt hitték – és bizonyára terjesztették –, hogy Maléter Pállal, a felkelés parancsnokával vannak kapcsolatban. A tisztek pedig szorgalmasan jelentették, hogy a felkelők mit közöltek az ezredessel, miben kérik tanácsát, utasítását, hol van a búvóhelyük.

A legendák a közhiedelemre hatnak. Maléter esetében döntően befolyásolták a mítosz hősének életét is. A legenda nyomán lett miniszter, a Nagy Imre-per vádlottja, halálos áldozata.

Ám a Kilián–Maléter-legendáriumnak még nincs vége. Az ezredest láttuk az ellenforradalom, illetve a felkelés katonai vezetőjeként – megismerkedhetünk vele ÁVH-s vagy szovjet ügynökként is. Ezt a változatot Pongrácz Gergely szülte.

Pongrácz a felkelés idején roppant gyanakvó, bizalmatlan volt, amire volt is oka. A Corvin közben összeszedték a telefonokat, nehogy valaki elárulhassa őket. Még a fegyvernyugvás után is igyekeztek területüktől távol tartani az idegeneket – az újságírókat is –, nehogy kikémleljék őket. Pongrácz mindenkiben ellenséget szimatolt. Nemcsak Iván Kovácsban látott árulót, egyik alparancsnokáról, Renner Péterről is, „aki a legjobban tüzelte a fiúkat az ávósok ellen, lincselésre uszította a Corvinistákat”, azt állította, hogy ÁVH-s tiszt. „November 4-e utáni tetteit akkor tudtuk meg, amikor elvtársai már ismét a keblükön ölelgették őt.”⁴²⁷ Ez az állítása végképp érthetetlen. Renner ugyanis az emigrációban együtt tevékenykedett Pongráczcal; az a szervezet küldte haza 1957-ben, előkészíteni az újabb felkelést – és az angol titkosszolgálat megbízásából kémkedni –, melynek egyik vezetője Pongrácz volt. Rennert letartóztatták és kivégezték.

Bizonyos, hogy Pongrácz és Maléter alkata, világnézete, szemlélete, érzelemvilága tűz és víz volt. Ám Maléter legendájának elsősorban nem ez az alapja, nem is a szinte beteges gyanakvás. Már Iván Kovács esetében láttuk: Pongrácz minden eszközzel igyekezett nagyítani a maga amúgy is jelentős szerepét a felkelésben. Érthető, mennyire fölháborította, hogy a sajtó, a közvélemény Malétert, a Kiliánt kiáltotta ki a felkelés vezetőjének és központjának, nem őt és a Corvint. Könyvében ezzel hosszan foglalkozott.

Pongrácz számára Maléter egész életpályája vörös posztó. Nemcsak azt ítélte el, hogy a Horthy-hadsereg tisztjeként átállt a vörösökhöz, azt is, hogy Tildy Zoltán parancsőrtisztje volt, akit szerinte az ország palástos hóhérnak nevezett, mert köztársasági elnökként jóváhagyta a háborús bűnösök halálos ítéletét.

Pongrácz szerint Maléter a felkelés napjaiban végig harcolt a Corvin köz ellen. Felháborította, hogy amikor Ödön bátyja október 27-én ezredes úrnak szólította Malétert, az ráförmedt: „Elvtárs vagyok!”⁴²⁸ Leírta, hogy amikor az ezredes október 28-án először ment át a Corvinba, géppisztolyos őrökkel kellett kísértetnie, nehogy meglincseljék. Ebben lehet igazság: a Corvin köz egyik alparancsnoka, évtizedek múltán is állította, hogy Maléter nem is volt ezredes, csak főhadnagy, Erdélyben a Rongyos Gárda hadnagyaként irtotta a magyarokat, a Kiliánból az általa felheccelt kulákok és ávósok lőtték a Corvint. A történelem tragikus fintora, hogy a belügyi szervek viszont azzal vádolták Malétert, hogy az emlékezőt, mint közönséges bűnözőt, őrnaggyá léptette elő.

A Nemzetőrség alakuló üléséről Pongrácz azt írta: „Az értekezlet több száz résztvevőjének lehet hogy a fele… beépített ügynök volt.”⁴²⁹ Valaki Malétert éltette. Erre Pongrácz felállt s leintette az őt csillapítani akaró Király Bélát: „Valaki közületek azt kiáltotta, hogy éljen Maléter ezredes, Budapest hőse! Remélem, az illető nem ávós, csak rosszul van tájékoztatva, ugyanis Maléter ezredest az eddigi tettei után csakis az ávósok és az oroszok tarthatják hősnek.” Elmondta, hogy október 26-án a Kiliánban harcoló harminc felkelőnek elfogyott a lőszere, s át akartak menni a Corvinba utánpótlásért. Maléter lefegyvereztette őket, kettőt saját kezűleg agyonlőtt, a többit kikergette a szovjet tankok elé; hét felkelő elesett. „Ami azonban az ő halálos ítéletét is jelentette – írta könyvében. – Csupán a sors iróniája, hogy ezt az ítéletet saját elvtársai hajtották végre 1958-ban rajta… Sorsát azonban a forradalom győzelme után sem kerülhette volna el, mert bűneiért neki is éppúgy kellett volna felelnie, mint ávós elvtársainak.”⁴³⁰

A számos szemtanú, aki megemlékezik az értekezletről, egybehangzóan állítja, hogy a vita Pongrácz és Maléter között azért robbant ki, mert az ezredes megpofozott két felkelőt. Maléter: „Megpofoztam őket, nem tagadom. Be is zárattam őket, ezt sem tagadom. És itt mondom meg mindannyiuk előtt, hogy a jövőben is megpofozok és bezáratok minden csirkefogót, még ha fegyvert visel is, ha a zsebében aranyórát és aranygyűrűket találok.”⁴³¹

Így jelent ez meg a korabeli sajtóban is, Pongrácz is idézi az ezredes szavait, aki felszólalása után „átnyúlt Király Béla feje fölött, bal kezével elkapta a nyakam, és mielőtt védekezni tudtam volna, magához húzott és megcsókolt”.⁴³² Erre is emlékeznek a szemtanúk, Maléter is: az ezredes egységre, a korábbi viszályok feledésére szólította fel a jelenlévőket.

Pongrácz, mint könyvében írta, ezek után lecsatolta a derékszíját a pisztollyal, s az asztalra dobta: „Az, aki lőtt bennünket a forradalom legnehezebb napjaiban, akár orosz, akár ávós, akár magyar katona volt – azt ellenségnek tekintjük. Egy olyan embert, akitől nekünk halottaink vannak, nem vagyok hajlandó most, a forradalom győzelme után mint bajtársat elismerni. És ha ti, a forradalom vezetői még ezek után is Malétert a forradalom hősének tartjátok, akkor én befejeztem a forradalmat. Nekem nincs helyem köztetek.”⁴³³

Arról nem szól Pongrácz könyve, miért maradt lemondása után a helyén, miért találkozott ilyen előzmények után újra Maléterrel.

Az utolsó találkozásra november 3-án este került sor. Pongrácz szerint két tiszt, egy tiszthelyettes, Maléter három testőre s négy fegyveres csoport parancsnoka jelenlétében. Maléter teával, kávéval, naranccsal, citrommal, banánnal, csokoládéval, süteménnyel kínálta Pongráczot, majd azt mondta neki: „Bajusz – azt hallottam, agyon akarsz lőni. Itt a pisztolyom, mondta, majd csövénél fogva a markolatát nyújtotta felém az asztalon keresztül.”⁴³⁴

Gondoljunk bele: az ország sorsát eldöntő tárgyalásra készülő miniszter felszólít egy felkelőt, hogy ha akarja, lője agyon. Tegyük hozzá: ez a romantikus, dzsentri-lovagias magatartás Malétertől teljesen idegen volt, Pongrácznak viszont sajátja.

„Pali – mondtam neki –, ha agyon akarnálak lőni, azt nem teszem közhírré. Azokért a dolgokért, amit eddig tettél, kiérdemelted az agyonlövetésed, azonban ezekkel kapcsolatban majd a bíróság dönt, s előttük kell felelned tetteidért. Hogy megkapod-e a golyót vagy sem, az igen nagy mértékben attól is függ, hogy ezután, mint a forradalom minisztere, mit teszel.”⁴³⁵

Ismét az olvasóra bízzuk: elképzelhető, hogy a büszke, jó hírére kényes, 39 éves tábornok, a forradalom minisztere, még csak nem is reagált egy hozzá képest taknyos kölyök pimaszkodására? Ehelyett elmondta, hogy a szovjet főparancsnokságra megy tárgyalni. „Neked, mint a Corvin nemzetőrezred parancsnokának [Pongráczot idézzük], van-e valami kívánságod, amit ezekbe a tárgyalásokba belevegyünk? Látod, nem akartam úgy elmenni erre a tárgyalásra, hogy a te véleményedet ne kérdezzem meg előbb. Igaz, Nagy Imre is megkért, hogy mielőtt Tökölre megyek, veled is beszéljek. Fontosnak tartja, hogy a szovjet parancsnoksággal történő megegyezés a corvinisták jóváhagyásával történjen.”⁴³⁶

Finálé: a haza sorsáról a végső szót a Corvin köz vezére hivatott kimondani. Ezzel véget ért az utolsó Maléter-legenda, amely legalább annyira Pongrácz Gergely legendája is.

Csiba százados, tizenkét év elteltével, így summázta nemcsak a maga, Maléter, a Kilián, hanem az egész honvédség krédóját: „A hivatalos, katonai laktanya (középső) részt csakis Maléter meg én képviseltük és senki más. Mi pedig mindig a hivatalos, később a felkelők többsége által is elismert Nagy Imre-kormány hivatalos vonalát követtük. Mi pedig, mint kötelességtudó hivatásos katonák, a lehetőségeinkhez képest mindig a kormánynak a hivatalos utasításait hajtottuk végre. Mi, a felkelőkkel ellentétben, felelősek voltunk ezen kormánynak a tetteinkért.”⁴³⁷

Pongrácz Maléter-legendája – a sértettségen, hiúságon, politikai-világnézeti ellentéteken túl – ebből a valóságos ellentmondásból táplálkozott.

A rádió csak október 24-én reggel 9 órakor közölte: „Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett… A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában. A kormány felhívja a főváros lakosságát, hogy viselkedjék nyugodtan, ítélje el az ellenforradalmi bandák véres garázdálkodását, s támogassa a rendet fenntartó magyar és szovjet csapatokat.”⁴³⁸ A vezetés olyan volt, mint az akaratgyenge ember, akinek ha kellemetlen mondandója van, húzza-halogatja annak közlését. A harckocsik akkor már órák óta a főváros utcáin dübörögtek, több helyütt harcba keveredtek a felkelőkkel.

Mikojan és Szuszlov első jelentésükben megnyugtatták a Kremlt: a magyar pártvezetés egységes. „Arra a kérdésünkre, közölhetjük-e a mi Központi Bizottságunkkal, hogy a magyar elvtársak urai a helyzetnek, és biztosak abban, hogy megbirkóznak vele, igenlően válaszoltak.”⁴³⁹ Feltűnő, hogy Mikojan és Szuszlov első jelentésében nincs szó fasisztákról, ellenforradalomról; „provokátorokról”, „zavargásokról”, „gyanús elemekről”, „rendbontásról” beszéltek.

A kedvező kép másnapra megváltozott: „Dél felé ismét feszültté vált a helyzet Budapesten.” Beszámoltak a pártközpontnál lezajlott összecsapásról: „Mindez akkor történt, amikor mi a magyar elvtársakkal a pártközpontban üléseztünk… Odabent hullani kezdett a vakolat, ami a magyar vezető pártfunkcionáriusok körében pánikot keltett.”⁴⁴⁰ Hegedüs András: „Alig egy méterrel a fejünk fölött – sok vakolatot verve le – az ülésterembe egy sorozat géppuskalövés fúródott. Önkéntelenül Mikojanra néztem. A szeme sem rebbent meg.”⁴⁴¹

Ságvári Ágnes szerint a tárgyalások során Mikojan a politikai, Szuszlov a katonai megoldást pártolta. Ezt sem a KV-jegyzőkönyvek, sem a Kremlnek küldött jelentések nem igazolják, de vannak jelek, melyek alátámasztják. Mikojan a hruscsovi reformok, a Sztálin elleni támadás élharcosa volt, Szuszlov viszont – bár nem vett részt az 1957-es „Molotov-puccsban” –, a Kreml szürke eminenciásaként és főideológusaként évtizedekig a dogmatikus, merev irányvonal prominense. Apró Antal 1957 áprilisában így számolt be szovjetunióbeli útjukról az Ideiglenes Központi Bizottságnak: „Elég sokat szorult a magyar kérdés ilyen alkalmazásáért Mikojan elvtárs. Hruscsov elvtárs többször odaszólt neki: elküldtünk, hogy rendet csinálj és ellenforradalmat csináltál, helytelenül dolgoztál.”⁴⁴² Marosán György: „Még érdekesebb volt az, amit Hruscsov Mikojanról mondott, aki kijelentette, hogy agyonlövi magát, ha újabb katasztrófára kerül sor.”⁴⁴³ Tény, hogy november 4-e után Mikojant nem küldték Magyarországra, Szuszlovot viszont igen. És ma már tudjuk, hogy az SZKP Elnökségében Mikojan volt az egyetlen, aki mindkét intervenció ellen szót emelt.

A közhiedelem szerint mindent, ami Budapesten történt, a Kremlben határoztak el. A dokumentumok nem ezt igazolják. Láttuk, hogy Gerő Hruscsov határozott követelése ellenére gyökeresen átalakította a vezetést. Úgy tűnik, Gerő felmentését is a magyarok szorgalmazták, Mikojanék csak rábólintottak. Ugyanaznap jelentették a Kremlnek: „Megdöbbentő, hogy [Nagy Imre rádióbeszédében] nem az hangzott el, amit a Politikai Bizottság ülésén – a mi jelenlétünkben – elhatároztak, hanem éppen az ellenkezője, nevezetesen: »A magyar kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról.«”⁴⁴⁴ Másnap felelősségre vonták a miniszterelnököt, aki közölte, hogy a PB-ülés után még egyszer összeültek beszédtervezetének megvitatására, s a munkástömegek, sőt, sok pártszervezet részéről olyan erős volt a nyomás, hogy „kénytelenek voltak belemenni ebbe a – véleményük szerint enyhe, nem kategorikus – megfogalmazásba. Gerő hozzátette, hogy ő eleinte ellene volt, ingadozott, de végül nem látott más kiutat a helyzetből és beleegyezett. Mi azt mondtuk, hogy ezt a legdurvább hibának tartjuk.”⁴⁴⁵ Már az október 24-i Nagy Imre-beszéd fogalmazványában volt egy mondat, ami nem hangzott el a Rádióban. „Biztosítjuk, hogy amennyiben a törvényes rend teljesen helyreállt Budapesten, a szovjet csapatok kivonulnak Budapest területéről.”⁴⁴⁶ Másnapra a magyar vezetés túltette magát az évtizedes beidegződésen; rádöbbent, hogy erről a kérdésről nem lehet nem beszélni.

Az emisszáriusok nem titkolták bizalmatlanságukat. „A tegnapi napig az a meggyőződésünk alakult ki, hogy mivel [a magyar vezetők] félnek bizonyos lépések megtételétől, emiatt kész tények elé fogunk kerülni… Ma a kormányátalakításról nem a vezetéstől szereztünk tudomást, és úgy látszik, azt akarják, hogy csak a végleges döntés után értesítsenek róla bennünket, amikor a döntést már nyilvánosságra hozták.”⁴⁴⁷

Figyelmeztették Nagy Imrét, hogy „a burzsoá demokraták bevonásának útja síkos út, óvatosnak kell lenniük, különben elcsúszhatnak, és elveszíthetik a tömegek tiszteletét.” Megkérdezték a miniszterelnököt, „terveznek-e változtatásokat a KV és a Politikai Bizottság összetételében, Nagy elvtárs azt felelte, hogy egyelőre semmiféle ilyen elgondolásról nincs szó”⁴⁴⁸. Ennek ellenére létrehozták a hattagú direktóriumot, amiről ugyancsak utólag tájékoztatták a szovjeteket. Az emisszáriusok határozottan követelték a szigorú kijárási tilalmat, „nemcsak éjszaka, hanem nappal is”; Nagy Imre ezt sem teljesítette. Mikojanék következtetése: „Figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben. A magunk részéről figyelmeztettük őket, hogy semmiféle további engedményt nem lehet tenni, ellenkező esetben az a hatalom bukásához fog vezetni.”⁴⁴⁹

A felkelésről a szovjet vezetőknek sem volt valós képük. Október 26-án ismét azt jelentették, hogy „az ellenség katonai ellenállását sikerült felszámolni. A csapatoknak nincsenek közvetlen hadműveleti célpontjaik: csak kisebb elszórt összetűzések, a tetőkről leadott ritka lövések fordulnak elő a város különböző pontjain… A házakban megbújó ellenforradalmi banditák elfogásával és a lakosság lefegyverezésével kapcsolatos tevékenység a helyi szervek dolga, nem a csapatoké, amelyek ebben legfeljebb segítséget nyújthatnak.”⁴⁵⁰

Beszámoltak arról is, hogy „ma végigjártuk a város központi kerületeit, elbeszélgettünk a szovjet hadsereg katonáival és tisztjeivel. A csapatok mintaszerű magatartást tanúsítanak. A hangulat jó, a szervezettség szintén.”⁴⁵¹

Egyetlen magyar vezető sem vélte szükségesnek, hogy kimozduljon a pártközpontból, a Honvédelmi Minisztériumból, s felkeresse a harcok színhelyét, honvédalakulatokat. Mikojan jelentése a csapatok hangulatáról viszont megkérdőjelezhető. A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának összesítése szerint 1956-ban 669 halottjuk és 1540 sebesültjük volt. Ez jelentős veszteség ahhoz képest, hogy a csapatokat csak flottademonstrációra készítették fel. A harckocsikban bennégett, gyerek nagyságúra zsugorodott holttestek látványa borzalmas volt az utca számára is, hát még saját bajtársaiknak. Amikor kivonultak Budapestről, halottaikat teherautókra hányva vitték magukkal; a hullahalmokat kötéllel kötötték át, nehogy a holttestek leessenek. Az alakulatokat, feltehetőleg azért, hogy ne „fertőződjenek meg” a magyar csapatoktól, nem laktanyákban szállásolták el; a nyílt utcán, tereken, harckocsikban, teherautókon aludtak. Az utánpótlás akadozott, előfordult, hogy a katonák marharépát ástak ki a kültelki földeken, mert nem volt mit enniük.

A hadművelettel párhuzamosan beindult a propagandagépezet is. A Szovjetunióban a sajtó – részben Hruscsov intenciójának megfelelően, hogy várják ki, mivé fajul a dolog, részben híven a Kreml régi gyakorlatához, hogy amiről nem beszélnek, az nincs – alig foglalkozott a magyar eseményekkel, s ha igen, csak röviden, eldugva az újságok hátsó oldalain. A sort természetesen a Pravda nyitotta meg. Október 25-i számában jelent meg az első hír a magyar felkelésről. „Tegnap késő este reakciós földalatti szervezetek megkíséreltek Budapesten ellenforradalmi összeesküvést kirobbantani a néphatalom ellen.”⁴⁵² A hangnem végig ez volt: a felkelőket „banditáknak”, „ellenforradalmár összeesküvőknek”, „fasiszta elemeknek” nevezték, állandóan hangsúlyozva, hogy régóta tervezett és szervezett akcióról van szó, melynek hátterében az imperialista hatalmak állnak. De semmi baj: már a 25-i számból megtudhatták az olvasók, hogy 24-én estére „az ellenséges kalandot felszámolták. Budapesten helyreállt a rend.”⁴⁵³ Majd másnap: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának parancsára a magyar hadsereg, a belbiztonsági alakulatok és a felfegyverzett munkásegységek a szovjet egységek segítségével 25-re virradó éjszaka leverték az ellenforradalmi puccsot.”⁴⁵⁴

A Szovjetunióval ellentétben a keletnémet és a csehszlovák sajtó teljes gőzre kapcsolt: a két állam vezetői nemcsak bigottabbak voltak Hruscsovnál, de tartottak attól, hogy a magyar események országukra is kihatnak. A csehszlovákok október 26-án az intervencióban való részvételt is felajánlották. A Rudé Pravo minden számában három-négy cikkben foglalkozott a magyar eseményekkel, s a keletnémet testvérlap, a Neues Deutschland sem maradt el mögötte. A hangnem a Pravdáé: „Október 23-án és 24-én a külföldi imperialisták magyar ellenforradalmi elemek támogatásával fegyveres puccsot akartak végrehajtani a szocialista néphatalom ellen. Az ellenforradalmárokat a dolgozó nép és néphadsereg rövid időn belül leverte.”⁴⁵⁵ Mindkét országban munkahelyi gyűlések százait tartották, melyeknek csak egyik célja volt a „magyar ellenforradalom” elítélése. A másik: „Országunk dolgozó népe kijelenti: egységesek vagyunk a párt és a kormány vezetésével.”⁴⁵⁶ A keletnémet pártvezetők személyesen is részt vettek egész sor gyűlésen. A Neues Deutschland első oldalas, nagy cikkében Walter Ulbricht kijelentette: „teljesen egyetért [az előtte felszólaló] szerszámkészítő véleményével…, aki kifejtette, hogy a magyarországi reakciós erők támadását csírájában el kellett volna fojtani. A magyar eseményekből le kell vonni a tanulságot…, hogy a dolgozóknak és államhatalmuknak éberebbnek kell lenniük.”⁴⁵⁷

Hasonló volt a román sajtó is. „1956. október 23-át követően az Előre szerkesztőségében csak arra volt jogunk, hogy az Agerpress egyoldalú tájékoztatását közöljük – emlékezett a lap főszerkesztője. – A román hírügynökség kizárólag arról adott jelentéseket, miszerint a nemzetközi imperializmus ellenforradalmat robbantott ki Magyarországon, hogy rést üssön a szocialista tábor falán. Az egész román sajtó az Agerpress rémtörténeteit közölte.”⁴⁵⁸

A lengyel és a jugoszláv sajtó rokonszenvezett a magyarországi eseményekkel. A Trybuna Ludu október 26-án kijelentette, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt szolidáris a magyar nép „jogos kívánságaival”, bár a felkelőket „ellenforradalmi elemeknek”⁴⁵⁹ nevezte. Két nappal később azt írta: „A magyarországi események minden becsületes lengyel lelkiismeretét megrázzák”, s figyelmeztetett, hogy a felkelés okát nem szabad olyan „leegyszerűsítő magyarázatokra visszavezetni, mint a »külföldi kémszervezetek tevékenysége« vagy unos-untalan az ellenforradalmat keresni.”⁴⁶⁰ A Pro postu a magyar forradalmat „az egész világ munkássága ügyének” nevezte s leszögezte: „a magyar tragédia legfőbb okozói a sztálinisták voltak.”⁴⁶¹

A két nagy nyugati kommunista párt közül a franciák egyértelműen a Kremlt követték. Az olaszok kissé haboztak, de aztán ők is átvették a Pravda hangját: „Ez a népellenes kaland az imperialista hatalmak hosszú felforgató munkájának eredménye, akik nem tágítottak attól a bűnös szándéktól, hogy tönkretegyék a népi demokratikus államot annak érdekében, hogy visszaállítsák a kapitalista rendet.”⁴⁶²

Október 28-a fordulópont volt 1956 történetében. Ahogy a Szabad Nép vezércikke fogalmazott: „Hajnalodik magyar hazánk felett.”⁴⁶³

A rádióban reggel 6 órakor a Katonai Parancsnokság – nem tudni, mit rejt az elnevezés – közölte, hogy „a fegyveres ellenállók és a hadsereg megbízottai között az ellenállók kérelmére tárgyalások kezdődtek”.⁴⁶⁴ 13 óra 20 perckor hangzott el Nagy Imre tűzszüneti felhívása, 15 óra 03 perckor a honvédelmi és a belügyminiszter tűzszüneti parancsa. 17 óra 25 perckor a miniszterelnök szólt az országhoz. Utána a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének közleménye következett: a KV helyesli a kormánynyilatkozatot, s a rendkívüli helyzetre való tekintettel hattagú pártelnökségnek adja át a teljhatalmat.

Nagy Imre rádiószózata patetikusan kezdődött, akárcsak a máskor oly száraz szavú pártlap vezércikke: „Ezeresztendős történelmünk során a sors nem fukarkodott népünket és nemzetünket sújtó csapásokban, de ilyen megrázkódtatást hazánk talán még sohasem élt át.” Ezután következett, amire az ország napok óta várt: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, melyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna… Ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé olvasztó nemzeti demokratikus mozgalom.”⁴⁶⁵ A kormány magáévá tette az egyetemisták október 22-én este fogalmazott pontjait, az utca követeléseit. Bejelentette a tűzszünetet, az ÁVH feloszlatását, új karhatalom alakítását „a honvédség és a rendőrség alakulataiból”, az amnesztiát a harcokban részt vevőknek, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. Közölte, hogy megállapodtak a szovjet kormánnyal: a szovjet csapatokat kivonják Budapestről, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet haderő távozásáról Magyarországról.

A fordulat egyértelmű és alapvető; 1956 valamennyi történetírója egyetértett abban, hogy ezen a napon adta meg a magyar és a szovjet pártvezetés a zöld utat az addig csak Donáth Ferenc és Losonczy Géza által képviselt koncepciónak és politikának.

A fennmaradt, október 27–28-ra datált politikai bizottsági jegyzőkönyv ellentmondani látszik ennek. A jegyzőkönyv rejtélyei s azok megfejtési kísérletei alighanem többet mondanak el 1956 döntési mechanizmusairól, mint bármely más dokumentum.

Október 23-tól a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság szinte folyamatosan ülésezett; a PB és a KV tagjai 28-ig nem hagyták el a pártközpontot, ott aludtak, fotelekben, a padlóra fektetett, párnázott ajtókon, ott főztek számukra, az apparátusnak, az őrségnek. Információik jórészt a pártügyelet jelentéseire korlátozódtak – már aki hozzájutott ezekhez.

Az ülésekről két gyorsírónő készített jegyzőkönyvet. A gyorsírófüzeteket november 1-jén a pártközpont liftaknájába rejtették, hogy ne kerüljenek a felkelők kezére, majd november 7-e után elővették. A gyakorlatlanabb gyorsíró, Ságvári Ágnes, aki a Központi Vezetőség irodájának vezetője lett, áttetette gépírásba, s a Párttörténeti Intézetben helyezte el. Évek múlva, amikor az intézet igazgatóhelyettese lett, kereste a jegyzőkönyveket, de nem találta; bizonnyal a belügyi szervek vitték el, a Nagy Imre-per előkészítése során. A nyomozati és a peranyagból azonban csak két ülés, a KV október 26-i és a PB október 27–28-ra datált jegyzőkönyve került elő. A többi sorsáról nem tudunk. A gyakorlatlan gyorsíró által lejegyzett jegyzőkönyvek nem pontosak, hézagosak, olykor érthetetlenek, általában csak a lényegre következtethetünk belőlük, nem a felszólalások pontos szövegére. Ságvári Ágnes ezért a jegyzőkönyvek legépelésekor sok helyütt belejavított a szövegbe.

Az október 27–28-ra keltezett ülésen a Politikai Bizottság 13 tagja és póttagja közül tizenegyen szólaltak fel. Felszólalt Mikojan is; nem állapítható meg, hogy Szuszlov jelen volt-e. A gyorsírásos jegyzőkönyveken nincs dátum, a keltezést Ságvári két hét múlva, a gépeléskor írta rá.

A döntő kérdésről az elnöklő Kádár már bevezetőjében más álláspontot fogalmazott meg, mint Nagy Imre a kormánynyilatkozatban: „A megmozdulást csak így forradalomnak nevezni nem szabad, mert ez azt jelenti, hogy mindenki, aki ellenünk van, forradalmár, és mi ellenforradalmárok vagyunk.”⁴⁶⁶ Hegedüs András: „Nem szabad bizonytalanságot hagyni az iránt, hogy a harc [a kormányerők harca a felkelők ellen] alapjában véve igazságos harc.”

Más vélemény fogalmazódott meg a tűzszünetről, az amnesztiáról, a karhatalomról is. Mikojan: „Hogy a kormány és a fegyveres felkelők leálljanak tárgyalni egymással, az nem szerencsés dolog. A törvényes kormány nem tárgyalhat a felkelőkkel…, feltételeket a kormánnyal szemben az ifjúság nem támaszthat.” Kádár: „Az államvédelmi csapatok katonaruhába öltözött munkások. A mi szavazatunkra indultak harcba, lemosták a gyalázatukat, azokat mi nem dobhatjuk oda az ellenforradalomnak.” Hegedüs: „Nem lenne erkölcsös dolog, hogy mi őket vetettük a harcba és utána cserbenhagyjuk.” Gerő: „Amnesztiát lehet adni, de a következő lépés, hogy követelik bírói úton felelősségre vonásukat azoknak, akik ellenálltak [nekik].” Hegedüs: „Tűzszünet mellett vagyok, de semmiképpen nem a banditák, fosztogatók részére.” Mikojan arra a veszélyre figyelmeztetett, hogy a honvédség csatlakozik a felkelőkhöz, s harcba keveredik a szovjet csapatokkal. Hegedüs summázta a vészterhes jövőt: „Ha az egységeknél [?] tovább megyünk, akkor két út lehetséges: vagy burzsoá restauráció több párttal, vagy fasiszta formában. Vagy nagyon erős szovjet megszállás, ami a szovjet kormánynak és nekünk is nagyon nehéz.”

Mikojannak csak Gerőre és Hegedüsre volt jó szava: „Mi bizalommal vagyunk Gerő elvtárs iránt”; „Hegedüs elvtársnak… van befolyása a pártban… A múltja is jó. Maradjon, hasznos lesz.” Bírálni egyedül Nagy Imrét bírálta: „Mi tiszteljük Nagy elvtársat, őszinte ember, de néha nagyon könnyen kerül mások befolyása alá.” Feltehetően mást is mondott, mert a miniszterelnök így vágott vissza: „Mikojan elvtárs felém fordult és azt mondta, hogy szilárdabban kell állni. Én ott nem fogok szilárdan állni, ahol a párt érdekei továbbmenést követelnek.”

Igazi vita azonban nem ezekről a sorsdöntő kérdésekről volt, hanem Hegedüs elnökségi tagságáról; az ülés egyharmada erről szólt. Ez érthetetlen, mert a Központi Vezetőség október 26-i jegyzőkönyve szerint Hegedüst Gerővel együtt kihagyták a 28-án elnökséggé átkeresztelt direktóriumból. Erre nincs magyarázat.

A támadást Szántó Zoltán kezdte: „Ne terheljük [a direktóriumot] Hegedüs elvtárssal sem, mert még mindig rabja a régi módszereknek.” Nagy Imre: „Hegedüs elvtársnak igen komoly része van abban, hogy a vezetőségen belül ilyen komoly ingadozások vannak.” Köböl József csatlakozott hozzájuk, Kádár és Gerő Hegedüs mellett foglalt állást. Mikojan, mint szokásosan, ravasz és taktikus volt: „Legjobb, ha nem változtatjuk az összetételt. Ha változtatjuk, akkor nem lesz vége.” Szavazás: Hegedüs ellen 4, mellette 6.

Szántó ismét támadott: „Hegedüs elvtárs politikai felfogása, munkamódszere – olyan atmoszférában nevelkedett, hogy nem tud megszabadulni tőle.” Kádár retirált: „Rendkívül fontosnak tartom az egységet… Visszavonom a javaslatomat, maradjon ki.” Ugyanakkor: „Létre kell hozni egy végrehajtó apparátust, és abban dolgozzon Hegedüs elvtárs. Én a vezetést rábíznám.” Losonczy: „Ellentmondás van Kádár elvtárs javaslatában. Ha a bizottság többségének álláspontjával nem fog egyetérteni, akkor hogy lehet javasolni a Végrehajtó Bizottság élére?” Hegedüs: „Én a Politikai Bizottságban elég következetesen harcoltam. Én az utolsó napokban nem képviseltem szektás vonalat… Csak egy esetben tudom vállalni a Végrehajtó Bizottság vezetését, ha nem csúszik tovább a helyzet.” Gerő ugyanúgy érvelt, mint két nappal azelőtt, amikor nem fogadta el a direktóriumi tagságot: „Nem tudja Hegedüs elvtárs ellátni, mert minden hiba a végrehajtásnál lesz, minden az ő hátán csattan.” Ismét szavaztak: „Határozat: Kimarad az elnökségből. Marad a végrehajtó apparátusban.” Döntöttek, hogy az elnökség vezetője Kádár János, tagjai Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán. (Még mindig: egy király, egy paraszt.) Gerő nem hagyta magát: „Kérek jogot, hogy a KV-ülésen képviselhessem Hegedüs elvtárs bizottságban való részvételi jogát.” Mikojan: „Ha újra szól, újból kezdődik a vita.” Gerő: „Ha az apparátus vezetője, akkor tagja kell hogy legyen.” Mikojan: „Politikai bizottsági tag marad.” Gerőé az utolsó szó: „Papíron marad, a valóságban nem, mert döntési joga nincs.”

A direktóriumot, mint a párt legfelsőbb szervét, Marosán György javasolta létrehozni a 26-i Központi Vezetőségi ülésen: akkor már látszott, hogy nemcsak a KV, a PB is cselekvésképtelen. Létre is hozták, de csak papíron, ami abból is látszik, hogy 27–28-án ismét a PB ült össze döntéshozatalra. Az elnökség szerepének megerősítését Kádár szerint az éjszaka folyamán [továbbiakban a kiemelések tőlem, a dátumoknak fontosságuk van – Gy. L.] a szovjet vezetők szorgalmazták. „A mi harcunk egyik legnagyobb hátránya, hogy nem vagyunk egységesek, még a Politikai Bizottságban sem. Ezzel tönkremegyünk, mert belül harc folyik, és az ellenség támad.” Nagy Imre akkor már a direktóriumot is, a párt egész politikáját támadta: „Ilyen tragikus helyzetben, hogy ma a kérdésekben véletlenek vannak, az, hogy a kérdések véletlenül merülnek fel, az éppen a pártvezetés csődje… Tegnap felvetettem, lehetetlen tűrni ezt a vezetést tovább. A direktórium módszere, tehetetlensége ellen szólalok fel. Amikor ilyen a helyzet, akkor harmad-, negyed-, ötödrangú kérdésekkel foglalkozik, s nem azzal, amivel kell.”

A miniszterelnök ekkor már az egész politika megváltoztatását követelte: „Két lehetőség van: 1. Ha mi a széles alapokon nyugvó mozgalmat ellenforradalomnak értékeljük, mint ahogy először annak értékeltük, akkor nem marad más lehetőség, mint az az út, hogy fegyverek, tankok és tüzérség segítségével verjük le. Ez a tragédia. Most már látjuk, hogy ez az út nem a mi utunk… A nagy, hatalmas népi erőknek, melyek mozgásban vannak, az élére kell állni. Ezt azonban csak úgy lehet, ha úgy értékeljük az eseményeket, mint mi. Tűzszünet a lehető leggyorsabban… Szovjet csapatokat a tűzharcból ki kell vonni… Amnesztia feltétlenül helyes.” Szántó Zoltán: „Nem mehetünk tovább azon az úton, hogy a munkásokra tüzeljünk géppuskából és ágyúkból. Mi politikailag és morálisan is egyre jobban izoláljuk a pártot azoktól a tömegektől, akik szimpatizáltak velünk és követtek minket. Az a tény, hogy a szovjet elvtársak vállalkoztak erre a számukra is igen kényes és kínos szerepre, ez súlyosan hat ki negatív irányban.”

A jegyzőkönyv szerint az október 27–28-ra datált ülésen csak Köböl és a későn érkező Losonczy támogatta őket. Kádár, aki ugyancsak sokban átértékelte korábbi álláspontját, integráló szerepet igyekezett betölteni az áhított, ám megvalósíthatatlan egység érdekében.

Lehetséges, hogy a jegyzőkönyvezett ülés 27-én volt, s ezt követte egy másik PB- (vagy elnökségi) ülés, melynek jegyzőkönyvét nem ismerjük? Egyedül ez lenne logikus, ez adna magyarázatot a Nagy Imre-beszéd és a jegyzőkönyv közötti alapvető eltérésekre: a magyar és a szovjet vezetés egy nap alatt megváltoztatta a véleményét, ami azokban a zűrzavaros napokban mindennapos volt.

Az ülést csak reggel tarthatták; Kádár a bevezetőjében azt mondta: „Éjszaka elmondtam a szovjet elvtársaknak a véleményemet.” A rádióközlemény szerint 28-án délelőtt a Központi Vezetőség ülésezett, de ez nem sokat jelent, a formaságokkal azokban a napokban mit sem törődtek. A szemtanúk emlékezései ellentmondásosak. Marosán György: „Október 28-án a Parlamentből átmentem a pártközpontba… Az épületben a felbomlás, a szétzüllés jelei. Nemsokára összeül a KB, PB-ülést már nem is tartanak.”⁴⁶⁷ Ezután beszámol – az október 26-i ülésről. Vas Zoltán szerint 28-án délelőtt a KV ülésezett, és Nagy Imre ellen fordult, aki a szovjet vezetőktől kért és kapott támogatást – de emlékezése oly zavaros, ellentmondásos, hogy forrásként nem használható. A jegyzőkönyvvezető, Ságvári Ágnes könyvében nem is említi a 28-i ülést. Az egykori Párttörténeti Intézetben lévő emlékezésében eléggé pontosan leírja a 28-i tanácskozást – ám 26-ra datálja. A rendőrségen tett tanúvallomásában a PB-ülés és a kormánynyilatkozat közötti lényeges eltérésekre hívta fel a figyelmet. Földes László: „28-ára összehívták a KV-t… Az ülést egyébként kapitulációs ülésnek neveztem. Az első felszólaló Lukács György volt. Rendkívül drámai hangon beszélt azokról, akiknek magyar vértől véres a kezük és ránk [a stábra] mutogatott.”⁴⁶⁸ Köböl József emlékezése szerint a direktórium 28-án hajnalban ülésezett, utána Kádár tájékoztatta a KV tagjait a felkelés értékelésének megváltoztatásáról. Nyers Rezső: „Az eseménysorozatnak a vége maradt meg élesen a fejemben: október 28. Ismét összeült az egész Központi Vezetőség. Felmerült, hogy elismerjük-e a nép megmozdulásának a felkelést? Elismerjük-e jogos népfelkelésnek és a népharag megnyilvánulásának vagy ellenforradalomnak minősítjük? Nem volt megegyezés… És aztán szétszéledt a Központi Vezetőség, ez volt az utolsó ülése. Vége.”⁴⁶⁹

Nem zárhatjuk ki, hogy a KV 28-án, a jegyzőkönyvezett ülés után valóban értekezett, ám Nagy Imre ezen nem lehetett jelen, a beszédét fogalmazta, tehát a döntés már megszületett.

A koronatanú Hegedüs András: „Így következett be október 28-a. Éreztük, hogy valami érlelődik, valami készül. A PB a reggeli órákban ülésezett Nagy Imre nélkül, akiről úgy tudjuk, hogy a szovjet nagykövetségen Mikojannal és Szuszlovval tárgyal; úgy 11 óra tájban érkezett és közölte, hogy az SZKP elnöksége a vezetés teljes átalakítását és mindazok kihagyását javasolja, akik diszkreditálták magukat… Először Nagy Imre, majd Jurij Andropov is felvetette, hogy az adott helyzetben az lenne a legokosabb, ha Gerővel, Pirossal és Batával egy időre a Szovjetunióba távoznánk. Ezt én őszinte örömmel fogadtam… A javaslatot Gerő is helyesnek tartotta. Az ő helyzete éppen úgy kilátástalan volt, mint az enyém… A javaslat a déli órákban hangzott el.”⁴⁷⁰

A mozaikkockák összeállnak: 28-án Nagy Imre és a szovjet pártvezetők átértékelték a helyzetet, Gerőt és Hegedüst eltávolították, a miniszterelnök megfogalmazta szózatát. A jegyzőkönyvezett ülés nem 28-án volt: Nagy Imre is, Mikojan is részt vett a PB-n, tehát nem lehettek a szovjet követségen. A tanácskozáson Gerő és Hegedüs nem bukott politikusként, hanem igen aktívan és agresszívan szerepelt. Helyzetük egyáltalán nem volt kilátástalan. Mindketten a Politikai Bizottság tagjai voltak, Hegedüs a pártapparátus vezetője.

Más adatok is arra utalnak, hogy a döntés nem 28-án, hanem 27-én született. Nagy Imre a kihallgatásai során makacsul kitartott amellett, hogy a Politikai Bizottság október 27-én értékelte át a felkelést. Jánosi Ferenc: „Október 27-én Nagy Imre és Szántó Zoltán közölték a Rádiószobában, hogy a pártvezetésnek megvan a döntése.”⁴⁷¹ Kádárt és Münnichet sikerült maguk mellé állítaniuk. Nagy Imre éjjel a beszédén dolgozott. Losonczy Géza: „Szombaton este elnökségi ülésen az volt a határozat, hogy semmiképpen nem tüzet nyitni, támadást nem indítani. Csapatokat nem bevetni.”⁴⁷² Gimes Miklós szerint október 27-én 20 óra tájban telefonált a pártközpontból a főkapitányságra Jánosi Ferenc, s közölte a miniszterelnök ott tartózkodó híveivel, hogy Nagy Imre megváltoztatta álláspontját a felkelésről; egyben kérte Gimest, dolgozzanak a miniszterelnök másnapi beszédén. 28-án reggel a pártközpontba vitték a miniszterelnök számos közeli hívét: Losonczyt, Donáthot, Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst, Szilágyi Józsefet, Fazekas Györgyöt, Széll Jenőt, Lőcsei Pált, Oszkó Gyulát, Déry Tibort. A miniszterelnök beszédén 11 órától 16 óráig Losonczy, Donáth, Haraszti, Gimes, Szántó, Déry dolgozott.

Déry Tibor: „Harasztival együtt vissza az emeletre, N[agy] I[mre] valahol beszédét fogalmazza, Haraszti bemegy hozzá, Jánosi is, egyedül maradok, folyosón várok, nem akarok bemenni, ha N I nem hív. Végül mégis bevisznek, azt hiszem, Gimes, N I-t kihívták, Szuszlov, Szepilov [!] van itt, asztal körül Gimes, Fazekas, Losonczy, Lőcsei (?), elolvassák, ami eddig készült, stilizálunk. Közben N I visszajön, elolvassa, amit hozzáírtunk. »Ez nem megy így, csak azt érik el, hogy kimegyek és újraírom az egészet.« Harc mondatról mondatra pártstílus stb. ellen, végül is elvesztem a türelmemet, kimegyek… Egy alkalommal a KV előszobájában találkozunk az éppen kijövő N I-vel, mellette Jánosival, veszekednek, Ján kimegy s becsapja az ajtót. N I: eridj a fenébe! Jóval később Gimes kijön: a beszéd jó lesz! De még az ut[olsó] pillanatban le kellett alkudni egy-egy rossz, időszerűtlen mondatot.”⁴⁷³

Erdei Ferenctől tudjuk, hogy a Minisztertanácsot délután két órára hívták össze: a miniszterelnökre több órát várakoztak. Nagy Imre: „A meghatódottságtól elfogultan, néha elérzékenyülve olvastam fel a szöveget, amit a Minisztertanács egyhangúan jóváhagyott.”⁴⁷⁴ Nemcsak a Rádióközleményből tudjuk, hogy a beszédet a pártvezetés – az elnökség – is olvasta és jóváhagyta.

Most már egyértelműnek tűnik: a jegyzőkönyv 27-én reggel készült, majd este, egy másik ülésen született a sorsdöntő fordulat.

Csakhogy van a jegyzőkönyvnek két passzusa, mely azt bizonyítja, hogy az ülés mégis 28-án reggel volt. Az egyik a Corvin köz megtámadásának terve, melyről Nagy Imre szólt elítélően a tanácskozáson. Erről viszont tudjuk, hogy 28-án hajnalra tervezték; Nagy Imre 28-án leállította, hivatkozva az előző esti párthatározatra: a honvédség nem támad a felkelők ellen. A jegyzőkönyvben Nagy Imre: „Ma reggel 6 órakor el akarták kezdeni a hadműveletet.”

Szóba került az ülésen az is, hogy az éjszaka a SZOT vezetői tárgyaltak a felkelőkkel. A tárgyalásról nem tudunk; arról igen, hogy éjjel Kádár is tárgyalt a szakszervezetekkel. Vajon ugyanarról a tárgyalásról volt szó? A Népszava október 28-án reggel közölte a SZOT, az Egyetemi Forradalmi Diákszövetség és az Írószövetség közös felhívását, mely abban radikálisabb a kormánynyilatkozatnál, hogy a felelősök megállapítását is követelte. (Ettől félt a jó szimatú Gerő napok óta.) Mindkét tény perdöntő: a jegyzőkönyv mégis október 28-án reggel született.

A SZOT-felhívás oldja meg a rejtélyt. A fennmaradt jegyzőkönyv valóban az október 27-i és 28-i PB-ülésről készült – ám csupán töredék. Hiányzik a 27-i ülés szövege s a 28-i egy része is: alaposabb vizsgálat alapján megállapítható, hogy Kádár első jegyzőkönyvezett mondata egy másik mondat folytatása. Az ülésen többször szó esett egy deklarációról, melyet nem ismerünk: bizonyára ez a 27-e esti határozat. (Itt utalok a kiemelt dátumokra.) Kádár a bevezetőjében s a többiek a vita során nem Nagy Imrével és a deklarációval polemizáltak, hanem a SZOT-felhívással, melyről az első titkár azt hitte: „egyelőre nem engedtük kimenni”. Ez a magyarázata annak is, hogy a vita inkább formai, mint tartalmi kérdésekkel foglalkozik: azokról már előző este döntöttek.

Ilyen szemmel olvasva a dokumentumot, kiderül, hogy a nem ismert deklaráció mivel foglalkozik: a felkelés átértékelésével, a tűzszünettel, az amnesztiával, az ÁVH-val, a szovjet csapatok kivonásával – mindazzal, amiről a Nagy Imre-nyilatkozat is szól. A direktórium összetételéről viszont 28-án döntöttek.

A jegyzőkönyv töredékességének magyarázata nyilvánvaló: a Nagy Imre-pert előkészítő belügyi szerveknek nem volt érdekük, hogy dokumentálják, a döntő fordulat párthatározat alapján következett be; ezt Nagy Imre partizánakciójának kívánták beállítani, ezért tüntették el a jegyzőkönyv első részét. Bizonyítja ezt a per irattengeréből előbukkanó nyomozati feljegyzés is: „Október 27-én a pártdirektórium úgy dönt, hogy az elmúlt napok eseményeit nem lehet kizárólag ellenforradalomnak tekinteni.”⁴⁷⁵ Egy másik belügyi jelentés idézi az október 27-i ülés határozatát: „Meg kell találni a megfelelő formulát az események jellegének értékeléséhez, a megmozdulást csak ellenforradalomnak nevezni nem szabad.” Idézi Nagy Imre hozzászólását is a vitában: „A kormány feladata a nagy, hatalmas népi erőknek élére állni.”⁴⁷⁶ Egy harmadik belügyi jelentés szerint a Politikai Bizottság október 27-én délelőtt elfogadta Losonczy Géza és Donáth Ferenc lemondását. „Október 27-én az MDP PB-a ülést tart, mely ülésről nem egészen pontos és részletes jegyzőkönyv áll rendelkezésünkre.”⁴⁷⁷

Nyitott marad a kérdés: hogyan térhetett el a kormánynyilatkozat ilyen jelentősen a PB többségének és Mikojannak a véleményétől? Nem lehetséges, hogy Nagy Imre rádiószózatával kész helyzet elé állította a szovjet vezetőket, amint egyszer már panaszolták? (A küldöttek aznapi jelentését nem ismerjük.) Ellentmond ennek, hogy a miniszterelnök bejelentette: a szovjet csapatokat kivonják Budapestről. Ezt a szovjet vezetés jóváhagyása nélkül csak egy nagystílű politikai va banque-játékos tehette volna; Nagy Imre pontosan az ellenkezője volt ennek. A jegyzőkönyvezett ülésen többször szó esett a csapatkivonásról, s Mikojannak egy szava sem volt ellene, noha két nappal azelőtt még a leghatározottabban elutasította. Perdöntőnek látszik az is, hogy 28-án reggel a pártközpontba vitték a miniszterelnök tucatnyi hívét, akik addig egyet nem értésük miatt maradtak távol; erre aligha kerülhetett volna sor, ha előzőleg nem születik döntés a politika alapvető megváltoztatásáról.

Hogy megértsük 1956-ot és döntéseit, tudatosítanunk kell magunkban: a forradalomban minden másképp van, mint a hétköznapokban. Más az események logikája, más szerepe van az időnek, mások a dimenziók: a „józan ész” törvényei nem érvényesülnek. A hétköznapok cammogásában elképzelhetetlen, hogy egy ország vezetői naponta alapvetően változtassák a véleményüket – a forradalom rohanásában ez mindennapos volt. S nemcsak a magyar vezetés esetében; Hruscsov emlékirataiból tudjuk, hogy a szovjet vezetésre is ez volt a jellemző. A jegyzőkönyv alapján nyilvánvaló, hogy a vezetők álláspontja akár óráról órára is változott, a helyzetnek megfelelően. Nem kevésbé fontos eleme 1956 döntési mechanizmusának, hogy lényeges határozatok puszta szóvirágok maradtak, más döntéseket nem a hivatalos testületi üléseken hoztak vagy menetközben egyszerűen megváltoztattak. 27-én este bizonyára született egy elvi határozat a felkelés átértékeléséről, az ebből következő teendőkről – amit aztán a vezetők annyiféleképp értelmeztek, ahányan voltak, ki-ki a maga észjárása, hitvallása szerint. Nagy Imre például már aznap éjjel fogalmazni kezdte a kormánynyilatkozatot, Hegedüs, Gerő még másnap is mondták a magukét. Valószínű, hogy Nagy Imre elvbarátai keserves munkával – öt óráig fogalmaztak egy alig tízperces beszédet! – a miniszterelnök eredeti véleményénél egyértelműbbé, radikálisabbá fogalmazták a kormánynyilatkozatot. Ezt, ahogy múltak a percekké zsugorodó órák, nemcsak Nagy Imre tette a magáévá, nemcsak Kádár fogadta el, aki a reggeli ülésen még máshová tette a hangsúlyokat, hanem az elnökség bigottabb tagjai is.

Nincs válasz Hegedüs emlékezésére. A legkézenfekvőbb az lenne, hogy az egykori miniszterelnök egy napot tévedett: csak 29-én távolították el őket Budapestről; az efféle dátumtévesztés mindennapos a korabeli emlékezésekben. Ám a Magyar Honvéd 1956. november 2-i számában riport jelent meg a Gerő-villáról; a személyzet állította, hogy a bukott első titkár 28-án érkezett haza egy szovjet tankon, összecsomagolt, s családjával együtt távozott. Nem valószínű, hogy néhány nappal az esemény után rosszul emlékeztek a dátumra.

Azt, hogy Gerőéket Moszkvába vigyék, nem dönthette el Nagy Imre, még Mikojan vagy Andropov nagykövet sem – egyedül a Kreml. Délelőtt Mikojan még bizalmáról biztosította őket, este már távozniuk kellett, nemcsak a magyar politika színteréről, az országból is.

A szovjet vezetést egyetlen ok késztethette ilyen gyökeres, azonnali fordulatra: Mikojan félelme, hogy a honvédség harcba keveredhet a szovjet csapatokkal. Az emisszáriusok utolsó (?) jelentésükben bővebben kifejtették ezt: „Van azonban egy nagy veszély: a magyar hadsereg mindeddig várakozó álláspontot foglalt el. A mi katonai tanácsadóink azt mondják, hogy a magyar tisztek és tábornokok viszonya a szovjet tisztekhez az utóbbi időben megromlott, nincs meg az a bizalom, ami korábban megvolt. Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz, s akkor ismét szovjet csapatok hadműveleteire lesz szükség… Amíg a magyar csapatok nem tanúsítanak ellenséges magatartást, a jelenleg itt tartózkodó csapatok elégségesek. Ha a helyzet tovább romlik, akkor persze újból át kell tekinteni ezt a kérdést a maga egészében.”⁴⁷⁸

Vihar előtt

A szovjetek s a Katonai Bizottság meg akarta semmisíteni a felkelők legfontosabb bázisát, a Corvin közt. Ez a történet is ellentmondásos; mást mond Nagy Imre, mást a honvédelmi miniszter, a vezérkari főnök, a hadműveleti csoportfőnök.

A legvalószínűbb változat, hogy eredetileg nehéztüzérséggel akarták szétlőni a Corvint. Kovács István vezérőrnagy jegyzetfüzete szerint azt az utasítást kapta, hogy „ne lőjék [tüzérséggel] a háztömböt. Politikailag nagyon nehéz helyzetet teremtene, Nagy Imre külön kérte, hogy így ne hajtsák végre az akciót, kerüljék el ezt a nagy tömegű szörnyű vérontást, ő nagyon fél a következményektől… lemond… Az új kormány nem tudná megoldani a helyzetet, más módszerekkel kell hatni ezekre a fiatalokra.” Malinyin válasza: „A tüzérségi előkészítést nem kezdik meg külön parancs nélkül… Csináljanak rendet [mármint a kormány], egyébként ő katonai úton fog menni.”⁴⁷⁹

Ezután különböző ötletek kerültek szóba. A csatornákon keresztül hatolnak be a közbe, s felrobbantják a mozi épületét – ám a csatornahálózat tervrajzáról csak annyit sikerült megtudni, hogy valahol a Fővárosi Tanács irattárában van. Helikopterről bombázzák a mozit – ám a légierők parancsnoka közölte, nincs olyan helikopter, mellyel a bombázás pontosságát szavatolni lehet. Végül azt a megoldást dolgozták ki, hogy szovjet harckocsik benyomulnak a három bejáraton, ágyúval és géppuskával tűz alá veszik a felkelők állásait, a magyar honvédalakulatok pedig – a Zrínyi Akadémián állomásozó kecskeméti ezred 300 harcosa – elfoglalják a közt.

A támadásra október 28-án kora hajnalban került volna sor annak ellenére, hogy a támadásra kijelölt magyar főtisztek esztelenségnek tartották az akciót. A felkelők az előreküldött hat harckocsiból négyet kilőttek; a támadás elmaradt. Nagy Imre tudomást szerzett az akcióról, s határozottan megparancsolta a Katonai Bizottság vezetőjének, hogy azt nem szabad végrehajtani. Ekkor már megszületett a Politikai Bizottság döntése az események átértékeléséről.

Volt a Katonai Bizottságnak aznap egy másik terve is: katonai diktatúra létrehozása. „A terv tartalmazta a politikai vezetők elszigetelését is… – írta Földes László. – Az egész Akadémia utcát el akartuk zárni a külvilágtól… Azt reméltük, 48 óra alatt rendet teremtünk.”⁴⁸⁰ Czinege Lajos, a pártközpont adminisztratív osztályvezetője szerint „ezzel a formális hatalomátvétellel lehetett volna megadni a politikai vezetés számára a kibontakozás lehetőségét”.⁴⁸¹ Átmentek a pártközpontba, az ott lévő vezetőkkel ismertették a tervet, akik állítólag egyetértettek, de azt mondták, meg kell beszélni Nagy Imrével, aki alszik. Czinege szerint a miniszterelnök, amikor felébredt, a leghatározottabban ellenezte a tervet. Földes szerint sosem kaptak választ. Ésszel nem lehet követni, hogyan képzelték, hogy megszerzik Nagy Imre és a vezetés támogatását az ő kikapcsolásukat célzó puccshoz. A Katonai Bizottság mindenesetre ezzel befejezte működését.

A vezetés kezdettől arra törekedett, hogy megszűnjön a harc, de mást nem tett ennek érdekében, mint hol fenyegető, hol könyörgő felszólításokat tett közzé. Kővágó alezredes és a Bem laktanya folyamatosan kapcsolatban volt a Széna téri felkelőkkel, Solymosi alezredes pedig, aki 300 katonával és 12 harckocsival a Rádió épületében állomásozott, a VIII. kerületi csoportokkal. Érdekes, hogy a harcok sűrűjében lévő VIII. és IX. kerületi rendőrkapitányságot a tűzszünetig nem foglalták el; a fraternizálás a honvédség, a rendőrség és a felkelők között folyamatos volt.

Az első tárgyalásról a felkelők és a kormányerők között Kopácsi Sándor tudósított. Október 25-én felhívta őt a két Pongrácz testvér és Angyal István, hogy tárgyalni akarnak. Kopácsi jelentette ezt a Katonai Bizottságnak, Földes László utasította, hogy „azonnal kezdd meg a tárgyalást a kormány nevében a felkelők vezetőivel”.⁴⁸² A megbeszélésen részt vett Kovács István és Váradi Gyula vezérőrnagy is. A felkelők leglényegesebb feltétele az volt, hogy a szovjet hadsereg hagyja el az országot; többpártrendszert, szabad választást követeltek. A tárgyalást kénytelenek vagyunk legendának minősíteni; sem a tábornokok, sem Földes, sem a felkelőparancsnokok nem említik. Pongrácz Gergely aznap érkezett a Corvin közbe, Angyal még meg sem alakította csoportját. Kopácsi, mint a főkapitányság ügyeleti naplójából tudjuk, valóban tárgyalt, de nem felkelőparancsnokokkal, hanem egy bölcsészkari küldöttséggel, s nem 25-én, hanem 26-án.

A következő tárgyalásról Pongrácz Gergely tudósít; október 27-én este megkereste őket a kormány nevében Váradi Gyula és még egy vezérőrnagy. A felkelők feltételei a szokásosak voltak: a szovjetek hagyják el az országot, a kormányt nem ismerik el, tartsanak szabad választásokat, oszlassák fel az ÁVH-t. Távoztában Váradi Pongrácz fülébe súgta: „Bajusz, 24 órát tartsatok ki, és győztetek.”⁴⁸³ Ez a tárgyalás is legenda; aznap este a HM a Corvin megtámadásának tervén dolgozott.

Október 28-án reggel a rádió bemondta, hogy a felkelők és a hadsereg között tárgyalások kezdődtek. Ez még nem jelentett semmit; efféle „közlések” szinte óránként elhangzottak. 11 órakor azonban megszakították a műsort, s fontos felhívást közvetítettek „a Kilián György laktanya és a Corvin körletében tartózkodó ellenállóknak”: „Válaszotokat átadtuk a szovjet és a magyar csapatok parancsnokainak. Feltételeiteket elfogadhatatlannak tartják.” A parlamenterek kérték a felkelőket, tegyék le a fegyvert, teljes amnesztiában részesülnek, s az új kormány meg fogja valósítani az egyetemisták pontjai közül „a legfontosabb követeléseket”.⁴⁸⁴

Mint szokásosan, ez a történet is ellentmondásos. Egy orvostanhallgató Corvin közi felkelő állítólag közölte Pongráczékkal: összeköttetései révén kapcsolatba tud lépni a szovjet parancsoksággal, hogy a fegyverszünetről tárgyaljanak. Pongráczék egyetértettek. Az orvostanhallgató és társa el is jutott a parancsnokságra – úgy, hogy egy szovjet járőr elfogta őket. Itt már azt mondották, Iván Kovács László küldte őket: leteszik a fegyvert, ha szabad elvonulást biztosítanak számukra. A szovjetek egyetértettek; az erről szóló ultimátumot egy szovjet ezredes (Pongrácz: „a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok parancsnoka”⁴⁸⁵) és egy magyar százados írta alá. A Corvin parancsnokai összeültek. Pongrácz szerint arra következtettek – többek között a tábornokokkal való tárgyalásból –, hogy „az oroszok Magyarországon nagyobb bajban vannak, mint mi… Éppen ezért azt javasolom, hogy ragaszkodjunk követeléseinkhez.”⁴⁸⁶ Így is történt. Levelükben követelték, hogy december 31-ig a szovjet csapatok hagyják el az országot, tartsanak szabad választásokat; az ÁVH-t oszlassák fel; a kormányt nem ismerik el, a miniszterelnök Veres Péter legyen. A rádióüzenet erre volt a válasz.

A vezetés, a felkelők egyaránt illúzióban éltek. Nagy Imre úgy gondolta, hogy a tűzszünet, a kormányprogram meghirdetésével teljesítette az utca követeléseit, a felkelők leteszik a fegyvert. A fegyveresek pedig úgy, hogy a meghirdetett változások – elsősorban a szovjet csapatok kivonása – egyik óráról a másikra megvalósulnak.

Isten malmai lassabban őröltek. A harcok ugyan elcsitultak, de nem szűntek meg; Budapestnek 28-án 40, 29-én 20 halottja volt.

Maléter október 29-én délelőtt a következő telefonbeszélgetést folytatta a miniszterrel: „Jelentkezem és jelentem, hogy a Sz. FRK [?] történt személyes megbeszélés ellenére a szo. páncélosok változatlanul lövik a laktanyát. Kérem, hogy hasson oda, hogy ez megszűnjön.” Janza: „Nincs módomban a sz. hadvezetés menetét befolyásolni!” Maléter: „Értettem s jelentem, hogy az első sz p. [szovjet páncélost], amelyik a K. [Kilián]… [olvashatatlan szó, talán: hatósugarába] bekerül, katonáim meg fogják semmisíteni!”⁴⁸⁷

Angyal István, Csongovai, Iván Kovács, Pongrácz Ödön 28-án este a Honvédelmi Minisztériumba mentek, hogy tiltakozzanak: a fegyvernyugvás ellenére a szovjetek változatlanul lövik őket. Hidvégi vezérőrnagy arra hivatkozott, hogy nincs felhatalmazása a tárgyalásra, jöjjenek vissza másnap reggel. Iván Kovács szerint a törzstisztek „teljes tájékozatlanságot mutattak a városban történt eseményekről”.⁴⁸⁸ Reggel fogadta őket a miniszter s átkísérte Nagy Imréhez. A tárgyalás rövid volt; Nagy Imre közölte, hogy kevés az ideje. Kérte, tegyék le a fegyvert, legyen rend, hogy megvalósíthassa programját. A parancsnokok viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy előbb teljesítsék követeléseiket, aztán teszik le a fegyvert. A sietős megbeszélésen láthatólag egyik fél sem találta meg a hangot. Ekkor oktatta ki Csongovai a miniszterelnököt: „Nagy Imre azt mondta nekünk, hogy van ő olyan hazafi, mint mi vagyunk. Erre azt vágtam vissza neki: »Lehet, hogy van olyan hazafi, mint mi, de jelenleg… forradalom van kint az utcán, és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi, mert a forradalom kimenetelétől függ a nemzet további sorsa.«”⁴⁸⁹ Ez már alighanem sok volt a miniszterelnöknek: a huszonéves parancsnok nemcsak magyarságból, forradalmiságból is leckéztette. Abban állapodtak meg, hogy ha magyar csapatok váltják fel a szovjeteket, azoknak átadják a fegyverüket.

Ennek megfelelően a Honvédelmi Minisztérium magyar csapatokat vezényelt a szovjetek s a felkelők közé, és kijelölte a fegyverletételi pontokat. Közben azonban besötétedett, az akciót másnap reggelre kellett halasztani. De nemcsak ezért. Csongovai: „Amikor visszamentünk, persze senkinek esze ágában sem volt letenni a fegyvert. Az egységek nem akartak eleget tenni a felszólításnak.”⁴⁹⁰

29-én a szovjetek megkezdték csapataik kivonását a fővárosból. Távozott a Honvédelmi Minisztériumból a főtanácsadó, visszarendelték a katonai tanácsadókat. A HM a szovjet egységek felváltására Budapestre rendelte a kiskunmajsai, az egri, a kaposvári lövészezredet.

Aznap éjjel kapcsolódott be a tárgyalásokba a miniszter parancsára Váradi Gyula páncélos vezérőrnagy. 35 éves volt, vasöntő, illegális kommunista, 1941-ben másfél évi börtönre ítélték, a felszabadulás után az MKP központi apparátusában dolgozott, 1948-ban került a honvédséghez, a törzstiszti iskola elvégzése után alezredesi rendfokozatot kapott, rövidesen ezredes lett, 1952-től 1954-ig a Szovjetunió Vorosilov Katonai Akadémiájának hallgatója. Alkata, jelleme miatt sokan becsülték. Magatartását nem a napi politika szabta meg, hanem elvei. Nagy Imre híve volt, a felkelőkkel is rokonszenvezett, de a Katonatanács elnöki tisztét nem tartotta összeegyeztethetetlennek azzal, hogy november 1-jén felkeresse a szovjet városparancsnokságot; közölte, hogy ő nem igazodik el az eseményekben, s összefogást javasolt a szovjeteknek. November 4-én egyike volt azoknak, akik parancsot adtak, hogy a honvédség ne álljon ellen. A tiszti nyilatkozatot aláírta, belépett az MSZMP-be, de kérte leszerelését. Amikor az utcán véletlenül összeakadt az akkor már körözött Pongrácz testvérekkel, szolgálati gépkocsiján elvitte őket oda, ahová kérték, s békésen elbeszélgettek.

Váradi este 8 órakor érkezett a Corvin közbe; a tárgyalások hajnalig tartottak. Meghívták Malétert s a Tompa utcai parancsnokot, Bárány János, fiatal csepeli munkást is (a Tűzoltó utcaiakat nem). A vezérőrnagy többször felhívta a minisztert, a miniszterelnököt, s eligazítást, jóváhagyást kért. A Corvin közi parancsnokok egymással is állandóan vitáztak, véleményüket újra meg újra megváltoztatták. Többségük eleinte a Nagy Imre-kormányt sem volt hajlandó elismerni.

A felkelőkben – ebben megegyeztek a homlokegyenest ellenkező nézeteket valló Tűzoltó utcaiak és a Corvin köziek – mélységes bizalmatlanság élt a kormánnyal, a katonai vezetéssel szemben. Az előbbinek a felkelés értékelését, a többnapos meddő huzavonát vetették a szemére, az utóbbinak, hogy a honvédség nem állt a forradalom mellé, sőt, lövetett is a felkelőkre. Úgy érezték, a győzelmet ők vívták ki, ők a forradalom egyetlen igazi letéteményesei, ők jelentik az egyetlen biztosítékot, hogy a kiharcolt eredményeket meg is védik. Erre pedig csak úgy képesek, ha fegyver van a kezükben. Nem akarták letenni a fegyvert.

Hosszú huzavona után abban állapodtak meg, hogy a felkelők egy része fegyveresen betagolódik a honvédségbe, a rendőrségbe. A parancsnokok megfelelő rangot kapnak, a fiatalkorúak katonai iskolába mehetnek, a többiek átadják a fegyvert a honvédségnek. A corvinosok összekötőket küldtek az egységekhez, hogy ismertessék a megállapodást. A válasz egyöntetű volt: nem teszik le a fegyvert, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot. A tárgyalás gyakorlatilag megfeneklett.

Volt még egy megbeszélés a felkelők és a vezetés között. A Tűzoltó utcaiak ragaszkodtak, hogy a párt első emberével is tárgyaljanak. Velük tartottak a Tompa utcai parancsnokok is. Három órán át beszélgettek Kádárral, Münnichhel, Apróval. Kádárnak sikerült a felkelőkkel szót értenie; szánt rájuk időt, közvetlenebb volt, nyitottabb, nem olyan merev és távolságtartó, mint Nagy Imre. Csongovai: „Sajnos, nagyon jó volt a viszonyunk Kádárral, Pista [Angyal] is bedőlt, hitt neki, én is hittem neki, én is nagyon bíztam Kádárban.”⁴⁹¹ A pártvezetőt bizonyára kellemesen meglepte a parancsnokok baloldalisága; a tíz küldöttből öt párttag volt. Elvi megegyezés született: a felkelők a honvédséggel összefogva biztosítják a közrendet. Erről egy meglehetősen semmitmondó nyilatkozat hangzott el a rádióban. Angyal szerint Tildy Zoltán „a szöveget úgy módosította…, hogy a szocializmusról, a forradalomról való tárgyalást, ami a párt vezetői és a forradalmárok között folyt, a kormánnyal való tárgyalássá hígította”.⁴⁹² A nyilatkozatnak az is szépséghibája, hogy valamennyi VIII–IX. kerületi felkelőcsoport nevében szóltak, aláírták Maléter és Csiba nevét, valamint Pongráczékét is [„a Gergely testvérek, dolgozó parasztok”⁴⁹³]; egyik sem volt jelen a megbeszélésen.

Az események, mint ezekben a napokban mindig, túlszaladtak a megállapodásokon. Amíg a Tűzoltó utcaiak Kádárral tárgyaltak, a Corvin köziek, az egyetemisták és más felkelőcsoportok vezetői, több honvéd tábornok és főtiszt a főkapitányságon. Hívták Malétert is, aki kitért a meghívás elől. A tárgy a Nemzetőrség megalakítása volt. A rádióban már 28-án este elhangzott a főkapitányság felhívása: „A Minisztertanács elnökének nyilatkozata alapján a budapesti rendőrség megkezdte a Nemzetőrség megszervezését.”⁴⁹⁴ Utána a Nemzetőrség parancsnoksága – ilyen szerv akkor még nem létezett – a volt népi kollégistákat, a Petőfi-kör, a művészeti szövetségek tagjait hívta az új karhatalomba. Másnap a honvédelmi és a belügyminiszter adta parancsba a „honvédségi, rendőrségi, munkás és ifjúsági karhatalmi alakulatok”⁴⁹⁵ gyors megalakítását.

Nagy Imre az ÁVH helyére a kormányhoz hű karhatalmat akart létrehozni. Ehhez semmi szükség nem volt, hogy a százezres honvédségbe, a tízezres rendőrségbe a rend fenntartása érdekében integráljon néhány száz vagy ezer fegyveres civilt. A miniszterelnök megérezte, hogy a forradalmat be kell vonni a fegyveres hatalomba. Két tévedése volt: a felkelőket egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek hitte, s úgy gondolta, a munkásság nem a barikádokon van, hanem a gyárakban.

Kopácsiék a Nemzetőrségnek afféle rendfenntartó szerepet szántak. A hevenyészett jegyzőkönyv szerint: „Feladat: Budapest közrendjének a helyreállítása a legsürgősebb. Meg kell szilárdítani a fegyelmet; a vagyon-, a mozgásbiztonság, a széthullóban lévő rendőrség helyreállítása, illetve megszilárdítása. A honvédség a rendőrséggel, diáksággal karöltve lefegyverzi azokat a személyeket, akik nem a Forradalmi Bizottmányhoz, illetve a Nemzetőrséghez tartoznak, vagy egyáltalán nem akarnak közéjük tartozni. Különösképpen azokat, akik garázdálkodnak.” Több felszólaló nem titkolta aggályait; figyelmeztettek, hogy a Nemzetőrségben „közönséges bűnözők” is vannak; „vannak olyan csoportok, akik nem beszervezettek, ezekért pedig nem lehet felelősséget vállalni”; ha le akarják fegyverezni azokat, akik nem lépnek be a Nemzetőrségbe, annak „komoly következménye”⁴⁹⁶ lesz. A Nemzetőr-parancsnokságokat a kerületi rendőrkapitányságokon akarták megszervezni.

Döntő fordulat következett be, amikor Oláh Vilmos javaslatára a Honvédkórházból a főkapitányságra hozták Király Bélát, aki szerint „közfelkiáltással nekem adták át az elnökséget”⁴⁹⁷. A halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélt vezérőrnagy csak néhány hete szabadult a börtönből. Kiválóan képzett vezérkari tisztként őt nem érdekelte, kiket vesznek át a felkelők közül a karhatalomba, kik teszik le a fegyvert, mi lesz a fiatalkorú harcosokkal – csak az, hogyan szervezzék meg a városban szétszórt felkelőkből központosított katonai mintára a Nemzetőrséget. Létre kell hozni a parancsnokságot; fel kell venni a kapcsolatot valamennyi felkelőcsoporttal; másnapra össze kell hívni az osztagok küldötteit; igazolványt kell kiállítani; csak a Nemzetőrség tagjai viselhetnek fegyvert. S ami a legfontosabb: azonnal legitimáltatni kell a kormányfővel a Nemzetőrség parancsnokságát, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot.

Javaslatait elfogadták, megválasztották az előkészítő bizottságot s a parlamenti küldöttség tagjait; mindkettőben a honvédség és a rendőrség képviselői voltak túlsúlyban. Az előkészítő bizottságba 2 honvédtiszt, 2 rendőrtiszt, a Corvin és az egyetemisták 1-1 képviselője került. A jegyzőkönyvet Király Béla, Pongrácz Ernő és Kopácsi Sándor írta alá.

A küldöttség átment a Parlamentbe; Nagy Imre elfogadta és aláírta a Király Béla által fogalmazott nyilatkozatot, melyet közvetlenül a Tűzoltó utcaiak felhívása után olvastak be a rádióban: „A Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezze meg a forradalmi harcokban részt vett egységek, a honvédség és a rendőrség, a munkás- és ifjúsági osztagokból alakuló új karhatalmat.”⁴⁹⁸ Szó sem volt már arról, hogy a felkelők betagolódnak a rendőrségbe, a honvédségbe.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság előkészítő bizottsági ülésének jegyzőkönyve valójában nem jegyzőkönyv, hanem a bizottság határozata, Király Béla aláírásával. A lényeget egyetlen tömör mondatban fogalmazta meg: „A Forradalmi Karhatalmi Bizottság feladata a győzelmes, nemzeti, demokratikus forradalom minden vívmányának megvédése restaurációs és reakciós kísérletekkel szemben.”⁴⁹⁹ Ezzel a Nemzetőrség messze túllépett a karhatalmi feladatokon. A részletesen kidolgozott szervezeti felépítés, a másnap megtartandó alakuló gyűlés aprólékosan pontos menetrendje hét oldalt tesz ki. Szinte felfoghatatlan, hogyan volt képes Király Béla – alighogy bekapcsolódott az eseményekbe – néhány óra alatt ilyen tervezetet kidolgozni.

A határozat a másnapi gyűlés feladatait négy pontban jelölte meg. Hat pontban rögzítette a gyűlés programját, ilyen részletességgel: „A fogadóbizottság az érkezőket fogadja, az elnökségbe kijelölt bajtársakat az elnökségi helyükre kíséri. (Felelős Kiss és Pongrácz bajtárs.)” „Az ünnepi beszédet Kopácsi bajtárs a forradalom hősi halottainak tiszteletére való egyperces néma felállással kezdi meg. Erre Herpai bajtárs köteles előre figyelmeztetni.”⁵⁰⁰ Megjelölte az elnökség összetételét: hány honvéd tábornok, tiszt, harcos, rendőrtiszt és tiszthelyettes, író, újságíró, egyetemista, felkelő, munkásküldött – és személy szerint ki a felelős, hogy ezek jelen legyenek. A Nemzetőrség felépítését három oldalon át sorolta: az elnök, az operatív bizottság vezetőjének választása, a bizottság létszáma, összetétele (25% rendőr, 25% honvéd, 50% felkelő), a szavazás rendje, az ülések gyakorisága, az operatív bizottság szerveinek létszáma, a nemzetőr-alakulatok szolgálati rendje, a zászlóaljak, századok, szakaszok létszáma, a szervezeti és felszerelési táblázat, a csapatzászló, a jelvény megtervezése, és még sorolhatnánk.

Amíg a Nemzetőrségben formálódott a rend, az erjedés a honvédségre is átterjedt. A minisztériumban október 30-án megalakult a Magyar Néphadsereg vezetésének forradalmi tanácsa. Délutáni rádiófelhívásukban közölték, hogy csatlakoznak az ifjúság, az értelmiség követeléseihez: a szovjet hadsereg azonnal vonuljon ki Budapestről s a legrövidebb időn belül Magyarországról; az ÁVH-t fegyverezzék le; a határőrséget csatolják a honvédséghez. A törvényes formák mellőzésével leváltottak négy tábornokot, köztük a vezérkari főnököt, akit csak az Elnöki Tanács menthetett fel. A honvédelmi miniszter még aznap parancsba adta, hogy valamennyi egységnél alakítsák meg a forradalmi katonatanácsot, melynek feladata a „parancsnokok fontosabb parancsainak, intézkedéseinek megvitatása és javaslattétel… Amennyiben a katonatanács többsége nem ért egyet a parancsnok parancsával, a parancsnok köteles azonnal jelenteni elöljáró parancsnokának.”⁵⁰¹ Magyarországon akkorra megszűnt minden intézményes hatalom. A mindenható pártvezetés megbénult, az ÁVH eltűnt, a Minisztertanács nem ülésezett, a rendőrség szétesett. Egyetlen, központilag irányítható szervezet maradt, a hadsereg. A katonatanácsok megalakulásával ez is megszűnt. A tanácsok, követve elöljáróik példáját, parancsnokokat váltottak, sőt tartóztattak le.

Késő este közölte a rádió, hogy „A budapesti honvédségi, rendőrségi és nemzetőrségi forradalmi katonai tanács vezetőit”⁵⁰² hajnali 2 órára a Honvédelmi Minisztériumba összehívják. A HM Forradalmi Katona Tanácsának 250 résztvevőjét még a miniszter köszöntötte. Többen feljegyezték, hogy a honvédtisztek leadták fegyverüket, mielőtt a tanácsterembe léptek, a felkelők nem; kéttucatnyian lehettek, már együtt a Deák térről érkező corvinosok s a Kádártól jövő Tűzoltó utcaiak. Az ülésen Váradi Gyula elnökölt, amíg – a hevenyészett jegyzőkönyv szerint – „félretolják az elnöklő tábornok elvtársat és átveszik az irányítást… Közben [Csongovai] elmondja, Nagy Imrével tárgyaltak, az nem bízik a fiatalokban.”⁵⁰³

Később az elnöklést egy őrnagy vette át, de a 9 pontos határozatot Csongovai és Szirmai Ottó diktálta. Követelték, hogy a szovjet csapatok december 31-ig hagyják el Magyarországot, különben „fegyverrel kelünk hadra az ország szabadsága és a forradalom tisztasága ügyéért, kifejezve azt, hogy amíg idegen fegyverek veszélyeztetik hazánkat, életünkkel és vérünkkel harcolunk ellene”. Követelték a Varsói Szerződés felmondását. Kijelentették, hogy „a forradalmi erők megbízottai, mint a hadsereg testületeinek megválasztott forradalmi bizottsága, létrehozza a Magyar Honvédség Forradalmi Bizottmányát, amely a legfelső irányítója a hadseregnek. Kijelentjük, hogy minden olyan idegen külső vagy belső ellenséggel szemben, amely hazánk földjére lép és függetlenségünkre tör, fegyverrel szállunk szembe.” Aláírás: „A felkelt forradalmi erők megbízottai, a néphadsereg forradalmi tanácsának küldöttei.”⁵⁰⁴ A határozatnak két sarkalatos pontja volt: a fegyveres harc meghirdetése a szovjetek ellen – ez, mint látni fogjuk, inkább a felkelők, mint a katonák álláspontja volt – s a hadsereg alárendelése a Katonatanácsnak. A felhívás tartalmazta a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagjainak névsorát, az élen Király Bélával, Szirmai Ottóval, Maléterrel; a 27 tagból 21 tábornok vagy főtiszt volt. (Maléter nem vett részt az értekezleten; a rádióban sugárzott nyilatkozatból Szirmai nevét kihagyták.)

A Tűzoltó utcaiak mellett ennek az ülésnek is Király Béla volt a főszereplője. Többen követelték, hogy hívják meg a gyűlésre. A jegyzőkönyv – inkább feljegyzés – szerint: „Király megérkezik. A legelső elnöklő tábornok kérdéseket tesz fel neki, hogy miért vallotta be, hogy kémkedett stb., amikor mást letagadott. Király szerint már nem bírta idegekkel – de különben sem voltak azok deklarációs tervek, amiket ő külföldre kiküldött. Hazafias szónoklatot vág ki. A többség elfogadja őt – (sokan eltávoznak) vezetőnek.”⁵⁰⁵

Király Béla szerint Váradi, aki az őt halálra ítélő hadbíróság tagja volt, feltette a kérdést: „Vajon ilyen fontos intézményben, mint a Honvédség Forradalmi Bizottmánya, van-e helye amerikai kémnek?” Király: „Méltóságomon alulinak tartom azt, hogy olyan vádak ellen védekezzem, amit az ÁVH terrorszervezete ellenem emelt… Nevetséges volna az, ha a sztálinizmus elleni forradalomban a sztálinizmus áldozatai a sztálinizmus által ellenük emelt vádakkal szemben való védekezéssel töltenék az idejüket.” Leszögezte, hogy nem volt amerikai kém. Erre „egy szabadságharcos felugrott az asztalra, magasra emelte géppisztolyát és a zajt túlkiabálva azt mondta: »Vessünk véget ennek a zűrzavarnak! Azt javaslom, hogy Király Bélát válasszuk meg a Bizottmány elnökének!«” Király ezúttal is úriemberként viselkedett. „Váradit ugyan párthűsége helyezte tábornoki állásba, de jól tudtam azt is, mert tanítványom volt a Hadiakadémián, hogy komoly tanulással és szorgalmas munkával igyekezett rangját és pozícióját kiérdemelni. Azt mondtam neki: »Ha te a forradalmat és Nagy Imre kormányát őszintén kívánod szolgálni, én nem leszek annak akadálya.«”⁵⁰⁶

A bizottmány délutáni ülésén háromtagú elnökséget választott: Király Bélát, Váradi Gyula vezérőrnagyot és a Tűzoltó utcaiakhoz tartozó Erdélyi Sándor főhadnagyot.

Király Béla nem értett egyet a bizottmány felhívásával, „de sajnos már sok példányát kiosztották a sajtónak… Nagyon zavart a szenvedélyes hangnem és a sok maximalista követelmény… Az egész felhívást ügyetlennek és naivnak tekintettem… Attól tartottam, hogy ilyen nyilatkozatokkal nem szilárdítjuk a rendet, hanem szükségtelenül fokozzuk a szenvedélyeket.” Ám joggal tette hozzá: „De persze a forradalom az forradalom. Szenvedélyt serkentő erő, ami nélkül a forradalom elhal idő előtt, de végzetes szerencsétlenség oka is lehet, egyszerre szükséges is, és átok is.”⁵⁰⁷

A Honvédelmi Bizottmány hajnali ülése után került sor a Kiliánban a Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlésére. Erről már volt szó. Az ülést megnyitó Maléter még az eredeti koncepciót szorgalmazta: a felkelők egy részét betagolják a honvédségbe, a rendőrségbe, a 18 éven aluliak katonai iskolába mehetnek, a többi leteszi a fegyvert. Király Béla már az új elképzelést ismertette, s a gyűlés ezt fogadta el. Valószínű, hogy a résztvevők észre sem vették, milyen nagy különbség van a kettő között. A vezérőrnagy a rádióban bejelentette: „A nem honvédségi és nem rendőrségi fegyveres alakulatok képviselői elhatározták, hogy nemzetünk új, a honvédséggel és a rendőrséggel egyenjogú szervévé, Nemzetőrséggé egyesülnek… A Forradalmi Karhatalmi Bizottság… összehangolja a karhatalmi erők működését a győzelmes nemzeti demokratikus forradalmunk vívmányainak érdekében.”⁵⁰⁸ A hivatásos fegyveres erőkkel egyenrangú új fegyveres testület született. Amit a politikusok, tábornokok napokon át nem tudtak elérni, azt Király Béla 24 óra alatt megvalósította. Többekben felmerült a gyanú: porondra lépett a magyar forradalom Napóleonja.

A felszabadulás után néhány hivatásos katonatisztre tündökletes karrier várt az új hadseregben. Valamennyien néhány év alatt tábornokok lettek: Pálffy György, Sólyom László, Beleznay István, Illy Gusztáv, Porffy György, Révay Kálmán, Király Béla. Valamennyien (többségük fegyverrel) szembefordultak a régi renddel – Király a háború végéig szolgált Horthy, Szálasi hadseregében. Társait mind kivégezték; Király kegyelmet kapott.

Király Béla 1912-ben született, édesapja Kaposvár állomásfőnöke volt. 1935-ben végezte el a Ludovikát, 1942-ben a vezérkari akadémiát. Többször teljesített frontszolgálatot, számos magas kitüntetést kapott. 1945-ig a HM szervezési osztályának elvi alosztályát vezette, századosi rangban. Szovjet fogságba esett, de megszökött. Ezt ellensúlyozandó – de némileg rokonszenvből is – belépett a kommunista pártba. 1946-ban őrnagy, az I. hadosztály vezérkari főnöke, 1947-ben alezredes, a HM kiképzési osztályvezetője, majd a gyalogság helyettes parancsnoka, 1949-től parancsnoka, ezredes. 1950-ben vezérőrnagy, a Hadiakadémia parancsnoka. Feleségül vette Gömbös Gyula egykori miniszterelnök unokahúgát; ehhez nem kis elszántság kellett. 1951-ben letartóztatták, 1956 őszén szabadult.

A tábornok szabadulása után azonnal szervezni kezdte rehabilitációját: „Reméltem, hogy visszakerülök a hadseregbe vagy a vezérkarba.”⁵⁰⁹ Egyelőre kerti munkásként dolgozott. Október 1-jén adta be perújrafelvételi kérelmét: „A felszabadulás előtt antifasiszta, a felszabadulás után őszintén demokratikus hazafi igyekeztem lenni.”⁵¹⁰ Október 14-én levelet írt a miniszternek: „Várom ügyem igazságos elintézését és azt, hogy ismét, változatlan lelkesedéssel állhassak munkába a szocializmus építésében és a magyar nép szolgálatában.” A miniszter a kérelem hátoldalára ráírta: „Megbeszélni október 23. után.”⁵¹¹ A hadsereg vezetői számon tartották Királyt. Október 17-én kivizsgálásra befeküdt a Honvédkórházba, ahol meglátogatta Janza Károly miniszterhelyettes. 25-én vagy 26-án a miniszter és a vezérkari főnök érdeklődött állapota iránt. Október 28-án vagy 29-én a Legfőbb Ügyészségen a minisztérium sürgette rehabilitációját, ami 31-én meg is történt – tudomásom szerint ez volt az egyetlen rehabilitációs per a forradalom napjaiban.

Király Béla akkor lett a gyalogság (gyakorlatilag a honvédség), majd a Hadiakadémia parancsnoka, amikor a Néphadsereg megszerveződött: az ötvenhatos tábornoki kar, a főtisztek jelentős része az ő keze alól került ki, szolgált a parancsnoksága alatt, mindenki ismerte. Ehhez hozzájárult a halálos ítélet, az életfogytiglani börtön mártíromsága. Az is, hogy kiváló parancsnok volt, szakmája mestere, aki tudott bánni az emberekkel. Ártatlanul kivégzett tábornoktársait október 13-án temették el. „A felzaklatott lelkiállapotot… jól mutatta – emlékezett egy résztvevő –, hogy a kissé később érkezett Király Béla felé a tisztek olyan özönlése indult meg, hogy még a gyászbeszéd megtartását is hátráltatta.”⁵¹² Amikor szóba került a neve, Tildy Zoltán, Losonczy Géza (a testvére ismerte Királyt), Jánosi Ferenc (egykori tábornoktársa), Kovács István vezérőrnagy (egykori szovjet partizán) egyaránt melegen ajánlotta őt a miniszterelnöknek.

Király Béla szerint röviddel a szabadulása után felkereste három volt tiszttársa, „Nagy Imre tudtával, beleegyezésével és tanácsára”, s kérték, csatlakozzon hozzájuk. Ebben az esetben mindent megtesznek, hogy „visszajuttassunk a hadseregbe.” Király vállalta, azzal a kikötéssel, hogy nem lép be a kommunista pártba. „Így lettem a Nagy Imre baráti köre katonai csoportjának belső tagja.” Azt is leírta, hogy a tábornokok temetésén Nagy Imre azt mondta neki: „Remélem, rövidesen felgyógyul, s akkor találkozunk. Vigyázzon az egészségére, szükségünk van magára.”⁵¹³ Nagy Imre viszont azt vallotta: „Nem ismertem. Nem ismertem a munkáját sem… Tildy ajánlotta, nagyon melegen…, hogy erre a posztra nála megfelelőbb embert máma nem találunk, kiváló szervező.”⁵¹⁴ Tegyük hozzá: Nagy Imre „baráti körének” sosem volt katonai csoportja; efféle „beszervezést” sosem alkalmaztak. Király Bélát nem Nagy Imre vagy csoportja juttatta a fegyveres erők élére, hanem a tábornoki és tisztikar.

Október 28-án Király levelet írt Jánosi Ferencnek: „Most meghallgatva Nagy Imre programját, a kormány és a párt határozatát: az öröm és a lelkesedés vesz rajtam erőt… Szinte elönt a keserűség, ha arra gondolok, hogy épp most, épp ebből a szívemhez oly közel álló munkából kellene kimaradnom… Én rajtad keresztül felajánlom munkaerőmet, lelkesedésemet, együttérzésemet Nagy Imrének és kormányának. Hiszem, hogy tudod, nem pozíció, nem dísz az, amire vágyok, hanem munka kell nekem: feladat!… Azt gondolom, hogy a HM vezérkari főnökségen lenne a helyem.”⁵¹⁵

Kissé gyakorinak, erőszakosnak tűnik Király ajánlkozása, de nem érdemtelent ajánlgatott: a tábornok tisztában volt képességeivel. S tisztában az ország helyzetével, a felkelést követő tragikus, majd reményteli eseményekkel. Elviselhetetlen volt számára partra vetve szemlélni a forradalmat, mikor tudta, hogy hasznára lehet hazájának.

Mire a Jánosihoz írt levél eljutott a címzetthez, Király Béla már elhagyta a kórházat, s megfelelő feladatot kapott, politikai segítség nélkül is. Király szerint október 28-án jött érte egy küldöttség; mindenki más 30-ára emlékszik. Akárhogy is: Király karrierje 1956-ban ugyanolyan robbanásszerű volt, mint a háború után, ám órákba sűrítve az éveket. Egy nap alatt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elnöke, a Nemzetőrség főparancsnoka, a honvédség vezető testületének társelnöke, Budapest városparancsnoka lett.

Király Béla újra meg újra megfogalmazott krédója így hangzott: „Egész életemben egyet mindig alapvetőnek tekintettem, éspedig a fegyveres erők abszolút alárendeltségét a politikai vezetésnek.”⁵¹⁶ A tisztek, híven „a katona nem politizál” évszázados elvéhez, sokszor, sok mindenben megalkudtak a politikával, mert ragaszkodtak hivatásukhoz, rangjukhoz, életformájukhoz. Ez a katonatisztek körében nem jelentett elvtelenséget, mint a civil életben. Horthy tábornoki karának számos tagja szolgált a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében, köztük a későbbi nyilaskeresztes honvédelmi miniszter, Beregffy vezérezredes is. Király Béla és sok társa balszerencséjére a felszabadulás utáni években a politika az élet minden szegletébe behatolt, ez alól a tiszti-, a tábornoki kar sem volt kivétel. S ez a helyzet nem változott a forradalom napjaiban sem, de ezúttal felhajtóerő volt a vezérőrnagy számára.

Király Béla pályájának üstökösszerű felívelése nem csak személyes érdekeket sértett, politikai nézeteltéréseket is szült. Ellenlábasa Maléter Pál volt, aki hasonló gyorsasággal lett néhány nap alatt jelentéktelen beosztású ezredesből Budapest hőse, a miniszter első helyettese, majd honvédelmi miniszter. Kapcsolatukra még visszatérünk.

A fejezetcímben szereplő „adjutáns” korántsem játszott olyan jelentős szerepet a forradalomban, mint parancsnoka, ám pályafutása olyannyira jellemző ötvenhatra, hogy nem lehet szó nélkül hagyni.

Oláh Vilmos 1927-ben született, törvénytelen gyerekként; menhelyen nevelkedett, volt kifutó, gazdasági cseléd, segédmunkás, 1949-től a Színművészeti Főiskola hallgatója, de kimaradt, kétszer ítélték el sikkasztásért. Már csak feltűnő külseje miatt is sokan emlékeztek rá az októberi napokból: aranykeretes szemüveg, himlőhelyes arc, vörös szakáll, az egyik lábára sántított. Édesanyja szerint sosem tudott a pénzzel bánni. 1956 őszén, 29 éves fejjel a Madách Gimnázium esti tagozatának első osztályos tanulója volt. Részt vett a felvonuláson, a Sztálin-szobor ledöntésében („utasítást[!] adtam, hogy vonjanak kordont, ha esetleg ledőlne, nehogy az emberek testi épségében kárt tegyen”), a Rádió ostromában, (tagadta, hogy azt mondta volna: „Oda lőjetek, gyermekeim, ahol a dögök a tagsági igazolványukat hordják”, ám hozzátette: „De hogy ehhez hasonló mondásom lehetett, nem tagadom”), a 25-i tüntetésen (Angyal István: „Egy tüntető tömeg élén láttam meg először Oláh Vilmost, egy véres zászlóval a kezében”), a főkapitánysági fogolyszabadításban (ekkor ismerkedett meg Kopácsival: „Megmondtam neki, hogy a tüntetők követelik belügyminiszterré való kinevezését, és kértem, hogy amennyiben a kinevezés megtörténik, ne utasítsa vissza”). A honvédség letartóztatta, 28-án a Honvédkórházba kísérték, hogy segítsen a halottszállításban; Radó ezredes, kórházparancsnok („mint a MEFESZ-szel jó kapcsolatban lévő egyetemi hallgatót”), megkérte, ismertesse az orvos tisztekkel a helyzetet, majd Király Bélához vezette („azt mondottam…, a nép kéri, hogy ő, Király Béla foglalja el a magyar hadsereg vezérkari főnöke posztot, amire ő beleegyezését adta”).

30-án Oláh a főkapitányságra ment, s közölte Kopácsival „tárgyalását” Király Bélával. Kopácsi a HM-összekötőtisztet elküldte a Honvédelmi Minisztériumba; az őrnagy azzal tért vissza, hogy a minisztérium helyesli Király Béla bevonását a vezetésbe. Oláh ezután a kórházból a főkapitányságra vitte a tábornokot. Tagja volt a parlamenti küldöttségnek, Nagy Imre nyilatkozatát ő gépeltette le. Az operatív bizottság négy albizottsága egyikének vezetője lett: „Tevékenységem a híranyag beszerzésében, valamint a befutott kérdéseknek a megfelelő osztályokhoz végrehajtás céljából történő továbbításában merült ki”.⁵¹⁷ Közvetlen kapcsolata volt „K-telefon, rendőrségi, városi, honvédségi telefon”, rádió adó-vevő készülék segítségével a felkelőcsoportokkal, kerületi és vidéki kapitányságokkal, a Parlamenttel, a HM-mel, a Rádióval, a Ferihegyi repülőtérrel. November 1-jén, Király Béla közleménye után a rádióban elhangzott a felhívás: „Nemzetőrök, figyelem! Nemzetőrök, figyelem! Közöljük a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív bizottságának telefonszámát: 186-280. A nemzetőrök minden ügyben a megadott telefonszámon jelentkezzenek.”⁵¹⁸ Oláh: „Ez az én szolgálati telefonom száma.”

Oláh Vilmos aligha túlzott, hogy „Király Béla egyik legbizalmasabb embere voltam”. A hadsereg vezérkari főnöke, a budapesti rendőrfőkapitány, Marián alezredes, tucatnyi magas rangú honvéd- és rendőrtiszt erősítette meg ezt. Király törzsében a főkapitányságon ő intézkedett; úgy tudták, hogy rendőr őrnagy, amit Oláh nem cáfolt. Ő volt az egyetlen, aki Zólomy ezredesen kívül tudta, hol tartózkodik 3-án éjjel Király Béla. November 4-től kettesben bujkáltak egy-két napig a budai hegyekben. November 8-án, „körülbelül 17 órakor a Kuruclesi út környékén elfogtak”. Kihallgatása során semmit nem tagadott. „Király Bélával maradtam, mert én vittem őt 1956. X. 30-án a Budapesti Főosztályra, és úgy éreztem, felelős vagyok érte.” A miniszterelnök november 4-i rádiószózatával kapcsolatban kijelentette: „Úgy éreztem, becsületbeli kötelességem, hogy Nagy Imre felhívásának eleget tegyek.” Akkoriban mindkét mondat felért egy halálos ítélettel.

Szélhámos volt Oláh Vilmos? Semmiképp. Senkit nem károsított meg, senkinek nem ártott, magának semmiféle hasznot nem szerzett, azon kívül, hogy néhány napig meg tudta valósítani rejtett önmagát. Egyike volt a százezernyi fiatalnak, akinek a felszabadulás után lehetősége nyílt kitörni a sorsból, amibe beleszületett. S egyike azoknak, akik ebbe belebuktak. 1956-ban ismétlővizsgát tett. Tökéletes beleélő képességgel szerepét hozzáigazította az álomképhez, aki szeretett volna lenni: gimnazista társainak azt mondotta, „ért a színművek rendezéséhez”⁵¹⁹; a tüntetők élén egyetemista lett; Kopácsival, Király Bélával MEFESZ-vezetőként tárgyalt; a főkapitányságon rendőrtisztként intézkedett. Azzá alakult, amire mindig is vágyott, de amit a szürke hétköznapokban nem tudott megvalósítani. Olyan tehetséggel és intelligenciával tette a dolgát, hogy Király Béla, tábornokok, főtisztek, politikusok egész sora egy percig sem kételkedett benne. Jogos, hogy nyűtt ruhájában besántikáljon 1956 történetének valamelyik szegletébe.

A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épülete, ahol Pest felszabadulása után a Magyar Kommunista Párt megalakult, 1945-ig a Volksbund, a magyarországi népi németek székháza volt, miként az Andrássy út 60., az új politikai rendőrség központja a nyilaskeresztesek főhadiszállása, a Hűség Háza. Épületekhez is tapadnak emlékek, eszmék, beleivódnak a falakba s kísértenek. A kommunistáknak nem lett volna szabad ott szervezkedniük, ahol a fasisztáknak. Akkor sem, ha a romokban heverő városban történetesen ezek az épületek maradtak épségben.

Október 23-án az ÁVH Belső Karhatalmi Parancsnoksága két fiatal tiszt vezetésével 2 szakasz ávóst küldött a székház őrzésére: 6 rajparancsnokot, 38 harcost, 2 gépkocsivezetőt. A tisztek nem ismerték beosztottaikat, a harcosok zöme se egymást; sebtében verbuvált osztagot indítottak útnak. A tisztek pisztollyal voltak felfegyverkezve, a rajparancsnokok géppisztollyal, 2 tár lőszerrel, a harcosok puskával, 60 tölténnyel. 1 láda könnygázgránátot vittek magukkal. 24-én a HM-ből kaptak 3 láda lőszert, két láda kézigránátot. 25-én egy arra portyázó vidéki ÁVH-s egységtől kértek egy golyószórót. 27-én a HM 25 géppisztolyt, 1 láda lőszert küldött. Később a pártház védelmére érkezett 3 szovjet harckocsi; ezek 28-án távoztak. Állítólag Mező Imre kérte a szovjet parancsnokságot: a tankok jelenléte politikailag nem kedvező, miután bejelentették, hogy a szovjet csapatokat kivonják Budapestről.

A pártházban lévő karhatalmisták, határozott parancsuk ellenére, ki-kicsaptak a környékre, 24-én fegyvereseket fogtak el, egyet megsebesítettek. Amikor ezt jelentették, ismét szigorú utasítást kaptak, hogy csak a székházat védelmezzék. Ennek ellenére másnap, amikor egy szombathelyi ÁVH-s egység felkelőket üldözött a téren, ők is tüzeltek rájuk; ismét ejtettek foglyokat. Október 28-án egy szovjet páncélozott jármű érkezett magyar és szovjet katonákkal; ők is ejtettek három foglyot, kettőnek nemzetőr-igazolványa volt. A páncélgépkocsi 30-án hajnalban távozott; nem tudni ki küldte s miért. Ezeket szabadon engedték, de a fegyverüket és az igazolványukat elkobozták. A foglyokat a Belső Karhatalom Szamuely laktanyájába szállították. A székház élelmiszer-ellátása rendkívül rossz volt, a katonák éheztek. 29-re elfogyott a kenyér, ebédre konzervlevest, lángost, egy szelet csokoládét kaptak. 29-én Várkonyi hadnagy utánpótlást és erősítést kért a központtól, de azt a választ kapta, hogy nem tudnak segíteni. Az ÁVH-sok saját egyenruhájukat viselték; 30-án hajnalban kaptak rendőregyenruhát.

Az Államvédelmi Hatóság feloszlatása ugyanolyan felemásan történt, mint minden azokban a napokban. Nagy Imre 28-i rádióbeszédében azt mondta: „A rend helyreállítása után… az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük.”⁵²⁰ A honvédelmi és belügyminiszter 29-i délelőtti parancsában az ÁVH-ról nem esett szó. A belügyminiszter délben elhangzott nyilatkozatában csak annyit mondott: „A Minisztertanács határozata értelmében megkezdtem az egységes, demokratikus rendőrség szervezését.”⁵²¹ A délutáni hírekben viszont bemondták: „A belügyminiszter… megszüntette az Államvédelmi Hatóságot… A főváros utcáin már semmiféle államvédelmi szervezethez tartozó alakulat nincs szolgálatban.”⁵²² A Forradalmi Katonatanács október 30-i nyilatkozatában azt közölte, hogy „elhatározta a még fegyverben lévő ÁVH azonnali lefegyverzését”.⁵²³ Az Igazság aznapi számában követelte, hogy a honvédség, a rendőrség, a munkás milíciák, a szabadságharcosok biztosítsák a rendet, az ÁVH-t szereljék le.

Október 30-án tehát egy jogilag nem létező fegyveres testület tagjai védték a pártházat olyan fegyveresek ellen, akik között bizonyára sokan a kormány által létrehozott Nemzetőrség tagjai voltak? Összekeveredett itt minden. Kérdezhetnénk azt is: milyen alapon védett egy pártházat az állam fegyveres ereje? Ez a kérdés akkor senkiben sem merült fel: a párt volt az állam. A nemzetőr-igazolvánnyal rendelkező, „hivatalos” felkelők sem gondolták, hogy az állam védelmében támadnak egy hivatalosan nem létezőnek nyilvánított fegyveres alakulatot. Ezek utólagos magyarázkodások. Az emberek tudatát nem lehet néhány óra alatt száznyolcvan fokkal eltéríteni. Hogyan foghatták volna fel az ÁVH-sok, hogy tegnap még az államhatalom kiváltságos őrei voltak, s ma már egy illegális fegyveres alakulat? Avagy a felkelők, hogy tegnap még törvényen kívül helyezett lázadók voltak, ma a hatalom fegyveres képviselői? Nem beszélve arról, hogy a naponta bekövetkezett politikai bukfencekről az érintettek általában nem is tudtak. Érvényben volt továbbá az október 28-án kiadott tűzparancs, arra az esetre, ha a fegyveres erőket megtámadják. Függetlenül minden jogszabálytól, rendelettől, a Köztársasági téri pártház ostromát mindkét fél úgy élte meg, hogy a felkelők támadják a hatalmat.

A Budapesti Pártbizottság első titkára Kovács István volt, aki a Katonai Bizottság tagjaként október 28-ig a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott. 29-én leváltották első titkári funkciójából, 30-án kora reggel elhagyta a pártházat. Helyére Köböl Józsefet nevezték ki, aki azonban a harcok miatt már nem tudott bejutni az épületbe. A pártház tényleges vezetője a pártbizottság titkára, Mező Imre volt. Az akkor 51 éves Mező koldusszegény, tízgyerekes parasztcsaládból származott. 1927-ben kivándorolt Belgiumba, bányában dolgozott, megtanult négy nyelvet, 24 évesen belépett a Belga Kommunista Pártba. A spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádok tisztjeként többször megsebesült, internálták, belépett a francia hadseregbe, büntetőszázadba került, az ellenállási mozgalom egyik vezetője lett, ő szervezte Párizs északi kerületeiben a felkelést a németek ellen. A felszabadulás után a Budapesti Pártbizottság titkára, 1953-ban leváltották, mert egyre határozottabban jelentette a munkások körében tapasztalható rossz hangulatot. 1954-ben ismét a pártbizottság titkára, Rákosi ellenfele, Kádár jó barátja, aki rokonszenvezett Nagy Imrével is. Az októberi napokban súlyosan megbetegedett – tüdő- és fültőmirigy-gyulladása volt –, de többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó elhagyni a pártházat. Állandó injekciókkal tartották lábon.

Az október 28-i fordulat után a rendőrség a kerületi kapitányságokon, a honvédség a kiegészítő parancsnokságokon, a párt a kerületi pártbizottságokon akarta megszervezni a karhatalmat. Már megkezdődött a pártház ostroma, amikor elhangzott a rádióban Köböl József felszólítása: a főváros kommunistái lépjenek be a Nemzetőrségbe. A munkásmilíciák megszervezésére 28-án honvédtiszteket küldtek a Budapesti Pártbizottságra Tóth Lajos ezredes, a vezérkar szervezési csoportfőnöke vezetésével. Este összehívták a kerületi titkárokat. Mező tartott eligazítást. „Vita nem volt. A titkárok nem szóltak hozzá. Késő este volt már”⁵²⁴ – emlékeztek a pártbizottság munkatársai. Tóth Lajos ezredes: „Jellemző volt, hogy kértem a titkároktól címüket és távbeszélő számukat, de a jelenlévők fele nem adta meg. Az volt az érzésem, hogy többségük – személyi dolgaik vagy egyéb feladatok miatt – a munkásosztagok szervezésére nem fog kellő figyelmet fordítani.”⁵²⁵ Magyarán mondva: féltek. 29-én este Kádár felkereste Mezőt; hogy miről tárgyaltak, nem tudjuk. Nem tudjuk azt sem, hányan tartózkodtak 30-án a pártházban; fizetési nap volt, jöttek-mentek a munkatársak, a látogatóba érkezett férjek, feleségek. Gyerekek is voltak az épületben. A már elfoglalt kerületi székházakból hozták a havi tagdíjelszámolásokat, mintha mi sem történt volna.

A pártház megtámadásának több oka volt. A védők fegyveres akciói felhívták a felkelők figyelmét; a fegyveresek – mint mindenütt – ki akarták szabadítani foglyul esett társaikat; az ÁVH elleni gyűlölet egyre erősebb lett. De addigra szinte valamennyi kerületi pártbizottságot megostromolták vagy elfoglalták; elképzelhetetlen, hogy a legfontosabbal kivételt tettek volna. A pártházat a harckocsik, majd a páncélgépkocsi jelenléte védte meg a támadástól; ezeket a nyílt terepen nem lehetett benzinespalackkal, kézigránáttal megtámadni.

Nem eldönthető, hogy a felkelők megtervezték-e a pártház megtámadását. Ha nem, akkor is igen hamar szervezett egységek érkeztek a térre; a pártházat golyószóróval, géppuskával lőtték. Ilyen fegyvert csellengő felkelők nem hordtak magukkal. Az ostromban több Baross téri és Corvin közi felkelő vett részt; ezek a csoportok voltak legközelebb.

30-án reggel egyre több fegyveres jelent meg a téren. Gyülekezni kezdtek a mindenütt jelenlevő bámészkodók is. 10 órakor egy csoport fegyveres behatolt a pártházba, lefegyverezte az őrségben lévő három rendőrt és két karhatalmistát; a védők tüzet nyitottak. A csoport – velük a rendőrök és két karhatalmista is – kirohant az épületből. A tér fái s a színház védelmébe húzódott felkelők is tüzet nyitottak. A tűzharc mintegy három órán át tartott; a felkelők nem tudták megközelíteni az épületet. Mintegy harminc pártmunkás is fegyveresen résztvett a védelemben; a védőknek sem halottjuk, sem sebesültjük nem volt. Mint látni fogjuk, a támadók is kevés embert vesztettek. Lőtte az épületet egy löveg is, majd déltájban megjelent a téren egy tank. A pártházban nem sok kárt okoztak, Tóth ezredes szerint a kezelőszemélyzet valószínűleg gyakorlatlan volt. Más forrás szerint a páncéltörő lövedékek áthatoltak a falakon, nem robbantak az épületben.

Az ostrom során Mező és vezetőtársai többször kértek segítséget a Parlamenttől, a HM-től, a főkapitányságtól. Ígéretet kaptak, segítséget nem, akárcsak a Rádiónál. Egy fegyvertelen JAK–18-as felderítőgép igyekezett megállapítani, mi történik a téren, de a támadók s a bámészkodó tömeg annyira összekeveredtek, hogy nem tudott értékelhető jelentést adni. A gépre többször rálőttek. A hadsereg vezetői fontolóra vették MIG harcigépek bevetését, de ezek fedélzeti gépágyúinak olyan tűzereje volt, hogy a szomszédos épületeket is szétlövik. Ezt a felelősséget nem vállalták.

Déli 1 óra tájban elindítottak 6 harckocsit a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyából. Az eligazítást tartó ezredes tanúvallomása: „Én nyolc éve vagyok katona, de az egyenruhához annyi közöm, hogy éppen csak hordtam.”⁵²⁶ A HM külügyi osztályát vezette, protokollügyekkel foglalkozott. Amikor a harckocsizók kifogásolták, hogy nincs rádió-összeköttetésük, közölte velük, hogy az nem olyan fontos. (A rádiókat öt perc alatt össze lehetett volna hangolni.) Az egység parancsnokát annak alapján választotta ki, hogy az derekasan helytállt a Szabad Nép és a Nemzeti Színház körüli, az újpesti, rákospalotai, csepeli harcokban. Az őrnagy minősítési lapja szerint „gyengén képzett katonailag”, „szervezési képessége nem felel meg”, „beosztottai előtt még nincs meg a kellő tekintélye”.⁵²⁷ Amikor az őrnagy tiltakozott, hogy nem ismeri Budapestet, nem tudja, hol a pártház, az ezredes vázlatot készített (térkép nem volt!), s megnyugtatta, hogy majd megtalálja. Az őrnagy nem ismerte beosztottait sem, a harckocsikba nem az összeszokott legénységet osztották be, hanem találomra, a közelben lévőket. Egyetlen önként jelentkező akadt, az esztergomi ezred párttitkára, aki azért vállalkozott a feladatra, hogy elkerüljék a vérontást, mint az Angyalföldön többször is sikerült. Az eligazítás úgy hangzott, hogy a tömegbe lőni nem kell, a pártházat szabadítsák fel, s mindenképp akadályozzák meg, hogy a harckocsik a felkelők kezébe kerüljenek. A katonák zúgolódtak, többen kijelentették, hogy nem lőnek a népre, az ezredes már zendüléstől tartott, ezért is indította el nagy sietve, kapkodva az osztagot.

Ami ezután történt, szokásosan ellentmondásos. A lényeg: amikor a vezérharckocsi bekanyarodott a térre, riasztólövéseket adott le, mire a tömeg szétszaladt, a lövöldözés abbamaradt. A parancsnok nem tudta megállapítani, melyik a pártház, ezért a harckocsikkal egy kört írt le. Közben a tömeg újra összegyűlt, a lövöldözés kiújult. Az egyik tank – állítólag, mert rálőttek – lőni kezdte a pártházat, majd másik kettő is. A parancsnokban feléledt a gyanú, s igyekezett kivonni a harckocsikat a térről, de csak egy követte. A Zrínyi Akadémiára mentek, hogy gyalogsági támogatást kérjenek, de nem kaptak; az akadémia már korábban küldött 40-50 tisztet, akik a nagy tömegtől nem tudtak bejutni a térre. Az akadémián kapott eligazítás alapján a parancsnok rádöbbent, hogy harckocsijai a pártházat lőtték. Mire visszaért a Köztársaság térre, a pártbizottság már elesett. A harckocsik visszatértek a laktanyába.

Amikor a harckocsik lőni kezdték a pártházat – mintegy 30 percig tüzeltek, ami arra vall, hogy nem folyamatosan lőttek –, a harc eldőlt. A repeszgránátok ablaknyi lyukakat szakítottak a főfalon, lerombolták a közfalakat, mennyezetek szakadtak le, beomlott a pártház és a DISZ-központ közötti átjáró. Mező Imre elrendelte, hogy szüntessék be a harcot. Ragaszkodott, hogy ő menjen ki fehér zászlóval, az épületből. Asztalos János és Papp József honvéd ezredes önként csatlakozott hozzá. Amikor kiléptek a kapun, mindhármukat lelőtték.

Egyikük sem halt meg azonnal. Mezőt ismeretlenek egy autóbuszba tették, a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, ott halt bele sérüléseibe. „Amiatt a csirkefogó [Rákosi] miatt kell nekem elpusztulni”⁵²⁸ – mondta a feleségének.

A földön heverő Asztalos ezredest ütötték, rúgták, az Erkel Színház felé vonszolták, dróttal kötötték össze a lábát, fejjel lefelé fölakasztották egy fára. A törvényszéki orvosszakértők szerint „fejsérülései önmagukban is halálosak voltak; az akasztás egymagában minden egyéb külső erőszaktól függetlenül halált okozó volt. De Asztalost hasba is lőtték – ez a sérülés is a halálát okozta volna.”⁵²⁹ Papp ezredest is verték, rúgták, késsel többször a mellébe szúrtak, kézzel igyekeztek kitépni a halott szívét. Agyonverték a pártház borbélyát, a pártiskola egyik tanárát. Kállai Éva 23 éves korában lett az illegális Országos Ifjúsági Bizottság tagja; a csendőr nyomozók úgy megkínozták, hogy már halottnak hitték, papirossal takarták le a testét. Ezt nem akarta még egyszer átélni: levetette magát a második emeletről. Hónapok múlva halt bele sérüléseibe.

A pártház elesett. Várkonyi hadnagy, látva a parlamenterek lemészárlását, néhány társával folytatta a harcot. Tűzharcban estek el. Parancsnoktársa, Tompa hadnagy a DISZ-központ épületében rekedt néhány harcossal. Ők megmenekültek; ismeretlenektől civil ruhát kaptak, s kiszöktek a pártházból.

Az elfogott katonákat kihurcolták a ház elé, szurkálták, rúgták, puskatussal ütötték őket. A tömeget hátrább szorították, előbb egy, majd még egy csoportot állítottak a kivégzőosztag elé. John Sadovy-nek a Life-ban megjelent fényképsorozata a kivégzésekről bejárta az egész világot. Döbbenetesek az összevert arcok a pártház fala előtt, szembenézve a puskacsövekkel; ugyanazok az arcok, görcsbe rándulva, eltorzulva, amikor beléjük csapódik a golyó; ugyanazok az arcok, már elpihenve, holtan a földön heverve.

„Egy méterre álltam a csoporttól – írta Sadovy. – Az egyikük egyszerre lassan összecsuklott. Egészen közelről lőhettek a bordái közé. Úgy hulltak a földre mindnyájan, mint a lekaszált búzakalászok, nagyon kecsesen. Egy másik fiú rohant ki a házból. Látta, hogy barátai halottak, megfordult, befurakodott a tömegbe. A felkelők visszavonszolták. Egyetlen felvételt csináltam róla, és már vége volt. Ekkor az idegeim felmondták a szolgálatot. Könnyeim végigfolytak az arcomon. Három évet szolgáltam a háborúban, de amit ott átéltem, semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest.”⁵³⁰

Az egyik karhatalmista szerzett egy nagykabátot. Amikor kituszkolták őket a kapun, a téren kiabálni kezdtek, hogy a civil menjen onnan. A katona visszakiabált, hogy ő közéjük tartozik. Puskatussal leütötték, a sortűz végzett vele is. Az elesett karhatalmisták valamennyien munkások és parasztok voltak. A legidősebb 23 éves. Párttag csak egy volt közöttük.

A pártház ostromának áldozatául esett a pártbizottság titkára, három munkatársa, három honvéd főtiszt, 18 karhatalmista. A legtöbb nem tűzharcban; meglincselték őket.

A számok így nem fejezik ki a valóságot. A halottakon kívül több tucatnyian megsebesültek, volt, akiből 13 golyót operáltak ki, volt, akinek a lábát amputálták, többen egész életükre megrokkantak. Sokan úgy menekültek meg, hogy a mentősök kitépték őket a megvadult tömeg kezéből. Jóérzésű kíváncsiskodók is beavatkoztak. A felkelők között is akadt, aki a harcban részt vett, de a lincseléstől megborzadt.

A támadásban mintegy 200 felkelő vett részt, a téren bámészkodók több ezren lehettek. Aznap Budapesten negyvenöten haltak meg a harcok során, ebből húszan a pártház védői. A 25 civil halott sem mind a Köztársaság téren esett el. Ebből következtethetően az ostromlók csak tucatnyi embert vesztettek.

Ölni a forradalmakban, ellenforradalmakban, lázadások, államcsínyek során is ölnek: a halál, a halálos áldozatok száma önmagában nem minősít semmilyen tömegmegmozdulást. A Rádiónál kétszer annyi védő esett el, mégis a Köztársaság téri vérfürdő lett mementóvá. Itt mutatkozott meg legborzalmasabban a tömegőrület, itt robbant föl mindaz az indulat, ami az elmúlt napokban, az elmúlt években fölhalmozódott. Nemcsak az élőket kínozták, gyötörték, ölték, a halottak arcát is összetaposták cipősarokkal, szájukba gyömöszölték a párttagsági könyvüket, a halottak csontjait vasrúddal törték el, testüket késsel hasogatták, fölgyújtották, fölakasztották. November 3-ig nem engedték, hogy a holttesteket elszállítsák a térről; néhány védő tetemét sosem találták meg. Ami a Köztársaság téren történt, az maga volt a téboly.

Még meg sem száradt a téren a kivégzettek vére, a tömeg még hörgött a gyűlölettől vagy öklendezett a borzalomtól, amikor elterjedt a hír: a pártbizottság épülete, a Köztársaság tér alatt titkos börtön, pincelabirintus van, benne ártatlan foglyok, gyilkos ávósok.

Az őrületnek, az agyrémeknek is van népköltészete, azok is a kollektív tudatból születnek. Racionális magja a történteknek az lehetett, hogy a felkelők foglyul ejtett társaikat akarták kiszabadítani – ám foglyok nem voltak. Jelentős ávós erőket véltek a pártházban – ám ott csak tucatnyi kiskatona volt. Valahová el kellett tűnniük, a foglyoknak is, az ávósoknak is. S hogy az ÁVH-nak föld alatti börtönei voltak, azt a suttogó propaganda nyomán a fél város tudni vélte.

Emberek tucatjai hasaltak a kövezetre, a lemészároltak holtteste mellé, fülüket a földre tapasztották, hogy hallják a rejtélyes kopogtatást, dörömbölést, a segélykiáltásokat. A felkelők azon nyomban nekiláttak a kutatásnak, az ásásnak. November 1-jén a térre parancsolták a műszaki tiszti iskola tanszékvezető alezredesét. Még aznap kanalas markológép, fúrókocsi, légsűrítő kompresszor érkezett, majd még egy-egy földkotrógép a Váci Központi Gépjavító Műhelyből, a Haditechnikai Intézetből. Szakemberek „varázsvesszős” kutatásokat végeztek, elektromos lehallgató készülékekkel, torziós ingával vizsgálták a föld mélyét. A kutatásban 80 katona is részt vett.

A pártházat gondosan átvizsgálták, a liftaknát berobbantották. A téren a gépek éjjel-nappal dolgoztak; 30-40 fúrást végeztek, 24 méter mélységig. Információkért felkutatták a Csatornázási Művek, a metróépítés mérnökeit, sorba járták a környező házak lakóit, irattárakat túrtak fel, a pártház dolgozói után kutattak, fokozódott az államvédelmisek utáni hajsza, gépkocsik robogtak vidékre emberekért, akik állítólag ismerték a titkot, tucatjával állítottak elő, vallattak állítólagos gyanúsítottakat.

A mészárlás az indulat, a gyűlölet pillanatnyi robbanása volt. A katakombák legendája azt jelezte, hogy az ország telítődött mérges gázzal, megbénítva százezrek tudatát, józan ítélőképességét. Ezrek, tízezrek zarándokoltak a Köztársaság térre, lesni a várva várt pillanatot, amikor megtalálják a titkos labirintust, kiszabadítják a foglyokat, leszámolnak a gyilkosokkal. Az akció kiválóan képzett műszaki parancsnoka, elmondása szerint november 3-ig hitt a katakombák létezésében.

Az ország tudatába oly mélyen beleivódott a katakombák legendája, hogy mindmáig él. Ezért kell idéznünk egy szemtanú (?) leírását, amely akkoriban bejárta a világsajtót. „Október 30-án a szabadságharcosok behatoltak a párt Köztársaság téri – azelőtt Tisza Kálmán téri – főhadiszállására. Igen sok foglyot szabadítottak ki a pincékből, majd felmentek a harmadik emeletre, ahol számos magas rangú ávós tiszt lakomázott. Nők is voltak velük. Körülbelül százhúsz ember ült az asztal körül. Az ávósok ellenálltak, heves harcra került sor, tizennyolc szabadságharcos elesett, körülbelül negyven ávós tisztet megöltek. További hatvanat az épületben fogtak el. Valamennyinél nagy összegű pénz és igen sok ékszer volt. A hatvan foglyot levezették a térre, az ékszereket és a pénzt az egyenruhájukra erősítették – aztán valamennyit fölakasztották körös-körül a téren, fákra és lámpaoszlopokra, fejjel lefelé, és agyonverték őket. Több tisztnek százforintosokat tömtek a szájába, s meggyújtották a bankjegyeket. Senki sem nyúlt a pénzhez és az ékszerekhez, de sokan leköpdösték a holttesteket. Végül a magyar hadsereg erélyes közbenjárása vetett véget a mészárlásnak.

Miközben az épület ostroma folyt, a támadók hangokat hallottak a föld alól. Végül is sikerült olyannyira közelükbe jutni, hogy megértették:

– Itt vagyunk, százötvennégyen – hallatszott egy kétségbeesett hang. – Egy ávós is velünk van. Öt napja nem ettünk. Segítsetek rajtunk! Segítsetek…

Lázas kutatás kezdődött, de nem tudták felfedezni a börtönbe vezető rejtekutat. Aztán egy letartóztatott ávós közölte a felkelőkkel, hogy a lejáratot a tér közepén lévő színházon keresztül lehet elérni. Két napig kutattak, de a titkos lejáratot nem sikerült megtalálni. A százötvennégy fogoly és az ávós őr elpusztult.”⁵³¹

A tömeghisztériába bedolgozott a korabeli sajtó is. Az évekig emészthetetlenül unalmas termékeket gyártó zsurnaliszták napok alatt rátaláltak a bulvársajtó legalpáribb hangjára. A Köztársaság téri katakombák az elkövetkező napok legnagyobb sajtószenzációja lettek. A rádió viszont hírt sem adott az eseményről; feltehetően nem akart állást foglalni.

„Tény, hogy a pártházat védő ávósok és egyéb személyek – számuk az egybehangzó bejelentések alapján körülbelül 120 főre tehető – nyomtalanul eltűntek.”⁵³² „Alig csitult el a harci zaj, a tér különböző pontjairól jelezték, hogy a föld alól dörömbölést, erős ütéseket hallanak. A feltörő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a tér alatt nagy kiterjedésű bunkerhálózat, föld alatti labirintus húzódik meg, amit a terrorhatalom pribékjei valószínűleg föld alatti börtön céljára építettek… Mintha valami középkori rémtörténetet hallanánk…”⁵³³ „Már közel 15 méter mélyen jártak, amikor egy folyosólabirintusra bukkantak, amely rendkívül nagy területre ágazik szerteszét. E folyosók alól elfojtott segélykiáltások hallatszanak, amelyeket különböző hangerősítő eszközökkel erősítettek föl… Az elfojtott segélykiáltásokból arra is következtetni lehet, hogy minden valószínűség szerint az ÁVH martalócbandák foglyairól van szó.”⁵³⁴ „A föld alatti folyosókat még a német hadsereg építette, a Gestapónak föld alatti kínzókamrául… Lapzárta előtt értesültünk arról, hogy újabban a Baross tér felől hallottak a csatornahálózatból hangot, kopogást.”⁵³⁵ „Néhány személy elmondta, hogy az építkezés idején [a Köztársaság téren] mint foglyok dolgoztak a titkos munkálatokon. Biztos tényeket azonban nem tudnak mondani, mert bekötött szemmel vitték őket egészen a munkahelyig”⁵³⁶ „Csütörtökön az egyik aknánál dolgozók végre halk beszédhangokra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó. »Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk!« – hallották tompán a mélyből. »Hányan vagytok?« – kérdezték. – »Száznegyvenheten« – volt a válasz.”⁵³⁷ „Az Erkel Színház egyik szellőzőcsövén keresztül hangokat hallottak a föld mélyéről. Egy kétségbeesett női hang azt kiáltotta: – Segítség, a színháznál vagyunk…! Kisvártatva gyereksírás hallatszott a mélységből, majd elhaló férfihang szakította félbe a felszűrődő hangfoszlányokat: – Segítsetek, még élni akarunk…! …Egy fiatal honvéd próbaképpen, mint ávós jelentkezett az egyik szellőzőnyílásnál. Lentről tisztán kivehető választ kapott: – Itt Szabó államvédelmi százados. Adjatok biztosítékot, hogy ávósok vagytok. A süllyesztő aknához vigyetek élelmet, lőszert.”⁵³⁸

„Az egész budapesti közvélemény… joggal kérdi: miért vannak középkori börtönök, föld alatti kamrák, s főként, hogy kerülnek foglyok egy budapesti pártház pincéjébe?”⁵³⁹ Erre a szónoki kérdésre nem kellett, nem is lehetett mit válaszolni.

Az állam fölülről építkezik. A parlamenti demokráciákban is: az állampolgárok négy-öt évenként voksolnak valamely pártra; a megválasztott politikusok elkülönült kasztként gyakorolják a hatalmat az ország fölött. A forradalmak sajátossága, hogy a nép bele akar szólni saját ügyeinek intézésébe. Kisebb része fegyverrel, a többség új hatalmi formák segítségével. Az újkori európai forradalmak kivétel nélkül a francia kommün példáját követték: alulról szerveződő tanácsok, bizottságok, szervezetek segítségével igyekeztek megtörni, korlátozni a központi hatalmat. Vitatott, mert a gyakorlatban sosem lehetett igazán kipróbálni, hogy az önkormányzatok hatalma csupán a forradalomban harci fegyver, a konszolidálódott társadalmakban viszont utópia, avagy a parlamentarizmus hiányosságainak pótlása, egy demokratikusabb hatalmi struktúra előképe, netán teljesen új uralmi rendszer.

1956 októberében a gombamód alakuló munkástanácsok, nemzeti bizottságok, forradalmi tanácsok és bizottmányok nem a hatalomra törtek. A „minden hatalmat a szovjeteknek” ugyanúgy nem jelent meg követelésként a forradalomban, mint a földek, gyárak, bányák, bankok visszaadása.

A munkástanácsok különböztek az arctalan, parttalan utcától, az esetlegesen összeverődött fegyveres csoportoktól; meghatározott közeget, közösséget képviseltek, ahol az emberek jól ismerték egymást. A névtelen, arctalan felkelők csak annyit tudtak egymásról, amennyit a néhány napos közös harc során fel tudtak mutatni. Az üzemek, intézmények, hivatalok dolgozói számára társaik személyisége nyitott lap volt.

November 4-ig a munkástanácsok nem játszottak jelentős szerepet a forradalom történetében. A rádió, a sajtó alig törődött a munkástanácsokkal; rendszerint csak egy-egy mondatban jelentette, hogy ebben vagy abban az üzemben megalakult a munkástanács. Nagy Imre tanulmányaiban nem foglalkozott a munkástanácsokkal, noha a jugoszláv példa erősen befolyásolta gondolkodását, s Jugoszlávia volt az egyetlen állam, amely kísérletet tett a munkástanácsrendszer kiépítésére, nem a hatalomban, hanem a termelésben.

Semmiféle összegezés nincs a munkástanácsok összetételéről, választásáról, működéséről, céljairól, tevékenységéről. Az megállapítható, hogy a munkástanácsok politikai célkitűzései megegyeztek az utca, a felkelők követeléseivel. Abban is hasonlatosak voltak a felkelőkkel, hogy többpártrendszert követeltek, de bizalmatlanok voltak a pártokkal szemben, elítélték gyors burjánzásukat, azonnal kezdődő civakodásukat. A forradalom az ország ügye volt; a pártok csoportok, egyének érdekeit képviselték.

Budapesten az első munkástanács október 24-én alakult az Egyesült Izzóban. 26–27-én már a legtöbb üzemben működött a munkástanács. Az MDP Központi Vezetősége október 26-i határozatában kijelentette: „helyesnek tartja az üzemi munkástanácsok választását, a szakszervezeti szervek közreműködésével”.⁵⁴⁰

Este a SZOT közzétette a munkástanácsokkal kapcsolatos részletesebb javaslatát: „A munkástanács dönt minden, a munkahely termelésével, igazgatásával, gazdálkodásával kapcsolatos kérdésről.”⁵⁴¹ Felveszi, illetve elbocsátja a dolgozókat, kidolgozza a gyár termelési tervét, dönt a bérrendezésről, a beruházásokról, a nyereségrészesedésről, a szociális, kulturális juttatásokról.

Hogyan lehet ezt az új igazgatási formát megvalósítani, azt egyelőre nem tudták. Erre a rádió kommentátora már a 26-i KV-határozat után figyelmeztetett: „Még nem vallhatjuk azt, hogy teljesen világosak a munkásigazgatás új rendszerének részletei… Ki kell tapasztalnunk, az élet kell, hogy kipróbálja hazánkban is a munkásigazgatás legmegfelelőbb formáit.”⁵⁴²

November 4-ig általában kétszer választották meg a munkástanácsokat. Először ideiglenesen, még a harcok alatt, amikor kevés dolgozó volt a munkahelyén. Jellegzetes példa: „Nem a nép választott meg – mondta a Chinoin munkástanácsának elnöke –, hanem az állott az élre, aki kéznél volt. Bocsánatot kérek, hogy kezembe vettem a nép akaratát.”⁵⁴³ Később, már több dolgozó jelenlétében, a tanácsokat újraválasztották. De nem csak ez volt az oka a változásnak; több helyütt a közhangulat követelte ki, függött a vezetők rátermettségétől, szervezőképességétől, hitelességétől, de egyének, csoportok érdekeitől is. „Egyes csoportok kinevezik magukat, uralkodni akarnak – panaszolta a Valóság november 3-i száma. – Aztán jön egy másik csoport, »elsöpri« őket, ezekkel is leszámol egy harmadik, negyedik, sőt van üzem, ahol már az ötödik.”⁵⁴⁴ A forradalom szélsőségekből születik és szélsőségeket szül.

Gondot jelentett a szakszervezetekkel való kapcsolat. Bár elvileg megosztották a feladatokat: a munkástanácsok a termelést irányítják, a szakszervezetek az érdekképviselettel foglalkoznak, az újonnan létrehozott szervek nem bíztak a régiben, sem az üzemekben, sem országos szinten. Hiába mondott le a SZOT elnöksége, hiába alakult át régi, félreállított szociáldemokrata vezetők részvételével Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségévé s választott forradalmi bizottságot. Az üzemekben minden hatalom a munkástanácsoké volt, a szakszervezetek gyakorlatilag nem játszottak szerepet a forradalomban.

A munkástanácsok minden központi utasítás nélkül megtalálták a maguk feladatát. Eltávolították a nem megfelelőnek ítélt vezetőket, kiosztották vagy megsemmisítették a káderlapokat, megszüntették a személyzeti osztályt, a rendészetet, megtiltották a pártok működését a gyárakban, a dolgozók segélyezésével, élelemmel, ruházattal való ellátásával, munkahelyük napi problémáival foglalkoztak. Ezek között akadt szép számmal, ami évtizedes távlatból megmosolyogtató. A Söripari Vállalat ideiglenes munkástanácsa november 2-i ülésén például elhangzott: „Az első teendők közé kell majd tartozzon a vállalati könyvtár átvizsgálása, és azoknak a könyveknek a kiselejtezése, amelyek az elnyomás idejének elméletét hirdették.” Valamint: „Jogos kesztyűigények kielégítése nehézkes.”⁵⁴⁵

A leváltások mértékéről van néhány adat. A Kohó- és Gépipari Minisztériumhoz tartozó 276 üzemben 68 igazgatót váltottak le, a Csepel Művek 18 gyáregységéből 6 üzemegység-igazgatót, a X. kerület 63 gyárából 21 igazgatót. A KGM Erősáramú Berendezések Igazgatóságának 17 üzeméről készült jelentése alapján „az igazgatók kapcsolata a munkástanácsokkal jó”.⁵⁴⁶ A Csepeli Központi Munkástanács elnöke szerint októberben a gyáregységek 867 munkástanácstagjának 60 százaléka kommunista volt. Az újpesti Forradalmi Nemzeti Tanács határozatot hozott, hogy „nem választható és nem szavazó az a személy, aki a Rákosi-rezsimben bármilyen funkciót töltött be. Pl. vállalati igazgató, párttitkár, üzemi bizottság elnöke, személyzeti felelősök, a rendészeti szervekhez, partizánalakulatokhoz tartozók és mindazok, akik a terrorrendszert tevékenyen támogatták vagy mellette megnyilatkoztak. Amennyiben a felsorolt kategóriák egyikébe tartozó személyek a jelenlegi munkástanácsokba már beválasztattak, azok onnan haladéktalanul eltávolítandók.”⁵⁴⁷ Valószínűnek látszik, hogy a kommunistaellenesség a gyárakban inkább csak színező eleme volt a közhangulatnak. Az emberi magatartás, a szakértelem, a tisztesség volt a döntő, s erről olyanok döntöttek, akik évek tapasztalatai alapján ismerték a vezetőket.

A különböző intézményekben, szervezetekben, szövetségekben, egyetemeken, honvédségi alakulatoknál, rendőrkapitányságokon megalakuló Forradalmi vagy Nemzeti Bizottságok, katonatanácsok hasonlatosak voltak a munkástanácsokhoz: zárt, meghatározott közösséget képviseltek. Az Állami Gazdaságok Minisztériumához tartozó 56 intézmény 26 igazgatóját függesztették fel; a Külügyminisztérium Forradalmi Bizottsága 7 nagykövet leváltását követelte. A Madách Színházból eltávolították Horvai Istvánt, Gábor Miklóst, Sarkadi Imrét, a Nemzetiből Major Tamást, Gellért Endrét, Marton Endrét, az Operaházból Tóth Aladárt, a Képzőművészeti Szövetségből Szőnyi Istvánt, Bernáth Aurélt, Domanovszky Györgyöt, Konecsni Györgyöt. Az Újságíró-szövetségben „az ügyek vitelét nagyrészt a Sztálin-korszakban hivatásuk gyakorlásától eltiltott, üldözött vagy börtönbe vetett újságírókból alakult ideiglenes bizottság vette át”.⁵⁴⁸ A bizottság elnöke egy volt haditudósító lett. Az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén már kiszavazta az elnökségből azokat, akiket az írótársadalom íróilag, politikailag, emberileg nem tartott megfelelőnek; november 2-án a taggyűlés kooptált az elnökségbe hat kiváló írót; az elnökség lett a Forradalmi Bizottság, senkit sem váltottak le.

A forradalmakban menthetetlenül elszabadulnak az indulatok, nem utolsósorban személyek ellen. A Magyar Függetlenség így írt az írástudók lázadásának egyik legnemesebb személyiségéről: „Ön, Benjámin »elvtárs«, hazudott eleget az Irodalmi Újság hasábjain is, minden Ön számára publikálható üres papíron… Az az »ügy«, melyért Ön a tollát forgatta, és hazugságtól nyöszörgő szavait hallatta, nem a MI ÜGYÜNK… Búcsúzom Öntől, Benjámin, azzal, hogy csasztuskaszerű rímeit próbálja máshol publikálni, mi már nem kérünk belőle.” A lap ugyanebben a számában közölt egy „költeményt” is:

Ugyancsak a Magyar Függetlenség tiltakozott Pozsár István, az Egyetemi Diákbizottság vezetője ellen, mondván, hogy sztálinista. Az Egyetemi Ifjúság válaszolt: a cikk szerzője sztálinista. Pozsár a sztálinista miniszterek ellen tiltakozott. Az Egyetemi Ifjúság a Magyar Tudományos Akadémia újonnan megválasztott alelnökei ellen tiltakozott, akik „belső barátai annak az Alexits Györgynek, aki Rákosi mellett államtitkár volt, s akinek volt képe megjelenni és felszólalni az Akadémián”.⁵⁵⁰

Az értelmiség október 28-án létrehozta a maga csúcsszervét. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, az Írószövetség, az Újságíró-szövetség, a Képzőművész Szövetség, a Zeneművészek Szövetsége, az egyetemi tanárok, a NÉKOSZ, a Petőfi-kör, a MEFESZ képviselői megalakították a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságát. Felhívásuk patetikus, de visszafogott hangú: „Reméljük, hogy további követeléseinket már békés úton, a kormánnyal egyetértésben vívhatjuk ki… Mindennemű – sztálinista vagy ellenforradalmi restaurációs kísérletet visszautasítunk és visszaverünk.”⁵⁵¹ Az aláírók zöme kommunista volt, Nagy Imre híve. A tanács november 4-ig érdemi tevékenységet nem fejtett ki.

A rádió október 28-án adott hírt arról, hogy a XII. és az V. kerületben a tanács helyett Nemzeti Bizottság alakult. Ugyanaznap este hangzott el a Hazafias Népfront felhívása: „Népfrontbizottságaink alakítsák meg a megyei, városi, járási, községi nemzeti bizottságokat.”⁵⁵² A Népfront ugyanúgy igyekezett a maga fennhatósága vagy legalább befolyása alatt létrehozni a nemzeti vagy forradalmi bizottságokat, mint a SZOT a munkástanácsokat. Még kevesebb sikerrel. Szerepét még aznap a nagyrészt literátor, kommunista értelmiségiekből toborzódott Országos Nemzeti Bizottság vette át Kuczka Péter vezetésével, ám az ONB-nek sem sikerült összehangolni a nemzeti bizottságok tevékenységét.

Azért ne legyünk igazságtalanok e két szervezettel. Igaz, hogy tevékenységük nem volt konkrét, viszont állandó fórumot, találkozóhelyet jelentettek az értelmiségnek, mely a háttérből még mindig az események egyik mozgatója volt. Részt vettek a munkástanácsok, a helyi tanácsok munkájában, Budapest élelmiszer-ellátásában, a segélyszállítmányok szétosztásában. S ami a legfontosabb: a koalíció ezekben a szervezetekben előbb vált valósággá, mint a nagypolitikában. A négy egykori koalíciós párt ifjúsági vezetői, akik jól ismerték egymást, itt találkoztak újra össze.

A Nemzeti Bizottságok, eltérően a munkástanácsoktól, hatalmi szervek voltak; sok helyütt nemcsak a közigazgatást, de a helyi munkástanácsokat, a rendőrséget, még a katonaságot is igyekeztek maguk alá rendelni. Megalakulásukban, összetételükben már érvényesültek a pártszempontok. Ennek igyekezett gátat szabni a forradalom egységét hirdető Országos Nemzeti Bizottság.

Érdemes részletesebben foglalkozni a Fővárosi Nemzeti Bizottsággal. Részben azért, mert az ország egyik legjelentősebb szerve volt, részben mert üléseiről pontos jegyzőkönyv maradt fenn. A november 1-jei és 2-i ülésen – a jegyzőkönyv által felsorolt sorrendben – a Kisgazdapárt, a szociáldemokraták, a Parasztpárt, a Magyar Kommunista Párt (!), a Keresztény Magyar Párt, a Demokrata Párt, a Keresztény Ifjúsági Szövetség 2-2, az ifjúság (!) 1 tagja vett részt. Elnökké a kisgazdapárti Kővágó Józsefet, helyettesévé a szociáldemokrata Bechtler Pétert választották; 1945 után mindketten betöltötték már ezt a tisztet, majd börtönbe kerültek. Kővágó betegsége miatt Bechtler elnökölt, aki az első ülésen bejelentette: „A Nemzeti Bizottság ma átveszi az irányítást a városházán.”

Az ülésen dr. Zajgóváry Károly ügyvéd, a Keresztény Magyar Párt elnöke volt a hangadó. A „Kommunista Párt” két képviselője hétszer szólalt fel, Zajgóváry huszonkétszer. Pártjáról szinte semmit nem tudunk. November 1-jén alakult, hat fő részvételével. Határozatot hozott, hogy „küldöttségileg keresi fel Magyarország hercegprímását…, hogy kérje a katolikus egyház aktív részvételét, ugyancsak felkeresi Ordass Lajos evangélikus püspököt… és Ravasz László református püspököt” a két egyház „szervezeteinek csatlakozása érdekében”.⁵⁵³

A bizottság első határozata – Zajgóváry javaslatára – az volt, hogy osztályvezetőtől felfele minden vezetőt le kell váltani. Ezt annyiban módosították – tartva attól, hogy az intézkedés „esetleg az apparátusban pánikot kelt, és így fennakadás keletkezik az ügyek intézésében” –, hogy egy albizottság bírálja el osztályvezető-helyettestől felfelé, ki maradhat a helyén. A bizottság összetételéből nyilvánvaló volt, hogy általános tisztogatásra kerül sor. Ugyancsak Zajgóváry javaslatára úgy döntöttek, hogy az albizottság dönt a kerületek tisztségviselőinek sorsáról is. Az ellenvetésre, hogy „nem csinálhatnák ezt a kerületi nemzeti bizottságok?”, a válasz az volt: „a Nemzeti Bizottság hatásköre az egész fővárosra kiterjed”; „Budapest főváros csak egy van, és nem lehet mind a 22 kerületnek önálló politikát folytatnia”. Hasonló döntés született a fővárosi üzemek és intézmények esetében; a munkástanácsok több vezetőt leváltottak, s újakat neveztek ki. Az elnök „hangsúlyozta, hogy [a munkástanácsok] semmiféle kinevezési jogot nem gyakorolhatnak”. Egy ellenvetésre, hogy „a kinevezéseket… csakis a munkástanácsokkal egyetértésben lehet megtenni”, Zajgóváry válasza: „hozzájárul ahhoz, hogy a munkástanácsok javaslatokat terjesszenek elő, de ahhoz nem, hogy a Nemzeti Bizottság e javaslatokat köteles is legyen elfogadni”. Bechtler: „A Nemzeti Bizottság határozatként kimondja, hogy csak a Nemzeti Bizottság nevezhet ki.” A munkástanácsok alulról építkeztek, a Nemzeti Bizottság a maga központosított hatalma mellett döntött.

A pártérdekek azonnal megfogalmazódtak. Az oktatási osztály vezetője lemondott. Bechtler egy szociáldemokratát ajánlott a helyére, aki a felszabadulás után már betöltötte ezt a posztot, majd elbocsátották s internálták. Zajgóváry pártja jelöltje mellett kardoskodott. Bechtler: „A Keresztény Pártnak is meglesznek a lehetőségei, hogy tagjai elhelyezést kapjanak vezető pozíciókban.” Zajgóváry: „A Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesüléséből született meg a Magyar Dolgozók Pártja. Az összes osztályvezetők innen származtatják hatalmukat. Tehát ha egy pozíciót kér a Keresztény Párt, akkor illojalitásnak tartja, ha azt nem kapja meg.”

Ugyancsak ő javasolta, hogy „az 1945-től a politikai magatartásuk miatt elbocsátott dolgozókat a főváros és üzemei ugyanazokra a helyekre fogadják vissza, ahonnan elbocsátották őket…, mégpedig az időközben elmulasztott idő figyelembevételével, abba a rangfokozatba, amelyet időközben, becsületes szolgálattal amúgy is elértek volna”. Hozzátette: nem kételkedik abban, hogy az állam „hasonlóképpen fog cselekedni”.⁵⁵⁴ Hiába hívták fel a figyelmet, hogy a határozat végrehajthatatlan, a javaslatot a bizottság elvben elfogadta, és utasítást adott a részletek kidolgozására.

A Fővárosi Nemzeti Bizottság ülése azt is bizonyította, hogy kellő erőszakossággal és svádával egy gyakorlatilag nem létező szervezet is jelentős hatalomhoz juthat. A legjobb példa erre a Magyar Forradalmi Nemzeti Bizottmány és vezetője, Dudás József, akinek kivételes szerepe volt 1956 történetében.

Dudás 1912-ben született Marosvásárhelyen, lakatos volt, leérettségizett, 1932-ben elvégezte a bukaresti politechnikát. 21 éves korában az erdélyi Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik vezetője volt, egy év múlva letartóztatták, öt és fél évi börtönre ítélték. Szabadulása után Magyarországra jött, bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, tagja volt annak a máig eléggé rejtélyes három- vagy négytagú delegációnak, melyet Horthy Moszkvába küldött, hogy puhatolódzzon a fegyverszünet lehetőségeiről. 1945 után kizárták a Kommunista Pártból – állítólag azért, mert Moszkvában rossz véleményt mondott Rákosiról. Belépett a Kisgazdapártba, a Budapesti Törvényhozási Bizottság tagja lett. 1946-ban a Magyar Közösség-ügyben letartóztatták, de – állítólag Rajk közbenjárására – szabadon engedték, majd ismét letartóztatták, kiadták Romániának. A vádat, hogy besúgó volt, elejtették. Visszaadták Magyarországnak, internálták, 1954-ben szabadult, állítólag egy misztikus vallási irányzat híve lett, munkásként dolgozott, három állása volt, annyit keresett, mint egy miniszter.

Október 23-án részt vett a tüntetésen, 27-én és 28-án több száz fős tömegnek szónokolt a Széna téren, 28-án este megírta híres-hírhedt 25 pontos programját. 29-én a II. kerületi Forradalmi Bizottmány elnökévé választották; a bizottság tagjai sorában ott volt Mód Aladár, Kuczka Péter, Képes Géza, Tompa Sándor, Vészi Endre, dr. Tariska István, Szabó János, a Széna téri parancsnok, Pásztor Tamás, Pártay Tivadar kisgazdapárti politikusok, Páter Gracianus, ferences rendfőnök. Este a Szabad Nép-székházba ment, hogy kinyomtassa programját; birtokba vette a székházat, ahol a nyomdászokon kívül egy fegyveres csoport is tartózkodott. 30-án jelent meg lapja, a Függetlenség (később: Magyar Függetlenség).

Wiktor Woroszylski lengyel újságíró könyve Dudással foglalkozó fejezetének címe: A bandavezér. „Magas, vállas, haja sötétbarna, arca nagy, kissé kiálló pofacsontokkal: kifejező, de inkább visszataszító. Tirolikalap, kabátja fantáziadús körgallérként vállaira vetve; övébe dugott pisztoly, fekete lábszárvédő. Valóságos udvartartással körülvéve lép be a szobába; kíséretében van egy fiatal nő is, aki áhítattal jegyzi a vezér minden szavát.”⁵⁵⁵

Jónás Pál – a felszabadulás után a MADISZ elnöke, 1956. október 3-án a Petőfi-kör elnökévé választották –, aki éveket töltött különböző internálótáborokban Dudással, egész más képet rajzol róla: „Látszott rajta, hogy napok óta alig aludt valamit. Szeme alatt mély, fekete karikák. A ruhája gyűrött és szakadt. A rekedtségtől alig lehetett érteni, hogy mit mond… Fáradtsága egyre nyilvánvalóbb volt, időnként lecsukódott a szeme. Keze reszketett, mikor a citromos teát itta…, úgy látszik, ezen élt.”⁵⁵⁶

A „bandavezérről” Jónáson kívül mindenkinek rossz véleménye volt. Donáth Ferenc: „Ezt az embert régről ismerem mint fasisztát, egy demagóg, aki mögött semmiféle tömeg nincs.”⁵⁵⁷ Széll Jenő: „Miután én ismertem Dudás múltját… közöltem Nagy Imrével, hogy Dudás veszedelmes kalandor. Nagy Imre azt válaszolta, hogy ezt ő is tudja Dudásról.”⁵⁵⁸ Tánczos Gábor: „Rendkívül rossz benyomást tett ránk, kalandornak tartottuk… Losonczy Géza is rossz véleménnyel volt Dudásról, fasiszta kalandornak tartotta.”⁵⁵⁹ Ignotus Pál és Aczél Tamás már az emigrációban beszéltek róla, miután Dudást kivégezték, tehát megillette a mártíromság. Aczél: „Dudás csak egy kis zsoldosvezér volt. Főhadiszállásán egy asztalon pénz, pisztolyok és géppisztolyok hevertek két gyertya között. Dudás szörnyű kivégzéseket hajtott végre.”⁵⁶⁰ Ignotus: „Fasisztaként kivégezték, valóban az is volt.”⁵⁶¹ Abod László, kisgazda politikus, a Központi Munkástanács tagja volt a legtárgyilagosabb: „A tárgyalás során egyre izgatottabbá vált, és a végén könnyezve mondott köszönetet Nagy Imrének, és hangsúlyozta, hogy mindattól, amit itt elmondtunk, az ország s a magyarság jövője függ. Ezt érzelemdús mondatokban fogalmazta meg, miközben úgy sírt, hogy törölgetni kellett a könnyeit. Ebből én azt a képet alakítottam ki magamban, hogy egy érzelmileg labilis, sok indulattal és sok akarnokoskodással teli ember. Nagyon keményen tárgyalt, mindenki engedékenyebb volt, mint ő. Furcsa ember volt.”⁵⁶²

Woroszylski már 1956-ban feltette a kérdést: „Vajon ki ez az ember: a Nemzeti Forradalmi Bizottság vezetője, aki saját újságot ad ki, kozák atamánhoz illő külsőségekkel veszi körül magát, »moszkvai kapcsolatokkal« kérkedik, és lengyel újságíróknak adott interjújában kijelenti, hogy tagja akar lenni a magyar kormánynak? Vajon csakugyan fasiszta? Miben nyilvánulna ez meg? Vagy egyszerűen csak bandavezér, kalandor, »erős ember«, aki személyes népszerűségre és hatalomra tör? Ha pedig így van, vajon mekkora veszély fenyegeti Dudás részéről a népforradalmat? És még hány Dudás lehet ebben az országban?”⁵⁶³

Dudás nem volt sem fasiszta, sem zsoldos, sem bandavezér, s nem fenyegette a forradalmat, bármennyien hitték is róla. A Magyar Forradalmi Nemzeti Bizottmány éppúgy nem létezett, mint a szabadságharcosok fővezérsége, amit ugyancsak Dudás József ötlött ki. Dudás fegyveres harcban sosem vett részt; a Széna téri csoport ugyan névlegesen a II. kerületi Nemzeti Bizottsághoz tartozott, s Dudás névlegesen a bizottság elnöke volt, de semmi köze nem volt a csoport működéséhez. A Szabad Nép-székházban tanyázó fegyvereseknek sem volt a parancsnoka, csak néhányukat használta testőrségnek; a felkelők hol hallgattak rá, hol nem. Készséggel engedélyezte, hogy az általa ellenőrzött épületben szerkesszék és nyomtassák a kommunisták újságját. A fegyveres csoportok vezetői gyűlölték, mert a szabadságharcosok főparancsnoki címét is önmagának adományozta, s újságja révén szakadatlanul a figyelem középpontjában volt. A corvinosok is, a Baross tériek is megfenyegették, hogy szétverik az osztagát. A Nemzetőrség vezetésébe sem vonták be – igaz, Dudás nem is tört erre. Megvádolták a Köztársaság téri akció vezetésével, s azzal is, hogy nagy összeget tulajdonított el a Nemzeti Banktól – egyik sem volt igaz. Az Országos Nemzeti Bizottság vezetői azt tervezgették, hogy felrobbantják a Szabad Nép-székház elektromos kábeleit. November 2-án a honvédség letartóztatta Dudást, mert egy Széna téri csoport megtámadta a Külügyminisztériumot; amikor kiderült, hogy semmi köze az akcióhoz, Király Béla szabadon engedte. Másnap a Zrínyi Akadémián tartóztatták le, de Márton ezredes is szabadon bocsátotta. November 4-én saját fegyveresei ejtették foglyul, mert parancsot adott, hogy ne harcoljanak a szovjetek ellen; egy honvédtiszt szöktette meg, sérülten.

Dudásnak egyetlen hatalma volt – nem is foglalkozott mással –, az újságja. Volt nap, amikor három kiadásban is megjelent; bírósági vallomása szerint előbb 50.000, majd 100.000 példányban. Kiadta a Paraszt Függetlenség egy számát is. A rövid vezércikkeket majdnem mindig ő írta; gondolatmenete sokszor nehezen követhető. A lap az októberi napok legrosszabbul szerkesztett és megírt újságja volt. Előfordult, hogy egy számban ugyanaz a cikk kétszer is megjelent; majd minden számban találunk egy-két hajmeresztően dilettáns versezetet. A lap szemlélete viszont nemigen különbözött a többi újságétól. Igaz, hogy egy-egy cikkecskéje elvetette a sulykot (Benjámin, Pozsár); igaz, hogy rémtörténeteket közölt a Köztársaság téri katakombákról – de alig volt lap, amelyik nem közölt ilyen írásokat. Többször és hangsúlyozottan állást foglalt a fosztogatások, az önbíráskodás ellen. Vallotta az elvet, hogy földet, gyárat vissza nem adunk. November 2-tól újra meg újra szorgalmazta a munka felvételét, s óva intette a felkelőket a szovjet csapatok elleni akcióktól. „A demokratikus rend megköveteli, hogy minden olyan irányzat, minden elv, mely a haladást tűzi zászlajára (így a kommunistáké is): létjogosult!” „Minden paraszt annyi földön gazdálkodhasson, amennyit családjával egyetemben meg tud művelni.” „Hisszük, hogy az új párt [az MSZMP] méltón fogja képviselni a tiszta szocializmus eszméjét.” „Még nincs itt a pártharcok ideje.” „Nem tűrünk sem sztálinista, sem kapitalista restaurációt.”⁵⁶⁴

Dudást 25 pontja repítette üstökösként a forradalom egére. Nem annyira a tartalma, mint hangvétele, megfogalmazása. Amikor Dudás 28-án este a pontokat papírra vetette, a követelések egyike-másika még csak lappangott az ország tudatában. 30-án, amikor megjelentek, már nem sokban tértek el az általános követelésektől.

Ami igazán provokáló volt, az a két változatban is megjelent, öklömnyi betűkkel nyomtatott cím: A koalíciós kormányt sem fogadjuk el; Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ilyen megfogalmazások olvashatók benne: „Felkérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy ismerje el a Magyar Nemzeti Bizottmányt és a Szabadságharcosok vezérségét hadviselő félnek”; a Biztonsági Tanács küldjön „szükség esetén katonai segítséget”; „az oroszok azonnal vonuljanak ki Magyarországról, kitűzött fehér zászlókkal”; a felkelők számára a Nemzeti Bizottmány ad fegyverviselési engedélyt, a „Nemzeti Bizottmány igazolványával rendelkező fegyverest csak saját alakulata vehet őrizetbe”; „a szabadságharcosok felléphetnek a kivívott szabadság védelmében bárhol és bármikor, bárki ellen”; alakuljon ideiglenes kormány „a szabadságharcosok vezérségéből, a Nemzeti Bizottmányok választott tagjaiból”, Kovács Béla, Nagy Imre, Kádár János részvételével. S a kóda: „Jelen határozatunkat megküldjük az ENSZ minden tagállamának”.⁵⁶⁵

Ugyan senki sem fogalmazta meg nyilvánosan, hogy Magyarország az ENSZ fegyveres beavatkozását kéri, hogy a szovjet csapatok fehér zászlókkal vonuljanak ki az országból, de sokan áhították ezt; a fegyveres csoportok autonómiája lényegében megvalósult; a kormány összetételét mások sem fogadták el; a felkelők képviselőit sokan követelték a kormányba. Ami Dudás 25 pontjában szokatlan, hajmeresztő, ingerlő és visszataszító volt: a nyilatkozat hangja, a nyilatkozó felsőbbrendűségi tudata, napóleoni allűrjei és pózai, fantazmagóriái. A népmozgalmaknak is megvan a maguk stílusa, illemkódexe: mit tolerálnak és mit nem. Dudás bűne az volt, hogy átlépte a hallgatólagos közmegegyezéssel létrejött normákat. Legenda volt ő is, fanatikus fantaszta, mérhetetlen küldetéstudattal és becsvággyal, ami sértette, ingerelte a forradalom szokásrendszerét.

Voltaképp egy délibáb volt, amit valóságnak hittek. Ennek köszönhető, hogy Dudást a miniszterelnök is fogadta – ami tovább növelte képzelt jelentőségét. Dudás október 29-én Kővágó alezredesnek, a Bem laktanya parancsnokának bemutatta 25 pontját, s engedélyt kért a II. kerületi Nemzeti Bizottság megalakítására. Az engedélyt megkapta. Aznap kétszer is jelentkezett Nagy Imrénél, hogy ismertesse elképzeléseit, de a miniszterelnök nem fogadta.

Amikor mindenki valóságnak hitte a Magyar Forradalmi Nemzeti Bizottmány létét, országos jelentőségét, Dudás fegyvereseinek erejét, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa kérésére Jónás Pál vállalkozott arra, hogy összebékíti a felkelő vezért Nagy Imrével. Előbb a MÉFT központjában tárgyaltak Losonczyval és Donáthtal. Innen mentek a Parlamentbe, ahol Dudás néhány értelmiségi és ifjúsági vezető jelenlétében előadta elképzeléseit. Nagy Imre hűvösen közölte Dudással, hogy követelései elfogadására nincs felhatalmazása, közölni fogja a Minisztertanáccsal. Márkus István, az Országos Nemzeti Bizottság és a MÉFT tagja kijelentette, hogy nem értenek egyet Dudással. Nagy Balázs, a Petőfi-kör titkára: „Rendkívül éles és heves vitában Nagy Imre visszautasította, hogy Dudást az összes felkelők vezetőjének elismerje… Ezek után Nagy Imre megszakította a tárgyalást, de Dudás kérésére belenyugodott abba, hogy a megbeszélésekről közlemény jelenjék meg. Még ennek elfogadása előtt elhagyta a termet, minthogy láthatólag az egész ügynek nem tulajdonított jelentőséget.”⁵⁶⁶ Így jelent meg a rádióban és a sajtóban a közlemény, amely – mint az októberi napok annyi más közleménye – igaz is volt, meg nem is: „1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő fegyveres szabadságharcos erők képviselői, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány tagjai, továbbá a forradalmi értelmiség és diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti.”⁵⁶⁷

Amilyen síppal-dobbal képviselte Dudás a maga nem létező Forradalmi Bizottmányát és fegyveres erőit, olyan csendesen készültek a forradalom porondjára lépni a munkástanácsok. Erősebb fegyverük volt, mint a felkelők dióverői, dobtáras géppisztolyai, benzinespalackjai: a sztrájk.

Az általános sztrájkot röplapokon már október 23-án éjjel meghirdették: „A 14 pont végrehajtása érdekében általános sztrájkot hirdetünk. A sztrájk kezdete 1956. okt. 24-én reggeltől a követelés teljesítéséig. Kiadja a Magyar Egyetemi Ifjúság és Budapest tüntető dolgozói”;⁵⁶⁸ „Általános sztrájk október 24! Felhívjuk az ország dolgozó népét, hajtsa végre felhívásunkat!… Szabad magyar ifjúság”.⁵⁶⁹ A sztrájk valójában spontánul alakult ki. Az első napokban kevesen mentek be a munkahelyükre; akik elindultak, sem biztos, hogy megérkeztek. A termelés magától leállt. A rádió már 25-től közölt jelentéseket, hogy különböző üzemekben megkezdődött a munka, de ezeknek annyi valóságtartalmuk volt, mint a többi közleménynek. A sorban megalakuló munkástanácsok aztán hivatalosan is meghirdették a sztrájkot.

A munkástanácsok kezdettől keresték az összeköttetést egymással. 29-én az Egyesült Izzóban 9 újpesti nagyüzem képviselői tárgyaltak; összegyűltek a XI. kerületi üzemek munkástanács-vezetői is. Másnap a csepeli gyáróriás 18 üzemegysége ideiglenes központi munkástanácsot választott. 29-én este a rádió közölte 10 budapesti nagyüzem felhívását, hogy vegyék fel a munkát. Nem tudni, kik adták ki a közleményt; a munkát nem vették fel. November 1-jén 17 vasas nagyüzem munkástanács-elnöke határozatot hozott: „Amíg országunkban a rend és nyugalom helyre nem áll, a termelőmunka fel nem vehető.”⁵⁷⁰ A rádió rövid hírben jelentette: a Parlamentben a kormány képviselői tanácskoztak a nagyüzemek, az egyetemisták, az értelmiség, a szakszervezetek vezetőivel. Este nyolc órára az Építők Székházába összehívták a budapesti nagyüzemek képviselőit. Az ülésen a kormányt Erdei Ferenc és Vas Zoltán képviselte. A Szabad Nép rövid közleménye szerint Vas Zoltán „beterjesztette a kormányzat által javasolt kiáltvány szövegét, amely a többi között a munka megkezdéséről szól. Ezt a javaslatot a küldöttek üzemükben megvitatják.”⁵⁷¹

A zűrzavar tovább tartott. A Vasas székházban is összegyűltek a budapesti üzemek munkástanácsainak képviselői. Nem tudni, ki vett részt az egyik tanácskozáson, ki a másikon, és miért. Határozatot hoztak, hogy addig nem veszik fel a munkát, amíg az utolsó szovjet katona el nem hagyja Magyarországot; ez volt a munkástanácsok – és az ország – utolsó követelése, a többit a kormány már teljesítette. Nagy Eleknek, a csepeli munkástanács elnökének vezetésével küldöttséget menesztettek a kormányfőhöz: „Jött Nagy Imre. Rendkívül fáradt volt, átvette a papírt, beleolvasott. »Maguk is követelnek? Nézze, mi öreg emberek vagyunk. Fogjuk meg a harckocsikat és dobáljuk ki? Hátunkon vigyük ki az orosz katonákat? Mi légüres térben vagyunk. Mit akarnak? Felmondtam a Varsói Szerződést. Az ENSZ-hez fordultam. Tárgyaltam különböző delegációkkal. Ha követelni jöttek, akkor dolguk végezetlenül menjenek vissza. Én viszont kérek önöktől.« Nem elvtársazott. »Kérem önöktől, hogy álljanak a kormány mellé. Annyi hitelt adjanak, hogy bíznak bennünk, vagy ha nem, félreállunk. És akkor mi lesz? Káosz. Más vezetői garnitúrát pillanatnyilag nem látok alkalmasnak arra, hogy Magyarország érdekében valamit tenni tudjon.« Ez a beszéd lényege. Utána odavitt a térképhez. Megmutatta, hogy hol jöttek be az orosz csapatok… Egy aggódó, nagyon fáradt, nagyon okos embernek a véleményét hallottuk.”⁵⁷²

A kormánynak elemi érdeke volt, hogy a munka meginduljon. Nem csak az egyre súlyosabb gazdasági helyzet miatt. Legitimációra volt szüksége a világ, elsősorban a Szovjetunió számára; hiába szűntek meg a harcok, hiába tettek a koalíciós pártok vezetői hűségnyilatkozatot a kormány mellett, a hatalom megszilárdulásáról nem lehetett beszélni, amíg az ország sztrájkolt. A dolgozók felhatalmazását végre megkapták. Későn, de ezt akkor nem tudták.

Nagy Elek: „Tizenöt percet ültünk teljes némaságban. Nekem a fülembe csengett a csepeli gyűlés. Addig itt munka nincs, amíg az oroszok ki nem mennek… Végül megtörtem a csöndet: »Nézzétek, én úgy látom, Nagy Imrének igaza van«. Becsületére váljék ennek a szedett-vedett, alkalmilag összeverődött kompániának, hogy két demagóg hang kivételével teljes volt az egyetértés… Egy értelmes szó, egy értelmes ember, és minden másképpen történt!”⁵⁷³ A csepeli vezető ragaszkodott, hogy Maléter, akit ők is a felkelők vezetőjének hittek – akkor már a honvédelmi miniszter első helyettese –, tegye le mellettük a voksát, akkor nem tekinthetik őket árulónak. Az ezredes azonnal beleegyezett. Este 23 órakor a rádióban elhangzott 18 budapesti nagyüzem, a közlekedési alkalmazottak, a XIII., a XIV. és a IV. kerület összes dolgozóinak felhívása: „Mély felelősséggel nemzetünk és forradalmunk iránt elhatároztuk, hogy a munkát az élet minden területén azonnal megindítjuk, s kérjük az ország összes dolgozóit arra, hogy felhívásunkhoz a munka megindításával csatlakozzanak.” Utána Maléter következett: „Magyar dolgozók! Erősítsétek a szabad, független, semleges Magyarországot, drága hazánkat. Vegyétek fel a munkát!”⁵⁷⁴

Nagy Elek: „Reggel bementem a gyárba és kértem az üzemi munkástanácsok összehívását… Meg voltam ijedve, hogy falhoz állítanak, mint árulót… Döbbenetes csendben kezdődött az ülés, kb. öt perc alatt beszámoltam mindenről, elmondtam, »meggyőződésem, hogy helyesen jártunk el, de ezt önök ítéljék meg, önök küldtek engem, és ha úgy gondolják, hogy vétettem, akkor vállalom érte a felelősséget«. Ott is csend volt. Amin a mai napig töröm a fejem, hogy egy ilyen forrongó, indulatok tetőfokán álló embercsoport egyik nap még makacsul, fenntartások nélkül ragaszkodik a véleményéhez, másnap három perc hallgatás után sorra teszi fel a kezét, hogy elfogadom, elfogadom. Majdnem elbőgtem magam.”⁵⁷⁵

Nagy Imre október 30-án délután szólt a rádióban az országhoz. Az elmúlt évek rituális megszólításával kezdte: „Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek!” A befejezés már ötvenhat pátoszát tükrözte: „Magyar testvéreim, hazafiak! Hazánk hű polgárai!” Az utána szóló Tildy Zoltán túlszárnyalta a miniszterelnököt: „Szívem túláradó örömével köszöntöm, ölelem a drága magyar ifjúságot.”

A kormányfő bejelentette: „Az ország további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok együttműködésének alapjaira helyezzük.”⁵⁷⁶

Nagy Imre már első miniszterelnöksége alatt ráérzett arra, hogy a párt önmagában képtelen a lakosságot bevonni az ország ügyeinek intézésébe; a Hazafias Népfrontnak szánta ezt a szerepet. „A Hazafias Népfrontnak az ország eleven lelkiismeretének kell lennie – mondta az 1954. októberi népfrontkongresszuson –, amely… éberen őrködik azon, hogy állami és társadalmi életünk minden területén az igazság, a törvényesség, az emberiesség érvényesüljön.”⁵⁷⁷ Arra nem eszmélt rá, hogy bármilyen nemes célokat szán a népfront számára, maga az egypártrendszer teszi lehetetlenné ezek megvalósítását.

Az 1956-os második Nagy Imre-kormány – láttuk –, a népfrontgondolat jegyében született: a kommunistákat egykor más pártokhoz tartozó vagy párton kívüli politikusok segítik az ország ügyeinek intézésében. Hamvába holt kísérlet volt. Az október 30-án alakított kabinet a lengyelországi modellt vette át, ahol működtek pártok – a kommunisták vezetésével. Az ország örömmel fogadta a többpártrendszer visszaállítását, de a félmegoldást nem, különösen a többi párt vezetője. A november 3-án alakult második kabinet testesítette csak meg a valóságos többpárti demokráciát. Politikai szükségszerűség késztette erre Nagy Imrét vagy ráeszmélt, hogy az úton végig kell menni? Valószínűleg mind a kettő. Az MSZMP Intéző Bizottsága a jugoszláv követségen – valószínűleg taktikai okokból – leszögezte: „A többpártrendszer helyes volt az adott körülmények között… Ezt hangsúlyozni kell, nehogy haladó, kommunista erők azt higgyék, hogy nekünk ideálunk a koalíciós rendszer, holott ez politikai kényszerűség volt.”⁵⁷⁸ Nagy Imre viszont snagovi száműzetésében így fogalmazott: „Feltárult az egypártrendszer teljes politikai csődje is, bebizonyosodott, hogy nem nyújt biztosítékot az államélet demokratizmusának megteremtésére.”⁵⁷⁹

A koalíció feltámasztásának gondolata Tildytől származott, de a kommunisták is tudták, nincs olyan szervezett erő a kormány mögött, amivel rendet lehetne teremteni.

A miniszterelnök bejelentette, hogy a kormányon belül szűkebb kabinet veszi át a hatalmat. Tagjai a kommunista Nagy Imre, Kádár János, Losonczy Géza, a kisgazdapárti Kovács Béla, Tildy Zoltán, a parasztpárti Erdei Ferenc és a „Szociáldemokrata Párt által kijelölendő személyiségek”.⁵⁸⁰ Mint annyi más ötvenhatban, ez is írott malaszt maradt: a „koalíciós” kabinet gyakorlatilag nem működött. A szakminiszterek egyelőre a helyükön maradtak – újabb és újabb tiltakozást váltva ki az országban –, de a minisztertanácsot többé nem hívták össze. Erdei Ferenc már ugyanazon a napon kénytelen volt a rádió útján közölni, hogy nem ő képviseli pártját. Kovács Béla Pécsett kijelentette: „Meg voltam lepődve…, amikor a kormánylistát nyilvánosságra hozták, és abban több régi kommunista vezető nevét olvastam. Másnap megfogalmaztam lemondásomat azzal, hogy a jelenlegi kormány összetételével nem értek egyet. A lemondólevelet barátaim rábeszélésére nem küldtem el… A kormány szándékát… még meg kell ismernem, s erre csak akkor kerülhet sor, ha Budapestre utazom és beszélek a kormány tagjaival.”⁵⁸¹ A szociáldemokraták közölték, csak azután hajlandók tárgyalni a kormányba való belépésükről, ha pártjuk visszakapja székházát, nyomdáját, a Népszavát, s vezetőik tanácskoznak a Szocialista Internacionáléval. Az Igazság riporterének kérdésére, hogy belépnek-e a kormányba, a párt egyik vezetője így válaszolt: „Ebbe a kormányba valószínűleg nem. A kormányban minden kulcspozíció a kommunisták kezében van, s mondanom sem kell, hogy ez nem felel meg sem az igazságnak, sem a reális politikai helyzetnek.”⁵⁸²

A jogos kifogások mellett megfogalmazódott a követelés, mely a munkástanácsokat is hatalmában tartotta. A Petőfi Párttá átalakult Nemzeti Parasztpárt vezetője, Farkas Ferenc kijelentette: „A Petőfi Párt mindaddig, amíg a szovjet kormány csapatai Magyarország területéről ki nem vonulnak, a kormányban semmi képviseletet nem vállalhat.”⁵⁸³ Hasonlóképp nyilatkozott Kéthly Anna is, bécsi sajtókonferenciáján: bízik Nagy Imrében, de a Szociáldemokrata Párt „csak akkor lép be a magyar kormányba, ha a szovjet csapatok távozására vonatkozó követelése megvalósul”.⁵⁸⁴

A végleges kabinet – a kormány névleges tagjait akkorra már felmentették – november 3-án alakult meg. Tagjai Nagy Imre miniszterelnök és külügyminiszter, a kisgazdapárti Tildy Zoltán, Kovács Béla, B. Szabó István, a szociáldemokrata Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, a parasztpárti Farkas Ferenc, Bibó István, a kommunista Kádár János, Losonczy Géza államminiszterek, Maléter Pál honvédelmi miniszter. A kabinet első ülését november 4-re hívták össze.

A Parlamentben addig Nagy, Tildy, Losonczy, Kádár s a miniszterelnök maroknyi csoportja igyekezett irányítani az országot. És három politikus, akiket pártja megtagadott: Erdei Ferenc, Vas Zoltán, Bognár József. Nagy Imre ragaszkodott hozzájuk, részben szakértelmük, államigazgatási tapasztalatuk miatt, részben egyszerűen azért, mert valakinek intéznie kellett az ügyeket. A Parlamentbe tárgyalni érkező Dudás egyik fegyverese joggal jegyezte meg: negyven emberrel szétzavarhatnák az egész államvezetést.

A koalíciós kabinet csak papíron alakult meg, a pártok viszont a gyakorlatban. A rádió már 30-án hírt adott a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt megalakulásáról.

A Kisgazdapárt azonnal visszafoglalta Semmelweis utcai székházát, az egykori Országos Kaszinót; az épület a koalíciós idők múltával a Magyar–Szovjet Baráti Társaság székháza lett. Megindította régi lapját, a Kis Újságot, s lefoglalta magának a Magyar Nemzetet és a Hétfői Híreket. A pártközpontban már november 1-jén 160 fős fizetett apparátus dolgozott. Kovács Béla: „A Semmelweis utcában egészében véve tarka sereget találtam, amely egymás ellen harcolt hivatali székekért, s az általam annyira gyűlölt régi világ visszatérésére vágyakozott.”⁵⁸⁵ Kővágó József: „Darázsfészekbe léptem, ahol jóindulatú magyar hazafiak nem az általános politikai helyzetet mérlegelték, hanem az első naptól kezdve igazságot akartak tenni személyi területen.”⁵⁸⁶

A Kisgazdapárt taglétszáma 1945 után milliósra duzzadt, s ugyanolyan heterogén volt. Akadtak közöttük parasztok és parasztpolitikusok, bankemberek, baloldali értelmiségiek, elszánt antikommunisták, konzervatív jobboldaliak, liberális demokraták, antiszemiták, zsidó tőkések és kereskedők, egykori polgári ellenállók, katonatisztek, nacionalisták, kispolgárok, mélyen vallásos emberek, ateisták, szegények és gazdagok. A tagság nem kis része mindentől ódzkodott, ami baloldali; a vezetők többsége – meggyőződésből vagy politikai kényszerűségből – hajlott valamiféle megegyezésre a munkáspártokkal és a radikálisan plebejus Nemzeti Parasztpárttal.

Ennek a heterogén pártképződménynek létrejöttét a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot alkotó pártok szűklátókörűsége is okozta. Nevezhetjük politikai vakságnak is: nem akartak több riválist, ezért nem engedték indulni a választásokon a konzervatív pártokat. Hozzájárult ehhez Mindszenty bíboros taktikai érzéke is, aki óva intette a jobboldalt erői szétforgácsolásától, s a Kereszténydemokrata Néppárt helyett egyházával együtt a Kisgazdapártot támogatta. Az eredmény: az 1945-ös választáson a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57%-át szerezte meg.

A kényszerházasság rendszerint nem vezet jóra. A Kisgazdapárt szétesését nemcsak a baloldal szalámitaktikája okozta; a pártról levált és leválasztott utódpártok – a Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadság Párt – 1956-ban újjáalakultak, s nem kívántak a kisgazdákhoz csatlakozni.

Mindhárom koalíciós párt először is kitaszította sorai közül azokat a politikusokat, akik kompromittálták magukat az elmúlt években. A Kisgazdapárt kilenctagú Intéző Bizottságába Kovács Bélán kívül csupa olyan politikus került, akit az ország alig vagy egyáltalán nem ismert. A párt ismert vezetői, Nagy Ferenc és Varga Béla emigrálni kényszerültek, miként az utódpártok prominensei is, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Barankovics István. Az új pártvezetésről sommásan az állapítható meg, hogy pártjuk centrumát képviselték, s többen voltak a polgári, mint a parasztpolitikusok. Nem növelte rokonszenvüket a kommunistákkal szemben, hogy szinte valamennyit börtönbe, internálótáborba zárták. A legnehezebb sors Kovács Bélának adatott meg. A plebejus parasztpolitikus szörnyű körülmények között tanulta meg, hogy a világpolitikai összefüggéseket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem került be a pártvezetésbe Tildy Zoltán, akit éles támadások értek. A Rákosiékkal paktáló vezetők – Dobi István, Dinnyés Lajos, Ortutay Gyula, Bognár József – szóba se jöhettek. Az újra kiadott pártlap, a Kis Újság felelős szerkesztője, a lap első számának belső vezércikkében azt írta: „Aki beállt a népakarat megtiprói közé akkor, amikor a nemzet megalázva szenvedett – aki szívünktől, lelkünktől idegen ideológiai előadásokat tartott, amikor a börtönök mélyén, az internálótáborok poklában a mieink hörögtek és szenvedtek…, aki szemrebbenés nélkül árulta el minden nemzeti eszményünket, aki árulója lett pártjának, nemzetének csak azért, hogy felcsaphasson az idegen eszmék bérencévé…, az ilyen takarodjon.”⁵⁸⁷

Nagy Ferenc, az egykori kisgazdapárti miniszterelnök, a forradalom hírére azonnal Bécsbe utazott, de a semlegességét épphogy visszanyert Ausztria még a látszatát is el akarta kerülni, hogy beavatkozik a magyar eseményekbe: felkérték, azonnal hagyja el az országot. Nagy Ferenc Svájcból felhívta Tildy Zoltánt s felajánlotta szolgálatait a kormánynak. Tildy mereven elutasította. Arra a kérdésre, hogy miben segíthet, Tildy azt válaszolta: hallgattassák el a Szabad Európa uszítását. Ennél többre nem jutottak.

A szociáldemokraták vezetője a 67 éves Kéthly Anna volt. 1920-ban lépett be a pártba, 1922-től a pártvezetés tagja, országgyűlési képviselő. Kitűnő szónok, jó publicista, okos, kemény asszony volt. A két munkáspárt egyesítésekor, amikor a szociáldemokrata jobboldal vezetői az emigrációt választották, ő nem volt hajlandó elhagyni az országot. Letartóztatták, 1954-ben szabadult. Az újjáalakult pártvezetőség többi tagját nem ismerte az ország. A szociáldemokraták senkit sem fogadtak maguk közé, akinek köze volt a két munkáspárt egyesítéséhez; sem az életfogytiglanra ítélt Szakasits Árpádot és Justus Pált, sem a halálra ítélt Marosán Györgyöt és társaikat. Horváth Zoltán a Népszava október 31-i vezércikkében még arról írt, hogy a két munkáspárt egyesítése elvben nem volt hiba, csak a végrehajtás módja rossz. Az általa néhány hónapja szerkesztett lapot átadta a Szociáldemokrata Pártnak, s a szakszervezetek új lapjának, a Népakaratnak szerkesztője lett. A november 2-i számban bejelentette: nem kíván egyik pártnak sem tagja lenni, a 80 hónapi börtön után elfáradt, lemond. Visszavonulását bizonyára nem csak egészségi állapota indokolta.

A szociáldemokraták személyi kérdésekben kérlelhetetlenek voltak; a Kisgazdapárttal ellentétben kijelentették, hogy hazahívják emigrációba kényszerült vezetőiket, s beválasztották az elnökségbe a Nyugaton élő Szélig Imrét. Az újjáalakult Népszava meleg szavakkal búcsúztatta a párt néhány napja külföldön elhunyt egykori vezetőjét, Peyer Károlyt, aki a felszabadulás után oppozícióba került saját pártjában. Arról nem esett szó, hogy Peyer 1946-ban éles memorandumban támadta a saját pártvezetését, majd 1947-ben kilépett a pártból; a pártvezetőség mindkét esetben egyhangúlag elítélte. A szociáldemokrata emigráció sem volt hajlandó együtt dolgozni vele.

A szociáldemokraták, érthetően, rendkívül bizalmatlanok voltak. Október 28-án a SZOT kérésére hajlandók voltak öt képviselőt küldeni a szakszervezeti központba, de jelezték, hogy a pártparitásos alapot nem fogadják el. Az október 31-én újjáalakuló szakszervezeti csúcsvezetőségben már ők voltak többségben. Kéthly Anna október 30-án este tárgyalt Nagy Imrével; a párt székházát, újságját, nyomdáját követelte vissza. A miniszterelnök kérésére, hogy lépjen be a kormányba, kitérő választ adott, s elutazott Bécsbe, a Szocialista Internacionálé kongresszusára.

A párt hivatalosan 31-én alakult meg, a kormányban való részvételről ekkor nem döntöttek. Erre csak november 2-án került sor, amikor Tildy Zoltán egyre sürgetőbb kérésére Kelemen Gyula főtitkár Kéthly távollétében úgy döntött, hogy a szociáldemokraták belépnek a kabinetbe. Kéthly Anna nem emelt kifogást a döntés ellen. Megpróbált hazatérni, de szovjet harckocsikkal találkozott, s kénytelen volt visszafordulni.

A Nemzeti Parasztpárt néhány politikusa, a pártelnök, Veres Péter vezetésével, október 30-án este kezdte meg a párt szervezését; régi napilapjuk, a Szabad Szó szerkesztője Szabó Pál lett. A párt más vezetői helytelenítették a döntést, s másnapra hívták össze az alakuló gyűlést, ahol nemcsak Erdei Ferencet, Darvas Józsefet, Szabó Pált, de Veres Pétert is élesen bírálták; Illyés Gyula védte meg. Megválasztották a vezetőséget – az ország számára csupa ismeretlen név –, a főtitkár Farkas Ferenc lett. Pártelnök helyett kiváló írókból álló Szellemi Irányító Testületet hoztak létre: Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztúry Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter, a magyar irodalom színe-java. A névsor inkább baráti társaságra, mint egységes politikai szemléletre utalt. Mégis igaza volt Illyés Gyulának, aki az újjáalakuló gyűlésen így fogalmazott: „A Parasztpárt ideológiája Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Ady Endre és Móricz Zsigmond könyveiben található meg.”⁵⁸⁸ Politikai programnak ez sovány volt, de a klasszikusok – s a népi írók – életműve jelezte a párt szellemiségét. Az egységteremtő Illyés a koalíciós években pártja jobboldalát képviselte, a Rákosi-érában Kodály Zoltán mellett az ország legelismertebb alkotója volt – mégsem vesztette hitelét. A Szabad Szó helyett új lapot indítottak, szerkesztője Féja Géza lett. Hogy egyértelműen elhatárolódjanak az MKP-val szorosan együttműködő Nemzeti Parasztpárttól, a párt nevét Petőfi Pártra változtatták.

Rákosival paktáló vezetőitől a Petőfi Párt ugyanúgy elhatárolódott, mint a többi párt. November 1-jei rádióközleményük szerint „a Petőfi Párt tagjai sorába csak azokat fogadja be, akik a szabadságharc által megszüntetett zsarnokság ideje alatt magyarságukkal és emberségükkel letették a próbát.”⁵⁸⁹ Aznap nyilatkozott a főtitkár, Farkas Ferenc is. Pártja nevében azt javasolta, hogy három napon belül tartsanak népszavazást a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről, így támogatva a Nagy Imre-kormány döntéseit. Javasolta, hogy a fegyveres felkelők, a demokratikus pártok, az Írószövetség tagjaiból „államfői jogokat gyakorló Nemzeti Főtanácsot alakítsunk, amelynek elnökéül Kodály Zoltánt válasszuk meg”.⁵⁹⁰

A párt – és a korszak – legjelentősebb teoretikusa, Bibó István, aki elkésett az alakulóülésről, pártja minden döntését kifogásolta. Helytelenítette a párt nevének megváltoztatását, feleslegesnek tartotta a népszavazást, nem sürgősnek a Nemzeti Főtanácsot, alkalmatlannak az írókból álló irányító testületet. „Azt mondtam neki [Farkas Ferencnek], hogy ezek demagóg javaslatok.”⁵⁹¹

Farkas Nagy Imre támogatásával – Tildy és a szociáldemokraták ellenében – keresztülvitte, hogy a Petőfi Pártnak két államminisztere legyen a kabinetben. Illyés Gyula és Keresztúry Dezső nem vállalta, Bibó elfogadta a posztot, bár azt is ellenezte, hogy máris elkezdődjék a koalíció pártparitásos alapon való felparcellázása.

A forradalmak sajátossága, hogy nemzeti egységet teremtenek a legyőzendő ellenség ellen. A pártok vezetői felismerték a nemzeti egység szükségességét. Kovács Béla elmondta, írta a tudósító: „Dobi István felhívta telefonon és tájékoztatta, hogy Nagy Imre nemzeti kormányt akar alakítani, Kovács Béla részvételével. Mivel Nagy Imrével korábban is kapcsolatban állt, és támogatta azt a törekvését, hogy megszabadítsa az országot Rákositól, Gerőtől és cinkosaitól, elvileg hozzájárult a kormányban való részvételéhez.”⁵⁹² Németh László: „Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal, nem kívánt kísértetjárásként az akkori [1945 utáni] pártélet szelleme is visszatérne.”⁵⁹³ Futó Dezső, a Kis Újság főszerkesztője: „Csak a legkomolyabb nemzeti egység mentheti meg ezekben a nehéz órákban a magyar nemzetet. Minden gyűlölködést félre kell tennünk. Egy táborba kell kovácsolódnunk.”⁵⁹⁴ Farkas Ferenc, november 1-jén: „A győzedelmes forradalom és szabadságharc után nem lehet és nem szabad pártpolitikai keretekkel szétszabdalni a nemzetet.”⁵⁹⁵ November 3-án nyomatékosította ezt: „Úgy a magam, mint pártom útján minden igyekezettel azon leszek, hogy… a pártok feletti egyetemes, nemzeti érdekek mindenképpen érvényesüljenek. Ezt annál is inkább hangsúlyozni kell…, mert a pártok szervezkedése jogcímen intézmények és hivatalok… tevékenységét pártoskodáson alapuló civakodások kezdik veszélyeztetni.”⁵⁹⁶

Az újjáalakult Parasztszövetség kisgazdapárti igazgatója, Kovács Béla híve, az egykori antifasiszta ellenálló, Kiss Sándor is az egységet hirdette rádiónyilatkozatában: „A mi legnagyobb erőnk a parasztegység. Áruló az, aki ez ellen támad… Parasztok! Ne engedjétek, hogy meddő és felesleges pártharc bontsa meg soraitokat.” Bejelentette, hogy egyesülésre szólították fel a Kisgazda- és a Parasztpártot.

A parasztegység terve már 1947-ben felmerült; akkor a sokkal radikálisabb és plebejusabb Parasztpárt elutasította. 1956-ra alapvetően változott a helyzet. Ahogy Kiss Sándor fogalmazott: „Nincs többé szegény- és gazdag paraszt.”⁵⁹⁷ A kuláknak nevezett 100–200 holdas basaparasztok cselédtartó rétege megszűnt. Megszűntek a nincstelen zsellérek, napszámosok milliói is. Eltűnőben volt a földtelenek, a szegényparasztok gyűlölete paraszti kizsákmányolóik ellen. Nem utolsósorban a gazdag parasztok felesleges, durva zaklatása, elnyomása miatt született meg a parasztság szolidaritásérzete.

Megőrizhető lett volna ez az egység a forradalom győzelme után vagy széttöri az osztályok, rétegek, csoportok érdekellentéte? 1956 sajátossága, hogy az 1945 utáni társadalmi forradalomban gyökeredzett. Ötvenhat nemcsak valami ellen harcolt, valamiért is. Az ország egységes volt abban, hogy földet, gyárat vissza nem ad. Lehet a kizsákmányolás nélküli társadalmat utópiának nevezni – 1956-ban Magyarország erre voksolt. Bármilyen sanyarú sorsa volt a parasztnak az álszövetkezetekben, bármennyire nyúzták a munkást a gyárban, eszükbe se jutott a régi rendet visszakövetelni. Az állam személytelen kizsákmányolásába a nép inkább beletörődött, mint a földesurak, gyárosok uralmába. S nemcsak a dolgozók gondolkodtak így, a pártok is.

Ismét Kovács Béla nyitotta meg a sort: „A régi világról ne álmodjon senki, a grófok, a bankárok és a kapitalisták világa végérvényesen lezárult. Nem kisgazda igazán az, aki ma 1939-ben és 1945-ben gondolkodik. Az elmúlt tíz esztendő keserves, de hasznos iskolája volt a Kisgazdapártnak, és ennek az évtizednek a tanulságait felhasználva kell átalakítani a párt programját és átalakítani a magunk gondolkodását is.”⁵⁹⁸ Kéthly Anna: „Vigyázzunk a gyárakra, a bányákra és a földekre, melyek a nép kezében kell hogy maradjanak.”⁵⁹⁹ Farkas Ferenc: a kormány „meg fogja tartani a szocialista vívmányokból és a mostanáig elért eredményekből mindazt, ami a szabad, demokratikus, szocialista országban felhasználható”.⁶⁰⁰ Király Béla: „1956 novemberében Magyarország szocialista volt, és nem volt sem párt, sem program, sem tömegkövetelés arra, hogy a szocialista gazdasági rendszert eltöröljék.”⁶⁰¹

A koalícióban részt nem vevő pártokról alig tudunk valamit. Vezetőiket az ország nem ismerte. Amelyik megfogalmazta programját, az is inkább hitvallás volt. Általában a keresztény szellemiség híveként jelentkeztek.

A Demokrata Néppárt az utolsó, 1947-es választáson 800.000 szavazattal az ország második legerősebb pártja lett, megelőzve a kisgazdákat. „Azokkal összhangban, akik a Demokrata Néppárt működését újból megindítottuk – írta egyik tekintélyes vezetőjük –, a leghatározottabban szembeszállnék minden olyan restaurációs kísérlettel, amely a bányákat és a kulcsiparokat ki akarja venni az állam, a gyárakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből.”⁶⁰² A Keresztény Demokrata Néppárt programja: „Biztosítjuk a magántulajdon védelmét, a nagybirtok, bánya- és nagyüzemek kivételével.”⁶⁰³ A Katolikus Néppárt elnöke: „Ragaszkodunk az 1945 óta eltelt évek népet szolgáló szociális vívmányainak fenntartásához.”⁶⁰⁴ A Párton Kívüliek Országos Blokkjának programja: „50 holdig minden elrabolt földterületet visszaadni gazdáiknak, az 50 holdnál nagyobb birtokkal rendelkező gazdák földterületeit pedig arányosan felosztani a nincstelen parasztság között… 1000 holdas, illetve ennél nagyobb birtokot csakis állami kezelésben… megtartani… Az államosított vállalatoknak illetve üzemeknek (a kulcsvállalatok, bányák stb. kivételével) részvénytársaságokká történő átalakítása olyképpen, hogy a vállalatok, üzemek részvényei csakis az azok dolgozói lehessenek.”⁶⁰⁵ Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt: „Munkásosztály… teljes birtokosa legyen a gyáraknak… A parasztságnak megvédjük a forradalomban visszaszerzett jogait.”⁶⁰⁶

Akadtak természetesen csudabogarak is, mint minden forradalomban. Egy volt vezérkari ezredes lakásán összeült pártot alapítani Horthy egyik minisztere, az Országos Mezőgazdasági Kamara elnöke (gróf és földbirtokos), a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója, egy báró: egykori államtitkár, egy tanár, egy újságíró. Megállapították, hogy a proletárdiktatúra megbukott, s várták Mindszenty szózatát. Valamennyien elmúltak hatvanévesek. A Nemzeti Tábor Független Magyar Szocialista Népmozgalom kiáltványa szerint „a magyar szocializmus az ősi közösségi Eszmén, a Vérszerződésen, valamint a korlátozott magántulajdon gondolatán alapszik”. A szervezetről semmit sem tudunk, csak a szóhasználatból következtethetünk szélsőjobboldali szellemiségére.

Nemcsak pártok alakultak tucatjával, a legkülönbözőbb egyesületek, szervezetek, szövetségek, a Magyar Vadászok Szövetségétől az Önkéntes Véradók Nemzeti Egyesületéig. A házak falait ezrével, tízezrével lepték el a röpcédulák, kézzel, géppel írva, sokszorosítva, de kinyomtatva is. Soha annyi rigmus nem volt olvasható a budapesti utcán, mint október rövid napjaiban. Plakátot, röplapot, újságot azokban a napokban némi rábeszéléssel, a szabadságra való hivatkozással, egy pecsétes papírral, szelíd erőszakkal, valamiféle összeköttetéssel ingyen is lehetett nyomtatni. Budapesten azokban a napokban ötven újság jelent meg.

Egy zsánerkép: „Pártok, szervezetek alakulnak szerte, Hudsonok futkosnak az utcán lázas sietséggel, ügybuzgó új funkcionáriusokat szállítanak, előzik az élelmiszert szállító gépkocsikat, mintha az egész világon az ő útjuk lenne a legfontosabb. Minden háztömbben lapot indítanak, ilyen meg ilyen szervezet, ilyen meg ilyen párt kiadásában… Feldúlt karrieristák futkosnak az utcán, attól tartva, hogy kimaradnak valami új szövetségből, szervezetből, bizottmányból.”⁶⁰⁷

A Kisgazdapárt Intézőbizottságának felhívása: „Veszélyben van a forradalom és a magyar jövő. Megjelentek a forradalom vámszedői és kufárai. Zűrzavarba, anarchiába akarják dönteni mindazt, amit a nép vérrel vívott ki. A forradalomnak rendet, biztonságot és nyugalmat kell teremteni!”⁶⁰⁸

Két politikus volt, aki nemcsak a felszínre törő káoszról szólt nyomatékkal, hanem a lappangó ellenforradalmi veszélyről is. Kéthly Anna már a visszaszerzett Népszava első számának vezércikkében azt írta: „Gondoljanak vissza a dolgozó tömegek az 1919 augusztusával kezdődő szenvedéseikre, az ártatlanokat sújtó megtorlásokra, a felére lenyomott bérekre, a fehér börtönökre és internálótáborokra. Az egyik börtönből kiszabadulva ne engedjünk ebből az országból egy más színű börtönt teremteni. Az ellenforradalom ma azt suttogja, hogy semmit sem kezd újra abból, amit annak idején elkövetett. Vigyázzunk…, hogy ez a susogás diadalmas nevetéssé ne erősödjék.”⁶⁰⁹ November 1-jén, a Szocialista Internacionálé ülésén elmondott jelentésében, Kéthly ugyan bizakodó volt: a demokrácia erői többségben vannak, de hangsúlyozta a reakciós, elsősorban klerikális veszélyt. Bécsi sajtótájékoztatóján leszögezte: „Ügyelnünk kell arra is, hogy a forradalom eredményei ne sikkadjanak el, mint 1919 után.”⁶¹⁰

A szociáldemokrata vezető érzékenysége érthető. Pártjának évtizedes tapasztalatai voltak az úri Magyarország politikai, hatalmi gépezetéről, elnyomó eszközeiről, a monarchiában is, Horthy uralma alatt is. És Kéthly volt az egyetlen ötvenhat vezetői között, aki testközelből élte meg az 1919-et követő fehérterrort.

Németh László író volt, nem politikus, mégis vezetőnek nevezhetjük. Nemcsak azért, mert tagja volt a Petőfi Párt irányító testületének, hanem mert a párt első rádiónyilatkozatában közölte: „A Petőfi Párt országosnak szánt programját a párt hivatalos lapjában Németh László sorozatos cikkekben fogja kifejteni.”⁶¹¹

A cikkeket ennek ellenére az író-gondolkodó fogalmazta. Ugyanolyan egyértelmű, mint Kéthly Anna, de árnyaltabb, elemzőbb. Emelkedő nemzet című cikkében a veszélyt abban látta, „hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik a régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 56-os magyar szabadságharcból holmi 19-es kurzust csinálnak.”⁶¹² Pártok és egység című írásában folytatta ezt a gondolatmenetet: „Van azonban ennek a sokpárt-rendszernek nagyobb veszélye is, mint a hajdani pártok tülekedésének, kicsinyességeinek feltámadása, a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti a szocializmust is, melyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk… Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképp szocialista állam lett. Ezt a helyzetet a régi rend lerombolásának a vágyában számba nem venni olyan óriási botlás lenne, amilyen a kommunistáké volt.”

Azokban a napokban, amikor az egész ország a múlt bűneit átkozta, leírni, hogy Magyarország szocialista állam lett, roppant szellemi, morális bátorság kellett. Miként ahhoz is, hogy amikor mindenki a vétkesek kitaszítására, felelősségre vonására voksolt, megfogalmazza: „Olyan módszerekkel álltunk szemben, amelyekre a magyarság tapasztalatainál fogva nem volt felkészülve. Akiket ez a módszer jellemükben felőrölt vagy hibás lépésekre kényszerített, inkább szánnivalók, s amennyiben értékeik vannak, azt szeretnénk a nemzeti munkának megmenteni.”⁶¹³

A rá jellemző szellemi bátorság mellett még egy tényező predesztinálta Németh Lászlót erre a szerepre: makulátlan erkölcsisége. Rákosiék félreállították, betiltották, szilenciumra kárhoztatták; az ország egyik legjelentősebb írója egy szerényke József Attila-díjat mondhatott magáénak – fordításaiért. Az alkatilag mérhetetlenül érzékeny, sebezhető ember ötvenhat viharában azonnal félretette egyéni sérelmeit, s köntörfalazás nélkül kimondta, amit gondolt. Kiélezett helyzetekben, a történelmi tudat ilyen-olyan elhomályosulása idején nemcsak az számít, mit mondanak, az is, hogy ki mondja.

Az ellenforradalom, a restauráció réme, amit Németh László s a nem kevésbé makulátlan jellemű Kéthly Anna megfogalmazott, de sokan mások is éreztek, a gombamód alakuló pártok és szervezetek programjában nem volt tetten érhető. Az író és a politikus nem a szavakat figyelte, a társadalom mélyáramlatait.

Az elmúlt fél évszázad egyik történelmi tudattévesztése Mindszenty József szerepével kapcsolatos. A köztudatban a bíboros úgy él, mint Magyarország legújabb kori történelmének jelentős formálója, 1945 után is, 1956-ban is. Úgy gondolom, ez kiigazításra szorul. Mindszenty karizmatikus személyiség volt, ám inkább halálraszántsága, mint államférfiúi képessége miatt. Keresztes lovag, kinek népe nincs, csak jelképe. Hérosz, ellenségei ostobasága, bűnei, pártolói mesterkedései segítségével is.

Mindszenty József pályája első percétől tudatosan készült a mártíriumra, melyet felvállalt és el kellett szenvednie. Már 1945-ben, hercegprímási székfoglaló beszédében megfogalmazta: „Akarok jó pásztor lenni, aki ha kell, életét adja juhaiért…, egyházáért, hazájáért.”⁶¹⁴ Mindenkinél korábban meghirdette a hidegháborút, a világnézetek, társadalmi rendszerek kérlelhetetlen konfrontációját. Olyan korban, amikor a szembenálló felek még tétova kísérleteket tettek a kiegyezésre, vagy legalább a hallgatás csendjével palástolták az ellentéteket.

Mindszenty 1892-ben született. Szülei parasztok voltak, bár emlékirataiban hangsúlyozta, hogy családja már 1733-ban nemességet kapott. 1915-ben szentelték pappá. Segédlelkész, majd hittanár volt, az őszirózsás forradalomban, a kommünben internálták. Egész életét meghatározó hitvallását fiatal korában megfogalmazta: „A lelkipásztori életben a politikát szükséges rossznak tekintettem. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelkeket…, súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintettem a szavazó polgárok alaposabb tájékoztatását és felvilágosítását még a pártpolitika vonalán is elősegíteni. Az volt a felfogásom, hogy határozott kiállással és a lelkipásztoroktól jövő egyértelmű eligazítással megakadályozhatjuk a vallásellenes – vagy társadalmakat és a közerkölcsöt romboló – mozgalmak hatalomra jutását. (A hit megrendülésének jele, ha az egyház ateista mozgalmakkal szemben a pártpolitikában semleges álláspontot foglal el, és hívei ily módon megtévesztett lelkiismeretére hagyja a döntést.)”⁶¹⁵ Zalaegerszegen lett plébános, majd címzetes apát, a pápa 1944 márciusában nevezte ki veszprémi megyéspüspökké. Horthy kormányzó királypárti nézeteit kifogásolta, Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás műveltségének hiányosságait, türelmetlenségét, ridegségét. A nyilasok letartóztatták, aminek részben politikai oka volt, részben, mert nem bocsátotta rendelkezésükre rezidenciáját. Fogságából Mindszenty azt írta az Országgyűlés elnökének: „Utalnom kell arra, milyen irodalmi és hitszónoki működést fejtettem ki évtizedeken keresztül épp a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos működésével szemben.”⁶¹⁶

XII. Pius pápa Serédi bíboros halála után, 1945 őszén nevezte ki Mindszenty Józsefet a magyar katolikus egyház fejévé, 1946-ban szentelte bíborossá. Amikor Szálasi Ferenc az ÁVO börtönében értesült a kinevezésről, azt írta naplójába: „Ismert Ottó-párti legitimista. Érdekes, hogy a Vatikán személye mellett döntött.”⁶¹⁷

A hercegprímás, híven ifjúkori krédójához, a szükséges rosszat tekintette elsőrendű feladatának, a politika pástján akart megvívni egyházáért, hitéért, híveiért. Már beiktatásakor megfogalmazta: „Ma előttünk riadó, vak mélység örvénylik fel; történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi, gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország. Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, prófétánk a siralmazó Jeremiás, világunk az apokalipszis. Babilon vizeinél ülünk, és elpattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani minket.”⁶¹⁸ A halál, a pestis, az éhínség, a háború, a zűrzavar mélységéből kiáltok hozzád, Uram: könyörülj rajtam! Így látta az új világot a hercegprímás, ha lefordítjuk biblikus szavait.

A képes beszéd, a ködösítés Mindszenty sajátsága volt, ha nem is mindig ilyen költőien. A köztudatban Mindszenty úgy él, mint aki soha, egy jottányit sem engedett az elveiből. Valójában a leglényegesebb kérdésekben metaforákba bújtatta mondandóját. Legitimizmusát csak királyának vallotta meg egyértelműen: „Mély hódolattal jelentem örökös királyomnak…, ami Felségedhez való hűségemet illeti, ezt a még oly nehéz viszonyok sem változtathatják meg.”⁶¹⁹ Az ideiglenes kormány miniszterelnökének üdvözlő táviratára azt válaszolta: „Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll”.⁶²⁰ Híveivel és egyházával székfoglaló beszédében közölte: „Az ország első zászlósura, a ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében.”⁶²¹ A köztársaság kikiáltását nem elveire, rangjára hivatkozva vétózta. „A magyar prímások több, mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan”⁶²² követelt népszavazást. Nem fogalmazta meg nyíltan, hogy nem ismeri el az új rendet. Azt írta: „Az uralkodó planéta ma a demokrácia, a népirány. Nos, itt nem keresünk sem keleti, sem nyugati demokráciát, hanem Isten népének, családjának tömörülését, egységét.”⁶²³ Nem foglalt állást a földosztás ellen, de az egyházra mért „három súlyos csapás”⁶²⁴ egyikének nevezte, s így fogalmazott: „Az egyházat természetesen nehéz helyzetbe hozta a hirtelen földreform, amelyet a szovjet főparancsnok rendelt el propaganda okokból, és hajtatott végre abban a brutális és ésszerűtlen formában, amely felborította az egész ország gazdaságát, tönkretett egész néprétegeket”.⁶²⁵ A pártpolitikába nem avatkozott be közvetlenül, de az 1945-ös választásokra kiadott pásztorlevélben azt írta: „Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt.”⁶²⁶

Mindszenty egy idejét múlt közjogi rend Rip van Winkle-je volt a háború utáni Magyarországon. Egy hamvába holt társadalmi rendet képviselve hadakozott a készülő zsarnokság ellen. Szabadságjogokat követelt, nem ritkán a szabadságjogok másféle korlátozása érdekében. Tiltakozott a polgári házasság, a válás, a mindenki számára kötelező hitoktatás eltörlése ellen. Tiltakozott a népfelség elve ellen. Tiltakozott a békeszerződés, a csehszlovákiai magyarság kitelepítése ellen. Szót emelt az internáltak, a letartóztatottak érdekében. Tiltakozott a katolikus egyesületek feloszlatása, az egyházi iskolák államosítása ellen.

A felszabaduláskor az egyház volt Magyarország legnagyobb földesura, 770 ezer katasztrális holdat birtokolt. 7500 hitbuzgalmi egyesületének 700 ezer tagja volt. 2100 plébánián 6300 pap, 700 rendházban 12 ezer szerzetes és apáca tevékenykedett. Az elemi és középiskolák, tanító- és óvónőképzők fele a katolikus egyház birtokában volt.

Ezt a mérhetetlen hatalmat akkor is korlátozni kellett volna, ha Magyarország a demokrácia útját választja. Különösen, hogy a hercegprímás egyházából államot kreált az államban. Mindszenty kérlelhetetlen anakronizmusával csak szította a véresszájú, bigott ateizmust, mely nemcsak az egyházat akarta elválasztani az államtól, a fürdővízzel kiöntötte a gyereket is. Papok, apácák ezreit fosztották meg attól, hogy magukat az embereknek, hivatásuknak szenteljék. Akik nemcsak lelkipásztorai voltak egyházközségüknek, hanem méhészkedni, gyümölcsfát ültetni, palántázni oktatták az embereket, könyvet adtak a kezükbe, nagy tudású pedagógusok voltak, buzgóbban ápolták a betegeket, mint legközelebbi hozzátartozóik.

Mindszenty kérlelhetetlen, minden megfélemlítésnek ellenálló ragaszkodása hitéhez dicséretes. Tolerancia-képtelensége más véleményekkel szemben azonban nemcsak az iránta való rokonszenvet csökkenti, de kiiktatja a bíborost a kor iránymutató eszmeáramlatainak képviselői közül is. Politikailag csődöt mondott; legfontosabb céljából, az államélet befolyásolásából – saját kedvelt kifejezésével élve: „közjogi méltóságából” – semmit sem tudott megvalósítani. Voltak hívei, nem is kevesen; a főpap szellemisége akkor még ott élt az ország mélyáramlataiban. A politizáló Mindszenty kudarcát az jelentette, hogy a politika porondján nem akadt követője. Magyarországnak a háború után – akkor úgy tűnt – többféle lehetséges útja volt. Egy bizonyosan nem, s a politikacsinálók ezt tudták: vissza a feudalizmusba, a királyságba. Még a mélyen keresztény szellemiségű, Barankovics István vezette Demokrata Néppárt sem kívánta a prímás útját követni. Liberális katolikus kiválóságok, a püspöki kar néhány tagja is hasztalan igyekezett rávenni a hercegprímást, legyen egyháza, hívei érdekében rugalmasabb, elnézőbb, türelmesebb. Révai József megkérdezte Czapik Gyula egri érsektől, nem lehetne-e hatni a bíborosra. Az érsek: „Ugyanilyen joggal kérhetik, hogy a Holdat változtassam meg útjában.”⁶²⁷

Az egyház hatalmát Mindszenty kérlelhetetlensége, anakronizmusa nélkül is megtörték volna – a mindenható párt nem tűrt meg más hatalmat, még más szervezetet sem maga mellett. A vezetés elkövette azt a bűnt és ostobaságot, hogy a politikusként nem boldoguló hercegprímást letartóztatta, nevetséges, képtelen vádak alapján életfogytiglani börtönre ítélte. Megtetézve azzal, hogy Mindszenty pere volt az egyetlen nyilvános koncepciós per, a Rajk-tárgyaláson kívül. A bírósági komédia nemcsak az országot, a világot is megrázta. Mindszenty József mártír lett.

A bíboros börtönbüntetését 1955-ben felfüggesztették. A püspökszentlászlói lepusztult püspöki nyaralóban, majd a Börzsönyben lévő Almássy-kastélyban tartották házi őrizetben. Itt köszöntött rá 1956. október 24-e, amikor reggel, a mise előtt „Tóth plébános rohant be hozzám: – Pesten kitört a forradalom!”⁶²⁸

A rádió – ekkor már új nevén: Szabad Kossuth Rádió – október 31-én közölte a hírt: „Mindszenty József bíboros hercegprímás, akit kedden a győztes forradalom kiszabadított rabságából, ma reggel 8 óra 55 perckor budai lakásába érkezett.”⁶²⁹

A hercegprímási cím akkor már nem illette meg Mindszentyt. A magyar Országgyűlés 1947-ben eltörölte a feudális rangokat és címeket – a mindenkori esztergomi érsek római szent birodalmi herceg volt –, s 1951-ben a pápa is megtiltotta a cím használatát. Mindszenty továbbra is használta.

A bíboros szabadon bocsátását először a Szabad Európa Rádió követelte, október 25-én; a követelés egyre erősebb lett az országban is. Nemcsak a hívők körében, minden emberben, aki felháborodott az ártatlanul meghurcolt, bebörtönzött rabok sorsán.

A bíborost és a kastélyt akkor az ÁVH-s őrség parancsnoka, egy őrnagy, három operatív tiszt, 11 tiszthelyettes és őrkutyák őrizték. Az egyik őrkutya ugyanolyan rangban volt, mint a parancsnok. Az első napok viszonylag csendben teltek; a vidék lassabban ébredt. 28-án a szomszédos Nőtincsből kétszáz fős tömeg érkezett a kastély elé, s követelte a bíboros szabadon bocsátását. A parancsnok megtagadta; erőszakra szerencsére nem került sor, noha az őrségnek lőparancsa volt. Egyórás vita után a tömeg feloszlott. Az őrnagy jelentette a történteket a Belügyminisztériumnak, s azt a parancsot kapta, szállítsák Mindszentyt a fővárosba. A bíboros nem engedelmeskedett; joggal tartott attól, hogy újra börtönbe vetik. A vita tettlegességig fajult; bizonyos, hogy a dulakodásban a rossz fizikai állapotban lévő, idős főpap nem testi erejével kerekedett felül. Az ÁVH-sok nem erőltették a parancs végrehajtását, már csak azért sem, mert közben besötétedett.

Budapesten közben Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke kapcsolatba lépett a kormánnyal. Felhívta a figyelmet, hogy Mindszentyvel kezdeni kellene valamit; megemlítette, hogy Lengyelországban az ugyancsak fogva tartott Wyszynski bíborost szabadon bocsátották. Azt az utasítást kapta, próbáljon megegyezni Mindszentyvel: az érsek távozzék az édesanyjához vagy a belvárosi Hittudományi Akadémiára.

Horváth János október 29-én érkezett Felsőpetényre, szovjet páncélautón, 4 rendőr, két civil ruhás tiszt és 4 szovjet katona kíséretében. Mindszenty Horváthnak is nemet mondott. Csak Esztergomba vagy Budapestre, a prímási palotába hajlandó menni. Horváth dolgavégezetlenül távozott; ő sem alkalmazott erőszakot.

Az ügyet végül is az őrség oldotta meg, ha nem is úgy, amire parancsa volt. Forradalmi tanácsot alakítottak – tudomásom szerint ez volt az egyetlen ávós forradalmi bizottság –, s határozatot hoztak, hogy nem hajlandók vállalni Mindszenty őrzését: a prímás szabad. Ezt közölték a bíborossal, s felszólították a faluban közben megalakult Nemzeti Bizottságot, gondoskodjék Mindszentyről. A helyi Nemzetőrség parancsnoka telefonált a közeli rétsági harckocsizó ezrednek, s beszámolt a történtekről. Az ezredparancsnok felhívta a Honvédelmi Minisztériumot, de nem tudott kapcsolatot teremteni, ezért a Minisztertanács titkárságára telefonált. Onnan azt az utasítást kapta, vigyék Mindszentyt a laktanyába, másnap majd érte küldenek. A parancsnok négy tisztet küldött Mindszentyért; este 9 óra tájban érkeztek a kastélyba. Mindszenty némi habozás után hajlandó volt velük menni. Rétságon összesereglett a falu, úgy várták a hercegprímást, aki néhány mondatot mondott az embereknek. Így kezdte: „Fiaim! Ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom.”⁶³⁰ Ez a mondat a rádióban is elhangzott; a járási Nemzeti Bizottság elnöke tudósította a Magyar Távirati Irodát. A mondat nem volt véletlen, mert november 3-i rádiószózatát is így kezdte: „Igen gyakori mostanában annak hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom a múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt… Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok.”⁶³¹

Éjjel megérkezett a laktanyába a váci püspökhelyettes, aki palotájába invitálta Mindszentyt. A prímás neki is nemet mondott – állítólag azért, mert békepapnak tartotta. A rétsági tisztek elmondása szerint az addig rendkívül ideges bíboros feszültsége és bizalmatlansága a laktanyában oldódott, miután a parancsnok ígéretet tett, hogy másnap reggel Budapestre szállítják. „Ő vitéz úrnak szólított – emlékezett a parancsnok –, én meg azt mondtam neki először: »Mindszenty elvtárs«. Ez jött a számra. Mindenkit így hívtam, majdnem egy évtizeden át; ezt szoktam meg.”⁶³²

Az éjszaka folyamán Rétságra érkezett az újpesti felkelők küldöttsége is. Horváth Jánost Újpesten elfogták, s miután beszámolt Mindszentynél tett látogatásáról, az újpesti forradalmi bizottság elhatározta, hogy azonnal kiszabadítják a bíborost.

Volt még egy hamvába holt kísérlet is. A Katonai Főügyészség ugyancsak az éjszaka folyamán értesült arról, hogy a bíborost őrsége szabadon bocsátotta, s Rétságon van a honvédségnél. A főügyészség valamilyen okból úgy vélte, nekik kell Budapestre hozniuk Mindszentyt. Hosszú vita után – miközben derekasan italoztak –, elindítottak egy gépkocsit Rétságra. A felkelők elfogták.

31-én reggel hat órakor indult meg a menet: három harckocsi, egy rohamlöveg, két teherautónyi felfegyverzett katona, az újpestiek tehergépkocsijai, két személygépkocsi. Az egyik gépkocsiban Mindszenty mellett az ezred törzsfőnöke, Pálinkás Antal őrnagy ült. Pálinkás eredeti neve őrgróf Pallavicini volt; neves legitimista családból származott, a háború vége felé hivatásos tisztként részt vett a katonai ellenállásban, az új hadsereg tisztjeként nevet változtatott.

A rétsági forradalmi bizottság telefonon értesítette a környező falvakat; a bíborost ujjongó emberek fogadták. Vácott és Újpesten akkora volt a tömeg, hogy meg kellett állniuk, de a bíboros sürgette a katonákat: mielőbb a fővárosban akart lenni. Az Úri utcai prímási palota bejáratánál Mindszenty megáldotta a fogadására összegyűlt ezerfős tömeget, majd becsukódott mögötte a palota kapuja.

Hogy mi történt az elkövetkező négy napban a rétsági katonák által őrzött prímási palotában, arról Mindszenty csak néhány kurta, semmitmondó mondatot írt emlékirataiban. Számos hazai és külföldi küldöttséget fogadott, katolikus pártok és szervezetek vezetőit, papokat és püspököket, újságírókat, a keresztény sajtó, a Vatikán küldötteit. Igen sok hazai és külföldi telefonbeszélgetést folytatott. November 2-án fogadta Grősz József érseket és két püspöktársát, majd „azonnal felszólítottam az egyházmegyék ordináriusait, hogy a joghatóságuk alá tartozó békepapokat rendeljék vissza egyházmegyéikbe, ugyanakkor bocsássanak el minden békepapot a vezető állásokból”.⁶³³

Aznap a rétságiak egyik tisztjét felkérte, kísérjék el titkárát az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahonnan iratokat akar elhozatni. A tiszt közölte, hogy erre nincs parancsuk. Mindszenty írásos utasítást adott a tisztnek; meglehetősen szokatlan egy főpaptól, de nem Mindszentytől. A rétságiak a Honvédelmi Minisztériumhoz fordultak: ott megkapták az engedélyt. Turcsányi Egon prímási titkár, Lieszkovszky Pál, a Horthy-hadsereg volt alezredese és fél tucat kispap kíséretében feltörette a hivatal helyiségeit, és sok iratot szállított a palotába. Lieszkovszky: „Közöltem [Turcsányival]…, hogy a zárak kinyitásában segédkező lakatosnak 80 frt. jár, és intézkedjen annak kifizetéséről.”⁶³⁴ Az iratok egy része a bíboros számára olyan fontos volt, hogy november 4-én hajnalban magával vitte a Parlamentbe, majd az amerikai követségre.

Mindszenty nem siette el, hogy szóljon az országhoz. A rádió november 1-jén este bejelentette, hogy a prímás másnap rövid nyilatkozatot ad. A nyilatkozat valóban rövid volt: kilenc kurta, semmitmondó mondat. A végén újabb bejelentés: „Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”⁶³⁵

Emberileg érthető, hogy a külvilágtól sok évig elzárt bíboros tájékozódni akart, mielőtt megszólalt – politikailag szarvashiba volt. A forradalom nemhogy két napot, egy órát sem volt hajlandó várni. Beszéde elodázásával Mindszenty eljátszotta a lehetőséget, hogy szerepe legyen a forradalomban. Szózata elkésett, s nem csak a második szovjet beavatkozás miatt. November 3-án este az országot már nem lehetett szembeállítani Nagy Imrével; a nép és a kormány között megvolt az összhang.

A kormány lépésről lépésre meghátrált Mindszentyvel szemben. Szabadon bocsátása elkerülhetetlen volt; szerte az országban szabadon engedték a rabokat. Először udvariasan félre akarták állítani, de minden további nélkül beletörődtek abba, hogy erre a bíboros nem hajlandó. Úgy vélték, még mindig jobb, ha ők szabadítják ki, mint ha más; végül alig néhány órával előzték meg a felkelőket. A bíboros semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felvegye a kapcsolatot a kormánnyal. A november 1-jei kabinetülésen határozatot hoztak, hogy Tildy Zoltán keresse fel Mindszentyt. Lehetett volna ez szép gesztus: a kormány tisztelgő látogatást tesz az ártatlanul meghurcolt egyházfő előtt, de a látogatásnak más célja is volt: remélték, a miniszterelnök-helyettes rá tudja venni az érseket, hogy beszédében legyen lojális a kormánnyal szemben. Tildyt Maléter Pál – már a honvédelmi miniszter első helyettese – is elkísérte, aminek csak az lehetett a célja, hogy növelje a kormánydelegáció rangját; a megbeszélésen nem vett részt. A kabinet elé két fogalmazványt terjesztettek be Mindszenty ügyének rendezéséről. Az egyik szerint elengedik hátralévő büntetését, a másik a teljes rehabilitációt tartalmazta. (A tételes jog szerint a kormány egyikre sem volt felhatalmazva.) Az utóbbit fogadták el; a vezetés mindent meg akart tenni, hogy megnyerje a bíboros jóindulatát.

A november 1-jei kabinetülés jegyzőkönyve szerint „A Mindszentyvel való tárgyalás célja az legyen, hogy a béke és a rend helyreállítása mellett, valamint a kormány mellett tegyen nyilatkozatot.”⁶³⁶

Mindszenty: „Tildynek tervezett rádiószózatommal kapcsolatban két kívánsága volt: ne érintsem a földbirtok-kérdést és kíméletesen szóljak az oroszokról. Tanácsa nélkül is figyelemmel voltunk ezekre a szempontokra.” A kormány azt kívánta, hogy az érsek magnetofonszalagra mondja a beszédét. Nagy Imre utasította a rádió kormánybiztosát, hallgassa meg a szalagot, s ha nem megfelelő, jelentse neki. Mindszenty átlátott az ügyetlen manőveren: csak egyenes adásban volt hajlandó szólani. A kormány ebbe is belenyugodott.

Tildy a megbeszélés után igyekezett megnyugtatni a kabinetet: a bíboros javára változott rabsága alatt, hajlandó lesz lojálisan nyilatkozni. Azért ő sem lehetett nyugodt: kérte Hamvas Endre csanádi püspököt és a Bazilika plébánosát, hogy hassanak Mindszentyre. Nagy Imre a lengyel nagykövethez fordult: igyekezzenek elérni, hogy Wyszynski bíboros kérje Mindszentyt mérsékletre, lojalitásra. Emlékezzünk, mit válaszolt Czapik érsek Révai Józsefnek.

Mindszenty szózata a maga módján mestermű. Hagyott magának időt, hogy napokig formálja nemcsak mondandóját, hanem a megfogalmazást is. A bíboros ezúttal is államférfiként, nem főpapként kívánt szólni. Amit az ország ügyeiről mondott, azt szokása szerint szónoki ezüstpapírba csomagolta. Legfőbb mondandója az volt, hogy a kormányt többször és hangsúlyosan a „bukott rendszer örököseinek” nyilvánította, s ezt még egy fenyegetéssel is hangsúlyosbította: „1945-től… erőszakkal épült ki az itteni rendszer… A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot… A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért.” 31-én, 1-jén ennek még lehetett volna foganatja, 3-án már nem.

Mindszenty történelemfilozófiájának sem: „Tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.” A bíboros szellemisége 1918–1919-ben fogant: a forradalom számára vörös posztó volt. Az ország másként gondolta.

A szózat a személyes hitvallás után – miszerint neki nem kell szakítania a múltjával – a külföldnek mondott hosszú köszönettel kezdődött. Köszönetet mondott a pápának, „azoknak az államfőknek, a katolikus egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek”. Egyetlen köszönő szót sem mondott azoknak, akik a forradalmat (szabadságharcot) megharcolták, az életüket áldozták érte. Súlyos arculcsapása volt ez a felkelőkkel azonosuló országnak.

A Szovjetuniót a főpap konzekvensen „oroszoknak” nevezte; rejtett üzenet ez is, hogy ezt a hatalmat nem ismeri el. Egyébként visszafogott volt; „mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt”. Józan volt abban is, hogy kiállt a munka elkezdése mellett, az önbíráskodás, a pártviszályok, a széthúzás ellen. „Az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.” Mindezt már sokan, sokszor elmondták előtte.

Amit a jövőről, programjáról mondott, azt mindenki a maga szája íze szerint értékelhette – és nem azért, mintha a bíboros nem tudott volna pontosan fogalmazni. „A földbirtokreformról szóló szövegrészben – kommentálta emlékirataiban saját beszédét – a kormány tanácsától függetlenül azt írtam, hogy »az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk«, és »nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolta irányával«.” Jegyezzük meg: az a szó, hogy „földbirtokreform”, el sem hangzott a beszédben. Ennél is gondosabban kerülte, hogy a szocializmusról szóljon. „Osztály nélküli társadalom, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúr-nacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.” Arról sem szólt, mit ért igazságos korlátolás avagy kultúrnacionalizmus alatt.

Egyházára a főpap alig vesztegetett szót. Ami egyértelmű: „a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk”. Talányos viszont, hogy „a keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk”. Mindszenty számára a szabad vallásoktatás a kötelező hitoktatást jelentette. S hogy mi értendő az „egyházi intézmények” alatt, azt ismét csak találgatni lehet.

A beszéd summázata: „A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki.” A bíboros jelezte, hogy elemzése, értékelése, követelései töredékesek, közel sem mondott el mindent. Hogy mi mondanivalója van még, azt nyitva hagyta. Ez november 3-án már nem volt elég. Ennél mások többet, fontosabbat mondtak, s megszerezték a nép igenjét.

Mindszenty szerint a beszéd felolvasása során „Tildy Zoltán helyettes miniszterelnök is mellettem ült. Könnyezett. Beszédem végén Nagy Imre és miniszterei nevében köszönetet mondott a »nagy segítségért«, amit szózatommal a nemzeti kormánynak nyújtottam.”⁶³⁷ Az ugyancsak jelenlévő prímási titkár szerint Tildy a nemzet háláját tolmácsolta a bíborosnak. Tildy szerint nem tetszett neki a beszéd, de kötelességszerűen megköszönte.

Király Béla Illyés Gyula lakásán, Bibó István társaságában hallgatta meg a bíboros szózatát. „Keserűséggel fogadtuk, hogy Nagy Imre kormányát a bukott rendszer részeseinek és örököseinek nevezte a prímás. Amikor a beszédnek vége lett és orgonazene próbálta a hangulatot aláfesteni, Illyés Gyula szólalt meg ismert pesszimizmusával: – Mindig mondtam, hogy elátkozott nemzet vagyunk…”⁶³⁸

Az 1956-os Mindszenty-képet nem Magyarországon rajzolták. Említettük, hogy a SZER követelte először a bíboros szabadon bocsátását. Október 27-én az a meglepő kijelentés hangzott el a müncheni rádióban: „Csak Mindszenty József emelte fel a szavát az ország megszállása ellen.”⁶³⁹ Eltekintve attól, hogy az egész ország felemelte a szavát – a bíboros azt írta emlékirataiban, hogy október 28-ig azt sem tudta, mi történik az országban; „teljes tájékozatlanságban, sötétben tartanak: se pap, se rádió, se újság”.⁶⁴⁰

Mivel az Egyesült Államok vezetése és a SZER – látni fogjuk – nem fogadta el Nagy Imrét, egy „új politikai vezér népszerűsítésére” volt szükség – írta Borbándi Gyula, a SZER egykori szerkesztője. „Ez megtaláltatott Mindszenty bíboros személyében. Az ötlet… New Yorkból származott. Onnan érkezett a »build up Mindszenty« – »felépíteni Mindszentyt« jelszó, azzal a céllal, hogy a felkelést megtestesítő személyiség ne Nagy Imre, hanem Mindszenty József legyen.”⁶⁴¹

A rádió amerikai vezetőinek október 31-i irányelve: „Nagy Imre »kormánya« mind határozottabban a Forradalmi Tanács [?] befolyása alá kerül, amelynek mielőbb meg kell szereznie a tényleges hatalmat… Elfogadhatjuk, hogy a hercegprímás tekintélye mindenkinél nagyobb.”⁶⁴² Az amerikaiak tájékozottsága a „Forradalmi Tanácsra” való utalásból is kiderül; felderíthetetlen, hogy milyen szervre gondoltak. Ugyanaznap hangzott el az amerikai tájékoztatási hivatal sajtófőnökének nyilatkozata: „A kormány élére az amerikai kormány Mindszentyt tartja a legmegfelelőbbnek.”⁶⁴³ Még annyira sem voltak tájékozottak, hogy tudják, egy egyházfő Európában nem igen lehet kormányfő is. Ezt Mindszenty is elutasította. Másnap Dulles külügyminiszter úgy tájékoztatta az elnököt, hogy Mindszenty a jövő embere. Ez volt a véleménye a budapesti amerikai ügyvivőnek is. Hadd emlékeztessünk: az amerikaiak, ugyanúgy, mint az ország, ekkor még az égvilágon semmit sem tudhattak Mindszenty 1956-os véleményéről, terveiről, céljairól. Csak az image-át ismerték.

A kívánt képet a SZER felépítette s eljuttatta Magyarországra. „A magyar szabadságharc hős fiai bebizonyították, hogy Mindszenty bíboros bátor kiállása az emberi méltóságért meghozta a várt eredményt. Mikor ütött a nagy elhatározás órája, az egész nép egyet gondolt, egyszerre kelt fel, hogy érvényt szerezzen az emberi jogoknak és kiszabadítsa fogságából az ország főpapját.”⁶⁴⁴ „Felmerült a kérdés, hogy ennek a minden fiában és minden lányában hőssé magasztosult népnek van-e vezére? A szabadságharc minden megnyilatkozása, az ifjúság, katonaság, munkásság, gyermekek és öregek halált megvetése, a legmerészebb fantáziát túlszárnyaló hőstettek, az a gondosság, amellyel minden piszkot és rágalomlehetőséget távol tartottak, az az okosság, amellyel a nép elutasított minden benyálazó, leszerelő kísérletet, mindez, kedves hallgatóink, valami beláthatatlan bölcs és lángeszű irányításra vallott, és senki sem tudta, ki az irányító. A kérdésre most itt a válasz, Mindszenty József… A fiatalság, amely először nézett szembe az ellenséges fegyverekkel, a nép, amely egy emberként kiáltotta oda a világnak, hogy inkább meghal, de szolgaságban nem akar élni: Mindszenty népe volt… Az újjászületett Magyarország és a hivatott, Istentől küldött vezető találkozik ezekben az órákban.”⁶⁴⁵

A kép felépült. Az 1956-os magyar forradalom azért tört ki, hogy kiszabadítsa a bíborost, aki az első pillanattól lángeszűen vezette a harcot a szovjetek, a zsarnokság, a gyilkos, hazaáruló Nagy Imre ellen. Látni fogjuk, hogy ezek a jelzők sem légből kapottak.

A válasz

1956. október 29-én a Szabad Nép belső vezércikket közölt: Válasz a Pravdának. A cikket Molnár Miklós írta. „A Pravda legutóbbi számában tudósítójának cikkét közli a magyarországi eseményekről. A cikk címe: »A népellenes kaland összeomlása Magyarországon«. Ez tévedés. Ami Budapesten történt, nem volt sem népellenes, sem kaland, s nem is omlott össze.”⁶⁴⁶

Hogy mit tárgyaltak a szovjet vezetők 24-től 28-ig, nem tudjuk. Az Elnökség október 28-i ülése igen hosszú volt. Hruscsov a bevezetőben javasolta, hogy Szuszlov azonnal repüljön Moszkvába, s a budapesti emisszárius még az ülés folyamán megérkezett és referált.

Szuszlov hazarendelése is jelezte, hogy a vezetés válságosnak ítélte meg a helyzetet. Az ülésről készített feljegyzés dokumentálta először a legfelső vezetésben meglévő, eddig csak kikövetkeztetett súlyos véleménykülönbségeket. A két tábor – s a harmadik, a habozók – még nem kristályosodott ki. Volt, aki egyszer a mérsékelt, másszor a kemény álláspontra voksolt, olykor egyugyanazon ülésen is.

A két budapesti emisszárius tevékenységéről folytatott vita inkább csak ürügy volt. Akik őket okolták a helyzet romlásáért, a kemény kéz politikáját követelték, védelmezőik a rugalmasabb megoldást pártolták.

A szovjet vezetők az ülés alatt állandó összeköttetésben lehettek a budapesti nagykövetséggel; folyamatosan értesültek a fejleményekről. Ennek megfelelően a fő vitapont a Nagy Imre-kormány támogatása volt, ami szorosan összefüggött a szovjet csapatok szerepével. Az Elnökség jól érzékelte, hogy a forradalom legnyomatékosabb követelése a csapatok kivonása. Figyelemre méltó, hogy többen előrevetítették, ami végül is bekövetkezett. Kaganovics: „Ha nem támogatjuk [a kormányt], akkor az ország megszállása [következik]. Ez messzire vezet minket.” Bulganyin: „Az MDP KV Politikai Bizottsága cselekedjen határozottan, különben mi fogunk önök helyett cselekedni. Esetleg nekünk kell majd kineveznünk egy kormányt.”

A legtalányosabb ezen az ülésen is – mint végig az események során – Hruscsov volt. Egyedül ő ütött meg önkritikus hangot: „Sok mindenért felelősek vagyunk.” Előbb egyértelműen leszögezte: „Támogatni kell ezt a kormányt… Hajlandók vagyunk kivonni csapatainkat Budapestről.” Az ülés végén viszont: „Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal… Hegedüs és mások lépjenek érintkezésbe velünk… Csapaterősítéssel biztosítani.” Ám a döntést elodázta: „Véglegeset később mondunk.”⁶⁴⁷

Az október 29-i ülést ismét nem ismerjük, de másnapra fordult a kocka. Hruscsov így kezdte: „Ma el kell fogadni a nyilatkozatot a csapatoknak a népi demokratikus országokból való kivonásáról.” Zsukov: „A csapatokat ki kell vonni Budapestről; ha szükséges, Magyarországról is. Ez számunkra katonai-politikai lecke… Ha tovább is makacskodunk, nem lehet tudni, mi fog történni.” Az Elnökség némely tagja egészen szokatlan hangot ütött meg, még ha a szokott bikkfanyelven is. Sepilov: „Az események alakulása megmutatta, hogy a népi demokratikus országokkal való kapcsolataink válságban vannak. Széles körben elterjedt a szovjetellenes hangulat. Fel kell tárni a mélyen fekvő okokat… Ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit… A fegyveres erőkről: a be nem avatkozás elvét valljuk.” Szaburov: „A XX. kongresszuson jó munkát végeztünk, de utána nem álltunk a tömegek körében kibontakozó kezdeményezések élére. Nem lehet a nép akarata ellenére vezetni. Nem tértünk át a vezetés igazi lenini elveire… Felül kell vizsgálni a kapcsolatokat. A kapcsolatokat az egyenlőség alapján kell építeni.”⁶⁴⁸ Hangsúlyoznunk kell: az ülésen nemcsak Magyarország katonai kiürítéséről esett szó, arról is, hogy a többi népi demokratikus országból is kivonják a szovjet csapatokat. Jegyezzük meg: félig-meddig hitelesnek tűnő információk szerint ez a terv már Sztálin halála után felmerült.

A máskor oly lassú gépezet most gyorsan működött. A moszkvai rádió esti adásában felolvasták a Szovjetunió kormányának nyilatkozatát: „Az új rendszer [a népi demokráciák] kialakulásának és a társadalmi viszonyok mélyreható forradalmi átalakulásának folyamatában nem kevés nehézség, megoldatlan feladat és közvetlen hiba volt a többi között a szocialista országok kölcsönös viszonyában. A rendellenességek és hibák következtében lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonyában. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa a leghatározottabban elítélte ezeket a rendellenességeket és hibákat, és feladatul tűzte ki, hogy a Szovjetuniónak a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyában következetesen meg kell valósítani a népek egyenjogúságának lenini elveit. A XX. kongresszus kimondotta, hogy teljes egészében tekintetbe kell venni az új élet építésének útjára lépett minden egyes ország történelmi múltját és sajátosságait.”

A nyilatkozat hangsúlyozta a gazdasági kapcsolatokban „a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság” elvének biztosítását, s közölte, hogy a szovjet tanácsadókat visszahívják a népi demokratikus országokból. Részletesen foglalkozott a magyar helyzettel, nem hagyva kétséget, hogy a politika átértékelését a magyar események váltották ki: „A szovjet kormány az egész szovjet néppel együtt mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek. A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy szovjet alakulatok vonuljanak be Budapestre avégett, hogy a Magyar Néphadseregnek és a magyar karhatalmi szerveknek segítséget nyújtsanak a városban a rend helyreállításához. A szovjet kormány, szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.”⁶⁴⁹

A nyilatkozat szerves folytatása volt a Sztálin utáni külpolitikai fordulatnak. Négy hónappal a generalisszimusz halála után véget vetettek a koreai háborúnak, egy év múlva az indokínai harcoknak, 1955 tavaszán megkötötték az osztrák államszerződést, a szovjet csapatok kivonultak Ausztriából, majd a szovjet vezetők, élükön Hruscsovval, elzarándokoltak Belgrádba, és megkövették Tito elnököt Sztálin Jugoszlávia-politikájáért. 1955 nyarán, tíz év óta először, a négy nagyhatalom vezetői tárgyalóasztalhoz ültek Genfben: úgy látszott, a hidegháború időszaka véget érhet. Az október 30-i nyilatkozat ebbe a sorba tartozott, de tovább ment ezeknél, mert a birodalom belső ügyeire is vonatkozott; a csatlós országok rendje szorosan összefüggött az impériummal. Ez az irányzat szenvedett súlyos csorbát, amikor Gerő szavára, ostobán vagy meggondolatlanul, belebonyolódtak egy fegyveres kalandba. A kormánynyilatkozat kísérlet volt arra, hogy visszataláljanak a korábbi útra.

Ha a nyilatkozat valóra válik, Magyarország világtörténelmet ír 1956-ban, s döntően befolyásolja a XX. századi európai szocializmus alakulását.

Más jelek is mutattak arra, hogy a szovjet politikában valami érik. Október 29-én a szovjet vezetők, élükön Hruscsovval, két diplomáciai fogadáson is részt vettek. Bohlen nagykövet jelentette Washingtonnak, hogy sokkal jobb a hangulatuk, mint az elmúlt napokban; feltehetőleg találtak valamilyen megoldást. Zsukov marsall azt mondta neki: „Az elmúlt huszonnégy, sőt, hatvannégy órában nem küldtünk szovjet csapatokat Magyarországra.” Hozzátette: Magyarországon „olyan kormány alakult, amelyet mi is, a magyar nép is támogat”.⁶⁵⁰ A Pravda október 28-i száma már mérsékelt hangnemben foglalkozott a magyarországi eseményekkel; november 1-jén jelentette, hogy a helyzet normalizálódik.

A szovjet emisszáriusok Budapestről küldött jelentései mást tükröztek. „A Kádár, Kiss, Szántó és Münnich elvtárssal folytatott beszélgetés nyomán az a benyomásunk – jelentette Mikojan és Szuszlov október 29-én –, hogy az elvtársak nemcsak hogy nem tudnak úrrá lenni a tömegeken, hanem mi több, a kommunistaellenes elemek mindinkább elszemtelenednek.”⁶⁵¹ Ugyanaznap Szerov számolt be a két küldöttnek az ÁVH, a BM széteséséről, miután az új belügyminiszter, Münnich 28-án este közölte az Államvédelem feloszlatását, s a BM-ben tartott értekezleten „a kormányellenes megmozdulást a »dolgozók mozgalmá«-nak nevezte, amelyet »igazságos követeléseik teljesítéséért« indítottak… Ezután az értekezlet után, mint tanácsadóinktól tudjuk, a munkatársak morálja a mélypontra süllyedt. Egyesek távoztak munkahelyükről, és többé be sem mentek… A központi apparátus munkatársai beszüntették a munkát és szétszéledtek.”⁶⁵² Negyven ÁVH-s Romániába menekült, igen sokan várakoznak a csehszlovák s a szovjet határon, hogy beengedjék őket, mások arra készülnek, hogy fegyveresen vágják át magukat a Szovjetunióba.

30-án Mikojan és Szuszlov a Kremlnek: „A politikai helyzet az országban és Budapesten nem javul, ellenkezőleg, romlik… A párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek egyre arcátlanabbul viselkednek, elfoglalják a kerületi pártbizottságokat, ölik a kommunistákat… Még nincs végleges álláspontunk arra vonatkozólag, milyen súlyosan romlott a helyzet.” A jelentés ezzel a vészjósló mondattal fejeződött be: „Úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak haladéktalanul Magyarországra kell jönnie.”⁶⁵³ Konyev marsall a Varsói Szerződés egyesített haderejének főparancsnoka volt.

Október 31-ére ismét fordult a kocka; ezúttal utoljára. A sorsdöntő ülésről készült összefoglaló a többinél is elnagyoltabb, a hozzászólásokat egy-egy (olykor értelmezhetetlen) mondatban összegezték, csak Hruscsov beszámolója részletesebb. Ebben benne volt minden: „Felül kell vizsgálni az értékelést, a csapatokat nem vonjuk ki Magyarországról és Budapestről, kezdeményezően lépjünk fel a rend helyreállítása érdekében Magyarországon. Ha kivonulnánk Magyarországról, az felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. [A kivonulással] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is. Nincs más választásunk… Nagy háború nem lesz.”⁶⁵⁴ Ismét a másnap hazaérkező Mikojan képviselt más álláspontot: „A jelenlegi körülmények között most helyesebb a fennálló kormányt támogatni. Erő alkalmazásával most nem megyünk semmire. Tárgyalásokat kell kezdeni. [Várjunk] 10-15 napot. Ha a hatalom tovább gyengül, akkor döntsük el, mit tegyünk.”⁶⁵⁵ Véleményével ismét egyedül maradt.

Minden szovjetek s a népi demokráciák ura, Nyikita Szergejevics Hruscsov, hatvankét éves volt. Az alacsony, zömök, kopaszodó államférfi gerincét törte a sztálinizmusnak, melynek tevőleges részese volt, 1939-től a Politikai Iroda tagja. Ő volt a hidegháború csillapodásának atyamestere is; arról álmodozott, hogy kukoricával veti be a szűzföldeket, s a Szovjetunió néhány évtized múlva gazdaságilag utoléri az Egyesült Államokat. Szerette a tréfát, szeretett jól enni és inni, fényképein általában szélesen mosolygott, de ha dühbe jött – mint egyszer az ENSZ közgyűlésen –, levetett cipőjével verte az asztalt, ami meglehetősen ritka jelenség a diplomáciatörténetben.

Ám Hruscsov korántsem volt olyan korlátlan egyeduralkodó, mint egykori gazdája, akinek a kedvéért állítólag gopakot táncolt a vacsoraasztalon. Különösen 1956-ban nem, amikor a legfelső vezetésben még ott voltak Sztálin legközvetlenebb hívei és munkatársai.

Emlékirataiban Hruscsov így ábrázolta a magyar eseményeket: „1956-ban véres harc tört ki Budapesten. Nagy Imre megtévesztésekkel és fenyegetésekkel zendülésre és testvérháborúra vette rá a népet… Pártmunkásokat és csekistákat ítéltek halálra az utcákon… Gyilkoltak, lámpavasra akasztottak és lábuknál fogva kötöttek föl embereket… A NATO-országok… olajat öntöttek a polgárháború tüzére… Noha Nagy Imre kommunista volt, már nem a Magyar Kommunista Párt nevében beszélt. Csupán önmaga és egy kis emigráns kör nevében, amely azért tért vissza, hogy segítse az ellenforradalmat. Hamar eldöntöttük: a felkelés és a Nagy-kormány nem élvezi a munkások, parasztok és értelmiségiek támogatását. Nagy kérésétől teljesen függetlenül úgy döntöttünk, hogy kivonjuk csapatainkat Budapestről… A Központi Bizottság elnökségében megvitattuk a felkelést, és arra a következtetésre jutottunk, hogy megbocsáthatatlan hibát követnénk el, ha semlegesek maradnánk, és nem segítenénk a magyar munkásosztálynak az ellenforradalom elleni harcában… Történelmi pillanat volt. Alapvető döntést kellett hoznunk: irányítsuk-e vissza csapatainkat a városba és verjük le a felkelést vagy várjunk, amíg a belső erők fölszabadítják magukat és legyőzik az ellenforradalmat? Ha az utóbbi változat mellett döntünk, fönnáll a veszély, hogy az ellenforradalom egy időre felülkerekedik, ami azt jelentené, hogy még több proletárvér folyik el. Továbbá: ha ideiglenesen győz, sikerrel jár az ellenforradalom, és a NATO gyökeret ver a szocialista tábor közepén, ez súlyos fenyegetést jelentene Csehszlovákiára, Jugoszláviára és Romániára – magát a Szovjetuniót nem is említve… Elhatároztuk, hogy konzultálunk a többi szocialista országgal – mindenekelőtt a testvéri Kína kommunista pártjával… A kínaiak… Liu Sao-csi vezetésével küldöttséget delegáltak Moszkvába… Egész éjszaka fenn voltunk, mérlegeltük a pro és kontra érveket: beavatkozzunk-e fegyveresen Magyarországon. Liu Sao-csi kezdetben azt mondta, hogy ez nem szükséges; vonuljunk ki Magyarországról, mondta, és bízzuk a munkásosztályra, birkózzék meg maga az ellenforradalommal. Nem is tudom megmondani, hányszor változtattuk meg álláspontunkat, oda is, vissza is. Valahányszor úgy véltük, döntésre jutottunk, Liu Sao-csi mindannyiszor konzultált Mao Ce-tunggal… Mao minden alkalommal jóváhagyta, amit Liu elébe terjesztett. Ezt az egész éji ülést végül is azzal a döntéssel fejeztük be, hogy nem alkalmazunk katonai erőt Magyarországon… Amikor hajnalban ágyba bújtam, rádöbbentem, sokkal jobban foglalkoztat a probléma, semhogy aludni tudnék. A dolog ott motoszkált a fejemben, képtelen voltam elaludni. Délelőtt összeült a Központi Bizottság elnöksége. Elmondtam nekik, hányszor változtattuk meg álláspontunkat, hogy végül úgy döntöttünk, hogy nem avatkozunk be fegyveresen Magyarországon. De azt is elmondtam, milyen következményekkel járhat, ha nem nyújtjuk ki segítő kezünket a magyar munkásosztály felé, mielőtt az ellenforradalmi elemek rendezik soraikat. Hosszú mérlegelés után úgy döntött az elnökség, hogy megbocsáthatatlan vétek lenne, egyszerűen megbocsáthatatlan, ha csak szemlélődnénk, és nem nyújtanánk segítséget a magyar elvtársaknak. Megkérdeztük Konyev marsalltól…: – Mennyi idejébe kerülne a rend helyreállítása és az ellenforradalmi erők szétzúzása Magyarországon? Gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt: – Három napba. – Akkor lásson hozzá, készítse elő. Majd szólunk, ha eljön az ideje. Tehát eldőlt… Az egész elnökség kiment a repülőtérre. Liu és elvtársai megérkeztek, megtartottuk értekezletünket. Semmi vita nem volt… Liu egyetértett azzal, hogy helyes a szovjet csapatok odairányítása… – Nem szerezhetem meg most nyomban Mao Ce-tung elvtárs jóváhagyását, de úgy hiszem, támogatni fogja önöket… Bizonyosak lehetnek benne, hogy támogatjuk az önök véleményét.”⁶⁵⁶

A legfeltűnőbb eltérés az emlékirat és a valóság között – azon túl, hogy Hruscsov meg sem említette az október 30-i kormánynyilatkozatot – a kínaiak szerepe.

A kínai kommunisták nem helyeselték Sztálin letaszítását az Olümposzról. Nem mintha Sztálin hű tanítványai lettek volna. A szocialista világban egyedül Kína engedhette meg magának, hogy tartózkodóan fogadja a Szovjetunió – és Sztálin – abszolút vezető szerepét. Ősi politikai kultúrájuk rugalmasabb volt, mint az orosz hatalmi gépezet átörökölt despotikus hagyománya. A 700 milliós parasztbirodalom elméletben is kérdőjelet tett a proletárdiktatúra szentsége mellé, még inkább a gyakorlatban. Nem a fokozott ütemű iparosításban kereste a kiutat a nyomorból és éhhalálból, hanem a mezőgazdaság fejlesztésében. A koncepciós perek és a gulagok világát is a maga keletibb, paternalista formájában alakította ki. A keleti mentalitástól idegen volt az európai szellem törekvése a megtisztító katarzisra: Maónak kételyei voltak, vajon a Bálvány ledöntése nem rengeti-e meg a birodalmat is. S a kínai vezetők jelentékenyebb személyiségnek vélték Sztálint, mint amilyennek Hruscsov a XX. kongresszuson ábrázolta.

Sztálin hűséges szovjet hívei abban Kína-pártiak voltak, hogy nem helyeselték Sztálin és a saját szennyesük kiteregetését. Abban már nem, hogy a kínaiak nem helyeselték a Szovjetunió abszolút vezető szerepét. Hruscsovnak elemi érdeke volt, hogy Kína ne fogjon össze a sztálinista szovjet vezetőkkel – mással nem magyarázható szinte szolgai alázatossága, ahogy Mao Ce-tung kegyét, döntőbírói szerepét kereste.

Kína eleinte egyértelműen támogatta a lengyel és a magyar fordulatot; a kínai vezetők arra törekedtek, hogy a Szovjetunió hegemóniája csorbát szenvedjen. November 1-jén a Zsenminzsipao közölte a Kínai Államtanács nyilatkozatát, amely hasonlatos volt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozathoz: „Érdeklődéssel figyeljük a lengyel és a magyar nép mozgalmát a demokráciáért, az egyenlőségért és a termelés fejlődésére alapított életszínvonal-emelésért. Ezek a követelések teljesen jogosak.” Az Államtanács ellenállásra buzdított a „nagyhatalmi sovinizmus ellen…, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy aggasztóan veszélyezteti a szocialista országok szolidaritását és közös útját.”⁶⁵⁷ Valószínű, hogy a kínaiaknak fontos szerepük volt az október 28-a és 30-a között bekövetkezett szovjet változásban. Október 27-én Mao Ce-tung és Csou En-laj fogadta a pekingi lengyel nagykövetet, aki jelentette Varsónak, hogy a Liu Sao-csi vezette kínai delegáció „meggyőzte Hruscsovot a lengyelországi politikai átalakulás szükségességéről… Lengyelország cselekvési önállóságát nem lehet megkérdőjelezni, az SZKP KB fenntartásai ellenére sem, amely hozzászokott olyan módszerekhez és formákhoz, amelyeket ki kell iktatni a szocialista tábor közötti kapcsolatokból.”⁶⁵⁸ A küldöttség tehát nem a magyar kérdés megtárgyalására érkezett, mint Hruscsov állította. Liu Sao-csi részt vett az Elnökség október 26-i és 30-i ülésén. Hruscsov szerint a beavatkozásról való döntést csak utólag közölték a kínaiakkal. A 30-i ülésről készített feljegyzés szerint viszont Liu ismertette a „KKP KB véleményét, amely szerint a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk.”⁶⁵⁹ Ezek szerint a kínaiak pálfordulása korábban következett be, mint a szovjeteké. Ennek hátteréről semmit sem tudunk, de ismételten feltételezhető, hogy befolyásolta Hruscsov döntését. A kínai Államtanács idézett nyilatkozatát néhány óra múlva helyesbítették, Magyarországot törölték a közleményből. A Zsenminzsipao november 3-i száma már élesen elítélte a Nagy Imre-kormányt, hogy felmondta a Varsói Szerződést, elárulta a nép érdekeit, átállt az imperializmus oldalára.

Az SZKP Elnöksége október 31-én határozatot hozott: „Zsukov elvtárs az SZKP Elnöksége ülésén lefolytatott véleménycsere figyelembevételével dolgozza ki a magyarországi eseményekkel kapcsolatos intézkedések tervét.”⁶⁶⁰ Ettől fogva kezdődött meg a tudatos ködösítés a magyar ügyben. Táviratot küldtek Togliattinak: „Egyetértünk Önnel a magyarországi helyzet értékelésében és abban a helyzetmegítélésben, hogy a magyar kormány reakciós irányban tolódik el. Információnk szerint Nagy kettős játékot játszik, és egyre inkább a reakciós erők befolyása alá kerül. Egyelőre nem lépünk fel nyíltan Nagy ellen, de nem nyugszunk bele a reakciós fordulatba.”⁶⁶¹ Határozatot hozott arról is, hogy a szovjet vezetők tárgyaljanak a lengyel vezetéssel és Titóval a magyar helyzetről.

November 1-jén Hruscsov, Molotov és Malenkov találkozott a lengyel vezetőkkel Bresztben. A lengyelek, különvéleményüket hangsúlyozva (nem helyeselték az intervenciót), egyetértettek, hogy Magyarországon súlyos az ellenforradalmi veszély. Tudomásul vették – mi mást tehettek volna? –, hogy a szovjetek fegyverrel verik le a magyar forradalmat. Erről Hruscsov és Malenkov másnap Bukarestben tájékoztatta a román, a csehszlovák és a bolgár vezetőket. Mindhárom állam felajánlotta a támadásban való részvételt, ám Hruscsov taktikusan elutasította: inkább a Szovjetunió vállalta az intervenció ódiumát, mint hogy felizzítsa a Trianon óta lappangó viszályt a szomszédos országok között.

A lengyel vezetés és a sajtó kezdettől rokonszenvezett a magyar eseményekkel. Gomulkáék szövetségest láttak a Nagy Imre-kormányban; abban bíztak, ha a magyarok sikereket érnek el, az az ő reformjaik végrehajtását is segíti. A lengyel vezetők október 28-án üzenetet küldtek Kádárnak, Nagy Imrének s a magyar népnek, melyet „magyar testvéreknek” neveztek; mindenben azonosították magukat a magyar kormányprogrammal.

Volt azonban egy mondat az üzenetben, ami a lengyel vezetők aggodalmát tükrözte: „Úgy gondoljuk, a magyar nemzeti kormány programját csak azok vetik el, akik Magyarországot el akarják téríteni a szocializmus útjáról.”⁶⁶² Gomulka két középszintű vezetőt küldött Magyarországra, hogy a helyszínen tájékozódjanak az eseményekről. A lengyel vezetők 29-én találkoztak Mikojannal és Szuszlovval is. „Nekünk azt mondták, minden attól függ, hogy a Nagy-kormánynak sikerül-e ellenőrzése alá vonnia az eseményeket.”⁶⁶³ Gomulkának küldött jelentésük bizakodó, de azt írták: a magyar vezetés szerint „a harc elhúzódásának minden napja, minden órája elkerülhetetlenül a reakciós és antikommunista söpredéket helyezi a felkelő mozgalom élére”.⁶⁶⁴ Másnapi jelentésük már borúlátóbb. Hruscsovék és Gomulkáék breszti találkozója után összeült a lengyel PB. Határozatot hozott, miszerint „Magyarországon a néphatalom és a szocializmus fenntartását csak a nemzet belső erői oldhatják meg, nem pedig a külső intervenció”,⁶⁶⁵ de nyomatékosan hangsúlyozta a Magyarországon uralkodó káoszt, az ellenforradalmi veszélyt, elítélte a lincselést, a kommunisták lemészárlását. A lengyelek s a magyarok programja két sarkalatos pontban tért el: a többpártrendszerben és a szovjet csapatok kivonásában. A lengyel hírügynökség, a PAP november 2-i jelentésében így fogalmazott: „Újabban a magyarországi eseményekben nagy zavar és aggodalom jelentkezik. Nyilvánvalóan túlsúlyba kerültek a reakciós elemek.”⁶⁶⁶ November 4-én, a LEMP országos pártaktíva-értekezletén Gomulka elvben ugyan elítélt minden intervenciót, ám hangsúlyozta, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a világ kettéosztottságát, s Magyarországon már a szocializmus léte vagy nemléte volt a tét. „Nem kétséges, hogy a kapitalizmus visszaállítása Magyarországon jelentősen gyengítette volna a szocialista tábort. Senki sem kíván ilyen gyengítést… Mindnyájunknak realistának kell lennünk a politikában.”⁶⁶⁷

Hasonló folyamatok játszódtak le Jugoszláviában is. A jugoszlávok is rokonszenveztek a Nagy Imre-kormánnyal; a csoport több tagja hosszabb ideje szoros kapcsolatban volt jugoszláv diplomatákkal. A jugoszláv álláspont másban tért el a magyartól, mint a lengyel. Féltek a magyar nacionalizmus újjáéledésétől (amire semmi okuk nem volt: a revansizmus fel sem bukkant 1956 követelései között), s elutasították a többpártrendszert. Dobrica Tyószics, az ismert újságíró, a Kossuth-címer visszaállítását is helytelenítette, mondván, hogy azon „hazánk folyói”⁶⁶⁸ is láthatók. A félelem nem volt elszigetelt, amit bizonyít, hogy november 1-jén teljes hadkészültséget rendeltek el a jugoszláv hadseregben, s alakulatokat irányítottak a magyar határra. Tito október 29-én intézett levelet a magyar vezetéshez, melyben állást foglalt a Nagy Imre-kormány mellett, ám ebben is szó volt a fenyegető veszélyről: „A jugoszláv kommunisták és Jugoszlávia dolgozó népei annak a meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy a magyar munkásosztály, amely oly magas fokú szocialista öntudatról tett tanúságot, a Magyar Dolgozók Pártja és az egész hazafias magyar nép véget tud vetni a további testvérharcnak, amelynek beláthatatlan következményei lehetnének nemcsak Magyarországra, hanem a nemzetközi munkásmozgalomra nézve is.”⁶⁶⁹

A szovjetek a kínaiakkal kezdték tárgyalássorozatukat, a jugoszlávokkal fejezték be. Erről Hruscsovon kívül beszámolt Mićunović moszkvai jugoszláv nagykövet is. A tanácskozás november 2-án este hét órától 3-án hajnali öt óráig tartott Tito rezidenciájában, Brioni szigetén. Hruscsov és Malenkov egy kis IL–12-es repülőgépen, majd bárkán érkezett a szigetre. Tombolt a bóra, a tenger viharzott. A sűrű ködben a kísérő vadászgép eltűnt. Hruscsov: „Rengeteget repültem, főleg a háború alatt, de ilyen rossz körülmények közt még sosem… Malenkov hullafehér volt. Ő még jó úton is rosszul lesz, ha autózik.”⁶⁷⁰ Mićunović: „Hruscsovról és Malenkovról ordít a kimerültség; különösen az utóbbin látszik, hogy alig áll a lábán.” A megbeszélésen a két szovjet államférfi, valamint Tito, Kardelj, Ranković és Mićunović vett részt. Mićunović: „A szobában rajtunk kívül nincs egy lélek sem, sem jegyzőkönyvvezető, sem tolmács, sem technikai személyzet… Senki nem jegyzetel; egyszer-egyszer valamelyikőnk egy cédulára fölírta, amit mondani vagy kérdezni akar, s miután rá került a sor, eltépi és a hamutartóba dobja. Mintha mindnyájan azt szeretnénk, hogy ez után a jugoszláv–szovjet csúcstalálkozó után ne maradjon semmi nyom.”⁶⁷¹

Hruscsov alig néhány mondatot szentelt a tízórás megbeszélésnek. „Sokkal hevesebb tiltakozásra számítottam Tito részéről, mint amekkorát a lengyel elvtársakkal folytatott tanácskozásaink során tapasztaltunk. De kellemesen csalódtunk. Tito azt mondta: teljesen igazunk van, vessük harcba katonáinkat a lehető leggyorsabban. Azt mondta, kötelességünk segíteni Magyarországnak az ellenforradalom leverésében. Biztosított bennünket: teljességgel egyetért e lépések szükségességével. Mi az ellenkezésre készültünk fel, ehelyett teljes szívvel támogatott bennünket. Sőt, mondhatnám, még tovább is ment nálunknál, a problémák gyors és határozott megoldását sürgette.”⁶⁷²

Mićunović emlékezése jóval részletesebb. „Hruscsov ismerteti velünk, hogy hogyan fajultak a magyarországi események az ellenforradalomig… Magyarországon kommunistákat mészárolnak le és akasztanak föl. Kitért Nagy Imre felhívására az ENSZ-hez, szót ejt a Varsói Szerződésből való kilépésről is. Magyarországon küszöbön áll a kapitalizmus visszaállítása… A kapitalisták a Szovjetunió határáig tolnák ki állásaikat… Anglia és Franciaország agresszív nyomása Egyiptomra kedvező körülményeket teremt az újabb szovjet intervenció számára… »Ők ott kerültek csávába, mi pedig Magyarországon«, mondja Hruscsov… Magyarország a Nyugat szövetségeseként már kétszer viselt háborút Oroszország ellen. A szovjet hadseregben erős a Magyarország-ellenes hangulat: a magyarok most megint összefogtak a Nyugattal, és az oroszok ellen törnek.”

A jugoszláv vezetők véleményéről a nagykövet mindössze ennyit írt: „Mi is jól látjuk és bennünket is aggodalommal tölt el a jobbratolódás, az események ellenforradalmi fordulata, mert milyen kormány az, amelynek uralma alatt kommunistákat gyilkolnak le vagy akasztanak fel. Ha Magyarországon ellenforradalom van, akkor szükség van az intervencióra.”⁶⁷³ Hruscsov: „Megmondtuk Konyevnek, induljon el csapataival.”⁶⁷⁴

A támadási parancsot ezek szerint november 3-án este adták ki. Közben az SZKP Elnöksége november 1-jén ismételten határozatot hozott: „Zsukov, Konyev, Szerov és Brezsnyev elvtársak a KB Elnökségének ülésén lefolytatott véleménycsere figyelembevételével dolgozzák ki a magyarországi események miatt szükségessé vált intézkedéseket. Javaslataikat terjesszék az SZKP Központi Bizottsága elé.”⁶⁷⁵ Másnap: „A KB [valójában az Elnökség] jóváhagyja a magyarországi eseményekkel kapcsolatos intézkedések tervét.”⁶⁷⁶

Valószínűtlen, hogy partnereik egyet nem értése befolyásolhatta volna a szovjetek döntését.

De ha ennyire eleve elrendelt volt a szovjet döntés, mi késztette Hruscsovot erre a tárgyalássorozatra, ami nem utolsósorban szinte emberfeletti fizikai megterhelést is jelentett? Nincs rá más magyarázat, mint hogy bizonytalan volt, amiről az elmúlt napok bőségesen tanúskodnak. Vissza akarta hallani saját érveit partnerei szájából, önmaga megnyugtatására. Sztálin esetében ez elképzelhetetlen lett volna; a generalisszimusz mindent maga döntött el. De Hruscsov nem volt Sztálin. S a tét sem akármi. Ahogy Mićunović megfogalmazta: „A helyzet különleges. Az események úgy alakulnak, mint a háborúban, mint ahogy háború is van, s a jelek szerint még lesz is, mégpedig olyan háború, amelyet a »szocializmus első és legnagyobb országának« katonái vívnak egy »baráti szocialista ország« és a szocialista tábor tagjának polgárai ellen. Erre még nem volt példa a szocializmus történetében!”⁶⁷⁷

Saját jól felfogott érdekükből a kínaiak, a jugoszlávok, a lengyelek ellenezték, hogy a Szovjetunió beavatkozzék más szocialista államok ügyeibe. Mégis mindhárom ország vezetése igent mondott a magyarországi intervencióra. Ennek nincs más magyarázata, mint hogy az ellenforradalom veszélye, egy szocialista állam kiszakadása a „táborból” többet nyomott számukra a latban, mint saját elveik, sőt, érdekeik. Erre a Szovjetunió a lengyeleket talán rákényszeríthette, Kínát, Jugoszláviát semmiképp sem. A kommunista mozgalom akkor még valóban világmozgalom volt, a szocialista társadalmi rend megőrzése minden mást háttérbe szorított.

Alekszej Adzsubej emlékirataiban megerősítette Hruscsov állítását, hogy apósa október 30-án éjjel alig aludt, csak forgolódott az ágyban, szakadatlanul a magyar kérdéssel foglalkozott. Mikojanék aznapi, igen borúlátó, fenyegető jelentése feltehetően hozzájárult ahhoz, hogy a mérleg nyelve az intervenció javára billent: más információt a szovjet vezető nem kapott Magyarországról. Hruscsovnak tudomásul kellett vennie, hogy Magyarországon a párt, a rendőrség, a biztonsági erők szétestek, a sztrájk megbénította az országot, a kormány képtelen úrrá lenni a káoszon. S a legfőbb fenyegetést, hogy a honvédség a szovjetek ellen fordul. Bár a szovjet döntés a Varsói Szerződésből való kilépés, a semlegesség bejelentése előtt született, nagy valószínűséggel meg lehetett jósolni, hogy ezekre a lépésekre sor kerül, olyan erős volt a tömegnyomás. Ha az elvi döntés és a támadási parancs kiadása közötti napokban Nagy Imrének sikerült volna a Szovjetunió elvárásainak megfelelően konszolidálni a helyzetet, ha nem szakad el a szocialista tábortól, az intervenciót még le lehetett volna állítani. Mikojan, november 1-jén: „Még van három nap gondolkodási időnk.”⁶⁷⁸ Nagy Imre azonban végigment a forradalom útján.

A szovjet pártvezető döntésének mélyebb okai is voltak. Janus-arcú személyiség volt: hol a reformer kerekedett felül benne, hol a sztálinista beidegződések. Háromféle érdek befolyásolta, ennek megfelelően hármas énje volt: saját személyi hatalma, ami az általa képviselt irányvonalat is jelentette, a Szovjetunió léte, és a világkommunizmusé vagy nevezzük szerényebben, a szocialista világé.

Az elnökségi ülésen elhangzottak bizonyítják, hogy az október 31-i fordulat nemcsak kínai nyomásra jött létre. A lengyel, a magyar október megrázta a szovjet vezetőket is, akik nem voltak olyan ostobák, mint szólamaik. Tudták ők jól, hogy a Szovjetunió elnyomja a csatlós országokat, és azt is, hogy ez nincs rendjén. A kormánynyilatkozat ugyanabból a felbuzdulásból született, ugyanazt a célt szolgálta, mint a XX. kongresszus: felszámolni az embereket, népeket, országokat megtaposó sztálini struktúrát. Nem volt erejük és képességük végigmenni az úton; a birodalom vélt érdekei erősebbnek bizonyultak a valóságosaknál.

Az „imperialistáktól” való félelem évtizedek óta ugyanúgy beleivódott minden szovjet vezető gondolatvilágába, mint a nyugatiakéba a „vörös veszedelem” réme. Ezt a hidegháború a végletekig fokozta, s az enyhülés rövidke időszaka nem változtathatta meg.

Sztálin halálával megszűnt az egyszemélyi diktatúra, megkezdődött a vezetők rivalizálása, ami mögött súlyos elvi-politikai ellentétek húzódtak. Hogy milyen mély volt ez a szakadék, azt az elnökségi ülésekről készült töredékes feljegyzések is tükrözik. Hruscsov: „Nem értem Molotov elvtársat. A legkártékonyabb ötletekkel áll elő.” Molotov válasza: „Rendre kell utasítani, hogy ne parancsolgasson” [mármint Hruscsov].⁶⁷⁹ Arisztov: „Molotov és Kaganovics elvtársak, ahogy eddig, most is ragaszkodnak Sztálin kultuszához.” Hruscsov: „Molotov et. nem beszél erről, de vissza akarja hozni Hegedüst is, Rákosit is… Mikor javulsz már meg, Kaganovics et., és mikor hagyod abba ezt a talpnyalást? Micsoda begyepesedett állásponthoz ragaszkodnak… Amit Molotov és Kaganovics elvtárs javasolnak, az nem más, mint a legorombítás és a nyaklevesek taktikája.”⁶⁸⁰

A rivalizálásban pillanatnyilag Hruscsov kerekedett felül. Ám számolnia kellett egy súlyos váddal. Miként Titónak elmondta, Mićunović lejegyzése szerint: „A kapitalizmus restaurációját [Magyarországon] már csak szovjet belső okokból sem engedhetik meg. Jó páran akadnának, akik az egész ügyet a következőképpen értelmeznék: míg Sztálin uralkodott, mindenki kussolt és nem volt semmiféle zűrzavar. Most, hogy ők (itt Hruscsov egy nagyon csúnya szót használt a szovjet vezetésre) vannak hatalmon, íme az első vereség és Magyarország elszakadása. És közben ugyanezek a vezetők Sztálin elítéléséről papolnak!… Ez a magyarországi beavatkozás egyik oka.”⁶⁸¹ Úgy gondoljuk: az alapvető oka.

Hruscsov féltette a birodalom érdekeit, félt a Nyugattól, de leginkább attól tartott, hogy egy magyarországi kudarcba belebukik ő is, az általa képviselt irányvonal is. Nem ok nélkül. A magyar válság belerobbant a lappangó hatalmi harcba, s fél év múlva csak Zsukov harckocsijai mentették meg Hruscsovot Molotovék puccsától.

Noha a támadási parancsot csak november 3-án adták ki, a szovjetek már korábban is két vasat tartottak a tűzben. Politikailag a megegyezés útját választották, de katonailag felkészültek az esetleges újabb beavatkozásra. Ennek végzetes következményei lettek. Az újabb szovjet csapatmozdulatok a végsőkig fokozták az ország elkeseredett akaratát, hogy elszakadjanak a Szovjetuniótól.

Lascsenko altábornagy október 30-án kapott utasítást Moszkvából, hogy 31-én estig ürítse ki Budapestet. Később újabb parancs érkezett: a csapatok ássák be magukat. Záhonyban a vasutasok megbénították a magyar–szovjet határátkelő forgalmát. A szovjetek 29-én pontonhidat vertek a Tiszán, azon át érkeztek csapatok és az utánpótlás. November 1-jén egy páncélvonat elfoglalta a záhonyi pályaudvart s utat tört Nyíregyházáig, majd 2-án Debrecenig. Ekkor már vasúton is akadálytalanul áramlottak szovjet alakulatok és hadianyag az országba.

A közzétett szovjet hivatalos adatok szerint október 24-én Magyarországon 5 hadosztály, 31.550 fő volt riadókészültségben. November 4-e után 58.821 katona vett részt a hadműveletekben. A két időpont között tehát mintegy 25.000 szovjet katona lépte át Magyarország határait. A szám azonban megtévesztő, mert közben számos alakulatot kivontak az országból.

A Katonapolitikai Osztály egyik volt tisztje október 30-án találkozott egy horthysta ezredessel, akit annak idején ő hallgatott ki. Az ezredes azt mondta neki: „Kérem, én régi katona vagyok. Tudom, hogy ha az olyan tankokat, amelyek nem lőnek, kivonják, azért teszik, hogy olyanokat küldjenek, amelyek lőni fognak.”⁶⁸² Ebben is volt igazság. Hogy a szovjet katonák közül többen elbizonytalanodtak, megzavarodtak, azt az Astoriánál „átállt” harckocsik is példázzák. A szovjetek nyitott toronnyal jöttek be a városba, arra felkészítve, hogy csak végig kell dübörögniük Budapest utcáin, s máris rend lesz. Ehelyett kemény támadások érték őket, súlyos veszteségeket szenvedtek, s ahol kapcsolatba kerültek a magyarokkal, mindig akadt, aki oroszul győzködte őket, hogy ők nem ellenforradalmárok, hanem a szocializmus megújulásáért harcolnak. Állapotukhoz hozzájárult, hogy két hete az utcán voltak. Számos történetet ismerünk a felkelőkhöz átállt szovjet katonákról. Majd minden felkelőcsoportban ismertek ilyeneket, tudtak róluk az ENSZ-különbizottsága által meghallgatott tanúk is. A harcok elültével a nyugati titkosszolgálatok lámpással kutattak Nyugatra szökött szovjet katonák után. De Silva ezredes, az amerikai Központi Hírszerző Szolgálat bécsi irodafőnöke panaszolta: „A CIA főhadiszállását megfertőzte azoknak a napoknak a láza, s rajongó híve lett a zsurnaliszták szüleményeinek. Újabb és újabb kérdésekkel bombáztak. Amikor a legaprólékosabban bebizonyítottam, miért nem voltak szovjet katonák, akik átálltak, azt az ideges választ kaptam, hogy nem kutattam eléggé alaposan.”⁶⁸³ Pedig nyilvánvaló: az átállt szovjet katonáknak Nyugatra kellett volna menekülniük, hogy elkerüljék a hadbíróságot, a biztos halált. Egyetlenegyet nem sikerült találni. Erre csak egy magyarázat van: a „szökött katonák” valójában hírszerzők voltak, mint „Vaszil” a Tűzoltó utcában.

Konyev marsall Zsukov parancsára november 1-jén Szolnokon rendezte be főhadiszállását. Itt dolgozták ki a magyarországi „Forgószél” hadművelet tervét, melyet Konyev 2-án hagyott jóvá. Lascsenko altábornagy Tökölön Budapest elfoglalásának a tervén dolgozott; a fővárosba 5 hadosztályt vezényeltek. Az október 31-ről november 1-jére virradó éjjel Magyarországra áramló két szovjet hadsereg közül az egyiket a Dunántúlra vezényelték, hogy lezárják az osztrák és a jugoszláv határt. Malasenko ezredes, a különleges hadtest felderítőfőnöke 1992-ben így nyilatkozott: „Magyarország nyugati határai Ausztria irányában nyitva voltak. A Közel-Keleten zajlott a háború. Senki sem tudta – mi lesz ebből. Az NSZK-ban ugyanakkor 25 NATO-hadosztály állt ugrásra készen. Ausztrián keresztül ezek az erők játszva elérhették volna a Dunántúlt. Fel kellett készülnünk a velük való harcra. A Magyar Néphadseregre nem számíthattunk.”⁶⁸⁴

November 2-án a magyar felderítés adatai szerint mintegy 2500 szovjet harckocsi s 1000 kísérőjármű volt Magyarország területén. A szovjetek ellenőrzésük alatt tartottak minden hadászati központot, a repülőtereket, vasútvonalakat, fontosabb országutakat. November 3-ára a csapatmozgások megálltak, ami hozzájárult ahhoz, hogy megtévessze a magyarokat. Pedig csak az történt, hogy a felvonulás befejeződött. Hruscsov, aki 3-án este többnapos távollét után újra felbukkant a nyilvánosság előtt, a szíriai elnök tiszteletére adott fogadáson azt mondta Bohlen nagykövetnek: Magyarországon elegendő szovjet alakulat van, és ha nem, még küldenek. „Ez nem tréfa.”⁶⁸⁵

A Pravda november 1-jén még mérsékelt hangon foglalkozott a magyarországi eseményekkel. November 2-án átvették a belgrádi Politika cikkét, mely az ellenforradalmi veszélyre figyelmeztetett. November 3-án a lap már igen sötét képet festett Magyarországról: a sztrájk megbénítja az országot, kommunistákat gyilkolnak meg. A november 4-i számban közölték a Zsenminzsipao élesen elítélő cikkét; saját szerkesztőségi cikkük címe: „Le kell zárni az utat Magyarországon a reakció előtt”.

A magyar kormány egyre sürgette a tárgyalást a szovjet csapatok kivonásáról; a szovjetek húzták az időt. A megbeszélésre végül is november 3-án délben került sor, amikor a szovjet katonai előkészületek már befejeződtek. A magyar küldöttséget Erdei Ferenc vezette (akinek ugyan semmiféle hivatalos funkciója nem volt, de bírta Nagy Imre bizalmát), tagjai Maléter Pál honvédelmi miniszter, Kovács István vezérkari főnök, Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök voltak. A szovjet küldöttséget Malinyin hadseregtábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének első helyettese vezette, tagjai Sztyepcsenko altábornagy, a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnökének helyettese és Scselbanyin vezérőrnagy, a különleges hadtest törzsfőnöke voltak.

Malinyin igen fagyos volt. Bevezetőjében arra hivatkozott, hogy a szovjet csapatok a magyar kormány kérésére avatkoztak be a harcokba és szenvedtek veszteségeket. Az új alakulatok Magyarországra küldését azzal magyarázta, hogy pótolniuk kellett a Budapestre irányított csapatokat. Javaslata szerint a csapatok kivonását november 12-én kezdenék meg s 1957. január 31-ig fejeznék be. A magyar kormány biztosítsa az ehhez szükséges szállítóeszközöket, üzemanyagot, gondoskodjék a csapatok ellátásáról. A felkelők által zsákmányolt hadianyagot november 10-ig szolgáltassák vissza. A kivonuló csapatokat ünnepélyesen búcsúztassák, s állítsák helyre a lerombolt szovjet hősi emlékműveket. A technikai részletekről aznap este 10 órakor folytassák a tárgyalásokat a tököli szovjet parancsnokságon. Kijelentette, hogy újabb csapatok nem lépik át az országhatárt.

Mindez porhintés volt. A hadseregtábornok pontosan tudta, hogy a támadásra november 4-én kerül sor. Vasárnap hajnalra időzítették, amikor nincs ember az utcán, a dolgozók otthon vannak, nem a munkahelyükön, ahol összefoghatnának, s feltehetőleg a laktanyákban pihenő katonák ébersége is csökken.

1956. november 5-én egy budapesti rövidhullámú rádióadó világgá kiáltotta: „Segítsetek!… Magyarország mindig a Nyugat védőbástyája volt.”⁶⁸⁶

A remény a Nyugat segítségében délibáb volt, de történelmi örökség is. Amikor minden elveszett, Rákóczi a franciák, Kossuth az angolok, az amerikaiak segítségében reménykedett; még Károlyi Mihály is az antanthatalmak igazságérzetében bízott. Mintha képtelenek lennénk megtanulni és elfogadni, hogy a világpolitikát nem erkölcsi elvek alakítják, hanem az erő, az érdekek. Olyan porond ez, ahol az erény nem nyeri el jutalmát, a bűn büntetését, s bizony lehet, hogy „annyi szív hiába onta vért”.

1956 decemberében felmérést készítettek a Nyugatra menekült magyarok körében. A megkérdezettek 96 százaléka szerint azért folytatták a harcot, mert várták a nyugati segítséget, 77 százalékuk számított a nyugati katonai beavatkozásra, 30 százalékuk szerint a nyugati adók ezt megígérték. A korabeli magyar sajtóban is megjelent ilyen hír: „Egy budapesti forradalmár fiatal csütörtökről péntekre [november 1-ről 2-ra] virradó éjszaka gépkocsival eljutott az osztrák–magyar határig. Ott sikerült szót váltani az ENSZ-csapatokkal, amelyek most a határ mentén tartózkodnak. Az ENSZ-csapatok – angol és amerikai egységek –, amint több katonájuk elmondotta, készenléti állapotban vannak.”⁶⁸⁷

Olykor a hamis tudat vizsgálata is ér annyit, mint a valóságé. A világhatalmak észjárása gyakran egy srófra jár. Ugyanazon a napon, amikor a szovjet vezetés Nagy Imrét kettős játékkal vádolta meg, Dulles külügyminiszter így fogalmazott: „Az Egyesült Államok most tartózkodik attól, hogy Nagy személyével kapcsolatban állást foglaljon. Bizonyos jelek szerint azonban a rezsim megpróbál csalni, hogy megtörje az ellenállást.”⁶⁸⁸ Eden, brit miniszterelnök, az egyiptomi intervencióról azt írta: „Az ENSZ alapokmánya nem tartalmaz semmi olyasmit, ami megtiltaná egy kormánynak, hogy létfontosságú nemzeti érdekei védelmében – mint a jelen esetben – lépéseket tegyen.”⁶⁸⁹ Ezt akár Hruscsov is mondhatta volna a magyar intervencióval kapcsolatban.

Október 23-tól a magyarországi amerikai ügyvivő naponta több jelentést küldött Washingtonnak. Sok köszönet nem volt bennük; az ügyvivő képtelen volt tájékozódni a magyarországi helyzetről. Eisenhower elnök roppant tartózkodó volt. Elmondta a szokásos frázisokat; október 25-i sajtóértekezletén kijelentette: „Amerika teljes szívével a magyarok mellett áll.”⁶⁹⁰ Hivatalos állásfoglalásban sajnálatosnak nyilvánította a szovjet csapatok beavatkozását, de nem szólította fel a Szovjetuniót sem a harcok beszüntetésére, sem a csapatok visszavonására. Ezt nem is tehette; a szovjet csapatok a jogilag hibátlan Varsói Szerződés alapján tartózkodtak Magyarországon, s a magyar vezetés kérésére avatkoztak be a harcokba.

Az elnököt a magyar kérdéssel kapcsolatban láthatólag csak a Szovjetunió reagálása érdekelte igazán. A Nemzetbiztonsági Tanács október 25-i ülésén feltette a kérdést: „Bábállamai feletti hatalmának gyengülése nem csábíthatja-e a Szovjetuniót arra, hogy szélsőséges eszközökhöz folyamodjon, esetleg a világháború kirobbantásához? Ezt a lehetőséget a leggondosabban szem előtt kell tartanunk.”⁶⁹¹ Ennek alapján Bohlen nagykövet október 29-én utasítást kapott Dulles külügyminisztertől, hogy „sürgősen adjak át egy üzenetet a szovjet vezetésnek olyan értelemben, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesnek… Hangsúlyozta, hogy ezt »legmagasabb szinten tartott megbeszélés után« írta – világos utalás Eisenhower elnökre.”⁶⁹² A döntést, kissé más megfogalmazásban, november 2-án Titóval is közölték: „Az Egyesült Államok kormánya nem rokonszenvezik a Szovjetunióval határos olyan kormányokkal, amelyek barátságtalanok a Szovjetunióval szemben.”⁶⁹³ Ezek a diplomácia nyelvén megfogalmazott csavaros mondatok azt jelentették, hogy az Egyesült Államok nem kíván beavatkozni a kelet-európai térség ügyeibe. Emlékirataiban Eisenhower hűvösen kifejtette: „Az ENSZ közgyűlése ugyan megszavazott egy határozati javaslatot, amely felszólította a Szovjetuniót, hogy vonja vissza csapatait, de nyilvánvaló volt, hogy katonai akcióra való megbízás nem volt kapható vagy várható. Realizáltam, hogy értelmetlen tovább foglalkozni e lehetőséggel.”⁶⁹⁴ Az amerikai vezetés feltűnő tartózkodását magyarázva a Hírszerző és Kutató Hivatal magyar osztályának főnöke Chamberlain egykori brit kormányfőt idézte, aki szerint a kelet-európai válságok „tőlünk messze eső tájak általunk nem ismert népeinek villongásai… Azt sürgetni, hogy mi azokkal kapcsolatban szerepet vállaljunk, egyszerűen fantasztikus téveszme következménye”.⁶⁹⁵ A történelem fintora, hogy az osztályvezető magyar volt.

Volt még egy oka az Egyesült Államok passzivitásának: nem bíztak Nagy Imrében. A kelet-európai belső viszonyokat igen felületesen ismerő amerikai politika számára az egyik kommunista lényegében olyan volt, mint a másik. Igen szemléletesen fogalmazta meg ezt a római rádió egyik szeptemberi magyar adása: „Kutyából nem lesz szalonna – régi és bölcs mondás ez. A kommunista kommunista marad, akár Rákosi előtt hajlongott, akár a Petőfi-kör zagyvatag értelmiségéhez tartozik, akár Nagy Imre álparaszti ruháját ölti magára.”⁶⁹⁶ Barnes ügyvivő már október 23-án éjfélkor azt táviratozta Washingtonnak: „A követség nyomatékosan javasolja, hogy a médiák jelenleg kerüljenek mindenféle állásfoglalást Nagy Imrével kapcsolatban.”⁶⁹⁷ A DPA jelentése szerint az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalának sajtófőnöke október 31-én, New York-i sajtóértekezletén bejelentette: „Nagy Imre kormányát az amerikai külügyminisztérium csak átmeneti kormánynak tekinti. Amerika vaskezű kormányt vár emigráns politikusok részvételével, mely gyökeresen szakítani tud a kommunista rendszerrel, és képes megtisztítani az államapparátust, mindezek után Magyarországot visszavezeti a nyugati táborba.”⁶⁹⁸ A nyilatkozatért a szóvivőt leváltották. Nem mintha nem mondott volna igazat, csak nem volt rá felhatalmazása. Október 30-án az amerikai követség jelentette Washingtonnak: „A dolgok jelenlegi állása mellett Nagy esélyei arra, hogy a magyarokat egyesítse és hidat képezzen a szovjet felé, napról napra csökkennek… Ha úgy fordulna a dolog, hogy a szovjeteknek és a komcsiknak egyrészt, a nacionalistáknak másrészt még nemzetközi bizottság közvetítésével sem sikerül közös nevezőre jutniok, akkor a követség úgy véli, hogy a nyugati hatalmaknak meg kellene keresniük a módját, hogy segítsék a nacionalistákat.”⁶⁹⁹ November 1-jén Dulles úgy tájékoztatta az elnököt, hogy Nagy Imre lényegében megbukott.

Elterjedt nézetek szerint az amerikai politikát bizonyára befolyásolta, hogy a magyar forradalom az elnökválasztás előtt két héttel robbant ki. Ilyenkor az elnökjelölt a választásra összpontosít, s háromszor is meggondolja, hogy súlyos döntést hozzon. Befolyásolta az is, hogy Dulles november elején kórházba került, rákműtétnek nézett elébe; a külügyminisztérium első ember nélkül maradt. Ám az esemény, amely kiszorította Magyarországot a világpolitika figyelmének középpontjából s a világlapok címlapjáról, Izrael támadása volt Egyiptom ellen; október 29-én általános offenzívát indítottak, 30-án Anglia és Franciaország ultimátumban követelte a Szuezi-csatorna átadását, majd másnap megtámadta az arab országot. A támadást eredetileg későbbre tervezték, de úgy ítélték meg, hogy a magyarországi események kedvező feltételeket teremtenek az invázióhoz.

A szuezi válság kirobbanásától kezdve Magyarország végképp elhanyagolható tényező lett a Nyugat számára. Eden emlékirataiban 22 oldalon foglalkozik az október 23-a és november 4-e közötti eseményekkel – ebből 3 oldalt szentel Magyarországnak; tájékozottságára jellemző, hogy szerinte Budapesten november 4-e után ötvenezer ember halt meg. Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, naplójában meg sem említi Magyarországot. François Bondy, a tekintélyes francia újságíró október 31-én érkezett Budapestre: „Aznap este az újságok már számos »sztártudósítót« átirányítottak az új háború fontosabb területére. Magyarország ezen a hihetetlen, szinte álomszerű héten, a győztes forradalom és a szovjetek általános támadása között már nem ért annyit, hogy címlapra kerüljön.”⁷⁰⁰

Az egész világon egyetlen ország tett valóban valamit Magyarországért, az is jól felfogott saját érdekéből. Az alig megszerzett semlegességükre kényesen vigyázó osztrákok a határ mentén zárt övezetet hoztak létre, ahová csak különleges engedéllyel lehetett belépni, s jelentősen megerősítették a határ őrizetét, hogy megakadályozzák az emigránsok hazatérését Magyarországra. Raab kancellár november 2-i nyilatkozatában kijelentette: „Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy külföldi rádióadások szerint Ausztriából állítólag repülőn fegyvert szállítanak Magyarországra, s Ausztriából fegyveres csoportok lépték át a magyar határt.”⁷⁰¹ Határozottan cáfolta ezeket a híreket. Már csak azért is joggal, mert sem Ausztriában, sem Nyugat-Németországban nem volt olyan szervezet, amely be tudott volna avatkozni a fegyveres harcba.

A nyugati nagyhatalmak viszonya a magyar forradalomhoz az ENSZ-beli (illetve a kulisszák mögötti) tárgyalásokban érhető leginkább tetten. Az első szovjet invázió után az Egyesült Államok sürgette a Biztonsági Tanács összehívását, ám angol és francia szövetségesei húzták az időt. „Az Alapokmányban [az ENSZ alapokmányában] rögzítettek alapján gyenge lábakon áll az a megfontolás, amely szerint jogilag kellene megkérdőjeleznünk a szovjet csapatok magyar kérésre történő beavatkozásának törvényességét”⁷⁰² – közölte a brit külügyminisztérium ENSZ-delegátusával. Az ok: a két európai nagyhatalom attól tartott, hogy a szovjet agresszió elítélése jogalapot teremt az ő küszöbön álló intervenciójuk elítélésére. A Biztonsági Tanács október 28-án összeült, ám a nyugati hatalmak nem terjesztettek be határozati javaslatot, mondván, hogy az ügy még áttekinthetetlen. Ebben volt igazság. Ám amikor november 1-jén Nagy Imre az ENSZ-től és a négy nagyhatalomtól kérte Magyarország semlegességének szavatolását, már fordult a kocka. Nagy-Britannia és Franciaország előzőleg megtámadta Egyiptomot. Most ők sürgették, hogy vigyék a magyar ügyet a közgyűlés elé, s az Egyesült Államok halogatta a döntést. „Lodge úr [az amerikai ENSZ-delegátus] – jelentette a brit ENSZ-küldött – fejtegetésében egészen odáig elment, hogy kijelentette, nyilvánvaló buzgalmunk, amellyel a rendkívüli közgyűlés elé akarjuk vinni a magyar kérdést, úgy is értelmezhető, mintha el akarnánk terelni a közgyűlés figyelmét a Közel-Keletről… Azt mondtam, egyszerűen nem értem az amerikai álláspontot. A kelet-európai események nem kevésbé fontosak, mint az, ami a Közel-Keleten zajlik. Most esély van arra, hogy Magyarország valóban függetlenné válik, amennyiben az oroszokat sikerül rávenni csapataik kivonására. Ez kétségtelenül olyan lélektani pillanat, amelyet arra kell felhasználni, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel nyomást gyakoroljunk az oroszokra.”⁷⁰³

Nem gyakoroltak. A Biztonsági Tanács november 3-i ülésén „Lodge szólt elsőnek, és igen gyengécske beszédet tartott az oroszok ellen. Beszédében túlhangsúlyozta, mennyire tisztázatlanok a közelmúlt eseményei, és hogy idő kell, amíg azok körülményei tisztázódnak.”⁷⁰⁴

Az Egyesült Államok keresztülvitte az akaratát. Nemcsak abban, hogy a néhány nap alatt, amikor az ENSZ-nek módja lett volna nyomást gyakorolni a Szovjetunióra, megakadályozta a magyar kérdés tárgyalását. Abban is, hogy jelentős gazdasági és diplomáciai megtorló intézkedésekkel fenyegette meg szövetségeseit, s rákényszerítette őket az egyiptomi háború azonnali befejezésére. A magyar kérdésben erre még csak kísérletet sem tettek. Az angolok (ebből a szempontból) joggal vetették az Egyesült Államok szemére: „Az amerikaiak nyilvánvaló vonakodása az oroszokkal szembeni kemény fellépéstől különös ellentétben áll azzal a gyors cselekvőképességgel, amely a közgyűlés közel-keleti vitájában két legszorosabb szövetségese ellen irányult.”⁷⁰⁵ Mindezek ismeretében megkérdőjelezhető, hogy az amerikai politika passzivitása a magyar kérdésben visszavezethető a közelgő elnökválasztásra, a külügyminiszter betegségére. „Ha van olyan helyzet, amikor biztosan fel kell vennünk a harcot, akkor ez most az… – írta Eisenhower a szuezi válságról a NATO főparancsnokának. – Bizonyos szempontból természetesen a csatlós államokban kialakult helyzet éppen annyi figyelmet érdemel, de persze távolról sem ugyanebben az értelemben.”⁷⁰⁶

A magyarok természetesen nem ismerték a nyugati vezetők szándékait, tárgyalásait, határozatait, a diplomáciai jelentéseket. Ugyanúgy nem tudták, hogy a nyugati kormányok leírták Magyarországot, mint azt, hogy miközben ők a jövőt tervezik, azért vívnak és marakodnak, a Szovjetunió már eldöntötte sorsukat.

Miközben az Egyesült Államok óvakodott megközelíteni a Dulles által megfogalmazott szakadék szélét, sokban hozzájárult, hogy Magyarországot a szakadékba taszítsa. Robert Murphy, volt külügyi államtitkár szerint az 1956-os magyarországi tragédiáért „elsősorban a SZER magyar munkatársait terheli a felelősség”.⁷⁰⁷ Ez így nem igaz. A forradalmat a magyarországi helyzet robbantotta ki, magyarok harcolták meg, nem külföldről irányították. S a Szabad Európa Rádióban éppúgy ott voltak az amerikai „politikai tanácsadók”, mint Magyarországon a szovjetek, és New Yorkból ugyanúgy érkeztek „irányelvek”, mint Moszkvából. A forradalmas napok zűrzavarában kevésbé érvényesült a központi irányítás, nagyobb hangsúlyt kapott a műsorkészítők világnézete. Ám az amerikaiak azt vélték demokratikusnak, ha a szerkesztőségben az emigráció minden áramlata helyet kap. „Ennek megfelelően a szerkesztőség tagjai képviselték az összes politikai árnyalatot a nyilaskeresztes párttól kezdve (Csonka Emil) a Horthy-rendszer konzervatív képletén át egészen a ’45 utáni koalíciós és demokratikus pártokon át a kommunistákig (Körösi–Krizsán) bezárólag”⁷⁰⁸ – emlékezett a SZER egyik munkatársa. A forradalom napjaiban nem a mérsékeltebbek, józanabbak uralták a rádiót, melynek jelentős szerepe volt a közhangulat alakításában; a müncheni adást alighanem ugyanannyian hallgatták Magyarországon, mint a budapestit. A SZER nemcsak az országra, de a forradalom olyan, naivnak semmiképp sem nevezhető vezetőire is hatással volt, mint Király Béla vagy Kéthly Anna. A tábornok: „Azt hittük, hogy a Szabad Európa Rádió az amerikai kormány hangja.”⁷⁰⁹ A szociáldemokrata vezető: „A Szabad Európa Rádió híradásában egy szemernyi igazság sem volt… Súlyosan vétkezett azzal, hogy elhitette a magyar néppel: nyugati segítség érkezik, pedig ilyen segítséget nem is terveztek.”⁷¹⁰

A SZER adásainak jellemzője – híven az amerikai politikához –, hogy a támadást Nagy Imrére összpontosította. Egy csokor a rendelkezésünkre álló adásokból:

Október 24.: „Ez hát Nagy Imre első cselekedete: golyó, akasztófa, üldözés, szovjet csapatok és terror!… Nagy Imre első aktusával odakötötte magát Rákosi politikai hullájához, és átölelte Gerő Ernő agonizáló politikai programját.”⁷¹¹ Október 25.: „A kormány legsürgősebb feladata lett volna szabadlábra helyezni Mindszenty bíborost…, visszaadni a jogtalanul elkobzott egyházi iskolákat, helyreállítani a szerzetesrendeket.”⁷¹² „Nagy Imre Káin-bélyeggel a homlokán kezdi… Árulás volt az új miniszterelnök első ténykedése… Ez a lépése már a mai napon a magyar történelem nagy árulásainak sorába vonul be, amelyet talán még századok múlva is emlegetni fognak.”⁷¹³ Október 26.: „Nagy Imre már régen nem megoldás.”⁷¹⁴ „Kádár és Nagy Imre éppúgy Moszkva megbízottjai, mint elődeik.”⁷¹⁵ „Te pedig, Nagy Imre, állj meg, borulj térdre vezeklő bűnösként a nemzet előtt… Ha eltévelyedett életednek még valami értelmet akarsz adni, úgy csak egy kötelességed lehet, a szovjet zsoldoshadnak, amelyet galádul a nemzetre zúdítottál, kiálts megálljt! Utána pedig »fel a kezekkel« – add meg magad a nemzet elsöprő akaratának!”⁷¹⁶ Október 27.: „Az újdonsült hazafiak, akik most a forradalom élére igyekeznek állni… azonosak a minapi görényekkel.”⁷¹⁷ „Kovács Béla személye milyen garancia lehet ennyi szószegő, vérengző, elvetemült gazember között?”⁷¹⁸ „Ki a jogtalan támadó… Magyarországon? A hazaáruló és nemzetgyilkos Nagy Imre és bűnös kormánya… Ki a gyilkos? Nagy Imre és kormánya.”⁷¹⁹ „Kommunistával nincs együttműködés, mert mától kezdve nincs kommunista Magyarországon. Csak gyilkos van!”⁷²⁰ „Nagy Imre hitvány moszkovitának bizonyult… Ezzel a kézzel, melyen ezrek kiontott vére szárad, és melyet lemosni nem lehet, ezzel nem lehet kormányozni.”⁷²¹ Október 29.: „Teljesen lehetetlen, hogy a budapesti ellenállás, amely a legújabb jelentések szerint 15.000 halottat követelt, letenné fegyvereit a legyőzött, megfutamodott vörös katonaság előtt.”⁷²² „Lehet-e ezzel [Nagy Imrével] tárgyalni, lehet-e tűrni, hogy az ilyen elszánt hazudozó kezében legyen csak egy pillanatig is az államhatalom talán még megmaradt parányi töredéke?”⁷²³ „Nagy Imre és társai ravaszul, korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre, mint trójai falóra azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még uralmon lévő budapesti kormány ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját.”⁷²⁴ „Nagy Imre rendszerével ismét az átkos emlékű múlt hódít teret.”⁷²⁵ „Az ország élén ugyanaz a csoport irányít, amely a nemzetre szabadította vérebeit és idegen zsoldosait.”⁷²⁶ Október 30.: „Az a haderő, amely Magyarország ellen felvonult, nem legyőzhetetlen… Nem a Szovjetunió egész haderejével, hanem a nélkülözhető, rendcsinálásra kirendelt csapatokkal kell számolni. Ezeknél a magyar haderő erősebb.”⁷²⁷ „Kinél maradnak a fegyverek – ez a lényeg. Ha a győzelmes forradalom kezében, akkor a magyar nép győzelme teljes, különben nem.”⁷²⁸ „A véres kezű budapesti kormány tüzet szüntess ígérete is csak galád árulás.”⁷²⁹ „Nagy Imre kormánya olyan békekormány, amely ÁVH-s banditákkal mészároltatta le a nemzet színe-virágát.”⁷³⁰ „A népgyilkos Nagy Imrében annyi emberi és magyar érzés sincs, hogy lemondott volna!”⁷³¹ Október 31.: „A kisgazdapárt nevében Budapesten egy illetéktelen ember fecseg össze-vissza: Tildy Zoltán.”⁷³² „[Nagy Imre] kormánya ma is szovjet szolgálatban áll, a szovjet politika egyik végrehajtó szerve.”⁷³³ „Ne add ki tehát fegyveredet, bármily szárnyaló szavakkal és acéléles argumentálással noszogatnak is, ne add ki kezedből, szabad magyar!”⁷³⁴ November 1.: „A magyar nép nem akarja Nagy Imre rendszerét.”⁷³⁵ November 2.: „Milyen erkölcsi és politikai joga van a mai miniszterelnöknek, hogy a nemzet egységét és bizalmát kérje?”⁷³⁶ November 3.: „[Nagy Imréről] nem tudjuk, az ő mulasztása-e, hogy mögötte még olyan kormány áll, melynek tagjai inkább a vádlottak padjára illenek, mint a miniszteri székbe.”⁷³⁷ A katonai rovat üzenete Maléternek: „A te dolgod, lelkiismereted és világnézeted dolga, hogy mint egykori horthysta tiszt, miért álltál az ellenség oldalára, és miért vonultál, mint szovjet százados, a romokban heverő fővárosba.”⁷³⁸

Benkő Zoltán, parasztpárti politikus (volt antifasiszta ellenálló, recski rab, november 1-jén a politikai üldözöttek szervezetének társelnökévé választották) a forradalom után elhagyta az országot s a SZER munkatársa lett. Amikor engedélyt kapott, hogy áttanulmányozza a rádió forradalom alatti adásait, „egy számomra teljesen valószínűtlen világba kerültem”. A Szabad Európa meg sem kísérelte elemezni a forradalom valóságát, a realitásokat, lehetőségeket. Nem bírált, gyalázkodott. 1956 egész magyar sajtójában nem hangzott el annyi szitok-átok, mint a SZER egynapi adásában. Benkő: „Már néhány nap alatt az a kép alakult ki bennünk…, hogy a szerkesztőség jelentős része, a régi világ képviselői, nagyrészt üres antikommunista szólamokban élik ki magukat.”⁷³⁹ Ezt tükrözik az adások is. Olyan hangnemben, ami felülmúlta a Rákosi-korszak rádióját is, s amilyen egyetlen civilizált ország valamirevaló sajtóorgánumában nem hangozhatott volna el. Nem mentség, amit a rádió józan gondolkodású tagjainak vezéregyénisége, Borbándi Gyula írt: „A magyar munkatársak történelmi események és életre szóló élmények részeseinek tekintették magukat. Talán ez magyarázza, hogy megszólalásaikban… oly sok a hév, a retorika, az elragadtatás, a szónokiság, a pátosz és nemegyszer a dagály, a nyers és érdes fogalmazás.” Az sem: „Mentségükre… az szolgálhat, hogy jó ügyet gondoltak védeni, hevítette őket a segítés szándéka, és őszintén hitték, hogy a végsőkig vívott harc, a kommunisták válogatás nélküli megbélyegzése a forradalom győzelmének záloga.”⁷⁴⁰ A Szabad Európa Rádiót a kommunizmus elleni harcra alapították. A munkatársak, vélemény- és világnézeti különbségektől függetlenül, ebben egységesek voltak, éveken át ez volt a napi feladatuk, tevékenységük, ezért kapták igen magas fizetségüket (a nyugatnémet átlagbér ötszörösét). Nem bújhattak ki a bőrükből. A forradalom nem a józanság időszaka; a SZER munkatársait sem mértékletességre ösztönözte.

A müncheni rádió és a budapesti utca követelései azonosak voltak, ám gyökeresen más céllal. Az ország nagy része úgy vélte, a felkelést csak Nagy Imre tudja győzelemre vinni, őt igyekezett rászorítani, hogy járja végig a forradalom útját. A Szabad Európa számára a forradalom célja a Nagy Imre-féle vezetés megdöntése volt. A müncheni (és amerikai) szerkesztők nem szembekerültek a magyar valósággal, szembefordultak vele. „A SZER ugyanúgy Nagy Imre ellen keltett hangulatot, mint – természetesen más kiindulóponttal és érvekkel – a sztálinista kommunisták” – írta Borbándi Gyula.⁷⁴¹

Október 30-án megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, a Magyar Néphadsereg vezetésének Forradalmi Tanácsa, a Határőrség Forradalmi Katonai Bizottsága, a Belügyminisztérium, az Országos és a Budapesti Rendőr-főkapitányság Forradalmi Bizottsága, másnap a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Több tábornokot leváltottak, a honvédelmi miniszter parancsot adott, hogy minden alakulatnál alakítsák meg a forradalmi katonai tanácsot. A forradalmas láz a fegyveres erőkre is átterjedt.

A Kilián laktanyában október 31-én már véget ért a Nemzetőrség alakuló ülése, amikor a rádió bejelentette: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa… Maléter Pált a honvédelmi miniszter első helyettesévé, Kovács Istvánt a honvédvezérkar főnökévé kinevezte. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Király Béla vezérőrnagyot a főváros katonai parancsnokává kinevezte.”⁷⁴² A tisztek a rádióból értesültek kinevezésükről.

Király Bélának tudomásul kellett vennie, hogy a honvédség vezetésében Maléter mögé szorult. Nem valószínű, hogy jó néven vette. Ő már akkor tábornok volt, a honvédség egyik vezetője, amikor Maléter még ismeretlen csapattiszt. Őt halálra ítélték, miközben Maléter „Rákosit szolgálta”. Alkatilag is nagyon különböztek: Maléter merev volt, konok, sokszor rideg, nehezen tudott kapcsolatot teremteni, a hadseregben viszonylag ismeretlen. Király viszont világfi, kitűnően értett az emberek nyelvén, a sokéves börtön ellenére igen kiterjedt kapcsolatai voltak, a honvédségben alig akadt tábornok, főtiszt, aki nem szolgált a keze alatt. A vezérőrnagy joggal vélhette, hogy igazságtalanul szorult az ezredes mögé.

Maléterrel szembeni ellenszenvéről tanúskodnak emlékiratai is. Leírta az 1946-os országos katonai konferencián Maléter felszólalását, akit Pálffy György úgy mutatott be, „mint a párt büszkeségét, vitéz partizánharcost”: „Rövid beszéde alatt arcizmai idegesen vonaglottak, szemei különös tűzben égtek, csak később tudtam meg, hogy előrehaladott TBC-ben szenvedett, ami fizikailag állandóan lázas állapotban tartotta, és egész idegrendszere, mint túlfeszített hegedűhúr, bármikor elpattanhatott. Rövid beszédét magas hangon, úgyszólván kiabálva mondta el. Nem a jelenlévőkre nézett, hanem a távolba, mint egy látnok.”⁷⁴³ Nem volt jobb a véleménye Maléter forradalom alatti tevékenységéről sem: „A Honvédelmi Minisztériumot a szabadságharcosok nem tartották teljesen megbízhatónak…, jó néhány szabadságharcos egység Maléter Pálban sem bízott… Maléter a forradalom kitörésekor a sztálinista kormány oldalán állt és lövetett a szabadságharcosokra. Kopácsi Sándorral, a második legprominensebb forradalmi karhatalmi vezetővel ellentétben Maléter nem tartozott Nagy Imre követőihez a forradalom előtt. Ellenkezőleg, az utolsó pillanatig híven szolgálta a sztálinista kormányt.”⁷⁴⁴

Mellesleg: ez a sztálinista kormány a Nagy Imre-kormány volt. Maléter egyébként valóban 180 fokos fordulatot hajtott végre a tűzszünet után. Katona volt, aki minden körülmények között engedelmeskedett a kormányzat parancsának, ám bizonyára volt saját véleménye. A felkelőkről nem alakult ki jó véleménye, saját katonái életét is védte, amikor harcolt ellenük. A fordulat után azonban újra meg újra, nyomatékkal hangsúlyozta, hogy harcolni fog a szovjet csapatok ellen, ha nem hagyják el az országot; határozottságában a legelszántabb felkelőparancsnokokon is túltett.

A felkelők sem örültek Maléter kinevezésének. A Tűzoltó utcaiak már a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány alakuló ülésén azt az álláspontot képviselték, hogy „olyan katonatanács jöjjön létre, amelyet alulról választott parancsnokság vezet, hogy ne a minisztérium kinevezett parancsnoka legyen, hanem a fölkelő katonai egységek küldötteiből álljon a vezetés.” Fölkelő katonai egységek azonban nem voltak. „A következő nap – folytatta Csongovai – Nagy Imre Malétert nevezte ki honvédelmi miniszterhelyettesnek, amitől nagyon kiborultam. Nem személy szerint Maléterrel volt bajom, hanem azzal az eszmével nem szimpatizáltam, hogy őt föntről nevezték ki. Maléter egyébként nem volt népszerű közöttünk sem, a Corvin köziek pedig határozottan utálták.”⁷⁴⁵

Nem tudni, miért nevezték ki Királyt Maléter kinevezésével egy időben Budapest városparancsnokává. Nagy Imre nem ismerte a honvédség vezetőit, fogalma sem volt kapcsolataikról, rivalizálásukról. Elképzelhető, hogy a hadseregben járatos Jánosi adta a tanácsot: jusson egy szépségtapasz Királynak is.

Király Béla ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy az általa irányított szervezetet fejlessze ki a fegyveres erők legfontosabb szervévé. Az első ütközetet a Kiliánban megnyerte, összecsapás nélkül. Az értekezleten kijelentette: „A Forradalmi Karhatalmi Bizottság, mint legfelsőbb irányító szerv, vezeti a karhatalmi szolgálatot és összehangolja a honvédség és a rendőrség ilyen irányú munkáját.”⁷⁴⁶ Másnapi rádióközleményében már úgy nyilatkozott, hogy elhatározták: „nemzetünk új, a honvédséggel és a rendőrséggel egyenjogú szervévé, nemzetőrséggé”⁷⁴⁷ egyesülnek. Tevékenysége s az emigrációban megjelent írásai tanúsítják, hogy a nemzetőrségnek (és magának) ennél is nagyobb szerepet szánt. Az október 29-i Deák téri értekezlet szerinte „elhatározta: mostantól kezdve felelősséget vállalunk az összes fegyveres erőért”. – „Az okmány, amit Nagy Imre a kormány nevében aláírt… a Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak hatalmat adott, hogy az összes fegyveres erők felett a forradalom szempontjából ellenőrzést gyakoroljon.”⁷⁴⁸ Ez nem felelt meg a valóságnak; Nagy Imre – láttuk – csak a karhatalom megszervezésével bízta meg a Király Béla vezette bizottságot. De a tábornok még tovább ment: „A fegyveres erők irányítására és ellenőrzésére létrejött a Forradalmi Karhatalmi Bizottság.”⁷⁴⁹

November 1-jén a kormánykabinet határozatot hozott: „Mindennemű katonai közleményt Budapest területére vonatkozóan csak a budapesti karhatalmi erők parancsnoka, Király Béla aláírásával lehet kiadni.”⁷⁵⁰ Mint városparancsnoknak, rendelkezésére bocsátották az alakulóban lévő 4. hadsereg törzsét a Petőfi laktanyában; a parancsnokság a HM-ben, a vezérkari főnökség épületében volt. Király Béla azonban a Deák téri főkapitányságon, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság főhadiszállásán tartózkodott, mintegy ezzel is jelezve, hogy nem kíván betagolódni a Honvédelmi Minisztérium hierarchiájába. Marián István: „1956. november 1-jén Király Béla magához rendelt a HM-be, jelen volt Zólomy ezredes is… Nyomatékosan közölte, hogy Maléternek budapesti vonatkozásban és így felém parancsnoklási joga nincs és semmi feladatot részére nem hajthatok végre.”⁷⁵¹

Bármilyen buzgalommal és hozzáértéssel szervezte a tábornok a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, igen hamar kiderült, hogy a Nemzetőrség nem a hadsereg. Király Béla már az FKB november 2-i ülésén kénytelen volt megállapítani, hogy „az operatív bizottság rossz munkát végzett”⁷⁵², s a szervezési albizottságot jegyzőkönyvileg megrótták, mert az ülés nem volt határozatképes: a felkelőcsoportok képviselőinek nagy része nem jelent meg. A jegyzőkönyv is jelezte, hogy a fegyveres csoportok élték a maguk életét, függetlenül a főparancsnokságtól. Az Almássy téri csoport tiltakozott a Nemzetőrség létszámának növelése ellen, a Baross tériek Dudásékat támadták, a Széna tériek és a corvinosok belső személyi ellentéteikről számoltak be. A Corvin köziek kifogásolták, hogy a honvédség és a rendőrség élén kommunista vezető van. Kopácsi kénytelen volt mosakodni, hogy „őt senki nem nevezheti sztálinistának”. Király Béla: „Kulcsfeladat a már eddig megalakult nemzet[őr]-alakulatokat (szervezettség, fegyelem, kiképzés) teljes egészében megszervezni.”⁷⁵³

A másnapi értekezleten kénytelen volt megismételni ezt: „A legdöntőbb kérdés, hogy az eddig megalakult nemzetőr-alakulatok szervezetüket a legnagyobb mértékben megszilárdítsák, és a forradalmi vezetők utasításait maradéktalanul hajtsák végre.”⁷⁵⁴ A nemzetőrséggé átkeresztelt felkelőcsoportoknál kétféle tendencia volt tapasztalható. A Corvin köz, ahol a Pongráczok és híveik teljhatalomra tettek szert, önálló ezred lett, kizárólag és személyesen Király Bélának alárendelve, főparancsnoksággal, irodákkal, hadtáppal, tüzérséggel, katonai tanácsadókkal, nyomozórészleggel, konyhával, raktárakkal, fegyverműhellyel, propaganda-különítménnyel, felderítőosztaggal, őrszolgálattal, fogdával, segélyhellyel, összekötő tisztekkel. Ezzel szemben a második legnagyobb létszámú csoportban, a Széna téren, a vezetők viszálykodása miatt teljes volt a káosz. Az értekezlet egyhangúan megválasztotta a Forradalmi Karhatalmi Bizottság főparancsnokává Király Bélát, helyettesévé Kopácsi Sándort. A főparancsnokságba, az eredetileg meghatározott arány (50% felkelő, 25-25% honvéd és rendőr) ellenére a Corvin köz, a Baross tér, a műegyetemisták, a Tűzoltó utca, a Szabad Nép-csoport, a Széna tér, a Práter utca, valamint a honvédség és a rendőrség 1-1 képviselője került be. Ez nem sokat jelentett: a nemzetőrparancsnokok nem voltak egy súlycsoportban a vezérőrnaggyal. „Király hatalmi szóval a parancsnokká választás után megtilt minden vitás hozzászólást”⁷⁵⁵ – olvasható az ülésről készült feljegyzésben. A felkelők viszont nem sokat törődtek főparancsnokságuk utasításaival. Király Béla parancsot adott, hogy a kilőtt szovjet harckocsikat vontassák el. Pongrácz Gergely megparancsolta embereinek, hogy ezt akadályozzák meg. Az övé lett az utolsó szó, a roncsok maradtak.

Az értekezletről Király Béla később azt írta: „A Nemzetőrség Főparancsnoksága stratégiai és taktikai operációs törzset helyezett a forradalom és szabadságharc fegyveres erői élére.”⁷⁵⁶ Magyarán: ez az igencsak szedett-vedett csapat lett a vezérkari főnökség. A Corvin köz ennyivel sem érte be: „Követeljük, hogy az ENSZ képviselőivel vegye fel a most megalakuló Karhatalmi Bizottság a kapcsolatot.”⁷⁵⁷ Ez már kormányfunkció volt.

Az ülésen Király Béla szerint Marián alezredes „határozati javaslatot terjesztett be, hogy az egész gyűlés, úgy, ahogy van, vonuljon a Parlamenthez, és követelje Király Béla honvédelmi miniszterré való kinevezését. A javaslat felbőszített. Kijelentettem, hogy ha az ülés nem utasítja vissza Marián javaslatát, én azonnal lemondok és elhagyom az ülést.”⁷⁵⁸

A jegyzőkönyv szerint nem egészen így történt. A felkelők nem tudták, hogy Malétert Nagy Imre kinevezte miniszterré, és azt sem, hogy Münnich Ferenc eltűnt. Iván Kovács László javasolta Janza Károly helyére Király Bélát, Münnich helyére Kopácsi Sándort, a Nemzetőrség főparancsnokává Marián Istvánt. Marián javaslata: Nagy Imre töltse be a honvédelmi és a belügyminiszteri posztot, s nevezze ki az összes fegyveres erők főparancsnokává Király Bélát, helyettesévé Kopácsit és Mariánt. Ezt az ülés egyhangúlag megszavazta. Király Béla ekkor bejelentette, hogy új kormány alakult, a honvédelmi miniszter Maléter Pál. Marián újabb javaslata: Király Béla legyen a miniszter első helyettese, a kormánykabinet tagja.

A Nemzetőrség fő feladataként a rend fenntartását és az ÁVH-sok felkutatását, lefegyverzését jelölték meg. „Akik úgy vélik – írta Király Béla egyik tanulmányában –, hogy a forradalmat belülről már nem fenyegette veszély, figyelmen kívül hagyják vagy nincs értesülésük arról, hogy a Magyar Dolgozók Pártja – szovjet mintára – előkészületeket tett arra az esetre, ha a forradalom elsöpörné a rendszert… Titokban fegyveres kiképzésben részesítették a legmegbízhatóbb moszkovitákat. Titkos fegyverraktárak voltak a sztálinista vezetők pincéiben, pártházakban, ÁVH-irodákban stb. stb. Gyülekezőhelyeket jelöltek ki a sztálinistáknak, ahonnan az első adandó alkalommal meg kellett volna kezdeniük szabotázs-, gerilla- vagy más ellenséges tevékenységüket az új rezsim ellen.”

Ez talán az egyetlen eset, amikor a vezérőrnagy a SZER stílusában propagandameséket fogalmazott meg. Ugyanebben az írásában olvasható a kiváló stratéga tollából az a képtelenség, hogy a felkelők október 24-e és 28-a között legyőzték az ÁVH-t s a többi sztálinista erőt, és „valószínű volt, hogy Budapesten a harcoló szovjet páncélosok teljes vereséget szenvedhetnek, mielőtt a magyar határon gyülekező szovjet csapatok segítséget nyújthattak volna nekik”.⁷⁵⁹ Talán nem véletlen, hogy a tanulmányt Király Béla nem vette be válogatott írásai kötetébe.

Valójában az ÁVH már október 24-től nem jelentett semmi tényleges erőt. A testületet hivatalosan is feloszlatták, vezetői külföldre vagy a szovjet csapatok védelmébe menekültek, laktanyáikat feladták, kiürítették. „A BM vezetőinek tehetetlensége következtében, valamint azért, mert a vezetők egy kivételével a harc közben megszöktek, a karhatalom szilárd részlegei is csak elszigetelt harcokat tudtak vívni az ellenforradalom ellen” – állapította meg a forradalom leverése után az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága. Október 30-án összehívták a Belügyminisztériumban szolgálatot teljesítő több száz tisztet – nem csak ávósokat –, s közölték, hogy az épületet kiürítik. Aki akar, haza vagy illegalitásba mehet, a többiek zárt kötelékben távoznak a minisztériumból. A többség az utóbbit választotta. Egy kétszáz fős csoport gépkocsin, felfegyverkezve Gödre ment, ott táboroztak le, másfél nap múlva Tökölre vitték őket. Egy másik kétszáz fős csoport, ugyancsak felfegyverkezve, gyalog, a Kossuth-nótát énekelve az Országos Légvédelmi Parancsnoksághoz vonult, onnan szovjet harckocsik kísérték őket a budaörsi erdőbe. November 1-jén szovjet egyenruhát kaptak.

Fennmaradt a főkapitányság két kimutatása; az egyik a felkelők létszámjelentését, fegyverzetét, fegyverigényét tartalmazza, a másik a kiadott nemzetőr-igazolványokat. Mindkét jelentés szerint Budapesten 16.000 felfegyverzett civil volt.

Az adatok az október 31-e és november 3-a közötti állapotokat tükrözik, amikor már és még nem voltak harcok. Minden visszaemlékezés szerint a fegyvernyugvás után ugrásszerűen megnőtt a fegyveresek száma, a Corvin közi csoporté például néhány százról néhány ezerre. November 4-től a harcoló ellenállók száma ugyanilyen rohamosan csökkent. Megtévesztő, hogy az első napokban a kormányerők majd ezer foglyot ejtettek. Ezek nagy részének nem volt fegyvere, vagy ha igen, legfeljebb kispuska, amivel lövöldözni lehetett, harcolni nem. A foglyok zöme feltehetően részt vett valamilyen „balhéban” (tüntetés, gyárfoglalás, „csillagszórás”) vagy belekeveredett egy razziába.

A felkelőcsoportok 5500 főt jelentettek, a kerületi és egyéb nemzetőrségek 4700, a gyárak és intézmények őrségei 2600, az egyetemisták 3500 főt. Az adatok félrevezetőek. Felkelőcsoport mindössze 11 volt, a többi már nemzetőrségként jelentkezett. Példa erre az 500 fős XX. kerületi nemzetőrség, mely azonos az Oltványi vezette felkelőcsoporttal vagy a XII. kerületi nemzetőrség 240 fős Maros utcai és 440 fős Böszörményi úti részlege, amely a Széna téri felkelőkhöz tartozott. Az egyetemistáknak nevezett csoportok egy része is felkelő volt, mint a 600 főt jelentő XIV. kerületi Egyetemi Forradalmi Zászlóalj, amely csak felvette ezt a nevet. Bizonyára a gyárőrségekben is számos felkelő akadt.

Van egy november 1-jei jelentés a kormány felhívására alakult nemzetőrségekről; ezek a kerületi kiegészítő parancsnokságokon, rendőrkapitányságokon szerveződtek. I. kerület: 200 fő, II. kerület: nincs adat, III. kerület: 80 fő, IV. kerület: 300 fő, V. kerület: 250 fő, VI. kerület: 230 fő, VII. kerület: nincs nemzetőrség, VIII. kerület: 190 fő, IX. kerület: a létszámot nem ismerik, X. kerület: a létszámot nem ismerik, XI. kerület: a létszámot nem ismerik, XII. kerület: 150 fő, XIII. kerület: a létszámot nem ismerik, XIV. kerület: 250 fő, XVI. kerület: 500 fő, XVII. kerület: 250 fő, XVIII. kerület: 250 fő, XIX. kerület: 100 fő, XX. kerület: 250 fő, XXI. kerület: nincs adat, XXII. kerület: 120 fő; összesen (kerekítve) 3000 fő. Az V. kerületben 65 hivatásos és tartalékos tiszt is szolgált, több kerületben rendőrtisztek vezették a nemzetőrséget. A jelentést készítő csoportfőnökség szerint „a kerületekben kint működő szervező bajtársak egybehangzó véleménye alapján megállapítható volt, hogy mindenhol nagyon sok nemkívánatos elem került a nemzetőrségbe, akiknek a kezébe nem szívesen adtak fegyvert”.⁷⁶⁰

A fegyveres csoportok 5600 puskát, 3300 géppisztolyt, 240 golyószórót és géppuskát jelentettek. A lőszerkészletről nincs adat, a légpuskákról, kispuskákról, pisztolyokról sem, noha ezekből elég sok volt a felkelők kezén; ezeket már nem tekintették fegyvernek. Az egyetemisták voltak a legjobban felszerelve: 1500 puska, 1000 géppisztoly, 200 géppuska és golyószóró. A felkelőcsoportoknak 1500 puskájuk, 1000 géppisztolyuk, 13 golyószórójuk és géppuskájuk volt – a jelentés szerint. A nemzetőrségek 1900 puskát, 1100 géppisztolyt, 13 golyószórót és géppuskát, a gyárőrségek 340 puskát, 230 géppisztolyt, 14 golyószórót és géppuskát jelentettek.

Ez a kép is félrevezető. A Corvin köz például egyetlen géppuskát, golyószórót sem jelentett. A két legnagyobb csoport nagyvonalú volt a létszámjelentésben is: a Corvin köziek 3000, a műegyetemisták 2000 fegyverest jelentettek. Bizonyára pontosabbak a kisebb csoportok adatai, mint a Ganz Villamossági Gyáré, amelyik 59 főt jelentett, 15 puskával és 16 géppisztollyal, s 18 puskát és 15 géppisztolyt kért, vagy a X. kerületi nemzetőrségé, amely 146 fegyverest jelentett, 130 puskával és 16 géppisztollyal, s 120 puskát és 35 géppisztolyt kért. Kuriózum: az Iparművészeti Főiskola 30 fegyveresének 5 golyószórója volt.

A Corvin köz 2 harckocsit, 1 páncélozott járművet jelentett, géppuskát és rádió adó-vevőt kért, semmi mást. A Tűzoltó utcai csoport lőszert, fegyvert, ágyakat, lepedőt, pokrócot, élelmiszert igényelt. A Széna tériek semmit sem kértek, a Baross tériek 200 puskát, 15 golyószórót, 5 géppuskát, a zuglói „egyetemisták” 180 puskát, 150 géppisztolyt, 10 golyószórót, 3 páncéltörőt, 2 harckocsit. A legkirívóbbak a Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság (a műegyetemisták) adatai: 2000 emberük volt, 1300 puska, 600 géppisztoly, 100 golyószóró, 60 géppuska; 300 géppisztolyt és 300 pisztolyt kértek. A fegyveres csoportok összesen 500 pisztolyt igényeltek; ez a fegyver harcra nem volt használható, inkább afféle státuszszimbólumként.

Az összes fegyveres felét a Corvin köz, a műegyetemisták, az 1200 főt jelentő Baross tériek s az – összesítve – 1100 főt jelentő Széna tériek képezték. Összehasonlításként: a Szabad Nép-csoport százhúsz fegyverest jelentett, a Tűzoltó utca háromszáztízet. Az adatok megbízhatóságáról: a Tűzoltó utcai csoport monográfusa 41 felkelőt tudott azonosítani, de tizenkettőről nem biztos, hogy a csoport tagja volt.

A temérdek adatból s a visszaemlékezésekből csak azt lehet valószínűsíteni, hogy a fegyveres harcban egy-kétezer (sokszor cserélődő) felkelő vett részt. A fegyveresek száma október végén, november elején 15-20 ezer lehetett, s ezeknek csak egy töredéke a kormány felhívására jelentkező nemzetőr.

Ennek az igencsak megnövekedett seregnek az összetételéről még kevesebbet tudunk, mint a harcolókról – jóformán semmit. Valószínűnek látszik, hogy a többségük fiatal volt. A fegyver vonzotta őket, természetesen, amit most már úgy akaszthattak a vállukra, hogy nem kellett érte a halálos veszedelmet vállalni. A felkelőknek kijáró dicsőség, hisz ki tudta az újdonsült nemzetőrről megállapítani, hogy harcolt-e a megszállók ellen. S a hatalom, hiszen most már azt képviselték, „hivatalos közeg” lett belőlük, igazolvánnyal, karszalaggal, gyakorlatilag teljhatalommal felruházva. Valószínű az is, hogy zömük nem éppen rendfenntartásra született. Azok, akik valóban harcoltak, akik minden órában kockára tették az életüket, egyszerre feladat nélkül maradtak. Járőrözni az utcán, ügyelni a rendet – igencsak érdektelennek tűnt a harc, a kaland mákonyához szokott fegyvereseknek.

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetőrök legfőbb tevékenysége az ÁVH-sok, a „sztálinista funkcionáriusok” felkutatása, lefegyverzése, letartóztatása volt: ott megint csak ellenséggel találták magukat szemközt. A közrend biztosítására, ami a Nemzetőrség eredendő célja volt, sokkal kevesebb gondot fordítottak. Budapesten október 31-től is minden nap 5–15 ember esett el; nem tudjuk, kik, hol és miért.

A razziázók nemigen válogattak azokban a zűrzavaros napokban. Letartóztatták az Elnöki Tanács titkárát. Letartóztatták a határőrség parancsnokát, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagját. Letartóztatták Marosán Györgyöt; bármilyen álláspontot képviselt Marosán azokban a napokban – Rákosiék halálra ítélték. Nagy Imre környezete sem érezte biztonságban magát. „Voltak különböző fegyveres csoportok, melyek razziáztak… – emlékezett Újhelyi Szilárd –, főleg Budán, különböző lakásokban, s akik számára nem nagyon volt jelentős az, hogy egy Rákosi-féle, sztálinista kommunista-e vagy Nagy Imréhez tartozó kommunista.” Donáth Ferenc felesége és a gyerekek ismerősöknél húzták meg magukat. „Észrevettem, hogy bár a barátaink önként, maguktól ajánlották fel, hogy befogadnak minket, de nagyon féltek.”⁷⁶¹ Losonczy Géza és Szántó Zoltán megkérdezték a jugoszláv követet: befogadnák-e a csoport tagjainak családját. Szántó a lengyel követségen is érdeklődött: „Szántó Zoltán megkért, nyújtsak menedéket a feleségének a lakásomban, a nagykövetségünkön, mert az ő lakásukban a feleségét veszély fenyegeti.”⁷⁶²

„Tömegesen jelentkeznek, és maguk kérik letartóztatásukat az ügyészségen az ÁVH-sok”⁷⁶³ – közölte a rádió november 3-án. Ennek oka nem csak az volt, hogy a kormány előző este közzétette: minden ÁVH-s köteles felülvizsgálatra jelentkezni. A nemzetőrök ekkor már nem csak az utcán igazoltattak, állították meg a gépkocsikat. Egyre módszeresebben fésülték át a várost, s nem csak államvédelmisek után kutattak, pártfunkcionáriusok, rendőrtisztek, ügyészek, állami vezetők, igazgatók, bírák, személyzetisek is szerepeltek listáikon. Az elfoglalt középületekből, pártházakból, rendőrőrsökről gyűltek a személyi lapok, de átvizsgálták kórházak, óvodák, bölcsődék nyilvántartásait, szereztek adatokat a letartóztatottaktól is. Nem egy gyanúsított vagy feljelentett után vidékre is küldtek nyomozócsoportokat. Az ÁVH-sok szinte reménytelen helyzetben voltak. Sokan belügyi házban laktak, s ezeket ismerték. Akik meg bérházban, ott a lakók ismerték őket. Érthető, hogy számosan inkább a börtönt választották. Nem a főkolomposok akadtak horogra, azok már rég elmenekültek.

A Pártonkívüliek Országos Blokkja október 31-i követelései között szerepel „az ávósok által bitorolt lakások azonnali átadása”. És az is: „Rendőri felügyelet alá vonni mindazokat a partizánokat, akik az ÁVO felgöngyölítése után szabadon maradtak, mert 12 évvel ezelőtt ezek a legtevékenyebben vettek részt hazánkban a szovjet diktatúra megteremtésében.”⁷⁶⁴ A Forradalmi Ifjúsági Tanács röplapja: „Ismeritek lakótársaitokat, fessétek az ávósok lakásajtóira átkozott káderlapjukat még ma: ÁVÓS GYILKOSOK!”⁷⁶⁵

„Kedden délelőtt a város különböző pontjain lövések hallatszottak, sőt tűzharc is kifejlődött – írta az Igazság. – Az embereket érdekli, kik lőnek még mindig? Kik kezdeményezik a tűzharcokat? Az ÁVH-sok, akik nyilván a bűnös Gerő-klikk utasítására provokálják a fegyveres harcot, hogy indokolják a szovjet csapatok kivonulásának huzavonáját.”⁷⁶⁶ Az FKB egyik vezetője az Új Magyarországnak nyilatkozott: „Fontosnak tartom… Budapest népével közölni, hogy volt »ávós«-ok még mindig bujkálnak a főváros területén, és a karhatalom egységei tömegesen tesznek ártalmatlanná polgári ruhát öltött, felfegyverzett volt »ávós«-okat.”⁷⁶⁷

A Köztársaság téri borzalmak nem ismétlődtek meg, de voltak atrocitások. „Az elmúlt napokban többször előfordult – írta a Magyar Jövő –, hogy a már ártalmatlanná tett ÁVH-sokat a helyszínen kivégezték.”⁷⁶⁸ A Péterfy utcai kórház egyik orvosa beszámolt arról, hogy a sebesült ávósokat fegyveresek ki akarták végezni; csak a parancsnok közbelépése mentette meg őket. Közismert annak az agyonkínzott ÁVH-századosnak a fényképe, akit a Nagykörúton akasztottak fel egy fára. S a letartóztatások, házkutatások alkalmával nemegyszer megverték a gyanúsítottakat, loptak, fosztogattak.

A börtönökben, kerületi kapitányságokon november 4-én másfél ezer embert tartottak fogva, nagyrészt ÁVH-sokat, de funkcionáriusokat, rendőröket, honvédtiszteket, ügyészeket is. Több százat a felkelőcsoportok őriztek. A főkapitányságon 120 ÁVH-s volt fogva, a HM-ben 150 elhárító tisztet tartóztattak le, a Tűzoltó utcában 50 ÁVH-s kiskatona volt, a Maros utcai laktanyában kilencvenet ejtettek foglyul a Széna tériek. A Práter utcai felkelők egyik perében 15 ÁVH-s foglyot hallgattak ki tanúként. Egyet revolverrel fejbevágtak, egyet a letartóztatás során vertek meg, a többi azt vallotta, hogy nem bántották. November 4-én mintegy háromezer ember volt fogságban, a többségük önként jelentkezett.

A rádióban november 1-jén Ravasz László református püspök emelte fel szavát az önbíráskodás ellen, 2-án az Országos Nemzeti Bizottság és a Legfőbb Ügyészség Forradalmi Tanácsa, 3-án a II. kerületi ifjúsági forradalmi tanács. A rádió aznapi kommentárja: „A semlegesség arra kötelez, hogy belül megszűnjön az embervadászat.”⁷⁶⁹ November 1-jén a Nemzetközi Vöröskereszt rádiófelhívásban hívta fel a magyarok figyelmét a genfi egyezmény betartására; ezt másnap a Vöröskereszt Magyarországon tartózkodó küldötte a Kossuth rádióban megismételte s hozzátette: az önbíráskodást világszerte elítélik. Az Igazság november 2-i számában a belső vezércikk címe: „Ne lincselj! Gondolkozz! Tégy különbséget!”⁷⁷⁰ Az Írószövetség az Irodalmi Újságban tiltakozott az önbíráskodás ellen. A Népszabadság november 4-i számának vezércikke: „Elég az önkényeskedésből!”⁷⁷¹

Az embervadászattal párhuzamosan megnőtt a rablások, fosztogatások száma. A Magyar Honvéd október 31-i száma arról tudósít, hogy a rendőrség szerint 6000 közönséges bűnöző szabadult ki a börtönökből. (A szám túlzott.) A másnapi számban Király Béla nyilatkozott: „Az éjszaka folyamán hatvan fegyveres rendzavarót fogtak el és tartóztattak le.”⁷⁷² (Ez is túlzottnak tűnik.) Október 31-én az Országos Rendőr-főkapitányság Forradalmi Tanácsa felkérte a lakosságot, hogy „leplezzék le és adják át a fosztogatókat a karhatalmi egységek járőreinek”.⁷⁷³ Másnap az FKB operatív bizottságának felhívása hangzott el: „A forradalom igaz ügye veszélyben forog… Olyan elemek kezébe is kerültek fegyverek, akiknek nem a forradalom szent ügye, hanem a fosztogatás és rablás a céljuk.”⁷⁷⁴ Kopácsi emlékirataiban is ír arról az esetről, melyről csaknem minden újság tudósított: egy elítélt rablógyilkos, egy fegyveres csoport élén, a főkapitányságon kereste egykori kihallgatóját, hogy leszámoljon vele. Az újság- és rádiójelentések szerint október 30-án 4 fegyveres bandita tört be a Verseny Áruházba, november 1-jén a Fehérvári úti SZTK rendelőben fosztogatták a Vöröskereszt segélycsomagjait, 2-án a Napsugár Áruházba törtek be, Újpesten a kórházból élelmiszert raboltak, a Madách téren a Kisgazdapárt gépkocsiját állították meg és rabolták el, a Szalonka utcában több lakásba betörtek. „A rend helyreállítását hátráltatja – nyilatkozott a Valóságnak az V. kerületi rendőrkapitányság vezetője –, hogy még igen sok illetéktelen fiatal kezében van fegyver.” Ugyanaz a lap a főkapitányságon készített riportot „Oláh rendőrtiszt bajtárssal” – ugye emlékszünk rá? –: „Arról érdeklődtünk, hogy a péntek éjszakai sorozatos rendzavarásoknak mi az oka? – A városban szórványosan itt is, ott is jelentették, hogy lövöldöztek az éjszaka folyamán. Túlnyomórészt felelőtlen fiatalok rendzavarása ez. Egy esetben azonban előfordult, hogy két különböző szervtől kiküldött csapatok keveredtek tűzharcba.”⁷⁷⁵

Kopácsi vizsgálati anyagában van egy keltezés nélküli – minden bizonnyal november első napjaiban írt – telefonügyeleti napló. „16.10 Baross téren suhancok kgr [kézigránáttal] és gépi [géppisztollyal] lefegyverzik a rdr-ket [rendőröket] és letépik a karszalagot. 16.15 Berúgott tömeg betódult az épületbe, fegyvert kérnek. Vég et-ra fegyvert fogtak. Név szerint keresnek rdr-ket. A VII. ker. kap. elmenekült az őrsökkel együtt teherautón. Válasz: Feladatot kapott a VII. nemz. őrség tartsa a kerületet (Kopácsi). 17.30 XIV. ker. a tömeg nyomja őket. Szabó alez. nem tudja, hogy mit csináljon. Válasz: Menjenek a közp. anyagraktárba (Kopácsi). 17.45 A tömeg elfoglalta a VII. ker. PB-t a könyveket és mindent kiszórt és máglyát gyújtott. A VII. ker. rdr.k. [rendőrkapitányságról] úgy elmentek, hogy a lőszert is otthagyták. Nálunk egy 20 fős csoport van, akik vidékiek, nagyon gyanúsak. Mit csináljunk, maradjunk vagy menjünk haza. 18.20 Tóth alezr. II. PB [12–39K] jelenti: A Sztálin Akadémia járőreit karszalagos nemzetőrök igazoltatják és a fegyvert elveszik. Mit csináljanak, ez jogos-e. Válasz: Nem jogos, kérjenek igazolást, ha az adatok egyeznek, akkor a mi embereink, ellenkező esetben nem, és akkor megf. [megfelelő módon] intézkedjenek.”⁷⁷⁶

A fegyveres erők is elbizonytalanodtak; az utcát a nemzetőrök uralták. November 2-án a József telefonközpont katonai parancsnoka jelentette, hogy két szovjet katona van az épületben. Segítséget kért, mert a tömeg meg akarja lincselni őket. Az alezredesnek 100 felfegyverzett katonája volt. November 3-án este Herpai Sándor, a rendőrség forradalmi bizottságának egyik vezetője egy szakasz géppisztolyos rendőrtiszt kíséretében szemleútra indult a városban. Három fegyveres leállította a gépkocsikat. A rendőrtisztek engedelmesen kiszálltak, és igazolták magukat. Zólomy ezredes november 3-án telefonon kérte Malétert, rendelje magához Szabó bácsit; ő hiába tenné, neki nem engedelmeskedne. A miniszter közölte, ő ilyesmivel nem foglalkozik; szégyelljék magukat, ha nem tudnak végrehajtani egy ilyen feladatot. Zólomy jelentette, hogy szégyelli magát, de akkor sem tudja berendelni a felkelőparancsnokot.

November 2-án este a „Dudás-csoport” megtámadta a Külügyminisztériumot. Számos korabeli forrás és emlékezés szerint Dudás a külügyminiszteri posztra pályázott, valószínűleg ez is legenda.

Mint annyi másnak azokban a napokban, ennek az akciónak is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A Széna téri csoporthoz bejelentés érkezett, hogy a Külügyminisztériumot ávósok szállták meg. Azonnal kiküldtek egy osztagot, egy „alezredes”, a II. kerületi nemzetőrség parancsnokának vezetésével. Az épületet bekerítették, egy kis csoport behatolt a minisztériumba. A megállapodás szerint, ha ellenállásba ütköznek, három lövéssel adnak jelt. Az épületben összeterelték a minisztérium 25-30 dolgozóját, majd házkutatást tartottak. Az egyik szekrényt nem tudták feltörni, belelőttek. A kintiek ezt jeladásnak vélték s tüzet zúdítottak az épületre. A Külügyminisztériumból közben telefonáltak Nagy Imre titkárságára. Maléter kérte a miniszterelnököt, ő adjon parancsot Király Bélának, hogy szabadítsák fel a minisztériumot, s tartóztassa le Dudást – neki nem engedelmeskedne. Zólomy ezredes ment ki a külügybe, pisztollyal felfegyverkezve, két géppisztolyos katonatiszt kíséretében, majd nemsokára megérkezett Király Béla is egy osztaggal. A félreértés azonnal tisztázódott, majd az is, hogy a nemzetőrök parancsnoka nem tiszt: a II. kerületi Nemzeti Bizottság adományozta a rangját. Király berendelte a Deák térre Dudást, de miután kiderült, hogy semmi köze a támadáshoz, nem is tudott róla, szabadon engedte.

Erről, szokása szerint, nem tájékoztatta Malétert, de Nagy Imrét sem. Kovács István és Szűcs Miklós már előző nap jelentette Maléternek, hogy Király Béla gyanúsan viselkedik, horthysta katonatisztekkel veszi magát körül, s állítólag az ő letartóztatásukra készül. Maléter a vádat nem tartotta megalapozottnak. Amikor azonban értesült arról, hogy a miniszterelnök utasítása ellenére Király szabadon engedte Dudást, kijelentette Nagy Imrének, hogy 4-én magához rendeli a vezérőrnagyot és letartóztatja.

A horthysta tisztek visszaáramlása a hadseregbe is erős túlzás volt. A HM vezetőinek november 2-i értekezletén Király Béla bejelentette, hogy háromfős rehabilitációs bizottságot jelölt ki. Maléter javaslatára úgy döntöttek, hogy ezzel a kérdéssel csak két hét múlva foglalkoznak. November 2-án 11 fő, 3-án 115 fő jelentkezett szolgálatra: 78 tiszt, 47 főtiszt, 1 tábornok. Közülük huszonketten a felszabadulás előtt is, után is szolgáltak, huszonheten csak az új hadseregben. Huszonegyen voltak börtönben, internálva. Többen csak a nyugdíjukat akarták visszakapni. Ezen az értekezleten mutatta meg Janza Károly Maléternek a katonatanácsok működési szabályzatának tervezetét, amely szerint „a Forradalmi Honvéd Tanácsoknak joguk van a parancsnokokkal egyetértésben az alárendelt egységek parancsnokait beosztásukból felfüggeszteni. Ilyenkor kötelesek ezek helyébe megfelelő parancsnokokat állítani.”⁷⁷⁷ Maléter tiltakozott; ez a hadsereg szétzüllesztése.

Nagy Imre, miután november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, újságíróknak azt mondta: „Lábhoz tett fegyverrel állunk.”⁷⁷⁸ Szóról szóra így fogalmazott Maléter is a Kiliánban tartott nemzetőrgyűlésen.

A honvédség már csak azért is lábhoz tett fegyverrel állt, mert nem tudta, mit csináljon. Minisztere voltaképp nem volt. Bata István helyére ugyan Janza Károly került, de ő sem tudott megbirkózni feladatával. A hadvezetéshez nem értett – hadtápfőnök volt –, s amúgy is szürke, jellegtelen egyéniség. Az október 31-én megalakult Forradalmi Honvédelmi Bizottmányba őt nem választották be.

A bizottmány erős embere Király Béla lehetett volna; a közzétett névsorban ő szerepelt az első helyen, megelőzve Malétert. Király azonban távol tartotta magát a HM-től; nem kívánt második vagy harmadik ember lenni. Pontosabban negyedik, hisz elvben nemcsak Janzának és Maléternek, hanem a vezérkari főnöknek is alá volt rendelve. Király ezzel nem törődött; kialakította a maga szervezetét, s csak Nagy Imrével tárgyalt.

Maléter is hasonló magatartást tanúsított. Október 30-án rádió útján hívták be a Parlamentbe (jellemző, hogy másképp nem tudták elérni), ahol Nagy Imrével és Tildyvel tárgyalt. A miniszterelnöknek egy katonai küldöttség ajánlotta miniszterhelyettesnek az ezredest: „Maléter Pál jó katona és jó kommunista. Nekem is ez volt a véleményem.”⁷⁷⁹ Ettől kezdve minden nap tárgyalt a kormány két vezetőjével – ám miniszterével csak november 2-án találkozott. Vagy a Parlamentben vagy a Kiliánban tartózkodott. Nagy Imre november 1-jén közölte vele, hogy vezérőrnaggyá léptetik elő, s szeretné kinevezni miniszternek. Maléter ellenkezett; szerinte Janza Károlynak sok híve volt a minisztériumban. A miniszterelnök viszont – joggal – a miniszter tehetetlenségére panaszkodott. Érthető, hogy Janza ebben a helyzetben botcsinálta miniszternek érezte magát. November 2-án meg is kérdezte a miniszterelnököt, ki a miniszter? Nagy Imre válasza: még nincs döntés. Maléterrel hivatalosan november 3-án, a szovjet delegációval való tárgyalás előtt közölte, hogy ő a honvédelmi miniszter; a rádió 13 óra 25 perckor sugározta az új kormány névsorát.

A hadsereg vezetői is érezték a helyzet tarthatatlanságát. A Forradalmi Bizottmány november 2-án délután – Maléter és Király távollétében – elhatározta „Janza Károly altábornagy leváltását és helyébe Király Béla vezérőrnagy bajtárs kinevezését”. Határozott arról is, hogy „az összes rendelkezésre álló fegyveres erőket a honvédelmi miniszter hatáskörébe kell utalni”. Megbízta „Váradi vezérőrnagy bajtársat, hogy a Minisztertanácsot tájékoztassa a Bizottmány határozatáról”.⁷⁸⁰ A Forradalmi Bizottmánynak természetesen nem volt joga kinevezni a minisztert, erre még a Minisztertanács sem volt jogosult. Váradi kötelességszerűen beszámolt Nagy Imrének a határozatról, de hozzátette: személyes véleménye szerint Maléter alkalmasabb a miniszteri posztra. Király Bélának nem csak hívei voltak a hadvezetésben. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy a Minisztertanács átalakítása folyamatban van, a javaslatokat figyelembe fogják venni. Nem tudni, miért döntött Nagy Imre a vetélytársak közül Maléter mellett; talán azért, mert kommunista volt. Egy hajszálon múlt, hogy nem Király Béla lett a miniszter. Ha Király megy tárgyalni Tökölre s Maléter marad szabadlábon, elképzelhető, hogy ő nem teszi le a fegyvert. Erről nemcsak ezekben a napokban nyilatkozott többször, kihallgatása során is azt mondta a szovjet vizsgálónak: „Ha a szovjet hadsereg Magyarországon marad, hadseregünk elkezdte volna annak a kiűzetését”.⁷⁸¹ Az is elképzelhető, hogy parancsára akadtak volna honvédalakulatok, melyek fegyverrel fogadják a szovjeteket.

A honvédséget azokban a napokban gyakorlatilag egy rátermett parancsnok, Kovács István vezérőrnagy vezette. Az új vezérkari főnök 1917-ben született, érettségizett, majd munkásként dolgozott, munkaszolgálatosként vitték ki a frontra, megszökött, partizánként harcolt a németek ellen. 1948-ban került a hadseregbe, művelt, literátor hajlamú, jól képzett katona volt; szinte kirítt a tábornoki karból. 1952-ben elvégezte a Szovjetunióban a Frunze Katonai Akadémiát, 1954-től hadműveleti csoportfőnöknek nevezték ki. Nagy Imre nézeteivel rokonszenvezett, de a csoporttal nem volt személyes kapcsolata.

Az indulatok a hadseregben is elszabadultak. Október 30-án az Országos Légvédelmi Parancsnokság személyi állománya határozatot hozott: a szovjet nagykövet azonnal nyilatkozzék a rádióban, hogy a szovjet csapatokat késedelem nélkül kivonják Magyarországról. „Amennyiben ez nem történik meg, a Néphadsereg légvédelmi és légiereje fegyveresen áll ki az egész magyar dolgozó nép követelése mellé.”⁷⁸² Ezt követően számos alakulat fenyegetőzött fegyveres harccal. A Forradalmi Honvédelmi Bizottmány október 31-én hajnalban hozott határozata is a szovjet csapatok távozását követelte, 1956. december 31-ig. „Amennyiben ez nem történik meg, fegyverrel kelünk harcra az ország szabadsága és a forradalom tisztasága ügyéért.”⁷⁸³ Az értekezleten a pápai repülők parancsnoka kijelentette, hogy bombázni fogják a szovjet egységeket. A bejelentést nagy taps fogadta. November 1-jén a Budapesti Karhatalmi Bizottság (ez is Király Béla alá tartozott) parancsot adott védőöv létesítésére a főváros körül. Parancsnokká Márton András ezredest, a Zrínyi Akadémia parancsnokát nevezték ki, a terv kidolgozásával Mecséri János ezredest bízták meg. Az ezredes október 31-én a budai katonai körzet parancsnoka lett, november 1-jén Maléter a kormányőrség parancsnokává nevezte ki, s rábízta a Parlament őrzését: ezt, úgy látszik, mindennél fontosabbnak vélte. Mecséri Budapestre vezényelte hadosztályának még vidéken tartózkodó egységeit. Több tüzéregységet is a fővárosba rendeltek. November 1-jén este a rádió közleményben tudatta, hogy a szovjet páncélosok körülfogták a repülőtereket. „A magyar légierő teljes állománya készen volt a túlerő elleni védekezésre. A kormány azonban felelőssége tudatában megtiltotta a tűznyitást.”⁷⁸⁴

November 2-án Király Béla törzse befejezte a főváros védelmi tervének kidolgozását. A Budapestre vezető utakhoz tüzérütegeket telepítettek, s elrendelték az utak elaknásítását. Erre nem került sor. Aznap Maléter nemzetközi sajtóértekezletet tartott a Kiliánban: „A magyar hadsereg álláspontja az, hogy minden néppel barátságban kíván élni… Hadseregünknek azonban van fegyvere, és ha kell, tud védekezni a betolakodók ellen.”⁷⁸⁵ Kopácsi a Forradalmi Karhatalmi Bizottság november 3-i ülésén kijelentette: „Felmerült egy olyan kérdés, hogy csak karhatalmi egység leszünk-e. Le kell szögezni, hogy a 48-as nemzetőrök példája alapján támadás esetén harcolunk.”⁷⁸⁶ A Honvédség Forradalmi Bizottmánya határozatot hozott: „A nemzetőrséget el kell látni harckocsi-aknákkal, páncéltörő eszközökkel, lövegekkel, benzinnel, valamint üvegeket kell biztosítani.”⁷⁸⁷ Ezt sem hajtották végre.

Olyan volt ez, mint október 23-án. Határozottságra valló parancsok hangzottak el, amiket nem hajtottak végre. A honvédség elvben készült az ellenállásra, de a lelke mélyén nemigen.

A vezérkar a katonai felderítéstől, a vasutasoktól, vidéki nemzeti bizottságoktól érkezett jelentések alapján nagyjából tisztában volt a beáramló szovjet egységek erejével és elhelyezésével. Tudták, hogy az országban lévő szovjet haderő bőségesen elegendő az ország elfoglalására. Ám nem tudták (vagy nem akarták) elhinni, hogy a szovjeteknek ez a céljuk. Maléter rendőrségi kihallgatásán azt mondta: „Az újonnan Magyarországra jött szovjet csapatok csoportosításából következtetve, ezek nem a rend helyreállítása céljából lettek Magyarországra behozva, hanem hadműveleti csoportosításban, készenléti helyzetben voltak. Erre vallott mind az előrevetett magasabbegységek, mind a zöm elhelyezése. A fentiekből világosan kitűnik…, hogy Magyarországon olyan szovjet csapatok is állomásoztak, amelyeknek feladatuk egy esetleges nyugati beavatkozás visszaverése lett volna.”⁷⁸⁸ Nagy Imrének is ez volt a véleménye.

Maléter javaslatára a november 4-re tervezett magasabbparancsnoki értekezlet tervébe bevették: „A vezérkar dolgozzon ki terveket az alábbi eshetőségre: a) Amikor a szovjet csapatok nem hajlandók elhagyni az ország területét, b) Amikor a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, ugyanakkor azonban nyugati támadás veszélye áll fenn.” A tervezet – Kovács vezérőrnagy és Szűcs ezredes készítette – utolsó pontja: „Kíméletlen harcot kell folytatni minden fasiszta megnyilvánulással szemben. Világosan meg kell határozni, hogy a hadsereg a forradalmi vívmányok oldalán áll, de ugyanakkor nem hajlandó a kivívott forradalom célkitűzéseiből engedni semmit sem.”⁷⁸⁹

Ebben a bizonytalanságban került sor a szovjet delegációval való tárgyalásra. A magyar fél álláspontját Maléter Pál fejtette ki. Javasolta, válasszák ketté a szovjet csapatok kivonását. A magyar kormány tiltakozása ellenére az országba érkező alakulatok a legrövidebb időn belül távozzanak. A Varsói Szerződés alapján itt állomásozó alakulatok december 31-ig hagyják el az országot. Biztosította tárgyalópartnereit, hogy a független, semleges Magyarország jó viszonyban kíván maradni a Szovjetunióval. Megállapodtak, hogy este 10 órakor folytatják a megbeszélést a tököli szovjet parancsnokságon.

„A szovjet delegáció ígéretet tett, hogy több szovjet csapatszállító szerelvény a magyar határon nem érkezik be”⁷⁹⁰ – hangzott el november 3-án délután a rádióban.

A tárgyalással a honvédelmi miniszter elégedett volt, ilyen értelemben referált a miniszterelnöknek. A delegáció három katona tagja között később vita alakult ki. Maléter merev volt: csak ott kell a szovjet emlékműveket helyreállítani, ahol a települések lakói kívánják; búcsúztatni csak az utolsó szovjet alakulatot kell; a zsákmányolt fegyverzetet is csak az utolsó kivonuló alakulatnak kell átadni. Kovács István igyekezett rávenni, hogy legyen engedékenyebb: ezek nem lényegi kérdések. Szűcs Miklós a szovjetek követeléseit irreálisnak tartotta: a kért üzemanyag és téli felszerelés sokszorosa annak, amennyire a Magyarországon állomásozó szovjet csapatoknak szükségük lehet. Még azt is kétségbe vonta, érdemes-e elmenni tárgyalni Tökölre. Maléter és Kovács egyértelműen a tárgyalások folytatása mellett volt.

A Kiliánban tartott búcsúvacsorán meg is fogalmazódott, vajon nem csapda-e Tököl: el akarják fogni a honvédség vezetőit. Maléter azt mondta, ezt nem tételezi fel a szovjetekről, bár minden lehetséges. Neki kötelessége mindent megtenni a megállapodás létrejöttéért, még ha az életébe kerül is.

Magyarországon majd tíz évig minden jelentős kérdésben – sokszor a jelentéktelenekben is – a párt Politikai Bizottsága döntött. A pártvezetés október 28-án feloszlott; a hattagú pártelnökség inkább csak papíron létezett. Az ország vezető testülete az október 27-én kinevezett Minisztertanács – új nevén: Nemzeti Kormány – lett.

Ez a kormány egyetlenegyszer ülésezett, október 28-án, amikor letette az esküt s elfogadta Nagy Imre sorsdöntő rádiószózatát. A miniszterelnök emelkedett hangnemben vezette be szózatát a minisztereknek: „Innen a Rádióhoz kell mennem, hogy a hazánkban folyó véres dulakodásban valamelyes enyhítést tudjunk végrehajtani. Beszédemben, amelyben a magyar néphez szólok, azt hiszem, sikerült mindazokat a feladatokat vázolni, amelyek talán alkalmasak lesznek arra, hogy bennünket népünkkel együtt rávezessenek arra az útra, amelyen haladva biztosan túl leszünk rendkívül súlyos bajainkon, nehézségeinken. Töltsön el bennünket az a szilárd meggyőződés és hit, hogy a hazát szolgáljuk, és a haza szolgálatában sem erőnket, sem életünket nem kíméljük.” Nagy Imre kihallgatása során elmondta, hogy a beszéd felolvasása során a meghatottságtól sírással küszködött.

Az ülésnek ezen kívül csak egy napirendi pontja volt, az újonnan kinevezett kormánybiztos, Vas Zoltán beszámolója az ország közellátásáról. A hosszadalmas, eléggé érdektelen eszmecsere – vitának nem lehet nevezni – során szóba került a kijárási tilalom, a statárium, a történelemoktatás. Az ülésen huszonegy miniszter szólalt fel. Említésre méltó Tildy megjegyzése: „Eddig az történt, hogy a tömegek vezettek, a kormány ment a tömegek után.” Később hozzáfűzte: „Nyugalmat kell teremteni a kormány számára, akkor lehet dolgozni.” Valóban ez volt az alapkérdés; láttuk, hogy a nyugalmat nem sikerült megteremteni.

Érdemi vita egyetlen kérdésben alakult ki. Gyenes Antal begyűjtésügyi miniszter a begyűjtés azonnali megszüntetését javasolta. Többen támogatták, Nagy Imre élesen ellenezte. Nem elvi okokból. „Engem se hozzanak olyan helyzetbe, hogy visszautasítsam, mert nem ismerem, miről van szó… Ismerni kell a problémákat, csak úgy tudok hozzájárulni. Én nem ismerem a minisztériumok területét, a miniszter elvtársak sem ismerik a helyzetet. Holnap jövök be először, hogy tájékozódjak.” Azt sem helyeselte, hogy adjanak ki kommünikét, miszerint a Minisztertanács foglalkozik a begyűjtés eltörlésével: „Nem kell minden belső intézkedésünket nyilvánosság elé vinni.” Tildynek volt igaza: „Abban nem értek egyet Nagy Imrével, hogy nem kell az embereket tájékoztatni a dolgokról. Szerintem elsőrendű dolog. Vagy mi tájékoztatunk, vagy más… Bizonyos értelemben le kell szállni, befolyásolni a tömegek hangulatát. A tömeghangulat most Magyarországon döntő politikai tényező.”

Nagy Imre október 28-án, noha a döntő lépést már megtette, a mindennapokban még képtelen volt ráhangolódni a forradalom ritmusára. Olyan akkurátus, higgadt, megfontolt kormányzati munkát kívánt, amilyenre azokban a zaklatott napokban nem volt mód. S mereven ragaszkodott a rossz beidegződéshez, hogy nem kell mindent a nép elé tárni. A statáriumról szóló vitát is azzal zárta le: „Statáriális eljárásra nincs szükség. Nem alkalmazzuk, de nem beszélünk róla.”⁷⁹¹ A miniszterelnök aznap még utcahosszal maradt le az ország mögött, amely épp azt követelte, hogy mindenről tájékoztassák, ami történik.

A nemzeti kormány többé nem ült össze. Nagy Imre 29-én költözött át a pártközpontból a Parlamentbe, mintegy szimbolizálva, hogy a kormány átvette a hatalmat a párttól. Erdei szerint lényegében ettől kezdve működött a Nagy Imre-kormány: „Addig a kormány tagjai közül Tildy, Bognár és én voltunk a Parlamentben és vagy Dobi, vagy Rónai elvtársakkal beszélgettünk.”⁷⁹² Nagy Imre 30-án kora délután jelentette be a rádióban az egypártrendszer megszüntetését. A kormánykabinet 30-ától hat ülést tartott. Ötről fennmaradt Erdei Ferenc összefoglalója. Az első, október 30-i ülésen döntöttek az egypártrendszer felszámolásáról, a kabinet létrehozásáról s arról, hogy a „Szovjetunió kormányához fordulunk a szovjet csapatok kivonásának meggyorsításáért”.⁷⁹³ A kabinet tehát önmagát nevezte ki; ezt forradalmas időkben nem lehet elítélni. Ugyanarra a döntésre jutott, mint a pártvezetés: ilyen helyzetben csak egy szűk testület döntésképes.

Az október 31-i ülésen lényegében a szovjet csapatok jelenlétével foglalkoztak. Ekkor döntöttek Maléter Pál, Kovács István, Király Béla kinevezéséről. Felkérték a SZOT-ot, „intézzenek felhívást a dolgozókhoz, hogy másnap mindenki vegye fel a munkát”⁷⁹⁴, s utasították a közlekedési minisztert, kezdje meg Budapesten a közlekedés helyreállítását. Losonczyt bízták meg a sajtóügyek intézésével.

November 1-jén délelőtt a kormány meghallgatta a katonai vezetők beszámolóját a szovjet csapatmozdulatokról, s úgy döntött, hogy „Budapest védelmét mind a belső rend helyreállítását, mind esetleges külső támadás ellen maximális erővel biztosítani kell”.⁷⁹⁵ Nagy Imrét megbízták, hogy tiltakozzék Andropovnál a szovjet csapatmozgások ellen. Délután született a sorsdöntő határozat: mivel Andropov nem adott kielégítő választ, „a magyar kormány azonnal felmondja a Varsói Szerződést és kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul, és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri.”⁷⁹⁶

November 2-án két kormánydelegációt jelöltek ki. Az egyik Losonczy Géza vezetésével a szovjetekkel a csapatok kivonásáról tárgyalt volna; a magyar kormány a tárgyalások helyéül Varsót ajánlotta. A lengyelek beleegyeztek, a szovjetek nem válaszoltak. A másik küldöttség az ENSZ-közgyűlésre utazott volna, Nagy Imre vezetésével. Erről az Egyesült Nemzetek Szervezetét nem értesítették. Mindkét küldöttség összeállításánál hangsúlyozták, hogy figyelembe kell venni a kormány koalíciós jellegét, ám mindkettőt kommunista vezette. A feljegyzés szerint: „Miután mind sürgetőbben merül fel a kormány átalakításának kérdése, a Kabinet úgy határoz, hogy ne új miniszteri kinevezések történjenek, hanem egyrészt a Kabinetet kell új erőkkel kiegészíteni, elsősorban a felkelők részvételével, másrészt a minisztériumok vezetésére egyelőre nem állít minisztereket, hanem miniszteri megbízással hozzáértő államtitkárok vezessék a minisztériumokat.”⁷⁹⁷ Nagy Imre mindvégig tagadta, hogy szó lett volna a felkelők bevonásáról a kormányba; ennek egyébként semmi nyoma nincs.

A november 3-i ülésről nem maradt fenn feljegyzés. A résztvevők emlékezései alapján először azt tárgyalták, hogy a Petőfi Párt kapjon még egy helyet a kabinetben. A kommunisták támogatták, a kisgazdák és a szociáldemokraták ellenezték. Végül Bibó István bekerült a kabinetbe. Tildy Zoltán felszólította Erdei Ferencet, hogy mondjon le, aki közölte, hogy már le is mondott (már megtette egyszer, mégis a kabinet tagja maradt). Farkas Ferenc szerint „Nagy Imre befejezésül közölte, hogy Vas Zoltán, Erdei Ferenc és Bognár József személyére és szaktudására szüksége van, és ezért a miniszterelnökségen megfelelő beosztást biztosít nekik”.⁷⁹⁸ Ezután arról tárgyaltak, hogy a kormány ENSZ-megbízottja legyen az amúgy is külföldön tartózkodó Kéthly Anna, de döntést nem hoztak. Maléter és Kovács István tájékoztatták a kabinetet a katonai helyzetről. A szakminisztereket felmentették, s véglegesítették a kormány összetételét. Miniszterelnök és külügyminiszter Nagy Imre, államminiszterek Tildy Zoltán, Kovács Béla, B. Szabó István, Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, Bibó István, Farkas Ferenc, Losonczy Géza, Kádár János, honvédelmi miniszter Maléter Pál (a rádióban elhangzott közlemény sorrendjében).

Az országot napokon keresztül öt ember irányította: a kabinetüléseken Nagy Imre, Tildy Zoltán, Losonczy Géza, Erdei Ferenc, Kádár János vett részt rendszeresen (az utóbbi november 1-jéig). Ezt megerősítette Kádár is, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1956. november 11-i ülésén: „Ténylegesen az intézkedésekbe beleszólása a kormány tagjai közül Nagy Imrének, Losonczynak és nekem volt… A Minisztertanácson belül a hangadó a valóságban nem Nagy Imre volt, hanem elsősorban Tildy, Losonczy és bizonyos mértékig Erdei Ferenc.”⁷⁹⁹ A november 3-i ülésen már részt vett Kovács Béla, Kelemen Gyula, Farkas Ferenc, B. Szabó István is, de Farkas szerint „Kovács Béla és B. Szabó István egész idő alatt egy szót sem szóltak”.⁸⁰⁰ A szót Farkas szerint Tildy vitte.

Nevezhetjük a szükségállapot követelményének, hogy az országot féltucat ember irányította. Ám nem csak erről volt szó. A kétségbeejtően rosszul összeállított második Nagy Imre-kormány nem csak a miniszterelnök érthetetlen engedékenységét tükrözte. Nagy Imrének nem volt elegendő politikusi gárdája. A miniszterelnök nem tulajdonított különösebb jelentőséget a vezetők személyiségének. Erős volt benne az a mechanikus szemlélet, hogy ha a politikai irányvonal helyes, azt a régi vezetői gárdával is meg lehet valósítani; mindenkit alkalmasnak érzett erre, hacsak nem terhelték súlyos bűnök, vagy nem volt megrögzött sztálinista. Nem érzékelte, hogy az ország másként gondolkodik, nem akar olyan politikusokat miniszternek, akik a Rákosi-, a Gerő-rezsimben is azok voltak. Azt viszont Nagy Imre tudta, hogy a szükséghelyzetben is szükség van valamiféle államigazgatásra; ezért ragaszkodott konokul a pártjuk által megtagadott vagy mellőzött Vas Zoltán, Erdei Ferenc, Bognár József személyéhez. Vas gondoskodott a közellátásról, Bognár – akit még a november 2-i kabinetülésről készített feljegyzés is a Minisztertanács elnökhelyettesének nevezett – a pénzügyekről, a külkereskedelemről, Erdei a nem létező Miniszterelnöki Hivatal munkáját irányította. A miniszterelnök titkársága önként verbuválódott Nagy Imre híveiből, élükön Szilágyi Józseffel.

A gyárak, az üzemek álltak, a hivatalokban nem dolgoztak; voltaképp nem volt állam, amelyet irányítani lehetett és kellett. A honvédség, a rendőrség esetében a kormány többet nem tehetett, mint hogy megfelelő vezetőket állít a fegyveres erők élére. A különböző nemzeti és forradalmi bizottságok élték a maguk önálló életét. A kabinet két területet igyekezett felügyelete alá vonni, a rádiót és a sajtót. Október 30-án leváltották a Rádió éléről Benke Valériát; kormánybiztosként Újhelyi Szilárd került a helyére. Újhelyi szoros kapcsolatban volt az író- és újságírótársadalom jeleseivel. Azt tekintette fő feladatának, hogy a Szabad Kossuth Rádióban nagy tekintélyű írástudók forduljanak szembe a Szabad Európa Rádió uszításával. Sorra kérte fel barátait – az egyetlen Örkény Istvánon kívül senki sem állt kötélnek. Az egykor oly radikálisan Nagy Imre-párti írástudók teljesen elbizonytalanodtak, nem kívántak megszólalni. Újhelyi egy nap múlva visszaadta megbízatását. Nagy Imre Vásárhelyi Miklóst kérte fel a Rádió vezetésére, aki betegsége miatt nem vállalta.

November 1-jén – immár a kabinet által kinevezve – Széll Jenő (Rajk László egyetemista vádlott-társa a harmincas években) lett a Rádió kormánybiztosa. A Rádió dolgozói viszont hattagú szerkesztőbizottságot választottak a Rádió irányítására. „Ez a Nagy Imre-kormány Rádiója volt – emlékezett a bizottság egyik tagja –, annak minden vívódásával, bizonytalanságával, jószándékával és nyitottságával. A Rádió nem vált koalíciós szervvé.”⁸⁰¹ A szerkesztőbizottság valamennyi tagja kommunista párttag volt, ám úgy tűnik, az együttműködés nem volt egészen zavartalan. A rádiósok nem akarták elfogadni kormánybiztosnak Széll Jenőt, s követelték, hogy a stúdió költözzön vissza a Parlamentből a Bródy Sándor utcába. Ez azt jelentette volna, hogy a kabinet nem tud beleszólni a munkájukba. Losonczy Gézának kellett közbelépnie, aki egyértelműen leszögezte, hogy a Rádió a kormányé. Azokban a napokban szükségszerű volt, hogy a kormány a kezében tartsa az egyetlen intézményt, melyen keresztül kapcsolatot tarthat az országgal. A szerkesztőbizottság beköltözött a Parlamentbe s valóban hűen képviselte a kormány politikáját, bár nem tett lakatot a szájára. Október 30-án Nagy Imre, Tildy, Erdei és Kádár beszéde után azonnal a rádiósok kommentárja következett. Sok év után először hangzott el a magyar rádióban bírálat a vezetés ellen: „Az elmúlt napokban a kormány minden megnyilatkozása elmaradt a tömegek követelései mögött. Minden újabb jelentést olyan hangok fogadtak az utcán: »Miért nem tegnap mondta?«” A kommentár követelte azt is, hogy „váltsák le azokat a minisztereket, akik az elmúlt időkben sem szakértelmükkel, sem politikai magatartásukkal nem szolgáltak rá a nép bizalmára”.⁸⁰²

A kabinet sajtófőnöke Vásárhelyi Miklós lett. Feladata névleges volt, nem volt módja az új lapokat engedélyezni vagy nem engedélyezni, legfeljebb a papírkontingens felett rendelkezett, ám a nyomdák el voltak látva papírral vagy szereztek maguknak. Október 23-tól november 4-ig Budapesten félszáz újság jelent meg. A kormánynak csak azt sikerült elérnie – erre kabinethatározat volt –, hogy visszaszerezzék kormánylapnak a Magyar Nemzetet, melyet a Kisgazdapárt azonnal kisajátított magának.

Az államigazgatásban jártas Tildy bírósági vallomása szerint: „Nem volt ott rendszeres kormányzás, ezekből a jegyzőkönyvekből a Parlamentben egyetlenegyet sem láttam, nem volt meg az, hogy a kabinetülések kezdetén bemutatták volna az előző ülés jegyzőkönyvét, ami minden kormányzásnak szinte alapfeltétele.”⁸⁰³ Ez igaz, ám azokban a napokban nem is volt kormányzati munka. Az öttagú kabinet csupán személyi és politikai döntéseket hozott. Lényegében kettőt: az egypártrendszer felszámolását és a semlegesség deklarálását.

„Én becsültem Nagy Imrét, mint tisztességes embert, mint okos embert, mint olyan embert, aki ért a magyar mezőgazdasághoz, ellenben nem tartottam tényleges politikusnak… – nyilatkozta Lukács György. – Nagy Imrénél soha nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi az álláspontja… Nem volt programja. Az egyik nap ezt mondta, a másik nap meg azt.”⁸⁰⁴

Nagy Imre valójában kérlelhetetlenül elvhű ember volt; soha semmit nem tett elvei ellenére. Nehézkes alkatán kívül az elveihez való ragaszkodás miatt reagált eleinte lassabban a változásokra, mint elvárták tőle. Amikor megbizonyosodott a változtatás szükségességéről, alapvető kérdésekben is megváltoztatta véleményét. Ezért vélte Kádár, hogy nagyon befolyásolható. Lukács viszont figyelmen kívül hagyta a legfontosabb tényezőt: a forradalmas napokat. Nagy Imre valóban napról napra változtatta a véleményét. Attól kezdve, hogy a válság politikai megoldása mellett döntött, nem tehetett mást, ha nem akart elszakadni az országtól. Valóban nem volt politikai programja egy forradalom esetére, de hogyan lett volna: a forradalom ugyanúgy váratlanul érte, mint mindenkit a világon. Kész recept erre csak egy volt: Gerőé, aki azonnal behívta a szovjet csapatokat. Nagy Imre, attól kezdve, hogy felvállalta a felkelést, nem egy programot igyekezett megvalósítani, hanem az utca követeléseit összeegyeztetni a maga elveivel. Sziszifuszi feladat volt, négy évtizedes Komintern-gyakorlat, a Komintern-elvek vállalása után, különösen egy alkatilag akkurátus embernek. Csak azért tudott végül is teljes összhangba kerülni a forradalommal, mert annak követelései végső soron nem voltak idegenek elveitől, eszmerendszerétől. Politikusi-emberi nagyságát épp az mutatja, hogy tíz nap alatt meg tudott szabadulni a kommunista mozgalomban évtizedek alatt felülkerekedő hamis dogmáktól, s visszatalált a szocializmus eredendő, embert felszabadító céljaihoz. Elméletben sok mindent nem tudott pontosítani önmagában, de a gyakorlatban a forradalom megtestesítője lett.

„Mi világosan láttuk és látjuk – írta snagovi feljegyzéseiben –, hogy a demokratikus kibontakozás, amelynek útjára elhatároztuk magunkat, kompromisszum, de olyan, amely feltétlenül helyes és egészséges volt a magyar események közepette, ahhoz, hogy megmentsük a legtöbbet a népi demokratikus rendszerből, a szocialista vívmányokból, és biztosítsuk a szocialista építés feltételeit az országban, új utakon járva, új alapokra helyezve viszonyunkat a nemzetközi kapcsolatok terén, megőrizve szoros baráti együttműködésünket a szocialista országokkal. Ennek a nagy célnak az érdekében mentünk kompromisszumra: az egypártrendszerből a szocialista és demokratikus pártok koalíciójára (1945-ös alapon), s a Varsói Szerződés felmondása és az ország semlegességének kinyilvánítására.”⁸⁰⁵

A többpártrendszer, a semlegesség csírái már 1956 előtt is felfedezhetők Nagy Imre gondolatvilágában. Természetesen egészen másként, mint ahogy azt megvalósította. Elméletben eszébe sem jutott megkérdőjelezni a párt vezető szerepének dogmáját, ám megérezte az egypártrendszer torzító hatásait. Akkoriban annyit tudott megfogalmazni: a nép aktivitásának növeléséhez elengedhetetlen bevonni a vezetésbe olyan párton kívüli politikusokat, akik igenlik a szocializmust, ugyanakkor hitelük van az emberek körében. Ennek megfelelően alakította első kormányát: a szovjet emisszáriusoknak újra meg újra hangsúlyozta, hogy nem a többpártrendszer visszaállításáról van szó. Ám az úton nem lehetett megállni: létrejött a kis kabinet, immár pártok alapján, bár még egyértelműen kommunista vezetés alatt.

A többpártrendszer nem feltétlenül sértette a szocialista táborban elfogadott normákat. Valószínűleg ezért nem emeltek ellene vétót a szovjet küldöttek. Más népi demokráciákban is léteztek pártok, aminek azonban semmi köze nem volt a parlamentáris demokráciához: Patyomkin-pártok voltak, szorgalmas talpnyalók a szorgalmasan bólogató kommunista vezetők között. Nagy Imre abban is eltért minden rendű és rangú kommunista vezetőtől, hogy ő nem így képzelte el a pártonkívüliek részvételét a vezetésben. Ő mindent komolyan vett: valóságos szerepet szánt nekik.

Ám itt sem volt megállás. Tildy vetette fel, hogy a látszat-többpárti kis kabinet helyébe vissza kell állítani a valóságos többpártrendszert. Nagy Imre nem habozott egyetérteni. Megérezte, hogy az ország elemi követelését nem lehet megtagadni. S talán már érlelődött benne a felismerés, amit néhány hét múlva Snagovban megfogalmazott: az egypárt-rendszer csőd, nem alkalmas a demokrácia megvalósítására.

Az újjáalakult pártok vezetői jelesre vizsgáztak józanságból. Felismerték – részben az utca ellenére is –, hogy a válságból csak Nagy Imre vezetheti ki az országot, s félretették a pártviszályokat. Valószínű, hogy a parlamentáris rendszer öntörvényeinek megfelelően a pártok a távolabbi jövőben nemcsak részt kívántak volna a hatalomból, hanem magát a hatalmat is. Azokban a napokban azonban a döntések meghozatalánál csak a holnap számított: a szovjet invázió Damoklész-kardja lehetetlenné tette a távlatokban való gondolkodást. Mindenesetre a november 3-án alakult kabinetben a kommunisták már kisebbségben voltak, a többi párt bármikor leszavazhatta volna őket.

Nem tudni, melyik pártnak mekkora tábora volt 1956 októberében, novemberében. Forradalmas időkben a pártok aktivitása a döntő, s nem a mögöttük lévő, megállapíthatatlan számú hívek. A felszabadulás utáni években nemcsak a Szovjetunió jelenléte, nemcsak a belügyi apparátus kézben tartása tette lehetővé a kommunisták győzelmét, hanem az is, hogy aktívabbak voltak a sokkal több szavazóval rendelkező Kisgazdapártnál.

1956-ban más volt a helyzet. Az újjászervezett pártok nagy hévvel aktivizálódtak, a csaknem milliós tagsággal rendelkező MDP atomjaira hullott szét. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem kommunistái október 29-én levelet írtak Nagy Imrének: „Minden becsületes magyar kommunista előtt szent a forradalom ügye. Éppen ezért a legnagyobb aggodalommal figyeljük a pártvezetés és a pártapparátus késlekedését és huzavonáját.” Követelték a fő felelősök (Rákosi, Gerő, Kovács István stb.) azonnali kizárását, a sztálinisták eltávolítását az apparátusból, minden, a néptől elszakadt vezető leváltását. „Ha a jelenlegi pártvezetés a fenti intézkedések meghozatalára képtelennek bizonyul, úgy az ELTE kommunistái az MDP-ből kilépnek.”⁸⁰⁶ „A párt befolyása napról napra csökken. Politikai kezdeményező ereje alig van. Az események után kullogunk. Ha ez így megy, szétesik a párt” – írta Apró Antal október 30-án. Javaslata azonban gyermekded: „Lépjen fel az elnökség nyíltan, adjon programot, beszéljünk, menjünk a munkások közé, tartsunk gyűléseket, magyarázzuk a történteket, írjunk a sajtóba, beszéljünk a rádióban.”⁸⁰⁷ Mintha erre lehetőség lett volna azokban a napokban. Különben is: „meggyőzéssel”, szavakkal mit sem lehet elérni, amikor az ország tetteket kíván.

A milliós párttagság már nem jelentett semmiféle erőt, legfeljebb a történelem mélyáramlataiban. A pillanat nem az övék volt. Egy részük bűnös volt, részese a rendszer bűneinek, egy részük hiteltelenné vált a rendszer hazugságaitól, egy részük semmirekellő, érdemtelen, aki a rendszernek köszönhette karrierjét. A zömük mélységesen csalódott, önmagából s a rendszerből kiábrándult ember, lelkiismeretfurdalástól gyötörve, önvádtól kínozva, cselekvésképtelenségre ítélve. S nem kis részük boldogan szabadult meg a kényszerből vállalt párttagság nyűgétől, remélve a tiszta lap lehetőségét. Kommunista csak az maradhatott, aki tevőlegesen azonosulni tudott a forradalommal.

Ezekről a napokról egyetlen dokumentum sem maradt fenn a pártról; csak az emlékezésekre vagyunk utalva. Október 31-én Szántó Zoltán javasolta a pártelnökségnek, hogy oszlassák fel a MDP-t, s Magyar Szocialista Munkáspárt néven alakítsanak új pártot. Ezen a néven működött a húszas években a kommunista párt – sokkal nyitottabb, népfrontos politikára törekvő – fedőpártja, melynek Szántó egyik vezetője volt; ezért nyolc és fél évi börtönre ítélték. Az elnökség ellenezte a javaslatot. Kádár János a balesetéből úgy-ahogy felgyógyult Donáth Ferencet bízta meg a párt ügyeinek vitelével.

Másnapra, mint már annyiszor, az elnökség megváltoztatta véleményét. Október 30-án, 31-én a Szabad Nép sem jelent meg. A lap lázadó munkatársainak hangadó csoportja Magyar Szabadság címen új, „független demokratikus napilapot” alapított. Gimes Miklós ellenezte bármiféle új kommunista párt alapítását.

Még az sem bizonyos, hogy az MSZMP október 31-én vagy november 1-jén alakult-e meg. A pártalapításra délután (mások szerint délelőtt) került sor a pártközpont Nádor utcai épületében (mások szerint az Akadémia utcában, ismét mások szerint a Parlamentben). Mintegy százötvenen lehettek; Nagy Imre nem volt jelen. Valamennyi emlékező szerint az ülés rögtönzött, kaotikus volt. Vitatkoztak azon, hogy a párt munkáspárt legyen-e vagy az ország valamennyi forradalmi rétegének pártja, s a marxizmus–leninizmus képezze-e ideológiájának alapját avagy a tudományos szocializmus. Mások szerint nem volt szükség semmiféle ideológiai megjelölésre. A programnyilatkozatot, melyet valószínűleg Haraszti Sándor és Horváth Márton fogalmazott, s Kádár János olvasott fel november 1-jén a rádióban, alá akarták íratni harminc ismert közéleti személyiséggel, értelmiségivel, ifjúsági vezetővel. Az aláírásokat nem sikerült megszerezni. A Köztársaság téri vérfürdő, Mező Imre sorsa, akit a jelenlévők többsége személyesen ismert és becsült, rányomta a bélyegét a megbeszélésre. Aczél György szerint a kapuban mindenkinek felírták a nevét és lakcímét. Amikor Kádár ezt megtudta, széttépte a jelenléti íveket. Többen javasolták, hogy vonuljanak illegalitásba.

Abban valamennyien egyetértettek, hogy az MSZMP nem lesz állampárt, meg kell küzdenie a létéért. Újhelyi Szilárd: „A Parlament folyosóján sétálva [Losonczy Géza] azt mondta nekem: »Nézd! Ha meglesznek a szabad választások, lehet, hogy vissza sem jöhetünk ebbe az épületbe. Nekünk kell állnunk a számlát, amelyet mások csinálnak. Hosszú távon azonban a mozgalom érdeke mégis azt kívánja, hogy vállaljuk ezt a kockázatot, és vessük alá magunkat a nép döntéseinek.«”⁸⁰⁸ Lukács György, egy olasz lapnak nyilatkozva, öt százalékra becsülte a kommunisták választási esélyeit. Egyik titkárnője szerint Losonczy Géza a november 1-jei sajtótájékoztató után, amikor bejelentette az ország semlegességét, „nagyon megrendülten ült asztalához, s azt mondta (vagy ilyen értelműt, a szavakra nem emlékszem pontosan), hogy »mi lett a munkáshatalomból? Sose tudunk számot adni róla«”.⁸⁰⁹ Losonczy is elmondta, hogy ezekben a napokban súlyosan depressziós állapotban volt (ez a munkáján nem látszódott).

Kádár János az Ideiglenes Központi Bizottság első, november 11-i ülésén – még őszintén – így számolt be az akkori álláspontjáról: „Én arra gondoltam, hogy bármilyen nehéz helyzet is áll előttünk, ehhez a politikai bázis lehetősége adva van, hiszen a mi pártunkat az elmúlt 12 évben nemcsak negatív, hanem igen pozitív vonás is jellemezte. Ha fellépünk azokkal a dolgokkal, ami 12 év vívmánya volt, és amiben a pártnak nagy szerepe volt: államosítás, földreform és más alapvető kérdés – akkor egy politikai küzdelmet több-kevesebb sikerrel megvívhatunk, és végül olyan helyzet alakulhat ki, hogy a kormányban tűrhető, sőt jelentékeny befolyásunk lesz, és a népi demokratikus rendszer alapjait, a tömegek támogatását meg tudjuk tartani.”⁸¹⁰

December 2-án már erősen karikírozva adta elő a történteket: „Az öreg Lukács meg volt teljesen táltosodva. 5 percenként jött be az írók véleményével, amely szerint, ha mi nem alakítjuk meg az új pártot, ők fogják megalakítani. Megalakítottuk a pártot, mondtam Lukács elvtársnak, na, beszéljen Déryékkel. Erre visszajön a válasszal, hogy az írók pártonkívüliek akarnak lenni.”⁸¹¹ Tény, hogy Déry Tibor, Benjámin László, Háy Gyula a pártba se akartak belépni, nemhogy a vezetésben szerepet vállalni. Az új pártlap, a Népszabadság főszerkesztője Haraszti Sándor lett, helyettese Fehér Lajos. Fehér felszólította a Szabad Nép reformereit, vegyenek részt a szerkesztőségi munkában. Erre a hangadók közül csak Fekete Sándor volt hajlandó.

Mi történt a kommunista reformértelmiséggel, a lázadó írástudókkal, akik elsőként követelték a párt gyökeres átalakítását, akik kiálltak a megbuktatott Nagy Imre mellett, akik kezdettől forradalomként értékelték a felkelést? Most, amikor céljaik valóra válhattak volna, nem mámort éreztek, hanem csömört. A lelkiismeret-furdalás felülkerekedett a győzelemérzeten. „45-ben azt hittem – írta Déry –, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittem, a szocializmust fogjuk építeni, s ehelyett vérből és hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle.”⁸¹² Az Irodalmi Újság november 2-i számában a magyar irodalom színe-java, Illyés Gyula, Déry Tibor, Németh László, Kassák Lajos, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Benjámin László, Tamási Áron, tett hitet a forradalom mellett. Ám amíg a népi írók, akik tíz éve ki voltak rekesztve a közéletből, belevetették magukat a politikába, a kommunisták kivonultak onnan. Nem tudták megbocsátani maguknak, hogy lázadásuk előtt ők is elvakított hívei voltak egy embertelen rendnek. Egyetlen utat láttak, hogy ez ne ismétlődhessék meg: nem tartozni semmiféle szervezethez, nem tűrni, hogy bármely párt vagy eszme befolyásolja őket, egyedül a saját írói lelkiismeretük. Író és politikus lelkivilága, életlátása nem azonos. Nagy Imrét akkor hagyta cserben szellemi vezérkara, amikor megvalósította céljaikat. S akkor tértek vissza táborába, amikor ismét bukott ember lett, de most már útban a bitó felé. Életük végéig kínozta őket ezért a lelkiismeret.

Az MSZMP Intéző Bizottságába Donáth Ferencet, Kádár Jánost, Kopácsi Sándort, Losonczy Gézát, Lukács Györgyöt, Nagy Imrét, Szántó Zoltánt választották. Ez a vezetés megfelelt az elképzelt párt összetételének: a három legnyitottabb moszkvai emigránst, az illegális párt három legjelesebb vezetőjét s egy 1945 utáni párttagot tömörített. Ám ez a testület sem volt működőképes. Kádár még aznap eltűnt, Kopácsi egyetlen ülésen sem vett részt, Nagy Imre is csak egyen, november 3-án este, Losonczyt lefoglalta a kormányzati munka.

November 1-jén, még Kádár vezetésével, apparátusülést tartottak a pártközpontban: rettenetes volt a fejetlenség, az apparátus legtöbb tagját hazaküldték, sokan féltek az atrocitásoktól, készültek az illegalitásra. Még nagyobb lett a káosz, amikor másnap megtudták, hogy Kádár és Münnich eltűnt. A párt tényleges vezetője Donáth lett. Nagy Imre Kádár eltűnése után neki ajánlotta fel az államminiszteri posztot. Donáth nem vállalta, Szántó Zoltán került a kabinetbe. Nagy Imre szerint a hivatalos kommünikéből tévedésből felejtették ki a nevét, s hagyták benn Kádárét. Valószínűbb, hogy nem akarták terhelni a közhangulatot Kádár eltűnésével; Szántó egyetlen kabinetülésen nem vett részt. November 3-án este az Intéző Bizottság budapesti titkárnak Schurecz Józsefet, szervezési osztályvezetőnek Köböl Józsefet, a vidéki szervezés vezetőjének Aczél Györgyöt, káderesnek Újhelyi Szilárdot jelölte.

Érzékeltetésül, hogy mi minden rejtőzik még 1956 bugyraiban, ide másoljuk Lukács György kézírásos feljegyzését: „Nem tudok az MSZMP megalapításának módjával egyetérteni. Nincs itt szó radikális szakításról a sztálinista szektarianizmussal, oly módon, hogy annak általánosan vagy helyileg ismert képviselői be se kerülhessenek az új pártba, s a párt ideiglenes vezetősége sem áll kizárólag olyanokból, akik aktíve harcoltak a sztálinista szektarionizmus ellen. Ennek a pártnak képviseletét a minisztertanácsban nem egyeztethetem össze politikai lelkiismeretemmel. Ezért népművelési miniszter tisztségemről ezennel lemondok.”⁸¹³

A feljegyzés nincs keltezve, de csak az MSZMP megalakítása után íródhatott. Lukács az intéző bizottsági tagságot elvállalta, a Minisztertanács nem ülésezett, a miniszteri tárcának semmi jelentősége nem volt. Rejtély, és nem az egyetlen.

November 3-án szűk körű apparátusértekezletet tartottak, s határozatot hoztak, hogy ha nem sikerül megfékezni a kommunisták üldözését, a párt lépjen ki a kormányból. Köböl József: „Igen nagy elkeseredettség volt egyes vezető elvtársak ismeretlen célú távozása miatt… Több elvtárssal, például Szántó Zoltánnal beszéltünk is arról, hogy mit tegyünk, és az volt a vélemény, hogy itt maradunk, az illegalitást előkészítjük, és majd meglátjuk a továbbiakat.”⁸¹⁴ Sándor József: „Szombaton [november 3-án] 4 órakor, itt, ebben az épületben [a Parlamentben] Donáth rövid politikai értékelést adott a jelenlegi helyzetről. Azt mondta – szó szerint mondom –: ma a fő veszély az ellenforradalmi veszély. Ugyanakkor 3-án 1/2 7-kor mintegy 20 perces beszélgetést folytattam Nagy Imrével, konkrét tényekkel bizonyítottam, hogy az ellenforradalom reális valóság. Nagy Imre véleménye azt volt, hogy az én értékelésem hibás, túlzott, itt ellenforradalmi veszély némileg van, reális valóságról nem lehet beszélni, hétfőre a helyzet konszolidálódni fog.”⁸¹⁵ Fock Jenő: „Szántó, Donáth, Haraszti és Horváth [Márton] elvtársakkal beszéltünk, Kiss [Károly] elvtárs is ott volt. Ott világos volt, hogy minden jelenlevő egyetért azzal, hogy ellenforradalmi helyzet van a nyakunkon.”⁸¹⁶

Utólag megállapítható, hogy Nagy Imre ítélte meg reálisan a helyzetet. A Köztársaság tér, Mező halála joggal sokkolta a pártvezetőket, de a lincselésnek nem volt folytatása. Az embervadászat is joggal félemlítette meg őket, de csak egy szűk körre terjedt ki, s a letartóztatottaknak, önként jelentkezőknek nem esett bántódásuk. A veszély valóságos volt, de nem valóság.

A pártvezetésben voltak ellentétek. Heltai György, aki afféle külügyi államtitkárként tevékenykedett a miniszterelnök mellett, úgy emlékezett, Nagy Imre összehívta az MSZMP vezetőségét: Kádárt, Münnichet, Losonczyt, Szántót, Lukácsot, Donáthot, Harasztit, Kiss Károlyt, Aprót. Lukács és Szántó szavazott a semlegesség, a Varsói Szerződésből való kilépés ellen. Heltai sajnos igen megbízhatatlan adatközlő, már a névsor is valószínűtlen, és senki más nem említette ezt az ülést. Lukács azt mondta: „Amikor Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, akkor Szántó Zoltán és én ez ellen szavaztunk.”⁸¹⁷ Feltehetően Lukács is téved. Nagy Imre szerint a kérdést az Intéző Bizottság nem tárgyalta. Lukács és Szántó jelen volt, amikor ő a határozatot 3-án ismertette a román külügyminiszter-helyettessel, s nem szóltak ellene. Donáth és Szántó egybehangzóan állítják, hogy a november 3-i IB-ülésen ők és Lukács közölték Nagy Imrével, hogy nem értenek egyet a határozattal. A pártvezetők közölték a miniszterelnökkel, hogy ha előzőleg nem beszéli meg a kormány döntéseit a pártvezetéssel, nem tudnak felelősséget vállalni a határozatokért. Újhelyi Szilárd: „Lukács nekem a Parlamentben nem beszélt szavazásról. Azt kifogásolta, hogy Nagy Imre nem vitte előzetesen az Intéző Bizottság elé, hanem közvetlenül a kormány ülésén jelentette be… Ügyrendi kifogása volt és ehhez csatlakozott Haraszti Sándor is. Romániában… többször is megismételte ezt a kifogást, hozzátéve, hogy ha Nagy Imre az Intéző Bizottság elé viszi a kérdést, neki módjában lett volna ellenvéleményét kifejteni… Általában nem bízom a memóriámban – erről később annyiszor beszéltünk Haraszti Sándorral, hogy az elmondottakban biztos vagyok.”⁸¹⁸ Mindez arra vall, hogy Nagy az Intéző Bizottság megkérdezése nélkül határozott, a pártvezetés nem tárgyalta meg a döntést. Nagy Imre ígéretet tett, hogy ezentúl minden este összehívják az Intéző Bizottságot.

1956 novemberének első napjaiban egyetlen kérdés foglalkoztatta az országot: a Varsói Szerződés felmondása. A „Ruszkik, haza!” követelése már fel-felhangzott a tüntetésen is, de elementáris erejű a szovjet csapatok beavatkozása után lett. A harcok idején az utca elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy a szovjet csapatok hagyják el Budapestet. Amikor ez teljesült, a követelés átformálódott: most már azt kívánták, hogy az egész országból távozzanak, s Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. A hírek az újabb csapatok beáramlásáról csak fokozták a követelés hevességét.

Erdei Ferenc szerint a különböző küldöttségek már október 29-től követelték a Varsói Szerződésből való kilépést. Ezt Nagy Imre is, ő is – politikai és jogi okokból – elutasította. Október 30-án éjfélkor (!), mint Andropov jelentéséből tudjuk, Horváth külügyminiszter magához kérette a nagykövetet: „Nagy Imre megbízta őt…, hogy sürgősen tisztázza: valóban átléptek-e nagy létszámú szovjet csapatok magyar területre, s ha igen, milyen célból… Azt válaszoltam Horváthnak, hogy nem tudok azonnal feleletet adni, mivel nem vagyok tájékozott az ügyben. Horváth kérte, hogy sürgősen tisztázzam a kérdést, s még ma kora reggel adjak választ.”⁸¹⁹ 31-én, feltehetőleg felbátorodva a szovjet kormánynyilatkozattól, Nagy Imre a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökéhez fordult: „A Magyar Népköztársaság kormánya haladéktalanul tárgyalásokat kíván kezdeni a szovjet alakulatok kivonásáról Magyarország egész területéről.” Willmann, lengyel nagykövet jelentette Varsónak, hogy október 31-én éjjel megbeszélést folytatott Nagy Imrével, aki közölte: fontolgatják a semlegesség kikiáltását és a Varsói Szerződésből való kilépést. „Kádár János és Nagy Imre legfőbb törekvése, hogy megállítsák a további jobbratolódást. Eddig az erőviszonyoknak megfelelően engedményeket kellett tenniük. Véleményem szerint az MDP teljesen erőtlen.”⁸²⁰ Október 31-én éjfél előtt a következő közlemény hangzott el a rádióban: „Nagy Imre ma a Parlament előtti tömegtüntetés résztvevőihez intézett beszédében, majd angol és amerikai újságírók egy csoportjának adott nyilatkozatában erélyesen és hangsúlyozottan megmondotta, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és ily módon kiharcolja a szovjet csapatok távozását Magyarországról.”⁸²¹ A közlemény valószínűleg pontatlan: Nagy később határozottan állította – s ezt mások is megerősítették –, hogy ő csak ennek lehetőségéről beszélt. Willmann jelentése is erről tanúskodik. A Rádió esti híradója szerint Nagy Imre azt mondta a Kossuth Lajos téren: „A mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a Varsói Szerződésből reánk háramló kötelezettségeink felmondásáról.”⁸²²

Kádár János: „Amikor először kimondták előtte [Nagy Imre előtt] a semlegességet, amelynek fő zászlóvivője Losonczy és Tildy volt, akkor hátrahőkölt, de két perc múlva meghozta elhatározását és ettől kezdve képviselte.”⁸²³ Nagy Imre szerint ő vetette fel a kérdést a kabinetben, miután előzetesen konzultált Tildyvel, Losonczyval, Erdeivel, Donáthtal. Erdei: „Tildy Zoltánnak mindkét kérdésben (Varsói Szerződés, semlegesség) kezdeményező szerepe nem volt.” A kabinetülésekről így számolt be: „A kormány november 1-jei, délelőtti ülésén Nagy Imre felvetette, hogy elvileg tárgyaljuk meg a semlegesség kérdését. Ekkor azonban csak elvi állásfoglalás történt… Délutánra újra ülésre hívták a kabinet tagjait. Itt már csak a semlegességről, illetőleg a Varsói Szerződés felmondásáról volt szó. Nagy Imre konkrét véleményeket kért. Minden hozzászólónak, nekem is az volt a véleményem, hogy a követelések nyomása miatt elkerülhetetlen ez a lépés. Kádár János a kérdés súlyosságára való tekintettel javasolta, hogy beszélni kell a szovjet nagykövettel.”⁸²⁴

Kádár így számolt be november 2-án az SZKP Elnökségének: „Szovjet csapatmozdulatok történtek – felizgatták a kormányt és a tömegeket… Közölték, hogy a szovjet csapatok gépkocsikon átlépték a határt… Behívattuk Andropovot. Andropov azt mondta, hogy ezek vasutasok. A magyarok a határról azt táviratozták, hogy ezek [nem] vasutasok. Ezután jött az értesítés, hogy szovjet tankok közelednek Szolnok felé… Hívattuk Andropovot. Azt válaszolta: átcsoportosítás. Akkor újra jelentették: a repülőteret szovjet tankok zárták körül. Újra hívattuk Andropovot. Azt válaszolta: a sebesült katonákat szállítják el… Ebben a légkörben született meg a semlegesség gondolata.”⁸²⁵ Andropov: „Ma, november 1-jén 19 órakor [magyar idő szerint 17 órakor] meghívást kaptam az MNK Minisztertanácsa szűk kabinetjének ülésére. Az elnöklő Nagy Imre meglehetősen ideges hangnemben tájékoztatta a résztvevőket, hogy még reggel kérdést intézett a szovjet nagykövethez azzal kapcsolatban, hogy szovjet csapatok lépték át a magyar határt, és az ország belseje felé nyomulnak. Nagy magyarázatot »követelt« e kérdésben. Tildy méltóságteljesen viselkedett. Rögtön Nagy Imre után beszélt, sokkal barátságosabb és higgadtabb hangnemben… Kádár hozzászólásában támogatta Nagyot, Haraszti [Andropov talán Losonczyval tévesztette össze] és Erdei Ferenc igen idegesen és irántunk barátságtalanul szóltak. Dobi hallgatott. A hozzászólások után én tartottam meg tájékoztatómat – az általam kapott direktívák szellemében.”⁸²⁶ A direktívákat nem ismerjük, de nyilvánvalóan a szokott kifogásokat hangoztatta: a csapatmozgások csak a nyugati határ védelmére történnek, a Magyarországról kivont csapatokat helyettesítik, a szovjet polgári alkalmazottakat és a tisztek családtagjait védelmezik, az utánpótlásról gondoskodnak stb. Nagy Imre nem fogadta el Andropov válaszát. A Losonczy által fogalmazott közlemény délután hangzott el a rádióban: „Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter… kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul, és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri!”⁸²⁷ 19 óra 50 perckor Nagy Imre szólt az országhoz: „A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét… A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét!”⁸²⁸

Másnap a miniszterelnök ismét hívatta a nagykövetet. „Roppant ideges volt – jelentette Andropov. – Azt mondta, hogy a szovjet kormány viselkedése az új magyar kormánnyal szemben precedens nélkül álló és barátságtalan, s hogy őt mint miniszterelnököt és a kommunista párt képviselőjét rendkívül nehéz helyzetbe hozza az, hogy a magyar kormány minden tiltakozása ellenére újabb és újabb szovjet csapatok érkeznek magyar területre… A magyar kormány csak nehezen tudja visszatartani hadseregét attól, hogy megtámadja a szovjet egységeket, ami Nagy szavai szerint végzetes lépés lenne.”⁸²⁹

Aznap a kormány három szóbeli jegyzéket intézett a szovjet nagykövetséghez: tiltakozott a csapatok behatolása ellen, tárgyalásokat javasolt a Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról, s követelte a szovjet csapatok kivonását előkészítő vegyes bizottság azonnali összeülését. Válasz csak az utóbbira érkezett: a tárgyalásokat nem 2-ára tűzték ki, mint a magyarok kérték, hanem 3-ára; ma már tudjuk, a szovjetek miért egyeztek bele a tárgyalások megtartásába, s miért húzták az időt: így tudták a kellő pillanatban foglyul ejteni a honvédség vezetőit.

Nagy Imre táviratot küldött az ENSZ főtitkárának is, melyben közölte, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek az országba. „Kérem Excellenciádat, szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, és utasítsa a Biztonsági Tanács a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére.”⁸³⁰

November 1-jén este fél tízkor Nagy Imre, Kádár és Losonczy elsőként a kínai nagykövetet fogadták, s közölték vele az ország semlegességének deklarálását, a Varsói Szerződésből való kilépést; a kínaiak támogatása létfontosságú volt. Nem tudták, hogy a kínaiak előző nap megváltoztatták álláspontjukat; erről csak november 3-án szereztek tudomást. Ez olyan hatással volt Nagy Imrére, hogy lemondta részvételét a 18 órára összehívott nemzetközi sajtóértekezleten; helyette Tildy Zoltán és Losonczy Géza képviselte a kormányt. A miniszterelnök a lengyel nagykövetet fogadta. Willmann jelentése Varsónak, 18 órakor: „Nagy Imre szerint Magyarországon hét szovjet hadosztály tartózkodik. Jelentős részük teljes harckészültségben van… Ezt ő hadi megszállásként értékeli.”⁸³¹ Nagy Imre még egy kétségbeesett kísérletet tett. Este a Budapesten tartózkodó román külügyminiszter-helyettest kérte: a román pártvezető, Gheorghiu-Dej, igyekezzék rávenni a szovjeteket, hogy tárgyaljanak a magyar kormánnyal. Kecskére a káposztát.

A forradalom napjaiban három létfontosságú döntés született: a felkelés jellegének átértékelése, az egypártrendszer megszüntetése, az ország semlegességének deklarálása. Mindhármat az utca kényszerítette ki. Nagy Imre az első esetben sokáig és feleslegesen habozott, a másik kettőben már gyorsabban ráhangolódott az országra, pedig a régi moszkovita számára bizonyára az utóbbi volt a legnehezebb; a Szovjetunióval való – akár részleges – szakítást egy héttel azelőtt még ő is halálos bűnként értékelte volna. Vajon mit érzett, amikor a Szovjetunió elnökének küldött jegyzék fogalmazványában az eredeti megszólítást – Elnök Elvtárs – átjavították Excellenciás Uramra?

Fogalmazhatnánk úgy is: az ország nem tett tanúbizonyságot politikai érettségről, amikor kikényszerítette a Varsói Szerződés felmondását; ezzel megírta a forradalom halálos ítéletét. Azokban a zűrzavaros napokban is tudni kellett volna, hogy a Szovjetunió a még félig-meddig hidegháborús időkben ebbe nem fog beletörődni. Sem presztízsokokból, sem hatalmának, érdekeinek védelmében. És elsősorban azért, nehogy precedens teremtődjék: Európában a nagyhatalmak által meghatározott érdekszférák megváltoztathatóak.

Igaz, az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatban szó esett a Varsói Szerződés felülvizsgálatáról, a csapatkivonásról. Erre azonban a reformpolitika egyértelmű felülkerekedése esetén is csak hosszú, békés tárgyalások nyomán, teljes egyetértésben, barátságos körülmények között kerülhetett volna sor. Az egyre erősebb szovjetellenességet, azt, hogy egy tízmilliós ország egyik napról a másikra szembefordul a többszázmilliós világbirodalommal, a Szovjetunió nem tűrhette el. Arra már volt példa a világtörténelemben, hogy egy kis ország békésen megegyezik „nagy testvérével” kapcsolatuk rendezéséről. Arra azonban még nem, hogy egy törpe fellázad az óriás ellen, s keresztül tudja erőltetni az akaratát.

Szemére lehet vetni a magyar forradalomnak, hogy nem volt kellőképp józan, de a forradalomra nem a józanság a jellemző. Végig kell járnia a maga útját, különben ugyanúgy elbukik, mint ha leverik. Attól kezdve, hogy Gerő behívta a szovjet csapatokat, nem volt visszaút. Az amúgy is erős szovjetellenességet a harcok, az áldozatok végsőkig fokozták – a szovjetek viszont joggal hivatkoztak arra, hogy őket a magyar vezetés kérte a beavatkozásra. Az újabb csapatok beáramlása tovább növelte a gyűlöletet – erre viszont azért került sor, mert a szovjetek észlelték az elszakadás veszélyének lehetőségét. Igaz, Nagy Imre már 1956 januárjában írt tanulmányában leszögezte: „A magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státuszát”,⁸³² és hitet tett az egymás ügyeibe való be nem avatkozás, a kis országok semlegessége mellett. Ezek azonban elvek voltak. Távoli cél, nem politikai program, bár bizonyos, hogy az elvek felismerése nélkül a miniszterelnök számára sokkal nehezebb lett volna a döntés.

Nagy Imrét is felháborította a szovjet csapatok beáramlása. Már 30-án azt üzente Andropovnak: „nem így állapodtunk meg ebben a kérdésben”,⁸³³ s ingerültsége egyre fokozódott, amikor tapasztalnia kellett, hogy félrevezetik, a nagykövet a szemébe hazudik. Ám nem ezek a tényezők késztették döntésre, hanem a népakarat felismerése és elismerése. „A varsói egyezmény felbontásának követelése a széles néptömegek követelése volt, amely elől nem lehetett elzárkózni”⁸³⁴ – írta snagovi jegyzeteiben.

A felkelés első napjaiban a miniszterelnököt zavarta, ingerelte az utca felforrósodott szovjetellenessége. Nemcsak azért, mert a Szovjetunió második hazája volt, mint minden kommunistának. Azért is, mert tudta, a szovjet vezetők támogatása nélkül nem kerekedhet felül a pártban, nem valósíthatja meg politikáját. Alig néhány nap alatt megértette, hogy a nép támogatása nélkül sem valósíthatja meg céljait. Amikor a pártvezetők a szemére vetették, hogy nem beszélte meg velük a semlegesség deklarálását, azt felelte: „e lépés megtétele elkerülhetetlen volt, mert különben a tömegek elsöpörték volna a kormányt”.⁸³⁵ Lemondhatott volna, ha olyan mély a szakadék az elvei és a népakarat között. Nem volt az, és tudta, hogy ezt a harcot csak ő nyerheti meg vagy bukhatja el. Fegyverrel szembeszegülni a nép követelésével, hogy megmentse a forradalmat – ezt elvei nem engedték, s nem csak emberiességből. Tudta, ha erőszakkal kényszeríti rá akaratát az országra, a nép ugyanúgy elfordul tőle, mint ha nem teljesíti követelését.

Ebben a helyzetben nem volt más útja, mint figyelmen kívül hagyni, hogy döntése nyomán a szovjetek leverik a forradalmat. Arról nem lehetett kétsége, hogy az országban lévő csapatok erre bőségesen elegendőek. Arról sem, hogy a szovjet vezetők képesek ilyen döntést hozni. Csak a reménysugár maradt, hogy hátha, hogy mégse.

Ezekben a napokban egész külpolitikája arra irányult, hogy rávegye a szovjeteket: tárgyaljanak kormányával. Bizakodott az október 30-i kormánynyilatkozatban. Bizakodott a kínaiak, jugoszlávok, lengyelek rokonszenvében. Ez semmisült meg a kínaiak pálfordulásakor. Bizakodott, hogy kap egy kis haladékot, hogy november 5-én megindul a munka, a helyzet konszolidálódik, s ez jobb belátásra bírja a szovjeteket. Bizakodott, hogy a nagyméretű csapatmozdulatok célja a szovjet tömb nyugati határának védelme. Bizakodott, hogy a november 3-i tárgyalások a csapatkivonásokról látszólag megfelelően zajlottak. Halovány reménysugarak, de több nem adatott neki.

Az ENSZ-ben, a nyugati hatalmakban Nagy Imre nemigen bízott. Bizonyos lehetett, hogy Magyarország miatt nem robbantják ki a harmadik világháborút. Ezt nem is kívánta, hisz az ország pusztulásán kívül azt is jelentette volna, hogy az „imperialisták” oldalán száll hadba a Szovjetunió ellen. Erre Nagy Imre valószínűleg képtelen lett volna. A Nyugattól nem várt mást, mint pressziót a Szovjetunióra, hogy hajlandó legyen tárgyalni. A teljes közönyre nem számított.

Nagy Imre tudta, hogy egy világhatalomnak a presztízsveszteség is hatalmi veszteség, s igyekezett azt minél elfogadhatóbbá tenni. November 1-jén közölte Andropovval: „Amennyiben a szovjet kormány azonnali hatállyal leállítja csapatainak előrenyomulását és visszavonja azokat saját határaihoz…, úgy a magyar kormány azonnal visszavonja az ENSZ-hez intézett kérését.”⁸³⁶ November 2-án: „Annak ellenére, hogy a szovjet csapatok »sajnálatos módon« átlépték a magyar határt, az MNK kormánya újra és újra kinyilvánítja, hogy a továbbiakban is hosszú távú baráti kapcsolatokat kíván fenntartani a Szovjetunióval.”⁸³⁷ Ám az alapelvből nem engedett: ha visszavonják a csapatokat, „Magyarország akkor is semleges marad”.⁸³⁸

Noha a kabinet úgy határozott, hogy az ENSZ-től a magyar kérdés azonnali tárgyalását kéri, Nagy Imre táviratában arra szólította fel az Egyesült Nemzeteket, hogy következő – november 12-i – ülésükön tárgyalja meg a magyar helyzetet. A távirat fogalmazványában szerepelt, hogy a „Magyar Népköztársaságot fegyveres agresszió érte”⁸³⁹ – ezt Nagy Imre elhagyta. Nem tudni, a helyzetismeret hiánya okozta ezt vagy a miniszterelnök akarta elodázni a döntést. Nem akarta törésre vinni a dolgot; időt akart nyerni. Időt, hogy bebizonyíthassa az igazát.

Máig kideríthetetlen forrásból elterjedt a légből kapott hír, hogy egy ENSZ-delegáció, útban Magyarországra, Prágába érkezett. A Honvédelmi Bizottmány utasította a légierők parancsnokát, hozza a küldöttséget Budapestre. Nem küldtek gépet érte. A november 3-i sajtótájékoztatón a Manchester Guardian kérdésére Losonczy azt felelte: „Délelőtt úgy tudtam, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének egy küldöttsége Prágából Budapestre érkezett. Azóta hosszabb ideig nem kaptam értesítést arról, hogy megérkeztek-e. Ezekben a percekben hallottam, hogy valóban megérkeztek, de nem találkoztam velük.” A kormány nem tulajdonított különösebb jelentőséget az állítólagos delegációnak; nekik a Szovjetunióval kellett megegyezniük, nem az ENSZ-szel.

Nagy Imre teljesen járatlan volt a diplomáciában, s ebben munkatársai sem tudtak a segítségére lenni. Nem tudta, hogy az ENSZ főtitkárának nincs joga felszólítani a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, még kevésbé garantálására, s a Biztonsági Tanács nem utasíthat kormányokat tárgyalások megkezdésére. Ezek a formai hibák hozzásegítették az Egyesült Államokat, hogy tovább húzza a magyar kérdés napirendre tűzését. A november 3-i sajtótájékoztatón arra a kérdésre, elképzelhető-e, hogy a szovjet csapatok megtámadják Magyarországot, Tildy azt felelte: „A magyar csapatok parancsot kaptak, hogy tartózkodjanak minden ellenséges cselekedettől. Magam, emberileg, azt hiszem, hogy ilyen tragikus összeütközés nem történhetik meg. Tragikus lenne ez a magyar nép szempontjából, a Szovjetunió szempontjából, de az egész világ szempontjából. Ezért azt hiszem, nem fog bekövetkezni.”

A Nagy Imre-kormány november 3-án délután, a nemzetközi sajtóértekezleten szólt utoljára ország-világhoz; ezután csak a november 4-i, hajnali jajkiáltás következett. A kormány krédóját Losonczy Géza fogalmazta meg zárszavában: „Az országban, véleményünk szerint jelenleg meglehetősen elevenek az ellenforradalmi erők. A kormány teljes egységben kijelenti, hogy az elmúlt évtized pozitív vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak és üzemek államosításából, a szociális vívmányokból. Ugyanígy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk teljes egészükben fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem diktatúra, hanem demokrácia alapján.”⁸⁴⁰

Kopácsi Sándor: „A minisztertanács ülésén Kádár hevesen szembeszállt Andropovval. Kijelentette, hogy ha a szovjet csapatok visszajönnek Budapestre, ő »lemegy az utcára és puszta ököllel száll szembe a tankokkal«.”⁸⁴¹

Heltai György: „Kádár János… azt mondta [Andropovnak], hogy ha ellenforradalom lesz, ezt az ellenforradalmat nem a semlegességi nyilatkozat okozza, hanem a szovjet csapatok jelenléte; sőt újabb csapatok érkezése. Személyes hangra váltva azt mondta, hogy én, mint öreg kommunista, mást nem tehetek, mint kimenni az utcára és pisztolyommal harcolni a szovjet csapatok ellen.”⁸⁴²

A történetet számos, ötvenhatról írt mű átvette. Ám ismerjük más változatát is.

Kiss Károly: „Két nappal a fordulat előtt Losonczy kijelentette, hogy ha bekövetkezne, hogy a Szovjetunió visszajön, nem marad más hátra, mint »nyakamba akasztani a fegyvert és lőni az utolsó fegyverig« [sic!].”⁸⁴³

Marosán György szerint Földvári Rudolf, a Borsod megyei első titkár, a jelenlétében mondta az országgyűlés elnökének: „Én megmondtam Imre bácsinak, hogy a szovjet tankokat, ha visszajönnek, saját testünkkel tartóztatjuk fel”⁸⁴⁴ – Marosán erre legorombította. Földvári: „Marosán Györggyel… sosem találkoztam személyesen.”⁸⁴⁵

Szilágyi József perében az egyik tanú azt vallotta: Szilágyi kijelentette, ha visszajönnek a szovjet csapatok, az utolsó töltényig harcol ellenük. Szilágyi ezt megerősítette.

A jelenet teljesen ellentmond Kádár alkatának. Megjegyzendő az is, hogy egyik emlékező sem vett részt a megbeszélésen. A jelenlévő Losonczy Géza szerint „Kádár János hivatkozott az október 31-i határozatra és azt mondotta, hogy a jelenlegi helyzet ellentétes ennek a határozatnak a szellemével. Őneki semmi kifogása sem volna az ellen, sőt, helyeselné, ha szovjet csapatok állnának a nyugati határ szélén, azonban a most kialakuló helyzettel nem ért egyet.”⁸⁴⁶ S ami a perdöntő: Andropov jelentésében nem szerepel a történet; ha elhangzott volna a inkriminált mondat, lehetetlen, hogy nem jelenti Moszkvának.

Kádár november 1-jén, este 9 óra után jelentette be a rádióban az MSZMP megalakulását: „Magyar munkások, parasztok, értelmiségiek! Sorsdöntő órában szólunk hozzátok, kiket a nép és haza iránti hűség, a szocializmus eszméinek becsületes szolgálata vezetett ahhoz a párthoz, amelyet a sztálinizmus magyar képviselői, Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztett… Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus… Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsületesen helytálltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől. Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaink megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem ezért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel… Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait, a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget, vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komoly és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen beavatkozás Korea tragikus sorsára juttathatja hazánkat… E súlyos órákban azok a kommunisták, akik eddig is harcra hívtak a Rákosi-önkényuralom ellen, számtalan igaz hazafi és szocialista óhajának megfelelően elhatározták, hogy új pártot alapítanak. Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel! Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján építi ki testvéri viszonyát a világ minden haladó szocialista mozgalmával és pártjával… Tisztán áll előttünk, hogy soha nem volt nagyobb szükség a demokratikus erők összefogására, mint most. Azzal fordulunk az újonnan alakuló demokratikus pártokhoz, elsősorban a másik munkáspárthoz, a Szociáldemokrata Párthoz, hogy minden erővel, a kormányzat megszilárdításával küzdjük le a fenyegető ellenforradalom és a külső beavatkozás veszélyét. Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk! Fogjunk össze a magyar függetlenség, a magyar szabadság diadaláért!”⁸⁴⁷

Kádár János akkor 44 éves volt. Törvénytelen gyerekként született, az apja paraszt volt, az anyja cselédlány. Irodagép-műszerésznek tanult, de csak segédmunkásként, kifutóként kapott munkát. Aztán már úgy sem. Letartóztatták, három és fél évet töltött börtönben. 31 éves korában az illegális Kommunista Párt titkára, a felszabadulás után a Politikai Bizottság tagja. Tevőleges szerepe volt a Rajk-perben; elhitte a képtelen vádakat. Nem sokáig, s ezt meg is mondta Rákosinak. Leváltották a belügyminiszterségből, 1951-ben letartóztatták, életfogytiglanra ítélték, ismét három és fél évet töltött börtönben. 1956 nyarán újra a Politikai Bizottság tagja, a párt második embere. Alkatánál fogva is csendes, visszahúzódó ember volt, amit életpályája felfokozott.

Az októberi napokban jelentősebb nézeteltérés nem volt Nagy Imre és Kádár között; Kádár elismerte a miniszterelnök vezető szerepét. „Én az összes döntéseknél ott voltam – mondta még november 24-én is – és megszavaztam azokat, ezekért vállalom a felelősséget.”⁸⁴⁸ Jó érzékkel megértette, s igyekezett a szovjetekkel is megértetni, hogy „ez az ellentmondás megöl bennünket, minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag…, ahány szovjet egység aktivizálódik a harcban, olyan mértékben erősödik és mélyül a nacionalista pozíció a tömegekben”.⁸⁴⁹ A rákosisták kiszorításával, a felkelés átértékelésével, a többpártrendszerrel, az MDP feloszlatásával, a semlegességgel egyetértett. A hangsúlyt feltehetőleg máshová tette, mint Nagy Imre. A miniszterelnök a népakarathoz igyekezett igazítani elveit és politikáját, Kádár legfőbb félelme az volt, hogy a magyar hadsereg fegyvert fog a szovjetek ellen. „Megmondtam [a szovjet vezetőknek], hogy napokon belül az egész felkelés átalakul nemzeti háborúvá a Szovjetunió ellen… Nemzeti háború jelleg alatt azt értem, hogy az egész néphadsereg parancsot fog kapni a szovjet hadsereg elleni harcra.”⁸⁵⁰ Ezt újra meg újra hangsúlyozta: „Olyan pszichózis alakult ki, hogy valóban egy nemzeti háború tör ki a Szovjetunió ellen.”⁸⁵¹ Ezt igyekezett mindenáron elkerülni, talán ezért is szavazta meg a kompromisszumokat. A „nemzeti kommunista” Kádárban a nemzetközi kommunista mozgalomhoz való hűség erősebb volt, mint a „moszkovita” Nagy Imrében. Talán éppen azért, mert nem élte át, amit Nagy Imre a moszkvai emigrációban átélt.

Amikor Kádár hangszalagra vett beszéde elhangzott a rádióban, az Intéző Bizottság a kínai nagykövettel tárgyalt. Ezen Kádár is részt vett, majd távozott a Belügyminisztériumba. A vezetők általában a Parlamentben aludtak, Kádár olykor a közeli BM-ben. Október 15-től csak egyszer volt odahaza; attól kezdve, hogy megérkeztek Jugoszláviából, a pártközpontban, majd a Parlamentben tartózkodott. Október 24-én felhívta a feleségét, ne maradjon egyedül a lakásban. Az asszony ismerőseikhez költözött. 30-án Kádár arra kérte, látogassa meg a kórházban Mező Imrét.

Ami november 1. estétől történt, arról nincs dokumentum, az emlékezésekre vagyunk utalva. A valószínűsíthető lényeg: Andropov felhívta Münnichet, s kérte, vigye Kádárt a követségre. Ebben nem volt semmi különös, a pártvezetők többször tárgyaltak éjjel a nagykövettel. Gépkocsin a Bajza utcába mentek, de a követség kapuja zárva volt. Rövidesen megjelent egy másik gépkocsi, Münnich beszélt a benne ülő két szovjettel, majd elküldte a gépkocsivezetőt, azzal, hogy a szovjetek visszahozzák őket. Ettől kezdve nyomuk veszett. Kádárékat Tökölre vitték, onnan katonai repülőgépen Moszkvába, majd 4-én hajnalban Szolnokra.

A magyar vezetők másnap észlelték, hogy Kádár eltűnt. Kocsit küldtek a feleségéért, aki zokogott: meg volt győződve, hogy a férjét elrabolták. Nagy Imre: „Az volt a véleményünk, hogy Kádárt és Münnichet, de Kádárt elsősorban, az oroszok tőrbe csalták és elhurcolták. (Lehetséges, hogy ebben Münnich segédkezett nekik!)”⁸⁵² Willmann nagykövet jelentése a november 3-án, Nagy Imrével folytatott tárgyalásáról: „Kádár és Münnich eltűnésének körülményeit vizsgálják. Nagy Imre inkább úgy véli, elrabolták őket, Szántó azon a véleményen van, hogy elmenekültek.”⁸⁵³ A vizsgálatot Kádárék eltűnéséről Szilágyi József vezette. Rendőrségi anyagában van egy feljegyzés Snagovból (nyilvánvalóan egy beépített ügynöktől): „Ő tudja, hogy Kádár és Münnich elvtársak, amikor otthagyták a Nagy-kormányt, el voltak rabolva a szovjet elvtársak által.”⁸⁵⁴ Andropov jelentése a Kremlnek: „A beszélgetés végén Nagy Imre ingerült hangon arra kért, adjak magyarázatot Kádár és Münnich eltűnésére. Elmondta, hogy Münnich a Parlamentből való távozása előtt közölte, hogy a nagykövetségre megy. Gépkocsiját a nagykövetség közelében látták, ahol Münnich egy páncélautóba szállt át. Nagy megjegyezte, hogy a nagykövetség »nem jó dolgokkal foglalkozik«, s ez »rossz benyomást« kelthet, majd hozzátette, arra kér, derítsem ki, hol tartózkodik jelenleg Kádár és Münnich. Határozottan visszautasítottam Nagy Imre gyanakvását azzal kapcsolatban, hogy a nagykövetségnek része lenne Kádár és Münnich eltűnésében.”⁸⁵⁵

A vele készített, erősen kozmetikázott interjúkötetben Kádár azt állította, hogy a Köztársaság téri események után „mi Münnich elvtárssal úgy határoztunk, hogy kilépünk a kormányból, s olyan megoldást keresünk, amely véget vet a szemünk láttára kibontakozó tragikus folyamatnak és közelgő katasztrófának”.⁸⁵⁶ Ez az évtizedekig érvényben volt hivatalos verzió, nem a valóság. Maga a vérfürdő sem okozhatott olyan sokkot Kádárban, mint később állították: aznap délután három órát tárgyalt a Tűzoltó utcai felkelőkkel. Igaz, Mező Imre akkor még élt, s Kádárnak talán az eseményekről sem volt pontos képe. Mindenesetre október 30-a után is aktív volt, támogatta a kormány politikáját, semmi jele, hogy „kilépett” vagy kilépni készült. A Parlamentből kiskabátban távozott, így hagyta el a Belügyminisztériumot is; azon a hideg estén valószínűtlen, hogy nem vesz nagykabátot, ha Moszkvába készül.

Münnich Ferenc akkor 70 éves volt. 1917-ben lépett be az orosz kommunista pártba, harcolt a polgárháborúban, a Tanácsköztársaság egyik katonai vezetője volt, részt vett a németországi kommunista fegyveres akciókban, a spanyol polgárháborúban, a második világháborúban, a felszabadulás után Budapest rendőrfőkapitánya volt, majd Rákosi diplomatává fokozta le, két évig moszkvai nagykövet is volt; bizonyos szoros kapcsolata a szovjet vezetéssel. A történtekről 1964-ben igen szűkszavúan, de eléggé furcsán nyilatkozott: „Engem hívtak a szovjet követségről és kérték, hogy szóljak Kádár elvtársnak. Elindítottak [!] Tökölre, onnan Moszkvába, majd vissza.”⁸⁵⁷

Kádár eltűnése háromféleképp történhetett: már Tökölön közölték vele, hogy őt szemelték ki az új kormány élére, és Kádár ezzel egyetértett; tárgyalni hívták a Kremlbe; minden teketória nélkül Moszkvába zsuppolták. Az első valószínűtlen: a szovjet hivatalos etikett szerint ilyen kérdésekről csak legfelső szinten tárgyaltak, nem egy nagykövet közvetítésével. A második elképzelhető, de semmi sem támasztja alá; különben is furcsa, hogy ezt miért nem a nagykövetségen közölték vele. A harmadik változat mellett több minden szól.

Már az is feltűnő, hogy a követség kapuja zárva volt, noha ők hívták oda Kádárt. Interjúkötetében van két értelmezhetetlennek tűnő mondat: „[Tökölön] egészen alacsony rangú emberekkel találtuk magunkat szembe. Gyanakodva fogadtak, s valamilyen félreértés miatt szóba se akartak állni velünk.”⁸⁵⁸ Olyan félreértés nem létezhetett, hogy a magyar párt vezetőjét és a belügyminisztert – akiket a szovjet nagykövetség juttatott Tökölre – gyanakodva fogadják, és szóba se álljanak velük. Ez csak akkor fordulhatott elő, ha így tervezték.

Kádár 1989 áprilisában szólalt meg utoljára nyilvánosan, a Központi Bizottság ülésén, már bomlott tudattal. A teljesen zavaros beszéd egyik központi témája ez a moszkvai út, s a zavarodott tudatalattiból sok minden előtört. „Azt sem tudom, hogy miért engedtek először oda, mi úgy hívjuk, Kárpátalja, ők úgy hívják, Kárpát-Ukrajna.” „Nekem nem csak a felelősségem, az életem is attól függött, és sok ember élete.” „Nem az én sorsomról van csak szó, hanem az atyaisten tudja, hogy hány ember sorsáról.” „Hegedüs… is tudta, hogy a szovjet kormány, akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodott a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. Énnekem is valahol, az isten tudja, hol, alá kellett írnom.” „Nekem legfontosabb célom az volt akkor, hogy biztonságban eljussak Szolnokra. Bármilyen úton-módon. Akárkik vesznek körül, eljussak.” És a legfontosabb mondat: „Amikor én [Szolnokon] szabadlábra kerültem.”⁸⁵⁹

Rímel erre egy másik történet. A magyar kormány október 31-én delegációt küldött az ENSZ-be, Horváth Imre külügyminiszter és Sík Endre, a miniszter első helyettese vezetésével. A küldöttség Párizsba érkezett, ahol a követségen közölték, hogy hazarendelték őket. Magyarországgal megszakadt a repülőösszeköttetés, ezért Pozsonyba repültek, hogy onnan gépkocsin menjenek Budapestre. Azonnal megkereste őket a Szlovák Kommunista Párt első titkára, s közölte, hogy szó sem lehet a hazatérésről, Magyarországon tombol az ellenforradalom. Utazzanak Prágába, további tárgyalásokra. „Reggel, amikor lejöttem a szobámból – írta Sík Endre –, Horváth elvtársat hiába kerestem, nem találtam sehol.” A nap folyamán közölték vele, hogy a külügyminiszter rosszul lett, szanatóriumba szállították. „Estefelé a szálló portása átadott egy nevemre címzett papírszeletet, rajta ez állt: »Elhívtak valahová, de hamarosan visszajövök. Várjatok meg a reggelivel. Horváth Imre.« Megint csak furcsállottam, hogy ezt az üzenetet csak este adták át, de ettől sem lettem okosabb.”⁸⁶⁰ Nagy Imre: „A nemzeti kormány közbelépésére a csehszlovák külügyminisztérium azt a választ adta, hogy Horváth Imre miatt ne aggódjanak, egészséges, jó helyen van; hogy hol tartózkodik, arról Novotny, a csehszlovák pártfőtitkár tud felvilágosítást adni.”⁸⁶¹ A delegációt november 4-ig visszatartották Prágában – Horváth Imre november 3-án Moszkvában bukkant fel, ahol Kádárral együtt részt vett a szovjet vezetőkkel való tárgyaláson.

A történet szinte azonos Kádár eltűnésével. Az „elrablás” – ha ez történt – esetleg nem volt olyan durva, mint a csehszlovák pártvezetők esetében, akiket 1968-ban szabályosan letartóztattak, úgy vitték őket a Kremlbe tárgyalni. Bár ki tudja. Arra mindenesetre alkalmas volt, hogy a végsőkig fokozza a megfélemlítést. Az, hogy Kádár már másnap részletes elemzést adott az Elnökségben a magyarországi helyzetről, nem mond ellent az esetleges elrablásnak; Dubčekéket is rabként szállították Moszkvába, s pártvezetőként tárgyaltak velük a Kremlben.

Tökölön azokban a napokban a szovjetek már összegyűjtöttek néhány magyar politikust. Voltak, akik Budapestről szöktek oda, voltak, akiket Moszkvából hoztak haza. Marosán György szerint ő november 2-án, Kádárék eltűnése után kérte Nógrádi Sándort, hogy teremtsen összeköttetést a szovjetekkel. Nógrádi is régi moszkovita volt, pályafutása hasonló Münnichéhez, ő is katonaként tevékenykedett, 1955-ben a honvédelmi miniszter első helyettese volt. Nógrádi még aznap visszajött a válasszal: Marosán értesítse Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, Rónai Sándort, az Országgyűlés elnökét, Apró Antalt, Kiss Károlyt, és készüljenek. Egyikük sem akart menni, végül Kiss és Apró kötélnek állt. A politikusokat katonai teherautón vitték a követségre, onnan harckocsi-konvoj kísérte a gépkocsit Tökölre.

A nagy fogás Kádár volt. „Ma, azaz november 2-án – írta Mićunović – [Hruscsovék] telefonon beszéltek Bulganyinnal, aki azt az örömteli hírt tudatta velük, hogy Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről, és most repülőgépen útban vannak Moszkva felé. Hruscsov ennek óriási jelentőséget tulajdonít.”⁸⁶² A nagykövet a Brioni szigetén tartott megbeszélésről úgy számolt be, mint ha a jugoszlávok vitték volna a prímet. Meg is fogalmazta: „Hruscsov és Malenkov szerényen, sőt, szelíden viselkedtek, mindig készséggel elfogadták a jugoszláv észrevételeket.”⁸⁶³ Ez nehezen hihető. Miként az is, hogy a nagykövet érvelésére került Kádár a kormány élére. „Hruscsov azt válaszolta, hogy ők Münnich Ferencet, a volt moszkvai nagykövetet bíznák meg a kormányalakítással… Aztán itt van Kádár is. Hruscsov a véleményünket kérdezi… A jugoszlávok azt tanácsolják, hogy az új forradalmi kormányt ne Münnich, hanem Kádár János alakítsa meg… A vacsoraasztalnál Hruscsov megint felvetette a kérdést, hogy ki alakítson kormányt. Látszik, hogy Kádárt nehezen veszi be a gyomruk, s hogy nem ő az igazi jelöltjük… Münnich régi kommunista, akit Hruscsov több mint húsz éve ismer. Valamikor a harmincas években a szovjet hadsereg tisztjeként együtt vettek részt egy két hónapos oroszországi gyakorlaton. Ugyanabban a sátorban laktak. Úgy fest, az oroszok már összeállították a kormányt, miniszterelnökké pedig Münnichet tették meg. Ekkor én kértem szót. Elmondtam, hogy jól ismerem Münnichet, gyakran találkoztam vele Moszkvában, és én is csak a legjobbakat mondhatom róla. Ha azonban közte és Kádár között kell választanunk, egy lényeges politikai különbséget figyelembe kell vennünk. Rákosi alatt Münnich nagykövet volt Moszkvában, Kádár meg rab Budapesten. Minden magyar ember szemében ez döntő érv lesz Kádár mellett. Hruscsov elismeri az érvelésem igazát és nem vitatkozik tovább.”⁸⁶⁴

Hruscsov emlékirataiban nem említette, hogy a választásnál szóba került Münnich. Valószínűtlen, hogy komolyan foglalkoztak ezzel a gondolattal. A szovjet pártvezető később így számolt be Gomulkának és a lengyel vezetőknek a történtekről: „[Moszkvában] tárgyalás folyt arról, ki legyen a miniszterelnök. Úgy döntöttek, hogy Kádár. Amikor megkérdeztük a magyarokat, ők mindannyian azt mondták, hogy Kádár, jóllehet kezdetben azt gondoltuk: Münnich vagy Kádár. És így alakítottuk meg mi Moszkvában a magyar kormányt.”⁸⁶⁵ Az elnökségi ülésekről készült feljegyzések ellentmondanak ennek: október 31-én Rákosi, Gerő, Hegedüs egyaránt Münnichet javasolta első embernek. Hruscsov még habozott: „Ideiglenes Forradalmi Kormányt kell alakítani (Kádár vezetésével). [Mégis] az a legjobb, ha helyettes lesz. Münnich legyen a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter.”⁸⁶⁶ Ez merőben improvizációnak tűnik: ilyen hatalomkoncentráció sosem volt, egyetlen szocialista országban sem. A november 2-i ülésen Kádár számolt be a magyarországi helyzetről. A 3-i ülést Mikojan ezzel a mondattal kezdte: „A kormány élére – Kádárt.”⁸⁶⁷

Münnich mellett szólt, hogy moszkovita volt, hogy Hruscsov személyesen ismerte, ám ellene, hogy mulatós, nagyevő, nagyivó, a nőket kedvelő ember volt, alkatánál fogva anti-aparatcsik, s erre a szovjetek kényesek voltak. „Münnichről csak picikét volt szó – mondta Nyikolaj Dzjuba, a tárgyalások egyik tolmácsa –, de nem nagyon jó vélemény volt róla, mert amikor nagykövet volt, tudták, hogy szereti az életet túlságosan.”⁸⁶⁸ Kádár már Rákosi leváltásakor szóba került; Mikojannak is, Szuszlovnak is jó véleménye volt róla. Ő volt a párt első embere, Nagy Imre mellett az egyetlen országszerte ismert kommunista politikus. Münnichet eredetileg az MSZMP héttagú Ideiglenes Intéző Bizottságába sem jelölték, ami ugyancsak arra vall: a szovjetek nem foglalkoztak komolyan a gondolattal, hogy őt állítsák az ország élére. 1957 őszén Bajkov követségi tanácsos jelentette a Kremlnek: „Figyelembe kell venni azt is, hogy Münnich elvtárs »halálosan sértett« ember. Azt mondják, ő kezdeményezte, hogy Kádár, Apró, Marosán és mások kiváljanak a Nagy-kormányból, és 1956 novemberében új kormány alakuljon. Most viszont Münnich elvtárs afféle »másodhegedűs« szerepet játszik.”⁸⁶⁹

Kádár november 2-i beszámolója az Elnökségben meghökkentően őszinte; egyértelműen bizonyítja, hogy őt is „megfertőzte” a forradalom. „Az értelmiség van az élen, az ellenzékiek: Nagy hívei, a fegyveres csoportok élén: párttagok… A csapatok kivonásáért, a népi demokratikus rendszerért harcoltak… Sok követelés a demokratizálásra vonatkozóan, a szociális követelések. Ezt eleinte nem láttuk, ellenforradalomnak minősítettük, és ezzel magunk ellen fordítottuk [az embereket], – ők nem érezték magukat ellenforradalmároknak.” „Az MDP szétesett.” „A koalíciós pártok nem akarnak ellenforradalmat… A reális veszély: az ellenforradalom netán elsöpri ezeket a koalíciós pártokat.” Az MSZMP megalakítására azért volt szükség, mert „az MDP kompromittálódott a széles tömegek előtt.” A semlegességet, a Varsói Szerződésből való kilépést a nép követelte; ő is megszavazta.

A feljegyzésből úgy tűnik, Kádárral még nem közölték, hogy őt szemelték ki az új kormány vezetőjének. Nem közölték azt sem, hogy a második intervenciót eldöntötték. Talán nem is döntötték el; hivatalosan csak Kádár meghallgatása után fogadták el a tervezetet. A legvalószínűbb, hogy Hruscsovra vártak.

Kádár két alternatívát vázolt: „Ha rövid időn (két-három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat – az a fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról –, pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen. De nem vagyok teljesen biztos a sikerben… Véleményem szerint van más út is. Katonai erővel megtartani Magyarországot. De akkor fegyveres összetűzések lesznek. A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő. A szocialista országoknak kárt fog okozni. Van-e biztosíték arra, hogy ebben az esetben más országokban nem alakul ki ilyen helyzet?”

Kádár mindkét alternatívának látta a színét és fonákját. Más kérdés, hogy reálisan-e. Münnich kételkedőbb volt: „Nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel.” Az ülésen ugyancsak részt vevő Bata István viszont egyértelműen leszögezte: „Katonai diktatúrával kell rendet teremteni.”⁸⁷⁰ Nem tudni, hogy az Elnökség miért a legostobább Moszkvában tartózkodó magyar politikust hívta meg a tárgyalásra.

Hruscsov szerint Jugoszláviából való hazatérése után, november 3-án (gondoljunk bele: akkor már ötödik napja alig aludt) beszélte rá Kádárt a szovjet feltételek elfogadására. Az ülés rendkívül töredékes hivatalos feljegyzésein kívül a jelenlévő Horváth Imre és Nyikolaj Dzjuba jegyzetei is adnak támpontokat. Sokszor így is nehéz kiigazodni. A feljegyzés szerint Kádár például azt mondta: „Kommunistákat gyilkolnak. Az ellenforradalmárok gyilkolnak. Nagy miniszterelnök pedig fedezi [őket]. A kormánynak nincs ereje, hogy leverje őket.”⁸⁷¹ Horváth Imre szerint viszont: „Úgy néz ki, hogy N[agy] I[mre]-kormány fedezi a kommunisták mészárlását, de ez csak a látszat. A kormány tehetetlen.”⁸⁷² Münnich Ferenc csak annyit említett az ülésről, hogy eredetileg Kádárt, őt és Horváth Imrét vették számításba miniszterként.

A lényeg egyértelmű volt. Kádár: „Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések – forradalmi kormányt kell alakítani.”

Beszédét Rákosiék hosszan tartó bírálatával kezdte. Szemére vetette a szovjet vezetőknek, hogy csak bennük bíztak. (Hruscsov elismerte, hogy hibáztak.) Leszögezte: „Az egész nép megmozdult. A nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert. Nagyon fontos a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. Erősítjük a katonai kapcsolatot – gyengülünk politikailag.” Beszélt a nemzeti érzelmek megsértéséről, Erdélyről, a Felvidékről, a szovjet mintájú honvédegyenruháról, a Kossuth-címerről, a szovjet tanácsadókról, a szovjet mintára rendezett koncepciós perekről. „Ez a kormány ne legyen bábkormány, és tevékenységéhez szükség van a munkások támogatására.”⁸⁷³

Vita csak személyi kérdésekről volt, az viszont annál lényegesebb. Kádár Münnichet, Apró Antalt, Rónai Sándort, Kiss Károlyt, Marosán Györgyöt, Dögei Imrét javasolta a kormányba, a szovjetek a Rákosi-gárda másod-harmadvonalának prominenseit: Hidas Istvánt, Berei Andort, Andics Erzsébetet, Kovács Istvánt, Egri Gyulát, Vég Bélát. Kádár maradt felül, a szovjetek engedtek, noha ők is tudták, hogy abban a szisztémában szinte minden a vezetők személyén múlott. Ennek ellenére hazavitték Piros Lászlót, Bata Istvánt, Kovács Istvánt, Berei Andort, Andics Erzsébetet. Kádárnak kellett eltávolítania a Rákosi-boncokat az országból, még a pártból is kizárta őket.

Kádár döntését, hogy vállalja a ráosztott szerepet, bizonyára befolyásolta a félelem, ami átsütött utolsó beszédének zavarodott mondatain. Erre minden oka megvolt, a három és fél éves ÁVH-s rabság után. A börtönben, önkívületi rohamában, egyszer összetörte zárkája berendezését. S ha valóban elrabolták, tudnia kellett, hogy bármit tehetnek vele. Milyen sors várt arra az emberre, aki, úgymond, önként távozik Moszkvába, majd nem vállalja a neki felkínált szerepet? A legjobb esetben az, hogy hosszú időre eltűnik a Szovjetunió bugyraiban. De megjelenhetett volna a Nagy Imre-perben is, másodrendű vádlottként. Vagy mindörökre nyoma vész, akkor még ilyen idők jártak.

Közéleti embernek, a köz érdekében, olykor a halált is vállalnia kell. A hősi vállalásnak ellene szólt, hogy nem volt értelme: az intervencióra akkor is sor kerül. Más kérdés, hogy olykor a pillanatnyilag értelmetlen cselekedetnek is van értelme, s az ethosznak nem a pillanatnyi hasznosság az értékmérője. Úgy gondolom, Kádár november 2-i habozásából azért született másnapra döntés, mert Hruscsov közölte vele, hogy a megszállás elkerülhetetlen. Közölte a jugoszlávok ígéretét is, hogy ráveszik Nagy Imrét a lemondásra; bízhatott abban, hogy együtt oldják meg a válságot. S a legnyomósabb érve az volt: vagy ő vállalja, vagy Rákosi gárdája kerül vissza az ország élére.

Az „én vagyok a kisebbik rossz” önigazoló kibúvójának számtalan példáját ismerjük ezekből az időkből. Kádárnak annyiban igaza volt, hogy a szovjetek legalább két vasat tartottak a tűzben. Nyikolaj Dzjuba szerint, amíg folytak a tárgyalások Kádárral, a Központi Bizottság épületében, egymásról sem tudva, Rákosi, Gerő és Hegedüs dolgozott a magyar válság megoldásának programján. Dzjuba ugyan eléggé megbízhatatlan emlékező, magyar tudása is hiányos (belegondolni is rossz, hogy ilyen tolmácsolással döntötték el az ország sorsát), de valami valóságmagva mégis volt ennek. Rákosi 1956 decemberében tízoldalas levélben magyarázta a helyzetet s a teendőket Hruscsovnak: „Úgy tűnik, megteremtődnek annak előfeltételei, hogy végre bevonják a munkába az eddig teljesen kizárt régi kommunistákat, és meg lehet valósítani azt a tervet, amelyet a november 4-ét megelőző napokban dolgoztak ki. E terv szerint a szovjet fegyveres erők fellépését egyidejű erős politikai offenzíva támogatta volna, amelyben rajtam kívül részt vettek volna a Szovjetunióban tartózkodó magyar kommunisták és természetesen a magyarországi kommunisták… Ez Kádár elvtárs ellenállása miatt nem valósult meg… Amennyiben Kádár elvtárs elutasította ezt az összefogást, egy másik elvtársat kellett volna előtérbe helyezni.”⁸⁷⁴ 1957 elején újabb tízoldalas levél: „A magyar kommunisták két táborra szakadtak. Ezt a szakadást, amely 1956 novemberében következett be, fel kellett volna számolni, amikor világossá vált, hogy a nézeteltérés dacára az összes kommunistáknak egyesülniük kell a fasiszta ellenforradalom ellen. Feltételezem, hogy ez Kádár elvtárs ellenkezése miatt nem sikerült. De a szovjet elvtársakat is felelősség terheli ezért. Most már tudjuk, hogy a régi, kipróbált kommunistáknak a párt- és állami vezetésből való eltávolítását Nagy Imre, és sajnos Kádár elvtárs valósította meg, az amerikaiak közvetett nyomására.”⁸⁷⁵ Még 1957 tavaszán is figyelmeztette a szovjet pártvezetőt – telefonbeszélgetésükre hivatkozva –: „Véleményem szerint vissza kell térni ahhoz a tervhez, amelyet november 4. előtt a szovjet elvtársak is jóváhagytak: az összes egészséges, becsületes kommunista erő egyesítéséhez.”⁸⁷⁶

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány november 4-i felhívásának első mondata a „Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök”-ről⁸⁷⁷ szól. November 18-án éjjel az úgynevezett Vorosilov-villában – ez volt Vorosilov marsall rezidenciája a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökeként a háború után – a szovjet küldöttek (Malenkov, Szuszlov, Arisztov) találkoztak az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagjaival. Kádár „Szuszlovhoz fordulva azt mondta: »Ha nem vették volna be a magyar néphez intézett felhívásba, hogy azok a hibák, amelyek kiváltották az eseményeket, főleg a Rákosi–Gerő tevékenységének köszönhetőek, én nem vállaltam volna az egészet. De hát majdnem egynapi vitámba került, amíg meggyőztük önöket«”.⁸⁷⁸ Úgy tűnik, Kádár meggyőzte a szovjeteket Rákosi gárdájának félreállításáról, a szovjetek pedig Kádárt a feladat elvállalásáról.

Kádár utolsó, bomlott beszédében mániákusan ismételgette: „Én nem voltam szovjet ügynök.” Döntésének emberi és politikai motivációját lehetetlen szétválasztani. Nagy Imre a halált vállalta a forradalomért. Kádár az életet választotta, hogy mentse, ami a forradalomból menthető. A maga életét is.

Elborult agyából döbbenetesen szemléletes kép bukkant elő: „Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem. Mi az én felelősségem? Az, amit nem én használtam, más olyan nyugati ember, aki a szovjet tankok jelenlétében mondja. Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás.”⁸⁷⁹

Végjáték

November 3-a szombat volt; az első igazán békés nap Budapesten október 23-a óta. Az idő csípős volt, de kisütött a nap, s napfényben reménytelibb az élet.

Igaz, még lövöldöztek a városban; nem tudni, ki kire és miért. Volt néhány halott is, de az ostromállapotból magához térő metropolis az ilyen csetepatékra már oda sem figyelt.

Az utca elégedett volt. Több annál: boldog. Minden vágya, kívánsága, követelése teljesült. Mindenki tudta, hogy hatalmas szovjet erők lépték át az országhatárt, de nem törődtek vele. Nem akartak tudomást venni róla. Nem akarták, hogy bármi is megzavarja nyugalmukat, békéjüket.

Az üzletek – ahol még volt áru – kinyitottak. Hosszú sorok kígyóztak az élelmiszerboltok előtt, nyugodtan, békésen. Végre nem kellett attól tartani, hogy a sarkon felbukkan egy acélkolosszus, vagy váratlan lövöldözés tör ki, sokszor nem is látható fegyveres csoportok között. Az emberek vásároltak, szinte mindegy, hogy mit, ami éppen akadt. A pékek sütöttek: a friss kenyér volt a legkeresettebb áru. Az utcai kaszinókban, talán aznap először, nem a máról folyt az eszmecsere, hanem a holnapról. Sokan, akik tíz napja leköltöztek a pincébe, visszahurcolkodtak lakásukba. Partvissal söpörték össze az üvegcserepeket, letörölték a port, papírral ragasztották be a betört ablakokat. Számba vették, mi pusztult el, mijük maradt. A város még jól emlékezett az 1944–45-ös ostromra, amikor két hónapot töltött az óvóhelyen. Mi volt ez ahhoz képest? És a forradalom győzött.

Néhány üzemben, hivatalban már dolgoztak. A gyáróriásokban előkészületeket tettek a termelés hétfői beindítására. Az utcákon felszedték a rögtönzött barikádokat. Megkezdték a felszaggatott villamossínek, letépett vezetékek kijavítását. Hétfőn megindul a forgalom. Béke lesz, végre béke.

A város legendás helyei bámészkodók tízezreit vonzották. Családok zarándokoltak el az Üllői út–Nagykörút sarkára, a Széna térre, a Parlamenthez, a „Csizma térre”. A gyerekeket kézen fogva vezették, a nyakukban vitték. A tereken meg-megálltak egy sírdombnál; halottak napján elborították a sírokat virággal, gyertyával, mécsessel. Tisztelegtek a hősöknek, áldozatoknak, megsiratták őket.

A város úgy tért nyugovóra, hogy nem is a vasárnapot várta, hanem a hétfőt. Amikor megindul a munka, megindul az élet, minden jóra fordul, új élet kezdődik az új Magyarországon.

Az a vasárnap, a béke és a munka előestéje, 1956. november 4-e, hiányzik Magyarország kalendáriumából. Hajnalban az ismert rettenetes csattogásra ébredt a város: száz és száz harckocsi dübörgött végig Budapest utcáin. Elbődültek az ágyúk, gépfegyverek ugattak. Az álmából alig ocsúdó város torka elszorult. Amire gondolni sem akart, amit száműzött a tudatából, valóság lett. A város tudta, hogy a forradalom, az ő forradalma elbukott.

1956. november 4-e Magyarországon november 3-án kezdődött.

Az Erdei Ferenc vezette magyar kormányküldöttség este 8 órakor indult Tökölre. Maléter gépkocsija vezette a sort, a vezérőrnagy mutatta az utat. Nem eldönthető, hogy voltak-e velük szakértők és kik. Az sem, hogy kísérte-e a delegációt híradóskocsi. Egy változat szerint volt Tökölön egy magyar híradóskocsi, de az nem a küldöttséggel ment; ez a legvalószínűbb. Az bizonyosnak tűnik, hogy a számos emlékezés ellenére a küldöttség nem volt állandó rádiókapcsolatban a Honvédelmi Minisztériummal. A velük lévő fegyveres kíséretről sincs megbízható adat; Mecséri János ezredes volt a parancsnokuk. A delegációt a parancsnokságon megvárakoztatták, majd megérkezett a szovjet küldöttség. Malinyin azonnal közölte, hogy nem tudott összeköttetést teremteni kormányával. Ezután berontott a szobába Szerov tábornok, géppisztolyos katonák kíséretében. A magyarokat lefegyverezték és letartóztatták; Maléter hasztalan tiltakozott oroszul. „Hátracsavarták a kezemet, oldalamhoz szorították a pisztolyt és kész, nem indokoltak semmit.”⁸⁸⁰ Ekkor kezdődött november 4-e. Bizonyosan éjfél előtt.

Vannak, akik úgy emlékeznek, hogy nem szovjetek, hanem ÁVH-sok tartóztatták le a küldöttséget. Nem valószínű, noha Tökölön akkor 150-200 ávós tartózkodott. Szerov egyszer már alkalmazta ezt a módszert: 1945-ben tárgyalások ürügyén tartóztatta le a lengyel Honi Hadsereg vezetőit. Kovács István vezérőrnagyot Piros László kereste fel a zárkájában. „Minden teketória nélkül – emlékezett Kovács –, de azért barátságos hangot ütve meg, azt a kérdést szegezte nekem: »Pista, velünk vagy, vagy ellenünk?« Én a magyar kormány hivatalos küldötte és katona vagyok, esküt tettem a hazámra, a pártra és a kormányra, az ő parancsait hajtom végre. »Na, akkor még egy kérdésem van – folytatta zavartalanul Piros. – Hajlandó vagy-e parancsot adni a hadseregnek, hogy ne álljanak ellen? Mert a szovjet csapatok még az éjjel visszamennek Budapestre.« Azt feleltem, parancsot nem adok. De – belátva a helyzet tarthatatlanságát – baráti levelet írhatok a hadsereg egy-két vezetőjének, gondoskodjanak róla, hogy minél kevesebb vérontás legyen, kerüljék el a felesleges emberáldozatot, mert semmi értelme a túlerővel szemben ellenállást kifejteni, puskával szembeszállni harckocsikkal. Hiszen a magyar seregnek komoly, ütőképes ereje nem volt a fővárosban.”⁸⁸¹

Szűcs ezredessel Malinyin hadműveleti tisztje közölte az inváziót, s tájékoztatást kért, hol számíthatnak komolyabb ellenállásra. Szűcs – ugyanabból a megfontolásból, mint Kovács – megadta a kért információkat. Mecséri ezredes maga kérte, hogy parancsot adhasson hadosztályának: ne álljanak ellen.

Maléterrel a szovjetek szóba sem álltak.

Különös, hogy a két kiváló katona máig nem érti, miért volt szükség a delegáció letartóztatására. „Malinyin azt mondhatta volna – nyilatkozta Kovács István –, hogy kedves uraim, miután Moszkvával nem tudtam mostanáig beszélni, majd holnap vagy holnapután üljünk össze megint, de most menjenek haza.”⁸⁸² Szűcs Miklós: „Ezekre a kérdésekre akkor sem tudtam, és ma sem tudok magamnak elfogadható választ adni.”⁸⁸³ Pedig egyértelmű, hogy már a délelőtti parlamenti megbeszélésnek is csupán egyetlen célja volt: pontosan a kellő időpontban – néhány órával a támadás előtt – letartóztatni a hadsereg vezetőit, s ezzel megbénítani a honvédséget.

Kovács István Ilku Pálnak és Uszta Gyula tábornoknak – más változat szerint Usztának és Váradi Gyulának – írt; a levelek megérkeztek a HM-be. Valószínű, hogy a szovjetek Maléter nevében is küldtek hamis parancsot.

A Honvédelmi Minisztériumban lévő tábornokokat nem kellett meggyőzni az ellenállás értelmetlenségéről; maguk is így gondolták. „Az én véleményem az volt – mondta Váradi évtizedekkel az események után –, és ezt a minisztériumban sem titkoltam, hogy a szovjetek minden kérésének eleget kell tenni. A hozzám fordult katonáknak is ezt mondtam, és másokkal is ezt mondattam. Ebben a vonatkozásban megint összekevernek két dolgot: nem fegyverletételről és megadásról volt szó, hanem egy túlerővel szembeni esztelen vérontás megakadályozásáról. Ezért akkor is vállaltam és ma is vállalom a felelősséget.”⁸⁸⁴

A minisztériumban, minden döntés vagy határozat nélkül, Janza Károly és Váradi Gyula vette át a hatalmat. Az utóbbi a Honvédelmi Bizottmány elnöke volt, az előbbi leváltott miniszter, minden funkció nélkül; Váradi személyesen javasolta Janza felmentését. 4-én hajnalban együtt intézkedtek.

Igaz, az áment a politikai vezetéstől kapták meg, de bizonyára enélkül is így cselekedtek volna. Hajnalban Janza Nagy Imrét, Váradi Tildyt hívta fel; mindketten azt a választ kapták, hogy a honvédség ne vegye fel a harcot. Együtt járták végig a minisztériumot s adták ki a parancsot: a szovjetekre nem szabad tüzelni. Egyedül Király Béla felelte Janzának, hogy csak Nagy Imrétől fogad el parancsot.

Király – mint annyi más vezető – 3-án este hagyta el először a hivatalát. Állítólag hajnali egy órakor, a szovjet csapatmozdulatok hírére ment érte bizalmasa, Oláh Vilmos, és vitte a főkapitányságra. Király felhívta Nagy Imrét: „Miniszterelnök bajtárs! Immár kétségtelen, hogy a Szovjetunió háborút indított ellenünk. Az első hullámok már Budapest külső védelmi övét támadják. Nincs megbízható kapcsolatunk minden védelmi állással és körzettel. Mivel mostanáig arra utasítottuk csapatainkat, hogy ne tüzeljenek, sok parancsnok nagyon bizonytalan lehet. Lehet, hogy csak későn intézkednek majd, a szovjet csapatok lerohanhatják őket. Egyetlen választásunk van: vagy a miniszterelnök bajtárs, vagy én azonnal adjunk ki egy rádiókiáltványt. Értesítjük a csapatainkat, hogy háborúban állunk a Szovjetunióval, ennek tudatában kezdjék meg védelmi harcukat! – Ez politikai ügy, mint vezérkari tisztnek tudnia kell, hogy ilyen nyilatkozatot tenni a kormány, és nem a katonaság dolga. Megtiltom, hogy ilyen kiáltványt bocsásson ki! – Tökéletesen tisztában vagyok ezzel. Éppen ezért javasoltam, hogy a miniszterelnök bajtárs adja ki a kiáltványt, vagy ha úgy kívánja, az ön beleegyezésével kiadom én. – Nem. Semmiképpen nem adunk ki ilyen kiáltványt – mondta Nagy Imre. – Ez háborút jelentene, és mi sem nem akarunk, se nem vállalhatunk háborút a Szovjetunióval.”⁸⁸⁵

Király szerint hajnali négy órakor a szovjet harckocsik elérték a főkapitányságot, s továbbhaladtak a Parlament felé. Ezt a városparancsnok jelentette a miniszterelnöknek. „Köszönöm, nem kérek több jelentést”⁸⁸⁶ – felelte Nagy Imre.

A Honvédelmi Minisztériumban Janza Károly – más emlékezések szerint Ilku Pál vagy Uszta Gyula – fehér zászlóval várta a szovjeteket. A támadók nem sokat törődtek ezzel; benyomultak az épületbe, a híradóberendezést összetörték, az irodákat szétverték, a bútorokat, az iratokat kidobálták az udvarra. A tiszteket lefegyverezték, a miniszteri szoba közelében tartózkodó tábornokokat, főtiszteket letartóztatták, a többieket kizavarták az épületből.

A letartóztatottakat Tökölre vitték; még találkoztak Maléterékkel, akiket harckocsik kísérte konvoj vitt Budapestre. A konvoj, több tucat ÁVH-s tiszt kíséretében, áthaladva a Gubacsi úti hídon, tévedésből nem a Belváros, hanem Soroksár felé kanyarodott. A Juta-domboknál Mecséri hadosztályának egyik ütege, amelyik nem kapta meg a parancsot, hogy nem szabad felvenni a harcot, tüzet nyitott az oszlopra. Mintegy húszan meghaltak, a Maléteréket kísérő szovjet ezredes is. Maléter – más emlékezés szerint Szűcs Miklós – sapkáját, Kovács István köpenyét érte golyó vagy repesz. Maléteréket visszavitték Tökölre, majd helikopterrel szállították a fővárosba, s a szovjet nagykövetség egyik épületének pincéjébe zárták. A Tökölre vitt tábornokok és főtisztek zömét repülővel Szolnokra vitték; többségük vezető szerepet kapott és vállalt az új hadseregben.

Király Béla ugyanolyan jól tudta, mint a többi tábornok, hogy a szovjetek elleni harc reménytelen. „Semmi reményünk arra, hogy a szovjet támadást meghiúsítsuk – mondta november 3-án este Bibó Istvánnak. – A kérdés valóban csak az: meddig tudjuk feltartóztatni? Budapest körül van egy védő vagy inkább megfigyelő övünk. Ebben néhány óráig, de legjobb esetben is csak egy-két napig harcolhatunk.”⁸⁸⁷

Ennek tudatában Király is érezte, hogy magatartása magyarázatra szorul. „Arról volt szó – mondta 1989-ben egy interjúban –, hogy én meg akartam szabadulni az erkölcsi felelősségtől, ugyanis az én parancsom az volt, hogy ne lőjetek semmilyen körülmények között. Most a kormánynak és nekem is, mint főparancsnoknak, ettől az erkölcsi kötelezettségtől meg kellett szabadulni, megmondva a katonáknak, hogy háborúban állunk, tehát eszerint viselkedjetek.”⁸⁸⁸

Király Béla egy anti-Görgey szerepet akart eljátszani, biztos halálba küldeni ezreket, hogy megszabaduljon az erkölcsi felelősségtől? A tábornok ennél sokkal célszerűbb volt; az előbbi gondolatmenet csupán ideológia. „Volt három kis repülőgépünk, egy kis repülőtéren, Kelenföld mellett, amivel még lehetett repülni. Megmondtam Nagy Imrének, kérem, ha arról van szó, hogy a kormánynak el kell mennie exilbe, hogy ott folytassa politikai aktivitását, két-három emberrel el tud menni, ezt garantálom. De ehhez azt a két-három órát biztosítani kell. Tehát ha ebben a pillanatban Nagy Imre a mikrofonhoz megy és bejelenti, hogy háború van, és minden Pest körüli szabadságharcos és honvédcsapat eszerint is viselkedik, akkor Nagy Imre el tudott volna menni két-három miniszterével, repülőn, mondjuk Bécsbe vagy egy másik semleges országba, hogy onnan forduljon az ENSZ-hez.”⁸⁸⁹

Király Béla abban bízott, amiben a fél ország, hogy az ENSZ, a Nyugat segít Magyarországon. Nagy Imre már csak azért sem választotta a nyugati emigrációt, mert tudta: Magyarország sorsa egyedül és kizárólag a Szovjetuniótól függ.

A tábornok, híven Nagy Imre utasításához, nem adott parancsot a harcra. Fogságba esni azonban nem akart, mint társai a Honvédelmi Minisztériumban. Néhány napig megbújt, még mindig az ENSZ beavatkozására várva, majd amikor ez nem következett be, összetoborzott egy osztagot a Pilisben, összecsapott a szovjetekkel, majd elhagyta az országot. „Ha akkor itthon maradok, nyilván végrehajtják rajtam a halálos ítéletet; ez az egyetlen olyan következmény az én észjárásom szerint, amelyet az ember nem köteles vállalni.”⁸⁹⁰

November 4-én a szovjet csapatok megszállták a honvédség helyőrségeit, laktanyáit, állásait. A tiszteket és a legénységet lefegyverezték, a harckocsikat, ütegeket hatástalanították. Harcra ritkán került sor, akkor is inkább azért, mert a szovjetek idegességükben vagy valamilyen félreértés miatt fegyvert használtak. Budapesten a Juta-dombi üteg támadásán kívül alig került sor összecsapásra. Az országban november 4-én 5 tiszt és 16 honvéd vesztette életét, 5-én, 6-án, 7-én és 8-án már csak egy-egy katona.

Több oka volt, hogy a honvédség nem vette fel a harcot. Mindenekelőtt, mert ez a biztos halált jelentette volna. A katonaság készületlen volt. A tisztikar, de a legénység is tudta, hogy a szovjetek elözönlötték az országot, ám támadásra nem számítottak. Több alakulatnál – 23-a óta először – az állomány egy része eltávozást kapott. Az alakulatok laktanyáikban voltak, semmiféle előkészületet nem tettek egy támadás visszaverésére. A laktanyákat a hatalmas túlerőben lévő szovjet csapatok órák alatt szétlőtték volna. A honvédség határozott parancsot is kapott, hogy nem szabad harcolni. Úgy tűnik, hogy a hadsereg zöme nem is akart. A parancsot adó tábornokok – de a csapattisztek is – mindenkinél jobban tudták, hogy az ellenállás reménytelen. S a szovjet és a magyar tisztek – főleg főtisztek – között szoros kapcsolat volt. „Én lojális voltam abban az időben a szovjetekkel – nyilatkozta Váradi Gyula –, annak ellenére, hogy sem az első, az október 23-i, sem a második, a november 4-i bevonulással nem értettem egyet! De hát én mindig készségesen együttműködtem velük, állandó munkakapcsolatot tartottunk fenn… 1956-ban más fejjel gondolkodtunk, hiszen én is egy sztálinista hadsereg katonája voltam. Ma könnyű másképpen ítélni, az eseményeket más összefüggésben látni, de akkor nem volt ez olyan egyszerű!… Katona voltam, és nem tagadom, hogy a szovjetek neveltek azzá.”⁸⁹¹

Azért megállapítható: a nagy fogadkozásoknak, fenyegetőzéseknek, hogy kiverik az országból a szovjeteket, az újabb és újabb határozatoknak, felhívásoknak, hitvallásoknak több volt a füstje, mint a lángja. A honvédség november 4-e után sem akart harcolni.

Az utca másképp gondolta, mint a honvédség. Igaz, a felkelők nem kaptak tiltó parancsot, s az ő helyzetük – pillanatnyilag – nem volt olyan reménytelen, mint a laktanyába zárt katonáké; a gyorsan, könnyen mozgó gerillák az utcák labirintusában újra meg újra egérutat nyerhettek. Fegyverzetük, létszámuk, szervezettségük jobb, nagyobb volt, mint az október 23-át követő napokban. Ám a szovjetek is sokkal nagyobb erővel, elszántsággal támadtak.

A Parlamentben a pártvezetők este kilenctől éjfélig a román pártküldöttséggel tárgyaltak, aztán lefeküdtek vagy távoztak. Szilágyi József, Fazekas György először ment haza október 23-a óta. Elhagyta az épületet Losonczy Géza, Szántó Zoltán, Lukács György, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Újhelyi Szilárd is.

Nagy Imre: „November 4-én hajnalban a titkárság részéről – nem tudom, személy szerint kicsoda – azzal keltett fel, hogy rögtön menjek a titkárságra, mert arról érkeznek jelentések, hogy a szovjet csapatok részéről megkezdődött a támadás a főváros ellen. Amint kimentem a titkárságra, már ott találtam Tildy Zoltánt a kíséretével – testőrségével –, ott volt Donáth Ferenc, Tőkés Ottó és más személyek is tartózkodtak még ott, akikre már nem emlékszem. Közölték velem a legfrissebb híreket az ország minden részéből. Valamennyi telefon akkor is szólt, és mindenünnen jelezték, hogy a szovjet csapatok megkezdték a támadást. A kérdésük mindenünnen az volt, mi a teendő, mit csináljanak. Emlékezetem szerint ilyen jelentések azokban a percekben jöttek Pécsről, Kaposvárról, Várpalotáról, Dunapenteléről, Pápáról, Ceglédről és nem emlékszem már, de percenként sorozatosan más helyről. A telefonnál lévőknek, tekintettel arra, hogy magam nem tudtam a telefonon érdeklődőknek választ adni, pedig minden esetben velem akartak beszélni, utasítást adtam, hogy sehol semmiféle ellenállást ne tanúsítsanak, mindenféle provokációtól tartózkodjanak, a szovjet csapatokra tüzelni nem szabad. Hasonló módon vetették fel a kérdéseket Budapest közvetlen környékéről is, a Híradóstiszti Iskolából, de más laktanyából is. Oda is azonos utasítást adtam. Várpalotáról azt közölték, hogy a szovjet csapatok a templomtoronyban géppuskát állítottak fel és onnan lőnek. Mi a teendő? A taszári repülőtéren is ellenállást akartak tanúsítani, és amikor megkapták az utasítást, hogy semmi ellenállást nem szabad tanúsítani, fel voltak háborodva… Rendkívül nagy volt a zűrzavar, mindenünnen jöttek a telefonjelentések, többek között a HM-ből is telefonáltak, hogy lövik az épületet. Azt gondoltuk, hogy itt a vég.”⁸⁹² Az utolsó mondatot a miniszterelnök kihúzta vallomásából.

Zsukov marsall november 4-én 10 órakor kelt jelentése szerint a támadás 4 óra 10 perckor kezdődött. A magyar visszaemlékezők egybehangzóan korábbi időpontokról beszélnek. Király Béla például azt írta, hogy éjfél felé kapta az első jelentéseket a támadásokról; ez már csak azért is lehetetlen, mert akkor még nem tartózkodott a főkapitányságon. Állítólag négy óra tájban jelentette Nagy Imrének, hogy a szovjet harckocsik a Parlament felé tartanak; a tankok csak fél nyolc felé vették körül az Országházat. Elképzelhető, hogy a támadás megkezdése előtt voltak csapatmozdulatok, melyekből az invázió megindítására lehetett következtetni, de az általános, országosan összehangolt támadás bizonyára egy időpontban indult meg. Az időponttévesztések a zűrzavarra, a sokkolt állapotra vezethetők vissza, amiről még lesz szó. A rádió 4 óra 30 perckor kezdte meg adását, s csaknem egy órán át híreket, felhívásokat sugárzott. Nagy Imre csak 5 óra után szólt az országhoz.

Hihette Nagy Imre november 4-én hajnalban, hogy nem általános támadásról van szó? Sejtenie kellett, hogy Andropov tájékoztatása a szovjet csapatmozgásokról csak porhintés, de a nagykövet még 4-én hajnalban is állította, hogy nincs szó támadásról. Nagy Imre követelte, hogy teremtsen összeköttetést a tököli küldöttséggel. Andropov közölte, hogy minden összeköttetés megszakadt Tököllel; az összekötőnek kijelölt Uszta Gyula vezérőrnagy pedig motorkerékpáron(!) épp útban van a parancsnokságra, nem elérhető. Nagy Imre: „Andropov ígéretet tett, hogy valami úton-módon összeköttetést teremt számomra a magyar delegációval. Későbbi hívásomra azonban Andropov nem jött a telefonhoz… Az ügyeletes tájékoztatása szerint Andropov szovjet nagykövet aludni ment.”⁸⁹³

Nagy Imrének ezek után a leghalványabb reménye sem lehetett. Előzőleg bekérette a Parlamentbe a kormány, az MSZMP Intéző Bizottságának tagjait; ezután Tildyvel, Donáthtal nekilátott, hogy tájékoztassa az országot. Nem tisztázható, melyikük mennyiben vett részt az ötmondatos közlemény megfogalmazásában; mindhárman mást mondanak. Szinte bizonyos, hogy nem a felelősséget igyekeztek elhárítani magukról: egyszerűen nem emlékeztek. Tildyről tudjuk, nagy adag altatót vett be, hogy másnapra kipihenje magát; teljesen kába volt, amikor felébresztették. Az agyrázkódásából és sérüléseiből még fel sem épült Donáth Ferenc s a halálfáradt, beteg Nagy Imre is legfeljebb egy-két órát alhatott. Ebben az állapotban érte őket a támadás sokkhatása.

Nagy Imre lement a rádiósszobába, s hajnali 5 óra 20 perckor a mikrofon elé ült: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”⁸⁹⁴ Ezután a Himnuszt, majd a Szózatot sugározták.

Érthetetlennek tűnik a közlés, hogy a kormány a helyén van; Nagy Imréék rövidesen elhagyták a Parlamentet. Erre van magyarázat. Nagy Imre a rabságban is használta ezt a kifejezést, abban az értelemben, hogy a kormány nem mondott le. Magyarázhatatlan viszont, hogy „csapataink harcban állnak”, hiszen a Parlamentből mindenkinek azt az utasítást adták, hogy nem szabad harcolni. Ennek más oka nem lehetett, mint hogy a zűrzavarban, kábultságban azt sem tudták, mit mondanak. Nagy Imre bejelentése szerint a szovjet csapatok Budapestet támadták meg, noha pontosan tudta, hogy az egész országot.

November 1-jén és 2-án Losonczy Géza és Szántó Zoltán megkereste a budapesti jugoszláv nagykövetet, azzal a kéréssel, hogy a romló közbiztonság miatt családtagjaik menedéket kaphassanak a követségen. Meglehetősen furcsa kérés: egy uralmon lévő kormány és a párt tagjai egy idegen ország követségéhez fordulnak védelemért. Ha valóban ennyire súlyosnak ítélték meg a helyzetet, családjukat bevihették volna a Parlamentbe. Vagy azt sem tartották eléggé biztonságosnak? Soldatić nagykövet megígérte, hogy a kérést továbbítja Belgrádnak. November 4-én hajnali 1 órakor a követ a Parlamentben telefonon kereste Losonczy Gézát és Szántó Zoltánt. Megadták neki Szántó telefonszámát, aki nemrég ment haza. Ismét egy furcsaság: miért nem beszélt a nagykövet a Parlamentben tartózkodó Nagy Imrével vagy Donáth Ferenccel? Soldatić telefonált Szántónak; gépkocsit küldött érte, azonnal menjen a nagykövetségre. Ott közölte vele, hogy Belgrádból megérkezett a válasz a menedékjog-kérelemre. A szovjet támadás bármelyik órában megindulhat, ezért a jugoszláv kormány hajlandó menedékjogot adni Nagy Imrének s mindazoknak, akiket megnevez. Ami a legfurcsább: a feltehetően ugyancsak kába Szántó Zoltán nem fogta fel a helyzet súlyosságát. Közölte, hogy sem neki, sem Nagy Imrének nincs szándékában elmenekülnie. A miniszterelnök most feküdt le, halálosan fáradt, majd reggel megbeszélik a dolgot. Ezután hazament és lefeküdt; néhány óra múlva Donáth Ferenc riasztotta a támadás hírével s behívta a Parlamentbe. Ott közölte a jugoszlávok ajánlatát; Nagy Imre, Donáth és Szántó gépkocsin a jugoszláv követségre mentek. A családjáért rajongó Nagy Imre a feleségét sem értesítette; ez sem magyarázható mással, mint a sokkal.

Nem tisztázott, hogyan gyűltek össze a Nagy Imre-csoport tagjai és családtagjaik a jugoszláv követségen. Egy részüket Donáth értesítette, másokat Szántó, ismét másokat feltehetőleg a jugoszlávok. Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Jánosi Ferenc, Szilágyi József, Fazekas György, Tánczos Gábor, Vas Zoltán, Rajk Júlia és családtagjaik érkeztek meg, összesen majd félszázan.

Nagy Imréék a Parlamentben tartózkodó vezetőket, így Tildy Zoltánt sem tájékoztatták távozásukról. Az őrségnek csak annyit mondtak, hogy a követségre mennek; ezért gondolták a Parlamentben maradtak, hogy a szovjet nagykövetségen tárgyalnak. Vásárhelyi Miklós: „Ezt én csak azzal a pánikkal tudom magyarázni és az eseményeknek azzal a – bármilyen furcsán is hangzik – váratlanságával, ahogy a hajnalban felriadó embereket ott a Parlamentben érte… A barátaim és bajtársaim pánikja iránt annyiban inkább tudok megértést tanúsítani, mert én magam is pánikba estem, és úgy cselekedtem, hogy arra utólag nem tudok se mentséget, se magyarázatot találni. Pillanatok alatt felöltöztem és elmenekültem itthonról.”⁸⁹⁵ Vásárhelyi nem jutott be a követségre, csak a családja; akkor csatlakozott a csoporthoz, amikor Romániába hurcolták őket. Fejtő Ferenc november 3-án telefonon beszélt Rajk Júliával, „aki azt mondta: Nagy Imre környezetében egyetlenegy ember sincs, aki komolyan venné a szovjet fenyegetést, meg azokat a csapatösszevonásokat, amelyek – némely hírügynökség szerint – állítólag a magyar főváros bekerítésére irányulnak.”⁸⁹⁶ Bibó István Illyés Gyula lakásán 3-án este Király Bélával találkozott. „Az általános politikai helyzetről, szovjet katonai akció lehetőségéről beszéltünk, mindketten úgy láttuk, hogy az nem valószínű.”⁸⁹⁷ Fazekas György: „Úgy emlékszem – de lehet, hogy csak hallucináltam vagy csak félreértettem Szilágyit, nem tudom –, de mintha azt mondta volna, hogy Nagy Imréék a szovjet követségen vannak, és mi is odamegyünk. De tény, hogy én ebben a tudatban szálltam be az autóba, amelyben, már nem emlékszem, kik ültek.”⁸⁹⁸ Lukács György: „November 3-án későn jöttem haza a Parlamentből és ahogy lefeküdtem, felhívtak Szántóék, hogy Gertrúddal menjünk a jugoszláv követségre, mert az oroszok bejönnek. Bevallom, kialvatlan állapotomban elfogadtam ezt a gondolatmenetet, noha – és ezt megint a saját védelmemre mondom – mihelyt egy-két órát aludtam a követségen, már megbántam a dolgot, de akkor már nem lehetett elmenni.”⁸⁹⁹

A mélypont, a teljes lelki összeomlás a követségen következett be. Nagy Imre megfogalmazta lemondását:

„Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, az alábbi nyilatkozatot teszem.

1) A mai napon újból fellángolt véres harcok mielőbbi megszüntetése, a hadműveletek következtében beállt mérhetetlen anyagi károk, rombolás és pusztítás megakadályozása érdekében, a lakosság megnyugvása és a békés munka visszatérésének elősegítése céljából a miniszterelnöki tisztemről lemondok.

A nagy és magasztos nemzeti érdeket tartva szem előtt:

2) támogatok minden olyan jószándékú, becsületes törekvést, amely a legszélesebb demokratikus alapokon nyugvó, a nemzeti egységre támaszkodva, a munkásosztály és a parasztság alkotó és harcos erőit népünk demokratikus vívmányainak, a földreformnak, az ipari üzemek államosításának, a dolgozók, elsősorban a magyar munkásosztály szociális vívmányainak, a szocialista építés eddigi eredményeinek megvédelmezésére [irányítja].

Ismételten kijelentem:

3) Mint a vezetésem alatt állt kormányban, most is és a jövőben is a legélesebben szembeszállok, elhatárolom magamat minden reakciós ellenforradalmi vagy fasiszta törekvéstől, az ilyen irányú intézkedésektől, és határozottan fellépek ezekkel szemben.

Támogatom mindazokat, akik ugyanezen a politikai alapon állva keresik a kibontakozás útját.”⁹⁰⁰

A lemondás oka bizonyára az volt, hogy a nagykövet közölte a jugoszláv vezetők kívánságát: Nagy Imre ismerje el az új kormányt, és tagadja meg kormánya utolsó intézkedéseit. A miniszterelnököt mélységesen megdöbbenthette a jugoszlávok állásfoglalása. Eddig azt hitte, mindenben támogatják – most kiderült, hogy ellene fordultak. A lemondás végső kétségbeesését jelezte. Ám sem az új kormányt, sem az intervenció jogosságát nem ismerte el, sem saját politikáját nem tagadta meg.

A lemondásból sem lett semmi.

„A nyilatkozattervezetemet megmutattam Haraszti Sándornak, felolvastam, aki azonban a felolvasás végét sem várva meg, a leghatározottabban fellépett ellene, hangsúlyozván, hogy szó sem lehet semmiféle nyilatkozatról. Az Intéző Bizottság ülésének kezdetén ennek ellenére szóvá tettem, hogy egy nyilatkozattervezetet dolgoztam ki… Nem is igen tudtam mondanivalóim befejezni, pár szót tudtam csak szólni ezzel kapcsolatban, mert egyöntetűen, sorra-rendre valamennyi jelenlévő intézőbizottsági tagnak az volt az álláspontja, hogy szó sem lehet semmiféle nyilatkozatról. Ilyen módon az én általam elkészített tervezetről az Intéző Bizottság ülésén még csak szó sem esett.”⁹⁰¹

A rádió Nagy Imre szózatát újra meg újra megismételte, angol, francia, német, orosz nyelven is. 5 óra 56 perckor a miniszterelnök nevében felszólították a tököli küldöttséget, hogy haladéktalanul térjen vissza. 6 óra 40 perckor Nagy Imre szózatát immár az ENSZ főtitkárának címezték. 6 óra 45 perckor közlemény: az ausztrál ENSZ-delegátus kérte a Biztonsági Tanács nem hivatalos összehívását a magyar ügy megtárgyalására. 7 óra 14 perc: „A magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőjenek. Kerüljük el a vérontást! Az oroszok barátaink és azok is maradnak!” 7 óra 51 perc: a Biztonsági Tanácsot 7 óra 45 percre hívták össze. 7 óra 57 perckor Háy Gyula állt a mikrofon elé. Az író, aki még a kommunista pártba sem volt hajlandó belépni, ebben a vészterhes órában szükségét érezte, hogy barátaival legyen. Sebtében lefirkantott szózatát Tildy ellenjegyezte. „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”⁹⁰²

A Szabad Kossuth Rádió 8 óra 7 perckor örökre elhallgatott.

A kommunista vezetők távoztak a Parlamentből; megérkezett Mindszenty József. Tildy Zoltán hozatta a Parlamentbe; nem tudni, miért. A többiekkel együtt a pincében tartózkodott, de mivel nem történt semmi, vissza akart menni budai palotájába. Addigra azonban már olyan erős volt a lövöldözés, hogy a gépkocsivezető nem vállalta az utat (más forrás szerint a gépkocsi eltűnt). A bíboros úgy döntött, hogy az amerikai követségre megy. Két katonatiszt kísérte el.

A követségen hasonló zűrzavar volt, mint a Parlamentben. A Nagy Imre-beszéd elhangzásakor a követ utasítást adott, hogy semmisítsék meg a kódkönyveket, a titkos iratokat. 6 óra 40 perckor Washington közölte az újonnan kinevezett követtel: „Javasoljuk önöknek, mutassák be megbízólevelüket.” A követ válasza: „Jelen pillanatban kétségeim vannak afelől, ki lehet az az úriember, akinél látogatást tehetnék, még akkor is, ha át tudnék evickélni az utcákon.”⁹⁰³

Mindszenty 7 óra 58 perckor érkezett az amerikai követségre. A követségi tisztviselők szerint 7 óra 30 perckor távmondat érkezett Washingtonból, melyben menedékjogot biztosítanak a bíborosnak. Ismét egy rejtély. Mindszenty titkárának is engedélyezték a menedékjogot. 9 óra tájban a követségre érkezett Kovács Béla. Ő nem kapott menedéket, csak azt engedélyezték, hogy másnap hajnalig a követségen maradjon. Tildy Zoltán és B. Szabó István menedékjog-kérelmét az angol követségen utasították el.

A Parlamentbe érkezett Nagy Imre hívására Kopácsi Sándor is, de már nem találta ott a miniszterelnököt. Másnap az utcán tartóztatta le egy szovjet járőr, amikor be akart jutni a jugoszláv követségre.

Az államminiszterek közül a Parlamentbe érkezett B. Szabó István és Bibó István. Farkas Ferenc nem akart bemenni, csapdától tartott. Hogy a szociáldemokratákat értesítették-e, nem tudjuk.

Bibó: „Tildyék közölték velem, hogy Nagy Imre elment a szovjet követségre tárgyalni, és onnan nem jött vissza. Én ezt úgy értelmeztem, hogy Nagy Imrét ott visszatartották, és ez döntő jelentőségű volt mindabban, amit utóbb ott csináltam, mert úgy éreztem, hogy Nagy Imre helyett kell valamit cselekedni. Ha bárki tudta volna, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségre ment menedékjogot kérni, akkor mindenesetre egy kicsit megzavarodtam volna, és nem éreztem volna magamat feljogosítva, hogy bármit is csináljak.”

Bibó átment az amerikai követségre, ám nem menedéket kérni. „Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem, mert egy majdnem hogy rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is.”⁹⁰⁴

Az államminiszter egy jegyzéket adott át, az Egyesült Államok elnökének címezve: „Ez az a történelmi pillanat, amelyről korábbi beszédeikben Eisenhower elnök és Dulles külügyminiszter szóltak, midőn azt mondották, hogy csak egy világháború kockázatát vállalva tudjuk biztosítani egy új világháború elháríthatóságát.” Felkérte az elnököt, igyekezzen megállítani a szuezi és a magyarországi intervenciót. „Noha Magyarország népe elszánt arra, hogy eltökélten szembeszáll a reá zúduló támadással, nem kétséges, hogy alulmarad ebben az egyenlőtlen harcban, ha nem kap segítséget. Ebben a pillanatban a legszükségesebb segítség politikai, nem katonai… Az előttünk álló kritikus napok döntik el, vajon a béke és szabadság útjára lépünk, avagy az agresszió étvágyát növeljük, és világkatasztrófába sodródunk.”⁹⁰⁵

„Azt nem feltételeztem Amerikáról – magyarázta évtizedekkel később Bibó –, hogy saját szövetségeseit egy nyilvánvalóan agresszív akcióról leinti, és ugyanakkor a Szovjetuniónak az akcióját a maga részéről teljes békességgel tudomásul veszi.”⁹⁰⁶

Bibó István visszatért a Parlament pincéjébe. „Egy rövid beszélgetésem volt ezalatt Mindszentyvel. Három momentumra emlékszem: megkérdezte, hogy rokona vagyok-e Bibó Lajosnak, akinek ő az Anyám című regényét olvasta. Mondtam, hogy nem vagyok. Aztán megkérdezte, hogy megvetés volt-e ebben vagy nem, azt nem tudom, csak azt kérdezte – ön melyik pártárnyalathoz tartozik. Ami körülbelül annyit jelentett, hogy ő az összes létező pártokat a kommunista párt árnyalatainak tekintette. És végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre, amin enyhén elképedtem, mert ez alatt a három nap alatt, amióta ő kiszabadult, ha valamiről, hát egy dologról kellett volna tájékozódnia, tudniillik, hogy ki az a Nagy Imre. Hát tőlem megtudta azt, amit én el tudtam mondani neki. De a kérdésen nagyon csodálkoztam.”⁹⁰⁷

A szovjet harckocsik 8 óra tájban elérték és körülfogták a Parlamentet. Tildy utasította az őrséget: fehér zászlóval menjenek ki s közöljék, hogy nem harcolnak. A szovjetektől azt az utasítást kapták, hogy a katonák tegyék le a fegyvert, a magyarok hagyják el az épületet. Ez meg is történt; Nagy Imre hívei közül egyedül Bibó maradt a Parlamentben: „A feltevésem az volt, hogy Nagy Imre akadályozva van… és énnekem most az a dolgom, hogy valami módon a kormány helyett helytálljak.”⁹⁰⁸ Nyilatkozatot fogalmazott, melyet eljuttatott az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország nagykövetségére:

„Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében… Isten óvja Magyarországot!”⁹⁰⁹

Az utca fegyveresei nem kaptak, nem is vártak parancsot. Álmukból riadva felkapták fegyverüket, az őrhelyükre rohantak. Még nem fogták fel: eddig felkelők voltak, majd nemzetőrök – most ellenállók. Eddig ők támadták a harckocsikat, most őket támadták.

Azzal, hogy a honvédség nem tanúsított ellenállást, a harc eldőlt, mielőtt megkezdődött volna. Nem mintha a magyar hadsereg feltartóztathatta volna a szovjeteket, de így a hadművelet inkább tisztogató akció volt. Nem véletlen, hogy Budapest városparancsnokává nem katonát neveztek ki, hanem a titkosszolgálat egyik főnökét, Szerov helyettesét, Grebennyik tábornokot.

Konyev marsall 1. számú napiparancsa frázisgyűjtemény volt: „Október végén a testvéri Magyarországon reakciós és ellenforradalmi erők lázadást szítottak azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a népi demokratikus rendszert, a dolgozók forradalmi vívmányait és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet… A Magyar Népköztársaság kormánya kérésének megfelelően… a szovjet csapatok megkezdték szövetségi kötelezettségeik teljesítését… A szovjet csapatok… nyújtsanak segítséget a helyi hatalmi szerveknek a közrend megteremtésére és az ország normális életének helyreállítására. Őrizzék meg a szovjet katona becsületét és méltóságát, erősítsék a testvéri barátságot Magyarország dolgozóival, tartsák tiszteletben nemzeti hagyományaikat és szokásaikat.”⁹¹⁰

A Kárpát-Ukrajnából benyomult két seregtest Nyíregyházánál kettévált. A 38. hadsereg Debrecenen, Szolnokon át ért a Dunához, a dunaföldvári hídon kelt át, a Dunántúlt foglalta el, a nyugati, a jugoszláv határt biztosította. A 13. hadsereg és a Különleges Hadtest Budapestre vetette magát.

Zsukov marsall napi jelentéseiben a Corvin közt, a Moszkva teret (Széna tér), a BM épületét, a Várat, a Városi Színház körzetét (Baross tér), Csepelt nevezte meg az ellenállás gócaiként. Az adatok pontatlanok. A Belügyminisztériumnál nem volt harc, a Várban nagyszámú egyetemista nemzetőr tanyázott, de jelentősebb harc nem volt (7 halott). A Széna tér vonzáskörzetében (II. és XII. kerület) 35 áldozata volt a harcoknak, a Baross tér környékén (VII. kerület) 100. Jelentős veszteségek voltak a külső kerületekben: Kőbánya 40, Újpest 30, Angyalföld 20, Zugló 40, Pestlőrinc 30, Kispest 25, Soroksár 50. A legtöbben november 4-e után is a VIII–IX. kerületben estek el (320 fő), ebből kétszáznyolcvanan 4-e és 8-a között, utána az ellenállás megtört. 9-én Csepelen tombolt a harc; az ellenállók a honvédség által hátrahagyott légvédelmi üteg ágyúival lelőttek egy repülőt, több harckocsit megsemmisítettek, egy üzemanyag-szerelvénnyel barikádozták el a támadók útját, amit felgyújtottak. Csepel 70 halottat vesztett, köztük tíz 15 éven aluli gyereket. November 10-re az egész városban megtörték az ellenállást; a halottak száma Budapesten a következő napokban 5-15 fő volt. Vidéken csak 4-én voltak jelentősebb harcok.

1956 novemberében a fővárosban 900 ember esett áldozatául a harcoknak, több, mint az október 23-át követő napokban. S a halottak túlnyomó többsége ezúttal már a fegyveresek közül került ki; a bámészkodók, kíváncsiskodók eltűntek az utcákról. Ez is jelzi, hogy a fegyveresek száma megnőtt. Fegyverük is sokkal több volt. A főkapitányság jelentése szerint novemberben 94 géppuskát, 164 golyószórót, tízezer kézifegyvert, tizenhétezer gránátot, 550 ezer töltényt szedtek össze a fővárosban. A karhatalom 1 géppuskát, 5 golyószórót, kétezer kézifegyvert, kétezer gránátot, 350 ezer töltényt gyűjtött össze. Ám az ellenség is erősebb volt, s nem csak létszámban. A gyors és korszerű T 54-eseket nehezen lehetett benzinespalackkal megsemmisíteni, s az ellenállók páncéltörő fegyverrel nem vagy alig rendelkeztek.

Az ellenállóknak egyetlen reménységük volt: a november 9-ig sugárzó illegális adók szinte óránként kértek segítséget a Nyugattól, az ENSZ-től. „Újra és újra a világ lelkiismeretéhez fordulunk! – sugározta egy ismeretlen adó. – A kultúrvilág nem nézheti tétlenül ezt a borzalmas pusztulást és öldöklést.”⁹¹¹

Az emlékezésekből úgy tűnik, a nyugati segítségben való reménykedés inkább csodavárás volt, mintsem valóságos remény. Az ellenállókat nem érdekelte, van-e remény. Harcuknak sem célja, sem értelme nem volt, s ezt ők is tudták. Mégis harcoltak, meghaltak. A konok düh vezette őket, az igazukban sértett emberek felháborodása, a bosszú az ország meggyalázásáért, a forradalom eltiprásáért, bajtársaik haláláért. Csupa-csupa érthető emberi érzés. Érthetetlennek tűnik, hogy az életüket áldozták, a győzelem leghalványabb reménye nélkül? Ez a forradalom lélektana.

A szovjetek ezúttal nem tétováztak, mint október 23-a után. Nem volt magyar vezetés, mely előbb a tehetetlenségével, majd az elbizonytalanodásával gátolta a felkelők felszámolását. A Tűzoltó utcai parancsnokok többször is megpróbáltak valamiféle egyezségre jutni a támadókkal – hasztalan. A harckocsik ezúttal kíméletlenül, könyörtelenül szétlőttek mindent, ami az útjukba került.

A harcból hiányzott az ellenállás legfőbb támasza, ami korábban a felkelőket éltette: az utca. Ellentétben az október 23-át követő napokkal, az utca november 4-e után tudta, hogy a harc reménytelen és céltalan. Ha együtt is érzett a fegyveresekkel, az életét, a biztonságát nem akarta kockáztatni. A lakosság egyre erősebb nyomást gyakorolt az ellenállókra, hogy szüntessék be a harcot. Az október 23-án született mámor november 4-e után elszállt. Az ellenállók nem tehettek mást: feladták a harcot. A fegyveres ellenállást hat nap alatt leverték.

Ettől kezdve Magyarországon egyetlen fegyveres erő volt: a szovjet hadsereg. Az SZKP KB nemzetközi osztályának kimutatása szerint a szovjetek 1956-ban 700 halottat, 1500 sebesültet vesztettek; Malasenko becslése szerint a felét november 4. után. Igen magas szám ez, fele a fegyveres ellenállók halottainak, ha leszámítjuk a feltételezhető civileket. Ez nemcsak a fegyveresek vakmerőségét, találékonyságát dicséri. A második támadáskor már szó sem volt flottademonstrációról. A szovjet parancsnokok tudták, hogy a fedezet nélküli harckocsik nem eléggé hatékonyak a városi gerillák ellen. Ennek ellenére nem vetettek be nagyszámú gyalogságot, nem lőtték nehéztüzérséggel, nem bombázták a levegőből a várost. Viszont kezdettől megszállóként viselkedtek. Budapest szovjet városparancsnoka november 7-től délután hattól reggel nyolc óráig kijárási tilalmat rendelt el; „az összes közlekedő személyek fenntartás nélkül kötelesek engedelmeskedni a szovjet katonai parancsnokság őrjáratainak”; megparancsolta, hogy a fegyvereket a szovjet csapatoknak adják át, s akik nem engedelmeskednek, „a hadiállapot törvényei szerint fognak felelni tetteikért”.⁹¹² Magyarország nem volt hadiállapotban a Szovjetunióval.

A magyar hadsereg harc nélkül semmisült meg. Zsukov már 4-én 10 órakor jelentette, hogy a főbb helyőrségeket körülzárták, a nyugati határt lezárták, a repülőtereket elfoglalták. Az esti jelentés szerint az elfoglalt helységekben szovjet katonai igazgatást vezettek be. November 5-én reggelre lefegyverezték két lövészhadosztály törzsegységeit és parancsnokságát, öt lövészhadosztály, két gépesített hadosztály, öt légvédelmi tüzérhadosztály egységeit, két önálló harckocsizó ezredet, három önálló páncéltörő ezredet, a tiszti iskolákat és akadémiákat, az egész magyar légierőt. A 9-i jelentés: 35 ezer honvédet fegyvereztek le. Budapesten kerületi katonai parancsnokságokat állítottak fel. Konyev és Szerov adatai szerint „a felkelőktől zsákmányoltak, a lakosságtól elkoboztak, illetve összegyűjtöttek”⁹¹³ 180 ezer lőfegyvert, 3000 géppuskát, 40 löveget és aknavetőt, 60 ezer gránátot. Ezt a hatalmas mennyiségű hadianyagot természetesen nem az ellenállóktól, hanem a honvédségtől zsákmányolták.

Magyar katonai források szerint a légvédelmi ütegek nagy részét tönkretették, eltűntek az optikai berendezések. A hadsereg 650 harckocsija a szovjetek kezében volt, de a tankoknak csak egynegyede volt üzemképes. A honvédség 1956 októberében 15.000 gépkocsival rendelkezett. Ennek csak a fele maradt meg, de ennek a fele is üzemképtelen volt. „Mikor a szovjet csapatok vasárnap bejöttek – mondta Kádár a Központi Bizottság első ülésén –, lefegyverezték az egész magyar hadsereget.” Sokatmondó a következő mondat: „Ebben a helyzetben azt kellett kérnünk[!], hogy járuljanak hozzá [!] ahhoz, hogy megalapozzuk az új hadsereget.”⁹¹⁴

Az új magyar hadsereg szervezése azzal kezdődött, hogy igyekeztek betörni a tisztikart. November 7-én feloszlatták a katonatanácsokat, november 9-én közzétették a kötelező tiszti nyilatkozatot: „Ünnepélyesen kijelentem, hogy a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány intézkedéseit magamra nézve feltétel nélkül kötelezőnek elismerem.”⁹¹⁵ November 27-ig a 17.000 tiszt 80 százaléka írta alá a nyilatkozatot, nagy részük nem az ellenállás leverését követő napokban, amikor a forradalom bukása, a megszégyenítő lefegyverzés miatt még forrtak az indulatok, hanem hetek múltán, amikor a dühöt, gyűlöletet felváltotta a kiábrándulás, kétségbeesés, beletörődés. Jelentős szerepe volt a megtöretésben, hogy sok csapattiszt még érettségivel sem rendelkezett, semmi máshoz nem értett, mint a katonáskodáshoz, s majdnem mind szolgálati lakásban lakott. Az is nyomott a latban, hogy sokan úgy vélték: a nyilatkozat aláírása védelmet nyújt a felelősségre vonással szemben. De fogalmazhatunk úgy is: több mint háromezer tiszt, ha a fegyveres ellenállást nem is vállalta, a saját sorsát kockára tette, súlyos megpróbáltatást vállalt a forradalomért. Zömük csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni, az utcára kerültek családjukkal együtt, többségük albérletbe kényszerült. Jellemző Münnich véleménye: „Tény, hogy 7000 tiszt van Budapesten, de ha holnap felfegyverzünk ezek közül 5000-et, nem biztos, hogy megmarad a rendszer.”⁹¹⁶

A kormányzatnak annyi fegyveres ereje sem volt, hogy önmagát megvédje: a Parlamentet, a középületeket szovjet katonák őrizték. „Kádár felvetette azt a kérdést – jelentette Andropov november 8-án Moszkvának –, hogy Budapesten haladéktalanul fel kell állítani a magyar hadsereg két ezredét, kommunistákból és más hű emberekből. Kádár elvtárs szerint Lascsenko elvtárs jóváhagyta [!] ezt a javaslatot, ám hivatalos válasz nem érkezett.”⁹¹⁷ Másnap Gromiko külügyminiszter-helyettes közölte Andropovval, hogy Kádár javaslatával egyetértenek.

A sorkatonasággal az új kormány eleve nem számolt. November 11-én alakult Budapesten hivatásos tisztekből az első, ötszáz fős honvéd karhatalmi ezred, november közepén a második, a harmadik. A karhatalom létszáma három és fél ezer tiszt volt. A népnyelv pufajkásoknak nevezte őket; rangjelzést nem viseltek, a honvédség számára rendszeresített vattakabátot hordták, nem tiszti egyenruhát. A karhatalmisták egy része tiltakozott, hogy volt ÁVH-sokkal együtt szolgáljon, ezért azokat külön századokba osztották be, majd december 1-jén megalakult a 2000 fős rendőr karhatalmi ezred; ebben volt ÁVH-sok, BM-esek, partizánok, rendőrtisztek, pártfunkcionáriusok teljesítettek szolgálatot. A karhatalom voltaképp a rendőrség szerepét volt hivatva betölteni; járőröztek, a közrendet vigyázták. December elejéig nem használtak fegyvert. Az akkor olykor még szókimondó Kádár szerint: „A mi hadseregünkben kétféle tiszt van. Az egyik: a kis töredék, akik a Horthy-szellemet vették át. A másik, a nagyobbik részt: pöffeszkedő, nagyképű, kommunista frázisokkal takart, légionárius szellemmel áthatott réteg, kevés katonai tudással.”⁹¹⁸ Münnich Ferenc még december végén is hangsúlyozta: „A rend nem a karhatalmistáknak köszönhető, hanem a szovjet hadsereg potenciális erejének.”⁹¹⁹

November első napjaiban a magyar közvéleményt elsősorban az ország semlegessége, a Varsói Szerződés felmondása foglalkoztatta. November 4-e után Nagy Imre sorsa került az érdeklődés középpontjába. A miniszterelnök egy csapásra ismét nemzeti hős lett, még Mindszenty is mellette szólt az amerikai követségen.

Mićunović a naplójában hallgatott arról, hogy Brioni szigetén a jugoszlávok felajánlották Hruscsovnak: megkönnyítik az új kormány helyzetét, semlegesítik Nagy Imrét s ráveszik, hogy mondjon le. A szovjetek ezt természetesen örömmel fogadták, s ezzel mindkét állam csapdába esett. A jugoszláv ajánlatot Kádárral is közölték, aki számolt ezzel, s így már ő is csapdában volt. Nagy Imréék november 4-én hajnalban sétáltak be a csapdába. Ezzel olyan hazugságáradat vette kezdetét, amit csak azért nem nevezhetünk példátlannak, mivel a hazugság sajnos a politika, a diplomácia velejárója.

„A jugoszláv elvtársak ígéretet tettek arra – számolt be Kádár az Intéző Bizottságnak –, hogy a budapesti követüket, Soldatić elvtársat küldik Nagy Imre és Losonczyhoz, közlik véleményüket, fel fogják őket szólítani, mint kommunisták, hogy vessenek véget az ilyenfajta tevékenységüknek, hogy kommunisták nevével deklarálják az ellenforradalmat, elmondják, nyissák meg az utat egy forradalmi kormány létrejöttének.”⁹²⁰ Több mint valószínű, hogy Kádár enélkül is elvállalja a rá osztott szerepet, ám a jugoszláv ajánlat, melyet a dezignált kormányfő örömmel elhitt, esély volt a viszonylag békés átmenet megteremtésére.

A jugoszlávok, a szovjetek és Kádár feltehetően azért hittek a terv végrehajthatóságában, mert az önkritika mindennapos rituálé volt a kommunista mozgalomban; Nagy Imre is élt ezzel, nem is egyszer. Brionin Mićunović szerint Hruscsov „egyetértett azzal is, hogy [Nagy Imre] még sokat tehet és segíthet, és tisztán megőrizheti a nevét mint kommunista”⁹²¹. Fél év múlva a szovjet pártvezető így számolt be Gomulkának: „Azt vártuk, hogy Nagy Imre lemond. De ő, az alávaló, ellenállásra hívott fel, ő maga pedig a jugoszláv nagykövetségre menekült.”⁹²² A jugoszlávok azért is bízhattak abban, hogy a miniszterelnök hallgat a szavukra, mert Nagy Imre és csoportja október 23-a előtt afféle példaképet látott Jugoszláviában (elsősorban a sztálinizmus elleni harcban), s a csoport több tagja a forradalom napjaiban is rendszeres kapcsolatban volt jugoszláv diplomatákkal. Csak arra nem gondoltak, hogy a forradalom teljesen új helyzetet teremtett, s Nagy Imre gyökeresen megváltozott.

Tulajdonképpen a miniszterelnök kétségbeesett rádiószózata húzta keresztül a tervet, s kattantotta rá a csapdát mind a négy félre. Ezután még Nagy Imre meghátrálása esetén sem lehetett azt állítani, hogy a szovjet intervenció a miniszterelnök tudtával vagy akár csak hallgatólagos jóváhagyásával következett be. A követségen azonnal közölték a jugoszláv vezetés véleményét: az ország, a szocializmus érdekében helyes lenne, ha a miniszterelnök lemondana, elismerné az új kormányt, s önkritikát gyakorolna. Hozzátették azonban, hogy a nyilatkozat nem feltétele a menedékjog megadásának. Arról nem tájékoztatták, hogy ebben megegyeztek a szovjetekkel és Kádárral. Nagy Imre azt válaszolta, hogy semmiféle nyilatkozatot nem tesz, s mielőbb Jugoszláviába akar utazni elvbarátaival együtt. Ezzel a csapda végképp bezárult.

A belgrádi szovjet nagykövet még aznap közölte Moszkvával: „Tito megbízta Kardeljt, kérje ki az SZKP és a szovjet kormány tanácsát arra nézve, folytassanak-e továbbra is tárgyalásokat Nagy Imrével.”⁹²³ A válasz egyértelmű volt: „Véleményünk szerint Nagy Imrétől most semmiféle nyilatkozatra nincs szükség.” Ennek oka feltehetően Nagy Imre rádiószózata volt, de talán az is, hogy nem következett be, amitől a szovjetek a legjobban tartottak, a honvédség ellenállása. Nagy Imre sorsa már ekkor megpecsételődött: „Célszerű lenne Nagyot és csoportját a szovjet csapatokra bízni, azok majd átadják őket a Szolnokon tartózkodó Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak.”⁹²⁴

A jugoszlávok az eredendő bűnt, Nagy Imréék tőrbe csalását elkövették, de a továbbiakban nem voltak hajlandók a szovjetek brutális módszereit követni. Soldatić másnap ismételten közölte Nagy Imrével, hogy a menedékjogot „nem kötötték és most sem kötik nyilatkozat megtételéhez”, ám úgy vélik, hogy a nyilatkozat megtétele esetén „pozitívabb és fájdalommentesebb lenne a magyarországi események kibontakozása, és Nagy elvtárs személyi tekintélyé[t] növelné, ha elhatárolná magát a reakciótól.” Hozzátette: „A jugoszláv elvtársak nem az oroszok nyomása alatt sugalmazták ezt a nyilatkozatot, hanem ez az ő saját megítélésük eredménye volt, amiről az oroszokat nem tájékoztatták.”⁹²⁵

A miniszterelnök erre nyilatkozatot tett: a forradalom „a demokrácia, a szocializmus, a nemzeti függetlenség alapelveit semmibe vevő Rákosi-rendszer ellen” robbant ki. A nemzeti egységkormány fő célkitűzése „az elmúlt 12 esztendő nagy, történelmi demokratikus és szocialista vívmányainak megőrzése és megszilárdítása…, Magyarország egyenjogúságának és függetlenségének biztosítása…, a béke és barátság [megteremtése volt] a világ valamennyi kis és nagy nemzetével, különösképpen a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokratikus országokkal.” A kormány kezdettől a „leghatározottabban fellépett és harcolt minden reakciós és ellenforradalmi törekvéssel szemben… Célkitűzéseinek megvalósítását rendkívüli módon megnehezítette az a körülmény, hogy magyar vezető körök szovjet csapatok beavatkozását kérték.” Az utolsó mondat Nagy Imre krédója: „Szükségét érzem annak, hogy ismételten kijelentsem, az országnak ebben a válságos helyzetében mint a kormány felelős vezetőjét mindvégig az a kommunista meggyőződés és lelkiismeret, népemhez és hazámhoz való hűség vezetett, amely négy évtizeden át egész tevékenységemet áthatotta, és amelytől sem a múltban, úgy a jövőben semmi el nem tántoríthat.”⁹²⁶

A nyilatkozat minden volt, csak nem az, amiben Brionin megállapodtak. Érthető Soldatić felelete: „A nyilatkozat elkésett. Nem felel meg az itteni helyzetnek.”⁹²⁷

A szovjetek számára a csapda azt jelentette, hogy Nagy Imréék jugoszláv felségterületen voltak, kikerültek a hatáskörükből. Hruscsov fenyegetődzött: „A Nagy Imre-kérdésben tanúsított jugoszláv magatartástól függ, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió között továbbra is barátian fognak-e a kapcsolatok fejlődni vagy sem…. Azt a tényt, hogy Jugoszlávia nem adja ki Nagyot és az ellenforradalom többi szervezőjét, a Szovjetunióban senki nem értelmezheti másképp, mint hogy Nagyék korábban is mindenben Jugoszlávia utasítását követték, és hogy működésükért Jugoszláviát terheli a felelősség.” Mićunović válasza: „Jugoszlávia, mint szocialista állam, illetve ennek az államnak a feje szavát adta és menedékjogot nyújtott ezeknek az embereknek; evvel meggátolta őket bármiféle cselekvésben, és jelentősen segítette az új, forradalmi kormányt. Nem olyan egyszerű dolog most az adott szót megszegni és a menekülteket kiadni.”⁹²⁸

A válasz természetesen nem elégítette ki Hruscsovot. A jugoszlávok helyzetét ellehetetlenítette, hogy nem közölhették: ők is egyetértettek az invázióval, mi több, ígéretet tettek Nagy Imréék semlegesítésére. Ugyanakkor nem voltak hajlandók a nyilatkozatot zsarolásra felhasználni. Mićunović már november 6-án úgy ítélte meg, hogy a szovjetek „nemcsak Nagy Imrével és barátaival szeretnének leszámolni…, hanem Jugoszláviát is minél jobban kompromittálni akarják az eset kapcsán… Jugoszlávia számára ebből a helyzetből nem lesz kiút.”⁹²⁹

A diplomata helyzetértékelése nem helytálló. A szovjeteknek eszük ágában sem lett volna Jugoszláviát kompromittálni, ha megszerzik a Brionin ígért nyilatkozatot. Akkor sem, ha látván, hogy ez nem sikerül, engedelmesen kiadják Nagy Imrééket a szovjeteknek. Mivel sem egyik, sem másik nem következett be, a szovjetek támadásba mentek át. Első jelzésként a Pravda november 8-i számában közölte Tito ősellensége, az albán pártvezér, Enver Hodzsa Jugoszláviát élesen támadó cikkét.

A jugoszlávok ennek ellenére nem hagytak fel a próbálkozással. Ranković november 9-én éjjel küldött táviratában ismételten kérte Nagyot, hogy mondjon le. Ekkor már azt is hozzátette: „Különben a jelenlegi körülmények között nem látunk kilátást annak a kérdésnek a megoldására, hogy minél hamarabb eljussanak Jugoszláviába.” Ugyanakkor közölte: „A lemondás megindoklása és a Kádár-kormánnyal kapcsolatos állásfoglalás Nagy elvtárs személyes ügye.” Hozzátette: „Elvtársaink úgy vélik, hogy a lemondó nyilatkozatnak november 4-i kelettel kellene történnie.”⁹³⁰

Mivel az Intéző Bizottság tagja közül csak Kádár és a letartóztatott Kopácsi Sándor nem volt a követségen, a testület folytatta tevékenységét. Még aznap éjjel összeült, s döntése alapján Nagy Imre azt válaszolta Rankovićnak, hogy lemondásának semmi értelme, hiszen a Kádár-kormány 7-én délután két órakor letette az esküt. Az antedatálásról pedig szó sem lehet, hiszen 4-i rádióbeszédében kijelentette, „hogy kormányom helyén marad”, tehát „egy ilyen… nyilatkozat sem Magyarországon, sem a világ előtt hitelre nem talál”.⁹³¹

Kádárnak az volt az álláspontja – amit november 8-án közölt Andropovval –, hogy Nagy Imre mondjon le, majd engedjék ki a csoportot Jugoszláviába, „hogy ne élezzük a viszonyt a jugoszláv vezetéssel”⁹³². A válasz: „Nagy Imrét és a jugoszláv követségen rejtőzködő többi személyt semmilyen esetben sem szabad átadni Jugoszláviának.”⁹³³

November 11-én ült össze először a Parlamentben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága. Kádár beszámolt a jugoszláv követtel való tárgyalásáról. „Hangsúlyoztam, hogy én a saját véleményemet mondom. Azt mondtam, hogy semmi szín alatt nem egyezhetünk bele, hogy elhagyják az ország területét… Adják írásba, hogy önmagukat, mint minisztereket megszűntnek tekintik, és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniök, hogy ez ellen a kormány ellen sehol sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet.”⁹³⁴ A felszólalók zöme azonban a Nagy Imrével való tárgyalás mellett foglalt állást; még olyan javaslat is elhangzott, hogy Nagy Imre alakítson önálló pártot. A november 16-i ülésen Kádár már ingerültebb volt: „Ők a jugoszláv követségről szervezik ellenünk a mozgalmat. Mi sokszor magyarázzuk és megértetjük a munkásokkal álláspontunkat, és ők újból lázítanak és uszítanak. Ők kényelmesen nézik a mi vergődésünket, és csak a maguk hasznát keresik… Ha a jugoszláv követség nem fog intézkedni, mi fogunk intézkedni: oda fogok állni az ország elé és megmondom, mi a helyzet. Legalább adják azt a tanácsot Nagy Imrééknek, hogy üljenek nyugton és ne szervezkedjenek.” A határozat: „Nagy Imréékkel semmiféle tárgyalást nem lehet addig kezdeni, amíg a kormány kérdésében nem nyilatkoznak, pártvonalon csak ezután lehet tárgyalni.”⁹³⁵

A jugoszlávok feltehetően azért erőltették továbbra is a lemondó nyilatkozatot, hogy bizonyítsák a szovjeteknek: ők megtették, amit ígértek, s ennek fejében elérjék, hogy kiengedjék a csoportot Jugoszláviába: így presztízsveszteség nélkül kerülhettek volna ki az ügyből. Nem számoltak azzal, hogy a szovjeteket már egyáltalán nem érdekelte semmiféle nyilatkozat, s el voltak szánva, hogy Nagy Imrééket semmiképp sem engedik ki a kezükből. Szükségük volt bűnbakra, hogy ezzel is igazolják a második katonai beavatkozást.

Kádárt más érdek vezette, ezért tért el a szovjet vonaltól. Jól érezte, mennyire ingatag kormányának helyzete, bel- és külföldön egyaránt. Azt is, hogy a kormány felesketése csak cirkusz volt (az Elnöki Tanácsot össze sem hívták); de facto csak Nagy Imre lemondása legitimálhatná ország-világ szemében kormányát. Azt nem közölhette a közvéleménnyel, hogy a jugoszlávoktól erre ígéretet kapott. Már csak azért sem, mert igyekezett megőrizni a jó viszonyt Titóval, akitől jelentős támogatást remélt. Ebben az időszakban még abban is reménykedett, hogy sikerül egyezségre jutni a csoporttal vagy egyes tagjaival, ami megkönnyítette volna a konszolidációt. A november 16-i ülésen megfogalmazta a lényeget: „Két kérdést feltétlenül tisztáznunk kell: 1. Hajlandók-e lemondani mint kormány és ezzel helyreállítani az egyedüli kormány teljes tekintélyét? 2. Ki dolgozik közülük velünk együtt?”⁹³⁶

Nagy Imréék, elzárva a követség magányába, elvágva minden kapcsolattól és információtól, haboztak, tétováztak. De csak a formai kérdésekben. Az Intéző Bizottság november 11-én határozatot hozott: „A Kádár-kormánnyal nem tárgyalunk; a szovjet elvtársakkal tárgyalunk, de csak az MSZMP alapító okmányának alapján.”⁹³⁷ Három nap múlva: „A Kádár-kormánnyal való tárgyalás kérdéseiről téziseket kell készíteni.” Ugyanezen az ülésen: „Mivel az Intéző Bizottság számos jel szerint abba a helyzetbe kerülhet, hogy szovjet részről közvetlenül vagy közvetítéssel tárgyalni óhajtanak vele a kibontakozásról, szükségesnek tartjuk az esetleges tárgyalások megindulásának feltételeként leszögezni a következőket”: az október 23-a után Magyarországra behatolt csapatok azonnal hagyják el az országot, s haladéktalanul kezdjék meg a tárgyalásokat valamennyi szovjet katona kivonásáról; Magyarország semleges állam; az országot többpárti kormány irányítja, a munkástanácsokra, nemzeti bizottságokra támaszkodva; a pártszervezéseket háttérbe kell szorítani, a választásokat el kell halasztani, amíg a helyzet konszolidálódik; Keletről és Nyugatról olyan kölcsönöket kell felvenni, melyek nincsenek politikai feltételekhez kötve; a felkelésben való részvételért senkit nem szabad felelősségre vonni, minden politikai foglyot azonnal szabadon kell engedni; az MSZMP politikai platformja „a sztálinizmussal való teljes elvi, szervezeti és személyi szakítás a marxizmus–leninizmus alapján”; „bizalmatlanok vagyunk az MSZMP jelenlegi vezetőségével szemben, és külön bizalmatlanok vagyunk Kádár János személyével szemben”.⁹³⁸ Az Intéző Bizottság semmit sem változtatott a november 4-e előtti kormányprogramon. Nem tudni, mire alapozták a szovjetek esetleges tárgyalási készségét; a fegyveres ellenállást már leverték. Ha abban reménykedtek, hogy az ország passzív ellenállása, az általános sztrájk meggyőzi Hruscsovékat álláspontjuk helytelenségéről, nagyon félreismerték őket. A Szovjetunió nem azért verte le véresen a magyar forradalmat, hogy aztán békésen elfogadja a létét. Naivitás volt az a remény is, hogy a szovjetek őket fogadják el tárgyaló félnek Kádárral szemben; nem azért kreálták a Kádár-kormányt, hogy ismét Nagy Imrét tekintsék partnerüknek. Ám a csoport számára nem volt más választás, mint belekapaszkodni a remény legtörékenyebb szalmaszálába is, vagy feladni elveiket, megadni magukat. Az elsőt választották.

A tanácskozáson részt vett a nagykövet is, akivel aznap még egy megbeszélést folytattak. Soldatić volt a legtisztességesebb a cinkelt játszmában, amibe ő is úgy került bele, mint Pilátus a krédóba. Őszintén elmondta a jugoszlávok feloldhatatlan dilemmáját: elvileg helytelenítettek minden intervenciót, de „amennyiben választani kell az orosz csapatok és a horthysták között, akkor inkább az oroszok”. Helyzetelemzése józan volt: „A szovjet csapatok kivonulása nem tartozik a realitások birodalmába. A jelenlegi mocskos helyzetből kell kiindulni.”⁹³⁹ „Az oroszok célja olyan kormány, amely a Szovjetunió érdekeit biztosítani tudja Magyarországon.” Kádár jelenleg még igyekszik megbékélni a néppel. Ha ez nem sikerül, akkor „valószínűleg sztálinista elemekre fog orientálódni; akkor terrorhoz folyamodnának”.⁹⁴⁰ Megérti, hogy „a jelenlévő elvtársaknak nagyon nehéz volna bekapcsolódni az állami és pártvezetésbe. Antisztálinista erők bekapcsolódása a pártba… megkönnyítené Kádár programjának megvalósítását. Ez a Kádár-kormányt antisztálinista állásponton erősítené meg.”⁹⁴¹

A követ érvei elgondolkodtatták Nagy Imrééket. „Az, hogy nem ismerjük el a Kádár-kormányt, még nem jelent akciót. Hogyan jussunk el a kívánt állapothoz? Ebből a szempontból az emigráció sem jelent végleges megoldást. Olyan megoldást kellene keresni, amely megakadályozná a terrort és vérontást… Ha a Kádár-kormány a mi személyes biztonságunkat garantálja, akkor magyar területen többet lehetne csinálni, mint akárhol másutt.”⁹⁴²

A Nagy Imre-csoportban vagy annak egy részében megérhetett a felismerés: csak akkor segíthetnek az országon, ha valamilyen módon be tudnak kapcsolódni a politikai életbe. Talán ezzel függött össze Kállai Gyula bejelentése a november 16-i központi bizottsági ülésen: „Donáth és Vásárhelyi Miklós beszélni szeretne Kádár, Münnich elvtársakkal és velem, ha biztosítjuk, hogy semmi bántódásuk nem lesz. Értésünkre adták, hogy a tárgyalás második menetébe Nagy Imre is bekapcsolódhatna.”⁹⁴³ Ennek hátteréről semmit sem tudunk, s Kállai nem megbízható tanú; Kádárék a javaslatot elutasították.

Nagy Imréék nem tudták, hogy a csoport sorsa akkor már végképp megpecsételődött. A szovjetek november 10-én vagy 11-én javasolták a jugoszlávoknak, hogy a csoportot vagy egy részét, a „főbűnösöket”, vigyék Romániába. Hruscsov ezt november 12-én említette Mićunovićnak. A szovjetek, szokásuk szerint, ismét küldtek „tanácsadókat” Budapestre, akik jelentették Moszkvának: „Kádár elmondása szerint ő közölte Soldatićcsal, hogy tudomása szerint jelenleg levélváltás folyik az SZKP KB és a JKSZ KB között Nagy Imre és csoportja ügyében, amelynek során a szovjet fél kompromisszumos javaslatot tett arra vonatkozólag, hogy Nagyot és csoportját Romániába szállítsák. Kádár támogatja ezt a javaslatot. Erre a jugoszláv követ megjegyezte, hogy az említett javaslat nem elégíti ki a jugoszláv felet, mivel kedvezőtlenül hatna Jugoszlávia presztízsére.”⁹⁴⁴ Erre utalhatott Kádár a KB november 16-i ülésén: „Ha emigrálni akarnak bármelyik népi demokráciába, annak sincs semmi akadálya.”⁹⁴⁵

Eközben robbant a bomba. Tito november 11-én beszédet mondott Pulában; a beszédet – nem tudni, miért – csak 16-án hozták nyilvánosságra. Tito kiállt a második szovjet intervenció szükségessége, a Kádár-kormány mellett, elítélte a magyarországi ellenforradalmat, Nagy Imréék tehetetlenségét. Ugyanakkor élesen bírálta a szovjeteket, nemcsak a magyarországi helyzet elfajulása miatt, hanem általánosságban is; a XX. kongresszust felületesnek nevezte, mert nem a rendszer hibáit, csak Sztálin személyi kultuszát leplezte le, s kijelentette, hogy a jelenlegi szovjet vezetésben vannak még sztálinisták. A beszédet vélhetőleg a Szovjetunióban megkezdődött jugoszlávellenes támadásokra szánta válaszul, de a Nyugat, a harmadik világ számára is jelezni akarta különállását.

Amilyen örömmel fogadták Kádárék a beszédet, olyan felháborodással Moszkvában. A Népszabadság ezt a címet adta a beszédnek: „A Kádár-kormány azt képviseli, ami Magyarországon a legbecsületesebb.” Az egyik fejezetcím: „A személyi kultusz – a rendszer terméke.”⁹⁴⁶ Ugyanez a szovjet vezetők dühét váltotta ki. „Nyilvánosan sztálinistáknak neveztek bennünket – háborgott Hruscsov Mićunovićnak –, elhangzott, hogy a Szovjetunióban nem »személyi kultuszról« van szó, hanem maga a rendszer ilyen.” A szovjet vezetők kijelentették: „A barátságnak evvel befellegzett.”⁹⁴⁷

A beszéd igazi vesztese Nagy Imre és csoportja volt. Tudomásul kellett venniük, hogy a jugoszlávok Kádárt s nem őket támogatják. Különösen – és joggal – bántotta őket Titónak az a kijelentése, hogy „Nagy Imre megszökött”. 16-án, amikor a magyar rádió közölte a beszédet, levelet írtak a jugoszláv elnöknek, kérve ennek helyesbítését. A levél summázata: „Ön, Tito elvtárs, bizonyára megérti, hogy e kijelentés korrigálása nélkül nem lenne erkölcsi alapja annak, hogy igénybe vegyük a jugoszláv kormány felajánlott közbenjárását személyi biztonságunk érdekében.”⁹⁴⁸

A jugoszlávoknak kezdett elegük lenni a Nagy Imre-csoport okozta nehézségekből. Mint láttuk, november 14-én azt tanácsolták Nagy Imrééknek, ne akarjanak Jugoszláviába menni, maradjanak itthon. A nagykövet 16-án ezt javasolta Kádárnak is. Feltehetően ennek elősegítése érdekében azt állította, hogy a csoport irreálisnak, Magyarországra károsnak nyilvánította a többpártrendszert, a semlegességet, a Varsói Szerződésből való kilépést. (Az Intéző Bizottság november 14-i programnyilatkozata ennek pontosan az ellenkezőjét tartalmazta.) Kádár egyetértett a javaslattal.

A szovjetek is megelégelték a huzavonát s közbeszóltak. A három emisszárius november 17-én jelentette Moszkvának, hogy Kádár – „ahogy tegnap megállapodtunk vele” – ismét fogadta a jugoszláv nagykövetet s közölte vele, hogy „Nagy Imrét és csoportját át kell adni a magyar kormánynak, ez a csoport nem maradhat Magyarországon… Úgy véljük, a jugoszlávok… abban érdekeltek, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljanak a csoporttól.” Előterjesztették javaslataikat, melyek voltaképp döntések voltak: „a) Felkészülni és biztosítani Nagy és csoportjának letartóztatását, amikor elhagyják a jugoszláv követséget… c) Nagy Imrét és csoportját Romániába szállítani.”⁹⁴⁹

A csoport embertelen körülmények között élt a követségen, ahol velük együtt közel száz ember zsúfolódott össze: diplomaták, családtagok, újságírók. November 5-én egy szovjet tank géppuskasorozatot adott le a követségre, egy diplomata meghalt. Nem volt élelem, nem voltak tisztálkodószerek, nem volt váltás fehérnemű, még főzőedény, tányér, evőeszköz sem volt elegendő. Az emberek nagy része a földön aludt, nagykabátjával takarózott. A lengyel követség ajánlotta fel szűkös készleteit, majd egy idő múlva Belgrádból érkezett utánpótlás, de mindez édeskevés volt, a követségen tartózkodók úgyszólván éheztek. Az épületet szovjet harckocsik őrizték, még a nagykövet gépkocsiját is átkutatták. A telefont a magyarok nem használhatták, bár ezt olykor kijátszották, s a jugoszláv újságírók is segítettek, hogy némi kapcsolatot tudjanak tartani a külvilággal. Nagyon nehezítette sorsukat a tizenhárom gyerek, akik éhesek, nyűgösek voltak, hiányzott nekik a mozgás, fáztak, egyre többet rendetlenkedtek, egy pillanatnyi nyugtot nem hagyva a felnőtteknek.

A csoportban voltak viták, nézeteltérések, véleménykülönbségek – Lukács György és Szántó Zoltán például ismételten kifejtette, hogy a semlegesség deklarálását, a Varsói Szerződésből való kilépést provincializmusnak tartják –, de az IB minden határozatát közösen hozta meg, a Titónak küldött tiltakozó levelet valamennyien aláírták. Ha nem is voltak mindenben egy véleményen, szolidárisak voltak egymással, akkor még Szántó Zoltán is, aki egyre gyakrabban demonstrálta különállását. A politikusok „korántsem voltak egységesek – emlékezett Fazekas György. – Egyben azonban teljesen egyetértettek: mi elfogadtuk Nagy Imrét vezetőnknek, és Nagy Imrével szemben nem foglaltunk állást, Nagy Imre hozzájárulása nélkül semmit nem csinálunk.”⁹⁵⁰ November 18-án Lukács György, Szántó Zoltán és Vas Zoltán úgy döntött, semmi értelme tovább a követségen tartózkodniuk, hazatérnek. A többiek tudomásul vették döntésüket, az Intéző Bizottság feloszlottnak nyilvánította magát. A „debreceniek” és a „moszkoviták” közti különbség itt már szembetűnő. Szántóékat, miután elhagyták a követséget, a szovjetek letartóztatták.

A november 17-i döntés után még öt napig folyt a huzavona Nagy Imréék ügyében. A szovjetek a háttérbe vonultak, a feketelevest Kádárnak kellett kikanalaznia. Az újdonsült miniszterelnököt nemcsak attól a reménytől fosztották meg, hogy a Nagy Imre-csoport segít neki megoldani a válságot, a nyílt hazugságot is vállalnia kellett a jugoszlávokkal szemben, akiket szövetségeseinek szeretett volna megnyerni. Kádár pontosan tudta, hogy Nagy Imrééket Romániába fogják deportálni, s mindenképp el akarta kerülni egy olyan nyilatkozat aláírását, melyben garantálja, hogy Nagy Imréék a követség elhagyása után szabadon hazatérhetnek. A jugoszlávok viszont ragaszkodtak ehhez. Nekik is tudniuk kellett, milyen sors vár Nagy Imréékre. Tudtak Szántóék „eltűnéséről” – és ezt nem közölték Nagy Imrével. Gheorgiu-Dej november 16-án magához kérette a jugoszláv követet s közölte vele: Magyarországra utazik, hogy segítsen a Nagy Imre-kérdés megoldásában. Ő azt tartaná a leghelyesebbnek, ha Romániába mennének, amíg Magyarországon konszolidálódik a helyzet, ott szabadon élhetnének. A jugoszláv kormány válasza: semmi kifogásuk, ha a csoport beleegyezik ebbe – ám ezt sem közölték Nagy Imrével. Tehát legalábbis sejteniük kellett, hogy mi következik: ezért kétszeresen fontos volt számukra, hogy a magyar kormány adjon garanciát Nagyék szabad távozására. Már rég nem Nagy Imréről volt szó, kizárólag a saját presztízsükről: terhelje a felelősség Kádárt, aki nem hivatkozhat a terv kiagyalóira. Márcsak azért sem, mert nevetségesen és kínosan igyekezett elhitetni azt a látszatot, hogy a szovjetek nem avatkoznak be a magyar belügyekbe.

November 19-én a tárgyalások meggyorsítására Budapestre érkezett Vidić külügyi államtitkár-helyettes. Ettől kezdve Kádár és a jugoszlávok naponta – olykor naponta többször is – tárgyaltak. Kádár azt a formulát igyekezett elfogadtatni, hogy garanciát vállalnak: Nagy Imrééket nem vonják felelősségre addigi cselekedeteikért. Ez a jugoszlávoknak kevés volt. Kádár mindenféle jogi és logikai kibúvót keresett – némelyikben még igaza is volt a jugoszlávokkal szemben –, de hasztalan. Közben egyre idegesebb lett, egyre jobban belehergelte magát az ellenségkeresésbe. „Meg fogom mutatni, hogy ki az a Nagy Imre… – fakadt ki a Központi Bizottság november 21-i ülésén. – Semmiféle Losonczyknak meg Jánosiknak helye a pártban nincs… Losonczy, Haraszti, Jánosi ne támogasson minket, mert az sokkal rosszabb, mintha világosan mutatják meg az arcukat.”⁹⁵¹ Már szó sem volt arról, kiket lehetne a csoportból megnyerni. A három legtoleránsabb menekült letartóztatása végképp megértette Kádárral, hogy a szovjetek semmiféle alkut nem tűrnek.

Végül a miniszterelnök beadta a derekát, feltehetően szovjet sürgetésre, akiknek nem voltak olyan skrupulusaik a nyílt hazugság miatt, mint Kádárnak. „A jugoszláv elvtársak 3 és fél órai vita alatt vették ki tőlem azt a formulát, hogy saját lakásukra távoznak… – panaszolta Kádár november 23-án az Intéző Bizottságnak. – Nem mentek a lakásukra – ezt bizalmasan közlöm –, és a világon senkinek semmi köze hozzá, hogy hova mentek. Sem a jugoszlávoknak, sem a világ más kormányának.”⁹⁵² Az ülésen Kádáron kívül hatan vettek részt; Münnich Ferenc részt vett a tárgyaláson. Az Intéző Bizottság öt tagjával is bizalmasan kellett közölni ezt a tájékoztatást.

Vidić és Soldatić a követségen összehívta Nagy Imrééket s közölte velük az eredményt. „Kádár levelet adott a jugoszláv kormánynak, amelyben az összes szükséges garanciát biztosította… – mondta az államtitkár. – Meg vagyunk győződve arról, hogy önök teljes biztonsággal bekapcsolódhatnak a normális életbe.” „Nagy elvtárs köszönetet mondott a jugoszláv kormánynak, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének, Tito elvtársnak és külön Vidić és Soldatić elvtársaknak az érdekükben kifejtett fáradozásaikért, amelyek most sikerre vezettek”⁹⁵³ – olvasható a megbeszélésről készült feljegyzésben.

Azt tudjuk, hogy Vidić nem mondott igazat. De vajon Nagy Imre hitt-e neki? Valószínűleg ugyanaz történt, mint november 3-án, amikor a szovjet csapatok gyakorlatilag megszállták az országot, s Nagy Imréék még mindig nem akarták elhinni, hogy az agresszióra sor kerül. Az „örök remény”? Bizonyára. De a tökéletes kiszolgáltatottság is, annak fáradt tudomásulvétele, hogy meg vannak fosztva a cselekvés minden lehetőségétől, semmit nem változtathatnak sorsukon.

18 óra 30 perckor érkezett meg az autóbusz a menekültekért. Azonnal felfedezték, hogy a buszban szovjetek vannak. Nagy zavar támadt. Soldatićban, úgy látszik, a lelkiismeret legyőzte a diplomatát – ami ugyan nehezen képzelhető el egy nagykövetről, de a szemtanúk egybehangzóan állítják –: felajánlotta a csoportnak (mások szerint Nagy Imrének, ismét mások szerint a férfiaknak), hogy ha bármi kételyük van, maradjanak a követségen. Nagy Imre azonban úgy döntött, hogy mennek. Nehéz döntés lehetett, hiszen nem csak önnön sorsáról döntött: a feleségéről, lányáról, unokájáról, akiket mindenkinél jobban szeretett, a barátairól, bajtársairól, az ügyben nem érdekelt asszonyokról, gyerekekről. A döntéshez bizonyára hozzájárultak az elviselhetetlen körülmények, de még inkább, hogy Nagy Imre belátta: nincs értelme a további huzavonának, szembe kell nézniük a sorsukkal. Tudta, hogy be kell sétálniuk az oroszlán barlangjába, s túl akart lenni rajta. A nagykövet két jugoszláv diplomatát adott kísérőnek.

Donáth Ferenc édesanyja lakott a legközelebb a követséghez. Szólt, hogy hol kanyarodjanak be – természetesen rá se hederítettek. „Felnőtt emberekkel így bánni!”⁹⁵⁴ – fakadt ki az idős asszony, ami aztán szállóige lett a csoportban. Az Ajtósi Dürer sori szovjet parancsnokságon a tiltakozó jugoszláv diplomatákat eltávolították, s a harckocsik kísérte busz a Rákóczi Katonai Középiskola épületébe vitte a menekülteket, ahol minden családot külön szobába zártak. Itt találkoztak Szántó Zoltánékkal.

Másnap Münnich Ferenc kereste fel a csoportot. „Nagy Imre kivételével a csoport összes tagjával beszéltem… – számolt be a Központi Bizottságnak. – Egyhangúan azt mondották, hogy hibás és helytelen volt a Szovjetunió segítségül hívása, mert belső erővel is megoldódott volna… Volt olyan, aki szóba sem akart állni velünk azzal, hogy árulókkal nem tárgyalnak.”⁹⁵⁵

Nagy Imrével a román párt egyik vezetője, az állambiztonság főnöke tárgyalt; évtizedek óta ismerték egymást a moszkvai emigrációból. „Münnichnek adott válaszával egyetértek – írta Nagy Imre Donáth Ferencnek. – Tegnap késő este felkeresett engem Roman Walter Bukarestből. Tegnap repült Budapestre. Hozzám Gh.-Dej és Kádár János együttes megbízásából jött. Jövetelének célja röviden a következő volt: a helyzet Magyarországon rendkívül súlyos. Nekem messzemenően segítenem kellene a kibontakozásban. A román és a magyar párt vezetői, Dej és Kádár ezt a segítséget abban látnák, ha én 3-4 hónapra kikapcsolódnék a magyarországi politikai és társadalmi életből, és erre az időre elhagynám az országot. Gh.-Dej felajánlotta, hogy menjek Romániába, ahol mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam. Ezt úgy vélnék megoldhatónak, hogy én nyilatkozatban közölném ezt az elhatározásomat. Részletes válaszomban kijelentettem, amit Gh.-Dej és Kádár tudomására kértem hozni, hogy én Magyarországot önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak, és semmiféle nyilatkozatot nem vagyok hajlandó adni. Élesen tiltakoztam a tegnap történtek miatt és kijelentettem, hogy politikai magatartásomról csak mint szabad és független ember fogok nyilatkozni. (Közölje ezt más elvtársakkal is!)”⁹⁵⁶ Az üzenetet egy lázmérő tokjában csempészték át Nagy Imréék szobájából Donáthhoz.

A csoport dacos helytállása miatt kudarcot vallott az utolsó kísérlet is, hogy legalizálják elrablásukat. Nagy Imrééket két repülőgépen a Bukarest közelében lévő Snagovba szállították.

Az akció lebonyolítása után már egyáltalán nem volt olyan fontos és sürgős a Nagy Imre-ügy, egyik félnek sem. A jugoszlávok november 24-én tiltakoztak a magyar és a szovjet kormánynál. A magyarok csak december 1-jén válaszoltak. Leszögezték, hogy „Nagy Imre és csoportjának ügye… kizárólag a Magyar Népköztársaság belügyét képezi…” Ismételten kifejtették, hogy Nagy Imréék nem lettek volna biztonságban, mert „ellenforradalmi elemek” vagy „politikai ellenfeleik” merényletet követhettek volna el ellenük. Végezetül kijelentették, hogy az intézkedés „megfelel a magyar kormány és a jugoszláv kormány között ez ügyben létrejött és elfogadott egyezmény szellemének”, s „tisztán alárendelt jelentőségű technikai kérdésnek” nevezték, „hogy az illető személyek a jugoszláv követség épületének elhagyása után hazatértek-e lakásaikra”.⁹⁵⁷ A szovjet válaszjegyzék csak december 16-án érkezett meg: közölték, hogy a Szovjetunió „nem szándékozik beavatkozni Magyarország belügyeibe”.⁹⁵⁸ Tito, Hruscsovnak írt, december 3-i levelében így fogalmazott: „Úgy véljük, a magyarországi események rettenetes csapást jelentenek a szocialista világra.”⁹⁵⁹

Kádár már akkor, amikor bejelentette az Intéző Bizottságnak Nagy Imréék elrablását, közölte: „Semmiféle örök száműzetésről nincs szó… Nincs bosszúról szó… Eltelik 3 hónap, más körülmények között fogunk dolgozni, akkor [Nagy Imréék] itt lehetnek Budapesten.”⁹⁶⁰ Ezt más és más formában újra meg újra megismételte. Decemberben úgy fogalmazott, hogy Nagy Imre „két év múlva akár az Internacionálé titkára is lehet”.⁹⁶¹ Akkor még fel sem merült, hogy a csoportot bíróság elé állítják.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a bánásmód. A csoportot fényűző, a snagovi tóra néző villákban szállásolták el, fejedelmi ellátásban részesültek – márkás külföldi italok, déligyümölcs –, pincérek szolgáltak fel, szobalányok álltak a rendelkezésükre, levelezhettek, kaptak újságot, bőségesen ellátták őket ruhaneművel, még bundával is, rendszeres volt a filmvetítés, kirándulni vitték őket Bukarestbe, Brassóba, Sinaiára. Amikor Donáth Ferencék harmadik gyermeke megszületett, Donáth a nála lévő pénzből briliánsgyűrűt, arany karórát vásárolhatott a feleségének.

Igaz, a Nagy Imre, a Losonczy és Donáth családot kezdettől elkülönítették; nem érintkezhettek a többiekkel. A villákat fegyveresek, farkaskutyák őrizték, a személyzet belügyesekből állt, a deportáltak egyedül sehová sem mehettek.

Januárban aztán megváltozott az ellátás, a kiszolgálás, a bánásmód. S néhány hónap múlva ki-ki elindult az úton, ami ki volt neki szabva: ki a halálba, ki a börtönbe, ki a száműzetésbe. De ez már egy más történet.

Már az is esztelenségnek, értelmetlennek tűnt, hogy az ellenállók fegyvert ragadtak a legyőzhetetlen túlerőben lévő szovjet csapatok ellen: a fegyveresek nem akartak, nem tudtak belenyugodni, hogy a forradalmat leverték. Ezt a néhány napot még nevezhetjük dühkitörésnek.

De amikor a fegyvereket elhallgattatták, az országnak bele kellett volna törődnie, hogy forradalmát leverték. Nem így történt. Ismét porondra lépett az értelmiség, melynek oly jelentős szerepe volt a forradalom előkészítésében.

Elsőként azok hallatták szavukat, akik botcsinálta fegyveresek voltak. A szétvert fegyveres gócok harcosai eltűntek: ki haza, ki illegalitásba, ki külföldre. A kommunista értelmiségiek vezette Tűzoltó utcai csoport viszont, amint letette a puskát, a harc egy másik formáját választotta.

A parancsnok, Angyal István, október 23-tól szakadatlan eksztázisban élt. Napi két-három órát aludt, a tápláléka koffein-ampulla volt, tüdőgyulladás, hörghurut kínozta.

Már november 5-én kiáltványt fogalmazott Mindenkinek! címmel – a Tanácsköztársaság híres jelszavára utalva –, melyben azonnali tűzszünetet, Kádár és az ellenállók tárgyalását követelte. A kiáltvány szövegét telefonon bediktálta a szovjet nagykövetségnek, követelve, hogy közöljék azt a szovjet városparancsnokkal, Kádárral és Zsukov marsallal[!]. Az angol s a francia követségnek is bediktálta a szöveget, kérve, hogy továbbítsák minden követségnek. Közben parancsnoktársa, Csongovai Per Olaf, a Kossuth Akadémián lévő szovjet parancsnoksággal tárgyalt: engedélyezzék a nők és a gyerekek távozását a kerületből. Angyal István Kádárt is kereste telefonon, de csak a titkárától kapott merev elutasítást (akárcsak Csongovai a szovjetektől). Egy másik, november 5-i kiáltványának címe: Felhívás a vérző Budapesthez: „Tüzet a vérért! Halált az elrabolt életekért! Hazánkért harcolni! Harcolni! Harcolni!”⁹⁶²

A karhatalom november 16-án nagyszabású razziát tartott a Péterfy Sándor utcai kórházban; mintegy száz embert tartóztattak le az alagsorban. Angyal nem volt köztük, az egyik emeleti kórteremben feküdt. Nem lehetett visszatartani, lerohant és követelte társai szabadon bocsátását. Letartóztatták. A börtönben részletesen elmondott, leírt mindent a forradalom napjairól. Nemcsak magáról, a társairól is, azon elv alapján, hogy a forradalomnak nincs mit takargatnia. Önvallomását Marx-, Lenin-, József Attila-idézetekkel tűzdelte tele. Vonzóereje, egyénisége olyan erős volt, hogy még azok sem vetették szemére vallomását, akiket súlyosan terhelt vele. Személyisége afféle mérce lett a börtönben.

Az illegalitásba vonult ellenállók központja a Péterfy Sándor utcai kórház volt. Itt dolgozott dr. Káldor Vera, Gáli József élettársa. A doktornő Csongovai Per Olaf sógornője volt, így került a kórházba Angyal István is. A hatalmas épület és több emeletes föld alatti rendszere zsúfolásig volt emberekkel: menedékhelye lett a fegyveres ellenállóknak, elsősorban a szomszédos Baross térről, a VII., a VIII. kerületből, a környékbeli lakosoknak, akiknek szétlőtték az otthonát, a fővárosban rekedt vidékieknek, börtönből szabadult raboknak, prostituáltaknak, innen-onnan szalajtott hajléktalanoknak. Önkéntes sebesültszállítók, gépkocsivezetők, konyhaszemélyzet, ápolók és orvosok, sebesültek százai töltötték zsúfolásig a kórházat. A nap minden szakában özönlöttek be és ki a látogatók.

A szétvert fegyveresek maradéka kórházakban, diákotthonokban talált menedéket, de felbukkantak a Kossuth Klubban, az Írószövetségben, a Fészekben, a Faluszínházban is: az ellenállók és az értelmiség nem különültek el. Noha tudták, hogy a fegyveres harcnak vége, újra meg újra azon rágódtak: nem kellene-e újra kezdeni? A pisztoly, a kézigránát a zsebükben lapult, a géppisztolyokat elrejtették, a gondosabbja be is zsírozta. Mert hátha, talán, egyszer, mégis. Őrizték, keresték a kapcsolatokat – mert ki tudja. Az emlékek nem fakultak, inkább színesedtek. Legendák születtek, hamisak, valóságosak. Itt is, ott is felbukkant egy nő, állítólag Csontos Erzsinek hívták, állítólag szőke volt, állítólag festette a haját, állítólag prostituált, állítólag hírszerző tiszt. Egy bajtársának, aki megmarkolta a mellét, akkora pofont adott, hogy két foga bánta (ezt ő állította), 15.000 fegyveressel rendelkezett (ezt is ő állította), állítólag többször megfordult Ausztriában fegyverért, állítólag pisztollyal lőtt magának utat, amikor társaival együtt letartóztatták, állítólag Király Béla mellett tűnt fel Nyugaton, aztán soha többé nem látta senki. Semmit nem tudni róla, csak azt, hogy volt.

A harcok csillapultával a pincékből, házakból előmerészkedett a lakosság. Az ellátás akadozott, az üzletek előtt reggeltől estig kígyóztak a sorok: megszületett a város száz és száz agórája. Itt tárgyalták meg ország-világ eseményeit, cserélték ki nézeteiket és értesüléseiket, számoltak be arról, mit mond a Szabad Európa, London, Bécs, Washington, a Vatikán rádiója, hírek és rémhírek futottak végig a sorokon, s az ősi szabály szerint, amit az első sorokban ácsorgók mondtak egymásnak, a sor végén már egészen másként hangzott. Itt megtudhatta az ember, hogy Maléter a Bakonyban harcol, Király Béla a Mecsekben, hogy minden munkabíró férfit Szibériába visznek, hogy az ENSZ-csapatok már Ausztriában vannak, Kádárt egy szóváltás során Andropov lelőtte, Nehru személyesen jön Budapestre rendet teremteni, Nagy Imre Hruscsovval és Eisenhowerral tárgyal, a honvédség szétverte a karhatalmat, ezrével végzik ki az orosz katonákat, akik nem hajlandók a magyar forradalom zsandárai lenni. De azt is, hogy ma, holnap vagy holnapután melyik üzletben mérnek sót, zsírt, vajat, hol kapható gumicsizma, viharkabát, jégeralsó, melyik a legbiztosabb útvonal Bécsbe vagy Jugoszláviába, hogyan lehet üzenetet küldeni a vidéki rokonoknak, hol oszt takarókat, konzervtejet a Vöröskereszt.

Az utcákat a korábbinál is több röpcédula árasztotta el. Budapestet szinte kitapétázták a kézzel vagy géppel írt, stencilezett, nyomtatott röpcsik tízezrei, nemritkán rímbe szedve, gyakran a legkülönbözőbb, létező vagy nem létező szervek és szervezetek nevében kiadva. Ahány röplap, annyi kétségbeesett kiáltás; nem annyira üzenetek, közlemények voltak ezek a falragaszok: szerzőik kiordították magukból felháborodásukat, tiltakozásukat, elszántságukat. Tartalmukban nemigen különböztek: tiltakoztak a forradalom vérbe fojtása ellen, szabad választásokat követeltek, Nagy Imrét az ország élére, a Kádár-kormány, az oroszok takarodjanak.

A Péterfy Sándor utcai kórház lett a röpcédulázás központja; Angyal István itt fogalmazta kiáltványait, itt szervezte meg a nyomtatást, a terjesztést. Mint mindenben, ebben is különbözött az ország többségétől. Ő nem a november 4-e előtti helyzetet akarta visszaállítani: „A Nagy Imre-kormány súlyos hibákat követett el, nevezetesen és elsősorban azt, hogy nem a forradalmi tömegek kívánságainak kifejezését tartotta elsőrendű feladatának, hanem elpazarolta erőit a pártharcokban, a parlamenti vitákban.”⁹⁶³ Ő abban reménykedett, hogy Kádárt, a szovjeteket jobb belátásra lehet bírni. „Úgy érzem, addig ki kell tartani, amíg a kormány meg nem változtatja politikáját, és minden fenntartás nélkül a forradalmat megérti, jellegét végre tisztán felismeri, vagy ha erre képtelen, átadja a helyét a munkások forradalmi tanácsainak, a felfegyverzett népnek, a proletárdiktatúrának.”⁹⁶⁴

Angyal István álomvilágban élt. Kőkemény volt a hite a maga igazában, de abban is, hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell. Ha nem, neki nincs keresnivalója az életben.

Angyal letartóztatása után barátai, az Igazság című lap szerkesztői léptek a helyére. Obersovszky Gyula november 4-e után többször is kérvényezte, hogy kiadhassa újságját – kitérő válaszokat kapott. Ők is az illegalitást választották, központjuk ugyancsak a Péterfy Sándor utca volt, onnan verbuválódtak önkéntes segítőik is. Ők már nagyobb teljesítményű sokszorosítóval dolgoztak. Angyal arról panaszkodott, hogy egynapi megfeszített munkával 1000 példányt tudtak lehúzni. Obersovszkyék két hét alatt mintegy 100.000 példányt nyomtattak: az Élünk című stencilezett újság hét számát, röplapokat.

Obersovszkyék kezdeményezték a december 4-i nőtüntetést is. Ennek előzménye a november 23-i néma tüntetés volt: a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa – más források szerint a munkástanácsok – felhívására délután 2 és 3 óra között egyetlen ember sem ment ki az utcára: a kétmilliós fővárosra halálos csend borult. December 4-én ezernyi gyászruhás nő vonult végig a mai Andrássy úton, kezében egy szál virággal, hogy letegye az Ismeretlen Katona sírjára. Este pedig sok tízezer ablakban jelentek meg az égő gyertyák: a város némán tiltakozott. A karhatalom nem akadályozta meg a méltóságteljes demonstrációt, de Obersovszkyt december 5-én, Gálit december 6-án letartóztatták; a zömében volt ÁVH-sokból újjászerveződött politikai rendőrség lassan működni kezdett.

A harmincegy éves Obersovszky Gyula poéta és zsurnaliszta volt; 1955-ben kizárták a pártból, elbocsátották állásából. A 26 éves Gáli József családját kiirtották, Angyal Istvánnal az auschwitzi táborban lettek barátok. A Színművészeti Főiskolán végzett dramaturgia szakot. Szinte állandó életveszélyben élt, félig vak volt, a szíve bármikor felmondhatta a szolgálatot.

Az egykori fegyveresekből s holdudvarukból verbuválódott ellenállóknak nem volt, nem is lehetett programjuk. A jövővel nem foglalkoztak, mert nem volt jövőjük, csak múltjuk, a forradalmas napok mámora. Ebből táplálkozott moralitásuk, ebből cselekvési kényszerük is. Létük puszta felkiáltójel volt, a dac tiltakozása: még élünk! Eörsi István évtizedek múltán egyik akkor írt versét idézte: „»Nem biztatlak titeket, magam se biztatom senkivel, semmivel.« És mégis kötelességemnek tartottam, hogy ameddig le nem tartóztatnak – lényegében tudtam, hogy ez be fog következni –, azt csinálom, amit csinálok.”⁹⁶⁵

Az illegálisok egy másik csoportja a Nagy Imre köréhez tartozó vagy velük kapcsolatban lévő értelmiségiekből, elsősorban újságírókból, egyetemi oktatókból verbuválódott. A csoport lelke Gimes Miklós volt, aki nem fogadta el a jugoszláv követség menedékjogát, inkább az illegalitást választotta. Ő fogalmazta november 10-én A magyar újjászületés tízparancsolatát. Ez lényegében a Nagy Imre-kormány programja volt, noha Gimes az utolsó napokban eltávolodott a miniszterelnöktől, alighanem a szocializmusból is kiábrándult. Inkább baráti kör volt ez, tagjai nem is éltek illegalitásban, nem olyan zárt, szervezett csoport, mint a péterfysek. „Nem jött… létre semmiféle közösen elhatározott »központ« – emlékezett Fekete Sándor –, mi, a Kádár-kormányt elutasító kommunisták vagy volt kommunisták különböző találkozásokon, elég meddő beszélgetéseken, laza baráti csoportokban tárgyaltuk meg »a helyzetet«, újra meg újra megváltottuk a világot, s ezen belül főleg a szocializmust. A tucatszámra gyártott, néhány száz példányban terjesztett röplapokon nagyjából ugyanazok a követelések váltakoztak…, de az egész mozgásnak érdemleges programja, stratégiája nem volt, nem is igen lehetett.”⁹⁶⁶ Gimes csoportjának neve is volt – Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom –, de ezt sem közösen fogalmazták, Gimes nevezte így az általa szerkesztett Október Huszonharmadika című stencilezett újság kiadóját. A lap általa szerkesztett hét számát mindössze néhány száz példányban nyomták és terjesztették.

Sok helyütt a városban, silányul vagy polgári kényelemmel berendezett lakásokban, nyomorúságos társbérletekben, albérletekben, fiatal értelmiségiek százai gyűltek össze nap mint nap: tanárok, egyetemisták, mérnökök, lézengő ritterek. Iskolájuk a Petőfi-kör volt, bibliájuk az Irodalmi Újság, egyetemük a forradalom. Bolgár cigarettát szívtak, mert nem volt más, rumot ittak, tisztán vagy málnaszörppel, mert nem volt más, a legócskább kocsisbort. Végtelen vitákkal tartották a lelket egymásban és önmagukban, teremtettek fészekmeleget a metszően hideg novemberi, decemberi napokban. Terveket szőttek és vetettek el, reménykedtek és elkeseredtek, egy-egy csoport röpcédulákat írt, terjesztett. Ha megfeledkeztek az időről és rájuk esteledett – kijárási tilalom volt –, ott aludtak a földön, lódenkabátjukkal takaródzva. Szerelmek születtek itt, házasságok bomlottak fel, életre vagy egy-két napra szóló barátságok köttettek. Sokuk útja a börtönbe, internálótáborba vezetett.

Amíg a fegyveresek újra meg újra a harc folytatásáról vitatkoztak, a Nagy Imrét követő kommunista értelmiség arról, hogy nem lenne-e helyes belépni a pártba, megakadályozni, hogy az MSZMP a sztálinisták kezébe kerüljön. Kevesen választották ezt az utat, de a kérdés újra meg újra napirendre került. Az illúzióknak lényegében Nagy Imréék elhurcolása vetett véget. Ezzel a Gimes-csoport is létalapját vesztette. Fekete Sándor ekkor kezdte el írni híressé vált Hungaricus-tanulmányát, melyben először fogalmazta meg az illúzióromboló felismerést: „Még új és új sztrájkok robbannak ki, a falakon új és új forradalmi jelszavak, időnként még a fegyverek is megszólalnak. De ez csak a felszín utógyűrűzése: a forradalom sorsa eldőlt akkor, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak… Amilyen hiba volt tegnap, hogy a párton belüli ellenzék nem ismerte fel azonnal a fegyveres felkelés kezdetét és jellegét, ugyanolyan hiba volna ma észre nem venni, hogy a forradalom, legalábbis egy időre, véget ért.”⁹⁶⁷ Elemzése szerint a különféle ellenzéki szervezkedések éppúgy reménytelenek, mint az az ábránd, hogy a pártot „belülről” meg lehet változtatni. Ugyanakkor szembefordult azokkal, akik kiábrándultságukban a szocializmust is megtagadták.

Az értelmiség legális szervezetei közül az Írószövetség szólalt meg először. Az egész magyar értelmiséget képviselte; november 12-i kiáltványát aláírták a művészeti szervezetek, a Tudományos Akadémia, a Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. A bevezetőben leszögezték: „A magyar nép az elmúlt hetekben bennünket is magával ragadó szenvedéllyel és egységben nyilvánította ki akaratát. Amíg új, békés akaratnyilvánításra módot nem adnak neki, ehhez nekünk, íróknak, művészeknek, tudósoknak, értelmiségieknek bármit hozzáfűzni, ezen alkudozni sem szándékunk, sem jogunk.” Hitet tettek a semlegesség, a függetlenség mellett; követelték, hogy a szovjet csapatok hagyják el az országot. „Magyarország társadalmi és gazdasági rendszere a demokratikus eszközökkel felépített szocializmus legyen”; „A magyar állam minden polgárának biztosítva legyen az emberi szabadságjogok teljessége.” Állást foglaltak a pártérdekek érvényesítése ellen, nemzeti egységre szólítottak fel. Sorsközösséget vállaltak a munkássággal, a parasztsággal, a forradalmi ifjúsággal: „A közvetlen kibontakozás feladatait az ő demokratikusan megválasztott szerveikkel együttműködve kívánjuk munkálni.”⁹⁶⁸

Ennek megfelelően nem kívántak tárgyalni a kormánnyal, tervet sem dolgoztak ki a kibontakozásra. Inkább a mindennapi életben igyekeztek segíteni és helytállni. A magyar fiatalok deportálása ügyében az Írószövetség levelet intézett a Szovjet Írók Szövetségéhez, tárgyalt a karhatalom, a szovjet csapatok parancsnokságával. November végén még csak négy letartóztatott „író” – Lukács György, Újhelyi Szilárd, Erdei Ferenc, Sándor András – kiszabadítása érdekében kérte a francia írótársadalom segítségét, de Obersovszky és Gáli után letartóztatták az Írószövetség két titkárát, Fekete Gyulát és Molnár Zoltánt, majd a szövetségnek a Munkástanácsba küldött összekötőjét, Eörsi Istvánt is.

Az Írószövetség lázas tevékenységében alighanem szerepe volt a kommunista írók lelkiismeret-furdalásának is, hogy a forradalom utolsó napjaiban visszahúzódtak a politikai életből. Most ott igyekeztek folytatni, ahol abbahagyták. Az írótársadalomban is létrejött a nemzeti egység; a forradalom utóvédharcában – nem úgy, mint az előkészítésben – nemcsak a kommunista írástudók, valamennyi magyar író részt vett.

A szövetség nemcsak saját tagjait igyekezett segíteni pénzzel, élelemmel; vidékről még mindig áramlottak az élelmiszersegélyek, kocsiszám érkezett a krumpli, a liszt, parasztok, parasztasszonyok cipelték kosárban a vágott baromfit, sonkát, kolbászt, tojást. Az utcai ládákban összegyűjtött pénzből segélyezték az elesettek, a letartóztatottak hozzátartozóit. Meghirdették az írósztrájkot, csatlakoztak az újságírósztrájkhoz. A szövetség elnöksége december 3-i állásfoglalásában kijelentette: „A magyar írók minden körülmények között a magyar népet szolgálják, tollukat nem adják eszközül semmiféle kormány- vagy pártérdek kiszolgálására.”⁹⁶⁹

A letartóztatások elleni tiltakozásnak nem lett foganatja. A kormány megszüntette az Írószövetség folyóiratait. December 28-án került sor az Írószövetség hattyúdalára, a rendkívüli közgyűlésre. A kiáltványok és követelések ideje akkor már lejárt. Az összegyűlt írók nem határozatot hoztak, hanem Tamási Áron Gond és hitvallás című szózatával tettek hitet: „Itt állunk hát a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol… Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom… A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya… Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett.”⁹⁷⁰

November 21-én, a Kossuth Klubban harminc értelmiségi szervezet megalakította a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát. A szervezet főtitkára és lelke Markos György volt. A Tanács annyiban különbözött az október 28-án alakult Bizottságtól, hogy vezetői nemcsak reformkommunisták voltak (Déry Tibor, Nagy Tamás, Fekete Ferenc közgazdász, Major Máté építész, Jánossy Lajos fizikus), hanem neves párton kívüli vagy más párthoz tartozó személyiségek is (Keresztúry Dezső, Bessenyei Ferenc, Paizs Dezső nyelvész, Nizsalovszky Endre jogász). A tanács elnöki tisztét Kodály Zoltán vállalta, bár a munkában nem vett részt.

Alapító nyilatkozatában a MÉFT öt feltételét jelölte meg az élet normalizálódásának. „A békés alkotómunka első alapvető és elengedhetetlen feltétele a teljes személyi és anyagi biztonság… Szűnjék meg minden önkényeskedés, letartóztatás, elhurcolás.” „A második és alapvető feltétel az ország szuverenitásának… helyreállítása”; a szovjet csapatokat vonják vissza állomáshelyeikre, majd hagyják el az országot. „A harmadik alapvető feltétel az összes erők egyesítése az ország szocialista és demokratikus alapon való újjáépítésére… A legszélesebb nemzeti alapon kell kormányt alakítani, az összes forradalmi erők bevonásával.” „A negyedik feltétel… az önkormányzati rendszer érvényesítése.” „Az ötödik feltétel… az önkéntes forradalmi fegyelem érvényesítése.” Az alapító nyilatkozat utolsó mondata: „Ha az öt feltételből csak egy is nem teljesülne, az értelmiség munkája is lehetetlenné válnék.”⁹⁷¹

A feltételek nem teljesültek, a tanács munkája lehetetlenné vált. De nem értelmetlenné: maga a léte volt az értelme. A Kossuth Klubban százával fordultak meg a munkástanácsok, az Írószövetség, az egykori Országos Nemzeti Bizottság, a különböző értelmiségi szervezetek, de az illegális csoportok tagjai is. Évtizedek távlatából ugyan a szakadatlan vita és együttlét meddőnek tűnhet, ám akkoriban nagyban hozzájárult a forradalom szellemének ébrentartásához: az együvé tartozás önmagában jelentős erő volt, ha nem is hozott konkrét eredményt. A karhatalom december 5-én és 7-én házkutatást és razziát tartott a Kossuth Klubban; több tucat embert bevittek vagy beidéztek a főkapitányságra kihallgatásra. Akkoriban még kesztyűs kézzel bántak az értelmiséggel.

A Petőfi-kör nem támadt fel november 4-e után. A MEFESZ viszont igen, s november 29-én 22 egyetem és főiskola részvételével megalakult az Összegyetemi Forradalmi Bizottság. A diákönkormányzatok megteremtésével, segélyezéssel foglalkoztak, tartották a kapcsolatot a munkástanácsokkal, a MÉFT-tel. Mást mit tehettek volna?

A szervezeteket nemcsak a forradalom tovább élő tüze táplálta, hanem az is, hogy a kormány képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Az értelmiségben – s az országban – még Nagy Imréék elhurcolása után is élt a remény, hogy nincs elveszve minden. Bármilyen irreálisnak tűnik évtizedek távlatából ez a hit, a valóságban nem volt az. Ha semmi más, ezeknek a szervezeteknek a léte és fennmaradása is bizonyítja, hogy a kormány még nem szánta el magát a végső, radikális, brutális leszámolásra az ellenállással.

Az értelmiségi szervezetek kiáltványokat, szózatokat fogalmaztak, a pártok igyekeztek valamiféle alternatívát kidolgozni a kormánnyal való tárgyalásra, a forradalom vívmányainak átmentésére. Pontosabban két párt: a Petőfi Párt és a Kisgazdapárt. Még pontosabban: ezek néhány vezetője, hiszen a pártok nem léteztek. A szociáldemokraták hallgattak, félrehúzódtak, bizonyára Kéthly Anna távolléte miatt is.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kiútkeresést egyetlen ember testesítette meg: Bibó István, az utolsó Nagy Imre-kormány államminisztere. Majd minden kezdeményezés az ő nevéhez fűződött, az ő gondolatrendszerét tükrözte.

Bibót minden arra predesztinálta, hogy 1945 után Magyarország jelentős államférfija legyen: éleslátása, bölcsessége, humanizmusa, kérlelhetetlen tisztessége, erkölcsi tartása, rugalmassága, valóságismerete, elméleti képzettsége, gyakorlatiassága.

Bibó István 1911-ben született, Szegeden szerzett jog-, majd államtudományi doktorátust; tanulmányait Bécsben, Genfben, Hágában folytatta. A budapesti bíróságon, majd az Igazságügy-minisztériumban dolgozott, 1940-től egyetemi magántanár. Szociológiával, történetfilozófiával, államelmélettel foglalkozott. Egyetemi évfolyamtársa, legjobb barátja, Erdei Ferenc révén került kapcsolatba a népi írókkal, a Márciusi Fronttal, s lett elkötelezett hívük.

A felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt tagja, az Erdei vezette Belügyminisztérium közigazgatási osztályának vezetője, majd egyetemi tanár. A koalíciós években ő írta a leglényeglátóbb tanulmányokat Magyarország közelmúltjáról, jelenéről, jövőjéről, de még pártja vezetőségébe sem került be. 1950-ben az Egyetemi Könyvtárba száműzték. Úgy lett a forradalom utóvédharcának kiemelkedő vezetője, hogy az ország alig ismerte.

Bibó István november 6-ig tartózkodott a Parlamentben; mint mondta, demonstrációként. Csendes humorát abban a tragikus helyzetben, a patetikusnak tűnő pózban is megőrizte. Évtizedek múlva arra a kérdésre, hogy érte-e valamiféle inzultus a Parlamentben, így fogalmazott: „Az injúria, ami ért, abban állt, hogy a Tildy készleteiben rengeteg szeszes italt találtunk, és minthogy a Dobi által küldött koszt rendkívül zsíros, paprikás volt, az ebédhez könnyű spriccereket szerkesztettünk magunknak Bakossal; ezt egyszer valamelyik Dobi-titkár észrevette… és az összes szeszes italt összerámolták és elvitték… Az atrocitás rangját nem érte el.”⁹⁷²

Bibó november 4-e után is a háttérben maradt, noha az elkövetkező időben a forradalmi szervezetek nyilatkozatai, határozatai, felhívásai szinte egytől egyig az ő szellemiségét tükrözték. „A Parasztpárt részéről a politikát ismét Farkas Ferenc csinálta… – emlékezett Bibó. – Egyszer egy beszélgetés során általában kérte tőlem, hogy az ővele való megbeszélés nélkül külön akciót ne csináljak. Ezt én természetesnek találtam és tudomásul vettem.”⁹⁷³

November 11-én levelet írt, és igyekezett (sikertelenül) eljuttatni Nagy Imréhez. Ebben számot adott addigi tevékenységéről, s javaslatokat tett a kormány elvi álláspontjára: „A kormány nem lemondottnak, hanem csak erőszakkal eltávolítottnak tekinti magát.” Valamint: „A kormány felesleges árnyékkormány-tevékenységet nem végez, ellenben nyugodtan várja azt a – véleményem szerint – biztosan bekövetkező helyzetet, mikor a szovjet vezetők is és a magyar megbízottaik is belátják, hogy kibontakozás egyedül Nagy Imre kormányalakításával lehetséges.” Ugyanakkor: „A kormány… minden józan kompromisszumban benne van, mely a magyar szabadság és függetlenség biztosítása mellett a szovjet presztízs mentésére és a bedőlt kommunisták békés elvonulására irányul.” És: „A kormány tagjai nem ellenzik, ha az akkorra erkölcsileg lehetséges marad vagy lehetségessé válik, hogy Kádár János újból tagja legyen a kormánynak.”⁹⁷⁴

Bibó még a Parlamentben megfogalmazta Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására címen ismertté vált írását. A cím mindent elmond Bibó törekvésének lényegéről. Bölcs reálpolitikusként tudta, hogy ha egyáltalán van kiút ebből a helyzetből, csak kompromisszumok árán érhető el. A kompromisszum azonban az ő értékrendjében nem érdemi, csak formai, taktikai engedményeket jelentett. A tervezet, mint írta, „minden elvi engedmény nélkül tartalmaz méltányos kiegyezés formájában megjelenő megoldást”.⁹⁷⁵ December elején kiegészítést írt a tervezethez és megfogalmazta nyilatkozatát Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról.

A novemberi és a decemberi írások szellemisége, gondolatmenete egy tőről fakadt. Bibó szerint a magyarországi helyzet kulcspontja egy feloldhatatlan ellentmondás volt: „a szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani; valójában… az a helyzet, hogy mindaddig, amíg a szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen”.⁹⁷⁶ Megoldásként Bibó két alternatívát vázolt fel: „A. Magyarország kilép a Varsói Szerződés katonai kapcsolatából, és benne marad, mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben… B. Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és a Szovjetunióval kétoldali megállapodást köt.”⁹⁷⁷

A novemberi tervezet egyértelmű és kendőzetlen: „Mind a Rákosi-féle, mind a Kádár-féle egypárt erkölcsileg halott.”⁹⁷⁸ „Kormányzati kiindulópont a november 3-án megalakult utolsó törvényes magyar kormány, Nagy Imre elnöklete alatt.”⁹⁷⁹ Jól látta: „Amint a szovjet csapatok kihúzzák a lábukat az országból, ez a kormány [a Kádár-kormány] összeomlik.”⁹⁸⁰

Bibó jól érzékelte azt is, hogy „a Szovjetunió és az általa hivatalba léptetett kormány attól fél, és joggal, hogy a szovjet csapatok kivonása s az általános választások olyan helyzetet teremtenek, mely végsőleg országos ortodox kapitalista restaurációhoz… vezet, és Magyarországot a kelet-európai országok testébe ékelődött nyugati ékké teszi”.⁹⁸¹ Ennek a félelemnek a kiküszöbölésére javasolta: az alkotmányban meg kell fogalmazni, hogy „Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus)”.⁹⁸² Az alkotmánytörvényeket „5 évig egyáltalán nem s az után is csak a törvényhozásnak s ezt követően a népszavazásra jogosultaknak legalább kétharmados többségével lehessen módosítani. Nem működhet olyan politikai párt, amely e törvényekkel meghatározott állami, társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul.”⁹⁸³

A szabadságnak ezt a korlátozását Bibó történetfilozófiailag is megalapozottnak ítélte. „Minden történelmi demokrácia úgy indult el, hogy bizonyos közös alapelvekre nézve előzetes megállapodás alakult ki az ország túlnyomó többségében, és az ezeket az alapelveket vitássá tevő álláspontoknak nem volt meg a pártalakítási lehetőségük – írta 1957 elején, a letartóztatása előtt befejezett Emlékiratában. – A holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is azzal kezdődött, hogy a királyi abszolutizmus híveit többé-kevésbé kizárta a parlamenti küzdőtérről, sőt ezen túlmenő, igen méltánytalan személyi megszorításokat is tett. Mégis elindulhatott ezen az úton valóságos szabadság azért, mert a kötelezően előírt platform olyan volt, hogy azon az ország túlnyomó többsége elfért. Ugyanez volna a helyzet a szocialista vívmányok elismerésére szorított magyar többpártrendszer esetén is.”⁹⁸⁴

Bibó számára a kompromisszum azt jelentette, hogy igyekezett a forradalom indulatok szülte vadhajtásait visszametszeni: nem követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását, a Varsói Szerződés azonnali felmondását, a választások azonnali megtartását. Beleélte magát az ellenfél helyzetébe, gondolatvilágába, igyekezett azt figyelembe venni, ahhoz igazodni. Noha ő maga nem tartotta valóságos veszélynek az ellenforradalmat, alkotmányos garanciákat dolgozott ki kiküszöbölésére. Megértette, hogy vannak, akik a kommunisták teljes kiszorításától tartanak, ezért leszögezte: „Valamennyien egyetértünk abban, hogy… [a] szabad politikai élet egyensúlyához szükség van a magyar kommunisták pártjára.”⁹⁸⁵ Tovább is ment ennél: „Amnesztia minden néven nevezendő politikai bűncselekményre, valamint minden cselekményre, melyről megállapítható, hogy becsületes politikai meggyőződésből származik; a halálbüntetés eltörlése.” És: „Az állami és üzemi apparátus reorganizálása minőségi kiválasztás alapján történik, intézményes garanciákkal arra, hogy ez a reorganizáció nem fog sem a kommunisták, sem általában a diploma nélküliek vagy gyorsdiplomások ellen irányulni.”⁹⁸⁶ Ebbe a sorba tartozott az a javaslata is, hogy Kádár János tagja lehet a kormánynak.

A november 6-i tervezetet Bibó eljuttatta a francia, angol, amerikai, indiai követségre. Az írást az országban hólabdaszerűen terjesztették. Igen nagy hatása volt; a Központi Munkástanács november közepén tartott alakuló ülésén elfogadta és 15.000 példányban kinyomtatta. Bibó részt vett a Kisgazdapárt november 16-i nyilatkozatának fogalmazásában, s az ő szellemisége fedezhető fel az Írószövetség és a Petőfi Párt november 28-i Feljegyzésében is, noha nem szerepelt az aláírók között. A december 8-i Nyilatkozatot aláírta a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Demokrata Néppárt, a Központi Munkástanács, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, a Parasztszövetség, az Írószövetség: ez volt a legális ellenzék utolsó közös állásfoglalása.

Negyven év távlatából naivnak tűnhetnek ezek a javaslatok, ám a maguk korában nem voltak azok. A Kádár-kormány pályája nem volt annyira eleve elrendeltetett, mint utólag látszik. Vagy talán: azokban a napokban sem az ország, sem Kádár nem érzékelte annyira az eleve elrendeltséget. Kádár novemberben többször nyilvánosan állást foglalt a többpártrendszer mellett, s feltehetőleg nem csak propaganda célzattal. November közepén többször tárgyalt Kovács Bélával, s még egy hónap múlva is a lehetséges koalícióról beszélt Andropovnak. Csak január 6-án jelent meg a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány nyilatkozata, melyben már nem volt szó többpártrendszerről, választásokról, koalícióról.

Új reményt ébresztett az indiaiak közvetítő akciója. „Nagy izgalmat váltott ki közöttünk az a hír is – emlékezett a MEFESZ egyik vezetője –, hogy India közvetítő szerepre vállalkozott, és a követség már meg is kapta a megbízást, hogy egyeztesse a két fél – a Szovjetunió és a forradalmárok – álláspontját.”⁹⁸⁷ November 25-én Budapestre érkezett J. N. Khosla, India prágai nagykövete, s tárgyalt Kádárral. Decemberben K. P. S. Menon, moszkvai nagykövet, Nehru különmegbízottja többször is járt Magyarországon, s tárgyalt valamennyi jelentős ellenzéki szervezet vezetőivel. (Novemberben New Yorkban megbeszélést folytatott Kéthly Annával is.) M. A. Rahman budapesti ügyvivő szinte napi kapcsolatban volt Göncz Árpáddal, aki egyébként is jelentős szerepet töltött be az ellenállásban: közvetített a Kisgazdapárt, a Petőfi Párt, a Parasztszövetség, az Értelmiségi Tanács között, igyekezett megszervezni a letartóztatottak családtagjainak segélyezését, Nagy Imre és Bibó István írásait ő juttatta ki külföldre. „A pártok vezetői, a munkástanácsok, a parasztok és munkások, akik távolról sem tapasztalatlan szemlélői a saját politikai helyzetüknek, egyaránt úgy érzik, itt az ideje, hogy egységesen lépjenek fel egy olyan terv érdekében, amely lehetővé teszi a szovjeteknek érdekeik maximális védelmét s egyúttal a magyar nemzeti függetlenség bizonyos fokát”⁹⁸⁸ – jelentette Rahman a Bibó-tervezetről Delhinek. Hogy milyen konkrét tárgyalások voltak az indiaiak és a szovjetek, illetve a magyar kormány között, mennyiben volt akár a leghalványabb remény valamiféle kiegyezésre, nem tudjuk, de maga a közvetítés ténye jelentős biztatás volt az ellenzéknek: a világ mégsem hagyja magára Magyarországot, más is történik érdekünkben, mint a frázispufogtatás az ENSZ-ben. Különösen kedvezőnek tűnt, hogy nem a nyugati hatalmak, hanem India vállalkozott a közvetítő szerepre. A nagyhatalmakból Magyarország mélységesen kiábrándult, a szovjetek számára pedig nem lehettek egyeztető partnerek. A semleges Indiának legalább reménye lehetett, hogy szót tud érteni a Szovjetunióval.

Bibó és az ellenzék azzal nem számolt, hogy a szovjet vezetés számára az olyan fogalmak, mint az alkotmányos garancia, semmit nem jelentettek. Ők más hatalmi struktúrát, mint a monolit egypártrendszert, nem ismertek; számukra a hatalom egyetlen biztosítéka az erő volt. Hiába dolgozott ki Bibó alkotmányjogi biztosítékrendszert a szocializmus megőrzésére, a szovjeteket ez nem érdekelte, nem is tudtak mit kezdeni ilyen kategóriákkal. Ha ők egy államról lemondtak, tudomásul vették, hogy abban az országban nem lesz szocialista társadalmi rend. Máig nincs pontosan tisztázva, miért tették ezt a háború után Finnországgal. Ausztria esetében más volt a helyzet: ott csupán egy polgári ország egynegyedének felügyeleti jogát áldozták fel az enyhülés oltárán. Magyarországon a kérdés számukra nem az volt, hogyan őrizzék meg a szocialista rendet, hanem hogy feladják-e az országot vagy sem. S Magyarországról, a saját logikájuk alapján – pontosan a Bibó által felismert premisszákból kiindulva – nem mondhattak le. Hogy pedig az ország – a Rákosi-korszak híres szlogenjét használva – „ne rés, hanem erős bástya legyen a béketáborban”, arra számukra egyetlen garancia volt: olyan hatalmi struktúra, amely semmiben nem tért el a többi szocialista országétól, s ezáltal biztosította az abszolút hűséget a Szovjetunióhoz.

Bibó számára – még ha számolt is a Szovjetunió hajthatatlanságával – nem volt más út, mint amit választott: olyan kompromisszumot találni, melyről úgy vélte, hogy saját elveinek fenntartása mellett a másik fél számára is elfogadható. Ha nem ezt teszi, nem tehetett volna mást, mint 1950 után: alámerül a hallgatásba. De az ország novemberben, decemberben még nem adta fel végképp a reményt, még nem törődött bele, hogy a forradalom elbukott. S amíg az ország nem törődött bele, Bibó se tehette.

Arra nincs magyarázat, miért fogalmazták meg Bibó és társai január 7-én Megjegyzések a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány nyilatkozatához című írásukat. Az irat stílusa nem Bibóra vall. A bevezetőben kifejtették – ellentétben a kormánynyilatkozattal –, hogy október nem volt ellenforradalom, s a szocializmust meg lehetett volna óvni a szovjet csapatok beavatkozása nélkül is. Belekerült azonban két olyan mondat, amit addig nem fogalmaztak meg: „Tagadhatatlan az a tény, hogy a forradalmi események idején komoly veszéllyel jelentkeztek ellenforradalmi erők, melyek… a nép hatalma megdöntésére törekedtek.” Ez még akkor is sántít, ha hozzátették, hogy „ezek a jelenségek túl lettek becsülve”. Még kevésbé szerencsés az a megfogalmazás, hogy a „véres összecsapást végtelenül sajnálja a magyar nép”.

Ezután tíz pontban sorolták, hogyan képzelhető el a koalíciós kormányzat – noha a kormánynyilatkozatból egyértelmű, hogy ez az elképzelés már idejét múlta. Már nem az ország nevében szóltak, hangsúlyozottan csak a két agrárpárt képviseletében, a parasztság érdekeinek védelmében. A legszembetűnőbb, hogy elfogadták a kormány frazeológiáját: „a proletárdiktatúra magyarországi mai szakaszában”. Már csak a két parasztpárt legalizálását szorgalmazták, azt is csupán korlátozott formában: nem kívánnak országos szervezetet kiépíteni, csupán országos és megyei központokat fenntartani. Az indoklás sem őszinte: „ismerve az ország mai súlyos gazdasági helyzetét”. Valamennyi társadalmi szervezetet a Magyar Nemzeti Szövetségben kívántak egyesíteni, ami más néven ugyanaz, mint a kormány által sóhivatalnak szánt Népfront. Fenntartották ugyan elképzelésüket az ideiglenes országgyűlés összehívására, ám nem választások útján, csupán „a koalíciós pártok delegáltjaiból, a pártok által közös megegyezéssel megállapított arányban”. Tudniuk kellett, hogy ebben az esetben legfeljebb megalázó statisztaszerephez juthattak volna. Szóba hozták a szovjet csapatokat is, de rendkívül engedékeny formában: „Tárgyalásokat kell kezdeményezni a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés tagállamaival a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok helyzetének tisztázása és fokozatos kivonása érdekében.”⁹⁸⁹

A nyilatkozatot a Petőfi Párt részéről Farkas Ferenc, Bibó István, Féja Géza, a Független Kisgazdapárt részéről Kovács Béla, Vörös Vince, Varga István írta alá. Nem tudni, hogy a Megjegyzéseket eljuttatták-e a kormányhoz. Még érthetetlenebbé tette az írást, hogy Farkas Ferenc a megírás napján a kormánynyilatkozatra hivatkozva jegyzőkönyvileg megszüntette a Petőfi Párt központjának működését, s ezt tette a Kisgazdapárt is.

Bibó, évtizedekkel később, életrajz-interjújában azt mondotta: november 4-e után nagyon szkeptikus volt a kiegyezés lehetőségében. Korabeli írásai nem erről tanúskodnak. Még 1957-ben fogalmazott alapvető elemzésében – melynek első mondata: „Magyarország helyzete az egész világ botrányává lett”⁹⁹⁰ – sem tartotta lehetetlennek valamiféle kompromisszum létrejöttét. Alighanem az történt, amit ő maga úgy fogalmazott meg: „Ennek a forradalomnak volt valamiféle olyan közszelleme, amelyik úgy irányította az embereket, hogy azok észre sem vették… Volt egy közszellem, amelyik több volt az embereknél, és az embereket arra indította, hogy túlnőjenek önmagukon… Én is egyike vagyok azoknak, akiket ez a közszellem arra indított, hogy saját magukon túl tudjanak lépni.”⁹⁹¹

Andropov nagykövet november 8-án jelentette Moszkvának: „Délelőtt 11 órakor voltam Kádárnál, a munkaidő kellős közepén. Ennek ellenére a Parlament hatalmas épülete teljesen néptelen volt; hat miniszteren és katonáinkon kívül senki sem volt ott.”⁹⁹²

November 4-én reggel Münnich Ferenc olvasta be a szolnoki rádióba: „Alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakítását.”⁹⁹³

Az új kormány legalizálása megkezdődött. Rövidesen közzétették a kormány névsorát is. Miniszterelnök Kádár János, elnökhelyettes, a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek minisztere dr. Münnich Ferenc, államminiszter Marosán György, külügyminiszter Horváth Imre, pénzügyminiszter Kossa István, iparügyi miniszter Apró Antal, földművelésügyi miniszter Dögei Imre, kereskedelemügyi miniszter Rónai Sándor.

Ennek a kormánynak a legnagyobb baja az volt, hogy nem létezett. Nemcsak azért, mert Marosán, Apró, Kossa Tökölön értesült kinevezéséről, Dögei Csehszlovákiában volt, Rónai Budapesten, a Parlamentben. „Tildy megkérdezte Rónai Sándort – emlékezett Bibó István –, hogy való igaz-e, hogy ő tagja a kabinetnek. Rónai azt mondta, hogy annyit tudok róla, mint te, hisz én is itt ülök, én is most értesültem róla.”⁹⁹⁴ Ennél is nagyobb szépséghibája, hogy 1956-ban – az általam ismert adatok szerint – mindössze háromszor ülésezett, olyan kérdésekről, melyekben egy minisztériumi főosztályvezetőnek kellett volna döntenie.

Kádár kidolgozott programmal tért haza Moszkvából, erre a szovjet vezetők november 3-án este bizonyára áldásukat adták. Koncepciójának három sarkalatos pontja volt, ebből kettőhöz kitartóan ragaszkodott az elkövetkező időkben is.

Kádár Moszkvában meggyőződhetett, hogy a szovjet katonai beavatkozás elkerülhetetlen. Elfogadva a neki felajánlott szerepet, legfőbb törekvése az volt, hogy megakadályozza a Rákosi–Gerő-féle garnitúra visszatérését a politikai életbe, Magyarországra is.

A kádári koncepció másik alaptétele szerint Magyarországon az ellenforradalom hatalomra jutása a küszöbön állt. Láttuk, még Nagy Imre szűk környezetében is voltak, akiknek súlyos gondot okozott ez a veszély. Kádár meggyőzte önmagát: a veszély voltaképp valóság. Ha nem lett volna az, mi indokolta és szentesítette a szovjet intervenciót? Amennyiben azt elfogadta, el kellett fogadnia az ellenforradalom tényét is.

Ugyanakkor úgy indult haza, hogy megegyezést keres az országgal, meggyőzi a népet a maga igazáról. Ismerte annyira a közhangulatot, hogy tudja, november első napjaiban a forradalom legfőbb hajtóereje a nemzeti érzés és öntudat volt, legfőbb követelése a nemzeti függetlenség, a Szovjetunióval való viszony rendezése. A legnagyobb sérelmet, az intervenciót nem háríthatta el, ezt tehát szükségszerűségként fogadta és igyekezett elfogadtatni, de számos részletkérdés megoldásával szándékozott feledtetni vagy legalábbis csillapítani. Tudta, milyen erős az országban a szovjetellenesség, tudta, nem állhat az ország színe elé anélkül, hogy erről valamit mondana, ez ellen tenne valamit. Ezért is óvta a szovjet vezetőket, hogy bábkormányt állítsanak az ország élére, ezért görcsös erőlködése, hogy kivívja kormánya önállóságának látszatát; tudta, hogy ezt a kérdést valahogy rendezni kell.

A Moszkvában készített programnyilatkozatról, melyet november 6-án jelentettek meg a Szabad Népben Szolnokon, a kormány átmeneti tartózkodóhelyén, s rádión, plakátokon, röpcédulákon juttattak el a még harcoló fővárosba, stíluselemzéssel kimutatták, hogy oroszból fordították magyarra. A fogalmazásban bizonyára részt vettek szovjet vezetők, de a nyilatkozat, a kormányprogram szellemisége egyértelműen Kádár gondolatvilágát tükrözi.

A felhívás első mondata leszögezte, hogy az „október 23-án megindult tömegmozgalom… nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt” – ilyet sem a rákosisták, sem Hruscsovék nem fogalmazhattak. Bárgyú szólamokkal igyekezett bizonyítani az ellenforradalmat – „nyilasok és más vadállatok gyilkolják a becsületes hazafiakat”; „már el is indították Horthy zsandárait, börtönőreit” –, de a mozgalomban részt vevőket „becsületes hazafiaknak” nevezte, akik azt akarták, hogy az ország „tovább demokratizálódjék”, „szabad, szuverén állam” legyen, s a Nagy Imre-kormányt csak gyengeségéért marasztalta el.

A 15 pontos kormányprogram olyan konkrét, hogy azt nem lehetett egy nap alatt (fél nap alatt?) megfogalmazni. A magyarázat: a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány nemcsak nevében jelezte a jogfolytonosságot a forradalommal, hanem néhány döntő pont kivételével átvette a Nagy Imre-kormány programját. Függetlenséget és szuverenitást ígért, a szocialista rend megvédését, büntetlenséget az eseményekben részt vevőknek, baráti viszonyt a szocialista országokkal „a teljes egyenjogúság, a kölcsönös be nem avatkozás alapján”, békés együttműködést a világ minden országával, az életszínvonal jelentékeny emelését, a gazdaságirányítás átalakítását, a bürokrácia megszüntetését, a munkásönigazgatás megvalósítását, a beszolgáltatás megszüntetését, az egyénileg dolgozó parasztok segítését, a forradalmi szervek demokratikus választását, a nemzeti kultúra fejlesztését. Ami hiányzik belőle: a semlegesség, a többpártrendszer.

A feketeleves a végére maradt: a kormány kérte a szovjet hadsereg parancsnokságát (nem a szovjet kormányt!): „segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és nyugalmat hazánkban”. Ezt akár Gerő is fogalmazhatta volna. Igaz, hozzátették: „A magyar kormány a rend és a nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a Varsói Szerződés más résztvevőivel, a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonásáról.”⁹⁹⁵ Ez bizony csak szépségflastrom volt. Az idő kerekét visszaforgatták az első véres intervencióhoz, ami minden egyebet megkérdőjelezett.

Kádár november 11-i, első rádióbeszéde lényegében azonos volt a kormányprogrammal. Megismételte, hogy az október 23-án indult népmozgalmat a Rákosi-klikk bűnei robbantották ki: „a tömegek felháborodása teljesen jogos volt”. Az eseményekben „tiszta szándékú emberek vettek részt”, de az ellenforradalmi erők mindinkább előtérbe kerültek. Ezt primitív rémtörténetekkel bizonyította: „a nyugati határainkon túl régen lesben álló, volt horthysta katona- és csendőrtisztek”; az ellenforradalmi banditák, akik „százával gyilkolták le állati módon a kommunistákat, egyszerű munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, minden haladó embert, akit kezükbe kaparintottak”; „előfordult egyes esetekben, hogy a fehérterrorista gyilkosok – nem találva lakásán az általuk keresett személyt – megölték családját, a legkisebb gyermeket sem kímélve”. „Sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni”, de „az ellenforradalmi erők nyomása alá került”. Ezután csak két út maradt. Vagy sodródni a Nagy Imre-kormánnyal, „tehetetlenül szemlélni”, ahogy a fehérterror „lemészárolja” előbb a kommunistákat, majd a velük rokonszenvezőket, majd „valamennyi demokratikus hazafit”, megszerzi a hatalmat, és „eladja hazánk függetlenségét a gyarmattartó imperialistáknak”. Vagy a szovjet csapatok segítségével szétzúzni az ellenforradalmat, s a rend helyreállítása után tárgyalni a csapatok kivonásáról. Ez ugyanaz a csődöt mondott taktika volt, mint amit a kormány október 28-ig folytatott: előbb legyen rend, a felkelők tegyék le a fegyvert, aztán majd teljesítik követeléseiket. Hosszan foglalkozott a „megbántott nemzeti érzéssel”, ám ezért nem a Szovjetuniót hibáztatta, hanem Rákosiékat. A többpártrendszerről azt mondotta, hogy „az igazi népfrontpolitika alapján állunk”; meglehetősen furcsa volt az az állítás, miszerint a kormány „a szó legtisztább értelmében vett nemzeti egységfront-kormány”. Hangsúlyozta: „El vagyunk tökélve a múlt hibáinak gyökeres felszámolására.” Közölte, hogy több tucat kompromittált rákosista vezető többé nem tölthet be funkciót. „Még ha akadna is olyan ember, aki a régi módszereket vissza akarná állítani, olyan ember már nincs, aki képes volna is rá, mert a tömegek… kérlelhetetlenül elsöpörnék helyéről.”⁹⁹⁶ A rádió néhány nap múlva közölte, hogy Gerő Ernőt, Hegedüs Andrást, Kovács Istvánt, Piros Lászlót, Bata Istvánt, Szalai Bélát, Ács Lajost, Hidas Istvánt, Vég Bélát, Andics Erzsébetet, Berei Andort kizárták a pártból. A megfenyítettek többségét november 3-án a szovjetek még a legfelső vezetésbe javasolták.

Ugyancsak november 11-én ült össze először az új Ideiglenes Központi Bizottság. A résztvevők közül többen ugyanarról számoltak be, mint Andropov; nyomasztó volt, ahogy kongtak a lépteik az üres Parlament márványpadlóján; sehol egy ember, csak a szovjet fegyveres őrök. Kádár a bevezetőjében egyértelműbben fogalmazott, mint nyilatkozataiban: „Egy bizonyos idő múlva amúgyis le kell ülni tárgyalni a szovjet csapatok kivonásának kérdéséről, s ami a perspektívát illeti, nem kétséges, hogy előbb-utóbb ki kell vonni Magyarország területéről őket.”⁹⁹⁷ Közölte annak a 27 politikusnak a nevét, akik nem tölthetnek be vezető funkciót. Köztük volt Révai József, a szovjetek által olyannyira erőltetett Kovács István, Bata István, Piros László. Rákosi, Gerő, Hegedüs szóba se került; ez láthatólag evidencia volt számára. A Nagy Imre-csoportot nem sújtotta ilyen tilalom, de ekkor fogalmazta meg először, hogy addig nem lehet tárgyalni velük, amíg Nagy Imre és Losonczy Géza nem mond le. Ez a lemondó nyilatkozat – egészen a haláláig – rögeszméje volt. Közölte az új pártvezetés névsorát is; a KB 21 (az ülés végére 23) tagjából tizennégyen voltak az MDP KV tagjai, de egyikük sem tartozott a Rákosi-rezsim élvonalába. A Politikai Bizottság helyébe lépő Intéző Bizottság tagja Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, majd utólag Münnich Ferenc lett; a bigott politikusok aránya ebben a testületben jóval nagyobb volt, mint a Központi Bizottságban. Kádár is kénytelen volt megjegyezni: „Aprónak, Kiss Károlynak eszébe sincs a régit folytatni.”⁹⁹⁸ Valójában nem ez volt a véleménye. Egy ritka őszinte pillanatában – mint ezt Andropov decemberi jelentéséből tudjuk – elmondta: „Felmerül annak a kérdése, hogy a vezetésből el kell távolítani az olyan embereket, mint Apró és Kiss Károly, akiket számos kritikai megjegyzés ér azért, amiért annak idején objektív támogatást nyújtottak Rákosinak a becsületes kommunisták elleni megalapozatlan megtorlásokban.”⁹⁹⁹

Az új vezetés valóságos metamorfózison ment át; rájuk is érvényes volt, hogy a forradalom közszelleme, sokszor akaratuk ellenére, hatalmába kerítette az embereket. A KB-tagok java része pártfunkcionárius volt, egy ideológiai dogmarendszer, a merev pártetikett foglya. Villamoson, autóbuszon, vonaton sose utaztak, boltban, piacon nem vásároltak, a dolgozókkal csak gyűléseken találkoztak: a valóságtól elszigetelve élték a maguk káderéletét. Az októberi vihar belesodorta őket a valóságos életbe, az események őket is sokkolták, a dogmák egyszeriben megkérdőjeleződtek, a frázisok hiteltelenné váltak. A KB-tagok két kivétellel a hazai kommunista mozgalomban nevelkedtek, valamikor valóban volt kapcsolatuk a néppel. A nép és a történelem most rákényszerítette őket, hogy újra legyen.

A többség helyzetmegítélése valós volt. Aczél György: „Muszkavezetőknek hívják őket [a kormányt], és lényegében a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs… Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében… Nagyon szűk réteg vagyunk, paranccsal, szuronyra támaszkodva tudunk csak dolgozni, még akkor is, ha legjobb akarat van valakiben.” Somogyi Miklós: „A hitelünket, úgy is mondhatnám, hogy a munkás–parasztság hitét, azt elvesztegettük, és nehéz lesz visszaszerezni… Ha azt mondanánk, hogy mi a tömegekre támaszkodunk, magunkat áltatnánk.” Friss István: „Ha kimennének a szovjet csapatok, holnap reggelre elsöpörnék a pártot és a kormányt.” Fehér Lajos: „Nagy nemzeti ellenállás alakult ki. Ez az értékelés vasárnap [november 4-e] óta hússzorosan érvényes. Párt- és szovjetellenes hangulat van a városban.”¹⁰⁰⁰

A vita három sarkalatos pontja a Nagy Imre-kérdés, a szovjetekhez való viszony s a rákosizmus volt; a pártvezetők maguk között sokkal nyíltabban fogalmaztak, mint Kádár a nyilvánosságnak.

Szinte általános volt a vélemény, hogy az egyetlen kiút a válságból: megegyezni Nagy Imrével. Apró Antal: „Nagy Imrének és másoknak politikai súlya, tekintélye van. Ha ők nyilatkoznának így mellettünk, ez nagy politikai segítség lenne nekünk. Ne mondjunk le erről.” Aczél György: „Feltétlenül döntő… elkezdeni a tárgyalást Nagy Imrével… Látnunk kell, hogy nélkülük nem vagyunk képesek az értelmiségi és munkástömegeket sem odaállítani a párt mögé… Helyes volna leülni Nagy Imrével tárgyalni, akár olyan alapon is, hogy rendben van, ha alapvető kérdésben megegyeznek, csináljanak külön pártot.”¹⁰⁰¹ A Nagy Imrével való tárgyalást támogatta Fehér Lajos, Földes László, Rónai Sándor, Kiss Árpád, Tömpe István, és senki sem szólt ellene, csak Kádár ragaszkodott előfeltételként a lemondó nyilatkozathoz.

A szovjet csapatok azonnali kivonását senki sem követelte; tudták, hogy rezsimjük azonnal összeomlana. Ítéletük azonban olyan kemény volt, mint egyetlen kommunista pártban sem a húszas évek óta. Fehér Lajos: „A nemzetközi munkásmozgalom olyan helyzetbe került, amilyenben 1914 óta nem volt… Ennek fő oka, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja nagyon helytelen álláspontot foglalt el a népi demokratikus országokkal kapcsolatban… A szovjet csapatok jelenléte soha nem látott nemzeti ellenállást fejt ki.” Javasolta, hogy „bizonyos idő múlva a szovjet csapatokat cseréljék fel lengyel, bolgár, jugoszláv csapatokkal.” Aczél György: „A Szovjetunió számára is elfogadható semlegességet kellene létrehoznunk, de nem Ausztria mintájára, nyugati semlegességet, hanem Jugoszlávia vagy más példa alapján, keleti semlegességet.” Földes László: „Tényleg van az emberben olyan érzés, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága nem vonta le az elmúlt 6–8 év vagy 1945 óta folytatott politikájának kellő következtetéseit.” Biszku a Szovjetunióval való egyoldalú viszonyt bírálta: „Ennek megoldására az emberek garanciát akarnak és én magam is. Lehetetlen, hogy pl. a párt vezetőit kinevezzék [mármint: a Szovjetunióban nevezzék ki].” Majd minden felszólaló támogatta Fehér Lajos javaslatát: forduljanak az SZKP elnökségéhez, hogy „hívja össze a népi demokratikus országok kommunista pártjainak vezetőit, melyen megtárgyalnák a Szovjetunió népi demokráciákhoz való további viszonyát”.¹⁰⁰²

Fogalmazhatnánk úgy is: a pártvezetés ugyanolyan naiv volt, mint Bibó István. A különbség közöttük, hogy ők szükségszerűnek vélték a szovjet beavatkozást, Bibó szükségtelennek; Bibó garanciákat igyekezett kidolgozni a Szovjetunió számára, ők abban reménykedtek, hogy tárgyalásokkal meg lehet győzni a szovjeteket, változtassanak politikájukon. Igaz, döntő többségük még azt sem tudta, hogy a beavatkozásra nem Kádár kérésére került sor. Kádár is az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat önbírálatának folytatását szorgalmazta. A pártvezetők abban voltak a legnaivabbak, hogy azt hitték, a többi népi demokrácia vezetői is érdekeltek a szovjet kapcsolatok rendezésében. A forradalom ráébresztette őket, hogy a nép nem tűri a csatlósszerepet. Elvtársaik a szomszédos országokban viszont épp azt akarták megakadályozni, hogy ez a vélemény náluk is hangot kapjon.

A Rákosi-korszak védelmét ettől a testülettől nem lehetett várni. Noha valamennyien káderek voltak, de Apró Antal és Kiss Károly kivételével a harmad-, negyedvonalból, többüket súlyos börtönbüntetésre ítélték, háttérbe szorították. Akik a leghangsúlyosabban támadták a régi rezsimet, azok tartottak leginkább újjáéledésétől.

A KB két tagja ösztönösen is ráérzett a lényegre: a régi mechanizmusok, a régi káderek törvényszerűen a régi útra terelik a hatalmat, minden szubjektív szándék ellenére. Aczél György: „Nem tudom, hogy személy szerint alkalmas vagyok-e arra, hogy ennek az ideiglenes intézőbizottságnak tagja legyek, mert nekem továbbra is az a véleményem, hogy kard és szuronyok segítségével szűk kisebbségként próbáljuk terrorizálni a munkásosztályt és a dolgozó népet csak azért, hogy a mi általunk esetleg helyesnek tartott programot kierőszakoljuk. Az elvtársak engem ismernek, tudják, hogy egész életemet a munkásmozgalomra tettem fel, de kijelentem, hogy ilyen dologban nem vagyok hajlandó együttműködni.” Köböl József: „Annak a veszélye, hogy mi a régi útra térünk, egyáltalán nem lebecsülendő, mert az objektív körülmények olyanok, amelyek erre az útra szorítanak bennünket. Látni kell, hogy a munkásosztály hatalma azért nem találkozik a munkásosztály többségével, vagy talán úgy mondom, hogy a kormány és a megalakuló párt a munkásosztály kisebbségére támaszkodik, továbbá épít bizonyos fegyverekre… Tehát az objektív körülmények szorítanak arra, hogy sok tekintetben a régi utat, a régi módszereket válasszuk. Ezt azért vetem fel, nehogy abban a hitben ringassuk magunkat, hogy mindörökre leszámoltunk a múltbeli módszerekkel… Alapjaiban újból felépül a régi államapparátus, a régi módszerekkel, és egyszer csak ott vesszük észre magunkat, hogy folytatjuk, ahol abbahagytuk.”¹⁰⁰³

Hasonló vélemények fogalmazódtak meg az MSZMP első, november 13-i budapesti aktívaülésén is. Szóltak az erős szovjetellenességről; arról, hogy az ország szidja a kormányt; arról, hogy a felkelésért a Rákosi-klikk a felelős; hogy nincs más kiút, mint megegyezni Nagy Imréékkel. Az egyik felszólaló kimondta: „Az illető elvtársak, akik fémjelezték a szovjet támadást, sokáig nem lehetnek konszolidált viszonyok között vezetők. Ezzel a kormánnyal, beleértve Kádár elvtársat is, konszolidálni nem lehet.”¹⁰⁰⁴

Orbán László, a pártközpont agit-prop. osztályvezető-helyettese, még a november végi első országos aktívaértekezleten is hasonló nézeteket képviselt: „A mi pártunknál most az a helyzet, hogy gyűlölet veszi körül… Óriási szovjetellenesség van… A széles tömegek… azt állítják, hogy a Kádár-kormány nem képviseli megfelelően a nemzeti függetlenség politikáját… A szovjet elvtársaknak meg kell érteni, hogy okulni kell a múlton, és minden tett, ami beavatkozásra utal, erősíti az ellenforradalom egységét… Okt. 23-án [a] hatalmas népi megmozdulás fő célja az önkény elmúlásának követelése volt… A Nagy Imre-féle ügy lezárásának ezt a módját én nem helyeslem… Senki sem hiszi el nekünk, hogy szabad akaratukból mentek el… Súlyos terhet veszünk magunkra, ha nem biztosítjuk, hogy ezek az elvtársak hazánkban tevékenykedhessenek.”¹⁰⁰⁵

A kádári gondolatrendszer legnagyobb hibája nem ellentmondásossága volt, hanem az, hogy az ellentmondásokat nem tudta feloldani. Kádár azt a képességét, hogy egyszerre két lovat tudott megülni, abban a helyzetben nem érvényesíthette. A kormány november 7-én eltörölte a kötelező orosznyelv-oktatást, munkaszüneti nappá minősítette november 7-ét, november 9-én törvényesítette a Kossuth-címert. Az eredmény: a népet ez nem békítette meg, a szovjeteket ingerelte.

Az ellenforradalom veszélyét a pártvezetők kezdettől fogva elismerték, bár többen árnyalni igyekezték, főként arra figyelmeztettek, hogy erről a népet nem sikerült meggyőzniük. A „fasiszta vérengzés” bárgyú általánosítását egyre több, nem kevésbé abszurd konkrét példa színezte; mindenki tudott, hallott egyet: egy ellenforradalmi bandánál öt zsákban 25 millió forintot találtak; egy zsidót tollban akartak megforgatni; 23-án elrejtett fegyvereket ástak ki a Rózsadombon; a Műegyetemen géppuskafészek felállítására oktatták a hallgatókat; az orvostanhallgatók tudták, hol lehet fegyvert szerezni; a MÖHOSZ raktáraiból már a felkelés előtt 1500 fegyvert vittek el; Nyugatról fegyveres nyilas- és csendőrosztagok érkeztek, folyamatosan szállították a fegyvert. „Győrött megjelentek a gyárakban az egykori tulajdonosok, hogy visszaszerezzék azokat. A falvakon feltűntek a földbirtokosok, hogy visszavegyék a földet. A Parlamentben megjelent Esterházy gróf. Azóta az osztrák követség útján elmenekült. Egy erdőben bujkál egy gróf a bandájával. Jellemző, hogy a bandák élén grófok stb. állottak.”¹⁰⁰⁶ Darutollas Horthy-tisztek a Parlamentben letartóztatták az Elnöki Tanács és az Országgyűlés elnökét; „egyes felkelők feltörték a kirakatokat, raktárakat, s elfogták a járókelőket, s mindegyik kezébe nyomtak télikabátot, két-három ruhát, három-négy kézigránátot, és felszólították őket, hogy harcoljanak velük”.¹⁰⁰⁷

Az öngerjesztés lélektani hatását az önigazolás kényszere is erősítette. Rémmeséket tálaltak fel, minden ellenőrzés nélkül elhitték azokat, ideológiát gyártottak belőlük, egyre jobban belelovalták magukat és egymást abba a hitbe, hogy 1956 októberében, novemberében tombolt az ellenforradalom Magyarországon. S ha az ellenforradalmárok ilyen rémtetteket követtek el, a felkelést át kellett értékelni. Kádár, tíz nappal azután, hogy a megmozdulás résztvevőit „tiszta szándékú embereknek” nevezte, és kijelentette, hogy „a tömegek felháborodása teljesen jogos volt”, már így fogalmazott: „Állapítsunk meg egy időhatárt: kb. október 30., az ellenforradalmi roham kezdete. Vagy azt, hogy a 23-án résztvevők között már ott voltak az ellenforradalmárok.”¹⁰⁰⁸ November 23-án már az első szovjet beavatkozást is szükségesnek nevezte: a felkelést le kellett verni. A decemberi központi bizottsági ülésen: „Az október 23-án kezdődő események… összes alapvető jellegzetessége: ellenforradalom.”¹⁰⁰⁹ Ezzel még többen vitába szálltak, de a határozat alig-alig árnyalta a sommás megfogalmazást: „Arra a kérdésre, hogy mi volt a Magyarországon október 23-án kezdődött fegyveres felkelés alapvető jellegzetessége…, csak azt válaszolhatjuk…, ellenforradalom volt… Az októberi eseményekben becsületes szándékkal részt vett tömegeknek látniuk kell azt a keserű igazságot, hogy a népköztársaság államrendje és intézményei ellen a fegyveres felkelés azok részéről is az ellenforradalom céljait mozdítja elő, akiknek ez nem volt szándékában.”¹⁰¹⁰ Ennek ellenére még a Minisztertanács Tájékoztatási Irodája által kiadott hírhedt „Fehér könyveknek” is az a címe: Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, s nem az októberi ellenforradalomban.

Tégláról téglára épült a koncepció. Ha Magyarországon október 23-tól ellenforradalom volt, Nagy Imre felelősségét is át kellett értékelni. Kádár kezdetben újra meg újra hangsúlyozta, hogy a miniszterelnök nem támogatta az ellenforradalmat, csupán gyengének bizonyult. November közepéig ismételten leszögezte, hogy készek tárgyalni vele; „csak tőle függ, hogy részt kíván-e venni a politikai életben”.¹⁰¹¹ A csoport elhurcolása után az volt a lózung, hogy „nem örökre száműztük őket, menjenek el egy fél évre, és majd ha rendbe jönnek a dolgok, visszajöhetnek”.¹⁰¹² És újra meg újra kijelentették, hogy tevékenységükért nem vonják őket felelősségre. Kádár még december elején is „Nagy Imre, valamint Losonczy és Donáth elvtársak”-ról¹⁰¹³ beszélt. Az évtizedekig irányt szabó, unos-untalan citált „négypontos határozat” azonban az események kirobbanásának okai közé sorolta a Rákosi–Gerő-klikk politikáját, a magyar fasiszta–kapitalista–földesúri erők és a nemzetközi imperializmus mellett a Nagy Imre és Losonczy Géza vezette pártellenzék tevékenységét is. „A hibák kijavításához pozitív programot nem adott, egyoldalúan csak a pártot támadta… Felbátorította a reakció erőit és jelentős mértékben hozzájárult az ellenforradalom kirobbantásához… A fehérterror nyílt dühöngésének napjaiban sem lépett fel nyíltan az ellenforradalommal szemben, azt nevével fedezte és leplezte a tömegek előtt.”¹⁰¹⁴ A januári kormánynyilatkozat már végletesen egyértelmű volt: „A Nagy Imre-kormány árulása megnyitotta az utat az ellenforradalom előtt.”¹⁰¹⁵

Az események, Nagy Imre szerepének átértékelése szükségszerűen megváltoztatta a forradalmárok megítélését is. Kádár még november végén is hangsúlyozta, hogy senkinek nem lesz bántódása azért, mert részt vett az eseményekben. Ez többé nem hangzott el. December 11-én kihirdették a statáriumot, s rövidesen sor került az első kivégzésekre. A megtorlások ekkor még elsősorban az ellenállást akarták megtörni. A tömeges letartóztatások 1957 januárjától, még inkább márciusától kezdődtek, s ekkor már a forradalomban részt vevőket sújtották.

„Egyetlenegy alapvető kérdést sem lehet eldönteni a jövőben a tömegek bevonása nélkül és akaratát figyelmen kívül hagyva”¹⁰¹⁶ – mondta Kádár az IKB első ülésén. A pártvezetés tudta, hogy az ország egyik leghangsúlyosabb követelése a többpártrendszer visszaállítása volt. Kádár ettől eleve idegenkedett; a Horthy-korszak látszat-parlamentarizmusa határozta meg gondolatvilágát. A november 4-e előtti „messzemenő politikai engedmények” közül „a legdöntőbbnek a több párt rendszerének elfogadását”¹⁰¹⁷ nevezte. A más pártokkal való együttműködést valamilyen választási szövetségben képzelte el – természetesen a kommunista párt vezetésével. „A többpártrendszer úgy néz ki, hogy valójában azokkal fogunk tudni dolgozni, esetleg lesznek önálló pártszervezetek is, akik velünk egy táborba jönnek.”¹⁰¹⁸ „A többpártrendszerrel kapcsolatban elképzelhető valamiféle Népfront létrehozása, amely állna az MSZMP-ből, a Kisgazdapártból, Nemzeti Parasztpártból és pártonkívüliekből, esetleg egyéb szervekből a népköztársaság alkotmánya alapján.”¹⁰¹⁹ „Az országban több párt fog működni, de ezek blokkba[n] lesznek, együtt lépnek fel a tömegek előtt, mert azonos célért, a szocializmus építésének továbbviteléért küzdenek.”¹⁰²⁰ A Szociáldemokrata Párt újjáalakulásáról hallani sem akart. Az ellenzéki pártok vezetői közül érdemben egyedül Kovács Bélával tárgyalt – eredménytelenül. „Érdemleges politikai megbeszélések a kormány kibővítésére vonatkozóan a más pártbeli vagy párton kívüli emberekkel ez ideig tulajdonképpen egyáltalán nem történtek”¹⁰²¹ – számolt be a Központi Bizottságnak december végén. A többpártrendszer a pártvezetést sem foglalkoztatta igazán, bár többen, többször, általánosságban elismerték szükségességét. A pártvezetők sokkal fontosabbnak vélték – amíg vélhették – a megegyezést a Nagy Imre-csoporttal, mint a tárgyalásokat a többi párttal. A januári kormánynyilatkozat pontot tett a kérdésre: „Vezető erőnek a munkásosztály pártját, a Magyar Szocialista Munkáspártot, mint a kommunisták szervezett erejét, az összes demokratikus erőt egyesítő szervnek pedig a munkásosztály politikai, forradalmi pártja által irányított Hazafias Népfrontot tekinti.” A látszat-demokráciát egyértelművé tette ez a megfogalmazás is: „A kormánynak az a szándéka, hogy e… platform alapján tárgyalásokat kezd a különböző pártállású és párton kívüli közéleti tényezőkkel.”¹⁰²² Fehér Lajos jó érzékkel mondta erről a demokratizmusról: „A választás szót kerüljük ki.”¹⁰²³

Nem volt az egész csak porhintés, áltatás, mézesmadzag? Felkínált, beígért engedmények, hogy az ország lecsillapodjon, időhúzás, hogy a hatalom némileg megerősödjék? Ennyi hazugság közepette ezt sem lehet kizárni, bár valószínűtlen. Kádár bizonyára azzal tért vissza Moszkvából, hogy megegyezik az országgal, megegyezik Nagy Imrével, teljesíti a forradalom követeléseit – kivéve a két leglényegesebbet, a semlegességet és a többpártrendszert. Feltehetőleg úgy vélte, hogy a szovjet beavatkozás kijózanítja az országot, Nagy Imrééket; tudomásul veszik a realitást, hogy eddig és nem tovább.

Tévedett, és ezáltal kettős szorításba került. Sem az ország, sem Nagy Imre egy jottányit sem hátrált, miként a szovjetek sem. Kádár ezúttal már személyes „tanácsadót” – ellenőrt – kapott, aki vele együtt jött Szolnokról Budapestre. Bajkov hivatalos rangja nagykövetségi tanácsos volt, de nem a követségen dolgozott, a Kádár melletti szobában telepedett le a Parlamentben. Mi volt a pontos küldetése, mekkora a hatásköre, mi a konkrét tevékenysége, nem tudjuk. Mindenesetre nem mozdult Kádár mellől, részt vett több fontos tanácskozáson. November 11-én ismét Budapestre küldték Szuszlovot, s vele Arisztov KB-titkárt. Megadták a módját Kádárnak küldött üzenetükben: „Önnel együtt mi is nagyon nyugtalankodunk amiatt, hogy Magyarországon és különösen Budapesten lassan halad az élet normalizálódása. Szeretnénk rövid időre Budapestre küldeni az SZKP titkárait, Szuszlov és Arisztov elvtársakat, gazdasági szakemberek egy csoportjával együtt… Valamennyi általunk kiküldött szakember nem hivatalos minőségben fog ott tartózkodni, és csak az önök utasításai szerint cselekszik majd.”¹⁰²⁴

Nem tudjuk, a sietség okozta-e, az akció titkossága vagy a hatalmi ágak rivalizálása, de a szovjet gépezet az első napokban mintha nem lett volna összehangolva. Zsukov november 4-én 10 órakor jelentette az SZKP Elnökségének: „Nagy Imre ellenforradalmi kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.”¹⁰²⁵ November 5., 19 óra: „A foglyok közt van Kovács István, a lázadás egyik jelentős katonai vezetője.”¹⁰²⁶ A honvédelmi minisztert nemcsak a jugoszláv csapdáról nem tájékoztatták, Maléterék letartóztatásáról sem? Zsukov csak november 6-án este jelentette Kopácsi Sándor letartóztatását, noha a főkapitány már 5-én reggel szovjet fogságba került. Andropov november 4-én panaszkodott, hogy „Kádárral, Apróval és Münnichhel nincs kapcsolatunk… A helyzetet bonyolítja, hogy a mai egész nap folyamán nem volt normális kapcsolatunk csapataink tököli törzsével.”¹⁰²⁷

Miután Zsukov csapatai leverték az ellenállást, Szerov nekilátott rendet teremteni. Volt ebben gyakorlata. Az 51 éves hadseregtábornok 1944-ben belügyminiszter-helyettesként irányította a csecsenek, ingusok, kalmükök, krími tatárok deportálását szülőföldjükről. 1945–47-ig a németországi szovjet katonai közigazgatás főparancsnok-helyettese volt. A magyar vezetés akadékoskodása bosszantotta. „Mint képviselőink jelentik, a megyei pártbizottságok és megyei végrehajtó bizottságok vezető munkatársai akadályozzák a nyilvános vezető szerepet vállalt ellenforradalmi elemek letartóztatását”¹⁰²⁸ – panaszolta november 11-én. Két nap múlva: „A helyi párt-, ügyészi és rendőri szervek vezetői továbbra is liberálisan viszonyulnak az események általunk felderített aktív résztvevőihez, és különböző enyhítő körülményeket találnak annak érdekében, hogy nevezetteket ne vonjuk büntetőjogilag felelősségre. Ugyanezt az álláspontot nyilvánítják ki a magyar kormány vezető személyiségei is.”¹⁰²⁹ „Tegnap este Kádár elvtárs és különösen Münnich elvtárs igen feldúlt volt Nagy Tamás egyetemi professzor letartóztatása miatt… – jelentette november 13-án Moszkvának. – Mikor elmondtam neki, hogy Tamás [sic!] kicsoda, Münnich elvtárs kijelentette, hogy tudnak a kormánnyal szembeni ellenséges beállítottságáról, ám jobb szabadon engedni.”¹⁰³⁰ Kádár Földvári Rudolf, a PB és KV volt tagja, a Borsod megyei első titkár deportálása miatt tiltakozott. A szovjet biztonsági főnök őt is felvilágosította, „milyen bűnöket követett el Földvári”¹⁰³¹, ám Kádár ennek ellenére ragaszkodott a szabadon bocsátásához. Aligha használt a Szovjetunió hírnevének, hogy a Budapesten rekedt nyugati újságíróknak a szovjet városparancsnokságtól kellett kiutazási engedélyt kérniük, s Szerov emberei többeket kihallgattak, köztük Mateo Mateotti parlamenti képviselőt, az olasz szocialisták egyik vezetőjét és Löwenstein herceget, a nyugatnémet Szabaddemokrata Párt alelnökét, a párt parlamenti frakcióvezetőjét, akitől diplomata-útlevelét is elkobozták.

Az igazi botrányt Magyarországon és világszerte a letartóztatottak deportálása váltotta ki. Ennek azonnal híre ment; a deportáltak üzeneteket dobáltak ki a vagonokból. A Népszabadság, a régi jó recept alapján tagadott: „Az igazság az, hogy egyetlen őrizetbe vett személyt sem szállítottak ki Magyarország területéről.”¹⁰³² Az Intéző Bizottság november 16-i ülésének jegyzőkönyve szerint: „A Szovjetunióba szállított lefogottak ügye: A szovjet vezető elvtársak (Malenkov elvtárs) ezzel nem értenek egyet, utasítást erre nem adtak, valószínűleg egy beosztott önkényeskedése alapján történt.”¹⁰³³

A valóságban Szerov már november 8-án kérdőre vonta Münnich Ferencet, miért adott ki rendeletet, hogy az ÁVH-szervek szüntessék be tevékenységüket. „Tekintettel arra, hogy a hadosztályok különleges ügyosztályai az ellenforradalmi lázadók kiemelését egészében az államvédelmi szerveknek a városokban a szovjet hadsereg bevonulása után megjelent magyar munkatársai végzik…, hogyan képzeli az ellenforradalmi elemek felkutatására és letartóztatására irányuló munkát ilyen parancs után.” A nem létező magyar fegyveres erők minisztere csak azt tudta felelni, hogy „az utasítást a kormány útmutatásai alapján adta ki, amint azt a kormány felhívása előírta.”

Az eszmecserébe később bekapcsolódott Kádár csak előző nap érkezett Budapestre. Helytelenítette, hogy „a szovjet hadsereg tisztjei sok letartóztatást foganatosítanak, és az ellenforradalmi elemek letartóztatása mellett őrizetbe veszik a felkelőmozgalom egyszerű résztvevőit is… A magyar kormánynak nem szabad bosszút állnia és keménynek lennie az ilyen személyek iránt… Számunkra kedvezőtlen a nép előtt, hogy az államvédelmi szervek munkatársai Magyarországon részt vesznek a letartóztatásokban. Önöknek figyelembe kell venniük, hogy nálunk a tömegek hangulatának nagy jelentősége van. A szovjet elvtársak és a mi államvédelmi szerveink munkatársai a letartóztatásokkal a tömegek felháborodását válthatják ki.” Kádár elmondta azt is, hogy „a Belügyminisztériumban (Budapest), ahol sok államvédelmi munkatárs koncentrálódik, egészségtelen helyzet alakult ki, mivel a munkatársak között olyan személyek találhatók, akik Rákosi idején a szervekben dolgoztak és negatív szerepet játszottak. Ezért ő úgy gondolja, hogy ezeket a munkatársakat haladéktalanul ki kell vonni és más munkára kell küldeni. Ezenkívül ő célszerűnek tartja a vezetést feloszlatni, mivel tagjai tisztességtelen emberek.”

Mondhatnánk azt is, hogy Kádár volt az oka a deportálásoknak, mert Szerov ezután intézkedett: „tekintettel Magyarország vezetőinek az ellenség irányában tanúsított liberális hozzáállására, a különleges ügyosztályoknak utasítást adtam, hogy minden letartóztatottat sietősen irányítsanak a megyékből és városokból Csap állomásra”.¹⁰³⁴

Szerov emberei 1956. november elején 6300 embert tartóztattak le. Nyolcszázhatvanat (ebből ötszázötvenet Budapestről) vonaton az ungvári s a sztriji börtönbe szállítottak. Anélkül, hogy felmentést adnánk az ötvenhat utáni megtorlásokra, a szám jelzi, mi várt volna az országra, ha a szovjeteknek mindenben engedelmeskedő – sőt, őket is túllihegő – vezetés kerül hatalomra. Noha Szerov kijelentette: „A letartóztatásokat csak bizonyítékokkal alátámasztott, az ellenséges tevékenységet tanúsító, konkrét adatok megléte alapján foganatosítjuk”¹⁰³⁵, még az ügy kivizsgálásával megbízott szovjet belügyminiszter-helyettes is kénytelen volt megállapítani: „Mindezek alapján, valamint figyelembe véve, hogy a letartóztatottak között 14–17 éves kamaszok és lányok is vannak, feltételezhető, hogy a letartóztatások egy része nem volt megalapozott.”¹⁰³⁶

Szerov november 13-án jelentette Hruscsovnak, hogy „Münnich elvtárs ismét felvetette azt a kérdést, hogy vessünk véget a megyékben foganatosított letartóztatásoknak, mivel válaszul a munkások sztrájkolnak. Különösen nagy az elégedetlenség amiatt, hogy a letartóztatottakat Szibériába szállítják. (Ezt a BBC közli.) A magam részéről úgy vélem, hogy e kérdésekben nem kell engedményeket tenni, mivel a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a reakciósoknak tett legkisebb engedmény is újabb követeléseket és fenyegetéseket von maga után.”¹⁰³⁷ Másnap: „Kádár és Münnich… kijelentették, hogy nem helyeslik a szovjet eljárást… Holnap a Münnich elvtárssal való megbeszélésen Szerov elvtárs azt fogja mondani neki, hogy azért akartuk a letartóztatottak egy kis csoportját a szovjet–magyar határ közelében lévő épületben elhelyezni, mert Magyarországon nincs olyan, a foglyok elhelyezésére kellően felkészült börtön, ahol biztosítani lehetne az objektív vizsgálat lefolytatását.”¹⁰³⁸

Kádárék szívós tiltakozása végül eredményre vezetett; a foglyokat hazahozták. Talán ez a konfliktus is hozzájárult, hogy november 15-én Budapestre küldték Malenkovot, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét, Sztálin kijelölt utódját. Nem mintha a szovjet vezetés a kesztyűs kéz híve lett volna, de világpolitikai érdekekből, s részben Kádárék miatt is a rendteremtés burkoltabb formáit kellett választania. Csak találgathatjuk: Malenkov elsősorban Szerov vagy Kádár megzabolázására érkezett? Mindenesetre ő vezényelte le a Nagy Imre-ügyet is.

Ebben a képtelen helyzetben olykor még a végtelenül fegyelmezett Kádár is kifakadt: „Megmondtam az SZKP vezetőinek és elnökségének, mit csináltak nálunk” – fakadt ki november 21-én az Intéző Bizottságnak. (Igaz, gyorsan hozzátette: „Ezt ők látják, ők sem akarnak soha hasonlót.”) „Kérdezik, van-e a kormánynak önálló álláspontja. Van önálló álláspontunk. Pl. 1. A szovjet csapatokat vonják ki a rend helyreállítása után. 2. Ne vigyenek ki magyarokat a Szovjetunióba – ezt meg is értették. 3. Nem lehet egy ország és párt ügyeiről négy emberen keresztül tájékozódni, mint a múltban. 4. A magyar eseményekről önálló értékelésünk van.”¹⁰³⁹

Úgy tűnik, a szovjetek ezután azt a taktikát választották, hogy a népi demokratikus országok vezetőit küldték maguk helyett a magyarok nyakára. „A kínai elvtársak, a csehek, a németek, a románok is mind ugyanazt mondják – összegezte Kádár a küldöttségjárást –: a mi hatalmunk: népi demokrácia. Diktatúra van most soron. Diktatúra az ellenségnek és demokrácia a népnek.”¹⁰⁴⁰ A kínai nagykövet: „Nem lehet és nem szabad állandóan a hibákról beszélni… Ha csak az elkövetett hibákról beszélünk, a pártnak nem lesz becsülete, a párttagok bizonytalanná válnak… Most, a jelenlegi helyzetben a diktatúrán van a hangsúly. Ha nem leszünk kíméletlenek, elsodornak bennünket.”¹⁰⁴¹ A legegyértelműbb a román pártvezér, Georghiu-Dej volt: „Ütni kell! A munkásosztálynak és a pártnak ütni kell a legnagyobb erővel!”¹⁰⁴²

Nemcsak az ideológiai, politikai nyomás volt nagy. A „testvéri országok” igen jelentős, ellenszolgáltatás nélküli segélyt nyújtottak Magyarországnak, elsősorban élelmiszereket, tüzelőanyagot, építőanyagokat, gyógyszereket, s jelentős kölcsönöket adtak. Erre a csőd szélén álló országnak múlhatatlan szüksége volt. Kádár már első nyilatkozatában gyors, jelentős életszínvonal-emelést ígért, s ezt igyekeztek is betartani. Magyarországnak azonban a mindennapos élethez, a pusztítás helyreállításához sem volt pénze és árufedezete, nemhogy az általános, 10%-os béremeléshez, a gyermektelenségi adó eltörléséhez, a begyűjtési rendszer megszüntetéséhez, a zálogtárgyak ingyenes kiadásához.

Még egy – indirekt – nyomás terhelte a magyar vezetést: a Moszkvában élő magyar „emigránsok”. Rákosi december 15-én és január 9-én, Gerő Ernő, Hegedüs András és Kovács István november 18-án, Kovács István január 10-én küldött hosszú, részletes bírálatot a magyar politikáról a szovjet vezetésnek. A szovjet vezetők ugyan nem voltak közvetlen kapcsolatban Rákosiékkal, de nyilvánvaló, hogy beadványaikat tanulmányozták. Molotov november 4-től újra meg újra visszatért a Rákosi-kérdésre. „Magyarország [dolgát] át kell gondolni… Módosítást eszközöltek a Nyilatkozatban [a Munkás–Paraszt Kormány november 4-i nyilatkozatában] – elítélik a Rákosi–Gerő-klikket – ez veszélyes lehet.”¹⁰⁴³ „Fontos lenne a régi név, az MDP megtartása.”¹⁰⁴⁴ „Valójában a párt feloszlatását javasolják. Az új párt ismeretlen elvek alapján alakul meg. Hová vezet ez? 1956. áprilisában az SZKP KB nevében üzenetet, üdvözletet küldtünk az MDP KV-nek (elismertük érdemeit). Tanácsoljuk, hogy egyelőre ne döntsenek az MDP nevének megváltoztató kérdésében. Ne használják a »Rákosi-klikk« kifejezést.” Más vezetők is kontráztak Molotovnak. Kaganovics: „Taktikusan kell Kádárra hatni… Próbáljuk meg azt tanácsolni, hogy ne változtassák meg a párt nevét… Tanácsoljuk, hogy mondjanak le az [új] elnevezésről, a »Rákosi–Gerő-klikk«-ről.”¹⁰⁴⁵ Sepilov: „A szövegezéskor beiktatták a »Rákosi–Gerő-klikk« kifejezést. [Ezzel] legális lehetőséget adnak az MDP egész 12 éves tevékenységének befeketítésére. Vajon helyes-e befeketíteni a kádereket? Holnap már »Ulbricht-klikk«-ről fognak beszélni.”¹⁰⁴⁶

Az „alvezérek” külön jelentkezése jelezte, hogy abban bíztak: ha Rákosi nem is, ők még szóba jöhetnek. Rákosi hívei közé tartozott a moszkvai magyar nagykövet, Boldoczki János, volt külügyminiszter is. Kádár novemberben megkísérelte visszahívni posztjáról, amire a szovjet külügyminisztérium így reagált: „A Kádár-kormány ezen intézkedésének célszerűségét illetően súlyos kétségeink vannak, mivel Boldoczki elvtárs a Szovjetunió iránt elkötelezett, szegényparaszti családból származó ember.” A nagykövet maradt, 1960-ig. Jellemző szemléletére a különböző vezetők elleni visszatérő kifogása: „nemzetiségét tekintve zsidó, származása kispolgári”.¹⁰⁴⁷

Az „emigránsok” bírálata – érthetően – mindenekelőtt a Rákosi-korszak, a Rákosi-, a Rákosi–Gerő-klikk elítélése ellen irányult. „Nem létezett sem Rákosi-klikk, sem Gerő-klikk.” „Magyarországon ma nem az ellenforradalmárokat, hanem Rákosi elvtársat tüntetik fel »első számú közellenségnek«.” „Szégyenletes, hogy a jelenlegi vezetők és különösen a sajtó meg a rádió úgy beszéltek a kommunista pártról, a régi pártvezetésről és főként Rákosi és Gerő elvtársakról, ahogyan a horthysta ellenforradalmárok beszéltek az 1919-es magyar proletárdiktatúra után a pártról és Kun Béláról.” „Az eredmények teljes elhallgatása és az elmúlt időszaknak, mint az »önkény« és a »zsarnokság« korszakának emlegetése nem a kormány és a népi demokrácia pozícióit erősíti, hanem az ellenforradalom pozícióit.”¹⁰⁴⁸

Támadták az október–novemberi események, Nagy Imre értékelését. „Az ezen a napon [október 23-án] rendezett ifjúsági tüntetés Nagy Imre és Tito közös műve volt… Az újra fellépő zavarodottság légkörében Nagy Imre és Kádár elvtárs megkaparintotta a párt és a kormány vezetését. Az ország, miután az ő kezükbe került, gyorsan rásodródott a véres fasiszta ellenforradalom útjára.”¹⁰⁴⁹ „Még 1956. október 23-a után is le lehetett volna verni az ellenforradalmi fegyveres felkelést…, ha a párt és a kormány vezetésében nem következett volna be a nemzetközi munkásmozgalomban példa nélkül álló árulás, az, hogy a vezetés nyíltan támogatta az ellenforradalmat.”¹⁰⁵⁰ „Nagy Imre revizionista, opportunista volt, aki enyhén szólva, nem szerette a Szovjetuniót, és nem csinált titkot nacionalista nézeteiből.”¹⁰⁵¹ „Sem a párt, sem a kormány nem leplezi le kellőképpen Nagy Imre árulását.”¹⁰⁵² „Súlyos hiba volt, hogy… feloszlatták a pártot, szétzúzták a demokratikusan választott pártszerveket, pártszervezeteket és pártapparátust.”¹⁰⁵³ „A [párt]feloszlatás… súlyos csapást jelentett a népi demokráciára, és a legnagyobb segítség volt az ellenségnek.”¹⁰⁵⁴

Megkapta a magáét személy szerint Kádár is. „Kádár elvtársnak a Népszabadság november 2-i számában megjelent nacionalista, szovjetellenes, pártellenes beszéde… még sokáig a magyar kommunisták szégyene lesz.”¹⁰⁵⁵ Támadták Kádár politikájának egészét. „A párt és a kormány politikája… lényegesen jobbra tolódott… Nem mozgósítja a magyar népet az ellenforradalom elleni harcra… Az ellenforradalmi erők mondhatni nyíltan szervezkednek a kormány megdöntésére és a népi demokratikus rend megsemmisítésére. Amennyire tudjuk, a magyar hatóságok úgyszólván semmit sem tesznek ezen ellenforradalmi és antidemokratikus erők ellen… A kormány erélytelen: a tömegek bizalmát szinte kizárólag csak engedmények segítségével igyekszik megszerezni.”¹⁰⁵⁶ „A pártvezetőség jelentős része Nagy Imre híveiből áll.”¹⁰⁵⁷ A decemberi párthatározat „Nagy Imre rehabilitációjának és visszatérésének előkészítése”.¹⁰⁵⁸

A bírálatok egyik sarkalatos pontja saját embereik, a „régi káderek”, köztük az ÁVH-sok eltávolítása volt. „A Központi Bizottságtól kezdve egészen az alapszervezetekig »megtisztítják« a pártot az úgynevezett »sztálinistáktól«, »rákosistáktól«, vagyis olyan káderektől, akiknek óriási többsége jó, állhatatos kommunista.”¹⁰⁵⁹ „A régi kommunisták nagy vagy éppen túlnyomó részét kizárják a pártból.”¹⁰⁶⁰ „Az otthon lévő elvtársak jelentős része az elkeseredés és bizonytalanság miatt nehezen fogadja el Kádár elvtárs vezetését.”¹⁰⁶¹ „A Magyar Dolgozók Pártja vezető kádereinek jelentős része, mint a »Rákosi–Gerő-klikk« tagjai, többségükben nemcsak munka nélkül tengődnek, eltiltva a pártmunkától, hanem meg vannak fosztva attól a lehetőségtől is, hogy a fasizmus ellen harcoljanak.”¹⁰⁶² „Tovább folyik az államvédelmi szervek és munkatársaik elleni hajsza… Ezek az elvtársak égnek a vágytól, hogy küzdhessenek az ellenforradalom ellen, de nem használják fel őket kellően, sőt ellenkezőleg, gyalázzák és ezzel kiszolgáltatják őket a népellenes elemeknek.”¹⁰⁶³ „November 4-e után az államvédelmi szervek sok ezer jó kommunista munkatársa az utcán találta magát, de még ennél is rosszabb helyzetbe került, mert üldözik, és sehol nem tud elhelyezkedni.”¹⁰⁶⁴ „A munkásmozgalom történetében még soha egyetlen forradalmi munkáspárt nem hagyta cserben és herdálta el kádereit ilyen szégyenletes módon.”¹⁰⁶⁵

Rákosi a párt szétzúzásához vezető hibákat saját leváltásából eredeztette: „Súlyos megrázkódtatást okozott 1956 júliusában az én távozásom az első titkári posztról… Mindenki megértette, hogy leváltásomban az ellenséges nyomás is szerepet játszott… A felmentésem és az október 23-a között eltelt három hónap folyamán a párt és a kormány vezetői csaknem teljesen kiengedték kezükből a kormányzás gyeplőjét, miközben az ellenforradalom lázasan készülődött.”¹⁰⁶⁶ „A Politikai Bizottság tagjai és póttagjai, a Központi Vezetőség titkárai közül, akik az idei év júliusáig dolgoztak, egyedül Apró elvtárs maradt. A budapesti kerületi bizottságok 22 titkára közül 19 elvtársat távolítottak el. A régi KV közel 70%-át eltávolították.”¹⁰⁶⁷ A pálma kétségtelenül Rákosié, aki az üldözésükre hivatkozva kijelentette: „A szocialista törvényesség megszegése még soha nem tobzódott úgy a párton belül és kívül, mint 1956. november 4. óta.”¹⁰⁶⁸

Malenkovékat elsősorban természetesen a magyar vezetés és a Szovjetunió kapcsolata érdekelte. November 22-i jelentésükben megállapították, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságában elég erősek a jugoszlávbarát, SZKP-ellenes hangulatok”.¹⁰⁶⁹ Konkrét példaként Aczél György semlegességi javaslatára hivatkoztak. Az Intéző Bizottság tagjai közül érthetetlen módon Biszku Bélát s érthetően Fehér Lajost nevezték „ellenségesnek”. Utóbbiról kijelentették, hogy „fegyelmezetlenségét nem lehet tovább tűrni”¹⁰⁷⁰, majd két nap múlva: „provokációs tevékenységét… árulásként kell értékelni”.¹⁰⁷¹

Az emisszáriusok részletesen foglalkoztak a magyar vezetés ismételt javaslatával, hogy hívják össze az európai népi demokráciák, a Szovjetunió, Kína és Jugoszlávia pártvezetőit. „Kádár elvtárs és az Intéző Bizottság más tagjai úgy vélik, hogy a fő kérdés, amelyet a tanácskozásnak meg kell vitatnia, a nemzeti kérdés.” Nem valószínű, hogy a szovjeteknek ez kedvére lett volna. Különösen nem úgy, ahogy a magyarok gondolták. „Véleményünk szerint – jelentette ki Kádár elvtárs – a nemzeti kérdés a magyar események fényében mindenekelőtt a szuverenitás és függetlenség kérdése… Arról van szó – mondták a magyar elvtársak –, hogy a szuverenitásról, a függetlenségről, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásról, mint olyan elvekről, amelyeken a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti kapcsolatok nyugszanak, korábban is többször nyilatkoztunk. A gyakorlatban azonban ezeket az elveket nem mindig tartottuk be. Számos hibát követtünk el. Ezeket a tévedéseket elemezni kell, és le kell belőlük vonni a megfelelő következtetéseket. Konkrétan meg kell mondanunk a népnek, hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni ezek az elvek a jövőben.” Ha ezt a kérdést a testvérpártok megvitatják, „lehetővé válna – mondta Kádár elvtárs –, hogy tovább fejlesszük és konkretizáljuk a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozatát… A fő kérdés most az, hogy kidolgozhassuk a szocialista építés olyan formáit, amelyek a Szovjetunióban nem léteznek, és amelyek megfelelnek a magyar sajátosságoknak.” Malenkovék végkövetkeztetése: „A magyar elvtársak egy része hajlamos a testvérpártok tanácskozásán bírálni az SZKP-nak a népi demokratikus országokkal kapcsolatos politikáját, valamint az európai népi demokratikus országok némely kommunista és munkáspártjának belpolitikáját is.”¹⁰⁷² Nyikolaj Dzjuba szerint az Intéző Bizottság tagjai november 18-ról 19-re virradó éjjel találkoztak a szovjet vezetőkkel. „Kádár… megint beszélt arról, hogy… a gazd[asági], a pol[itikai], a kult[urális] életben szovjet diktátum van, megtiporják a nemzeti hagyományokat… Malenkov: Nem mindenben értek egyet, mert mi nem tiportuk meg a nemzeti érzést. K. J. Azok az események, amelyek okt. 23-án kezdődtek, bizonyítják ezt… Szuszlov polémikus formában válaszolt, hogy az SZKP és a szovjet kommunisták sosem akarták megtiporni a nemzeti érzéseket, ez túlzás. Kádár közbeszólt, hogy a tények mást mondanak.”¹⁰⁷³

Malenkovék a legfontosabb tényezőre összpontosítottak, a még mindig akadékoskodó Kádárra. „Ezekben a napokban gyakran találkoztunk Kádár elvtárssal – jelentették november 22-én –, ami lehetővé tette, hogy jobban megismerjük. Jó benyomást tett ránk. Mint tetteiből és viselkedéséből látható, az utóbbi időben kezdi jobban megérteni, hogy keményebb vonalat kell folytatni a reakció elleni harcban, jóval határozottabb az ellenforradalmárok letartóztatásával kapcsolatban, bár a környezetében lévő ingadozók nyomása alatt egészen a legutóbbi ideig maga is ingadozott ebben a kérdésben… Kádár elvtárs politikailag felkészült, nagy tudású munkatárs [!] benyomását kelti. Jellemét tekintve kissé lágyszívű, ezért több esetben láttuk, hogy környezetének ingadozó tagjai befolyást gyakorolnak rá.”¹⁰⁷⁴ Négy nap múlva: „Kádár elvtárs hangulatában és viselkedésében az utóbbi időben jelentős pozitív irányú előrelépést látunk.” Az ok – többek között – Kádár egyetértése, hogy „az ellenforradalom elrettentése és az országon belüli minél gyorsabb rendteremtés érdekében el kell ítélni és agyon kell lőni”¹⁰⁷⁵ 5–7 embert. Néhány nap múlva már jelenthették, hogy „a magyar elvtársak Szerov elvtárssal együtt”¹⁰⁷⁶ kiválasztották erre a célra Dudás Józsefet, Szabó Jánost és Zólomy László ezredest. Az erőszak alkalmazása a szovjet vezetők számára többet jelentett minden programnál, ideológiánál.

Nem helyeselték az emisszáriusok Kádár idegenkedését a régi káderektől. Feltehető, hogy ebben szerepe volt Rákosiék intelmeinek, bár maguktól is rájöhettek – amit Kádár eleinte nem akart elfogadni –, hogy a pártot lehetetlen talpraállítani, ha mellőzik a régi kádereket. „Kádár elvtárs a vezető káderek jelentős hiányára panaszkodott – jelentette Andropov. – Elmondotta, hogy az aktíva egy része mint »rákosista« kompromittálta magát a párt szemében, egy másik része pedig mint »Nagy-párti«… Kádár elvtárs nem egészen világos formában elmondta, hogy meg kell érteni azokat az okokat, amelyek alapján nekik számos régi munkatársat el kell távolítani a vezetésből.”¹⁰⁷⁷

Malenkovék nem értették meg. „A magunk részéről a beszélgetés során különös figyelmet fordítottunk… a párt kádereivel szemben elkövetett hibák kijavítására, amikor is a Rákosi alatt végzett munkájukért széleskörűen elítélték őket.”¹⁰⁷⁸ Hangsúlyozták, hogy „»a rákosisták« ellen folytatott harc gyakorlatilag azt eredményezte, hogy nem folyt a párt erőit mozgósító munka”.¹⁰⁷⁹

A szovjet vezetők tévedtek, Kádár nem volt lágyszívű: más politikát szeretett volna megvalósítani, mint amilyet ők képzeltek. Nem sikerült. Nagy Imréék nem paríroztak, nem parírozott az értelmiség, az ifjúság, a munkásság, a pártok, az ország.

Békeidőkben hazugsággal, féligazságokkal, mellébeszéléssel, összekacsintással is meg lehet valósítani egy politikát, ha nem ellenkezik a nép elemi érdekeivel. A forradalom azonban olyan lázas állapot, amikor a szervezet kivet magából minden hazugságot, minden féligazságot. A forradalom az alapkérdésekben képtelen megalkudni: ezek a lételemei, ezek lobbantották életre, ezek nélkül halott.

Sem az ország, sem a különböző szervezetek és vezetőik nem voltak hajlandók ellenforradalomnak minősíteni a magyar októbert, semmilyen megfogalmazásban. Nem voltak hajlandók szükségesnek minősíteni a szovjet katonák beavatkozását. Nem voltak hajlandók lemondani a semlegességről, a többpártrendszerről. A játszma ezzel lényegében eldőlt; Kádár elképzelései kudarcra voltak ítélve.

Bibó rugalmas kompromisszumkészsége talán még ebben a helyzetben is kínált volna lehetőséget. Ehhez azonban Kádárnak maga mögött kellett volna tudnia saját pártját, főleg a kádereket, a szovjet vezetést, s nem utolsósorban magának is alkalmasnak kellett volna lennie erre a rugalmasságra. Egyik feltétel sem volt adott. Nem lehet elégszer ismételni: ezt ma már látjuk, akkor nem volt egyértelmű.

A szovjetek beleegyeztek Rákosiék félreállításába, s már ez is jelentős önmérsékletről tanúskodik. A XX. kongresszus szelleme még hatott, nem a legkézenfekvőbb megoldást választották, a mindenben szolgaian parírozó régi gárdával brutálisan letörni az ellenállást, miként azt csatlósaik is követelték, a maguk jól felfogott érdekében. A Nagy Imre-kérdésben már nem volt pardon. Abban sem, hogy ők határozzanak a magyar politika sorsdöntő kérdéseiben. Arról az örökletesen rossz szokásukról sem tudtak lemondani, hogy a mindennapokba is beleavatkozzanak.

Az Ideiglenes Központi Bizottság, az Intéző Bizottság átlag életkora 46 év volt; szinte valamennyien illegális párttagok, a felszabadulás után harmincvalahány évesen kerültek fontos hatalmi posztra. A Központi Bizottság kétharmada Rákosi, Gerő Központi Vezetőségének tagja volt, hatan a Politikai Bizottságnak is, nyolcan miniszterek, miniszterhelyettesek. A forradalom okozta Csipkerózsika-álom nem tartott száz évig, mint a mesében: napok, hetek alatt visszavedlettek funkcionáriussá. Voltak közöttük derék, sőt kiváló emberek, voltak silányak, kártékonyak. Külön-külön mindegyikről ki lehet mutatni visszaváltozásának lélektani, jellembeli okát, kinél a tisztességet, kinél a tisztességtelenséget, az ostobaságot, kinél az elvhűséget, a szűklátókörűséget, kinél a hatalomvágyat, az önfeláldozást, a pozícióféltést, a bosszúra való hajlamot, a megalkuvást. A történelem számára az a lényeges, ami közös volt bennük. Ezek az emberek tapasztalatból semmit sem tudtak a világról, Nyugaton egyik sem járt közülük a világháború óta. A kapitalizmus számukra az Engelstől ismert gyermek-kizsákmányolást jelentette, Zola agyongyötört munkásait, s ennek horthysta magyar változatát, ahol a cselédnek kezet kellett csókolnia az uraságnak. A hidegháború szellemisége csak erősítette az imperializmusról alkotott képüket. A szovjet valósággal legfeljebb hivatalos delegációk tagjaként találkoztak, Patyomkin-díszletek között, Patyomkin-rendezésben. Amikor választaniuk kellett a kettő között, habozás nélkül a magát proletárdiktatúrának nevező rendszert választották. A világ számukra fekete és fehér volt, s ők azt hitték, az angyalok színére voksolnak.

November közepén-végén, decemberben a Központi Bizottságban már csak négyen maradtak, akik úgy-ahogy továbbra is képviselték rebellis nézeteiket. „Az úgynevezett ellenzékben volt a pártaktíva színe-java – makacskodott Fehér Lajos. – Ezekre nekünk a kibontakozásban támaszkodni kell.”¹⁰⁸⁰ „A tömegbázis kiszélesítése… – mondta Köböl József –, ez a kulcskérdés, inkább mint a karhatalom… Nagy Imréékkel kapcsolatban én nem helyeslem Romániába való küldésüket.”¹⁰⁸¹ Aczél György: „Pozitív formában és rendkívül élesen mondjuk meg, hogy október 23-a jogos elégedetlenség miatt kirobbant felkelés volt… Látni kell, hogy ma senki, a kommunisták sem félnek fasiszta restaurációtól, de állítom, él félelem – bennem is – a sztálinista restaurációval szemben.”¹⁰⁸² Gyenes Antal: „Nem értek… egyet a felkelés értékelésével… Nagy Imre jutott legközelebb ahhoz, hogy milyen módját válasszuk ma a szocializmus építésének. Nagy Imrét tartom a párt legképzettebb teoretikusának.”¹⁰⁸³

A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a Központi Bizottság, olykor még az Intéző Bizottság tagjai se tudtak a pártvezetés nevében hozott döntésekről, cselekedetekről. Az ország vezetése ismét egyetlen ember kezébe került. Újra kezdődött az a végzetes gyakorlat: a testületek a sorsdöntő határozatokat nem tárgyalták, de huszadrangú kérdésekkel foglalkoztak. Amikor a Nagy Imre-csoport elhurcolása utáni napon összeült a Központi Bizottság, arról döntöttek, hogy a Népszabadság egész oldalon közöljön sporthíreket. Egy hozzászólás a kormánynyilatkozat tervezetéhez: „Vitatható az a megállapítás, hogy kultúránk tartalmában és formájában egyaránt nemzeti legyen-e. Ebben az elvi jelentőségű kérdésben a Központi Bizottságnak kell állást foglalni.”¹⁰⁸⁴ A pártvezetés teljesen kisajátította a kormány szerepét. A januári kormánynyilatkozatot a kormány meg sem tárgyalta, a pártvezetés is csak futtában.

Miként az ellenzéki szervezetekben, a pártvezetés mögött sem volt párt. Még Szolnokon, november 6-án felhívást intéztek az MDP 880 ezres tagságához, hogy lépjen be a pártba, de az MSZMP-nek december 1-jén csak 38 ezer tagja volt, a 300 ezer budapesti párttagból 9 ezer maradt. December 30-án a pártnak 100 ezer tagja volt, ebből 20 ezren a fővárosban. Jellemző a helyzetre, hogy a párt vezető szerveinek névsorát nem hozták nyilvánosságra, a Népszabadság munkatársainak száma 15-20 főre apadt, az újságírók névtelenül jelentették meg írásaikat. S jellemző Kádár megjegyzése a decemberi KB ülésen: „Jobb lenne, ha [az emberek] egyáltalán nem tudnának arról, hogy a KV ülésezik és miben dönt.”¹⁰⁸⁵

November 6-án, Szolnokon Szabad Nép címmel jelent meg az MSZMP központi lapja, a bigott sztálinista házaspár, Andics Erzsébet és Berei Andor szerkesztésében. A Népszabadság november 11-én jelent meg először, mint az MSZMP budapesti lapja: élesen bírálta a Szabad Népet szektás irányvonaláért. A szolnoki lapot meg is szüntették, szerkesztőit – tiltakozásuk ellenére – Moszkvába parancsolták. A Népszabadság november 11-én a 4. számként jelent meg, mintegy jelezve a jogfolytonosságot a november 4. előtti újsággal. A főszerkesztő Haraszti Sándor helyettese, Fehér Lajos lett.

A lap sorozatosan közölt bornírt történeteket az ellenforradalmi rémtettekről, de más szemlélet is mutatkozott hasábjain. November 18-án a Tettek és követelések című cikk október 23. minden követelésének teljesítése s a többpártrendszer mellett foglalt állást. A Soha többé önkényt! című írás élesen támadta az ÁVH-t, indokoltnak nevezte a szervezet elleni tömeggyűlöletet. November 23-án a lap így emlékezett meg a felkelésről: „A Rákosi–Gerő-féle önkényuralom ellen, az ország függetlenségéért, a párt és a szocializmus ügyének tisztaságáért, az igazi munkáshatalomért, a paraszti biztonságért, az értelmiség, az írók jó ügyéért harcoló ifjak célkitűzéseit ebben az országban minden becsületes embernek támogatnia kell”¹⁰⁸⁶, s kiállt a délutánra meghirdetett egyórás néma tiszteletadás mellett. Amikor Kádár letiltotta egy, a Pravdával vitatkozó cikk megjelenését, a szerkesztőség megtagadta a lap kiadását. Fehér Lajost leváltották a főszerkesztői posztról, de tagja maradt az Intéző Bizottságnak. A lap tizenhárom munkatársa sztrájkba lépett; csak decemberben sikerült önkritikára bírni őket. Hasonló volt a helyzet a többi sajtóorgánumnál is. A rádió hírt adott arról, hogy fiatalokat deportálnak a Szovjetunióba. A Népakarat a kormányközlemény kiadása előtt tudósított, hogy Nagy Imréék nem tértek haza otthonukba. A Magyar Honvéd lapengedélyt követelt az Igazságnak.

A párt szervező titkára Kiss Károly, a pártvezetés legbigottabb tagja lett; az Intéző Bizottság az ő dolgozószobájában ülésezett. Nincs megbízható adat, kikből rekrutálódott a 40 ezres párttagság, de valószínű, hogy zömében volt funkcionáriusokból, ÁVH-sokból, belügyi tisztekből, kisebb számban 19-es veteránokból, spanyolosokból, partizánokból. Nekik elemi érdekük volt a rendszer, vagy örök kötődés fűzte őket a mozgalomhoz. Ők voltak az elmúlt hetekben leginkább kitéve a zaklatásnak, bennük volt a legerősebb a félelem, a bosszúvágy, ők a saját bőrükön érezték, hogy a népharag ellenük fordult. Kádár meg tudta akadályozni, hogy Rákosi és vazallusai visszatérjenek a politikai életbe, de nem tudta megakadályozni a rákosisták visszaszivárgását a pártba: rajtuk kívül alig volt kire építeni. S nem tudta megakadályozni az egypártrendszerből adódó hatalmi struktúra újjáéledését. Egyértelmű lett a veszély – ha ez akkor még nem is volt nyilvánvaló –, hogy a Rákosi-rezsim Rákosiék nélkül is újjászületik.

Több adatunk van a rendszer pretoriánus gárdájáról, a karhatalomról. Az 1. ezred már november 8-án megalakult. Az állomány kétharmada ÁVH-s tiszt volt, akik vagy Tökölre menekültek, vagy a Fő utcai börtönben, a főkapitányságon őrizték őket. A 6. század parancsnoka Orbán Miklós ezredes, az ÁVH Belső Karhatalmának parancsnoka volt. Amikor az Intéző Bizottság november 21-én tárgyalta a karhatalom helyzetét, már 18 század volt fegyverben, de „8 századot jóformán teljes egészében a belügy állományából vettük”. 200 pártfunkcionárius, pártiskolás is szolgált a karhatalomban. Kádár javasolta, hogy a karhatalmat „szilárd kommunista pártmunkások, pártaktivisták…, államvédelmi egységek tagjai, ezt megmondjuk őszintén…, honvédegységek” alkossák. Ekkor még tervbe vették egy 20.000 fős munkásmilícia létesítését, a munkástanácsok felügyelete alatt, olyanokból, akik „a felszabadulás előtt szervezett munkások voltak”. Ebből nem lett semmi.

Az ÁVH feloszlatását az új kormány megerősítette, de az IB-ülésen felszólalók majd mindegyike állást foglalt a volt ÁVH-sok mellett. Földes László: „Az államvédelmi beosztottak értékelésében úsztunk az árral és ezt nem tehetjük meg. Vagy a határőrséghez osszuk be a volt államvédelmieket, vagy más egységbe osszuk be őket.” Kádár János: „Az ÁVH minden beosztottját meg kell védeni, akik nem politikai nyomozó munkát végeztek… De azok között is voltak tisztességes emberek, akik 1953 után kerültek oda.” Czinege Lajos: „Ha… szétzavarjuk őket, nem lesznek meg azok az emberek, akik tűzön-vízen át kiálltak a pártért.”¹⁰⁸⁷ Ez a szlogen honos volt a pártvezetésben november 4-e előtt is, után is – csak éppen nem volt igaz; láttuk, hogy a számukra vészterhes napokban elbújtak, s csak a szovjet csapatok árnyékában bukkantak elő. Viszont mindenre kaphatóak voltak, s így nélkülözhetetlenné tették magukat. Ennek következményeként a volt ÁVH politikaformáló erő lett. A kezdeti fogadkozások ellenére visszaszivárogtak a politikai rendőrségbe is, sőt csakhamar ők lettek az urak; decemberben már a politikai nyomozó főosztály személyi állományának 90%-a volt ÁVH-s. A vezetésnek meg kellett fizetnie ennek az árát.

Mivel a pártvezetés sehogy sem tudott úrrá lenni a helyzeten, következtek az úgynevezett adminisztratív eszközök, az erőszak. A kormány már Szolnokon kelt rendeleteivel feloszlatta a katonatanácsokat, megfosztotta hatalmi jogkörüktől a forradalmi és nemzeti bizottságokat, visszaállította a régi tanácsrendszert. Budapesten a szovjet városparancsnok által elrendelt kijárási tilalom a harcok megszűntével is életben maradt. November 10-én kihirdették a statáriumot. Decemberben a letartóztatások szaporodtak. Törvényen kívül helyezték a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot, betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, bevezették az internálást. A karhatalom és a szovjet csapatok decemberben több városban belelőttek a tüntető tömegbe. „Mi természetesen nem a régi módszerekkel akarunk dolgozni – mondta Kádár december elején –, de a választás nem rajtunk múlik… Forradalmi helyzet van nálunk, amely helyzetben forradalmi eszközökkel kell harcolni… Ez diktatórikus álláspont, nem mi választottuk ezt, kényszerítettek erre bennünket.”¹⁰⁸⁸

December közepén valami készült; a kormányprogram előkészítésekor Kádár János többször hangsúlyozta, hogy most már a demokratizálás következik. „A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány… eddigi tevékenységének jelentős részét adminisztratív és regressziós intézkedések képezték, továbbá… a kormány ma személyi összetételében tiszta kommunista kormány.” Kádár szükségesnek tartotta, hogy a demokratizálást ez a kormány hirdesse meg, különben az lenne a látszat, hogy az elnyomó intézkedéseket a kommunisták hozták, „és lám, amikor a kormányba bevontak pártonkívülieket és más pártbeli embereket is, azonnal előtérbe kerül a különböző demokratikus megoldási módszer.” Hozzátette: „Tévednek azok az elvtársak, akik azt hiszik, hogy valamiféle diktatórikus rendszer fenyeget bennünket a jövőben.”¹⁰⁸⁹

Hogy mi volt pontosabban ez a terv vagy elképzelés, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy mi akadályozta meg az esetleges kibontakozási kísérletet.

1957. január 1-jétől 4-ig Budapesten tanácskoztak a szovjet, a magyar, a csehszlovák, a román, a bolgár párt vezetői a magyar és a nemzetközi helyzetről. Ez volt az az értekezlet, melyet a magyar vezetés olyannyira szorgalmazott, hogy tisztázzák a Szovjetunió s a népi demokráciák kapcsolatát. A lengyel, a jugoszláv, a kínai párt – amelyekről feltételezni lehetett, hogy nem paríroznak a szovjeteknek – nem volt jelen. Az értekezletről nem tudunk részleteket, az eredményt ismerjük: a zárónyilatkozat egyértelműen leszögezte, hogy 1956-ban Magyarországon ellenforradalom volt, s árulónak minősítette Nagy Imrét. A kormány átalakításából, a demokratizálásból semmi sem lett, a pártvezetőknek még arra sem volt idejük (?), hogy megtárgyalják a kormányprogram végleges szövegét, ami végképp elvágta bármiféle kibontakozás lehetőségét. Ami feltűnő: az addig 3-4 naponta ülésező vezető pártszervek ebben az időszakban majd 3 hétig nem tanácskoztak.

A szovjet–jugoszláv viszony ismét kiéleződött, nem utolsósorban a magyar események miatt. A Népszabadság január 1-jei és 2-i számában közölte a kínai pártlap cikkét: Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi feladatairól, melyben a kínai vezetők rehabilitálták Sztálint, a sztálinizmust. A hidegháború a szocialista táboron belül is kitört. Fél év múlva ismét Zsukov harckocsijaira volt szükség, de ezúttal Moszkvában, hogy megvédjék Hruscsovot a sztálinista államcsínytől.

A fegyveres ellenállás leverése után három hatalom volt Magyarországon. A politikai döntés joga a kormány helyébe lépett pártvezetést illette meg, de az sem tudta pontosan, mit akar, s nem voltak eszközei, emberei a határozatok végrehajtására. A forradalom szerveit, a Nemzeti vagy Forradalmi Bizottságokat betiltották, a régi tanácsrendszer nem működött, az értelmiségi szervezetek csak szellemi erőt képviseltek. Fegyveres hatalommal csak a szovjetek rendelkeztek, de a katonaság nem tudta pacifikálni az országot. A nép döntő többsége a munkástanácsokat követte; ezek ereje az összefogásban volt.

Területi, iparági központokat már november 4-e előtt is létrehoztak, de akkor a kormány és a munkásság megegyezett: a sztrájkot beszüntették.

A városban még szóltak a fegyverek, de már november 8-tól egymás után alakultak a kerületi munkástanácsok. Az Újpesti Forradalmi Munkástanács november 13-ára összehívta a Budapesti Munkástanács alakuló ülését. „A forradalom a magyar nép forradalma – írták felhívásukban –, a fegyveres harcokban a magyar nép harcol. Most is a forradalom további útját csak maga a magyar nép s talán legelsősorban a budapesti munkásság szabhatja meg. A budapesti munkásságnak ez nemcsak joga, hanem hazafias kötelessége is.”¹⁰⁹⁰ Az ülésre nem kerülhetett sor; a kerületi forradalmi bizottság, a munkástanács több tagját letartóztatták, az újpesti városházát szovjet tankok vették körül. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács november 14-én alakult meg az Egyesült Izzóban, meglehetősen kevés küldött részvételével. Az igazi alakulás inkább másnapra tehető, amikor egy munkástanács-vezető s a Nagy Imre köréhez tartozó igazgató, Schurecz József segítségével beköltöztek a Budapesti Villamos Vasút Akácfa utcai székházába; itt már félezer küldött vett részt a tanácskozáson.

Magyarországon akkor már három hete nem dolgoztak a gyárak, üzemek, intézmények, hivatalok, csak a közművek, hogy legalább áram, víz, gáz legyen, és a pékek sütöttek szinte éjjel-nappal, hogy legalább kenyere legyen a városnak. A munkások egy része bejárt munkahelyére, de nem dolgozni, hanem véleményt cserélni, tudakozódni, vitatkozni, híreket hozni-vinni, a fizetést felvenni, erőt meríteni a közösségből. Üzemeikbe húzódtak vissza a harcoló munkások is, akik letették a fegyvert.

A munkásság az országot képviselte: véleményük, akaratuk közös volt. Ők rendelkeztek a gyárak teremtette közösséggel, és kezükben volt a legerősebb fegyver, a sztrájk. Az új kormány újabb és újabb felhívásokban kérte a dolgozókat, vegyék fel a munkát. Süket fülekre találtak.

Az Egyesült Izzóban összegyűlt küldötteknek két író felolvasta Bibó István akkor már széles körben terjesztett tervezetét a válság megoldására; ezt hallgatólagosan elfogadták, s megfogalmazták nyolcpontos határozatukat: Nagy Imre legyen a kormányfő, a szovjetek minél hamarabb vonuljanak ki, bocsássák szabadon a letartóztatottakat, tartsanak szabad választásokat, „az új karhatalmi szerveket a forradalmi ifjúság, a magyar honvédséghez hű fiaiból, a rendőrség és az üzemek dolgozóiból szervezzék meg”; követelték „csak olyan pártok engedélyezését, melyek a szocializmus alapján állnak”.¹⁰⁹¹ Amíg követeléseikre nem kapnak választ, a munkásság sztrájkol.

A munkástanácsok, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács ismertebb vezetői jórészt kiváló szakmunkások voltak, akadtak közöttük értelmiségiek is, elsősorban mérnökök. A dolgozók tudták, kit választanak vezetőikké, s a választásban a szakmai tudás, a munka éppúgy számított, mint az emberi alkat, magatartás, a szónoki képesség, a vezetői alkalmasság. A munkásvezetők jórészt harminc év körüliek vagy annál is fiatalabbak voltak.

Eleinte egymással is ismerkedtek. Az első két napon két vezetőt távolítottak el a Központi Munkástanács éléről; túlságosan simulékonynak, engedékenynek ítélték meg őket. Elnökké Rácz Sándort, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár 23 éves szerszámkészítőjét választották. „Egy 23-25 éves forma, borostás, keskeny orrú fiatalember jött be – írta róla a KMT ülésén részt vevő újságíró –, kockás ingben, foltos zakóban, szemébe lógó hajjal, bőrkabátját az elnöki székbe dobta. Magabiztosan tekintett körül, mint aki nagyon otthonosan érzi magát itt… Meglepett, hogy milyen természetesen, megfontoltan beszél, milyen határozottan lép fel, s később, ahogy megkezdte beszámolóját, megleptek többnyire mérsékelt megállapításai, talpraesett válaszai a közbeszólóknak. Oly nagy tekintélyt vívott ki néhány perc alatt, s oly gyakorlottan irányította a megbeszélést, mint egy koros, tapasztalt vezető, akinek a kisujjában van az ilyesmi.”¹⁰⁹²

Rácz Sándor a Munkástanács radikális szárnyához tartozott. Indulatos fiatalember volt, képtelen leplezni megvetését az új vezetők iránt. Derűlátóbban ítélte meg a helyzetet a valóságnál – de ki nem? –, a szónoki hév is elragadta. „Nincs szükségünk a kormányra – jelentette ki a november 15-i ülésen. – Mi vagyunk és leszünk itt a vezetők Magyarországon.”¹⁰⁹³

Évtizedek múlva sokkal reálisabb képet rajzolt az akkori helyzetről. „Bennünk is lezajlott egy forradalom, és mindenkiben, azt hiszem, aki részese volt ’56-nak. Bennem úgy csapódott le az egész élmény nagyon rövid időn belül, hogy a Szovjetuniót katonailag mi képtelenek vagyunk térdre kényszeríteni. De az a politikai állapot, ami a Szovjetunióban a XX. pártkongresszus után mutatkozott, valahogy jelzést adott arra, hogy valamilyen módon lehet újat kezdeményezni ezen a táboron belül… A gazdátlanul hagyott gyárban nem kellett vitatkoznunk se tőkéssel, se igazgatóval, se párttal, volt arra lehetőség, hogy mi leszünk itt ezután az urak.”¹⁰⁹⁴

A KMT követeléseit Kádár, ha akarta sem teljesíthette volna. A Munkástanács vezetői is megérezték, hogy ezen az alapon nem lehet a vezetéssel tárgyalni. „Többféle álláspont alakult ki – emlékezett a KMT egyik vezetője –, az egyik szerint mereven ragaszkodnunk kell az eredeti követelésekhez, és sztrájkot azok teljesítéséig mindenáron folytatnunk kell. Ennek a felfogásnak a hívei azonban nem vetettek számot eléggé az ország helyzetével. A forradalom harcai, a szovjet csapatok pusztításai, a hetekig tartó sztrájk következtében nemcsak az államháztartás került a csőd szélére, a készleteit felélt lakosság is teljesen kimerült. A sztrájk folytatása elsősorban őket sújtotta volna. Arra is gondolnunk kellett, hogy a kormány – a szovjet csapatok segítségével – bármikor fegyveres erőszakot alkalmazhat a Munkástanáccsal és a sztrájkoló munkásokkal szemben.”¹⁰⁹⁵

A Munkástanács többsége felismerte, hogy a sztrájk tartós folytatása lehetetlen: ha a kormány megtagadja a bérek kifizetését, a munkásoknak nincs tartalékuk. Fontos érv volt, hogy az jelzi erejüket, ha bebizonyítják, amire a kormány képtelen: le tudják állítani a sztrájkot, és ha kell, újra tudják kezdeni. De mindennél fontosabb volt az állandó kapcsolat a dolgozókkal, s ehhez az kellett, hogy a gyárak dolgozzanak; a munkástanácsok, Antaeusként, a munkásságból merítették erejüket. Bibót követve úgy döntöttek, hogy fenntartva politikai véleményüket, a kormányt de jure nem ismerik el, de facto azonban igen: csak így nyílt mód a tárgyalásokra, csak így kényszeríthettek ki engedményeket. A KMT úgy döntött, hogy felveszik a munkát.

A vezetés is tudta, milyen erőt képvisel a munkásság. Kádár János már november 14-én este fogadta a Nagy-budapesti Központi Munkástanács küldötteit. A megbeszélésről a Népszabadság akkor még részletesen, meglehetősen tárgyilagosan tudósított. A nyolcpontos követeléssel kapcsolatban Kádár hosszan magyarázta már ismert nézeteit. „Ezután a küldöttség tagjai még hosszan tárgyaltak és vitáztak Kádár elvtárssal… A megbeszélés végén Kádár elvtárs arra kérte a küldöttség tagjait, hogy alaposan gondolják át mindazt, ami a tárgyaláson elhangzott, és abban a szilárd tudatban térjenek vissza üzemükbe, hogy Magyarországon soha többé nem kezdődhet újra a régi, bukott politika.”¹⁰⁹⁶ Másnap éjjel Kádár ismét fogadta a KMT küldöttségét. A megbeszélés – ezt is a Népszabadságból és emlékezésekből tudjuk – ezúttal oldottabb volt. A miniszterelnök elérte a számára legfontosabbat, a sztrájk beszüntetését. A követelések teljesítését elodázta vagy félmegoldásokat javasolt. Az Intéző Bizottságnak úgy számolt be a Budapesti Munkástanács küldötteivel való beszélgetésről, hogy „a hangadók többsége tisztességes ember”, de azzal a képtelenséggel folytatta: „Fellépnek a sztrájk befejezése mellett, de félnek a felbiztatott munkásoktól és az íróktól.” A határozat szerint „egy-két emberüket, a legtehetségesebbeket közelebb kell hozni a vezetéshez… A Budapesti Munkástanácsot meg kell erősíteni 10 politikai munkatárssal.”¹⁰⁹⁷ Ez bizony a „régi, bukott politika” szellemisége volt; ilyen eszközökkel nem lehetett célt érni.

November 16-án Rácz Sándor felolvasta a rádióban a KMT felhívását: „Munkástestvéreink!… E kritikus helyzetben a józan ész és értelem, a lelkiismeret és munkásszívünk parancsolóan írja elő számunkra, hogy a munkát folyó hó 17-én reggel a sztrájkjog fenntartása mellett, vegyétek fel. Ünnepélyesen kijelentjük nektek, hogy ezen elhatározásunk nem jelenti azt, hogy a mi nemzeti felkelésünk alapvető célkitűzéseiből és vívmányaiból egy jottányit is engedtünk volna. A tárgyalások tovább folynak, és meggyőződésünk, hogy a még meglévő nyitott kérdéseket kölcsönös erőfeszítéssel sikerül megoldanunk.”¹⁰⁹⁸

A munkástanácsoknak a kormány önkormányzati szerepet szánt, s maguk is ezt tekintették feladatuknak. Az országban azonban nem volt más, hatalommal rendelkező szervezet, melyet a kormány elfogadott volna tárgyalópartnernek. A KMT akarva-akaratlanul ezt a hiányt igyekezett betölteni: az ország, a nép követeléseinek szószólója lett, politikai ellenzéke a vezetésnek. Bali Sándor, a KMT egyik legtekintélyesebb vezetője meg is fogalmazta ezt a kormánnyal való tárgyalás során: a munkástanács „most egyelőre gazdasági és politikai szervezet egyben, ami mögött a munkásság áll. Mi azzal tisztában vagyunk, hogy a munkástanács politikai szervezet nem lehet. Értsük meg, hogy mi azt tisztán látjuk, hogy kell politikai párt, kell szakszervezet, de tekintettel arra, hogy most gyakorlati lehetőségünk ezeket létrehozni pillanatnyilag nincs, kénytelenek vagyunk mindezeket az erőket egy helyre tömöríteni, amíg a kibontakozás meg nem fog történni… Tudjuk azt, hogy a munkástanácsok gazdasági irányító szervei lesznek az országnak, és ezt akarjuk!” Sz. Nagy Sándor, a Ganz Villany munkástanácsának elnöke: „Mindazok a politikai feltételek, amelyek a termelés beindításához feltétlenül szükségesek, csak akkor teremtődhetnek meg, ha végre egyszer a nép és a kormány valóban egyet akar! Az 1956. október 23-i forradalmi követelések teljesítését, s ezzel nem mást, mint szocializmust építeni Magyarországon, de… demokratikus körülmények között.”¹⁰⁹⁹ Megfogalmazták ezt egyértelműbben – és optimistábban – is: „elsősorban a kormány érdeke, hogy megegyezésre jusson a munkástanácsokkal, mert az olyan kormányt, amely nem veszi figyelembe az Országos Munkástanács küldötteinek véleményét, elsodorja a szél, mint az őszi falevelet”.

Az Írószövetség, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, a MEFESZ elismerte a Központi Munkástanács vezető szerepét; megbízottaik részt vettek a KMT ülésein. Amikor híre ment Nagy Imréék elhurcolásának, a KMT követelte, hogy személyesen találkozhassanak vele; erre természetesen nem került sor. „Tűrhetetlen az a helyzet – nyilatkozták –, hogy az MSZMP-nek, a szakszervezetnek is van sajtója, pedig ezek a szervezetek korántsem képviselnek olyan erőt, mint a munkástanácsok, az országos munkástanács mégsem rendelkezik önálló sajtóorgánummal.”¹¹⁰⁰ S amikor erre többszöri kérésre sem kaptak engedélyt, kiáltványt adtak ki: „Egységre szólítjuk fel az ország valamennyi becsületes dolgozóját, hogy addig, amíg a kormány a sajtószabadságot nem engedélyezi, semmifajta politikai napilapot (a Sportújság kivételével) senki ne terjesszen, ne vásároljon és ne olvasson.”¹¹⁰¹ Többször tárgyaltak a szovjet katonai parancsnokokkal, akik – nyilván parancsra – igyekeztek rugalmasabbnak lenni a magyar vezetésnél, ami bizonyára nem okozott örömöt Kádárnak.

A Csepel Művek még a fővárosi nagyüzemek sorában is állam volt az államban. A 40.000 dolgozót foglalkoztató gyáróriás 18 üzemegysége saját Központi Munkástanácsot alakított; elnökké Nagy Elek horizontálesztergályost választották.

Nagy Elek harminchárom éves volt, kereskedelmit végzett, 1945-ben belépett a kommunista pártba, csillés volt, majd sorkatona, a Petőfi Akadémián, később a Szovjetunióban tanult. 25 évesen már őrnagy, a HM osztályfőnöke, hadosztályparancsnoki fizetéssel. 1952-ben az ÁVH tévedésből letartóztatta, s hiába a bocsánatkérés, amikor kiszabadult, kilépett a hadseregből, a pártból. Csepelen tanult szakmát, kiváló szakmunkás lett. Változatlanul foglalkoztatta a politika, olvasta az Irodalmi Újságot, eljárt a Petőfi-kör üléseire. Október 23-án több száz csepeli fiatal az ő vezetésével jutott el a gyárból a Rádióhoz. Kiváló szervezőnek, szónoknak bizonyult, roppant tekintélye volt az üzemóriásban.

A csepeli munkástanácsnak kezdettől más céljai voltak, mint a KMT-nek. Ehhez hozzájárult az is, hogy Csepelen még lőttek, amikor a KMT szerveződött. Rontotta a kapcsolatukat, hogy a KMT első elnökének egy olyan csepeli dolgozót választottak, akit nem a csepeliek delegáltak. A csepeliek nem voltak elégedettek Rácz Sándor elnökségével. Bácsi József, a Csepeli Központi Munkástanács elnökhelyettese: „Hiába láttuk, hogy Rácz Sándor egy nagyszerű, talpraesett ember, mégis csak 23 éves volt. Mit tudhat egy ilyen fiatal ember a munkásokról, hogy lehet ő egy országos szervezet vezetője?”¹¹⁰² Nagy Elek: „A Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa… nem tekintette a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot felettes szervének… Csepel… arra az álláspontra jutott, hogy a KMT tevékenységében sok az indulati elem, a döntéseit nem előzi meg részletes helyzetfelmérés és mélyreható elemzés.”¹¹⁰³

A nézeteltérés alapvető oka az volt, hogy a csepeli munkástanács gyökeresen másként értékelte a helyzetet, mint a KMT. Nagy Elek szerint a szovjetek a forradalmat leverték, ha Kádár nem parírozna nekik, visszahoznák Rákosiékat. A függetlenség kivívása ebben a helyzetben éppúgy illúzió, mint a politikai követelések teljesítése. Dolgozni kell, mert csak így lehet a munkásoknak kenyeret adni, a letartóztatásoknak elejét venni, a munkástanácsokat életben tartani, ami a demokrácia egyetlen garanciája. A KMT-ről „az volt a véleményem, hogy ez egy gittrágó egylet. Nem lehet egy magát csúcsszervnek tekintő szervezetben megengedni a túl szélsőséges hangokat, és ezeknek a hatására cselekedni, állást foglalni… Reálpolitikát folytatni más, mint érzelmi politikát folytatni. Mi fájó szívvel mondtunk le a dolgokról…, a lehető legkisebb veszteséggel a lehető legtöbbet akartuk elérni: a munkásönkormányzatot legalább megtartani.”¹¹⁰⁴ „Utóvédharc volt? Számunkra ebben az időszakban nem, hanem a munkáshatalom megteremtéséért folytatott keserves küzdelem… Bíztunk és fel akartuk építeni a munkáshatalmat a gyárakban.”¹¹⁰⁵

A KMT más utat választott. November 21-re a Sportcsarnokba összehívták az Országos Munkástanács alakuló ülését, noha Kádár egyértelműen közölte, hogy „nincs… szükség egy népi demokratikus országban ilyen országos szervre”.¹¹⁰⁶ A gyűlés megtartását megakadályozták, 1000 szovjet katona és karhatalmista fogta körül tankokkal és páncélautókkal a Sportcsarnokot. A küldöttek nem tudtak bejutni, többet letartóztattak, csak kis részük jutott el az Akácfa utcai központba. Tiltakozásul az alakuló ülés betiltása és a letartóztatások miatt több üzemben spontán sztrájk robbant ki. A KMT követelte, hogy „a kormány ismerje el a demokratikus alapon megválasztott Országos Munkástanács létrehozását, amely szervet a munkásság nevében egyedüli tárgyalófélként ismer el”¹¹⁰⁷, s tiltakozásul kétnapos országos figyelmeztető sztrájkot rendelt el. A csepeli KMT felhívásában „súlyosan elítéli a folyó hó 21-re meghirdetett országos munkástanács-értekezlet betiltását”. Ugyanakkor „Központi Munkástanácsunk egyöntetű véleménye, hogy a gyűlés betiltása elleni tiltakozás végett a kibontakozás jelenlegi egészen kezdeti időszakában súlyos hiba volt a munkástanács részéről a 48 órás sztrájk kihirdetése. Az éppen meginduló munka újbóli megszakítása csak újabb fegyvert ad a magyar nép, a magyar munkásság lelkét még mindig meg nem értők kezébe, a kivívott munkáshatalom aláásására, és értelmetlenül súlyosbítja amúgy is rendkívül súlyos gazdasági helyzetünket. Felhívjuk az ország összes munkástanácsait és elsősorban a Budapesti Munkástanácsot, lássák be, hogy a forrófejűség ideje, a szenvedélyek szabad folyásának ideje lejárt. Ezért a sztrájk súlyos fegyverét meggondoltabban alkalmazzák.”¹¹⁰⁸

A KMT visszakozott, s úgy döntött, nem erőlteti az Országos Munkástanács megalakítását. Cserébe november 24-én kora reggel közleményt olvastak fel a rádióban: „A Budapesti Munkástanácsot a kormány tanácskozó testületként tekinti, javaslatait minden esetben megvizsgálja és döntéseinél figyelembe veszi.”¹¹⁰⁹ A Munkástanács viszont felhívta az ország valamennyi gyárát és vállalatát, hogy haladéktalanul vegyék fel a munkát. Taktikai okokból a KMT nem csatlakozott a nőtüntetésre való felhíváshoz sem, s elálltak attól is, hogy engedély nélkül jelentessék meg lapjukat, noha az első szám már ki volt szedve.

A kormány eleinte jelentős önkormányzati szerepet szánt a munkástanácsoknak. Egyik első rendeletében, egy nappal a KMT megalakulása előtt, leszögezte: „A munkástanácsok hatásköre kiterjed az üzemi élet minden területére…, határozatokat hozhat minden kérdésben, és a határozatokat az igazgató köteles végrehajtani.”¹¹¹⁰ A munkástanács dönt a bérrendszer kialakításáról, a nyereség felosztásáról. A rendelet elismerte a munkásságot a gyár gazdájának.

Egy héttel később az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete részletesebben megfogalmazta a munkástanácsok jogait és feladatait. Bevezetőjében leszögezte: „A szocialista demokrácia gyakorlati megvalósulása csak úgy biztosítható, ha az egész nép tulajdonát képező gyárak, bányák, üzemek (a továbbiakban ipari vállalatok) vezetését az ipari vállalat dolgozói által választott munkástanács végzi”; „a munkástanács a vállalat legfontosabb kérdéseiben dönt, irányítja a vállalat egész tevékenységét”;¹¹¹¹ biztosítja az üzem leggazdaságosabb működését; gondoskodik a kollektív szerződés teljesítéséről; megállapítja a vállalat terveit, a dolgozók létszámát; meghatározza a vállalat szervezeti felépítését, a dolgozók bérét, a bérezési formákat; dönt a nyereség felhasználásáról; irányítja a vállalat pénzgazdálkodását, engedélyezi a hitelfelvételt, jóváhagyja a mérlegbeszámolót.

Nem érdemes vizsgálni, hogy a sebtében készült, hevenyészett rendelet melyik paragrafusát hogyan lehetett volna végrehajtani: ez csak a gyakorlatban derülhetett volna ki. A rendelet egy olyan munkásönkormányzat, munkás-önigazgatás kereteit körvonalazta, amilyen sehol sem valósult még meg a világon. Megtetézte ezt a SZOT javaslata, mely szerint „eddigi államhatalmi szervezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek… közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából”. A szakszervezetek kétkamarás országgyűlés létrehozását javasolták; „az alkotmány módosításával a Termelők Tanácsa alapvető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.”¹¹¹² Ezen rendeletek, javaslatok, tervek alapján vélte a csepeli munkástanács, hogy a munkás-önigazgatás megvalósítható.

A KMT az Elnöki Tanács rendeletében azt kifogásolta, hogy csak a termelőüzemeket kívánják a munkástanácsok kezére adni, a felettes szerveket, intézményeket, a közlekedést, a postát nem. Kifogásolták azt a passzust is, hogy az igazgatók a munkástanács és a felettes szerveik utasításai alapján irányítják a termelést; követelték, hogy a felsőbb szervek ne szóljanak bele az üzemek munkájába. Kifogásolták az igazgatók kinevezését is. A rendelet szerint az igazgatókat a munkástanácsok jóváhagyásával a felettes szervek nevezik ki. A KMT az ellenkezőjét követelte: az igazgatókat az állami szervek jóváhagyásával a munkástanácsok nevezzék ki.

Kádár és más vezetők novemberben szinte naponta tárgyaltak, egyezkedtek a KMT-vel, de a párt vezető testületeiben alig esett szó a munkástanácsokról. A decemberi KB-ülésen többen jól látták a valós helyzetet. Kádár János: „Ma a munkástanács a legnagyobb politikai hatalom.” Nógrádi Sándor: „A munkásság többsége hallgat rájuk. Sajnos még se ránk, se a szakszervezetre nem hallgatnak kellően.” Friss István: „Ma még a munkásság nagy része nem a szakszervezet és a párt, hanem a munkástanácsok mögött áll.” Sándor József: „Amíg a pártnak és a kormánynak nem sikerül megfelelő tömegbázist teremteni, addig a Budapesti Munkástanáccsal politizálni kell.”¹¹¹³ Egységesek voltak abban is, hogy az üzemi munkástanácsokat elfogadták és helyeselték, a területieket viszont nem; a párt nem óhajtott szervezett, központosított ellenzéket. A határozat szerint „a munkástanácsok a munkásosztály fontos szervei most is és a jövőben is azok lesznek”, de a párttagok feladatává tették: „segítsék elő, hogy a tanácsok mielőbb betöltsék feladataikat”.¹¹¹⁴ Ez az atyáskodás a Rákosi-féle párt eszköztárából került elő.

Melyik út volt a helyes, a csepelieké vagy a Központi Munkástanácsé? A KMT a munkások többségének véleményét képviselte, akik még november–decemberben sem voltak hajlandók beletörődni a forradalom bukásába, nem akartak lemondani a forradalom teremtette szabadságjogok megvalósításáról. Úgy vélték, elég erős fegyver van a kezükben: a sztrájk. Vélhették ezt annál inkább, mert a kormány egyelőre nem alkalmazott erőszakot a sztrájk letörésére. Még annyit sem tett, hogy megtagadja a sztrájkolók bérének kifizetését. Azt is eltűrte, hogy több gyár eladja vagy élelmiszerre cserélje termékeit; sok helyen bevezették a természetbeni juttatásokat. A hatalom nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. A munkásság ezt a kormány gyengeségének vélte – mint ahogy részben az is volt. Egyre több gyár fenyegetődzött sztrájkkal, tüntetéssel, s a KMT is egyre inkább érezte, hogy a tárgyalások semmi eredményt nem hoznak. Újra előtérbe kerültek a politikai követelések; nem lehetett semmibe venni a munkásság akaratát.

A csepeli KMT úgy gondolta: bele kell törődniük a forradalom leverésébe, és menteni, ami menthető. A függetlenség, a semlegesség, a többpártrendszer jelenleg megvalósíthatatlan; azt kell megóvni és megvalósítani, amit lehet, a munkásönkormányzatot, mint a demokrácia csíráját. Nekik is jelentős táboruk volt. Azzal nem számoltak – mert akkor még nem volt előre látható –, hogy újjászületik a teljesen központosított pártállam, s ez a struktúra, mechanizmus nem tűri el, kiveti magából az idegen testet, az autonóm önkormányzatot.

A Nagy-budapesti Központi Munkástanács türelme, tűrőképessége elfogyott. 1956. december 6-án memorandumot fogalmaztak: „Mi azt akarjuk, amit a magyar dolgozók és az egész magyar nép: jólétet, békét, félelem nélküli életet, függetlenséget és erős kormányhatalmat a magyar munkások és parasztok kezében… Azt látjuk, hogy Kádár János miniszterelnök kijelentései ellenére hatalmát nem a munkástanácsokra építi…, hanem egyre inkább előtérbe kerülnek a bűnös Rákosi–Gerő-rendszer levitézlett személyei.” Tiltakoztak a munkástanácstagok letartóztatása, a gyűlések erőszakos feloszlatása, betiltása ellen. „Ha ezek a jelenségek tovább folynak, elveszítjük az egyetlen reális lehetőséget a rend helyreállítására s a normális élet megteremtésére. Ha ezek a jelenségek tovább folynak, a munkásság bizalma végképp elveszik és a provokációkat irányítók elérik céljukat, hogy a munkásosztályt végképp a kormány ellen fordítsák. Ennek a vége általános, országos sztrájk, vérontás és újabb nemzeti tragédia lesz.” Felszólították a kormányt, hogy másnap folytassa a tárgyalásokat a KMT-vel s este 20 órakor közölje a rádióban álláspontját a „tárgyalt összes kérdésekről”.¹¹¹⁵

A másnapi tárgyalások semmi eredményt nem hoztak. A december 8-ára, szombatra titokban összehívott KMT-ülés valójában országos tanácskozás volt; igen sok vidéki küldött jelent meg. Karsai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke foglalta össze a KMT követeléseit: az „állam társadalmi rendszerét a munkás- és paraszttanácsokra kell felépíteni”¹¹¹⁶; a munkásságot fegyverezzék fel, szüntessék meg a letartóztatásokat; a kormány mondjon határidőt a szovjet csapatok kivonására; biztosítsanak nyilvánosságot a munkástanácsoknak; állítsák helyre a többpártrendszert, tartsanak szabad választásokat.

A KMT visszatért alakuló ülésének politikai követeléseihez. Azzal a különbséggel, hogy akkor a remény éltette a Központi Munkástanácsot, most már inkább a dac, az elkeseredés. Vita csak arról volt, hogy országos tömegdemonstrációval, sztrájkkal vagy figyelmeztető sztrájkkal válaszoljanak-e a hatalomnak. Illúzióik nemigen voltak. Az egyik küldött a falakat díszítő, a Horthy-korszak munkásmozgalmát ábrázoló képekre mutatott: „Oda fogunk jutni, mint ami itt a képeken van, hogy két rendőr visz egy munkást. Minket négy fog vinni.”¹¹¹⁷ A legrosszabbra a csepeliek is számítottak. Nagy Elek, amikor megválasztották, azt mondta: „Elnökként ide leültettek, de tudom, hogy később, az egész befejezéseként másutt ültetnek le.”¹¹¹⁸

A hozzászólások a végső, kétségbeesett elszántságot tükrözték. „Aludjon ki a villany, ne legyen gáz, ne legyen semmi. (Fergeteges taps)” „Ha azt mondják, hogy sztrájk tavaszig vagy az életünk végéig, ha éhen döglök is, akkor is folytatom.” „Ha vér kell folyjon, vér fog folyni.”¹¹¹⁹ „Lehet, hogy a célt nem érjük el, de a forradalmi lángot, a munkásöntudatot egységesen kifejezzük.”¹¹²⁰

A sztrájk már eldöntött kérdés volt, amikor a terembe berobbant a hír: Salgótarjánban a karhatalom s a szovjetek belelőttek a tüntető tömegbe: ötven halott, százötven sebesült. Nem tudni, a pártvezetés döntött: most már elég, valamelyik helyi vezető vagy szovjet parancsnok rendelkezett, avagy egy pufajkás húzta meg a ravaszt. Kádárék ettől kezdve kényszerpályán voltak.

A KMT határozatát a 200 küldött egy ellenszavazattal hozta meg: „A Kádár-kormány az országot tragikus állapotából nem tudja kivezetni. A munkásság megbízottai által átadott memorandumot semmibe sem vette.”¹¹²¹ Ezért december 11-re és 12-re általános, országos figyelmeztető sztrájkot rendeltek el.

A kormány válaszként december 9-én törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, így a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot is. Rácz Sándort és több munkástanács-vezetőt letartóztattak. Bevezették a rögtönbíráskodást, az internálást, gyülekezési tilalmat rendeltek el. A posta és a vasút élére katonai parancsnokot vezényeltek. Miskolcon és Egerben számos halottja és sebesültje volt a karhatalmisták sortüzeinek.

Csepel ezúttal is másképp döntött: értelmetlennek nyilvánította a sztrájkot, ellene foglalt állást. Ezután tért vissza küldöttük a KMT üléséről, s „beszámolt nekünk arról, hogy az országos értekezlet egyhangúan a sztrájk mellett döntött, és ő is a sztrájk mellett szavazott a salgótarjáni sortűz hírének hatása alatt, ami nem maradhat válasz nélkül. Egyetértettünk vele. A munkások legyilkolása olyan provokáció a hatalom részéről, ami nem maradhat válasz nélkül”¹¹²² – emlékezett Nagy Elek.

A KMT törvényen kívül helyezése, vezetőinek letartóztatása után „akarva, nem akarva, vezető szerephez jutottunk. Bár munkánkban továbbra is a gazdasági kérdések domináltak, nem térhettünk ki – nem is volt szándékunkban – a politikai szerepvállalás elől.” Ismét Nagy Eleket idéztük. „Mindennek már valahogy utóvédharc-íze volt. Menteni, ami menthető.”¹¹²³

A csepeli munkástanácsnak sikerült megértetnie a szovjet parancsnoksággal, hogy addig nem lesz zavartalan a termelés, amíg Csepel tele van harckocsival; a tankokat kivonták. Elérték azt is, hogy a kormány hozzájárult a trösztigazgatás két kompromittált vezetőjének leváltásához. Nagy Elek bekerült a kormánytagokból, munkástanács- és szakszervezeti vezetőkből összeállított bizottságba, mely a gazdasági vezetés új rendszerét volt hivatott kidolgozni.

A küldöttségek most már Csepelre áramlottak. „Mind információt akart szerezni, hogy a csepeliek mikor zavarják már ki az oroszokat.” December 27-én Nagy Elek tizenhat tagú munkástanács-küldöttséget vezetett a Parlamentbe. Kádár Jánossal és Marosán Györggyel tárgyaltak. „Minden kérdés napirendre került, de semmire nem kaptunk elfogadható választ.”¹¹²⁴ Bácsi József: „Tulajdonképpen eredménytelenül végződött a tárgyalás.” Az utolsó csepp a pohárban a kormány programnyilatkozata, az öt kommunista párt értekezletéről kiadott közlemény volt. A Csepeli Központi Munkástanács válaszút elé került: ellenállásra szólítja fel a munkásságot, az országot, vagy feladja elveit. Az előbbi súlyos, reménytelen véráldozatot eredményezett volna, az utóbbi immár nem megalkuvást, hanem megadást. A csepeliek harmadik utat választottak: a munkástanács lemondott. Bácsi József: „Ha engedtünk volna a munkások követelésének, az teljes konfrontációt jelentett volna az alakuló párttal és a fegyveres erővel, és abból nagyon nagy baj lett volna. Viszont a kormánnyal sem tudtunk mit kezdeni, nem voltunk hajlandóak az MSZMP-vel közös platformra… Mi egy józan, középutas politikának estünk áldozatául. Túl sok kompromisszumot fogadtunk el, hogy elkerüljük a teljes ütközést az akkori politikai rendszerrel.”¹¹²⁵

Január 11-én tizenötezer csepeli dolgozó tüntetett munkástanácsai lemondása miatt. A karhatalom fegyvert használt, egy ember meghalt. A kormány január 12-én feloszlatta a MEFESZ-t, 18-án az Írószövetséget, 20-án az Újságíró-szövetséget.

„Engem a Csepel Vas- és Fémművek dolgozói választottak meg az októberi, magyar nép által forradalomnak tisztelt események folytán a Csepeli Központi Munkástanács elnökének, azzal a feladattal, hogy tehetségemhez mérten működjek közre a szabad, független, demokratikus, félelem nélküli élet megteremtésében Magyarországon – írta lemondólevelében Nagy Elek. – Az időközben bekövetkezett események a napnál világosabban mutatják, hogy az eredetileg magamra vállalt kötelezettségekből végrehajtani semmit sem tudok. Tovább is vállalva ezt a megbízatást, rám nem jut egyéb, mint szolgai végrehajtó szerep. Minthogy meggyőződésem és lelkiismeretem ellenére utasításokat végrehajtani nem tudok és nem is szándékozok, nem látok más megoldást, mint visszaadom a megbízást az engem megválasztó dolgozók kezébe.”¹¹²⁶

A nyilatkozatot a Csepeli Központi Munkástanács valamennyi tagja aláírta. Lemondott mind a tizennyolc gyáregység munkástanácsa. 867 munkástanács-tag adta vissza mandátumát megbízóinak.

Történelem, feltételes módban

1980–1996

Personae dramatis

Kronológia

Jegyzetek

MIÉNK AZ UTCA

AZ ÉJSZAKA

RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT

HAJNALODIK