A Halasi Veres Köztársaság csudálatos történetje

Egyszer volt özönvíz, mióta a világ

Egyszer nyit, száz évben az áloe-virág

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.

Arany János: A nagyidai cigányok

A harmadik évezred hajnalpírjában aludni feküszik a kis-szigeti hidacska, minek okán ülésre gyűlik a halasi illegális kommunisták hada. Itt ismerkedünk meg Apóval, ki igen fontos lesz az olvasó számára. Színre lép a töprengésre hajlamos révész s a bivalyerejű kovács is, kik szintúgy fontosak. A világ meg sűrű hóba s oly ködfelhőbe burkolódzik, milyet még nem látott soha emberfia.

 

Furmányos tél volt az Úr 2000-edik esztendejének december havában. Így is van rendjén. Ha már egy évezred leveti köpönyegét, s rásegíti a következőre, adja meg a módját tisztességgel, nemcsak amúgy Hűbele Balázs.

Meg is adta. Elébb csak egynéhány árván evickélő jégtábla érkezett a Dunán: kisbárányok, kik elkóboroltak a nyájtól. Jött azután maga a nyáj is, de mint a tenger! Középen ballagtak a hatalmas táblák, kellő méltósággal (egy földmaró megfért volna rajtuk), a széleken hancúroztak a virgonc kicsinyek csapatostul. Olykor egyik tábla a másikra hágott, akár a tehén a csordában, de abból nem lesz bornyú. A többi meg fricskázta, taszigálta, törte-zúzta egymást, egyik erre tolakodott, a másik amarra, beste pernahajder valamennyi.

Azután egy szép napon, mire hosszú évtizedek óta nem akadt példa: mit ad isten, befagyott a Duna! A táblákat mintha pillanatragasztóval kenték volna, úgy tapadtak össze. És hízott a jég rohamosan, olyannyira, hogy elbírta már az embert. Volt is nagy ujjongás a folyónak mind a két partján, végestelen-végig. Egyszerre hiánycikk lett a korcsolya az arra való boltokban, s akinek nem jutott, görkorival, netán gördeszkával óvakodott a Duna jegére. A kisebb falvakban meg, hol előrelátóbbak (netán spórolósabbak) a népek, lomtalanításkor nem vetnek mindent ebek harmincadjára, előkerültek a padlásról a rég pihenő, rozzant jégszánkók, s fakutyázott a környék apraja meg nagyja, aki nem restellte. Mivel nemcsak a lurkók részegültek meg a csúszkálás szipójától, terjedt az a felnőtt népek körében is, akár a kergemarhakór. A fiatalabbja motoros biciklin vágott neki a nagy folyónak, az élemedettebbek gép hajtotta kocsival. Szentkarácsony hetében már oly vastag a jég, hogy terhes autóval, otóbusszal is rámerészkedtek. Csuda hát, hogy olyan a Duna, akár egy népünnep? Csak aztán böjtje ne legyen.

Bizony lett. Mivel a sokadalom hancúrozása a megcsendesedett Dunán csak 2001. január 1-ig tartott, mikor, mint tudott, egyszerre született a méltóságos új évezred és virgonc kisleánya, a huszonegyedik század, s bekopogtattak a világnak kapuján. De úgy verték az ajtót, pontban éjfélkor, hogy akkorát durrant a Duna, mint a mozsárágyú, majd frászt hozva a fele falura. Meg is csendültek a környékbeli ablakok, akár a harangjáték. A népek meg futottak szaporán a folyóhoz, lesni, mi történhetett. Hát mi történt volna? Riant a Duna, ami előfordul, bár igencsak ritkán. Kettéhasadt a jég, ország egyik határától a másikig. Törött aztán tovább, kisebb darabokra, azért a nagyobbja elment volna apróbb szőlőskertnek. Mért repedt meg a folyó szíve, ki tudja azt. Tán az elmúlt századot siratta, bár azon nem volt valami sok rínivaló. Ám ki ismeri a jégnek lelkivilágját? Mindenesetre ismét zajlani kezdett a Duna. De akkor már olyan dühvel, haraggal, mint Eger vár ostromakor a kontyos janicsár. A hatalmas táblák – kiskert nagyságúak – elébb a kicsiket gyűrték-szabdalták maguk alá, azután egymásnak hegyibe, mint kocsma-duhajok, cséphadaróval, vellanyéllel páholva, ki útjukba kerül.

Ezután történt, ami történt. De hogy ezt az olvasó megértse, ahhoz némi ismeret szükséges. Mindenekelőtt az okból, hogy tudja, hol a Kis-sziget.

A Kis-sziget egy köpésnyire van a déli országhatártól, az Isten háta mögött, ott is jól eldugva, nehogy a Teremtő mindent látó szeme elé kerüljön. Sziget lévén, mint illik, a Duna medrében. No, nem oly nagyon messzire a parttól, csak kőhajításnyira, de azért annyira mégis, hogy a sziget és a Duna-part közötti közlekedésre híd szükségeltessék.

Mi tagadás, a hidacska is kicsiny volt, mint maga a Kis-sziget. Épp csak olyan széles, hogy elférjen rajt egy ökrösszekér. Mert mikor a hidat építették, még szekerezett a nép, nem autózott egy se. Ha tehát egy ökrösszekér ráhajtott a hídra, akkor aztán ott se té, se tova. Aki ilyenkor szembejött, annak vissza kellett curükkolnia. Ám nem curükkolt. Mivel ki a hídra hajtott, elébb jól kinyitotta a szemét, szabad-e az út. Nagyon nem kellett erőltetnie látását, mivel a túpart ott a közelben.

Persze azóta az ökrösszekér már rég nem módi: gépi kocsik döngetik a hidacskát dübörögve. A sofőr meg sebesebben halad, mint a szekeres, így lassabb a látása. Ezért aztán nemegyszer a híd közepén találkozott két gépi jármű, lehetett purparlézni, anyádpicsázni, ki rükverceljen. S ha a szóváltás elhúzódott – ami biz megesett –, olykor három-négy kocsi is álldogált már, dühösen dudálva, akár a morcos elefánt, ha olyan a kedve. A környékbeli rosszcsont kölykök nagy örömére, kik ilyenkor fogadást kötöttek, melyik lesz a győztes.

A hídról még el kell mondani, hogy fából épült. Tüchtigen, fórsriftosan, andráskeresztekkel kimerevítve, ahogy egy hídnak dukál. De hát a fa az fa, akkor is, ha jó szívós tölgy, amilyen a tárnákban a hegyek súlyát hordja. Ezért aztán már a két nagy háború között elhatároztatott, hogy a fahíd lebontatik, s helyébe új építtetik, betonból és vasból, ahogy a modern világban ildomos. Mivel szegény akkoriak abban a hitben éltek, hogy ők már modernek. Ha tudták volna, mi következik, modernségbe is! Először közbejött, amit világgazdasági válságnak hívtak. Azután annak nagyfia, ki apja fejére nőtt, a világháború. Ezeknek, ugye, elsőbbségük volt a kis-szigeti híddal szemben. A háború után ismételten elhatároztatott az új híd építése, ami természetest a régi elbontását is jelenti. Akkor meg a nehézipar fejlesztése tette keresztbe otromba lábát. Az 1956-os dicsőséges revolúció, avagy gaz kontrarevolúció, kinek hogy tetszik, után ismételten napirendre tűzetett a kis-szigeti kis híd problematikája. Hogy a bontásra-építésre miért nem került sor, senki sem tudja. Mondják, a megye nem egyezett a minisztériummal, avagy a minisztérium a megyével, egyre megy. Mondják azt is, hogy a málnásiak galád ármánya volt az akadály (ezzel kapcsolatban még ejtünk szót). A legvalószínűbb, hogy egyszerűen elfelejtették, mivel ez olyan feledős szaka volt a történelemnek. A Kis-sziget meg, szóltunk róla, a világ vége felé, amerre igencsak elgyöngült már a kormányzat éber figyelme. A nagy bukfencnek, mit az ország évtizede vetett, annyi haszna bizonyosan, hogy minden negyedik évben voksolnak a népek. Így minden negyedik évben, a választás előtt, volt mód az új híd ígértetésére, erős dérrel-dúrral, szép, cifrázott szavakkal, hogy amit még soha a történelem során, majd ők megmutatják! De azon minutában, hogy a népek letették voksukat egyik vagy másik pártnak asztalára, a dolog azonnal el is feledtetett. Lévén, hogy az isten háta mögé, hová állítólag ritkán süt a napocska is (pedig ha tudnák, mily bársonyos a halasi napfény!), csak nem akaródzott áramlani a külföldi működő tőkének, mert ugyan hogy működjék ilyen hidacskával. Az álladalomnak meg, mint tudjuk, lyukas a minden zsebe, akárhogy stoppolja, legelsősorban adócérnával. Akkor a fölsőbbség által elhatároztatott a hídpénz bevezetése, mit azonban a kis-szigetiek egy emberként megtagadtak, mondván, hogy inkább kaszára-kapára, s maradjon csak nékik régi hidacskájuk. Hiába, no, ne szépítsük, gyepes gondolatú népek tanyáznak arrafelé.

Tudni kell a Kis-szigetről azt is, hogy az ad otthont Halas falujának. Amilyen kicsike a sziget, kicsike a hídja, olyan a falu is. Pontosan háromszázharminchárom lélek, ebből kiskorú gyermek harminchárom. Jellegzetessége még Halasnak, hogy szép kis dombra épült, mi olyan volt, mint egy jól kelesztett kerek cipó háta, abból az időkből, mikor az elmaradott nép még odahaza sütötte a kenyeret, búbos kemencében, nem boltban vásárlotta a finom fajtát. No, a dombocska mindenesetre arra jó, hiába nyújtódzik a legmagasabb áradat is, Halast csak nem éri el soha. Legfeljebb a lábát mosdatja meg a jó Duna-vízben, az meg reá fér. Hiába, roppant bölcs népek alapították hajdanában Halast. Röhöghették aztán nagy gúnnyal Málnást, hol már az apróbb árvizeknél kapkodták holmijukat a Dunának partján lakó népek, mivel a víz minden alkalommal tiszteletét tette náluk. Azért meg kell mondani, ha zordonra fordult a dolog, hogy még emberélet is veszélyben, jöttek a halasi sajkások hosszú, tömött sorban, hisz kinek ne lett volna ladikja, mivel említettük, hogy szigeten a falu. Az ilyen segítséget aztán minden alkalommal gondosan felrótták Málnás számlájára. Nem mintha a rovásnak bármi eredménye, de azért jólesett föl-fölemlegetni, ahányszor sor került Málnás szidalmazására, vagyis igen sokszor. A dombocska, egyebek mellett – például, hogy megterem rajta a borszőlő, mi igencsak fontos –, arra is alkalmatos, hogy jó a kilátás róla az egész környékre. Mert a népek, bárki bármit mond is, szeretik a szépet. És mi szép körbetekinteni az egész vidéken, látni a fönséges nagy Dunát, mindannyiunk anyját, látni kerek erdőt, kicsike csermelyt, a hátán libákat, gondosan gondozott eprest s málnásokat, a kérődző csordát meg a sertéskondát, s messze-messziségben hegynek halvány vonulatát, vagyis az egész gyönyörű világmindenséget. No meg a halasiak láthatták Málnást, míg Málnásból senki se pislanthatott Halas egyetlen fazekába se bele. Úgy kell nekik, mit kíváncsiskodik a beste. Tegyük hozzá azt is: Halas a magasból kevélyen uralja az egész vidéket, bizonyítva, ki az úr környék szemétdombján. No, sokra megy vele, de azért mégis.

Volt aztán Halasnak polgármesteri hivatala, polgármester nélkül, tűzoltószertára, tűzoltó nélkül, óvodája, óvodások nélkül, könyvtára, könyvek nélkül, postahivatala, postás nélkül, kultúrterme, kultúra nélkül. A templomocska csak azért nem maradt pap nélkül, lévén oly öregecske a plebános úr, hogy áthelyezni se lehetett, legfeljebb villogó fényű mentőautóval. Csak a korcsma, az nem volt sör és vendég nélkül, se a bolt vásárló nélkül. Legfeljebb portéka kevés, ám azt már megszokták a derék halasiak, bele is törődtek, hogy hiába, na, a világ még nem tökéletes.

Mindennek oka pedig abban keresendő, hogy Halas, minden lakójának örök bánatos keservére, elveszíté függetlenségét. Vagyis az Úrnak 1947-edik esztendejében odacsatolták a híd túlsó végénél pöffeszkedő Málnáshoz. Kinek juthatott eszébe ilyen infámia? Semmit sem tud a világról, aki összeházasítja a szárazföldi embert a szigetivel. Mikor az egyiknek a föld a mindene, a másiknak a víz. Innen eszejárásuk, természetjük is ilyen különböző. Ami meg különböz, s egy akolba hajtják, jó abból nem születik. Nem is született. Ám születtek szebbnél is szebb mesék, függetlenségüknek szent századairól. Ki nem tudja, annak most mondjuk: abban az időben Halason csupa-csupa derék népek éltek, csupa szálfa férfi, csupa deli asszony, csupa gömböly kisded. A sertés meg úgy hízott akkoriba, akár ártéren a nyárfa, késő ősszel el sem fért már az ő óljába. Megesett, hogy olykor kiszólott a gazdasszonyának, ne pazallja a drága moslékot, januárius havára meglesz ő amúgy is legalább két mázsa. A derék tehénkék meg annyit tejeltek, hogy furtonfurt új kantát kellett venni, nehogy kárba vesszen a finom édes tej. Méghozzá micsoda tej! Ha elrakták alunni, a jó zsíros föle legalább feléig a cserépbögrének. És akkor még nem szólottunk a zöldségfélékről: a kalaráb két ököl, és zsenge, mint a bambuszrügy. A répa karvastag, a gyökér, akár a társa. Zeller zöldje bokornyi, a paradicsom, mint kicsike dinnye, paprika legalább tizenkétféle, kicsi macskapöcse, hosszú méregzöld, kerek, mint az alma, vagy olyan, mint a kalpag, benyomott középpel, és húsos mindegyik, csak úgy herseg a jó fogak alatt, mert mondani se kell, akkortájt halasi ember a fogdoktort soha, még hírből se ismerte. Na és a gyümölcs! A szilva, mint a méz, a ringló dettó, almafaj számtalan, veres, sárga és zöld, elállott az mind, gyönyörű illattal a tisztaszobában a szekrény tetején. A körtefajtákról, sárga- s őszibarackról már nem is szólalunk, se a dinnyéről, kit csak két ember bírt rakni a szekérre. S ami tán – megbocsátható – a legeslegfontosabb: pájinka mindegyikből, de hordószámra ám! Ennek ellenére részeg Halason egy szál se. És mindez csakis csak a szent függetlenségnek köszönhetően, mit tőlük elraboltak a beste kurafiak.

Na de térjünk oda, ahonnan indultunk, hogy a kis-szigetiek büszkék az ő hidacskájukra. Hozzánőtt szívükhöz, emlékezet óta. És a népek már csak olyanok, hogy mihez megszoktak, ahhoz ragaszkodnak. Ragaszkodtak is hídjukhoz, egészen ama 2001. január 1-jéig, mikor is történetünk játszódni kezdődik. Ragaszkodtak volna későbben is, de akkor már ebugatta.

Történt ugyanis, hogy ama 2001-nek január 1-jén, mikor Halasnak apraja meg nagyja kitódult a partra a rémséges durranásra, s a rianás után megindult a zajlás, szörnyű dolog esett. A hidacska ugyanis fogta magát, s zsupsz, egyszer csak belefeküdt a Dunába. Ott, mindenkinek a szeme láttára, abba a jeges vízbe, csuda, hogy nem lett kék azon nyomban az ajaka. Aki látott zajlást, tudja, hogy a jégnek ereje rettentő, mint száz Kinizsi Pál, hozzá századnyi Botond; ha nekiveselkedik, összemorzsolja a vasalt betont is. Mi az neki, elbánik vele, mint Marci a dióval, összeropogtatja akár a fogával. Hát akkor egy kicsinyke fahíd, mint a kis-szigeti? Semmiség az egész. Igaz természetest, zajlott a Duna már jó egynehányszor, mióta ácsolták, ám a derék híd állta keményen az ostromot, mint Klapka György fővezér Komárom híres erődítményében. Hogy miért épp nevezett napon adta meg magát a labanc jég komisz erejének, nem lehet azt tudni. Tán belefáradt a sok vegzálásba és ijesztgetésbe, hogy elbontják egyszer. Hiszen mi mindent megélt a kis-szigetiek szolgálatjában: háborút, ínséget, dögvészt és jégvihart, influenzajárványt, száj- és körömfájást, hogy mást ne soroljunk. Talán azt gondolta: na, ebből már elég, most már legyen vége. Mert elárulhatjuk, ki talán nem tudja: a hídnak is szíve van, igencsak érzékeny.

Az még csak hagyján, amíg a jég egymást marcingolta. De egyszer egy tábla, mint a Szabó Szűcsék veteményes kertje, nekitámaszkodott lihegve megpihenni a híd pillérjének. Ment volna majd tovább, de sehogy se tudott, nem engedte a beste többi: ki jobbról előzte, ki balról előzte. Aki utána igyekezett, mit tehetett volna, felkapaszkodott az első háta közepére. A másodikra harmadik, arra a negyedik és így tovább sorba. Akkor az egyik pillér reccsent egy akkorát, hogy a holtak is fölriadtak a halasi öregtemetőben, s mint lábatörött mén, beletérdelt az árba. Követte testvérét hűséges párja is, a kis híd meg fogta magát, és hasmánt a Dunába. A jég azután az építményt jól megmogyorózta, szálfát, gerendet, pallót, miegymást a hátára vette, s vitte mint drótostót, irány a tenger, az a nagy Fekete. Mintha nem lett volna elegendő erdő arrafele útban, tarolhatta volna azokat helyette. Csak hát a zajló Dunának a kis-szigeti kis híd kellett, ki bilétát váltott a jégnek hátára, hosszú utazásra, de nem retúrjegyet.

Álltak a szegény halasiak a Dunának partján, mint csapat fekete varnyú, avagy gyászoló gyülekezet a nyitott sír mellett, kiguvadt szemmel bámulva hidacskájuk hűlt helyét. Kemény fagy csavarta az orruknak hegyét, csak úgy hersegett a hó a csizmatalp alatt, ahogy toporogtak, egyik lábról a másikra, melegedés céljából elősegíteni a vérnek keringését. A kesztyűs kezek meg jó mélyen a kabát zsebében, azokat is ajánlatos olykor lehelettel megmelengetni. Mit mondjunk: volt ott sírás és jajveszék! Hiszen, említettük, szerették a halasiak az ő hidacskájukat. És hát hogyan fogná föl emberész, hogy ami annyi ideig volt, az egyszer csak nincsen? Ilyen csak emberrel-állattal történik. De hát a híd az híd, nem élő teremtés, kinek sorsfonala a világnak kezdete óta valamikor megszakad és punktum. Ám híd ide, híd oda, annak is vége már. Nesze neked, Halas, ezt már sirathatod.

Igazság kedvéért illik hozzátenni, hogy azért nem egész falu szorongott a nagy folyó partjánál. Akadtak, kik előző éj során olyannyira elmerültek a pohár feneke nézegetésében, hogy még a rémséges durranás sem zavarta ki őket a jó meleg dunna alól a jeges Dunához. Ne köveztessenek meg: ki csudálhatja? Szilveszter pápának a neve napja volt, év utolsó napja, mégpedig, mint tudjuk, a búcsúzó óévezred elköszönése. Hát az ilyen napot jól meg kell locsolni a torkon által, nem lesz belőle több ember életében. Így aztán a hidacska csontja ropogását sem hallhatták fülükkel. Pedig ha meghallják, ugrottak volna azon nyomvást bele a csizmába, a csizmában meg egyenest a híd hűlt helyére.

Ne szégyelljük elmondani: bizony a vízparton fagyoskodók egynémelyike még ríva is fakadt – persze, az asszonynép, a férfiembernek csak a szíve vérzik –, olyannyira lelkére vette a hidacska szörnyű pusztulását. Közben meg, mint ilyenkor szokásos, úrrá lett a pánik, s csak úgy röpködtek a Hiób-hírek, mint fecskemadarak. Az Inárcsi Terka az Alvégről hittel s hangos jajjal hirdette, hogy ami történt, az az Égnek ujja. Hiszen jövendöltetett, hogy az óévezreddel temetőbe feküszik az egész földkerekség, úgy kell néki, megérdemlette. Ám az Úr ez egyszer még megkegyelmezett az ember fiának, s beérte penitenciául a kis-szigeti híddal. Mindenesetre azonnal meg kell kongatni a templomocska harangját, nehogy valami ennél is nagyobb vész következzék. Erre sajnos nem nyílott mód, mivel a sekrestyés is azok közül való, kiket hét lóval sem lehetett kivontatni az ágyból. Így hát a harang helyett Inárcsi Terka kezdett egy régi szép istenes énekbe, mihez csatlakoztak többen, elsősorban az idősb asszonyok közül, kik még tudták, hogyan kell az Urat dicsérni. Eközben Bajszos Kis Mihály a kormányt gyalázta szörnyű káromlással, mi mindig hatásos a nép soraiban, vésznek idején pedig különösen. Hogy mert csak szórja a pénzt pazar tűzijátékra (mik persze Halasról nem szemlélhetőek), holmi országos zászlókra (Halasnak persze nem jutott az se, bezzeg Málnásnak igen!), aztán a kis-szigeti hídra meg kanyi se, annyi. Ennek okából az elöljárót rögvest el kell csapni, megvasalt kezekkel a karcerba csukni, s jogorvoslásért az alkotmányos bírósághoz installációzni. Köpönyeg eső után, mit segített volna mindez a hidacska sorsán, de azért az igazság se kutya. Meg aztán csak jólesik az ember szívének háborognia, mikor fájdalma van. Ifjabb Balogh Jóska viszont hévvel követelte, hogy mindazok a halasi népek, kik messzi idegenben megmelóznak a keserves kis kenyérért, ezek utánjában dolog nélkül is kapják a fizetségüket, míg csak fel nem épül a vadonatúj híd, ami ugye, évekbe is telhet. De hát híd nélkül hogyan jusson a halasi ember a túpartra, onnan pedig otóbusszal a munkája helyire (mert Málnásnak természetesen busza is volt!).

Azt még megemlítjük, hogy a nagy katasztrófa nemcsak a kis-szigetieket csalta a Dunának partjára. Kicsalta az a szemközti Málnás lakóit is, bár kevesebb számmal, mi érthető, hiszen a híd Halasnak szeme fénye, Málnásnak meg annyi, mint a semmi. Így hát a málnásiak nem ríttak, nem sírtak, inkább kaján szavak is hangzottak közöttük, miszerint a kis-szigetiek csak azt kapják, mit megérdemelnek. Mert hogy Halas púpnak nőtt Málnásnak hátára. Eszi a pénzt, haszna meg semmi. Ingyenélő népség, azok voltak mindig. Mert hát a víz, az nem munkára neveli az emberfiát, sokkal inkább lógatni a lábat, mereszteni a semmit, pecabotot markolni a vellanyél helyett. S a Duna meg – nem szégyen – komótosra formál: aki rajta halad, nem nyújtja a lépést. Völgymenetben segíti a sodrás, hegy felé menetben meg minek sietni, úgyis gyorsabb a víz. Na, most aztán nézhetik magukat vacak hídjuk nélkül, jégzajlás idején. Hiába, az Isten nem fenekel bottal. Minek örömére jól meghúzták a kézről kézre járó butykost, benne finom törköllyel, s köszöngették az üveggel ocsmányul hergelve a kesergő szívű halasi népeket. A galádabbak még fityiszt is mutogattak a talpig gyászolóknak.

Fel is hergelődött a kis-szigeti nép, látva bánatuk szörnyű csúfolását. Még oly szó is hallatszott, hogy a málnásiak adtak be az ő hidacskájuknak. Hiszen mi az manapság, gránátot faszolni? Kapni a mohácsi vásárban, mint kendermagos tyúkot. És ha valaki amúgy Isten igazában nekiveselkedik, jófajta trotilt is bespájzolhat, egy hátsó sonkáért. Megvan hát a magyarázata a híd hirtelen romlásának. Addigra a halasiak is feltöltekeztek finom körtepálinkával, s fűtődött az indulat a folyónak mind a két oldalán. Vincze József, a legifjabbik hányta is már magáról a gúnyát, fennhangon követelve, hogy tartsák őt vissza, mert ő bizony neki menten a Dunának, szalonnázó jó bicsakjával meg a csizmaszárba szúrt járomszöggel, megtorolni a málnásiak bűnös viseletét. Szerencséjére négy cimborája jó erősen fogta, az ötödik meg beléje töltött egy meszely pálinkát, így azután mégse folyt vér aznap a nagy folyó partján. Csak a Tóth Verusé, kinek már olyan a természetje, hogy időről időre elered orrának a vére. Meg hát a Jóistenke is gondoskodott róla, mivel hogy híd sehol, jégtábla annál több. Ebből is látható, hogy minden fonáknak megvan a színe is.

A nagy ijedelemben és felháborodásban ekkor jutott csak a kis-szigetiek eszébe a legeslegfontosabb: értesíteni Apót. Gondolhattak volna erre korábban is, csak hát nagyon ellepték őket a történések. El is restellették magukat csúnyán, s indult a küldöttség sebes lábbal Halas pátriárkájához. Még olyan is akadt, kinek szívében titkon kivirágzott a remény, hogy ha Apó tudomást szerez a rémségről, csak kifundál valamit, hogy a hidacska visszakapaszkodjék a zajló Dunából rég szokott helyére. Álom volt ez, édes álom, tudta azt mindenki, de milyen jó olykor elálmodozni, különöst nagy vésznek idején.

Apó ugyanis nem volt akárki. Becsületes nevén Asztalos János ő, de így nem szólította emlékezet óta senkinek a fia. Mindahány lélek Halason, csakis csak Apónak. Okkal. Hiszen Apó pontosan százéves, egyidős a kényszernyugdíjazott évszázaddal. Hatalmas szál ember, vén korára is, mint ártéri nyárfa a füzek között. Ezüst szakálla is hatalmas, mint Kossuth apánké, dús hajzata, akár ama bibliai Sámsoné. A különbség annyi, hogy Apó mindkét szemére vak, aminek, mint látjuk majd, akad előnye is. De ennek természetesen történetje van.

Kezdődött a dolog, hogy Apót tizennyolc éves suttyó legény korában mundérba bujtatták, a kezébe puskát, derékszíjára bajonétot, patronos táskát, jó erős hátára nehéz bornyút pakkal, s vitték egyenest szép marhavagonban a Piávéhoz, páholni a taljánt, ki elszemtelenedett. Vitték pedig azért a pelyhes állával, mivel a megállapodottabb nemzedékekben már derekasan rendet vágott a Kaszás, no meg a srapnel, mivel bezzeg nem spóroltak a beste taliánok. Ám rövidesen hozták is vissza Apót egy másik marhavagonban, mivelhogy négylábút akkoriban nem fuvarozgattak. Idehaza meg kitört valami forradalom, mit őszirózsásnak mondtak. Mire Apó megérkezett ország fővárosába, az őszirózsák bizony elhervadtak, abból neki nem jutott szál se. Kapott viszont rövidest egy veres szalagot sapkarózsa helyett, merthogy kimondották, most a tanácsok respublikája van, Apó pedig bakából veresőr. És mivel valami ármányos veres tiszt egy nagy könyvből kisilabizálta, hogy Halason, mint már említettük, az isten háta mögött, veresőr egy szál se, kapott Apó igazolványt, veres pecséttel, kapott karszalagot, szintúgy vereset. Puskát, azt nem kapott. Még egy árva gránátot se, lévén az is épp hiánycikk. Kapott viszont egy berozsdállt pisztolyt, mihez nem akadt töltény, ám amúgy jól festett marcona veresőrnek. Meg kapott szigorú ukázt, hogy Halason aztán rend legyen, a kontrarevolúció hidrájának pedig a feje vétessék.

Halason rend volt, csak egy pincét törtek föl némi hordó borért, s a korcsmában volt egy s más verekedés, ám járomszög nélkül, csak puszta ököllel meg lábrugdalással, mi máskor is megesett. Így aztán a fejevétel, az elmaradt, mivel hidra sehol. Apó, hogy azért ne töltse hiába az időt, sebtében összeházasodott szívbéli szerelmével, Káposztás Rózsival, kinek neve később Anyó. Idejük kevés volt a melengető házaséletre, de ahhoz azért elegendő, hogy magva ne szakadjon az Asztalos családnak.

Mi tagadás, Apónak kedvére volt a veres revolúció. Mért ne esett volna az ő jókedvére? Hisz nem fütyült a golyó, nem repesztettek dobhártyát a tarackágyúk, nem aludott térdig sárban, kocogó fogakkal, nem kellett a bajtársaknak kinek a fejét, kinek a karját keresni, hogy mégiscsak el tudják temetni rendesen. Meg aztán már suttyó korában vitte valamire, hisz a veresőrködés mégiscsak más, mint bakának lenni, ranggal is jár, tisztességgel is. Amit meg mindenféle komisszárok és hírújságok beszéltek, hogy mostantól szegény lesz a gazdag, a gazdag meg szegény, hát abban is kedvét lelte Apó, mivel történetesen ő is szegény ember. Ha hozzátesszük mindehhez a finum szerelmeskedést a dunna melegében – miért ne tetszett volna Apónak a világ?

Csakhogy a tanácsok respublikájának veres napsugara hamar leáldozott, s egy szép reggelen hat román katona marsírozott át komótosan Málnásról a hídon, feltűzött szuronnyal. Mentek is egyenest Apó portájára, ott is egyenest az asztalosműhelybe, mivel Apónak már az öregapja is a deszkát gyalulta, az apja úgyszintén, és maga Apó is, mikor nem a taljánt csépelte vagy veresőrködött. A hat román katona aztán fogta a halasi pátriárkát (ki akkor még tejfelesszájú), a kezét összekötözték erős villanydróttal, s vitték rögvest a Dunának partjára. Ott pediglen, miért, miért nem, beleeresztettek egy jó nagy sortüzet.

A szerencse az volt (látjuk majd, mihányszor lett még Apónak osztályos része), hogy a hat román katona puskája vagy megkopott a sok háborúzásban, vagy ők fáradtak bele a sok lövöldözésbe. Mivel lövöldöztek már az egész környéken, Sároson is, Rekeszen is, Aldoboson, Málnáson is, mindenhol egyenest bele a delikvenst az áradó Dunába. Ami szép volt tőlük, megspórolták így a drága temetkezést, s jutott a Duna halainak is. Apónak ezekért csak három golyó jutott, kettő a vállába, egy meg a combjába. A szerencsében is szerencse, hogy ott volt a Duna. Apó meg összecsomózott kézzel is úszott, mint a harcsa, lévén szigeti ember. A baj csak az, hogy a Kis-szigetre vissza nem úszhatott, mivel ott a hat román katona az eperfa alatt szép komótosan éppen szalonnázott, jó csípős hagymával, mi hiába veres, annak kegyelmeztek. Így hát Apó kelletlen-kénytelen Málnásnak vette az irányt. El is érte a partot, a parton is a legelső házat. Itt, ebben a házban sebét bekötözték (hiszen azért csak emberek lakták Málnást is), aztán azon nyomban csendőrért szalajtottak (mivel talán mégsem voltak olyan igen jó emberek). Meg aztán mit tudták ők, miféle toportyán a veres halasi suttyó. Jöttek is a kakastollasok azon minutában, párosával, mint szokásuk, úgy nagyobb a hatás, nagyobb a virtus is. Ők nem a Duna partjára kísérgették Apót, hanem egyenest a megyeház vasalt ablakú nagy börtönébe. Mi tagadás, ez mégiscsak jobb hely, mint a folyópart, vagyis újólag szerencse. Hát nem olyan igazi nagy, mivelhogy a megyeházán menten összeült a rögtön ítélő bíróság, s Apónak nyakába hurkolt kötelet ítéltek, példát statuálani a veresterror dolgában. Meg aztán azért is, mert a tanácsi hatalom törvénybe tétette, hogy minden porta naponta köteles két tojást beadni a nincstelen kicsiny gyermekek táplálására, mi nyilvánvalóan a magántulajdon szentségének lábbal tapodása, vagyis a revolúció hidrája. Igaz, a törvényt a direktóriumnak elnöke hozta, de őt valamiért nem kajtatták a románok, tán mert komája a málnási jegyző. Hiába is kajtatták volna, elbújt alaposan a szőlőhegyen, be is ivott jócskán nagy ijedelmében.

Kötél mégsem került Apó inas nyakába, mivel az ítéletet megkegyelmezték életfogytiglanra (ami azért mégiscsak más: újabb nagy szerencse). Köszönhető annak, hogy a sebtében kirendelt védügyvéd igencsak lelkiösmeretes jó ember, s erősen apellált, hogy kit egyszer már kivégeztek, azt nem lehet még egyszer. Így hát Apó a váci rabok portájára került, természetességgel az asztalosműhelybe, mivel abban az egyben megegyezett rab és fegyőr, hogy a börtönvilágban jobb dolgozni, mint henyélni, mert henyélés közben sehogy se forog az idő kereke, ami pedig igen nagy baj azoknak, kik azt sürgetni szeretnék. Nehéz a vas a szegénylegénynek, mióta világ a világ. A rab kosztja moslék, az álma keserű, hiányzik az asszony, jaj, nagyon hiányzik, hát még annak, ki még éppen csak belekóstolt a házaséletbe, mi ilyenkor még csupa-csupa öröm, gond meg soha semmi. Ám Apó mégis naphosszat fütyörészett, mint a rigómadár, mi szokása volt pendelyes kora óta. Mért ne fütyörészne, mikor kötél sehol, a deszka meg jó sok, lehet gyalulni, mitől csak könnyebb a keserű rabsors. Súlyos fogadalmat is tett, mit azután megtartott élete végtéig, hogy emberfia tőle zokszót sohasem hall, alakuljon bárhogy sorsának fonala. Azt is kiszabta magára, hogy a legnagyobb rosszban is mindig a jót keresse. Például, hogy szerdán paprikás krumpli volt grízestészta helyett, avagy oly szál deszkához jut, min göcsört egy szál se, esetleg hajnalok hajnalán az őr nem vasalt csizmájával rugdossa ébresztőre az ajtót, csak ököllel döngeti. De legesleginkább a remény éltette, minden rabembernek fő vigasztalója. Elmondotta magának mindennap ötször is, vidámító szóval, nehogy elfeledje: majd eltelik egyszer az a kicsi idő, s lesz nagy gnádigolás, amikor kitárul a rabnak a szabadság kapuja.

Így is lett, bár nem éppen úgy, ahogy Apó álmodozta nehéz éjszakákon, mikor igencsak küzdenie kellett a mélabú ellen, mi a rabembernek súlyosságos kórja. Hiába, az akkor ifiú pátriárka még nem látta a jövőt. Jött ugyanis ukáz: a Dunának partjáról nyomban irány a távoli messze, hóval fedett nagy szovjet ország. Mert hogy a nagyítéleteseket, kiknek legsúlyosabb a vas, elcsereberélték a háborúban foglyul ejtett magyar tisztecskékért, kiket eladdig lágerben neveltek. Vagy mert nem járt vasút, vagy mert zicher, ami zicher. Már akkor felsejlett, hogy Apó mégse akárki, nem egy a tucatból: a magyar királyság érette két magyar királyi hadnagyot és egy magyar királyi főhadnagyot kapott. Igaz, a főhadnagynak egyik lábán lefagyott magyar királyi nagyujja, de azért mégiscsak főhadnagy úr volt. (Nem állhatjuk meg, hogy ismételten figyelmeztessünk a pátriárka szerencsés sorsára.)

Apó természetességgel a nagy szovjet országban is egy asztalosüzembe került, mert a világ csak olyan, hogy gyalulni Kamcsatkától a Tűzföldig mindenütt szükség van. Dolgozta hát a deszkát Apó nagy szorgalmasan, vígan fütyörészve, a mindenféle tanfolyam mellett. Ezek között is legfontosabbnak a materializmus dijalektikájának és történelmiségének stúdiuma számított, minek tudása nélkül egy asztalosmester hogyan boldogulna ebben a kerek nagyvilágban? Sajnos Apó egyetlen kukkot sem értett a tudós szeminárijumból, mivel akkoriban még nem bírta a fránya muszka nyelvet, kik még a betűt is másformaképp vetik, mint a többi ember. Mindenesetre, hála a sűrű tanfolyamoknak, az empíriokriticizmus lényegét hamarébb elsajátította, mint azt, hogyan kell kérni a boltban egy cipót. Ebbe belesegített, hogy akkoriban bolt nem volt a nagy szovjet országban, vagy ha volt, cipó bizonyosan nem. Ami ennivaló, az mind csak a gyárban, kinek-kinek munkája alapján. Mivel pedig gyalulni magyarul is lehet, Apónak rövidest napi két szelet kenyér járt, ami nagy tisztesség, a bendő állapotáról nem is beszélve. A komisszáriusok aranykezű magyarnak nevezték, társai pediglen beígérték neki, a kobakján törnek ketté egy jó szilfa csákánynyelet, ha továbbra is srófolja a normát. Ám milyen a természetje Apónak: ő csak fütyörészett. Meg is magyarázta okító szóval: neki a gyalulás, mint asszony az ágyban. No, hát nem egészen, de valahogy mégiscsak. Mert ki férfiember kezével az asszonynak a testét simogatja, abba nagy melegség költözik. Hát ilyenképp van ő a deszkával is: ha végigsimítja tenyerével, s érezi, hogy egyre simább, jóleső melegen dobban meg a szíve. Ettől kezdve Apót elfogadták a muszka asztalosok olyannak, amilyen, s aranyszájú magyarnak nevezték.

Csoda ezek után, hogy mire Apó néhány versezetet megtanult a muszkák kacifántos nyelvéből, s példásan vizsgázott a Klára Cetkinből, egyszer csak előléptették üzemvezetőnek? Csak úgy, mirnix dirnix, egy egyszerű asztalosmunkást. Ilyen idők jártak akkortájt a veres szovjeteknél, adta bokó fajta! Itt tanulta meg Apó, hogy a főnök is csak egy az emberek közül, valamint, hogy szép szóért többet kapsz, mint ha rekedtre ordibálod a torkod, mire a válasz: a magáéba, főnök. Megtanulta a legfőbb parancsolatot is: az igazságosságot, mit szerfölött buzgón gyakorolt az elkövetkező évtizedekben. Lévén, hogy mondása: egyetlen nap se teljék igazságosság nélkül.

Talán az is belejátszott az eseményekbe, hogy közben Apó tagja lett a bolsevikiek igen nagy és győzhetetlen veres pártjának, ki akkortájt épp mendegélt a világforradalom felé. Ez egy veres könyvecskével járt, kit mindig a szíve fölött hordott. Meg járt tíz év kényszermunkával, az Úrnak ama 1937-es esztendejében, s még a könyvecskét is kivették a szíve fölöttről. Mégpediglen azért, mivel az asztalosüzem nem tudott harmadosztályú faanyagból, min tegnap még a rigó fütyörészett, első osztályú faárut gyártani. Ez pediglen nyilvánvalóan ocsmány szabotázs és gaz kontrarevolúció. Bizonygatta Apó a veres komisszáriusoknak, hogy amilyen a must, olyan lesz a bor is, de az ötödik pof után többé nem bizonygatta. Gondolta ugyanis, hogy magára nézvést az igazságosság hétszentség, ám mások számára azt elő nem írhatja, mert ehhez őnéki ottan semmilyen hatalma. Ezért aztán megmenekedett másféle tortúráktól, miket itt nem részletezünk, de az eset ismételten Apó szerencséjét példázza.

A kényszermunkát a halasi pátriárka – akkor még innen a negyvenen – a ruszeckojei bányában kezdette meg, hol a tárnák ácsolatának bárdolásával foglalatoskodott, nehogy rájuk szakadjon a nagy hegy. Nem volt könnyű fél adag kenyérért dupla munkát állni, de Apó nem azért Apó, hogy ne találja meg a rosszban a jót. Példának okáért, mikor pajtására rászakadt a tárna, hogy csak két lába maradt meg belőle, hát nem Apó ért oda először! A cimborának meg príma bakancsa volt, csak egyiknek hiányzott a talpa. Más alkalommal pedig sürgetve más tárnába terelték, hogy ott már recseg a hegy, azonnal beomlik – és erre, mit ad Isten, az a tárna rogyott be, ahonnan elkommandérozták.

Apónak a szíve elsőként nem azért volt nehéz, mert nehéz a rabsors, hanem mert százszoros nehéz, ha ártatlan a rab. Persze olyan rabot nem szült még anya, aki nem ártatlan, de az ártatlanok között is van még ártatlanabb. Ám Apó ebben is nyugodalmat kötött magával, miközben megtanulta keményen, hogy az őrnek vissza nem pofázni, mert olyat csak hülye tesz, de azért meg se hunyászkodni előtte, mi nem méltó az embernek fiához. Megtanulta azt is, hogy egyedül semmire sem mégy a farkasvilágban, csak vállvetve lehet kicsike remény az életre, mikor együtt sírsz a többiek bajával, és együtt nevetgélsz a közös örömben. Így idők múltával ismét fütyörészgetett: csak bírja valahogy azt a kicsi időt, mikoron felfénylik az igazság pírja, s igazolódik az ő nagy vétektelensége.

Ácsolt tehát Apó, hittel telt lélekkel, egészen 1945. április 4-éig. Akkor ugyanis felszabadult, mivel sújtólégrobbanás következtében elveszítette mindkét szemének világát. Mármost mit kezdjenek egy vak asztalossal egy kényszermunkatáborban? Apót tehát fogták, fölrakták egy jó marhavagonba, flekktífuszosok közé, s hazazsuppolták a drága hazába, szép Magyarországra. Három röpke hónap alatt meg is tették a szörnyű hosszú utat, oly erős és hatalmas volt akkoriban a szovjetek veres országa. Magyarország pedig épp úgy felszabadult, mint Apó. A szovjet komisszáriusok hát ukázba adták, ezentúl törődjenek véle a honfiú társai, az most már ő dolguk, amért fölszabadították őket.

Hát törődtek is, mivel a pátriárka (még mindig innen ötvenen) valahogy nem kapta meg a flekktífuszt (ismét a szerencse!). Mi sem természetesebb, mint hogy a nagy gyűjtőlágerben, hová nagyrészt vérhassal kerültek, Apó fogta a motyóját, átbújt a kerítés lyukán, mit vághattak egy szép karóráért, ami járni nem járt, s irány toronyegyenest Halas. Most elmélkedhetnénk, kinek a nehezebb, vaknak avagy rabnak, de ilyesmin minek forgassuk az agyat, mikor erre választ úgysem tudhat senki, ki nem volt egyik is, másik is. Apó mindenesetre fütyörészgetett, hisz mégiscsak odahaza, a szülőhazában. Jó cimborák pedig, kik a kerek világ minden bokrában teremnek, csak tudni kell hozzájuk a szót, metsztek néki csinos mogyorófavesszőt, azzal tapogatta Apó a hazafele utat. Nagy segítségére volt ebben fülének hallása, ki mióta vak, egyre élesedett, olyannyira, hogy már kilométerről tudta a fecske szárnyának szelíd surranását.

Odahaza szerető családja igen megörült néki. Réges-rég halottnak gondolták, olyannyira, hogy hűséges asszonya el is búcsúzott tőle, lagzit is ült Kövér Demeterrel, s szült néki egy pár szép ikerbubát. Apónak, kinek üstöke már akkoron ugyanoly színezüst, mint történetünk idején, ez nem vette el fütyörésző kedvét, kázust se csinált a dologból. Ha így sikeredett, hogyan lenne másképp? Fogta magát szépen, gyengéd barackot nyomott a már felcseperedett bubák szöszke kis fejére (mit maga fiával mégsem tehetett, lévén már családos), Anyót megcsókolta jobbról is, balról is, Demeternek a hátát lapogatta, s hazaköltöztette mindet az Asztalos-portára. Hisz a család az család, Isten rendelése szerint. Ott éltek szelíd békében, békés boldogságban, míg Demeter, szegény, feldobta a talpát, fiatal emberként, tüdeje bajától. Anyó elsiratta, megkönnyezte Apó, a bubák meg férjhez mentek, esztendő teltével, miként az illendő, egy ugyanaz napon.

Mármost mit kezd egy vak asztalos Halas falujában, azon kívül, hogy fütyörészik, jó sorsát dicsérve? Hogy más mit kezdett volna, azt nem tudni. Apót viszont nyomban megválasztották a kommenisták nagy és győzhetetlen pártja helyi titkárjának. Mert, gondolta a tagság, ki lenne méltóbb erre a magas posztra, mint ki a nagy veres országban tapasztalta meg a boldog jövendő építése módját s a sebes menetelést a világrevolúcióba? Ugyanakkor pedig megszavazták Apót a helyi tanácshivatal megbízottjának is, ellene egy szál se. Ugyanaz évben történt ez, amikor a magyar nép köztársaságának bölcs kormányzata Vörös Kasza érdemrenddel tüntette ki Halas veterán pátriárkáját, ki a német fasiszták és magyar szekértolóik elleni nagy viadalban szeme világát is letette a szabadság oltárára.

Hogy a stallum kicsike – mert a tanácselnök persze Málnáson! –, nem számított egy öltést, mivelhogy a falut így is, úgy is a pátriárka dirigírozta. Úgy gondolták a népek, ki ennyi időt töltött ráccsal elválasztva Isten kék egétől, annál törvénytudóbb lélek nincsen, és hogyan is lehetne. Meg aztán nagy volt a bizodalmuk, hogy egy ily sokat próbált ember, kinek a szava messzire elhallik, gomblyukában már érdemrenddel is, csak visszavezetgeti Halast valahogy a függetlenségbe.

Ez ugyan egyelőre nem akart sikeredni, ám azért Apó mégsem vesztegette minden percét feleslegest. Halason ugyanis gyors egymásutánban napvilágot látott két zabileányka, más-más anyaölből, kik abban pászoltak, hogy mindkettő hadban árvult özvegy. Miért vagy miért nem, a népek ezután nagy cinkosan kacsintgattak Apóra, hányszor csak találkozgattak, vagyis minden napon. Esetlegest azért, mert a két leányka úgy egymásra ütött, mint két tiktojás, s mit ad a Jóisten, pontosan Apót másolták mindketten. A halasi veterán pátriárka (még akkoriba se ötven) ilyenkor nem szólott mukkot se, rég megtanulva a súlyos igazat, miszerint ki nem szól, annak arany a szava, csak selyma mosollyal pödrögette bajszát, mivel hogy akkortájt még csak bajusza volt, csak később állt át a szakállra, kerülendő a borotválkozás nehéz foglalatosságát.

Igen ám, csakhogy a pártbeli titkárság egy veres könyvecskével is járt. Meg öt év börtönnel, az Úrnak ama 1950-es esztendejében. Történt ugyanis, hogy Halason egy lábatörött tehénkét leöltek, s a húsát kimérték hivatalos áron a falusi népeknek, ami nyilvánvalóan szabotázs és kontrarevolúció. A felelősség ki más széles vállát nyomja, mint falu első emberének?

Nyomta, bizony nyomta. Ám Apónak már igen nagy gyakorlatja volt fogát összeharapva a fütyörészésben. Meg szerencséje, ezúttal is: most pof egy szál se, csupán néhány ülepen billentés, az meg olyan Apónak, mint a szúnyogcsípés meleg júliusi estén. Idetartozik még, hogy ismételten a váci börtönben kasztlizták zárkába. Vác meg, mint jól tudott, éppúgy a Dunánál, akárcsak Halas, pusztán pár száz kilométerrel odább, ami meg bakfitty. Hogy mi okból gyógyír ez a keserű sorban, csak dunai ember tudja. Apó ugyan nem látta a folyót, de szívta a víz felszentelt jó szagát, hallgatta hullámi csendes csobogását, s rögvest otthonosabbul érezte magát kalitjában. Éjjelente még azt is álmodozta, hogy hallja a halasi templomocska kisharangját. A víz ugyan, tudjuk, kézen fogva viszi a hangot, de hát Halasról Vácra mégse kísérhette. Ámbátor, ki tudja: a rácsok mögött sok minden megesik, mik a szabad életben semmiképp sohasem.

Apónak mindenesetre ezúttal is volt oka a fütyörészgetésre, mivel a jó dunai ájerban semminek sem látszott az az öt kis esztendő. De az élet már ilyen: ami szerencse, abból baj is lehet. Lett is, de még milyen! Mert hogy az Úr 1952-ik esztendejében újabb öt esztendőt raktak Apó széles vállaira. Történt ugyanis, hogy Halason ismételten leöltek egy lábatörött tehenkét, ami visszaeső bűn, mit nem inspirálhatott más, mint az imperialista pátriárka, bizonyosan a Duna segítségével menesztett titkos üzenetekkel, mivel hogy a folyó Váctól Halasig völgymenetben folyik. Így hát lőttek Vácnak, oda lett a Duna, s Apót elzsuppolták a szegedi Csillagba, ami jó nagy börtön. Igaz, közel a Tiszához, de az nem ugyanaz, akkora a különbség folyó és folyó között. A dunai ember, ha a szőke folyónak csak a nevét hallja, máris legyint, amilyen kevély. A Csillagból szabadította ki Apót aztán ama 1956. október 28-án a gaz kontrarevolúció.

Mi sem természetesb, mint hogy a pátriárka a börtönnek szabadságra tárult kapujából nyílegyenest haza Halasra, immáron másodszor hosszú életében (ekkor már épp ötvenhat éves). Meg is választották azon minutában élére a Forradalmi Bizottmánynak. Közfelkiáltással, akár igazságos Mátyást (nem azt a csúf kopaszt), csak éppen nem a Dunának jegén, mivel mégsem volt várható, hogy ennek kedvéért szép őszidőben fagyjon be a folyó. A Bizottmány pedig nyomban összehívta a falunak gyűlését, ott meg Apónak javallatára azon rögvest kikiáltották Halas függetlenségét. Volt is olyan ünnep, milyen még sohase! Nemzeti lobogók az istállókon is, felkokárdázva a lovak, jutott lobogó a csirkeólakra is, aki szőlősgazda, mind csapra egy hordót, az asszonynép süt-főz, egész álló napig, tele is a korcsma jó rántott csirkével, pirulós fánkkal, sütött oldalassal, töltött káposztával, mézes csörögével, kacsának sültjével, bornyú pörköltjével. Úgy adogatták ki a tengernyi ételt a korcsmaudvarra, mivelhogy odabent minden tenyérnyi hely tele falnivalóval. A falu kutyái három napig rá se bírtak nézni semmi ennivalóra, még a sült oldalas láttán is elódalogtak nagy méla undorral, annyira elteltek a lakodalomban, mikor Halas nászt ült maga függetlenségével.

Idetartozik föltétlenül, hogy mikor a függetlenségi nyilatkozat törvénnyé lett téve kint a templomtéren, s megjelent Apó szálfaalakja, vállán keresztbe tenyérnyi nemzetiszín szalag, a mellén ott a veres kitüntetés, kezében az elmaradhatatlan mogyorófa vessző, akkora vivát szállott föl Isten ege felé, hogy nemcsak a rigók röpültek ki fészkükből, még Málnáson is összeszaladtak a népek. Mások szerint épp ellenkezőleg: a sutba bújtak mind nagy ijedelmükben, hogy jönnek reájuk az immár független halasi hadak. Apó először is hatalmast trombitált hatalmas kendőjébe – valamelyik poftól tört el orra nyerge, azóta szokása a sűrű trombita –, azután az ezüstősz üstökről levette kalpagját (bizony jó zsíros már a koptatója), felnézett Isten szép egére, mit látni neki már nem adatott meg, és mindeneknek előtt azt mondotta:

– Ejnye, fékomadta, mondjátok meg nékem, mért gyűltetek ide? Jobb dolgotok nincsen?

Folytatta is rögtön:

– Maris, kicsi lányom – bökött maga elé (vajh honnan tudta, hogy a leány ott az első sorban?) –, elhagyott a fiúd, nincs kit dédelgetned? Néked pedig, Miska, foszlóban a hámod (újra a nagy kérdés, hogy ezt honnan tudta?), nem kén megfoldozni?

Apó már csak ilyen: nehezére esett a nagy ünnepélyesség, mert hogy az ünnep, az benne a szívben, nem ünnepi szóban. Ámde azt is tudta, hogyne tudta volna, hogy szomjazzák a népek az ünnepelést, ha igaz okuk rá, akkor is, ha nincsen. És ha ki szomjas, illik megitatni. Éppen ezért olyan halk lett a szava, mint a langyos szellő, ki Dunát borzolja, mivel nagy dolgokról csendesen kell szólni.

– Emberbarátaim! Vón dolga mindünknek bizonyosan száz is. Mégis itten vagyunk, Halas polgárai, utolsó emberig, mint Katalin napján vagy búcsújáráskor. Ha már összegyülekeztünk, tegyünk hát hitvallást: szabaddá csakis csak a függetlenség teszi embernek gyerekét. Olyan ez, mint hogy a szomjas a csordakútból merítsen, minek köztudottan legtisztább a vize. Ezt jól jegyezzétek, éltetek végéig, eszerint éljetek, eszerint haljatok, ezt hagyjátok meg unokáitoknak is. És ahogy mondani szokás: Isten minket úgy segéljen.

Volt újólag sosem hallott vivát, Anyó meg nyomban sietett összecsomagolni Apónak motyóját a kis fakofferbe, mit a veterán pátriárka még a ruszeckójei tárnákban ácsolt magának, hűséges társul minden börtönökbe. Hiába, az asszonynép ily előrelátó, különöst, ha akkora a tapasztalatja, mint volt Anyónak, meg a szeretet is akkora őbenne.

A rácsokra akkor kicsinyt várni kellett, ám mi késik, nem múlik azért. Nem kellett a Napnak sokszorta lebuknia, s egyszer csak görgeteg nagy tehergépautó zötyögött által a hidacskán, kanyarodva egyenest Apó portájához. Leszállt a görgetegről két derék szál katona, talpig pufajkában, tán mivel az idő addigra igencsak dermesztő szép Magyarországon. Várta őket Apó, várta napok óta, jött is már elébük, egyik kezében a mogyoróvessző, másikban a koffer, jó ismerős mindkét. A derék katonák föl is segítették a tehergépjármű nyitott platójára, mi némi nehézséggel járt, mivel a platón már szorongtak némelyek, szám szerint negyvenhat. Jóakaratú népek, szorítottak helyet azért Apónak is, a géppisztolytusák noszogatására. Azután fel is út, le is út, irány az ég alja.

Bár minek mondani, tegyük hozzá mégis, kicsit szorult hangon: tudta Halas népe, hogyne tudta volna, még a kisdedek is, nemcsak Apó távozik most, nem igazán önként, de távozik véle a szent szabadság is, s az meg olyan, mintha kemény télidőben egyszer csak ott állnak ingben-glóriában.

Minek szaporítsuk: a kontrarevolucionáriusra, kit hidrának is mondtak, öt kicsiny esztendőt mértek. Ám akik mérték, emberségesebbek (vagy mi valószínűbb: tapasztalatlanabbak), mivel Apó ismételten a váci börtönt süvegelhette meg, s szívhatott naphosszat jó dunai ájert, hallgathatta a víz szavát, dagadó kebellel. Hogy talált a pátriárka okot a füttyögetésre, azt mondani is kár.

Minek szaporítsuk: kevéske három év múltán Apó már odahaza kanalazta az ételt, mit annyira kedvelt: jó sűrű bablevest, kolbásszal, csipetkével, csöves paprikával, Anyónak a főztjét.

Minek szaporítsuk: éveknek múltával Apó újra kapott egy veres könyvecskét (ezúttal egyenlőre börtönnek híjával), újabb évnek múltával titkára lett újra a halasi pártnak, valamint ismételten szülőfalujának tanácsmegbízottja. Csak a függetlenség, mit egynéhány napra a világra szültek, az nem akart sehogy se visszatérni hozzájuk. – Olyan ez, jó elvtársam, János – mondta egyszer Apó, lábukat lóbázva a Dunának partján a töprengésre hajlamos révésszel –, olyan ez, nem én mondom, én is úgy hallottam, mint mikor egy öregember diófát ültet szőlejében. Tudja, az ő ideje kitelik termésnek híjával, ám tudja aztat is, jó lesz az a dió a kisonokáknak.

Ekkor váratlan hatalmast ordított Szamaras Tóth Jóska szép csődör szamara. Ilyen szokású volt: mindig hirtelen tört föl belőle a dal. Apó meg combját csapkodta nagy nevetésében:

– Hallod, öcsém, János? Az oktalan állat is rábólint szavamra. Legközelebb meg is kérem szépen, társalogjon helyettem ő, én se tudok jobban.

De most már igencsak ideje visszatérni oda, honnan elindultunk. Jegyezzük meg azért: előfordul olykor az emberrel, hogy indul valahá, aztán elbóklászik, vagy té, vagy tova, s nem lesz a kárára. Tehát ott tartottunk, hogy ment a delegácijó a veterán pátriárkához, a hidacska dolgában. Várta őket Apó, persze, hogy várta, mikor tudta pontosan, hogy jönnek, meg azt is, mily ügyben. No, ne képzeljünk valami boszorkányságot, megsúgta ezt néki füle finomult hallása, nagy élettapasztalatja, meg a leninista marxizmusban való járatossága. Éppen ezért csupán annyit mondott a deputácijónak:

– Doboltassátok, hogy pontban háromkor falugyűlés a korcsmában. Aki mozog, ott a helye. Ez az én kérésem.

Apó szavának talán azért is volt olyan keletje, és nemcsak Halason, amerre csak járt hosszú életében, mivelhogy mindig kért, sohase parancsolt. Az ember meg már csak olyan furcsa szerzet: nagyon nincs kedvére, ha egzecírozzák.

Mikor a deputácijó eltávozott rendben, előbújt a disznók óljából Apó két kenyeres cimborája, egykor volt jó elvtársa, Kovács János, a bivalyerejű kovács, és Révész János, a töprengésre hajlamos révész. Joggal kérdi az olvasó, mit keres Halas két derék polgára Apó sertése óljában. Megmondjuk. Az ok, hogy Apó, azon 1990-es esztendőben, mikor fejre állt a világ s békésen elszenderedett a tigrisfogú veres diktatúra, azon minutában megalakította Halason az illegális kommunista pártot. Természetszerűleg szigorúan a konspiráció alapján, mint azt a veterán pátriárkának számos szemináriumon alaposan a fejébe vésték, a nagy szovjet országban csakúgy, mint a megyeszékhelyen. És mit az ember ifjúi fejjel megtanul rendesen, nem felejti vénkorára sem. Huzamosabb töprenkedés után (valaki tanácsát azért kikérve, miről még esik szó) úgy döntött, hogy a pártszervezetnek egyetlen tagja lesz, mégpedig ő maga. Ez az illegális konspiráció érdekében volt nyomatékos, mivel egy ember feltétlen csak fele a kettőnek, tehát feleannyit járatja a száját. Valamint bizonyára így gondolta a nagy Lenin is, ki, mint tudjuk, élt, él és élni fog, a világ végezetéig, de legalább a világforradalom hajnalpírjának fölragyogásáig. Ám a tömegpárt jellegének kidomborítására, no meg, nehogy személyi kultusszal vádolhassa magát, a veterán pátriárka határozatba hozta még egy tag felvételét, kiről egyelőre legyen elég annyi, hogy föltétlen megbízható némaság dolgában. Valamint, hogy nem a Buksi kutya, ki hűségesen jelen minden taggyűlésen, mint abszlolúte megbízható személy. Apó csendes szóval már az alakuló ülésen megfogalmazta társának az illegalitásban:

– Változás következik mostan az időben: oly bizonyosan érzem, mint mikor a lábam hasogatja a köszvény. Fordulása leszen ország állapotjának, méghozzá, vélelmezem, nem igazán dicső, mert igen hasogat. Mármint a lábam. Különösen nehéz a dolgos népek számára, mitől nem óvhat maga a nagy Marksz se, összefogva az Engelsz Frigyessel. Mondhatjuk persze, ami itten történt, mi hibánkból történt, mivel az országot nem úgy kommandéroztuk, miként az illendő. És aki ezt mondja, sajnos, nagyon sajnos, az igazat mondja. Verem mellem én is, szorgalmasan meakulpázva. Ám úgy gondolom, a meakulpa, az igen szükséges, de nem elegendő, hogy jobb jövő sarjadjon Dunának partjánál. Olyan ez, elvtársam, mint mikor az elültetett paszulyt, mit nem rendben kapáltunk, benövi a gaz, ellepi a dudva. Mi hát a teendő? Nem kiszántani kell azt, hanem gyomlálni, óvni, karózni, öntözni, amíg erőre kap. Hát ezt elcsesztük, Isten a tudója. De ha már így történt, hogy az igazságnak oda, s nem lesz itt talaja jó hosszú időkig, legalább a hitünk, azt ápolgassuk a jövendő számára. Már ha egyetértesz.

Apó jó elvtársa, kinek személyét felfedni egyelőre nem akaródzik, egyetértett a mondottakkal. A pátriárka ekkor megvakarta ülepét, mi igen viszketett, lévén, hogy aranyér képződött beléje, mit kivágatni Apó nem tartott érdemesnek arra a rövid kis időre, mi neki még hátra. Hát inkább vakarta, a viszketés ellen. Aztán így folytatta:

– Nem is tudom, mért nem mentem esperesnek, ha ily szépen papolok. Különöst, mikor már eső után köpönyeg. Ahelyett, hogy óva inteném magunkat a nagy szavaktól. Mert hát az igazság, mint a bakancstalp, elkopik hamarost, ha gyakran használjuk. Mi meg még este a klotyóra is bakancsban jártunk, aztán nesze neked, mi lett belőle. Szajkoltunk mindenféle igaz igazságot, nyakra is, meg főre, oszt nem ügyeltünk, hogy a szó meg a tett egymáshoz pásszoljon. Pedig hiába csillog a szó, mint esthajnali csillag, ha hitele nincsen, hamis drágakő csak. Már ha egyetértesz, kedves elvtárs fiam.

Az illető (lásd fent), ismét egyetértett.

Apó szigorún tartotta magát önmaga határozatához, s tíz hosszú esztendőt pisszt, annyit se szólott az illegális sejtről, még leghűbb elvtársinak, kenyeres komáinak se. Minden hó első péntekére összehívta a taggyűlést, falu fontos ügyeiről határozatot mondani. Például mikor a tsz-elnököt, a kacska Vajdát bíróság elé akarták citálni, mondván, hogy nyúzója volt Halas népének, pedig egész jó ki téeszecskét csinált az istenadta, megtanálta abban mindenki maga számítását. A szándék persze Málnásról eredt, hol, mint tudjuk, fingjuk se volt a sziget állapotjáról. Ezért a pártsejtben oly döntés született, hogy a szimpatizánsokat suttogó hangulatkeltéssel aláírásra kell buzdítani az elnök ártatlansága érdekében. Mivel pedig egész Halas Apóval szimpatizált (Málnással meg egy se), háromszáz ember volt hajlamos tanúsítani a kacska Vajdának bűntelenségét, így a pernek fityisz. Ily gyűlések mellett Apó szemináriumot is tartott, ami abból állott, hogy gondosan tanulmányozta rádiók s televíziók hírműsorjait, összevetve azokat a dijalektikus marksz-engelszizmussal. Amellett természetesen szorgosan beszedte a tagdíjat önnön magától (jó elvtársa ez alól bizonyos okokból föl volt mentve). Kimutatást persze nem vezetett róla, lévén illegáció, hanem a pénzt eldugta az almárium titkos fiókjába, mit egyedül ő tudott, mivel maga készítette, még siheder korában.

Tartott ez a helyzet a hidacska pálfordulásáig, miből Apó ott nyomban megorrontotta a világhelyzetnek döntő változását. Ennek megfelelően az illegális sejt rögvest határozatba tette, nem volt ebben kecmec: változtatni kell az addigi taktikán, alárendelve azt a stratégijának. Ez pedig abból állott, hogy irányt vettek a népfrontosságra, ami semmi egyéb, mint a széles néptömegekre való támaszkodás. Ennek érdekében Apó elszalajtotta leghívebb hajdanvolt elvtársaiért egyik dédunokáját, a Márton gyereket, ki középtávfutónak gyakorolt, ami távolság éppen megfelelt Halas körbeszaladásához. A hívek nyomban össze is gyűltek, ám közeledett már a deputácijó is. Ez remélhetőleg elegendő magyarázat a kíváncsi kérdésre, miért kellett Kovács és Révész Jánosoknak sietve visszavonulniuk a sertésól magányába. Róluk egyébként egyelőre annyit, hogy pendelyes lurkók a pátriárkához szabva: hatvanas évei derekán a töprengésre hajlamos révész, még suttyóbb a bivalyerejű kovács, éppen alig ötven.

Mikor a két népfrontos visszatérhetett az asztalosműhelybe, mindenekelőtt alaposat kortyoltak Apó messze földön híres körtepálinkájából. A pátriárka ugyan a legszigorúbban tartózkodott a törvény bármi megsértésétől, mivel az az illegális pártsejt lebukását eredményezhette volna. Ám a szeszfőzést, a fináncokkal ellentétesen, a legkényesebb erkölcsületű halasiak sem tartották törvénnyel ellenesnek.

Miután a zöld flaska alapos meghúzása végbement, Apó s jó társai elfoglalták a maguk helyét, mi nekik kijárt, emlékezet óta. Az egyetlen székre – ne feledjük, asztalosműhelyben járunk, s melyik suszternek nem csámpás a cipője sarka? – Apó telepedett, ebben vita nem volt. Révész Jánosnak, a töprengésre hajlamos révésznek a gyalupad jutott, onnan lógathatta lábát. De csakis ő, mivel a gyalupad Apónak szent hely, akkor is, ha az ismert okból el volt tiltva annak látásától. Ám attól nem, hogy midennap néhányszor meg-megsimogassa, legalább kezével becézni az agg jószágot, még a nagyapjáét. Révész Jánosnak azért a kiváltság, mivel ő, ha leült, sem izgés, sem mocorgás, ült nagy nyugalommal, miként a tikok esténként a rúdon. A bivalyerős kovácsmester ülőkéjét viszont egyenest számára készítették az Asztalos leszármazottak, jó bükkfa stafliból, kétcolos tölgylappal. Kovács János ugyanis nemcsak másfél mázsa, de nem tudott nyugton maradni egyetlen szemhunyásra sem. Ha széken ült példának okáért, akkor ő azon feltétlen hintázott. Mármost melyik ülőalkalmatosság bírta volna ezt el? Csakis a fent leírott ülőke, amit a bivalyerős kovács meg is erősített maga kovácsolta, jó erős vaspánttal. Árválkodott aztán a műhelyben egy hokedli is, minek rendeltetésére (és árvaságára) ugyancsak visszatérünk.

Mikor már megtörtént a flaska körben járása s a jelenlévők helyet foglalása, Apó rájuk emelte mindent tudó világtalan szemét, s különöset szólott:

– Most pediglen kérlek, kapcsold föl a villanyt, János.

Már minek kapcsolni, világos nappalon? De mivel Apó mondotta, a kérése parancs. Lévén mindkét népfrontos a János nevet kapta a szent keresztségben, az mozdult, ki a mozgékonyabb. Ez esetben a bivalyerejű kovács. Ám hiába kapcsolgatta a kapcsolót többször is, villany csak nem gyulladt.

– Ejnye, árgyélusát, micsoda dolog ez! – mondta erre Apó. – Akkor vedd föl kérlek a telefont, János.

Kinek telefonálni, ily korai órán, ezt sem tudakolta a fenti okokból senki. A berregő masina a töprengésre hajlamos révésznek esett a keze ügyébe, hát ő tette a dolgot. Vagyis tette volna, de a telefon süket, mint Jozefa néni, nem messzire ide, a Fűrész utcában.

– Fékomadta dolgok! – jegyezte meg Apó, a fejét csóválva. Persze selymaság a csóválás is: mire senki nem gondolt, semmiség volt a pátriárka börtönökben és pártmunkában pengeélesre köszörült eszének. Ugyanis a villanyvezeték meg a telefonnak kábelje a hidacska hasához volt erősítve, jó erős kapocsokkal. Mi sem természetesebb, hogy együtt is távoztak a kis-szigeti híddal.

– Villany nincs – mondotta Apó. – Telefon nincs. A híd oda. A Duna zajlik. Most mi a teendő? – kérdezte a nagy veres szovjet Leninnel, kit véreskezűnek is neveznek manapság holmi népek. – Szóljatok hozzá, jó elvtársfiaim.

Ám kenyeres pajtási nem szólottak hozzá; hallgattak, mint a sírhalmok az újtemetőben, avagy a csuka a szigetvégi forgóban. Tapasztalat híján nem voltak ők sem: tudták, olyan országos kérdésről vagyon szó, miről a szólás csakis a veterán pátriárkát illeti. Tudta ezt Apó is, de tudta az illemet is, azért kérdezte a tömeg véleményét.

– Akkor nézzetek ki az ablakon, megkérlek.

Kinézett a bivalyerejű kovács, kinézett a töprengésre hajlamos révész. Vajon mit láttak? Megmondjuk. Azt látták, hogy a hópelyhek, mik eleinte csak lassacskán libegtek, mintha pehelypaplant hasítottak volna föl az ég magasában, s akkor is csak potyogtak csupán, amikor ők megtértek a konspirációs ólból, ekkortájt már olyan sűrűn hullottak, mintha meszelt fal lenne előttük, min nem hatol át a szemnek sugára. Úgy képzeljük el: ottan ült a révész, ottan ült a kovács, előttük a hófal, mögötte a semmi.

És ha áthatol a látás a hóförgetegen, mivégre hatol át? Ahogy fölülről a mennyei áldás, alulról a köd vette birtokába Halast, egész Kis-szigetet. Elébb csak szivárgott a földből haloványan, mint bodorkás pipafüst, majd sűrűn gomolyogott, akár a taplóval rakott tűz, aztán meg hömpölygött, mint lavinaomlás, hogy végül tejes felhőbe csomagolja a kerek világot, legalábbis Halast. Különlegessége is volt a furcsa ködnek, mármint az, hogy veres, ami pedig a ködnek sehogy se szokása.

– Villany nincsen – mondta a pátriárka, s mintha hangja ünnepi valahogy. – Telefon nincsen. Híd nincsen. A Duna zajlik. Fertály óra múlva orrunk se látjuk a ködtől. És lassan betemet mindent a hó. Elvágva az egész embervilágtól, nekünk itt Halason, árván önmagunkban, egy szál magányunkban, mi dolgunk lesz mostan?

Szünet következett, igen hosszú szünet. Töprengett a révész, töprengett a kovács, nem sok eredménnyel. Hiszen ilyen világsúllyal teli probléma megoldására hogy lettek volna képes. Aztán csak megszólalt Kovács János, a bivalyerejű kovács:

– Mobilos telefonon kell fölvenni a kapcsolatot a külbéli világgal. Ahhoz nem kell derót.

Csóválta Apó galambősz üstökét, miből tudni való, nem jó ez a válasz, mint annyiszor a tv szerencsekerekében. Hát ismét hallgatás, ismét igen hosszú, mivel mindig eltellett jó időbe, míg a töprengésre hajlamos révész hallatta a szavát. Ám csak bekövetkezett:

– Már ugye legnagyobb probléma a Duna. Éppen ezért küldöttséget menesszünk őhozzá, alapost kifürkészni helyzetét, szándokát, s főképp akaratját.

Ingatta a fejét Halas pátriárkája, nekik hajdanvolt jó elvtársuk, mindmáig kenyeres pajtásuk.

– Ejnye, fiacskáim, ejnye-bejnye bizony. Nincs ebben semmi sértő, hisz szemetekbe mondom: te, jó elvtársam, révészkedő János, mindig is hajlamos voltál a narodnyiki igékre. Te pedig, elvtárs-öcsém, kovácsoknak gyöngye, többször is beleestél a frakciózásba. Persze nincs csodálni, hogy ilyen kérdésre választ nem tudjátok, mikor nem támaszkodhattok pártunk bölcsességére, ki kisegít a bajban. Ennek hiányában megmondom én néktek, mi nékünk a dolgunk, az egyetlen dolgunk.

Ekkor azonban Apó megérezte, hogy vizelni kénytelen, mégpedig rögvest. Ez pedig nem ment oly egyszerűen, lévén fél évvel történetünk kezdete előtt híres-neves pesti orvosprofesszorok jó pénzért s kellő szakértelemmel megállapították a pátriárka prosztatája rákját. A főprofesszor, nem tudván, kit tisztelhet páciensében, bizalmasan intette Anyót, hogy üdvös lenne feladni az utolsó kenetet Halas veterán pátriárkájának. Apó azonban csak vonta a vállát, elhagyta a kórházt, saját felelősségre, s folytatta életét, hol eddigelé is, csak éppen a vizeléssel voltak kicsiny problémái. Így hát a szentencia kimondása a következő fejezetre marad.

Megtudjuk Apótól, amit meg kell tudni, majd szó esik, miként ígértük, ama hokedliról az asztalosműhelyben s az azzal kapcsolatos más fontos dolgokról. A konspirációs tömeggyűlés pedig tart tovább, míg meghozza a kellő eredményt: föloszlatja magát a halasi kommunisták dicső múltú pártja. A korcsmába meg, hóval-faggyal-köddel dacolva, tódul a falu minden népe, országos ügyben határozatot hozni, ebben a tótágasra állt világban. E fejezetben, miként a mesében, minden szép és jó lesz. Majd minden legalább.

 

A halasi kommunisták illegális pártsejtje népfrontos ülésének megszakítása után Apó ott folytatta, ahol abbbahagyta, csak éppen megkönnyebbült hólyaggal:

– Most pedig megmondom én néktek, ebben a világhelyzetben mi nékünk a dolgunk. Minékünk, kóficok, egyetlen feladatunk: tudatni a világgal Halas függetlenségét.

S ha már Apó vizelése mijján a történet fonalának megszakítására kényszerülünk, ejtsünk szót az asztalosműhelyben árválkodó hokedliről.

A zöldre festett hokedli Suszter János, a dadogós cipészmester szellemének volt fönntartva. Suszter János neves embere volt a halasi munkásmozgalomnak. Mégpediglen azért, mivel az Úr 1944-edik esztendejében, suttyó fiatal korában, hogy, hogy nem, a budapesti Andrássy laktanyába költöztették, a csendőrnyomozók csendes tanyájára. Nem mint katonát, netántán mint katonaszökevényt, ha valaki azt gondolná, nem: mint kommunistagyanús egyént.

Minek szaporítsuk: mikoron Suszter János némi idő múltával a laktanyából haza a halasi cipészműhelybe, azzal keltette föl a falu figyelmét, hogy dadogott, mi addig nem volt a szokása. Ezen kívül csuklott, akár fél órát is. A fejét is rázta, napkeltétől a napnak nyugtáig. Hogy éjjel rázta-e, azt ő nem tudta, mert akkor aludott. Szokása lett szintúgy, hogy mély álmában sóval etették, mitől aztán vinnyogva esengett legalább kis kanálka vízért. Hűséges asszonya nyomban észre rázta, s azon minutában elmúlt a nagy szomjazás is. Igen ám, de hites asszonya egy napon hűtelenül megtért Teremtőjéhez, mitől kezdve Suszter János, a dadogós cipész, éjjelente kínok kínját élte, míg csak fel nem ébredt.

Így volt ez azon az éjszakán is, mikoron Halason is leáldozott a véreskezű veres diktatúra napjának fénye, melynek a dadogós suszter felkent hitvallója, említettük, surmó kora óta. Ám azon az éjjel dupla adag sót mért ki rá az álom, mitől úgy érezte, ebbe belepusztul. Egy szerencséjére tudta ő azt, ennek egyedüli orvosa a víz. Kikászálódott hát jó meleg ágyából, s indult ízibe – még mindig álmában – a Duna vizéhez, mi ott csobogott portája lábánál. Legközelebb aztán, három nap múltával, az ártéri erdőben akadtak reája, fennakadva egy a vízbe bedőlt fűzfán. Aludott akkor is, békességesen, annyira teleszíva vízzel, hogy föl is puffadott, Isten nyugosztalja.

Ez a története, miért állott Suszter János, a dadogós cipész elárvult hokedlija az asztalosműhelyben, s azt miért nem illethette többé senki ülepével, idők végezetéig. Mikor pedig Apónál összegyűltek a régi cimborák, kis kvaterkázásra, a hokedlit látva mindig esett szó nagy mártíromságáról, legalább gondolatban.

Mindebből az olvasó azt is kitalálja, ki az illegális pártsejt második tagja, kinek hallgatásában Apó tótzicher lehetett. Bizony senki más, mint mártír Suszter János. Ővéle beszélte meg a veterán pátriárka a pártszervezet ügyeit, dolgait, véle tanácskozott csip-csup teendőkről s országos kérdésről. S amit a hajdanvolt susztermájszter mondott, azon eltöprengett, forgatta sokáig megedzett agyában. Azért is, mert egyetlen társa az illegalitásban, no meg azért, mivelhogy a cipész neki megfontolt ésszel áldott elvtársa, nem valami heprecsóré szószátyár, milyen bőven akadt a hajdanvolt dicső pártszervezetben. Övé a gondolat például, még az ántivilágból, hogy igencsak erősödik a proletárdiktatúra, ha rákapatják a halasi népet a méhészkedésre. Mivelhogy akkor se fenékig tejfel a munkalehetőség, akác meg tengernyi az egész szigeten, a méz ára is jó, a mesterség is megtanulható, tőke se kell hozzá olyan rengeteg sok, hát alakítsák meg a méhészszövetkezetet. Mert az jó a népnek, mi meg a népnek jó – így gondolta Suszter –, attól erősödik a proletariátus keményöklű diktatúrája. Persze a méh, az bizony csíp, avatatlan kézben, minek okából többen húzódzkodtak a méhészkedéstől. No meg azt is mondták, hogy apjuk se méhész, a nagyapjuk, az se, hát mi a fenének ily újmódi dolog. Hiába, sok népeknek még nem forgott az esze kereke a mindentudó Marksz Károlynak a méhekről szóló tanítása nyomán, azért is késlekedik annyira a világrevolúció. Ám a susztermártír csak megmagyarázta türelmes szép szóval, villany se eleik portáján, mégis mennyi áldás születik belőle, noha erősebbet üt, mint a méhecske csípése. Az ilyen okos szót értették a népek, mert nem buta az ember, ha kiokosítják, legfeljebb kicsit csökött. Így aztán mézelt a falu, köznek és embernek megelégedésére.

– Akkor hát mint legyen? – kérdezte Apó, a demokratikus centralizmus jegyében, miután megjelölte a főcsapás irányát s megkönnyebbült hólyagja feszülésétől. Ám mielőtt bárki szólhatott volna, kikapta zsebéből féltenyérnyi, fedeles bakter-zsebóráját, minek üvegét kiszerelték, így a mutatók állásából pilleujjaival kitapinthatta az időnek dolgát, s aztán így szólott sürgősen:

– Kapcsold be kérlek a rádiót, János.

Kapcsolta a révész a kis táskarádiót, azon minutában, mikor a bemondó azt mondotta éppen:

– Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak. Híreket mondunk.

És mondta. Első helyen mondta, hogy szokatlan a havazás szerte az országban, már csak a főutak járhatóak, azok is éppen csak. Még szokatlanabb, hogy a Duna mentében, jó széles pászmában oly sűrű és veres a köd, amilyen még soha, emlékezet óta. Ennél is furcsább, hogy a ködmező kizáratosan Magyarhont takarja, egyik országhatártul a másik határig. Előtte-utána egy tapodtnyit sem. Éppen ezért senki arra ne induljon, se gyalogosan, se gépi járművel, mivel a nagy ködben lépést sem tehet meg. Vagy ha mégis megtesz, egyet se fordulhat, s máris nem tudja, merrefele dél és merrefele észak. De még aztat se, merre a tulajdon orra. Ezért hát az ottrekedtek vegyék iránytűjük, s annak szavát követve induljanak gyalogost – de csakis gyalogost! – a legközelebbi lakott hely irányában. Kinek pedig iránytűje véletlenből nincsen, tapodtat se tegyen, várja nyugalommal az érette küldött segítő hadakat. Mivel pedig az időjós bölcsek semmire nem jutottak a furcsa ködnek szakszerű okáról, délután kettőre nagy sürgősséggel összehívatott a Tudományos Akadémiának rendkívüli gyűlése: szabják meg az ország hírneves professzorai a furcsa jelenségnek tudományos okát. A rádió addig is félóránként tudósít a helyzet változásáról avagy maradásáról. Arról nem szólt a hír – mert minek pánikot? –, hogy a nagy minisztériumban, hol a közlekedést irányítgatják, máris összedugta fejét a válságos stáb, s törte erősen, mit tehetnének a ködben rekedteknek oltalmazására. Kézenfekvőnek tűnt elindítni rögvest a Duna minden flottáját, bőgessék kürtjüket, tájékoztatásul a ködben tévelygőknek. Ám ezt hallva a főhajós tiszteletlen s az ügyhöz nem méltó hahotára fakadt, mivel a nagy flottát rendre eladogatták már, s ami rozsdás teknő maradt, orrát sem meri kidugni a zajló Dunába. Így hát folytatódott a fejek törése.

– Akkor hát, mint kértem, tanakodjuk meg, hogyan és mint legyen – ismételte Apó a még meg nem tárgyalt napirendi pontot. Mielőtt azonban a tárgyalásra sor került volna, a pátriárka sűrű titoktartást kérve megismertette az illegális pártsejt alakulásának dolgát, s beszámolt, mint illik, főbb tevékenységiről. Mi tagadás, leesett az álla a töprengésre hajlamos révésznek, leesett az álla a bivalyerős kovácsnak: tíz hosszú esztendeig itt velük a Párt, óvó szeme rajtuk, védő keze fölöttük, s ők észre se vették. És mivel az élet már csak olyan, hogy ahány ember, annyi, Révész János szívében a fájdalom erősebb, hogy a pártnak nagy munkájába Apó őket be nem vonta, míg Kovács János szívében a csodálat erősebb, látva a pátriárka fényességes teljesítményét az illegális konspiráció terén. Mindennek azonban ők hangot nem adtak, kijárva a munkásmozgalomnak kemény oskoláját, mi arra edzette őket, hogy a maguk dolgát ne hánytorgassák fel, háttérbe szorítva ezzel a revolúció ügyeit.

A beszámolót hát rendben elfogadták, s egyetértettek abban is, hogy az irányvonalat most népfrontosra vegyék. Ezek utánjában elsőnek a töprengésre hajlamos révész szólalt föl, mi igen szokatlan. A töprengés ugyanis hozzátartozott a mesterségéhez, a szó viszont kevéssé. Mert mit tehet a révész, az ide meg oda, a tú meg az innen között? Lógatja a lábát a révcsónakról vagy a Duna-partról, nézi Isten egét, a vakító napfényt avagy a sebes fellegeket, de mindenekelőtt örök társát, a Dunát, mit nézni elunhatatlan. Mert hát a Duna, az olyan ezerarcú, miként Janus isten. Hajnalban opál, délelőtt aranyos, estébe hajlóan szelíd palaszürke. Szélcsendben tükör, szellőben lubickol, viharban tarajos. S nem igaz, hogy néma: hol locsifecsi, csendes csobogással, hol mogorván csapkod, hol meg mélán csacsog, az aranyoskája. Csoda hát, hogy a révész, ki ismeri szavát, ismeri szokásit, eltársalog vele? Hol a kedvét kérdi, hol a holnapot firtatja, hol szépen kéri, másnapra csend legyen, akkor hetivásár, csak addig nyugodjon, míg ő a népeket ide-oda furikázza. Beszélget aztán a révész önnönmagával is, mit töprengésnek mondanak. Ebben pedig Révész János felülmúlhatatlan, legalábbis Halas falujában. Ha példának okáért meglát egy hangyát, nyomban figyeli mozgását, kérdi útjáról-céljáról, s töprenkedhet a hangyanép éltéről, miben, mondják, több a ráció az emberi létnél. (Igaz, azt nem tudjuk, boldog-e a hangya, holott ez igazán nem mellékes.) Ha fecske surrant, bogarat üldözve, arról kérdezte s forgatta gondolatját, hogyan van, te tenyérnyi madár, hogy eljutsz Áfrikába, és vissza is találsz, aztán nem kell néked se hajó, se biléta, se úti passzus. Hogyha Szabó István Ferenc, az ifjabbik, föltűnt az ártéri füzesben, töprenghetett Révész, fölbukkan-e valahol egy leány avagy menyecske, ugyancsak zsenge taplógombát keresni. Mivelhogy Szabó István Ferencnek, az ifjabbiknak ez kedves időtöltése, ám az időt valamiért jobb szereti nem egyedül tölteni. Ha megszólalt a templomocska kicsiny harangja, jelezni a delet, akkor a Jóistent kérdezgette, hogyan s mint jöttél létre, mivel a töprengésre hajlamos révész abban a hitben, hogy tégedet, Isten, az ember csinált, és nem te az embert, ahogy azt a plebános úr prédikálja, valamint sok bölcsek vélik.

Szívbéli komáját, egy drága pajtását, Kovács Jánost, a bivalyerejű kovácsot más fából faragták. Már világrajöttekor akkorára sikerült, hogy új bölcsőt kellett ácsoltatni néki, mivel a régibe, hol két testvérbátyja szépen felnövekedett, sehogyan se fért be. Ilyen termet láttán már féléves korában elhatároztatott, nem lesz belőle más, egyedül csak kovács. Az is lett, de milyen! Elég, ha azt mondjuk, még Málnásra is hítták, minél nagyobb dicséret nincsen, ismervén a két falu egymáshoz való viszonyulását. Baj csak egy volt vele, ha ez bajnak nevezhető, hogy roppant igazságos természettel áldotta meg a Teremtő. A maga igazából ő sohasem engedett. Ha példának okáért oly vaskaput rendelt a gazda, hogy kifele nyíljon, holott őszerinte annak befele kell nyílni, különben, ha kitárják, még elütik vele a járókelőket. Ilyenkor aztán hiába kérés, még rimánkodás is, azt a kaput ő el nem készítette. Meg aztán ott volt a fizetség dolga. Ha ő egy munkát ötezerre kalkulált, bizony előfordult, hogy a végén hatezret mondott, mivelhogy ennyi értéke a beléje fektetett verítékének. Ha nem, akkor nem, akkor fogta a rácsot, mit ablakra kovácsolt, hóna alá csapta, az anyagköltséget meg visszafizette. Így keresmény semmi, de rácsból is semmi. Ezt csak azért nézték el nékije, mivel előfordult az is, hogy a végén ötezer helyett csupán négyet mondott. Elvégre ő se mindentudó. No meg azért is kapott bocsánatot, mert ha valaki az ő igazát kétségbe vonta, akkor Kovács János az asztalra csapott. S ha ő asztalra csapott, ott nem maradt asztal. Ám nemcsak a maga ügyében volt ily igazságszerető. Nagy igazságosságában nem restellett a mások életébe se beletúrni, mi különben nem szép dolog, de hát a bivalyerős kovács az igazság ügyében tette. Ha például egy portáról kihallatszott az útra egy kicsinyke gyermek jajveszékelése, benyitott ő nyomban, kopogás és hívás nélkül, s beleavatkozott bizony a családi életbe, mivel hite szerint a gyermeket verni főbenjáró vétek. Ha két fehérnép az utcán összeszólalkozott, úgy, hogy az alvégről a felvégig hallatszott, s más az ilyet ívben elkerülte, a kovács nem átallott hozzájuk lecövekelni, a purparlét meghallgatni, egy időnek után kusst parancsolni s igazságot osztani, jótudata szerént. Ha meg a korcsmában két legény összeakaszkodott, nem azt nézte, ki a hibás, mert az ilyenkor nemigen számít, mindig csak azt, ki gyengébb, s az erősebbnek ilyenkor jobb volt retirálni sürgősen.

Ám térjünk csak vissza az asztalosműhelybe, ott is Révész János fölszólalására.

– Most, hogy megismerkedtem a világ dolgával, valamint a főcsapás kijelölt irányával, rág bennem a szú – imigyen a révész –, helyesen tesszük-e, amit mi most teszünk? Kikiáltjuk mi a független halasi köztársaságot, ám anélkül tesszük, hogy meghallgattuk volna, mi szava ehhez a falu népességének.

– Tudom, János, tudom – bólogatott Apó, ki életútjából fakadón megtelt bölcsességgel, mint az ereszcsatorna alatti kútgyűrű, nagy zápor idején. – Hiszen írva vagyon, a dolgozó nép okos gyűlése hányja-vesse közös dolgainkat. Ám mi délután, pontosan háromkor, a falugyűlésen, nem határozatként valljuk a függetlenség kinyilatkoztatását, csakis javaslatként. A döntést pedig letesszük Halas kérges tenyerébe. Azt csak néktek mondom, s kuss a szájatoknak, hogy a kérdés voltaképp mellékes, mivel mindannyian tudjuk rá a választ. Ám a demokrácija, hogy a népeket a kérdésekről megkérdezzék, különben rögvest nyakunkon megint a személyi kultusz.

– Meg eszembe is jut – emelte meg hangját a bivalyerős kovács, minek okán megcsendültek a gyalupad rekeszében szép glédába rendezett szerszámok, az udvaron meg Buksi kutya, a nemes korcs, hegyezte a fülét, noha igencsak szokhatta már Kovács János hangjának erejét. – Szóval eszembe jut, írva vagyon az is, hogy a pártnak szava Istennek a szava. Ehhez tartsa magát minden halandó, ki a Kánaánba beléje igyekszik.

Ne ragadjunk most le a bivalyerős kovács lelkületének ecsetelésénél – lesz reá még idő –, figyeljük a vitát.

– Jó elvtársam, Kovács – mondta Apó csendben, ami már jelezte, fontosat szólal majd. – Amit te itt mondasz, szigorú reglema diktatúra évadján, mikor még dúl a harc az egykor elnyomókkal. Ám megtapasztalhatta a világ nagy munkásmozgalma, hogy ez a parancs érvénytelen már, amikor a nép szilárdan tenyerén hordja önmaga hatalmát. Nemcsak érvényt vesztett, ártalmas erősen.

– Jó elvtársam, Apó – hebegte a kovács, mert hogy álla is lepottyant a nagy csodálkozástól. – Csak nem azt mondod te, veresek csillaga, hogy a mi pártunknak leáldozik napja? Mondhatnám, hogy kampec?

Nagyot fújt az orrán a veterán pátriárka, csak azután bólintott:

– De bizony azt mondom. A kontrarevolúcióban erős szükség van rá. Ám ha a függetlenség Halason kikiáltatik, a kontrarevolócióról azon minutában azt mondhatjuk: piha! Nekünk pediglen, a hű élcsapatnak, szentelt kötelességünk a népnek hatalmát visszaadni oda, honnan az vétetett, s kit egyedül illet: a dolgos nép megáldott kezébe.

Sűrű csend borult az asztalosműhelyre, oly sűrű, mint odakint a ködnek gomolygása. Apó nekikészült ülepe vakargatásának, aztán mégse tette. Hisz tudta ő, persze, hogy tudta az ő nagy eszével, oly szavak kondulnak a halasi asztalosműhelyben, mihez foghatóak csak ott fönn a hegyen, hol Mózes hírül adta a törvényeket. Épp ezért így folytatta, kellő méltósággal, noha, mint tudjuk, ez neki mindig is probléma:

– Bizony mondom néktek, elvtársak, ha ez igazsággal hamarább barátkozunk, a magyar hazában sohasem üti fel fejét a kontrarevolúció hidrája. De nemhogy itten, ebben a kis országban, a földgolyóbison se sehol. Nagy kár, öreg hiba, súlyos bűn, hogy ez belátásunk be nem következett. S mivel legtöbbnek az okát, mi velünk történik, magunkban kutassuk, jó, ha ezek miatt kicsit elszégyenkezünk.

Szégyenkeztek a Révész és Kovács Jánosok egy kicsiny darabig, ám utána megszólalt a töprengésre hajlamos révész, kinek azon a reggelen igencsak megjött a szava:

– Volt már ilyen világ, hogyha jól emlékeszem. Azon ötvenhatos szép esztendőben.

– Az egyszer igen. A szent revolúcijóban. Akkor nem volt itten párt egy szál se, csak a népek nagy testvéri kart karba öltése. Van hát szép s jó példánk, követni kell aztat.

Apó úgy érezte, nem halaszthatja tovább ülepének megvakarását, majd így fűzte tovább a fonalat:

– Ezeknek okából s mindez következtében hozzuk határozatba: azon minutában, mikor a független respublika érvényébe belép, visszaadja megbízatását a népnek s bejelenti feloszlását a halasi kommunisták dicső múltú pártja.

Ismét a néma, néma csend. Ki csodálhatja: oly szavak ezek, mik nemcsak Halas faluját, akár a földgolyóbist is kiforgathatják mind a négy sarkából. Erről mondotta Arkhimédész, a proletárforradalom nagy előfutára, hogy adjanak néki egy pontot, hol lábát megvetheti, s a földgolyóbist ő helyéből kimozdítja. Hát ez volt az a pont, vagy legalábbis egyik.

Apó azért hozzátette, nyomaték kedvéért:

– Mindezeket pedig hosszú éjszakákon jól megtanácskoztam nagy mártírtársunkkal, jó Suszter Jánossal, és ő ámenjével engem megerősített elhatározásomban.

Ez oly nyomós érv volt, hogy attól a százéves nyárfák is derékig hajoltak. Rá is felelt a révész, Révész János:

– Én meg hozzáteszem: igazságtok vagyon.

A bivalyerejű kovács, az nem mondott semmit, csak nézte mereven a műhely pádimentumát, lopva felsandítva olykor a gerennás mennyezetre, nem szakad-e rájuk Isten magasságos ege. Ám mivel nem szakadt, csak annyit jegyzett meg, oly halkan, mint tőle telt, vagyis fortissimo:

– Nehéz lesz énnékem mi nagy pártunk nélkül.

– Nehéz mindnyájunknak – így a pátriárka, nem leplezve szívének sajgását. – Mint leánygyermeknek elhagyni a szülői házat, hol bölcseje ringott, pendelyes gyermek volt, havibaja meglett, eladóvá fölnőtt. Ám minek lenni kell, annak meg kell lenni. Bizony mondom néktek, jó komáim, fiaim, barátom nékem a párt, de még inkább barátom az igazság lámpása.

E bölcs szóra mit mondhattak a népfrontos tömegek? Nem mondtak azok semmit, csupán annak módja szerint föloszlatták a gyűlést, még egy jó korty körtepálinka fogyasztása után.

Szent Péter meg csak rázta a szakállát, mintha sohase akarná abbahagyni (nem is hagyta, bizony). Rég hanyagolhatta a borbélyt az öreg, ha megfért benne ennyi milliárd hópehely. Haza is kotródott a Dunának partjáról a bámészkodók hada, otthagyva hűlt helyét kicsike hídjuknak. Már csak azért is odahagyták, mivel a veres köd, az meg egyre sűrűbb. Odahaza pedig rögvest nekiláttak a hó ellapátolásának. Mi tagadás, vajmi kevés eredménnyel: mire végére értek az egyik pászmának, fordulhattak legott. S a végéből pedig nem is látták már az elejit.

Mikor azután elérkezett a délután, talpig hófehérben, tejes veres ködben, furcsa seregek keltek hadra Halas falujában. Elöl négy fiatal, ki még jó erőben, hányták a szűz havat, csapásnyi szélesen. Utánuk az utca népe libasorban, mint a hóemberek. Hátul aztán újra hólapátolók, elvégre gondolni kell a visszaútra is. Mikor pedig az utcák népe kiért a Kossuth Lajos utcára – miként nevezhetnék másnak a falu főútját? –, besoroltak az ott kígyózó sorba, melynek az eleje a korcsmát célozta. Célozta, így pontos az eset, mivel látni senki sem láthatta a korcsmát, ugyanis a köd már annyira sűrű, hogy épp csak az előttük igyekvő háta felfedezhető. Még szerencse, hogy letérni se jobbra, se balra, ott már térden fölül a hó. Éppen ezért az élbolyt olyanok alkották, kiknek lába vakon is eltalált a korcsmaépületbe. Akadt ilyen bőven, nagy szerencséjükre.

Tán mondanunk sem kell, hogy a legnagyobb had a Duna-közből kanyarodott a főutcára. Szám szerint hetvenhat, valamennyien Apó retyerutyája. Egy szem szép szál fiát már elvitte a Kaszás, de maradt utána szép unoka három, meg azok hites társai, tőlük dédunoka kilenc, azok is párjukkal, ükonoka pediglen tizenkettő. Ez Apóval, Anyóval egyetemben pontosan harmincnyolc. Igen ám, de mint említettük, Anyónak is volt hites ura (halott már szegény, erről is szólottunk), onnan két iker gyermekecske, azok is párjukkal már, unoka, az négy volt, mind hites társával, lett is dédunoka, éppen nyolc darab. Összesen húsz ez is, így a had már kerek ötvennyolc fő. Igen ám, csakhogy az is szóba került már, lett Apónak két szép kicsi lánya, amúgy balkézről, két leányanyától, kik azután férjhez mentek Isten szava szerint. Felcseperedett a két buba is szépen, szültek kettő-kettő darab szép gyerekecskét, azoknak is lett párjuk, dédunoka pedig nyolc erről az ágról. Ez tizennyolc darab, így ha jól számláljuk, állt a retyerutya épp hetvenhat főből. Bár ez egészen bizonyosnak azért nem mondható, mivel még Apónak sem sikeredett soha számba venni mindet, pedig ő aztán mindenben tudós. És még az is lehet, hogy mi vétettünk a nagy számolásban, mi nem épp erősségünk.

Csoszogott hát a had, Apóval az élen, előtte csak négy havat lapátoló derék dédunoka. Mögötte a szánkón Anyó, jól bebugyolálva nagy hárászkendőbe, az pedig pokrócba, két unoka húzta, másik kettő tolta. Szép szóval kérlelték, ne tegye ki magát ily szörnyűséges útnak, ám Anyó nem hátrált: ilyen nagy esetből nem maradhat ki ő sem. Tegyük hozzá csendben: noha Apó s Anyó között házasélet nem folyt, ama 1919-es esztendő óta, Anyó a szívében csak hűséges maradt szerelmes párjához. Most is rosszat sejtett, hátha pakolni kell újólag a koffert, az meg az ő dolga.

Mire elérkezett a sereg a korcsmához, örültek, hogy nagy keservesen benyomakodhattak. Még szerencse, hogy a korcsma cégtáblája nagy büszkén hirdette, hogy ő nagyvendéglő. Volt ebben igazság, mivel az ivón kívül találtatott ott egy nagyterem is. Igaz, az évadnak nagyobb részén csukva, ám itt rendezték a mindenféle bált, a farsangitól a Katalin-napiig, meg egyáltalán minden ünnepséget, hol a boldogult kormányzó úr nevenapját, Miklóst, hol ugyancsak boldogult országalapító nagy királyunkét, Istvánt, hol az ismét csak boldogult fölszabadulás hajnalának évadfordulóját, április 4-ét, kiről azóta kitudták a bölcsek, hogy nem is akkor volt, már ha valóban volt, ami vita tárgya némelyek szemében.

Apó künn az utcán nagy előnyben volt a falu minden lakójával, mivel a többi csak a ködtől vesztette látását, ő pedig már réges-rég óta tanult a világban vakon közlekedni, mogyoróvesszejével tapogatva az utat. Az ivóban már nehezebb volt a tájékozás, a rengeteg sok nép miatt, de azon nyomban ott termett mellette két cimborája, kik hóna alá nyúlva odavezették az elnöklő asztalhoz, s alája tólották az elnöklő széket.

Ne tagadjuk, jobb, ha megvalljuk böcsülettel, így a tisztességes: annál az asztalnál Apónak az alkotmányosság szerint semmi keresnivalója. Mióta ugyanis nagyot bukfencelt a világ, a pátriárka hátát fordította a köz életének. Hasztalan kérlelte Halas falu népe, vállaljon tisztséget, ők reá voksolnak, bármi történjék is, Apó oly makacs volt, mint a Jancsi szamár, s azt mondotta: juszt se. Az igazságot el nem árulhatta, hogy vagy tisztség, vagy illegalitás, együtt a kettő nem becsületes, s Apó, mint tudjuk, az utóbbira kényes. Erre aztán úgy megmérgesedtek a jó halasiak, hogy málnási embert választottak falu megbízottjának: ha már nagy a szégyen, merjék ki fenékig. No meg – mivel ők sem születtek szentnek – beszopták a jelölt erős állítását, hogy ha őt választják, kisírja Málnásnak polgármesterétől (ki cimborája néki és keresztkomája) a halasiaknak minden óhajtását. Mondjuk, mi teljesült ebből? Inkább ne mondjuk. Minek a népeket keseríteni, van bajuk amúgy is.

Mindez ellenében történetünk napján senki sem csodálta Apó letelepedését az elnöklő asztalhoz. Ebből is kitűnik, van a népek kebelében valami törvény, aki erősebb az alkotmányosság minden betűjénél. Ám most ne ezt firtassuk, maradjunk mi csak az elnökasztalnál, leterítve piros-fehér kockás korcsma-abrosszal, mivel a piros terítőket réges-rég felszabták, akárcsak a falu veres lobogóit. Azon esztendőkben Halas nagyja és apraja piros gatyát hordott, abban mártóztak meg a selymes Duna-vízben is. Hogy eresztette színét, no hát, Isten neki, eresztette akkortájt minden, ami veres.

Miután pedig Apóval helyet foglaltattak, jött a Botos Vince, s oda telepedett Apónak jobbjára. Az élet úgy hozta, emlékezet óta akármilyen gyűlés, Botos Vince mindig az elnöki asztalnál. Lett ez pedig azért, mivel siketnéma szegény, születéstől fogva. Ami épp elég ok, hogy ne kelljen félni, szaporítja a szót feleslegesen, mire nagy hajlam mutatkozik azoknál, kik valami okból az elnöklő asztalhoz kerülnek. A népességnek viszont dolga-gondja elég, gyűlésezni pedig unalmas teendő. Van természetest kivétel, mint ez a mostani, ám ilyenhez képest a fehér holló gyakori egy madár.

– Adjon Isten, Vince, örülök, hogy látlak – mondotta Apó. Mert hogy a Botos nem hallotta szavát, s ha hallotta volna is, nem tud replikázni, nem ok, hogy ne adja meg a tisztességet elnöklő társának.

A teremben akkortájt akkora a lárma, hogy maguk hangját se hallották a népek. Ám Apó nem azért veterán pátriárka, hogy rövid száz év alatt meg ne tudja módját, mit kell erre tenni. Ültéből lassan fölemelkedett; mint hatalmas tölgy magaslott falu népének üde bokrai fölött. Az emberkebelből erre akkora vivát szakadt ki, hogy a kármentőben összecsilingeltek a csorba poharak. Csodálja valaki? Nincs ezen csodálni. Ennyi népet még sohase látott ez öreg fogadó. Jöttek a híd miatt, Duna-zajlás miatt, jöttek veres köd miatt, jöttek a hó miatt, jöttek Apó miatt, és jöttek legfőképp, mivel mikor a népek megorrontják, nagy esemény készül, életükre ható, egy emberként tudják: nekik ott a helyük. Ültek a székeken, ültek kerti lócán, ültek asztalokon, a kisebb korúak szülejük ölében. Kinek nem jutott hely, a falat támasztotta, úgy mégis kényelmesebb. Kinek pedig fal se jutott, egymáshoz préselve, mint szardíniák a bádogdobozban, habár Halas népe az ilyet nemigen ismerte, dunai embernek minek a bádoghal. Akadtak szép számmal, akik kintrekedtek a falunak főutcáján, így hát nyitva-tárva a korcsma ajtaja. S mit ad Isten, aki bent a jó melegben, nem emelt panaszt a cudar cúg ellen, aki meg kint a fagyban, nem irigykedett a bévül levőkre, inkább megfogadta, legközelebb korábban kel útra. Máskor bezzeg: hacsak két ember bárhol összegyűlik, egyik a másikat irigyli, másik az egyiket szapulja. Hiába na, olykor furcsa lelkület vesz erőt az ember gyerekén.

Apó pedig felemelte kezét, csillapítni a nagy vivátozást, mihez sohasem fűlött a foga. Olyan csönd lett erre, hogy hallható a légynek zümmögése is, ha lett volna légy ilyen rút, cudar nagy hidegben.

– Emberbarátaim. Kedves szép öcséim, szerelmes húgaim. Napirend ma nincsen, mint ilyenkor szokás, mert ezen a napon, mikor Halas népe oly egyedül maradt a kerek nagy világon, mint az egy szál ujjam, egyetlen kérdésről kell csak egyezségre jutni. Egyelőre viszont pardon és bocsánat, kicsike időre.

Ezzel Apó nyomakodni kezdett a budi irányába. Tudta a halasi nép, hogyne tudta volna, mi ennek az oka, így a pátriárkát kézről kézre adta. A teremben viszont újfent irtó zsongás, mint mikor a méhhad a kaptárból rajzik. Tartott ez mindaddig, míg Apónak szálfa termete meg nem jelent újra az elnöklő asztalnál. A veterán pátriárka meg azt mondotta:

– Most már rendben minden, ugye megértetek, most már folytathatjuk. Rövidre fogom a szót, havazik erősen. Mit mondani fogok: hosszú életemben volt itt ilyen rendszer, volt itt olyan rendszer, volt amolyan rendszer. Igazságot tenni köztük nem e gyűlés dolga, arra tanálták ki a történelmet. Az viszont dolga, kimondani nyíltan: olyan rendszer nem volt, mi visszaadta volna minékünk szemünknek a fényét, szülőfalunk áldott függetlenségét.

Fölhördült a nép, mint sebezett oroszlán, állatok királya, hogy rávesse magát sebzőjére, ám Apó csöndet diktált, kicsi mozdulattal.

– Példának mondom csak: az ugye normális, hogy az embernek a talpa a földön, a feje meg az ég felé. És mégis van úgy, hogy fordítva vagyon. Bizony, fiaim, lányaim, olykor tótágast áll a világ, s ha a világ ezt teszi, tótágast kell állnia az emberfiának is, különben azt tapasztalja, hogy a fején áll. No de a lényegre. Most, ebben a tótágas-világban, midőn, mint mondottam, egyedül maradtunk, elvágva mindentől és mindenkitől, eljött az ideje: magunk vegyük mimagunk kezébe sorsunk rendezését. Ha függetlenségünk ország vissza nem adja, váljunk el mi tőle, nagy testvérétől a kisemmizett későnszülött. Úgyis választ a köd, úgyis választ a hó, Dunának zajlása, hidunk pusztulása: legyünk magunk hona. Ezért megkérdezem: akarjátok-é tiszta szívetekből, akarjátok-é szentelt akarattal, hogy mostantól Halas büszke faluja független respublika legyen?

Igen nagy szerencse, hogy annak idején a korcsmát tisztességgel falazták, nem úgy, mint manapság szokás, különben biztosan leomlott volna a dörgő éljentől. Annak ábrázolásától, mi következett, tekintsenek el az olvasó népek, mert arra szó nincsen. Legyen elegendő: az asszonyok ríttak, egymásnak gyenge vállára borulva, a kemény férfiember a másikat ölelte, a gyereksereg meg visított nagy boldogságában. Volt, ki mellét verte, volt, ki haját tépte, volt ki kurjongatott, talpával verve a taktust. Nem soroljuk, mi mindenre képes, kinek a boldogság az ölébe pottyan, a fejére zuhan. Hagyta Apó, hagyta, örvendezzék a nép, úgyis oly ritkán van erre kellő oka. Mert az csak előfordul, hogy hol egyik, hol másik aztat gondolja, ő éppen Ábrahám kebelében. De hogy falu népe minden egy szál tagja egyszerre úgy érezi, ő a Paradicsomnak törvényes lakója, hát az ugye ritkábbnál is ritkább. Egy idő után azután mégis fölemelte kezét – addigra végzett a kellő vakargatással is –, hisz az örömmámor eltarthatott volna kivilágosodásig, ha így folytatódik. Neki meg volt még szólanivalója, nem is olyan kevés.

– Ha már, amint látom, a lényeg dolgában egységre jutottunk, javasolom tinéktek, egyezzünk meg némely törvénypillérről is, immár független nép büszke polgáraként. Javaslom először, mi közösségünkben emberfia senki embert ne nyomorgathasson, hatalma más ember fölött ne lehessen, egyenlőség legyen minden emberek közt, szegény s gazdag között, férfi-asszony között, gyermek-fölnőtt között. Javaslom másodszor, az másnak a baját mind övének tekintse, együtt orvosolja, ember emberfiát testvérének vallja.

Honnan ennyi szép dolog egy ember fejében? Hát csak onnan, hogy ismerjük Apónak élete folyását. Aztán azt is tudjuk, hogy kinek a sorsa gyakorta keserű, az vagy megkeseredik, avagy ellenkezőleg, meggyökeresedik benne mindazon szépség, mit bölcsességnek neveznek, avagy igazságnak. Honorálta is a falunak a népe, mi Apóból nékik itt kivirágozódott, oly módon, hogy csak ismétleni lehet, mit már elébb se tudtunk szóval kifejezni, a népek nagy elérzékenyülését.

Ám Apó folytatta. Mégpedig olyannal, mit fontolva nem táplált fejébe. Ha elgondolkodik, tán nem is helyesli, ám most az szíve szólalt meg, nem az esze éle. Minek oka pedig, hogy Apó is ember, a közösségnek nagy lelkesedése meg ragadós, miként a lépesméz. Hát így esett, mi ezután következett.

– Köztársaság pedig vagyon a világon ezernyi. Ám olyan, mint miénk, nincsen egyetlen se. Éppen ezért tegyünk különbséget mi közösségünk és mindenik más közt. Függetlenségünket revolucijonárius szívvel vettük birtokunkba. Kérdezem tőletek, mi színe a szívnek?

– Veres – szólalt valaki a szála túlsó fertályából, így nem tudni, kicsoda.

– Mint mondod. Javasolom ezért, tűzzük kokárdának a revolúcijó színét, mi hajaz szívünk vérének színével. Nevünk ezért legyen mostanságtól fogva: Halas falujának független veres köztársasága.

Gondolja az ember, belerekedt már a falu az eddigi vivátba. Ám olykor téved az emberfia, mint ez esetben is, amikor kiderült, hogy van mire a népek nemhogy beleunnak, abbahagyni se tudják. Ám mikor nagyon nagy sokára elcsendesedett az ünneplő lárma, s csönd lett a korcsmában, különbözőképp az előbbiektől, most megszólalt egy hang:

– Nem úgy van az, kérem.

A hangnak forrása Halas kántortanítója, teljes nevén vitéz Pruzsinszki Béla, ki ötödik éve okította a falu nebulóit. Imígy, ahogy írjuk, i-vel, nem y-nal, mi igencsak gyötörte a tanító úr lelkivilágát. Olyannyira, hogy be is adta már a kérvényt, neve utolsó betűjének hivatalos megváltoztatásáért. Egyébként Pruzsinszkit (i-vel) hogyha semmi másból, megismerte bárki a ruházatáról. Mert amíg a népek – legalább Halason – ingbe, pulóverbe, hacuha-zakóba, ő a csizmás nadrágjához atillát hordott. De nem ám feketét, mint a gyászhuszárok, szép égszínű kéket, Bocskay-sujtással dúsan kicifrázva. Ettől pedig olyannyira nem szokott megválni, hogy azt pusmogták a népek – persze háta megett –, éjjelente is abban bújik be a dunna alá. Aztat már csak a rosszabb májúak firtatták, hogyan is fogantak atillában a tanító-gyermekek.

– Akkor megadom a szót tanító uramnak – mondotta erre az elnökölő Apó, mit tisztjéből fogva mondania kellett.

– Én meg protestálok! – imígy a Pruzsinszki, igencsak kevélyen, mivelhogy ilyen az ő természetje. – Ami itten készül, az infámia és törvénytelenség. És mi törvénytelenség, abban részt nem veszek, mivelhogy nékem mindig ott a helyem, ahol a törvénynek.

– Akkor ne tessék résztvevőnek lenni – mondta Apó, nagy bölcsességgel elvágva a gordiuszi csomót.

– Nem úgy van az! – így a kántortanító úr. – Ki hatalmazta fel kendet falugyűlést összetrombitálni? Hol erről a polgármester úrnak pecsétes papírja? Kend egy deszperádor, ki maszlagot etet a törvénytisztelő néppel, hogy visszacsempéssze a kommenisták és szekértolóinak véres diktatúráját.

Erre nagy csendesen Apó:

– Csakhogy azt nem lehet. Mivelhogy Halason nincsen pártja a kommunistáknak. Nincsen és nem is lesz, s ha én mondom, így van. És ha nincs párt, nincsen diktatúra. És ha nincsen diktatúra, rendünk sem lesz véres, hanem lesz az veres.

Nem hagyta annyiban a vitéz Pruzsinszki:

– Ami veres, véres. Ami meg itt történik, szörnyű injúria a jogállamiság és demokrácia ellen, mit én nem tűrhetek, s tűrni nem is fogok.

Mire Apó, kivel nehéz ujjat húzni efféle kérdésekben:

– Hát ne tessen tűrni. S csak úgy mellékesen: az úr bizonyára igen művelt ember, mivelhogy tanító. Mármost egy kulturált főnek, én, a tanulatlan, kell elmagyaráznom, hogy demokrácija annyit tesz, mint népnek uralma? S hogy itten a népnek akaratja szólott, megtapasztalhatta az úr, hogyha odafigyelt.

– Rossebet az olyan akaratnak, mi ellene a felszentelt rendnek! – kakaskodott a kétszeresen vitéz oskolamester. – Törvényt egyes-egyedül a felkent képviselők hozhatnak, a parlament kicifrázott üléstermében. Mit képzelnek kendtek, maguknak mindent szabad?

Mondottuk, ily tárgyban nem ajánlatos Apóval tengelyt akasztani.

– Fordítsuk meg inkább. Nincsen törvény és rend, mi ellene a népesség akaratjának. És jogot egyedül a nép adhat önnön önmagának.

– Nekem ebből elég! – kívánt a tanító úr az asztalra csapni. De asztal nem akadt, tele az mindegyik a falu népével, így csapni nem tudott. – Csak múljék el a köd, csak múljék el a hó, múljék a Dunának zajlása: kendtek itt mindnyájan meglakolnak csúnyán felségsértés miatt, adta beste banda!

Ez volt a pillanat, hogy a bivalyerejű kovács, ki már eddig is fészkelődött nagyon (szerencse, hogy a székről ő önként lemondott, hitványabb erejűek javára), tovább már nem bírta:

– Engemet a falu békességes embernek tud, tanító úr, kérem. De ha rusnya száját falu káromolásra használja, megfogom az urat, s kiteszem a hóba, egész megfelelő lesz csinos hóembernek.

– Csak az erőszaknak engedek! – dörgötte az iskolamester, bajuszát pödörve, mintha azzal kívánna indulni a harcba. – Most pedig távozom. Nem maradok itten pillanatig sem, bűnrészes polgárként!

Mire Apó:

– Tessen parancsolni. Fel is út, le is út, hogyha úgy kívánja.

A távozás némi bonyodalmat okozott, mivel említettük, oly szorosan a nép, mint szardíniadobozban. Nagy nehezen végbement azért a távozás, Halas polgárinak sűrű morgása közt, kik közül egyikük meg másik nemigen dicsérte Pruzsinszki Béla felmenő ágait. Ám nem tellett bele percbe se, s az iskolamesternek cincérbajsza ismét felbukkant a korcsma ajtajában.

– Emberek, sehogy se tudok hazafele jutni. Kinek volna itten felesleges hólapátolója?

Mit ad a magasságos, jóságos Úristen? Lapát éppen elég, ám fölösleges, az egy se.

– Választása vagyon a tekintetes úrnak – imigyen erre Apó. – Avagy falu népével tart, avagy nem jut haza.

Mit tehetett volna a vitéz Pruzsinszki? Ott maradt, ahol volt, nagy dúlva és fúlva. Méghozzá már nem az ivó jó melegében, hanem odakint a fogcsikorgós télben. Kuncogta is sorsát Halas egész népe. S hogy megjegyzés ezúttal nem lett, csakis respektusból, mi falunak tanítóját mégis megilleti.

Mi ezután történt, rövidre kell fogni, kiszemezgetve belőle, ami fontosnak tűnik, mivel ömlött a szó a népek szájából, vége nincs folyamban. Mondotta mindenki maga baját-búját, volt az teméntelen, mondotta sugaras reményei hadát, adott tanácsot a választással tisztelt Bizottmánynak, csak győzzék jegyezni, tette követeléseit az elnöklő asztalra, választ várva nyomban, azon minutában. Volt ott mondat, mi nem akart a végére elérni, voltak dühös szavak, hangos kiabálás, volt zsolozsma, voltak dadogások, ki tudja még mi minden. Mert mi ott a korcsmában aznap elhangozott, lelkéből jött az a halasi népnek. Mi annyi év és évtizedek alatt beléjük szorult, egyszerre rázúdúlt az elnöki asztalra. No, szegény elnökölők, kellett ez tinéktek?

Abban nem volt vita, hogy az ítéletidőből következett rendkívüli állapotban a legeslegfontosabb az utak hótól való megtisztogatása, hiszen a veres köd ellen védekezés nem volt. E tárgyban először Kacska Horváth József emelkedett szólni, előadni gondosan megrágott javallatát. Válasszon a falu hótakarító főbizalmit (Kacska Horváth rögvest ajánlkozott is a posztra, lévén, hogy kezével lapátot fogni amúgy sem bírt). A főbizalmi ezek után jelöljön ki körzetbizalmikat, azok pedig utcafelelősöket, ők házbizalmikat, kik egy kockás irkalapon pontosan jelöljék, kinek, mikor s meddig a kötelessége havat lapátolni. A kimutatásokat láttamozzák az utca- és házfelelősek, hagyja jóvá aláírásával szentesítve maga a főbizalmi, így kerüljön végső ámenre egyenest a Bizottmány asztalára, mert csakis ily eljárás méltó a demokrácijához. Mikor Kacska Horváth végére ért tervezete ismertetésének, mint méhkaptár, olyanná változott a korcsma ivója, de még az utcáról is jöttek belekiáltások. Hogy ki mit ajánlgatott, abból csak egy-egy foszlány jutott el a hallgatóság fülébe, mivelhogy egyszerre legalább tízen is povedáltak nagyban. Tűrte Apó, tűrte, most már mint választott bizottmányos elnök, majd szép komótosan fölemelkedett nagy trombitálva, így szakítva végét a szörnyű lármának, lévén, hogy elnöki csengettyűvel nem rendelkezett.

– Emberek, emberek, falubéli társak. Azt, hogy a tyúkhúr száraz és derűs időben reggel nyitja virágát, miközülünk tudja azt mindenki. Azt is, ha az idő esős vagy borongós, akkor nem nyit a tyúkhúr. De aztat, hogy miért teszi egyiket s másikat, azt nem tudja senki. Ám annak, hogy az emberfaj a fejét gondolkodni kapta, annak mindenki tudója. Éppen ezért kérlek, használjátok a kobakotokat. Amit Kajla öcskös hosszasan elmondott, gondosan ki van az fundálva, csak éppen fölösleges. Mivel ha az ember a fejét használja, nyomban világos lesz, mi most a teendő. Nem más, mint hogy kik egy utcát laknak, egyezséget tegyenek a hónak ellapátolására. Hiszen ki tudná őnáluk jobban, ki erő teljével, ki betegeskedik, kinek kell kicsiny gyermekei hadát pásztorolnia, kinek telik bőven az ő idejéből, hogy ne soroljam tovább. Majd beosztják ők egymás közt a munkát szép akkurátusan, nem lesz abban hiba.

– És ha mégis leszen? – így egy kötekedő hang, aki mindig akad, ahol egynél több ember kupacba verődik.

– Az az ő nagy pechjük – így a pátriárka. – S meglássátok, meglesz eredménye. Mert ha a havat el nem lapátolják, senki portájáról lábát ki nem teszi. Fogadásom vagyon, akár egy a tízhez, hogy második napra meglesz a kontraktus.

Nem kevésbé fontos problémának bizonyult, hogy az emberfiának, születéstől fogva egész haláláig táplálkoznia kell. Igen ám, de mivel? Jelentkezett szóra Gölöncsér Mátyásné, kinek férjeura a vasútnál krampács, s fizetése pénzét másnap kapná meg. De hát nem kaphatja, jelen körülmények között. Otthon pedig nekik egy kis véka krumpli, liszt fél szakajtó, zsír egy igen kicsi a bödön fenekén, kis zacskó szárazbab, avas szalonnából jó, hogyha kétujjnyi. Ennyi és semmi több. Minderre pediglen két öregszülével, két kicsi poronttyal, vannak éppen hatan. Ők már csak így élnek, egyik fizetéstől másik fizetésig. De hát mostan hogyan, hogy sehol fizetés? Jelentkezett nyomban három tucat család, egy ugyanaz cipőben, s mindegyik kézfeltevés új mázsával terhelte Apónak a lelkét. Bár nem mondta senki, mégis tudták minden, legelsősorban maga a tapasztalt veterán pátriárka, hogy ami gond lesz Halas falujában, az a gond elsősorban övé. Nem panaszként tudta, hiszen ő vállalta, ám a teher súlyán ez cseppet sem változtat.

Volt javaslat erre is, legalább két tucat, saccolások szerint, mivel javasolgatni éppúgy szeret a nép, vagy legalább majdnem, mint gyermekcsinálás dolgában tüsténkedni. A hiba csak az volt, érteni nem lehetett egyetlenegy szót sem, legfeljebb a nagy gyürkőzést, hogy mindenki a másikat túlkajabálja.

A nagy tusakodásban ki lehetett győztes? Csakis csak egy ember, a bivalyerős kovács, kinek szava nem kevésbé erős győzhetetlen karjánál. Ő meg azt bömbölte, igen hangos hangon:

– Hé, ti falu népe, figyeljetek már rám, és ne csaholjatok! (Mi tagadás, nem járt tánc- és illemtanárhoz.) Szent esküvést tettünk mi az egyenlőségre. Abból meg mi következik, különösen a szükségnek ilyen állapotjában? Ha ti nem tudnátok, majd megmondom én. Következik, hogy minden, ami ennivaló, köztulajdonba vétessék, mert úgy igazságos. Megalakítjuk hát a veresek gárdáját, csupa derék, igaz szívű férfiemberekből, adunk nékik szánt is, hozzá paripának fasza fiatalokat. Ők majd minden portát jól megvizitálnak, és ami ehető, a szánra fölrakják, s a paripákkal ide elhozatják, bele ebbe a nagyterembe. Itten azután meg egy másik bizottság szoroz meg oszt, reggeltől estélig, s ami ehetőség, azt igazságosan elosztja a falu mindegyik népének, hogy senkinek ínsége ne legyen, valamint, hogy senki a javakban ne dúskáljon. Aki meg élelmét netán letagadná avagy elrejtegetné, annak körmére koppint az igazságosság ökle.

Na, hogy mi lett erre! Nemcsak minden eddigit túlszárnyaló zsivaj, hanem a veres köztársaság azon nyomban való kettészakadása. Mondá – mit mondá: ordítá! – a maga igazát az, aki módosabb, és mondá – sikoltá! – a magáét a nincstelenek hada.

Legeslegügyesebb a Varga Mártonné, kit csak ténsasszonynak hívtak szerte a faluban. Ő ugyanis nemcsak szavát igyekezett hallatni, de kipenderült székéről egyenest az elnöklő asztalhoz, csípőre tett kézzel. Hogyan csinálta abban az embererdőben, rejtély, ámde megcsinálta. Igaz, egyik kezét időlegesen elvette csípejéről, ám csupáncsak azért, hogy nagyot csapjon a piros-fehér kockás abroszterítőre. Ezután pediglen irgalmatlan szózuhatag zúdult a jelenlevőkre, olyan sebességgel, hogy parlamentáris gyorsírók se követhették volna, ha netán lett vón közülük a dugig telt ivóban. Erről ismeretes a ténsasszony szerte a faluban, motollaként pergő hegyezett nyelvéről, no meg markotányos termetéről: boltozatos melle akár két kisharang, és nem keskenyült csípőben, folytatódott egyenest hatalmas farával, két karja pediglen lőcshöz hasonlatos.

Hogy ne szaporítsuk, a lényeget mondjuk: próbálja valamely mihaszna veresőr beletenni lábát az ő portájára, hogy beletúrjon a lisztesládájába, zsírosbödönébe avagy a padláson vizitálja a kalbászt, oldal szalonnákat! Letöri ő annak a derekát nyomban, nem lesz abban hiba. Mi több, ráereszti a Tigrist, ki születésénél fogva pittbull, s ami azután lesz, arról ő nem felel, csak azt mondhatja el, hogy az illető mihaszna lepedőbe csomagolva hagyja el udvarát. Mert ami az övé, az bizony az övé, minden törvény szerint, abból senki himpellérnek egyetlen falást sem.

Épp idáig jutott, mikor kipenderült mellé egy másik fehérnép, ki nem volt más, mint Kovács Jánosnak, a bivalyerős kovácsnak hites élettársa, leánynevén Rozi. Rozi immár közel a negyvenhez, ám ennek ellenére a falu gyönyörűsége, szűzies mátkák, ifjonti menyecskék elbújtak mellette szépségnek dolgában. Rozinak a haja akár a hollóé, orcájának pírja, mint a napfölkelte, derekát az ura két tenyere átérte (igaz, micsoda tenyér!), a lába oly formás, mint a meséskönyvben. És akkor még nem szóltunk gyönyörű mejjéről, mi semmihez nem hasonló, így hát nem is igyekszünk hasonmást keresni. És nem szólottunk főleg a nyelvecskéjéről, karmazsin ajka mögött, mi arról nevezetes, hogy sebesebb a kerepelőnél. Lett is csend egyszerre a teli ivóban, hisz tudta a falu, oly vívásnak lesz most szemlélője, amilyen magyarok földjén tán Nándorfehérvárnál esett utoljára.

– Szóval te azt mondod, ami a portádon, az minden a tiéd? A Jóistentől kaptad, örök ajándékba? – így kezdte a kovács gyönyörű hitvese.

– Nem kaptam én semmit – kontrázott Vargáné. – Ami enyém, megdolgoztam érte, nem mint holmi pálinkás butykosok, kik a korcsmában danásznak vagy verik a blattot, vagy a Duna partján lógatják lábukat.

– Nem kaptál te semmit? Nem apádtól örököltél tizenhárom holdat? Nem ipádtól hozzá újabb tizenhármat?

– A szádra a szülém ne vedd! – visított a sértett személy, a ténsasszony lelkem.

– Dehogy veszem, dehogy! Böcsületes gazdaember volt az mind a kettő, Isten nyugosztalja. Csak tégedet veszlek, mert ahhoz jogom van. Te dolgoztál azért, ami a kamrádban, szérűben, pincében? Cseléd izzadt azért, napszámos görnyedett.

– Na és, ha görnyedett? Aki nem az Isten napját lopja, az bizony görnyedik, így van az megírva. Nézd meg uramnak az ő görnyedtségét, aztán prézsmitáljál – így Vargáné büszkén.

Igaz, ami igaz, egy Vargánéból kitellett kettő Varga Mátyás. Mért ne tellett volna, mikor neki még a kenyér is kiporcióztatott, a munka meg szintúgy, csak éppen duplája.

– A szeléndekeddel meg ne fenyegetőzz! – így ellene Rozi. – Mert ha az én uram a lábát hozzátok csak beléje teszi, azon nyomban kampec a nyavalyás, legyen akár bitbuli.

Megérezte Apó, nagy mozgalmi tapasztalatával és a klasszikusok buzgó tanulmányozásával, hogy ebből jó nem lesz, hisz a korcsma népe hol egyikért zajgott, hol a másik pártján. Olyat tett épp ezért, mit hosszú éltében tán még sohasem: nagy tenyerével az asztalra csapott. Méghozzá akkorát, hogy beroggyant az asztal, tanúsítva ezzel nemcsak nyamvadtságát, hanem Halas veterán pátriárkája jó karban létét is.

– Ebből most már elég! Falugyűlés van itt, nem piaci lárma, tisztelet illeti. És ésszel kell szólani, nem a nyelvetekkel.

Ezután kikéredzkedett az illemnek helyére, noha nem is volt az oly nagyon sürgető. Gondolta, tépjék csak egymásnak a haját, előbb-utóbb ez már nem olyan izgalmas. S valóban, mikorra visszatért – kissé sokáig tartott ezúttal a dolog –, elegendő volt már a halk szavú hangja.

– Kovács polgártársam, szándékodnak hitét, hogy te pártját fogod a szegények népének, kétségbe nem vonom. Ám amit javasolsz, abból nem lesz semmi. Ma virágba szökkent köztársaságunknak nem föladatja, hogy egyetlen nap alatt rendbe hozza ezer esztendőnek minden injuriáját. Arról pediglen szót sem, hogy Halason rekviráljon a vereshatalom. Megtettük azt sajnos elmúlt évtizedekben, máig is nyögjük emlékeit annak, ég az én pofám is, ha rája gondolok.

Még halkabb lett a hang, még fontosabb a szó:

– Embertársaim, köztársaságunknak büszke honpolgári. Csak azt ne higgyétek, hogy ami kérdést a történelem mindeddig megválaszolatlan hagyott, arra mi itt rögvest tudjuk a jó választ. Emberek vagyunk mi, éppen ezért gyarlók, másoktól legfeljebb abban különbözünk, hogy mi az igazak útját próbáljuk kitapogatni. Hogy az egyenlőség problématikájának mint kell megfelelni, aztat én nem tudom, gondolom, hogy ti sem. Aztat viszont tudom, hogy enni mégis kell, ha nem tudunk választ, akkor is feltétlen. Átmenetes megoldásnak épp ezért javasolom, hogy a bolt s a korcsma minden tartalékát zár alá vegyük, s azt a szegény népnek ingyenest kiosszuk.

Lett persze purparlé korcsmáros és boltosnak részéről, ám Apó kötötte a kutyát a karóhoz:

– Megértem én persze nagy felháborodástok, ám ilyen lépésre csakis a helyzetnek szükségállapotja kényszerít bennünket. Tinéktek pediglen károtok nem leszen. Minden deka árut, minden kortynyi italt mi leltárba veszünk, s árának térítéséért felel köztársaságunknak egész közössége. Bolt és korcsma készletének igaz osztásáért pedig a felelős szépöcsém, Karikás Vendel, kinek tisztességén nemhogy folt, még petty sem esett soha. Ezt megszavazzátok?

Megszavazta ezt a falu népének nagyon nagy többsége. Ehhez meg tudni kellett, hogy Karikás Vendel jehovita, kinek egyetlen makula sem az ő jellemében (ejtünk róla még szót), s csak Istent szolgálta, maga javát soha.

Apó meg folytatta, egyre mázsásb gondolatokat görgetve, s ki tudja, miért, egyre gyakrabban tülkölve hatalmas zsebbéli kendőjébe:

– Egyidejűleg köztársaságunkban, ez átmenet idejére, mire az ínség késztet, a pénz eltöröltessék, nehogy valaki harácsolás bűnébe eshessék. Ha kinek tojása felesleges, elcseréli lisztért, kinek szalonnája esetleg több tábla, adhatja krumpliért. Ezt a szükségtörvényt megszavazzátok?

Megszavazták ezt is a derék és szófogadó halasi polgárok.

– Végezetül pedig a legfontosabbról. Tudja azt mindenki, minden törvény sem elégség arra, hogy a szegény népet rendesen tápláljuk. Éppen ezért megkövetve kérlek benneteket: kinek feles étekje, mondjon most le róla, s tegye köztársaságunk közös asztalára, legyen mit elosztni a rája szorulóknak. Erről pedig semmiféle törvény ne hozassék, mert az ilyet nem lehet paragrafussal szabályozgatni. Én csak annyit mondok: itten válik el a bortól a víz. Itten tesztek tanúságot arról, megérdemeljük-e függetlenségünket. Mert ezt a legszentebbet, nemcsak kiáltani kell, kiérdemelni is. Ingyen semmi sem hullik a népek ölébe, ennyit éltetekben megtanulhattatok. Ha nem érdemeljük, nem is lesz a miénk, mert az nem is dukál. Ha áldozni érette meg nem tanulunk, olyan, mintha gyors reptű fecskét üldöznénk lomha lábunkkal.

Igaz, ami igaz, és dicséretére a halasi népeknek, hogy ezen szavakra csak elcsendesedtek. Lám, milyen az, ha valaki az igazságot mondja, ha van neki hitele, és ha jókor mondja. Apó pedig érezte már pártmunkán és agitáción edzett zsigerével, ideje a gyűldét berekeszteni. Megvakargatta hát az ülepét, s emígy fejezte be Halas veterán pátriárkája:

– Nosza, uccu, rajta, szedjétek a sátorfát. Idáig hallom már gyomrotok korgását, ami természetes, ennyi idő után. Csak az vigasztaljon, nem hiába mulasztottátok el hasatok gondozását. No, meg aztán bizton gégétek is kiszáradt ennyi sok beszédbe, ennyi hallgatásba. S mivel úgy alakult a dolog, hogy a korcsma az egyetlen hely, hol szomjatok nem csitíthatjátok, szedjétek lábatok a boroskancsóknak irányába. Megérdemlitek. S hogy mondani szokás: az Isten véletek.

Tudomást szerezünk a halasi népnek számos panaszáról, mi jó lehetőség, hogy megismerkedjünk az újszülött köztársaság Nemzeti Bizottmányával, azután pediglen Bódog Balázs jegyzőpalántával. Rátérünk a nagy adományozásra, s mi ezzel összefügg, a Bizottmány válságos helyzetére. A szörnyű válságon végül csak-csak erőt vesznek.

 

Apónak mindennapos jó szokása volt – tán hosszú börtönévei is belesegítettek –, hogy reggelente pontban öt óra előtt tíz perccel fölpattant a szeme, mintha kakaskukorékolásra vagy vekkerórára. Lélektantudósok szerint faluvidéken azért jobbidegű a nép, mert a kokas szelíd dallamára ébred, nem a vekker förtelmes lármája-zajára, mi stresszbetegséget okoz az emberfiának. Egy darabig nézte Apó a gerendás mennyezetet, mit nem látott, aztán bekapcsolta a kis zsebrádiót, ami ott volt mindig füle mellett a nachtkasztlin.

Így tett azon a napon is, amelyről most szólunk, s a leghitelesebb forrásból tudta meg – hiszen mi hitelesebb a hivatalos rádiónál? –, hogy az időjárásban semmi a változás, a hó hullik, a köd sűrű és veres, s a Tudományos Akadémia tudorai sem jutottak előbbre a jelenség magyarázatában. Riadóztatták tehát az erre rendelt derék honvédeket, rendőrt, tűzoltót, mentőt, de még a fináncokat is, hogy erőst szirénázó gépi járművekkel vagy kéz a kézben, csatárláncot formálva pásztázzák végig a ködbe burkolt vidékeket, az eltévedt emberek felkutatása okából. Sajnos a gomolygó ködben a kereső járművek gyakran egymásnak rohantak, mint két szarvasbika, ki a tehénért küzd, a csatárláncok meg minduntalan elszakadtak, akár abban a televíziós játékban, hol a leggyengébb láncszemet kutatják. Így a kereső emberekből is kerengő emberek lettek, nem úgy, mint a tévében. A kórházban ápolt ily mód sebesültek száma jelenleg tizenhat, ám egyikük állapotja sem válságos, mi igen nagy szerencse. A magyar kormány hivatalos jegyzékben kérte az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (mit NATO-nak becéznek) sürgős beavatkozását, s máris megérkezett a biztató válasz: az egyik talján szigorúan titkos támasznak pontjáról rövidesen felszáll két Lopakodó névre keresztelt szuperpríma gépmadár, akiknek a köd annyi, mint süket embernek a gólyakelepelés. Megtudta Apó, valamint az ország valamennyi népe azt is, hogy a kormánynak feje nagy beszédet mondott, melyben biztosította a hont, hogy derék kormánya mindent megtesz a bajbajutottak megsegítéséért, s egyben visszautasította az ellenzék azon galád s impertinens vádját, hogy mégse tesz meg mindent. Az ellenzéki szóvivő erre kijelentette, hogy a kormányfő szavának, mint rendesen, a fele sem igaz, mivel hogy ükanyja veresőr volt a 19-es prolidikiben. A kis-szigeti hídról, valamint Halas falujáról persze szó sem esett, pedig több települést név szerint soroltak. Hiába, no: a világvége, az világvége.

Apó, mint ilyenkor mindig, egy félórácskát még heverészett az ágyban; sosem tudott eleget kortyolni a felszabadult örömből, hogy az ébredés percét nem előzi meg a smasszerek rémisztő nagy óbégatása. Ezt a kicsi időt elmélkedésre fordította: részben a világ forgásáról, részben a tegnapi napnak értékeléséről, részben az aznapi teendőkről. Felidézett ilyenkor egy-egy passzust a klasszikusoknak valamely művéből, mi igen megragadt benne, no meg, hogy ne feledje az ideolojógiát, ami igen fontos. Mondani is minek, hogy azon a reggelen kizárólag egyetlen gondolat forgott a fejében, a halasi független veres köztársaság eljövendő sorsa, s bárhogy is nyűtte a fejét, erre vonatkozóan nem talált egyetlen illendő passzust a halhatatlanok hol növekvő, hol csökkenő hadától, noha valami mankó igencsak jólesett volna.

Megmosdván, felöltözvén a pátriárka, kiment a konyhába, hol Anyó már jó ideje foglalatoskodott. Többek között azzal, hogy rántott levest főzött egykori urának, mivel Apó minden früstökre azt fogyasztott, vélhetően ugyancsak a börtönbéli szokások nyomán. Ezen a reggelen azonban Anyó nemcsak nagybögre levessel, szép karaj kenyérrel várta Apót, hanem azzal a hírrel is, hogy a pitvarban tizenkét halasi polgár várakozik reá.

– Aztán mit akarnak? – kérdezte a pátriárka, kissé meglepetten. Nem maga az ittlét lepte meg, inkább az, hogy már ily hajnalok hajnalán teszik tiszteletük az instanciázók. Ezek szerint igencsak sürgető panaszuk avagy vágyaik napfényre hozatala.

– Nem mond itt senki semmit. Egyedül csak azt, hogy véled volna szavuk.

Ha tizenkét panasz, az már nem magánügy. Apó azon rögvest el is szalajtotta a Márton fiút a bizottmányosokért, jöjjenek sürgősen; ily országos ügyben közösségi döntés szükségeltetik. A levest azért sebtében felhörbölte, majd kiment a várakozókhoz, kik fegyelmezett érkezési sorban ácsingóztak a pitvarban, s közzétette, hogy a Nemzeti Bizottmány választott tagjai máris úton vannak a portája felé.

– Azt már nem – mondotta erre öreg Kopasz József, ki a sort vezette.

– Azután miért nem? – tudakolta Apó.

– Azért nem, mert nem. Minekünk szólásunk egyedül tevéled – így az öreg Kopasz, a többi panaszos heves helyeslésével.

Mit tehetett Apó, ha így akarja a nép? Beterelte a panaszosokat a tisztaszobába, bár fűtve ott se, mégiscsak langyosabb az ájer. A panaszosokat meg egyenként maga elé bocsátotta az asztalosműhelybe, mit már jól ismerünk, hol egyik dédunokája rég begyújtotta már a fűrészporos dobkályhát.

Megérti az olvasó bizonnyal, hogy valamennyi panaszt mégsem sorolhatunk; nagyon is hosszúra nyúlna a történet. Így csak mazsolázunk, ám ügyelve erősen, hogy ami jellemző, napfényre kerüljön.

Öreg Kopasz István előadta hosszan, mennyit senyvedett ő meg szegény asszonya, Isten nyugosztalja, míg összekuporgattak három kishold földet. A házat is – az öregszülék öröksége – kitatarozgatták, új tetőt ácsoltak, került bele ablak, ajtó is vadonat, a telken gyümölcsöst telepítettek, metszette, permetezte ő azt gondosan, míg teremőre fordult. Azután az asszony, Isten nyugosztalja, elhalálozott nagy csendben, mint mikor az öreg rigó a bokor aljában Teremtőjéhez. Ő meg, szamár vén feje, mindenét, ami volt, a fiára íratta (igaz, ami igaz: elkerülni ezzel a halálozás utáni nagy állami sápot), cserébe tisztes eltartásért, holta pillanatáig, de még azután is, hogy sírját ne lepje a dudva, mint például az öreg Kanyó Jóskáét. Tartották, tartották egy kicsi darabig, azután a menye, az a gaz boszorka – hogy rosszabbat ne mondjon rá, de dögkeselyű tépje ki a máját –, addig rágta urának a fülét, minek ennyi pénzt beleölni egy öregemberbe, ki sehogy se akarja tisztességgel feldobni a talpát, míg a gyerek – túl az ötvenen ő is – beadta derekát. Öreg Kopasz Istvánt száműzték hát az istállóba, takarója pokróc (a lovat rég eladták alóla), fejealja a zabos tarisznya (persze zab nélkül), a fekhelye szalma, még zsák se jár hozzá, s a szalmát legfeljebb évente cserélik, mikor már nem szalma, hanem csak törek. Enni csak a család maradékát kapja, mi jobbára semmi, hisz mi marad a káposztás fazékból, mit pusztít a gazda, hites felesége és a négy pulyájuk.

Tudta Apó, tudta, hogy öreg Kopasz Istvánnak minden szava maga az igazság, hisz tudott ő mindent, mi Halason történt. Mégsem döntött maga, csakis együtt a bizottmányosokkal, akik lassan összegyülekeztek a nagy hóban és ködben. Apó addig lelkére beszélt az installációzóknak, mégse lenne helyes, ha övé a verdikt, mert az semmi egyéb, mint személyi kultusz, mint azé a kopaszé, kit verjen az Isten s Rákosinak mondtak. A Bizottmány pedig maga a demokrácija, mit a falu népe magának választott. A bizottmányosok pedig imigyen döntöttek: öreg Kopasz Jánosnak ezentúl a sutban ágyazzanak. Früstökje rántott- avagy cibereleves, egész karéj kenyérrel, akárcsak Apónak. Ebédje akkora porció, mint a többieké, estebédje szintúgy. Kapjon ezen kívül hetente kétliternyi karcost, mindennap pedig kupica pálinkát, mert az kell az emberi gyomornak. Mindezt pedig azért, mivel ezt kívánja az igazságosság meg az emberiesség, mik alappilléri a veres köztársaságnak.

Panaszkodni járult a kiscseléd, Trézsi is, ki Varga Mártonnénál szolgált, a ténsasszonynál, kit jól ösmerünk már. Panaszának oka, hogy kikérte kéthetes szabadságát, ami jár minden dolgos embernek, szerte az országban. (No de falun ám nem, de épp erről szól a nóta: mért legyen a falusi nép másodrendű pógár, mikor itt a függetlenség?) Ámde a ténsasszonyt nem oly fából gyúrták, hogy csak úgy szíre-szóra engedelmeskedjék, s nagy garral közölte a kiscseléddel, hogy egy túróst, azt neki (hogy hová és hogyan, azt inkább mellőzzük), s ha nem tetszik a hely, fel is út, le is út. Mire a Trézsi, kinek ugyancsak fölvágták a nyelvét (igaz, a keze is hasonló szapora a dologban), kifejtette: túrós a nagyságának, megy is ő azonnal, ámde ide vele rögtön jogos járandóságát. Erre Varga Mártonné elküldötte Trézsit, nem mondjuk, hogy hová, s a dolog itt megrekedt, mivel kívánsága, ugyebár, még az Úristennek is teljesíthetetlen.

A bizottmányosok erre maguk elé citálták a két pörös felet. A ténsasszony addigra jobb belátásra tért (noná, mivel leesett a tantusz: ilyen dolgos kezet, ennyi fizetségért még egyet úgysem kap), és kinyilatkoztatta, menjen Trézsi mégis szabadságolásra, a fene a dolgát az ilyen új módinak (egyébként is: mi munka ilyenkor, ily fertelmes ködben). Ám addigra Trézsi kötötte a kutyát a karóhoz: nem marad ő tovább ilyen helyen, egyetlen minutát sem. A bölcs és nagy tapasztalatú Bizottmány is akképp vélekedett, így megromolván köztük az emberi kapcsolat (mi igen fontos dolog), abból már semmi jó, menjen hát Trézsi az Isten hírivel, és természetszerűleg a járandósággal, mit addig megszolgált. Apó javallatára azonban a követeléséből lehúztak egy pár szárazkolbászt s egy oldal szalonnát, nem annyira az igazságosság, mint a látszatnak kedvéért: ne mondhassa senki, hogy ők elfogultak. Hiába, no, a közstallum viseléséhez, mit politikának is emlegetnek, az effajta furfangosságok már csak hozzátartoznak, mint célhoz az eszköz.

Következett eztán a Tökös Magos Ádámnak a fia, ki (mármint az apa) igencsak szerette rágcsálni a tökmagot, a kocsmát is mindig teleszemetelte, innen a ragadványnév is. A fiúcska pedig, úgy tizenkét éves, így szólott a pátriárkához:

– Tessenek engemet, Apó, nagyon kérem, köztulajdonba venni.

– Azután miért, fékomadta lurkó? – viszonozta Apó, ki tudott egyet-mást a kis Tökös Magos némely csínytevésiről, például hogy igencsak szerette a csúzlit, aztán a lövedéknek, mi hatos csavaranya, olykor egy-egy kendermagos fizette az árát, a tengermagosét meg a Tökös Magos (az apa).

– Pontosan csak azért, miről a nagygyűlés parancsolatot tett.

Ni, az ebadta, ilyen többsincs, máris törvénytudó! Ha így megy, maholnap jogtudor fél Halas.

– Éspediglen, faszos?

– Kimondta a törvény, hogy a gyerekember a fölnőttekkel egyforma mércével kezeltessék.

Előadta Tökös Magos Ádám, az ifjabbik, hogy odahaza náluk a mogyoróvessző mindig a kemencéhez támasztva. De van ám a portán ostor is, hámszíj is, keze ügyében a házigazdának.

– És ha idesapám úgy gondolja éppen, semmiházi vagyok, jól megműködteti nevezett szerszámok valamelyikét, hogy csak úgy füstölgök. Ám ki tudja pontosan, mikor van igaza, és mikor pedig nem? Úgyhogy ez elég ok, hogy belőlem köztulajdon legyen.

Mit tehettek erre a bizottmányosok? Maguk elé citálták Tökös Magos Ádám gazdát, s szép szóval beszéltek a lelkével: legyen irgalmasabb. Hisz a hurka például igen finom dolog, ám nem a gyermek hátán, tomporán. S mit ad a Jóisten, Tökös Magos előbb ugyan fölkapta a vizet, amint az illik, hogy így meg úgy, az ő dolgába senki beleszóljon, ám azután Apó magyarázó szavára, no meg mert figyelmeztették, hogy ő már büszke szabad állami polgár, csak adta lejjebb is, szentül megfogadva, hogy az egzecíroztatást kicsinyt redukálja. Ha hiszi az olvasó, ha nem, hogyha a népeket oly boldogság éri, mint Halast az ő függetlensége, változás történik az emberi lelkiállapotban is, méghozzá mindenki jobbik énjének javára.

A végére hagytuk, akinek a dolga a legbonyodalmasabb minden panasz között. A Dinzel Farkasné épp csak beódalgott Apó színe elé, még szemét is lesütötte, mint a süldő leány, ki először látja, hogyan hágja a bika a tehenkét. Ahhoz pedig mindenképp ragaszkodott erősen, hogy egyes-egyesül a pátriárka hallgassa a szavát (látjuk majd: jó oka volt rá). A hangja is oly halk, mint a verébcsiripelés, ha éppen fürdőzik a porban.

– Igazságot, Apó – kezdte elhalón.

– Azért vagyunk itten, igazságot tenni – kontrázott rá Apó, bár hozzája téve: – Már amennyire lehet. – Hiszen tudta a veterán pátriárka, hogyne tudta volna, hogy az igaztétel van oly bonyodalmas, mint csikót betörni, ha erőst ellenkezik.

– Akkor pedig adjátok törvénybe – így Dinzelné Mariska, nagy szemérmetesen –, hogy az Ármin nékem többé a szoknyám a nyakamba ne vesse, a bugyogómat le ne rángathassa, mindenféle dolgokat velem ne tehessen, csak egyedül akkor, ha nekem is hajlik reája a pinám.

Nagy baj volt ez, jaj, igen nehéz baj. Apó kétszer is trombitált a hatalmas kendőbe, vakarta ülepét is buzgón, hisz ilyen dologban hogyan lehetséges igazságot tenni? Mégse stimmel az előbbi hasonlat: ehhez képest bakfitty egy rugós csikó betörése! Ám hogy úgy ne tessék, mintha retirálna a problematika elől, magához kérette Dinzel Farkas gazdát, szigorú négyszemközt.

– Ide figyelj, Ármin – kezdette igen nagy ívű kanyarulattal, mi a bölcs embernél igencsak gyakori. – Ugyebár tudod, hogy mióta függetlenségünk visszanyertük, veres köztársaságban telnek a napjaink?

– Tudom – bólintotta Ármin. – És erőst helyeslem.

– Nagyon helyes, öcskös. Tudod akkor azt is, hogy a falugyűlés azok szerint döntött: embernek, asszonynak a joga egyenlő.

– Tudom ezt is, hogyne, és ezt is helyeslem. Van is ezzel kapcsolatos kérnivalóm nékem, csak röstellettem eddig vele előhozakodni.

– Csak szépen sorjában. Előbb hallgasd az én mondandómat. Hogy mi a bika, és mi a tehenke, ugye azt is tudod?

– Minek nézel engem? – bámult reá Ármin, mint bornyú arra a bizonyos kapura. Ám Apót nem téríthette el szava fonalától.

– Ha a málnási bikát halasi tehénre eresztik, csakis éppen akkor, mikor sárlik a tehenke. Ezt is tudod, ugye?

A Dinzel Farkas erre már nem is válaszolt; azt hitte elgurult Apó eszének egyik kis kereke. Igaz, Apó sem várta a feleletet.

– Idefigyelj, Ármin. Férfiemberek vagyunk, vagyis hogy az voltam én is jó hosszú időkig, míg kikoptam belőle, ami nem épp örvendetes, ám van jó oldala is. Aztán amikor a férfinek föláll, tenni szeret valamit ennek érdekében. Mégis kérve kérlek, az emberiesség és igazságosság nevében, hites feleséged vágyát megkérdezzed, esetleg szép, fínum szókkal elő is készítsed, mielőtt nékije hátulról beakasztasz.

Nézett Ármin, nézett, mint ki nem jól hallott. Azután pediglen csaknem ríva fakadt, noha különben büszke férfiember, keménykötésű.

– Apó, kérlek, Apó, ha már így egymás közt. Éppenséggel e tárgyban akartam szólani, ha nem tart vissza a röstelkedés. Mivel ez az én nagyon nagy bajom, mit soha senkivel meg nem osztottam, elvégre van férfias szemérmesség is a nagyvilágon. Ha csak a lábamat beteszem a szobába, a Maris a szoknyát rögvest a nyakába, le a bugyogót is, gombolja nadrágom, onnan meg kiveszi, mire szüksége van, aztán meg beteszi, hová az kell neki, mit törődve azzal, milyen fáradt vagyok. Nem is szólva arról, hogy már közel a hatvanhoz, s ilyen korban a férfiú már kevésbé fickándoz. A Maris pedig meg is támasztja az ő igazságát: ez a férjembernek olyan kötelessége, mint házőrző ebnek a serény csaholás.

Nesze neked igazság! Mit tehetett Apó, a bizottmányosok csendes asszisztálásával, kiket nagy titokban e főbenjáró titokba is beleavatott, mivel úgy vélte helyesnek: kinek a nép hatalmat adott az ő kezébe, legyen tudomása az emberfiának bajáról, bújáról. A bizottmányosok meg kemény határozatot hoztak önmaguk számára: ilyes ügyekbe nem ütik orrukat, mivel erre semmi fölhatalmazásuk, igazságot tenni meg efféle dolgokban – láttuk, nemde bár – úgyis lehetetlen.

Ha már itten tartunk, ideje tudatni, kiket választott Halas a nemzet Bizottmányába. Apóról már tudott, hogy ő lett az elnökölő, ami természetes. A tagok meg siketnéma Botos Vince, Révész János, a töprengésre hajlamos révész, Karikás Vendel, jehovita matróz, valamint a bivalyerejű kovács, Kovács János. Csupa-csupa tiszteletet érdemelő halasi polgár, falu akaratjából.

Ám hogy a Bizottmány csámpásra sikeredett, napvilágra került igen hamarosan. Pontosan akkor, mikor a bizottmányosok, hóhányó lapátolók erős fedezetében, testületileg elbaktattak a nagy ködben a községnek házára, hogy ott birtokukba vegyék a Halasról szóló mindegyik irományt. Ugye emlékezik a kedves olvasó, hogy málnási ember a község megbízottja, ki természetesen odahaza ragadt, a hídnak híjával, a jégzajlás, a hó, no meg a köd miatt. Behatolni üres szobájába gondot nem okozott, még pajszert sem kellett igénybe hozni, a bivalyerejű kovács csak rántott az ajtón, aki nyílott máris.

Hogy ott mit találtak? Valami retteneteset. Három jó nagy szekrényt, kétajtós kettő, a harmadik, Uram segíts, három, és a nyavalyások mind-mind tömve dugig árkus papirosokkal. Járt már a szobában Halas mindenik polgára, ki marhapasszusért, adóigazolásért, öregek segélyéért, késedelmi díjnak lekönyörgéséért, anyakönyvnek kivonatáért, és más egyéb múlhatatlan ügyekben. Látták természetszerűleg a szekrényeket is, bennük természetszerűleg az árkus aktákat is. Ám míg eddig ők állottak az íróasztaltól innen, most ők kerülnek az asztalon túl. Nekik kellett vón eligazodni a tenger iratban, mit pedig senki nem vállalt közülük. Inkább fölfűrészelni, föl is hasogatni hét köbméter ölfát, azt talicskán elhordani a felvégről az alvégre, avagy megfordítva, de akár ide-oda is. Nagy riadalmukban még arra sem vállalkozott senki, hogy akár csak egyetlen árkust kiemeljen a tenger sok közül. Egyes-egyedül azt tudták megállapítni pontosan, hogy a páncélszekrényként szolgáló bádogdobozkában (be se volt kulcsolva) ott lapult a falu egész vagyonkája, egészen pontosan egyezerkettőszázhatvannégy forint. Hiszen pénzt számlálni ki ne tudott volna, ám az árkusokat kisilabizálni? Ahhoz nadrágos kell, olyan pedig Halason csupáncsak kettő, a kántortanító úr meg a plebános úr, bár utóbbi olyan nadrágos-szoknyás. Ők meg, ugye, szóba semmiképp nem jöhettek. Az iskolamester már ismert hozzáállása okán, a papocska meg már csoszogni se tudott, csak ha két derék ember mankózta a hónaljánál.

– És a Bódog Balázs? – szólalt ekkor Apó, elunván társai nagy sápítozását.

Csaptak erre a bizottmányosok homlokukra rögtön: hogy ez nekik eddig eszükbe nem jutott! Nem jutott, nem jutott, hogy is jutott volna, mikor ők nem vértezve oly erősen az Engelsz Frigyes és a Kautcki Károly történelmi materializmusával, mint Apó. Pedig hát a Bódog nem is csak nadrágos, hanem szakmabéli, mivel ő Málnás községének jegyzőtanonca, ki miért, miért nem, itten vett ki szállást, miután az ország egy másik zugából némi protekcióval ide szalajtották. (No, te szegény, ha még ehhez is protekció kellett!) Őt a halasiak szinte sose látták, maguk közé sohase sorolták, ez is oka súlyos feledékenységüknek. No meg az, mivel a Bódog mind a függetlenségből, mind a köztársaságból kimaradott. Nem ellene érzésből, olyan neki nem volt, hanem mivel ama szilveszter éjjelen úgy eltársalkodott a boros kancsóval, bévonva harmadiknak a pálinkás butykost, hogy csak két nap múltán tért meg az eszéhez, akkor is csak épp hogy.

Küldtek tehát nyomban Bódog Balázsért hólapátost kettőt, egyet meg, ki furtonfurt füttyengetett, figyelmeztetni a ködben a szembejövőket. S egy negyediket is, hátha támogatni kell a szilveszter-sújtotta Bódogot.

Amíg ők elvoltak, foglalkozzunk kissé a málnási segédjegyzővel. Bódog Balázsnak (egyik) jellemzője, hogy ifjonc létére alig tapadt hajszál a feje búbjára, azokat viszont reggel-délben-este nagy gonddal fésülte a jobb halántékáról bal halántékára. A koponyáját pedig – ugyancsak reggel-délben-este – nagy gonddal bedörzsölte fínum Béres-cseppekkel, miről a patikárius buzgón állította, hogy az mindenre jó, esetleg még a gyermeknemzéssel kapcsolatos munkálatok serkentésére is. Bódog Balázs meghitt barátságban volt minden haja szálával, ha egyik kihullott, bizony megsiratta, s egyre csak leste, mikor kap már a maradék kistestvért, az Úristen akaratából avagy a Béres-cseppek jóvoltából.

Bódog Balázs (talán) első számú szenvedélye a fejszámolás volt, mit a polgármesteri hivatalban töltött hosszú órák alatt volt módja lelkiösmeretesen gyakorolnia. Társaságba kerülve alig győzte kivárni, mikor kerül már sor művészetére, mire mindig sor került, hiszen nem volt oly sok attrakció Málnás úri köreiben. Ha ilyenkor például a falu háziorvosának nagyságos hitvese föltette a kérdést: mennyi 8769–11892:66, magától értetődő volt, hogy másodperceken belül megérkezik az eredmény: 8203,33. Mivel a végeredményt Bódog Balázs mindig századnyi pontossággal adta. Ilyenkor egy kicsinyt mindig várni kellett, amíg a társaság papiroson vagy számítógépen utánaszámolt, s a nagyságos asszony bámult sikkantásokkal nyugtázta, hogy a segédjegyző ezúttal sem hibázott. Voltak aztán mesterfeladatok, miket rendszerint a helybéli skóla mindentudó direktora dolgozott ki, például: 99:2476 négyzetgyöke 19:33 a harmadik hatványon, ám az eredmény ilyenkor sem késett sokáig. Ha pedig előfordult – mert előfordult –, hogy a feladvány kiókumulálója s a segédjegyző által megállapított összegség nem pásszolt, bárki mérget vehet, nem Bódogban a hiba.

Bódog Balázs második (?) számú nagy szenvedélye a nő volt. De annyira nagy szenvedély, hogy Málnás és Halas minden leányát, menyecskéjét felmondotta fejből: kinek mi hajának, szemének a színe, ki karcsú, ki kebeldús, még hangjuk kottája is ott volt a fülében: kié lágy, ki éles, netán rekedtes avagy búgó, mint a gerlemadár.

Nővel volt dolga Bódognak elegendő. No, nem a maga fajtájából, mivel úri kisasszony éppen nem akadt a környezetében, az úriasszonyok pedig hess egy segédjegyzőnek. Annál inkább a népesség közül, mivelhogy a férfiembernek van dolga épp elég, meg rühell is instanciázni, inkább a fehérnépet küldi, intézni a család ügyes-bajos dolgát. A hivatalban pedig az első stáció a segédjegyző. A jegyző úr – nem is szólva a polgármester úrról! – nemigen kedvelte, ha vegzálják a népek.

Jött hát a fehérnép sorban, megállott a segédjegyzői íróasztallal szemben, ki lesütött szemmel, ki felvágott nyelvvel, ki biztosan a maga igazában, ki már rögvest sírva, oly nagy volt a gondja vagy csak úgy csinálta. Bódog meg csak nézte őket, nézte, majd kipottyant a szeme, hallgatta a panaszt, a kérést, olykor jegyzett is valamit egy árkus papírra, valójában pedig csak úgy pörgött az esze tar koponyájában, hogyan evezhetne át lopva az íróasztalra való hivatalos teendőkből más, szívének kedvesebb partokra. Mi mindent kimódolt már az istenadta jegyzőfióka! Például azt: be szép időnk van máma, lelkem. Avagy: hogyan megy a sora, kedves Szereminé? Avagy: ejnye, Maris, lelkem, nincs még itt az idő, legény után nézni? Avagy egyenest bele a közepébe: estefele arra járok épp a kertjük aljában, nem volna jókedve odalátogatni? Módolta, módolta, de a szó, az mindig benne rekedt. Pedig hát ki tudja, olykor tán visszhangra találhatott volna, netán engedékenységre is, némi hivatalos kéz kezet mos fejében. Kuncogták is Bódogot a fehércselédek, kiknek mindig akad szemük és idejük a férfifélére. A huncutabbja suttyomban rá is kacsingatott, de Bódog ilyenkor – Isten tudja, miért – mindig az aktákat vizsgálta szorgosan. Szólás is született faluszerte: bátor, mint Bódog a szoknyával.

Közben a menesztett hólapátolók megtértek útjukról a segédjegyzővel, mi nem volt egyszerű, lévén hogy Bódognak igencsak kóválygott még az agya, léptei is felette botladozóak. Nem is értette ő, mit keres a halasi faluházában, mikor néki a málnási polgármesteri hivatalban a helye. Még kevésbé, mit povedál Apó függetlenségről meg veres köztársaságról. Ellenben a havat, a ködöt, azt értette jól, tudva ebből arról, hogy amíg ő a lóbőr húzásával foglalatoskodott, közben valami nagy furcsaság esett a világ forgásában. Ám amikor Apó közölte ővéle, ettől kezdve ő kezeli Halas minden árkus papirosát, csak annyit mondott: igenis, kérem. Mivelhogy felettes hatóságnak mindig ezt mondotta. Márpedig, hogy Apó itten a hatóság, azt az elméjével még nem értelmezte, viszont ráérezett a lelkületével. De ahogy a falut borító ködben az elméjére telepedett köd lassan szakadozott, úgy támadtak elő hivatásának szigorú törvényi. Elébb az árkusrengeteget – semmi ahhoz képest az ártéri erdő valamennyi füze! – fel akarta térképezni, úgy hitelesíteni aláírásával valamennyi átvételét, mi beletellett volna bizonyost egynéhány hónapig. Ám a Bizottmány, igen hebehurgyán, mint afféle revolúciós csürhe – inkább úgy döntött, nem kell aláírás, fogja az egészet, és az Isten áldja. Ezek után pedig azt tudakolta, milyen lesz a vadonat köztársaság jogi státusa. Perszonálunióban-é az óhazával, elsőként Málnással, közös pénzügy, külügy no meg a hadaknak ügye, avagy valami más. Erre csak annyi választ kapott, hogy függetlenség és punktum, minek azt ragozni. Ez ugyan nem hajadzott egészen a tizenhat genfi egyezmény betű s szellemével, de hát, édes jó Istenem, Halas már ilyen, a víznek faluja, s a nagy Dunának se törvénykönyve, csakis törvényei, kit tudnak, akik tudják.

Miután a bizottmányosok papirost írattak falu vagyonának általvételéről (erre azért ügyeltek, hisz a pénz, az pénz, nem betű), minek cserébe Bódog Balázs megkapta a szobát s a hozzája tartozó puha széket, elvonultak mind egy emberként a korcsmába. Nem italozni, persze, mivel, mint tudjuk, az megtiltatott, hanem inspiciálni, hogyan érkeznek az adományok a szegény népeknek megsegítésére.

Épp jókor állítottak be. Karikás Vendelnek feje fölött ugyanis éppen akkor készültek átcsapni a házmagos hullámok, mihez egy tengeri vihar igencsak semmiség. Már az utcán nyoma volt a rendkívülinek: két saroknyi hosszan álldogált a jónép, a bizottmányosok alig győztek rajtuk keresztültörtetni azon a kis csapáson. Nem kis probléma az sem, hogy a ködben senkit föl nem ismerhettek, így aztán nem tudták, kit hogyan kell megsüvegelniük. Mert Apó azt nagy szigorral parancsba kiadta: ki tisztséget visel, az a dolgos halasi nép tisztelő cselédje. Még az is előfordult, hogy valamelyiküket valaki jól mellbe taszítta, mondván: – Mit tolakszol, te Istennek barma? – Egyes-egyedül az lett a szerencse, hogy a taszajtás a bivalyerejű kovácsot érte, annak meg az annyi, mintha őszi légy száll reá darvadozva.

Mikor a bizottmányosok nagy nehezen csak benyomakodtak a korcsma ivójába, a következő szörnyű kép tárult az ő szemük elé (kivéve természetest Apót): ott ül Karikás Vendel, a jehovita matróz, egy korcsmaasztal mögött (hogy hogyan, arról majd rögvest), körötte a többi asztalokon tenger, mennyi holmi. Zsír, takaros kis bödönökben (még ha a zománc itt-ott le is pattogva), szakajtóban szép fehér nullásliszt, tojás, kétfülű vesszőkosarakban krumpli nagy rakásban, befőttesüvegben tejfel is, túró is, vaj is, szál kolbászok, fél oldal szalonnák zsírozott papírban, nylonzacskókban bab, lencse, borsó, ezeken kívül só, cukor, kávé, tepertős pogácsa, linzersütemény, még torta is két szelet. Papírdobozokban meg ruhaneműek, mindenekelőtt a kicsiny gyermekeknek, de akadt bakancs is, melegítőnadrág, vastag jó pulóver, csak kicsinyt lyukas könyökkel, játék is a játszadozó gyermekecskéknek, valamint zacskóban finom savanyúcukor, alig-alig avas. Mi tagadás, mikoron Apónak elsorolták a holmi legalább egy részét, nagy békesség költözött Halas veterán pátriárkájának az ő szívébe. Lám, milyen az ember, ha független élhet, lám, milyen a lelke dicsőség hozta vésznek idejében, lám, fogják a népek egymásnak a kezét, ha megérezik, hogy egyik a másik, másik az egyik nélkül nem igazán ember. Olyan változás ez a tegnaphoz képest, mintha a Duna Halasnál egyszer csak megfordulna, és se szó, se beszéd, nem a Fekete-tengernek, hanem a Fekete-erdő irányába. Avagy például, mintha a halasi temlomocska egyszer csak bukfencet vet, s a tornyára áll, annak is megkopott keresztjére, a népek meg hosszú létrákon kapaszkodnak fel a nagykapuhoz. Tudta Apó, tudta, olvasta ezerszer, hogy a revolúció ilyesmire képes (azért is illetik a mindenható jelzőjével), de most maga lelki szemivel bámulhatta a sosem látott csudát. Mert hát más, amit az ember betűkből a fejébe tölt, és igencsak más, amit megtapasztal.

Ám szakítsuk meg ez imádságos képet, s térjünk vissza az asztalánál magába roskadó Vendelhez. Elöljáróban nem árt elsorolni, hogyan lett a matróz Jehova Istennek az ő hitvallója. Történt ez pedig a következőképp.

Matróz volt Karikás, mint megannyi férfiember Halason, természetében is amolyan matróz fajta, kiről kár szólani: ismeri mindenki, hát nem kapna jelest, ha jámborságból vagy csendes beszédből megvizsgáztatnák. Tartott ez egészen addig Karikás matróz esetében, amíg egyszer valahol Rusze közelében vagy a tutrakáni parton, ki emlékszik már arra pontosan, le nem horgonyoztak. S mit ad Isten vagyis Jehova, épp egy bolgár uszálynak fölébe. A magyar hajó ment volna lefelé, a bolgár hajó jött volna fölfelé. Ám se le, se föl, mert akkora a köd, mint füst a füstölőben (azért meg sem közelítette ezt a mostanit itt). Hát persze hogy megvizitálta egyik hajó legénysége a másikét, ellentétben a fináncok szavával, csereberélni pájinkát, dohányt, egy-más csempészárut, együtt verni a blattot, így csak gyorsabban telik az idő. Itt ismerkedett meg Karikás Vendel egy bulgár uszálykormányossal, ki rebegett valamit magyarok nyelvén is, mivel ki a vízen, arra ragad a többi dunai nép nyelvezetéből, miből újfent kiderül a Dunának az ő nagy fontossága. Mi történt, mi nem, azt mi nem tudhatjuk, de azt tudjuk, hogy mire negyedik nap fölszakadozott a köd, s már csak pászmákban takarta a vizet, a hajók meg indultak elrendelt útjukra, Karikás Vendel már Jehova tanújaként folytatta az utat. A bulgár uszálykormányos pedig a kormánykeréknél fennszóval dicsérte az Urat, kinek segedelmével új bárány került az egy igaz akolba.

Ezután lett jámbor Karikás Vendel, s erősen bízott a kormányos szent esküvésében, hogy ami addig volt, azt megbocsátja néki Jehova Isten, amilyen jóságos. Ehhez csak annyi kell, hogy a magyar matróz, ingbe-glóriába megmártózzék a Duna erősen csípős vizében, a bulgár kormányos meg homlokára rajzolja a szent kereszt jegyét. Meg is történt a csoda, azon minutában: Karikás Vendel még csak taknyos se lett, pedig a Duna-víz október végén már minden, csak nem simogató. Jámborsága meg abban nyilvánult Vendelnek, hogy illetlen szót ajkára többé sohasem vett, szesz a gigáján le egy kortynyi soha. A húst meg nem ette, csak zöldséget, magvakat, ilyesféléket pedig ezt nem is kívánta Jehova Isten, csak Vendel barátunknak volt annyi minden a fülének mögötte, hogy úgy gondolta, biztos, ami biztos. Ezenkívül lábát be nem tette sem elöljáróságra, sem temlomházába (igaz, addig se nagyon), mivel égen-földön egyetlen úr Jehova, másnak nemhogy a parancsát, még szavát is meghallgatni tilos. Éppen ezért rádiója néma, újság soha a kezébe, könyvet is csak azt az egyetlenegyet, az igazit, fekete kötésben, aranyos betűkkel. Az viszont vízen és szárazon mindig a zsebében, gondosan bekötve kék irkapapirosba. Aztán csereberélte bütykös két kezében: mikor a kötelet, mikor a Bibliát.

Jámborsága továbbá megnyilvánult abban is, hogy megtérése után alighogy hazatért, nyomban nekiállott a hit térítésének. Egy keddi napon érkezett meg Vendel, s még ugyanazon a kedden ötre szaporodott Jehova híveinek száma Halas falujában. Ennek magyarázata akkor is egyszerű, ha itt nem ejtünk szót a tan s Jehova megváltó erejéről. Karikáséknál már csak az a szokás, hogy ha a családfő szóra nyitja száját, az asszony már ugrik, a mondatot sem kell befejeznie a Vendel matróznak. A térítés csak azért szenvedett mintegy félórás késedelmet, mivel Karikás Vendelné sehogy sem értette, hogyhogy nem emelkedett hangerővel, több szentek nevével nyomatékosítva közli teendőjét az ő hites ura, hanem szelíd szóval, simogató hangon, mintha koldust hallana alamizsnáért ríni.

Hasonló sebességgel játszódott le a két Karikás kamasz jó hitre térése. Ám az após esetében ez a munka némi időt igényelt, mivel az öreg bal fülére teljesen süket már, s a jobbat is csak úgy tudja használni, hogy egy konyhai tölcsér a hangerősítő, ám ez esetben is csupán minden harmadik szó hatol tudatába. De Karikás Vendel nem ismert lehetetlent, s mivel hite erős és vele Jehova, ez feladattal is megbirkódzott valahogy. Több térítés Halason egyelőre nem következhetett, mivel Vendel matróz hajójára rendeltetett, ottan pedig joggal tartott attól, hogy a többi hajósnép – bármekkora is Jehova ereje – a Dunába hajítja, ha vélük tesz próbát. Már az is csoda, hogy tűrték faksznijait, kenetes beszédét, miben egyetlen szent nem jelent meg soha, mivel az Jehova fülének nem kedves.

Kérdezheti ezek utánjában a kíváncsi olvasó: ha a derék matróz nem parolázhatott senki mással, csakis Jehovával, hogyan vállalhatta a bizottmányosdit? Ennek pedig igen egyszerű az oka. Mikor ugyanis Apó föltette a kérdést a Vendel matróznak, vállalja-e a nagy megtiszteltetést falu érdekében, megszólalt egy hang Karikás Vendel lelki füleiben: – Vállald, Vendel, vállald! – Ugyan kinek a hangja ez? Egészen természetest csakis Jehováé. Mert gőgös úr Jehova, bizonyos dolgokban igencsak házsártos, de mi a nép dolgait illeti, abban engedékeny, tudván, hogy belőlük lesznek egykor majd a hívek. Ezzel hát az eset el is volt intézve.

Térjünk vissza eztán az asztala mellett önmagába roskadt bizottmányos taghoz. Apó azon nyomban látta (természetszerűleg a lelki szemével), hogy a matróz helyzete nemcsak kétségbeejtő, meg is oldhatatlan. Ugyanis nemcsak az adományokat kellett leltárba venni, hanem ugyanúgy fellajstromozni a különféle dolgokat, mint például bödön, véka, szakajtó, befőttesüveg, de még a nylonzacskók is, lévén, hogy Halason az is hiánycikk, hogy azután visszakerüljenek jogos tulajdonosuk birtokolásába, mire az illetékesek kellő határozottsággal felhívták a bizottmányos figyelmét. S ha ez is meglett volna, ez is csak kicsinyke része a tennivalónak. Ugyanis a korcsmaajtótól ellenkező irányban, ugyancsak két utcasarknyi hosszú sorban ácsingóztak azok, kik adományt lestek, s ezek elosztása kétszerte több dolog, mint a beérkezett áru lajstromba vétele. Azonnal szalajtották hát süketnéma Botos bátyót (erős kísérettel) a faluházára: hagyja Bódog Balázs abban minutában ottan a székét, s jöjjön oly iramban segélyt nyújtani, mintha léket kapott volna egy dunai gőzös. Botos Vince pedig kapott egy nagy árkust, amire ráírva: Hivatali ügyintézés a korcsmában. Ezt azután kirajzszögezték az ajtóra, így ha ügyfél érkezett, az öreg Botosnak semmi dolga más, mint mutatóujjával az árkusra bökni.

Ám hogy ez sem elég, mindjárt tudta Apó. A bivalyerős kovácsnak a hólapátolásnál kellett szolgálatba állni, mivelhogy a kicsi utcákban takarítottak a szomszédok derekast, ám a főútvonalnak rendben tartásához, beleértve a füttyögetést is, szervezőerő kell. A töprengésre hajlamos révész pedig ugyancsak beosztatott az adományt adok-kapok brigádjába, s Apó még így is attól tartott, hogy nehezen megy majd a munka dandárja. Ennek következtében a Bizottmánynak mindössze egyetlenegy hadrafogható tagja maradt, Apó, az ő végtelen mozgalmi tapasztalatával, hatalmas, elmélet edzette eszével, ám bizonyos értelemben – érthetően – mégiscsak korlátozottan.

Mindezek miatt Apó a nagyon nagy Engelsz-Lenin szellemiségében, ki szerint ha valamivel nem boldogulsz magad, próbáljad közösen, rögvest összehívta a bizottmányt a táncos szálába, hogy összedugják a fejük önmaguk kiszélesítése ügyében. Kooptálták tagnak a Bódog Balázst, ki ennek következtében hatalmast ugrott a presztízs létráján: néhány óra leforgása alatt a falu éppen csak megtűrt, nevesincs lakójából a köztársaság nagy hatalmú irányító testületének teljes jogú tagja lett. Hiába, a lateinereknek csak könnyebb a sorsuk, mint az egyszerű népnek. De azt se feledjük, ama Lenin Vladimir is fiskális, a megboldogult, míg csak rá nem ébredt, hogy neki a világnak dolgát szükséges rendbe terelgetnie.

Ezután a bivalyerős kovács javasolta tagnak édes egy komáját, szívbéli cimboráját, Szele Béla matrózt. Ezzel nem aratott osztatlan nagy tetszést, mivel hogy Szelében kettős lélek lakott: egy farkas meg egy bárány. Hiszi az olvasó vagy nem hiszi, előfordulnak ilyes dolgok, és nem csupán Halason.

Báránylelkét ábrázolandó mondjuk a következőket. Mit csinál a matróz, mikor se víz, se hajó, se uszály vagy bárka, attól függően, hogy tolatmányon vagy vontatmányon szolgál. Ilyenkor a matróz ülhet a konyhában a sparhert mellett (télidőben), s nézheti, hogyan kavargatja asszonya a rántást. Ez azonban Szele Béla esetében szóba se jöhetett, öreglegény lévén, saját kedve szerint. Jó időben pedig művelheti a matróz a kicsike földjét, vagy ha az sincs néki, legalább a kertjét. Ismét az előbbi nehézséghez jutunk: Béla matróznak ugyanis még zöldségeskertje sem volt (miről majd alább).

Asszonya nem volt Szele Bélának (legalábbis tartós), volt viszont édes, aranyos mutterkája. Olyan könnyű asszony, mint egy verébfiók, semmibe sem tellett őt ölbe kapni egy nyamvadt népnek sem, nemhogy a Szelének, ki maga a tigris. Erre pedig nagy szükség volt, mivel az özvegyasszony, idősb Szele Béláné, béna immáron tíz esztendeje, mind a két lábára. Eleinte hurcolta őt ifjabb Szele Béla orvostól kórházig, de egytől egyig azt mondták a fehérköpönyegesek, hogy a gerincében valami ideg nem akar szolgálni. Ezt természetesen sokkal bonyolultabban mondták, ám a verdikt minden esetben úgy hangzott: nincs ezen mit reperálni, tűrje türelemmel. Tűrte is az özvegy, tűrte Szele Béla is. Mikor odahaza volt (rendszerint télidőben vagy mikor a Duna vize olyan csekély, hogy nem tudnak azon pöfögni a hajók), reggel kiemelte az édes muttert az ágyból, az odakészített bilire ráültette, a dolgok megtörténtével pedig ki egy székre, ameddig ő az ágyat rendességbe hozta, a lepedőt elsimogatotta, dunnát-párnát jól fölpaskolta. Utána azután vissza az ágyba a mutterka, Szele Béla pedig kezébe a kávésibriket – egyharmad babkávé, kétharmad jó cikórja –, a kávé mellé meg szép szelet kenyér. Ebédre az ebéd, amit Szele főzött, önsaját kezével, mindig egytálétel, hogy meg ne feküdje nagyon a gyomrukat. Vacsorára a változatosságnak kedvéért nem kávé kenyérrel, hanem kenyér kávéval. Ha pedig a matróz a Dunát szolgálta, mint az év nagyobbik harmadában, mindezt a szomszédok csinálták helyette, fizetségért persze (meg azért szívjóságból is, mi jellemző nemcsak a halasi népre). Hát ezért kellett a kertet is árendába adni; igaz, művelni amúgy sem tudhatta a Szele, hiszen a legnagyobb dologidőben ő a Dunát túrta az ő hajójával.

Választhatott volna Szele Béla más mesterséget, hogy ne kelljen az édes muttert egyedül hagynia, ám mégsem választott, mégpedig kettős okokból. Az egyik, hogy munka Halason mint az aranytallér, éppen olyan ritka. Egy-egy napszám, aratáskor, málnaszedéskor, szüretkor, kis favágás talán, pöcegödörnek a kiürítése meg többi efféle – hogy lehet ebből embernek megélni? A nyomósabb ok, hogy Szele Bélának matróz a nagyapja is, s ki a Dunán nő föl, különösen hajónak a hátán, arról bizony sehogy se tud leszokni. Olyan ez, mint drogosnak a marihujanna, vagy hogy a kórságba mondják. Szelének apja is hajós volt, ő uszálykormányos, míg egy zimankós cudar téli napon el nem tűnt örökre. Vác alatt éjszakázott a hajó, vele a rakott uszály is, azon idősb Szele Béla, ki beállította a kereket gondosan, hogy egyenesbe álljon a sodorban az uszály, úgy le is kötötte, a kitűzőlámpát kiakasztotta, ahogy dukál, hogyha arra téved véletlen más hajó, lássa meg az uszályt. Mikor aztán kora reggel a vontató dudált, hogy szedi a horgonyt, nyoma se idősebb Szele Bélának. Áteveztek érte a vontatóról ladikban, felkutatták az uszályt elejétől végig, de hiába, hűlt helye az uszálykormányosnak. Találtak viszont a fedélzeten ujjnyi vastag jeget; a matróz is, ki rálépett a ladikból, rögtön seggre esett. Csak úgy eshetett – ezt állapította meg a vizsgálódzó bizottság is –, hogy idősebb Szele megcsúszott a jégen s belebucskázott a Duna vizébe. Úszni persze tudott, akárcsak a keszeg, ám jégerben, ingben, három pulóverben, rajta hajós köpönyegben, azon viharkabátban, a lábán csizmával, jó vastag gumiból, benne három kapca – olyan volt ez pontosan, mint mikor a maffiózók a tv-filmekben malomkövet hurkolnak az áldozat nyakára, azzal együtt bele a szerencsétlent a vízbe. Hát így lett Szele Bélából, az ifjabbikból, már surmó korában hajósinas a hajózásnál, apja tiszteletjére, s erről sehogy se tudott leszokni.

Mivel Szele Béla nem választhatott más mesterséget, reggelente odakészítette a kötést az édes mutterka ágya mellé a hokedlire; az öregasszony egész nap csak kötött, kivéve mikor megpihent, elimádkozni egy rózsafüzért. Magát a rózsának füzérét, mi igencsak szép volt, kék igazgyöngyökből, Szele Béla vásárlotta igen jó pénzért egy akkor még nyugati német hajóstól, ki esküvel vallotta, hogy a füzért maga a pápa őszentsége áldotta meg áldott szent kezével, ezzel az imádság is más, hát még foganatja. Hogyan jutott a német a ritka kincshez, mihez Attila koporsója senki, arról nem szól a fáma, de hát azok a fránya nyugatiak mindenhá befurakodtak már akkoriban is. Mikor nem imádkozott véle a mutterka, kötött tehát, nemcsak szerelmetes egyfiának, kötött fél falunak: jó vastag pulóvert a férfiembernek, vállra való kendőt az asszonynépnek, a gyerekecskéknek meg mindenfélét, amire szükség volt. És mind jóféle birkagyapjúból, ezt is a Dunán csereberélte Szele Béla matróz. A mutter a bulgár fonalat dicsérte erősen, ott olyan a birka, hogy erős is, selymes is, fene tudja, miért, hisz a birka birka, gondolná az ember. Ilyen árut boltban sehol nem kapnak a népek, még a megyeszékhelyi nagyáruházban sem, ahol pedig csak hifi-toronyból tizenkettőfajta. Kapott a kötésért özvegy Szele Béláné krumplit, tejet, zöldséget, rántani való csirkét, tojást, szalonnát, mit, mikor és mennyit. Bátran állíthatjuk, hogy a béna özvegy kötése fölért a kiskert meg a baromfiudvar minden elmaradt jövedelmével.

Ám ifjabb Szele Béla számára azután kezdődött a baj, hogy a mutterkáját szépen rendbe tette. Ekkor ugyanis irány a korcsma, ott is olyan asztal, hol verték a blattot. S a báránytermészetű matróz ilyenkor öltött farkasbőrt. Híres ultimacher volt, a fejéből tudta, melyik lapot csapták már az asztal közepére, ebből meg csalhatatlan kikövetkeztette, kinek milyen lapja van még a kezében. Aztán ha ilyenkor a társa rossz lapot játszott ki, kitört ám a vihar, csapkodott a villám!

– Ilyen barmot, mint te, nem látott a világ! Ha nem a tök filkót csapod, hanem a makk hetest, úszik a komának a piros ultija! De ahhoz legalább egy picike ész kell, neked meg lótúró a faszfej kobakodban.

Mondott még a Béla cifrábbakat is, de ezekkel nem kívánjuk terhelni a művelt olvasó szemérmetességét, meg a számítógép is megszólal ilyenkor vérpiros betűkkel: ilyen kifejezést nem illik használni. Pedig ahogy nőtt a tét, úgy nőtt a vihar, bukás esetében. Mert a kudarcot, azt nem bírta Szele. Egy rekontra ulti esetében már terítékre kerültek a szentek, meglehetőst különös kapcsolatban egymással, ha meg piros rebetli, arról jobb nem szólni, mi hangzott el ottan.

S nemcsak a kártyában így. A Szele Béla számára az ég kerek világán nem volt olyan dolog, miben az ellene mondást ő elviselte. Ha azt állította, hogy Péter-Pál csütörtökre esik, jobb, ha nem volt senki, aki azt mondotta: nem biz a, hanem biz szeredára. Akkor se, ha történetesen valóban szereda. Igaza volt vagy se, Szele Béla szerint neki mindig csak neki igaza. S a böhöm matrózzal nem volt tanácsos ujjakat húzni, ha kezdett vérben forgolódni a szeme. Csak akkor csillapodott le, mikor délidőben itten a feladat, bilire ültetni az édes mutterkát, azután feltálalni az ebédet, mit kora reggel már gyorsan összekotyvasztott. S nem is akármilyet. Nomád a hajós, lova az uszály, síkságja a Duna, ő meg egyes-egyedül csakis önmagában. Mert hiába a vontató, a víz nem korzó, hogy innen oda meg onnan ide. Ott van hát a rezsó minden kormányállásban, aztán egyik kézben a kormány, másikban fakanál. Tudott is a Szele oly lecsót dinsztelni, hogy kitisztította utána a lábost jó kenyérbéllel, el se kellett mosni. A paprikás krumplija meg híres Duna-szerte, abból még a parancsnok is kért, ha megcsapta az orrát annak a jó szaga.

Egyszóval, mint mondtuk, Szele Bélának az ő jelölését nem fogadta egyhangú örömmel a halasi Bizottmány. A bivalyerejű kovács azonban kötette karóhoz a kutyát, hogy ilyen revolúciós időkben, mikor minden megeshet, épp ily emberre van szükség, ki nem fél az ordastól sem, s a bőrét kockára tenni neki az semmiség. Egyébként is ő azt garantálja, hogy beszél fejével viselete miatt. No majd meg is látják, olyan ember Szele, kiben van tisztesség: ha megtisztelő cím terheli a lelkét, tudja, hogy ahhoz méltóan kell viselkednie.

Ez utóbbi billentette Apó szívében (tehát a Bizottmányban is) a mérleget Szelének pártjára. Mivel pátriárkának az a mániája: mondják egy emberről, bánjanak vele úgy, hogy mocskos disznaja, s lesz belőle ártány. Ám tartsák jó lelkületűnek és igazszívűnek, iparkodik majd a vélekedésnek meg is felelnie. Mivel hogy senki se pottyan ki az anyja hasából jónak avagy rossznak, csak olyanná lesz, mivé alakítja az élet. Vitathatnánk persze, igaz ez avagy se, de most ne vitassuk, mással nekünk dolgunk.

Szele Bélát tehát elfogadta a Bizottmány, kicsi habozással. Annál egységesebb örömmel fogadták a töprengésre hajlamos révész ajánlatát, Tombor Jóska kanászt. Pedig annak is megvolt a maga bónája, ám igencsak szelíd: nagyon szerette ő a szépet. Elsősorban a szép virágokat, de csakis egyedül a vereset: muskátlit, pipacsot, szegfűt avagy rózsát. Összefüggésbe ez tán azzal a ténnyel, hogy Jóskának a haja is veres, egyes-egyedül Halas falujában. S ha már ő a veres virágot annyira szerette, hogyan tagadhatta volna meg a kondájától? Mert ez a másik bónája Tombornak: a sertésállat. Így aztán kire piros szívet, kire bazsarózsát, kire szép csillagot pingált, a falu népének eleinte nagy rökönyödésére. De aztán megszokták, még meg is szerették, mibe belejátszott, hogy úgy bánt a Jóska a disznónéppel, mint saját bubájával. Nála a sertésnek olyan a dolga, királynak se különb. Merthogy a Tombor Jóska a rajzon túl is kedvelte díszíteni a sertésjószágot. Hol búzakoszorút font egy emse nyakára, a többit meg elzavarta, nehogy lelegeljék, hol máslit egy kocára, ha éppen lelt egy szalagdarabot, ám előfordult az is, hogy makkból, galagonyából fűzött láncot valamely kedvencnek. És – ki hallott ilyet! – a jószágot mind csak magázta, nevet is adott mindnek, azt jól megjegyezte, s eltársalkodott vélük. Legfeljebb két kutyáját egzecíroztatta, mitől azok még jobban imádták.

Petty csak egy volt Tombor Jóska élete rajzában. Mármint az, hogy messze földön híres orvvadász őkelme. De hát ennek a pássziónak fölösen hódoltak Halas falujában; nem volt olyan hónap, hogy ne razziázzanak a szemenszedett málnási rendőrök vadorzópukkantyú után. Ami pedig a málnásiaknak a szemét szúrta, abból nyomban dicsőség Halason. Amellett Tombor sosem használt flintát, még rövidre fűrészelt csövűt se, hanem kizárólag hurkot avagy csapdát, mit maga készített, gonddal, leleménnyel. Azt meg keresheti akár a megye minden szaglászó rendőre, még maga az országos főkapitány úr is, s ha mégis megleli, hogyan bizonyítja, ki csapdáját lelte? Ezek utánjában az olvasóra bízzuk annak eldöntését, ki lenne megfelelőbb veres bizottmányosnak a független köztársaságba a Tombor Jóskánál?

Hát így izmosodott a halasi Nemzeti Bizottmány. Küldöttek is menten futárokat a két új bizottmányosért, kikből az egyik – a Tombor József, a Jóska – nyomban megérkezett. Szele Bélát azonban sehogy se találták. Hogy találták volna, amikor az édes mutterkát már ellátta rendesen, a korcsmába viszont nem tehette lábát, lévén ott se bor, se ulti, csak ajándéktétel.

Nem kellett azért félteni a matrózot. Kitalált magának egyéb mulatságot. Hiszen, mint mondottuk többször, oly veres köd burkolta Halast, hogy az orra hegyét se látta a pógár. Ezt használta ki a nagy kópé matróz. Nem füttyögtetett ő, akár a többiek, esze ágában füttyögtetni, épp ellenkezőleg. Nagy csendesen odaosont a füttyögtető háta mögé, közvetlen közelbe, s egyszer csak ráhorkant: – Hú! –, mitől az illetőt nyomban kiverte a rossznyavalya. Ám ebbe hamarost beleunt, új mulatság kellett. Talált is, nem hiába mondják, hogy ki keres, talál, különösen, ha nagy a fifikája. Most azt csinálta Szele, hogy ha kifürkészte, fehércseléd fara ringik őelőtte, tölcsért csinált mind a két kezéből, mintha a hang igen messziről jönne. Ehhez még tudni kell, a ködnek az a természetje, hogy a hang irányát s gazdáját bajos azonosítani. Szólott tehát Szele:

– Te vagy az, Julis?

– Én nem Julis vagyok, hanem Simon Bözsi.

– Az a jó! Akkor éppen tégedet kereslek.

– Te meg kicsoda vagy?

– Az most épp nem fontos. Ami fontos: én a te helyedben csak elmennék a templomnak kertjébe.

– Miért menjek oda, mikor semmi dolgom ottan?

– Azt te csak úgy hiszed. Mert ottan a mátkád, az a lökött Vilmos. Azért nem annyira lökött, hogy ott egyedül lenne.

– Hanem hát kivel van?

– Azt én meg nem mondom, nem születtem soha spiclinépnek. Meg ha az Úristen úgy rendelkezett is, hogy mostan ködfelhő burkoljon minden csókolódzót. Én nem kaptam tőle felhatalmazást, hogy a köd függönyét elhúzzam.

No, elképzelhető, mi játszódott le ekkor a leányzó lelkületében! A pernahajder matróz meg a markába röhögött, ami nem szép tőle, de ez az igazság, akár szép, akár nem. Csak az menti a tettét, hogy nem feszítette a húrt elpattanásig. Mikor a fehérnép feneke igencsak viszketett már, hogy induljon rögvest a templomkert felé, jó nagyot kacagott az illetőnek közvetlen az ő fülébe, s azt suttogta hozzá:

– Hát ennyire se bízol a te hű párodban? No, megmondom neki, lesz aztán haddelhadd, aztán hallgathatod.

Hát most ennyit a kettős lelkületű Szele matrózról. Ebben a passzusban kicsit ecsetelgettük, hogyan tellett Halason a szent függetlenségnek legeselső napja. Összegezést vonni igencsak korai, lesz is róla még szó, most itten csak annyit: szép nap volt ez, bizony, a függetlenség hajnalcsillagának tündökletes napja, ám ne dagonyázzunk az elégedettségben: sok megpróbáltatás vár még a halasiak veres köztársaságára.

Anyó a Boldogságos Szűzanyához fohászkodik. A töprengésre hajlamos révésznek igencsak megjön a szava, Szele Béla meg afférba keveredik vitéz Pruzsinszki tanító urammal, minek nyomán a nemzet szózata is elénekeltetik. Összegyűl értékelésre a halasi Bizottmány, majd ki-ki lefeküszik, és álmodik Halas, gyönyörű álmokat.

 

Említettük talán, hogy Anyó, ha a testét illetőleg nem is, a lelkének mélyén mindvégig hűséges társa volt egyetlen szerelmének, a halasi pátriárkának. Bakfis kora óta ő formálta lelkét, igazgatta szívét, pallérozta a világról való tudását. Vagyis mondhatjuk úgy: Anyó Apónak nemcsak párja, hű tanítványa volt. Kivéve egyetlenegyet: Istennek a dolgát. Hasztalan okította csendes estéken Apó hol szelíd szóval, hol csavaros magyarázattal, példabeszédekkel, Anyó ilyenkor mintha vattát dugott volna a fülébe, meg sem hallotta a káromolást, s maradt hűséges híve az egyetlen mindenható Istennek. Apó meg mit tehetett? Legyintett: az ember már csak olyan, hogy senki se mindenben tökéletes, hát Anyó sem.

Ezek tudatában igazán érthető, hogy Anyó, leánynevén, mint már mondottuk, Káposztás Rózsi, a nagy ködben is elindult Isten hajlékába. Illetve nem ő indult, arra már ereje nincsen ebben a sűrű hóesésben. Két dédunoka húzta a kis szánkón, kettő lapátolta előttük a havat. Miközben haladtak, haladtak, biztos, ami biztos, Anyó elimádkozott egy rózsafüzért: jól jöhet az még, hogy tudja az Úr, már elöljáróban is hozzá fohászkodik, hátha így az ő nagy kérését kegyesebben hallgatja.

A templom üres volt, nem volt benne senki, egyedül csakis Pattantyús Ágnes néne, ki minden reggelen beköltözött Isten kunyhójába, ott gubbasztott ebédig, majd ebédelés után, mi igen rövid volt, visszaköltözött a padba, kis szundikálásra, míg besötétedik. Tette ezt mindazért, mivelhogy a menye átkozott egy perszóna, annak a nyelvétől senki nyugton nem lehet, hát még az anyósa, kinek két porció járt a ricsajozásból.

Fontolgatta Anyó, kihez is forduljon, mikor szép nagyokat nyögve letérdepelt az oltárnak eléje. Azután úgy döntött, mégsem magát az Urat környékezi meg, kiről, mint mondják, tudható, hogy könnyen nagy haragra gerjed az ember fiának-lányának gyarlósága miatt. Hiszen azért nem lehet itt a Földön Istennek országa, mert az emberfajta igencsak mihaszna, még örömét is leli a törvény megsértegetésében. Megváltó Jézus Krisztushoz sem fordult, mert annak meg rengeteg a dolga, mivel ő dirigálja a mennyek birodalmának minden apró-cseprő dolgát atyja ura helyett, ki már idősecske. Anyó végül is úgy döntött, Nagyboldogasszonyt szólítja meg. Már csak azért is, mert az ily kérdésben, amilyen az övé, egy asszonyszeméllyel könnyebb szót ejteni, annak bizonyosan több a belátása. Anyó tehát így imádkozott térdepelve, fennhangon, mit tehetett, lévén Ágnes néne süket, mint a mozsárágyú:

– Boldogságos Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk. Könyörögj mind előtt az én volt uramért, ki, mint te jól tudod, ma is itt lakozik benne a szívemben. Járj közbe az Úrnál, pártolja az én emberemet, bocsássa meg néki istentelenségét s mindenfajta bűnét, mit őhelyette én jöttem vallani s a kellő penitenciát jó szívvel leróni. Segíts, Boldogasszony, hogy az Úrnak tudomása legyen: nem rosszfajta ő, bizony Isten nem, csak a feje kemény, lelke átalkodott. Így aztán igen okos létére is teletömte agyát mindenféle vadszamárságokkal, mi bizony előfordul az emberfiával. Talán épp a sok tudás, az viszi vesztébe, attól lesz oly kevély, hogy fumigálja a Mindenhatót. Nem gonosz lélek ő, hisz ismered, anyám, csak eltévelyedett. S meglásd, ha kegyes az Úr, és te is segítesz, egyszer majdcsak megtér Ábrahám kebelére. Hiszen, tudod jól, nem lehet néki már sok idelent a Földön, már ez a száz év is egyenesen csuda, ilyen csak a kiválasztottnak jut. S mivel csodát egyedül az Úristen tehet, még az is lehetséges, hogy valamire kiszemelte párom. Addig is, amíg ezt tudatja vélünk, legyen cselekedeteinek enyhítő körülménye, hogy amit tesz, ha olykor sületlenség is, a Jancsi szamárhoz való, sohasem önnön javáért. Azt hiszi a golyhó, oktondi fejével, néki kell rendet tennie a szegény nép üdvösségében, holott az nyilvánvalóan a Szent Péter dolga. Ezek miatt bizalmasan arra kérlek, Anyám, járjad ki az Úrnál, hogy ezúttal ne karcer legyen a vége, ahhoz ő már öreg, a teste törődött, hogy élhetne meg kenyéren és vízen, rácsok mögött, a Jóistenke napjától elzárva, mi korábban néki gondot nem okozott. Mindezek fejében én annyit kínálok, reggel-délben-este még egy füzért mondok a megszokott mellett, az Úr dicsőségére. Ezt pedig ne gondold holmi vesztegetésnek, csupán esdekelésnek szegény emberemért. S jaj, hogy ne felejtsem, legyél közbenjáróm, adjon az Úr nékem még kicsike időt, ha el is aggottam, mivel hogyha nekem kellene elébb színe elé lépnem, akkor mondd meg, Anyám, ki forszírozná nagybűnös uramnál, hogy térjen meg Isten báránykái közé?

Hagyjuk Anyót továbbra is a templomban, még haza se kísérjük, nehogy Apó fülébe jusson ez a mellékútja, mert akkor megfeddi, igaz, szelíd szóval, vagy ami még rosszabb, jól megmosolyogja. Mert Apó már ilyen: szabadságot akar ő minden embereknek, de ki más úton jár, mint ami az övé, annak kijut vagy a dorgálásból, vagy pedig a gúnyból. Ami, valljuk meg, Apó iránt érzett nagy tiszteletünk mellett, bizony nem szép dolog.

Egészen más fából gyúrták Apó jó elvtársa, kenyeres pajtása, Révész János, a töprengésre hajlamos révész oldalbordáját, Kis Katót. Külsőre pászolt hites urához: semmi rajta, mi feltűnő, se szeme, se szája, se lába, csípeje, legfeljebb a haja, mi derékon alul ér, de abból se látszik sok, mivel szigorú kontyba fonja, kendővel leköti. A révész asszonya tehát csak olyan, mint bárki ember lánya, egy csak a tucatból. Kivétel mindalól egyes-egyedül a szája, pontosabban a nyelve, még pontosabban annak a pergése. Mert ha Kató egyszer rákezdette, ott mellette senkinek pisszje se, nemhogy szóhoz jusson. Tudjuk, elmondottuk már ezt a bivalyerejű kovács hites társáról is, el a ténsasszonyról, de mit tegyünk, ha nyelvpörgetésben Halas akár stafétacsapatot is kiállíthatna asszonyai sorából, valamely bajnoki versenyre. Méghozzá jó győzelemeséllyel.

Azon a szent napon, akiről most szólunk, pontos délidőben, mint máskor is mindig, fogta Révészné Kató az ételnek hordóját, s vitte jó urának a délebédet, csak ezúttal nem a révhez, mint rendes időben, hanem a korcsmába, hol éppen kis szünetet tartottak, mivel hogy kongott a kisharang, ami annyit jelent, hogy ebédel a falu népe. Azt persze rég elfelejtették a pernahajderek, hogy a harangszó nem gyomruk korgását jelenti, hanem hogy a nemzet Nándornak Fehérváránál egykoron megmentette a művelt világot a kutyahitű kontyostól. Hát ennyit az utókor háládatosságáról.

Hogy visszatérjünk a fonálhoz: mivel kezdte Rozál, ugyan mivel kezdte, akkor még igen csendes hangon? Azzal kezdette ő:

– No, hát végeztetek-e már a revolucijóval?

– Épp csak belekezdtünk – felelte a révész, föltűnő beszédesen.

– És a folytatás, az hogy lesz?

– Majd csak lesz valahogy.

Kis Kató ekkor már kezd formába jönni.

– Ej, bizottmányos úr, bizottmányos úr. Hová tetted eszed, már ami van? A padlásra, száradni? Tudsz te lovat patkolni? Tudsz kosarat fonni? Gerendát ácsolni, kanyit miskárolni, libát megtömni, szökrényt eszkábálni? Nem tudsz te egyiket se, csakis révészkedni. És akkor van merszed és pofád ide beleülni ebbe a székbe, és komisszároskodni? Hát elment neked az agyad a fecskék után, messzi Áfrikába?

– Nem komisszárius, hanem bizottmányos – szúrta közbe Révész, mivel az ideológikusan járatos Apó erre igen kényes volt.

– Komiszár vagy bizottmány, egy eb mind a kettő. Hiszen ha a kutya fenekére rácsapsz, hogy már takarodjon, mindegy, hogy Buksinak vagy Bundinak szólítod, hallgat a karóra. Révész létedre te akarod a népet kommandérozni, te elsikerült harcsa? Te Duna bolondja, habok szeretője! Úgy gondolod talán, hogy a toll megírja helyetted a törvényt? Igazságot meg majd a kucsmád tesz? Az ügyet-bajt elvégezi az íróasztal? Vagy tán úgy gondolod, kinek az Úristen stallumot ad, ad annak észt is dupla marékkal? Avagy hogy Halas is ladik, majd elkormányozod? Mondd meg nékem, János, de igaz szívedre, mennyi tizenkettő hatszor?

A töprengésre hajlamos révész úgy vélte, jobb az ilyesmire semmit sem felelni az olyan embernek, kinek idő kell, megadni a választ. Mert időt, azt nem hagyott Kis Kató, máris pergett továbbra a nyelve:

– Nem éred fel ésszel, hogy nincs már hidacska? Meggondoltad te ezt, a jövőre nézvést? Hogyha nincs híd, akkor dereglye kell, meggondoltad te ezt? Különben hogyan jut gépi járómű meg jószág szigetről a partra, partról a szigetre?

Ehhez tudni nem árt, mielőtt megépült a kicsi híd, kinek romlását láttuk, kevély mesterség volt Halason a révész. Hatalmas dereglye szunnyadozott a parton, de akkora, hogy ráfért két megrakott szekér. Hat ember hajtotta, roppant evezőkkel, a révészmester meg farlapáttal kommandérozta őket s a dereglyét. Majd megszakadt a segéd mind, hogy a dereglye araszolni tudjon, ám azt is csak azért, mivel arrafele csendes a Dunának folyása. Mióta megvolt a híd (ami ismét nincsen), nem kellett dereglye. A révészek mestere vele halt mesterségével, úgy mondják a népek, meg is siratta a Duna régi jó barátját, ki őt goromba szóval sohase illette. A révészsegédek meg szanaszét széledtek, melyik vasúthoz, ki gőzösre, uszályra, ki meg, a szerencsétlen, napszámos munkásnak. Csak egyetlenegy maradt, idősb Révész János, kihez kutyamosónak állott surmó fia, hogy aztán a mesterség csínja-bínja kitanulása nyomán a töprengésre hajlamos révész legyen, akárcsak az apja. Mert aki azt hiszi, révészmesterséghez semmi oskola nem kell, igen nagyot téved. Nincs oly iskolamester, ki akkora körmöst adna, mekkorát a Duna, ha a révésztanonc elvéti a leckét. Mert nem mindegy ám, merre fordítod ladiknak az orrát, mikor húzol ballal, mikor meg a jobbal, milyen szögben közelíted meg a partot. A Duna meg csalfa, mert hol így folyik, hol pediglen úgy, attól függően, mekkora a vize. Megnézheti magát az a révészmester, ki ezt mind nem tudja.

No szóval Révész, a révész két szál ladikkal taposta a Dunát: ha több nép gyűlt, a naggyal (a bivalyerős kovácsnak a keze munkája), egyébként a fürge kicsivel, mit maga Révész János ácsolt össze enkezével, meg az Asztalos família szorgos segítségével. Ebbe négy emberfia fért, pakkal és révésszel. Történt mindez azért, mert a híd a révtől három kilométer, aztán volt halasi, ki nem szívesen bandukol ennyi utat oda is, vissza is, főleg ha megpakolva derekasan mindenféle hordanivalóval, kézben, háton, fejen.

A roppant dereglyét valaha ökrökkel vontatták tavasszal a vízre, ősszel meg a partra. Azóta ott nyugodott a nagy fűzfa alatt, partra vetett viza, Dunának királya. Márpediglen a csónaknak, akárcsak a halnak, víz kell az élethez. Nem szereti a fa a csúfos szárazságot, ha nem fürdik vízben, összeaszik teste, bordája meggörbül, ha tölgyfa, akkor is, ujjrésnyi hézagok a palánkok között, rágondolni is rossz. Éppen ezért a töprengésre hajlamos révész úgy kezelte az öreg dereglyét, mint házi állatát, noha tudta ő pontosan, nem hord szegény vízi ökör sohasem már terehet. De hát vízi ember a vízi jószágot nem hagyja bitangra, nincsen ahhoz szíve, se lelkiösmerete. Azért is, mivelhogy a Duna, s mi hozzá tartozik, az a révésznek az ő birodalma. És hol akad király, ha van esze s lelke, ki veszni hagyná valamely alattvalóját, akkor is, ha maródi, éltének végéig. Így hát a töpregésre hajlamos révész dézsával hordta bele a vizet a haldokló vizadereglyébe, számtalan vödörrel, hadd dagadjon a fa, aki úgy szomjazott. A repedésekbe meg mohát vert a lapickaverővel, s ha palánk elkorhadt, borda elrepedt, kicserélte azt is.

– Tudod, mit kén tenned, te szájtáti dunai mamlasz? – ez már ismét Révész Jánosné, a Kis Kató. – A napnak minden órájában, az óra mindenik percében, annak meg minden másodpercében furton-furt új dereglye tervével foglalatoskodni. De annyit ám, mint vélem, mikor még fiatal házasok. Hiszen nem dereglye lesz már, hanem aranybánya, s amit ott bányászol, mind a mi zsebünkbe. Te meg ehelyt itten a korcsmában a népeknek sorsát kommandírozgatod, te eszement pontyfi.

Nem mondotta Révész, hogy ugyan már, hisz méteres hó lepi a dereglyét. Nem mondotta, hogy a ködtől meg sem is találná. Nem mondotta, hogy vén, vén a dereglye, jaj, de nagyon vén, ám mértéket venni csakis arról lehet, anélkül tervezés, mint szentelt víz halottnak. Mert hogy a nagy folyó, amily kényes, az idegeneket nem szívlelheti. Aztán ha valami újmódi dereglye kerül a vízébe, kiköpi előbb vagy utóbb. Szóval nem mondotta mindezt, mert jött volna válasz, akár záporeső. De azért, a Kató nagy meglepetésire, mégiscsak megszólalt:

– Mindennek megjön az ő maga napja. Most épp a függetlenségé. Olyan ez, akár a búza: nem vetheted, mikor kedved tartja, hanem csakis akkor, amikor vetni kell. Ami pediglen a kommandérozás dolgát illeti. Abban igazad van: tahó vagyok hozzá. De hát ha úgy esett, hogy nincsen más a nemzeti bizottmányban, csak hozzám fogható tahó, kivéve persze Apót, a munkát meg csak el kell végezni, míg felnőnek a fiak. Minékünk a dolgunk, hogy a revolúcijót ápoljuk, neveljük, ha tahón, hát tahón. Mert a gyermekecskék, azok bizony már nem tahók, mivelhogy függetlenségben sarjadnak.

Ekkora litániát Kató tán soha nem hallott az ő emberétől. Ezért hát csendesen csak annyit jegyzett meg, igen nekikeseredve:

– Hej, te szegény Halas, szegény árva falu, de megadatott néked, hogy az én uram kommandérozza függetlenségedet.

Miközben a töprengésre hajlamos révész meg oldalbordája emígy diskurálkodott, Halason – köd ide, hó oda – zajlott ám az élet. Most csak egyetlen kicsiny, de nem mellőzhető darabjáról szólunk.

Történt ugyanis, hogy Szele Béla, végezvén az édes mutter megbiliztetésével, megebédeltetésével, a faluházára tartott, hivatalos ügyben, mert odakérette a haver, a bivalyerejű kovács. Mendegélt hát Szele az egyemberes csapáson, persze nem füttyögve, az neki derogál, mikor egyszerre pontban vele szemben felbukkant egy alak, ki ugyancsak néma, annak is smafu a köteles füttyögés. A felbukkanás meg olyként ment végbe, hogy majd összeütötték orruk, akkora a köd. Orrtávolságból Szele már fölismerte a szemben jövőt, a tanító vitéz Pruzsinszkit. Róla még nem mondottuk, hogy daliás ember létére azért bicegett kicsit a balog lábára. De a vitézség nem a csatatérről való bicegésből, ahhoz ő fiatal, hanem születéstől fogva. A cím az édesapja révén örökségeként, ki ottmaradt szegény, nagy vitézen, a Don folyó partján, pedig bizony Isten, szebb folyó a Duna, akárki tanúsíthatja ezt. Ha meg nem tanúsítja, akkor nincs igaza. De hát hiába, akkortájban nem a népekre bízták, hol választja sírját. Délceg volt a kántortanítónak a bajsza is, kackiás, mint jó magyarhoz illik, amolyan cincérbajusz, hetyke. Törődött is véle: éjszakára bajuszkötővel vigyázta, reggelente megápolta bajuszpederővel, s atillája zsebében mindig ott a kicsi kefe, a parányi tükör, hogy folyvást karban tarthassa a bajusz állapotját.

A találkozásról tudni kell még azt is, hogy a derék szál matróz a tanító urat sohasem szívlelte. Mégpediglen azért, mert az akolbólította ki a régi oskolamestert, ki Szele Bélát olvasni és írni tanítgatta, még ha csekély eredménnyel is. Ám a Béla gyerek valamiért a majsztert igen szívébe zárta, noha annyi körmöst kapott tőle, mint a fél oskola. Ám ahányszor kapta, mindig azért kapta, mivel a tanító úrnak – ki akkor még nem kántor – bizony igazsága volt. Igazságtalanul a majszter a pálcát egyszer sem emelte, legalábbis Szele emlékezetében. S még mondják, hogy ostoba az ember, meg megátalkodott. Bizony nem, még az olyan tűzrevaló sem, mint a Szele gyerek. Amit megérdemelt, azt kiérdemelte, abból nem lett harag. S ehhez még hozzája járult, hogy ha nagy ritkán föl tudta mondani a leckét, az iskolamester bizony nem röstellte barackot nyomni a buksijára, mitől a Béla úgy meghatódott, hogy két napig fele annyit járt csak a skóla mellé, mint máskor szokásos, azt is büszkeségtől dagadó kebellel.

Mivel így összetalálkoztak, tanító meg matróz, egyetlen megoldás, ha valamelyikük visszatér a következő utcasarokig, hol félre lehet állani. Ha nem, a kitéréshez kötésig kell hóba ereszkedniük, mihez bizonyára egyiknek se kedve.

Csakhogy nem mozdult ám egy se. Nem mozdult Pruzsinszki. Nem hibás lába miatt, még csak nem is azért, mivel ő idősebb, elsősorban azért, mert ő tanító úr, a matróz meg matróznak is paraszt. Nem mozdult Szele sem, nemcsak azért, mert hiányzott a blatt, ezért mérges kedvében, nem is csak a kitúrt öreg iskolamester okán. Mindez semmi azokhoz képest, hogy ezúttal nem vitéz Pruzsinszki Béla kántortanító úr találkozott Szele Béla matrózzal, hanem valami Pruzsinszki Szele bizottmányos taggal, aki, mint mondottuk, hivatalos úton.

A tanító unta el elébb a csendet vagy neki nyilallt elébb a fagy a lábába.

– Miért nem áll félre? – reccsent a matrózra.

Erre aztán úrrá Szelén a pulykának mérge, s röptében válaszolt:

– Mért nem áll el maga?

E szemenszedettségtől elakadt a szava a délceg tanítónak. Még Szele Béla is elbizonytalanodott kissé, ezért nagy sietve megtámasztotta a maga szavát:

– Nem látja, hogy szolgálatban vagyok?

– Aztán honnan tudnám? Nincsen az reája írva a cifferblattjára. És miféle szolgálatban, ha szabad kérdenem?

– A Nemzeti Bizottmány szolgálatában, kinek tagja vagyok – így Szele Béla, immáron nagy büszkeségtől dülleszkedő mellel.

– Nemzeti Bizottmány? – A kántortanító úr itt kicsit mélázott, mintha ilyesről sosem hallott volna. Azután kiköpött: – Kommenista csürhe!

– Hogyan mondotta? – éledezett Szele Bélában ismét a pulykák kakasa. – Hogyan mondotta az úr?

Félteni nem kellett vitéz Pruzsinszkit sem.

– Istennek barmai. Csőcselék zsiványok. Haramia banda, gyilkos toportyánok.

– Elég! – hördült Szele, s szót kapott benne a bizottmányos is, ki hivatalos ember. – Én ezek okából kendet letartóztatom.

Így tanulta Szele, egész életében, hogy ki hatalomban, annak szíve joga azt, ki nincsen abba benne (mármint hatalomban), karcerba csukatni.

– Maga? Engem? – ámult el Pruzsinszki, no de olyannyira, mint talán még soha egész életében, pedig túl már az ötvenen.

– Én, kendet, ha megbocsátja. Ha nem, úgy is jó.

Ezzel Szele Béla egyik kezét (mondhatnánk: pracliját) a másikkal összedörgölte, amitől vitéz Pruzsinszki gondolkodóba esett. Ez nem lehet csodálható, ismervén a matróz mancsának méretét.

– Csak az erőszaknak engedek! – jelentette ki keményen, kevélyen.

– Ez itten erőszak. Nyomás a faluháza, alomars!

– Csak az erőszaknak! – fordult a tanító hangja éles visításba, ám mégis megpenderült a megadott irányba. Így ballagtak a nagy ködben és hóban, elöl vitéz Pruzsinszki, ezúttal fogoly gyanánt, mögötte Szele Béla, ő meg mint porkoláb.

Igen ám, csakhogy a tanítói lak éppen útba esett. Vitéz Pruzsinszki meg, mit neki rossz lába, uccu, be a kapun, onnan meg egyenest a házba. Hisz vitéz volt, vitéz, ám azt ő is tudja, ha túlerő forog fenn, nem szégyen a futás, hanem szükséges.

Kis darabba tellett, amíg Szele Béla az irdatlan ködben megállapíthatta, hol jár és mi történt. Egy darabig ugyanis csak azt tapasztalta meg, hogy a kántortanító eltűnt, mint maga a kámfor. Hogy hová tűnt, az abból volt megállapítható, hogy Pruzsinszki Béla két derék doberman kutyája üvöltött torkának szakadtából, mintha nyúznák őket. És hogy az üvöltést komolyan gondolják, tanúsította fogaiknak veszett csattogtatása.

No de Szele Béla se akárki, különöst, ha benne a pulykakakas, akkor csak igazán krakéler. Ezért hát be a kapun, s akkorát rúgott előbb az egyik, azután a másik fenevad kutyába, mikor azok előbukkantak a ködből, hogy vonyítva iszkoltak menten vissza a kutyaház védelmébe, egy véleménnyel jó gazdájukkal a futás szükségességéről. A matróz meg megdöngette az ajtót:

– A törvény nevében! – Ezt is így tanulta mindenféle tévéfilmekből, miknek buzgó nézője volt hosszú téli estéken, igaz, csak másoktól levetett fekete és fehér fránya készüléken, másra nem futotta.

– Csak az erőszaknak! – így bévülről a tanító hangja, legitimálva azt, ami eddig történt, s mi most történni fog.

Szép ajtó volt, igen szép a kántortanító házában, kifaragva, mint egy székelykapu. Volt ott csókolódzó galambpár, meg Istennek szeme, ki mindent lát, meg a haza címere a szent koronával. Apó családjának műve, mivel a kuncsaft rendel, az asztalos meg szállít. Tegyük hozzá, kissé csálé valamennyi, a puszilózó gerlék csőre sehogy se találkozott, a korona meg kajla, mintha boros állapotban illesztették volna rá a szent címerre, amiben meg a keresztnek nem akaródzott vigyázzban állani. Hiába, no, ne szépítsük: kontárok faragták, falusi asztalos mind. Ám mi ez a szépség a Szele Béla hatalmas vállának.

– Kötelet! – förmedt a bizottmányos matróz, belépve az ajtó maradékán, mitől dermedt csend lett a tanítói lakban. Hiszen nemcsak Pruzsinszkira, de egész háza népére rájött a frász: ez a veres ördög nyomban fölakasztja most a tanító urat!

– Csak az erőszaknak – így Pruzsinszki Béla, immár sokadszor, de most fakó hangon, családjának roppant óbégatásától kísérve.

Ám mit ad az Isten: a matróz a kötelet nem nyakba, hanem a tanító csuklóján jól megcsomózta, ahogy csak matrózok tudják, kiknek a kötél mindennapos szerszám.

– Most pediglen nyomás, nincs többé pucolás!

Igen ám, de akkor jutott az eszébe, hogy a tévében ilyenkor házkutatás következik, mert hogy azt úgy illik. Ám ehhez nem fűlött a foga, mivel igencsak macerás. Meg azután mégis, hogy veszi ki magát, hogy ő a tanító úr holmijában turkáljon. Szerencsére az eszébe jutott, hogy golyós fegyvere Halas falujában egyedül a kántortanítónak. Irigyelte is a férfinép, kinek legfeljebb vacak sörétes jutott, a disznónak meg, ha vad, a serét, az semmi, legfeljebb röfög, mint kit csiklandoznak. Ezért aztán Szele menten előhozatta a szép golyós puskát, suvikszolt bőrtokban, amint az már illik, azt vállára vette, a töltényeket zsebbe, és így masíroztak. Valamelyik doberman megmordult házában, de Szele Béla csak a vállán keresztül ráförmedett, hogy kuss, mire menten csönd lett.

A falu házában épp nem tartózkodott más, csakis öreg Botos Vince, ki azon nyomban mutatott az árkus papírra, mire emlékezhetünk. Szele Bélát azonban a felirat csöppet sem érdekelte; valami helyet keresett, hová a kántortanítót bekasztlizhatja, míg előkerül a Bizottmány, törvényt mondani. Talált is egy kicsiny helyiséget, mit az Isten tudja, miért építettek, de ha már megvolt, abban tárolták a megsárgult aktákat, a seprőt s a szemétnek lapátját, valamint oda húzódott a kisbíró is, lopva sziesztázni kicsit, mikor ideje engedte és nem látta senki. Ide aztán Szele Béla matróz Pruzsinszki tanítót alapost bezárta, vagyis zárta volna, mivel a helyiségnek zárja volt, de a kulcs a zárhoz régóta elbitangolt, s persze, hogy nem lelték, mikor sohasem keresték. Ezért hát a matróz letelepedett az ajtó elé egy székre, őrizni a foglyot, nem hagyva néki egérutat sem.

Hogy mi legyen a rabbal, azt egyedül talán a nagyon nagy Lenin Vladimir Iljics tudhatta, ki járatos az ilyesmikben, ám őt Szele Béla nem kérdhette. Pro primo azért nem, mivel nem volt néki bemutatva. Pro secundo meg, mivel a nagyon nagy Lenin már majd évszázada bebalzsamozva szép mauzólejumában, s mint hírlik, onnan is ki akarják akolbólítani, aztán nézheti magát, a nagy orosz télben.

A kérdést tehát a véletlen oldotta meg, mint annyi esetben. A véletlen pedig Halason, egészen pontosan a halasi főtéren, a faluházának ablakai előtt, vitéz Pruzsinszki Béla vitéz családjának képében jelent meg. A Pruzsinszki család állott vitéz Pruzsinszki Bélánéból, valamint a négy Pruzsinszki gyermekecskéből, kik hasonlatosak az orgona sípjához: tizenkét esztendős a legidősebb, tíz, nyolc, hat a többi. Fiú az első meg a harmadik, a másik kettő kisleány. Ezek aztán mind fölsorakoztak szépen az ablakok előtt: elöl a négy gyermek, mögöttük az anya. Mikor pedig fölsorakoztak rendben, vigyázzállásban a fiúkák, kezüket kulcsolva a kisleányok, megszólalt az asszony, szépen csengő szopránon, füléhez ütve a hangvillát, mint kántortanító-hitveshez illik:

 

Hazádnak…

 

És akkor már a többi is:

 

rendüleetlenül Légy hííve óó maagyar, Bölcsőd az s majdan sííírod is, Mely áápol s eeltaakar.

 

Csilingelt a szép szoprán mellett a négy üde gyermeki hang, kik még innen a mutáláson. Meg is csendültek áhítatukban a jégcsapok a környülő ereszeken. A népek meg, Isten tudja, honnan, gyülekezni kezdtek a falu háza körül kitaposott csapáson. Apónak is csak nagy nehezen sikerült keresztültörekednie a bámészkodókon, hiszen természetszerűleg a nagy ribillióra ő is oda nyomban.

– Mi van itten? – mordult Apó a Szele Bélára, már odabent, a faluháza jó melegében, mire gondosan vigyázott a kisbíró, már csak azért is, mivel az ő tanyája is ottan.

– Énekóra – így foghegyről Szele, ki még Apóval szemben sem viselkedett kellő tisztelettel, ha benne az ördög.

Apó csak bévülről somolygott, ám az hallható volt, hogyan mossa fejét a matróznak, kinek vállán a puska.

– A nemzet szózatát te csak ne gyalázzad. Mi egy népnek szent, neked is az legyen.

És beszámoltatta Szele matrózt a történtekről.

– Gyalázta a kántor köztársaságunkat!

Kicsiny szünet következett, mint mindig, mikor a veterán pátriárka mártír Suszter Jánossal hányta-vetette a dolgok menetjét.

– Hát aztán? Gyalázza, ha van reá kedve. Az államhatalom olyan, mint a futballpálya. Ott is hülyézik a bírót, alapost cifrázva, a bírónak meg esze ágába se, hogy ezt szívére vegye, netán megtorolja. Ereszd ki az ürgét, de most azon nyomban.

A parancsra, mit tehetett mást, kinyitotta puskás Szele a kulcsolatlan ajtót: vitéz Pruzsinszki ott állott összekötözött kézzel a söprű, a partvis meg egy hólapát társaságában. Meg kell azt mondani, a tanító úr ugyanoly peckesen, mint a többi jószág.

– Na, gyöjjön ki, tanító úr – így a veterán pátriárka, trombitálva egyet. – Magának én mostan csupán annyit mondok: nem okos pfujolni falu akaratját. Hogy miért? Mert a furkósnak az a tulajdonsága, hogy nemcsak két vége, igencsak kemény is. A nép meg olyan, mint az egyszeri ember: ha pofot kap, képes visszaütni. Mindezek okából ilyesmikkel nem érdemes foglalkozást tenni. Most hazamehet szépen. Ha akar, panaszt is tehet, akkor az ügyét alapost kivizsgáljuk, amint az illik. Én inkább javaslom, spongyát reá, jobb a békesség.

Itt következett az ülep megvakargatása.

– Úgy is mondhatnám, vegye ezt intésül a jövőre nézvést a tanító úr.

A délceg tanító nem szólott egy mukkot: csak nem áll ő szóba ilyen csőcselékkel. Aztán meg valahol, talán egy újságban azt olvasta egyszer, nem muszáj hősnek lennie, mikor azt nem lehet. Valamint birtokában volt a nép bölcsességének – elvégre mégiscsak kántortanító –, miszerint sok lúd sertést győz.

Azért az ajtóban csak eszébe jutott:

– És a puska?

– Az marad. Egyenlőre. Megőrzésre, persze. Ha csitul a helyzet, mint a renegát Kautcki, vissza fogja kapni. Már ha úgy akarják a népek.

– És mikor csitul majd?

– Látja, azt be jó lenne tudni – így Apó, ki mégse Isten, hogy mindentudó.

Aznap a rádióban arról beszélgettek, hogy a helyzet változása semmi. A havazás mintha csöppet alábbhagyott volna (vajh ki számolta meg a hópelyheket?), ám a köd, a köd, az ugyanúgy megmaradt, és ugyanúgy veres. És az Isten mit ád: a lopakodó repülőgépek, kik a legsötétebb éjszakában is úgy látnak, mint reflektorfényben, azoknak a szeme se képes a köddunnán átnézni. Ezért a kormány ismételten az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez fordult, küldjenek deszantos legénységet, minél nagyobb mennyiségben, mivel a magyar fegyveres erők a válságon úrrá nem lehetnek. Ugyanis a parlament nagy épületében erős vita zajlik, zsoldos sereg legyen-e avagy besorozott, és amíg a vita tart (immár két esztendeje), addig se sorozott, se zsoldos, felkopik az álla a magyar seregnek. A miniszterelnök úr ismételten szólott népéhez, melyben kifejtette, hogy aggodalomra semmi ok, és visszautasította az ellenzék galád rágalmait, hogy igenis vagyon.

Mikor feljött az Esthajnalcsillag, mit persze nem láttak, sem ködtől, sem hótól, összegyűlött a nemes Bizottmány a napnak összegezésére. Ezúttal már nem a korcsmában, hol mégis kellemetlen száraz torokkal, hanem a faluházában, hová magukat bevették. Apó Ferenc nevezetű dédunokája két füles kosárban zöld palackokat hozott, jó halasi dinkát, Apónak valami unokasógora szőlejéből. A pátriárka ugyanis úgy gondolta, ezt megérdemelték. Amellett nem lehetett nem észrevenni, hogy igencsak fáradnak a deli bizottmányosok. Pohár ugyan nem fért a kosarakba, de az mit se számít. Épp ellenkezőleg, ha üvegből kortyintanak, senki se láthatja, mekkora egy jó korty.

Ezek utánjában szépen számba vették, mi minden történt függetlenségüknek első szentelt napján.

Mindenekelőtt sikerült megakadályozni a közlekedési káoszt, mihez képest ország fővárosában a Rákóczi út, a Nagykörút s a metróvonalak együttes lezárása javítgatás okán bakfitty. Ez annak köszönhető, hogy a falu fiatalabbja jókedvvel lapátolja a havat reggeltől estelig, még hógolyózásra is telik a kedvükből, s nem várható fennakadás éjszakára se. Mindez pedig úgy, hogy szerte a faluból egyetlen balesetet sem jelentettek. Legfeljebb tán annyit, hogy Hóka Kovács János saját udvarában alapost seggre ült, mivel oly helyre lépett, hová az asszony az este a mosdóvizet öntötte, mi persze azonnal jégpályává fagyott. Apó, ki tanulmányozta Luxemburgot, a Rozált, ebből levonta a megfelelő következtetést: a vizet ily időkben nem az udvarra kell önteni, vagy ha oda öntik (ezt már mártír Róza is megmondta), nem oda kell lépni.

Történt azon kívül, hogy a Baksa Tóth Burkus kutyája valamilyen okból kimerészkedett a ködbe, honnan aztán szegény pára sehogy se talált haza. Veszettül vinnyogott árva Burkus kutya, ámde a ködnek, említettük, az a természetje, hogy nem lehet tudni, merről jövel a hang. A legilletékesebb, Tombor Jóska kanász és állatszakember vette kezébe a problematikát, expedíciót szervezett önként jelentkezőkből az eb felkutatására, s alapos nyomozás után meg is lelte Burkust, kinek aztán egy piros pöttyöt pingált a tomporára, hogyha legközelebb elbitangol, mindenki tudhassa, ő pedig a Baksa Tóth Burkus.

Volt még egy eset, melyről a töprengésre hajlamos révész egyes-kizárólag Apónak volt hajlandó referátumot adni, legszigorúbb négyszemközt, még ha meg is sérti ezzel a demokratikus centralizmust. Így hát Apóval ők egy sarokba vonultak, ott pusmogtak csendben, amíg a többiek a flaskát kóstolgatták, de a fülük persze kinyúlt egész a sarokig. Ám Apó nem azért veterán illegális, hogy ne tudja a suttogás mesterségét. Meghallgatta a révész vallomását, igen megdicsérte a nagy bizalmasságot, és kijelentette: – Erről aztán senkinek egy pisszt se!

Történt ugyanis, hogy Révész Jánosra rájött a vizelés, mégpedig erősen, s mit ad Isten, éppen a templomkert sarkán. Mármost oda vizelni igazán nem illő, de mit tegyen Révész, a révész, mikor igencsak sürgősség esete forgott fenn. Ezt Apó kellőképp tudta értékelni, s menten adott is gyógyító tanácsot: csak orvosdoktornak közelébe nem menni. Hát ahogy a révész ez okból félre húzódzkodott, persze térdig a hóba, mikor majd frászt kapott, mert amit ő fának nézett, melyet lepisálhat, nem fa, hanem csizma. A csizmában pedig benne Zana Ignác, amúgy bognár és kádármester. S mit ad Isten, nem egyedül a csizma, ottan van Botka Gábor váltóőr törvényes asszonyának lábbelije is. Kérdezheti az olvasó, ha Révész János felismerte a négy darab csizmát, meg ami benne volt, azok hogy nem látták a töprengésre hajlamos révészt. Megmondjuk. Azért mert azoknak lecsukva a szeme. Nem mintha aludnának, de nem ám. Hanem mert rettentő erősen belefelejtkeztek a csókolódzásba.

– Erről aztán pisszt se – ismételte a veterán pátriárka. – Az ilyen dologgal nem mi dolgunk számot vetni, még kevésbé arról a faluban híreket adni. Az ő dolguk, intézzék egymás közt. Ám ha a véleményem kérded: ilyen nagy hidegben és ily nagy hóban a csókolódzásnál tovább nemigen juthattak, akkor se, ha figyelembe vesszük a mindent rejtő ködöt. A csókolódzás meg olyan, hogy hát bocsánatos. Legfeljebb arra következtetek mozgalmi múltamból, hogy kik ily ítéletidőben nem restellenek összebújni a templom kertjében, azokban oly tűz lobog, hogy másra is képesek. De ismételve mondom: ez nem a mi dolgunk.

Hogy nem így lett, arról kellő helyen majd beszámolunk.

Eredményes munkáról tett számot az osztogató brigád, melynek feje önmagától is Bódog Balázs lett, ki legtöbbet értett az ilyes dologhoz, lévén hogy nadrágos, hozzá szakmabéli, mint már emlegettük. A nagy tisztességtől a segédjegyzőcskének mintha még a haja is dúsabb lett volna. Ez persze csak látszat, de a boldog ember mindig délcegebb annál, aki boldogtalan. Adomány érkezett olyan bőségesen, hogy aznap Halason minden szegény portán nemcsak hogy húst ettek, sütemény is jutott a legtöbbik helyre, a kisgyerekecskék igaz örömére. Lévén, hogy a Bódog igen spórolós, abból, mi nem romlandó, tetemes mennyiséget félre is rakott, a rosszabb időkre. Abból meg, mi megromlik, jól degeszre tömték mind a bolt, mind a korcsma fagyasztó ládáját. Rakhatták volna ki az udvarra is, ott is volt oly hideg, de Halasnak ebei még nem töltelkeztek föl attól az ötudattól, hogy ők független kutyák.

Igaz, hogy azért infámia is akadt, legesleginkább – no persze! – a szeszelosztás kapcsán. Az agyafúrtabbak azt igyekeztek maguknak javára fordítni, hogy Bódog nem ismerős a halasi portákon, s megemelgették a családi létszámot. Somos Imre egyenest arra vetemedett, hogy ha fejadagját négy literre emelik, abból ő szívesen áldozna egy flaskát Bódog Balázsnak is. Ebből aztán Bódog, nemhiába nadrágos, rögvest szagot fogott, és ezt az elosztást egyes-egyedül Karikás Vendel kezébe tette le. Előfordult az is, a Csika Mari szájából, hogy elmondta mindennek a bizottmányosokat, nemcsak azzal illetve őket, hogy ő szegény árváinak keveset juttatnak, ennél sokkalta szörnyűségesebbel is, hogy az elosztóknak a kezük olyan, mint a lépes méz, vagyis hát ragadós. Ám a Csika Marit ismerte mindenki Halas falujában. Nem is azt vetették a szemére, hogy két szem zabigyerekének legalább hat apja van, ennél sokkal inkább, hogy amit mond, annak nem igaz ám az ellenkezője sem. Nem is kellett a Bizottmánynak önmagát védeni, megtette helyettük azt a falu népe, mármint az a része, aki akkor éppen a korcsmában tanyázott, s elküldötte Marit hová ilyenkor szokás. Előfordult az is – ez már mosolyogtató –: Bakács István bátyó, ki nagy hálálkodva vitte az őnékik készített csomagot, percek múlva már visszatolakodott (ami nem volt könnyű) az osztó asztalhoz, s kérve-kérte, hogy a mákos bejglit cseréljék diósra, mert a mákost az ő onokája meg nem eszi semmi pénzért, a diósért viszont elmenne Málnásig is. Sajnos a diós addigra elfogyott, miért Bakács István rettentőn sápított, de Berkes Imréné megsajnálta nyomban, s elcserélte az ő diós bájgliját a mákos bájglira, mivel az ő gyerekecskéjének tökmindegy, hogy melyik.

Összegezve mindent: a bizottmányosok joggal állíthatták, nincs mit szégyenleni, se nekik, se Halas köztársaságának függetlenségük első napjának történteiért. Ezért azután egymástól jó szívvel forró búcsút vettek a másnap reggelig, s hazatért mindegyik családja körébe. Miután hazatért, meg is vacsorázott, rögvest a dunna alá, húzni a lóbőrt. Hiába, no, nem oly igen könnyű egy országot elkommandérozni, hát még ha veres köztársaság, ki nem kitaposott úton halad.

Bizony, olvasóink, azon az éjjelen Halas apraja és nagyja, mind, de mind az igazak álmát álmodta, fényességes álmot. Mert valamiért az úgy van, hogy mi az ébrenlétben történik, azt visszatükrözi az álom is, csak oly homályosan, mintha a libaúsztató vizében vizsgáljuk arcunknak a képét. Van persze úgy is, hogy nem a valóság bukkan föl az álmok világában, hanem a vágy, de hát álom ez is, meg az is.

Szele Béla példának okáért arról álmodozott, hogy a főutcán sétál a mutterkával, kart karjába öltve, s a mutter úgy tipeg, olyan aranyosan, egészséges lábbal, mint a televízijóban a Törőcsik Mari. Öreg Kopasz István egy reggel arra ébredett (álmában), menye áll ágyánál, tálcával kezében, a tálca szép fehér damasztszalvétával terítve, rajta tányéron aranysárga, gőzölgő rántotta, négy egész tojásból, megszórva paprikával, borssal, ahogy illik. És a tányér mellett jó pohár pájinka, étvágycsinálónak, és a menyeasszony folyvást csak kérleli, váljék mindez az ő egészségére. A kis Tökös Magos Ádám meg, hogy ő már gimnázijumban, makulátlan, szép fínum ruhában, és estelente a vacsorázó asztalnál a családot okítja a sok tudományra, amit a skólában fejébe beletöltögettek. Az apja meg nem győz csodálkozni, ilyen kicsi gyerekecskében hol fér meg ekkora rengeteg tudomány, mire ő joggal igen büszke. Karikás Vendelnek álmában megjelent Jehova, szelíd, jóságos öregember, nem villámló szemű, akkora szakállal, mint van például Apónak, vállára teszi kezét, az arcát is megveregeti könnyű, szelíd kézzel, és azt mondja néki, igen elismerőleg: – Jól van, fiam, Vendel, szívem szerint vagyon, amiket te művelsz. Tanulván példádból úgy határoztam erős akarattal, hogy már itt a Földön csak létrehozom az én birodalmam. Ezért parancsba adom, minden ember halhatatlan legyen, mert ha mind olyan, mint Halasnak népe, akkor megérdemlik már az éltükben a mennyek országát. Ehhez persze az kell, hogy valamennyien áttérjenek az igazak hitére, de hát az semmiség, ha van a lelkeknek olyan pásztorlója, mint Karikás Vendel. A Zana bognár és a Botka Gáborné, mindegyik külön-külön ágyban forgolódva, együtt azt álmodta, egy ágyban alusznak, egy asztalnál esznek, egymás kezét fogják, reggeltől estelig. Az ággyal kapcsolatosan álmodtak ők mást is, ám arról itt minek is szólani, úgyis természetes.

Tombor József Jóska olyannak álmodta meg a jövendőt, hogy beültetik a határt sűrűn muskátlival, veresekkel persze, csak itt-amott lesz egy fehér tő, hadd lássék mellette, mennyivel szebb a veres. A búzavirág, bevégezvén dolgát, sebesen távozik, hadd legyen elég hely a veres pipacsnak, az pedig virágozik kora tavasz napjától egész késő őszig, mert az ő köztársaságukban minden lehetséges. Télen pedig csak azért nem virágzik, mert hóban a pipacs még a függetlenségben sem nőhet, pedig be szép lenne a hófehér hóban. Lesz azután egy igen nagyon nagy rét, jó dagonyázásra, körül hatalmas tölgyekkel, makkolhat a sertés, amennyi belefér. Minden disznó nyakán meg szép veres másli, bársonyból természetest, és a bársony máslin kis arany táblácska, és a táblácskán a sertésnek neve. És a disznók hozzája járulnak, szép sorjában, akár a libák, ő meg üldögél egy jó kényelmes széken, mit Apó családja ácsol, kezében ecset és rengeteg sminkfesték, amilyet az asszonyok is magukra kennek meg a televízijóban is hirdetnek sokszor, hogy nem árt a sertésállat bőrének, és ő a disznókat kipingálja sorban. Lesz ott egy hatalmas tükör is, miben a disznó megláthatja magát, és ha nem tetszik a mű, visszajöhet apellálni, mert a független veres köztársaságban szava lesz a sertésnek is. Hogyne lenne szava, mikor a disznóállat levágása szigorúan tiltva, ellenben a vadak befogása hurokkal, csapdával megengedett, sőt igen dicséretes, mivel a nyulak így nem pusztítják a termést, a disznók (persze a vadak), nem túrják föl, mint az ekegép a földet, az őzek nem csemegéznek a csemetefák zsenge kérgével.

Álmodott Kovács János is, nagy forgolódva az ágyban, mi az ágyra bizony veszedelmet jelentett, hiába volt az is szépen megvasalva. Azt álmodta ugyanis, hogy a málnásiak, a gazok, egy napon elfoglalták Halast, s attól kezdve ott fölütötte fejét az igazságtalanság. Csalt a boltos a mérleggel, dugipénz került a községi megbízott mellényzsebébe, az orvos, ha kijött, elébb tartotta markát, mintsem a beteget vizitálta, a korcsmáros vizezte a bort, s a féldecinek is volt mindig kis hiánya, szóval efféle törvénytelen dolgok, mik a bivalyerős kovácsnak a szívét igencsak bántották. Erre aztán Apó fölült hollószín ménjére, s mögötte fölsorakoztak az igazságtevők, élükön természetest Kovács János kováccsal, a győzhetetlennel. A falu gyűlését rögtön összehívták (a gaz málnásiakat elébb persze a Dunába zavarták), s törvénybe tették, hogy soha többé senki igazságtalanságot el ne kövessen. Ha pedig mégis, akkor Kovács Jánossal nézhet immár szembe, mitől Isten óvja. Lett is Halason olyan igazságosság, hogy még tengereken túlról is jöttek csodálni.

Bódog Balázs meg, kinek Isten egyetlen nap alatt hogy felvitte dolgát, álmában nem spórolt. Ő az új faluházát álmodta meg, miben természetest ő leszen a jegyző. Mit jegyző: kancelláriaminiszter, mégpedig dús hajú üstökkel! Kétemeletes ház lesz, amilyen egy se Halason, még Málnáson se. A fala nem meszelt, mint az egyszerű portáké, hanem badacsonyi bazalt, az is lehet, süttői erezett márvány. A sok ablak megett tengernyi sok szoba, a sok szobában még több íróasztal, az íróasztalon sok számítógépek, de olyan modernek, hogy imélezni is lehet velük, és a számítógépek mind teli adattal. Föl lesz ott fektetve minden, de minden, a köztársaságnak az állapotjáról. És nem ám csak a népek születésének perce, meg a baromállatoké, avagy hogy hányszor kondul szomorún a kisharang, kísérve koporsót. Hanem olyan is például, ha valaki tudni akarja, mit ettek ebédre Holló Mátyásék kedden, sütött-e szerdán a nap, és ha igen, mennyit és milyen erővel, hány fecskefióka kelt ki az ereszek alján, s hányszor kelepelt a gólya a templomnak tornyán. Ha pedig kérdezné valaki, mire ez, azt mondja a Bódog: azért, kérem tisztelettel, mivel az emlékezet esendő, de ami gépbe táplált, az tótziher, hacsak fel nem falja valami fránya csúnya vírus. És csakis annak az agyában születik jobb jövendő, ki a múltnak valamennyi adatát ismeri. Azt mondani se kell, hogy abban a gyönyörű köztársaság-faluházban (álma szerint) csakis, de csakis fehérnép, szőkék, barnák, feketék és igen sok veres, begyes és nádszál karcsú, termetes és filigrán, csivitelő és csendes szavú. És férfi csupáncsak egyetlenegy: ő, a Bódog Balázs. S ja, hogy ne feledjük: az ebédszünetben, mi legalább egyórás, összegyűlik a ház minden dolgozója, s tehet kérdéseket, miket a kompjuterrel ők előre kiszámítottak, és a jegyző úr felel, sokkalta gyorsabban, mint a leggyorsabb modern gép, és a sok fehérperszóna mind csak őt csodálja.

Révész János, a töprengésre hajlamos révész a kikötőt látta csendes, szép álmában. Kikötőt, bizony, mert híd, az nem lesz, az csak akadálya mindenféle vízen közlekedőnek. Kikötő lesz, kövezett rakparttal, macskaköves lejáróval. És úgy megkotorva a Duna, hogy akár a Szent István is odaállhat a halasi parthoz, akiről köztudott, hogy az egész folyam leghatalmasabb termes gőzhajója, amellett műemlék is. De mit a Szent István! Azok az óriáshajók is, mik nem restellenek elbóklászni Zürichből, Hamburgból, Párizsból vagy Kölnből egész a Fekete-tengerig, vagy ha kedvük tartja, még a tengerre is, mint példának okáért a Donauprinzessin. A révhajót pedig – nem csónakot, dereglyét: hajót! – csengettyűszóval lehet szólítani. Ha mondjuk az utas, legyen az gyalog vagy gépi járművel, a bal parton van, a révhajó meg a jobbon, csak meg kell nyomni a csöngőt a révház ajtaja mellett, s azon minutában megszólal az a parancsnok fülénél, mivelhogy kábelt húztak a Duna fenekén, abban fut a csengés jobb partról a balra, és a balról jobbra. Ha meg a parancsnok a csengetést hallja, máris indítja a gépet, a hajó meg odaáll, pontosan az utas lába vagy autója elé, annak csak be kell sétálni a pallón, amit két deli matróz tol eléje kényelmére. Az is kitalálható, ki ül a kormánynál. Ugyan ki más ülne, mint a Révész János? De minden napon csak négy órácskát, hogy azért legyen ideje töprenkedésre is, mivel ki nem forgatja az agyát világ dolgairól, nem boldogul a Dunának a vizével sem.

Még valaki asszonyember álmát illik felidéznünk, kit még nem ösmerünk, Cseresnyés Máriáét. Hajadon volt Mária, de ő csakis azért, mivel szíve szerelmét, gyűrűs vőlegényét kettő nappal az esküvő előtt, merthogy bakter, elcsapta a vonat, hogy szegénynek kampec. Cseresnyés Mária meg szent fogadalmat tett, hogyha nincsen már mátkája, soha férfi keze övét nem foghatja. Az esküvést igen komolyt vette, mivelhogy benne már a negyvenesben, és férfi sohasem az ő életében. Ha pedig férfi nincs, gyerekecske sincsen, noha Mária leány a kicsinyeket igencsak szívlelte, segített is nekik, miben csak lehetett, Halas falujában. Ám azon éjjelen egyszer csak megnyílott az ég, s onnan szózat hangzott: – Indulj el, Mária, a te nagy utadra, beteljesíteni a te kötelességedet! – Indult Mária rögvest, hisz régóta készült ilyen indulásra. Indult a világnak, gyalogszerrel, egy szál saruban, ám gyorsabban a szélnél, mert hatalmas, engedelmes sasnak a hátán. És felkereste ő sorban az egész világot, s hol kicsiny gyerek senyved, segít ő rajta, azon minutában. Hogy szerecseny vagy ánglius, a Krisztust imádja avagy Mohamedet, kisfiú, kisleány, eszkimó vagy sárga, neki édes mindegy. És amerre jár, szerte a világban, mosolyt fakaszt a gyerekecskék arcára, boldogságot varázsol mindenik szívébe, lelkébe pediglen békés nyugodalmat. S mi hozzájárul az ő boldogságához: amerre jár, mindenki dicséri a független halasi veres köztársaságot.

Hát ilyen üveggyöngyös álmok születtek azon az éjjelen. A falu már pihent, ember is, állat is, csak a derék hólapátolók nem pihentek, de váltás jött értük is, legyen pihenőjük. Pihent már a hó is, elpihent a köd is (no, azért nem oszlott), szerte a szigeten, az álmok meg lassú szárnycsapásokkal fölrepültek a kicsi házakból, hogy elinduljanak a mennynek boltozatáig, valamint a földgolyóbis mind négy sarka felé.

Egyedül nem pihent és nem álmodott Apó. Minek a pihenő ilyen aggastyánnak, lesz amúgy is gyorsan örök pihenője. Feküdt Halasnak veterán pátriárkája, nyitott szemmel a neki már örökös sötétben, s nem álmot keresett, a holnapi napot. Mert az élet már csak ilyen: egyik napból lesz a másik, másikból harmadik, s ezt nevezik jövendőnek avagy történelemnek. Apó meg csak olyan, hogy furton-fúrt a jövőt vizslatja. Igazsága vagyon-e, arra nincsen egzakte válasz, ezt reábízzuk az olvasóra, döntse el, ki-ki észjárása szerint.

Ribillió a rebellióban, miből igen nagy kalamajka leszen. Elsőként az oskola összekülönbözik tanítójával s megfordítva is, minek utánjában a Bizottmány felveszi a diplomáciakapcsolatokat a falu címzetes apátplebánosával. Alkut köt a főtisztelendő úr a jehovita matrózzal, majd megbeszélésre dugja össze a fejét a kántortanító úrral. Ezek után ott tartunk, hol tartottunk a fejezet elején, vagyis hát azon napon haladás kanyi sem Halas falujában, bár ez nem egészen biztos.

 

A rádió reggel ismételt bemondta, hogy a havazás ugyan csitul egy picinykét (miből szó se igaz, de csak kell töltögetni a reményt a nemzet szívébe), ám a veres köd sehogy. A Duna mentén egyes-egyedül a fővárosban sikerült kapcsolatot teremteni a ködben rekedtekkel, hol a honvédség több lövészhadtestje, valamint a köztársasági őrezred nyalka vitézei házról házra fésülik át a terepet, minek elősegítésére Budapestre rendelték az ország valamennyi katonáját s vakvezető kutyáját. (Halasnak persze megint nem jutott egy se.) A Magyarországra dirigált NATO-deszantosok, ultraibolya-távcsövekkel felszerelkezve, pontos mérések alapján helikopterekről kötélhágcsón egy elitosztagot bocsátottak le Göd városába, ám az első egység a városka helyett a szomszédos lakatlan Szürkő-szigetecskén landolt, hol elnyelte őket a köd, azóta aztán semmi hír őróluk se. Szerencse, hogy vittek magukkal jó űrhajóskaját, pontosan két hétre.

Halasra viszont annál mozgalmasabb nap várt. Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a pedellus bekopogtatott a Bizottmány ajtaján. Keszeg kis ember volt a pedellus, mint a szürke egér, lelkületje is olyan: legszívesebben elbújt volna egy lyukba, hol nem talál reá semmiféle macska, főleg a kántortanító. Ám nem bújhatott, mivel akkor oda a létminimum, ami fizetsége, abból pedig öt szájnak kellett jóllaknia. A kopogtatás után is épp csak beosont a résre nyitott ajtón, és megállott az ajtófélfa mellett, nagy riadtan s készen az első gyanús mozdulatra azonnal osonni kifelé. Hangja is oly félő, mint a cincogó egéré:

– Kéretik tisztelettel azonnal az iskolában megjelenni.

– Azután miért? – kérdezte Apó, mert az ilyen kérdésekre csak övé a jog.

– A tanító úr izeni.

– Aztán mért izeni?

Apó már csak ilyen, mindent tudni akar.

– A ribillió végett.

– Miféle ribillió?

– Aztat majd elmondja a kántortanító úr. Mármint ha még éltében.

No, ennek már fele se tréfa. Rögvest felkerekedett Halas veterán pátriárkája, kíséretében Tombor Jóska, veres kondás, mivel más bizottmányos éppen sehol, illetve valahol mindenki, mindenféle dologban, csak éppen nem a falu házában. Kísérték persze a menetet hólapátolók meg a füttyögető.

Az iskolaépülethez közeledvén furcsa morajlás hallatszott a vereslő ködből. Mihez hasonlítsuk, hogy érthető legyen az olvasónak is? Mintha többezernyi férfi meg asszonynép szambázna a riói karneválon. Avagy egy tűzhányó készülne kitörni, s előtte hörög, hogy magát serkentse nagyobb ramazúrira. Vagy talán: oroszlánokból száz zengi nótáját, követve valamely vezérük bődülését. Benyitva az iskolaterembe nem volt már kétséges, honnan a lárma. Hát csakis onnan, hogy két tucat halasi lurkó járta a vad sziú indiánok ősi harci táncát, ki a pad tetején, ki fent a dobogón, de jutott az iskolamesteri asztalra is egy pár. A tanítói otthonba vezető ajtó pedig úgy dübörgött, hogy a puffogó harci dob ahhoz kismiska. Dübörgött egyrészt, mert valaki belülről verte, dübörgött másodszor, mert a csintalan lurkók kívülről püfölték.

Állott Apó, állott, s noha, amint ismert, hiányozott szemének világa, tudta ő pontosan, mi megy végbe a tanulóteremben. Szólani ilyenkor bizony lehetetlen. Még egy szerencse, hogy a Tombor Jóska kezében jó nagy kampósbotja, rézbalta a végén, mitől soha meg nem vált, lévén ez ismertető jele, ha talán valaki nem tudná, mily tisztséget visel. No, a kisbaltával az asztalra csapott, de akkorát, hogy az oroszlánokba azonnal belefagyott a szusz, a sziúk meg nyomban elásták harci bárdjukat.

Most már lehetőség nyílott, hogy Apó így szóljon csendesen, maga szokott módján:

– Most már elég legyen. Ebben a lármában hogyan értsünk mi szót?

Ám mit ád az Úristen, mi történt ezután? Nem történt semmi. Apó legkisebb pisszére menten elcsendesedett a falu egész népe, de elcsendesedtek volna a pokol ördögei is. Csak éppen a halasi lurkók nem csendesültek le. Mert az ifjúság, az már olyan szerte a földgolyóbison, a világnak kezdete óta, hogy más törvény vezérli, mint a fölnőtt népet. Folytatódott nyomban a veszett tombolás. Ám a Tombor Jóska vállán mesterségének másik címere, a tülök. Ha abba belefújt, miként Lehel vezér, nyomban összeszaladt Halas mindegyik disznaja. Ám ez itt nem disznókonda, ezért a Jóska egy nagyot is bömbölt:

– Kuss, a Szűzmáriát!

No, most aztán csend lett, annak tanúságául, hogy szót lehet érteni az ifjúsággal is, csak tudni kell a módját.

Amiután csend lett, kivéve a tanítói ajtó bévülről való döngetését, hová nem hallatszott be a veres kondás mennydörgető szava, a gyülekezetből előlépett Tökös Magos Ádámékból az ifjabbik, kiben, mióta se pálca, se nadrágszíj, igencsak megnövekedett az önérzet. Lám, mi eredménye a fenyítő eszközök nem-használatának? Mögötte pediglen megjelent a Melák, kinek esetében az Úristen valahogy elvétette a mércét: mi a nyakán felül, elég kis porció, nyakon alul termete-tenyere viszont rendkívüli. Így hát jó pár voltak a Tökös Magossal, hoci-nesze alapján: Tökös súgott Meláknak, az otthoni feladványokba is belesegített, alkalmat teremtett a puskázásra is. Ha viszont a kakas természetű Magos nehézségbe került, legyen az utcán, az iskolateremben avagy a kiserdőben, Melák mancsaival ott állott mögötte, vagyis hát előtte, s e praclikkal ki kívánt volna közelebbről ismeretségbe bocsátkozni? Harmadiknak pedig megjelent a Pocok, ki sem szellemi dolgokban, sem testi erőben nem emelkedett ki többi társa közül, viszont páratlan képesség birtokában: kívülről tudta a falu minden kutyájának szavát, pedig az volt több száz, és mind különböző. Ezzel pedig roppant mulatságokat lehetett csapni. Példának okáért megállott a banda a Piróték vaskerítésénél, hol a Farkas kutya – nevéhez méltóan – rettentőn acsargó. Mikor aztán Farkas rákezdett a versre, hogy lehangzott a falu végéig, a Pocok a saját hangján felelt néki, nem kisebb erővel. A Farkasnak ettől leesett az álla, hiszen ha ő bévül a kerítésen, hogy lehet kívül is? Nem is hitt a Farkas saját hangjának sem, hiszen az ilyesmi ugye nem lehetséges, s rákezdett újólag, kétszeres erővel. Pocok se volt rest, és visszafelelt neki. Ettől aztán Farkas olyan zavarba jött, hogy behúzta farkát a lábai közé, s iszkolt nagy nyüszítve be az ő házába, hol mentelmet talál ily kísértet elől. Ám a Pocok-Farkas nem hagyta annyiban, morgott ő és csaholt, kaffogott, vonyított, őrületbe kergetve ezzel szegény Farkas kutyát, ki végképp nem tudta, kan ő avagy szuka, kutya vagy esetleg kis mezei egér. Tartott a lármazsivaj egészen addig, amíg az ajtóban megjelent Pirótné, ami még csak hagyján, de kezében nyomatékul megjelent a sodrófa is. Ekkor aztán a vásott pernahajderek uccu szanaszéjjel, s a hasuk is rengett a nagy vihogástól.

Előlépett tehát a triumvirátus, s mondotta halk tisztességesen mindegyik a nevét, hogy tudja Apó, kikkel van most dolga.

– Rukkoljatok már ki azzal a farbával – így a pátriárka.

A kis Tökös Magos mély lélegzetet vett, és előadta a történteket. Az úgy volt, hogy mikor az óra után kicsöngettek, vagyis a pedellus járomszöggel alaposan megkalapálta a diófa ágára függesztett sínvasat, fenti triumvirátus, előre összebeszélve persze (azért szepegve kissé), vitéz Pruzsinszki kántortanító elébe járult.

– Tanító úr, kérem – így a Tökös Magos.

– He?

– Tanító úr, kérem, mi határozatba hoztuk, hogy oskolagyűlést tartunk.

Elbámult vitéz Pruzsinszki, bár azok utánjában, mi a faluban esett, megszokhatta volna a bámulnivalót. No de hát a falu az falu, a skóla meg skóla, s az ő birodalma.

– Iskolagyűlést?

Ilyen még nem volt Halason, mióta az iskola jó régen megépült, pedig biz sok mindent láttak már ez öreg falak.

– Oskolagyűlést.

– Iskolaidőben?

– Oskolaidőben.

Akkor a Pruzsinszki, csak amúgy foghegyről:

– Egy frászt, azt tartotok ti tanulóidőben. Amíg becsöngetnek, addig povedálhattok. – S a nyomaték kedvéért jól becsapta maga mögött a tanítói traktusba vezető ajtót.

Abban a minutában elszabadult a pokol, előjátékként ahhoz, amit már leírtunk. Hisz jó a cukorka, jó a Duna nyáron, jó a mákos tészta, vastagon cukorral, de mi jobb egy jó alapos balhénál? Ki a padon táncolt, ki füttyögetett, két ujját a szájába dugva, ki pajtásával rögvest összeakaszkodott, ki szamárfület mutatott a lányoknak a szomszédos padsorban. Ám azokat sem kellett félteni: kellő viszonzásként nyelvük öltögették a gúnyolódókra.

– Hegyibe! – így a vezér, a kis Tökös Magos, mire aztán Melák az összecsimpaszkodóknak jó nagy mellest adott, kettőnek a fejét össze is kongatta, amíg Tökös és Pocok a szamárfüleseknek a fülét cibálta, a nyelvöltögetőknek meg copfját rángatta. Hiába, nagy erők lakoznak az ifjúi szívekben, ha tettre készülnek. Így azután csend lett, ment is a gyűlés, mint karikacsapás, mit kellett, egyhangúan megszavazták, mire a pedellus a szünet végét kongatta. Abban minutában meg is jelent a kántortanító, akin bizony látszott, nincs tréfás kedvében.

– Most pedig feleltetés lesz – jelentette be az inkvizíciót.

Ekkor azonban a kis Tökös Magos, kiben – említettük – igencsak felgyűlött a nagy bátorság, felnyújtotta kezét a vörös ködbe borult egek felé.

– Nocsak, nocsak. Ennyire kikívánkozik belőled a felelnivaló?

– Az is, tanító – így a rafinált vezér. – Ám előtte ismertetni szeretném az oskolagyűlésnek a határozatját.

S annyi időt sem hagyván, hogy a Pruszinszki megszólalni tudjon, mi igazán dicséretes teljesítmény, sorolta azonnal. Mert hát ilyen a fiatal, rebelliók idején: hol fütyül a felnőtti szóra, hol meg majmolja azt, mikor melyik számára éppen a kedvesebb.

– Először is határozatba tettük, hogy a faluház előtt emlékfát ültetünk szegény Suszter János bácsi nagy dicsőségére.

Mi tagadás, az éca Apótól származott, csak valahogy eljutott a nebulói fülekbe. Tudták persze ők jól, hogy az ilyen plánum a tanító úrnak, mint bikának a veres posztó – de hát azért is csinálták. Elhatároztatott továbbá, hogy a fácskát meg is karózzák, három oldalról, mint rendesen illik, nehogy a komisz dunai szél kárt tegyen a kis csemetében, naponta locsolják, tányérját felássák, el is gereblyézik, ha kell, felkapálják. Csak abban nem volt egyetértés, mily fajtájú legyen. Volt, ki tölgyet gondolt, az erős, hatalmas, volt, ki akáciát, az a falu fája, volt ki nyárfát, az meg a Dunáé, ám végül a parancsnok eldöntötte a vitát parancsnokló szóval (és a háta megett Melák muszklijával): cseresnyét ültetnek, germersdorfit, jó ropogósat, abból aztán csemegézhetnek még ők is.

A kántortanító halántékán már ekkor már lüktetett az ér.

– Annak a toprongynak? Aki hótrészegen neki a Dunának?

Ám a Tökös folytatta rendületlen, mit sem törődve a halasi mártír emlékgyalázásával:

– Másodszor pedig úgy határoztunk mi: eddig úgy volt, hogy ötven percet gubbasztunk a padban, s csak tíz percecske jut a lábunk nyújtóztatására. Most, hogy függetlenség van, ezentúl úgy legyen: negyvenötig koptassuk az ülepünket, tizenötig mozgathassuk a csikókat.

– Hogyan? – hördült kénköves hangon Pruzsinszki, kinek addigra már a szeme is vérben forgott. S hogy csak ennyit hördült: hajtsuk meg fejünket önfegyelme előtt. Ám még az is lehet, hogy csak ennyi tellett tőle a nagy döbbenettől.

A hős parancsnoknak a hördüléstől sem állott el a szava, mi ugyancsak megérdemli a főhajtást.

– Harmadszor határoztuk: nem igazságos az, hogy a népek felett egy ember ítéljen, mivel ki lett mondva, hogy köztársaságunkban egyenlő a gyerek a fölnőtt emberrel. Éppen ezért a tanító úr mellé iskolabizottmány állíttassék, kik együtt szavazzák, ki érdemel jelest, ki pedig szekundát.

Ekkor már leszakadt az ég. Olyat bődült vitéz Pruzsinszki, milyet a hajókürt, ha jó erősen meghúzzák a fogantyúját, vésznek esetében. Hasonlíthatnánk a hangot az állatok királya bömböléséhez is, de nem hasonlítjuk, mivel a lurkók közül csak ketten láttak oroszlánt a főváros állati kertjében, de az akkor nem bömbölt, hevert békességben, sörényes nagy fejét pracliján nyugtatva. Így hát hogy az oroszlánbőgés mifajta, egyikük se tudta, annál inkább a hajókürtét, rendes dunai gyermek valamennyi.

– Mars ki! – bömbölte a kántor, vérbeborult aggyal, s nagyobb nyomatékként kinyújtott kezével is mutatta az ajtót. Ám valamiért félreértés történt, mivel nemcsak a triumvirátus távozott az iskolateremből, távozott együtt velük valamennyi klapci, olyan bősz rohammal, mint a Fekete Sereg, neki a pogánynak. Lévén, hogy Pruzsinszki egymagában maradt, mit tehetett volna, távozott hát ő is, csak nem az utcára, hanem a tanítói traktusba.

Csakhogy. Csakhogy az oskolaparancsnok még kellő időben kilopta a zárból a kulcsot, s most visszalopakodva bekulcsolta kívülről az ajtót, a gaz lurkók pedig visszasettenkedtek. S mit tesz az Úristen: vitéz Pruzsinszkiné épp abban az időben sietett a boltba két deka élesztőért, s ő meg az utcára vezető ajtót kulcsolta be. Így aztán a tanító úr, mint Török Bálint a Héttoronyba, be lett kasztlizva a tanító-tömlöcbe. Hát innen a benti szörnyű dörömbölés.

Apó mindenekelőtt jó nagyot trombitált zsebbéli kendőjébe, majd elégedetten vette tudomásul, hogy erősítés érkezett: a bivalyerejű kovács, meghallva a hírt az iskolai ribillióról, azon nyomban készséggel sietett társai segítségére. Ez csak természetes, hisz rongy ember – mi a kovácsról nem volt elmondható –, ki társait magukra a bajban. Ezek után Apó kikulcsolta az ajtót, ami mögül kirontott vitéz Pruzsinszki, céklavörös fejjel, mint maga Zrínyi Miklós Szigetvár kapuján, csak a fringia helyett pálca a kezében, s a zsebébe semmiféle aranyak.

– Szekunda az egész iskolának! – bömbölte felálló bajusszal a kántortanító, oly hangon, mi már csak a mennyek dörgéséhez hasonlítható.

– No, menjetek szépen – szólott Apó csendben, s nem kellett mondania kétszer, egy szempillantás alatt üres a skóla.

– Hát mi újság, tanító úr, kérem? – így a veterán pátriárka, nagy ravaszdin.

Jött is a válasz:

– Tiltakozom!

– Rendben van, kérem. Erről tudomást szereztünk. Csak tessen megmondani, ugyan mi ellen?

Bizony, ily ravaszdi róka is tudott lenni a falunak bölcse, ha a szükség éppen ezt kívánta tőle.

Ámde most már a kántortanító is furfangra fogta:

– Kimondatott, hogy a serdületlen nebuló ezután csak tanulásra fogassék. Elő a farbával: kimondatott vagy sem?

– Bizony kimondatott.

– És mi van, ha nem akar tanulni?

– Az már a tanító úr dolga. Elvégre erről van diploma-papírja. No meg a fizetségét is ezért veszi föl.

– Szóval itten enyém a jog és hatalom?

– Az attól függ – így a nagy diplomata, Metternich kancellár is megirigyelné, ha nem halt volna meg. – Mindenesetre mondja az úr tiltakozásának okát.

Mondta a kántortanító, s ahogy mondta, mondta, úgy öntötte el agyát ismételten a vér, hogy a végén már a bizottmányosokkal is üvöltözött:

– Hát mi vagyok én? Komisz kölykök kapcarongya? Hogyan tartsak rendet, ha nincsen respektus? Mit képzelnek kendtek, tudják maguk azt, mi a pedagógia?

– Aztat kérem, én nem – így a veres kondás. – De talán szót lehetne érteni a gyerekecskékkel. Teszem azt, ha mondjuk, a tanító úr lerajzoltatná vélük az álmaikat.

Mi ez, ha nem birtokháborítás? Hisz egy koszos kanász – bizonnyal analfabéta is – belekontárkodik az ő tanult mesterségébe!

– Álmukat? Ennek a koszos bandának? Hát az kit érdekel? Rajzoltatni? Mit képzel, piktorokat képezek én? És hogy mer belepofázni a mesterségembe?

– Már csak azért – így Tomborék Jóskája –, mivel jómagam is élőlények nevelgetésével foglalkozom. Méghozzá azt mondják: sikerrel.

– Ha azt mondja: disznó kölkök, abban egyetértünk. Egyébként meg huszonötöt a valagukra, azt, nem álmodozni.

– Nono – mordult a segélycsapat, vagyis a bivalyerejű kovács igen szép csendesen, ami azért fölért a szarvasbika nászi bőgésével.

Ezzel be is tellett vitéz Pruzsinszki Béla kántortanítónak a pohara végképp. Kihúzta önmagát, mint Kossuth Lajos a ceglédi piactéren, úgy hirdetett verdiktet:

– Ezennel leteszem tisztemet és punktum. Neveljék kendtek a koszos kölykeiket!

Azzal becsapta maga mögött a tanítói lakosztályba vezető ajtót, mint eddig már többször, csak annyi különbséggel, hogy a kulcsot már óvatosságból a zsebébe dugta.

Így hát ott állottak a bizottmányosok megfürödve. A hó, Isten neki. A köd ugyancsak. De ha ennyi lurkó egyszer csak foglalatosság nélkül, s reászabadul a falu népére, az kész katasztrófa, Istennek csapása. Csínytevésekből ezek kifogyhatatlanok, ami tulajdonképp rendjén, hiszen mikor nem, ha ebben a korban? Csakhogy az adott esetben? Arra bárki mérget vehet, hogy elkóborolnak s utat tévesztenek ebben a nagy ködben. S ha két tucat kölök indul neki a veres ködnek – és miért ne, mikor az oly izgalmas? – a falu hangyaboly lesz, akit megpiszkáltak. Indulhatnak akkor felmentő expedíciók, s arra honnan ember, hisz a hólapátolást is éppen alig győzik. Az anyák meg tesznek olyan sírva-rívást, hogy megbolondul Halas. Nem beszélve arról, hogy ők hozták törvénybe: a nebulók pedig sehol, csakis iskolapadban.

– Ez a Pruzsinszki is megéri a pénzét – kakaskodott Kovács, a bivalyerejű kovács. – Mit képzel, ezután megbújik a sutban, a fizetést meg továbbra is a zsebébe teszi?

Hát ami igaz, igaz: ez nem igazság nélkül, legfeljebb annyiban, hogy a fizetés, az bizony csak papíron, amíg posta nincsen. Ki is eszelte Kovács János nyomban a megoldást. Van Halason elég gyámoltalan nép. Van azután, ugye, egy tanító, ki dologtalan, viszont nyeli a pénzt. Köteleztessék hát, legyen feladatja az öregek fáját felfűrészelni, baltával aprítni, ölbe rakni szépen. Ez megfelel az igazságosságnak, mi pedig alapja a köztársaságnak.

– És ha megtagadja, mint az oskolázást? – vetette ellene Tombor József Józsi, aki józan lélek.

Ezzel az ügy ismét kátyúba jutott, honnan még a szekeret is nehéz kimozdítni, nemhogy ily országos dolgot. Karcerba mégse dughatják a renitenskedőt, már csak azért sem, mivelhogy Halason karcer pedig nincsen. A puskát ráfogni kényszerítően – hogy venné ki magát, ilyenre vetemedni, még revolúció idején is? Ám a bivalyerejű kovács, Kovácsék Jánosa, még tetézte a gondot, tovább szőve a gondolatát, egyben ellentmondva előbbi önmagának, mivel csak az ökör konzekvens:

– És ha, teszem azt, mégis fölvállalja a néki alantas munkát, mi nemigen hihető: ki okítja akkor jövő nemzedékét?

– És ha teszem azt, mégis okítaná? – fűzte tovább a gondolatot Tombor, csak nehezítve jó bajtársa szívét. – Mi garanciája, hogy a szent revolúció igéire okítja a gyermekecskéket, nem pedig a kontrarevolúció setét maszlagára, például a négylábú jószág jogainak megtagadására?

Mélabú ülte meg a bizottmányosokat, mi olyankor telepszik az embernek lelkére, ha sűrű erdőből semerre se kiút. Ám Apó csak legyintett, másik kezével az ülepét vakarva, ismét bebizonyítva, mért Halasnak ő első embere:

– Szamárság szavatok, mert azt nem teheti. Megmagyarázom. Mi megtanultuk minden szemináriumon, hogy az igazság, az pedig objektív. Mondhatja például a tanító úr, hogy az a betű b betű? Ugye nem mondhatja. Mondhatja, hogy kétszer kettő, az öt? Eztet se mondhatja. Mondhatja, hogy a Föld kereng a Nap körül, miként azt a világforradalom nagy előharcosa, Galileo Galilei a kínpadon is bebizonyította? Tagadhatja a revolúcijót, mikor minden ember pontossággal tudja, hogy Halas nem Málnásé, egyedül önmagáé. De hogy a lényeget mondjam. Kié az oskola?

Mivel hogy a skólát a római katolikus anyaszentegyház jó nehány esztendeje visszakövetelte magának, szerzett jog alapján. S adta Málnás, adta, mért ne adta volna, csak az övék maradjon meg az övéküknek. Ilyen beste népek! Az egyiknek kopp, a másiknak hopp.

– Márpedig ha a tanoda az egyházé – így a régi illegális –, akkor a szentegyház parancsol őnéki.

Megvilágosultak az agyak, el volt vetve a kocka, s indult máris deputácijó a plebános úrhoz.

Azt tudni kell, hogy a plebános úrhoz nem lehetett csak úgy bekopogtatni. Őhozzá egyes-egyedül egy út vezetett csak, házvezetőnőjén, özvegy Zakariásnén keresztül. Özvegy Zakariásnéról pedig a következőket kell tudni. Ki fia-borja, nem sejtette senki, csak azt, hogy a plebános úr hozta jó negyven éve, valahonnan a nagyon sík magyar Alföldről, mikor a régi plebános kiöregedett Halason templomból, paplakból, majd az életből is. A plebános úr – mármint a mostani – meg közel a nyolcvanhoz, mit onnan lehet tudni, hogy a hetvenötödiket megünnepelte a falu kellő tisztességgel. S nemcsak a falu, maga a kegyelmes érsek úr is, ki a plebános urat címzetes apátplebánossá ütötte, a vele járó gyűrűvel és mellkereszttel. Hogy özvegy Zakariásné, itt, ezen a Földön, mióta itta a vizet – mert a bort, azt soha, legfeljebb pájinkát, jófélét – csak találgathatták, mert kinézete után épp úgy lehet hatvan, mint akár hetven is, mi adott is okot a pletykálkodásra, anno dacumal, mikor a plebános úr negyven, Zakariásné meg fiatalon megözvegyült menyecske. Mert a falu népe ilyen lepcses szájú.

Ily szófia beszédekkel mi ne törődjünk, nem méltó az hozzánk. Ami lényege a dolognak, hogy özvegy Zakariásné abban különbözött mindenki lányától, hogy ő a fülét tátotta nagyra, a száját meg alig nyitogatta. Trafikálni leállt, kivel csak lehetett, kedvelték is ezért a fehércselédek, mert nem ő tereferélt, hanem buzgón hallgatta bárkinek baját és gondját, netán az örömét. Özvegy Zakariásné ilyenkor csak bólogatott buzgón, vagy csóválta a fejét, mikor mi kellett, s mindig volt ügyes szava a másik biztatására, pörögjen a nyelve, minél szaporábban. Amit aztán egész nap begyűjtött, azt leltárba szedte, osztályozta, mérlegelte, csoportosította, miután pedig a parókián az asztalt a vacsora után letakarította, elébe tálalta a plebános úrnak, Feldstetter Jenőnek. A főtisztelendő úr ilyenkor a borát kortyolgatta – mindig csak mértékkel –, nem szólott ő semmit, csak hümmögött-hámmogott, miből viszont Zakariásné pontosan kitudta, miről feladata több titkot gyűjteni, s mi az, ami az apátplebános úr szerint elhanyagolható.

Kérdezhetik persze, minek a főtisztelendő úrnak ily nagy kíváncsiság, mikor a falu apraja és nagyja az ő fülébe suttogja vétkeit a gyóntatószékben? Hát csak azért, mert a plebános úr, amíg apátplebános lett s egyre kevesebbett mozdulhatott hazulról, a hosszú évek során szert tett bizonyos tapasztalatokra. Többek között, hogy ki feloldozásért rebegve térdel őmelléje és sorolja vétkeit, általánosságban az igazat mondja, ám az igazságnak egy különös faját: úgy csűri-csavarja a maga bűneit, hogy azok csak vétkek, vagyis tehát nem oly nagyon elítélendőek. Tette ezt nemcsak azért, hogy kisebb a penitencia, hanem mert az emberi lélek szemérmes, aztán ki szeret a maga bűnéről beszélni, ha már elkövette? Hogy példát is mondjunk: ha egy pajkos menyecske a paráznaság bűnétől fertőződött – mi megesett olykor –, a szót inkább úgy formálta, hogy kísértés jött reá. A plebános úr meg, ki szintúgy szemérmes lélek, restellette volna részletről faggatni. Meg minek is faggassa, mikor özvegy Zakariásné úgyis begyűjti az egész történetet, olyan jó zaftosan, ahogy senki vétkes azt ki nem mondaná, legfeljebb csak inkvizíciós kemény vallatásra.

Egyszóval ott tartunk, hogy a Bizottmány delegációja bekopogtatott a plebánosi lakba, hol természetest özvegy Zakariásné nyitotta az ajtót. Lévén hogy az özvegy pontos tudatában a nagy változásnak, tudta azt is, kiket becsüljön a faluvezérekben. Éppen ezért a széküket is megfújta, s azon nyomban futott a pincébe a miseborért, abból is a legnagyobb kancsóval. Ez alatt az apátplebános úr, a maga karszékében, térdén skótkockás takaróval, a bizottmányosokkal, mint illik, elcseverészett az időjárásról, Duna zajlásáról, híd pusztulásáról, mindenekelőtt pediglen hóról és ködről. Hiszen ha két ily nemes ellen harcba készül egymással, előbb a fogást keresi mindegyik másikán, nem durr bele, mindjárt a közepibe, mint korcsmaverekedésben. Zavarban csak Kovács János, a bivalyerős kovács, ki moccanni se mert, nehogy összeroppantsa a plebániaház flancos, de néki nyamvadt székecskéjét. A dolog lényegére csak akkor került sor, miután a hegy leve a kancsóból a poharakba, a poharakból meg a gyomorba jutott, kellő csettintéssel nyugtázva, miként az illik jólnevelt népek közt. Özvegy Zakariásné meg hordta az irháját, hogy aztán az ajtó melletti hokedlira telepedjék, honnan füle közel a kulcsnak lyukához.

Apó ekkor summásan, de velősen fölvázolta az előállt helyzetet, majd a címzetes apátplebánosra emelte világtalan szemét: most már szólaljon ő.

Ám Feldstetter Jenőt sem kellett félteni, nem olyan fából faragták. Csak semmi ígéret vagy kijelentő szó, inkább ő kérdezett:

– Hát azt mondják az urak, az iskola az anyaszentegyházé?

Úr a vakapád, gondolta Apó, mondani viszont csak annyit mondott:

– Azt.

– Nehéz teher, nehéz – panaszolta a plebános úr. – És nagy felelősség.

– Bizony az – mordult a bivalyerős kovács. Apónak meg eszébe se a kártyáját éppen most kiteregetni. Mivel az ő meggyőződése: pátyolja a pap azoknak a lelkét, akik ezt igénylik, ámde oly intézmény, hová mindenkinek járni kötelesség, miként a skóla, nem az egyház, hanem a közösség kezébe való. No de erről pont most szót ejteni?

– Tehát a tanító úrnak instrukciót adni én jogom és én kötelességem? – így a címzetes apát.

– Így gondoljuk.

Ekkor a plebános úr kiterítette lapját.

– A békesség kedvéért nem lehetne valamiféle engedményre jutni az urak részéről?

– Azt nem lehet – hördült a kovács. A kanász meg, ki ugyancsak fél seggel merészkedett a plebániaház székére telepedni, közbekotyogta: – Hiszen nem változtathatjuk a szavunk minden fertály óra teltével.

– Ha nem, hát nem – egyezett bele az apátplebános nagy sietve, mivel olyan természetű, ki nem szerette a dolgokat törésre vinni. Inkább tehát arról is megfeledkezett, hogy egy kanász povedál a plebániaházban, mire eddig példa még soha, mióta az Úristen a világot teremtette.

– Nékünk minden jó, mi helyes s igazságos – szólott közbe Apó, ki tudta jól, hogy ebben a perben ők állást nem foglaltak még, nem úgy a tanító.

– Ez anyaszentegyházunknak is egyetlen érdeke.

– Akkor elkönyvelhetjük, hogy a plebános úr eljár az ügyben?

– Az eljárásra ezennel ünnepélyes ígéretet teszek. Ám – emelte fel mutatóujját a megfontolt Feldstetter Jenő, Halas plebánosa – az eredményt én nem garantálhatom. Egyrészt, mivel meg kell hallgatni az ellenérdekeltet. Másrészt éppen az ellenérdekelt fél karakterének ismeretében, miről az urak is bizonyvást tudomásul bírnak.

Ekkor következett Apó, Halas falu bölcse:

– Nagy megnyugovás nékünk apátplebános úr szava. Mi, két öregember, ha meg nem sértem a plebános urat, csak szót értünk az oly dolgokban is, hol a fiatalabbját elragadja a hév. Nekünk ugyan a falu hatalmat szavazott, ám mi hatalmunkat nem szívesen alkalmaznánk senki dorgálására. Az anyaszentegyháznak ez ügyben olyanok jogai, hogy az ő szavára minden hű hívőnek kötelessége a térdét hajtani.

– Vagy ha nem, majd alaposan a seggére sózunk – emígyen a kovács, de csak önmagának, amit azért hallott özvegy Zakariásné is.

Ezek után következett még egy pohár bor, mindnyájuk egészségére, majdan paroláztak, a plebános úr még a kanásszal sem restellett kezet rázni, igaz, csak ültéből.

Most az következne, hogy a címzetes apátplebános özvegy Zakariásnét Pruzsinszki kántortanítóért szalajtja. Ez is volt a szándékozásában, ám végre nem hajthatta, mivelhogy alig távoztak a bizottmányosok, ismételten kopogtak a parókia ajtaján.

Ez meg most ki lehet, morfondírozott a plebános úr, ki legalább egy pohár bort elszopogatna a két nehéz audiencia között. Ám bárkire is gondolt Halas népe közül, egyetlenegyre bizonyára soha. Pedig épp az az egyetlenegy zörömbölt. S a nem várt vendég pedig nem más, mint Karikás Vendel jehovita matróz és immáron bizottmányos tag. Hogy mért épp őt nem várták? Említettük: a matróz, mióta jehovita, nem tette be lábát más Isten házába. Most hogy került oda? Miután Halason a nagy események estek, Vendel matróz buzgó tanácskozásba kezdett Jehovával. Mit búgtak-súgtak, nem őrzi krónika, mindenesetre Vendel fejébe nyomta báránybőr kucsmáját, s elindult vizitálni a paplakba, egész nyilvánvalóan Jehova ámenjével a tarsolyában.

– A plebános urat keresem – mondotta illő köszönés után özvegy Zakariásnénak, kinek a jehovita láttán leesett az álla, noha igazán sokat próbált asszonyság, amit senki se értsen pajzán értelemben. Kicsiny idő után is csak annyit tudott nyögni:

– Aztán mért keresi?

– Dolgom van véle.

Dolga. Egy jehovitának a címzetes apátplebános úrral. Atyaúristen az égben, szentséges Szűz Mária! Özvegy Zakariásné persze tudomásul bírt arról is, hogy a jehovita egyben bizottmányos, miért a matrózt nem küldte a fészkes fittyfenébe, hanem gazdája színe elé eresztette.

Jehovita és pap köszöntötte egymást. A jehovita az idősebb embert illető tisztelettel, ám az Ántikrisztus szolgájának dukáló tartózkodással. A tisztelendő úr pedig azon igyekezve, véletlen se érződjék hangjából a rökönyödés. Hisz elébb gondolta, hogy Istennek valamely barma besétál a templom kapuján, mint hogy Karikás Vendel Isten szolgájának lakába.

– Hát mi újság, Vendel? – kérdezte a címzetes apátplebános, ki a falu nagyját és apraját keresztnevén szólította, a matrózt is, mielőtt fölcsapott jehovitának. A székből nem kelt ki, mi természetes, a bizottmányost viszont hellyel kínálta, mi már sokkal kevésbé természetes. Karikás Vendel azonban inkább az ácsingózást választotta; épp elég megrázkódtatás volt néki ide a lábát betenni. De hát Jehova szavára a mártíromságot is, nemhogy egy látogatást.

– Eljöttem – mondotta a matróz, pontosabban ő szájával Jehova.

– Dicséretes tőled.

– A jussért.

Feldstetter Jenő szeme kikerekedett.

– Micsodájért, fiam?

Ezen se csodálkozzék senki: ha a falu a plebános urat atyámnak szólítá, a címzetes apát is fiának-lányának, az öregebbjét is (no persze, Apó a kivétel).

Mit nem említettünk: Feldstetter Jenő nyeszlett kis ember volt, elnézést a szóért. Most meg, hogy már beköszöntött hozzá az öregkor, egyre csak véznább, laposabb a melle, cingárabb a karja, pipaszár a lába, hajból is már csak keveset engedélyezett néki viselni a Teremtő. Tán nem blaszfémia, ha kicsi hangyához hasonlítjuk, leszámítva persze annak fürgeségét, mi a papnak csak az eszejárásában volt a sajátja, mit a hangyáról bizonyítni nem tudunk.

Csuklott egyet Feldstetter Jenő, lévén hogy a Függetlenség Napján neki rémisztő álma volt: a revolucionárius horda a templom tornyának keresztjére kívánta feszítni. Ettől csak azért állott el, mert az ilyesmi felettébb macerás művelet. Így hát a templomkertben lévő öreg kőkeresztre kötözték, ebben a borzasztó fagyban, hóban, ködben. Függött az apátplebános a farkasordító télben, elrémisztő kínoktól gyötörve, különöst a lába fázott igen nagyon, és még csak nem is láthatták a ködtől ő szent mártíromságát. Éppen ezért mennydörgő hangon dicsérte az Urat, mi keresztülhatolt a legsűrűbb ködön is. Ekkor aztán egyszer csak megnyílott a mennybolt, s a Rafael-kék hasadékon arkangyalok serege igyekezett sietve Halasra, lángoló pallossal, de olyan sebesen, ahogy a szárnyuk bírta, amely pedig igencsak hatalmas. Hogy lett-e haddelhadd arkangyalok és a revolucionáris horda között, arról nem szólott az álom, de bizonyosan, mivel az Úr seregeinek szeme igencsak vérben forgott. Mindenesetre ölelő angyali karok vitték a plebános urat be a jó melegre, hol özvegy Zakariásné cimetes forralt borral kúrálta nagy baját. A seregek meg huss, eltűntek azon minutában, miként a revolúciós horda is inalt azonnal, lábuk nyoma sem maradt.

Mindezt csak azért említjük, hogy tudjuk, nem volt váratlan a plebános úr számára a veres veszedelem. Ámde az, hogy holmi sükebóka jehovita holmi parlagfű jussát pörli? Ez már mégiscsak sok, ilyet ki hallott?

Karikás Vendel meg, mint Jehovával azt megtanácskozta, imigyen folytatta:

– Mert mondá az Úr: nagy az én hatalmam, ezen kívül más hatalom nincsen, se földön, sem égben. És mondá a falugyűlés, hogy a respublikában pediglen mindenki és minden egyenlő. Hogy rövidre fogjam, mi ebből következik: azt mondá Jehova, hogy Isten házának kulcsát a kezembe vegyem.

Most már kettőt csuklott a címzetes apátplébános; szerencsére mindenféle szentek sietve segítségére szaladtak.

– No jó, az egyenlőség. De mondd meg nekem Vendel, hány híve van az egyetlen és élő anyaszentegyháznak? És vajon hány a te kicsiny-kicsiny, hogy is mondjam, hogy meg ne sértselek: gyülekezetednek?

Mosolyra késztette Jehova a matrózt, mit az meg is tett.

– Úgy volt az, míg meg nem épült a nagy erőmű, hogy ment a sok kis hajó a Vaskapu szájához. Ottan azután tovább centit sem haladnak, mert arra a víz az úr, miként a Földön Jehova, s az igencsak erős. Azután megjelenik egy gőzös, úgy hasítja a vizet, mint az írós vajat, s ő által is jut a Vaskapu rettentő sodrásán. Ezt meg azért mondom: nem számos, ki a sok, hanem hogy kivel Jehova ereje. Ezért a kulcsot kérem ide, az én tenyerembe.

– Soha! – mennydörögte a címzetes apátplebános, miként álmában, a kőkeresztre feszítve.

– Ha nincsen szép szándék, lehet azt másképp is.

– És azután hogyan?

– Jehova seregével.

Bízott-bízott a tisztelendő úr az arkangyalokban, ám ők nagyon messze, ez meg itt előtte, s termetre akkora, hogy kitelik belőle két apátplebános. Na meg ismerjük jól a matrózok természetjét; a báránybőr alól is kibújik a farkas. Nagy szerencséjére eszébe jutott a megfelelő passzus:

– Mondá a mi Urunk, Jézus Krisztus: adjátok meg Istennek, ami az Istené, a császárnak pediglen, ami a császáré. Egyezkedjünk hát meg. Ti vagytok kicsibbek, érjétek hát be a templomépületből a sekrestyével. Ez igencsak nóblis ajánlat, ha belegondolunk.

Nem tudni, miben egyezett pontosan Karikás Vendel Jehovával, de erre rábólintott. Mert ő meg Jehovában bízott nagy erővel, mégse volt bizonyos, hogy a hamis Isten papját megadásra késztetheti.

– Legyen rendben. De csakis az esetben, ha eltávolíttatik a falról az Ánti-Krisztus szolgájának képe, hogy ne sértse Jehova s a hívek szeme pillantását.

Erre csak hatalmába kerítette a plebános urat a pulykának a mérge, olyannyira, hogy megfeledkezett a kellő óvatosságról.

– Assziszi Szent Ferencet, a méheknek barátját?

A méregnek oka pedig, hogy ifjabb korában neki is volt tizenkét boconádi kaptár jól mézelő méhe, az se számított, hogy kicsit csípős természetűek.

– Azét, pontosan mondja – így a Vendel matróz.

Közben a címzetes apátplebános úrból sietve elszállott a méreg, lévén helyzete szorult, arkangyal meg sehol. S nemhiába töltötte egész életét falusi népek közt, reája is ragadt ő bölcsességükből: aki okos, enged, aki szamár, szenved. Így tehát a kontraktus megköttetett. A plebános úr egyedül maradt nagy ijedelmével s az ő borocskájával, mit igazán kiérdemelt, valamint hitével, hogy elnyeri az irgalmas Krisztus bocsánatját. Most már lehetett szalajtani özvegy Zakariásnét a kántortanítóért.

Jött is vitéz Pruzsinszki sietve bicegve, fölálló bajusszal, még mindig dúlva-fúlva a tekintélyét ért injúria miatt. A sietség okán s a hólapátolók hiánya miatt úgy megcsúszott, hogy majd az ülepére huppant, mire lassított azonnal. Részben azért, mert nem jó ám jégen seggre esni, de még inkább, mert hogyan venné ki magát, ha a falu tanítómestere a hóban feküszik s csápol kezével-lábával, akár a hátára fordított teknősbéka.

A paplakban miseborral várták, mi még sátoros ünnepeken sem volt szokásos, egyedül Jenő napján, mikor a főtisztelendő úr átcsoszog névnapot köszöntni, mögötte demizsonnal özvegy Zakariásné, igaz, csak kicsivel. A misebort ugyanis nem Halason szüretelik, az karcos lenne az Úr szolgálatára, hordóban hozzák a messzi Nagy-Alföldről, honnan valamikor a plebános urat is szalajtották: selymes volt, csipetnyit édeskés, csipetnyit fanyarkás, a szagos szőlő is érződött benne, ám nem konty alá való, már csak maligán-foka miatt sem, mi jóval túlhaladta a halasi borokat.

Az írott jog alapján adhatott volna az apátplebános szigorú ukázt a kántortanítónak, elvégre papiroson ő az elöljáró, de Feldstetter Jenő úgy vélte, nem lenne ildomos, hiszen mégiscsak a kántortanító az egyetlen ember, ki Halason ellene szegült a veres veszedelemnek. Ez dicső s bátor tett, elismerést érdemel, nem pediglen feddést.

– Tudja, tanító úr, mért kérettem ide? – kezdette inkább az első pohár után, mi neki bizony már nem az első volt. Igaz, ami igaz, kissé kóválygós a feje, de szíve töretlenül az Úrnál.

– Sejtem, plébános úr.

– Hát nézze, kedves tanító úr. Egy dolog az igazság, és más dolog az Isten. Mert földi igazság sokféle vagyon, ám égi csakis egy. Ha nincs más iránytű evilági dologban, akkor szemünk az Úr igazára vessük. No, egészségére.

Nagy ravaszdi a koma, gondolta Pruzsinszki, ilyen illetlenül, de azért fölhajtotta a második poharat is. A plebános úr meg folytatta elmélkedését, lévén igen művelt a breviárium forgatásában.

– És hát mivel szolgáljuk leginkább az Urat? Ha erősítjük az ő szentegyházát. És ha nehéz idők járnak, miként mostan is, ez kétszeres követelmény. Remélem, egyetért, kántortanító uram?

Ily szentenciákra nincsen mit felelni. Igaz, nem is várt választ a címzetes apátplebános, folytatta önmaga, mibe belekezdett:

– Tanító uramnak példamutatásáról, mire nincs elég dicséret, mostan nem ejtek szót. Majd ha az idők ismét jobbra fordulnak, ami oly bizonyos, mint hogy reggelente felkel Istennek a Napja, ám akkor nem négyszemközt, hanem a szószékről, falu népe előtt. S mi sem természetesb, hogy tudomására jut ez még az érsek úrnak is.

Nyitotta már szólásra a száját vitéz Pruzsinszki, ám Feldstetter Jenő tiltólag emelte a kezét.

– Ne szóljon, kérem, addig, míg okaim kellőképp meg nem világítom, Isten segedelmével. Tudomást kell venni: ezekben a napokban kiszolgáltatottjai vagyunk idegen hatalomnak. Mégpedig nem annyira a tanító úr, hiszen önt le nem válthatják, egyszerűen azért, mivel nincsen másik. Ám az anyaszentegyház, s vele együtt szerény személyem is meggyaláztathatik: bedeszkázhatják a templom kapuját, betapaszthatják Isten szolgája száját. Nem magamat féltem, annál jobban ismer a tanító úr, a hívek ügyében van bennem súlyos félelem, ha a dolgot kenyértörésre visszük. Ezt vésse figyelmébe tanító uram, mielőtt javaslatát elibém terjeszti.

Áhá, a huncfut, átpasszolja a labdát, így magában a lelkében elszemtelenedett Pruzsinszki tanító. Nem utasít, nem ő. Tegyek javallatot én, azután enyém a felelősség érsek-Isten előtt. No hát teszek is, de bizony olyat, hogy nem tűzi a kalpagja mellé.

– Apátplebános úr – kezdte a tanító, kántorságtól érces hangján –, én az ügyet az elmúlt órákban meghánytam-vetettem, magamban és magammal, s hosszú lélekvizsgálat után tántoríthatatlan döntésre jutottam. Én az igazamból jottányit se engedek, szakadjon le akár Halasra és reám a magasságos mennybolt. Mégpedig nem azért, hogy nékem legyen igazam, egyes-egyedül azért, mert ezt követeli Isten és a haza. Idézze föl emlékezetébe a plebános úr az ősi igazságot: nyújtsd oda az ujjad, a karodat kérik. Hát én oda nem nyújtom, a körmöm hegyit se, nem, akármi lészen a következmény is.

Savanyodott az arca Feldstetter plébános úrnak (tudata mélyén a mártíromságról szóló álom), s rögvest töltött újabb pohár bort, vitézség-csinálónak.

– Mondok én egy példabeszédet tanító uramnak, a mindennapi életből. Ha teszem azt, hízóra alkuszom, s megkérdem az árát, a gazda, ugyebár, nem az igazt mondja, hanem annál feljebb. Mire én, mármint a vevő, az eladó árát alálicitálom. Erre aztán a gazda csóválja a fejét rosszallása okán, ám az árból egy petáknyit mégiscsak enged. Engedek én is, ugyancsak éppen csak hogy, s így megyen ez addig, amíg a két ár valahol csak összetalálkozik. Akkor aztán dörzsöli a markát vevő és eladó, lévén mind a kettő abban a tudatban, hogy jó vásárt kötött. Ám hogy valójában melyikük, az csakis azon múlik, ki a fifikásabb, melyik értelmesebb, ésszel megáldottabb. Most aztán gondolja meg, kedves tanító úr: tahók ezek bizony, nyolc általánost ha jártak, avagy még azt is inkább elkerülték. Hisz köztük a kanász is meg a jehovita matróz – kell-e, hogy folytassam?

Arról bölcsen hallgatott a plebános úr, miféle kontraktust kötött éppen az elébb a jehovitával. Abban meg tévedett, hogy túlságos szaporán töltögette a bort. Immáron vagy az ötödik pohárnál tartottak, mi az öregecske papban inkább álmosságot, a kántortanítóban ellenben nem belátást fialt, hanem a kuruc gőg erősítgetését.

– Már megbocsásson, apátplébános úr: ön engem leválthat, kerékbe is törhet, de egy vitéz Pruzsinszki a szájából segget – ezért a bocsánat – sehogy sem csinálhat. Nagy meggyőződésem szerint ez hajaz leginkább érsek urunk és anyaszentegyházunk akaratjával is. Éppen ezért ez utolsó szavam, mégpediglen a legeslegutolsó.

Mondá pedig ezt oly elszántsággal, ahogy Árpád apánk, mikor meghirdeté a vérszövetséget, s karját megmetszette.

Ne ragozzuk tovább, mint csóválta fejét a tisztelendő úr, hogy más vindikálja a jogot az egyház nevében szólani. Azt se, hogyan üzente meg a sivár választ levélben Apónak (özvegy Zakariásné volt a kézbesítő), hogy a dologban hajthatatlanság forog fenn, hogyan üzent vissza a veterán pátriárka a bivalyerős kovács szájával: ők az ügyet meghányták-vetették, s a nebulók követelményeit arra redukálták, hogy naponta egyszer húszperces a szünet a tízperces helyett, valamint hogy iskolabizottmány alakíttassék, ám nem döntő szóval, csak tanácsadással, s hogyan válaszolt erre is fityiszt a dölyfös és vitéz Pruzsinszki és így tovább, tovább. A lényeg a lényeg: az alku a sertésről, mivel Feldstetter Jenő példálózgatott, nem jöhetett létre. S mivel egyezség nincs, Halason attól a naptól zárva a skóla kapuja, igen nagy lakattal.

Folt esik a Halasi Veres Köztársaság becsületjén, min nem használ a puceráj sem. Ennél nagyobb dolog, hogy Apónak és a Bizottmánynak házasság és szerelem ügyében kell döntenie. Beszámolunk továbbá a bizottmányosoknak üléséről, hol történik fontos, meg fontatlan is, ám úgy gondoljuk, nem árt az utóbbit is megemlíteni.

 

Halas lakossága bánatos reggelre virradt. Történt ugyanis, hogy az éjszaka Varga Mártonék kamrájába ismeretlen tettes (avagy tettesek) ármányosan behatoltak. Nem vittek el semmit, egyes-kizárólag a húsfélét, azt viszont derekasan, egy falásnyi sem maradt. A kár tetemes: négy hátsó, három első sonka, oldalasból tizenkettő, hét csülök, kalbász harminchárom szál, két gömböc, valamennyi természetest gondosan megfüstölve, jó tölgyfa szijácson.

A roppant kárt maga a ténsasszony jött bejelenteni a Bizottmánynak, de akárcsak forgószél zúdult volna a faluházába. A szava meg, ajajaj, kár is mondani azt. Meg hát természetesen nemcsak az esetet s a kárt sorolta szaporán, hanem az esetnek okait is.

– Kellett nektek függetlenség, csuda nagy okosok? Szép dolog, jó dolog, nem mondom én azt, nekem is szívem szerinti, de nem az én sonkáimnak árán. Köztársaság, piha! Választok én királyt, hozzája koronát, csak visszakaphassam karnyi stifoldereim. Ez nektek az egyenlőség? Nekem semmim, másnak meg tele a kamrája? Hát az igazságtok? A tolvajt pártolja, nem ki becsületes. Mi mindent behordtam szavatokra én a korcsmahelyiségbe, osztani a szegény népnek, a rühes tetvesnek. Soroljam? Nem sorolom, tudja azt mindenki. De az a két gömböc! Mit ajnározgattam, abáltam, füstöltem, kővel lenyomtattam, hasunktól spóroltam, és azután minek? Hogy a beste tolvaj tömje vele gyomrát egészen fosásig. Függetlenség, ajaj! Az ántivilágban most szalajthatnék rögtön a málnási kapitányságra, jöjjenek nyomban fürkészni a tolvajt. De mostan? Mert van itt minden ebben a dicső köztársaságban, szabadság, igazság, mind megannyi maszlag, csak éppen a rendet nem őrizi senki, az ember vagyonát nem óvja meg senki. De lesz itt elszámolás, nem is akármi! Talpig vasba veretek én mindenik gazembert, úgy ám! S akkorát kiáltok, hogy fölhallik az égbe, egyenest az Úristen mindentudó lábához. Te meg mit hallgatsz, Márton?

Ez utóbbi oldalbordájának szólt, kit kísérő apródként magával ráncigált. Ámde Varga Márton egymagában is szűken mérte a szót, asszonya jelenlétében egyenesen kuka. Most is csak a vállát emelgette, mint kinek a dologhoz semmi köze nincsen, mi újabb dühöt facsart ki a ténsasszony ajkáról.

– Még vállad rángatod? Mintha mi sem történt? Mintha teli lenne még a kamra? Ahelyett hogy máris intézkednél nyomban, sietnél kutatni a zsákmányt. Hisz ekkora temérdek jó húst föl nem zabálhattak ennyi idő alatt, ott kell annak lenni, valahol eldugva. Ti meg mit ültök itt, kótyagos veresek, mint fecskék a dróton, mit tátjátok a méla szátokat, mért nem tesztek végre igazságot nyomban, hogy az, mi volt az én kamrámban s van valahol most is, mind visszakerüljön arra a jó helyre, ahonnan vétetett. Gyerünk, munkára fel, beste tolvaj banda!

Mentek volna, mentek a bizottmányosok, igen ám, csakhogy hová menjenek? Amikor Bódog Balázs ezt megemlítette, Varga Mártonné szörnyű hahotára fakadt.

– Szóval nem tudjátok, ki a tettes gazember? És ezt el is higgyem? Azt, amit én tudok, a falu bölcsei még csak nem is sejtik. Bűnpártolók vagytok, híres igaztévők?

Bizony Bódog vicejegyző nem tudta, mit az egész falu. Nevezetesen, hogy Halason nem volt olyan pógár, kire efféle bűn árnyéka vetülhet. Nem mintha itt csupa szentek laknak, tucatnyi megjárta a karcert is, ám olyasféle bűnökért, mint orvvadászat, tiltott szeszlepárlás, garázdaság, súlyos testi sértés meg ehhez hasonló vétkek, kiket csak a törvény büntet, becsületbe nem vágnak. Ám más vagyonára senki a kezét nem emelte eddig. Senki, mondjuk, kivéve egyetlenegyet, s ezt is tudta ám (kivéve Bódogot) egész falu népe.

Ez az egyetlenegy pedig a Mózsi cigány, Halas egy szál füstösképű polgára. Azt is kinek köszönheti a falu? Bizony hogy Apónak, az istentelennek. Mert hogy Mózsit a veterán pátriárka szedte föl a tömlöc sötét mélyén, hol Mózsi, akkor még tejfelesszájú, rablásnak okából múlatta az időt. Mármint hogy a törvény betűje szerint, nem úgy igazábul. A Mózsi ugyanis szentül állította, tulajdon édesanyjának s a Nagyboldogasszonynak nevére esküdve, hogy néki ilyeshez köze sohasem volt, csak vállalta a tettet testvérbátyja helyett, ki nős-gyerekes ember, annak nehezebb a karcer. Persze a börtön, említettük már, az olyan építmény, hol csupa-csupa ártatlan lakozik, kivétel nélkül valamennyien tévedés áldozatai. Ám Apó valamiért hitelt adott a Mózsi szavának, s szárnya alá vette a füstös tejfelesszájút. Ápolta, pátyolta, írni-olvasni is megtanította (na, úgy nagyjából), szabadulása után még pakkal is ellátta. Így azután amikor Mózsinak kinyílott a nagy börtönkapu, s belelépett újólag a szabadságba, odatelepedett Apó szárnya alá, Halas falujába. De nemcsak ő, a hites társa is, ki – csudák-csudája – jó magyar asszony volt, aminek ismét csak történetje vagyon.

Mózsiról ugyanis tudni kell, hogy nem afféle mindennapi roma, hanem muzsikuscigány. Méghozzá oly tehetséggel áldva, hogy ki az ő nótáját hallgatja, előbb-utóbb elcsordul a könnye, mármint az érzelmesebb lelkű fehérnépeknek. Mózsi addig húzta-húzta szerelmetes Terkájának is, míg az fejét vesztve hozzáment asszonynak. Igaz ugyan, pusmogták szerte a faluban, kiféle-miféle a Terka, de a sok szóbeszédre Mózsi oda se rántott. Neki aztán mindegy, ki fia-bornya az asszony, csakis az számít, hogy beköltözött a szíve legközepébe.

A bajok azután azáltal támadtak, hogy jöttek a purdék, egyik másik után. És ahány új purdé, annyi új éhes száj, kik mint fecskefiókák az ereszalji fészekben, fúrton-fúrt tátogatják szájuk ennivaló után. Igaz, hogy Mózsi képes volt napnyugtától napkeltéig nyűni a szárazfát, ám ilyen alkalom vajmi kevés esett: esküvő esetén, nagy ritkán egy-egy nevezetes – mondjuk ötvenedik – születésnapkor, még ritkábban egy-egy jeles gazda nevének a napján. No meg természetesen farsangi mulatságon s István-napi búcsún, azután meg ott voltak a szerenádok is, alkalmi munkaként. Az egyháznak ünnepein Mózsinak kuss, olyankor a kántoré a szó, tisztje-kötelessége szerint. Ami volt Mózsinak, az hát igen kevés ennyi purdészájnak. Persze folytathatott volna valami tisztességes cigánymesterséget, mint tekenőt vájni, fazekat foldozni, vályogot vetni, avagy mindenféle napszámos munkát, ám ezt nem tűrte művész-méltósága, mi mellett kitartott jégverés ellen is, s ami annál rosszabb, kedves felesége-asszony kénköves villámlásaitól zaklatva. Amihez tudni kell, hogy Mózsi cingár kicsi ember, Terka asszony viszont olyan karokkal, hogy a húszliteres mosófazekat mint a pelyhet emelte. Nem beszélve szeméről, ki barna villámokat lövellt a sutban kucorgó szegény Mózsi cigányra, kit mostanság romának mondanak. Ám Mózsi keményen ellenállt a vasvilla tekintetnek, csak úgy, mint a cséphadaró karnak. Miként a nagy Michelangelo sem arra született, hogy széklábat faragjon, Mózsi se felszentelt művészlelkülete megszentségtelenítésére. Azért se – így Mózsi –, mert ha érzékeny ujjait póri munkára fogná, nem születne belőlük se szívet ríkató, bús hallgató-nóta, se lábat ugrató, csípőt rezegtető csárdás, se az új módiak, a mélázó tangó, az ördögletes szving avagy a dübörgő rock, mert Mózsi hegedűje ezeket is tudta. S ami mindezeknél is fontosabb: ha a művész lelkét kufároknak adja, petákért, krajcárért, pengőért, forintért, akár jó német márkáért (ez a Mózsit nemigen fenyegette), annak a szívében megereszkedik a húr, miből a művészet tiszta csermelye fakad. Mondjuk ki kereken: áldozat volt Mózsi, a művészet felszentelt oltárán.

Az egyetlen, amit elvállalt a cigány: tartotta a hátát, ha netán a faluban elkóborolt egy tyúk, és nem talált haza, így hát Terka fazekában keresett otthont. Avagy ha a krumpliföldön kevesebb a krumpli, dinnyeföldön kevesebb a dinnye, netán egy cseresnyefának az évben igen silány a termése, noha zölden még annyi, mint égen a csillag. Vallani nem vallotta a tettet, ennyit azért megtanult a börtönben. Csak ha reászakadt az ég, hogy kurva, büdös cigány, te már megint loptál, akkor nem mondotta, hogy nem ő, azt a világért se, inkább összehúzta magát, hogy még cingárabb legyen, s ha sodrófa vagy villanyél került, attól sem szaladt el, tudván, hogy annak valakire csak le kell csapnia. És ha le kell, hát inkább reája, mint drága Terkájára avagy az ártatlan purdékra.

Ott tartottunk tehát, hogy a lopásnak szörnyű árnyéka – mit árnyéka: sötétlő fellege! – a Mózsira esett. Apó ugyan esküvést tett volna, hogy ártatlan a roma, mint ma született birka, ám tudta, ily szörnyű esetben még az ő hite sem pernek eldöntője. Így elhatároztatott, hogy a töprengésre hajlamos révész, valamint Szele Béla matróz induljanak nyomban Mózsiék portáját megvizitálni, természetesen a ténsasszony jelenlétében. Ám ekkor megszólalt a bivalyerejű kovács, az igazságnak az ő Galahadja:

– Én veletek tartok.

– Nofene! – így Révész János, a révész. – Tán nem bízol bennünk?

Hogy is gondolhatott volna derék Révész János ilyesmit szívbéli komájáról!

– Bízni bízok, a dolgok lényegét illetően. Csak a mellékesben, abban nem vagyok bizonyos. Hiszen már eleve úgy indultok innen, mint ki főbenjáró vétkest kíván vasba verni. Sebzeni pedig nemcsak kés hegyével lehet, igaztalan szóval is, különösen az emberi méltóságot. Márpedig a cigány is ember, mintha erről megfeledkeznétek. Vonatkozik ez legelső sorban húgomasszonyra, a kedves ténsasszonyra nagyságára.

Ilyen bátor ember volt a kovács, pedig tudta ő is, mi lesz a következménye. Lett is: Varga Mártonné akkora verset kelepelt, mint az Arany János a Toldi Miklósról, csak a stílusában s némely kitételében volt különbözőség. Apó viszont roppant szégyellette magát. Mi ő dolga lett volna, más tette helyette, noha a kovács ismerete a Mózsi cigányról tizede sem Apó tudomásának. Ugyanakkor pedig, mert jó a bajban is van, melegedett szíve kovács-cimborája bátor tette okán. Lám-lám, mi mindent elő nem varázsol a függetlenség az ember fiából! Éppen ezért, miután ülepét jól megvakargatta, szokásától térve kemény szóval förmedt csendet s rendelte a négyes fogat közös indulását.

Mózsiék portája legeslegutolsó a falu házai sorában, az alvégen is túl, a világ karimáján, honnan a lábad már a semmibe lógathatod. Hozzátehetjük: a legnyomorúságosabb is, fent ecsetelt dolgoknak okán. Hogyan zajlott a porta megvizitálása, azt nem részletezzük, csak a fő eredményt. Találtak ottan mindenféle ezt-azt, úgy mint lukas lábast tucatnyit, fürdőkádat négyet, uraságtól levetve, odakint a kertben, esővíz felfogása céljából, mivel hogy folyó víz nem volt bevezetve, lim-lomot, mindféle ezt-azt, mi másnak portáján nem volt már kelendő, csorba tányérokat, bögrét, füle nélkül, kést, markolat híján, a falakon képet temérdeket, kivágva színes újságlapokból (művészlélek a gazda), nyolc darab vasalót, mivel vasalni nem lehetett csöppet se, tálcát, minek a közepe felpúposodva, s találtak mind előtt hatalmas halom rongyot a szoba sarkában, csak úgy odahányva, hogy alkalomadtán válogatni lehessen, mi feltörlőrongynak, mi kapcának, mi jó lesz még ing alatti trikónak, mivel alig rongyos. A ténsasszony még az orrát is befogta mind a két ujjával, pedig a Mózsi cigányéknak csupa-csupa kincs ez. Amit nem találtak, az húsáruféleség volt, miért pedig jöttek. Így aztán megmaradt a lopás szörnyű ténye, ám nem került a lopásnak tettese, legfeljebb a gyanú pucolhatatlan árnyéka. A ténsasszony meggyőződése pedig változatlan, mondván, a roppant ködben dugóhely ezernyi – miben volt igazság –, de hiába bizonyosság, ha nincsen corpus delicti. Így tehát a lopó személye rejtélyes maradt, csak azért nem mondjuk, hogy mindörökre, mivel nem tudhatjuk, mi derül ki eztán, amíg a történet tart.

Azon a napon fordult a magyarok országa kormányának fője drámai felhívásban a világnak valamennyi Nobel-díjasához, Shakespeare Vilmos sem mondhatta szebben: dugják össze fejük, s éjt nappallá téve kutakodjanak a veres köd feltörésének módjáról, okáról, mivel szörnyű katasztrófa fenyegeti a nemzetet, kiről régóta tudott, hogy a művelt Nyugat előrevezényelt bástyája. Azután meg mi lesz, ha elesik a bástya? A bástyáról pedig szörnyű hírek jártak szerte a világnak újságjaiban. Volt, amelyik tudta, vannak falvak, hol a nép már fakérget eszik, abból is alig már bespájzolni való. Volt, amelyik szerint a kiéhezett ebek falkába verődve járják a környéket, nem kegyelmezve holtnak s elevennek. Volt, ki színesen ecsetelte, hogy az éhen holtak, lévén a temető megközelíthetetlen, egy szobában laknak a ma még élőkkel, mások szerint viszont a tetemeket kiteszik a hóba. A legnagyobb feltűnést az a cikk okozta, ki egy híres-neves fővárosi lapban jelent meg, majd utána szerte az egész világon. A bánatos cikk szerint az egyik községben már felütötte fejét a művelt világ ördöge, a kannibalizmus. Igaz, annak demokratikus változatja, ugyanis népszavazással jelölik, ki ember kerül másnap a vágóhídra, s onnan a lakosság fazekába. És azután az sem kizárt, nem terjed-e a vész által a fejlett országokra, mivel a veres köd nem ismer országhatárt, mint ez már a kergemarhakór esetében is észlelhető volt. Legjobb lenne tehát, ha Magyarországot rögvest keblére ölelné az európaiak uniója, mi aztán minden gondot egy csapásra megoldana. E döntést azonban előzetesen meg kell tárgyalni mind az amerikai, mind az orosz elnökökkel, valamint a japán császárral és a kínaiak első titkárával. Addig is, míg ezek végső egyezségre jutnak, példa nélküli akcióra készültek NATO-berkekben, mit visszafojtott lélegzettel figyelt a művelt világ, még a műveletlen is: a Fekete-tengerről atommeghajtású tengeralattjárót irányítottak a Dunának deltájához, hogy felfele menve a folyón szabadítsa fel a bajba jutott Duna-vidéket. De hogyan megy, kérdheti valaki, mikor fent nevezett NATO a folyónak déli fertályán minden hidat pocsékká rombolta, azóta hajó a vízen se fel, se le. Igen ám, de a négyszáz méteres, Vénusz névre hallgató tengeri szörnyeteg mint gyufaszálakat tördeli majd szét a folyóba robbantott hídroncsokat. Miután pediglen mindezekkel végzett, ahányszor periszkópradarja települést jelez, a Vénusz fölbukkan a habokból s hangszórójából bőgeti a Kék Duna valcert. Ekkor aztán siessen a lakos mind le a Dunához, hol osztanak kaját doszt, meg mindenféle egyéb finomságot. Egyebet nem tehetnek, hiszen még a tengeri behemóttól sem várható el, hogy hátára veszi minden település mindegyik lakóját. Talán egyet-egyet a halottak közül, legyen mutatóba, meg az orvostudoroknak boncolás céljából.

Ezt tudomásul vették a halasi rádióhallgatók, ám igazából mással voltak elfoglalva (meg azért is, mert Halast bezzeg megint nem emlegették). Bár igen tisztelték a hivatalos rádióadót, ám azt is megszokták, hogy egyik fülükön be, a másikon kifelé. Elfoglalva pedig azért voltak, mivel nagy ramazúri egy diáklázadás, a templomfoglalásról nem is beszélve, nagy szégyen a lopás – ám mindez semmi a szerelemhez képest. Hogyan került pedig a szerelem Halas palettájára, mindjárt meg is tudjuk.

Sajnos Apó ezúttal is oly jósnak bizonyult, hogy Kasszandra máris becsukhatja a boltot. Arról az esetről szólunk, miről Apó azt a kijelentést tette, hogy kik csikorgó fagyban, sűrű hóesésben nem restellenek a temetőkertben csókokat váltani, azoktól bizony minden kitellik.

Ki is tellett. Kiderült ez abból, hogy fényes nappal – mármint ha a gomolygó veres ködöt annak nevezhetjük – kéz a kézben (a szégyentelenek) megjelent a falu házában Zana Ignác bognár és kádármester, valamint Botka Gáborné, született Zsuzsika. Zsuzsika még innen a harmincon, szép, sudár teremtés, szőke haja koszorúban. A Zana viszont már rögtön negyven, termetre is vézna, arca se Rómeó, mit evett rajt Zsuzsi, nehéz megállapítani, talán azt, hogy a szava selymes és simogató, s nem is fukarkodott vele. Mert bizony úgy van az a fehérnéppel, hogy a szép és szapora szó olykor kellemetesebb a legkackiásabb pedrett bajusznál is.

Egyszóval megjelent kéz a kézben a szerelmespár. Zanáról még nem említettük, hogy a mai világban, amikor gépautón jár a nép, mit bognárkodhat egy kerékgyártó? Hát ezért képezte ki magát a kádármesterségre is, lévén a faluban, ha kevés a szekér, annál több a hordó. Tehát megjelentek Apó s a bizottmányosok színe előtt, és a Zana Ignác azt mondotta nekik, egyenest szemükbe:

– Mélyen tisztelt Nemzeti Bizottmány, falunak bölcsei! Azzal a kéréssel járulunk tisztelettel elébetek, hogy a Zsuzsim meg az én házasságom fölbontani szíveskedjetek, majdan azon nyomban engem véle összeeskessetek, a tisztelt Bizottmány és tiszteletreméltó Apó magas színe előtt.

Nesze neked, Apó. Kellett köztársaság, kellett Bizottmány, abban is elnökség, most aztán megkaptad! Mert igen könnyű volt ama Nagy Sándornak – ha jól emlékezünk, vele esett ez meg – Gordiusz csomóját egyetlen nyisszentéssel kettébe vágni, mint a sütőtököt, de az semmiség ehhez ügyhöz képest. Hogy miért, arról rögvest beszámolunk.

Mert ugyebár: a házasság szentségét, mi égben köttetett, nem oldhatja fel még a címzetes apátplebános úr sem, egyes-egyedül a pápa őszentsége. Ő meg a messzi Rómában trónol, és annyi a dolga, hogy ilyesmivel hogy érne rá törődni? És ha éppen ráér, nagy kivétellel, akkor is inkább koronás fők, mozisztárok s hasonlók esetében, kiket ugyebár még a magasságos Úristen s földi helytartója sem kezelhet együtt a többi népekkel.

Mondhatná valaki, hogy jelen esetben világi hatóságot instanciáztak oldani és kötni, akkor mi itt a gond? Az, hogy amit őszentsége maga egy személyben elintézhet, arra itt a földön többféle hivatal hivatalos. Oldani, ugye, a magos bíróság, kötni pedig az anyakönyvvezető. Csakhogy Halasi köztársaságának sem felkent bírái, sem anyakönyvének felesküdött vezetője. A veres köztársaságban hatalma egyes-egyedül a Bizottmánynak (élén persze Apóval, mint tudjuk), minek előnye sok, de hogy mi hátránya, mindjárt látni fogjuk. Ha teszem azt a Bizottmány a bontási kérelemre áment bólintana, helyet adva két szerelmes szív követelőzésének, hol van még a vagyon dolga, hol a gyermekecskéké? Zanának volt kettő, Zsuzsinak szerencsére (?) egy sem. Az ily dologhoz minden civilizált országban a jogokban képesített bíró szükségeltetik, nem is beszélve az ügyvédekről, kik képzettségük okán sokkalta jobban értik a jognak facsarását, mint maguk a delikvensek, ezért nélkülözhetetlenek. Hiszen bontani egy frigyet, hát Istenem, látott már olyat a világ. Ám dönteni, kié ágy, szekrény satöbbi, az bizony ajaj! És akkor még nem is szólottunk arról, hogy ilyen aktushoz minden érdekelt fél jelenléte okvetlen szükséges az igazságos ítélethez, már amennyire az ily dolgokban az igazság szerepet játszik. Fenti tényállás Zana bognár és kádármester esetében adott volt, mivel feleség-asszonya odahaza a halasi házban, ám a Botka Gábor, ki váltókezelő, a vasutat szolgálta szilveszter és újév szép napján is, mert az már csak efféle mesterség, ergo ott rekedett a megyeszékhelyen, ahol munkája volt a sínek irányítása.

Mit tehetett Apó ebben a helyzetben? Először is kissé csűrni-csavarni az ügyet.

– De sürgős, de sürgős. Tudjátok szorult helyzetünket, mért nem lehet várni?

Piros lett Zsuzsika, akárcsak a pipacs, olyan a szava is:

– Mert nem lehet, azért.

Ez bizony nyomós érv, belátja mindenki. Ám a selyemszavú Zana tovább is ragozta:

– Mert úgy van az, Apó, hogy mint tudod jól, Zsuzsika drágámnak az ő házasságából valahogy nem sikeredett kicsiny gyermekecske. Nem az urát akarom böcsmérelni, mentsen Isten, hogy akárcsak egyetlen rossz szóval illessem, ebben az esetben ez megengedhetetlen. Ám ami tény, az sajnos tény, illetve jelen esetben egyáltalán nem sajnos. Ugyanis a dolgok valamiért úgy jöttek össze nálunk, hogy bízvást számíthatunk az Úristen segedelmével egy kicsiny bubára.

– Hányadik hónapban vagy? – kérdezte Apó a Zsuzsit, oly tárgyilagossággal, mi csak neki a sajátja.

Zsuzsi most mint a pecsenye. Dehogy tűrne mástól efféle kérdést, de hát Apó az Apó.

– Közel a negyedik.

Puff neki! Mert ha most azon minutában gépi kocsiba ülnének, s elfurikáztatnák a megyei kórházba, még lehetne változtatni a dolgon esetleg. Ám, mint tudjuk, híd az nincs, köd viszont van, tehát e megoldás szóba sem jöhet. Már mint ha esetleg a boldog pár erre szánná magát, ám sehogy se úgy festettek, hogy ily dologra készülődnének. Hisz bába azért van Halas falujában, a bábákról meg tudott (tisztelet a kivételnek), hogy némi ellenszolgálat fejében segítséget nyújtanak bizonyos machinációkhoz, minek következtében nem lesz kicsi baba. Apó meg az utolsó, ki ilyenre noszogatná a szerelmespárt.

– Hát akkor mindenesetre foglaljatok helyet.

Helyet is foglalt a párocska, szándékuk komolyságát azzal is bizonyítva, hogy el nem eresztették egymásnak a kezét. Ám a dolog ezzel jottányit sem került közelb a megoldáshoz.

Apó viszont tudta a dolgát.

– Én mostan először nem mint bizottmányos szólok tehozzátok, hanem mint gyarló, aggastyán öregember, mindnyájótok Apója, ki sok mindent megpróbált és látott világéletében, akkor is, ha szeme világa, az nincsen. Mire készülődtök, nagyon erős döntés, sok következménnyel, nem kellemessel is. Azért a szíveteket kérdem: van-e közöttetek olyan erős kapocs, túl azon, hogy testetek egymás felé hajlik – mi igen gyakori a ti korotokban –, ami az ilyen próbát biztosan kiállja?

Válaszolni ezúttal is a kerék- s hordógyártó bognár és kádármester felelt:

– Mint unokád avagy dédunokád mondjuk, olyan tisztelettel, s olyan tiszta szívvel: Neked, ki mindent tudsz, és annak az ellenkezőjét is, tudnod kell, ha egy emberpár, jóval túl már a bakfiskoron, egymás felé hajlik, olyan nagy erővel, mint az esetünkben, akkor azt nem azért, mert felgerjedt bennünk a vérnek gerjedelme – persze az is, mint ilyenkor mindig –, hanem mert szívünkben virágzott ki a szerelem bazsarózsája. Az meg oly szentséges, hogy annak ember keresztbe nem állhat, még az Úristen sem, mivel a szerelmet is ő teremtette. És mert eddig, csodák csodájára, nem kerültünk még a falu nyelvére, mit te nálunk is jobban ösmersz, ezt akarjuk elkerülni ezután is, mikor Zsuzsi hasának gömbölyödése a dolgot titkolni tovább már nem hagyja. Úgy döntöttünk tehát, legyen a pohárban tiszta a víz, akkor is, ha szakad a part.

Ugye megmondottuk, mily aranyszavú a Zana, még az is lehet, hogy pályát tévesztett, plebánosnak kellett volna mennie avagy fekete taláros jogvégzett bírónak. Apó meg már tudta, nem hiába járt ki annyi szemináriumot s vizsgázott a Klára Cetkinből, a további beszéd most már fölösleges. Ezért hangot váltott:

– Akkor most mint halasi polgár szólok tehozzátok, kit a falu népe szólójának vállalt. Tőled kérdem, fiam, Zana Ignác, ismeri-e határozatodat hites feleséged, mármint a mostani, Kármentő Zsófia?

– Ismeri ő, tegnap este óta.

– És a hozzáállása?

– Hát milyen lehetne? Azóta, bevallom, csak sír, furtonfurt egyfolytában. Meg a gyerekecskéket hozza mindig szóba, milyen dolguk leszen, édesapa nélkül. Mikor meg azt mondom, én a gyerekimnek továbbra is jó apája leszek, akkor böcsméröl, hogy ezt csak most mondom, bezzeg az új asszony eltaszít majd tőlük. Ő meg fogadkozik, embernek oly dolga nem leszen ezentúl, mint énnékem, kedvenc étkem főzi, inni annyi, hogy doszt, még a lábam is megmosogatja, csak ne menjek el tűle.

– Miből mi sem igaz – kottyant közbe Zsuzsi.

– Ezen kívül persze szívszerelmem szapulja, hol cédának, hol meg cemendének, hol pedig gyermekei apját, neki hites urát elrabló bűnös perszónának. Ám úgy vélem, hisz bennem is van belátás, jelen állapotjában ez normálisnak számít.

– És vagyon dolgában jutottatok egyezségre?

– Hogy juthattunk volna, ily lelkivilágban? Ám gondolom, ez nem is szükségeltetik, mivel olyan határozatra jutottunk szívem Zsuzsikájával, hogy mindenem, ami van, legyen családomé, a ház, a kert, a bútor, az edény, minden. Elhozni csak magam ruháimat fogom. Meg arra nézve teszek kérést hitvesemnek, a mainak, hogy a műhelyt, benne szerszámimat tovább használhassam, hiszen azok nélkül élnünk lehetetlen.

Hajaj, mondta Apó, de csak önmagának. Ha tűz meg a víz elválik egymástól, még az rendjén van, ám de ha a víz továbbra is bé akar folyni a tűznek hajlékába, az bizony esetnek nehéz is, keserves is. No de ily új gonddal nem kívánta tovább szaporítni a szerelmeseknek amúgy is elegendő baját.

– Akkor most tőled kérdem, Zsuzsi, hogy a dolgotokat ti elrendeztétek?

– Hogy rendeztük volna? Hiszen a nagy döntésre csak tegnap jutottunk, azt meg te is tudod, hogy az uram haza csak kéthetente, egyébként a síneket szolgálja, ha más dolga nincsen, miről én nem tudok.

Nono, így Apó magában, ne magadról ítélj, úgy nem igazságos. De persze eztet se tette nyilvánossá.

– És fedeletek hol lesz, arról már van tudomástok?

– Édes szülémnél – így a Zana Ignác, ezúttal tömören.

No, te szegény asszony, gondolta Apó, Zsuzsira célozva. Magad ura voltál a magad portádon, most majd megtanulod, anyósláncon élni, idegen falak közt. Hozzátéve: a bognárnak és kádármesternek édes jó anyja nem éppen békességes természetjéről volt ismeretes Halason. Először is minden garast a fogához ver, miben még semmi kivetnivaló, hanem hát egy kicsit a túlzásba viszi. Csak példaként: ha valaki kenyeret szel, azt rögvest a mérlegre teszi, mert reggel, délbe, este tíz deka, sosem több. Másodszor meg olyan nő nem termett még a kerek világon – legyen akár hercegkisasszony, kik újabban ismét vannak az országban –, aki az ő fiát megérdemelné. Volt is már szegény Zana Ignácnak egy és két mátkája, kit úgy elvert mellőle, akár a ténsasszony pitbuli kutyája az idegeneket.

Ám a Zana Ignác mintha olvasná Apónak a gondolatjait, egyszer csak megszólalt:

– Köszönjük mi néked, hogy ily alaposan foglalkozol a mi súlyos gondunkkal, mit nem tenne egyetlen bíró sem. Tudjuk mi jól, amit teszünk, abból gondunk ezernyi, tudjuk, hogy vállunkra mázsás súlyt rakunk, ám nincs az a hétfejű sárkány, mi elhatározásunktól bennünk riasztana. Mert valahol meg van ez írva a sorsnak nagykönyvében, és amit a sors kiszab, hogy tehetnénk ellene. A sok-sok keservet meg azért vállaljuk nem is nehéz szívvel, mivel a mérlegnek másik serpenyőjében a mérhetetlen öröm, mit Zsuzsikám okoz nékem, én pedig, reménylem, drága Zsuzsimnak. Éppen ezért kérve kérünk, Apó, add ránk áldásodat.

Mit tehetett Apó? Kihirdette a verdiktet, hogy a bejelentést hivatalosan tudomásul vette, s a Bizottmányt még azon a szent napon menten összehívja, mivel ilyen főbenjáró ügyben ő egyedül nem dönthet.

– Mert tudjátok – közölte vélük oly bizalmasan, mint az állam valamilyen titkát –, kik a hatalom birtokába jutnak, úgy gondolkodnak, hogy az ország dolgairól dönteni a legfőbb felelősség. Én meg úgy gondolom, vén paraszt fejemmel, hogy semmi sem fontosabb az ember dolgánál. Arról döntést hozni ugyanolyan nehéz, mint Krisztusnak a kereszt. Nem csoda, ha térdre is rogyott annak súlya alatt.

Fentiek okából összetrombitálta Apó a Bizottmány minden távol lévő egyes tagját. Amíg pedig ők jőnek, megismertetjük az olvasót a legeslegújabb rádióközleménnyel. Sajnálatos hírt kellett közölni a magyar országgal s nemzettel: A Vénusz névre hallgató, legeslegújabb típusú atom-tengeralattjáró a határon a deltánál behajózott a Duna vizébe, ám Galatiig sem jutott, mi pedig a tengertől alig egy pökésnyi, máris megfeneklett, s úgy belefúrta magát a mélységes iszapba, hogy tizenkét őrnaszád s hetven helikopter munkálkodik a kiszabadításán. A tengeralattjáró nagy hírű admirálisa jelentésbe tette, hogy találkozott ő már mindenféle fenékkel (tengerfenékre gondolt), de mint a Duna-delta iszapja, olyannal még soha. Ennek okából az egész deltát fel kell robbantani, mert veszélyezteti az emberiség békés fejlődését. Jelentette azt is, hogy azon minutában, amint betették a lábuk a Duna folyóba, máris nem tudták, melyik a bal part és melyik a jobb, mivel a műszerek úgy összezavarodtak, hogy észak lett a délből, a délből kelet, a mélységmérő hol háromezer lábat mutatott, hol meg csupán tízet, a periszkóp beszorult, az atomtöltetű rakéták pedig magát a Vénuszt vették célba, frászba hozva az egész legénységet. Mindez csak nyomatékosítja a Duna-deltának általa tiszteletteljesen kért fölrobbantását, persze más eszközökkel, mivel a Vénuszt azon nyomban, amint kiszabadítják, hazai szárazdokkba kell vontatni sürgős javításra. A hírre a román s a bolgár kormányzat diplomata jegyzékbe tette, hogy ezen esetben bekebelezik a folyót a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, mit a magyar kormányzat nagy megelégedéssel fogadott, mert így megszabadulnak a köd sújtotta vidékektől. Bezzeg az ellenzék az esetet aljas hazaárulásnak minősítette, s késznek mutatkozott az államhatalom nehéz terhének azonnali átvételére, mivel a kormányzat ismét bebizonyította erre való alkalmatlanságát. Hírt adtak arról is, hogy a főváros evakujálása – ami kitelepítést jelent – a terv szerint folyik, ami úgy történik, hogy jó vastag kötelet feszítnek ki a ködös fertályon, abba kapaszkodhat a nép, hogy a ködből kiszabaduljon. Ám biztonság okáért a kivezető utakra kockaköveket is helyeztek, mint mezsgyeköveket, hogy ki netán elengedné a kötelet, a köveket négykézlábra állva bízvást megtalálja. Ám a felmentő seregek azt a különleges észlelést tették, hogy a veres ködben rekedteknek eszük ágában sincs lakhelyük elhagyni, lelki állapotjuk igen jó, mondhatjuk, hogy fényes, gyakori a mosoly, egymás vegzálása nincsen napirenden, mi különös jelenség magyarázatára hírneves kül- és belföldi lélekbúvárdoktorokat kértek. Ezek aztán arra a határozatra jutottak, hogy a veres köd hallucinogén anyag, vagy mi a frászkarika, mely eufóriját okoz. Néhány kokainbáró azonnal át is tette székhelyét Dél-Amerikából, saját seregével helyszínen vizsgálni a dolgot. Megemlíttetett még nehány Duna-menti helység állapotja – persze, hogy Halas nem volt őközöttük. Szót érdemel az is, hogy a kormányelnök úr azon a napon nem intézett szózatot az országhoz, mert épp kézilabdázott, ami kedvenc sportja, szólott helyette inkább tizenkét miniszter, kik egy emberként valamennyi az ellenzéket okolta az ország állapotjáért, mit az ellenzék azon nyomban élesen visszautasított, s nyilvánosságra hozta, hogy az egyik államtitkár unokasógora valamely vendéglőben ezüstkanalat lopott, mi fényesen jelzi a kormány kormányzásra való alkalmatlanságát.

Közben összegyűlött a Bizottmány, mind utolsó szálig. Apó a Zana-Botkáné ügyet alaposan előadta, minden részletében, majd nagy trombitálás s ülepének némi vakargatása után azt mondotta:

– Tudjátok, öcskösök, mostan derül ki, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Talán szível bennünket a falunak népe, hisz régi ismerős, és nemcsak a függetlenség okán, hanem mert vészterhes időkben Halas szekerét eddig üggyel-bajjal csak eltologattuk. Ám most oly döntésre készülünk, mi feltétlen megosztja a népeket, legalább két pártra. Mégpedig nemcsak az elv okán, bár az se semmi, de emberi okokból is, hisz ki a Zanához húz, ki a Zsófihoz, ki a Zsuzsihoz, ki a Botkához. Na, most tégy igazat, de úgy, hogy egész falu mind erre voksoljon. Ugye lehetetlen, mint annyi más az életnek során. Mert hát van, ki sajnálja a kanyit levágni, meg van, kinek a malachús gondolatára is elcsordul a nyála. Avagy ki gyerekes, azt pártolja, hogy a falu kicsi pénzét az oskolának adjuk, az meg, kinek majd eltörik a tengelye, az utak foldozására követeli. Egyszóval fontoljuk alaposan, milyen döntést teszünk, mert fontos az igazság, ám az sem mellőzendő, mit gondolnak a népek.

Elsőnek jelentkezett szólásra Kovács János kovács, ki kemény szóval kifejtette: egy, csak egy ember van szerte a független köztársaságban, ki újra meg újra keresztbe teszi lábát az új világnak, s az nem más, mint vitéz Pruzsinszki kántortanító úr. Az meg mégse járja, hogy a nagy többség engedelmeskedjék a törpe kisebbség oktondiságának, ez okból tehát a tanító megzaboláztassék.

Közbeszólott Apó, hogy a napirendre most a Botkáné-Zana ügy vagyon kitűzve, mi ítélete szerint nagyobb horderejű mindenféle másnál.

Így szólásra következett Bódog Balázs, ideiglenes jegyző, aki előadta, nincsen precedens a törvénykönyvekben, ki és hogyan jogosult dönteni ilyen kérdésekben, mivelhogy az újszülött köztársaságnak semmiféle törvénykönyve nincsen. A kovács erre megjegyezte, hogy nem az ember véleménye fontos, csakis az igazság, azt meg ők képviselik, falu akaratja miatt. Éppen ezért az ő szavuk pillanatnyilag Halas törvénykönyve. Karikás Vendel jehovita matróz kifejtette: ő szerepet vállalt Apó kérésére, falu kívánsága szerint s Jehova intésére a szegény nép megsegélyezésében, ám más kérdésekben véleményt nem mondhat, mivel törvény nincs más, csak Jehova istené, miért is tisztelettel kéri, mentsék őt fel az állásfoglalatosság alól. A felmentést neki megszavazták, mire Tombor József, a kanász kért szót, ugyancsak tisztelettel, és elmondotta, hogy ő ugyancsak felmentést kér, mert tény és valóság, hogy ő a kondát tisztességgel elkormányozgatja, de emberek ügyében nincs mit mondania, mivel az oly bonyolult, hogy ahhoz képest a sertésé semmi, s ő maga részéről képtelen átlátni. A Bizottmánynak ellenkezőleg az volt véleménye, hogy Jóskának igenis pártot kell fognia, mivel a felelősség alól magát ki nem vonhatja. Különben is, ami ember dolga, azt józan ésszel s igazságos lélekkel által lehet látni mind ember fiának, legyen nagy hírű professzor avagy Halasnak kanásza. Szele Béla matróz azt mondotta, ő majd arra voksol, mire a bivalyerős kovács, mert ő egykomájának az észből jóval több adatott, mint neki önmagának. A Bizottmány ezt sem fogadta el, mondván, való igaz, hogy az emberek különbözőek, s nemcsak ész dolgában, ám mindenkinek megvan a maga véleménye, azt kell képviselni, ki kisebb, ki nagyobb tudással, értelemmel, mert eztet követeli a demokrácija. Ez utóbbi egyébként a töprengésre hajlamos révész javasolata volt, ki a szólással ezúttal is utolsónak maradt.

Miután a Bizottmány így eldiskurálgatott (csak azért nem egymás haját tépve, mivel ott volt Apó, és ahol a veterán pátriárka, ott az ilyesmi nem lehetséges), végre rátért a kérdés érdembeli megtárgyalására. A bivalyerős kovács amellett kardoskodott, hogy nem kell az ügyről sokat töprengeni. Egy emberpárt a szív dobogása köti egybe, nem valami papiros, mit egyszer, valamikor kiállítottak róla. Ellene volt ennek a megbízott jegyző, mondván, törvényt kell hozni, mikor, mily esetben mit kell dönteniük, mivel a törvény éppen attól törvény, hogy minden népre egységes. Ámde az embernép sem egységes, ilyen az egyik, amolyan a másik, vetette ellene a veres kondás. Ő a különbséget a sertésnél is figyelembe veszi, az egyiknek több eledel kell, mint a másiknak, míg a másiknak lábát jobban meg kell járatni, mint a harmadiknak. Ezt a Bódog kikérte magának, hogy mint embert a sertéshez hasonlítsák, de a Bizottmány most erre nem fordított gondot. A töprengésre hajlamos révész kifejtette, hogy a dolog reménytelen, mert hiszen ha Zana Ignác el akar válani, a Zana Ignácné meg nem akar válni, akkor mármost melyiknek a pártján törvény és igazság. Minthogy azonban valamit mégiscsak dönteni kell, hisz mit szól a falu, hogy a köztársaság dönteni képtelen, éppen ezért vegyék mércéül az erőszakosságot, mit minden esetben lehetőleg mellőzni kell ember s ember között. Ha a törvény a Zana Ignácot arra kényszeríti, hogy lelke szava ellen se léphessen ki a házasságból, az bizony erőszak, mi pedig nem helyes. Igaz, ez esetben Zana Ignácné kerül szorult helyzetbe, mi szintén erőszakosság, de alacsonyabb rendű. Hiszen különbség van aközött, hogy valamit tiltanak, és aközött, hogy valamit nem engedélyeznek. Erre mondotta a matróz – nem a jehovita, hisz ő fel volt mentve –, hogy egykomájának a szavát sem érti, de felesleges itt mindenféle kecmec: ha ki válni akar, el kell választani, s ha ki házasodni, meg kell házasítni. Mert bármit povedál a Bizottmány, a Zana ezentúl úgyis a Zsuzsit dugja meg, ennyi és slussz-passz, punktum.

Apó csak ült, vizelnie is csak egyetlenszer kellett kimennie, azután pedig összepászított érvet s ellenérvet, s verdiktet hirdetett: Zana Ignác bognár és kádármester választassék el Zana Ignácné Kármentő Zsófiától, Botka Gáborné Csiri Zsuzsanna pedig Botka Gábor váltókezelőtől, ellenben a Zana s a Zsuzsa házastársnak nyilváníttassanak. Tekintetbe véve, hogy a magokra maradottak nagy lelki kárt szenvednek, mit orvoslani sajnos nem lehetséges, kárpótoltassanak legalább az anyagiakkal, mivel az lehetséges. Tudja ő, persze hogy tudja, olyan ez, mint mikor valakin szekér megy keresztül, aztán vigasztalásként kap egy rézpetákot. De hát mit tegyenek? Az ingatlanvagyon a hűtelen elhagyottakra száll, s a hitvesi kötelékből eltávozók ingóságból is csak annyit vihetnek magukkal, mi személyes dolgaik.

Ezzel nagy kő pottyant le a Bizottmány szívéről, hisz mégiscsak mi dolog más ember sorsáról dönteni. Oly felelősség ez, mint mikor macska kapaszkodik a templomtoronyra, aztán ki kell jelölni, ki hozza le onnan. A kő pottyanása után rögtön nekirugaszkodtak a más ügyecskéknek. Abban teljes egyetértés született, hogy a gyerekecskék elfoglaltságáról okvetlen gondoskodni kell, részben üdvök miatt, részben hogy meg ne bolondítsák a falu életét. Igen ám, de hogyan? Kovács János kovács megismételte iménti javallatát a tanító megregulázásáról, mihez Szele Béla matróz is csatlakozott: az oskolamester kényszer alatt legyen köteles a nebulókat továbbra oktatni, s felügyelőként ültessenek mellé egy bizottmányos embert. Ezt a Bizottmány nemigen pártolta, ki ezért, ki azért, legfőképp, mert egyiküknek sem akaródzott a tanítót strázsálni. Apó hozzátette, hogy kényszert s erőszakot ne alkalmazzanak, mert az olyan, mint a bot, két vége van, s az egyikkel ide, a másikkal oda lehet csapni. Ekkor szólalt Tombor József-Jóska, aki azt mondotta:

– Tisztelt Bizottmány! Valahogy úgy kéne kifundálni a dolgot, hogy a nebulóknak az iskolajárás továbbra is kötelesség, mi meg mesélgessünk nékik különféle fontos dolgokat. Én például nemcsak a sertés lelkületéről tudnék, azt is elmagyaráznám, miért szép, szemnek, a szívnek kedves, ha valamit feldíszítenek, s hogyan szolgálja a szépség üdvét az emberi léleknek.

Hű, kapott a javallaton menten a Bizottmány! Szele Béla például a Dunát tanítná, mennyi a fortélya, mennyi veszedelme s legfőképpen: mennyi őbelőle az embernek haszna. Mert mondhatják a matrózról ezt is, meg amazt is, de annyi bizonyos, hogy őkelme nagy ismerője a víznek. Ehhez csatlakozott Karikás Vendel szintén, hisz Jehova se tiltja a gyerekecskéknek való prédikálást, épp ellenkezőleg, s a Dunáról, arról aztán neki is van mondandója. A Káposztás Gizi meg, fűzte hozzá a révész, annyi mesét tud, hogy kitart két hónapig, ha meg jól beosztják, annál sokkal tovább. Mózsi cigány meg ezegyszer ne a duhajoknak húzza, hanem a gyerekecskék kedvére, üdvére. Öreg Mihók Ferenc annyi nótát tud, hogy csak jusson gyerekfül, hová belemászhat, gyerektorok pedig, hogy azt megtanulja. Kovács János fölajánlotta, mesél ő dolgokat a vasnak műveléséről, kalapácsot, üllőt is betol talicskán az iskolaházba, hol be is mutatja nékik tanult fortélyait. Kópé János bácsi elmesélheti, hogyan vett ő részt a nagy háborúban, kint a távol muszkaföldön, sárban, fagyban, hóban. E történeteket már ismeri a falu mindegyik népe, ám nem ismerik még az emberpalánták, kiknek bizonyára okulásukra s kedvükre lesznek az efféle történetek. Apó meg? Hát Apó bármiről mesélhet, ha csak a maga életét mondja, olyan az, hogy a nagy Jókai Mór nem írhat annál különb regényt. Befejezésül Bódog Balázs szerényen jelentkezett, elszórakoztatja ő a gyerekecskéket fejszámoló tudományával. Az iskolabizottmányi felügyelet tisztjével pediglen megbízták Tombor Jóska kanászt: ha már ilyen jó ötlete, hajtsa is ő végbe. Fülig pirult a kondás a nagy megtiszteltetéstől, s szaporán bizonygatta: éceszgébernek még csak-csak, de mindezt megtervezni, megszervezni, végrehajtani, ahhoz ő nulla. Ám a Bizottmány hajthatatlan maradt, csak éppen beosztották a József kanász mellé a jegyzőpalántát, végezze ő az adminisztrácijót. Mint láthatjuk, a nadrágos ember csak nélkülözhetetlen.

Ezek után következett, mi hivatalos üléseken a napirendi pontok között úgy szerepel, hogy „egyéb” – mármint ha a Bizottmány ülésének lett volna napirendje. Ugyanis, hogy így belelendültek az ülésezésbe, kezdte sorolni mind baját, gondját, vágyát, s nemcsak a magáét, a szomszédokét is, miket egy szabályokkal terhelt ülésen úgy neveznek, hogy „javaslatok”.

Kezdte a sort Tombor Jóska, kinek igencsak megnövelte bátorságát a magas funkció. A kanász ugyanis a halálos ítélet eltörölését javasolta az állatvilágban. Elvégre élőlény az is, legyen az életük szent, akár az emberé. Mert neki bizony mindannyiszor megszakad a szíve, ahány esetben böllérkés alá kerül egy-egy szeretett disznaja. Erre Révész János azt a kérdést tette, vajon a Jóska megtartóztatja-e magát a disznóhús elfogyasztásától, mire a kanász nemmel felelt, ám hozzátette, épp azért kell törvény, hogy legyen mit betartani. A disznóhúst egye fene, anélkül csak elvan valahogy az ember, node a hal, így a révész (veszekedett pecás a koma), a halról ő le nem mond semmiféle pénzért, ilyet tőle – s a falutól, mind átalkodott pecás – senki el nem várhat. Ez se igazság, így a kanász, a kanyinak kegyelmeznek, amiért az visít, ha ölik, a halnak meg nem, mert az csak tátog és fickándozik, a szerencsétlen. Mivel egyezségre jutni képtelenek, Apó meg hallgatott, határozat született, miszerint a köztársaság elvben nem pártolja az állatok lemészárlását, ámde törvénnyé tételét addig elhalasztja, míg az emberiség táplálása valahogy másképp meg nem oldódik. Teszem azt tengeri algával, javaslotta a tájékozott ideiglenes jegyző, mi kedv szerint ízesíthető húsnak is, halnak is, de még azon belül is pontynak vagy csukának, kinek a gyomrának melyik a kedves. Ezt a javaslatot azonban a Bizottmány undorral elvetette.

Születtek azután még a következő javallatok: a megsüvegelés rendszabályozása (Bódog Balázs), amely így hangzik: férfinép az asszonyt, fiatal az időst köszöntse előre tisztelettel. Ez elvettetett, mondván, hogy amúgy is így szokás, aztat pedig, kiben nincs ennyi tisztesség, törvénnyel sem lehet jó útra parancsolni, tehát pukkadjon meg. Elvettetett továbbá Szele Béla javallata, hogy minden esztendőben rendezésre kerüljön a Halas Bikája össznépi vetélkedő, ahol majd kiderül, ki a falu legerősebbike. Az elvetés oka, hogy ez felesleges, mivel minden vetélkedő nélkül is tudott, hogy erre a címre egyes-egyedül csak Kovács János, a bivalyerejű kovács kerülhet szóba, az meg milyen dolog, ha a Bizottmány egy bizottmányosnak csinál propagandát. Egyébként is az egész javallat minden, csak nem fontos, mire Szele Béla alapost megsértődött. Ismét csak Tombor Jóska emelkedett szólni, mondván, legyen szép szokássá, hogy a függetlenség napján a falu minden portáját meszeljék patyolatfehérre, mit aztán ő bepingál szebbnél szebb veres virággal, azon nebulóknak a segítségével, kik a legügyesebbek az iskola helyetti pingálás-tanulásban. Ezt meg is szavazták, immár egyhangúlag, úgyhogy a kanász bízvást kiérdemelte a Nap Hőse megtisztelő címet. Ám igen sok fejtörést s vitát támasztott az egyenlőség kérdése, mert (mint azt a töprengésre hajlamos révész hangsúlyozta) szabadság és függetlenség piha, azt ki lehet kiáltványozni egyik napról a másikra, még a verességet is (bár ebben volt más vélemény), ám hogy hogyan valósul meg a népek egyenlősége, az biz fogas kérdés, mire eddig senkinek nem sikerült igaz választ adni. Próbálta-próbálta a halasi Bizottmány is, ám kicsiny sikerrel, mert mi az egyiknek kedves, abból a másik nem kért, mit meg ő szorgalmazott, a többi cáfolta. Egy idő után Apó, ki valamin igen töprenghetett, mivel szavát sem hallani, csak az ülepét vakarózta, egyszer csak megszólalt, és aztat mondotta:

– Tejfelszájú banda, csipogó verebek. No, most jól megmondtam, ugye, a véleményemet. Nyakunkon a köd, ki se látszunk alóla, mint a bundát a fejünkre húzzuk, nyakunkon a hó, győzzük takarítni, nyakunkon a falunak élelmezése, kihez Jézus Krisztus kellene, csináljon egy halból vagonnyit. És akkor ti tépitek a szátok egy olyan dolgon, mit megoldani nem tudunk se mi, még a római pápa sem. Pedig a pápának, annak semmi dolga, mint az ilyesfélék felett való töprengés, meg aztán van hozzá hatalma is egy kevés, nem is beszélve a pénzről a zsebében. Különben is valahol bizonyost megírták a forradalmas könyvekben, annyi ezer év óta, csak nekünk nincs érkezésünk a passzust megtalálni. Így hát csak azt a kis időt kell kivárni, míg felnövekszik az új generácijó, ki majd megtalálja a szentenciát. Addig is az a fontos, hogy a célt tudjuk mi erősen, merre kell lépkedni, aztán, amíg lépegetünk, csak-csak kiderül, melyik út vagy ösvény a legcélravezetőbb.

Ebben a bizottmányosok meg is állapodtak, az ülést meg feloszlatták közmegelégedéssel, hadd mehessen ki-ki a maga dolgára.

Az utászezred kísérlete csődöt mond, majd szó lesz arról, hogy – mint tudott – mindenért fizetni kell. Halason pedig nőttön-nő a Bizottmány ereje, ha nem is egészen egyezve Apó akaratával. Ennek köszönhető, hogy a pártnak titkárával való bajvívást győzelmesen nyerik. Szó esik az Ancsi ideiglenes takarítónőről. Ám mi legfontosabb: megjelenik történetünkben a kisördög.

 

Telt-múlott az idő a halasiak veres köztársaságában, vereslett a köd, mint addig is, sűrűn hullott a hó, mint addig is, gyűlt az élelmiszer, mint addig is, bár már lankadóan, ám a Bódog Balázs s a jehovita matróz takarékosságának hála, fennakadás sehol. Köszönhető ez nem utolsósorban, hogy a falu megtelt malacvisítástól, hiszen köztudott, hogy mikor a disznót lábáról lekapják a böllér elébe, visít az szegény, torka szakadtából. Aztán mikor a böllér beléje a kést, akkor már nem visít az istenadta, bugyog neki vére a vájdlingba. Egyszóval a falu elfoglalta magát a disznóvágással, minek következményeként lettek disznótorok, minek következtében megteltek a bendők, mégpedig nemcsak hurkával-kolbásszal, jó orjalevessel, töltött káposztával, hanem finom itóka is csúszott, elébb valami erős, törköly, szilva vagy valami más, megalapozni a sok zsíros holmit, azután bor, nagyobb mennyiségben, majd váltogatva a kettőt, ám mi az annyi temérdek étek után. Ha tehát azt kérdné valaki, hogyan élte meg a nép ezeket a napokat, bízvást felelhetjük, hogy jól, főleg, ha hozzászámoljuk a függetlenség szívet melengető jóérzését is.

A rádió ezalatt mindenféle hírt mond. Például a rohamutász ezredről, ki akképp igyekezett behatolni a veres ködvilágba, hogy speciális hosszú kötelet verettek, körülérte a kaszárnyát pontosan hetvenhétszer, nem csoda, ha három kötélgyár csinálta éjjel-nappal. Ezután a végét megfogta maga az ezredparancsnok, igen vitéz ember, tele is a melle kitüntetésekkel, noha háború az országban fél évszázada semmi, hadnak gyakorlata viszont annál több, s ott is szerezhető ordó. A parancsnok kezében tájoló, utána következett a felderítő szakasz, azután századuk élén mind a parancsnokok, mind vitézlő hadfi, már sarzsija miatt is, utánuk hosszú libasorban a sok utász, derékszíjukon kicsike ásó meg gázálarc, némelyiknél még lángszóró is, biztos, ami biztos, meg aztán így írja elő a reglama: ha utász, akkor lángszóró. A kötélnek másik végét meg a tábori lelkész fogta jó erősen, szigorú paranccsal, hogy ő egy tapodtat nem mozdulhat a harcálláspontról, legfeljebb ha utolsó kenetet kellene feladni valamely vitéznek. Jelen volt a nagy kísérletnél a vezérkari főnöknek képviseletében – lévén a vezérezredes-főnök éppen influenzás – az ő helyettese, természetest az őt megillető stábbal, mi igen számos volt, közöttük jó sokan a hadsereg díszei, vörös lampaszosok. Teltek a percek, a negyedórák, az órák, és még mindig nem feszült a kötél. Egyszerre azután mintha hangot hallanának, lépés dobbanását a sűrű nagy ködből, miről már tudott, hogy jól közvetíti a hangot. Egyre közelebb a hang, látni persze semmit, egyre izgatottabb a válogatott stáb, pusmogtak izgulva roppantul, hisz nem kevesebb múlott a nagy kísérleten, mint egy újabb ordó domború mellükre. Aztán megjött a hanghoz a szó is, szép basszbariton hangon: – Emberek! Emberek! Szaros legyek, ha nem hangokat hallok. Most már közel a cél, lépjünk szaporábban. – A szó, nem kétséges, az ezredparancsnoké, s csakhamar fel is bukkant délceg szép alakja. Volt elképedés mind a két részről, mikor az ezredparancsnok majd összeütötte orrát a vezérlő tábornokéval. Történt ugyanis, hogy az emberkígyó az áthatolhatatlan ködben (hiába tájoló) hatalmast kört írt le, s pontosan oda ért vissza, ahonnan elindult, csak éppen jól megfáradva. Kapott is mindenki egy szabadságos napot, kivéve egy vitézt, kinek ki kellett állnia a sorból kisdolgának elvégzése okán, s csak másfél kilométerrel később csatlakozhatott a hadhoz. Ő három hónap várbörtönt kapott, kenyéren és vízen, hadd tanulja az ezred, hogy mikor az ellen, akkor nincs kisdolog.

Hát ilyesfélét mondott a rádió, persze szépen kicifrázva, nem ilyen röviden, ahogyan mi tettük, mivel a rádiózóknak ez a mesterségük, mint parasztnak a kapa. Megszólalt többször maga a kormányfő, egyszer az államfő is, ki Thaiföldről érkezett vissza a rémes csodának hallatára, a thaiföldi király (vagy köztársasági elnök, erre nem emlékszünk) külön magánrepülőjével, magával hozva nyolc darab idomított thaiföldi embermentő párducot, kiknek bevetésére nem kerülhetett sor, mivel emberfia nem akadt, ki közelükbe mert menni. Jelentkezett ugyan egy cirkuszi állati idomár, de mikor az egyiktől az első pofont kapta – csak úgy játszadozásként –, jobbnak látta elbujdokolni egy köd lepte ártéri erdőben, hová a párducok semmi kérésre sem utána. Mindkét elnök azt hangsúlyozta kellő nyomatékkal, hogy a világ szeme most Magyarországon, mit ki nem használni mindenképpen vétek. Ezért hát forrjon össze valamennyi magyar szív, határainkon innen és túl, s egy szívként dobogjon a ködben rekedtek érdekében, hogy sanyarú sorsuk nyugodtan eltűrjék, példát statuálva a művelt népeknek, mire képes a magyar virtus kínok tűrésében, mi kínokat pedig az esztergomi érsek menten megáldotta. Elhallatszott aztán az egyik rádióadóban – volt belőlük százhuszonhárom –, hogy kiküldött tudósítójuk behatolt a ködbe és vissza is tért onnan, tolmácsolva a ködben rekedtek esdeklő kérését: küldjenek nekik Szexodont fogkrémet nagyobb mennyiségben, mert arról köztudott, az egyetlen fogszer, mely nem csupán a fogzománcot védi, de hatalmast erősíti a férfierőt is. Egy újság pediglen arról adott hírt, hogy valamely ködös községből hírhozó érkezett, maga a polgármester, természetesen kormánypárti, ki három nap alatt tette meg a három kilométeres utat, éltét kockáztatva, csak hogy híradást hozzon a ködben rekedtekről. A riporter kérdésére a vitéz polgármester elmondotta, baj semmi, a község egy emberként a kormányzatra voksol, a faluban mindenki ezzel foglalkozik. Ezek után a falunak derék embere úgy ment, ahogy jött: elnyelte a köd. Hogy miket válaszolt erre az ellenzéki sajtó, minek azt cifrázni, könnyen elképzelhető azoknak, kik cseppet járatosak a politika harci mezején. Aki meg nem, az úgysem érdemli a magyar nevet.

Ám ne ragadjunk le a mendemondáknál, mivel a mi dolgunk a derék halasiakról s ő köztársaságukról híven számot adni, mi pedig tény, nem afféle szófia. Miközben az idő múlott s tellett, gikszer persze akadt Halason is, az hol nem akadna? Egy szép este, gondosan sötétedés után (plusz köd meg hóesés), beóvakodott Apó portájára hajdan volt Botka Gáborné, ki jelenleg a Bizottmány döntése alapján a Zana Ignácné, ám mindkét esetben Csiri Zsuzsánna. Mondandóját pedig sírással kezdette, igaz, csak halk szóval, ne tegyen feltűnést, mivel azt roppant nehezen viselné. Apónak, ki máskor oly megértő lélek, hogy párját ritkítja, most arca se rezdült, nem is vigasztalta, nem is csitította, csak hallgatott és várta a farbát, mit előre tudni nem kell nagy bölcsesség.

– Én eztet tovább sehogy sem bírom ki – kezdette Zsuzsánna, reménykedve, csak rákérdez Apó, hogy ugyan mit nem bír. Ám Apó csak hallgatott továbbra is csendben, legfeljebb a zsebbéli kendőbe trombitált nagyokat.

– Nem asszony az, nem bizony, maga a hétfejű sárkány, azok közül is a fertelmesebb fajtájából.

Méla csend tovább is, sehol rákérdezés, ugyan kiről van szó.

– Aztat képzeld, Apó, hogy télvíz idején is mindig ötkor kelek, épp elegendő az, ami dolog rám vár, ebben a nagy ködben. Ám a boszorka meg, az a rusnya féreg, juszt is fél ötkor kel, csak hogy szapulhasson: nocsak, fel méltóztat ébredni végre a nagyságos asszonynak? Ha meg kicsinálom az én Ignácommal, hogy aznap krumplileves legyen, ő előző napon a babot már beáztatta, juszt is bableves lesz, ő akaratja szerint. A kamra kulcsát meg véletlenül se hagyja a zárban, ott tartja a köténye zsebében, zsebkendőbe bogozva, mintha lopós tolvaj lennék a házában.

Itt elhallgatott az asszony, kinek már két férje volt, ám hiába hallgatott, Apó csak szintúgy. Mit tehetett volna Zsuzsánna, folytatta hát csendes sírdogálással:

– És hallom én, bizony szakadatlan, hogy én szerelmetes Ignácomat ellenem uszítja, mindenféle okból, mi egyik sem igaz. Nem kell hallgatóznom, olyat én nem szoktam, de nem is kell, mert kihallatszik ám az a szobából a konyhába, avagy a konyhából a kertbe. Hogy a Zsófi, a régi menye-asszonya, annak égett kezébe a munka. Stafírungja meg olyan, hogy csudájára jártak még a málnásiak is, akik pedig egyetlen jó szót se a halasi emberről. És a gyerekecskék, eleped utánuk, bele is fog halni, és Ignácom lesz annak okozója, akin rajta keresztül én, én kergetem sírba. De jobb is, hogy ott lesz, úgyse bírja tovább ezt az új vircsaftot, a temetőbe meg visznek majd sírjára virágot.

Csend. Innen is, onnan is. Mit tehetett Zsuzsánna, bele kellett vágni:

– Apó, kedves Apó, kérlek, engedtessék meg, hogy saját portámra visszaköltözhessek. Hisz amúgy is üres, híre-hamva sincsen a Botka Gábornak, nem is lehet, ebben a nagy ködben, kicsi hidunk híján.

No, most szólott Apó:

– Ignáccal vagy nélküle?

– Persze hogy Ignáccal, szívem szerelmével. Őtőle éngemet ásó-kapa-nagyharang el nem választ.

Ne higgyük, hogy a veterán pátriárkának kőből a szíve, nem, egyáltalán nem. De van, mikor annak a dobogó veres kis jószágnak parancsba kell adni, fogja be a száját, mivel így kívánja az igazságosság.

– Nem engedtetik meg. Tudod a verdiktet, a kontraktust megpecsételted magad is. Ha pedig azt mondod, téged a Nácitól senki nem tántorít, én meg azt kérdezem: akkor az anyósod hogy késztethet erre?

Mit válaszolhatott volna erre a Zana Ignácné? Csakis azt, mit az asszonyok ilyenkor szoktak, hogy ismételt nagy sírásra fakadt. Ám Apónak szíve ezúttal gazdája rendeltetése nyomán akár a bazalt.

– Nekem ne ríjj, Zsuzsi. Ami törvényt tettünk, meg nem változtatjuk, a Bizottmány szájából segget nem csinálunk, mit szólana ahhoz a falunak népe. Tensorsodat temagad akartad, a felelősség ezért csakis téged terhel. Tanuljad meg szépen, itt ezen a földön mindennek ára van, s az árat, azt bizony meg is kell fizetni. Új boldogságodért, mit mi heves kérésedre elősegítettünk, új kínt kapsz a válladra tehernek. Merítsél hát erőt szerelmetek rózsabimbajából, s lesz erőd eltűrni a csalán csípését, még az ostorozást is. Most töröld a szemed, s menjél vissza szépen, sorsod jól alakítani.

Egy szép napon aztán – hogy ugorjunk egyet –, Apó, levervén magáról a havat, kirázva bozontos üstökéből is, belépett a falu házának ajtaján, s menten felfigyelt valami különlegesre. Hogy mire, azt nem tudta persze, hiszen nem látott, hallani se hallott semmi különösebbet, mégis a hetedik érzéke – biz Isten van ilyen az ember gyerekének is, nemcsak a farkasebnek – azt suttogta néki, itt valami történt.

És úgy is volt. Azt mondotta ugyanis Bódog Balázs jegyzőpalánta, ki álmában kancelláriaminiszter:

– Engedje meg, Apó, hogy bemutassam új munkatársainkat: Szegő Zsuzsikácskát, Méhes Veronikácskát.

Messziről szalajtott ember Bódog Balázs, hát honnan tudhatná, hogy Apónak Halason senkit bemutatni nem kell, ismer ő mindenkit. Zsuzsiról is tudta, nincsen még húszéves, s csak úgy dagadozik mejje meg a fara, haja szép fekete. Veronról is tudta, hogy éppen tizennyolc, sudár nádszál forma, ajaka kis eper, a haja mint kalász.

Megvakarta Apó az ülepét alaposan, majdan megkérdezte:

– A dolgotok néktek azután meg mi lesz?

A Bódog válaszolt, lévén ő a főnök, mitől mellbősége rögvest növekedett.

– Tudod, Apó, a munka dandárja itt a faluházán úgy elsokasodott, mint gomba az erdőben, ha kiadós eső múltával kisüt a napocska. Gondoljál csak bele, mi többletmunkával jár a függetlenség, ködről-hóról már nem is beszélve. Mi nem győztük a temérdek dolgot, hát ez a két angyal önként felajánlta, segítségre siet.

– No és a fizetség? – mordult egyet Apó, naprakész ismervén Halas pénzmérlegét. – Azt milyen kasszából állja majd a falu?

– Ó, az aranyosok – csücsörített Bódog. – Nem kérnek ők egyetlen petákot sem, teszik ezt egyedül a köztársaság javáért. Ahogy az ántivilágban mondták: társadalmas munkában. – Arról nagy ravaszdin nem szólott Bódog, mi szép stallumot s fizetséget ígérgetett a két leánynak a majdani kancellária hivatalában.

– Nesze neked önkéntesség – brummogta Apó, de a Bódog beinvitálta a jegyzői szobába, bizalmas szóra, tündérkéi nélkül.

– Maga tudja, Apó, hogy én nehéz lélekkel mondok rossz szót más emberfiáról.

– Aztán honnét tudnám? – így Apó, még mogorván az előzőek miatt.

– Mert hogy mindentudó.

– A radai rosseb az, de nem én. Mi vagyok én, Isten?

– Ahogy parancsolja.

Na, ez csak rontotta a pátriárka mérgességét.

– Parancsol a fene. De ha belekezdtél, akkor már folytassad. Ha valakiben benne reked a szó, székrekedése lesz a lelkületében.

– Nahát szóval még nehezebb rosszat említeni arról a valakiről, ki énnekem kenyeres pajtásom.

Arról nem tudott Apó, hogy a Bódognak kenyeres pajtása valaki Halason.

– Bökjed már ki, mi a gyomrod nyomja – imigyen a veterán pátriárka.

– A Jóskáról van itt szó, a Tombor Józsefről.

Nohát ez szép pár, kenyeres pajtásoknak, a kanász meg a jegyzőfióka.

– Vizitálja sorba a sertéseket.

– Vizitálta mindig.

Mert hogy a kanásznak régi szokása volt, hogy kedves disznait télen is sorba látogatta, kis fülvakargatásra, haslapogatásra, tragikus esetben ölés előtti végső búcsúzásra.

– Igen ám, de mostanság nemcsak hogy vizitál, ki is pingálja a sertést. A népek meg nem mernek ellene szólani, mivel Tombor Jóska bizottmányos ember.

Tudta Apó, tudta, hogy hatalommal áldott ember számára a legnagyobb veszély, ha hatalmával visszaél.

– Aztán honnan gondolod, hogy ellene szólnának?

– Mégiscsak nem rendes dolog, hogy egy sertés oldalán galambpár csókolódzzék, méghozzá veresen. Meg aztán a Tombor onnan veszi a festéket, hogy mikor a lurkókat a skólában festeni tanítja, tőlük kunyerbálja, aztán maholnap nem lesz már festék Halason.

Nem lett folytatása ennek a dolognak, mivelhogy belépett az ajtón kopogtatás nélkül Kovács János, a bivalyerős kovács, ki úgy gondolta, odahaza van ő a falu házában, hát minek kopogjon. S ha ő valamely helyiségbe belépett, legyen nagyobbacska, mint ez az iroda, akkor ő azt bizony betöltötte. De ha nem töltötte volna, a Bódognak csak ki kellett menni a kisasszonyaihoz, lévén hogy a bivalyerős kovácsnak Apóval volt szólása, szigorú négyszemközt.

– Hát mit mondjak, Apó – így kezdte a kovács. – Énnékem tenéked önkritikát kell most gyakorolnom.

– Akkor tegyed, fiam. Az önkritika nem más, mint a léleknek tisztulása, mi mindnyájunkra ráfér, ha igazság szüli.

– Mert hogy ezt a Bélát, ezt a Szele Bélát, én kommendáltam a mi Bizottmányunkba. Most meg mit hallok őróla pusmogni? Azt hallom, hogy ahelyett a lapátolást strázsálná, ultipartit játszik a meleg sutban, hol egyik, hol másik cimbora portáján. Ezután énnékem az a kérdésem hozzád, hogy kenjek le néki néhány jó nagy pofot, avagy a Bizottmányból rúgjuk ki, hogy földet se érjen a lába. Mert hogy ily csúfságot köztársaságunk nem engedhet magának.

Fújta Apó orrát, mivelhogy ülepe éppen nem kínálkozott vakaródzásra. Aztán azt mondotta:

– A pof, az semmiképpen nem jó megoldás. Mivelhogy igaz, hogy a Béla gyerek megvívna akár az ördöggel is, de te nem vagy ördög, aztán ha odacsapsz, akkor neki ajvé. Nem pártolom a kirúgást sem, mégpedig két okból. Az egyik, hogy igencsak szégyen, ha egy bizottmányost ily módon kellene kiakolbólítani. A másik meg: ha embertársunk botlik, arra nem taposunk rá, hanem fölsegítjük. Marad tehát a harmadik megoldás: amit főztél, edd meg. Ülj le csak te a Szele Bélával, szép szóra, mint ember emberrel, ha gondolod, kancsó bor mellett, s beszéljél az ő megtévedt lelkével, csak így igazságos. Egyedül azt kötöm a lelkedre penitenciául, hogy a beszélgetésnek aztán foganatja is legyen.

Ám Apónak aznap hátra volt még a feketelevesből. Alig hogy távozott a kovács, s annyi ideje, hogy az ülepét jól megvakargassa, máris dugta be a fejét az ajtón a Bódog. Mi feltűnő, hogy arca mintha erőst sápadt. Megvolt rá az oka.

– A Kecskés József van itt. És bé akar jönni.

A Kecskésről annyi tudnivaló, hogy ő a falu mindenható ura, a pártnak titkára, sok-sok esztendőn át, mindenkinek igen nagy elégedetlenségére. Mert ha a járás azt mondotta, ötven mázsa búzát szolgáltasson Halas, a Kecskés felkerekítette azt hetvenötre. Ha jószágot követeltek, bőgő marhát, sertést, a Kecskés megtoldotta azt lovacskákkal is, mi pedig minden gazdának az ő szeme fénye. Mikor már az állam-gazda nem követelte a beszolgáltatást, talált okot Kecskés akkor is a népek piszkálgatására. Példának okáért legnagyobb dologidőben kirendelte, aki csak mozgott, ligetet ültetni a veres katonák emlékműve köré, holott Halason nem hullott el egy se. Hát ami ott szidalmazásban elhangzott! Elkerítették államot, szovjetet, pártot és Kecskést, valamint valamennyi rokonságukat, hogy csak úgy füstölgött. Így ment ez egészen aznapig, amíg Apó fölváltotta a tagság akaratából s a járás szentesítésével erről a nagy posztról. De azután, hogy a délceg szovjetek eltaposták a szent forradalmat, a Kecskés visszahuppant a pártnak székébe. Volt is cudar világ, mit téeszesítésnek mondtak. Tartott ez megint egy jó darabig, amíg Apó visszatért, és azt háztájinak mondták. Azóta a Kecskés, ha Apónak csak a nevét kimondták, fújt, mint veszett bika, piros kendőt látván. És most mégis itt van.

– Kerülj beljebb, Jóska – így Apó csendesen. – Széket találsz, tedd le valahová az üleped.

A székrecsegésből megtudván, hogy a helyfoglalás megtörtént, megkérdezte:

– Aztán mi szél hozott?

– Eljöttem – mondotta Kecskés József, mint ki karót nyelt.

– Azt hallom. Csak az okát nem.

Mély lélegzetet vett Kecskés.

– Hogy megkérdjem, Apó, te is renegát lettél, mint a Kautcki Károly??

– Azután meg miért?

– Csak azért, mert a hatalom tiéd, proletárdiktatúra meg sehol.

– Az bizony nincs.

– No éppen erről van szó. Ezért eljöttem, hogy bejelentsem: megalakítom Halason a kommunisták pártját, a hatalmat meg a kezébe teszem.

– Azt aztán aligha.

– Azután miért?

– Mert hogy a pártot, mi, hithű elvtársak már feloszlattuk. A Bizottmány meg nem pártol semmiféle pártot. A Bizottmányt pedig falu népe választotta, hát nem pártolja Halas sem, és ezzel punktum. Hanem ha már eljöttél, nékem volna tehozzád valami kérdésem. Elsőnek, hogy mondjad, hány embert számol az a te pártod, kit alakítani akarsz?

Ám Kecskés nem mondta. Inkább nagy hetykén:

– Ahhoz tenéked semmi közöd az égnek világán.

– No jó. Akkor mondjad te nékem, mennyi obulust raktál elmúlt tíz esztendőben pártnak kasszájába?

Ez ütés öv alatt érte az önjelölt párttitkárt. Történt ugyanis a nagy nemzeti bukfenc után, hogy Kecskés József vállalkozó lett. Eladta málnását, eladta epresét, eladott mindent, mit eladni lehetett, s vett egy csotrogány teherautót, mivel fuvarozni kezdett. Egy év múlva lett már neki új gépi teherjárműje, s tíz év alatt már négy, az egyik billenőplatós. És senki kormányánál nem a Kecskés ült, helyette felfogadott sofőr. Kecskés meg kizárólagost a tisztaszobában, mit irodának neveztek ki, elfoglalva az adminisztrácijóval, meg a pénz kasszírozásával, miről úgy hírlett, hogy temérdek. Agyába is tódult menten a veres vér.

– Az otóimat akarod a szememre hányni? Nem jutott eszedbe: ha már kitört a kapitálizmus, inkább én gazdagodjak, mint a rusnya tőkés?

– Most már értem, hogy így elmagyaráztad. Tehát te ezek utánjában eladogatod a teherotókat, miket a vérszívó kapitálisták orra elől elhalásztál, s ami pénz befolyik, az egyenest a pártnak kasszájába.

– Arról nincsen még szó. Hisz hol van megírva Marksz-Engelsz-Leninnél, hogy a párt titkárának nem lehet gépi teherjárműje? Bánom is már nagyon, hogy tégedet ez ügyben felkerestelek. És mivel te renegát lettél, mi több, otzovista pártföloszlató, a tikárság visszaszáll reám, egykor volt jogomból, no meg ideológijai okokból, mivel egyedül én képviselem a helyes vonalat. Aki meg ellenünk, azt mi összezúzzuk, mint mákot a törőben.

– Józsi, fiam, Józsi – vakarta ülepét a pátriárka. – Azzal a máktöréssel várj még egy kicsinykét. De valamit még mondani akartam, mit is? Ja, igen, megvan. Igaz embernek én sosem ismertelek. Ám most változott az én véleményem.

– No lám!

– Szóval véleményem nekem megváltozott: szarjancsi vagy, Józsi, abból is nagy rakás. Ami pedig a továbbiakat illeti: a tehelyedben én okosabbnak vélném, hogy siessek vissza a teherotóimhoz, mielőtt megkérem János elvtársunkat, tudod, a kovácsot, szíveskedjék bejönni ebbe a szobába. Csupán azért Jánost, mert a sors úgy hozta, hogy én nem látom a pofalemezedet, ami nem hiányzik, csak az okból, hogy nem tudom hová tegyem a tenyeremet.

– Tudod, mit kéne az ilyen féreggel csinálni – kérdezte a bivalyerős kovács, mikor Apó a későbbiek során beszámolt néki a történtekről. – Karóba húzni a bestét, az a legkevesebb.

Hiába, a derék kovácsmester már csak ilyen vérmes volt, ha igazságtalanságot tapasztalt. Válaszolni Apó nem tudott, mivel nagy sebesen távoznia kellett az illemhelyiségbe, tán a lelki megrázkódtatás miatt is. De amikor visszajött, annyit mondott csak:

– Látod, János, látod, már ilyen az ember. És csak azért, mert ilyenné teszi őt a világ. Kaparj kurta, jut neked is, hát mért ne kaparjon? És mink mit tehetünk? Az emberfiát változtatni nehéz, inkább a világot kéne kicsit megmozgatni.

Ám hagyjuk most Apót, essék másokról is szó, ne mindig csak róla, főként ha másutt fontosb dolgok is akadnak.

Nem ejtettünk még szót a két kenyeres cimbora, a bivalyerejű kovács s a töprengésre hajlamos révész hitvesasszonyának kapcsolatjáról. Ismerjük már Rozit, falunak szépségét, ismerjük már Katót, kiről ez el nem mondható. De azt nem tudjuk, hogy amíg ő uruk egymásnak minden bajban-jóban szívbéli társa, a két asszony olyan hűvös viszonyban, mintha valamelyikük történetesen málnási volna. (Nem volt, ez dédszülőkig visszamenőleg bizonyítható.) Kató a Rozinak nyalka csinosságát vetette szemére, felvágott nyelvét, tűzrőlpattantságát, elöl-hátul domborodó nőiességét (persze csak magában). Rozi a Katónak a nyámnyilaságát, kese haját, deszka mellét, faranincs hátulját (ugyancsak magában).

Ám mielőtt rátérnénk e kapcsolat boncolgatására, múlhatatlan szükséges, hogy megismertessük az olvasót Pálinkás Erzsókkal. Erzsébet asszony hamar megözvegyült, még nem is negyvenes, gyerekecskével nem áldotta meg a Teremtő, annál inkább nagy kíváncsisággal, mit bizonyára csak növelt szomorú magánya. Ha valahol történetesen valami történt, például megellett a Kepesék még nem borjazott tehene avagy Nemes Balázsékhoz megérkezett látogatóba az anyós a messzi Alföldről, arról őnéki mindenképp tudnia kellett, minél részletesebben. Mégpedig lehetőleg ott magán a helyszínen szerezve információt.

No már hogy Halason kitört a függetlenség, hát Erzsók asszonynak hol lenne a helye, mint a köztársaság főhadiszállásán? Ám oda csak úgy besétálni, azt mégsem lehet, meg kell találni annak a módját.

Erzsók megtalálta; egy kis fifikáért nem ment a szomszédba. A dolog úgy történt, hogy egy este felkereste özvegytársnőjét, Borbíró Kálmánnét, ki éppen tésztát szaggatott nokedlinek.

– Uramisten, Julcsi – így Erzsók –, be furcsa néked a tested tartása!

Már hogyne lett volna, amikor a Julcsit sok esztendő óta kínozta a csúz, köszvény, rejuma meg minden, aztán ha rágyütt valamelyik, deréktól lefele mintha balra indult volna, míg felfele pedig jobbra.

– Csodálod? – nyögte Borbíró Kálmánné, épp túl a hatvanon. – Két napja úgy kínoz a kórság, hogy se ülni, se állni, mindegyik keserves.

– És így mész te dolgozni?

Özvegy Borbíróné ugyanis a faluházában takarítónő meg mindenes egyszerre, múlhatatlan személy.

– Hát hogy menjek? Muszáj.

– Dehogy muszáj, dehogy. Ismered Apónak az ő lelkületjét. Ha meglátná, milyen a fájdalmad, dehogy engedne ő tégedet dolgozni.

– Aztán ott maradjanak piszokban és porban? Becsület is van a világon, Erzsók.

– Az bizony van. De van értelmesség is. Ha ki ilyen beteg, maradjon az ágyban, keressen gyógyírt meg helyettesítőt.

– Mondani, azt könnyű. Gyógyír még akadna, míg el nem fogy a gyógyszer, ha nem is sokat ér. Ám helyettest, azt én hol találnék?

– Itt az orrod előtt. Felvállalom helyetted szívesen a munkát, míg csak rendbe kerülsz. Hiszen tudod, nálam se férj, se gyerek, anyós se, hál Isten, mért ne vállalhatnám? Hisz jó társak vagyunk mi, sok esztendő óta, ennyi a legkevesebb.

Hálálkodott Julcsi, nem győzte cifrázni, mert igaz, ami igaz, igencsak kínozta az a fránya köszvény vagy akármicsoda, s bizony húzta az ágy, szép invitálóan.

Így aztán az Erzsók, se szó, se beszéd, egyik napról a másikra belepottyant a forradalom kellős közepébe. Hegyezte a fülét, el ne szalajtson egyetlenegy szót sem, akkor is, ha mit mondtak, nem az ő fülének szánták. Hosszú volt az Erzsók füle, ha nagyon kinyújtotta, belemászott abba minden szónak a morzsája is. S az ember már ilyen (főleg némelyike), hogy abban is örömét leli, ha ő olyasmit tud, mit a többi nem tud.

Jegyezzük meg, a bizottmányosok sem csináltak rossz vásárt, mert akármi kellett, teszem azt, idézni valakit a faluházára, országos ügyben, pattant Erzsók máris, és akár a szélvész. Ott volt persze a kisbíró is erre, de amíg ő egyszer megfordult, Erzsók akár négyszer. Vagy teszem azt a jegyzőpalánta, Bódog Balázs nem talált valamely fontos irományt, nekilátott Erzsók, feltúrt asztalt, szekrényt pillanatok alatt, s íme az iromány máris ott a Bódog előtt. Kérdezheti az olvasó, és joggal, hát a Zsuzsi meg a Veron, az önkéntes segítők, miért nem ők kutakodtak? Hát csak azért, mert a két leányzó nagyon el volt ám foglalva, részben pusmogással, részben viháncolással, leginkább pedig a Bódog tulajdonságainak kitárgyalásával.

Szó, ami szó, Erzsók asszony rövidesen nélkülözhetetlen lett a bizottmányosok között, ő volt a gyer ide meg a szaladj oda, és még sok minden más, minek azt sorolni. Sorolni inkább mást fogunk majd róla.

Visszatérve a két hű elvtársnak feleség-asszonyához, a forradalmas napokban leginkább az hozta össze őket, hogy hol a Rozál kukkantott be késő este a Katóhoz, nincs-e ott a kovács, hol Kató Rozihoz, a révészt keresni. Mivelhogy a forradalom olyan, hogy az bizony belenyúlik sokszor az éjszakába is.

Ezúttal Katón a sor, hogy bekopogtasson, ám nem lelte sem Kovács, sem Révész Jánosokat, Isten tudja abban a nagy ködben, merre koptatják lábukat a függetlenségért.

Kató, ahogy illett, hellyel invitálta Rozit, aki, ahogy illett, a kínálást köszönve elfogadta, hisz vélemény ide, vélemény oda, hangos szó sohasem esett az asszonytársak között, kiknek sorsát összekötötte férjuruk kapcsolatja, mi példásnak mondható. Meg aztán, ami igaz, igaz, még olyan személlyel is jobb csevejbe bocsátkozni, kit sokra nem becsülsz, mint odahaza várni nagy egyedül a hites férj bizonytalan megtérését az otthon melegébe.

Kató, a révészné, éppen Révész János kabátja könyökére varrta a foltot, buzgón döfködve tűvel a már málladozó szövetet, amikor egyszer csak belebújt a kisördög. Hogy csakis a kisördög, más az nem lehetett, kiviláglik a következőkből.

– Te Rozi – mondotta Kató, de szeme a tűn, nem pedig Rozálon. – Aztán az Erzsókhoz te mit szólasz?

Elcsodálkozott Rozi: mi szólanivalója lenne néki az Erzsókhoz? De hogy kukának ne tartsák, aztat mondotta:

– Dicséri a János, milyen jó segítség.

– Úgy. Szóval dicséri.

– Dicséri.

– Mert hogy jó segítség.

– Az.

Döfködte Kató a kabátot szaporán. Rozi meg:

– Aztán miért kérded?

– Hogy miért? Hát csak úgy.

Most azonban már a Rozi nem hagyta abba:

– Ne mondjad, hogy csak úgy, mikor látom rajtad.

– Ugyan mit látsz rajtam?

– Látom, amit látok. Az tesz kíváncsivá.

– Pedig van dolog, mit jobb nem tudni, mint tudni.

– Én meg már úgy vagyok, inkább tudom, mint nem. Különösen ha a Jánosomról.

– Nem tudok én semmit. Csak amit a népek beszélnek.

– Ők meg mit beszélnek?

– Tudod, hogy van az. Némelynek csak jár a szája összevissza, tanulsága meg semmi.

– Én még nem hallottam.

– Aztat nem csodálom.

– Azután miért?

– Mert az már csak mindig úgy szok lenni, hogy kin a nyelvüket köszörülgetik, az nem tud őróla.

– De mostan már mondjad – így a Rozi élesedő szóval. – Ugyan mit fecsegnek az én Jánosomról?

– Hogy például látták őket együtt Erzsivel az utcán.

– Látták. Az utcán. Ebben a nagy ködben.

– Hát aki figyel, a ködben is láthat. Különösen, ha ott liheg a sarkában.

– Hadd lássák. Nem tapasztom én a fülem az uram nyomába – mondta erre Rozál, már erős fullánkkal. Más se kellett a kisördögnek!

– Pedig olykor nem árt a körmükre nézni. A férfinép már csak olyan, mint a ló, azzal a különbséggel, hogy neki két lába van, aztán mégis botlik.

Erre már kihúzta magát Révészék Rozálja.

– De nem az én Jánosom.

– Láttunk már karón varnyút – emígy a kisördög, a Kató képiben. S ha már belekezdett, nem hagyta annyiba: – Meg arról is van szóbeszéd, hogy látni ám a Jánost benyitni a Borbíró portára.

– Hát aztán. Bizonnyal hivatalos ügyben.

Ezt már nem állta meg Kis Kató kis somolygás nélkül.

– Hivatalos ügyben. No hiszen.

De mivel meglátta Rozália szemében a felvillanó villámot, gyorsan hozzátette:

– Mindeztet csakis a népek beszélik. Meg különben is: te mondottad, hogy szólaljak róla.

Hanem Rozál búcsúzott máris. Ment is rögvest haza, de nem egyedül ment, szívében a tüske, amit a kisördög tűzött oda bele. És ment vele haza a kisördög is.

A nagyleány – kései gyerek – aludott már, az asztalon megterítve a bivalyerejű Kovácsnak, Rozál meg egyedül, egy szál egy magában. A lámpa kicsire csavarva, fogytán már a petrol az egész faluban, épp csak annyi fény a konyhában, hogy mégse bukjanak orra a setétben. Rozi, meg lelkében a kisördög, aki odatelepedett. A félhomályban felidézte a napokat, mióta süvít Halason a forradalom vihara, s bizony: azóta nem volt nap, hogy az ő Jánosa Rozijának testét ápolgatta volna, finom bőrét könnyű kézzel simogatja, cseresznye ajakát csókolgassa, meg többi ilyesmit, mi már szerelmetes párok között megtörténni szokás. Ha megjött a gazda, mindig koromsetétben, a lánykáját se látta, valami ételt magába hányt, szólt néhány szót az eseményekről, aztán máris be az ágyba, füléig a dunyhát, és két perc se telt, s rengett a szoba egészséges horkolásától.

Tűrte Rozál, tűrte a megtartóztatást, sok minden eltűrt ő a függetlenségért. Ámde ha a nagy fáradtság mögött nem a forradalom, hanem az Erzsók? Még azt is tűrje?

Számba vette Rozi teste minden porcikáját: a mejjét, a haját, csípejét és lábát, s számba vette Erzsók testének hasonlatos pontjait. Mit ad Isten, a mérleg nyelve minden esetben őfeléje billent. Hiszen az Erzsóknak haja seszín-barna, az övé meg, tudjuk, mint a holló tolla. A vetélytárs mejje, igaz, dudorodik kicsit, de mi az az ő duzzadó kebeléhez. Az orra meg pisze, a lába meg csámpás, a hangja halovány, a szeme sem tüzel.

Igen ám, ez mind igaz, súgta a most már végképp beléje költözött kisördög, de a beste férfinép csak úgy van teremtve, hogy más asszonynép bögrejéből a víz is szomjoltóbb, mint a hites feleség poharából a jó homoki spriccer. A változatosság olyan ördögfajta, hogy a seszínű újat a ragyogó régi fölébe helyezi. És ajaj, az idő, nagy úr ám bizony, a szokás meg olyan, hogy az embereket egymáshoz pásszítja, ám a szerelmet, azt bizony koptatja erősen, mint a smirglipapír.

Ilyentájt tartott Rozál, a félhomány meg az ördögöcske, mikor a Lompos kutya ugatta gazdáját, olyan boldog hangon, mint idegent soha. Rá is nyitotta az ajtót Kovács János, a bivalyerejű kovács a félhomályra és hites társára. A kisördögről akkor még csepp tudomással sem bírt, meg arról sem, hogy Rozi s a féltékenység épp akkor lett pertu.

Lehuppant a gazda a székre, arcán-testén látszott, hogy fáradt ő nagyon, mondhatnánk: kimerült. S hogy beszámoljon kicsit az aznap történtekről, így kezdte a viaszosvászonnal letakart asztal mellett:

– Isteni szerencse ez az Erzsók.

Ha arról számol be a kovács, hogy ufó-szörnyetegek szállták meg Halast, az nem okozhatott volna olyan konsternációt, mint ez a kicsiny mondat. Rozi épp a piros fazekat emelte át a tűzhelyről az asztalra, a piros fazokban bableves, tarkababból, csipetkével, csülök is főtt benne, amikor elhangzott az Erzsóknak neve. Akkor Rozál a piros fazekat az asztalra csapta, de úgy, hogy kiloccsant a finom bableves, noha alig volt félig az a piros fazék. Kellett a fazék lecsapása, hogy Rozi két kezét a csípőjére tehesse.

– Akkor szedjen néked az Erzsók! – vijjogta, mint a vércsemadár, s maga is elcsodálkozott, mily hang jön ki a torkán. No persze, nem tudhatta szegény, hogy nem az ő hangja ez, csakis a kisördögé.

A bivalyerejű kovácsnak fennakadt a szeme. Majd harminc esztendőt leéltek ketten, hites házasságban. Nem mondjuk, sosem történt közöttük ez-az, súrlódás, zsörtölés avagy szemrehányás, de ily perpatvarnak a szele se érintette közös életüket. Nem is értette, miről vagyon szó, azért megkérdezte:

– Tebeléd mi ütött?

– Inkább tebeléd! – kapta meg azonnal a választ. – Hogy meg énbelém mi, tudod azt nagyon jól, csak megjátszod magad.

Jól vágott az esze a kovácsmesternek, ha munkát kellett kalkulálni, meg szeminárijumot is végzett, igaz, azt már jó rég az időben, most mégis mulyának mutatkozott.

– Mi bajod néked az Erzsókkal?

Honnan tudta volna az ő szegény feje, hogy inkább a bablevest döntötte volna az ölébe, semhogy ezt a nevet a szájára vegye?

– Bajom, nekem? Piha! Még a nevét sem veszem számra annak a szajhának.

Felébredt ekkor a bivalyerejű kovácsban az igazságérzet. Bár ne tette volna! Bizony van eset, mikor az ilyesmit jobb pórázra fogni.

– Nem helyes tetőled az Erzsókot mocskolni, ki azt nem érdemli.

– Én mocskolom? Még szép, mikor te mocskolod őtet! És engem is mocskolsz, a családi tűzhelyt, semmi sem szent néked?

Nem szólott a kovács, elakadt a hangja. Nem úgy Rozáliáé.

– Most hallgatsz, ugye – vijjogott ismét a kisördögvércse. – Ezt fogadtad nékem mátkaság idején? Ily szégyent hozol rám, ennyi házasélet után? Falu szájára teszel, miként egy cafrangot? Hej, be hamar fejedbe szállt a veres dicsőség! Amíg böcsületes kovácsmester voltál, elegendő néked a te hites Rozid. Most, hogy bizottmányos, babád is kell hozzá!

Bízzuk az olvasó esze járására a többi mennydörgést s villámok csapását, ami aznap este ott a konyhában megesett. Csak azt a pillanatot elevenítjük fel, mikor Rozi elvette két kezét a csípejéről s a mellén fonta össze:

– Azt gondolod talán, én mentes voltam a férfiszemektől? Soroljam, ki mindenki villantotta rám tekintetét ferdén, abból csak a macska nem ért! Nem tagadom én egy szemhunyást sem, meg is bizsergettek, hiszen kell az asszonynépnek a hódoló pillantás, mint vetésnek a májusi eső. Ám én mindig tudtam dolgom, szent kötelességem, őriztem hűségem, mit neked fogadtam. De te? Te! Pfuj!

Behúzta a fejét a bivalyerejű kovács, mivel mit tagadjuk, előfordult ritkán, hogy le-lelépegetett a hűség keskeny ösvényéről. Hiszen ha Seresden vagy akár messzebb is dolgozott egy portán, hol csinos a menyecske, s nemcsak csinos, kacér, hát bizony egy-egy órácskára sutba tehető a kovácsoló munka s a hitvesi hűség. Ámde az Erzsók esetében ma született bárány ő, erről hogyan szóljon?

Most már valóban csak a végeredményt soroljuk, mi igencsak keserves volt Kovács János számára. Verdiktbe foglaltatott hites társa által, ha főtt ételre fájdulna a foga, főzzön néki Erzsók, ha piszkos inge-gatyája, mossa ki az Erzsók, ezután éjszaka a lócán a helye, künn a konyhán, mivel Rozál mellé nem bújhat a hitvesi nyoszolyára.

Szegény Kovács János még reménykedett, hogy reggelre eltakarodik a nagy zivatarfelhő, miként a sötétet is fölváltja a nappal világa. Ám a Teremtő a Rozi szépséges testébe kemény szívet plántált: amit ő kimondott, azt be is tartotta.

Mit tehetett volna szegény Kovács János? A kamrában vágott egy csík szalonnát, kenyeret szelt hozzá meg vereshagymát, azt früstökölte, majd fejét lógatva felszedelődzködött, útravalónak Rozáli szavával:

– Az Erzsóknak meg mondd meg, nagy ívben kerüljön, mert én szemen köpöm, hogy a kezem vele be ne piszkítsam!

Vitte az útravalót szegény Kovács János, ám nem a faluházára, hanem egyenest Apóhoz, kinek is szívét rögvest kiöntötte.

Apó meg mit tehetett volna, azon kívül, hogy orrát tülkölte, viszkető ülepét akkurátusan megvakargatta, pedig vakarhatta volna a fejét is.

– Tudtam én azt mindig, hogy a függetlenség nyűggel-bajjal is jár, főképp azokra nézvést, kik pásztorolását magukra vállalják. No de ne csüggedj, nem méltó az ilyen egy revolucionáriushoz. Aztán meg minden csoda két napig tart, legfeljebb háromig, majd megbékél Rozi.

Érezte Apó, nemhiába nagy tudású ember, hogy ez biz papolás, se hitele, se foganatja. Így hát nem csodálkozott, mikor kenyeres pajtása csak csóválta fejét nagy búbánatosan:

– A Rozi már ilyen, Apó: nemcsak énhozzám hű. Amit fejébe vesz, az bizony ott marad.

Újabb tülkölés, majdan így szólott Apó:

– Akkor nincsen más megoldás, mint hogy én beszéljek az ő fejével.

– Épp erre akartalak kérni. Mivel ha más nincsen, egyes-egyedül te segíthetsz rajtam.

Azzal elindultak a Jánosok: Kovács János a faluházára, nehéz szívvel munkába fojtani a baját, Apó meg még nehezebb szívvel a Kovács-portára, híven kötelességéhez, hogy mit az Úristen nem tesz rendbe Halason, azt neki kell egyensúlyba hozni.

Szerencse is kell az emberi élethez, ami olyan dolog, hogy sohase annyi, ami elég lenne, elvégre mi dolog mindig az árnyékos oldalon ácsingózni? A szerencse ez esetben abban a formában érte Apót, hogy mikor az ajtót Rozira rányitotta, könnyek tengerében fürdött Rozál arca, mit ugyan azon nyomvást kötényébe törölt, ám már későn ahhoz, hogy leplezni tudja. Így aztán Apónak nem kellett kivárni a kérdést, mi járatban erre, ő szegezhette néki Rozáliának:

– Néked meg mi bajod?

– Tudod te azt jól – így Rozi, kissé paprikásan, nem is a kérdéstől, mint a könnyeitől, mik nem más emberfia szemének születtek, akkor se, ha történetesen vak az illető, mint Apó esetében.

– Idefigyelj, Rozi. Én tégedet egykoron a térdemen ringattalak – telepedett le Apó kéretlenül a székre a konyhaasztal mellé, hol még mosatlan az edény, Rozi nagy bánata okán. – Elmagyarázom hát néked az életnek rendjét. Azt mondják a népek: négy lába a lónak, aztán mégis botlik.

– Csak ezt ne kezdjed! – csattan föl Rozi az ismerős mondásra. Ám Apó csittet parancsolt.

– Ezt mondják a népek, de nem ez az igazi kérdés. Hanem az: botlott-e a ló? Jelen esetben néked hites urad, nékem jó elvtársam, kenyeres pajtásom. Én tehát azt kérdem: erről a botlásról te megbizonyosodtál?

– Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – így durcásan Rozál.

– Már hogyne zörögne! – csapott le azonnal az ilyen kérdésekben igen művelt Apó. – Zörög az bizony, hogyha megzörgetik.

– Aztán mért zörgetnék?

– Hát épp erről akarlak felvilágosítani téged, a nagy Marksz Károly szellemiségében, kiről te csak annyit tudsz, hogy ő volt, ki a Hegel Vilmos Frigyest a fejéről a talpára állította. Azt kérdezed tőlem, ki zörgetné a harasztot, magyarán megmondva: kinek érdekében, hogy a te férjedet, én jó elvtársamat hírbe hozza előtted s falu népe előtt. Megmondom. Például az irigységnek. Hiszen Kovács János elvtársam Halasnak egyik dirigense. Azt gondolod, e stallumot nem irigylik tőle? Avagy: tudod te jól, hogy tégedet falu szépének tartanak, ha nem is vagy már bakfisleányka. Hiszed-e, nincs néked irigyed? Aztán lehet oka az ostobaság is, mert némely népeknek oly rövid az eszük, hogy rétisasnak vélik a fecskemadarat. Lehet rosszindulat is, mivel a népek még nem olyan fejlettek ideolojógilag, hogy ne leljék kedvüket, borsot törni felebarátaik orra alá. Lehet haszonlesés, lehet sértődöttség, lehet tévedés is, lehet csalfaság is, álnokság és tovább. Látod, mily sok minden, aminek egy részét a Bebel Augusztustól vettem, aki biz nem senki. Hát gondold meg, Rozi, igazságos vagy-é, ha ezt a sok mindent nem veszed te számba, s úgy mondasz igaztalan ítéletet az én János barátom felett. Vedd számításba azt is, hogy hamis vád miatt nemcsak kettőtök éltére borítsz fekete felleget, de súlyos gondot okozol a függetlenségnek is, minek terheit az én jó kovácsom az első sorokban hordja széles vállán. És hogyan hordja változatlan erővel, ha te a szeretetedből őtet kitaszítod?

Amíg Apó beszélt, Rozálkának forgott az agya kereke, mint a motolla, a felsoroltakból mi stimmelne rájuk. Meg is találta az okot menten az irigységben. Hát persze, hogy a deszkamellű satrafa, az a Révész Kató, az irigyeli az ő csinosságát. Irigyeli valamint, hogy a bivalyerejű kovács külsőben is versenyt állhat a falu első legényivel, míg a révész, nem mondja ő, rendes, igen rendes fajta, ám férfiként Rómeónak mégsem nevezhető.

Hát az csak úgy van, tisztelt olvasó, hogy ha valaki valamit igencsak akar, talál is rá okot, hogy az úgy is legyen. Márpedig Rozál a lelke mélyében nagyon is akarta, hogy élete az ő Jánosával ismét oly szép legyen, amint volt az eddigelé mindig. Ezért hát a mag, mit Apó elvetett, jó termőtalajt lelt. Következett tehát egy kicsike sírás, mert hogy az asszonynép akkor hullatja a könnyét, mikor bánata van, meg ha bánatából kigyógyul. A kisördög pedig oda száműzetett, hová való, vagyis egyenest vissza a pokolba. Hogy ezek utánjában hogyan és mi történt, azt nem soroljuk, hisz mindenki tudja, hogyan forr össze gyógyultában két megsebzett szív.

Hol kezdődik a baj? Tettre kész a halasi Nemzeti Bizottmány, ha nem is eredménnyel. Ám oly hangok is vannak, miket Apónak jobb nem hallania. A kormányfő elrendeli a teljes hírzárlatot, szerte az országban. Más gyülekezés is akad, mint a bizottmányosoké, s ott szentségtörő szavak, csupán Nagy Orbánt nem sikerül beszédre bírni. Halasnak faluját milliárd holló lepi el, hogy csak egyet mondjunk Apó lázálmaiból. Végül a kakálás szépen megold mindent.

 

A baj ott kezdődött, hogy Apót ledöntötte a lábáról a nyavalyakórság. Jobban megfontolva ez így nem igaz, mivel minden baj ott kezdődik, hogy az ember születése pillanatától kezdve masírozik a halál felé.

Hogy mért keltett Apó ágynak esése akkora konsternációt, ahhoz tudni kell, hogy mióta a halasi veterán pátriárka utoljára tért meg otthonába a váci börtönből, soha nem küszködött semmiféle kórral, gyógyító pirulát se vett be egyetlenegyet. Hogy azelőtt hogy volt, arra Apó nem emlékezett már, de ami azóta, azt emlékezetébe véste a falu, s amire több száz ember emlékezik, illetve nem emlékezik, az körülbelül bizonyosságnak mondható.

A dolog pedig úgy esett, hogy egy szép napon, pontosabban éjszakán, Apó rettentően küszködött az alvással. Előfordult már jó néhányszor, hogy virrasztva töltötte az éjt, s nem önszántából, ám az említett éjszaka, az más volt. Hol szunnyadt kicsit Apó, szakadatlan forgolódva, hol ébren, de épp csak hogy tudatánál, s így ment ez egész éjjel. Inge-gatyája – mert a pizsamát vagy hálásra való inget nem ismerte a pátriárka –, egyszóval inge-gatyája csurom izzadtság lett, olyannyira, hogy csípte a testét, bár a csípéssel sem törődött nagy kábulatában. Egy-egy tisztább percében azon gondolkodott, nem kellene-e riasztania Anyót, ám még ha erre a döntésre jut, akkor se ereje azt végrehajtani.

Reggel aztán Anyó, megdöbbenve, hogy nem látja Apót, besietett a betegszobába, s rémülten látta egykorvolt urát, lecsapva a kórtól.

– Veled meg mi történt? – csapta össze kezét nagy borzadalmában, de Apó nemhogy felelni nem tudott, még a kérdés se jutott el egészen agya tudatáig. Reátette Anyó kicsike tenyerét Apó homlokára, s rettenve tapasztalta, hogy forró, mint a felfűtött kemence. Megérezte a veríték savanyú szagát is, mi ráégett Apó testére, mint az olvadt páncél, hogy aztán a következő rohamnál ismét megolvadjon s nedvesítse a testet.

Mit lehet ilyenkor tenni? Lemosdatni a kór sújtotta embert, friss alsóneműt húzni rá s bedugni hónaljába a láznak mérőjét. Ez utóbbit Apó aligha tűrte volna, ám annyi ereje se, hogy tiltakozzék. Anyónak pedig elállt a lélegzete, lévén a hőmérő higanyszála föléje szaladt a 40 foknak.

Mit lehet ilyenkor tenni? Gyorsan teját főzni, beléje kicsike pálinkát, s előkotorni valamely fiókból aszpirin-tablettát, mindjárt egyszerre kettőt. Ám Apó a teját buzgón fölhörpölte, a tablettára viszont annyit mondott:

– Nem kell.

Ez volt Apó első szava azon a reggelen, és sokáig az utolsó is.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nyomban szalajtani a bábaasszonyért, nem mintha Apónak olyasféle tünetei lettek volna, mihez bába kell, ám a bábaasszony egyetlen a faluban, ki képzést kapott az egészség ügyében. Jött is lóhalálban, meghallván az ügyet, Árva Kicsi Terka, kinek előneve azért, mert se apja, se anyja, vezetéknevét viszont holt apjától örökölte, amúgy egyébként termetes teremtés. Hozta hóna alatt szerszámos táskáját, noha arra szükség bizonyára nem lesz, de hát ehhez szokott. Megállapítani ő is annyit tudott, amennyit Anyó s a láznak mérője, minek higanyszála változatlan meghaladta a negyvenet.

– Tudja rosseb – mondotta eztán Árva Kicsi Terka, ki nem volt híve a mellébeszélésnek. Mindenesetre Apót meztelenre vetkőztették s belecsavarták vizes lepedőbe, mitől a pátriárka sűrű vacogásba kezdett. A bábaasszony azért annyit megjegyzett, elvégre mégiscsak volt képesítése:

– Valószínű, hogy influenzija.

Ehhez tudni kell, hogy a tüdőrák avagy a szívbéli roham bizonyost vészesebb, mint az influenzia, ám keservei nyomába se ennek a nyavalyának. Hol a hideg rázta Apót, hol veríték locsolta, hasztalan főzött Anyó nagy hirtelen finom csirkelevest, Apó még a szagától is undorodott. Csak a teját nyelte mértéktelen mennyiségben, hogy szabaduljon nagy szomjúságától, valamint szájának ízétől, mi akár az epe. Ereje annyi nem volt, hogy lábát mozgassa, kezét emelje, még a szólás is nehezére esett, amellett, hogy nem is volt mit mondania, mivel a kobakjában mintha taplógomba.

Ha kigyullad Halas kicsiny templomocskája, annak a híre nem szalad oly gyorsan körbe-körbe a faluban, mint Apó kórjának újságja. Mi sem természetesb, hogy a bizottmányosok azon nyomban összedugták fejük a faluházában, mivel Anyó kérve-kérte őket, a beteget ne látogassák, azzal csak növelnék a bonyodalmakat, meg fárasztanák is.

Legeslegelőször Révész János révész szava jött meg:

– Megyek a doktorért.

Mint ki háborodott, nézték a többiek. Bódog Balázs rögvest meg is jegyezte:

– Nem ismeri talán a Tóth doktor urat?

Tóth doktorról ezúttal csak annyit, hogyha este nyolc után kopogtatták ajtaját, nincs az a könyörgés, amiért papucsát cipőre felcserélte volna, nem is szólva a tv-nézés abbahagyásáról, különöst, mikor sorozat ment, és az meg mikor nem ment? Lévén véleménye – mivel az ember már olyan, hogy mindenre képes idejológiát találni –, hogy aki haldoklik, úgyis meg fog halni, aki meg nem haldoklik, az várhat reggelig.

Ismerte persze az orvosdoktornak eztet a szokását Halas egész népe. Éppen ezért Kovács János következett szólni, a bivalyerejű kovács:

– Majd én elkísérlek. S ha kell, hozom én a doktort a fülénél fogva, vagy ha úgy se jön, az ujjamra csavarva.

Igen ám, csakhogy ezúttal nem a doktor előállítása volt a nagy nehézség, hanem a veres köd, a hó, s legfőképp a Dunának zajlása. Éppen ezért küldöttség indult a révátkelőhöz, saját szemmel felderíteni a helyzet állását. A küldöttség pedig állott Révész Jánosból, ki ebben szakember, Kovács Jánosból, ki segédcsapat, valamint Bódog Balázsból, ki semmiből nem szeretett kimaradozni. Kísérte őket természetest egy hóhányó csapat, válogatott s tettre kész ifjú emberekből.

Megérkezvén a Dunának partjára, mit onnan tudtak meg, hogy a Bódog belépett a vízbe, egy csurom lucsok lett a bal lába térdig, mivel az volt elől. Mert hát természetest azt se látni, hol pontosan a Duna. Akkor aztán meg honnan sejthették volna, merre vagyon Málnás.

Azért ez semmiség oly tapasztalt Duna-járó vízi embernek, mint a Révész János, ki bekötött szemmel is áttalál a túpatra, lapátja tollával érezve a sodor változását, miként az orvosdoktorok a fülhallgatójukkal a szív dörömbölést. Ámde a probléma, az a következő. A gondosan partra húzott s felbakolt ladikot megtisztogatták a méteres hótól, s csak úgy próbaképpen betolták a vízre. De alighogy betolták, valami behemót, mi nem lehetett más egy jégtáblánál, hisz bálnák mégse jártak arrafelé, a ladikot menten kikapta a tologatók kezéből. Ám Révész János nem azért révész, hogy hagyná elveszni szeretett jószágát. Ugrott hát utána, bele a Dunába, egészen kötésig, el is kapta a ladik farát, ám ekkor szörnyű reccsenés, s mikor szegény ladikocskát a partra vontatták egyesült erővel, hát orrtükre, az nem volt, zúdult bele a víz.

Miközben a szegény pórul járt jószágot újból bakra rakták, nagy káromkodás közt, nyilvánvaló lett, hogy ezen a vízen nem tudna átkelni maga Jézus Krisztus sem, hisz ő is csak valami tó csendes víztükörén lépdelt komótosan. Így hát a küldöttség visszatért a falunak házába, bizony lógó orral, ráadásul Révész Jánosnak még az orra is csepegett, lévén, hogy rajta a nadrág csontkeményre fagyott.

Közben jött a rossz hír, hogy Apónak állapotja változatlan. Hasztalan cseréli rajta Anyó s a termetes bábaasszony a prizniceket, a nedves lepedő fertály óra alatt mintha vasalták volna, olyan száraz Apó testének hevületétől.

Már a faluházán az egész bizottmány, mikor a rádióban megszólalt a miniszterelnök, s hírré tette az ország népének, hogy a magas kormány a ködről satöbbiről teljes hírzárlatot rendel el. Rövidest megszólalt az ellenzék vezetője is, mondván, azért a hírzárlat, nehogy a népek megtudhassák, hogy az igen tisztelt kormány, kinek már ideje volna lemondani, semmit sem tud arról, hogy mi is történik. Rögvest utána megszólalt a kormányszóvivő, hogy igenis tudják, épp azért a zárlat, hogy más ne tudhassa meg, mivel abból igen nagy bajok származhatnának. Most aztán ismerje ki magát valaki. Igaz, a politikát nem azért csinájják, hogy az ember gyereke okuljon belőle.

– Ez meg most mit jelent? – kérdezte a Bódog, kinek a legélesebb füle a rádióhírek rejtett mondandójára. Ám ez a hír olyannyira rejtett, hogy senkinek fingja se a mondandójáról. A tudós kommentátorok egyike szerint – hisz kommentálni szabadott, csak hírt adni nem – a titkosszolgálatok a Szi Ej É, mit ciának mondanak, segítségével megállapították, hogy a vörös köd emberi kéz dolga, s a kormányerők és nemzetközi szövetségeseik most mozgósítják a kommandósokat. Hírzárlat pedig azért, nehogy az anarchista terroristák szagot kaphassanak. Más hírmagyarázgató szerint a köd felszámolása csak órák kérdése, s a hírzárlattal annak igyekszenek az elejét venni, hogy a népek milliói időnek előtte örömmámorukban az utcákra tóduljanak, s egymást letapossák. A legszkeptikusabb kommentár-magyarázó szerint, ki nyilván dühödt kormányellenes és notórius hazug, megállapíttatott, hogy a veres köd felszámolása végképp lehetetlen, ezért a ködsújtotta területeket az ország térképéről mindörökre törlik s karanténba rakják, nehogy a fejüket felütő járványok átterjedjenek a magyar föld sértetlen (térképezett) részére.

– Most akkor mi legyen? – kérdezte a jegyzőpalánta, mit néma csend követett a bizottmányosok részéről. Egy idő után mégis megszólalt a töprengésre hajlamos révész:

– Hogyhogy mi legyen?

– Hát ugye – mondotta Bódog –, nekünk, mint Halas választott vezetőinek, fel kell készülnünk minden eshetőségre.

– Miféle eshetőségre? – így Révész János.

– Hát ugye, a legrosszabbra is.

– Kuss legyen! – bődült el a bivalyerejű kovács, Kovács János, ki megorrontotta, mire céloz Bódog. – Apó élt, Apó él, Apó élni fog, mint a halhatatlan Lenin, egyelőre még a mauzóleumban, nem is társbérletben, és punktum.

– A punktum, az rendben – így Szele Béla matróz, ki, ha emlékezünk, megfogadta, hogy mindenben követi haverja, a kovács szavát. – Ám ha a köd fölszáll, ami valószínű, bennünket úgy seggbe billentenek, hogy meg sem állunk Mohácsig. Aztán ha nincs Apó, ki megy a tömlöcbe?

Tény, ami tény, a tömlöcjárás valóban Apó privilégiuma volt.

– Majd billentelek én – hördült föl a kovács –, de annyira, hogy körülzúgod a béketábort.

Ez, ugye, képtelenség, mivel ekkorát rúgni a bivalyerejű se tudott, béketábor meg sehol.

– Aztán miért billentenének? – így a Tombor Jóska. – Hiszen mit tettünk, falu akaratjából.

– Meg egyébként is – csatlakozott a jehovita –, minden cselekedetünk pászol Jehova szavával.

– Az lehet – vette át ismét a szót Bódog –, hogy Jehovával igen, de nem úgy az alkotmánnyal, miben nincsen passzus, hogy valamely közösség csak úgy ukmukfukk kikiáltsa a maga függetlenségét. Aki meg ilyet tesz, arra nyomban rákenhetik a törvénytelenséget, annak meg ára van.

Lám, mi mindent okozhat, ha egy eszme felkent lángja kibukik a sorból! Ilyenkor bizony rögvest előkerülnek a kételyek, hogy mást ne is említsünk.

– Azt mondottam, hogy kuss! – bömbölte a Kovács, ki halkabb hangot nem bírt magából kiadni. – Mi a felkent nép szentelt akaratjából vállaltuk a függetlenség szolgálatját, élünkön Apóval. Aki meg ennek ellene szól, azt laposra verem.

– Vered, vered – így a Szele Béla, ki, mint tudjuk, maga sem ment a szomszédba némi kis verésért. – Vered, amíg itt a köd. De ha fölszáll? Akkor a kommandósokat vered majd?

– Ha kell, azokat is.

– De hiszen nincs híd – így a Tombor Jóska. – Akkor hát hol jönnek a kommandizálók?

– Mi azoknak átjönni a vízen? Láttam a tévében, ahogy száz méter falra is fölkapaszkodnak, mint a pókok.

– Ám a Duna zajlik, úgyhogy nem jöhetnek.

– Egyszer a zajlásnak is vége, akkor aztán annyi.

Most volna jó megtanácskozni a dolgot a derék mártírral, a Suszter Jánossal, gondolta a révész, mi sajnos lehetetlen, mivel véle csakis a veterán pátriárka tudott szót ejteni. Így hát azt mondotta:

– Emberek, emberek. Nem értem szavatok. Hiszen mi van itten? Szükség állapotja. Akkor hát mi dolgunk? Nékünk csak egy feladatunk vagyon: a falu népének eldirigálása, hogy jusson falat kenyér mindegyik embernek, legyen tüzelő mindenki portáján, legyen szabad az út, hogy járni lehessen. Ezt tettük eddig is, függetlenségünk hajnalán, ezt tesszük eztán is, mert mást nem tehetünk.

– Én csak azt mondottam – retirált Bódog fele-harmadából –, hogy amíg az Apó akadályoztatva van, helyettest kellene helyébe állítnunk az ügyek vitelére.

– Teljes felesleges – így a révész. – Eddig is az ő szellemisége nyomán lépkedtünk a revolúció útján, ezután is ezt tesszük, míg ő átmenetileg az ágyat kénytelen nyomkodni.

A vitának az vetette végét, hogy megkondult a templomocska kis harangja, jelezve a delet, ami ugyebár aztat is jelenti, hogy tálalva a leves. A leves meg kihűl, ellentétben a vitával, mi nem veszít aktualitásából, ha kissé elnapolják.

Azt nem tudták a bizottmányosok – honnan tudták volna, mikor még csak dél volt, mi meg következett, csak délután történt –, hogy mások is összedugják ám a fejüket Halason, Apó nagy betegségének híre hallatára. Történt éspediglen, hogy nehány halasi polgár összegyűlött egy kis kvaterkázásra, csak éppen nem a falunak házában, hanem a parókián. No persze valójában nem kvaterkázni, azt csak mellékesen, meg a konspiráció okán, ahogy vitéz Pruzsinszki azt jól kiötölte. (Nem restellt tanulni a bolsevikiektől.) Mert hát igaz, hogy az összegyűlésre a paplakban került sor, de az éceszgéber a kántortanító volt, s a paplak csak azért, mivel a plebános úrnak útja már esztendők óta nem vezetett messzibbre az oltárnál, hol Istent s a híveket szolgálta.

Összegyűltek tehát, cím és rang szerint Feldstetter Jenő, címzetes apátplebános, vitéz Pruzsinszki Béla oskolamester, Varga Mártonné ténsasszony, kiket már ismerjük valamennyiőket. Összegyűlt továbbá a Nagy Orbán, ki valóban nagy birtokos ily kicsi faluban – volt neki negyven hold szántója, eprese, málnása, gyümölcsöse, minden –, amúgy egyébként nyeszlett kicsi ember, és még köhögős is. Összegyűlt még Abod András korcsmáros, valamint a boltos, a Fekete Jani, kikről nem emlékszünk, történt-e említés az eddigiekben. Összegyűlt Inárcsi Terka, a látóasszony, kiről már volt említés, valamint mindenki nagy meglepetésére Kecskés József, a falu pártjának egykori titkára, kinek jelenlétéről esik majdan még szó. Ott volt ezen kívül özvegy Zakariásné, ám nem az összegyűlők között, csak pogácsát kínálni, krumplist meg tepertőst, kinek kedve szerint, valamint bort és hozzá szódavizet tölteni, ugyancsak kedv szerinti vegyületben, netán tisztán.

A gyűldét az apátplebános úr kezdette, igen rövid szóval, épp csak Istennek áldását kérve a jelenlévőkre. Ezután Pruzsinszki kántortanító hosszabb referenduma következett, melyben szó esett az ármányos trianoni békéről, mi az országot feldarabolta s mit tűrni nem lehet. Szó esett a szent koronáról, kihez megfelelő fej is kellene, melyre rá lehet azt rakni, és milyen szép lenne, ha e tárgyban Halasról indulna kezdeményezés. Szó esett röviden ködről, hóról, fagyról, de legelsősorban a komménizmusról, melynek minden fejét lecsapták már, és íme, itt, Halason ismét felütötte valami csökevény. Ez ellen mit tenni, ez a gyűlde legfőbb teendője, ebben minutában, mikor a fő szarkeverőtől a falut szabadítani készül a mennybéli Isten.

Amíg szónokolt vitéz Pruzsinszki, a hallgatóság alapost fogyasztott a jó miseborból, úgyhogy mikor a tanító a pontot letette, jó darabig egyetlen szót nem lehet érteni, mivelhogy mindenki mondta a magáét, oda se figyelve a többi szónokolóra. Egy idő múltán az apátplebános elunta a ricsajt, s megrázta a templomi csengettyűt, mit özvegy Zakariásné hozott elő a sekrestyéből, mire aztán csend lett. A plebános úrnak az eddigiekhez képest igen megjött szava, minek okát is tudjuk persze: Apó nyavalyakórját. Kezdeni azzal kezdette, mint illett: az Úristennel s az anyaszentegyházzal. Ezekről csak annyit röviden, hiszen tudni való, hogy Isten az egyetlen úr kerek e világon, kiváltképp Halast, hol tudvalevőleg csupa istenfélő, kivéve egynémely gyehennára valót. Az anyaszentegyház meg Isten akaratának földi letéteményese, mert kormányok, rendszerek jönnek és mennek, ám az anyaszentegyház örök. S lám, mi történik itt: az istentagadók, s mi annál is rosszabb, alja szekta fajta betolakodott már Istennek házába is, megcsúfolva ezzel az anyaszentegyházat. Szerencsére ezt nem tűri falunak a népe, s van már vezérük is, a kántortanító úr, kinek ezennel a szót visszaadja. Ezzel a csengettyűt ismételt megrázta, jelezve, hogy Isten szólott őbelőle.

Ám Pruzsinszki Béla más taktikát forralt, s továbbpasszolta a szót a Kecskés Józsefnek. Tudta ő nagy furmányosan, mikor a gyűldébe hívta a pártnak egykori titkárját, hogy miként az anyaszentegyháznak az istentagadónál is nagyobb ellensége más Isten szolgája, úgy az egyik hitű komménista a máshitűnek a szemét is kivájja.

Kecskés József hajdanvolt párttitkár felszólalását azzal indította, hogy ő volt bűneit magában már levezekelte, így igen szép öröme, hogy ezt megteheti nagy nyilvánosan is. Ám ami volt, az volt, borítsunk rá fátylat, mikor az ellen serege már a várat is bevette, s azt készül tartani örökre, mint büdös oláh szép Erdélyországot. Ő ezzel szemben a miniszterelnök úr s az ellenzék vezéri minden szavából azt a szentenciát szűrte, hogy egy emberként el vannak szánva a nagy leszámolásra. Mikor aztán az ilyen Apó-Révész-Kovácsokkal és csatlósaikkal végképp leszámoltatik, abban nem lesz pardon, hiszen egyértelmű, hogy a halálos büntetés ezután e hazában ismét bevezettetik.

– Úgy van! – harsant erre a korcsmáros Abod András, ki nem is hallotta, mit szólott a Kecskés, mivelhogy élen járt a misebor fogyasztásában, mi tisztje miatt is szent kötelessége.

Eztán kipenderedett szoba közepére Vargáné ténsasszony, két kezével a csípejét támasztva, mint szokása volt.

– Méghogy a pénzt ők eltörölték! Eszementek ezek, mind utolsó szálig. Hiszen pénzök már az egyiptomiaknak is volt, abból fizették a piramisépítőket, ezt mindenki tudja. És akkor ilyen pár léhűtő ellene az egész történelemnek. Meg ellene főleg az emberi észnek. Hát micsoda dolog ez a cserebere-játék? Még hogy cseréljem el a tyúkom tojásra? Na de ha a tyúkom tizenöt és fél tojást ér, a tyúkból vágjak le vagy a tojást csapjam ketté? Meg hogy mindenkinek ennie kell. Hol van az megírva? Mesélte jóapám, de emlékszem én is, az volt a komménisták verdiktje: aki nem dolgozik, az ne is egyék. No tessék. Most tartsák be. Aki csak lógatta naphosszat a lábát, kopjon fel az álla, nincsen más igazság. Meg az a francos egyenlőség! Mikor az Isten is az egyiket barnának, a másikat szőkének teremtette. Ügyesnek egyiket, másikat ügyefogyottnak. Eszes is van köztük meg húgyagyú is. Dolgoskezű, s lusta, mint a baromjószág. Épp olyan ökörség, mint a pénztelenség. Megmondom tinéktek, itten négyszemközt, hisz itt mondhatom: én már csak az örök törvényhez tartom énmagamat. Ha nékem tejfel kell, bankót adok érte. S ha lisztet eladok, bankót követelek. Híj, a rusnya férgek, de elbasznák ezt a szép világot!

– Úgy van! – rikoltotta a korcsmáros, ki ezalatt betermelt újabb három decit, természetest tisztán.

Nagy Orbánt, azt sehogy se lehetett szóra bírni. Ő már csak ilyen volt, igen fontolt fajta. Nem szólott ő soha senki embefia ellen, kitől a birtokát kicsit is félthette. Ami a veres köztársaságot illeti: nem eszik a kását olyan forrón, vélte, persze csak magában, minek az ilyet más orrára kötni. Az Abod korcsmáros fent leírtak miatt szólásra alkalmatosnak nem bizonyult, a Fekete Jani meg csak annyit mondott:

– Mióta világ a világ, bótosra szükség van.

Nem így a Terka, az Inárcsi. Kivárta a sorát, dehogy akar ő előre tolakodni, nem ilyessel bízta őt meg az Úr. Így hát a legvégén ment a szoba közepére, talpig feketében, cipőtől kendőig, soha mást nem hordott, mióta az Isten őreája bízta világnak a gyászát, még a bugyogója is szín fekete volt.

– Megkövetlek benneteket, testvérim az Úrban, de ellene mondok mindeddigi beszédnek, hasztalanul hangzott oly okos szájakból. Mást én nem tehetek, mivelhogy énnékem erre adott parancsot a Teremtő. Sújtson mibennünket dögvész, aszály, kórság, lepje be a Földet veres köd, takarja hó kötésig, pusztuljon a hidunk, vesszünk éhen sorba, hisz mi ennivaló ebben a faluban, elfogy lassanként szegénynek, gazdagnak, maradjon a testünk örök temetetlen, hisz az se lesz már, aki eltemessen. Mindez ellen tőlem senki nem fog lázadó szót hallani, még panaszosat sem, mert ami rémség itt minálunk történik, az semmi se más, mint egyedül az Úrnak akaratja. Az ellen meg ki meri emelni a kezét? Legfőképp, mert mindezt mi megérdemeltük, mivel semmibe vesszük az Úr parancsolatjait, azokat szép sorba meg-megsértegetjük. Lészen hát sírás és fogaknak csikorgatása, az Úrnak még nagyobb, örök dicsőségére. Legyen meg az ő akaratja, mindörökké, ámen.

A korcsmáros ekkor már nem rikkantott, lévén hogy elnyomta kelmét a borgőz. Pruzsinszki tanító úr szónokolt még egy verset, melyben szó esett az összetartásról, a titoktartásról és más tartásokról, legfőképpen pedig arról, hogy a szent láng szívükben soha ki ne aluggyon, mert csak egy igazság vagyon itt a Földön, mégpediglen az, hogy ütni fog a szabadulás órája. Ezek utánjában az apátplebános úr, ki már igen fáradt ennyi sok beszédtől, megáldva híveit szélnek bocsátotta őket. Ám – ez Pruzsinszki tanító úrtól származott – nem egyszerre, mint mikor a nép kitódul a templomból, hanem ötpercenként egy-egy, nagy titokban, lopva, amiként a gyűldét is szigorú titokban kell tartani.

Miközben a faluban ilyen egy s más történt, Apó a lázzal küszködött, avagy a láz véle. Hol volt eközben, minek is kérdezzük, úgyse fogjuk tudni.

Mit tudni: fekete hollók serege lepte meg a halasi köztársaságot, ám nem egy csapat, miként varjak a tarlót, hanem miriárdnyi, belepték a portákat, kerteket, a templomnak tornyát, az utcát, még a korcsma ivója is megtellett velük, odatelepedtek az abroszos asztalokra, peckesen sétálgattak a söntésnek pultján, beledugták csőrük a fröccsös pohárba. Akkor ő, vagyis Apó, ki ekkor lázálmában ismét látta a világot, leakasztotta a padláson a gerendáról a cséphadarót (ott pihent az, munkája fogytával, igen sok idő óta), s neki a falunak, a varjak seregének, szaporán suhogtatva az öreg szerszámot. Felrebbentek a fekete madarak, amerre járt, szörnyű károgással, utat is tört köztük, de ahogy továbblépett, visszaszálltak ismét. Ment a pártiárka, ment, varjakat csépelve, ment a Duna-partra, ám a zajló jégtáblákon sem tollászkodó sirályok csücsültek, amint máskor szoktak, a jég is feketéllett a sok fekete madártól. Akkor nekiindult Apó a nagy víznek, lépegetett jégtábláról-jégtáblára, még csak véletlenül egy csepp víz a csizmáján. Ment a pártiárka, megkerülve a Kis-szigetet, kicsiny birodalmát, ám ekkor valamiért elszakadt az álomnak a filmje, így sosem tudta meg, körbejárta-e a köztársaságot, se azt, mi lett a roppant varnyúsereggel.

– Hogy nyöszörög szegény – így a termetes bábaasszony, miközben Anyó az olvasót mormolta. Hát persze hogy nyöszörgött Apó, mikor nem bírt a tengernyi varjúval. S ettől annyi veríték szakadt föl szenvedő testéből, hogy teli lett a lavór, mikor a prizniceket kifacsarták.

– Nem kéne a plebános úrért szalajtani, hozza az utolsó kenetet? – így az Árva Kicsi Terka.

Anyó először fölnézett a magosságos égre, mit persze nem láthatott a ködtől, de hát nem is az eget kereste, hanem az Úristent, ki szabad szemmel amúgy se látható. Azután ránézett az ő emberére, kit megtaposott a láz, akár egy ökörcsorda. Nézte, nézte Apót, kit látott annyi évtizedig, rosszban-jóban, keservben-boldogságban. És nem mert ellene tenni, mert az nem lenne igazságos. Ki embernek meg kell halnia, haljon ő úgy, amiként élt. Ő meg hiába kérné az utolsó kenetet, ha nem kéri Apó, töredelmes szívvel. Talán azért se mozdult, mert hallgatott az Úr is, így hát csak némán megrázta a fejét. A gondolatja pedig az volt: ha a Mindenható megbocsátja Apó istentelenségét, és csak lelke tisztességét nézi, akkor minden rendben. Ha meg nem bocsátja, s elküldi a kénköves poklokba, megy utána ő is, ki a szent kenet feladását elmulasztotta. Neki, miként ezen a világon, ottan túl is csak Apó mellett van a helye, ha kell, akár egy főzőüstben.

Ám a nagy lázroham után Apó kinyitotta a szemét, hogy minek, nem tudni, mikor úgyse látott. Amilyen termetes asszony Kicsi Árva Terka, ugyanolyan bölcs is. Meg nem mondta volna, hogy így szokott lenni: mielőtt a test végképp eltávozik, egyszer még erőre kap, tán hogy elbúcsúzzék világtól örökre. Anyó nyújtotta azonnal a teásbögrét, s Apó nyúlt is érte nyomban. Azaz hogy nyúlt volna, de meg kellett tudnia, hogy a keze, az sehogy se mozdul. A hangja se szólal, hiába próbálja, még nyelni se tud, így aztán a tea, megbélelve jófajta körtepálinkával, a szakállára csorgott, nem pedig torkába, ami igazán kár.

Mily furcsa: érezte Apó, ahogy testét lemosdatják, priznicbe bugyolálják, hallotta a hangot, hogy te így, én meg úgy, még azt is hallotta, hogy a Buksi kutya kaffog az udvaron, hallani is vélte, hogy kukorékolnak falu kakasjai, csengtek a poharak a korcsma ivójában, még azt is tudta, hogy ahány pohár, mind csorba, hívni akarta Révész és Kovács Jánosokat, kenyeres elvtársait, ám meggondolta magát, s úgy döntött, jobb néki most egyedül társalogni a világgal, világ dolgairól. Ezután hirtelen belezuhant egy mélységesen mély, feneketlen kútba, ám nem a halálba, mint Terka gondolta, hanem Isten tudja hová.

Mikor legközelebb kimászott a kútból, megjött a hangja is, és teját kért, mitől Anyó barázdált orcáján csorogtak a könnyek, Terka meg úgy gondolta, csodát tett az Isten. A teja s a pájinka most nem csorgott mellé, Apó még a kezét is mozdítani tudta, igaz, mintha ólompáncél rajta. Miután így ivott, lehunyta a szemét, ezzel is jelezvén, egyedül akar lenni.

Ottan feküdt Apó, priznicbe csavarva, s fejébe visszaszöktek már a gondolatok. Nem ám magának sorsáról, nem ám, egyes-egyedül a köztársaságéról. Hogy mi lesz, ha fogytán már az étel, ki fogja a szegényt akkor pártfogolni és hogyan. Azután a köddel viaskodott egy sort, kergette, kergette volna, de mégsem kergette, mivel nagyot döfött rajta a gondolat: addig csak a halasi független veres köztársaság, amíg a köd s Dunának zajlása. Azután, no lám, egyszer csak szélesülni kezdett a kicsiny Duna-ág, olyannyira széles, nem látszik a túpart, meg mély is a víz, akárcsak a tenger. Ám mi legfontosabb, a mélységes tengert vihar korbácsolja, olyan erős vihar, hogy az öreg nyárfát a révnél, ki már több mint száz éve szolgál, kicsavarta gyökerestől, s letette Apó udvarára, a disznóól elé, ám olyan finoman, hogy nem tört ott semmi, sem a fának ága, sem disznó szállása. Hát aztán ezen a szörnyűséges tomboló tengeren nincs hajó, aki közlekedjen, maradott tehát a halasi köztársaság. De mégsem maradott, mert tudta azt Apó álmában is: azt, hogy örökké, olyan szót nem ismer a világ. Nincsen örök veres köd, nincs tengernek örök háborgása, aminthogy nincsen örökös élet se. Csakhogy, csapongott Apóban láz és a gondolat, mi leszen, ha elfogyik a petrol? Akkor – volt már ilyen a történelem során – mécsest kell gyártani, faggyúból, bele kanócnak gatyamadzagot, abból meg annyi Halason, hogy Dunát rekeszteni. Ekkor volt, hogy Apó a megkönnyebbedéstől először jelezte, hogy pisilnie kell, mert bizony a pisi, hát addig az ágyba. Akkor meg az kínozta, mi lesz, ha a népek, kik eddig testvériesen fogták egymás kezét, valamiért egymásnak ellene fordulnak. No de mire való a Nemzeti Bizottmány? Pontosan csak arra, hogy megvilágítsa embereknek eszét, és ha megvilágosodik, akkor minden rendben. Ebből aztán oly megnyugovás lett, hogy Apó már kakálni is tudott, mi Kicsi Terka szerint maga a gyógyulás.

Ezek után valóban az következett, hogy Apó egy reggel megivott egy csésze köménymagos levest. Csak az a szörnyű ólompáncél, az ne húzta volna tagjait. Ám erőnek erejével – mert már az is volt neki egy kicsiny – összeszedte magát, s arra kérte Anyót, trombitálja össze a bizottmányosokat.

– Reáérsz arra még – így Anyóból a félsz. – Azután meg minek?

– Referendumra ügyek állásáról.

Ekkortájban történt, hogy a népek oszladozni kezdtek Apó háza elől. Azt nem tudta Apó – honnan is tudhatta –, hogy mióta a nyavalyakór az ágynak döntötte, összegyűlt a falu nagyja és apraja lesni a híreket. Előbb csak nehányan, aztán tucatnyian, utána mind többen, és állt Halas népe, csikorgató fagyban, sűrű hóesésben, mindent fedő ködben, csak állott és leste Apó sorsa fordulását. Mikor aztán Árva Kicsi Terka a kakálást hivatalosan bejelentette, oly sóhaj szállt föl falu népe szívéből, hogy feljutott talán a mennyek boltozatáig is. Így tehát a revolúcijónak ez fejezete is véget ért, mint ahogy mindennek vége szokott lenni.

Megszökik a Mici, fél falu üldözi. A vásott lurkók az oskolateremben sajnos trágárkodnak, mi nem illő, de előfordul olykor. Nagy plánumok készülnek azon dereglyéről, mely Halast a túparttal össze fogja kötni, míg nincsen hidacska. Visszatérvén a nebulók közé, egészen más tapasztalatok esnek. Elhatároztatik még egy és más, a gyűlde tagjai meg készülnek a mártíromhalálra, helyette azonban ünnepel a falu, megrészegülten, hogy aztán elnyugodjék, békés aluvásra.

 

A dolog pedig így történt: a ténsasszony egy reggelen a moslékot keverte a kocának. A keveréshez tudvalevőleg jól előre kell hajolni a vödör fölé. Azt is tudnia kell az olvasónak, hogy a ténsasszonynak volt egy bakkecskéje, a Samu. A Varga Mártonné megorrontotta valahogy – az ilyesmihez igencsak jó az orra –, milyen jó ára lesz a kecsketejnek, s mindennek, mi belőle készül: túró, sajt, miegyéb. A bakkecskét persze nem lehet megfejni, viszont volt a faluban kecske tucatjával, de bak csak a Samu, ki igencsak kapós, mivel a kecskéknél is úgy van, hogy a kisgidához kettő kell, bak meg nőstény.

Szóval ott tartottunk, hogy a ténsasszony a sertésól előtt jól előrehajolva keverte a moslékot, a Samu meg valahogy kiszabadult az ólból, s lévén játékos kedvű, előtte meg a ténsasszony termetes ülepe, azt jól megcélozta s rohamra indult, mint a janicsárok Eger hős váránál, csak éppen több eredménnyel. Az eredmény: a ténsasszony fejével a vödörben landolt, kellő visítással, s ahogy csápolt elkeseredett termetes kezével, kinyitotta a sertésól kallantyúját. A Mici meg, másfél mázsás hízó, Tombor Jóskának egyik kedveskéje, oldalán szép veres virággal, megörült a hirtelen szabadságnak, s úgy gondolta, ha már szabadság, legyen több belőle, azzal ki a kertkapun, elégedetten röfögve. Persze azon minutában el is tűnt a ködben, se híre, se hamva. Ott maradt a Samu, elégedetten a sikeres rohammal, ott maradt a ténsasszony, egyfolytán visítva, részben, mert a képéről csöpögött a moslék, részben meg Mici eltűnte miatt.

Persze, hogy összegyűlt a nagy lármára a környék, s buzgón nekiláttak a Micit keresni, a menet élén persze a rikácsoló ténsasszonnyal. A Mici meg eltűnt az istentelen ködben, csak boldog röfögése hallatszott, hol innen, hol onnan. Mikor úgy hallották, hogy a korcsma felől, arra utána a had. Ám akkor meg a faluházánál röffent, mire a had is új irányt vett. Hol az alvégről jelentették, hogy onnan hallatszik, hol a felvégről, hogy akkor meg onnan, az üldözők meg mindenütt a nyomában.

Ez idáig hagyján. Ám az eseménynek egyetlen szemtanúja a szomszédasszony, ki épp ott szomszédolt a ténsasszonynál. Ő látta egyedül a történteket, a többiek nem láthatták a veres köd miatt. Hogy aztán mit súgott a szomszédasszony a Vedres Marinak, a Mari meg Keserű Jóskának, a Keserű Henger Tóbiásnak és így tovább, azt utólagosan sehogy se lehet rekonstruálni. Ami kétségtelen, hogy az üldözésnek épp tizedik percében már terjedt a hír, hogy Samu, a bak, hátulról meggyakta a ténsasszonyt. Volt, ki még azt is tudta, hogy a ténsasszony dobta a szoknyáját a nyakába, könnyítni Samu dolgát, s bízva a nagy köd óvó biztonságában. Ahogy terjedt a hír, hol egyik, hol másik üldöző hullott ki a sorból, hasát fogni a nagy röhögéstől. Eljutott a hír a portákra is – hogy hogyan, ne kérdezd –, s újabb hadak nyomultak a ködbe, rázkódva erősen a finom kacagástól.

Persze egyetlenegy volt, ki semmiről se tudott (a Samun kívül), maga a ténsasszony. Így persze nem értette, mért rikkantja Keserű, lihegve a szaladgálástól:

– Azt mondják, csődörrel még jobb.

Nem értette Szemes Béla kiáltását se:

– A gidát, azt mikorra várjátok?

Se a Czene Robi ráduplázását:

– És aztán eladó? Vagy te fogod pelenkázni?

Nem értett ő semmit, egészen addig, míg a Mucsi Böske fülébe nem súgta az igazságot. Akkor viszont akkorát rikoltott, hogy falu népéből ki még odahaza volt, mind ki az utcára, megtudakolni, ugyan kit gyilkolnak. Ami ezek után ténsasszony szájából végigsüvített a sűrű, veres ködben, mennydörgés s villám volt, mintha az ég akarna menten megrepedni. A faluban meg volt akkora kacagás, mi Halason még soha, emlékezet óta.

Roppant jó móka volt, mi nem feledtethette, hogy Mici meg sehol. Addigra azonban a Tombor Jóskának sikerült a menet élére kerülni, hol elrikkantotta magát:

– Csitt! De mindenkinek!

Lett is erre csönd, mint a sírok mélyén. A Jóska kanász meg odaszólt Pisti kutyájának:

– Keresd!

A Pisti beleszagolt a levegőbe. Beleszagolt még egyszer, azután elindult, magabiztos lábbal, a Jóska meg maga mögé vezérelte az üldöző sereget, ne zavarják Pistit a nagy kutakodásban. Ment a Pisti elöl, utána a Tombor, utána ténsasszony, majd a segédhad, ment a veres ködben. Hogy hová mentek, azt a Pistin kívül senki sem tudhatta, hisz a ködtől nem is láttak semmit. Azután egyszer csak bekanyarodtak egy kapun, akkor tudták már, hogy hová érkeztek, s szidta a ténsasszony Pistit, mint a bokrot. Ugyanis egyenest saját portájára, honnan elindultak. Pistit nem zavarta a nagy káromolás, odaügetett a sertés óljához, ott szépen a fenekére telepedett, s hangos kaffantással hívta a gazdáját, Tomborék Jóskáját. Bedugta a kanász a fejét az ólba, onnan szólt ki a ténsasszonynak:

– Itt van, la. Csak egy kicsinyt megizzasztottad szegényt, legközelebb ne oly vehemensen. – Jó hangosan mondta, így aztán gurult a falu a nagy vígasságtól.

Így kezdődött ez a nap Halason, s így is folytatódott. Csupa mosoly minden, mintha Apó váratlan gyors gyógyulása sugározta volna be az egész falut. Leginkább kihatott a vígság falu ifjúságára, mert a fiatalság már olyan, először szagolja meg, mi van a levegőben.

Történt ugyanis, hogy azon a napon Káposztás Gizi, a mesélőasszony, ki a következő órát tartotta volna, éppen nem ért reá, mivelhogy megfulladt a luda. No de sebaj, kiült a katedrára ifjabb Tökös Magos Ádám, ki megorrontotta a faluban terjedő kacagásos ájert, s nekilátott elismételni a múltkor hallott mesét, Piroskáról meg a farkas komáról.

– Hol volt, hol nem volt, tán az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, hogy ment a nagyerdőben, ment a kis Piroska, a sűrű veres ködben, a karján kosárka, a kosárkában jóféle körtepájinka. És akkor egyszerre csak találkozott a farkas komával. – Hová, hová, Piroska, ebben a sűrű veres ködben, hol madár se jár? – Megyek én az én Bandi legényemhez, látogatóba. – Aztán abban a kis kosárkában, abban te mit viszel? – Abban én fínum körtepájinkát. – Aztán minek a te legényednek pájinka, mikor ott vagy őnéki te is? – Ott vagyok, ott vagyok, hisz azért megyek hozzá, de a pájinkától jobban feláll neki. – Ravaszdin elmosolyodott a farkaskoma. – Megmutatom néked az enyémet, hogy az hogyan föláll, pájinka nélkül is. – Mosolygott erre Piroska, mint a bazsarózsa. – Nem bánom, mutasd meg. – Meg is mutatta a farkaskoma, de nemcsak mutatta, be is tette a Piroskába, kétszer egymás után, majd elköszönt szépen, cseppet se lihegve. Piroska meg ment, ment, a sűrű veres ködben, a nagy kerek erdőben, mígnem megérkezett Bandi legény portájához. Ágyban már a legény, állig betakarva, no meg sötét is a szobában, no meg persze a köd. – Hoztam néked jó pájinkát, Bandi, tudod te már, mire. – Tudom, persze, tudom, add is nyomban ide, hadd kezdhessünk neki, mentűl hamarébb. – Odaadta az üveget Piroska, amit Bandi legény egy hörpintésnyire magába is öntött. Vagyishogy nem a Bandi, azt közben felfalta a farkas koma, hanem hát a farkas, ő feküdt az ágyban. Azután pedig a micsodáját ő elővette, de az akkora már, mint a Szekeresék lőcse, a pálinka mijján. Piroska meg csöppet sem búsult Bandiért, hanem a veres lőcsöt, azt ő betette. Ott lőcsölnek még mindég, hacsak meg nem haltak.

Tán mondani se kell, volt akkora röhögés az osztályteremben, hogy majd betörtek az ablakok. Pruzsinszki tanító úr meg, kihez persze áthallatszott minden, szörnyű nagy mérgében akkorát csapott az asztalra, hogy belefájdult a keze. Saját fájdalma csak fokozta dühét a nebulók istentelensége miatt, s eszelt ki számukra újabb tantaluszi kínzást, ha a rusnya bandát újra kézbe kaparintja.

Joggal kérdezhetik – s kérdezni is fogják –, hogy vásott suhancok trágárkodása miképpen tartozik az örömnek fogalmába. Erre azt feleljük, a mi dolgunk nem az ítélet, hanem a dolgoknak az ábrázolása, úgy, ahogy történnek. S tény, ami tény: a halasi rosszcsontok roppant örömüket lelték a fent leírottakban. Soha még katedráról szóló szó nem lelkesítette így a pernahajderokat.

Említést érdemel még azon a napon, hogy a töprengésre hajlamos révészt csak nem hagyta nyugodni ladikjának sorsa. No meg mégsem ment el a füle mellett asszonyának intő szava, mármint a jövőt illetőleg. Épp ezért leballagott a Duna partjára, magával víve kísérőül, no meg szakértőnek kenyeres pajtását, a bivalyerős kovácsot, valamint Apónak valamely unokáját, ki Asztalos-fajta.

A kicsi ladik megreperálása nem okoz majd gondot, azt tudta a révész saját fejével is. Az orrtőke oda, de hát az semmiség, van Apó műhelyében jól kiszárított kétcolos tölgyfa, abból leszabják egykettőre. Megroppant néhány palánk is, ahhoz vörösfenyő köll, nem ám luc, az piha, de hát az is akad. Az Asztalos család már csak olyan família, hogy tele a szárító a műhelyben, azért is nem alhat ki a tűz sosem a fűrészporos kályhában, mit egy benzines hordóból fabrikáltak, levágva fenekét.

Nagyobb gond, és sokkalta nehezebb, oly dereglye elkészítése, mire legalább egy gépautó felfér, addig is, míg lesz új híd, ami bizonyosan nem holnap készül el, mert hát a hídépítésnek meg kell adni a módját, nem is beszélve tárgyalásokról, egyeztetésekről, spekulációról, adminisztrációról, mi bizonyosan eltart kétakkora ideig, amíg az építés. Hisz az nyilvánvaló, hiába ápolta Révész János révész féltő gonddal a dereglyematuzsálemet, hiába kente, fente, csiszolgatta, kátrányozta, az öreg jószág többé sosem lép bele a Dunába, marad kint a parton, emlékeztetőül, hogy volt egy világ, ami aztán elmúlt. Mértek, méregettek a feneketlen hóban, mekkora kellene. Akkor az Asztalos unoka látott neki a számolgatásnak, és amíg számolgatott, egyre buzgóbban vakargatta a fejét, hisz ekkora jószágot a famílija még sosem épített. No de nem azért Asztalos, hogy rögvest megfutamodjék holmi kis munkától. A bordák, az hagyján, de az orrnak-farnak a kiképezése, az bizony nem akármi, hiszen oly széles kell belőlük, hogy az otó be is, ki is férjen. S csak ekkor következik az igazi probléma: hogyan jut a járómű a partról a dereglyére, a dereglyéről meg a partra. Mert hogyha az otó ki is, be is mehet, oly alacsony az orr és a tat, hogy bejön a Dunának a vize. Ha meg nem jön be, akkor az otó sem, hiszen nem bakkecske, hogy ugrálni tudjon. Ezt bizony megoldani fából lehetetlen, talán csak ha Apó még szeme világánál, ő bizonyosan tudott volna rá megoldást. Mivel azonban vak a pátriárka, az Asztalos gyerek – benne a hatvanban – tanácstalan tárta széjjel a karját.

Következett a vas, Kovács János kovács szíve örömére. Az asztalosmester csak úgy hüledezett, ahogy röpködtek a számok, ennyi a hossza, ennyi szélessége, a merevítő bordák, és a többi, többi. Hol élnek ezek, gondolta, de csak magában, hisz nem ő mestersége, mivel hogy a fejök töréséből mindenképp az jött ki, hogy egy célnak megfelelő vasdereglye súlya bizony annyi (megtetézve a gépautó súlyával), hogy annak hajtásához legalább hat ember kell, nem számítva a révmestert a kormánynál. Révészt találni, az semmi, ilyen munkanélküliség idejében, a mester meg adott. Igen ám, csakhogy a révész fizetést kér, azt meg az utasnak köll megfizetnie, mert miből állná a falu, kinek a segge is kilóg a nadrágból. Ismételt szoroztak, ismételt osztottak, s ami az eredmény: egy-egy biléta a vasdereglyére annyi, mint a havi létminimumnak a fele.

De nem azért révész Révész János, hogy ne tudjon erre is megoldást. Akadt kettő is. Az egyik, motort szerelni a dereglye farára, oly erőset, hogy el tudja tolni a megrakott jószágot. Persze az ilyen motor igencsak drága, nem is szólva arról, hogy ahhoz motorvizsga kell, de főleg nyeli a gázolajat, annak az ára meg aztán Jézusmária, különöst, mikoron az arabus sejkek nagyon elszemtelenednek. Így hát inkább a másik megoldás a fejében, a köteles komp, vagyis hogy jó vastag drótkötelet húznak át csigasorokon egyik partról másikra, aztán a révészek csak kötelet húznak, nem evezőlapátot, mi pedig sokkalta könnyebb. Persze a működési kőcség még így is tetemes. Hanem a legnagyobb baj, hogy egy ily dereglye építése vagyonba kerül, majd annyiba talán, mint egy új híd, némi kis túlzással. Azután ki fogja ezt a tengersok pénzt mind összeadni, mivel a független Halas bizonyára nem számíthat se államra, se megyére (no, ha nem függetlenek, akkor se számíthatnának), a révésznek meg olyan üres a zsebe, mintha lyukas volna.

Itt hát elakadtak, s ha mikor elakadtak, mindig egy a megoldás: Apó. El is ballagott a brigád Apó műhelyébe, hol a pátriárka éppen lábadozott, egy kancsó jó bor társaságában. Szemre amúgy teljesen gyógyult már, csak arcának a kifejezése, az valahogy furcsa, olyan töprenkedő, de hogy miért furcsa és mért töprenkedő, nem tudta azt senki.

Meghallgatta Apó a készült terveket, töviről-hegyire, igen alaposan, hisz országos dologról esett szó, majdan ő is a vasdereglyére voksolt, hiszen elfogultság az nála nem lehetett, különösen nem családi ügyekben, pedig a dereglye fából ácsolása sok munkát és szép pénzt hozna az Asztalos család konyhaasztalára.

– Csakhogy a kőcség – mondotta a töprengésre hajlamos révész.

– Most azzal ne törődj – így Apó. – Mind előtt készítsetek alapos tervrajzot, olyat, mi bírja a súlyt s hajtani is lehet, s a dereglyének jó fekvése a vízen. Azután meg, János – ez Kovács Jánosnak szólt –, csináljad meg a részletes kalkulácijót, mennyi a vaslemez, a szögecs, a szögvas, hegesztés és festés, meg az és a többi. Készítsél azután külön kőcségvetést, kötélre, csigasorra, munkádnak díjára, mindenből fillérre.

– Igen ám, de a kőcséget ki fogja állani? – így a révész, mert hogy ő nem, az egész bizonyos, mivel annyi pénz se a ládafiába, miből a háztetőt nádazni lehetne, pedig az már igencsak kéri.

– Ne törődj most azzal. A fontos, hogy legyen a terv, mégpediglen pontos, ennek problematikának a megoldására.

– Csakhogy honnan vegyem az árakat? – vakarta fejét a kovács. – Ki a rosseb tudja, mi mennyi lesz holnap a málnási telepen.

– A holnappal te ne törődj. Kalkulálj csak mai áron, az meg ott a kobakodban. Csak egy a fontos: a plánum, mert hogy plánum nélkül soha sincsen jövő. Te meg, János – ez a révésznek szólt –, kalkuláld okosan, mibe jön majd a biléta, hogyha minden készen, mennyi a karbantartás, satöbbi, satöbbi. És mindenekelőtt ne feledjétek: ember küzdj, és bízva bízzál, miként azt Robbeszpierre, a nagy forradalmár mondta.

Hát ez volt, mi különös lett Apóban: soha életében azt ki nem mondotta, csak a holnap fontos, a ma, az meg semmi. Ilyen gondolkodás nem illett az ő lelkületéhez, miként ellenkezője sem, hogy semmi a holnap, csak a mának éljünk. Apó nagy tudásával csak a kettőnek összefüggésit kutatta, mit ő dijalektikának keresztelt a halhatatlan klasszikusok nyomán. Ám a brigádtagok erre nem ügyeltek, oly teremtő lázban égett valamennyi, ily hatalmas tervet gonddal kifundálni. Vonultak is menten lakodalmas szívvel a kovácsműhelybe, velük az Asztalos unoka is, hisz jó-jó a vas, de dereglye nem lehet famunka nélkül sem, hogy mi minden, azt most nem részletezzük, elég, ha az üléseket mondjuk, a nagy evezőket, a fenékdeszkákat és a többit.

Tombolt ám a jókedv a serdületlenek körében is, de nem ám, mint előbb, mert a Tombor Jóska jól gatyába rázta a fergeteges bandát. S nem ám kíméletlen szóval, a barkó ráncigálásával, netán körmössel: ilyesmit nem engedett az ő lelkivilága, még állatjószággal sem, nemhogy gyerekecskékkel, bármily haszontalanok. A gatyába rázás pedig úgy történt, hogy a Jóska elhatározta, mindegy, hogy fogyóban már a festék, ezen a szent napon kidőzsölhetik maguk, s telis-teli pingálják az oskolatermet. Fájdalma csak az volt, hogy a veres festék különöst fogyóban. Abból aztán nem is kaptak a lurkók, magának tartotta, hogy mi legfontosabb, azt ő színezi ki.

Mi minden született azon a szent napon az okítóterem kimeszelt falára! Volt ki tízemeletes házat rajzolt Halas főterére, oda, hová a Kossuth-szobrot tervezik évtizedek óta, a tetejére meg fürdőmedencét, benne lubickolókat. Egy másik a Kiserdőt népesítette be, s nem ám szarvassal, őzzel, tapsifülessel, nem bizony: volt ott víziló, elefánt meg tigris, még zsiráf is akadt, legfeljebb kissé nehéz fölismerni őket, ezért a Tombor Jóska intenciójára alájuk írták, melyik melyikük. Az egyik nebuló csónakázótóvá terebélyesítette a libaúsztatót, a csónakokban meg nagypapa, nagymama, totyogó gyerekek meg a karonülők, kiket a Duna árjába nem lehet küldeni, ám mégsem igazság, hogy ne élvezhessék a finom csónakázást. Egy másiknak rajza összepászolt a révész egykori álmával: hatalmas gőzhajók népesítették be a halasi partokat, rajtuk zenekar, de nem ám rezesbanda, de igazi rocker, a fülbevalójuk nagyobbra sikerült, mint vadhangú gitárjuk. Mert hát az úgy van, hogy egyugyanaz álmot egyformán álmodhatja kicsi és nagy ember. Voltak reálisták is, nem ily álmodozók: egyiknek a képén gólya kelepelt templom tornyának tetején, ott a fiókák is, nagy tátogva a mindennapos kajáért. A másik egyenest oktatójukat, a Józsit tűzte ecsetjére: hajtotta a kondát falu főutcáján, de nem ám bottal, hanem karikás ustorral, és nem subában, hanem cifraszűrben, mit a televízijóból lesett el egy régi szép magyaros filmből, hol a pásztorember csak ilyenben sétál. Csak a Pisti kutya, az nem akarodott sikerülni sehogy se: akárhogy cifrázta, mindig mint a sertés. Így hát, hogy különböztesse őket, a szegény Pisti csak három lábat kapott. Ám osztatlan sikert a Melák hozott, akiről kiderült, mit sohase tudtak, hogy őstehetség, mint a Dudás Juli volt, bármilyen is agybéli képessége. Ő repülőtérré alakította Halast, telitömve eget járó géppel, de ahány gép, az mindegyik más, köztük olyanok is, mint az ufó-filmekben. És ez még nem minden. A Vidra-öbölben, hol már rég nem fészkel vidraállat, csak a neve régi, van viszont hatalmas szomorúfűz, anyahajó horgonyzott, teli géppel az is, főleg helikopter, mindenféle forma. De úgy képzelje az olvasó, hogy a sok gépmadár nemcsak elnagyolva, kidolgozva annak minden porcikája, szakasztott, mintha élne.

Sorolhatnánk még, de minek soroljuk, mikor ennyi is elég, hogy láthassuk, mit különben amúgy is tudunk, de nem elégséges mindig ismételni: az emberben már csak van ilyen is, van benne olyan is. Mondjuk ezt pediglen a malackodással meg a pingálással kapcsolatosan, mikben egyaránt nagy örömét lelte Halas ifjúsága.

A következő látogató Apó hajlékában a sánta szabó volt, a Tóth Dániel, kézen fogva hites asszonyával, a Mariskával. A Dánielt egyéves korában a nővérkéje véletlenül a fejére ejtette, miközben babázta, ám a Dánielnek nem a feje tört be, hanem megroppant a gerince. Ki érti ezt, de így volt. Úgyhogy nemcsak sánta a szabómester – kocsiról esett le, átment rajt a kerék –, hanem púpos is, ezért lett ő szabó. Csakhogy Halason kevés szabnivaló, mert vagy megvették a népek a ruhát a boltban, vagy összeeszkábálták az ügyesebb asszonyok. Szerencséje Dánielnek, hogy megörökölt tíz hold földet, azt árendába adta, hisz nem gondozhatta, miből aztán tellett a betévő kenyérre, a hozzávalót meg csak-csak megkereste, különöst, hogy az asszony krumplit, zöldségfélét, gyümölcsöt meg mindent megtermelt a kertben. Ebből következőleg a Tóth Dánielnek igen sok a ráérő ideje, no meg jó a füle és szép a hangja is, az éneket illetően. Ezért hát még az ántivilágban ő volt Halas énekkarának karnagya, nem szólva arról, hogy szépen fújta az oboát és a klarinétot, s jól húzta a brácsán valamint gordonkán. Ez utóbbiakat a málnási zenekarban, mivelhogy Halasnak önálló kara nem volt. Az énekkar a nagy bukfenc után szétszéledt, mivel a korcsmáros a szálát bérbe adta egy gabona-nagykereskedőnek, ki azután másfél esztendő múlva a tömlöcben landolt, de a népek addigra már nem énekeltek, inkább foglalkoztak pénz keresésével vagy fialtatásával.

– De mostan, Apó, hogy függetlenek lettünk – magyarázta a művészlelkű szabómester –, okvetlen kell Halasnak önálló zenekar. Három rézfúvóst visszalopunk a málnásiaktól, hegedűst a Mózsi holnapra nevelhet, ami meg hiányzik, arra itt vagyok én. A zenekarhoz meg lesz énekelő kar is, jó torok akad Halason tengernyi, ha fölállítom őket a szála dobogójára, már holnapra fújják, hogy Az ecseri kertek alatt babám szíve majd meghasad. Mindjárt más lesz ettől a halasi népek kedve és lelkületje. Nem is szólva az országos hírről, mit bizton megszerzünk, az is hoz majd kicsit a konyhára, ha másban nem, az idegenforgalomban. Hisz milyen más egy falu, hol csengő nóta a vekkeróra, a vendégnek meg mindennap elhúzzák a kedves dallamát.

– Hát akkor csináljad – bólintotta Apó.

– Csinálnám, csinálnám – így a Tóth Dániel. – Csakhogy a korcsmáros csak pénzért adja a szálát, nem mint az ántivilágban, mikor még állami. Meg aztán pénz is kell, kótára, hangszerre, meg aztán a Jóisten tudja, hajlandók a népek ingyen muzsikálni vagy azt kérdezik majd: no jó, de mennyi a lóvé?

– Ne törődj se ezzel, ne törődj se azzal, minden megoldódik. Csak azzal foglalkozz, hogy legyen meg kara zenének, nótának, mert jól mondod te, hogy az fontos falu lelkületjéhez.

Ezután következett Tóthné, a Mariska, ki ugyancsak még az ántivilágban a helybéli színjátszókört vezette, igaz, az utóbbi időben kevesebb sikerrel, mivel az a fránya televizijó csak olyan, hogy a népek leteszik elébe a valagukat, aztán csak bámulják, mint bornyú az újkaput, bármekkora baromság néz vissza reájuk. Igen ám, csakhogy most már nincs televizijó, se Lagzi Lajcsi, se milliomos játék, s nem is lesz egyhamar, gondoskodni kell hát a lakosság kulturált szórakoztatottságáról. Meg aztán igencsak ráférne a halasi fiakra, hogy lenne hol ízlést, műveltséget, nem utolsósorban jó erkölcsöt tanulni.

– Te Maris, te Maris – így Apó, kinek nemcsak az esze, az emlékezete is mint a beretva. – Azért mintha úgy rémlene, hogy a színjátszás során történt olykor fogantatás is, mégpedig nem éppen szeplőtelen, ki is prédikálta a plebános úr.

– Ha történt, hát történt – védte magát Maris, kit az Isten sajnálatos módon megfosztott a gyermekáldástól. – Nem olyan nagy bűn az, inkább lehetőség, hogy falu fiatalja egymásra találjon, miből aztán házasságok is köttetnek. Ha meg a plebános úr prédikált, hát prédikált, neki az a dolga. A mienké meg az, hogy megtaláljuk magunk életében a jót meg a szépet.

– No, ez igaz beszéd – így Apó, kit erről nem kellett meggyőzni, inkább csak froclizta a Marist. Dehogy volt ő, dehogy semmi elrontója, mitől köztársaságuknak jobbítását sejtette.

– Ha jól összekapjuk magunkat – lelkendezett Maris –, különöst ebben a sűrű nagy ködben, mikor más mulatság úgyse kínálkozik, igencsak hamarost publikum elé állhatnánk A falu rosszával.

A történethez hozzátartozik, hogy Mariska, ki az általánosból is csak hat osztályt járt, esztendőkig egy idős, ám egykoron neves színművésznőnél szolgált Mohácson, kit olykor még a rádiókabaréban is hallhattak a népek. Az idős dáma meg akár a színházi lexikon, ki nem fogyott a szebbnél szebb történetekből, miket pályája során fölgyűjtött, akár maga tapasztalatjával, akár kollegiális szóbeszédekből. Mert igaz, ami igaz, a komédiásnépség igen locsi-fecsi. Ezzel pedig Isten ments, hogy őket gyalázni akarnánk, éppen hogy dicsérjük, különben honnan tudnánk annyi mindenféle érdekeset a színi művészetről. Például azt, hogy egy szép este, midőn a halhatatlan Madách halhatatlan Tragédiáját játszták, az Ádámot játszó rút természetű színész, ki igen féltékeny a Maris asszonyának nagy sikereire, elorozta előle a legnagyobb poént. Mikoron ugyanis Éva férjurának keblére borula, elsuttogni néki a halhatatlan mondatot, megszólalt Ádám: Ó, Éva, apának érzem magam. A függönyt meg, mint ilyenkor szokás, nem lehetett lebocsátani, mivel a madzagok összegabalyodtak. Így hát országos a botrány, nem is játszhatta a társulat a halhatatlan Madáchot kerek esztendeig, sehol az országban. Avagy hogy a Seres Benő, országszerte híres nagy bonviván s szakmájának olyan megszállottja, hogy az sosem késett egyetlen minutát, sem nem a próbákról, hát még előadásról, egy este csak nem bukkant fel a teátrum díszes kapujában. A színpadi népek már a legrosszabbat gondolták, netán hogy valami nagy baja esett, vagy mi még rosszabb, el kell hagyni az előadást, hisz ki más játszotta volna a János vitézben a legfőbb szerepet, hogyha nem ő. Végül aztán az utolsó minutában, de a legeslegutolsóban megjelent a Seres, igencsak lihegve. De nemcsak hogy lihegve, hanem ingben, glóriában, lévén, hogy szállásadó asszonya adóssága okán minden felruháját titkon elkobozta, még a házból is elszállította. Ám mit le nem tett a Seres a múzsák oltárjára! Megtette, hogy alsónadrágban, alsóingben, egy pár fuszekliben – ő, a város hölgyei szívének bálványa! – setét mellékutcákban osont a teátrumba igen nagy kerülővel, hogy egyenest beleugorjon kukoricás Jancsi jelmezébe. Innen tehát a Tóthné Mariska múlhatatlan vonzalma a múzsákat illetően.

Az olvasó remélhetőleg megbocsátja ezt a kis kitérőt, de ez is a történethez tartozik. Ám most már sietve igyekezzünk vissza Halas falujába.

– Mondhatnám – így Apó a Maris javallatára –, hogy talán mégse a falu rosszának történetével kezdjétek, most, mikoron éppen felvirradt a függetlenség hajnala. De nem mondom, mivel nagy sajnálatomra én sohasem láthattam színpadi játékot. Aki meg mit nem tud, annak ne legyen arról véleménye. Ezért csak azt mondom: csináljátok szépen, az Isten hírével.

Daloló lélekkel távozott hát Apótól a Tóth házaspár, világmegváltó terve megvalósítására. Hiszen ki akárki nemes feladatra készül, legyen bár akkora, mint egy kicsiny babszem, mind úgy véli, világnak az ügyét fogja megformálni, s így is van rendjén.

Történt azután még, hogy a Szele Béla, tán elröstelkedvén korábbi botlásán, mutterkája biliztetése közben gondolt egyet s nagyot. Összetrombitáltatta a falu házára Halas legényeit, kik serényen kivették részüket a hónak eltakarításában, s elmondotta nékik az ő nagy ötletét, mi a következő volt: Tekintettel a tekintendőkre – ezt nem részletezte – igen nagy szükség van, hogy Halason megalakítsák a veres polgári őrséget, kinek kötelessége a falu rendjének fölvigyázása, éjjel csak úgy, mint nappalon. Erre jelentkezzék önként az egész fiatalság, tizennyolc és harminc között, ki még nem családos.

Gondolhatnák erre, hogy az ifjoncoknak épp elegendő volt a hó lapátolása, s egy frászt akarnak ők még valami terhet a nyakukba venni. Ámde nem így történt. Az összegyűlöttek viváttal fogadták Szele Béla tervét, hiszen mi az a kis lapátolás, kiben buzog a vér, a nap meg huszonnégy óra. Ebből leszámítva alvásra nyolcat, marad még tizenhat. Ebből leszámítva evésre, mosdásra, hasonló egyébre még kettőt, marad tizennégy. Ebből leszámítva ultira, kvaterkára, no meg udvarolásra négyet, marad tíz. Ebből leszámítva állatetetésre, ház körüli munkára egyet, marad kilenc. Ebből leszámítva négyet a lapátolásra, még mindig marad öt, s azt az öt hosszú órát valamivel csak el kell tölteni, a fránya ködben meg franc tudja, hogy mivel. Ezért – illetve nemcsak, de erről majd rögtön – vivátoztak tehát, hallva Szele matróz tervét, mi jó bulinak ígérkezett.

Igen ám, csakhogy a Szele azt is előadta, minden fegyveres testületben – még ha a fegyver nem más, mint husáng avagy bot – elsődleges fontos az alaki kiképzés. Mármost mióta világ a világ, az ifjúemberek – a katonaviseltek – semmit nem utálnak annyira, mint a jobbra s balra átot. Nem úgy a halasiak, mi a fészkes fene esett ezeknek beléje! Nagy lelkesedéssel kivonultak nyomban a templomtérre, hol először is a havat masérozással jól letaposták, alkalmatosnak a balra s jobbra átra. Igaz, esett közben továbbra is friss hó, de az ifjú lábak azt is letaposták. Ezek után Szele sorakozót rendelt. Igen jó a hangja az efféléhez, mivel tizedes volt a seregben, míg le nem fokozták, mert egy őrmester orrát, ki hozzá keményen szólott, belenyomta a WC csészéjébe. Megrovóbb ítélet csak azért nem született, mivelhogy a szakasz egy emberként tanúsította, hogy az őrmester Szele édesanyját is többször említette, igencsak megbotránkoztató összefüggésekben.

Na szóval Szele Béla sorakozót rendelt a veres polgári őrségnek, mi már magában jó mulatság volt, hiszen a nagy ködben a szomszédját se látta senki, lehetett tapogatódzni, mint a szembekötősdinél. S most térünk rá a lelkesség igazi okára. A Szele ugyanis – ehhez aztán volt esze! –, lévén, hogy a független veres halasi köztársaságban fő szabály az egyenlőség, közhírré tette, hogy a polgári őrségbe való önkéntes jelentkezés egyaránt kötelező ifjúra és lányra. Hát most képzelhetik! Mert sorakozóval csak kezdődött egymás kitapogatása, folytatódott aztán a jobbra és balra áttal, legfőképp meg a hátra arccal. Végül is az egész had úgy összegubancolódott, hogy akár kicsi a rakás is képződhetett volna belőle. Volt hát viháncolás, visítás, hahota, volt két orrnak összekoccanása (hogy orr volt-e csak, azt senkise tudja), volt ereszd el a hajamat és tréfa és móka, oly nagy hangossággal, hogy fél falu összeszaladt. Nem mondanánk, hogy jó szemmel nézte mindenki, mi történt, mármint amit sejtett, mivel hogy a ködtől nem láthattak semmit. Ám mikor a hír eljutott Apóhoz, az nagyot mosolygott, legyintett is egyet: – Hadd hancúrozzanak, mostan fiatalok –, s ezzel aztán el volt intézve a dolog. A Szele Béla matróz pedig joggal hitte, hogy ez az ő mennybemenetele.

Apó egyébként társaságot váltott: a boros flaskát felcserélte pájinkás butykosra. Különben nem tette ki lábát a műhelyből. Gondolhatnánk, az influenzija utóhatásának kúrálása okán. De nem. Apó csak ült a székében, a semmibe meresztve világtalan szemét, s a világgal társalkodott világ dolgairól. Egészen addig, míg megcsapta az orrát egy illat: az öröm illata. Mert az örömnek igenis van illata, miként íze is, csak kevesen, kiknek megérezni képessége erre. Mikor pedig Apó megérezte, széles mosoly lett az arcán, jól megvakargatta az ülepét, majd azonnal szalajtott a bizottmányért, kik hamarost össze is gyűltek. Akkor pedig Apó így szólott hozzájuk:

– Érzem én, milyen az öröm a faluban, kispajtások. És úgy gondolkozom: meg kell koronázni. Ezért rendezzetek a korcsmában ünnepi bált, mint Katalin napkor, hadd örüljön együtt falunak a népe, hadd vigadjon együtt, ha már megrészegül úgyis az öröm szentségétől.

Hogy ez nem jutott eddig a bizottmányosok eszébe! Hát nem jutott. Igaz, a Bódog akadékoskodott, inkább holnap legyen ünnep, azt bizony alaposan elő kell készítni. Csatlakozott hozzá a Szele Béla is, tán némi irigységből, hogy az ünnepelés megkisebbíti az ő mennybemenetelét.

Ám Apó rázta a fejét:

– Nem holnap, ma. Ma van öröm a népeknek szívében és érzületében. És ha ma van, ma adjuk meg módját, így illendő hozzánk, a halasiaknak független veres köztársaságához.

Így hát nekiláttak, kis disputa után. Tombor Jóska a nebulókat kommandérozta, vágjanak mindenféle színes papirosból girlandokat a szála feldíszítésére. Tóth Dániel, a zenekaros szabó összetrombitálta az egész mannsaftot, kit össze lehetett. Igaz, felettébb furcsán festett a banda: két hegedűs – a Bódog is cincogott valahogy –, három rézfúvós – bombardon, trombita, vadászkürt –, a szabó meg hol gordonkán, hol oboával. De azért egy órának múltjával valahogyan csak összestimmeltek, s követni tudták Mózsit, ki az előjátszó, vagyis hát a prímás, mi lelke mélyének roppant büszkesége, és elégtétele neki sok szenvedéséért. Azalatt Tóthné Mariska az asszonykórussal kívánt próbát tartani, ami nem sikerült, mert ahány fehérnép Halason, mind az esti lakomára készült. No mindegy, gondolta Mariska, ezeknek elegendő megadni a stimmet, fújják ők teli tüdővel, mint málnaszedéskor avagy szilvalekvárfőzéskor. Szele legényei talicskán hordották a felhasogatott fát a korcsma ivójába, legyen legalább kezdetben langymeleg. Később majd belemelegszenek, ki bortól, ki tánctól.

A munka hada természetest a fehérnépnek jutott, bár nagy sütésre-főzésre idő nem elegendő, de mindenki csak ki akart tenni a köztársaságnak első ünnepnapján. A kisebb leánykák furtonfurt járták a falut, hírül adni, melyik portán mi készül, nehogy véletlen Halas mindegyik asszonya tepertős pogácsát tegyen a kemencébe. Más ünnepeken szentelt titok volt minden gazdasszonynak főző-sütő tevékenysége, mindegyik túl akart tenni a másikon. Most ellenben szépen egyeztettek, s talán nem is csak az időnek rövidsége végett.

A kovácsműhelyből szörnyű csattogás, döngés, kalapácsolás. Mivel a bivalyerejű kovács, a Kovács János elhatározta, csak kitesz magáért: vastag vaslemezből kikovácsolja a napkorongot, vékony gömbvasakból rá a sugarakat, eztet majd Jóska, a Tombor befesti aranyra, s felakasztják a zenekarnak feje fölébe, hadd lássa Halas egész népe, mily napsugaras lesz az ő életjük. Tervét természetesen megosztotta szívbéli komájával, a töprengésre hajlamos Révésszel, ki ezek utánjában ő sem akart lemaradozni. Törte fejét, törte, mi lenne legalkalmasabb falu-ünnepséghez. Azután elő a kalapácsot, szeget, vésőt, gyalut, harapófogót, hiszen aki révész, az barátságban a fával, szültétől halálig. Kicsinyke kicsi volt a rendelkezésre való idő, annál nagyobb a létrejött alkotmány, egy óceánjáró, háromkéményes, rajta a neve is, kissé szabálytalanul. Orra jobb oldalán ugyanis Halas olvasható, bal oldalán pedig Függetlenség. Maga a jószág, akkora, mint egy halbárka, vérveresre festve, mihez elkoboztatott a Tombor minden dugi festéke, a kanásznak legnagyobb bánatjára. (Még szerencse, hogy a duginál is volt dugibb; egy jó orvvadász tudja az ilyesmit.) Egyedül a harmadik kémény, az nem volt veres, nem szimbóleum okán, hanem mert addigra elfogyott a festék. Falu legényei vitték a (nagy sietség miatt) kissé ormótlan műalkotást, egyszer orra is buktak, le is tört az első kémény, de azt a töprengésre hajlamos révész rögvest reperálta, s a büszke óceánjáró oda került a korcsmának pultjára, dísznek.

Apónak műhelyében nyolc asztalos dolgozott, csupa Asztalos sarj, zúgtak-búgtak a gépek, hersegett a gyalu, puffant a fakalapács, pengett a véső, mivel a pátriárka nagy feladatot bízott reájuk: készítsék el a Szabadság-szobrot, azt, ki a Gellért-hegyen strázsálja a várost, az ég felé nyújtott pálmalevéllel. A naccságával, ki a levelet tartja, csak elboldogultak, ám a levél maga, az bonyodalmasabb. Faszobrász kellett volna ide, nem asztalos legény, ám nagy úr a nincsen, annál csak egy nagyobb: a kell. Ezért csak elkészült a szabadságnak istennője.

Sorolhatnánk még a készülődőket, ám másra is kell szó, mert esett ám más is. Mégpediglen, hogy összesereglett a gyűlde a papnak lakában, mit tettek eddig is minden napon, igen nagy titokban, nem is tudott róla más, mint a fele falu. Mondotta is Szele Béla matróz Apónak:

– Kettő a megoldás. Vagy odaballagok, s ustorral verem szét a mihaszna népet, vagy odaküldöm kenyeres haveromat, a Szalazsán Pistát.

– Aztán minek küldöd?

– Kispionérozni. Tudod, milyen istenes az anyja (özvegy Szalazsánné horgolta-hímezte a templom mindegyik terítőjét), beveszik őt maguk közé bizonyosan. Hiszen úgy hiányzik ott az erős kar, mint nékem a frissen sült tepertő, jó lilahagymával. Ha meg beveszik, és ottan lesz, akkor minden szót tolmácsol nekünk, mivelhogy cseppet sem ütött az anyjára, a feje meg jól fog, nemcsak az ökle.

– Hát ez két megoldás – így Apó. – Csak egyetlen a baj: hogy egyik se helyes. Nem azért ragyogja be Halast a szabadság napfénye a ködgomoly mögül, hogy erőszakot tegyünk embereknek fián. A spicli meg olyan, édes Béla fiam, te azt nem tudhatod, hát olyan, mint a pestis. Volt nekem sok dolgom a spiclivilággal, börtönön innen és túl, én aztán csak tudom. Kapja meg egyetlenegy ember a spicliséget, terjed az azonnal és fertőzi a falut feljelentgetésre, besúgásokra, vádaskodásra. Szavát nem hiheted attól fogva senki emberfiának, mivel nem tudod, ő szól, vagy belőle a spicli. No meg különben is, hogy ők mit beszélnek, tudjuk mi amúgy is, minden spicli nélkül. Hát mit beszélhetnének? Szidalmaznak minket, köztársaságunkat, és siratják vissza a régi szép világot. Hadd tegyék, ha ilyen a lelki világjuk. Bolhacsípésre nem bunkó a válasz, a visszasírást meg ott egye a fene, egyik fülünkön ki, a másikon be, azaz hogy fordítva. Van nekünk gondunk, bajunk fontosabb, mint effélével törődni.

Mivel spiclijelentésre így nem lehet számolni, kénytelenek vagyunk mi számot adni, mi történt a gyűldében azon a szent napon. Mindenekelőtt az történt, hogy összegyűlött valamennyi alapító tag, mi eddig még soha az alakulás óta, mert hol ez maradozott el, hol a másiknak volt valamilyen dolga, vitéz Pruzsinszki úr nagy felháborodására, ki vasfegyelmet követelt, csak éppen nem tudott betartatni. Ám most, mint mondottuk, egybegyűltek minden, mégpedig nem másért, mint a faluünnep okán.

Miután Feldstetter plebános megáldotta az összegyűlteket, Kecskés József ragadta magához a szót, ebben nagy tapasztalatja volt, még párttitkár-kiskirály korában.

– Az a javallatom, hogy ezen az ünnepen egy emberként legyünk jelen mi valamennyien, kivéve természetesen a plebános urat. Így ha valami suskus készül, első kézből értesülünk róla. Meg aztán a gyanút magunkról elhárítjuk, őket meg hitükben megerősítjük, hogy senki se ellenük Halason, még a kisdedek se. Merthogy ki magabiztos, onnan csak egy lépés az elbizakodottság, mi pedig restséget szül, az pedig aluszékonnyá teszi az embert, s úgy könnyebb meglepni. S ha mi egyszer majd meglepjük őket, mi bekövetkezik, hiszen pártunkon Isten és igazság, akkor aztán nem lesz közkegyelem.

Fekete Jani, a boltos égnek álló hajjal tartott beszámolót, hogy a tartalékkészleteket a Bizottmány felhasználni rendelte. Jaj, Istenem, ebből aztán mi lesz? Az lesz, hogy éhen vesznek valamennyien, egyik másik után, s mire jön a nagy felszabadítás, holt lelkek faluja Halas, nem lesz itt már semmi másra szükség, csakis koporsókra. Ő még azon este megrendeli a magáét s kedves családjáét az Asztaloséktól, kellő jó időben, ne kelljen kapkodni, mikor jövel a vég. Az Asztaloséktól meg nem meghunyászkodásból avagy seggnyalásból, hanem mert Halason más asztalos nincsen. A málnásinak meg hogy tudna izenni, nem beszélve arról, hogy ily galádságot még a szent kontrarevolúció érdekében sem vállalhat.

– Szodoma, Gomorra! – rikoltotta Terka, az Inárcsi. Jó forrásból tudja, meztelen lejt táncot ma este egész falu, s jaj annak, ki ebben nem vesz részt tevőleg. Ám még az is lehet – ez is biztos forrás –, hogy a meztelenséget nemcsak boszorkánytáncra használják, nemcsak a seprűt ülik meg, hanem bizony más dolgok is elő fognak fordulni, miket ő szájára nem vesz, csak háta lúdbőrös ily paráznaságtól, és azt mondja: Szodoma, Gomorra! Az a forrás már nem egészen bizonyos, miszerint a bacchanália csúcsozatos pontja, hogy egy szűzleánynak a korcsmában ma a vérét veszik. Ez azért nem biztos, noha a forrás hiteles, mivel honnan tudják falu fehérnépeiről azt megállapítani, melyikük szűzleány még, ha meg kipróbálják, akkor már bizton nem szűz.

Erre azért megkérdezte a címzetes apátplebános, ki a biztos forrás, miből a Terka merít.

– Tudja azt jól a plebános úr – így Terka, majd közel hajolva Feldstetter Jenőhöz, a fülébe súgta, de azért oly hangerővel, hallják a többiek is: – Én éjszakánként az Úrnak megbízottjával, Mihály arkangyallal társalkodom.

Sértődés lett ebből, mivel a plebános nagy mogorván azt mondta, ha valakinek a tiszte Istennel s felkent szolgáival szólni, akkor aztán neki, nem pedig Terkának. Neki pedig erről nem szólott az Úr, csakis arra adott kemény parancsot, hogy az igaz hívek legyenek hű védelmezői hitnek s egyházának. Ám mert nem kívánta az Inárcsi szavának hitelét elvenni, hozzátette, a Terka feltehetően álmodott, ám, mint tudjuk jól, az álomban is lehet igazság. Meg persze az Úrnak van egyéb gondja, mint hogy véle megbeszéljen minden apró-cseprő ügyet, tehát az is lehet, hogy közvetítő útján üzen a halasi népeknek.

– Szodoma és Gomorra – védte dacosan az Inárcsi Terka maga igazságát, noha annak senki nem mondott ellene. Erre aztán a Nagy Orbán azonnal közölte, igen rágja a csúz, nem tud ő így ülni, hazamegy, lefekszik, s természetesen az ünnepről is kimenti az asszony.

Ekkor vette magához a szót vitéz Pruzsinszki Béla kántortanító, ki eddig feltűnő némaságba burkolódzott, most azonban igen méltóságos.

– Tudjátok meg az igazat, magyar testvéreim, bármilyen szörnyű is. Nincsen nekem jogom előletek eltitkolni, ami következik, meg nem is lenne okos, hisz mi sorsot az Úr reánk mért, jobb arra készülni.

Nagyot s mélységeset sóhajtott ezután Pruzsinszki, mielőtt folytatja.

– Megmondom tinéktek, mire való ez a mai úgynevezett ünnep. Semmi másra való, mint fölkorbácsolni az aljas indulatokat, ki mindenféle csürhében lakozik, de fertőzhet mindenkit, aki nem hordozza a hitnek páncélját. Mostan tehát majd a korcsmaházában tüzes szónoklatokkal, gyalázkodó szókkal és más miegymással hergelik az emberekben való rosszat, minek célja pedig kiválasztani a hit- és nemzethű egyedek elejét. Mi okból, megmondom én néktek testvéreim azt is. Éspedig nem másért, mint hogy holnap hajnalon bennünket bitó alá állítsanak.

Döbbenetes csend lett papi lakban e bejelentéstől, egyedül Fekete Jani csuklott rémületében. Hát hiszen érthető: ez a mai gyűlde nem más, mint siralomház. Ám Pruzsinszki folytatta:

– Természetesen megjátsszák majd a törvényesség komédiáját, s törvénynek széke elé állítanak minket. De miféle törvényszék! Veres kommenista vérbíróság. Kinek feje Apó, tagja a két legvéresebb kezű, a ravaszdi révész meg a barom kovács. Vádbiztosa pedig a részeges Szele, úgyszint átkos veres, az ő helyettese falu legutolja, az a veres kondás. Lesz kirendelt védőügyvéd is, hogy teljes a cirkusz, az a félresikeredett áruló jegyzőpalánta, na képzelhetitek. Az ítéletnek végrehajtója meg hitvány Mózsi cigány, fajtájának dísze, ember söpredéke.

A csend, az a végzetes csend, mint kik ítélet után már a legrosszabb előtt. Egyes-egyedül a plebános úr mormolta a Miatyánkot, de azt is csak magában. Néki illene ilyenkor a másnak végső vigaszt adni, ám hogyan adjon, ha ő is a vigasztalandók seregében?

– Ily esetben – folytatta Pruzsinszki –, nem lehet és nem is kell tanácsot adni, a maga dolgát mindnek magának kell döntenie. Én csak tanulságként elmondom tinéktek, mi lesz viseletem. Először is a bíróság szemébe kiáltom, hogy hazaáruló csürhe, Istennek kárhozott káromolói, kiknek illetékességét én el nem fogadom, ezért a kirendelt védőt is elutasítom. Védeni egyedül magam fogom védni, de az nem védekezés lesz, hanem vád, mi a vérbíróságnak a fejére száll majd. Pontost kimutatom, hogy amit tettem, az egyetlen útja az Istenét félő magyar hazafinak, s ők, egyedül ők a haza s a nép megrontói, miért megfizetnek majd százszorosan ember s Isten előtt. A siralomházban írok majd levelet hű hitvesemnek, kire szigorú parancsot hagyok, hogy gyermekecskéinket apjuk szellemében nevelje. Írok azután az ország népéhez, s annak bölcs kormányozóihoz, melyben felszólítom őket, Halas történetéből vonják le a kellő következtetést, ami nem lehet más, mint a vereseknek írmagját is kioltani. A bitófa alatt meg azt kiáltom majd: Istenért, hazáért! Ezzel bevégeztetett.

Nem soroljuk, mi következett még ennek utánjában, hiszen azt az olvasó maga kitalálhatja. Halálra szánt népek ültek a paplakban, s nem egymással társalkodtak immár, csakis a halállal. Az azért megemlítendő, hogy a Kecskés József szerint egy nagy frászt adja ő magát gyilkosok kezére, inkább elbujdokol, hogy hová, eszében sincs azt elárulnia, nehogy kivallják a kínvallatás során. Egyébként ugyanezt tenni javasolja valamennyi jelenlévőnek. Volt olyan javallat is, a derék boltosé, hogy barikádozzák el magukat Isten szent házában, oda még a csürhe sem meri a lábát erőszakkal beletenni. Ám ennek ellene szólt Feldstetter Jenő, falu plebánosa, mert hogyha barikád, akkor arra is rávetik a veres kakast. Márpedig, így a felhősiesült Feldstetter, ha veszni kell, ő vész, csak a templom maradjon, valamint az anyaszentegyház, ki úgyis halhatatlan.

A korcsmai ünneplésről meg mit mondjunk? Azt: bizony, hét ország nem látott ilyet. Először megcsodálták a halasi Szabadság-gőzöst meg Szabadság-szobrot, meg a fölöttük ragyogó napgolyóbist. Igaz, hajnaltájt leszakadt a Nap – a madzag volt gyenge vagy lelökte valaki, ki tudja, mert akkor már oly magasra hágott a jókedv, hogy nem is törődtek vele – s tönkrezúzott szobrot is, gőzöst is. Nyitányként Apó nótáját húzta-fújta a banda, azt, hogy: Kossuth Lajos azt izente. Ezek után tusst húztak a zengészek, majd Apó fölállott a székéről. Neki jutott szék, természetesen. Mit fölállt: fölemelkedett! Szálfaként magaslott falu népe fölé: bozontos üstökét kevélyen fölvágta, jól szabott derekát hetykén kiegyenesítette, csípejére tette két hatalmas kezét, és csak annyit mondott, ünnepi beszéd helyett:

– A kanásztáncot!

Felsikított Mózsi hegedűje, vijjogott kürt, trombita, zengett az oboa:

Megismerni a kanászt,

Cifra járásáról.

Ezt hallva odapenderült elébe Halasnak szépe, a bivalyerejű kovács hitves asszonya, Rozáli, ki szó nélkül is tudta a pátriárka akaratját. Apó pedig termetes tenyerével épp csak érintette a nádszál derekat, s cifrázni kezdte a rezgőcsárdást, de úgy cifrázta, talpát dobbantva, sarkát összeverve, csizmáját csapkodva, hogy nincs legény Halason, de az országban sem, ki ilyennek tudója. S nehogy azt higgyük, Rozi csak ministrált a veterán pátriárkának. Nem: cifrázta ő is, dobbanó talppal, koppanó sarokkal, farát megriszálva, vállát penderítve. Igaz, tán csak percig cifrázta Apó, azután a Rozált kipenderítette a parkett közepére, hol el is kapta azon nyomban a kovácsok gyöngye, Apó meg visszaereszkedett kényelmes székére, nem is mozdult onnan, az ünnep végéig.

Hát azután volt ott minden elképzelhető. Igen nagy sikert aratott a lepényevés, bár lepényt, azt elfelejtettek sütni, no de mi az nekik: fluszpapirost falt a két elszánt csapat, győztes meg a Szele Béla matróz bandája lett, nagy ovációra. Az ifjabb Tökös Magos Ádám elszavalta az örökszép verset, azt, hogy Kis lak áll a nagy Duna mentében. Micsoda dörgő taps! Ám alighogy az utolsó tenyerek csattogtak, elrikoltotta magát Tóth Dániel szabó:

– Előre halasiak, előre asszonyok!

A fáma szerint, mikor egyszer török had támadt a falura, valamikor régen, nagyon réges-régen, s a halasi had már-már elbukóban, e csatakiáltásra rukkoltak elő falu asszonyai, mángorlóval, sodrófával, máktörő vassal jól fölfegyverkezve, mitől a kontyosak igencsak rémültek, sosem látva ilyet, s futottak is, mint a halasi nyúl, kivéve ki bele a Duna vizébe, hol rögtön meg is fúlt, mert a török a vízzel sehogy se boldogul, nagy ellentétben a halasiakkal, kik aztán a holtakat szépen kifogták, s ami rajtuk-náluk, eltették emlékbe. Ezúttal azonban nem harci riadót fújt derék Tóth Dániel, hanem az asszonykórust állította glédába, kik azon nyomban eldanolták a verset, mit a Tökös csak amúgy prózában. Azután volt nadrágszíjhúzás, mi abból állt, hogy két legény egymás szíját megmarkolta, s ki a másikat elébb fölemelte, az lett a büszke győztes. A bivalyerejű kovács, tudván mi következik, odahaza hagyta nadrágjának szíját, a Szele Béláét meg elkonfiskálta, lévén hogy nem igazság, egyenetlen erőkkel. A mesemondó Káposztás Gizi ezúttal olyan mesét mondott, mit eddiglen nem hallott még senki. Csak a végét mondjuk, mitől asszonyszem nem maradt szárazon. Történt ugyanis, hogy nagy vész jött Halasra, ezúttal a tatár, méghozzá álmukban, mert a kutyafejű, az már ilyen ravasz, s kardélre hányta fél falu legényét. Igen ám, de akkor falunak a bölcse elbődült, akár hajókürt:

– Csaba király, segíts!

Azon minutában paták dübörgése fenn a magas égen, hol mint tudott, a hun királyfi serege legelteti lovait a szép füvű Tejúton. A kutyafejű nem hátrált, miként a kontyosok, inkább térdre vetette magát, kegyelemért könyörögve. Szelíd lelkű nép lakta már akkor is Halast, így csak egynéhánynak vágták le emlékbe a fülét, a többit rabláncon vezették Mohácsra, el is adták mindet, kaptak érte annyit, hogy építettek belőle gyönyörű templomot, mit sajnos az osztrák sógor ágyúztatott romba, sok évszázad múltán, mivel Csaba királyfiának akkor épp másutt bajvívása.

Nem soroljuk tovább, pedig még sok minden volt, legfőképp tánc hajnalig, hol rock and roll, hol csárdás, ilyen tudós banda húzta a talpalávalót. Mikor azután a rendezőségnek az utolsó vendéget is sikerült kituszkolnia (volt, kit talicskában), mélységesen mély csend borult Halas falujára. Olyan, milyen nem volt az éjszaka óta, mikor az új évezred s szolgáló lányai, az új század, valamint új évtized betették lábukat a földkerekségre. Apó ugyanis rendeletbe adta – pontosabban: kérte –, hogy azon az éjjel havat se hányjanak, majd hánynak reggel, kettőzött erővel. Így hát egész falu aludt, aludt békességgel, aludt boldogsággal, jó álommal áldva őket a magasságos, mennybéli Úristen, no meg bor, pájinka és efféle dolgok. A nagyon nagy csendet az sem zavarta meg, hogy volt porta, hol remegtek a falak jóízű hortyogástól.

Tombor Jóska, a kanász, rémeket lát: se köd, se hó. Ismét összegyűlik Halas népe kicsiny hidacskájuknak hűlt helyén, s fegyverbe szólítja magát, függetlenséget védeni. Szörnyű szópárbaj Halas s Málnás között, a Duna két partjáról. A véres harcot Apó megvétózza, majd megjelenik egy behemót. Aminek lenni kell, annak meg kell lenni. Aminek veszni kell, annak el kell veszni.

 

Aludott, aludott Halas, egészen addig, amíg a Tombor József-Jóska fel nem ébredt. De felébredt, elsőként a faluban, nagyot nyújtózkodott, a szeméből is kidörgölte az álmot. Közben azért megállapította, hogy valahogy olyan furcsa a világ azon a reggelen. Hogy miért furcsa, arra csak akkor döbbent rá, mikor már nem volt csipa a szemben, s körültekintett az alacsony mennyezetű, vertpadlós szobában, ahol ágya állott. Akkor viszont akkorát ugrott, mintha tarantellapók csípte volna meg, bár ilyennel addig még nem volt találkozása. Mi is csak az olvasó okítására mondjuk, ne vádolhassanak, hogy történetünkben semmi tudományos: a tarantellapók igen rusnya állat, a csípésitől meg táncdühöt kap az emberfia. Táncolt Tombor kanász is, egész az ablakig, azt sarkig kitárta, kidugta a fejét, egész a kiskertbe. S látnia kellett, hogy ő biz megvakult, mert hogy nem lát semmit: veres ködből semmi, hóesésből semmi. Látta viszont a kiskertet, látta a kerítést, látta az utcát is, mivel a kerítésből bizony már hiányzott itt-amott egy deszka. Még a Kis Molnárék házát is látta, ami pedig az utcának a másik oldalán. Egyszóval lidércet látott, mit pedig a ködtől, mit pedig a hótól ő azt nem láthatta. Nem is hitt hát együtt sem mind a két szemének.

Ott állt hát a Tombor, ingbe, gatyába, a haja meg égnek a ludvérctől. Ám hogy egy idő után még mindig látta, fészkelődni kezdett benne a gondolat: hátha ő mindezt valóságban látja. Ha látja, hát látja, de most a kérdés: ő pedig vajon mit csináljon? Akárhogy törte fejét, nem jutott továbbra, mint hogy erről értesítni kell Apót. Kapkodta gyorsan magára a göncöt, ködmönt is, kucsmát, mivel a hideg, az bizony kemény volt. Haladékot csupán annyit adott önmagának, ami alatt kétszer meghúzta a pálinkás flaskát, igaz, alaposan. Aztán neki az útnak, toronyiránt.

Az ember már ilyen: leélt a halasi kanászmajszter vagy hatvan esztendőt, s hatvan esztendeig mindig látta a falut, ahányszor a lábát az utcára tette. Aztán jött az a két rövidke hét, mikor semmit sem látott, sem a nagy köd miatt, sem a nagy hó miatt. S most, hogy megint látott, roppantul furcsa volt, pedig mi a két hét hatvan esztendőhöz?

Aludt Halas, aludt, miközben a Jóska a havat taposta, nagy sebesen ügetve Apó háza felé. Amerre elhaladt, rázendítettek a falu kutyái, portáról portára adva a hírt, hogy valaki-valami halad el a kerítés előtt. Apóék Buksija is jól megkaffogta, úgy kellett megróni, fogja be a száját, mikor Tombor Jóska kiakasztotta a kapu kallantyúját s benyomult a portára, útban a ház felé. Pillanat töprengés után a műhelybe nyitott, s bizony jól számított. Ott ült Apó, a gyalupad mellett, talpig ünneplőben, miben tegnap este, a nagy ünnepelésen. Látszott is őrajta, hogy aznap éjjelen nem próbálta az ágyat.

– Nincsen már köd, Apó – lihegte a kanász, s hogy semmi válasz, hozzátette még:

– Hó se nincsen, Apó.

– Tudom, fiacskám – bólintotta Apó, hisz mit neki, hogy vak, immáron félszáz esztendeje. – Ott a flaska a fali szekrényben, húzzad meg alapost, s add ide nekem is.

Tudta Tombor az illemet, előbb a veterán pátriárkának kínálta a zöldhasút, de tudta Apó is, mindenkinél jobban:

– Elébb te húzzad meg, te vagy itt a vendég.

Ekkor a kanász már nem kérette magát, s igen nagy korty csúszott le már kissé olajzott gigáján. Meghúzta a pátriárka is, majd keze fejével lesimította hatalmas bajszáról-szakálláról a kicsiny cseppeket.

– No, ez jólesett.

– És akkor most mi mit csináljunk?

– Micsinájjunk, micsinájjunk! Egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs. Minek mindig valamit csinálni? Most szépen kivárjuk, mit csinál a falu, hogyha felébred.

Hát arra aztán nem kellett várni. A nagy ugatás, mit Tombor rohanása kicsalogatott Halas ebeiből, jó csomó pógárt vert fel az igazak álmából, azok közül persze, kik mértékletesebben öntözték gyomrukat a hegynek levével. S ahogy ébredezett a falu, úgy nőtt a lárma meg zsivaj, hiszen a látvány mindből azt a döbbenetet csalta elő, mint falu kanászából. Egyre növekedett hangok sokasága, volt abban visítás, ujjongás, bámuló kiáltás, jajveszék, meg mindenféle egyéb.

– No, hát akkor menjünk – így Apó, kit a hallása pontosan tudósította, hogy a Dunához indul a nép. Tudta volna ezt hallás nélkül is, hiszen a nagy folyó, az volt ő oltárjuk, éltető szentségjük, kenyeres pajtásuk, minden rosszban-jóban hív és jó barátjuk. És szakasztott ottan gyülekeztek a népek, hol történetünk kezdetén, hol hidacskájuk a Dunába feküdt. Hogy miért ott? Hát mert ott, és punktum.

Közben valamelyikük, ki fifikusabb, bekapcsolta zsebbéli rádióját, miben még nem merült le az elem, s hallgatta a nép a kormányfő szózatját a nemzethez. Ebben az hangzott el, hogy hála a kormánynak meg a Mindenhatónak – ebben a sorrendben –, elmúlt immár a vész Magyarhon fölül. A rohamcsapatok máris vonulnak be a fölszabadított területekre, hol a népek ujjongással s virágcsokrokkal fogadják őket, a kormányt éltetve s az Úristent áldva (ebben a sorrendben). Minden csapat élén derék kommandósok, mögöttük utászok, rendőrök, tűzoltók, aknászok. És természetesen kormányzóhivatalnokok, kiknek minden eseménynél ottan kell lenniük, hogy a mindenféle ügyeket ők majd rendbe rakják. Kemény szóval dorgálta a miniszterelnök a destruktív ellenzéket, kik kifogásolták, hogy orvos nincs a csapatokkal. Ebből is látszik, mondotta, mennyire nem ismerik az ország életjét, különben tudnák, orvos személyzetre semmi szükség, hisz minden településnek van saját doktora (kivéve például Halast, de arról persze már megint nem esett szó). Ám hogy szó ne érje a háznak elejét, küldenek azért majd mentőotókat, még ha nem is szükségesek (az igazság ugyanis, hogy az orvos személyzetről bizony megfeledkeztek). Legfontosabb azonban a fölszabadított területeken a közrend és közbiztonság, ezért néhány ágyúüteg is csatlakozik a menethez, valamint vegyvédelmi alakulatok, ha netán könnygáz bevetésére kerülne a sor.

– No hát végre jönnek – így vitéz Pruzsinszki, boldogan sóhajtva, ismételten tanúságot téve nagy bátorságáról, hiszen nem tudhatta, mi lesz erre falunak válasza.

Az lett, hogy Kovács János, a bivalyerejű kovács rámordult erősen:

– Kuss!

Révész János meg, a töprengésre hajlamos révész hozzátette:

– Ide ugyan nem jönnek. Mikor se híd, a Duna meg zajlik.

– Ha nem jönnek ma, majd eljönnek holnap – feleselt Pruzsinszki daccal s erős bizalommal.

– Kuss! – förmedt rá mentora példáját követve Szele Béla matróz. – Javasolom ezennel, azonnal lássunk hozzá a védekezéshez.

Volt egy kicsi vivát, de korántsem akkora, mint mikor egész Halas hallatta a hangját.

– Aztán mire gondol? – így a Bódog Balázs, ki semmiképp sem boldog, tudván ő, orrára koppintanak bizony, amért hivatalos személyként azt olyanba ütötte, mibe nem kellett volna.

Szele immár elemében, vissza se lehet tartani.

– Mindenekelőtt lövészárkokat ásni, honnan a támadást jól elháríthatjuk.

Lövészárkot ásni, ebben a kővé fagyott talajban? Buldózer kell ahhoz, nem emberi erő. De az még csak hagyján.

– Aztán mivel hárítunk? – így valaki a népből. Nem tudni, kicsoda, de igaz, ami igaz, jogos a felvetése.

Ám Szele nem hagyta magát:

– Hógolyót gyúrni, de sok ezerével. Időnk van, mivel a vízen egyhamar átsétálni nem lehet. Van két dolgos kéz elég, egész falu keze. A hógolyóbisok meg ebben a hidegben perc alatt oly keményre fagynak, mint a kovácsoltvas. Akit pedig azzal én kupán találok, annak szerbusz, és biztos nem teszi lábát Halasnak földjére.

– És ha teszi! – bömbölte a bivalyerejű kovács. – Én egyet a jobb kezembe, a másikat a bal kezembe, a buta fejüket meg összeütögetem, aztán nesze neked.

– Beteljesedik hát Úrnak akaratja! – vijjogott fel az Inárcsi Terka. – Leszen itten sírás, fogak csikorgatása. Szodoma pedig porig perzseltetik, talpig romboltatik, a földje pediglen sóval bevettetik.

– Az anyád valaga – így a töprengésre hajlamos révész. – Inkább az lesz, hogy tégedet seprűre ültetünk, abból akad még a faluban, hiába mondja a rádió, hogy már azt is megettük. Akkor aztán huss, röpülhetsz a magadfajták közé.

Oda se Terka:

– Mert mondá az Úr…

Hogy mit izent az Úr, azt hallani sajnos nem adatott meg, oly nagy lett a zsivaj a hógolyók körül. A kis Tökös Magos azonnal vállalta, hogy máris szervezi a nebulókat muníciógyártásra. Ők majd úgy csinálják, hogy egy sor újságpapír, arra egy sor bomba, arra megint újságos papiros, nehogy a gombócok egymáshoz fagyjanak. És ha felvonul az elhárító tüzérség, falunak díszei, minden legény mellé beosztanak egy adogatót, az a kézbe nyomja a golyóbist, a tüzérnek meg semmi dolga, csak kupán találni az ellent, ami pedig semmi. Kópé János, ki vitézül forgatta a fegyvert a nagy háborúban, tankcsapdák állítására hívta a figyelmet, ami a posztmodern harcokban igen fontos és elengedhetetlen. Tóth Dániel szabó nyomban ajánlotta, hogy a zenekart egy lövészgödörbe kommandérozza, hol pattogó indulót játszanak, a védsereg harci morálja alátámasztására, csak kéri a gödör mielőbbi kiásását. Tóth Dánielné, Mariska az asszonykórust szervezte, kik ezúttal nem danolni fognak, hanem hangos Hajrá Halassal biztatni az élethalálharcot. Árva Kicsi Terka segélyhely felállítását szorgalmazta, fölszólítván az asszonynépet, lepedőkből tépést csinájjanak, de minél többet. S mivel jód nincsen, sebet fertőtleníteni, megteszi tiszta szesz is, s mivel szesz sincsen, végső soron jó a pájinka is. Itt már morgás támadt a fehérnépek között, mondván, minek prédálani a drága lepedőt, mikor sebesült még egy szál se. Férfirészről meg oly hangok hallatszottak: bizonyosan jó a pájinka a sebre, ám mégiscsak jobb oda, hová rendeltetett, harcosok gyomrába.

Ekkor azonban Bódog Balázs jegyzőpalánta azt vetette fel, hogy az ellenhez hadikövetet küldjenek, megtudakolni szándékok. Hisz még az is lehet, hogy ha a kormányzat meghallja falu akaratját s tudomást szerez békés szándokukról, közkegyelmet hirdet, talán még pecsétjét is üti Halas függetlenségére.

– Üti a faszodat! – így egy hang a népből, nem tudni, kicsoda, de igen csúnya szájú, mint a halasi többség, ami nem szép dolog, de hát mit tegyünk, ha egyszer így esett. Ám a Dinzel Farkas, ha emlékezünk még reá: ő az, ki nejével nem egyezett a numerák miatt, pártját fogta Bódognak, mondván, a hadikövetség legyen csak időnek húzása, hátha ismét leszáll a köd és elindul a hó. Hisz mi egyszer megtörtént, miért ne lenne megint? Ezen kérdésről parázs vita támadott, minek aztán a bivalyerejű kovács vetett véget, mondván, saját enkezével ütögeti agyon azt, ki szóba elegyedik Halas függetlenségének csahos farkasaival.

Újra megszólalt a töprengésre hajlamos révész is:

– Minek ennyi beszéd, hisz a támadásról szó semmiképp se lehet. Látjátok tenszemetekkel, hogy zajlik a Duna, azon emberfia át amúgy sem kelhet. Ha védett a köd, ha óvott a hó, most majd segítségünk a mi kedves folyónk, védni függetlenségünk.

Ehhez hozzátette a Karikás Vendel, hogy véd Jehova is, s ez a legfontosabb, mert ha Jehova velünk, ugyan ki ellenünk? Ezt pedig ő a legbiztonságosabb helyről, Jehova-Istentől tudja, miért is javaslatot tesz, hogy Halas egy emberként álljon át Jehova pártjára, ki őket attól kezdve sohasem fogja árvának hagyni. Ehhez valahogy nem fűlött falu népe foga, hisz nem asszony az Úr, hogy csak úgy szíre-szóra cserélgessük, így a kérdés a napirendről levétetett. Ám volt annyi tisztesség Halason, hogy fogadalmat tettek: ha Jehova valóban ő pártjukat fogja, kézenfekvő módon, illessék őt ezért tiszteletteli köszöntés. Karikás Vendel erre csak annyit szólott, hogy Jehovának is hét napba tellett, amíg a világot összefabrikálta, mit a népek nem értették, ezt most miért mondja.

Amint látni lehet, a vitatkozás ott toporgott, ahol az elején, vagyis épp hogy sehol. Ám ekkor fordulat következett.

Történt ugyanis, hogy a túparton, a málnási oldalon, ugyancsak gyülekezni kezdtek a népek. Eleinte el voltak foglalva magukkal, mert szörnyű nagy a zsibongás, duruzslás, csivitelés. Hiába, a málnásiak már ilyen szószátyárok, ellentétben a dunai emberrel, ki – láthattuk – megfontolt s szűkbeszédű. De azután, úgy látszik, csak kifogytak önnön problémáiknak megtárgyalásából, s ezután ugyan mi következhetett? Természetest: Halas.

– Mi van, ti híresek – bődült egy basszus, mint a debreceni nagytemplom harangja –, hát a hidatokat, azt hová tettétek?

Jött is rá azonnal a kontra:

– Elsinkófálták, beste, tolvaj népség!

És még a folytatás is:

– Hány tető kap idén új gerendát Halason?

Hát ilyen nép a málnási. Láthatták, saját két szemükkel, a kicsike híd szörnyű pusztulását, azután mégis ilyen megrágalmazások. Hiába, ha valamiről lelkületünkben benne egy torzkép, azt nem korrigálja semmiféle valóság.

No de nem kellett félteni a halasiakat sem. Nem bizony.

– Fogd be a szád, te, te ganajtúró. Ha ennyit járatod, még aztán elkopik, s mivel eszegetitek a kukoricamálét.

Meg aztán:

– Mennyi pénzt vettetek kölcsön a takarékpénztárban, hogy megvásároljátok a szerkentyűket, mivel szép hidunkat pocsékba tettétek?

És végül:

– Mennyi kicsiny gyermekek kerültek nálatok az üstbe, hogy a köd alatt megtöltsétek iszonyatos feneketlen gyomrotok?

Nem hagyták annyiban ezt a málnásiak:

– Sehogy se hallhatunk tőletek ebugatást. Megsütöttetek ti valamennyi Bodrit? És aztán jólesett? Jobb, ha megvalljátok.

És:

– Vagy még hizlaljátok? No hiszen, elszámoltátok magatok, pocsékba a sok jó moslék, mivel már itten a fölszabadulás.

És:

– Aztán hogy és mint a köztársaságotokban? Kolbászból már a kerítés arra tifelétek? Bort húztok a kútból, a csapból pájinka foly?

Hoppá! Ezt meg aztán honnan tudhatták a besték, mármint a köztársaságot. Hiszen, mint tudjuk jól, a zajló Dunán se té, se tova, senki élőlénynek, hát még ilyen hírnek. Bizony, paff lett Halas ettől a beszédtől.

Akkor elősétált a málnási polgármester, kevély, derék ember, egész a víz partjáig, hogy biztosan hallják.

– Aztán a segédjegyzőnket, azt hová tettétek? Ha nem kerül meg egyben, sértetlen, rossz világ lesz itten, az hétszentség.

Szerette volna most Bódog, hogy egérke legyen, annak elég egy kicsiny lyuk, máris hűlt helye. Bár igaz, hogy ebben a nagy hóban lukacskát se lelt volna. Így a halasi oldalon ott az élő válasz. Előre taszigálták a Bódog Balázst, hadd lássa mindenki, hogy milyen jó színben.

– Még hogy hová tettük? Magas pozícijóba, bizottmányos tagnak. Még meg is hizlaltuk, ne legyen oly keszeg, mint a ti kosztotokon.

Most aztán a Bódog végképp szeretett volna föld alá süllyedni, de sehogy se sikerült.

– Bántottak? – így a polgármester.

– Nem – volt Bódog Balázs szűkszavú válasza.

– Hanem mit csináltál?

– Semmit – így a Bódog Balázs, ismét szűkszavúan, s nem teljesen megfelelve az igazságosságnak. De hát így a Dunán keresztül nehéz magyarázkodás.

– No jó, erről még ejtünk szót. Mert ha jól tudom, köztisztviselői eskü is van a világon, annak meg mindenféle következménye. Most pedig neked parancsolatba adom, fektesd le írásba, mi e két hétben történt, de percről percre ám!

– Mi van itt, spiclinevelde? – harsant a bivalyerős kovácsnak hangja. Ám a polgármester úr nem engedett a negyvennyolcból:

– Aztán a tanító úr, azzal mit tettetek? Egy ily nemes hazafival? Meg a plebános úrral, Isten szolgájával?

Most a révész szólította az ellen vezérét:

– Gyer ide tenmagad, aztán győződjél meg, görbült-e akár a hajuknak egyetlen szála is.

– Nono! – így az ellenválasz. – Tudjuk, amit tudunk.

– Tudjátok mit tegyetek a nagy tudásotokkal? – bődült el a bivalyerejű kovács. – Töröljétek vele az ülepeteket!

– Nono! Adjátok majd lejjebb is. Ha csak egyetlen fenyegető szóval illettétek őket, tinálatok kő kövön nem marad a rohamkommandó dolgos két kezétől.

Ekkor már elöntötte a kovácsot a pulykák mérege.

– Hogy mit tettünk velük? Megnyúztuk, megfőztük, abból früstököltünk. Ha kell, küldhetünk belőle kóstolóba csajkával nektek is, ilyen jót még úgysem ettetek ti soha.

– Nono! Ilyen szent dologgal nem okos tréfálni. Lesz, ki a dolgokat rajtatok számon kérje.

– És templom tornyán a kereszt? – így egy másik hang, kicsit rövidlátó. – Azt is elloptátok?

– Kereszt vagy nem kereszt – így a polgármester, kinek jobb a szeme. – Főbenjáró bűnben vagytok ti vétkesek. Ki engedte néktek függetlenségetek kikiáltását? Olyan ez, mintha szopós malac akar függetlenedni az édesanyjától. Aztán adózni ki fog?

– Honnan az istennyilából tudnak ezek mindent? – így a Tombor kanász, csak úgy maga elé. Ám a töprengésre hajlamos révész, Dunának tudója, tudta erre is a választ.

– Honnan, honnan? Hát onnan, hogy viszi a víz a hangot, ha meg köd van, kétszeres erővel. Mi meg nem tettünk lakatot a szánkra, és én nem is fogok, úgy segéljen engem a magos Úristen.

Ismét a polgárok mestere vette át a szót.

– Lévén hogy titeket én dirigállak a törvénynek szerint, adok néktek egy igen jó tanácsot. Hogy Halas ezért a vereskedésért bocsánatot nyerjen, egyetlenegy módja van: rabszíjra fűzzétek a főkolomposokat, úgy adjátok őket a felszabadítók kezére, bűnbánattól terhelt lehajtott fővel megsüvegelve őket.

No, lett erre ricsaj! Még az Inárcsi Terka is azt rikácsolta:

– Mert megmondta az Úr, hogy ki bűnös, bűnhődjék, s ki vétkes, bántódás nélkül ne maradjon. De nem ám csak a Dunának az egyik partján, a másikon is. Hé, te polgármester, kinek a zsebébe az a sok pénz, mit a kövesút építésére kaptunk? Mert követ, azt egyetlent se láttunk mi belőle, nemhogy utat!

– Inkább a halál! – düllesztette mellét a jehovita matróz. – Mint jó társainkat istenteleneknek a kezére adni. Térden állva könyörgök majd Jehovához, múljék el mitőlünk a keserű pohár.

– Neki jár a szája – imígy egy hang, csak úgy maga elé. – Mikor őkelme is őközéjük való.

Tegyük hozzá elszomorodva: nem a málnási parton szólott ez a hang, hanem a halasin. Esendő az ember, különösen, ha a hatalommal találja magát szemközt, s a hatalom kezében az ustor.

– Jöhet itt száz csendőr, mind miszlikbe szedjük – így a bivalyerejű kovács, ki sehogy se fért aznap a bőribe. – Neked meg orrod tőle fokhagymás.

– Nocsak, nocsak! A szád, az neked nagy, de azután mivel a nagy verekedés?

– Van nekünk fegyverünk – így a Szele Béla, hogy szólaljon ő is, épp elég ideje tartotta a száját. Azzal fogott egy gondosan előre készített hógolyót, a polgármestert jól megcélozta, ám hiába híres nagy ereje, ily messzire nem hordott a golyó, belepottyant szépen a zajló Dunába. Igaz, nem oly messze a málnási parttól, ha tehát az ellen közelebb merészel, biztos lesz találat.

– Elég! – harsogta a kovács. – Szemét néppel mostantól szót váltani tilos. Munkára föl, ásni az árkot, golyóbisok gyúrni, sereget szervezni. Ami miénk, azt megvédjük mi, életünk árán is, nekik meg az orruk beleverjük a hóba.

– Egy kicsit várjatok azért – szólalt erre Apó. Az olvasónak bizonyára föltűnt, hogy mióta összegyülekeztek a Duna partjánál, száját se nyitotta ki Halas veterán pátriárkája. – Csak egy egész kicsinyt. Amíg megmagyarázom, miért nem leszen harc falu védelmében. Nem leszen, mert annak nincs semmi értelme. Minek pedig értelme nincsen, azt nem kell csinálni.

– Beszart az Öreg is – így egy málnási hang, de mintha el se jutott volna Apónak fülébe, pedig biz eljutott, csak az ilyes őt nem érdekelte.

– Dicséretes buzgalmatok, fiaim, lányaim. Mi tőletek telt, azt ti megtettétek. Ám semmi igazság azt nem parancsolja, hogy olyat tégy, mire képtelen vagy. Ha két mázsa búzát akarsz a válladra dobni, az eredmény annyi, hogy inad szakad tőle, amellett még a gatyádba is beszarsz, a búza meg marad, ahol volt, a földön.

Megvakarta Apó az ülepét, mint szokásos, aztán kimondotta a szentenciát:

– Menjetek most haza, édes gyerekecskéim. Asszony főzzön, leány takarítson, férfiember a jószágot ellássa, hámot megfoldozza, kereket pásszítsa. Ez most a mi dolgunk, mivelhogy más dolgot tenni nem tehetünk.

Szó, ami szó, nem ezt várta Halas népe Apótól. Sokkal inkább, hogy a sereg élén vezesse őket az ellennek. Lett is ettől mélabú a szívekben, hogy szeretett függetlenségük napja ezúttal is leáldozóban. De hát oly sokadszor, hogy már meg is szokták, bele is törődtek, csak oly szép volt lázadni ellene. Meg hát amit Apó mond, abban sok igazság: hógolyóval ágyúgolyóbisok ellen, maga az a halál, méghozzá értelmetlen. S bár az emberfia sok mindent tesz az élete során, minek értelme nincs, ez nem az az eset, mit érdemes lenne kipróbálni. Tajtékzott a lelkük a hős halasiaknak, igaz ügyük tudtán, s mégis valami kicsike megnyugovás költözött beléje, hogy nem vívni kell, hanem élni, akkor is, ha ez olykor keservesebb, ám mégsem oly kilátástalan, mint a hiábavaló halálos csata.

Ekkor pedig újabb fordulat következett. Valahonnan, nem is a távolból, szörnyű csörömpölés hallatszott, mintha egész tehervonat dübörögne a Duna-part felé. Ám nem tehervonat volt az, hisz sín sincs arrafelé, hanem egy behemót szörnyű nagy szerkezet, egy harci kocsi. Fújtatott, csattogott, zakatolt, nyivákolt, épp csak hogy nem lövellt kénköves lángot. A málnásiak, kik a futásban inkább jeleskedtek, mint virtusban (hitvány labancfajta), fel is kötötték nyomban a nyúlcipőt s perc se tellett bele, üres a víz partja.

A halasiak, ők nem iszkiri. Vitéz nép él arra, jó kuruc legények. Nekik kicsike csetepaté annyi, mint a semmi. No meg köztük s a behemót között ottan van a Duna, s olyan tank még egy se, csakis az ufóknak, ki által tud jönni a keményen zajló, megáradt nagy vízen.

Állt hát a behemót, állott mozdulatlan, csak motorja duruzsolt igencsak kehesen. Nem nyílott ki a harci kocsi tornyának ajtaja, élő ember abban nem mutatkozott, csak a vasszörnyeteg állott, mint hatalmas boglya a szérűben. Állt, és mintha valamire várakozott volna, tán fölsőbb parancsra.

Álltak a halasiak is, folyónak túpartján, a lábuk mintha a földbe gyökerezve, álltak mozdulatlan, álltak rezzenetlen, s mintha valamire ők is várakoztak volna. Kettőjük között a különbség csak annyi, hogy a behemót itten vendégségben, a halasiak meg idehaza.

Nem hiába vártak. Kicsi idő múltán a behemót szörnyű elefánt ormánya, az ágyúcső, lassan megindult fölfelé, de olyan lassan, ahogy a csiga araszol a lapulevélen. Araszolt a nagy cső, és azután egyszer, mintha ráunt volna, megállapodott. Hang sehol a tájon, egy pisszenésnyi se, egy lélegzetnyi se, csak a jégtáblák csilingeltek-dörömböltek a Dunában. Akkor aztán a harci kocsi ágyúja elbődült. Merre ment a gránát, nem tudta senki se, de mindenki megesküdött, hogy pontosan centiméterekkel az ő feje fölött. Lehet, hogy a pukkantást csupán üdvözlésnek szánták, ám a halasiak bizony nem így fogták fel, s alighanem nekik volt igazságuk. Mindenesetre egyetlen perc alatt üres a halasi part is, de olyan üres, mintha nem állt volna ottan egész falu népe, még a csecsszopók is hellyel-közzel.

Így hát nem maradt más a szép Duna-parton, mint a rettenetes behemót, vele szembe meg a túparton Apó, valamint két kenyeres elvtársa, Kovács János, a bivalyerejű kovács, valamint Révész János, a töprengésre hajlamos révész. Apó azért maradt, mert futni nem szokott, igaz, nem is tudott. A két kenyeres meg, mert hát ugye ott mégse hagyhatják falu veterán pátriárkáját, kivel együtt annyi rosszban-jóban, kéz a kézbe mindig. Meg aztán nagy dolog az élet, nagy dolog a halál, de a böcsület se semmi.

Halál nem következett, mivel a behemót hallgatott, mintha bóbiskolna vagy tán megelégedett az egyetlen pukkantással, s falu népességének szétszaladásával. Még a motorját is leállította; igaz is, mért fogyjon feleslegesen a drága nafta. Vagy talán jelezvén, hogy ő innen aztán egy tapodtat sem.

Hogy halál ott nem lett, jó nagy szünet után kérdezte a révész:

– Most azután mi lesz?

Vakaródzott Apó az ülepe tájékán, aztán annyit mondott:

– Hogyhogy mi lesz, testvér? Aminek lenni kell, annak meg kell lenni. Nem lesz itten semmi. A falu falu lesz, mint volt eddigelé is. Te, fiam, minden révészek gyöngye, továbbra is húzod a nehéz lapátot, terelgeted a csónakod, mivel a révésznek már csak ez a dolga. Te meg, kicsi fiam, Kovácsék Jánosa, falunak kovácsa, neked ott az üllő, kalapács és fogó, fújtató meg minden, mivel a kovács már csak vassal él.

– De véled mi lesz, Apó? – kérdezte a kovács, nem tagadott aggodalommal. Hiszen köztudott a történelemből, ahányszor bukfenc, Apónak annyiszor tömlöc.

Ekkor egy durranás. Nem a behemótból, Apó alfeléből. Nem tehetett róla.

– Aminek veszni kell, annak el kell veszni. Mint minden embernek a fia, én is születtem, éltem, azután meghalok. S mivel rég születtem, s mivel sokat éltem, hát kikövetkeztethető, mi sül ki ebből. Ez lesz hát énvélem, szívbéli elvtársim. Mihez csak annyit fűzhetek: be szép volt az élet.

És ekkor fölemelte a mutatóujját, mint ország lángesze, a József Attila:

– S ja, hogy ne felejtsem: Halas falujának megvolt két hét boldog szabadsága, szabad függetlensége, minden utódjának örökre emlékbe. Ha valaki erre azt mondaná néktek, nem oly nagy dolog ez, az bizony nem az igazat mondja. Mert ember a fiának hagyhat vagyont, földet, de mit hagyhat egy falu leszármazottainak? Semmi mást, mint egyedül az emlékezetet, amit úgy mondanak, hogy történelem. Sok ez avagy kevés? Olyan ez, elvtársim, mint a dijalektika: attól függ. Énnékem például az előbbi purcintás igencsak jólesett, másnak meg esetleg az ilyesmi semmi.

Ekkor ismét istentelen lárma támadt, de nem olyan, mint a behemóté. Mintha ezernyi gólya kelepelne fenn a magos égen avagy száz kaptár méh indulna rajzásra. Fölnézett a kovács, fölnézett a révész, csak Apó nem nézett fel. Részben, mert hát vak, részben, mert tudta a zakatolás okát. Nézte hát az eget a töprengésre hajlamos révész, nézte a bivalyerejű kovács, és amit láttak, attól elakadt a lélegzetük. Mert odafönn a magas égen egy veres helikoptermadár kelepelt s jött egyre közelebb. Végül olyan közel, hogy le is szállott a halasi Duna-partra, szemben a behemóttal. Látni benne nem láttak teremtett lelket se, jött az önmagától, vagy ki tudja, hogyan. Apót ez nem is zsenírozta. Csak odaballagott a veres madárhoz, az oldalát megpaskolta, mint a Riska tehénét, majd fölkapaszkodott a lépcsőn. Mielőtt belebújt a gépi madárnak kalitkájába, azért még visszaszólt:

– Hát, Isten véletek.

Ez eddig bizonyos. Mi ezek utánjában történt, azzal bajban vagyunk. Ugyanis a Tombor József-Jóska kanász például szentül esküdött, hogy Apó néki a kopterből kiintegetett. Szele Béla bizonyosan látta, hogy a veterán nyakába akasztott egy atomrakétát, készülve a szent háborúskodásra. Anyó saját tenszemével látta maga Jézus Krisztust a madár kormányzatánál: ő irányította azt. Öreg Kopasz Istvánnak a pátriárka búcsúzásként kidobott egy flaska jól főzött kisüstit; igen nagyon nagy kár, hogy nem ejtőernyővel, mivel így a flaska a földön széttörött, egye meg a fene. Kovácsné Rozi majd szívbajt kapott, mivel a gépi helikopter olyannyira közelítette meg, hogy Apó kinyúlott annak az ablakán, és selymes lágy kézzel megsimogatta az ő selyemhaját. A Karikás Vendel meg, Jehova tanúja, saját fülével hallotta, ahogyan mindannyiuk Apója érces hangon adta a parancsot: irány a Göncölszekér, onnan meg a Tejút, azon meg egyenest Csaba királyfihoz. És azóta ő ottan, király táborában, délceg pejparipán, többi vitézeknek a legfelsőbb fője. Hogy mikor tér vissza, s a Hadak útján-é, nem tudja azt senki, egyedül Jehova.

Mondtak egyebet is, hosszú vón sorolni. Csak ketten nem szóltak a történtekről mukkot sem: Révész János, a töprengésre hajlamos révész, valamint Kovács János, a bivalyerejű kovács. Ők pedig talán azért nem szólottak, mert hogy ők ott voltak, s tudták, mi történt. Az történt ugyanis, hogy Apó a madár ablakából kidugta a fejét, és aztat kérdezte:

– Mondjátok, itten vajh hol lehet pisálni?

Erre nem tudott választ a révész, nem tudott a kovács sem. A népek meg olyanok, Halason különöst, hogy makacsul, mint a Jancsi szamár, valóságnak akarják tudni az ő álmaikat. A mesemondó hát úgy döntött, nem lesz ő semmi szép álomnak az elrontója, inkább a történetet itten befejezi. És ezzel a halasi veres köztársaság csudálatos történetjének