Rekviem a tizenkét pontért

Holott náddal ringat, holott csobogással, kékellő derűvel, tavi csókolással. Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással.

Azt mondják, nem tehetnek róla. Hogy ennek így kell lennie. Lehet. Csak fáj. Az én életem. Hát nekem fáj.

A csörgőóra reggel hatra van beállítva. A krimikben az áldozat órája összetörik és megáll. Onnan tudják, mikor ölték meg. A mi csörgőóránk nem tört össze. Csak úgy maradt. Pedig már nem kell hatkor kelnem. Egyáltalán nem kell felkelnem.

Az asszony készül a munkába. Egy bögre tejet iszik. A gyerek készül az iskolába. Neki jut egy vajas kenyér is. Én nem készülök sehová. Teát iszom. Aki nem dolgozik, ne is egyék.

 

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyformán vehet.

 

Hétkor szól a sziréna. Mondják, a háborúban szerelték a kéményre. Jelezni a vészt. Most a munkát jelzi. Éles a hangja. Mégse hallatszik ide.

Délelőtt mosok. A kádban. A mosógép elromlott. Mondja a szerelő, hogy kiszolgált a vén satrafa. A szerelő a kollégám volt. De hát szerencsés ember. Szerelő. Nyitott egy műhelyt. Már segéde is van. Rém rendes, egy fillért sem kért.

Ilyenkor jön a Bednarek Jani. Megyünk a WC-be. A Bednarek, a Mikó meg én. A Bednareknál bádog vöröskeresztes doboz. A kötszeres dobozban lapos flaska. Három stampedli. A lapos flaskában szilvórium. A Bednarek Jani kertjéből. Érden laknak. Fizetéskor összedobjuk a pénzt. Kit vettek be a helyemre?

 

Ha majd a jognak asztalánál Mind egyformán foglal helyet.

 

Kiöblítek. Csak egy vízben. Felteregetem a ruhát a fregolira. Mire megjön az asszony, kicsöpög. Este fürödhet a gyerek. Az asszony csak lemosdik.

Ha megjön az asszony, kérdezi, voltam-e a közvetítőben. Vagy mosás, vagy munkaközvetítő. Különben is minek? Már térdig koptattam a lábam a közvetítőben. Mondják az emberek, menjek a Széna térre. Az emberpiacra. Onnan visznek építkezésre. Csak hát én horizontál-esztergályos vagyok. Az asszony azt mondja, hogy élhetetlen.

Huszonkét évig voltam a gyárban. Ugyanabban a gyárban. Ahol már inas is. Lehettem volna művezető. De hát én horizontál-esztergályos vagyok. Hát ezért élhetetlen.

Ha volt rendelés, rávertünk. A nagypofájú Csempe is. Hogy lófaszt fog ő, nem túlórázni. Mert a Csempe maszekolt. Aztán ha jött a rendelés, rávert ő is.

 

Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán.

 

Fölmelegítem a paprikáskrumplit. Főzni nem tanultam meg. Az nem áll a kezemhez. Persze odakozmál, mert hallgatom a híreket. Lepattogzott a lábas zománca. Az asszony majd veszekszik. Pedig én mosogatok. De a lábas az asszonyé. Akkor is, ha én mosogatok. Reménykedik, hogy majd ő mosogat megint.

Lenne már tavasz. Akkor levisszük a sakkot a térre. A Barta bácsi sakkját. Az enyémből elveszett egy paraszt. Barta bácsinak könnyű. Ő már nyugdíjas.

Tizenegykor jön a zöldsapkás. Pontban. Az egyik kezében egy demizson. A másikban kis demizson meg kockás szatyor. A szatyorban a poharak. Kell legalább hat. Mert koccintani is kell. Különben nem az igazi. A kicsi demizsonban a bor. Karcos. A nagyban víz. Elmosni a poharakat.

Van, aki két decivel is iszik. Könnyű nekik. Az ő nyugdíjuk. Azt nem követelheti az asszony.

 

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez!

 

Persze, ha jön a tavasz, jön a gyerek is. Hogy a Tóbiás-gyereknek van muntanbikja. Persze, hogy van. A faterje mérnök. Csuda rendes ember. Ismerem a gyárból. Ha találkozunk, mindig megkérdezi: Még mindig semmi?

Én nem veszek a zöldsapkástól. Nem ihatom meg a gyerek vajas kenyerét. Mikor kaptuk a fizetést, sichta után irány a Zöldfa. A Bednarek Jani, a Mikó meg én. Három üveg bor, a jobbikból. Három üveg szóda. Fizet, aki a soros.

Délután várom a gyereket. A gyerek beszél az iskoláról. Mondja, hogy már számítógép is van. Az asszony nem beszél. Csapja az ajtót. Az asszony ideges.

Este lefürdik a gyerek. Lemosdik az asszony. Én is. Az asszonynak fáj a feje. Korán kell kelnie. Gondolkodom: mit álmodjak az éjjel.

 

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S ezért a szent fát félretedd. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? Addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

A mi falunk olyan, hogy a Duna egyenest neki. Szerencsére ott a templomdomb. Azon a temető. Azt kikerüli a Duna. Ilyen a falunk. Akkoriban Jugoszlávia. Most nem tudom, hogy hívják.

Aztán jött a katona. Két katona. A katonák mindig párosával járnak.

A ház egyik falát már ellőtték. Mondta a katona, hagyjuk a többit is. Mért hagyjuk, kérdezi az uram. Az uram kicsit dadogós. Nehezen érteni. Pedig tudja a nyelvüket. Mint a magyart.

Hát azért, mert ők lelocsolják a házat. Hoztak is kannát. A két katona. Az egyik hozta, a másik beszélt. És ha lelocsolják, akkor meggyújtják.

 

Fekete kémény Mered magába Minden határba.

 

Kérdezem tőlük, mért gyújtják meg. Mert beszélem a nyelvüket. Mint a magyart. Mondták, hogy parancs.

Az uram a fejszét nézte. Bele volt vágva a tönkbe. A fiam is a fejszét nézte. Mondtam nekik, ne nézzék. Tele a falu katonával. Mint a húsvéti locsolkodók. Honnan lett ennyi katona?

Mondom a katonának, mit vétettünk nekik? Mondja a katona, semmit se vétettünk. Csak háború van. És ha háború van, föl kell gyújtani a falut. Ők nem haragusznak.

Mondom, a holmit, legalább azt engedjék. Povedált a két katona. Mondták, hogy jó. A holmit lehet. Van rá öt perc.

 

Híd térdre rogyott, Széthullt a párna, Eltört a kerék.

 

Az uram már hajtotta ki a tehénkét az istállóból. Az egyszem tehénkét. Volt hízó is. Azt nem lehet hajtani. Szekér, az nincs. Már régóta. Mióta ló se. Hát talicskára a holmit. Az ágyneműt batyuba. Mondja a katona, most már elég. Mert nem az ő holmija.

Akkor jajgattam. Az uram, az nem. Az férfi. Hogy benn van még minden holmi. Akkor a katona leveszi a puskát. Amiből sokat lehet lőni. Az esküvői képünket lekapom a falról. Ott volt az ágy fölött. Legalább azt. Meg az eszcájgot. Hogyan egyen az ember? A kezével?

Mikor leértünk a Dunához, hátranéztünk. Már égett a ház. Igaz, csak három fala. Mégis a mi házunk.

 

A föld orcája Rózsás orcája Csupa barázda.

 

A nénémékhez mentünk. A szomszéd faluba. Ott is csupa katona. Kérdezem a katonát: fölégetik a falut? A katona nevet. Mért égetnék föl? Ez még nem tudja. Mert háború van. Azért még nem kell fölégetni a falut, nevet a katona. A másik katonák, ott minálunk, azok nem tudták.

A tisztaszobába ágyaztak. Az anyós fújt: még hogy a tisztaszobába! A nénémnek hallgass. A sógor köhécsel. Nyámnyila volt, egész életében. Meg valami a tüdejével is. Ha nincs más szoba. Azt a vénasszonynak is be kellett látnia. Az uram ment az istállóba, a tehénkével.

Már esteledett, mikor dobolt a kisbíró. Reggel minden férfi a parancsnokságra. Tizennyolctól ötvenig. Mennek katonának.

Az uram épp ötven. Letagadhatná. Kinéz hatvannak is. Nem tagadhatja. Benne az igazolványban.

A fiam nem tagadhatja. A fiam huszonöt. Sofőr a városban. Látogatóba volt odahaza.

Mondtam: én nem adom a fiamat. Mondta a néném: fölkoncolják. A falut, azt nem gyújtják meg. Csak a férfit koncolják. Mert háború van.

Akkor, mondom, neki az éjszakának. És ha elkap a patruj, kérdi a néném. Majd vigyázunk. És merre, kérdezte az uram. Dadogva. A határ fele, mondom. Ahol a magyarok. Ha menekül az ember, hová, ha nem magyar a magyarhoz?

 

A harang elment Mind éjszakára, Jaj a jóreggelt.

 

A fiam nem mond semmit. Az csak hallgat. Tudom, mért hallgat. A Zsófi ittmarad. A Zsófihoz jött látogatóba. Tavaszra tervezik az esküvőt. Ha felkoncolják, akkor nincs pap.

Mondja a sógor, a tehénkét hagyjuk. Az ember, az csak elboldogul valahogy. De egy tehénke? Mondom, hogy visszük. Legalább valami legyen odahazulról. Mondja a sógor, megőrzi. Mint a magukét.

A tehénke ottmaradt. Azt vágták legelőbb. Mi meg neki az éjszakának.

 

Fekete kémény Mered magába Minden határba Lengyelországba. Tűzhelye pernye Hamu az ágya, Csendbe megy a füst Lengyelországba. Híd térdre rogyott, Széthullt a párna, Eltört a kerék Lengyelországba. A harang elment Mind éjszakára, Jaj a jóreggelt Lengyelországba. A lomb hibázik, Csüng a fa ága, Nyár el nem őszül Lengyelországba. A föld orcája, Rózsás orcája Csupa barázda Lengyelországba. Hol volt, hol nem volt Fecskének párja, Gólyának fia Lengyelországba. Csak csóka csípje, Vagy varjú vágja A kopasz mezőt Lengyelországba. Mint halott lánynak Mosolyog a szája, Mosolyog a hold Lengyelországba. Kis kacsa fürdik Fekete tóba Anyjához készül Lengyelországba.

Költő vagyok. Hogy kit érdekel? Engem. Nekem dolgom van. A költő nem verset ír. Az igazságot mondja. Érdekelhetné a világot is.

Tanítok Fóton. Oda másfél óra, vissza másfél óra. Meg a várakozás. Úgy hívnak: autóbusz-költő. Ha kapok helyet, le is írhatom, amit a fejemben kigondolok. De át kell adni az ülőhelyet. Sok az öregember az autóbuszon.

Már megjelent kötetem. A nagymamámnak volt 20 hold földje. Azért lett kulák. Kaptunk kárpótlási jegyet. Abból a kötet. A címe: Új március. 200 példányban. Ötven még megvan. A spájzban. A stelázsin, a dunsztosok között.

A barátom mind költő. Nagyon összetartunk. Kiadunk egy folyóiratot. A Holnap. Az egyikőnk papája bankigazgató. Ők szponzorálnak. Kéthavonta. Négyszáz példányban. A fele megmarad.

 

Elhervadnak mind a rózsák őskertedben, Magyarország.

 

Minden reggel veszek újságot. Újságot olvasni állva is lehet. Minden nap más újságot. Pártatlan tájékoztatás.

Olvasom, igyekszünk Európába.

Kedves Európa. Kérem, ne tessék haragudni. Én nem megyek. Én nem akarok disszidálni. Merthogy én Európában élek.

Tessék mondani, a Margitsziget nem Európa? A Hradzsin. Krakkó. Az Ermitázs. Dosztojevszkij nem Európa? Petőfi. A Hamu és gyémánt. A Szegénylegények. A Mester és Margarita.

Tisztelt Európa. 48-ban volt egy magyar forradalom. Volt 56-ban is. Volt egy prágai tavasz. Nem tetszik tudni? Kár. Csak az Európa, ahol a pénz?

 

Zsarátnok lesz, ami tűz volt, Síri virág, aki szűz volt.

 

Az ember fáj a földnek. Az értelemig és tovább. Hol a szabadság, ott van a haza. Száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra. Az ember sárkányfog-vetemény. Mondottam; ember: küzdj és bízva bízzál. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Ha majd a bőség kosarából mindenki egyformán vehet. Adj emberséget az embernek. Szent világszabadság. A vak csillag, ez a nyomorú föld. A mindenséggel mérd magad. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Emberségből álljon föl hazánk. Lesz még egyszer ünnep a világon. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. Vétkesek közt cinkos, aki néma.

Mélyen tisztelt Internet. Szíveskedjenek ezeket a sorokat beírni Európába.

 

Haj, a sírok egyre nőnek Szőnyegén a temetőnek.

 

Huszonnyolc múltam márciusban. Gondolom, lesz feleségem. Még nem akadt. Önhibámon kívül. Talán gyerek is. Aztán megöregszek. Aztán meghalok.

Gazdag nem leszek. Híres nem leszek. Elégedett nem leszek. Nem leszek európai. Aki szegény, az nem európai. A szegény ország nem európai.

Hát mit tegyek? Éjjel alszom, nappal dolgozom. Költő vagyok. Mondom a magamét. Ez a magántulajdonom. Másom nincsen. Nem is lesz.

Mi kellene? Ceruza, papír. Meleg szoba. Fázós vagyok. Alacsony a vérnyomásom. Étel kell. Nem sok. És nem vagyok válogatós. Még nem voltam kínai étteremben. Bableves, káposztás cvekedli.

Emberek kellenének. Akiknek nemcsak kezük, lábuk. Akinek nemcsak a holnap. A holnapután is. Akiknek nemcsak a több. A jobb is.

Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.

Mi kellene? Fehérek között európaiak.

 

Fehér gyolcsban, setét éjben – Ezerötszáz tizennégyben – A kakas is harmadszor szólt, Dózsa feje Szegeden volt. Pálfi bíró fölemelte, Hajnal előtt sírba tette, Lenn a sírban, némán, mélyen, Alszik a fej vaksötétben. Pálfi bíró Piros lánya Hófehér lőn nemsokára, Mint viola rózsa mellett, Hervad ő is Dózsa mellett. Zsarátnok lesz, ami tűz volt, Síri virág, aki szűz volt, Koponyák és szívek porán Új dalba fog új csalogány. Haj, a sírok egyre nőnek Szőnyegén a temetőnek, Elhervadnak mind a rózsák Őskertedben, Magyarország.

Irigyelnek. Természetesen. Ami nekem van, másoknak csak álom. Villa a Pasaréten. Fedett medence, nyitott medence. Egy Mercedes, egy terepjáró, egy Ferrari. Jacht az Adrián. Egy csomó seggnyaló. Minden szavamat lesik. Hátha lehullik számukra is néhány morzsa. Az irigység gyűlöletet szül. Minden percben érzem. Azt hiszik, én lopom el az álmaikat. Azért nem jut nekik. Úgy rámborul a gyűlölet, mint a köd. Megfojt.

Tizennégy órát dolgozom. Szombat, vasárnap is. Napi tizennégy óra figyelem. Nem hibázhatok. Az milliókba kerül. Éjfél előtt sosem kerülök ágyba. Az agyam az ágyban sem kapcsol ki. Benne az elmúlt tizennégy óra. A következő tizennégy óra. Iszom. Egyre többet. Hogy kikapcsoljon az agyam. Vigyázz, mondja az orvos. Ezután jön a drog. Hát azt nem. De csak kell aludnom néhány órát.

 

Elmegy a kútágas, Marad csak a kútja.

 

Repülővel két óra az Adria. Segítek a matróznak vitorlát bontani. Jól megvagyunk. Hallgatag ember. A szél nem az arcomat hűti. A szívemet. Van egy öböl Rab szigetén. A Velebit-csatornában. Nem messze a világítótoronytól. Ha nem fúj a bóra, ott szoktam lehorgonyozni.

Az Adrián este koromfekete az ég. Csak a világítótorony villog. Aztán egyszercsak minden csillag kigyullad. Ott vagyok otthon. A tenger, az égbolt, a szél. Mi kell még? Minek a többi? Ott mindent elfelejtek. Az agyam se zakatol. De ha nem lenne jachtom, hogyan felejtenék? Hogy csinálja ezt a többi ember?

 

A Föld nem tud futni, Csak a Földnek népe.

 

A feleségem otthagyott. Hozzáment egy orvoshoz. Hogy ő nem tud börtönben élni. Jó. De mit csináljak? Este az őr rázárja a rácsot minden ajtóra. Minden ablakra. Elereszti a két farkaskutyát. Ha kiülnék a kertbe, akkor is tudnám, hogy az őr meg a kutyák ott vannak mögöttem a sötétben. De sose ülök ki. A rácsokat az őr se tudja kinyitni. Csak ha belülről betáplálom a kódot. A nappaliból gyönyörű a kilátás. Előttem fél Budapest. De csak rácson át.

Őr ül a sofőr mellett. Ha tárgyalok, kint vár az előszobában. A fogadásokon külön szoba az őröknek. Én nem hordok fegyvert. Sose volt a kezemben. Minek? Minek az őrök is? A rácsok? Ha el akarnak kapni, elkapnak. De mért akarnának elkapni? Kinek ártok én? Őrület. Őr nélkül meztelen vagyok.

A gyereket nekem hagyta a feleségem. Úgy ment el, hogy egy gombostűt sem vitt magával. A ruháit sem. Az ékszereit sem. Mintha leprás lennék. A gyereket is őr kíséri az iskolába. Hetente kétszer pszichológus jön hozzá. Azt mondják, muszáj. Kényszerképzetei vannak. Még sosem tette ki egyedül a lábát az utcára.

 

Úgy elfogy a magyar, Mintha nem lett volna.

 

A pénz erősebb, mint a rács. A rácstól meg lehet szabadulni.

A pénz olyan, mint egy fogaskerék-rendszer. Azt hiszik, én döntök. Én mozgatom az egészet. Tizenhat vállalatom van. A szisztéma magától működik. A szisztéma a törvény. Az ember hozzáidomul. Aki jól alkalmazkodik a szisztémához, sikeres ember. Felismerni a törvényeket. Ennyi az egész. A gépezetet ki kell szolgálni. Éjjel-nappal.

 

Még magasról nézvést Megvolna az ország.

 

Daedalosz, a mesterek mestere, megépítette Kréta szigetén a labirintust Minósz királynak. A király odazárta Minotauroszt, a bikafejű embert. Mert a királyné őnagysága félrelépett Zeusz isten bikájával. Kellett a labirintus, hogy Minotaurosz sose szabadulhasson ki.

A kapura kiírhatták volna: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Az auschwitzi tábor kapujára is ezt kellett volna kiírni. Nem azt írták. Azt írták: A munka szabaddá tesz.

Minósz nem hazudott. Nem írt ki semmit. A labirintusba csak be, sohase ki. Mész, mész, két oldalt fal. Aztán egy elágazás. Mindegy, balra mész vagy jobbra. Újabb elágazás. És minden út a semmibe vezet. Évente tizenkét ifjút küldtek be a kapun. Minden hónapban egyet. Táplálni Minotauroszt. Egy királyfit akkor is táplálni kell, ha bikafejű és zabigyerek. Soha egyetlen ifjú nem jött ki. Minotaurosz se talált ki soha.

 

Még magasról nézvést Megvolna az ország, Werbőczi-utódok Foldozzák, toldozzák. A Föld nem tud futni, Csak a Földnek népe S ezer Kinizsi sem Térülhet elébe. Éles a hajósíp, Hallja baj-tetőzve Zselénszky gulyása, Tisza urak csősze. Hivogatja a síp, Nyomor eldobolja: Úgy elfogy a magyar, Mintha nem lett volna. Elmegy a kútágas, Marad csak a kútja, Meg híres Werbőczi Úri pereputtya. Árvult kastély gondját Kóbor kutya őrzi, Hivasd a törvénybe, Ha tudod, Werbőczi.

A dacot a tilalom szüli. Mért nem szabad megünnepelnünk március 15-ét? Úgy ünnepelni, ahogy mi akarjuk? A mi ünnepünket? Mért nem tűzhettünk ki olyan kokárdát, amilyet akarunk? Mért csak kicsit? Diszkrétet, elegánsat? Mért kell csordában vonulnunk? Mért kell jólneveltnek lenni? Petőfi jólnevelt volt? Mért nem üvölthettünk? Petőfi üvöltött.

A dacot a tilalom szüli. Az ellenállást a közösség. Találkozik két ember, négy ember, tíz ember. Egy fészekalja. És egyet akar. Akkor is fogja egymás kezét, mikor nincsenek együtt.

 

Eleget ettem, nincs földi kincsem.

 

Az első röpcédula. Együtt írtuk. Nem igaz. Sándor írta. Mind belepofáztunk. A mi röpcédulánk volt.

Írógéppel írták a lányok. Borzasztó lassan. Az első stencilgép. Úgy néztük, mint az oltáriszentséget. Ócska masina volt, kiselejtezett. Nekünk szebb, mint a Mona Lisa. Maga a csoda. A papírt úgy koldultuk össze. Akiktől koldultuk, lopták. Az államtól lopták. Nekik lehetett.

Nem a gép volt a legfontosabb. Nem is az, amit írtunk. A fészekalja melege. Ahol szabadok voltunk. Szerelmek születtek és szálltak a semmibe. A barátom lett, akit tegnap még nem ismertem. Együtt ki tudtuk mondani, amit magunkban csak gondoltunk.

 

Felhőt szerettem, nincs hites párom.

 

Ott álltak, amerre vonultunk. Mint egy rossz filmben. Bőrkabátban. De nem attól voltak olyan vaskosak. Mázsásra híztak. Mi meg cingárak. Elzabálták előlünk a moslékot. A karjuk a mellükön összefonva. Vagy összekulcsolva a hátuk mögött. Malacszemmel figyeltek bennünket.

Motorkerékpárral jöttek ellenünk. Ötvenhatban még tankokkal jöttek. Most már elég volt a motorkerékpár is. Bőgették a százlovas motorokat. Mi fogtuk egymás kezét. Nem tudták, hogy az összekulcsolt kéz erősebb minden lóerőnél.

A Lánchidat lezárták. Pesten is, Budán is. Aki a hídon, az ő prédájuk. Csak intettek. Te ide. Te oda. Mint Auschwitzban. Aki ide, iszkolhatott. Aki oda, a rendőrkocsiba. Sándor rájuk förmedt: Nem ittunk pertut! Röpült a rabomobilba. Ketten megfogták a könyökét és röpítették. Könnyű volt a teste. Vézna. Röpült. Ők nem tudtak röpülni. Azt se tudták, hogy nekünk van igazunk. Azt hitték, ők a törvény. De mi voltunk a törvény.

 

Szobor leszek hát, mely messze látszik.

 

Mikor először zárták rám a zárkaajtót. Szürke volt az ajtó. Szürke a zárka is. Pedig fehérre meszelték. Belekaparva szöggel vagy valamivel „Jocó, itt voltam!” „Holnap szabadulok.” „Kutyák!” „Én vagyok a Jóisten.”

Leülni nem volt szabad. Lefeküdni nem volt szabad. Öt lépés ide, öt lépés vissza. Sose hittem, milyen hosszú az a kicsi zárka.

Féltem. A veréstől. Hogy semmit se mondjak, amit nem szabad. Enni nem adtak. A dac táplált. Mikor másodszor vittek be, már vigyorogtam. Nem tudják. Engem kiengednek. Ők ott maradnak. Életfogytiglan.

A minap találkoztam a nyomozóval, aki adott két pofont. Ő vett észre előbb. Iszkolt át a túloldalra. Mitől félt? Hogy visszaadom? Ostoba állatok.

 

Falnak beszéltem, nincsen barátom.

 

Kormányfőtanácsos vagyok. Van irodám, titkárnőm, három telefonom. Szeretem a munkám. A miniszter régi ismerős. A régi szép időkből. Ha összeakadunk, mindig azt mondja: Te, ember. Le kéne már ülni egyszer. Csak úgy. Egy nagyot dumálni.

Csak úgy. Egy nagyot dumálni. A régiekkel a fogadásokon találkozom. A nagyköveteknél. A parlamentben. Ha kitüntetéseket osztunk. Csak úgy.

Két gyerekem van. Alig látom őket. Ez nem nyolcórás munka. Ezt akartam. És mégis. Öregszem? Korai lenne. A világ változott? Ezt akartuk. És mégis. Fészekalja?

Az Alföldön vettünk egy ócska tanyát. Hét végén falazok, deszkát szabok, üvegezem az ablakokat. Legyen fény. Jó itt tenni-venni. Ha kiülök a tanya elé, előttem az Alföld. Végtelen a magyar Alföld. Sehol egy ember.

 

Holdfényt vetettem, nincs aratásom, ködöt sütöttem, nincsen kalácsom. Falnak beszéltem, nincsen barátom. Felhőt szerettem, nincs hites párom. Eleget ettem, nincs földi kincsem, verset nemzettem gyermekem sincsen. Szobor leszek hát, mely messze látszik szétveti lábát és hadonászik.

Csak tél ne lenne soha. A tavasz, az ősz elviselhető. A nyár egyenest szép. Olyankor meleg van. Árnyék meg mindig akad. Csak tél ne lenne.

Van a faluban egy ifjúsági tábor. Faházak, lassan már szétesnek. Mondják, vagy negyvenévesek. Télire oda húzódunk. Fűteni nem lehet. Hordjuk az újságpapírt. Minél több legyen alattunk. Úgy melegebb is, puhább is. Valaki kidobott egy öreg kabátot. A két ujját levágta. Nem tudom, miért. Jó meleg. Van egy darab ponyvám is. Azt teszem fölülre.

A házat persze föltörtük. Nem nagyon kellett törni. Csak megnyomni az ajtót vállal. Pedig mi nem vagyunk erősek. Az egyik szomszéd fenyeget. Hogy feljelent. Mert lopni fogunk. Én még soha életemben nem loptam. Csak azt szedem össze, amit kiraknak az utcára. Rendesek a népek errefelé. Az üvegeket nem dobják a kukába. Odarakják mellé. Tudják, hogy összeszedjük. Meg adnak ezt-azt. Cipőt, aminek csak kicsit lyukas a talpa. Avas szalonnát. Száraz kenyeret. Azt meg lehet pirítani a szalonnával. Az egyik pajtásom, az egyszer egy rongyos paplant is kapott. Annak nagyon jó.

 

A hat hidat be kell zárni Be kell a Dunát deszkázni.

 

Volt nekem asszonyom, lakásom, munkám. Minden. Aztán az asszony egy szép napon: fel is út, le is út. A lakás meg az övé. Ha az övé, hát az övé. Akkor nagyon ittam. Nagyon fájt a szívem. A lakásért is. De főképp az asszonyért. A gyárban mondták, nem lesz ennek jó vége. Volt, hogy három napig se mentem be. Főleg fizetéskor. Egy havernál laktam a sufniban. Mikor kitettek a gyárból, kiraktak a sufniból is. Mert azért fizetni kellett. De miből? Aztán egy év múlva a gyár is bezárt. Hát nem mindegy?

Akkor már nem ittam annyira. Már nem fájt úgy. Mondtam magamnak: ha már így esett, így esett. A májam meg felpüffedt. Egyszer összeestem, bevittek a mentők. Akkor megvizsgált az orvos. Mondta, hogy még egy korty, és végem. De egy korty nélkül, úgy nem lehet. Nem lehet kibírni. Persze minek kibírni? Hát csak azért, mert az ember megszokta. Megszokta, hogy él.

 

Sötét lesz a Duna háta Akár a papok kabátja.

 

Tavasszal lehet ásni. A kiskertekben. Akkor kapok egy tányér meleg ételt is. Az jó. Fizetni keveset fizetnek. Így igazságos. Mert csak lassan tudok ásni. A karom még bírná. De a tüdőm. Vagy a szívem. Fene tudja. Hát csak lassacskán.

Úgy jó, ha megmondják, mi kerül oda, amit ások. Akkor elképzelem, ahogy nő a karós bab. Szép piros a virága. Vagy a saláta. Szépek az egyenes sorok. Mint a bakák, glédában. El szoktam menni megnézni, amit felástam. Csak van értelme a munkámnak.

Legjobb a Vilinek. A Vili már öreg. Lehet már hatvan is. Őt szánják meg leginkább. A Csülökben minden nap kap egy kisfröccsöt. Mert hogy öreg. Meg neki már nem tart olyan soká. Mert ő már öreg.

 

Jönnek jönnek a szegények Látjátok már nem is félnek.

 

De nekem is jó. Mióta megvan a Bundás. Egyszer csak mellém szegődött. Nagyon szép kiskutya. Törpe a lába, a farka az égnek. Egyszer beteg lett. Akkor lekonyult a farka. Abból tudtam, hogy beteg. De meggyógyult. Hála Istennek.

A Bundi nem mozdul mellőlem. Csak mikor jön a sintér. Mikor először jött, nem szaladt el. Mondta a sintér, hogy befogja. Kóbor kutya. Mondtam, hogy nem kóbor kutya. Az én kutyám. De nincs beoltva. Hát beoltva, az nincs. Mondta a sintér, hogy elviszi. Van egy görcsös botom, az mindig nálam. Jó rá támaszkodni. Fogtam a botot és azt mondtam, nem viszi el. Akkor feljelent, mondta a sintér. Jelentsen. De nem viszi el. Azóta, ha jön a sintér, a Bundás iszkiri, és nyoma sincs. Nagyon okos kutya.

 

Ez a folyó meg fog állni Halott hangon fog kántálni.

 

A Bundi velem alszik a kunyhóban. Mondta a Frici, hogy nem alhat. Ő nem alszik együtt egy büdös kutyával. Pedig a Frici büdösebb. Meg erősebb is nálam. Azért megegyeztünk. Velem alhat a Bundi. Bebújik a nagykabát alá. Melegít. Mint egy kályha. Meg hallom, ahogy szuszog a karomban. Ha velem alszik, sohasem ugat. Nem akarja zavarni a többieket.

Az őszt szeretem a legjobban. Van egy tisztás a kiserdőben. Oda ülünk ki Bundival, az áldott napocskára. Füttyögetnek a madarak. Nem tudom, milyen madarak. Én csak négy osztályt jártam, nem ismerem a madarakat. A Bundi is hallgatja őket. Hegyezi a fülét. Én meg nézem, hogy hullanak a levelek. Kinézek egyet, egy szép pirosat. Aztán lesem, mikor hullik le. Mind lehullik, előbb-utóbb. Tele lesz a föld sárga meg piros levéllel. És süt a napocska. Azt a Bundi is nagyon szereti. Elnyúlik és alszik. Biztos álmodik is, mert olyankor vakkant. Én nem álmodok soha.

 

A hat hídat el kell zárni Be kell a Dunát deszkázni Vagy dróthálót kell rá tenni Ne lehessen nekimenni Jönnek jönnek a szegények Látjátok már nem is félnek Holnap mind a hídon lesznek A halálba bukfenceznek Süthet a nap a Dunára Kacsinthat a felhő rája Sötét lesz a Duna háta Akár a papok kabátja Ez a folyó meg fog állni Halott hangon fog kántálni A hala meg mind elhagyja Vagy ott szorúl megrothadva

Éjjel mentünk át a határon. Elöl az uram, aztán én, hátul a fiam. Féltünk. Aztán találkoztunk egy házaspárral, kicsi gyerekkel. Horvátok voltak. Mégis menekültek.

A magyarok rendesek voltak. Elvezettek egy menekülttáborba. Rengeteg a nép. Csupa menekült. Enni adtak. Ágyat adtak. Adtak ruhát is, akinek nem volt. Csak hát a tábor. Meg az a sok idegen ember. Még a fiúnak volt a legjobb. Az mindjárt összehaverkodott. De mi, ugye, idősek vagyunk. Ilyenkor már nehéz a komázás.

A legjobban az otthon hiányzott. De hát otthon nincsen. Se ház, se jószág, se semmi. Meg a munka. Mit csinál az ember a táborban? Semmit. Az uram egyre hallgatagabb lett. Egész nap ülni, állni, feküdni, és nem csinálni semmit. Kértük, adjanak munkát. Azt nem lehet. Munka, az nincs. Imádkoztam. De abba is belefáradtam.

 

Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült.

 

Olyan idegesek az emberek. Egy rossz szó, és máris mennek egymásnak. Aztán a bicska. Akkor jönnek a rendőrök. De sose adjuk föl egymást. Menekült a menekültet. Pedig még az asszonyok is egymásnak mennek. Egy rossz szó miatt.

Az uram szerzett valahonnan egy husángot. Hogy azt ő kifaragja. Fúró-faragó ember volt világéletében. Ráfaragta a botra a tehénkét. A kutyát. Azt lelőtték a katonák. Mert védte a házat. Macskát faragott hármat is. Meg a házat. A kutat. A falut. A jegenyéket a Duna-parton. Ráfaragott engem is. Mondtam, hogy ne tegye. Nem illik az ilyesmi. Inkább az Istent faragja rá. A Jóistent, hogy segítsen rajtunk. De a Jóistent nem tudta megfaragni.

Aztán ellopták a husángot. Egy éjjel. Pedig még nem is volt készen. Még galambokat akart faragni. Sok a galamb mifelénk. Meg kacsákat. Meg a kendermagos kakast. De ellopták. Az uram, mint a tébolyodott. Járta a tábort egész nap. De a husáng, az sehol. Mondtam neki, ne keresd. Faragj másikat. Mondta, hogy nem farag. Neki az kell. Az az övé. De hát a ház is a miénk volt. Meg a tehénke. Minden.

 

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen.

 

Egy este jött a fiam. Mondta: Édesanyám, én elmegyek. Meghűlt bennem a vér. Hová? Haza. Nekünk nincs haza, fiam. De van. Meg kell tudnom, mi van a Zsófival. Tudtam, persze. Ha nem is mondta, tudtam. Hogy mindig a lány jár a fejében. De hát mikor a jegyes mátkája. Mert a ház, az semmi. A föld, a jószág. Semmi, az emberhez képest. Mit csináljon a fiú, ha ottmaradt a szíve?

Mondtam neki: ne menj. Megölnek. Nem ölnek meg. Majd vigyázok. És nem egyedül megyek. Hármasban indulunk. Mind környékbéli. Meg van az beszélve. A többinek is a szíve maradt ott, vagy csak a vére hajtotta, nem tudom. Ha hétszámra, hónapszámra nem csinál az ember semmit, megindul a vére magától. És útrakél.

Az uram, az nem szólt semmit. Ő akkor már napszám nem szólt semmit. Elvesztettük mindenünket. De ő a husángba betegedett bele.

 

S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjúságot hazud.

 

Éjjel mentek. Kijutni a táborból, az semmi. Aztán számoltam, merre járhat. Már elérte a Dunát. A Kóka pataknál, ott a kiserdőben jól meg lehet bújni. Mert úgy tervezték, csak éjjel mennek. Nappal megbújnak. No, most már biztos odahaza van. De mi van odahaza? És mi van a Zsófival? Adják-e neki a lányt, hogy hozza? Mert ha nem, ottmarad. Megbújik valahol. Ismeri a határt, mint a tenyerét. De ha engedik, hogy lesz visszafelé?

Egy se jött vissza a háromból. Hogy legalább hírt adjon. Sírtam. Minden éjszaka. De napközben is. Mert ez a legszörnyűbb. A bizonytalanság. Az uram rámförmedt: Ne ríj! Azzal nem használsz. Igaza van. De én azért sírtam.

Aztán jött valaki. Egy menekült. Hogy megölték a fiamat. Nem, ő nem látta. De hallotta. Nem hittem a szavát. Annyi mindent beszélnek az emberek. Aztán jött egy másik menekült. Hogy látta a sírját. A temető végében. Két lécből a kereszt. Filctollal rajta a neve. Kérdezni nem tudott senkit. Nincs már a falunkban senki. Csak a fiam sírja.

Persze, hogy nem hiszem. Egy léckereszt. Meg az írás a filctollal. Az semmi. Ki mindenki fekhet abban a sírban. Sokmindenki. Mért pont az én fiam feküdjön abban?

De sírtam. Ennek már kilencedik hónapja. Minden nap lesem, hogy hírt hozzanak róla. Vagy egyszercsak megjön: itt vagyok, édesanyám. De nem jön. És hír se jön. És én sírok minden nap.

 

Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?

A reggel mindig szürke. Ha hétágra süt a nap, akkor is. Mert hogy nyugatnak néz a szoba. A régi lakásban, mikor még élt az uram, ott világosak voltak a reggelek. Ha fény van, az ember kedve is más. Nagyon kell a fény. Szép, nagy lakás volt. Persze minek, hogy egyedül maradtam. Elcseréltem erre a kicsire. A fiam segített. Kellett neki a pénz. Építkeztek. Nagyon dolgos fiú. Falat húz, maltert kever, minden. Arany keze van.

Reggelire rántottlevest eszek. Azt sohase tudom megunni. Aprítok bele kenyeret is. A macska kap egy kis tejecskét. Nem is tudom, mi lenne velem a Cirmi nélkül. Amíg volt hűtőszekrény, elállt a tej. Most megsavanyodik. De a Cirmi úgy is kilefetyeli. Aztán dorombol.

Délelőtt főzőcskézek. Egytálételt. Én már keveset eszek. Amíg az uram dolgozott, vacsorát főztem. Szerette a főztömet. Jó ember volt. Most este a maradékot eszem.

 

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog.

 

Az utcára nem igen járok. Félek. Mióta a lábam törtem. A három hónap a kórházban, az nagyon rossz volt. Nekem nincs pénzem az ápolónőknek. Felkelni nem tudtam. Aztán vagy mosdattak, vagy nem. Az ételt mindig akkor kaptam, mikor már kihűlt. De én nem panaszkodom. A szomszédasszony olyan rendes, hogy vásárol nekem. Tejet, kenyeret. Krumplit, olajat, sót, amikor kell. Mondja is mindig: Ne féljen, Virág néni, ellátom én magát, amíg járni tudok. Persze, ő még fiatal. Hetven sincsen.

Ebéd után a fotelbe ülök. A Cirmi az ölembe. Nehéz már nekem, de nem zavarhatom el. Akkor kivel fogok beszélni? A fotelnek törött a rugója. Bök. De csak ez az egy fotel maradt. A régi bútort, azt elvitték a fiamék. Kellett az új házba. Spórolós a fiam. Szerencsére, a menyem is. Megfogják a pénzt. Nagyon kiköltekeztek az építkezéssel. Egyik adósság a másik után. A kamatokra keresnek. Nem könnyű az életük.

 

Szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

 

Csak elszundítok a fotelben, ha bök is. Mire felébredek, el van zsibbadva a lábam. A Cirmitől. Merthogy nehéz.

Én úgy vagyok, hogy minden nap eltervezem, mi a dolgom. Ma például a konyha. Kicsi, szerencsére. Előbb vizes ronggyal a csempét. Az hamar megy. A polcokat is ki kellene pakolni. De azt nem merem. Ahhoz ágaskodni kell. Vagy a sámlira állni. Azt nem. Hát a polcok maradnak. Nem lehetnek olyan piszkosak. Meg én úgyse látok oda fel. De a fiókot, azt kipakolom. Csak egy fiók van. Azt is kitörölöm vizes ronggyal. Akkor már le kell ülni, kicsit pihenni.

Elüldögélek. Aztán felmosom a követ. Az lassan megy. Vödörbe én már nem tudok vizet venni. Van egy ócska fazekam, abba veszek. Mi lesz, ha a fazék kilyukad? Meg a fölmosáshoz le kell térdelni. Akkor fáj a lábam. Úgy csinálom, hogy belülről kezdem. Aztán jövök kifelé. Hogy már az előszobában legyek, mikor a küszöböt mosom. Ne kelljen a kőre lépni, amíg megszárad. A Cirmi, az persze mindig olyankor sétálgat a konyhában. Mondom neki, hogy sicc! Nem hallgat rám. Ő is tudja, hogy nem igazából mondom.

 

Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.

 

Csak eljön az este. Megvárom, amíg besötétedik. A villannyal, azzal spórolni kell. Nem kell nekem megszámolni, mennyi a pénzem. Tudom én azt. És azt is, hogy spórolni kell. Vasárnap azért parizert eszek. Tíz dekát. De kérem a szomszédasszonyt, hogy inkább nyolc legyen. Egy szeletet már délután megeszek. Este a többit. Egy szelet jut a Cirminek is. Nagyon szereti a parizert.

Mikor már sötét van, bekapcsolom a televíziót. Akkor nem kell villanyt gyújtani. És micsoda gyönyörű filmek vannak! Én azt szeretem legjobban, amikor szép tájakat látok. A tengert. Hegyeket. Nagy erdőket. Milyen gyönyörű a világ! Sose láttam. Hát most láthatom.

Csak az a baj, hogy össze-vissza cserélték a csatornákat. Így aztán csak egyet tudok fogni. De hát mért baj az? Egy nem elég? Örüljön az ember annak az egynek.

A fiam mondja, hogy majd beállítja a csatornákat. Csak sose ér rá. Nagyon rengeteg a dolga. De azért eljön kéthavonta. Azért se megyek el otthonról, nehogy éppen akkor jöjjön. Mert az nagyon rossz volna. Csokoládés nápolyit hoz. Egész staniclival. Tudja, hogy szeretem. Eltartana két hétig is. De nem lehet. Egyszer próbáltam. De egészen kemény lett. Nekem meg már csak három fogam van. Abból is fáj az egyik, ha ráharapok. Igyekszek nem ráharapni.

 

Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalanul vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.

Bevittek a laktanyába. Ott két hústorony. Csendőrnyomozók. Nem kérdeztek azok semmit, csak a gumibot. Vertek, amíg kinyúltam. Mikor felmostak, mondta az egyik: Na, most már gondolkodhat.

Két hétig vertek. Egyszer bejött egy tiszt. Egyenruhában. Ember, mondta nekem. Mért hagyja, hogy agyonverjék? Mert ezek agyonverik. Tudunk mi mindent. És sorolta. Hát tényleg sokat tudtak. De nem tőlem.

Egy évet kaptam. A szegedi Csillagba vittek. A legrosszabb volt, mikor bilincsben vittek a vonaton. Félrehúzódtak az emberek mind. Hallom, hogy mondja az egyik a másiknak: Az apját ölte meg. Pedig én csak a munkásember szabadságáért.

A börtönben, ott már nem volt olyan rossz. Voltunk elvtársak, jópáran. Tartottak szemináriumokat. Sokat tanultam.

Az asszony hiányzott a legjobban. Jobban, mint az étel. A hetedik hónapban volt, mikor elvittek. A gyerek halva született. Pedig az asszony csak néhány pofont kapott. Ha jött látogatóba, hozott csomagot. Tudtam, a szájától spórolja el. Mondtam, ne hozzon. De ő csak hozott. Mondtam neki, lesz még nekünk gyerekünk.

 

Mi vérzik és fáj most mellem megett, azon lehet akkor megmérnetek.

 

Mikor jött a felszabadulás, titkár lettem. A szakszervezetben. Az elnök, az a Csoki bácsi. Mindenki így hívta. A Csoki bácsi szent ember volt. Tizenkilences. Egész életében csak a dolgozó népért. Halálra ítélték. Kicserélték a szovjetek. Azt mondják, még a Rákosi is tisztelte.

Éjjel jöttek értem. Vittek az Andrássy útra. Na, mondta a nyomozó, most mondjon el mindent. A Csoki bácsiról. Aki kém meg a munkásosztály árulója. Az nem igaz, mondtam én. Kérdezzék meg Rákosi elvtárstól. Akkor nagyon megvertek. Még sokszor megvertek. Az fájt a legjobban, hogy a mieink vertek. Micsoda világ az, mikor kommunisták verik a kommunistákat?

Nekem szerencsém volt. Engem csak internáltak. Az se volt pártüdülő, nem mondom. De Csoki bácsi meghalt a börtönben.

Mikor szabadultam, mentem vissza a gyalupadhoz. Micsoda öröm volt: dolgozni. A fiam akkor már hat éves. Az asszony megint terhes.

Akkor hivattak a szakszervezetbe. Hogy legyek megint titkár. Mondtam, nem leszek. Kérdezték, miért? Mondtam: csak. Nem tudtam, miért. Csak hogy nem leszek. Eljárt maga fölött az idő, szaki, mondták az elvtársak.

 

A kancsal emlék szépitsen tovább, mint hold, mely a felhőkön oson át.

 

Mikor ötvenhatban visszajöttek az oroszok, egy éjjel dörömböltek a kapun. A házmestert golyó érte, azóta is kórházban. Mondták a házban, legyek én a házmester. Mert hogy ott laktam a kapu mellett.

Négyen jöttek. Pufajkában, géppisztollyal. Hogy a Magos Miklóst keresik. Mit akarnak tőle, mondtam. Rendes ember az. Ismertem Magos urat. A minisztériumban volt valami a felszabadulás előtt. Aztán meg raktáros. Annak mindenkihez volt egy jó szava. Pénzt is adott kölcsön, ha valaki nagyon megszorult. Meg ha volt neki.

Neked itt kuss, förmedt rám a pufajkás. Akkor rámjött a kincstári idegesség. Nekem? Te még az anyád hasában voltál, mikor én börtönben a szocializmusért. Hát nem így mondtam. Durvábban. Akkora pofont adott, hogy hanyattestem. Kaptam a többitől is, gumibottal. A Magos urat meg elvitték.

Másnap elmentem a szakszervezetbe. Elpanaszoltam. Kivizsgálják az ügyet, mondták. Mert az ilyesmit, azt nem szabad. De ha már ott vagyok, menjek vissza. Még nem titkárnak. Osztályvezetőnek. Megbeszéltük az asszonnyal. Visszamentem. Öt év múlva lettem titkár.

 

Ne nézzétek karomat-térdemet, csak szándokom és ne az érdemet.

 

Hetvenben már úgy fájt a lábam, hogy járni se tudtam. Nem akartam kórházba sehogysem. Bevittek erővel. Az elnök kocsijával vittek.

A kórházban mondták, le kell vágni a lábam. Mondtam, hogy nem. Akkor meghalok. Akkor sem. Bejött az elnök. Nem. Bejött az asszony. Sírt nagyon. Hogy maradjak meg neki. Na jó, mondtam. Vágják.

Az elnök kocsiján vittek haza. Egyszer meg is látogatott. Aztán nem láttam többé. A szakik még jöttek egy-két évig. Aztán elmaradoztak. Más gondja is van az embereknek.

A műlábat nem tudtam megszokni. Talán mert testes vagyok. Száz kiló. Ne kényeskedjék, mondta az orvos. Mutattam neki a csonkot. Merő seb. Mert nem vigyáz, mondta az orvos. Bementem a szakszervezetbe. Mankóval. Adjanak valami munkát. Utánanézünk, mondta a titkár. Küldtek kétezer forint segélyt. Munka, az nem volt. Legyek türelemmel, mondták.

Akkor kezdtem faragni. Faszobrokat. Asztalos vagyok. Az asszonynak tetszenek. Mégis valami munka.

Aztán jött a világváltás. Már megtanultam járni a mankóval. Egész rendesen. Még bevásárolni is jártam. Egyszer jöttem a cekkerrel. Vártam a liftet. Mögöttem egy asszony meg egy ember. Új lakók. Várjon, mondta az asszony. Majd kinyitom az ajtót. Nyitod a picsádat, mondta az ember. Büdös kommunista.

 

Ha meghalok majd, mélyre ássatok gyarló valómban meg ne lássatok, ködként inogjon eltűnt társatok, s nekem, szegénynek, megbocsássatok. Ne nézzétek karomat-térdemet, csak szándokom és ne az érdemet, mi vérzik és fáj most mellem megett, azon lehet akkor megmérnetek. Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem, bár senki úgy, mint lázadt szellemem, az sarkantyúzott szünös-szüntelen, s ezért vagyok én bűnös-bűntelen. A kancsal emlék szépitsen tovább, mint hold, mely a felhőkön oson át, s széthordva megbocsátó mosolyát, ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Az anyámat nem ismerem. Az apámat se ismerem. Azt mondják, embert ölt.

Hat éves voltam. Háborúsdit játszottunk a hálóban. Persze röpült ott minden. Persze én voltam a bandavezér. Már akkor is. Persze jött a nevelő. Ordított. Te is gyilkos leszel, mint az apád! Akkor büszke voltam. A gyilkos, az már valami. Aztán évekig rágódtam rajta. Mert hát azért mégis. Pedig lehet, hogy nem is volt gyilkos.

Ritka komisz tanár volt. Az órákon mindig cukorkát majszolt. Nekünk meg csorgott a nyálunk. Aztán a zacskót otthagyta a katedrán. Mintha csak úgy véletlenül. Mi meg persze elloptuk. Ő meg persze lesett. Tudtuk, hogy les. Mégis elloptuk. Ki tud annak ellenállni.

Akit elkapott, a szobájába vitte. Az osztályban nem vert. A diri tiltotta. Hanem a szobájában. Volt egy zacskója, erős vászonból. Hosszú, mint a hurka. Keményre töltve homokkal. Azzal verte a vesénket. Az nem hagy nyomot. Ha feljelentjük a dirinél. Nem mertük feljelenteni. Még kicsik voltunk. Féltünk.

 

Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet.

 

Lopni mindig loptunk. Egymástól, mindenkitől. Amit lehetett. Egy biztosítótű, egy radír, egy zsebkendő. Csupa kincs. De úgy igazán, először tizenkét éves koromban. A Halef volt a főnök. Ő már tizenhat. Kiszúrt egy vegyeskereskedést. Magában álló faház. Éjjel kiszöktünk. Feltörni, neki az semmi. Büszke voltam, hogy magukkal vittek. Ha lebukunk, nekem kellett mondani, hogy én törtem fel az ajtót. Mit tehetnek egy tizenkét évessel? Nekik meg nem betörés, csak lopás.

Te jóságos Isten, mi mindent találtunk! Ma már persze röhögök. A kezem nem nyújtanám ki azért a szarért. De akkor! Én csokoládét tömtem magamba. Mindig édesszájú voltam. Soha nem ettem annyi csokoládét. A Brifkó, az csak felvágottat zabált. Kenyér nélkül. Mustárral. A Frici akarta, hogy keressük meg a pénzt. A Halef röhögte. Pénz, ebben a szar bódéban? Csak amit megzabálunk. A Halef ivott. Mi is ittunk. A Halef szardíniát akart falni. Abból lett a baj. Mert nyitó, az nem volt. Próbáltuk szöggel, mindennel. Addig próbáltuk, míg jöttek a zsernyákok.

Ezzel mit csináljunk, mondta az egyik zsernyák a másiknak. Az őrsön. Mert mondtam, hogy én törtem be. Elvégre a betyárbecsület. Hogy mit? Majd megmutatom.

Soha úgy nem vertek meg életemben. Pedig vertek sokat. Mindenfélék. Vagy talán azért gondolom, hogy soha úgy, mert még kicsi voltam. Megszokja az ember.

 

Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét.

 

Tizennyolc évesen kirámoltunk egy diszkót. Csak a hangfalakat vittük el, az erősítőt, a mikrofonokat, ilyesmit. Kaptam egy évet. Akkor már én voltam a góré.

Mondta egy zárkatárs, legyek a csicskása. Meg persze a köcsöge. Ad spanglit. Meg kaját is. Ő tud szerezni. Mondtam, hogy nem. A pasas mázsás volt. Csak odaállt elém és azt mondta: Mondd még egyszer. Akkor odacsoszogott egy ürge. Kicsi volt. Vékony, mint a penge. A kezében is penge. Kanálnyélből fente az ágy lábán. Csak annyit mondott: Erről a srácról leszállsz, Zuáv. És Zuáv elkotródott.

Én egész életemben úgy éltem, hogy be voltam zárva. De a sitt, az más. Ott nem látod Isten egét. Hát nem faszság? Pont az Isten ege hiányzott. Megevett érte a fene. Megesküdtem, hogy a sittre, oda soha többé. Akármi lesz, soha többé.

 

Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.

 

Mikor kikerültem, lett egy csajom. Volt persze addig is egy csomó. De ez az első igazi. Úgy szerettem, hogy majd belehaltam.

Lakásom persze semmi. Neki egy tetves albérlete. Oda másztam be éjszaka az ablakon. Hajnalban meg ki az ablakon.

Melóztam én. Mindenfélét. De ami pénz, legfeljebb lecsókolbászra. Meg: Ne járjon a pofád, húzzad! Meg: Kuss, a kurva anyádat. Nem nekem találták ki. Hát egy hétig itt, egy hétig ott.

Akkor jött a Füles. Elegánsan, mint egy biliárdszalon. Tód zicher meló. Elektromos cuccok. Magnó, video, ilyesmi. A hülye is túl tud rajta adni. Csak hát a riasztó. A Füles nem tudott olyan havert, aki ért a riasztóhoz. Mondta, nem baj. Mire jönnek a zsaruk, mi már túl árkon-bokron.

Mondtam, hogy nem. Én nem akarok vissza a sittre. Majd én körülnézek.

Körülnéztem. Találtam egy tód zicher melót. Csak az éjjeliőrt kell leütni. Könnyebb egy őrt leütni, mint a riasztó.

 

Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpába lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.

Én arra esküdtem, hogy gyógyítom a beteg embert. Isten engem úgy segéljen.

Mikor beérek a rendelőbe, várnak legalább öten. Pedig pontosan érek. Rendelés közben kérdezem a nővért, mennyien vannak. Húszan. Hogy végzek ennyi emberrel? Sehogy. Mondhatom nekik, hogy lejárt az idő? Hogy vége a rendelésnek? Hogy jöjjenek holnap? Nem mondhatom. Még szék sincs elég a váróban. Támasztják a falat, órákon át. Jobbára idős emberek.

Ha kihívnak sürgős esethez, húzódik minden. És azok a sürgős esetek. Fekszik az ágyban a Klári néni. Felment a láza negyvenre. Hetvennyolc éves. Megmérem a lázát. Harmincnyolc kettő. Negyven volt, mondja Klári néni. És annyi ereje sincs, hogy megemelje a kezét. És olyan görcs a mellében, hogy nem kap levegőt. Ő megfullad. És köhög is csúnyán, mondja. Most nem köhög. Mikor már megvizsgáltam, jut eszébe, hogy a hasa is görcsöl. Közben vár a húsz beteg.

És a menye megint nem jött, mondja Klári néni. Nem hozott ebédet. Úgy van megírva a szerződésben, hogy ellátják mindennel. És akkor majd övék lesz a ház. Legyek szíves telefonálni a menyének. Mondhatom, hogy húsz beteg vár? Nem mondhatom. Én arra esküdtem, hogy segítem az embereket.

 

Gyomrunkba a sok bánatot Már eleget gyűrtük.

 

Pista bácsi betegebb, mint a többi sürgős eset. De van benne tartás. Ő nem hivat a lakására. Ott támasztja a falat a váróban órák hosszat. Olyan magas a vérnyomása, hogy járnia se volna szabad. Élnie se volna szabad. De jár. De él.

Mondja egy nap: Doktornő, kérem. Nagy az én kérésem. Mondja, Pista bácsi. Szeretem Pista bácsit. Tessék nekem valami olcsóbb gyógyszert keresni abban a könyvben. Ezt már nem tudom kiváltani. Pista bácsit a gyógyszer tartja életben. Legalább is én úgy gondolom. Nekem úgy kell gondolnom. Mert ez a mesterségem. Olcsóbb gyógyszer, az van. Ma már mindenféle gyógyszer van. Már nem is tudjuk követni. Halomszám jönnek a prospektusok. Este az ágyban olvasom a közlönyöket. Hogy találjak olcsóbb gyógyszert.

Az nem úgy van, Pista bácsi, mondom neki. Magának kell ez a gyógyszer. Nagyon kell. Másutt húzza össze a nadrágszíjat.

Van tartás az öregben. Mutatja a nadrágszíját. Nincs rajta több lyuk, doktornő. Mióta megint felemelték a villanyt, a gázt, nincs több lyuk.

Felírom az olcsóbb gyógyszert. Csak hát valamit valamiért. Az olcsóbb, az kevésbé hatásos. Én nem arra esküdtem, hogy megrövidítsem az emberek életét. Mert nem a kellő gyógyszert adom nekik.

 

Bécsi lator lett a fiam, Pap-céda a lyányom.

 

Az embernek ennie kell. A betegnek még inkább. Mondjam nekik, hogy egyenek több vitamint? Paprikát, paradicsomot. Primőrt. Több gyümölcsöt. Húst. Én nem írhatok fel receptre húst. Se vitamint. A tablettát úgyse tudják kiváltani. Meg az nem is ugyanaz.

A Béla. Kicsit magas a cukra. Csak egy kicsit. Az sose jön a rendelésre. A gyógyszert felíratni is kihívat. Vagy ha fáj a torka. Hogy neki nincs ideje sorbanállni. Neki minden percére szüksége van. Elfoglalt ember. Valamiféle vállalkozó. Nem tudom, micsoda. Két kutyája, mint a borjú. Ahányszor megyek, öklömnyi húsdarabok a tányérjukban. Hozzá se nyúlnak. Már telezabálták magukat. Mondjam, hogy nem megyek? Mert hússal eteti a kutyáit? Mert a betegeimtől lopja el a húst meg az időt? A sógora a polgármester.

 

Magyar bolondoknak Bolond útját járom.

 

Az ilyenektől elfogadok pénzt. A rendelőben soha. Azt tudja mindenki. Az asszisztensnőmnek csúsztatják a borítékot. Hallgatom a kollégákat: ki mennyit, hogyan. És hallgatom a társaságban: bizony, az orvost, azt meg kell fizetni. Minden azon múlik, mennyit fizetsz. Sikítani tudnék, amikor ezt hallom. Hogy nem igaz, nem igaz! De kussolok.

Mert ott a három gyerek. Azokat fel kell nevelni. Az én fizetésemből? A mi fizetésünkből? A férjem bányamérnök. Ott semmi mellékes. Csak a bezárt bányák.

Én úgy szeretnék egy szép napon kiállni a rendelő ajtajába. És azt mondani: én nem erre esküdtem, emberek. Én megkövetlek benneteket. De hát a világ nem hagyja, hogy betartsam az eskümet. Mit tehetek én a világ ellen?

 

Magyar bolondoknak Bolond útját járom, Bécsi lator lett a fiam, Pap-céda a lyányom. Váradon gyaláznak, Bécsben kinevetnek, Ciberén élt Esze komám, Mondok egyet kendnek. Urak, papok dölyfét, Ím, eleget tűrtük, Gyomrunkba a sok bánatot Már eleget gyűrtük. Rákóczi, akárki, Jöjjön valahára: Kígyóinknak, Esze komám, Lépjünk a nyakára.

– Nem szültelek meg, gyermekem.

– Talán jobb is, anyám.

– Mindig kislányt akartunk. Az apád is. Én is. A Peti után egy kislányt.

– A lányoknak nehezebb, anyám.

– Megóvtalak volna mindentől. A bátyád is. Az apád is. És te lettél volna a kicsi. A család szemefénye.

– Az jó lett volna. A kicsinek lenni.

– Ne haragudj. Úgy hiányzol. Mindig így képzeltük: egy fiú, egy leány. Úgy teljes a család. Bocsáss meg nekem, kislányom.

 

Az én koromban: kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

 

– Amikor Peti kétéves volt, azt mondtuk apáddal: most. Olyan aranyos kisgyerek volt a Peti. Olyan szépek lettetek volna együtt. Még megvolt minden. A gyerekágy. A tipegő. A babakocsi. Mindent félreraktam neked.

Akkor meg kellett vennünk a lakást. Muszáj volt. Hidd el. Hogy egyszer majd a tiétek legyen. Hogy legyen lakásotok. Majd megosztoztok rajta a Petivel. Jó testvérek lettetek volna. Akik mindenen megosztoznak.

Kaptunk pénzt a banktól. Kaptunk pénzt a barátoktól. Ami még hiányzott, összekoldultuk uzsorakamatra. Csakhogy együtt legyen a pénz. És meglegyen a lakás.

Három évig nem voltunk moziban, színházban, sehol. Nem voltunk nyaralni. Peti tízévesen látta először a Balatont. Érted, kislányom?

– Értem anyám. Én soha nem látom meg a Balatont.

– Amikor mindent kifizettünk, azt mondtuk az apáddal: most. Nagyon vártunk rád. Nagyon hiányoztál. És akkor elbocsátották az apádat. Nem is bocsátották el. Bezárt a gyár. Mindenkit elbocsátottak.

Maradt a munkanélküli segély. Aztán már az se. Csak az én tanítói fizetésem. Két évig. Akkor kapott az apád megint munkát. De akkor már nem mondhattuk, hogy most. Akkor az apád már elköltözött otthonról. Egy másik nőhöz. Értesz, kislányom?

– Értelek, édesanyám.

 

Az én koromban: lélekbe kutattak a lélekelemzők.

 

– Az úgy van, hogy az ember megszületik. Van neki anyja, apja, testvére. Amíg totyog, semmi gondja. Az iskolában már tanulni kell. Kap játékot, új ruhát. Mert a régit mindig kinövi. Szeretik őt, és ő is szereti az embereket. Legjobban a szüleit szereti. Meg a testvérét.

Aztán felnő az ember. És dolgozni kell. És szeret dolgozni. Szereti, amit csinál. Mert kedvét leli benne. Mert értelme van. Mert pénzt kap érte. Aztán jönnek a gyerekek. Legalább kettő. Hogy ne legyenek egyedül. Mert a gyereknek nem elég az apja, anyja. Kell neki testvérke is. Hogy ne csak a felnőttek között.

Aztán múlnak az évek. Az ember megöregszik. Öregszik, és nézi, hogy nőnek a gyerekei. És mire öreg lesz, a gyerekek már felnőttek. És az embernek öröme van a felnőtt gyerekeiben. És tudja, lesz, aki lefogja a szemét. Mikor eljön a halál. Mert a halál eljön.

Bocsáss meg nekem, kislányom.

– Nem vesztettem mást, csak ami a születés és a halál között van. Az életet.

Talán orvos lettem volna. Talán hajléktalan. Talán költő. Talán munkanélküli. Talán a háború ver, talán a béke. Talán boldog lettem volna, talán boldogtalan. Vagy mind a kettő. Talán harcoltam volna, talán nem. Talán megismerik a nevem. Talán maradok egy a millióból. Talán szenvedtem volna, talán nem is nagyon. Talán szerettem volna az életet, talán nem. De hát nekem nem volt életem. Nem volt, nincs, nem is lesz.

Isten veled, édesanyám.

 

Az én koromban: zörgött az egekben a gépek acélja. Az én koromban: nem tudta az emberiség, mi a célja. Az én koromban: beszéltek a falban a drótok, a lelkek. Az én koromban: vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek. Az én koromban: öngyilkosok ezrei földre borultak. Az én koromban: méreggel aludtak el a nyomorultak. Az én koromban: kínpadra feküdtek az árva, beteg nők. Az én koromban: lélekbe kutattak a lélekelemzők. Az én koromban: mint koldusok álltak a sarkon az épek. Az én koromban: recsegtek a trónok, a bankok, a népek. Az én koromban: mindannyian ó de magunkra maradtunk. Az én koromban: sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk. Az én koromban: nem volt, ki szegény szíveket melegítsen. Az én koromban: álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

 

József Attila: Ringató

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Szép Ernő: Lengyelország

Juhász Gyula: Dózsa feje

Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi

Weöres Sándor: Holdfényt vetettem

Szép Ernő: Sötét lesz a Duna háta

Vörösmarty Mihály: Előszó

József Attila: Reménytelenül

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz

Nagy László: Adjon az Isten

Ady Endre: Esze Tamás komája

Kosztolányi Dezső: Litánia