Szerelmeskönyv

Miről szólhat egy szerelmeskönyv? Természetesen a szerelemről. Annak ellenére, hogy az író állítja, még soha senkinek nem sikerült meghatároznia, mi a szerelem.

A könyv egy gimnázium tanári karának szerelmi életével ismerteti meg az olvasót. Találkozunk Taub Henrik igazgató úrral, aki dürög, mint egy fajdkakas. Szentesi tanár úrral, ki pingálmányaival igyekszik meghódítani a hölgyeknek nemcsak a szívét. Az apróhirdetések útján tartós kapcsolatot kereső Csáki tanárnővel. Mónika nénivel, akit az iskola védszentjének is nevezhetnénk – ám egy sorsdöntő pillanatban maga lesz a Vörös Rébék. Vincze tanár úrral és Szederkényi tanárnővel, kinek kapcsolatát akár bűnös viszonynak is nevezhetnénk. Beke tanárnővel és Feld tanár úrral, a taknyosokkal, akik Arany János szellemében egyesülnek. Györkei tanárnő mintaházasságával és álmaival. Az öregedő Pék tanár úr viszontagságos küzdelmével a magány ellen. Zana tanár úrral, akinek minden mindegy. A párkákkal, kik az egységben az erő elvét vallják. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a gyönyörűséges, ám szomorú sorsú Pintér tanárnővel, ki leginkább egy jéghegyhez hasonlítható. S aki aztán olyan káoszt teremt a tanári karban, mihez képest egy sivatagi tájfun semmiség. Hogy azután, kitombolva magát, ő is beevezzen a házasság csendes és biztonságos öblébe. Igaz, felettébb különös körülmények között.

„A szerelmet ábrázolni lehet, titkát megfejteni nem” – írja a Kossuth díjas író új regényében. Az ábrázolás roppant szórakoztató. Ám az összkép elgondolkoztató.

Lévén, hogy történetünk színhelye a gróf Széchenyi István Gimnázium, a sort Taub Henrik igazgató úr szerelmi életével kell kezdenünk. Ez nem lehet másképp, mivel a hierarchia minden társadalmi rend tartópillére. Idősebb olvasóink igencsak tapasztalhatták saját életük során, hogy rezsimek mennek és jönnek, ám az alá- és fölérendeltség bonyolult szisztémája kikezdhetetlen. Úgy gondoljuk, hogy az olvasóközönség fiatalabb generációinak sem kell attól tartaniuk, hogy nem részesülnek ebben az élményben. Az élet minden területén akadnak, akik a rangsor elején, s vannak, kik hátrább helyezkednek el. Következésképp az elől sorakozók több figyelmet élveznek és érdemelnek. Márcsak azért is, mert ilyen-olyan módon befolyásolják társaik életét és mindennapjait.

Ám honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy a szerelmet előnyben részesítsük az élet egyéb fertályaival szemben? Adott erre valaki nekünk felhatalmazást? Nem, kedves olvasó. Ilyen pátenssel nem rendelkezünk. De mivel szerelmeskönyvet írunk, megkísérelünk ezen szegmentumon át kicsiny ablakot tárni az élet teljességére.

Mivel szerelmeskönyvről van szó, úgy helyes, ha mindjárt a legelején megvalljuk, hogy a szerelem definíciójára nem törekszünk. Intő példaként áll előttünk azon gondolkodók és írástudók végeláthatatlan sora, kik erre vállalkoztak. S mi tagadás, kudarcot vallottak. Mi készségesen elismerjük, nem tudjuk meghatározni, mi a szerelem. Nem tudjuk, hogyan keletkezik, mitől múlik el, mi a lényege. Ennek homályát nem is feszegetjük. Legfeljebb arra a jellegzetességre hívjuk fel a figyelmet, hogy a szerelmet ábrázolni lehetséges, titkát megfejteni nem. Az viszont az emberiség fejlődésének némely vetületét kérdőjelezi meg, hogy idestova a világűrről is többet tudunk, mint a szerelemről. Nem tartozunk ama begyöpösödöttek táborába, kik szerint az emberélet szempontjából meglehetősen érdektelen, hogy milyen – teszem azt – a Hold felszíne. Ámde mégis: hol jön ez fontosság okából a szerelemhez? Úgyhogy kénytelenek vagyunk azon nézetünknek teret adni, miszerint a szerelem rejtélyesebb az univerzumnál.

Kik kákán is csomót keresnek, beleköthetnek a szerelmi élet fogalmába is. Szerényen megjegyezzük, hogy ezt mi gyűjtőfogalomként kezeljük, ember és ember közötti mindenféle párkapcsolat tekintetében. Nevezhetnénk e fogalmat nemi kapcsolatnak, élettársi viszonynak, szexualitásnak is stb., stb. Úgy gondoljuk: a szerelmi élet megnevezés mindezeknél átfogóbb. Természetesen ez sem pontos. Ám jeleztük már, hogy e tárgyban bele kell törődnünk a pontatlanságokba.

Ezek után ideje rátérnünk Taub igazgató úr szerelmi életére, miként azt ígértük. Illetve mégsem. Még egy kacskaringót kell tennünk, miért is az olvasó bocsánatát kérjük. Szót kell még ejtenünk történetünk színhelyéről. Mivel az életben és a szerelemben minden mindennel összefügg, a helyszín is kihat hőseink szerelmi életére. Piciny túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy hőseink, valamint elődeik szerelmi élete is beépült a Széchenyi Gimnázium patinás falaiba.

Először is térjünk ki arra, hogy a hierarchia nemcsak az emberélet pillére. Vajon elképzelhető lenne a gróf Széchenyi István Gimnázium fővárosunk oly előkelő negyedeiben, mint az ódon Vár, a hivalkodó Rózsadomb, a festői Feneketlen tó környéke, avagy az elegáns Belváros? Avagy elképzelhető az olyan, inkább mezővároskára, mint kétmilliós metropolisra emlékeztető külterületeken, mint Pestszentlőrinc, Soroksár, avagy Budafok? A válasz mindkét esetben nemleges. A Széchenyi csak ott képzelhető el, ahol van. Vagyis a hajdani császári és királyi család tagjairól elkeresztelt Ferenc-, József-, Erzsébet- és Terézváros valamelyikében. E kerületek jellegzetessége, hogy mikoron Budapest előlépett Nagy-Budapestté, avanzsáltak a hierarchiában. El sem mozdultak a helyükről, mégis a város közepe lettek. No, nem a szíve, a Belváros keményen védi magát, egyik oldalról a Dunával, a másikról a Kiskörút bevehetetlen várfalával.

A Széchenyi tehát az Erzsébetvárosban van. E tájék úgy hasonlít a Belvárosra, mint szegény rokon a gazdagra. Az épületek zöme itt is a századforduló táján építtetett, csak az utcák keskenyebbek, a házak alacsonyabbak, a terek hervadtabbak.

Ennek megfelelően a gróf Széchenyi, iskola létére, sem nagynak nem mondható, sem kicsinynek. Háromemeletes. Nem előkelő, sem fennhéjázó. A maga idejében épp felkapaszkodó, később úri középosztálynak elkeresztelt polgárság gyermekei számára építtetett. A tantermek tehát magasak és tágasak, az ablakok nagyok. A neoklasszicista homlokzat a kerület egyik (szerényke) főutcáját szemléli. A lépcsőház terebélyes, műmárvány korláttal, miként a folyosók padlózata is. Az osztálytermek egykori hajópadlóját elegánsabb parkettára cserélték fel. Tornaterme szűk. Díszterme természetesen nincsen. Az elnyújtott épület mögött egykoron kavicsos udvar volt, platánfákkal. A platánfákkal végzett a nagy háború. Ami maradt, azzal a benzingőz. Az udvart leaszfaltozták. Az aszfalt higiénikusabb, mint a kavics. A tanórák közötti szünetekben tanári felügyelet alatt itt tombol, lézeng, mélázik, ricsajozik a széchenyis diáksereg. Az órák idején visszaköltöznek a galambok és a verebek.

Ki tudja, miért, a háborúkból és forradalmakból az épületek mindig vesztesként kerülnek ki. A Széchenyi gróf is. Az utolsó nagytatarozásra valamikor a harmincas években került sor. Ennyi időt legfeljebb a carrarai márvány bír ki sértetlenül. A budapesti vakolat nem, miként az a Széchenyin is látható. Annál nagyobb változások következtek be az épület belsejében. Falak törettek és helyeztettek át. Szertárakból tantermek lettek, és tantermekből szertárak. A laboratóriumból könyvtár, a könyvtárból számítógépközpont. Az illemhelyek száma hol csökkent, hol növekedett. Miként azt a kor és az illetékes főhatóság megkövetelte.

Ne csüggedjen az olvasó, már csak lépésnyire vagyunk Taub igazgató úr szerelmi életétől.

Az igazgatói iroda változatlan maradt. Híven tükrözve, hogy a hierarchia nem barátja a változásoknak. Az iroda természetesen a második emeleten van. Eléggé távol az utca zajától, porától, ám mégsem a harmadikon, melynek megközelítése már gondot okozna az éltesebb igazgatónak. Márpedig köztudott, hogy az igazgatókat nem az ifjabb generációkból válogatják. Az iroda természetesen az utcai frontra nyílik. Eléggé nagy, hogy kihangsúlyozza lakójának fontosságát. No meg hogy némi szorongást keltessen abban, ki ide citáltatik, legyen az diák avagy tanerő. A főhelyen természetesen a faragott igazgatói íróasztal, a hozzá tartozó bőrpárnás igazgatói karosszékkel. Bőr borítja az ugyancsak impozáns ülőgarnitúrát. A bőr az állandóság jelképe. A bőrgarnitúrát nem kell minden tíz évben áthúzatni a kárpit kopása okából. Bízvást mondhatjuk, hogy az iskolára vonatkozó legfontosabb döntéseket ezen íróasztalnál, ezen garnitúrán hozták, időtlen idők óta. Az egyik falon üvegezett könyvesszekrény, a tanári könyvtár legféltettebb kincseivel. Ezeket csak az igazgató úr távollétében lehet kikölcsönözni. Az ilyesmire azonban igen ritkán kerül sor. Elvégre melyik igazgató szereti, ha a könyvespolc foghíjas? És melyik tanerő szereti, ha rosszérzést kelt az igazgató úrban? Egy harmadik falon eredeti olajfestmény. Az intézet névadója, a legnagyobb magyar, zsinóros mentében. Egy másik falon egyéb arcképek váltogatták egymást. A császárszakállú fenséges urat a tengernagyi egyenruhát viselő főméltóságú úr, majd egyenest a szentháromság, a dús szőrzetűtől a kopaszig. Ez a fal pillanatnyilag üres.

Az irodához tartozik egy kicsinyke erkély is, ugyancsak műmárvány korláttal. Ide ember nem tette be a lábát, fennállása óta. Kizárólag a változó nemzeti ünnepek előtt, hogy kitűzzék a változó címerű nemzeti zászlót. Avagy a tanári kar vagy az ország jelesei elhalálozása esetén a gyászlobogót. Az igazgatók ugyan mit kerestek volna az erkélyen?

Mit mondjunk még a gróf Széchenyi István Gimnáziumról? A tanerők tanítottak, a tanulók tanultak, az igazgatók igazgattak.

De most már valóban ideje, hogy rátérjünk Taub igazgató úr szerelmi életére.

Mindenekelőtt kötelességünk eloszlatni az elterjedt tévhitet, miszerint Taub igazgató úr jégeralsót hordott. Nem, kedves olvasó, nem hordott. Legalábbis történetünk idején, az ezredforduló tájékán. Honnan akkor a tévhit, kérdezhetik. Hát onnan, hogy az emberek hajlamosak a sablonokban való gondolkodásra. No meg kedvelik a legendákat.

Taub igazgató úr a hatvanadik életévét taposta. Termete, hogy se az igazságot, se az igazgatói méltóságot ne sértsük: korpulens. Vagyis a dereka is vaskos, a nyaka is. Az a híres kálomista nyak, noha Taub igazgató urat a római katolikus anyaszentegyház törvényei szerint keresztelték a Henrik névre. Az igazgató úr őszesbarna haja szigorúan tapad kerek koponyájára. Az arca természetesen mindig gondosan borotvált. Mindig kávébarna öltönyt visel. Kivéve ünnepi alkalmakkor, mikor is sötétkéket. Nyakkendője mindig csíkos, sohasem pöttyös, netán egyszínű. Nyakkendő avagy zakó nélkül soha senki emberfia nem látta Taub igazgató urat a Széchenyiben. Fázós ember lévén, a tél közeledtével egyre vastagabb sálakat viselt. Ezeket a felesége kötötte, saját kezűleg. A lábán télen-nyáron magasszárú fűzős cipő. Szépen kiglancolva, ugyancsak a felesége által. Lehet, hogy ezek a ruhadarabok involválták a jégeralsó legendáját.

Alkatát illetően Taub igazgató urat komótosnak és akkurátusnak jellemezhetjük. A megfontoltságra csakúgy hajlamosnak, mint a pedantériára. Megemlíthetjük még a szigorát. Ám hozzá kell tennünk, hogy ez a szigor sosem párosult hangerővel. Nem. Taub igazgató úr sohasem emelte fel a hangját. Lett légyen a leggaládabb diákcsínyről vagy tanári mulasztásról szó. És kétségtelen, hogy szigorát enyhítette jovialitása. Taub igazgató úrtól nem kellett rettegni. Tartani azonban ajánlatos volt, mint mindenféle felsőbbségtől.

Taub igazgató úr minden reggel pontosan háromnegyed nyolc előtt öt perccel érkezett a gróf Széchenyibe. Hogy mivel töltötte a következő tíz percet, arról senkinek sincs tudomása. Ugyanis magára csukta az igazgatói iroda ajtaját. Háromnegyed nyolc után öt perccel lesétált az első emeleti kerengőre, szemben a nagykapuval. Ott fogadta az akkor már sietve érkező tanerők és diákok megsüvegelését. A fáma szerint Taub igazgató úr pontosan ismert nemcsak minden tanerőt, de minden diákot is. A nyolc órai csengetéskor visszasétált a második emeletre és ismét magára csukta az igazgatói iroda ajtaját. A későn érkezők számon tartása nem az ő feladatai közé tartozott. Arról Taub igazgató úr más csatornák segítségével értesült.

Taub igazgató úr, ellentétben némely más igazgatóval, sosem tanított. Annál szorgalmasabban látogatta az általa dirigált tanerők óráit. Minden tanteremben állott egy üres szék, az inspiciálásra érkező igazgató úr számára. Szép számmal akadtak tanerők és diákok, kik felelés közben önkéntelenül is odasandítottak az üres székre.

Az elmondottak ellenére ismételten szögezzük le, hogy Taub igazgató úr nem viselt jégeralsót. Taub igazgató úr télen-nyáron térdig érő gatyát viselt. Télen kötött anyagból, nyáron sifonból. Az említett gatyák beszerzése Taub igazgató úr hitvesének feladatkörébe tartozott. Ő vásárolta azokat, minden esetben hat darabot. Az élénk színek természetesen épp úgy nem jöhettek számításba, mint a mintásak. A fehér sem. Az alsógatya legyen diszkréten pasztellszínű.

Ebből is látható, hogy Taub igazgató úr házasélete példásnak volt mondható. Leszámítva azon bánatukat, hogy frigyüket nem kísérte gyermekáldás. Taub igazgató úr anyósa, aki roppant felvilágosult asszony volt, Isten nyugosztalja, molesztálta is őket eleget, hogy tárják fel ezen problémájukat egy orvosdoktornak. Erről azonban sem Taub igazgató úr, sem Taub Henrikné hallani sem akart. Belegondolni is rossz, hogy ilyen problémával lépjék át egy orvosi rendelő küszöbét. Amellett nem is bíztak abban, hogy panaszukat bármiféle tudomány orvosolhatja. Ha így hozta a sors, viselniük kell, ami rájuk méretett. Háborgás nélkül. A háborgás, az mindenképp idegen volt Taub igazgató úrtól csakúgy, mint hitvesétől. Meg aztán, ahogy múltak az évek, egyre csendesebb szívükben a hiány érzete. Megvoltak ők maguknak, áldásban, békességben. Taub igazgató úr és Aranka asszony.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Taub Henrikné ugyanis a szent keresztségben az Arabella nevet kapta. Említettük már, hogy édesanyja roppant felvilágosult asszony volt. A felvilágosultsággal viszont mindig velejár némi egzaltáltság. Igen, ez a helyes szó. Taub igazgató úr azonban, bár még nem is volt igazgató, úgy vélte, mégsem ildomos, hogy egy tanerő hitvestársát Arabellának nevezzék. Egy tanerőnek tekintélyt kell sugároznia. Hát még egy olyan rezsimben, mely minden extravaganciát az osztályellenesség kezének tulajdonított. Így aztán az Arabellából Aranka lett, magán- és közhasználatra egyaránt. Ezen lépést Taub igazgató úr különösen akkor találta bölcsnek, amikor KISZ-vezető tanár lett. A Kommunista Ifjúsági Szövetség és Arabella! No hiszen. A személyazonossági igazolványban természetesen maradt az Arabella. De ki kérte volna Taub igazgató úr avagy Taub Henrikné személyijét? Legfeljebb egy rendőr kérhette volna el, ha történetesen átmennek a tiloson. Ám sem Taub igazgató úr, sem Aranka asszony – maradjunk mi is ennél a névnél – soha életében nem ment át a tiloson.

A házasságot Taub igazgató úr azon nyomban megkötötte, mihelyt az Eötvös Lóránt Tudományegyetem bölcsészettudományi karán megszerezte a matematika-fizika szakos diplomát. Aranka asszony ugyanannak az egyetemnek ugyanannak a karán végezte tanulmányait. Csak két évfolyammal lejjebb. Ám esküvőjük után nem sokkal valahogy kimaradt az egyetemről. Hogyan történt ez pontosan, az az évtizedek során feledésbe merült. Az is, hogy a döntés Taub Henrik kívánságára avagy Taub Henrikné akaratából született-e. Valószínűleg nem járunk túlságosan messzire az igazságtól, ha úgy véljük, hogy utóbbi volt a döntő tényező. A házasságban ugyanis Taub igazgató úr viselte a papucsot, mint mondani szokás. Egy ilyen jellemerős, kialakult elveket valló férfiú és a papucs? Ne csodálkozzék az olvasó. Számtalan példa bizonyítja ennek lehetőségét. Elég, ha a nagy Szokratész s az ismert nevű Xantippe frigyét említjük. Ám tegyük hozzá azonnal, hogy a házsártosság esete Aranka asszony esetében semmiképp sem állott fenn. Csak a papucs.

Aranka asszony legfőbb jellemzője abban állott, hogy mindenre gondosan felkészült. Közeledvén az esküvő napja, melyet már egy évvel azelőtt megállapítottak, nekilátott, hogy felkészüljön a hitvestársi szerepre. A kerületi művelődési házban beiratkozott egy főző s egy varró tanfolyamra. Édesanyja ugyanis, bármilyen felvilágosult asszony volt, egyikben sem jeleskedett. Így aztán nem tudta átörökíteni tudományát egyetlen szem leánygyermekére. Aranka asszony idejét a tanfolyamok meglehetősen lefoglalták. Ha ő valamit csinált, azt teljes szívvel csinálta. Így a felkészülést is. Nemcsak a művelődési házba járt el szorgalmasan, hanem otthon is gyakorolta a tanultakat. Így aztán almás-diós rétesének, melyet Taub igazgató úr annyira szeretett, csakhamar csodájára jártak. Nem kevésbé saját kezűleg varrt pongyoláinak. Ezeket a boldogító igen kimondása előtt Taub igazgató úr természetesen csak vállfára akasztva csodálhatta meg. Mindezek következtében a bölcsészkar látogatása meglehetősen megcsappant. Megkockáztatjuk a feltevést, hogy Aranka asszonyt jobban vonzotta a családi tűzhely, mint a matematika-fizika. Csodálható? Úgy gondoljuk, jónéhány leánytársa osztozott ezen vonzalmában. Ám azokban a nehéz időkben csak keveseknek adatott meg az a boldogító sors, ami Taub igazgató úr élete társának. Ehhez természetesen egy olyan férj is kellett, mint Taub igazgató úr. Aranka asszony az anyai szerepre is készült. Egyenlőre csak lélekben. Mint felvilágosult édesanyja a tudomására hozta, ehhez kilenc hónapnyi előkészületi stádium szükségeltetik. Így ezalatt bőségesen lesz ideje elvégeznie az ide vonatkozó tanfolyamot. Mint tudjuk, erre sajnos nem került sor.

Taub Henrikné az év minden áldott napján, miután feltálalta a reggelit Taub igazgató úrnak, ki ezek utánjában csókot lehelt a homlokára, s eltávozott az iskolába, nekiült, hogy megtervezze a napját. Kockás iskolafüzetbe írta be a teendőket: takarítás, bevásárlás, főzés, mosás stb. Mindent, ami a háztartás kellő vezetéséhez szükségeltetik. A tételeket természetesen részletezte is. Példának okáért felsorolta, mit kell vásárolnia, hol és mikor. Felsorolta továbbá a háztartási teendőkre fordítandó időt. Ez némely tétel esetében – pld. főzés – pontosan kiszámítható volt. Más esetekben azonban – pld. bevásárlás – nem. Ilyenkor a megfelelő rubrikába a kb. rövidítés került. Pld.: Közért 10 óra 30-tól kb. 10 óra 45-ig. Avagy: piac 9 órától kb. 9 óra 40-ig. Minden tétel, amely elvégeztetett, kipipáltatott. És minden feltételezett idő mellé odakerült a valóságos ráfordítás.

Tegyük hozzá: Taub igazgató úr, az együtt eltöltött hosszú évek során, Aranka asszony hathatós támogatásával, maga is rákapott hitvestársa módszerére. Az iskolában csakúgy, mint magánéletében.

Ám tegyük hozzá azt is: Taub igazgató úr lelkivilágának éppúgy sajátossága volt az élet nagy dolgaira való módszeres felkészülés, mint Aranka asszonynak a mindennapok megtervezése. Ebből is láthatja az olvasó, mi minden szükséges egy harmonikus házassághoz.

Azt nem állítjuk, hogy Taub igazgató úr, mihelyt kilépett a bölcsészkar kapuján és belépett a Széchenyi kapuján – mert bizony: Taub igazgató úr nem tartozott az egykoron oly ócsárlott, manapság oly dicsőített vándormadarak közé; ő egész életét egyazon tanintézetben töltötte el –, szóval amint belépett, azonnal megcélozta az igazgatói stallumot. Nem. Ehhez éveknek kellett eltelnie.

Taub igazgató úr pontosan emlékezett arra a napra, amikoron a megvilágosodás pillanata bekövetkezett. Addigelé az igazgatói stallum Taub igazgató úr számára nem tűnt vonzónak. Bizonyára azért, mert az igazgatók szinte évente cserélődtek. Amellett az egyik nyikhaj volt, a másik pernahajder, a harmadik pojáca. Ám ezek után az iskola élére kineveztetett Havrilkó Mihály igazgató úr. És Havrilkó Mihály igazgató úr megérkezett. Mit megérkezett! Bevonult. Amikor a tanári szoba ajtaja feltárult, természetesen először a minisztérium főelőadója lépett be, aztán a kerületi tanács osztályvezetője, s csak mögöttük Havrilkó Mihály igazgató úr, az iskola párttitkára, valamint szakszervezeti bizalmija kíséretében. Ám mit főelőadó, osztályvezető, párttitkár, bizalmi! Minden tekintet kizárólag Havrilkó igazgató úrra tapadt. Havrilkó igazgató úr ugyanis, mint említettük, nem belépett, hanem bevonult. Bízunk benne, hogy az olvasó érti a különbséget.

Taub igazgató úr mindenesetre értette. Látta azt is, hogy a többiek csak sertepertéltek körülötte. Bármi lett légyen is a rangjuk. Azután leültek. Ellenben Havrilkó igazgató úr helyet foglalt. Helyet foglalt, s abban a pillanatban Taub igazgató úr számára megvilágosodott a jövő. Neki igazgatónak kellett lennie. Iskolaigazgatónak a (gróf) Széchenyi István Gimnáziumban.

A többi már ment, mint a karikacsapás. Mert Havrilkó igazgató úr nem egy esztendőre érkezett. Tizennégy esztendeig dirigálta a Széchenyit, mindenki legnagyobb megelégedésére. Aki más véleményen volt, az nem számít. S nem is maradt sokáig a Széchenyi tanári szobájában. Taub igazgató úr bejárta a kötelező stációkat. Volt – ezt már említettük – KISZ-vezető tanár. Volt a Hazafias Népfront aktivistája, majd a kerületi bizottság tagja. Volt szakszervezeti bizalmi, majd a Pedagógus Szakszervezet kétszáz tagú vezető testületének tagja. Havrilkó igazgató úr még megérte, hogy Taub igazgató urat az ő javaslatára kinevezték igazgatóhelyettesnek. Ekkoriban már szállóige lett, nemcsak a tantestületben, hanem a kerületi tanácsban, sőt a minisztériumban is, hogy Taub igazgató úr olyannyira hasonlít Havrilkó igazgató úrhoz, mintha ikertestvérek lennének. Így aztán nem csoda, hogy mikor Havrilkó igazgató úr váratlan halállal elhalt, nem is került más jelölt szóba, mint Taub igazgató úr.

No de vissza Taub igazgató úr szerelmi életéhez.

Aranka asszony minden hét péntekén gondosan felkészült az elkövetkezendőkre. Aznap mindig hideg vacsora volt: felvágott, keménytojás, savanyúság. Miután Taub igazgató úr hitvestársa kihordta az edényt a mosogatóba, kivételesen nem mosogatott el. Pedig a szennyes edény a mosogatóban igazán nem vet jó fényt a háziasszonyra. Ehelyett a háziasszony bezárkózott a fürdőszobába. A szó szoros értelmében. Noha a lakásban természetesen nem tartózkodott senki Taub igazgató úron kívül, az ajtót gondosan kulcsra zárta. Megfürdött, a haját megfésülte. Kölnivizet hintett a nyaka hajlatába. Ilyet máskor sohasem tett. Még akkor sem, ha évente egyszer az Operába mentek. Az ajkára is kent egy kis rúzst. Természetesen nem élénk színűt. Hogy is nézett volna ki Aranka asszony kárminvörös ajakkal? A kádat kimosta, s eltűnt a hálószoba sötétjében. Ezután Taub igazgató úr vette birtokba a fürdőszobát. Nemcsak fürdött, meg is borotválkozott. Immáron másodszor azon a napon, ugyanis erős szakálla estére már kiserkent. Ezután pizsamában, papucsban követte Aranka asszonyt a hálóba.

Elfelejtettük említeni, hogy a felkészülés mindenkor a Nap járásához igazodott. Taub igazgató úr hites társa csak akkor hagyta el a fürdőszobát, mikor az utcát már birtokba vette a sötétség. Vagyis nyáron későbben, télen korábban. A vászon redőnyöket lehúzta, nehogy az utca kandi fényei behatoljanak a hálószobába. Így aztán Taub igazgató úrnak koromsötétben kellett megtalálnia a hitvesi kettős ágyat. Ez azonban minden esetben sikerült. Ekkor letelepedett az ágy legeslegszélére, s fuvolázni kezdett.

– Prüntyikém. Dürög a kakaskád.

Aranka asszony még leánykorában olvasta az Élet és Tudomány című népszerű hetilapban, hogy a fajdkakas dürög, amikor nászra készül. Ez nagyon megtetszett neki. Még azok után is, hogy felvilágosult édesanyja felvilágosította, mit jelent a nászra készülődés. Olyannyira megtetszett, hogy frigyük megkötése után szerelmi életük kötelező előjátékává tette.

Taub igazgató úr mondatát síri csend követte. Hihetnénk, hogy Aranka asszony elszenderedett már. Ám nem. Úgyhogy Taub igazgató úr megismételte:

– Tubarózsám. Dürög a te kis kakaskád.

– Ó Henrik! – jött a válasz az ágy sötétjéből. – Épp most?

– Épp most, prüntyikém. Épp most dürög a kiskakas.

Azzal Taub igazgató úr valamivel beljebb merészkedett az ágy széléről.

– Nem is tudom – így a mélysötétből. – Ma talán fáradt vagyok.

– Majd felrissít a te kakaskád – turbékolta Taub igazgató úr. – Felfrissíti a kakaska az ő prüntyikéjét.

– Hát, ha annyira akarod.

A dürögés ezzel véget ért. Többé pissz sem hallatszott az ágyból és sötétből. Csak az epeda rugók nyögtek szép csendesen, miként az illik.

Igaz, ami igaz: nem volt ember, nemcsak a Széchenyiben, de földgolyóbison sem, aki elhitte volna, hogy a mindig komoly és megfontolt Taub igazgató úr bárkit is prüntyikének szólít. Mert hát az emberi fantázia csakúgy véges, mint a lélek rejtelmei. Valahol, Taub igazgató úr szívének valamely eldugott csücskében rejtezett valaki, ki péntek esténként búgó vadgalambhoz volt hasonlatos. A világ, s benne Taub igazgató úr, bizonyosan veszített sokszínűségéből, hogy e galamb soha máskor nem tudott felrepülni. De hát a világ már csak ilyen: sok benne a kalitka.

Ha Taub igazgató úrról bízvást meg lehetett volna mintázni a férfihűség szobrát, Szentesi Kornél tanár úrról ez semmiképp sem volt elmondható.

Szentesi tanár úr joggal viselte a Szentesi nevet, noha édesapját Strohmayernek hívták. Strohmayer József – a Szepi, mint barátai szólították – már a nagy háború idején fontolgatta hazafias okból, hogy a nevét meg kellene magyarítania. Ez akkor valamiért elmaradt. Talán azért is, mert Strohmayer József felmenőinek árja származását olyan kétségbevonhatatlan okmányok bizonyították negyedíziglen, hogy Goebbels doktor is kezet szorított volna vele. A háború után azonban Strohmayer József úgy vélte, hogy az operációra immár feltétlenül szükség van. Adóhivatalnoki pályafutása érdekében, a kerületi elöljáróságon. Mi tagadás, jó orra volt a Szepinek. Megorrontotta, hogy egy sváb eredetű név azt a gyanút keltheti, miszerint viselője netalán Hitler Adolf társaságában részese volt a világháború kirobbantásának. Erről ugyan Strohmayer József, a Szepi esetében szó sem lehetett. Ő ugyanis a politizálást egész életében úgy kerülte, mint ördög a szenteltvizet. Igazolták is, annak rendje és módja szerint, a gyanú leghaloványabb árnyéka nélkül. Ám biztos, ami biztos, így az óvatos Szepi. És a Strohmayer nevet belügyminiszteri engedéllyel Szentesire cserélte fel. Lévén, hogy szentesi születésű volt.

Azt a baklövést azonban elkövette Szentesi-Strohmayer József, hogy a szociáldemokrata pártba lépett be. A baklövés nem a belépésre vonatkozott. Akkoriban olyan idők jártak, mikor egy köztisztviselőnek, lett légyen segéderő az iktatóban, kötelező volt valamely demokratikus párt védőszárnyai alá helyeznie magát. No, de a szociáldemokraták szárnyai! Ha Szentesi József történetesen a kisgazdákhoz lép be, kik milliónyian voltak, avagy a polgári demokratákhoz, kik viszont maroknyian, párttagsága úgy feledésbe merül, mint a füst. Mikor is a demokratikus pártok antidemokratikussá nyilváníttattak.

De egy szociáldemokrata! Szentesi Józsefnek egyik napról a másikra tapasztalnia kellett, hogy ő nem szociáldemokrata, hanem munkásegység. Mi több, Magyar Dolgozók Pártja. Ami persze azzal is járt, hogy ismételten igazoló bizottság elé kellett állnia, méltó-e a magyar dolgozók pártjának milliós táborát szaporítani. Bizonyítani ezt egyrészt a munkásosztályhoz fűződő lankadatlan hűséggel, másrészt a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus tanaiban való beható járatossággal lehetett. Mit ad Isten (ki akkoriban természetesen nem létezett), Szentesi Józsefnek a legsanyarúbb sors jutott: visszaminősítették tagjelöltnek. Aki ugyanis párttag, az belül az akolon. Csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne mukkanjon, s ha igen, mindig a megfelelő időben. Aki pedig nem párttag, hát azok ugye kilenc milliónyian voltak. El lehetett tűnni közöttük. De a tagjelölt! Annak éjjel-nappal bizonyítania kellett a már említett lankadatlan hűséget, valamint beható járatosságot.

De kanyarodjunk vissza egyszem fiához, Szentesi Kornél tanár úrhoz. Ki bizony meghazudtolta, hogy nem esik messze az alma a fájától. A derék adóhivatalnok egyenes ági leszármazottja ugyanis művészléleknek sikeredett. Egyes-egyedül a politika utálatában ütött édesapjára. A politika – szokta mondogatni meghitt baráti körben – semmiben sem különbözik a piszkafa nőktől. Márpedig köztudott volt, hogy Szentesi tanár úr kizárólag a rubensi idomokhoz vonzódott.

Azokhoz viszont nagyon. Érthető, hiszen festőművész volt. S mi szebbet festhet egy festőművész, mint a női testet? És mit fessen egy hölgyön, kinek se fara, se melle? Húsvágó deszkának való az olyan. Nem vászonra avagy az ágyba.

Szó, ami szó, a festőművészséggel akadt némi probléma. Nevezetesen, hogy a társadalom fejlődése mindig problémákat okoz. Mióta a rajzot kötelező tantárggyá tették, igencsak sok rajztanárt kellett képezni, s nekik erről diplomát adni. Mármost minden jövendő rajztanár úgy lép be az Akadémia kapuján, hogy belőle bizony festőművész lesz. S amilyen a sors, a kapun mégiscsak rajztanárként lép ki.

Tetézte a nehézségeket, hogy Szentesi tanár úr szörnyűségesen balszerencsés korba született bele. Mármint a piktúrát illetően. Egyéb tárgyban nem merünk véleményt mondani. Mikor nőni kezdtek az oroszlánkörmei, ezzel párhuzamosan kezdett eluralkodni a honi művészetben is a gyűjtőnéven absztraktnak nevezett irány. Ki ekkortájt olyan embert tett a vászonra, akinek feje, keze, lába, netalán még füle is volt, abból minden lehetett, csak festőművész nem. Márpedig Szentesi tanár úr csakis ilyet tudott festeni.

Eszünkben sincs a mai demokrácia áldásait összevetni a múltbéli diktatúra átkaival. Ám a piktúra, az piktúra. Ha Szentesi tanár úr, mondjuk, két évtizeddel azelőtt születik, mint született, esetleg másképp alakul a sorsa. Mert mit festettek akkoriban a festőművészek? Szép vadvirágos réteket. Az alföldi nagy rónaságot. Rajta birkaakol, legelésző juhok. Bizony, az volt a piktúra virágkora. Persze akkor is meg kellett adni a császárnak, ami a császáré. Az akolra föltétlenül egy ötágú csillagnak kellett kerülnie. Esetleg egy mívesen festett táblának: Október Hajnala MGTSZ. De aztán ment is a kép, egyenest a kiállításra.

Mármost Szentesi tanár úr gondolta (könnyű neki, nem akkor bontogatta már említett körmeit): ennyi áldozat még megengedhető a művészet oltárán. De hogy öt lábú nőket pingáljon, avagy bádogdobozokat ragasszon egy narancssárga vászonra, hogy aztán az egészet lelöttyintse mohazölddel? – Egy Szentesi nem alkuszik! – szokta mondogatni Szentesi tanár úr, szűk baráti körben. Így aztán maradt rajztanár a Széchenyiben. A sors bizony sokszor az igazakkal szemben igazságtalan.

Már megint kissé elkalandoztunk választott tárgyunktól, de íme, most már rátérünk a helyes útra. Ugyanis ne gondolja az olvasó, hogy Szentesi tanár úr szegre akasztotta rozsdás ecsetjét. Nem ilyen fából faragták. Kemény tökű sváb volt, Isten nyugosztalja az eleit. S rá is lelt a saját irányára. Ezen irány pediglen a női portrék voltak. Szentesi tanár úr festett arcképet, festett mellképet, festett egész alakos kompozíciót. Ám téved, aki azt képzeli, hogy a meglelt irály nyitotta rá a szemét a női szépségre. Épp ellenkezőleg. Siheder kora óta nagy rajongója volt a pinának, miként a női nemet nevezte, szűk baráti körben. Bizonyítékául annak, hogy nem a dal szüli az énekest, hanem fordítva. Bámulta ő a pinát akkor is, mikor még alig értett az ecsetkezeléshez. S ahogy gyűltek tarsolyában a szőke-barna-vörös skalpok, úgy kezdett kialakulni, majd véglegesülni képzőművészeti irálya. Különösen, amikor felismerte az ebben rejlő páratlan lehetőségeket.

Modern időket élünk. Még viccnek is silány, ha egy férfiember bélyeggyűjteménye megszemlélésére invitál lakásába egy hölgyeményt. A könyvritkaságok megtekintése még csak-csak szóba jöhet, ám kinek vannak könyvritkaságai? Olyan körökben pedig nem forgolódunk, hol az antik ezüst, a kínai porcellán, avagy az elefántcsont-faragványok képezhetik a látogatás ürügyét. Alighanem ez az oka, hogy manapság, ha egy férfi egy nőt, légyen az férjezett avagy hajadon, a lakására kíván csábítani, kimondja kerek-perec mi okból, nem lacafacázik.

Gondolhatná az olvasó, hogy elérkezett az igazság évadja, mikor is szükségtelen a mellébeszélés. Ám ez esetben nem ismeri a női lélek rejtelmeit. Mert annak bizony szüksége van az édes homályra, a romantikus fátylakra, bármit mondanak is a megrögzött feministák és kanok. Mégiscsak más, ha a szerelmi élet kellős kezdetén valami titokzatosság, vonzó fluidum rejti ködfátyolba a kapcsolatot. És nemcsak úgy durr bele, a közepibe.

Vajon kinek van erre jobb lehetősége, mint a festőművésznek? Verset írni szívünk választottjának legfeljebb tizenkét éves korunkban divatos. A poézis internetes korszaka viszont még nem érkezett el. Esetleg szóba jöhet, hogy eljátsszuk az imádott hölgynek a Für Elisét. Ám kinek a lakásába fér be manapság egy fekete zongora? De képzeljük bele magunkat a hölgy lelkületébe, kinek azt a csábos ajánlatot tesszük, hogy megfestjük képmását. Lehet ennek ellenállni? No ugye.

Szentesi tanár úr, miután meglelte az egyedül üdvözítő művészi irályt, rövidesen a tökéletességig fejlesztette azt. Sasszemmel állapította meg, vajon arc- avagy mellképet, netán egész alakos portrét kell szóba hozni a biztos siker érdekében. Mert ugye egy arcképet pasztellel felkenni – a szén a szerelem okán szóba sem jöhet, ahhoz szín szükségeltetik – legfeljebb egy-két óra a biztos és gyakorlott kéznek. Van pina, kinek felmelegítéséhez ennyi is elegendő, szokta volt mondogatni a szabad szájú és erkölcsű Szentesi tanár úr, bizalmas baráti körben. A mellképhez viszont elengedhetetlen a felsőruházat redőinek szakszerű eligazítása. Személyesen a mester által. Hiszen a gyakorlatlan modell izeg-mozog, mint féreg a fában. Ám még ha sóbálvánnyá mered is, mindig akad babrálnivaló az ingblúz redőzetén. Az egész alakos portré, az egészen más. Az csak olajjal festhető meg, mi alapos munkát igényel. A választottnak annyiszor kell modellt ülnie, míg a művész végre elégedett az alkotással. Persze, nagyobb anyagi befektetést igényel, hiszen a festék ára már csillagászati, nem is szólva a vászonról, ecsetről, vakrámáról. Ám Szentesi tanár úr művészlélek volt. Nem ismerte az anyagiasságot oly préda esetén, ki megérte az egész alakos portrét.

Van aztán a portréfestészetnek még egy módja. A csillagok csillaga, miként Szentesi tanár úr emlegette. Az akt. Ez azonban nem a szerelem kibuggyanását, hanem éberen tartását segíti elő. Minek, mikor az már az ágyban gyakoroltatik, kérdezheti valaki. Ám az ilyen kérdés feltevője nem járatos az emberi test rejtelmeiben. Szép, szép a szeretkezés buja profánuma is – de még milyen szép! –, ám mi az egy akt festésének kéjelgéséhez?

Most ismét elkanyarodunk, ám semmiképp sem mellékvágányra. Ezt az olvasónak bőven lesz módja megtapasztalni.

Történt ugyanis, hogy a tanév végeztével nyugdíjba vonult Keleti tanárnő. Több mint három évtizedig okította a nebulókat kémiára és biológiára, ebből húsz esztendeig a gróf Széchenyiben. Búcsúztatására a tanári kar Szentesi tanár úr pasztell virágcsokrával lepte meg, mit a tanár úr önköltségi áron bocsátott a tantestület rendelkezésére. A diákok egy mikroszkóppal ajándékozták meg a búcsúzkodót. Azt hívén a csacskák, hogy a nyugdíjas Keleti tanárnő, újpalotai lakótelepi otthonában, három unokáját pásztorolva, górcsővel foglalatoskodik majd. Meg aztán volt Keleti tanárnőnek mikroszkópja, de azt is eladta három éve, készülvén a nyugdíjazásra s az unokák nevelgetésére.

Ezen eseményt azonban nem Keleti tanárnő okán hoztuk szóba. Ami a múlt, az elmúlt. Ám ami következik, az a jelen és a jövő. Nevezhetjük az emberi sors igazságtalanságának, ám a tanári kart nem Keleti tanárnő távozása hozta izgalomba, hanem hogy ki lép a helyébe. S van-e vonzóbb és izgatóbb az ismeretlennél?

Egy tanárcsere persze nem olyan nagy eset. Hiszen tanárok mennek és jönnek, különösebb feltűnés nélkül. Az élet már csak ilyen. Ez a jelenlegi azonban különleges szerepet fog játszani történetünkben. Erre jó előre felhívjuk az olvasó szíves figyelmét. Már csak azért is, mert az aktor, aki most színre lép, jó időre eltűnik könyvecskénk lapjairól. Ám visszatér majd. De még mennyire! Úgyhogy jól figyeljen az olvasó.

Nos tehát, az évadnyitóra megjelent az új tanerő, Pintér Zsuzsánna tanárnő. A tanári kar természetesen mindent tudott már róla. Ismerte életrajzát, töviről hegyéig. Ám mégiscsak más az írott papiros, mint a személyes megjelenés. Előbbi csak adatokat tartalmaz, míg az utóbbinak ájere is van.

Pintér Zsuzsánna életrajzában nem volt semmi, ami megkülönböztette volna a többi harmincéves budapesti női tanerőtől. Talán legfeljebb az, hogy elvált. Bár manapság ez sem számít különlegességnek.

Érkezése ennek ellenére megkavarta a Széchenyi tanári karának állóvizét. A tantestület hölgykoszorújának eleve csalódást okozott. A koszorú, kissé leegyszerűsítve, három táborra oszlott. Voltak, akik örökre beletörődtek a házasélet mindennapjaiba. Ilyen-olyan okból – egy rosszmájú kollégájuk definíciója szerint – végképp lehúzták a redőnyt. Természetesen ők dicsérték leghangosabban az örök frigy előnyeit. Mások, ugyancsak a házasélet óvó és álmosító karjaiban, nagy titokban még álmodtak a távoli tengerekről, melyek oly messzire esnek a békés családi fészektől. A harmadik táborba azok tartoztak, kik még nem értek révbe, avagy, akárcsak Pintér tanárnő, valamilyen okból kitaszíttattak onnan. Velük kapcsolatban idézte a már említett rosszmájú kolléga – talán még esik róla szó – az örökbecsű verset: „A vadász ül hosszú, méla lesben”. S ha igazán formában volt, a következő sort is citálta: „Vár felajzott nyílra sok vadat”. Még hogy sokat, tette hozzá a kolléga. Jó lenne egy fél is.

Mindhárom női tábor eleve elítélendőnek tartotta az új tanerő érkezését. Természetesen tisztában voltak a pálya elnőiesedésével. Ám mely statisztika tudja elfújni a remény pisla lángját? A hölgykoszorú unisono hitt abban, hogy egyszercsak mégis megérkezik a gróf Széchenyibe ama bizonyos királyfi, ama hófehér paripán. Kik azért, mert királyfiban, paripában ilyen-olyan módon személyesen érdekeltek lehettek, kik mert panem et circenses. Hogy előreszaladjunk a történetben: ez utóbbi valóban bekövetkezett.

A hölgykoszorú minden árnyalatának alapvető kifogása Pintér tanárnő ellen a konkurencia növekedése volt. Ez pedig, mint tudjuk, a gazdasági életben is problémákat okoz. Hát még egy férfiorientált tantestületben. A szóba jöhető választék már eddig is reménytelenül szűk volt. A két tejfölösszájútól eltekintve, kik nemrég még az egyetem padjait koptatták, legfeljebb egy-két feslettebb erkölcsű avagy gyengébb ellenállású kolléga jöhetett számításba intim kapcsolat létesítésére. S no persze, az intim kapcsolat szép, szép (már amikor), de mégsem a házasság csendes öble. Aztán ott volt még Szentesi tanár úr, hogy visszatérjünk fejezetünk hőséhez. Vele kapcsolatban azonban többen megtapasztalták már, hogy olyan pillangó, mely virágról virágra száll. Az ilyesmi természetesen nem maradhatott titokban a Széchenyi grófban. Különösen, mivel Szentesi tanár úrnak esze ágában sem volt titokban tartani.

A hölgykoszorút illetően külön szót kell ejteni a párkákról. Róluk bővebben majd később. Egyelőre annyit, hogy természetesen hárman voltak. Meg annyit, hogy ők aztán fokozott figyelemmel lesték Pintér tanárnő érkezését.

A nadrágot viselő tanerők kicsiny csapatát viszont tavaszi fuvallatként érte a hír. Természetesen egyértelmű várakozással tekintettek a Pintér tanárnőnek nevezett esemény elébe. Még azok is, kik számára a szoknyavadászat bármely formája eleve szóba sem jött. Az ok: életkoruk, alkatuk avagy hitvestársuk kardossága. A friss hús mégis megpezsdíti a vért, ha csak a szemerekben is.

Pintér tanárnő tehát megérkezett. A párkák szeme azonnal működésbe lépett. Megállapították, hogy szolid, sötétkék kiskosztümöt visel. A szoknya eltakarja a térdét. A fehér ingblúz a nyakán gondosan begombolva. Ékszer szinte semmi. Csak a karikagyűrű meg egy vékony arany nyaklánc, apró arany medalionnal. Smink, szemfesték, rúzs: semmi.

Ezzel szemben Pintér tanárnő gyönyörű volt. Erre még visszatérünk, egyelőre elégedjék meg ennyivel az olvasó. Ez a gyönyörűség azonban elegendő volt, hogy Schneider tanárnő, a párkák doyenje odasúgja társnőinek:

– Rima.

Szentesi tanár úr ezzel szemben megnyalta a szája szélét. Természetesen csak lélekben. S ugyancsak lélekben máris felskiccelte magának Pintér tanárnőt. Hogy mely formában, az egyelőre nyitva maradt.

Szentesi tanár úr ezidőben két hölggyel volt szerelmi kapcsolatban. Az egyik, Amálka, kinek egérfogai voltak, s kissé bandzsított, nagyszerű partner az ágyban. Miért, miért nem, valahogy úgy összepászoltak a párnák között Szentesi tanár úrral, mint egy svéd golyóscsapágy. Amálka jártas volt mindenféle szerelmi praktikákban. Ezeket nem részletezzük. Persze nem csoda, lévén ápolónő. Az ápolónőkről pedig köztudott, hogy igen rafinírozottak. Ki lepődhet meg ezen, a sok rutinírozott orvos közelében? Meg aztán ott van az éjszakai ügyeletes szoba. Hol van földi halandónak ilyen alkalma? A pedagógusnak semmiképp. Aztán gondoljunk bele a következőbe. A női tanerők sötétkék köpenyüket a ruhájuk felett hordják. Az ápolószemélyzet átlátszó köpönyege alatt viszont csupán melltartó, kisbugyi. Mivel a kórházakban meleg van. Ám nemcsak ezért. Nem is érdemes ezt a témát tovább ragozni.

Amálkával csupán az volt a probléma, hogy buta volt. De nagyon buta. Illetve ez sem bizonyos. Inkább talán kuka. Annyi bizonyos, hogy az ágyba menet előtt, s az ágyból kikelve egyetlen összetett mondatot sem lehetett kihúzni belőle. Harapófogóval sem. A világ egyéb vonatkozásai tökéletesen érdektelenek voltak a számára. Ha Szentesi tanár úr történetesen megkérdezte tőle, mi újság, a felelet bizonyosan az volt, hogy semmi. Legjobb esetben. Egyébként csak egy vállvonogatás. Ha Szentesi tanár úr közölte, hogy meleg van, Amálka: bizony. Ha esett az eső, Amálka elújságolta, hogy esik. Ha fújt a szél: fúj. Ennyi.

Franciska, az egészen más. Franciska ez idő tájt Szentesi tanár úr másik szerelmi kapcsolatát jelentette. Ő aztán csacsogott, mint a vízfolyás. De nem ám csak úgy, bele a világba. Franciskának mindenről megvolt a maga véleménye. A taxisgyilkosságokról: föl kellene akasztani. A bombarobbantásokról: dettó. A Fradi vereségéről: ilyen hátvédsorral? Ha ölték egymást Palesztinában: ennek soha nem lesz vége. Ha ugyanez Írországban: majdcsak megbékélnek. A kenyér áráról: felháborító. Mikor Szingapúrban elszabadult egy szelíd tigris, és bevetette magát egy tejcsarnokba, hogy kellőképp nyalakodhasson: juj, de cuki. Mi tagadás, Franciska is pedagógus volt. Nem a gróf Széchenyiben.

Franciska csacsogott mindenről és mindenütt. Egyes egyedül az ágyban nem. És arról, ami ott történik, ha az ember nem egyedül, s nem nyugovóra tér. Prűd volt avagy konzervatív, azt Szentesi tanár úr nem tudta eldönteni. Nem pszichológus volt, festőművész. S úgy érezte magát Franciskával az ágyban, mint a visszhangtalanná vált tihanyi echó. Hasztalan játszott le neki videón egy pornófilmet, okítás céljából. Azon aztán minden, hogy egy férfi és egy nő hogyan s miként. És még annál is több. Hasztalan olvasott fel részleteket a Kámaszutrából, ugyancsak okítás céljából. Pedig az leleményesebb minden pornófilmnél. Nem és nem. Franciska minden esetben hanyatt fekve, széttárt lábbal fogadta Szentesi tanár urat: ennyi és semmi több. Se így, se úgy, se amúgy. Hogy miért, arra semmi válasz. A mindig csacsogó Franciskát e témával kapcsolatban nem lehetett szóra bírni.

Fentiek alapján csodálható, hogy Szentesi tanár úr azon minutában, már az évadnyitó alkalmából szemet vetett a gyönyörű Pintér tanárnőre? Mit szemet vetett! Már maga elé képzelte, ahogy a rajzszertárban azt mondja neki: – Te Zsu. Szívesen megfesteném az aktodat. – Ennyi, félhangon. Aki nő, az érti.

Haj, mit tudta még akkor Szentesi tanár úr, mi következik!

„Fiatalos, intelligens, teltkarcsú pedagógus keres lehetőleg nem dohányzó, hozzáillő, 45-50 éves diplomás urat őszinte társnak. Mindenben igényes jeligére.”

Csáki tanárnő elolvasta, amit írt. Nagyon elégedetlen volt vele. Intelligens. Minek az, hogy intelligens. Ha valaki pedagógus. A pedagógus intelligens. Az se jó, hogy pedagógus. Manapság már az óvónők is pedagógusnak nevezik magukat. Mégiscsak különbség. Egy óvónő meg egy középiskolai tanár. Lehetőleg nem dohányzó. Kell ez? Persze, jobb lenne. De hátha az Igazi véletlenül dohányzik? Istenem, el lehet viselni. Csáki tanárnő már rosszabbakat is elviselt. Diplomás. Hát. Manapság, amikor tucatjával szaladgálnak Krőzusok nyolc általánossal. Persze Krőzusról kár ábrándozni. Nem is kellene. Mindent módjával. Hogy ő meg egy Krőzus! Őszinte társ. Ha társ, akkor őszinte, nem? Mindenben igényes. Ez végre jó. Nagyon jó. Fellebbenti a fátylat. Hogy nemcsak afféle plátói kapcsolat. Közös teázás, kirándulás. Ő másban is igényes. És az igényesség, az nagyon fontos.

Újraírta.

„Fiatalos, teltkarcsú középiskolai tanárnő keres hozzáillő, 45-50 éves urat tartós kapcsolat reményében. Mindenben igényes jeligére.”

Jobb.

Persze a nagy kérdés az életkor. Beírja, hogy negyvenöt? Vagy írjon negyvenkettőt? Az első találka alkalmából úgyse kérik a születési anyakönyvi kivonatot. Ha meg létrejött a kapcsolat, akkor már nem számít. Ennyit meg lehet bocsájtani. És negyvenkettő mégiscsak jobb, mint negyvenöt.

Na meg a lakás. Az vonzó. Az nem mellékes. Az nyom a latban. Persze veszélyes is. Hátha csak a lakásra bukik. Az kell neki. Hallott ő már ilyet.

Nem ártana, hogy vonzó. Egy nő legyen vonzó. A férfi meg független. Nehogy valaki holmi pásztorórákban reménykedjék. Ő azt sem ítéli el. Elvégre felvilágosult nő. De a tartós kapcsolat, mégiscsak az igazi.

Ám nem ez volt a legfőbb baj. Olyan személytelen az egész. Mint egy értesítés az adóhivataltól. Csáki tanárnő még sohasem kapott ilyet, de el tudta képzelni. Élénk fantáziája volt. Semmi szín, semmi egyéniség. A diákjaitól bezzeg megköveteli. Csáki tanárnő magyart és földrajzot tanított. Ezrével olvasott apróhirdetéseket. Mind „fiatalos” meg „tartós kapcsolat reményében”, meg „hozzáillő”. Pedig a stílus! A lényeg, hogy blikkfangos legyen. Mint a Kiskegyedben. Hát majd ő megmutatja.

„Férfitárs figyelem! Férfitárs figyelem! Életvidám, negyvenéves, barna, teltkarcsú, vonzó középiskolai tanárnőt keres? Megtalálta. Lakás van. Követelmények is vannak. 45-50 éves, kedves, független férfit keresek tartós kapcsolatra. Fénykép, telefon nem hátrány. Mindenben nagyon igényes jeligére.”

Mégiscsak más. Csáki tanárnő elégedett volt magával. Igaz, meghaladta a húsz szót. Az külön költség. De hát a boldogságra áldozni kell.

Aztán várt.

Nem hiába.

Az első levél elkeserítette. Annyi hajmeresztő helyesírási hiba, hogy azért ő egy elsőst is megbuktatna. Hogy mit képzelnek magukról az emberek?

A második:

Hát igen. Kezdetnek nem rossz. Sőt. A tegezés, az persze túl bizalmas. Így a legeslegelején. De ha ennyire elragadta a hév. Tulajdonképpen megható.

A lakásról nem ír. De akinek birtoka Érdligeten, annak lakása is. Kézenfekvő. Ha komollyá válik a kapcsolat, a kettőt elcserélhetik egy nagyobbra. Vagy talán egy ház Érdligeten?

Még két levél érkezett.

Csáki tanárnő kiment a fürdőszobába. A mérleg hatvanhat kilót mutatott. Csáki tanárnő 162 centiméter. Ez igazán nem mondható kövérnek. És ha igazán komoly a dolog, a fogyókúra is szóba jöhet. Próbálta már, de nagyon nehéz. Úgyhogy csak ha igazán komoly.

A másik levél:

A levél íróját valamelyik strandon fényképezték le. A két karja behajlítva, hogy lássanak a muszklijai. Lobogó haj. Csak az arc kissé elmosódott az amatőr felvételen. Hát ez is szóba jöhet. Kár, hogy ilyen szófukar. Lehet, hogy csak levélben.

Csáki tanárnő két napig várt. Egyrészt, nehogy úgy tűnjék, neki rettenetes sürgős a dolog. Másrészt, hogy kivárja a többi levelet. Ám több levél egyelőre nem jött. Felhívta hát az érdligeti birtokost. Talán mert ő írt a leghosszabban. És legelőször. A Harangvirágban beszéltek meg találkát.

Az öltözékére Csáki tanárnő mindig nagy gondot fordított. Hiába, elmúlt már húsz éves. Az adjusztírung fontos. Hát még most. Az első impresszió! Sokáig válogatott a ruhái között. Egyre elégedetlenebbül. El is határozta, hogy a jövő hónapban vesz egy új ruhát. Illetve nem a jövő hónapban. Akkor meg kell adnia a tartozást Mónika tanárnőnek. Majd aztán.

Szerencsére eszébe jutott Pintér tanárnő kiskosztümje. Kiskosztümje természetesen neki is van. Kiskosztümje minden nőnek van. Ha nem is a legújabb fazon. De a kiskosztümben épp az a jó, hogy nem változik minden évben a divat. Legalábbis nem nagyon. A szoknya kissé hosszúnak tűnt a tükör előtt. Felhajtotta. Épp, hogy kilátsszon a térde. A lába igazán formás. Ezt az előző kapcsolata is elismerte. A kapcsolat nem bizonyult tartósnak. Nem Csáki tanárnő hibájából. Természetesen.

Csáki tanárnő, mint mindig, percre pontosan érkezett a Harangvirághoz. Utálta a késést. A késés jellemhiba. Most mégis úgy gondolta, jobb, ha kivár tíz percet. A késésben is lehet valami vonzó. Ilyen esetben. Felcsigázza a várakozást. Kétszer megkerülte a háztömböt. Nézegette a kirakatokat. Közben vette észre, hogy kiszáradt a szája.

A megbeszélt jel egy Nők Lapja volt. Az szolid. Csáki tanárnő a kezében szorongatta, fekete bőr retikülje mellett. Még az elvált férje ajándéka. Mert gavallér volt, azt meg kell hagyni. Ha olyan a kedve. A Harangvirágban vendég alig kettő-három. Nem volt nehéz felfedezni a másik Nők Lapját a műmárvány asztalkán.

Csáki tanárnő megtorpant. A másik Nők Lapja tulajdonosa ugyanis kopasz volt. Persze: Istenem. Nem a haj a legfontosabb. Csakhogy a terjedelmes pocakot sem takarta el az asztalka. S a laptulajdonos, hogy is fogalmazzunk: lompos. Csáki tanárnő pedig pedáns volt. Taub igazgató úrban például igen becsülte a jólápoltságát.

Csáki tanárnő egy pillanatig habozott, hogy visszaforduljon. Már elkésett. A lompos megpillantotta az ő Nők Lapját, s felkászálódott a székről.

A kászálódása is lompos volt. Ha Taub tanár úr felemelkedett, akkor tudni lehetett, hogy valaki felállott. De hát mit lehetett tenni. Csáki tanárnő megadóan indult a másik Nők Lapja felé.

– Bolt János, csókolom a kiskacsódat – hajolt meg a lompos, valóban cuppanós csókot nyomva Csáki tanárnő viszolygó jobbjára. Aztán átnyújtott egy szál piros szegfűt. Fluszpapírba csomagolva. A fluszpapír is lompos volt. A szegfű is. Csáki tanárnőt azért meghatotta.

– Félre ne értsed, angyalom. Ez nem az érdi birtokomról való. Tudod, én már csak így nevezem a kertecskémet: a birtok. 168 négyszögöl. Találó, ugye?

Csáki tanárnő jóváhagyta, hogy találó.

– Én nem ültetek virágot. Sok a babra vele. Meg aztán minek? Fő a gyümölcs. Abból van lekvár, kompót. Ezt a szomszédtól kaptam. Annak a felesége nevel virágot. Ez a bónája. Egész ágyas ribizke megférne a helyén. Hát én megmutatnám neki.

Nem lehet állítani, hogy Csáki tanárnő ebben a pillanatban boldog volt.

– És mit szólsz a hét szilvafához? Aki hétszilvafás, az már nemes ember.

A lompos a homlokára csapott.

– Hogy én milyen figyelmetlen vagyok! Meg se kérdeztem, angyalom, mivel kínálhatlak.

Csáki tanárnő a bizalmas hangnak sem örvendett. Narancslevet kért.

– Gondolom, meglepett a nevem. Ritka név. Mondhatnám, unikum. A telefonkönyvben csak egy Bolt van rajtam kívül. De nem rokon. Valami más család lehet. Hát mit szólsz hozzá?

Csáki tanárnő azt mondta, hogy érdekes.

– Persze az emberek mindjárt az üzletre gondolnak. Pedig én és az üzlet! A sefteléshez, ahhoz nem értek. Amit megtermelek, azt meg is eszem. Abból egy darab se jut a piacra. A Bolt név különben skandináv eredetű. Így tartja a családi legendárium. Mikor és miért kerültek a Boltok Magyarországra, azt senki sem tudja. Ami volt, volt. Élni meg csak egyszer élünk. Ilyen rejtélyes a származásom. Pedig bennem nincs semmi rejtélyes. Ellenkezőleg. Én nyílt szívű vagyok, angyalom.

Azért művelt embernek látszik, igyekezett magát nyugtatni Csáki tanárnő. Csak legalább nyakkendőt kötött volna. Taub igazgató urat sohasem látta nyakkendő nélkül.

Megérkezett a narancslé. Bolt úr konyakot ivott. Az asztalkán álló poharakból következtetve immár a harmadikat. Tehát korán érkezett. Ez rendes tőle. Mindig a férfi érkezzen először.

– Csak nem méltóztatol antialkoholistának lenni?

Csáki tanárnő a fejét rázta. Nem antialkoholista. Csak most nem kívánja. Bár egy kicsit bánta már. Egy konyak talán segítene.

– Én nem titkolok semmit. Én úgy gondolom, hogy minden kapcsolat alapja az őszinteség. Én bizony felhajtok egy-két pohárkával, mikor megkívánom. Egyszer él az ember. Ez csak nem baj, ugye?

Csáki tanárnő helybenhagyta, hogy nem.

– Azt se titkolom, hogy voltam én már házas. Kétszer is házas. Nem én akartam a válást. Ahogy mondani szokás: önhibámon kívül. Mind a kétszer. Pedig a második, az megérdemelte volna. Az első rendes volt. Igazán rendes. Dolgozott a birtokon szépen, abban nem volt hiba. Aztán egyszercsak akadt valakije. Hogy alakult, ki érti ezt? Pedig igazán rendes volt. Fájt, nem mondom. De azt mondtam neki: ha már így alakult, menj, legyél boldog. Én már csak ilyen vagyok. Semmi jelenet, vagy ilyesmi. A férfiember, ha fáj, szorítsa össze a fogát. Talán mert fájt, azért ugrottam bele a másodikba. Csak úgy Hübele Balázs. Azt nem kellett volna. Mert a második, az sose vette kezébe a kapát. Ki se nagyon jött a birtokra. Aztán mindig csak lamentált, hogy sose vagyok otthon. Mert én kora tavasztól a fagyokig, mindig a birtokon. A sufniban megalszom egy kempingágyon. Az praktikus, össze lehet csukni, nem foglal helyet. Akartam venni egy másik kempingágyat. Arra még igazán telik. De az asszony, az nem. Hogy ő nem tud kempingágyon aludni. Kijött, nem mondom, hébe-hóba. Aztán beült az árnyékba és keresztrejtvényt fejtett. Vagy a szomszédasszonnyal trafikált. Amelyik a virágokat tenyészti. Hogy ő nem bírja a napot. Ha meg csepergett: megfázik. Egy kis esőtől. Pedig kell az a kertnek. Hát nem pásszoltunk. Aztán egyszercsak ő is, hogy elmegy. Hát menjél. Az nem fájt, mert nem pásszoltunk. Azóta új lakóra vár a szívem.

– Gyerek van? – kérdezte Csáki tanárnő. Csak hogy ő is mondjon már valamit.

– Az van. Négy. Az egyiktől kettő, a másiktól kettő. Mind az anyjuknál. Így ítélte a bíróság. De most rajtad a sor, angyalom. Elő a farbával. Semmit se eltitkolni. Bolt János megértő ember.

Csáki tanárnőnek nem volt titkolnivalója. Illetve azt úgyse köti senki orrára. Például, hogy volt már kettő, hirdetés útján. Tehet ő róla, hogy nem jött össze? Hát inkább: szeret tanítani, szereti a gyerekeket. Nem, neki nincs, sajnos. A férje nem akarta. A férje mérnök volt. Igazán rendes ember. Csak mélabús. Hogy neki semmi sem sikerül. Mert nem léptették elő csoportvezetőnek. Pedig egy jó házasság, az semmi? Neki semmi. Csak csoportvezető. Aztán már nem is volt jó házasság. Elszürkült, mint az őszi ég. Hat évig húzták, aztán széjjelmentek. Volt valami nő is a dologban, de nem az a fontos. Hanem a mélabú. Attól aztán olyan közömbös. Pedig neki szeretet kell. Ha nincs érzelem, mire a házasság?

– És ahogy mondta, kedves János, rossz egyedül.

Bolt János kijelentette, hogy neki nincs mit gondolkodnia. Tőle akár azon minutában. Neki az ilyesmihez jó a szeme. Látja, hogy pásszolni fognak. Ám Csáki tanárnő kötötte az ebet a karóhoz. Nem megy az egyik pillanatról a másikra. Hadd érlelje magában a dolgot. Aztán majd jelentkezik.

Pedig dehogyis akarta ő érlelni! Lehet, hogy rendes ember. Még az se olyan nagy baj, hogy neki soha életében nem volt kapa a kezében. Azt meg lehet tanulni. Nem olyan nagy művészet. De ha belegondolt, hogy ő meg a lompos az ágyban. Mert egy komoly kapcsolat esetén az ilyesmibe is bele kell gondolni. Na nem. Ebbe belegondolni se lehet.

Ahogy hazaért, vette a telefont és tárcsázott. Annak a szófukarnak a számát.

– Tessék, Vendel.

A hangja kellemes. Az fontos.

– Jó napot kívánok. Én adtam fel a hirdetést.

– Melyiket, ha nem haragszik?

Tehát a szófukar több hirdetésre is válaszolt. Persze, ezt nem lehet rossznéven venni. Az ember próbálkozik. Mégis rosszul esett.

– Mindenben nagyon igényes jeligére.

Kis csend. Most biztos keresi a jegyzeteit.

– Ó, persze. Örvendek. Köszönöm, hogy felhívott.

Milyen udvarias. Az fontos.

– Gondolom, akkor találkoznunk kellene. Mint írtam, én csak a személyes találkozásban hiszek. Egy levél, az semmi. Egy levélben bármit lehet írni. Egy levélből nem derül ki semmi.

Határozott ember.

– Jó. Találkozzunk.

Akár rögtön, gondolta Csáki tanárnő. Szerette volna kiköszörülni a csorbát. Persze nem mondta.

– Én nagyon szívesen látom magát. Vagy felkeresem, ha meghív. Ha úgy kellemesebb.

– Talán mégse otthon – hőkölt vissza Csáki tanárnő.

– Nézze asszonyom. Meglett férfi vagyok. Gondolom, ön is elmúlt tizenhat éves. Tapasztalt már egyet-mást. Csak nem fél, hogy megerőszakolom?

Még hogy őt megerőszakolni! Hát mit képzel ez a fráter?

– Nem kérem. Nem félek. De az első találkozás, az mégiscsak jobb semleges helyen. Mondjuk egy presszóban.

– Annak semmi értelme. Elnézést. Utálom a presszókat. Az ember a saját szavát sem érti. Lehet ott beszélgetni? Van annak hangulata? Meghittsége?

Csáki tanárnő megmakacsolta magát. A megmakacsolásban benne volt Bolt János is.

– Ne haragudjék, de mégse.

– Ön se haragudjék. Nekem elveim vannak.

– Nekem is – mondotta Csáki tanárnő. És lecsapta a kagylót. A lecsapásban is benne volt Bolt János. Este altatót vett be, amit csak ritkán szokott. Az altató egészségtelen.

Másnap Csáki tanárnő harapós kedvében volt. Egész órán feleltetett a II/b-ben. Senki se tudott a kedvére tenni. Ha kerek volt a felelet, azért, ha kusza, azért.

– Bedilizett az öreglány – mondotta a copfos Vass Mária kebelbarátnőjének, Kender Évának. Mindketten kettest kaptak.

– Klimaxos – így Kender Éva.

– Hiányzik neki a férfi.

Aznap Szentesi tanár úr is kihúzta a gyufát. Szentesi tanár úr már régóta a bögyében volt Csáki tanárnőnek. Neki miért nem ajánlotta fel, hogy megfesti a portréját? – Hiába na. Nem a zsánerem – jelentette ki Szentesi tanár úr, szűk baráti körben. Nem mintha Csáki tanárnő kötélnek állt volna. Azt nem. De azért mégis felajánlhatná.

Szentesi tanár úr aznap kolbászt tízóraizott a tanáriban. Jó, fokhagymás parasztkolbászt. A Nagycsarnokban vette.

– Büdös van – jelentette ki Csáki tanárnő.

– Tévedésben leledzel – így Szentesi tanár úr. – Ez nem bűz. Ez fokhagyma. Mennyei illat!

– Úriember nem eszik ilyen büdöset hölgyek társaságában. Legalább az ablakot nyitnád ki.

– Ki mondta, hogy én úriember vagyok? Én művészember vagyok, kérlek tisztelettel. Az ablakot pedig nem nyithatom ki, mert akkor Zsófi kárál.

– Én nem kárálok! – csattant fel Bobek tanárnő, a Zsófi. – Tanulhatnál egy kis modort.

Szentesi tanár úr természetesen ezt sem vette a szívére. Természetesen Bobek tanárnő sem szerepelt a skalpgyűjteményében. Egy ilyen satrafa.

Odahaza Csáki tanárnő megöntözte a növényeit. Csáki tanárnőnek sok növénye volt. Babusgatta a növényeit, mint a kisbabákat. A plafonra akasztott ámpolnában bíborpletyka, szobaborostyán. A virágállványon viaszvirág, korállvirág, flamingóvirág. A két ablak közé erősített polcokon vagy ötven kis kaktusz. Egy nagy tálban vízipálma, de az épp csak tengődött. Sehogyse akart megszokni, akárhová állította. Odahaza, gyerekkorában a vízipálma méteresre nőtt. Ez fájt.

Csáki tanárnő már sajnálta, hogy lecsapta a telefont. Látatlanban. Ki tudja, mit veszített? Az nem baj, ha egy férfi energikus. A férjével épp az volt a baj, hogy nem volt energikus. És mit kockáztatott volna? Ha tolakodó, kiutasítja. Mert hogy ő egy idegen férfi lakására, arról természetesen szó sem lehet.

Szerencsére volt még egy levél a talonban.

Virág Árpáddal az Indiánerben beszélt meg találkát. Nem akart még egyszer a Harangvirágban. Legnagyobb örömére Virág Árpád nett volt. Ez a helyes kifejezés. A ruhája, a nyakkendője, a cipője, a haja – minden nett. Akárcsak Taub igazgató úr.

– Én annak vagyok a híve – vágott bele Virág Árpád kertelés nélkül a közepébe –, hogy rögtön az elején tisztázzunk mindent pontosan. A későbbi félreértések elkerülése végett. Szabad kérdeznem, mennyi a fizetése?

Csáki tanárnő megmondta. Kissé felkerekítve.

– És ebből mennyit tesz félre havonta?

– Hol így, hol úgy. Ahogy jön.

Mi tagadás, a spórolás nem tartozott Csáki tanárnő erényei közé. Ha megtetszett neki valami, és épp volt pénz a táskájában, megvette. Hónap végén legfeljebb kölcsön kér Mónika tanárnőtől.

– Ha nem haragszik, én ezt nem helyeslem. Én pontos beosztás szerint élek. Ennyi a rezsi: lakbér, villany, gáz satöbbi. Ennyi élelemre. Villamosbérlet. Havonta egyszer gőzfürdő, borravalóval. Minden hónapban ötezer az OTP-be. Az ember gondoljon a jövőre. A beruházásokat minden évben megtervezem. Most például egy parabolaantennára gyűjtök. A lakása, ha nem haragszik?

Csáki tanárnő ecsetelte.

– Keleti vagy nyugati fekvésű?

– Déli.

– Az baj. A déli, az nem jó. A délit el kell cserélni. Én elcseréltem az enyémet udvarira. Pedig nyugati volt. Az udvari védett. Fél óra napfény. Az pontosan elegendő. Mi az elképzelése kapcsolatunk anyagi oldaláról?

Csáki tanárnőnek nem volt elképzelése.

– Az én elképzelésem a következő. Ki-ki a maga lakásában. Egy évig. Az persze külön kiadás. De az egy év, az kell. Ha egy év múlva is minden rendben, elcseréljük a két lakást egy nagyobbra. Persze nem túl nagyra. És udvarira. Az egy év alatt pontos költségvetés szerint élünk. Majd én segítek elkészíteni a magáét. Van benne gyakorlatom.

Csáki tanárnő nem kétellette, hogy Virág Árpádnak van ebben gyakorlata.

– Semmi felesleges költekezés. Presszó, vendéglő, mozi, ilyesmi. Vacsora hetente háromszor közösen. Hol itt, hol ott. Előzetes megbeszélés szerint. Zsírral főz vagy olajjal?

Csáki tanárnő hol ezzel főzött, hol azzal.

– A zsír egészségtelen. Át kell térni az olajra. A szombat-vasárnapi menüt együtt tervezzük meg. Merem remélni, hogy nem szemérmes.

Á, dehogy, mondotta Csáki tanárnő. Nem egészen őszintén.

– Mi az elképzelése a nemi élet területén?

Csáki tanárnő reménykedett: nem látszik, hogy elpirult.

– Elvégre felnőtt emberek vagyunk. Ezt is tisztázni kell. Hogy ne legyen semmi félreértés. Én úgy szoktam, hogy hetente egyszer. Úgy egészséges. Szombaton vagy vasárnap, megbeszélés szerint. Akkor pihent az ember. Akkor áll fel igazán, ha nem haragszik. Hol szokott vásárolni?

Csáki tanárnő ismét bajban volt. Mert hol itt, hol ott.

– Én anyagbeszerző vagyok, kérem tisztelettel. Én egész nap járom a várost. Én ahol járok, feltérképezem a terepet. Melyik üzletben mennyi a liszt, a cukor satöbbi. El sem tudja képzelni, mit spórol az ember, ha ott vásárol, ahol a legolcsóbb.

Ő – Virág Árpád – katasztert fektetett fel az üzletekről. Amit persze állandóan ellenőrizni kell. Ebben a mai bolond világban csak úgy fogják magukat a boltok, és emelik az árat. Hol ezt, hol azt. Sose tudni, mit és miért. Tönkre is megy az ország. Ahol semmit sem lehet előre kiszámítani. Az étolaj például múlt hónapban a Király utcában volt a legolcsóbb, most a Liliom utcában.

– Úgy gondolom, három nap elegendő. Három nap gondolkodási idő. Elkapkodni, azt nem szabad. De húzni-halasztani se. Én is meggondolom, maga is. Három nap múlva jelentkezem. Pontosan hatkor délután.

Csáki tanárnő sietve közölte, hogy sajnos rossz a telefonja. Az ilyen hazugság nem minősíthető bűnnek. Csáki tanárnő szerint. Ígérik, persze, hogy megjavítják. De a telefonosoknál sosem lehet tudni. Úgyhogy majd ő telefonál. Virág Árpád egyetértett. Csak azt kérte, hogy pontosan hatkor. És beírta a noteszébe.

Most aztán fel volt adva a lecke. Virág Árpád, mint említettük, nett volt. Ápolt. Vonzó külsejű. Az ágyat Virág Árpáddal el tudta képzelni Csáki tanárnő. Nem úgy, mint Bolt Jánossal. És a szexualitás, nevezzük már néven a gyereket, hiszen felnőtt emberek vagyunk, az fontos egy kapcsolatban. Ha hetente egyszer, hát egyszer.

Csakhogy minden így eltervezve. Mint a börtönben vagy a kaszárnyában. Ébresztő, reggeli, ebéd, vacsora, takarodó. Csáki tanárnő természetesen sohasem volt börtönben vagy kaszárnyában, de el tudta képzelni. Elvész a személyiség. A drill. A szabadság hiánya.

De hát ő most szabad. Azt csinál, amit akar. És szabadulni igyekszik a szabadságtól. Minden kapcsolat kötöttség. Es ő kötöttségre vágyik.

Csáki tanárnő egyszercsak úgy érezte, hogy Bolt Jánosban volt valami melegség. Ahogy a kertjét imádja. Az ilyen embernek van szíve. Van lelkülete. Virág Árpád nett volt. De a lelkülete! Lélektelen. Egyhangú.

Hát most nem egyhangú az élete? Nem lélektelen? Változtatni akar. És nem mer változtatni? Talán gyáva ő? Vagy csak óvatos? Az óvatosság, az nem hiba.

Azon az estén Csáki tanárnő nem vett be altatót. Nem, nem menekül álomba. Forgatja az agyát. Vizsgálja a szívét. Hajnaltájt aludt el. Hullafáradtan ébredt. Két kávét kellett meginnia. Vajon ihatna-e két kávét a betervezett egy helyett Virág Árpád mellett? Csak ne lenne olyan nett.

Aznap a III/a-n csattant az ostor. Megint tizenegy és tizenkettő között. Akkorra gyűlik össze a feszültség?

Amikor hazament, olyan fáradt volt, hogy lefeküdt. Pedig sosem szokott. Szundított egy órácskát. Mikor fölébredt, jól érezte magát. Jólesett az alvás. Virág Árpád tanrendjébe nem férne bele egy be nem tervezett délutáni alvás.

Elhanyagolta a növényeit. Most bepótolta. Elnézést is kért tőlük. Öntözött, permetezett, lecsípte a hervadó leveleket. A pletyka kezdett felkopaszodni. Visszavágta. Eldugványozta. Fele homok, fele hansági tőzeg. Ott volt a spájzban. Mindjárt más. Isteni szerencse, hogy nem adta meg a telefonszámát. Elégedett volt magával. Jövő héten majd felad egy újabb hirdetést. Esetleg jobban megszövegezve.

A szerelmi ügyek mindent tudója a gróf Széchenyiben Mónika tanárnő volt. Hatvanegy esztendős vénkisasszony – aggszűz, mint mondogatta –, eleven, mint egy dakszlikutya. Olyan kicsi és fürge is. A lábát is olyan szaporán szedte. Erre nagy szükség volt. Mónika tanárnőnek ugyanis mindenütt ott kellett lennie. Nemcsak, ahol valami történt. Ott is, ahol nem történt. Voltak, akik állították, hogy Mónika tanárnő egyugyanazon időben tartózkodott a tanteremben, a tanári szobában, a folyosón és a tanári WC-ben. Mónika tanárnő ismeretében ez a feltételezés elképzelhető.

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy a tanerőkről eddig vezetéknevükön szóltunk. Mónika tanárnő azonban egyszerűen Mónika tanárnő volt. Mindenki számára a Nap alatt.

A Széchenyi grófba bizonyára a Jóisten küldte Mónika tanárnőt, aki feltehetően angyal volt. Amikor egyszer – még az ántivilágban – április 3-án kiderült, hogy a pincéből eltűnt a vörös zászló, melyet feltétlenül ki kellett tűzni az igazgatói erkélyre, fél órán belül kerített egyet. Pedig az üzletek már zárva voltak. Amikor Zombori tanárnő, ki felettébb rövidlátó volt, elvesztette a szemüvegét, véletlenségből (vaksisága okán) betörte a tanári szoba egyik ablakát. Csak úgy spriccelt a vér a karjából. Többen sikoltoztak. Mónika tanárnő szorítókötést alkalmazott, amíg jöttek a mentők. S ez bizony nem öt percbe tellett. Természetesen a szemüveget is ő találta meg. Be is vitte Zombori tanárnőnek a kórházba, egy kis becsináltleves társaságában. Az iskolai ünnepségeket mindig Mónika tanárnő rendezte (magyar-orosz szakos volt). Miként a ballagásokat is, mióta nem minősültek polgári csökevénynek. Ő küzdött meg az igazgatósággal és a tanári karral azért a jogért, hogy a leányok farmerben, majd miniszoknyában járhassanak. A fiúk pedig hosszú hajat viselhessenek. Majd az idők változtával, tarra borotváltathassák a koponyájukat. A változásokat nem könyvelhetjük el az új idők új szeleinek érdemeként. Mónika tanárnő nélkül hasztalan fújtak volna új szelek.

Mikor a gróf Széchenyiben először bukkant drogra a szörnyülködő tanári kar, Mónika tanárnő sietett a kerületi rendőrkapitányságra. Egyenest a kerületi rendőrkapitányhoz. Mónika tanárnő ugyanis az égvilágon mindenkit ismert. A Széchenyibe érkező sötétruhás nyomozóknak is ő hívta fel a figyelmét egy gyanús alakra. Le is füleltek az iskola előtt egy többszörösen büntetett egyént. A zsebében nylonzacskó, a nylonzacskóban kis tasakok. Amikor Kopándi tanár úr tizenöt éves leánygyermeke eltűnt, Mónika tanárnő vette nyakába a várost. A rendőrség ugyanis tehetetlennek bizonyult. Mónika tanárnő viszont felkutatta az igencsak népes Kopándi család mind a huszonnégy Budapesten élő tagját. Meg is találta a leányt. Édesapja egyik másodunokatestvérénél, könnyek közepette. Mónika tanárnő magyarázta meg Kopándi tanár úrnak, hogy leányuk már nagyleány. Nem szerencsés, ha kategorikusan eltiltják a diszkótól. Még kevésbé, hogy Kopándi tanár úr egy ilyen esetben büdös kurvának nevezte és arcul ütötte egyszem leánygyermekét. Tegyük hozzá: a magyarázat nem érte volna el a kellő eredményt, ha nem Mónika tanárnő szájából.

Folytathatnánk, de minek. Ebből is érthető, hogy Taub igazgató úrnak még csak eszébe sem jutott Mónika tanárnő nyugdíjazására gondolni. A gróf Széchenyi István egyszerűen elképzelhetetlen volt Mónika tanárnő nélkül. Pedig a fent említett esetek igazán eltörpültek azon pótolhatatlan segítség mellett, melyet Mónika tanárnő a legbonyolultabb szerelmi ügyekben nyújtott.

Ennek oka bizonyára az volt, hogy Mónika tanárnő szerelmi élete tizenhét éves korában kezdődött és soha nem ért véget. Belátjuk, hogy ez magyarázatra szorul. Ám a magyarázat igen egyszerű.

1956. október 27-én délelőtt tizenegy órakor – Mónika tanárnő még a percre is emlékezett – éppen elcsendesedett a Mester utca. Ugyanis ott lakott Mónika tanárnő szüleivel, akkor még gimnazistaként. Az elcsendesülés azt jelentette, hogy valamiért nem durrogtak a fegyverek. Ez meglehetősen ritka volt azon a tájon, abban az időben. Hiszen ha éppen nem jöttek a tankok, akkor is mindig akadt valami puffogtatnivaló.

Mónika tanárnő azon minutában kiosont a házuk kapuján. Mónika tanárnőnek ugyanis már akkor mindenütt ott kellett lennie. Alig tett néhány lépést, amikor valamelyik szomszédos kapualjból kitántorgott egy fiatalember. Mónika tanárnő lélegzete elakadt. A fiatalember sudár volt, mint a jegenye. Fekete haja lobogott a hűvös őszi szélben. A szeme tűzben égett. A viharkabátja sáros. És bizony csúnyán káromkodott. Érthető, hiszen a bal karjából szivárgott a vér. A jobb kezével egy géppisztolyt vonszolt.

Mi tagadás, nem a hősi jelenség volt Mónika tanárnő lélegzete elakadásának az oka. Ámor isten ugyanis abban a pillanatban lőtte a szívébe a szerelem nyilát. Ám ettől függetlenül, Mónika tanárnő, aki elvégzett valamiféle vöröskeresztes tanfolyamot, lehámozta a fiatalemberről a viharkabátot. Le a pulóverét, az ingét is. Majd ott az utcán, mindenki szeme láttára, felhajtotta a szoknyáját a nyakába. Aztán letépte műselyem kombinéjának az alját és bekötözte a sebet.

A seb, mint rövidesen kiderült, szerencsére nem volt veszélyes. A kart csak súrolta a golyó. Ám az említett nyílvessző benne maradt Mónika tanárnő szívében, mindörökre. Miután a fiatalembert becipelte a közeli kórházba, hol szép fehér kötést kapott a kombiné helyett, elhurcolta ugyancsak közeli lakásukra. Ott megetette paprikáskrumplival, mivel éppen az szerepelt Mónika tanárnő családjának étlapján. Szerencsére volt belőle elegendő. A fiatalember ugyanis két tányérral falt be. Kiderült, hogy már két napja nem evett főtt ételt.

Attól kezdve a fiatalember mindennapos vendég lett Mónika tanárnőék lakásában. A szülők nem szóltak semmit. Azokban a napokban az ilyesmi mindennapos volt. És vajon ki szegülhetett ellen Mónika tanárnőnek, ha ő valamit a fejébe vett? És itt, mint már említettük, nemcsak a fejről volt szó. A szívről is.

A harcok csendesedtek, a haza védelme már kevesebb vért igényelt. Így a találkozások egyre hosszabbak lettek. A fiatalember egyébként a műegyetemen arra készült, hogy majdan házakat építsen. S mivel Ámor tegezében számára is akadt nyílvessző, elnevezte Mónika tanárnőt Kismóninak. Gyönyörű szerelem következett. Kéz a kézben a kopottas leányszobában. Avagy a Franzstadt még kopottabb utcáin. Egymás életét kóstolgatva, suta vallomásokat rebegve. Elcsattantak az első, szemérmes csókok. Bizony, a csók is más volt annakidején, mint napjainkban. Egyszer még az is előfordult, hogy a fiatalember megsimogatta Mónika tanárnő szépen gömbölyödő mellét. Igen, akkoriban ilyen idők jártak. A leggyönyörtelibb azonban a csend volt. A csend, amely időnként rájuk borult, elárasztva őket boldogsággal. Csoda, hogy Mónika tanárnő mindent tudott a szerelemről?

Aztán elkövetkezett ama november 4-e. A fiatalember nem jött. Az ágyúk dörögtek helyette. Nem jött másnap sem. Nem jött harmadnap sem. Nem jött soha többé. Mónika tanárnő bejárta az egész környéket, de a fegyveresek már eltűntek. Bekopogott minden házmesterhez. Megszólított az utcán minden embert. Gondosan megvizsgált minden sírt a kis tereken. Végigjárta a temetőket. Elment a műegyetemre, megkereste az évfolyamtársait. Senki sem tudott a fiatalemberről. Leutazott a kisvárosba, ahol a fiatalember szülei laktak. Együtt sírt az édesanyjával, mert ők sem tudtak semmit a fiatalemberről. Mónika tanárnő vigasztalta őket, hogy majd előkerül. Mivel ő biztosan tudta, hogy előkerül. Éjjel-nappal hallgatta a Szabad Európát, az ezer meg ezer üzenetet. Hogy megérkeztek a szabad világba. A Vöröskeresztnek rendszeres látogatója volt. Elment a börtönökbe. Eljárt a nyugati követségekre. Valami azt súgta neki, hogy a fiatalember Ausztráliában van. Azért nem üzen, mert Ausztrália igencsak messze. Az ausztrál követségre gyakorta eljárt.

Mikor beiratkozott az egyetemre, az orosz szakot választotta. Hogy ha utána kell menni a fiatalembernek Szibériába, ne legyenek nyelvi nehézségek. Aztán múltak az évek, mert az éveknek ez a szokásuk. Ám mit számított ez Mónika tanárnőnek? Közben tanárnő lett. Közben a gróf Széchenyibe került. Tudta már, hogy a fiatalember soha nem jön vissza. De azért csak várta. Nem furcsa: tudta, és mégis várta. Az ember már csak ilyen furcsa lény. Legalább is Mónika tanárnő.

Így morzsolódtak lassan élete napjai. Mónika tanárnő számára férfiember nem volt soha többé. Teste mindörökre kielégült abban a néhány napban. A szíve eleinte csordulásig volt bánattal. Aztán telistele örömmel. Hiszen megkapta az élettől a legtöbbet: az örök szerelmet. Csoda, ha Mónika tanárnő lett a szerelem minden titkának tudója? És minden szerelmes örök pártfogója?

Ezt a történetet a tantestületben mindenki ismerte. Ismerték a felettes szervek akkoriban igencsak kíváncsi aktái is. Mónika tanárnő nem titkolt el semmit. Hát illetve. A géppisztolynak azért nyoma veszett a történetből. Szép-szép az őszinteség, de mindennek van határa. Úgyhogy a fiatalember egyszerű járókelő lett. Egy a sok közül, akik mint a hangyák népesítették be az utcákat. Feltehetőleg egy kóbor golyónak esett áldozatul. Mint akkortájt annyian Budapesten. Különösen Franzstadban. Így hát a fiatalember békében nyugodhatott Mónika tanárnő káderlapján is.

Csoda, hogy ennek következtében Mónika tanárnő nemcsak szeretni tanult meg? Hallgatni is, mint a sír. Hiszen a szerelem titok is. Joga az embernek, hogy megőrizze magának, ha úgy gondolja. Aki Mónika tanárnő kezébe adta a titkát, mintha abba a széfbe tette volna, hol az angol királyi család koronaékszereit őrzik.

Történt egyszer, hogy Bergendi Péterné – fizika-kémia szakos – félrelépett Bergendi Péterrel való házassága során. Megesik az ilyesmi. Megesett már Bergendi tanárnővel is. Egyszer-kétszer. Elvégre hitvestársi fogadalmat tett, nem apácaesküt. Ám tudta, hogy ezt férjeura nem respektálná.

Ha az olvasó arra gondol, hogy Bergendi Péter megneszelte a liaisont, s ebből a probléma, akkor téved. Ennél Bergendi tanárnő óvatosabb volt. Szerette-szerette kelletni magát, de mindig gondosan ügyelve, hogy rejtve maradjon az ura szeme elől. Meg hát jó csiklandós érzés egy új férfi vágyódó pillantása (meg ami ezután következik), de annyira azért nem, hogy botrány legyen belőle.

Ennél sokkal irtózatosabb viharfelhők jelentek meg Bergendi tanárnő kék egén. A baj az a csúfnevű betegség volt, mit az érzékenyebb lelkek még ma sem vesznek szívesen a szájukra. Na most képzelhetik. Még belegondolni is rossz.

Hová szaladhatott volna Bergendi tanárnő nagy riadalmában, mint Mónika tanárnőhöz? Oka volt a szaladásnak is, a riadalomnak is. Mert a baj, természetesen, csőstül jön. Már maga a csúnyanevű betegség is felért egy villámcsapással. Hát még az egyebek. Ugyanis amilyen rabiátus ember volt Bergendi Péter, annyira bővérű is. Nem átallotta hetente háromszor is megdögönyözni Bergendi tanárnőt. Talán felesleges említenünk, hogy Bergendi Péter nem tartozott a pedagógustársadalom tagjai közé.

Mónika tanárnő, meghallva a jajsikolyt, azonnal akcióba lépett. Bergendi tanárnőt még aznap kórházba szállították vakbélpanaszokkal. Az orvos, aki természetesen Mónika tanárnő jó ismerőse volt, megállapította, hogy csúnya a kór, ám mégsem a legcsúnyább.

Mire akkor az egész hajcihő, kérdezheti az olvasó. Hisz ezt a csúnyanevű kórt a mai fejlett orvostudomány néhány injekcióval helyrehozza.

Igen ám, csakhogy Bergendi tanárnőt a félrelépés elkövetése és a kór felfedezése között is megdögönyözte Bergendi Péter. Mi lesz, ha őreá is átragadt? Most már kibontakozik a tragédia, a maga teljességében. Mindenek előtt leszakad a csillagos ég. Egyenest Bergendi tanárnő árva fejére. Szóba hoztuk már, hogy Bergendi Péter rabiátus fajta. Tettlegesség, válóper, ügyvédi költség, vagyonmegosztás és a többi. Belegondolni is rossz.

Ám van ennél is rosszabb. Ha ugyanis Bergendi Péter nem ismeri fel a csúnyanevű kórt. Amilyen naiv lélek. És újra kezdődik a dögönyözés. És visszafertőzi a már kigyógyult Bergendi tanárnőt. Itt, emberi mértékkel mérve, nem segíthet más, mint az őszinte szó. Ám az őszinte szó Bergendi tanárnő számára olyan volt, mint az öngyilok. Értsük meg az esendő embereket.

Szerencsére Mónika tanárnő megértette. S mint tudjuk, nem ismert lehetetlent. Ennek okából Bergendi Péter tértivevényes idézést kapott a nemibeteg gondozótól, hogy X. Y. magyar állampolgárnő (a nevet inkább mellőzzük) megvizsgáltatott, s ilyen meg olyan (kíméljük meg e szótól az olvasót) betegséggel fertőzöttnek találtatott. Mivel X. Y. önként tett bevallása szerint Bergendi Péterrel is folytatott intim kapcsolatot, nevezett Bergendi Péter másnap délután 4 és 6 között köteles megjelenni a gondozóban. Elővezetés terhe mellett.

Így hát Bergendi Péterre szakadt rá a csillagos ég. Természetesen Bergendi Péter sem tett szerzetesi fogadalmat. Természetesen Bergendi tanárnő volt naiv, férje naivságát illetően. Bergendi Péter ugyan nem emlékezett X. Y. nevezetű hölgyre. Ám az emlékezetében nem volt bizonyos. Hát lehetett? Hiszen akad olyan furmányos hölgy, ki nem a saját nevén mutatkozik be, egy-egy alkalmi találka esetén. De még ha Bergendi Péter bizonyos lett volna. Hogyan bizonyítsa be az igazát? Az ilyen futó kapcsolatoknak rendszerint nincs tanúja. Még kevésbé annak, hogy a kapcsolat nem is jött létre.

Mit tehetett Bergendi Péter, benne a pácban? Megjelent a gondozóban. Hálát adva az Úristennek (tudtán kívül Mónika tanárnőnek), hogy Bergendi tanárnő épp kórházban fekszik, vakbél-bántalmakkal. A gondozóban a szigorú orvoskisasszony megállapította a kórt és elrendelte annak kúrálását. Közben Bergendi Péter majd a Föld alá süllyedt. Hiszen volt ő már különböző hölgyekkel különböző kapcsolatban. De ilyenben? Hogy ő félmeztelen, a hölgy meg fehér köpenyben, gumikesztyűben?

Szerencsére nemcsak Mónika tanárnőnek voltak kapcsolatai. Bergendi Péternek is, kit enyhe gyomorvérzés diagnózisával azonnal beutaltak egy vidéki szanatóriumba. Mikor megtért békés családi otthonába – egy héttel Bergendi tanárnő felépülése után –, szigorúan kímélő életmódra volt ítélve. Így a dögönyözés minden vérmességge mellett is egy darabig szünetelt. A frigy békessége pedig helyreállott.

– Te Manci – fenyegette meg Mónika tanárnő mutatóujjával Bergendi tanárnőt az eset szerencsés lezajlása után. Egy kis szilvakompótot vitt neki. Az köztudottan jó a vakbeleseknek. – Legközelebb jobban nézd meg, kivel etyepetyélsz.

E jótanácsot Bergendi tanárnő bizony Isten megfogadta.

Talán nem árt itt közbeiktatni Mónika tanárnő viszonyát Taub igazgató úrhoz. Még akkor sem, ha ezzel megszakítjuk az elbeszélés fonalát.

Taub igazgató úr meg volt győződve, hogy pátriárkai viszonyban van a gróf Széchenyi tantestületével. A diákok kevésbé érdekelték. Egy tiszt nem arra rendeltetett, hogy egrecíroztassa a bakákat. Arra ott vannak a zupás őrmesterek.

Taub igazgató úr nem primus inter paresnek képzelte magát. Egyenlők között az első. No nem. Sosem volt híve az egyenlőségnek. A világ a hierarchia szabályaihoz igazodik. Az igazgatói bőrfotelben úgy érezte magát, miként egy hűbérúr, hűbéresei karéjában. A kezét, ha megemelte, annak jelentősége volt. A szemöldökét, ha összeráncolta, annak jelentősége volt. A norma volt Taub igazgató úr vesszőparipája. A pedagógiai normák. A viselkedési normák. A közszereplési normák, különös tekintettel a kerületi tanács, majd a polgármesteri hivatal tekintetében. Taub tanár úr tudta, melyik napilapot kell olvasni. Tudta, mikor, melyik TV-csatornát kell nézni (kivéve péntek este). Eligazodott a politika útvesztőiben. Például mindig tudta, hogy a bosnyákoknak avagy a rácoknak van igazuk. A palesztinoknak vagy a zsidóknak. A belpolitika nem foglalkoztatta, csak a Széchenyire gyakorolt hatást illetően. S ami a legfontosabb: tudta, hogy van Isten az égben. És Istennek a gróf Széchenyiben ő a letéteményese.

Namármost: Mónika tanárnő nem igen igazodott ezekhez a normákhoz. Viszont múlhatatlan szükség volt rá. Mit tesz ilyenkor egy bölcs vezér? Beiktatja Mónika tanárnőt az iskola normái közé.

Mónika tanárnő szekundált ehhez. Nem tartotta magát Taub igazgató úr normáihoz. Nem is lázadt ellenük. A lázadozást az élet rendje ellen kiiktatta létéből, miként a végzet is kiiktatta Mónika tanárnő sorsából a lángoló szemű fiatalembert. Sutyiban segített, ha kellett. Sutyiban – mondhatnánk úgy, suba alatt – avatkozott be a gróf Széchenyi mindennapjaiba, s a világegyetem alakulásába. Taub igazgató úr pedig behunyta a szemét. Úgyhogy végül is tűz és víz összepásszoltak. Van ilyen, bizony Isten.

Ha már így elkanyarodtunk, ejtsünk szót a párkákról is, miként ígértük. A párkák, mint említettük, hárman voltak. Mindhárman ötven s hatvan között. Egyikük sem azon hölgyek közül, kiket a mohó férfiszemek szemrevalónak minősítenek. Zalavári tanárnő kicsi volt és kövér. A szünetekben süteményt majszolt, avagy pulóvert kötött a férje számára. A pulóverekből már egész szép gyűjteménnyel rendelkezett. Élete tehát szakadatlan küzdelem a molyokkal. Mivel a mai molyirtók mit sem érnek, viszont méregdrágák. A régi jó levendulát pedig csak elvétve kapni a piacon. Deák tanárnő a már többször említett rosszmájú kollégát leginkább egy harci ménre emlékeztette. Méghozzá vesztett csaták után, mikor köztudomásúan ritka kincs az abrak. Így hát se melle, se tompora, csak csupa borda, nagy lófogak és harsány nyerítés. Lévén Deák tanárnő vidám természetű. Hogy is lehetne az ő életét, az ő férjével másképp elviselni? Vicceket is szeretett mesélni. Sajnos csekély sikerrel. Ám ő mindannyiszor boldogan nyerített. És ugye mégiscsak ez a legfontosabb. Schneider tanárnőt háta mögött Apácának nevezték. Meg kell vallanunk, nemcsak a diákság. A tartása, akár ült, akár állt, akár ment, mintha karót nyelt volna. A léptei kicsinyek, mint az egy hölgyhöz illik és megfontoltak. Sem nem sietősek, sem nem lassúak. Mosoly az arcán még véletlenül sem. A szája keskeny, a szeme keskeny, az orra keskeny. Schneider tanárnő ritkán szólott. Illetve szót nem is lehetett hallani tőle: minden szava szentencia. Cáfolhatatlan és megfellebbezhetetlen. Természetesen ő a párkák vezéregyénisége.

Külön-külön a párkák talán szót sem érdemelnének. Ám együtt! Jól példázva a mondást, hogy egységben az erő. A párkák minden kérdést alaposan megtárgyaltak, vélelmeztek, majd a fennforgó dologban határozatot hoztak. Ettől viszont az inkvizíció sem tántoríthatta el őket. Különösen, mivel ők voltak az inkvizíció. Tömör falanxban támadtak, lépésről lépésre szorítva vissza a számfölényben lévő, ám kevésbé egységes és harcrakész tantestületet. Mondanunk sem kell, hogy Taub igazgató úr sem fordult velük szembe. És azt sem kell mondanunk, hogy az ősellenségük a szelíd, ám határozott Mónika tanárnő volt.

De most már vissza őhozzája. Még nem ejtettünk szót Mónika tanárnő lakásáról. Pedig a dolog egyszerű. Mónika tanárnő lakása ugyanis egy szobapáfrány volt. De nem akármilyen. Ilyen példányt csak az állatkert növényházában lehet látni. Illetve ott sem, mivel hat esztendeje bezárták, tatarozás okából. A páfrány eluralkodott Mónika tanárnő egyetlen szobáján. Folyton kerülgetni kellett. Ám Mónika tanárnő kerülgette boldogan. Állítása szerint a páfrány volt az oka, hogy soha nem utazott el sehova. A nyári szünidőben sem. Egy ilyen páfrányt mégsem lehet magára hagyni. Vagy más kezére bízni.

Mónika tanárnő ezúttal is a páfrány árnyékában ült. Onnan kérdezte:

– Hát mi a baj, Pimpó?

Mónika tanárnő nem volt jós. Tapasztalatból tudta, ha valaki bizalmas beszélgetésre kéredzkedik a páfrány alá, akkor bajról van szó. Méghozzá általában szerelmi bajról. Az egyéb bajokkal az emberek csak megbirkóznak maguk is. De szerelem esetén? Ahhoz Mónika tanárnő kellett.

– A Pista – mondotta Csenger tanárnő, kollégáinak Pimpó.

Mónika tanárnő bólintott. A páfrány is. Ha baj, akkor férfi.

– Megvadult.

Mónika tanárnő hallgatott. Ha egy szelence kinyílik, kikívánkozik belőle, ami benne.

– Nem is tudom, hogy mondjam neked. Ha szexfilm a műholdon, akkor csak azt. De az még csak hagyján. Múltkor hozott egy kazettát. Hogy azon mi van! El se tudod képzelni.

Mónika tanárnő különleges adottságai közé tartozott, hogy mindent el tudott képzelni. Különösen a szerelem terén.

– És aztán, hogy én is.

– Mennyi a Pista?

– Ötvenhat.

Hát igen.

– És csináltad?

– Hová gondolsz? Pfúj!

– És a Pista?

– Hogy miért nem. Mikor mindenki.

– És miért nem?

– Mert én még soha.

Most magyarázza el Mónika tanárnő, hogy a Pista még sose volt ötvenhat éves? Hogy azelőtt nem volt műhold? Nem volt pornó kazetta sem? Nem magyarázta. Inkább azt mondta, a páfránnyal egyetértésben:

– Csináljad, Pimpó. Különben mással csinálja a Pista.

– Jézusmária! Képes lenne?

– Képes. Meg aztán…

Mónika tanárnő itt drámai szünetet tartott. Csenger tanárnő meg csak leste, hogy mi aztán.

– Meg aztán hátha nem is olyan pfúj. Meg kell próbálni.

Mi tagadás, ez volt Mónika tanárnő egyik életbölcsessége. Mindent meg kell próbálni. Hátha nem is olyan pfúj.

Önnön magára ez természetesen nem vonatkozott. Ő már kipróbált mindent. Egy egész életre.

A két taknyos, Beke tanárnő és Feld tanár úr titkos szerelméről mindenki tudott a gróf Széchenyiben. Talán azért, mert annyira titkolták.

Pedig nem volt azon titkolni semmi az égvilágon. Huszonhét az egyik, huszonhat a másik. Nőtlen az egyik, hajadon a másik. Akkor miért? Mert Beke tanárnő konok volt.

– Egy frászt. Hogy egész nap ezen csámcsogjanak. Ezt beléjük.

Hát igen, Beke tanárnő szabadszájú volt. És nem érezte jól magát a Széchenyi grófban. Pletykás tyúkok és vén trottyok gyülekezete. Élükön Taub igazgató úrral. Az meg felfuvalkodott hólyag. Mit inspiciálja őt folyton? Talán a p…-ja után szaglászik? Mert a biológiához egy frászt konyít. De azt (a p…-t) lesheti. Előbb az ördöggel, mint Taub igazgató úrral. A tanszemélyzettől félrehúzódott a tanáriban. Begyepesedett matuzsálemek. Múmiák. Fogalmuk sincs a modern pedagógiáról.

És akkor az Isten áldásaként belebotlott Feld tanár úrba. Mit belebotlott! Beleszeretett. Fülig. Olyan boldogan szerette, hogy olykor majd meghasadt a szíve az örömtől. Még szerencse, különben az egész életét elviselhetetlennek érzi.

A tanáriban Feld tanár úrtól is félrehúzódott. Mert hogy mi közük hozzá. Egy-egy kurta mondatot vetett oda neki is, mint a többieknek. Még véletlenül se maradt volna négyszemközt vele. Hogyisne. Maradjanak maguknak. Időnként bele is mart Feld tanár úrba. Nehogy azt higgyék. Beke tanárnő lázadó alkat volt.

– Wer liebt sich, der neckt sich – mondotta Domokos tanár úr. Talán nem egészen pontosan, mert Domokos tanár úr angolszakos volt. És szeretett jókat mondani. Lássák, milyen művelt. Még a párkák is elcseverésztek vele.

A párkáknak természetesen megvolt a véleményük a titkos kapcsolatról.

Zalavári tanárnő: – Az orrukra van írva.

Deák tanárnő: – Azt képzelik, ők találták fel a spanyolviaszt?

Schneider tanárnő előbb hallgatott. Aztán azt mondta:

– Ebből se lesz semmi jó.

Feld tanár úr is félrehúzódott a többitől. Már időszámításunk, vagyis Beke tanárnő előtt is. Ám ő nem bántóan. Feld tanár úr egyszerűen magának való ember volt. Ez lerítt róla. És ezt még a Széchenyi gróf is akceptálta.

A magánakvalóság Feld tanár úr esetében nemcsak az alkatából fakadt. Abból is, hogy poéta volt. Így, ahogy mondjuk. Feld tanár urat költőnek nevezni blaszfémia lenne. A poézis Feld tanár úr számára Arany Jánossal kezdődött és Arany Jánossal végződött. Ha netán szóba került Petőfi Sándor, legfeljebb annyit jegyzett meg: – Az a borzas. – Ady Endre neve hallatán kilelte a hideg. József Attilára csak legyintett. Hogy a többiekről szó se essék. Mikor az évzárón Mónika tanárnő koszorús költőnknek nevezte Vörösmarty Mihályt, legszívesebben kiment volna a girlandokkal feldíszített tornateremből. De nem ment ki. Tudta az illemet. Feld tanár úr nem volt lázadó alkat. Csak a poézis terén nem volt hajlandó jottányit sem engedni az elveiből.

Tegyük hozzá, hogy Feld tanár úr nemcsak poéta volt, hanem tudós esztéta is. Tárgyköre természetesen kizárólag Arany János. A többieket csak azért említette, ha említette, hogy megróhassa őket. Jelenleg Arany János Chínai dalairól írt értekezést. Nem tagadott életcélja – verseinek gyűjteményes kiadása mellett – Arany János átfogó monográfiája volt. Ami eddig megjelent, az vagy dőreség, vagy hamisítás. Arany Jánost csak ő értette. A monográfia persze egyetemi tanárságot is jelent. Meg akadémiai tagságot. Az ilyen talmi hívságok azonban nem foglalkoztatták Feld tanár urat.

Tegyük hozzá azt is, hogy Feld tanár úr mindezeken felül lapszerkesztő is volt. A lap negyedévenként jelent meg. Száz példányban. A címben nem volt könnyű megállapodni. Szóba került a Tegnap, de elvettetett. A tegnapba Arany Jánoson kívül más is belefért. Beszély. Ezen a szerkesztők hosszan vitatkoztak. Végül is a lap címe Lant lett. A mottó, a lap első oldalán, a halhatatlan versből:

Van hallgatód? Nincsen?

Te mondd, ahogy Isten

Adta mondanod.

Mi tagadás, Feld tanár úrnak és a Lantnak igencsak kevés hallgatója volt. Ennek oka, Feld tanár úr és szerkesztőtársainak véleménye szerint az államilag forszírozott hipermodernista és parlagrealista műízlés egyeduralma. De lesz ez majd másképp.

Ilyen közegben természetesen nem kis gondot jelentett a Lant finanszírozása. Szerencséjükre báró Kemény Zsigmonddal foglalkozó szerkesztőtársuk igazi Váradi volt. Jól gondolja az olvasó: Váradi Gyulának, az Első Magyar elnök-vezérigazgatójának harmadszülött fia. Az elsőszülött apja nyomdokait követte a bankszakmában. A másodszülött a Ferrari sportautókra és a monacói játékkaszinóra szakosodott. A harmadik Kemény Zsigmondra, ami megbocsájtatott neki, mivel Arany János és a báró kapcsolatait fürkészte.

Így aztán az impresszumba bekerülhetett – Feld tanár úr fogalmazásában –: Maecenas az Első Magyar Befektetési Bank. A Lant könyvárusi forgalomba nem került. A száz példányt a szerkesztőség tagjai személyesen kézbesítették a jelentősebb könyvtáraknak, egyetemeknek és bankoknak díjmentesen.

– Neked elment az eszed! – kapott a fejéhez Beke tanárnő, mikor egy szerkesztőbizottsági ülésen szóba került, hogy a gróf Széchenyibe is juttassák el a lapot. Elvégre Arany és Széchenyi, ugye. – Azoknak a vén faszoknak?

A Lant valahogy mégiscsak elkerült a Széchenyi grófba. Elárulhatjuk: Feld tanár úr útján. Aki ezt kerek-perec letagadta. Beke tanárnő ugyan nem hitt neki, de megbocsájtott. Mi egy ilyen jámbor kis hazugság a költői hívnévhez képest. Olvasni természetesen senki sem olvasta, de akadt olyan tanerő, aki a tartalomjegyzékbe belepillantott. Ez is szép egy túlterhelt magyar pedagógustól. Taub igazgató úr elismerését fejezte ki a lap józan konzervativizmusa okán. Hát van neki fogalma az igazi modernségről? Szentesi tanár úr felajánlotta, hogy bérmentve címlapot tervez. Csak a nevét írják ki. Feld tanár urat kilelte a hideg. Közölte, hogy címlapra nem telik. Igaz, ami igaz: nem is tellett. De nem ezért.

Mikoron Beke tanárnő és Feld tanár úr között fellángolt az örök szerelem, akadt némi probléma. Ugyanis Beke tanárnő kötötte az ebet a karóhoz, hogy egyelőre nem házasodnak össze. Feld tanár úr egyetértését fejezte ki. A poéta legyen független. Hisz mi történt például a nagy mesemondóval, Jókai Móriccal, Nagy Bella okán? Megkapta a Nagy Száva rendet, az igaz. De mégis. Bár Feld tanár úr nem 74, Beke tanárnő pedig nem 20. De a függetlenség, az függetlenség.

A probléma a szerelem profán oldalából származott. Ugyanis nem Arany János korában éltek, hanem az ő szellemében. Meg egyébként is: a szerelem az szerelem.

Feld tanár úr a szüleivel élt, egyabban a lakásban, ahol valaha megszületett. Feld tanár úr édesanyja – talán nem sértjük meg – bigott katolikus volt. Három naponként gyónt és áldozott, s az egyházi adó kétszeresét fizette. Természetesen elspórolva a kosztpénzből. Feld tanár úr ennek ellenére őt környékezte meg.

– Édesanyám – közölte vele egy csütörtöki este. – Tessen elképzelni. Szerelmes vagyok.

Édesanyja előbb a szívéhez kapott, majd csókot cuppantott a homlokára.

– Ki a boldog ara?

– Ott még nem tartunk. Vagyishogy igen, de nem úgy.

Ezt Feld tanár úr édesanyja természetesen nem értette. Minden esetre megkérdezte:

– Katolikus?

– Katolikus. És mit tetszene szólni, ha olykor meglátogatna?

– Mit főzzek ebédre? Szereti a rántott csirkét?

– Azt nem tudom. De nem ebédre gondoltam. Délután vagy esténként. Délelőtt tanítunk.

Római katolikus ide, római katolikus oda, Feld tanár úr édesanyjának gondolatvilágából nem hiányzott a praktikum. És Feld tanár úr mégiscsak az egyszem gyermeke volt. Előbb elsírta magát. Aztán megkérdezte:

– Bemutatod a családnak?

– Természetesen. Ismeretlenül is csókoltatja édesanyám kezét.

Hát ez nem egészen így volt. Mikor a dolog szóba került a titkos szerelmesek között, Beke tanárnő kifakadt:

– Staatsvisit vagy mi a franc? Le se fekhetek veled bemutatkozás nélkül?

Fent említett aktus már lezajlott kettőjük között. Egy szép augusztus végi esten, a hűvösvölgyi erdőben, tücsökszó mellett. De azóta eleredt az eső.

– Kisfiam – mondotta Feld tanár úr édesanyja. – Ahhoz édesapád engedélye kell.

Feld tanár úr nem szólott semmit. Tudta ő ezt úgyis.

Feld tanár úr édesanyjának azért kellett a dupla egyházi adót a kosztpénzből elspórolnia, mivel Feld tanár úr édesapja sajnos konok istentagadó volt. A papoknak különösen esküdt ellensége. Ha meglátott egy reverendát, átment a túloldalra. Ha az egyház valamire igent mondott, ő biztosan nemet. Az Úristen mind a tíz parancsolatáról kijelentette, hogy akkora marhaság, mint a Bécsi kapu. Így hát Feld tanár úr – elvben – reménykedhetett. Hát még, mivel édesanyja (mire képes az anyai szív!) magára vállalta a közvetítés kellemetlen feladatát.

– Te Rezső – mondotta vacsora után. Vacsorára mákos guba volt. Feld tanár úr édesapjának kedvenc étele. – Hát felnőtt ember lett a fiúnk.

– Az – volt a válasz.

– A minap említette, hogy van egy leányismerőse.

– Jól teszi.

Feld tanár úr édesapja nemcsak istentelen volt, hanem szófukar is.

– Ezt mondtam én is.

– Van még egy kis guba?

Természetesen volt. Hiszen e célból főzetett. Így hát Feld tanár úr édesapja nekilátott az újabb adag gubának. Édesanyja pedig folytatta a beszédet.

– Azt mondta, elhozza bemutatni.

– A Karcsi?

– A Karcsi.

– Eljegyzi?

– Még nem. Egyelőre.

– Akkor minek hozza?

– Hogy megismerjük. Igazán szép tőle. Karcsi mindig rendes fiú volt.

– Nem vagyok rá kíváncsi. Majd ha komoly lesz. Jól néztek volna ki boldogult szüleim, ha én minden nőmet hazahordom bemutatni.

– De ez komoly. Csak még várnának egy kicsit. Nem akarják elsietni. Ez csak érthető, ugye?

– Érthető.

Hiába. Újra kellett kezdeni. Amellett a mákos guba is elfogyott.

– Te Rezső. Az a lány esetleg meglátogatná.

– Kit?

– A Karcsit.

– Hol?

– Hát idehaza.

Feld tanár úr édesapja ekkor akkorát csapott az asztalra, hogy az utolsó guba kiugrott a tányérból. És csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Perszóna.

– Dehogyis perszóna. A Karcsi szereti. A lány is szereti Karcsit. Biztos összeházasodnak.

– Ha perszóna, perszóna. Az a jó bőr. De az én lakásomban soha. Nem elég, hogy azok a himpellérek is mindig itt lebzselnek.

A himpellérek Feld tanár úr szerkesztőtársai voltak. A szerkesztőbizottság két hetente Feld tanár úr szobájában tartotta ülését.

Ha Feld tanár úr édesapja azt mondta, hogy soha, az azt jelentette, hogy soha. Apelláta nincs. S mint már említettük, Feld tanár úr csak a literatúra terén volt kérlelhetetlen oroszlán. Az élet más területein kevésbé.

Legalább is Beke tanárnő szerint. Őt más fából faragták. Beke tanárnő, lévén szegedi, albérletben lakott. Egy idősebb hölgynél, a cselédszobában. A cselédszoba a konyhából nyílt. A konyha meg a gangról, hogy a cseléd ne a lakásajtót használja. Ablaka is volt a gangra. És a szoba nem is olyan kicsi. Az ágy mellett megfért egy egyajtós szekrény, egy könyvespolc, egy asztalka meg egy szék. Beke tanárnő sárközi szőttest szegezett az ágy fölé. Volt egy olvasólámpája. Egészen otthonosan érezte magát. A szoba ennek megfelelően drága volt.

Amikor Beke tanárnő beköltözött a cselédszobába, az esetleges férfilátogatókról nem esett szó a háziasszonyával. Beke tanárnőnek nem voltak tapasztalatai az albérletek dolgában, lévén, hogy addig a szüleinél lakott. És Feld tanár úr meg az örök szerelem még nem tűnt fel a láthatáron. A háziasszony se hozta szóba az ügyet. Ő tudta, miért.

– Ma este feljössz hozzám – közölte Beke tanárnő Feld tanár úrral. A gróf Széchenyit mindig külön hagyták el. A következő villamosmegállóban találkoztak.

Feld tanár úr zavarban volt, mielőtt elindult otthonról. Még sosem volt ilyen helyzetben. Nem a nőket illetően. Az még csak-csak. Hanem az albérlet tekintetében. Vigyen magával pizsamát? Netán papucsot? Végül csak a fogkeféjét tette be az aktatáskájába. A Lant készülő új száma mellé. Az édesanyjával annyit közölt, hogy feltehetően későn jön haza. Az illemet viszont tudta. Vásárolt három szál piros szegfűt szíve választottjának. A hibát ott követte el, hogy a háziasszonynak nem vásárolt. De hát, mint említettük, ebben nem volt gyakorlata.

Csengetésére Beke tanárnő nyitott ajtót. Mi tagadás, az ablakból leste Feld tanár úr megjelenését. Kézen fogva bevezette a lakályos cselédszobába. A virágot egy zöldmázas csuporba tette. Akkor már hallotta, hogy háziasszonya a konyhában matat. Természetesen.

Beke tanárnőnek alig volt látogatója. A szülei, ha Pestre jöttek. Egy-egy szegedi barátnője, ittjártában. Férfiember még soha.

Beke tanárnő a tettek embere volt. Ismételten kézen fogta szívszerelmét. Azt mondotta neki:

– Gyere.

S ahogy voltak, kéz a kézben, megjelentek a konyhában. A háziasszony színe előtt.

Manyika néni gömbölyded volt és ápolt. Boldogult férje törvényszéki bíró. Ezzel lényegében mindent elmondtunk róla.

– Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat, Manyika néni.

– Kezét csókolom. Feld Károly – így Feld tanár úr.

És Feld tanár úr valóban kezet csókolt.

– Örvendek – volt a válasz. Meglehetősen hűvösen. Most hiányzott a bokréta!

– Akkor mi nem is zavarjuk Manyika nénit – jelentette ki Beke tanárnő. Ezután kézen fogva visszavezette Feld tanár urat a lakályos cselédszobába.

Az együtt töltött órákról csak annyit jegyzünk meg, hogy Feld tanár úr – többek között – számos Arany János verset mondott el szíve imádottjának. Természetesen könyv nélkül. A bibliapapírra nyomott Arany-összest nem hozta magával. A Vörös Rébéket kétszer is elmondta. Azt nagyon szerette.

 

Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült.

 

Esetleg még az érdemel említést, hogy Beke tanárnő elfordította a kulcsot a zárban. A kattanás Manyika néni számára nyilvánvalóvá tette, ami addig is nyilvánvaló volt. Ilyen az élet.

Másnap, röviddel azután, hogy Beke tanárnő hazaérkezett, kopogtatás hallatszott a cselédszoba ajtaján. Természetesen Manyika néni. Más nem lakott a lakásban.

– Van egy kis ideje, Zsófika?

– Természetesen, Manyika néni.

Végigvonultak a hosszú előszobán. Elől Manyika néni, mögötte Beke tanárnő. Természetesen beszélhettek volna a lakályos cselédszobában is. Manyika néni úgy vélte, ebben az esetben megfelelőbb az ő szobája.

A szobát az jellemezte, hogy lépni sem lehetett a sok bútortól. A lakás eredetileg háromszobás volt. Amikor jöttek a rossz idők, leválasztották. Nehogy társbérlőt költöztessenek be. Egy horthysta bíró igencsak jól tette, ha meghúzza magát. Akkor is, ha azóta már a Népköztársaság nevében hozta az elmarasztaló ítéleteket. Tehát két szoba ugrott. A bútor nagyrésze viszont maradt.

Manyika néni elfoglalta szokott helyét a bársonyhuzatú fotelben. Ezúttal nem kínálta aprósüteménnyel Beke tanárnőt. Manyika néni szenzációs aprósüteményt tudott sütni. A boldogult bíró úr legalábbis nagyon szerette.

– Tudja jól, hogy én sosem avatkozom mások életébe – kezdte Manyika néni. Ebből sejtheti a folytatást, aki még nem sejtette. – Mégis kénytelen vagyok szóba hozni a tegnapi esetet.

Itt csend következett. Beke tanárnő nem dolgozott Manyika néni keze alá.

– Egész éjjel nem aludtam.

Most már mégis jobb volt megszólalni.

– De miért, Manyika néni?

– Egy idegen férfi az én lakásomban. Már ne haragudjék.

– Hiszen nem idegen – így a szende Beke tanárnő. – Bemutatkozott illendően.

– Kedves Zsófi. (Nem Zsófika!) Én tudom, hogy ma már más világ van, mint az én lánykoromban. Én megértem a mai fiatalokat. Akkor is, ha nekem nem adott gyermeket az Úr. De ha már így adódott, engedélyt kellett volna kérnie.

Mire? Hogy basszunk? – gondolta a szabadszájú Beke tanárnő. Mondani természetesen nem ezt mondta.

– De hiszen erről nem volt szó, Manyika néni.

Ezt Manyika néni is tudta. Bizony, ez gyengítette a vádat. De azért neki is megvolt a maga igazsága.

– Arról sem, hogy magához férfiak fognak járni, kedves Zsófi.

– Nem férfiak – verte vissza a támadást azonnal Beke tanárnő. – Csak egy férfi. Egyetlenegy.

Most aztán fel volt adva a lecke Manyika néninek. Megkérdezze, hogy máskor is szándékozik-e jönni ez az úr? Mert ha az a válasz, hogy nem, akkor ugyebár, botrány. Ha egy férfi csak egyszer egy hölgyhöz, az fertő. Ha meg máskor is szándékozik, akkor ő kénytelen beletörődni a dologba. Vagy elveszít egy jó albérlőt. Manyika néninek gazdag tapasztalatai voltak albérlő-ügyekben.

Manyika néninek volt ideje töprengeni. Beke tanárnő ugyanis lehengerlő offenzívát indított. Mint a vízfolyás, ecsetelte örök szerelmüket. Holtomiglan-holtodiglan. Még ha egyelőre nem is az anyakönyvvezető előtt. És ilyen férfi nincs még a világon. És milyen híres ember lesz! Már most sem akárki. Poéta. Esztéta. Szerkesztő. Amellett, hogy középiskolai tanár. És tisztelete jeléül elküldte a Lant legújabb számát. Manyika néninek dedikálva. Benne két versével (az egyiket B. Zs.-nek ajánlva), valamint egy cikkel A Nagyidai cigányok beszélő neveiről.

Mi tagadás, Manyika néni szíve megszelídült. Ha poéta, akkor más. És olyan nehéz rendes albérlőt találni.

– Most már jöhetsz – súgta a telefonba Beke tanárnő Feld tanár úrnak. A telefon az előszobában volt. Eléggé megemelte az albérlet árát.

Volt még egy szerelmespár a Széchenyi grófban. De ez a kapcsolat olyan titkos volt, hogy valóban nem tudott róla senki. Még csak az kellett volna. Talán le is szakad a Széchenyi öreg mennyezete.

Vincze tanár úr ugyanis nős volt. Szederkényi tanárnő pedig férjezett. Mi több: Vincze tanár úr két szép kisfiú édesapja.

Nem állítjuk, hogy az efféle kapcsolat ritka, mint a fehér holló. Ám gondoljunk bele, micsoda botrányt kavart volna a tantestületen belül. Esetleg még Taub igazgató úr is kénytelen beavatkozni. Nehogy a polgármesteri hivatal fülébe jusson. Arról már nem is beszélve, hogy ha botrány a gróf Széchenyiben, annak óhatatlanul híre megy a városban. Budapest ugyan metropolis, ám a pletykák terjedése területén felveheti a versenyt a legkisebb faluval is. Ez esetben pedig elkerülhetetlen, hogy a hír eljusson Vincze tanár felesége, valamint Szederkényi tanárnő férjeura fülébe. Akkor pedig Jézusmária.

Vincze tanár úr és Szederkényi tanárnő nem engedhette meg magának azt a luxust, amit a két taknyos, hogy a következő villamosmegállóban találkozzanak. A Széchenyi kellős közelében! Azt már nem. A következő villamosmegállóig még a párkák füle is elért.

A találkák színhelyét gondosan meg kellett szervezni. Támpontul szolgált, hogy mindkét család az Erzsébetvárosban lakott. Ez tehát a legfőbb tabu. Nehezítette a helyzetet, hogy Vincze tanár úr felesége Óbudán volt könyvtáros. Dr. Szederkényi Zsolt pedig az újpesti kórházban belgyógyász. Így mindkettőjük közlekedési útvonalát is kalkulálni kellett. Ezen felül felmérni, melyikük rokonsága, szűk baráti köre a város mely részében tanyázik. Látható, hogy a Napóleon számára se lett volna semmiség egy ilyen haditerv.

Ám a szerelem, mint tudjuk, nem ismer lehetetlent. Bár az igazsághoz tartozik, hogy az érintett szerelmesek először kissé alulbecsülték a nehézségeket. Úgy gondolták, kivillamosozhatnak – természetesen külön-külön – mondjuk a Normafához. A Disznófőhöz. Avagy a hidegkúti híres Balázs vendéglőhöz. Alaposabb megfontolás alapján azonban az ilyen terveket el kellett vetniük. Ugyanis ha netán a város valamelyik presszójában botlik beléjük szerencsétlen módon rokon vagy ismerős, még találhattak valamilyen magyarázatot együttlétükre. De ha nagyvéletlen egy erdő magányos mélyében kerülnek nemkívánatos szemek elé, miféle magyarázat lehetséges? Semmiféle. Azt egy hároméves gyermek se hiszi el, hogy két kolléga a rekettyésben beszéli meg hivatalos dolgait.

Ugyanezen okból elestek a szinte bombabiztos külvárosok. Teszem azt Cinkota, Soroksár, avagy Nagytétény. Hisz miért találkozna a gróf Széchenyi két köztiszteletnek örvendő tanereje az Isten háta mögött, ahol a madár se jár? Ugyan miért? Tiszta sor és kész lebukás.

Hozzájárult mindehhez az időfaktor is. Mert egy-két órácskát csak el lehet lopni valamilyen módon feltűnés nélkül a békés családi életből. Ám a fent említett helyek megközelítése is egy órába tellett. Egy óra oda, egy óra vissza. És akkor mi marad a légyottra?

Ezen okokból a két szenvedő szerelmes felosztotta maga között a fővárost. Biztonságos találkahelyet keresni. Szederkényi tanárnőnek jutott Buda, Vincze tanár úrnak Pest. Az ugyan kétszer akkora, de hát a férfi az férfi.

Szederkényi tanárnő rövidesen talált a Rózsadombon egy csinos és csendes kétemeletes penziót. A penzióban kicsike bár, hol nappal szinte senki. Ám a bár méregdrága. Vincze tanár úrnak viszont négytagú családja, magát is beleszámolva. Arról pedig hallani sem akart, hogy a jobb anyagi körülményekkel rendelkező Szederkényi tanárnő állja a cechet. Vannak dolgok, miket férfiember nem engedhet meg magának. Már csak azért sem, mert tudnivaló volt, hogy ez esetben Szederkényi doktor fizeti a számlát. Természetesen Szederkényi tanárnő pedagógusi fizetéséből sem tellett a rózsadombi bárra. Ott egy kávé annyi, mint másutt egy skót whisky.

Vincze tanár úr először a Ferencvárost vette szemügyre. Nem volt túl messze. És a szűk kis mellékutcákban számtalan vendéglátóipari egység bújt meg nagy észrevétlen, távolabb a forgalmas főútvonalaktól. Ám ezen egységek döntő része a kocsma valamilyen válfajába tartozott. A kocsmázók pedig nappal is feltankolt állapotban. Ennek megfelelő hangerővel. Hát létrejöhet egy szerelmi légyott, miközben a danászók tenyérrel verik az asztalt, s tele torokkal üvöltenek? Vagy azt, hogy: Akácosút. Ugye, hogy nem.

Szederkényi tanárnő hosszabb búvárlás után a Krisztinában lelt egy aranyos kis cukrászdát. Nem nyílt ablaka vagy kirakata az utcára. A vendég érkezését halk csengettyűszó jelezte. Mint karácsonykor a Jézuskáét. A pult roskadozott a süteményektől, jégkrémes poharaktól. Mögötte szelídszemű, kövérkés asszonyság. Bizonyára a cukrászmester felesége. Szederkényi tanárnő máris beleszeretett a hangulatos kis cukrászdába. Már érezte, ahogy Vincze tanár úr meleg tenyere odasimul a kézfejére. És érezte a boldogságot.

A szobányi helyiségben mindössze hat asztalka. Mindegyiken patyolattiszta terítőcske. Ám amikor Szederkényi tanárnő tekintete a legbelső sarokasztalra esett, elállott a lélegzete. A belső sarokasztalka mellett ugyanis egy barátnője ült. Szerencsére háttal. Mellette egy úr. Ugyancsak a közös ismerősök közül. Ám nem az említett barátnő férjeura. Amellett kezében melengette Szederkényi tanárnő barátnőjének kacsóit, mintha a hidegtől akarná óvni. Vagy más okból. A helyzet félreérthetetlen volt. Megelőzték. S micsoda szerencse! Hiszen ha Szederkényi tanárnő és Vincze tanár úr már befészkeli magát a hangulatos cukrászdába, és akkor jelenik meg a barátnő! Az ismerős úrral. Nem csoda, hogy Szederkényi tanárnő a nesztelen távozást választotta. A kövérkés hölgy meglepett pillantásától kísérve.

Ne szaporítsuk a szót. Végülis Vincze tanár úr vitte el a pálmát. Hiába, a férfi mégiscsak férfi. Különösen az élet viharaiban, mikor kemény kézzel kell fogni a sors kormánykerekét. Kőbányán talált egy szolid kisvendéglőt. A Rottenbiller park árnyas, kipusztulóban lévő platánfái közelében. Az asztalokon piros-fehér kockás abrosz. Az ablakokban kókadozó muskátli. A pincér ruhája kissé kopott, de zsírfoltok nélkül. Állóvendéget nem szolgáltak ki. A közönség is szolidnak látszott. A helyiség harmadik megtekintése után is. A Két Szürke – ez állott a cégéren – Szederkényi tanárnő tetszését is megnyerte. Így hát a szerelmeseknek volt hol megbújniuk.

Tartott is a boldogság egy ideig. Ám két felnőtt ember, különösen ha fiatal (Vincze tanár úr negyven, Szederkényi tanárnő harminchét). S még hozzá szerelmes. Akkor másra is vágyik, mint megbújni. Ítéljük el őket?

Váratlanul kipattant szerelmük immáron második hónapjába lépett, és még mindig csak kézszorongatás. No meg a lábak kulcsolódtak össze a piros-fehér kockás lepel alatt. Pedig Szederkényi tanárnőt Szederkényi doktor frigyük előtt, de még utána is egy ideig, gyakorta így becézte: – Ó, te tüzes kanca, te! – Ilyen szabadszájúak az orvosdoktorok. Igaz, Szederkényi doktornak volt rá oka. Az ok Szederkényi tanárnő temperamentuma volt. Persze könnyű temperamentumosnak lenni a hitvesi nyoszolyán.

Tessék, gondolhatja az olvasó, már megint a lakás. Alighogy a szerelem szóba kerül. Pedig a városszociológusok szerint Budapesten elegendő lakás van. E tárgyban nem kívánunk vitába keveredni a tudós szakértőkkel. Legfeljebb azt jegyeznénk meg: lehetséges, hogy elég. De nem a szerelmesek számához méretezve. Azokat természetesen nem lehet belekalkulálni a statisztikákba. Már csak azért sem, mert egy részük, amilyen furmányos, rejtezkedik.

A szerelmesek közül Szederkényi tanárnőnek volt nagyobb az ismeretségi köre. Amellett, hogy az ismerősök tehetősebbek. Tehát lakásviszonyaik is jobbak. Csakhogy sajnos egyetlenegy sem közöttük, kire Szederkényi tanárnő nyugodt szívvel rábízta volna szerelmük féltve őrzött titkát. Barátnői valamennyien kiváló asszonyok voltak. Díszei a női nemnek. Ki ezért, ki azért. Csak a titoktartás terén nem tündököltek. Ezt Szederkényi tanárnőnek nem egyszer volt alkalma megtapasztalnia.

Vincze tanár úr, ismeretségi köre tekintetében, nem vetekedhetett Szederkényi tanárnővel. Az orvosdoktor-férj mégiscsak orvosdoktor, s a két gyermek két gyermek. Viszont ismert egy egyént, kinek abszolút megbízhatóságában szemernyit sem kételkedett. Az illető a sakkpartnere volt. Név szerint Gerecse Géza. Foglalkozása adóhivatalnok. Minek következtében minden nap nyolc órát dolgozott az adóhivatalban. Ezen kívül kizárólag sakkozott. Általában egy japán sakkautomatával. Ennek beszerzése érdekében még OTP-kölcsönt is vett fel. Mármost az adóhivatal, s a sakkautomaták ellen sokféle kifogás merülhet fel. Az azonban nem, hogy pletykásak. Gerecse Géza mesterjátszmákat is játszott, különböző sakk-könyvekből. Ezekről is el lehet mondani, hogy hallgatagok. Élő partnere egyes-egyedül Vincze tanár úr volt. Közös egyetemi éveik óta. Az egyetemről Gerecse Géza, ki tudja már, miért, kimaradt. A sakkpartikból nem. Ugyanis szüksége volt, hogy élő emberrel is mérkőzzék. Természetesen, hogy legyőzze. Hiszen mégis más egy embert legyőzni, mint egy automatát. S Vincze tanár úr ideális partnernek bizonyult. Ami az elméleti tudást illeti, természetesen meg sem közelítette Gerecse Gézát. Ám (a sakkban) rendelkezett valami különös intuitív erővel. Ennek segítségével, ha megszállta az ihlet, egészen különleges kombinációkra volt képes. Így a győztes partik aránya általában nyolc a kettőhöz volt Gerecse Géza javára. Gerecse Géza így nem érezhette, hogy valamiféle pancsernek üti le a vezérét. Viszont a benne lakozó győzelmi vágy kielégíttetett.

Mindezeken felül – és bennünket most ez érdekel a legjobban – Gerecse Géza egyedül lakott egy garzonlakásban. Még a nagymamájától örökölte. Igencsak lepusztult állapotban. A nagymama bizony már öreg volt, hogy festessen, mázoltasson. Gerecse Gézát viszont ilyen talmi hívságok egyáltalán nem érdekelték. Változatlanul a nagymama bútoraiban lakott. Csak egy kis könyvespolc került a garzonba. A szakkönyvek tárolására. És egy masszív asztalka az automatának.

– Semmi akadálya, öregem – mondotta Gerecse Géza nagyvonalúan, amikor Vincze tanár úr elővezette a kérdést. Aztán azért egy kicsit elgondolkozott. – És én mit csináljak közben? Feltételezem, hogy kettesben akartok maradni.

A feltételezés helyes volt.

– Menj moziba – mondotta Vincze tanár úr. Más nem jutott az eszébe.

– Húsz éve nem voltam moziban.

Ez némi jelzés hazánk bizonyos rétegeinek kulturális állapotára.

– Éppen azért. Vagy menj el egy múzeumba.

– Akkor inkább a mozi.

Ezzel Vincze tanár úr kapott kulcsot a lakáshoz. Szerda délután négytől hatig pedig magát a lakást. Ó, mennyei boldogság!

Természetesen előbb Vincze tanár úr osont fel Gerecse Géza lakásába. Ő már ismerte az utat. Amellett a férfi, az férfi. Szederkényi tanárnő pontosan öt perccel később érkezett. Az óráikat előzőleg összeigazították. Mint minden valamirevaló akciófilmben. Szederkényi tanárnő nem csönget. Az ajtó nyitva lesz. Egyszerűen csak benyit. Az ajtót majd ezután zárják be.

Az öt perc elegendő volt Vincze tanár úr számára, hogy a három szál piros tulipánt elhelyezze egy befőttes üvegben. Más alkalmatosságot nem talált. Gerecse Géza szanaszét heverő zoknijait bedobta a parányi fürdőszobába. A gyűrött ágyneműt úgy-ahogy eligazgatta. Kibontotta az üveg finom vörösbort, amit magával hozott.

A szíve a torkában dobogott. Nemcsak a várható gyönyör okán. Tudomása volt Szederkényi tanárnő életkörülményeiről. Ismerte jólápoltságát. Joggal félt, hogy Szederkényi tanárnő feszélyezetten érzi magát a dohszagú garzonban.

Ám nem ismerte még – amúgy Isten igazában – Szederkényi tanárnő temperamentumát. Annak pedig mit dohszag, kosz, lyukas fuszeklik! Mit számított, hogy a nagymama ágya keskeny? S a matrac, mint a somogyi dombvidék? Ó, gyönyörűség! Szederkényi tanárnő, büszke kancaként, felvágott fejjel berobogott a szerelem mámorába.

Mi történt ezután, mi nem, kár részletezni. Tudja azt az olvasó, ha volt már szerelmes. Aki meg nem, annak hiába magyaráznánk. Mondjuk, hogy forró számum? Viharos fergeteg? Beethoven Örömódája? Édenkert? A mennyek országa? Üres szavak.

Minden esetre Gerecse Géza, a következő sakkparti alkalmából, a következő légyottot megelőzően, megjegyezte:

– Kissé hangosak voltatok.

– Elnézést.

– Nem tesz semmit. Pedig a szomszédom a fél fülére süket.

Hogy milyen az ember, az a következőkből is látható. Micsoda boldogság volt a szerelmesek számára, amikor ráakadtak a piros-fehér abroszos Két Szürkére! Miután megnyílott előttük Gerecse Géza lakása és az Édenkert, egyszercsak száműzöttnek érezték magukat a kedves kőbányai kisvendéglőben. Mi tagadás, különösen Szederkényi tanárnő szorgalmazta Vincze tanár úrnál, hogy eszközölje ki hetente kétszer a Paradicsom nyitvatartását a számukra. Könnyű volt neki. Nem az ő barátja Gerecse Géza.

Vincze tanár úr, engedve a szorgalmazásnak, valamint más tényezők okából is, szóba hozta a dolgot sakkpartnerének. Ám Gerecse Géza nem hajlott a szép szóra. Roppant mód unta a mozikat, mivel sakkfilmeket nem vetítettek. A szerelmesek alaposan meghányták-vetették, mily elfoglaltságot lehetne kieszelni Gerecse Géza számára, újabb pásztorórák reményében. Szóba került a Nemzeti Galéria, a Vidám Park, sétahajózás a Dunán, az aquincumi római romok megtekintése. Csupa világszenzáció. Ám nem Gerecse Gézának. Egyedül esetleg a játékkaszinó jöhetett volna számba. Ám erről szó sem lehetett. Részben anyagi okból. Részben, mert a kaszinók este nyitnak. Este pedig a házastársaknak otthon a helyük. A békés családi otthonban.

Ekkortájt kezdett Vincze tanár úr bélyeget gyűjteni. Gyűjtött már korábban is. Amúgy koca módra. Gyermekkora óta vonzották a színes kis képecskék. Ennek okán mozgósítva lettek a rokonok és ismerősök, hogy ha külföldről kapnak levelet, vágják le a bélyeget, hogy Vincze tanár úr leáztathassa. Így, a gyermek- és ifjúkori gyűjteménnyel egyetemben, össze is gyűlt néhány ezer bélyeg. Ezeket Vincze tanár úr borítékokban őrizte, országok szerint csoportosítva. Bélyegalbumra nem tellett. Meg minek is? Vincze tanár úr olykor elővette az egyik vagy másik borítékot. Ilyenkor a távoli Ausztráliában vagy a hatalmas Egyesült Államokban képzelte magát. Úgy egyébként az egész gyűjtemény nem ért egy pipabagót sem.

Ekkor azonban jött Szederkényi tanárnő, a szerelem és az időhiány. Vincze tanár úr pedig nagy fondorlatosan kitalálta, hogy avanzsál profi gyűjtővé. Ennek érdekében beiratkozott a Bélyeggyűjtők Szövetségébe (tagdíj!). Így jogosultságot nyert valamennyi újonnan megjelenő magyar sorozat két példányának megvásárlására. A blokkokra is (költség!).

Természetesen nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy ha valaki tagja a Bélyeggyűjtők Szövetségének, annak illik részt vennie a szövetség munkájában. E munka abban állott, hogy a szövetség tagjai össze-összegyűltek a szövetség meglehetősen kopottas helyiségében. Kicserélték a tapasztalataikat. És természetesen csereberéltek. Adták-vették a bélyegeiket. Megvolt tehát az alibi az otthonról való távollétre.

Bizony, kedves olvasó, ily ocsmányságokra kényszerítheti a szerelem a szerelmeseket. Viszont így el lehetett kerülni, hogy Vincze tanár úr felesége szagot kapjon. Esetleg gyanakodni kezdjen Vincze tanár úr távollétei miatt.

Nem volt ilyen egyszerű az eset a dolog pénzügyi oldalának tekintetében. A tanári és könyvtárosi keresetből ugyanis épp csak futotta a négytagú család fenntartási költsége. Olyasmiről, mint nyaralás, esetenkénti vendéglői étkezés, taxi-használat stb., stb. természetesen szó sem lehetett. Kulturális nívójuk fenntartása szempontjából mennyei áldás volt Vincze tanár úr feleségének állása. Mert könyvről, arról aztán végképp szó sem lehetett. A két növekvő gyermek télikabáttal, cipővel stb. való ellátása megfeszített takarékosságot követelt mindkét házastárs részéről. Így hát érthető, hogy Vincze tanár úr felesége igencsak rossznéven vette Vincze tanár úr újabb bónáját. A sakk legalább nem került pénzbe.

Ám Vincze tanár úr erre is felkészült. A szerelmesek – valószínűleg említettük már – mindenre képesek. Vincze tanár úr tehát szárnyaló előadást tartott a bélyeggyűjtést illetően. A bélyeggyűjtés, csekély ráfordítással a legjobb befektetés a gyermekek részére. A jövőt illetően. Ehhez képest az OTP vagy az Államkötvény egy nulla. Természetesen egyetlen magyar bélyegsorozat sem képvisel jelentős értéket. Önmagában véve. De ha minden sorozat összegyűlik (két példányban), mondjuk negyedszázadon át, az már más. Az már csinos kis summa. Ezt Vincze tanár úr különböző kimutatásokkal dokumentálta a dologban teljesen járatlan felesége számára. A kimutatások hol stimmeltek, hol nem. És akkor még szó sem esett arról a lehetőségről, hogy huszonöt év alatt talán csak becsúszik egy tévnyomat. Van ilyen, bizony Isten. Épp nemrégiben árvereztek el egy magyar tévnyomatot, sok millió forintért. A gyűjtőknek szerte a világon csorgott a nyáluk. Egy vacak magyar tévnyomatért.

Vincze tanár úr végül is megkapta az engedélyt a bélyeggyűjtésre. Egyúttal amúgy is meglévő lelkiismeretfurdalása is növekedett. Vincze tanár úr nem szokott hozzá a hazudozáshoz. Az ilyesmi távol állott a lelkületétől. Most viszont nemcsak a Szederkényi tanárnővel folytatott bűnös viszony miatt kényszerült hazudozásra. Ugyanezen okból a bélyeggyűjtés miatt is. Méghozzá gyermekeit használva álcaként! A szerelem rózsájának tövisei is vannak.

A jóérzésű Vincze tanár úr szerette volna vétkét legalább egy-egy csokor virág, egy-egy doboz csokoládé erejéig jóvátenni. Erről azonban szó sem lehetett. A családi költségvetés ilyen rubrikát nem tartalmazott. Amellett még a meglehetősen tapasztalatlan Vincze tanár úr is tudta, hogy az asszonynép rögtön gyanút fog, ha addig nem ismert figyelmességekben részesül hitvestársától. Az ilyesminek mindig oka van. S az okot fel kell deríteni. Így hát Vincze tanár úr még ilyen apróságokkal sem tudta csillapítani lelkiismeretének mardosását.

Kínozta a lelkiismeret Szederkényi tanárnőt is. Az orvosdoktorokról köztudott, hogy elfoglalt emberek. Figyelembe véve a kötelező éjjeli ügyeleti szolgálatot is. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy Szederkényi tanárnőnek több szabadideje volt, mint Vincze tanár úrnak. Szederkényi doktor olyan szoros időelszámolást sem követelt hitvesétől, mint teszem azt egy hivatalnok, ki mindig percre pontosan kapcsolja ki a számítógépet. Ha Szederkényi tanárnő történetesen később érkezett haza, mint a doktor úr, nem köteleztetett magyarázatra. Elég volt megemlíteni, hogy kicsit körülnézett az üzletekben, avagy valamely barátnőjével cseverészett. Ezzel a dolog el volt intézve. Ahány ház, annyi szokás.

A kutya azonban nem itt volt elásva. Szederkényi tanárnő tudta, hogy a férfiember azonnal fölfigyel, ha hitvestársa hitvestársi buzgalma lanyhul. Az ilyesminek mindig oka van. S az okot fel kell deríteni. Szederkényi tanárnő tehát e téren igyekezett fölülmúlni a normát.

Történetesen azonban Szederkényi doktor is ismerte ezt az aranyszabályt. És történetesen épp ezidőtájt bimbózott kellemes kapcsolata egy huszonéves ápolónővel. Az ápolónő történetesen platinaszőke volt és rafinírozott. Ezen okokból Szederkényi doktor úr is igyekezett odahaza túlteljesíteni a normát.

Mi volt ennek a következménye? Az, hogy Szederkényi tanárnőt furdalta a lelkiismeret. Nem azért, mert félrelépett. Az örök hűséget illetően, mire egykoron esküt tett. Azért furdalta, mert Vincze tanár urat megcsalta Szederkényi doktorral. A szerelmesét a férjével. Ez is bizonyítja, hogy a szerelem erősebb holmi házasságlevélnél. Legalábbis megcsalatás tárgyában.

Csak azt ne gondolja az olvasó, hogy a gróf Széchenyi afféle bűnbarlang volt. És a tantestület erkölcsi fertő. Nem. Úgy gondoljuk, a helyzet nem igen különbözött az országos átlagtól. Természetesen e tárgyban hasztalan fordulnánk a Központi Statisztikai Hivatalhoz. Ez inkább olyan megérzés. De hát az ilyesminek is van helye a nap alatt. Leszögezhetjük, hogy az emberek szerelmi életében is akadnak konfliktusok. S talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a világegyetem e téren igen hasonlatos a gróf Széchenyihez.

Györkei tanárnő és Entz Vilmos házassága példának okáért példásnak volt nevezhető. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy tudjuk, ezen fogalmat sem olyan könnyű definiálni.

Szerelmi házasság volt ez a javából, miként azt mondani szokás. Igaz, akkortájt, a nyolcvanas évek közepén, mikor a frigy megköttetett, még nem igen került sor másféle házasságkötésre. Hiszen a szerelmen kívül mi más ösztökélhet két fiatalt, hogy házastársi kapcsolatot létesítsen? A történelemből tudjuk, hogy ennek két oka lehet. A vagyon és a rang. De hát kinek volt a nyolcvanas évek közepén vagyona? Olyan igazi vagyona? Rang még csak-csak, de az is miféle? Mert az igazi rang csak az, ami örökölhető.

Györkei tanárnő és Entz Vilmos igencsak különböző gyökerekből eredtek. Györkei tanárnő a Lágymányoson született, nevelkedett és nőtt föl. E környéket, köztudottan, nem a halmozottan hátrányos helyzetűek lakják. Györkei tanár úr édesapja adjunktus volt a tudományegyetemen. Igazi tudós elme, miként felesége emlegetni szokta. Megmondjuk őszintén: védekezésül. Ugyanis Györkei tanárnő édesapjának sehogy sem sikerült megközelítenie az egyetemi tanárságot. Mármost miért? Mert egy igazi tudós elmét nem érdekel sem cím, sem rang. Egyes-egyedül a tudomány.

Akadnak persze rosszmájú lelkek, kik szerint Györkei tanárnő édesapja, hogy is mondjuk, szóval lusta volt. Sehogy sem fűlött a foga a rangfokozatok eléréséhez feltétlenül szükséges aprómunkához. Mint például a könyvtárakban és levéltárakban való búvárkodáshoz. Az időrabló és unalmas cédulázáshoz. Nem törekedett arra, hogy Balassi Bálint valamely két változatban fennmaradt verssoráról évtizedes munkával bebizonyítsa, melyik az autentikus. Avagy tisztázza, hogy Szentjóbi Szabó László délelőtt avagy délután írta Óda című költeményét. Az ilyesfajta munkásság nélkül viszont se rang, se cím.

Bizony, Györkei tanárnő édesapja megelégedett azzal, hogy annak rendje és módja szerint leadja az óráit. És hogy a hallgatók kedvelték. Mivel a magyarázatai érthetőek voltak. Pedig miféle egyetemi oktató az, aki úgy magyaráz, hogy az érthető is legyen? Az ilyen feltehetően nem is tud sokkal többet, mint a hallgatói. Hogy lehet akkor belőle egyetemi docens?

Györkei tanárnő édesanyja elsősorban azért volt elégedetlen férjeura egyetemi karrierjével, mivel a szülői házban úgy tanulta, hogy a férfire fel kell nézni. De lehet valakire felnézni, aki még csak nem is egyetemi docens? Hiszen egyetemi docens annyi van, mint a pelyva. Vagy legfeljebb kissé kevesebb. E célból eszelte ki azon teóriát, mit már említettünk. Vagyis hogy Györkei tanárnő édesapja igazi tudós elme. Holott egyszerűen arról volt szó, hogy többre becsült egy nagyfröccsöt, mint hat órányi cédulázást.

Később, már a kilencvenes évek fordulóján, Györkei tanárnő édesanyjában megvilágosodott a felismerés, hogy férjeura a rendszer áldozata. Ez visszavezethető arra a szomorú tényre, hogy nem rendelkezett párttagsági könyvvel. Ha pedig valaki nem párttag, hogyan legyen egyetemi docens? Volt ebben igazság, nem is kevés. Ám az igazsághoz tartozik az is, hogy Györkei tanárnő édesapja egész életében fütyült a politikára. Még az esti TV-híradót sem nézte meg. Aki viszont fütyül a politikára, abból hogyan legyen párttag? Mikor pedig eljött az idő, amely véget vetett ennek az áldatlan helyzetnek, már késő volt. Györkei tanárnő édesapja akkortájt a hatvanadik életévét taposta. És változatlanul többre becsülte a nagyfröccsöt bármiféle politikánál.

Györkei tanárnő édesanyját feltétlenül a rendszer áldozatai közé kell sorolnunk. Ugyanis a rendszer akadályozta meg abban, hogy beteljesítse élethivatását. Györkei tanárnő édesanyjának élethivatása az volt, hogy úgynevezett háztartásbeli legyen. Ezt a státuszt azonban a rendszer nagyjából-egészéből törvényen kívül helyezte. Persze akadtak kivételek (l. Taub igazgató úr), de igencsak ritkák.

Így aztán Györkei tanárnő édesanyja, mint áldozat, kénytelen volt a gimnáziumi érettségi után elhelyezkedni egy vasöntödében. Bérelszámolónak. S bizony sok évbe tellett, amíg előléptették csoportvezetőnek. Ez is csak annak volt köszönhető, hogy többet foglalkozott munkatársai magánéletével, mint a bérelszámolással. Így lett belőle szakszervezeti bizalmi. Holmi csoportvezetőséggel természetesen nem lehetett lekenyerezni Györkei tanárnő édesanyját. Hogyisne, hogy megfosszák a mártír-glóriától. A rendszer bukásával be is lépett az egyik rendszerbuktató párt nőtagozatába. Attól kezdve a nőtagozat nőtagjainak magánügyeivel foglalkozott. Egész szép eredménnyel.

Mint említettük, Entz Gézának egészen más gyökerei voltak. Ő Inárcsszalókon született, s ott élt, egészen tizennyolc éves koráig. Naponta bevonatozva a közeli kisváros gimnáziumába. Hasonlóság csak annyi állott fenn a két család között, hogy Entz Vilmos édesapja ugyancsak a rendszer áldozata volt. De amúgy Isten igazából. Ugyanis negyven holdja okán kuláknak minősíttetett. Hogy ez mit jelentett, azt felesleges ecsetelni. Aki talán mégse tudja, annak legyen elég annyi: bizony jobb volt akkoriban a legszegényebb falusi kondás pulikutyájának lenni, kenyéren és vízen, mint nyilvántartott kuláknak, a maga portáján.

Györkei tanárnő jövendő férje gyermek- és ifjúkorában azonban – vagyis a hatvanas-hetvenes években – édesapja már a Vörös Reménység Termelőszövetkezet köztiszteletnek örvendő állattenyésztési brigádvezetője volt. Hiába, tempora mutantur. Szavára nemhogy az agronómus vagy az elnök, még a járás is odafigyelt. Miért ne figyelt volna, mikor a Vörös Reménység megyei szinten is élenjárt az állattenyésztés viszonylatában? Természetesen suttogták is Szalókon némelyek, hogy Györkei tanárnő jövendő apósa lepaktált a hatalommal. A jövendő após azonban valójában a falu ugyancsak köztiszteletnek örvendő plébánosával paktált le. Mint csendestárssal. Ugyanis az istállójában mindig otthont adott négy-öt bikaborjúnak. De micsoda borjúnak! Az egész megyében versengtek értük. Ehhez pedig köztudottan tőke szükségeltetik. A plébános úrnak pedig, mivel igen szentéletű ember volt, honnan, honnan nem, akadt tőkéje.

Ám Györkei tanárnő jövendő apósa nyughatatlan ember volt. Mint ezt azonnal látni fogjuk. Afféle szerző-mozgó. Csak járt, kelt a határban. Nézelődött, mintha kettőig sem tudna számolni. Olykor nyakába vette az országot. Száz kilométereket is elvasutazott. Meg mindenféle szakkönyveket búvárolt. Aztán egy szép napon arra a megállapításra jutott, hogy a fólia a bikaborjúnál is jobban jövedelmez.

Igaz, hogy soha életében nem fóliázott. Még növényekkel se foglalkozott. Legfeljebb takarmánnyal. De hát mi a jellemző a parasztra? Hogy okosabb a politikusnál is. Mert a paraszt, az nemcsak mondja, hanem valóban mindenhez ért. Hát mért ne értett volna Györkei tanárnő jövendő apósa a fóliázáshoz?

Elég az hozzá, hogy egy szép napon az öreg parasztházat elbontották. Az istállókkal együtt. Pedig módos porta volt. Ámbitussal. Meg mindennel, ami illik. Még a budira is szív volt faragva. Lett helyette kétszintes, ötszobás, sátortetős villa. Erkéllyel a kövesútra. Az erkélyen szép sárga Mária-üveg korlát. Kiskertnek, gyümölcsösnek, zöldségesnek nyoma veszett. Nem volt a telken más, mint csupa-csupa fólia. Jutott belőle a plébános úr udvarára is. Mivel azonban a plébános úr konzervatív természetű volt, ragaszkodott a paplak előtti ezüsfenyőkhöz.

Mondani sem kell ezek után, hogy Györkei tanárnő és férjeura szerelmi frigyét nem felhőzte a fiatal házasok legnagyobb gondja. Mármint a lakás. Igaz, először csak egy másfél szobás panelre tellett. Háromnegyed részt az Entz-, negyedrészt a Györkei-család jóvoltából. De ahogy múltak az évek, a panel elcseréltetett egy nem panelre. Kétszobásra, jobb környéken. A két szoba igazán elegendőnek bizonyult. A frigyet ugyanis egyelőre nem kísérte gyermekáldás. Erről férj-feleség közös elhatározással gondoskodott. A megfelelő módon.

Persze könnyű annak, kinek Entz Géza az apósa! Nehogy azt higgye valaki, hogy furgonon érkeztek a félsertések, hízott libák. Szakajtóban a tojás. Vékában a gyümölcs. Nylonzacskóban a tésztaféle, tarhonya, tarkabab. Lencse. Györkei tanárnő apósa nem tartott disznót. Nem nevelt baromfit. Nem termesztett se zöldséget, se gyümölcsöt. Györkei tanárnő apósa haladt a korral. Fóliázott. Viszont minden sátoros ünnepen egy-egy takarékbetétkönyv vándorolt Györkei tanárnőék birtokába. Ilyen pedig szép számmal volt: születés- és névnap. Házassági évforduló. Karácsony. Újév, húsvét, olykor még a pünkösd is. S mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Főként, ha az a kicsi nem is olyan kicsi.

Persze mondhatná valaki, hogy egy paraszt meg egy egyetemi oktató. Igaz, akkoriban az egyenlőséget papolták. De mégis. Csakhogy Györkei tanárnő férjeura mérnök volt. Gépészmérnök. És egy tanár meg egy mérnök, az ugye mindjárt más. Nem is szólva a fóliáról. Amellett mit ad Isten. Az inárcsszalóki rokonlátogatások során Györkei tanárnő édesapja és apósa azon nyomban vette a sakktáblát és a demizson bort, valamint a szódás szifont. Snellpartikat játszottak, végkimerülésig. Az édesanya és az anyós viszont eszméket cserélt. Minek következtében az anya mindig naprakészen tájékozott volt az inárcsi pletykákról, az anyós pedig a vasöntöde és a nőszervezet magánügyeiről. Így hát teljes volt az összhang a két család között.

De hát a fólia. Azt valahogy egalizálni kellett. Ami pedig úgy történt, hogy Györkei tanárnő édesanyja főzött és mosott a fiatalokra. Ő csinálta a nagytakarítást. Az ablakokat is ő pucolta. Tette ezt az újra és újra elhangzó „nincs erre szükség, anyuka” felszólítás ellenére is. Tudta ő, hogy nincs erre szükség. De hát ennyivel tartozott a Györkei család renoméjának. Ha már az a mulya ura nem lett docens és nem rendelkezett elajándékozható takarékbetétkönyvvel.

Györkei tanárnőék szerelmi élete – lapozzuk most át a megismerkedés megrázó pillanatát, az első lopott pillantásokat, az első csókot a sötét lágymányosi utcán, az első egymásraborulást a leendő férj albérletében stb., stb. – voltaképpen úgy kezdődött, hogy Györkei tanárnő még serdülő leányka korában olvasott egy regényt. Szép regény volt. Arról szólott, hogyan virágzik ki harmonikus házassággá egy bimbódzó szerelem. Györkei tanárnő sokat tanult a regényből. Ám mindennél jobban tetszett neki a fehér, pirosbabos zászlócska.

A regényben ugyanis – valószínűleg a serdültebb korosztályoknak szánták – a fiatalasszony varrt két zászlócskát fehér, pirosbabos kartonból. Mármost ha a fiatal pár egyike vagy másika úgy érezte, hogy szívesen látná aznap este vendégül párját, napközben kitűzte a zászlócskát. Ha a vágy kölcsönösnek bizonyult, megjelent a másik zászlócska. Ha nem – mert ilyen is előfordul, a legjobb házasságban is, például fejfájás, hivatali gondok, fáradtság vagy egyéb okból –, úgy nem lengedezett a másik zászló. Így aztán nem volt szükség semmiféle magyarázkodásra. Egyáltalán szót sem kellett ejteni a témáról.

– Hát nem fantasztikus! – mondotta Györkei tanárnő néhány nappal a törvényes nászéjszaka előtt, ismertetvén a módszert. Mire Entz mérnök úr saját kezűleg készítette el a zászlórudacskákat és a talpazatokat. Entz mérnök úr ugyan mérnök volt, nem paraszt, ám bizonyára génjeiben hordozta a fúrás-faragásra való paraszti hajlamot. Mit manapság barkácsolásnak neveznek. Györkei tanárnő pedig, édesanyja segítségével megvarrta a zászlócskákat. Hogy kellő időben, a hivatalos nászéjszakán, ott díszeleghessenek a kihúzható Varia-rekamié háttámláján.

Még nem említettük, hogy Györkei tanárnő férje egy autószerelő vállalatnál dolgozott. Méghozzá csoportvezetőként. Aminek elérésére Györkei tanárnő édesanyjának két évtized kellett. Hát van igazság a Földön? Így azonban nem csodálható, hogy a frigybe egy megkímélt állapotban lévő Lada is érkezett. Ezzel a személygépkocsival mentek nászútra is, a jugoszláv tengerpartra. Egy fólia-betétkönyv jóvoltából. Györkei tanárnő pedig megcsodálhatta, hogy férjeura úgy vezet a szerpentinen, mint odahaza a Körúton. Györkei tanárnő ki se mert nézni az ablakon. Az egyik oldalon meredek sziklafal felfelé, a másik oldalon meredek sziklafal lefelé. És lent a szakadékban gépkocsironcsok. Még egy hatalmas kamion is. Györkei tanárnő férje pedig csak vezetett nagy nyugodtan. Micsoda férfi! Fel lehetett rá nézni.

Ugyanez a vélemény alakult ki Györkei tanárnőben, a szállodai szobában eltöltött zászlóbontásos éjszakák után is. Természetesen más okokból. Minden esetre elégedetten állapította meg, hogy jobb asszonynak lenni, mint leánynak. Ellentétben édesanyja erre vonatkozó bizalmas közléseivel. Miszerint az egészet a férfiak találták ki, a maguk mulattatására. Az asszonynép egyetlen öröme, ha végre túl van rajta. És befordulhat a falnak, békés nyugovóra. Tegyük hozzá, hogy a szerető édesanyának, a maga mézeshetei idején, szeme előtt az egyetemi docensséggel, más volt a véleménye. Csak hát az évek, évtizedek. S a docensség hiánya.

A Lada csakhamar lecseréltetett egy jó karban lévő használt Renault-ra (micsoda férfi!). A jugoszláv tengerpartot a fantasztikus Loire-völgy követte. Ahol annyi a kastély, mint Pesten a sarokház. És Györkei tanárnő férjeura minden kastélynak tudta a nevezetességét. Miért ne tudta volna. Mikor gondosan tanulmányozta az útikönyvet. Az adatok pedig úgy megragadtak a fejében, mint egy idegenvezetőnek. (Micsoda férfi!) A Baedecker-böngészésre Györkei tanárnő, mi tagadás, lusta volt. Talán az édesapja természetét örökölte. Meg aztán minek fárasztotta volna magát, mikor megtette helyette szerető hitvestársa. Entz mérnök úrra, mint ezt már többször említettük, joggal lehetett felnézni.

Nem említettük viszont, hogy Györkei tanárnő az egyetem padjaiból egyenest a Széchenyi grófba került. És mintatanárnak bizonyult. Az értékelés a legautentikusabbtól, magától Taub igazgató úrtól származott. Györkei tanárnőnek soha nem volt egy rossz szava, ha helyettesíteni kellett. Sőt, önként jelentkezett. Más tanerőkkel ellentétben nem hepciáskodott, ha a tanrend úgy alakult, hogy szép számmal akadtak lyukasórái. Kellőképp tisztelte Taub igazgató urat. Ennek többször nyilvánosan is hangot adott. Attól végképp nem kellett tartani, hogy esetleg szemet vet valamelyik férfi kollégára. Akárcsak egy kis szemezés erejéig. Szentesi tanár úr próbálkozásait is kedves mosollyal hárította el. Hiába, a fólia-támogatta harmónia a boldog házasság titka.

Gondot csak az okozott, hogy Györkei tanárnő férjeura – immár részlegvezető – teendői egyre bokrosodtak. Hát még, amikor bekövetkezett a felszabadulás. Entz mérnök úr ekkor ugyanis összedugta a fejét fóliás édesapjával. Egész nap osztottak, szoroztak, összeadtak, még gyököt is vontak. Az eredmény: Györkei tanárnő hitvese megnyitotta önálló autószerelő műhelyét. De nem ám valami kis kócerájt. Nem. Automata gépkocsiemelővel. Két segéddel. Inasokkal, miegymás. Méghozzá Lágymányoson. Ettől kezdve munka éjjel-nappal. Entz mérnök úr egy-egy Mercedes, Volvo vagy BMW esetében bizony nem röstellt maga is lemászni a szerelőaknába. Hiába, a paraszti vér.

Ebből következik, hogy Györkei tanárnő egyre több időt töltött magányosan. Nehogy azt higgye valaki, hogy boldogtalanul. Györkei tanárnő nem született boldogtalannak. Csak meg kellett találnia a kellő elfoglaltságot.

Megtalálta. Mindenek előtt vásárolt egy Budapest térképet. A pesti kerületeket fel se lapozta. Azok eleve szóba se jöhettek. Mellőzte a 23-as oldalt is (Nagytétény). Ám a többi! 3: Óbuda. 7: Szabadság-hegy. 8: Pasarét, Rózsadomb. 9: Vár. 16: Sas-hegy. 17: Lágymányos, Gellért-hegy. Egyik vonzóbb, mint a másik. Nekilátott a becserkészésnek.

Györkei tanárnő ugyanis fejébe vette, hogy megtervezi új otthonukat. Nem a kétszobásat. Az már megvolt. Az igazit.

Az igazi természetesen zöldövezet (kivétel a Várhegy). Természetesen körpanoráma. A körpanorámához Györkei tanárnő ragaszkodott. A nappali ugyanis félkör alakú lesz. A félkör a plafontól a padlóig thermoplán. Ehhez feltétlenül kell a körpanoráma.

Györkei tanárnő nem volt sznob. Nem vetette magát azonnal a Rózsadombra. Szép-szép, természetesen. És előkelő. De túlságosan is felkapott. A legjobb telkeket már elhappolták. Mindenféle újgazdag műanyag-kisiparosok (természetesen mérnöki diplomával), meg bankárok. Egyelőre a Szabadság-hegyet is mellőzte. Gyönyörű kilátás, de madártávlatból. Ő a körpanorámát a lába elé akarta. A Gellért-hegy csupa park. Sehol egy építési telek. Pedig minek ennyi park. Amikor oly szép villákat lehetne építeni. A Várról kénytelen volt megállapítani, hogy megtelt. És egy kész házba, arról szó sem lehet. Hiába ilyen meg olyan műemlék. A műemlékhez hozzá sem szabad nyúlni. Györkei tanárnő pedig mindent maga akart megtervezni. Az utolsó benyílóig.

Bizony eltelt egy kis idő, amíg Györkei tanárnő felfedezte magának a Martinovics-hegyet (8. old.). A körpanoráma: fantasztikus. Alig néhányszáz méterre a várostól. Olyannyira zöldövezet, hogy nagyrésze védett. Ősfák, elhagyott kőbányák, gondozott sétautak.

Ott, a védett erdő hónaljában találta meg Györkei tanárnő az igazit. Őspark. Málladozó kőlépcsők. Rég kiszáradt tavacska. Volt rajta ugyan egy málladozó ház. Az nem számít. Majd összeomlik. Vagy ha nem: a telek legalább két hold. Ott el lehet férni.

Györkei tanárnő nem járt a fellegekben. Tudta, jónéhány évbe telik, míg elkészülhet az igazi. Addig sok minden történhet. Például beépítik a telket. Istenem. Majd keres másikat. De ahhoz, hogy megtervezze az igazit, maga előtt kellett látnia a telket. Legfeljebb majd áttervezi.

Györkei tanárnő prospektusokat rendelt. Süllyesztett fürdőkád, az természetes. Úszómedence. El kell dönteni, fedett vagy nyitott. Vagy mind a kettő. Padlófűtés, az is természetes. Györkei tanárnő természetesen tudta, hogy az élet halad, a világ fejlődik, s amit ma megtervez, az holnapra már divatjamúlt, avítt, unpraktikus. Nem baj. Majd áttervezi.

Hátra voltak a bútorok. A ház már ott állott. Hatalmas platánok árnyékolták a teraszt. Panoráma a Körszállótól a Gellért-hegyig. A nappaliból márványlépcső az emeletre. Toronyszoba. Jöhetnek a bútorok.

Következtek a régiségkereskedők. Ki hinné, mennyi a régiség egy országban, hol évszázadok óta csak pusztítanak. Pedig hordják a németek is, kamionszámra. Mégis van miből válogatni. Az természetes, hogy a stílbútort vegyíteni a hipermodernnel. Különben olyan, mint egy múzeum. Györkei tanárnő tehát járta a régiségkereskedőket is, a bútorstúdiókat is. A legizgalmasabbak az aukciók voltak. Nem verik-e fel túlságosan a barokk szekreter árát, amit kiválasztott. És meddig menjen a licitben. Hol a pillanat, hogy eddig és ne tovább. Hű, de izgalmas! Természetesen sohasem licitált. Egy-egy darabot megvehetne. De hová rakja? Talán mégis csak kellene egy átmeneti lakás. Nagyobb, mint kétszobás. Ahol egy s mást összegyűjthetne. Egy barokk oltárszekrényért majd meghasadt a szíve. – A háború után zabrálták valamelyik kastélyból – jegyezte meg a szomszédja. Nyilvánvalóan műgyűjtő.

És akkor még a képek. Györkei tanárnőben feltámadt a hazafi. Képet csak magyart vesz. Külföldi szóba sem jöhet. No persze, ha egy Leonardo, egy Rembrandt. De hát az álom. Akkor pedig magyart. Csak magyart. Régit, modernet. Markó Károlytól Molnár C. Pálig. Ultramodern, az nem kell. Vasarelly persze jöhet. Ő is magyar. Meg Szász Endre. Ő is magyar. Györkei tanárnőnek a szíve vérzett egy-egy Szász Endréért. Szerencse, hogy van belőle elég. Persze kár is. Hogy nem elég ritka. Hát Istenem. Nem szabad sznobnak lenni. Ami tetszik.

Nem folytatjuk a csillárokkal, falikarokkal, szőnyegekkel, függönyökkel, porcelánnal, ólomkristállyal. Legyen ennyi elég. Hiszen voltaképpen csak érzékeltetni akartuk, milyen egy harmonikus házasság. A férj – a férfi! – éjt nappá tesz, hogy megteremtse a fészekrevalót. Képezi magát. És nemcsak a szakmájában. Az nem elég. Jártasságra tesz szert a közgazdaságban. Az üzleti életben. A tőzsdén. Az értékpiacon. Mindent a családért.

A feleség, az megálmodja a boldog családi fészket. Megtervezi. Beletervezi a lelkét. Minden hitvestársi melegét. A hűségét. A szeretetét. Ámen.

Györkei tanárnő egyáltalán nem sajnálta, hogy akkoriban már nem mentek nyaralni. Hogy hagyhatta volna ott Entz mérnök úr a műhelyt? Amiből majd üzem lesz. És milyen érdekes árverések vannak nyaranta. A Louvre biztos szép. De elérhetetlen. Az ember ne foglalkozzék azzal, ami elérhetetlen. Az ember legyen reális.

Az sem zavarta Györkei tanárnőt, hogy a fehér, pirosbabos zászlócskák egye ritkábban lengedeztek. Csodálja valaki? Hisz Entz mérnök úr hullafáradt. Györkei tanárnő is hullafáradt. Ne higgyék, hogy Bizományiba be, régiségkereskedőktől ki, aukcióról aukcióra, az nem munka. Különben is, a szexualitás. Szép dolog, házastársak között. De módjával. A puszta erotika. Pfúj! Györkei tanárnő megvetette a puszta erotikát. Minden úgy jó, ahogy van. És ahogy lesz.

Bajban lennénk, ha el kellene döntenünk, vajon Pék tanár úr szerencsés ember volt avagy peches. Mert az nem olyan egyszerű.

Pék tanár úr a hatvanadik életévét taposta negyvenkettes lábával. Se kutyája, se macskája, mióta szeretett felesége – immáron három esztendeje – elhalálozott.

Férfiembernél ilyenkor nem kis gondot okoz, hogy egyszercsak nyakába szakad a háztartás minden baja-gondja. Amihez nem szokott. Pék tanár urat azonban nem ilyen fából faragták. Pék tanár úr még azokban az átkos időkben volt kisdobos, majd úttörő, mikor nem selyempaplanos üdülőkbe vitték nyaralni a gyermekeket. Az úttörőcsapatot egy katonai alakulat patronálta. Ennek fejében az iskola minden évben kétszer, április 4-én és november 7-én, ünnepi műsort adott a laktanyában. Ilyenkor a lurkók felmászhattak a szigorúan titkos ágyúkra, a tisztek pedig a tanszemélyzet hölgytagjai körül legyeskedtek. Frászban is volt az iskola párttitkára minden alkalommal. Nem történik-e valami, ami foltot ejthet a tantestület hírnevén.

Az úttörőknek viszont sátorra, kondérra, csajkára, miegymásra nem volt gondjuk. Selejteztek a katonák, amennyi kellett. Így csak egy váltás fehérnemű került az ugyancsak katonai kenyérzsákokba. És irány a Bakony, a Vértes, a Pilis valamely előre kiszemelt tisztása. A kiszemelés újabb gond az iskola párttitkára számára. Hiszen a kiszemelők között egyaránt volt férfi és női tanerő. Az erdő meg sűrű.

A tisztásnak természetesen egy patak közelében kellett lennie. Nem túlságosan messzire a legközelebbi TSZ-től. Babot, lencsét, száraztésztát adtak a katonák. De kellett zöldféle is. Kenyér, tej, gyümölcs. Természetesen önköltségi áron. A termelőszövetkezetek akkoriban saját tagjaiknak is alig tudtak valamit osztani. Az úttörőknek mégis mindig jutott. Megpúpozott mérleggel. Hiszen aki nem támogatta az úttörőt, az vagy fekete reakció vagy imperialista. Lehetett töprengeni, melyik a kellemetlenebb. Inkább nem próbálta ki senki.

Ezen okokból Pék tanár úr csakhamar úrrá lett az elárvult háztartás nehézségein. Hogyisne. Hiszen a csapból melegvíz folyt. A fürdőben ott a mosógép. Annak idején ők a patakban mostak, mosogattak. Krumplit pucolni pedig Pék tanár úr már tizenkét éves korában úgy tudott, hogy bízvást elmehetett volna valamely másodosztályú étterem konyhájára. Gondja egyedül a takarítás volt. Azt se nem tanulta, se nem szokta. Főként a portörlést és az ablakpucolást. E tárgyban Pék tanár úr azt az életelvét alkalmazta, hogy nem kell maximalistának lenni. Ha a polcokon, a szekrény tetején, vagy a hitvestársa által féltve őrzött nippeken némi por – hát Istenem. És ha az ablak nem ragyog, mint a velencei tükör – több is veszett Mohácsnál. Nem, Pék tanár úr semmiben sem volt maximalista. Többek között ezért is kedvelték a tanítványai.

A minimumra azonban, mint kultúrember, igényt tartott. A nagy fekete lyuk hitvestársa elhalálozása következtében nem a konyhában keletkezett. Pék tanár úr lelkében. Illetve nemcsak a lelkében.

Pék tanár úr házassága bízvást kiegyensúlyozottnak volt mondható. Azt azonban ne tagadjuk, hogy a harminc éves frigy során nemcsak a szerelem tüze lobbant el Pék tanár úrban. A testi gerjedelem is berozsdásodott. Ha feltennénk a kérdést házaséletével kapcsolatban, azt kellene mondanunk, hogy hébe-hóba. Igaz, Pék tanár úr ifjabb korában sem tartozott a vérmes férfiak közé, kik nyakra-főre megcicázzák az asszonyukat.

Pék tanár úrék lelki élete sem volt szaporábbnak mondható az ágybélinél. Leggyakrabban a TV-műsor kitárgyalásában teljesedett ki. Azért persze volt szó az iskoláról is. Az Öböl-válságról. Valamint a Közértről, hol Pék tanár úr felesége üzletvezetői tisztséget töltött be. Valamint az időjárásról, s a minden nyáron esedékes nyaralás megtárgyalásáról. Ez utóbbi esetben minden esztendőben ugyanaz a döntés született: a Délkelet-Pesti Közért Vállalatnak volt egy nyaralója a Velencei tónál. Természetesen nem olyan, mint a kiváltságosoké Balaton-Aligán. De azért a nyarakat olcsón és jól el lehetett tölteni. A hetente megrendezett kultúrműsor keretében Pék tanár úr a szaktárgyáról, a földrajzról tartott előadást. Minden alkalommal nagy sikerrel. Akár a Szovjetunió, akár Dél-Amerika tájairól lett légyen szó. Első esetben a taps azért nagyobb volt.

Rövidre fogva a szót: Pék tanár úrnak egy társ hiányzott. Pontosabban egy társnő. Három kollégájával ugyan minden kedden két órát ultiztak a Tölgyfában. Óránként egy-egy nagyfröccsöt fogyasztva. Ez mégse volt az igazi. A lelki életet illetően. Hát még egyéb szempontból. Azért a hébe-hóba és a semmi között mégis csak van különbség. Pék tanár úr, felvilágosult ember lévén, hallott már az afféle machinációkról, melyeket, ki tudja, miért, az ókori Onán istenről neveztek el. Ám emberi méltósága és férfiszemérme okán az ilyesmi nála szóba sem jöhetett. Akármit írtak is az újságokban a lelki tanácsadók.

Így aztán nem csoda, ha Pék tanár úr egyszercsak azon kapta magát, hogy figyeli a nőket. Talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy gusztálja. Igen, ez a helyes kifejezés. Ez pedig eladdig sosem volt szokása.

Ehhez tudni kell, hogy Pék tanár úr minden nap sétált egy órácskát. Minden nap a Nagykörúton. Ugyanis ott a legtöbb kirakat. És Pék tanár úr szerette nézegetni a kirakatokat. Természetesen tudta, hogy a Váci utcában még több a kirakat. De hát a Váci utca, az nem volt Pék tanár úrnak való. Márcsak azért sem, mert a Váci utcának megvan az a rossz szokása, hogy nem rakják ki az árakat. Lát az ember például egy csincsilla bundát, és nem tudja, mibe kerül. Márpedig Pék tanár urat érdekelte, minek mi az ára. Érdekelte az is, mi mennyivel lesz drágább az idők folyamán. Nem mintha vásárolni akart volna. Évente az az egy-két gatya, zokni, két évente egy ing, három évente esetleg egy pár cipő – Pék tanár úrnak igen szerény igényei voltak. Őt egyszerűen érdekelték a kirakatok. Az árúk is, az áruk is.

No már most hasonló érdeklődés alakult ki benne a hölgyek esetében is. Innen a gusztálás origója.

Mi tagadás, jó néhány érdekességet fedezett fel mindennapos sétája során. Mindenek előtt kiderült, hogy másoknak is van ilyen szokása. Így aztán lélekben régi ismerősként üdvözölte az igencsak szegényesen öltözött hölgyet, ki egyes-egyedül az ékszerboltok kirakatát gusztálta. Azokat viszont annál alaposabban. S a szerényen öltözött hölgy csuklóján vastag arany karkötő. Nem is beszélve az arany gyűrűiről. Aztán ott volt az a dáma, ki mindig a hajdanvolt Emke kávéháztól a Margit híd pesti hídfőjéig tartó kirakatokat gusztálgatta. Még véletlenül se ment volna át a túloldalra. Hogy miért, azt Pék tanár úr fel nem mérte ésszel. Hiszen a másik oldalon is voltak kirakatok. Nem kevésbé érdekesek.

A dolgok lassanként odáig fejlődtek, hogy Pék tanár úr mérlegelni kezdte, ki jöhetne szóba. Mármint természetesen Pék tanár úr szempontjából. Betölteni a már említett nagy fekete űrt.

Először is, ugyebár, figyelembe kell venni az életkort. Ez, mint szokásos, a határesetekben egyszerű. Nyilvánvalóan nem jöhetnek számba a fruskák s a fiatalasszonyok valamint az idős dámák és anyókák. Csakhogy a középkorú hölgyek életkorát (pedig ők jöhettek számításba) felettébb nehéz megsaccolni. Ha a hölgy lompos, a negyvenes is ötvennek látszik. Ha ad magára, a hatvanas is úgyannyinak. Azután a karikagyűrű. Pék tanár úr eleinte úgy gondolta, hogyha karikagyűrű, az szóba sem jöhet. Némi töprengés után revidiálnia kellett álláspontját. Ez nála jelentősebb emberek esetében is előfordul. Hisz ott vannak, ugyebár, az özvegyek és elváltak. Feltehetően nem kis számban. Tehát a gyűrű sem döntő. Maradt a külső. E téren Pék tanár úr igen egyszerű szabályt állított fel. A rosta likán kiestek a feltűnően elegáns hölgyek, s az igen ápolatlan nők. Hihetné az ember, hogy olyan szempontok is belejátszottak a mustrába, mint szőke vagy barna, alacsony vagy magas, kövérkés vagy sovány. De nem. A fekete lyuk olyan mély volt Pék tanár úrban, hogy ebben nem válogatott. Mindegy volt neki hajszín, termet, csak töltse ki már valaki azt a szörnyű űrt.

Mindezen szempontok természetesen akadémikusak voltak. Pék tanár úr semmiképp sem tudta elképzelni, hogy leszólít az utcán egy hölgyet. Erről szó sem lehetett. Az ő habitusával.

Ám ahogy múlott az idő, Pék tanár úrnak észlelnie kellett, hogy esetleg mégis lehetne szó. Olyannyira, hogy már fogalmazta, csiszolgatta is az elképzelt párbeszédet. Valahogy így:

Pék tanár úr: Bocsásson meg, asszonyom. Meg tudná mondani, hány óra? Sajnos megállt az órám.

A hölgy: Négy óra múlott öt perccel.

Pék: Nagyon köszönöm. Igazán kellemes ez a délutáni napocska. (Más változat: Kár, hogy ilyen borús az idő.)

Hölgy: Valóban. Igazán kellemes. (Más változat: Bizony, kár.)

Pék: Vásárolni készül?

Hölgy: Ó, nem. Csak sétálok egy kicsit. Tudja, séta közben szeretem nézni a kirakatokat.

Pék: Milyen érdekes! Én is így vagyok vele.

És most egyenest bele a közepébe. Egy férfi ne legyen gyáva.

Pék: Ha nem siet, esetleg megihatnánk egy kávét. Ha nincs ellenére.

Hölgy: Nem is tudom. Tulajdonképpen jól esne egy kávé.

Tovább nem jutott Pék tanár úr a dialógus-írásban. Márcsak azért sem, mivel a leszólítás érvényét vesztette. Ugyanis őt szólították le. Méghozzá egy középkorú hölgy, egy fehérneműüzlet kirakata előtt.

– Szép az a fekete melltartó, ugye?

Mi tagadás, Pék tanár úrnak elállott a lélegzete. Egyrészt a leszólítás okából. Ez a legmerészebb álmaiban sem bukkant fel. Nem kevésbé, mert az ismeretlen hölgy egy ilyen intim ruhadarabot hozott szóba. Pék tanár úrék házasságában a melltartót hordták, de nem beszéltek róla. Annyit azért nagy nehezen sikerült kipréselnie magából:

– Szép.

– És milyen drága!

– Bizony, kérem. Szörnyű ez a drágaság.

– És napról napra rosszabb lesz.

Forgatókönyv nem lévén, rögtönözni kellett. Pék tanár úr volt a legjobban meglepve, milyen könnyedén formálódott a beszélgetés.

Pék: Akinek jó állása van, annak persze mindegy. De ha belegondolok a szegény nyugdíjasokba.

Hölgy: Ó, az nekem eszembe sem jut. Az még olyan messze van.

Pék: Hát engem sem fenyeget. De van egy-két ismerősöm.

Hölgy: Ne üljünk be egy presszóba? Ott meghittebb. Ha már így összetalálkoztunk.

Pék: A legnagyobb örömmel.

De még micsoda örömmel!

A hölgyről előjáróban csak annyit: se szép, se csúnya. Se alacsony, se magas. Se kövér, se sovány. A neve Kindl Klára. A nyelve szaporán pergett. Ki nem fogyott a panaszokból. A férje munkanélküli. Már második éve. A fia tavaly érettségizett. Ugye nem is hinné a kedves Imre (már itt tartottak!), hogy neki ilyen nagy fia van. Korai házasság. Továbbtanulásról persze szó sem. Egy munkanélküli gyermeke, akárcsak felsőfokú technikumba is? Ugyan. Hát képzelheti a kedves Imre, hogy él meg egy háromtagú család az ő orvosírnoki fizetéséből. És most még az is, hogy a sógorának a fia a jövő héten esküszik Kiskunmajsán. Mert majsaiak. A sógorék. Csak a vonatjegy egy vagyon hármuknak. És nászajándék nélkül, azt mégsem lehet. Abból örök sértődés. Egyszerűen szétmegy a feje a sok gondtól. Már aludni is alig tud. Pedig hétalvó volt örök életében. Mikor a férje még hajókovács. Hát nem rémes, kedves Imre?

Nem akartuk megszakítani a panaszáradatot. Ezért csak most jegyezzük meg, hogy mikor Kindl Kláráról kiderült férjezett állapota, Pék tanár urat mintha villám sújtotta volna. Ám mégis csak magához tért. Mivel Kindl Klára úgy beszélt e megsemmisítő tényről, mintha lenne a családban egy kanárimadár is. Meg aztán:

Képzelje magát bele a kedves Imre az ő helyzetébe. Persze ő se bakfis már. De mégis csak harmincnyolc. Juj, de borzalmas lesz majd a negyven! Belegondolni is rossz. Szóval mégis csak fiatal. Szeretne élni. Utazni. Szórakozni. A fehérneműjére, arra mindig kényes. Ha rendeset akar, egy vagyon. Ezt bizonyára a kedves Imre is tudja. Azért bámulta meg annyira azt a fekete csipke-melltartót. De hát miből? Nem elég a pénz. Az ura is. Mit mondjon róla? Egyenest lelkibeteg. Mit kovácsoljon, ha a hajógyárat bezárták? Nem érdekli azt semmi. Az aztán végképp nem, hogy egy fiatal nőnek nemcsak anyagi igényei lennének. Ugye érti, kedves Imre? De az ura, mióta lelkibeteg, már az is valami, ha havonta egyszer. Azt is úgy kell kiimádkozni. Hát élet ez, kedves Imre? Egy fiatal nőnek?

Ezek után Kindl Klára megtudakolta Pék tanár úrtól, hogy hol lakik. (Pék tanár úr özvegyi állapotáról már az előzőekben esett szó.) Pék tanár úr megmondta.

– Hisz az nincs is messze. Mi lenne, ha meglátogatnám?

Mivel – így Kindl Klára – mégis csak más meghitt körülmények között. És a meghittség, az neki fontos. Ó, ha neki pénze lenne! Milyen meghitt életet tudna teremteni egy férfinak. Aki kedves hozzá. De mindenben kedves.

Pék tanár úr ekkor már, azon kívül, hogy e hetedik mennyországban, egyre csak azon töprengett, mennyi konyak van odahaza az üvegben. Esténként abból töltött a teájába egy kanálkát. Minden este. És mert Kindl Klára a presszóban is konyakot rendelt.

Szerencsére a literes üveg még félig tele. És a stampedlik – szegény felesége nászajándéka – gyűszűnyiek. Kindl Klára az első stampedli után mindenek előtt alaposan körülnézett a lakásban. Még a WC-be is bekukkantott. Aztán kijelentette, hogy igazán meghitt kis lakás. Ezek után javasolta: ha már ilyen szépen összejöttek, igyanak pertut. Úgy meghittebb. Meg is történt. Annak rendje és módja szerint. Vagyis a stampedlit csók követte. De nem ám afféle futó kis puszi. Nem. Kindl Klára birtokba vette Pék tanár úr száját, és meg is tartotta. A karja pedig átfonta Pék tanár úr nyakát, mint a lián. Könnyű volt neki. Kindl Klára ugyanis a kerek asztalka mellett állott. Így letehette a pohárkát a csipketerítőre, amit még Pék tanár úr megboldogult hitvestársa horgolt. Ám Pék tanár úr közelében nem volt asztal. Úgyhogy ottmaradt Kindl Klára szájával és kezében a stampedlis pohárral, amivel nem tudott mit kezdeni.

Ennek a helyzetnek az vetett véget, hogy Kindl Klára megemlítette: mi lenne, ha ágyba bújnának? Úgy meghittebb. Ennek következtében Pék tanár úr megszabadulhatott a stampedlis pohárkától.

A vetkőzés Kindl Klárának roppant gyorsan ment. Már kisnadrágban, melltartóban, mikor Pék tanár úr még az ingét gombolgatta.

– Levetkőztesse a Klárika az ő Imruskáját? – tudakolta Kindl Klára. És rögvest nekilátott. Igen ügyes ujjacskái voltak. Akkor a fürge ujjacskák elővarázsolták az alsónadrágból Pék tanár úr férfiasságát.

– Jaj de szép az Imruska, Imruska – gügyögte Kindl Klára. És ugye nem haragszik. Látja ő, hogy az Imruska nett, fess, tiszta. Talpig úriember. De azért mégiscsak inkább gumival. Manapság.

– Ugye nem baj, Imruska?

Mit mondhatott erre Pék tanár úr? Gondoljon bele az olvasó. Kindl Klára elővarázsolt a retiküljéből egy zacskót. Föltépte az ezüstpapírt. Ripsz-ropsz felöltöztette a már említett férfiasságot. Szerencse, hogy ilyen járatos volt. Pék tanár úr ugyanis az ilyesmiről addig csak könyvekben olvasott. Bizonyára elügyetlenkedi a dolgot, amilyen tapasztalatlan.

És hogyan akarja az Imruska, érdeklődött Kindl Klára, immár az ágyban. Ismételt szerencse. Pék tanár úr ebben sem volt járatos. Csak úgy nagyjából. Így viszont azt válaszolhatta: ahogy a Klárika akarja.

A többit ne részletezzük. Nem is tartott sokáig. Hiába, három év nagy idő. Mióta Pék tanár úr, hitvese elhalálozása okán, mindig egyedül bújt az ágyba. Ugorjunk odáig, hogy Kindl Klára megtudakolta:

– Jó volt az Imruskának?

Választ nem várt. Biztosította Pék tanár urat, hogy legközelebb még jobb lesz. Még meghittebb. Aztán puszit nyomott az orrára, s ruháit összemarkolva eltűnt a fürdőszobában.

Pék tanár úr legszívesebben ki se mozdult volna az ágyból. Inkább a falnak fordul, nyakig húzva a paplant. Mint a régi szép időkben, boldogult feleségével. Ám úgy vélte, jelen helyzetben ez lehetetlen. Nagy sietve belebújt a háziköntösébe. Szerencsére a szekrényben lógott, nem a fürdőszobában. A gumival hirtelenjében nem tudott mit kezdeni. Így aztán rajta maradt egy ideig, minek okáról még szólunk.

Kindl Klára láthatólag az öltözésben is olyan járatos volt, mint a vetkezésben. Pék tanár úr még ott téblábolt mezítláb, amikor beviharzott a fürdőszobából. Ismételten puszit nyomott Pék tanár úr orrára. Közölte, hogy sietnie kell. Elvégre a férje. Egyben közölte, hogy négyezret szokott kapni. De az Imruskának háromezerért, mert vele olyan jó. Ezt is csak azért, mert kell a nászajándék a sógorék fiának. Ugye megérti az Imruska.

Most már harmadszor kellene említenünk a légyott kapcsán, hogy Pék tanár úrra rászakadt a csillagos mennybolt. Vagy tán negyedszer. Először: a melltartó. Másodszor: meghív magához? Harmadszor: a Paradicsommá változott ágy. Hát inkább nem mondjuk. De ugye igazán nem meglepő, hogy Pék tanár úr a gumiról átmenetileg megfeledkezett.

Persze mondhatta volna Pék tanár úr indignálódva: – De kérem! Erről nem volt szó. – Ám mégsem mondhatta. Egyrészt, mert a nászajándékról valóban volt szó. Legfeljebb arról nem, hogy ki fedezi. Másodszor, mert ez esetben ottmarad lelkivilágában a nagy fekete űr. Éppen, most, amikor felcsillant a remény, hogy begyömöszölheti.

A szerencsét is többször emlegettük a találka kapcsán. Ám a legnagyobb szerencse az volt, hogy Pék tanár úr sublódjában (régi családi bútor, még a felesége nagynénjéé), az ágynemű között, pontosan háromezer forint lapult. Pék tanár úrnak még nem volt érkezése betenni a takarékba. Mert ha nem lapul, Pék tanár úrra valóban rászakad a csillagos égbolt.

Így pusztán annyi történt, hogy egy világ omlott benne össze. Bekövetkezett, amire soha életében gondolni sem mert. Hogy ő és egy közönséges k… Nem, ez nem igazságos. Kindl Klára nem közönséges k… Hiszen feleség, családanya, dolgozó nő. Csak az élet keservei kényszerítik az efféleségekre. Hisz mi mást tehetne, hogy valahogy egyensúlyban tartsa a család felborult költségvetését? Vállaljon takarítást, a napi megerőltető munka, a háztartás vezetésének terhei mellett? És hogy lett volna abból nászajándék? Pék tanár úrnak be kellett látnia, hogy Kindl Klára a számára egyedül adódó lehetőséget választotta. Meg aztán Pék tanár úr hallotta, hogy egy k…-nak sohasem jó. Kindl Klára pedig biztosította, hogy nagyon jó volt Pék tanár úrral.

Meg aztán. Mi tagadás, Kindl Klára örömet okozott neki. Nem is akármilyet. S bár erre jobb nem is gondolni: feltehetőleg másoknak is. És nem az élet császárainak. A nagymenőknek. A világfiaknak, kik bizonyosan más forrásokból szerzik be a számukra szükséges örömhányadost. Nem a nyalka ifjaknak. Az izompacsirtáknak. A sportfiúknak. Nem, nem. Bizonyára a Pék tanár úrhoz hasonlatos megszomorítottaknak. Kik csak úgy az élet árnyékos oldalára sodródtak, mint ő. Csak úgy megfosztattak az öröm minimumától is. Kiknek lelkében ott a nagy, fekete űr. Hát hogy lehet kipellengérezni valakit, mert a boldogság örömét hozza a rászorulóknak? Bizonyosan nagyobb örömöt, mintha kitakarítaná a lakásukat. Esetleg ablakot pucolna. Nem, Kindl Klára semmiképp sem közönséges k…

A lelkében dúló vihart tehát Pék tanár úr valahogy csak leküzdötte. Ám Kindl Klára felbukkanása az életében még egy súlyos gondot okozott. Nevezetesen a bukszáét. Kereken kimondva: Pék tanár úr fizetéséből semmiképp sem futotta olyan luxuscikk, mint Kindl Klára. Noha havonta mindössze három alkalomról volt szó. Ez boldogult feleségével kapcsolatban bőven elegendőnek bizonyult. Bár, ki tudja miért, ami megtette a házaséletben, Kindl Klára esetében nem. De hát arról, hogy minden héten, szó sem lehetett.

Pék tanár úr kurta pórázra fogta magát. Immár szóba sem jöhetett, hogy minden hónapban eltegyen egy kisebb összeget. Gondolva a nyugdíjazásra. Hajlott korának utolsó éveire. Épp ellenkezőleg. Kénytelen volt hozzányúlni a tőkéhez. Lopva lecsipegetni belőle. Ám ez sem mehetett a végtelenségig. Kindl Klára jött, s a kicsi tőke fogyatozott. Már csak azért is, mert Pék tanár úrban feltámadt a gavallér. Az csak természetes, hogy konyaknak mindig kellet lennie a házban. De ez csak a konyak. Ám Pék tanár úr ezen kívül minden hónapban valami aprósággal lepte meg szíve választottját. Igen, az volt a dolog lényege. Hogy Kindl Klárát a szíve választottjának tekinthesse. Nem holmi cafkának, akinek odacsúsztatja a pénzt és fertig. Igazán csak apróságokról volt szó. Egy zsebkendőről, egy könyvről, egy pici üveg parfümről, tubus testápolóról, körömollóról. Apróság, apróság. De nem Pék tanár úr bukszájának. És az apróságokért minden esetben egy puszi járt az orra hegyére. Kindl Klára igazán hálás teremtés volt. A nózipuszi éppúgy hozzátartozott az öröm szertartásához, mint az elárvult hitvesi ágy. Jólesően melengette Pék tanár úr darvadozó lelkét.

Először elmaradt a heti két ebéd, melyet Pék tanár úr, még boldogtalan állapotában, egy olcsó kifőzdében fogyasztott el. A kifőzde valóban olcsó volt, mondjuk egy másodosztályú étteremhez viszonyítva. De nem Pék tanár úr Kindl Klárával terhelt költségvetéséhez. Pedig az árban benne volt a kiszolgálás is. Ez se lényegtelen Pék tanár úr számára: őt kiszolgálják.

Ettől kezdve Pék tanár úr maga főzte az ebédjét. Mindig három napra valót. Mivel a hűtőszekrényben mélyhűtő rekesz is volt. Tehát ha hétfőn mondjuk rizslevest főzött és paprikás krumplit lecsókolbásszal, akkor azt ette kedden is. Szerdán azonban nem. Mert a maradékot lefagyasztotta. És csak pénteken vette elő. Leleményes megoldás, ugye?

Természetesen ez sem volt elegendő. Az sem, ha kispórolta a lecsókolbászt. Nem fizetett elő TV-újságra. A Széchenyi grófban a tehetősebb kollégák rendszerint hoztak valami napilapot. Abból írta ki a műsorokat. Ha nem, az se tragédia. Szerencsére a Dallast, a Szomszédokat, a Friderikusz-showt mindig ugyanabban az időpontban sugározzák.

Kevés, kevés. Szörnyű, milyen keserves szó annak, akit illet. És Pék tanár úr nem mehetett el takarítani. Ki vesz fel ilyen munkára egy középiskolai tanárt? Aki történetesen férfiember? Méghozzá az ő korában. De ha felvennék is. Hogy keze munkája nyomán csillogjon-villogjon a lakás. Csodára Pék tanár úr még Kindl Klára birtokában sem volt képes. Nem mehetett el vagont kirakni sem, mivel az üres lapátot sem tudta megemelni. Nem mehetett el ügynöknek sem, amivel pedig sokan kerestek egy kis mellékest. Ezen foglalatosság tekintetében Pék tanár úr született antitálentum volt. Ó, ismerte ő magát. Vásárolni még csak-csak, hitvese halála okából. De eladni! Pék tanár úr bizonyosan tudta, hogy soha életében egy gombostűt sem tudna eladni. Vagy ha mégis, csak ráfizetéssel.

Ekkor rámosolygott a szerencse. Van ilyen, még ha némelyek kétlik is. Valamelyik lapban, amit otthagytak a tanáriban, megakadt a szeme egy hirdetésen. Leinformálható, megbízható, intelligens idősebb urat kerestek kutyasétáltatásra. És összejött. Információként elfogadták a tanári diplomáját. Valamint azt, hogy megszakítás nélkül huszonkét éve tanít ugyanabban a tanintézetben. Ezt hites okmányokkal tudta bizonyítani. Nem kellett igazolást kérnie Taub igazgató úrtól. Ez, ugye, kínos lett volna.

A kutya, a Cézár névre hallgató nyolcvan kilós német dog, reggel, délben és este háromnegyed órát tartott igényt a sétáltatásra. Az volt a kisebb probléma, hogy az eb egy rózsadombi villában húzta meg magát. Vagyis oda-vissza másfél óra autóbusz. Pék tanár úr hajnalban kelt, az utolsó kicsengetés után száguldott a Rózsadombra, s bizony a legjobb esti műsoroknak is csak a végét látta. De hát mi volt mindez Kindl Klárához képest! Amellett a kutya gazdái igen liberális eszméket vallottak. Ha Pék tanár úr – pontosabban az autóbusz – öt percet késett, nem mentek mindjárt a rendőrségre.

Nagyobb baj, hogy Pék tanár úr félt az ebtől. A dog ugyan semmi okot nem adott erre. Olyan flegma volt, mint Charles Boyer. Pék tanár úr ettől függetlenül félt. Becsületére legyen mondva, nem magát féltette. Ó, nem. Kindl Kláráért egy berber oroszlánt is pórázra fűzött volna. A kutyát féltette. Mert mi van, ha Cézár egyszer úgy Isten igazából nekilódul? Nincs se ember, se póráz, aki fékentartsa. Hát még Pék tanár úr! És ha megszökik? Avagy összeverekszik egy másik ebbel? Ha befogja a sintér? Mi lesz akkor Kindl Klárával? Így hát Pék tanár úr félt, miközben a Rózsadombra buszozott. Félt, amikor Cézárt sétáltatta. Csak hazafele menet csillapodott benne a félelem. Hazafele menet Pék tanár úr az autóbuszon Kindl Klárával társalkodott.

Mert nehogy azt higgyük, hogy Pék tanár úr számára Kindl Klára csupán a mohó (és többek szerint mocskos) férfivágy kielégítését jelentette. Nem. A férfiemberben a szeretetvágy épp úgy felgyülemlik, mint a kangörcs. Ez a vágy pedig kettős. Adni és kapni. A havi kis ajándékokon kívül a szeretetvágy ott lapult Pék tanár úr szertartásos kézcsókjában. A tétova bókokban, mikkel sohasem mulasztotta el Kindl Klára tudtára adni, milyen jól néz ki aznap. A mozdulatban, ahogy alátolta a széket. A kifényesített alpakka tálcában, amin a stampedli konyakot feltálalta. Bizony Isten, még a párnák között is igyekezett kinyilvánítani szeretetét.

Szóhoz nem igen jutott Pék tanár úr a légyottok alkalmával. Kindl Klára kifogyhatatlan volt sanyarú anyagi és egyéb körülményei ecsetelésében. A fia könyvelői tanfolyamra jár. Legyen valami papír a kezében. A fia már nem jár könyvelői tanfolyamra. Semmi értelme. Hát perspektíva az? A fia beiratkozott hivatásos gépkocsivezetői tanfolyamra. A fia már nem jár gépkocsivezetői tanfolyamra. Annyi a hivatásos gépkocsivezető, mint a pelyva. Meg azután Kindl Klára, attól a pillanattól, hogy benyitott az ajtón, célirányosan törekedett a hitvesi nyoszolya felé. Hát lehetett ezen törekvést lassítani?

Így aztán Pék tanár úr a kék autóbuszon zötykölődve öntötte ki szívét Kindl Klárának. Hallgatag ember volt világ életében. Ez azonban nem jelentette, hogy semmi közlendője a világ, s Kindl Klára számára. Beszámolt az iskolaélet ilyen-olyan küzdelmeiről. A félelméről, Cézárral kapcsolatban. Szakadatlan küszködéséről, a pénzügyi egyensúlyt illetően. A rettegésről, hogy Kindl Klárát esetleg elveszíti. És élete legeslegnagyobb réméről. Az egyre fenyegetőbben közeledő nyugdíjazásról. Ó, látja ő azt Taub igazgató úron, hogy fontolgatja már. Érzi a hangsúlyaiból. És ez aztán egy csapásra rombadönti majd nagy nehezen karban tartott életecskéjét.

Mindezen mondandójának nagy részét Pék tanár úr természetesen semmilyen körülmények között nem közölte volna Kindl Klárával. Akkor sem, ha lett volna rá mód és idő. A férfi legyen férfi. A kék autóbusz viszont fenomenális beszélgetőtársnak bizonyult. Az csak zötyögött. Annak feltárhatta lelke legrejtettebb zugait is. Micsoda szerencse.

Jóelőre figyelmeztettük az olvasót, hogy Pintér tanárnő, alighogy felbukkan, el is tűnik a szeme elől. Megvan ennek a maga oka.

Azt már tudjuk Pintér tanárnőről, hogy gyönyörű volt. Azt nem, hogy olyan gyönyörű, mint a szikrázó augusztus-éjjeli égbolt. Tartunk tőle, ha más hasonlattal illetnénk, az ugyanúgy nem adná vissza a szépségét, a maga teljességében, mint ez a képecske. Mondjunk hát róla valami közelebbit. Mellőzve minden hasonlatot. Bár az nem lesz egyszerű.

Már magába a hajába is bele kellett szeretnie a férfiembernek. A holló tolla ugyanis meg sem közelítette annak éjsötétjét. S még a párkák sem merték állítani, hogy a hajkorona esetleg festett. Talán nem is haj volt ez, valami fekete zuhatag, a homlokától a csípőjéig. Napi egy óra karbantartást követelt. De építménynek is nevezhetjük. Lévén, hogy Pintér tanárnő kedvére formálhatta: copfba vagy varkocsba fonva, koszorúvá gömbölyítve, kemény kontyba tömörítve, lazán leeresztve. Arca hosszúkás szívalak, maga a szabályosság. Ám a szeme egy cseppet mongolos. Épp csak olyan picinyt, hogy mindenkitől megkülönböztethetővé váljék. Bőre alabástrom. Vagyis nem sápadt tejfehér. Annál egy árnyalattal barnásabb. Annál fehérebb hibátlan fogsora. A teste. Ó, Istenem, mit mondjunk a testéről? Csak azt mondhatjuk, hogy tökéletes. Sudár-nyulánk. Melle idared-alma. Csípőjét aranykezű mester formálta kehellyé. Több szót ne ejtsünk Pintér tanárnő szépségéről. Aki látta – és sokan látták, olykor még a Nagykörúton is leállott a forgalom, ha ő áthaladt –, az tudja. Aki meg nem, annak úgysem tudjuk kellőképp lefesteni. E könyvecske lapjai mégsem a halhatatlan Leonardo ecsetjével vannak megfestve.

Pintér tanárnő tehát gyönyörű volt, mint a legszebb, kitenyésztett holland tulipán. (Most már alkalmazhatunk hasonlatot.) Ám hideg, mint a jégcsap. Ha belépett a tanári szobába avagy az osztályterembe, a hőmérő higanyszála azon minutában süllyedt néhány fokkal. És nemcsak jeges. Szigorú is. Komor. Megközelíthetetlen. Hűvös. Barátságtalan. Közönyös. Mord. Mogorva. Szomorú. Nyomasztó. Sötét. Hozzáférhetetlen. Gondterhes. Borús. Bús. Szívtelen. Levert. Panaszos. Nyomott. Sivár. Reménytelen. Gyászos. Ó, mily gazdag a magyar nyelv és Pintér tanárnő hidegsége!

Ejtettünk róla szót, hogy a párkák, mindjárt az első pillanatban, egy kellőképp el nem ítélhető szóval illeték Pintér tanárnőt. Pusztán a szépsége miatt. Aztán kénytelenek voltak véleményüket megváltoztatni. Ez pedig ritkán fordult elő. A változáshoz hozzájárultak a felsorolt jelzők. Az is, hogy Pintér tanárnő sohasem viselt olyan szoknyát, amely alól kivillant csodálatos térde. Még akkor sem, ha keresztbe rakta a lábát. Ékszert sohasem hordott. Ingblúza még a rekkenő hőségben is hosszúujjas. A gallér szigorúan begombolva. A ruha mintha arra szolgált volna Pintér tanárnőnek, hogy minél többet elrejtsen gyönyörűséges testéből.

Arról is ejtettünk szót, hogy Szentesi tanár úr természetesen már az első percben kivetette hálóját az új húsra. – Már amikor belépett, kocsányon lógott a szeme – jegyezte meg Zalavári tanárnő. – Kocsányon? – nyerítette Deák tanárnő. – Kiesett. Mind a kettő. Egyenest a tulajdon tenyerébe. – Kérlek benneteket – feddte meg őket Schneider tanárnő. – Ez komoly dolog.

Fentiek okán Szentesi tanár úr igen hamar szerét ejtette, hogy odasündörögjön az új húshoz.

– Kiskegyedet – mondotta jó hangosan, hogy a párkák is hallják, valamint az egész tanári kar – az Úristen igencsak ellátta, a szépséget illetően.

Pintér tanárnő ekkor ránézett Szentesi tanár úrra. A tekintete olyan üres volt, mint augusztus végén, aszály idején a csordakutak.

– Én csak tudom – folytatta Szentesi tanár úr. – Mesterségbeli kötelességem az esztétikum megfigyelése és számontartása. Elsősorban a női nemet illetően.

Pintér tanárnő arca meg se rezzent. A szeme meg se rebbent. Ám abban a pillanatban mintha az Északi Sark jeges szele süvített volna végig a tanári szobán. Olyan jeges volt a széllökés, hogy az ablakokat belepte a dér. Még Szentesi tanár úr is beleborzongott. Noha igencsak nem volt ijedékeny a női nemet illetően, sürgősen elkotródott Pintér tanárnő közeléből. Még a bajsza alatt sem morgott valamit, legalább a tekintélyét megőrzendő. Szentesi tanár úr egyszerűen megsemmisült Pintér tanárnő tekintetétől.

Zalavári tanárnő: – Jól megadta neki!

Deák tanárnő: – Elintézte!

Schneider tanárnő: – Mindjárt láttam, hogy tisztességes perszóna.

Attól kezdve tudottá vált, hogy férfiember jobb ha elkerüli Pintér tanárnőt. Hacsak nem akart a nyakába egy dézsa jeges vizet. Azt meg ki akarja? Ahogy némelyek a pollenre, Pintér tanárnő a hímnemre volt allergiás. A nőkkel sem volt valami kedves, az nem mondható. De velük azért udvarias, bár kimért, távolságtartó. A férfiakkal ellenben, mint a pokróc. Nem is merészkedtek a közelébe.

Rideg Imre is megkapta tőle a magáét. Rideg Imre negyedikes korára meghaladta a százkilencven centimétert. Az ifjúsági kosárlabda-válogatott centere, a Diana mulató tulajdonosának fia, valamint a fiatalabb női tanerők réme. Olyan stikliket is megengedett magának, hogy megbotoljon a folyosón. És nem talált más támaszt, mint Bergendi tanárnő gömbölyded fenekét. Avagy egy teljes szüneten át, közvetlen közelből fixírozta Szűcs tanárnő blúza kivágását. De úgy, hogy Szűcs tanárnő piros lett, mint a mezei pipacs. Pedig megélt már három házasságot, egyebek mellett.

Csak természetes, hogy a nagy Rideg (a kicsi az édesapja volt) Pintér tanárnő esetében sem tudott nyugton maradni. Az egyik szünetben odament hozzá, nagy tisztelettudóan.

– Tanárnő kérem. Szeretnék valamit kérdezni.

– Tessék – mondotta Pintér tanárnő. És hiába volt Rideg Imre nagy melák, valójában csak kis kamasz. Ugyanis ebből a rövidke szóból nem érezte meg, mi következik.

– Azt szeretném megkérdezni, tanárnő, mit jelent az a mondás: hogy ityeg a fityeg?

Pintér tanárnő ekkor ráemelte a tekintetét. És a nagy Ridegből egyszerre kis Rideg lett. Mintha mázsás kőtömb zuhant volna rá, a hetedik emeletről.

– Nézze meg az Értelmező Szótárban. És ha ennyire tudásszomjas, egy hónapig minden nap magával kezdem a feleltetést.

No hiszen! A nagy Rideg eddig is csak azért bukdácsolt át egyik osztályból a másikba, mert Taub igazgató úr úgy vélte, egy ifi válogatott növeli az iskola renoméját. Na meg az édesapja miatt, aki ugyancsak nem volt akárki. Már bomba is robbant a mulatója előtt. Pintér tanárnőnek azonban mit válogatottság, bombariadó! Szegény nagy Rideg neve mellett csak úgy sorakoztak a szekundák.

A kivétel Pintér tanárnő esetében is – mint annyi másban – Mónika tanár nő volt. Ha vele váltott szót, megmelegedett a hangja. Bizonyítékul, hogy mégis lakozik benne is valami melegség. A tekintete is rokonszenvet tükrözött. Nem csoda, ha Mónika tanárnő olyasmire vetekedett, amit senki sem mert volna megkockáztatni a gróf Széchenyiben. Meghívta Pintér tanárnőt uzsonnára. Fentiek alapján nem csodálhatjuk, hogy Pintér tanárnő a meghívást nemcsak elfogadta, még szépen meg is köszönte.

Kint az utcán ugyancsak zimankó, ám Mónika tanárnő otthonában hívogató meleg. Mégpedig olyan meleg, mire csak egy cserépkályha képes. Természetesen Mónika tanárnő lakóházában is központi fűtés volt. A lakószobát azonban egy méretes, almazöld cserépkályha fűtötte. Hogyan kapott erre engedélyt Mónika tanárnő az illetékesektől, senki sem tudta. Azt viszont igen, hogy Mónika tanárnő az égvilágon mindent el tud intézni. Elintézte a cserépkályhát is.

Hogy miben különbözik a cserépkályha a radiátortól, azt Pintér tanárnő is megtapasztalta, amikor helyet foglalt az almazöld műtárgy elé helyezett két karosszék egyikében. A világ fagya máris olvadni kezdett tagjaiban.

Aki azt hiszi, hogy az uzsonna Mónika tanárnőnél teát jelentett aprósüteménnyel, netán tejszínhabos kakaót mazsolás kaláccsal, az bizony téved. Az uzsonna Mónika tanárnőnél apró falatkák voltak. Lazaccal, ringlivel. Meg olajbogyó. Benne mandulával. Meg Courvoisier. Esetleg nem ugyanaz, mint Napóleon kedvenc itala. A fekete üveg címkéjén mégiscsak ez állott.

– Hát mondjad – mondotta Mónika tanárnő a második pohárka után.

Pintér tanárnő még megpróbálkozott egy kitérő hadmozdulattal. Még nem ismerte kellőképp Mónika tanárnőt.

– Mit?

– Hogy miért vagy ilyen búvalbaszott.

Képzelje el az olvasó, milyen az, ha átszakad a radzsimpúri duzzasztó nagy gátja. Ez, köztudottan a legnagyobb a világon. Hát valami ilyesmi következett. Pintér tanárnő mindenek előtt sírvafakadt.

Ami ezután történt, annak pontos visszaadása nem lehetséges. Részben, mert meghaladja szerény képességeinket. Részben, mert megtöltené a könyvecske hátralévő lapjait. Nem is ejtve szót az áradat apró megszakításairól, helyt adva egy korty konyaknak avagy kicsike sírásnak. Így hát csak a lényeget igyekszünk összefoglalni, amennyire ez lehetséges.

Pintér tanárnő szépségére már kisgyermek korában felfigyelt a világ. De hát abban a korban még mit számít az! Melyik kisleány láttán nem csapják össze a tenyerüket rokonok és ismerősök: – Jaj, de gyönyörű gyermek!

Feltűnővé akkor kezdett válni a dolog, mikor Pintér tanárnő belépett a kamaszkorba. Ez, ugyebár sutaság, idétlenség stb. Nem úgy Pintér tanárnő. Ő kamaszkorában is gyönyörű volt. Ami aztán csak fokozódott. Olyannyira, hogy édesanyja már alig mert végigmenni vele az utcán. Ki volt téve annak, hogy a járókelők unos-untalan utánuk fordulnak.

Egyetlen ember volt kerek e földtekén, aki nem észlelte ezt a gyönyörűséget. Mégpedig Pintér tanárnő édesapja. Ne csodáljuk. Pintér tanárnő édesapja ugyanis nem vett észre semmit, vagy amit igen, az nem az emberekre vonatkozott. Nagyhírű egyetemei tanár volt, már negyven évesen tagja a Tudományos Akadémiának, számos külföldi tudós társaság tiszteletbeli tagja, több egyetem díszdoktora. No meg természetesen Kossuth- és Állami-díjas. Még pedig joggal.

Pintér tanárnő édesapja ugyanis többet tudott a nukleinsavakról, egészen pontosan a dezoxiribonukleinsavakról, mint a legtöbb ember a világon. Jegyezzük meg, hogy sem Pintér tanárnő édesanyja, sem maga Pintér tanárnő még csak a közelébe sem bírt férkőzni ezen ismeretekhez. Még az ismeretek meglétéről sem volt fogalmuk. Olyan, Pintér professzor úr számára magától értetődő alapfogalmakról sem, hogy a nukleinsavak alkotórészei, a nukleotidok, purinbázisból avagy valamilyen piramidinszármazékból, 5 szénatomos cukorból és foszforsavból állanak. Még azt sem tudták, hogy a DNS-nek (a tudomány így becézi a dezoxiribonukleinsavat) fontos szerepe van az örökletes tulajdonságok átadásában. Azt viszont ne vessük a szemükre, hogy nem ismerték a nukleinsavak pontos összetételét, szerkezetét és biológiai szerepét. Ezt ugyanis senki sem ismerte a világon. Csodálható, hogy Pintér tanárnő édesapja ezen dolgokkal foglalkozott, nem a leánya szépségével?

Nehogy azt higyjük, hogy Pintér tanárnő édesapjának nem volt szeme. Ellenkezőleg, igen éles szeme volt. Csak éppen másra használta, mint az átlagember. Azonban amint Pintér tanárnő édesanyja kötelességének érezte felhívni a figyelmét egyszál gyermekük immár kirívó szépségére, ránézett leányára. És abban a pillanatban felfedezte gyönyörűségét.

– Mit csinál ez a lány egész nap? – kérdezte a tudósokra jellemző lényeglátással.

Hát mit csinált volna Pintér tanárnő, tizenhét éves korában? Természetesen gimnáziumba járt.

– Nem azt kérdeztem – így Pintér tanárnő édesapja. Ennyit még ő is tudott. – Mit csinál, amikor nincs az iskolában?

Mit csinált volna? Tanult, CD-ket bömböltetett, játszogatott a számítógéppel, összejárt a barátaival. Mint minden normális gyermek.

– Hát ez az! – csapott le azon nyomban az édesapa. – Ez az. Az ilyen kancát már csikókorában kurta kantáron kell tartani. Különben elkurvul.

Pintér tanárnő édesapja igen-igen óvatos volt szaktudománya részletkérdéseiben. Viszont igen-igen kialakult és megfellebbezhetetlen elvei az élet minden egyéb területén. A nő, minél szebb, annál bővérűbb. Nem szólva a mohó férfifalkáról, melynek száma a női szépséggel egyenes arányban növekszik.

Ennek következtében Pintér tanárnő édesapja kiadta az ukázt, hogy leányát már másnap írassák be külön angolra és németre. És vegyen zongoraórákat. És iratkozzék be az egyetem nagyhírű úszószakosztályába. Az elnökkel telefonon azonnal megbeszéli a dolgot.

– Egy szabad perce se legyen. Naponta néhány ezer méter majd kihajtja belőle a vért.

Pintér tanárnő attól kezdve engedelmesen tanult angolul, németül és zongorázni. Nem túl lelkesen, az igaz. Mert többé se CD, se diszkó, se terefere, se semmi. Persze fiúk se.

Az úszás, az más volt. Azt utálta. Tisztában volt vele, hogy belőle nemhogy bajnok, még versenyző sem lesz. Ahhoz négyéves korában kellett volna kezdenie. (Káromkodott is az elnöki ukázra a szakosztály-edző, mint egy csődörös a Hortobágyon.) Viszont ugyanúgy fél hatkor kellett kelnie, mint az éremesélyeseknek, hogy iskola előtt leússza a rá teljesen feleslegesen kirótt hosszakat. Természetesen se szombat, se vasárnap. Pontosan úgy, ahogy édesapja elrendelte: egyetlen szabad perce sem. Ám Pintér tanárnő valószínűleg a génjeiben hordta az engedelmességet. Ha valamit meg kellett tennie, hát megtette. Még berzenkedés se. Hát még lázadozás! Legfeljebb utálat.

– Tanár lesz belőle vagy gyógyszerész – jelentette ki fél év múlva Pintér tanárnő édesapja. Ez is jelzi, hogy az eddigieknél behatóbban foglalkoztatta leányának sorsa. – Mindkettő női pálya. Nincs tele mocskos férfiakkal. Te meg nézz körül egy megfelelő férj után. Illetve nem. Majd én. Te ne üsd bele az orrod. Még mindent elrontasz.

A prédikáció természetesen Pintér tanárnő édesanyjának szólt.

Azonban mit hoz a sors? Pintér tanárnő szerelmes lett. Természetesen nem először. Volt ő már szerelmes, a külön angol, külön német, a zongora, valamint az úszás előtt. Illetve azt hitte, hogy szerelmes. Mikor megismerte az igazit, egyszeriben megtudta, hogy azok csak olyan bakfisszerelmek voltak. Ilyenen mindenki átesik, mint a kanyarón vagy a pubertáskori versíráson.

Bezzeg az igazi! A felülmúlhatatlan. A csodálatos. A Grál-lovag.

A Grál-lovag Pintér tanárnő német tanárja volt. Tanársegéd az egyetemen, ahol is német filológiát adott elő.

Hogy milyen az igazi szerelem, különösen az első, azt mindnyájan tudjuk. Aki nem, annak ajvé. Ilyenkor a galambok is másképp búgnak. Másképp süt a nap. Más a fák lombja. Más a szellő neszezése.

Egy szép napon a Grál-lovag furcsa feladattal állott elő.

– A következő órára fordítsa le ezt a József Attila versszakaszt:

 

Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.

 

– Jaj, tanár úr – vörösödött el Pintér tanárnő. – Ez borzasztóan nehéz.

– Nehéz, tudom. Persze nem kell rímelnie. Csak úgy prózában.

Prózában! Amikor minden szó rímel a lelkével.

Aztán a fordítás csiszolgatása. A szavak értelmezése. Egyre szaporább szívdobogás. Az első egymásranézés. Nem, az már előbb volt. Az első közös lobogás a tekintetekben. Az első vallomás. Ich liebe dich, wie Kind seine Mutter. Egy szótaggal több. Nem számít. A közösen felfedezett csillag. A közösen felfedezett napsugár. Az árnyék. Kéz kézbe kulcsolva. A csókok. A csókok. Örökké lesni, nem nyílik-e az ajtó. És újra meg újra: Ich liebe dich, wie Kind seine Mutter.

A különórákat a tanársegéd úr professzorának dolgozószobájában adta az egyetemen. Természetesen professzori engedéllyel. Másról, mint csókról, szó sem lehetett. De micsoda csókok! Ilyet még senki se ízlelt. A tanársegéd úr is hajnalban kelt, hogy elkísérhesse Pintér tanárnőt az edzésekre. Micsoda hajnalok! Kéz a kézben, a zötyögő villamoson. A versenyeken, ahol Pintér tanárnő természetesen nem indult, de köteles volt jelen lenni, a tanársegéd úr mindig ott ült a lelátón. Ha akarják, lophattak volna egy félórát, a tanársegéd úr valamelyik kollégájának a lakásán. De nem akarták. Félórát sem. A mindenséget. Félóránál többet pedig Pintér tanárnő sehogysem tudott ellopni a napjaiból.

Ugye nem csodálható, hogy Pintér tanárnő nem a gyógyszerészetet választotta. Angol-német szakra iratkozott be. Az első óra, amikor a tanársegéd úr a katedrán. Egy Grál lovag! A haja lobogott. A szeme lángolt. A szava tüzelt. Ki merészeli azt mondani, hogy a filológia száraz és unalmas? A német filológia a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetem bölcsészettudományi karán a világ legizgalmasabb tantárgya volt. Ich liebe dich, wie Kind seine Mutter.

Aztán a villámcsapás. Villámcsapás? Atombomba. Hogyan jött rá Pintér tanárnő édesapja, amire nem szabadott volna rájönnie, nem tudjuk. Kár is firtatni. Noha Pintér tanárnő édesapja biokémikus volt, a keze messzire elért. A tanársegéd urat egyik napról a másikra kinevezték adjunktusnak a szegedi József Attila Tudományegyetemre. Kollégái nem kis irigységére. Fel lehet ezt fogni? Túl lehet ezt élni?

– Gyere velem.

– Nem mehetek.

– Gyere velem. Elveszlek feleségül.

No még csak az kellett volna. A leánykérésre Pintér tanárnő édesapja felelt. Egyenest Londonból. Ott ülésezett ugyanis a Nemzetközi Biokémiai Társaság, melynek az édesapa alelnöke volt. A választ az édesanya közvetítette. Mi az édesapa szavait tolmácsoljuk:

– Erről az utolsó striciről azt mondják, viheti valamire. Egyszer talán még egyetemi tanár is lehet. Hát mondd meg a lányodnak: egy pissz, és a fiatalúrból nem lesz semmi. Örülhet egy középiskolai tanári állásnak. Ha feldühítenek, mehet egy tanyasi általánosba. A kisasszonyt meg elzavarom a berlini egyetemre.

A tanársegéd úr ment volna akár egy bölcsődébe is, dadusnak. De Pintér tanárnő, ő nem. Ő nem tudott volna elviselni ekkora áldozatot.

Hogy a szívében mi játszódott le, arra nincs szó. Mindnyájan ismerjük, milyen az, ha valaki egyszercsak magára marad egy végtelen, lombja vesztett erdőben. Ha a világ végére ér, s nincs más előtte, csak a semmi. Ha az élet elveszti minden színét. Ha nincs íze az ételnek. Mintha nem is a tested vernék: egyenest a meztelen lelkedet. Wie Kind seine Mutter.

A következő esemény Pintér tanárnő életében az volt, hogy édesapja vasárnap vendéget hívott ebédre. Ilyen még nem fordult elő a Pintér család történetében. Ebből következik, hogy volt valami jelentősége. De törődött is ezzel Pintér tanárnő! Nem törődött ő semmivel. Egyedül azzal, hogy Szegedről semmi hír. Noha szent esküvéssel fogadták, hogy se levél, se telefon. Ha vége kell, hogy legyen, legyen vége. Ó, kárhozat!

A vendég Pintér tanárnő édesapjának docense volt. Igen rokonszenves fiatalember, ha nem is a legfiatalabb évjáratból. Udvarias, készséges, jómodorú. Pintér tanárnőnek piros rózsacsokrot hozott. Az édesanyjának fehéret. Pintér tanárnő és a rózsák! Ha nem Tőle kapja. Ebéd közben Pintér tanárnő édesapja a nukleonokról értekezett. Ezek köztudottan az atommagot felépítő elemi részeknek és azok antirészecskéinek közös nevük. Közös tulajdonságuk, hogy tömegük nagy, kb. 1836-1839 elektrontömeg. Spinjük 1/2. A docens úr szerényen megjegyezte, hogy a nukleonoknál is nehezebb elemi részeket, a hiperonokat, újabban a mezonokhoz sorolják. Pintér tanárnő édesapja természetesen tudta ezt. Pintér tanárnő torkát a sírás fojtogatta.

A docens úr egyre gyakrabban bukkant fel Pintér tanárnő közvetlen közelében. A szót igyekezett a nukleonokról más területre terelni. A látogatásokra volt mód, mivel az egyetemi tanulmányok megkezdtével a különórák természetesen elmaradtak. A docens úr mindig egy virágcsokor kíséretében érkezett. A bokréták sajátossága az volt, hogy egyre nőttek.

Egy szép napon Pintér tanárnő édesapja felesége közvetítésével a dolgozószobájába hívatta a lányát. A dolgozószobában ott ült a docens úr is. Egy minden eddiginél nagyobb csokorral.

– Zsuzsánna – mondotta Pintér tanárnő édesapja. – Kelemen úr megkérte tőlem a kezed. Én természetesen igent mondottam. Meggyőződésem, hogy neked ugyanez lesz a válaszod. Jobb frigyet el sem tudok képzelni. Egyikőtök számára sem. Az esküvő hat hét múlva lesz. Aztán el kell utaznom Honkongba.

Pintér tanárnő nem szólt egy szót sem. Jöjjön, aminek jönnie kell. A sors kezét nem lehet elhárítani.

Ettől kezdve minden ment a maga útján. Azzal a kivétellel, hogy Pintér tanárnő a leghatározottabban elutasította a docens úr immár legalizált csókját. (Jegygyűrű.) A hideg is kilelte a gondolattól, hogy azt az ajkat, melyet valaha a Grál-lovag csókolt meg, más érintse szájával. A docens úr először megdöbbent. Aztán valami büszkeségféle virágzott ki a szívében. Micsoda menyasszonya van neki! A pap áldása nélkül még a száját sem. A mai időkben. Mikor a lányok már tizenhatéves korukban elhagyják a bugyijukat a házibulin.

A pap áldása is elkövetkezett. Ezek után, szokás szerint, a nászéjszaka. A docens úr diszkréten kivonult a fürdőszobába, amíg hites felesége levetkezik. Pizsamába bújva, finom arcszesztől (Bagarre) illatozva tért meg a hálószobába.

Pintér tanárnő valóban levetkezett. Nyakig begombolt hálóingben feküdt a paplanos ágyban. Elszántan beletörődve, hogy történjék, aminek történnie kell.

Gondolta ő. A teste másképp gondolta. Amikor a docens úr levetette háziköntösét, s felhajtotta a selyempaplant, Pintér tanárnőt kitörte a frász. Olyannyira, hogy sikoltozni kezdett. Amit még soha életében.

A docens úr, említettük, jóérzésű ember volt. Némi döbbenet múltával belátta, hogy az ilyesmit nem szabad erőltetni. Nemhiába volt biokémikus. Gyengéd, nyugtató szavakat mondott, s búcsúzóul csókot akart lehelni hitvese homlokára. Ez nem sikerült. Pintér tanárnő kiugrott a paplanos ágyból. A sarokba menekült. Illetve talán nem is ő. A teste. A lelke Szegeden volt.

Az eset háromszor ismétlődött meg. Ekkor a docens úr tehetetlenségében a legilletékesebbhez, Pintér tanárnő édesapjához fordult. Az édesapa még nem utazott el Honkongba. Meghallgatta a panaszt. Megbeszélte a feleségével. Az édesanyja megbeszélte a dolgot Pintér tanárnővel. Pintér tanárnő azt mondta, ő nem tehet róla. Csak a teste.

A docens úr két hét tanulmányútra ment a jénai egyetemre. Pintér tanárnő szorgalmasan látogatta a pszichiátriai klinikát. Szondi-teszt, Rohrschacht-teszt, effélék. Hosszú beszélgetések. Mármint a professzor beszélt. Pintér tanárnő hallgatott. A kivizsgálás végén az orvosok a vállukat vonogatták. – Jól megbaszni hátulról – mondotta az adjunktus a professzor úrnak. – Az kellene neki. – Ilyen mocskosszájúak az orvosok.

Pintér tanárnő már akkor hisztérikus rohamot kapott, amikor a docens úr megtért Jénából. Egy nagy csokor virággal. Ha maga az ördög jelenik meg, az nem dúlta volna fel annyira Pintér tanárnő lelkiállapotát. Noha, mint említettük, a docens úr cseppet sem hasonlított a sátánhoz. Ellenkezőleg: halk szavú volt és megértő.

Három hét szanatóriumi kezelés következett. Szedálás, hipnózis, akupunktúra. Azután az orvosok becsülettel közölték Pintér tanárnő édesanyjával (az édesapa Honkongban volt, mint tudjuk), hogy tehetetlenek. Talán valami trauma. Sokkhatás. Ilyen fenomén ellen nekik nincsenek eszközeik. Az egyik tudós professzor még a parapszichológiát is megemlítette. Nem tudjuk, mi okból.

Summa summarum: a házasság vakvágányra futott. Anélkül, hogy létrejött volna. Illetve pontosan ezért. Pintér tanárnő ismét magára maradt a gyönyörű szépségével és a mélységes semmivel. Azt ugye nem kell mondanunk, mit jelent egy ember számára, ha nincs a világon más, mint ő meg a semmi.

Mónika tanárnő egyetlen szót sem szólt a hosszú, könnyektől és kis korty konyakoktól megszakított monológ alatt. Ám mintha félóránként egyre kisebb lett volna. Mire Pintér tanárnő befejezte, már alig látszott a karosszékben. Aztán tollászkodni kezdett. És azt mondotta, meglehetősen furcsa hangon:

 

Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült.

 

Mit ad Isten, Pintér tanárnőnek azon nyomban eszébe jutott a vers folytatása. Pedig sok-sok éve már, hogy olvasta. Igaz, ebben segítségére volt, hogy Mónika tanárnő ekkor már a karszék támláján ült.

 

Tollászkodni, már mint varjú, Egy jegenyefára ült. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!

 

Az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy a jelenetet egyes-egyedül Pintér tanárnő elmondása alapján rekonstruáltuk. Mónika tanárnő ugyanis, Isten nyugosztalja, azóta elhalálozott. Tudjuk, hogy egy tanú, nem tanú. Mégis úgy gondoljuk, hogy Pintér tanárnő e tárgyban tett vallomása perdöntőnek értékelhető.

Mónika tanárnő ugyanis így folytatta:

– Fáj, Zsuzsánna?

– Fáj, Mónika néni.

– Mert az ember asszonynak farkasa. A szívünket megtörik, és megtörik a testünket. Szolgák vagyunk, halálunkig.

– Igenis, Mónika néni.

– Mire a tündérszép farod? A méz a szádban? Áhítozzák a csípődet. A melledet, a gyönyörűt. Bolonduljanak az öledért.

– Igenis, Mónika néni.

– Állj bosszút, Zsuzsánna. Mert nem adatik igazságosság a Földön.

– Igenis, Mónika néni.

Ha valami elhatároztatik, minek akkor várni? A tett halála az okoskodás.

Csoda, hogy másnap egy új Pintér tanárnő jelent meg a Széchenyi grófban? Bár ezt egyelőre nem vette észre senki. A bomba a tanári szobában csapott be. Az utolsó kicsengetés után. Mindenki – köztük természetesen a párkák – füle hallatára.

Pintér tanárnő ugyanis odaszólt Zana tanár úrnak:

– Siet, Károly?

Zana tanár úr, a másik taknyos (mert a nő, vagyis Beke tanárnő, nem számít), nagyjából egyidős volt Feld tanár úrral. A párkák, mikor pellengérre kellett állítani az elfajzott ifjúságot, csak a Károlyokat emlegették. Holott nem hasonlítottak cseppet sem. Feld tanár úr céltudatosan haladt választott célja, Arany János és a halhatatlanság felé. Zana tanár úr viszont úgy kóválygott a világmindenségben, mint egy eltévedt bolygó. Szaktárgyai csöppet sem érdekelték. Hannibál átkelt az Alpokon. Minek mászkált? Napóleon hazakullogott Moszkva alól. Maradt volna otthon. Az óceánok legmélyebb pontja a Mariana árok. 11 034 méter. Majd találnak mélyebbet. A Föld legnagyobb gleccsere a Malaspina. 3800 négyzetkilométer. És ha leolvad belőle egy darab? A kollégái sem érdekelték. Látott ő már bakkecskét, nemcsak Szentesi tanár urat. A párkák? Kotkodács. Horribile dictu: még Taub igazgató úr sem érdekelte. Múmia. Zana tanár úr az órákat ledarálta. A feleletekre oda se figyelt. A dolgozatokat rendszeresen elfelejtette kijavítani. Igaz, a modorában semmi kivetnivaló. Ám Isten óvjon az ilyen udvariasságtól. Páncél volt az, hogy távoltartsa magától a külvilágot. Ha például valamely női tanerő leejtett valamit, soha nem vette fel. Nem udvariatlanságból. Észre sem vette. Semmit sem vett észre maga körül. Még önmagával sem törődött. Ideális alany a szárnypróbálgatásra, ahogy Mónika tanárnő megjegyezte. Természetesen az új Pintér tanárnő szárnypróbálgatására.

– Miért sietnék? – kérdezett vissza Zana tanár úr. Igazat szólott. Ő valóban soha nem sietett. Miért sietett volna, mikor sehová sem akart eljutni?

– Akkor jöjjön, igyunk meg valamit.

A párkák, mint a sóbálványok. Velük az egész tanári kar. Pintér tanárnő még soha nem szólított meg férfiembert. És meginni valamit? Ebéd előtt? Mint egy atombomba-robbantás a Közel-Keleten. Igaz, hogy Zalavári tanárnő férje is megivott egy-egy stampedlit. De mindig csak a vasárnapi ebéd előtt. Mert kevés a gyomorsava. Deák tanárnő férje, az igen. Az már a reggelt egy féldecivel kezdte. Siratták is párka-társai. Férje idült alkoholizmusa miatt. Schneider tanárnő hajadon volt, tehát semmi tapasztalata. Véleménye annál inkább.

– Mondtam, hogy rima.

– Igyunk – mondotta Zana tanár úr. Neki aztán teljesen mindegy volt, hogy isznak vagy nem isznak. Akkor miért ne igyanak?

A legfelháborítóbb az volt a dologban, hogy mindez a tantestület füle hallatára. Ha Pintér tanárnő nagy titokban tör Zana tanár úr megrontására. Az éj leple alatt, mikor az angyalok is feketék. Az is botrány, de hagyján. Ám fényes nappal? Mindenki füle hallatára? A párkák tudták jól, hogy a világot a bűn uralja. Azt is, hogy Éva anyánk óta minden bűn a nőktől ered. A férfiak mocskos disznók. De sokra mennének, ha a nők nem csábítanák őket a bűnre! Mint most, Pintér tanárnő esetében is.

Hát még ha tudták volna, hol került sor az italozásra. Mert nem valami diszkrét eszpresszóban. Fehérabroszos étteremben. Nem. A közeli talponállóban. Amely bűnbarlangot a párkák nagy ívben elkerültek. A csukott ajtón keresztül is áradt az utcára a dohányfüst. Az ital bűze. A kétes elemek ricsaja.

A párkák meg voltak győződve, hogy a talponálló mocskos. Igazuk volt. A kőpadló csupa sár. Nagy ritkán megjelent egy perszóna felmosóronggyal, hogy összekenje a sarat. A pultot a csapos egy kapcaronggyal törölgette. A mosogatószert elspórolták a poharaktól. A szmog ellen minden környezetvédő tiltakozott volna.

Pintér tanárnő és a Zana tanár úr, kezükben két-két deci vörösborral, odakönyökölt a bádoggal borított pultra. Ahol már italozott néhány pernahajder. Meg egy potyás. Arra lesve, melyik pohárban marad egy ujjnyi.

– Te mért vagy ilyen búvalbaszott? – tért át Pintér tanárnő minden átmenet, pertu és egyebek nélkül a tegezésre. A kérdésből kiderült, hogy tanult Mónika tanárnőtől. Az is, hogy ugyan nagy ívben elkerülte a férfiakat, a szemét azért nyitvatartotta.

Minden más férfiembernek a világegyetemben leesett volna az álla. Nem úgy Zana tanár úr. Ember legyen a talpán, aki őt kihozza a sodrából. Csak a vállát vonta meg.

– Búvalbaszott vagyok?

– Az ám.

– Biztos így születtem.

Magyarázatnak magyarázat. Ha nem is nagyon meggyőző.

– Tudod te, milyen hideg lesz a sírban?

– Még nem jártam ott.

– Majd fogsz. Addig kell élni az életet.

És ezt pont Pintér tanárnő mondta!

– Lehet.

Zana tanár úr sosem mondott ellent senkinek. Az ellentmondás energiába kerül. S végül is tök mindegy, hogy széna vagy szalma.

– Neked mi az örömöd? – firtatta Pintér tanárnő, a gonosz kígyó.

A válasz a szokott vállrángatás. De Pintér tanárnő nem hagyta annyiban.

– A suska?

Micsoda szavak! Vajon hol tanulta Pintér tanárnő?

– Mi a fenének?

Nem megmondtuk, hogy Zana tanár úr unikális példány?

– Jó, ha van. Vehetnél autót. Tíz pár cipőt. Járhatnál night-clubba.

– Még életemben nem ültem autóban. Cipőm van.

És Zana tanár úr felemelte a lábát, mutatván a lábbelijét. Az még hagyján, hogy sose látott bokszot. De a sarka úgy félretaposva, mintha legyalulták volna.

– Éjjel meg aludni szoktam.

– És mit álmodsz?

– Semmit. Mondtam, hogy alszom.

Mint a német hadsereg, amikor nekirontott Leningrád városának. Visszapattant, akár a gumilabda. De mi egy vezérlő tábornagy Pintér tanárnőhöz képest?

– Igazgató sem akarsz lenni?

– Akar a fene. Napóleon, mondjuk, az igen. Hozok még egy pohárral.

Amíg Zana tanár úr sorba állt a blokkért, majd blokkal a kezében az italért, a szomszédos részeg közelebb nyomult Pintér tanárnőhöz.

– Én nem hívhatnám meg a naccságát egy pohárkára? Nem ilyen lőrére.

Pintér tanárnő visszavedlett. Elővette a tekintetét. Azt a régit. A részeg abban a minutában úgy érezte, hogy neki most sürgősen borbélyhoz kell mennie.

– És mit csinálnál, mint világcsászár?

– Ja – mondotta Zana tanár úr. Már el is felejtette Napóleont. De azért elmondta:

– Először is betiltanám a televíziót. Ott mindig fecsegnek. Az iskolákat megszüntetném. Aki megtanul írni-olvasni, többet locsog. Aztán általános beszédtilalmat rendelnék el. Reggeltől estig. Beszéljenek éjszaka. Olyankor nem zavar.

– Annyira irritál?

Végre egy szó, méltó egy ilyen művelt és gyönyörű ajakhoz.

– Noná. Mert az akarják, hogy odafigyeljek. Én meg nem akarok figyelni semmire.

Szegény Zana tanár úr. Honnan tudhatta, hogy ezzel rácsattant a ketrec ajtaja?

– Akkor velem miért beszélgetsz?

Most megfogták Zana tanár urat. Annyi ereje sem maradt, hogy megvonja a vállát. Pintér tanárnő pedig átkaroló hadműveletbe kezdett.

– És a nők?

– Már hogy érted?

– A vágyaidról kérdeztelek. Suska nem kell. Diri nem akarsz lenni. Valami csak van. Mondjuk a nők.

– Na, menjünk – vette fel Zana tanár úr a talponálló koszos kövéről az aktatáskáját. A potyás legnagyobb örömére, mert a pohara még félig.

Szégyen a futás, de hasznos.

Másnap volt ám haddelhadd a tantestületben. Mikor kiderült, hogy Pintér tanárnő és Zana tanár úr tegeződnek. Pintér tanárnő nem tegeződött egyetlen férfiemberrel sem.

– Van pofájuk! – így Zalavári tanárnő.

Deák tanárnő: Mi történhetett ezek között?

Zalavári tanárnő: Na, képzelheted. Hihi!

Deák: Most kibújt a szög a zsákból.

Zalavári: Álszent.

Deák: Mintha kettőig se tudna számolni.

Zalavári: Aztán az első adandó alkalommal.

Schneider tanárnő: Meglátjátok, mi lesz még itt!

Hát meglátták. De ott még nem tartunk.

– Jössz egy pohárra? – így a rima, a tanítás befejeztével.

Ám Zana tanár úrban még nagy a félsz.

– Kösz. Ma nem.

Újabb szenzáció! Valaki nemet mond a gyönyörű Pintér tanárnőnek. És épp a Zana!

Zalavári: Nicsak, nicsak.

Deák: Miből lesz a cserebogár. Hihi!

Zalavári: Mégiscsak van tartás ebben a fiúban.

Schneider: Ami sok, az sok.

Igen ám, csakhogy másnapra fordult a kocka. Hiába, Pintér tanárnő gyönyörű volt. Most Zana tanár úr:

– Jössz-e egy pohárkára?

Most Pintér tanárnő:

– Kösz, ma nem.

A párkák már szóhoz sem jutottak. Nagy ritkaság. Ebből is látszik a dolog hordereje.

A leveshúst köztudottan addig kell főzni, amíg megpuhul. Hasonlóképpen Zana tanár úrral. Pintér tanárnő harmadnap csak annyit mondott:

– Na, gyere.

És Zana tanár úr ment, mint a pulikutya.

A talponálló kövezete ugyanolyan mocskos volt. A vendégek ugyanolyan spiccesek. A bor ugyanolyan lőre. Semmi sem változott. Folytathatták, ahol abbahagyták.

– Szóval hogy állsz a nőkkel?

Mi tagadás, Zana tanár úr számított a kérdésre. Mégsem futotta másra, mint vállvonogatásra.

– Te Zana. Lehet, hogy te a fiúkat?

Ami sok, az sok. Zana tanár úr váratlanul határozottan:

– Azt nem.

– Szóval mégis a nők. Sok volt?

– Mi az a sok?

Megfontolandó igazság.

– Milyen a zsánered? Szőke, barna, fekete? Vagy vörös?

– Nem azon múlik.

Lásd fent.

– Karcsú vagy molett?

– Nem azon múlik.

És most a letámadás.

– Egy olyasformával, mint én. Abban örömödet lelnéd?

Tudja az olvasó, milyen a főtt rák? Mint Zana tanár úr arca, abban a pillanatban.

– Nyögd már ki.

– Ühüm.

Egyértelmű válasz.

– Már el is képzelted?

A főtt rákot nem lehet fokozni.

– Álmodtál róla?

Honnan a fenéből tudta Pintér tanárnő, hol a szög feje? És hogy kell eltalálni?

– Mit csinálnál velem?

Minek azt kérdezni, amire mindenki tudja a választ. Leginkább a kérdező. Akkor is, ha válasz semmi.

– És hogyan? És hol? És mikor?

Hogy válaszoljon emberfia ennyi kérdésre? Különösen, ha Zana tanár úr. Inkább azt mondta:

– Hozok még egy pohárral.

– Majd legközelebb.

De nem volt legközelebb. Se másnap, se harmadnap, se utána. Zana tanár úr fogyni kezdett. Nemcsak a boldog szerelem veszi el az étvágyat. A boldogtalan is. A legjobb fogyókúra. Zana tanár úr rendszeresen elkésett az iskolából. Addig soha. Mert mindegy volt neki. Hát miért ne jöjjön pontosan? Semmi konfliktus. Mostanában viszont az éjszakáit Pintér tanárnővel töltötte. Ébren vagy álomban. Ha álmatlanul fetrengve, arról ábrándozva, hogy nyílik az ajtó. És belép Pintér tanárnő. Nem úgy, mint szokott, begombolt gallérral. Nem. Anyaszült meztelenül. És gyönyörűen. No, képzelhetik. Ha meg rémálomban hánykolódva, akkor Pintér tanárnő seprűnyélen lovagolt be az ablakon. Ugyancsak anyaszülten. Gyönyörű haja kibontva csapkod a szélben. Gyönyörű arcán üdvözült mosoly. Gyönyörű hangja bugyborékol:

– Hiú! Hiú!

Hogy miért pont ezt, azt Zana tanár úr nem tudta. Ám minden reggelre lucskosra izzadta a lepedőt. A feje kába, a test ólom. Csoda, hogy elkésett?

Ekkoriban vált Zana tanár úr szokásává, hogy mindenhová nyomon követte Pintér tanárnőt. Természetesen tisztes távolból, nehogy észrevegye. (Pintér tanárnő természetesen észrevette.) Az iskolából Pintér tanárnő útja mindig haza vezetett. Ilyenkor Zana tanár úrnak hosszú várakozásra kellett berendezkednie. Szerencséjére talált egy védett kapualjat. Ahonnan látni lehetett Pintér tanárnőnek nemhogy a kapuját, az ablakait is. És meg se ázott, ha az eső rázendített.

Zana tanár úr a tömb-házfelügyelő segítségével (némi pénzmag ellenében) kiderítette, melyek Pintér tanárnő ablakai. Így hát leste a kaput, hátha kilép. És leste az ablakokat, hátha felbukkan. Legalább egy pillanatra.

Délutánonként előfordult, hogy Pintér tanárnő vásárolni ment. Vagy az édesanyja látogatta meg. Zana tanár úr már ismerte. Előfordult, hogy moziba ment. Ilyenkor Zana tanár úr is nagy sietve jegyet váltott. Jó messzire Pintér tanárnőtől. A filmből semmit sem látott. Nem is érdekelte. Csak Pintér tanárnő sziluettje a félhomályban. Előfordult, hogy Pintér tanárnő Mónika tanárnőt látogatta meg. És előfordult még egy s más. De soha férfival. Zana tanár úr szíve örömére. A szíve bánata az volt, mikor Pintér tanárnő nem ment sehová. Akkor nem követhette.

Aztán nem bírta tovább. Hosszú és alapos előkészítés után kilesett egy pillanatot. Amikor Pintér tanárnő egyedül volt a folyosón. A diákok természetesen nem számítottak. Akkor odatoppant eléje. Éjszakák tucatjain töprengett, mivel bökheti szíven. Hát ezzel:

– Te Zsuzsánna. Lehet, hogy te a nőket?

Az olvasó téved: nem a jeges vihar következett. Nem. Pintér tanárnő elmosolyodott. De olyan gyönyörűséges mosollyal, mintha a padisah rózsakertjében sétálgatna.

– Te hülye vagy, Zana. És nincs benned kitartás.

Azt nem említettük még, hogy Pintér tanárnő már nem gombolta be a nyakán a blúzt. Rövidujjú trikókat hordott. Jó feszeset. A szoknyáit felhajtotta. A sminkje gyönyörűséges. Ha belépett, nyomában illatfelhő.

Zana tanár úr ekkor megváltoztatta a szokásait. Nem kísérte többé lopva Pintér tanárnőt. Iskola után az útja egyenest a talponállóba vezetett. Ahol élete boldogságát megtalálta és elveszítette. A talponálló kövezete meghitten mocskos volt. A részegek meghitten részegek. A csapos meghitten mogorva. Ott támasztotta Zana tanár úr a meghitt bádogpultot. Eleinte elsősorban Pintér tanárnő okából. Később Pintér tanárnő és a kétdecik okából.

Mikor már annyi ereje sem maradt, amennyi a pult megtámasztásához igényeltetik, imbolyogva elindult hazafelé. Sokszor erre sem volt ereje. Ilyenkor két potyás támogatta. Ivócimborája is lett elég, de azok inkább ittak. Akkor aztán végre bebukott az ajtón, s eldőlt a keskeny kereveten – ugyan hová fért volna itt el a gyönyörű Pintér tanárnő? Zana tanár úrból kibuggyant a kétségbeesett sóhaj:

– Oh, Zsuzsánna!

Az igaz, hogy a tanszemélyzet közül senki sem volt a folyosón, amikor Zana tanár úr megszólította Pintér tanárnőt. Schneider tanárnő füle azonban a falakon is áthatolt. Igaz, nem értette pontosan, miről esik szó, de sürgősen összetrombitálta a párkákat.

– Képzeljétek! A rima homokos.

Miközben Zana tanár úr a talponállóban, Pintér tanárnő már kibontotta vitorláit, s más vizeken hajózott. Gondosan figyelve az iránytűt, merre észak, merre dél.

Honnan szerezte meg Pintér tanárnő Vincze tanár úr és Szederkényi tanárnő szerelmének legtitkosabb atlaszát, nem tudjuk. Mi sem tudhatunk mindent. A térkép minden esetre megvolt, az útvonal berajzolva, csak a vitorlákat kellett beállítani, a kormánykereket megfelelően forgatni.

Szederkényi doktor úr egy szép napon levelet kapott. A levelet nem a családi otthonba címezték. Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Egyenest a kórházba.

A levél pedig így szólott:

 

 

Hülye, gondolta Szederkényi doktor úr. Épp indulóban volt egy röpke légyottra a már említett ápolónővel. A levelet bedobta az íróasztala fiókjába. Ám miután a légyott annak rendje és módja szerint lezajlott, Szederkényi doktor úr visszatért a kórházba. Inspiciálni egy jól fizető páciensét. A páciens pedig azzal a kívánsággal rukkolt elő, hogy feltétlenül szüksége van komputertomográfiai vizsgálatra. A sógora, aki agronómus, megmondta. Szederkényi doktor úr pontosan tudta, hogy a CT a nevezett jól fizető beteg esetében teljesen felesleges. Tudta azt is, hogy a vizsgálatra a beteget át kell szállítani egy másik kórházba. Nekik nincs CT-jük. Tudta, hogy a vizsgálat sok pénzbe kerül. És a sürgősen rászoruló betegek sorban állanak CT-re. Tudta valamint azt is, hogy a kórház zsebe üres. Így aztán az igazgató főorvos minden nagyobb tételt személyesen ellenőriz. Neki tehát valamilyen dajkamesével kell előállnia. Ami nem olyan egyszerű. Mivel az igazgató főorvos, mielőtt igazgató főorvos lett, maga is nagy tapasztalatú belgyógyász volt. A pokolba a beteg agronómus sógorával! Viszont a beteg jól fizet.

– Rosseb! – káromkodott Szederkényi doktor úr, és mérgében elővette a hülye levelet az asztalfiókból. Odahaza pedig letette Szederkényi tanárnő elé.

– Ezt olvasd el.

Szederkényi tanárnő elolvasta. A lába alatt megnyílott a Föld. Természetesen a szeme se rebbent.

– No és?

– Mi az, hogy no és? – fortyant fel Szederkényi doktor úr, eszében még mindig a CT-vel.

– Ez hülye.

– Láttam én már karón varjút.

Ekkor eltörött a mécses.

– Egy ilyen hülyeség miatt képes vagy engem gyanúsítani? – hüppögte Szederkényi tanárnő.

– Azt nem mondtam – visszakozott Szederkényi doktor úr. Ezúttal az ápolónővel is az eszében. – Csak akartam, hogy lásd.

– Láttam. És kikérem magamnak.

Ezzel az ügy be volt fejezve. Egyelőre.

Egyelőre, mondjuk, mivel másnap újabb levél érkezett. Más kézírással. A levél pedig így hangzott:

Szederkényi doktor úr első dühében ezt a levelet is az asztalfiókba dobta. Aztán elgondolkodott. Mint ilyen esetekben szokásos. A két levelet nem írhatta egyazon személy. Olyannyira különböznek. Nemcsak a kézírás. Tehát már ketten úgy vélik, hogy tudomásuk van felesége – nevezzük így – külön útjairól. Ez több mint gyanús. Ez már majdnem bizonyíték. Ezt a levelet nem mutatja meg Szederkényi tanárnőnek. Nem ám. Feladja a hirdetést.

Csakhogy megfeledkezett az ilyen ügyekben szükséges óvatosságról. A levelet ugyanis a zsebébe csúsztatta. Az ilyen ügyekben gyakorlatlan volt. Házasságuk során soha nem volt szükség ilyesféle elővigyázatosságra. Pedig a frigy nem tegnap köttetett. Szegény Szederkényi doktor úr nem tudta, hogy az életben olyasmi is bekövetkezhet, ami addig még soha.

Szederkényi tanárnő viszont egy regényből tudta, hogy a gyanakvó férj zsebeit ajánlatos inspiciálni. Tehát meg is tette. Tehát megtalálta a levelet. Tehát frászt kapott. Tehát a tanáriban nagy titokban odacsúsztatott egy cédulát Vincze tanár úrnak. Ez állott rajta:

Mit ad Isten, Vincze tanár úr is odacsúsztatott nagy titokban egy cédulát Szederkényi tanárnőnek. Ezzel a szöveggel:

Az történt ugyanis, hogy Vincze tanár úr felesége is kapott egy levelet. Az óbudai könyvtárba címezve, hol, mint már említettük, Vincze tanárnő a kenyerét kereste. Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön.

A levél így szólott:

 

 

Vincze tanár úr felesége éppen befejezte a levél olvasását, amikor egy olvasó jelent meg a pultnál. Visszahozta A kőszívű ember fiait. Valami könnyebb olvasmányt kért. Lehetőleg humorosat. És jó vastag legyen. Vincze tanár úr felesége leemelte a polcról Joyce Ulyssesét. Az jó vastag. Az olvasó elégedetten távozott. Vincze tanár úr felesége pedig ott maradt a szörnyű levéllel.

Vagy talán nem is olyan szörnyű. Vincze tanár úr felesége, mondanunk sem kell, olvasott asszony volt. És mi mindent olvas az ember a könyvekben. Ezekhez képest talán nem is olyan szörnyű. Hiszen az övék mégiscsak jó házasság.

Szóváltás, az persze, az előfordul. De rendszerint pénz dolgában. Az az átkozott pénz, hogy abból soha nincs elég. A nagy többségnek. Mint Vincze tanár úréknak.

Küldjék nyáron táborba a gyerekeket? Az egy vagyon. Különben is: legalább két hétig legyen együtt a család. Kimennek a Margitszigetre. Meg az Állatkertbe. Meg a Vidám Parkba. Az se semmi (pénzügyileg). Így Vincze tanár úr felesége. Ám Vincze tanár úr, aki mégiscsak pedagógus: a gyereknek kell a közösség. Az iskola, az nem az igazi. Ott órarend, tanár, igazgató, ilyesmi. A tábor, az más. Ott szövődnek az igazi barátságok. Hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Van-e ennél fontosabb? A télikabát ráér. Mi a fontosabb, hogy a télikabát ujja elég hosszú, vagy hogy ember legyen a gyerekből?

Hát persze, hogy összeszólalkoztak. Ilyesmiért. De hogy az ő férje és egy idegen némber? Csakhogy a levélben: minden bizonyíték.

Akkor jutott eszébe Vincze tanár úr feleségének, hogy Vincze tanár úr az utóbbi időben valahogy feledékeny. Mindent felír pontosan, amit vásárolnia kell, aztán mégis elfelejt valamit. Például múltkor a kelkáposztát. Hát persze, hogy összeszólalkoztak. Mivel Vincze tanár úr felesége kelkáposzta-főzeléket akart főzni. Az egészséges. Most aztán főzhet grenadírmarsot. Kicsi a fizetés, kicsi, de száraztészta meg krumpli csak akad. Csakhogy három napja grízestészta volt. Ez nem mehet így tovább.

Aztán más is eszébe jutott Vincze tanár úr feleségének. Jó-jó, hogy nem nyalják-falják egymást szakadatlan. Hol vannak már a mézeshetek! Most mit tagadja? Bizony, olykor a megritkult összebújások is terhére voltak. Az ember fáradt a mindennapos hajszától. Meg főleg a gondtól. Hogy mi lesz holnap. De mintha az utóbbi időben igencsak megritkultak volna az összebújások. És nem Vincze tanár úr felesége okán.

Aztán az is eszébe jutott Vincze tanár úr feleségének, hogy egyszer ő is. Hát majdnem. De csak azért, mert az illető író volt. Meg is jelent egy könyve. Igaz, tíz éve. De hát ha valaki, akkor Vincze tanár úr felesége tudta, milyen nehéz idők járnak manapság a kultúrára. És csak egy presszóban találkoztak. És csak háromszor. És az író szakadatlan panaszkodott a nehéz kulturális helyzetre. És Vincze tanár úr felesége mélyen átérezte a kulturális élet helyzetét. De az író csak harmadnaponként borotválkozott. És Vincze tanár úr felesége esküt tett az anyakönyvvezető előtt. Persze az író átpártolt egy másik könyvtárba.

Szóval ennek véget kell vetni. Ennek a kapcsolatnak, ami a levélben. Nem segít más, mint az őszinteség. Ha Vincze tanár úr valóban félrelépett, hát félrelépett. Olvasott ő ilyet eleget. Bánja meg őszintén. És azonnal megszakítani. Azt a kapcsolatot. És akkor spongyát rá. Vincze tanár úr felesége olvasta, hogy ilyesmiből még a házasság reneszánsza is lehet. Az rájuk férne.

A levelet persze nem mutatta meg Vincze tanár úrnak. Nem alacsonyítja le magát. A gyerekeket beparancsolta a kisszobába. Tanulják a leckét. És ne zavarják őket. Fontos megbeszélnivalója van az édesapjukkal.

Fontos megbeszélés. Miféle fontos megbeszélés? Vincze tanár úrban felsejlett valami.

Amikor az ajtó becsukódott a gyermekek mögött, Vincze tanár úr felesége azonnal elkezdte. Határozottan. Szelíden. Mértéktartóan. Hát kedvesen azért nem. Azt mégsem lehet elvárni.

– Te Feri. Nem akarsz nekem valamit mondani?

Vincze tanár úr nem akart mondani. Inkább visszakérdezett:

– Miről?

– Tudod te azt jól.

Ez már több, mint gyanús. Vincze tanár úr átlendült támadásba. Mint tudjuk, ez évezredek óta bevált gyakorlat.

– Te Klári. Mi a francért nyaggatsz? Még ki kell javítanom a dolgozatokat.

Azzal az asztalon tornyosuló irkákra csapott. Ám hiába csapkodott. Az adu hites felesége birtokában volt. Levél formájában. Hol volt ilyen aduja Vincze tanár úrnak?

– Legyél hozzám őszinte. Ez a legfontosabb. Akkor mindent szépen megbeszélhetünk. Sosem fogom a szemedre vetni.

Noha arról még nem esett szó, mit kell Vincze tanár úr szemére vetni, azért ő sem volt hülye. Agya mint a komputer dolgozott. Honnan a fenéből tudhatta meg? Képtelen volt rájönni. Így hát maradt a pulykaméreg.

– Nem elég, hogy egész nap leisztolok? Hogy nincs egy nyugodt percem? Hogy a piacon is én vásárolok? Hogy olyan kilátástalan az élet, mint egy, mint egy…

Sajnos nem jutott eszébe megfelelő hasonlat. De nem is a hasonlat a lényeg.

– És akkor még te is macerálsz?

Vincze tanár úr felesége nem ezt várta. Őszinte megbánást. Ennek megfelelően a hangja is élesebb lett.

– És az a nő?

Hát kimondatott. Amit Vincze tanár úr amúgyis sejtett. Ilyen esetekben, mint tudott, többféle megoldás lehetséges. Csak a két végletet mondjuk. Térdrehullani és könnyes szemmel megbánni bűneinket. Avagy tagadni, mindhalálig. Vincze tanár úr az utóbbit választotta. Nem utolsó sorban, mivel nem tudta, milyen adu van hitvestársa kezében.

– Miféle nő?

Hát igen. Vincze tanár úr felesége se lehetett biztos a dolgában. Még akkor sem, ha a levél azt mondja, hogy minden bizonyíték.

– Én megbocsájtok. Mondd el nyugodtan, hogy megcsaltál. Előfordul az ilyen. Tudod, hogy szeretlek. Látod, hogy nyugodt vagyok.

Vincze tanár úr nem volt nyugodt. Ő ludas volt.

– Ha szeretsz, mit piszkálsz? Nem csaltalak meg. Mit szólsz hozzá? De esküszöm, hogy megcsallak! Meg én. Ez kibírhatatlan. Így nem lehet élni. Az embernek még otthon sincs egy perc nyugalma.

Néhányszor még ismételgették magukat. Aztán az őszinte beszélgetés végetért. Mondhatnánk, hogy a játszma döntetlenre végződött. Ám nem. Az adu nem került az asztalra. Folytatás fenyegetett.

Hát ezért Vincze tanár úr cédulája Szederkényi tanárnőnek a tanáriban.

Mondani sem kell, hogy Szederkényi tanárnő is, Vincze tanár úr is percre pontosan érkezett a Két Szürkébe. Egymás szavába vágva ismertették a történteket. Egyre feszültebben. Egyre riadtabban. Aztán fel kellett tenni a kérdést:

– Most mit tegyünk?

A lehetőségek a következőek voltak:

l. Megszakítani a kapcsolatot és visszatérni a családi tűzhelyhez. Ettől a gondolattól Szederkényi tanárnő sírva fakadt. Elvégre nő volt. Vincze tanár úr viszont férfi. Neki a háta borsódzott. Hogy lemondjon élete értelméről?

2. Nyíltan felvállalni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Vagyis a válás. Rágondolni is rossz. Vincze tanár úr esetében nyilvánvaló, hogy a feleségének ítélik a két gyermeket. Velük a lakást is. Mehet albérletbe. Negyven éves fejjel. És miből fizeti? Ott a tartásdíj is. Az albérlet meg egy vagyon. Szederkényi tanárnőt talán nem teszik ki pucér fenékkel az utcára. Elvégre Szederkényi doktor úr szépen keres. Különösen egy pedagógushoz képest. Ám csak a valóságban. Papíron: bakfitty. Már most mi számít? A valóság vagy a papír? Nyilvánvaló, hogy a papír. Tehát Szederkényi doktor jóindulatára van utalva. S miféle jóindulat várható egy felszarvazott férjtől? Na ugye. Legfeljebb egy szoba-konyha Pesterzsébeten. WC a folyosó végén. Vagy budi a kert sarkában. Persze mondhatná valaki: a halálos szerelem nem hátrál meg semmiféle nehézség elől. Csakhogy aki ezt gondolja, nem ismeri az életet. A maga mélységében. Nem tudja, hogy az ember, élete delén, bizony már nem húszéves. Ha valamit megszokott, azt megszokta. És nehezen mond le róla. Fejest a nyomorba? Mikor az izmok már petyhüdnek? Megjelennek a szem körül az első szarkalábak? Az első ősz hajszálak? És a lelkiismeretfurdalás. Mindegyik a másikért. Szederkényi tanárnő: Vincze tanár úr elveszti a gyermekeit. Vincze tanár úr: Szederkényi tanárnőt megfosztja jóléttől, kényelemtől. Amit ő sosem tud majd megteremteni neki. Lévén nem orvosdoktor.

3. Marad minden a régiben. Tagadni mindhalálig. Átszervezni a kapcsolatot. Igaz, a Két Szürkét már megszokták. Talán meg is szerették. Azért biztos van más megoldás is. De mi az ábra, ha férjnek-feleségnek tudomása van Gerecse Géza nagymamájának lakásáról is? Ha valahogy kiszagolják? Az egyetlen helyet, hol szerelmük virágba fakadhatott. Akkor mi lesz? Szerelem, virág nélkül?

Nézzen a szívébe az olvasó. Vajon melyikőjük nem a harmadik pontban vázolt kompromisszumra hajlana? Persze akadnak Szent Sebestyének. Kik inkább a halált, mint a megalkuvást. Csak éppen ritkák.

Így hát Szederkényi tanárnő és Vincze tanár úr épp belekezdett a harmadik pont vitatásába. Ám ekkor nyílott az ajtó. A Két Szürkében gyakran nyílott az ajtó, oda se figyeltek. Ezúttal oda kellett figyelniük. Az ajtón ugyanis Pintér tanárnő libegett be. Teljes szépségében. Finom illatfelhőbe burkolva.

Mit mondjunk? Vincze tanár úr is, Szederkényi tanárnő is sóbálvánnyá dermedt. Mint ama szerencsétlen Lót a bibliában. Csak más okból.

Nemúgy Pintér tanárnő. Gyönyörű arcán kedves mosoly jelent meg. A kezét meg összecsapta nagy meglepetésében. Az álnok kígyó.

– Hát ti hogy kerültök ide?

Szerencsére nem várt választ. Megkérdezte, hogy ugye nem zavar. Erre sem várt választ. Leült egy székre és két deci vörösbort rendelt a pincértől. A pincérre máskor öt percet is kellett várni. Bezzeg most! Abban a minutában megjelent, amikor Pintér tanárnő és az illatfelhő belibegett.

Pintér tanárnő, a rendelést leadván, nyomban elmondotta, hogy a nagynénjét jött meglátogatni. Itt lakik a környéken. Vagyishogy tulajdonképpen nem a nagynénje. Az édesapja testvérének az anyósa. De ő már csak nénikének hívja. Gyerekkora óta. Csakhogy a néni nincsen odahaza. Felhívni sem lehet. Mert nincsen telefonja. Minek is lenne, mikor süket, mint az ágyú. A hallókészüléke meg berezonál a telefontól. Gondolta, betér a Két Szürkébe. Csak hazaér a nénike.

Ezután megfenyegette a mutatóujjával a két szerencsétlen szerelmest:

– Nana, kis csintalanok! Ti is várakoztok?

Az olvasó talán nem hiszi el, mi következett. Ugyanis az következett, hogy Vincze tanár úr megszólalt. Persze ő a férfi. Az ő vállán a világ gondja.

– Kedves Zsuzsánna. Egy nagy titkot szeretnénk magára bízni. Egy nagyon nagy titkot.

Ez megőrült! – fehéredett el Szederkényi tanárnő. – Ez képes kifecsegni a dolgot. Azt hiszi, van ebben a rimában egy csepp könyörület?

Ám Vincze tanár úr nem őrült meg. Vincze tanár úr va banque-ra játszott. Amit még soha életében. Van, mikor a nyúlból oroszlán lesz.

– Nyugodtan rám bízhatja – így Pintér tanárnő. – Én igazán tudok titkot tartani. Különösen két szív titkát.

Ez már félreérthetetlen célzás volt. Vincze tanár úr támadásba lendült.

– De esküszik, hogy nem szól senkinek?

– Esküszöm.

– Mert nekünk az életünkről van szó.

– Akkor pláne.

Szederkényi tanárnő ekkor már sem élő, sem holt.

– Ugyanis mi nem érezzük jól magunkat a Széchenyiben. Ugye, Éva?

Hát lehetett mást mondani, mint amit Szederkényi tanárnő?

– Igen.

– Tudja, a diri. Hisz ismeri. És a kollégák. Tisztelet a kivételnek. De magának mondjam?

Pintér tanárnő együttérzően bólogatott. Mi fog ebből kisülni?

– Na mármost. A napokban megjelent egy hirdetés. Új magániskola indul. Itt, Kőbányán. Tanerőket keresnek. Hát úgy gondoltuk Évával, hogy megpróbáljuk. Ugye, Éva?

– Igen – nyögte Szederkényi tanárnő. Ezúttal bámulatában. A szeme láttára született egy új Vincze Ferenc. Mint Vénusz a habokból.

– És sikerült?

Pintér tanárnő kedves mosolya változatlan.

– Azt még nem tudjuk. Beszéltünk az igazgatóval. Aki persze egyben a tulaj is. Honnan ennyi pénze, fogalmam sincs. És ha már van, épp egy iskolába fektetni? No mindegy. Nagyon rokonszenves. Igazi úriember. Korunkbéli. A nevelési elveink is egyeznek. Persze rengeteg a jelentkező. Mert a fizetés is kedvező. De bíztatott, ne adjuk fel a reményt. Ugye, most már érti, miért kérjük a titoktartását? Ha mégse sikerül, és ennek híre megy, repülünk a Széchenyiből. A Taub ezt sose bocsájtaná meg. Amilyen hiú. Ugye, Éva?

Bízvást elmondhatjuk Vincze tanár úrról, hogy világcsúcsot döntött. A maga kategóriájában. Mire képes az ember, ha a szerelem összefog a félelemmel.

– Sok szerencsét – mondotta Pintér tanárnő. A kedves mosoly most huncutra váltott. Így is gyönyörű volt. – Azért kár.

– Micsoda?

– Én valami másra gondoltam.

– Ugyan mire?

– Kedves Vincze. Ha az ember, itt a világ végén, egy eldugott csehóban véletlenül belebotlik egy csinos férfiba és egy viruló fiatalasszonyba. Ugyan mire gondol?

– De Zsuzsánna!

Szederkényi tanárnő elpirult. Ez az előnyére vált. Addig holtsápadt volt.

– Kár – ismételte meg Pintér tanárnő. – Olyan szép lett volna. Ezekben a mai időkben. Egy szerelmespár. Ebben a szürke életben. Valami szívet melengető. Valami romantikus.

– A látszat néha csal – jelentette ki Vincze tanár úr, a férfi.

– Bizony csal. A boromat ugye kifizeti, kedves Vincze?

Akár egy akóval is. Ha két embert kiengednek az oroszlánketrecből, azok sem könnyebbülhetnek meg annyira, mint Vincze tanár úr és Szederkényi tanárnő. Amikor Pintér tanárnő és az illatfelhő mögött becsukódott a Két Szürke meglehetősen kopott ajtaja.

– Mondja, kedves Szentesi. Nem festené meg az arcképemet?

Ha kolerajárvány tör ki a Széchenyi grófban, az nem okozott volna olyan megdöbbenést a tanári szobában, mint ez a mondat. Pintér tanárnő gyönyörű szájából. Szentesi tanár úr kénytelen volt töredelmesen megvallani önmagának, hogy bizony messze van még a női lélek valamennyi rejtélyének megismerésétől. Pedig eleget foglalkozott vele.

– A legnagyobb örömmel. Mikor parancsolja?

– Akár ma délután. Vagy este? Mikor jobb a megvilágítás?

Zalavári tanárnő: – Még szép, hogy nem éjszaka.

Deák tanárnő: – Akkor a legjobb a megvilágítás. Hihi!

Schneider tanárnő elmélyülten hallgatott.

Szentesi tanár úr a délutánt választotta. Az közelebb van. Nehogy Pintér tanárnő meggondolja magát. És minden délutánból este lesz. Sőt, éjszaka!

Azzal máris rohant haza. Mindenek előtt feldúlta a lakását. Szentesi tanár úr ugyanis pedáns ember volt. Ám a katonás rend sehogysem illik egy bohém művészlélekhez. Még kiábrándítja a modellt.

Ezért olyan festői rendetlenséget rendezett, mint annak a rendje. A heverő párnáit szétszórta a padlón. A köcsögökben sorakozó ecseteket az egész szobában. Az olajfestékes tubusok az arra rendeltetett ládikóból az asztalra kerültek. Néhány ruhadarab a székekre. Gondosan megválogatva. Egy selyem háziköntös, sárkánymintával. Egy műselyem ing, kellőképpen gyűrött, a szennyesládából. Másfél pár selyemzokni. Egy művészlélekhez a selyem illik. Másfél pár cipő. Lakkcipő, természetesen. A nyakkendők a szekrényben maradtak. Egy művészlélek nem visel nyakkendőt.

Szentesi tanár úr nagy sietve megfürdött. Bőszárú, festékpecsétes nadrágba bújt. A műselyem ing is festékpecsétes. A nyakán lazán megkötött makulátlan selyemsál.

A képeit is szanaszét a lakásban. A legszembetűnőbb helyre egy akt. Hanyatt fekvő hölgy. Az arcán fekete álarc. A karjai összekulcsolva a tarkója alatt. Egyik lába térdben behajlítva. Mindez bíbor bársony kereveten. A festőállványon ugyancsak pucér delnő, de csak derékig. Az arc nincs befejezve. A befejezetlenség oka, hogy a hölgy, abban a pillanatban, amikor Szentesi tanár úr letette az ecsetet, máris bújt vissza a blúzába. Amit csak ecsettel a kézben lehetett leimádkozni róla. Szentesi tanár úr imádkozott, imádkozott. Aztán elunta. A hölgyet is, a képet is. Pedig egész jó kép. Különösen a mellbimbók sikerültek.

Ital. Az legalább olyan fontos, mint az ecset. Először pezsgőre gondolt. De pezsgőt, azt másodszorra. Először cherryt.

Pintér tanárnő és az illatfelhő megjelent. Hófehér blúz, a nyakán két gomb kigombolva. A haja koszorúban. A szoknya térden felül.

– Ez így túl katonás – mondotta Szentesi tanár úr, miután Pintér tanárnő elhelyezkedett a modell számára odakészített, szándékoltan kényelmetlen széken. Mellette alacsony török asztalkán a cherry.

– Micsoda?

– A blúza.

– Arról volt szó, hogy az arcképemet festi meg.

– Természetesen. De nekem látnom kell azt is, ami nem kerül a képre. Oldódjon fel. Több lezserséget. Várjon, megmutatom.

– Csak csinálja, kedves Szentesi. Csinálja, ahogy gondolja.

Szentesi tanár úr kigombolt még egy gombot. Többet nem mert. Aztán hátralépett három lépést. A művészethez távlat kell.

– Üljön kissé hátrább a széken.

– Így?

– Így. A jobb vállát eressze le.

– Így?

– Így. A bal karját tegye a támlára. Hogy kifeszüljön a keble.

– Mellkép lesz?

– Arckép. De nekem az összbenyomás a fontos. Várjon, megmutatom.

– Csak mutassa, kedves Szentesi.

Szentesi tanár úr beállította a kívánt pózt. Még a szoknyát is eligazította a gyönyörű térden. A gyönyörű test engedelmesen hajlott a művész kívánalmai szerint. Szentesi tanár úr szidta magát, mint a bokrot. Miért nem aktot ajánlott?

– Nem zavarja, ha beszélek? – tudakolta Pintér tanárnő.

– Ellenkezőleg. A modellnek fel kell tárulkoznia. Ez a dolog lényege. A művésznek, hogy úgy mondjam, bele kell hatolnia abba, akit megfest.

Pintér tanárnőnek a szeme se rebbent. Még ilyet!

– De ha beszélek, mozog a szám. Hogy tudja megfesteni, ha mozog?

– Maga még nem érti a művészet lényegét, kedves Zsuzsánna. Nem csoda, kevesen értik. Pedig meg lehet tanulni. Bele lehet jönni. A művész nem a pillanatot festi, hanem a lényeget.

– Akkor jó. Akkor fecseghetek.

Pintér tanárnő, aki fecseg!

– Azt tudja, kedves Szentesi, hogy magáról sok mindent beszélnek.

Az jó, ha az emberről beszélnek.

– És mit?

– Hogy is mondjam. Nem bántódik meg?

– Én? Soha.

– Hát. Hogy orgiák.

Szentesi tanár úr lelkületét mintha hájjal kenegették volna. A művészlélek és az orgiák összetartoznak. De a művész legyen szerény.

– Ó, kérem. Azok a kis összejövetelek.

– Sokan vannak?

– Hol így, hol úgy.

A vonzó félhomály.

– Maga nagyon diszkrét. Pedig én olyan kíváncsi vagyok.

Szentesi tanár úr mestere volt a szónak. Most is kivágta magát.

– Arról nem beszélni kell.

– Nem hívna meg egyszer engem is? Olyan kíváncsi vagyok.

Szentesi tanár úr legszívesebben odavágta volna az ecsetet. Letépni a blúzt a rimáról! Aztán úgy gondolta, vár még egy kicsit.

– Örömmel.

Tudni kell, hogy Szentesi tanár úr még sohasem rendezett orgiát a műtermében. A végén még kiderül, hogy neki van tanulnivalója.

– És olyankor gruppenszex is?

Mi tagadás, Szentesi tanár úr füle vörös lett. A gruppenszexről csak olvasott. De határozottan ellenezte. Hogy ő osztozzék valakivel a zsákmányon? Meg különben is viszolygott az ilyesmitől.

– Mondja már, kedves Szentesi. Olyan kíváncsi vagyok.

– Az ilyesmi kialakul.

– És mondja. Vibrátorral is?

Még mit nem! Akkor mire való ő? És az ilyesmitől is viszolygott.

– Lehet válogatni.

– És szadi is? De hová bilincselteti magát? A heverőn nem látok kapaszkodót.

Ehhez tudni kell, hogy Szentesi tanár úrban a legkisebb fájdalom is azonnal lelohasztotta az érzékiséget. Egy hölgyet, akire már három hétig hajtott, azonnal kidobott, mert megharapta a fülét.

– És férfiak férfiakkal is? Meg nők nőkkel? Azért orgia, nem?

A közös neműek szerelmi kapcsolatának gondolatától Szentesi tanár úrnak hánynia kellett. Nem tehetett róla. Hogy végignézze az ilyesmit? Nincs az a pénz. És hogy ő? Okádás.

– És mondja csak, kedves Szentesi. Állatokkal is?

Erre már nem volt válasz.

– És hová eresztik a vért?

– Miféle vért?

– Úgy hallottam, el kell vágni a liba nyakát. Az aktus közben. Akkor istenien rángatódzik.

Szentesi tanár úrnak most már tényleg hánynia kellett.

– Vagy inkább gyerekekkel? Mint az a belga pasas. De csecsemőkkel ugye soha?

Szentesi tanár úr kezéből kihullott az ecset.

– Sajnos, kedves Zsuzsánna. Ma nem megy.

– Szokott ilyesmi magával?

Még sohasem fordult elő. Mármint a festővászon előtt. Az ágyban? Hát, Szentesi tanár úr is elmúlott már húsz éves. De most az a fontos, hogy végre tűnjön el ez a boszorka.

– Az ihlet, tudja. Ihlet nélkül nem megy.

– Kár. Majd legközelebb.

– Legközelebb.

– És mesél majd sokat, ugye? Olyan kíváncsi vagyok.

Na, mars ki innen! Azonnal!

– Mesélek.

A párkák legszívesebben ott leselkedtek volna a kulcslyuk előtt. Szentesi tanár úr műteremlakásának ajtajánál. Ez, ugyebár, nem volt lehetséges. Mindenesetre negyedórával korábban érkeztek az iskolába. El ne mulasszák, amikor Szentesi tanár úr és áldozata – vagy Pintér tanárnő és az áldozata? – megjelennek. Még az is lehet, hogy együtt jönnek. A közösen eltöltött éjszaka után. Egy orgiáról. A bűnbarlangból.

Nem együtt jöttek. Pintér tanárnő érkezett előbb, az illatfátyollal. Gyönyörű volt. Szentesi tanár úr viszont kis híján elkésett. Ilyen még nem fordult elő. Mint mondottuk, pedáns ember volt. Alaptermészete szerint. Aznap reggel leginkább egy kutyához hasonlított, akit a gazdája alaposan helybenhagyott. Most aztán félelmében behúzza a farkát a lába közé, úgy sompolyog. A sompolygás elsősorban arra irányult, hogy véletlenül se kerüljön Pintér tanárnő közelébe. Ha a tanárnő felállt, Szentesi tanár úr is felállt. Ha a tanárnő jobbra indult, ő balra sompolygott. Ám a tanítás végén mindhiába. Iszkolt volna, amikor Pintér tanárnő utána szólt:

– Hányra menjek ma, kedves Kornél?

– Sajnos – hebegte Szentesi tanár úr. – Sajnos ma nem lehet. Megérkezett a nénikém Los Angelesből.

– Nem is mondta.

– Ő se telefonált nekem. Csak beállított.

– És soká marad?

– Azt nem lehet tudni. Nagyon szeret Budapesten. Jobban, mint Los Angelesben. Volt, hogy három hónapot maradt.

– Kivárom.

Várod ám, beste boszorkány, gondolta Szentesi tanár úr rémülten. És elsompolygott.

Zalavári tanárnő: – Fantasztikus!

Deák tanárnő: – Megmételyezte.

– Itt valami történt – szögezte le Schneider tanárnő.

Igen ám, de mi? Csak azt látni, hogy fél, mint egér a macskától. Hát majd ők résen lesznek.

Résen is voltak. Csak azt nem tudták, hogy Pintér tanárnő már másra vetette ki a horgát. De aztán megtudták.

– Kedves Imre – ült le Pintér tanárnő egy szép napon Pék tanár úr mellé a tanáriban. – Szeretnék kérdezni magától valamit.

– Parancsoljon, Zsuzsika.

– Ne itt. Igyunk meg egy kávét a Muskátliban.

Pék tanár úr gondolatban gyorsan megszámolta a pénzt a tárcájában. Két kávéra biztosan futja. És Pintér tanárnő gyönyörű volt, mint a Göncöl-csillag.

– A legnagyobb örömmel.

A Muskátliban Pintér tanárnő, se szó, se beszéd, rátette gyönyörű kezét Pék tanár úr eres kézfejére. Pék tanár úr nem tudta ezt mire vélni. De a szíve mindenesetre hevesebben dobogott.

– Maga az édesapámra emlékeztet, Imre. Ő ilyen szomorú és magányos. Mióta szegény jó édesanyám meghalt.

Mint tudjuk, Pintér tanárnő édesanyja hál Istennek a legjobb egészségnek örvendett. Pék tanár úr keze viszont izzadni kezdett.

– Én úgy szeretném, ha maga nem lenne ilyen magányos.

Lehet, hogy valahol megrendült a Föld? A Muskátli asztalai mindenesetre inogni kezdtek. De Pék tanár úr férfi volt.

– Csak leélem valahogy azt a kis időt, ami még hátra van.

– Hogy mondhat ilyet? Az még sok idő. Nagyon sok idő. És élni nem valahogy kell. Élni boldogan kell.

– Hát igen.

Pék tanár úr férfi volt, de azért egy kis sóhajt nem tudott visszafojtani.

– Néha arra gondolok, hogy felmegyek magához. Rendet teszek a lakásában. Elmosom az edényeket. Megtisztítom az ablakokat. Egy meleg otthonhoz kell egy meleg asszonyi kéz is.

A kéz, mely oly gyengéden hevert Pék tanár úr keze fején, mint egy letört gyöngyvirág, bizony meleg volt. Olyan meleg, hogy Pék tanár úr szíve is egyre melegebb lett. És Pintér tanárnő gyönyörű.

– Nem magának való az, Zsuzsika.

– Hát mit képzel, Imre. Ki vagyok én? Királykisasszony?

– Igen. Királykisasszony.

Természetesen Pék tanár úr is csodálta Pintér tanárnő szépségét. Miként a tanári kar valamennyi férfitagja. Csakhogy másként. Mintha egy botanikus kertben gyönyörködne egy csodálatos orchideában. A gondolat, hogy megszerezheti, fel sem merült benne. Még az sem, hogy megérintheti. És most itt ülnek, kéz a kézben.

Ám ó, jaj! Mint a villámcsapás. Pék tanár úrnak eszébe jutott a kutya. Megfeledkezett a kutyáról. A létfenntartójáról. Mire volt képes Pintér tanárnő szépsége!

Pék tanár úr döbbenete olyan nyilvánvaló volt, hogy Pintér tanárnő megkérdezte:

– Mi történt, Imre?

– A kutya.

– Miféle kutya? Maga kutyát tart?

Hát nem volt könnyű kirukkolni vele. De mi mást tehetett volna?

– Nem én. Én, tudja Zsuzsika, kutyát sétáltatok. Ha végzek az iskolában, azonnal mennem kell. És elfelejtettem.

– Én vagyok az oka.

– Ugyan, Zsuzsika. Szenilis vénember vagyok.

– Hogy mondhat ilyet, Imre? Siessen. Nekem van időm. Sétáltassa meg a kutyuskát. És négykor találkozunk. Itt. Akkor folytatjuk. Megfelel?

Még hogy megfelel! Pék tanár úr a két kávét is elfelejtette kifizetni. Gyötörte is a buszon a lelkiismeret. Most mit képzel róla Pintér tanárnő? Modortalan fráter.

Érdekes, Pék tanár úr aznap nem félt a kutyától. Megszámolta a pénzt a tárcájában. És egy csokor ibolyával jelent meg a Muskátliban. Háromnegyed négykor.

Pintér tanárnő és az illatfelhő pontosan négy órakor. Pintér tanárnő gyönyörű arcán gyönyörű mosoly. A Muskátliban mintha kisütött volna a Nap. Az ibolyacsokor láttán Pintér tanárnő gyönyörű szemében is kinyílott a mosoly.

– Hogy maga milyen aranyos ember, Imre! Ezért kap egy puszit.

És Pintér tanárnő gyönyörű ajaka rászállott Pék tanár úr ráncos homlokára, mint egy pillangó. Ó, hogy jöhetett ennek közelébe Kindl Klára nozi-puszija!

– Maga most megvet, ugye?

Ezt Pék tanár úr kérdezte.

– Miért vetném meg?

– Hogy kutyát sétáltatok. Tanár létemre.

– Ugyan, Imre. A mai időkben? Különben is: a munka nem szégyen.

– A munka nem, Zsuzsika. Csak az alantas munka.

– Miért lenne alantas? Jó a kiskutyának. Jó a gazdáinak. Jó magának.

Ennyi megértést! Egy angyal!

– Mert abban bizony igaza van, Zsuzsika, hogy magányos vagyok. Tudom, egy férfinak nem illik panaszkodni. Egy férfi legyen mindig erős.

– Ugyan, Imre. Férfi vagy nő, egyremegy. A magány egyformán fájdalmas.

Valóban angyal.

– Nincsenek nekem igényeim. Tudom, hogy itt állok az öregkor küszöbén. Csak egy kis melegség. Néhány emberi szó.

– Először is: hol van maga attól, hogy öreg legyen. Aki így tartja magát. Magából sugárzik az erő.

Mit ad Isten: Pék tanár úr máris érezte, hogy duzzadni kezdenek satnya izmai.

– Én tudom, mi a magány, Imre. És olyan jól esik, hogy megoszthatom magával. Nekem szükségem van magára, Imre.

És így ment ez, egy órán át. Pék tanár urat mintha kicserélték volna, mikor az utcán Pintér tanárnő búcsút intett neki. Tarsolyában az ígérettel, hogy minden héten találkoznak a Muskátliban. És kiöntik egymásnak a szívüket. De valóban őszintén.

A következő nap Kindl Klára napja volt. Vagyis ünnep. Ám ezúttal más, mind eddig. Pék tanár úr a buszon Pintér tanárnővel társalkodott, nem Kindl Klárával. Beszámolhat Pintér tanárnőnek Kindl Kláráról? Erről természetesen szó sem lehet. Egy ilyen érzékeny, szűzi lélek. És egy ilyen buja kapcsolat. Amiből hiányzik két lélek összecsengése. A bujálkodást Pék tanár úr egész életében megvetette. Hát akkor most hogy van ez?

Zöldágra nem jutott magával Pék tanár úr az autóbuszon. De Kindl Klárával sem. Az ágyban. Ezúttal először. Amit a gyakorlott Kindl Klára azonnal észrevett.

– Mi van az én Imruskámmal?

Mit mondhatott volna Pék tanár úr?

– Valami bánt? Gondjaid vannak? Tudod, olyankor nem áll fel.

Mondottuk már, hogy Kindl Klára nagy tapasztalatokkal rendelkezett.

– Cseppet se félj. Itt van a te Klárikád. Majd a te Klárikád mindent rendbehoz.

Ne részletezzük. Elégedjünk meg a végeredménnyel. Bizony, Kindl Klára minden tapasztalata sem tudott aznap felülkerekedni. Nem és nem. Ha szomorú is, van ilyen.

Györkei tanárnőt akkor érte utol a végzet, amikor férjeura érte jött a gróf Széchenyibe. Kéz alatt, nagyon kedvező áron, egy nulla kilométeres Opelt kínáltak neki Gödön. Olyan kedvező áron, hogy az már feltűnő. Entz mérnök úr úgy vélte, nem az ő dolga a kocsi származását kutatni. Ha a papírok rendben vannak. Márpedig a papírok rendben voltak. Minden esetre alaposan szemre akarta vételezni az Opelt. És nem a szereldében. Mások szeme láttára. A helyszínen, a tulajdonos garázsában. És persze azt akarta, hogy Györkei tanárnő is lássa az Opelt.

Vesztére. Mármint Györkei tanárnő vesztére. Vagyis mindkettőjük vesztére.

Ugyanis Györkei tanárnő megbeszélte az édesanyjával, hogy iskola után meglátogatják a nagynénit a László Kórházban. A nagynéni igen rossz állapotban volt. És a családban úgy tudták, hogy igen becses takarékbetétkönyvvel rendelkezik. Talán államkötvényekkel is. No meg a családi ékszerek. Ilyen esetekben egy rokoni látogatás, némi kis ajándékkal, igen hasznos lehet. A látogatást tehát nem lehetett elhalasztani. Az Opel megtekintését sem.

Györkei tanárnő és Entz mérnök úr megbeszélése a tantestület füle hallatára történt. Hiszen nem volt abban semmi titok. Pintér tanárnő viszont összecsapta a kezét:

– Maga Gödre megy?

– Gödre.

– Az nem lehet igaz.

– Mért ne lehetne?

– Mert épp Gödre készülök. Van ott egy barátnőm. Együtt jártunk gimnáziumba. Megígértem neki, hogy meglátogatom.

– Ha akarja, szívesen elviszem.

– Maga egy angyal.

Képzelhető, mi játszódott le a párkák lelkében!

Zalavári tanárnő: – A következő áldozat.

Deák tanárnő: – Soha nem lesz ennek vége?

Schneider tanárnő: – Készüljünk fel a legrosszabbra.

Györkei tanárnő is sürgősen megfontolta, nem lehet-e elhalasztani a nagynéni látogatását. Olyannyira megfontolta, hogy fel is hívta az édesanyját. Ám egy géphang közölte, hogy a hívott fél műszaki hiba miatt nem kapcsolható. A hiba elhárításán dolgoznak.

A kocka el volt vetve.

A gyönyörű Pintér tanárnő és az illatfelhő elhelyezkedett Györkei tanárnő férjeurának Volkswagenjében.

– Hogy maga milyen jól vezet, kedves Entz! – jelentette ki Pintér tanárnő már Újpesten. Életében akkor látta először Györkei tanárnő férjét.

– Ez a szakmám – szerénykedett Entz mérnök úr.

– Akkor is. Szeretem azokat, akik magabiztosan vezetnek. Az olyan férfias.

Hát majd megmutatja ő, milyen férfias. És Györkei tanárnő férje rálépett a gázpedálra. A kocsi ugyan csak Volkswagen volt, nem Opel. Ám a százhúsz a Volkswagennek meg se kottyan. Csak a táblákkal meg a záróvonalakkal nem kell törődni. Entz mérnök úr nem törődött. Mivel Pintér tanárnő gyönyörű arcán üdvözült mosoly, a gázpedál még jobban igénybe vétetett.

Egészen addig, míg a szembejövő kocsik villogni kezdtek. Entz mérnök úr, mint már említettük, profi volt. Azon nyomban besorolt a többi autó közé. Kétségbeesett fékezésre késztetve féltucat gépkocsit. Mit ad Isten, fél kilométerrel odébb a traffipax. Ám addigra a gépkocsisor, benne Entz mérnök úr Volkswagenjével, olyan szabályos nyolcvannal ballagott, mint egy békés birkanyáj.

– Fantasztikus, hogy maga milyen ügyes! – sugárzott az elismerés Pintér tanárnő gyönyörű arcáról.

– Igyekszik az ember – szerénykedett Györkei tanárnő férjeura.

Ekkor Pintér tanárnő rátette a gyönyörűi kezét Entz mérnök úr kezére, mely a kormányt markolta.

– Én az ilyen férfiakat szeretem.

Az előbbiekből következik, hogy Entz mérnök úr is ekkor látta életében először Pintér tanárnőt. Annál alaposabban rácsodálkozott.

– Igazán kedves.

És Pintér tanárnő beszélni kezdett:

– Szerintem a kedvességhez két ember kell. Akik összepászolnak. Nekem kell valaki, aki kiváltja belőlem a kedvességet. De kár, hogy mindjárt megérkezünk.

Ekkor már elérték Dunakeszit, honnan Göd csak egy macskaugrás. S attól a pillanattól Györkei tanárnő férjének Volkswagenje lépésben ballagott. Entz mérnök úr még azt se bánta, hogy holmi Skodák vagy Ladák leelőzik. Máskor ezt nem szokta eltűrni.

Pintér tanárnőnek valóban volt egy barátnője Gödön. Olykor-olykor meg is látogatta. Ám mindig nyáridőben. Ugyanis a barátnőjének nyaralója volt Gödön. Egyébként Kőbányán lakott.

A nyár viszont elmúlt. Így aztán a ház kapuja zárva.

– Nem értem – ráncolta Pintér tanárnő gyönyörű, ránctalan homlokát.

– Hiszen megbeszéltük.

– Talán közbejött valami.

– Lehetséges. Az ember életében mindig közbejöhet valami. Például egy váratlan találkozás. Majd visszanézünk, ha maga végzett.

Györkei tanárnő férje elég sokára végzett. Mert Pintér tanárnő ugyan gyönyörű, de az Opel, az egy Opel. Még a szerelőaknába is lemászott, egy erősfényű lámpával és mindenféle ügyes szerszámmal. Pintér tanárnő közben a tulajdonossal foglalkozott. A felesége történetesen nem volt odahaza.

– Milyen szép ez a ház! Megmutatná? Imádok házakat nézni.

A tulajdonos megmutatta. Büszke volt a házára. Padlófűtés. Szauna. Télikert. Két méteres datolyapálma. Többek között.

– Hát igen. Itt lehet élni. Mennyivel más, mint Pest. Micsoda levegő!

A tulajdonost őszintén szólva nem a jó levegő csábította Gödre. A csendes környezet. Nem a csend okán. De ki törődik errefele azzal, hogy egyik nap egy Opel áll a garázsban, másnap egy Volvo. Mert az emberek olyan irigyek.

– Fantasztikus! – csapta össze Pintér tanárnő a kezét, ahányszor egy újabb helyiségbe lépett. – Hogy magának milyen ízlése van.

Mire Györkei tanárnő hitvestársa végzett az Opel alapos vizsgálatával, a tulajdonos olyan puhára volt főzve, mint a tyúk a fazékban. Az alku során hajlandó volt még kétszázezret engedni az amúgyis igen kedvező árból.

– De csakis a kedves felesége kedvéért. A mérnök úr boldog lehet, hogy ilyen csodálatos felesége van.

Az olvasó mit tett volna Györkei tanárnő férjeura helyében? Bevallja, hogy a csodálatos hölgy, valamint az illatfelhő nem a felesége? Zsenánt. Amellett Entz mérnök úr figyelmét nem kerülte el, hogy a tulajdonos szemei kocsányon lógva követték Pintér tanárnő minden mozdulatát. Mármost ha a hölgy nem feleség, akkor ugye meg lehet próbálni. Na nem. Entz mérnök úr maga akarta megpróbálni. Ha már így alakult.

Ám mit fog mondani Györkei tanárnőnek? Ezek utánjában mégsem jelenhet meg vele egyetemben, a kocsi megszemlélése érdekében. Hát majd azt mondja, hogy azonnal döntenie kellett. A tulajdonos egy napot sem volt hajlandó várni. Már ketten látták az Opelt. Meg is felelt. A tulajdonos csak azért nem adta, mert meg volt beszélve Györkei tanárnő férjeurával.

Pintér tanárnő ekkor megtudakolta a tulajdonostól, merre van egy meghitt kisvendéglő. Ahol jól főznek. Ugyanis megéhezett. A tulajdonos a Széchenyi csárda névre hallgató strandvendéglőt ajánlotta. Közvetlenül a Duna-parton. Kilátás a gödi szigetre. A környező hegyekre. Fenomenális. Na és a konyha! Melegen meri ajánlani a kecsegét.

Györkei tanárnő hitvestársa nem kalkulálta bele a vendéglőt a kirándulásba. De talán mondanunk sem kell, hogy nem volt ellenére.

A csárda valóban roppant hangulatos. A panoráma valóban fenomenális.

– Most mondja, kedves Vili, milyen szerencsénk van. (Vili!) Nemcsak autót kap, még kecsegét is. Hol kapna kecsegét másutt, mint Gödön?

Így hát Pintér tanárnő roston kecsegét rendelt, fokhagymás kukorica körettel. Györkei tanárnő férjeura kecsegepörköltöt, túróscsuszával. A két adagon megosztoztak. Hogy mindkét csemegéből jusson mindkettőjüknek. Milyen meghitt.

Pintér tanárnő és az illatfelhő hatására maga a méltóságteljes tulajdonos jelent meg, fekete ruhában. Természetesen egy elegáns, őszülő halántékú pincér kíséretében. De még a jóképű, fiatal szakács is kidugta fehérsapkás fejét a konyhából.

– Igaza van, Zsuzsánka – így Györkei tanárnő férje. – Maga valóban szerencsét hoz.

– Én úgy gondolom, a szerencséhez is két ember kell. Egyetért, Vili?

– Egyet, Zsuzsánka. Nagyonis.

– Vegyük például a barátnőmet. Aki nem volt otthon. Elcsodálkozna, milyen szép nő.

Itt Pintér tanárnő lélegzetvételnyi szünetet tartott. Megteremtve a lehetőséget, hogy Entz mérnök úr gyorsan közbeszúrja:

– Képtelenség, hogy magánál szebb legyen.

– Jaj, Vili. Ezt nem szabad. Szóval a barátnőm. Szép is. Jótermészetű. Jólmenő virágüzlete van az országútnál. Mégis magányos. Hallott már ilyet, Vili?

Györkei tanárnő férje megvallotta, hogy még nem hallott.

– Ilyen az élet. Az egyik ember szerencsés, a másik nem. Én úgy gondolom, nem kell azt hajszolni. A szerencsét. Csak éljen az ember. Aztán egy szép napon az ölébe pottyan. Teljesen váratlanul. Esetleg egy véletlen találkozás folytán.

Györkei tanárnő igen bosszús volt, hogy férjeura nélküle vásárolta meg az Opelt. Még bosszúsabb, amikor megtudta, hogy meg se nézheti. Mert a tulajdonos néhány napra külföldre utazott.

Akkor lett volna igazán bosszús, ha tudja, hogy Entz mérnök urat nem egy barátja fuvarozta ki az Opelért Gödre a Volkswagennel, hanem Pintér tanárnő. Hazahozni a kocsit. És természetesen ismét útba ejttetett a Széchenyi csárda. Mivel olyan fenomenális. Hát még, ha tudja, hogy a Volkswagenben velük utazott egy nagy csokor vörös rózsa is. A csokor Entz mérnök úr tulajdonából átment Pintér tanárnő tulajdonába. A Széchenyi csárdában maga a méltóságteljes tulajdonos helyezte el szép kristályvázában. Hogy el ne hervadjon.

Természetesen arról sem tudott Györkei tanárnő, hogy férje és Pintér tanárnő időről-időre légyottra gyűlt össze egy előkelő budai bárban. Persze nem este vagy éjszaka. Délután. Ehhez Pintér tanárnő ragaszkodott.

Ám a kapcsolat sehogysem akart kivirágzani. Pintér tanárnő olyan titokzatos volt, mint maga a szfinx. Olykor mintha méz csordult volna a szájából. A hangja búgó gerléé. A teste lágy, mint a kalácstészta. És természetesen gyönyörű. Másszor viszont magába zárkózott. Vastag bársonyfüggöny ereszkedett le közéjük, akár a színházakban. A szívéből halk sóhajok buggyantak fel, melyekre semmi magyarázat. Legfeljebb annyi:

– Olyan nehéz az élet, kedves Vilmos.

A testi érintkezés ügyében sem jutottak messzire. Pintér tanárnő olykor eltűrte, mi több, érezhetően jólesett neki, hogy Entz mérnök úr a kezét simogassa, dédelgesse. Ám semmi többet. No persze, egy bárban, fényes nappal. Más hely azonban szóba sem jöhetett. Ehhez Pintér tanárnő ragaszkodott.

Az igazsághoz tartozik, hogy Györkei tanárnő hites társa nemcsak Pintér tanárnő kiismerhetetlensége okán volt bizonytalan. Maga sem tudta igazán, mit akar. Ha valakinek egy ilyen gyönyörűséges rózsaszál akad az útjába, azt nem lehet kihagyni. Igen ám, de mit csináljon vele? Gyönyörű, gyönyörű, de azért a válás szóba sem jöhetett. Ez nem volt benne Entz mérnök úr terveiben. Épp most, amikor új helyiségbe akart költözni a szerelőműhellyel. Költözés és válás. Az együtt nem lehetséges. Anélkül viszont hogyan? Ezt a rózsaszálat, Entz mérnök úr úgy érezte, csak a házassági ajánlat szabadíthatja meg tüskéitől.

Az eredmény: Györkei tanárnő férje egyre mélabúsabb, egyre tétovább. Minek következtében Györkei tanárnő egyre idegesebb. Még a Martinovics-hegyi villát is elhanyagolta. Pedig mit ér az élet, Martinovics-hegyi villa nélkül? Odahaza csapkodta az ajtókat, mintha azok lennének a felelősek. A tanáriban csapkodta a füzeteket, mintha azok lennének a ludasok.

Györkei tanárnőnek természetesen fogalma sem volt, hogy Pintér tanárnő tette be gyönyörűséges lábacskáit az ő meghitt életükbe. Ám köztudott, hogy a nőknek fejlett a hetedik érzékük a férji hűtlenség tárgyában. Még annak kezdeti stádiumában is.

Mindenesetre egy szép napon Györkei tanárnő minden bevezetés nélkül egyszercsak ráförmedt Pintér tanárnőre:

– A Széllt pedig hagyd békében!

Pintér tanárnő gyönyörű arca értetlenséget tükrözött.

– Ezt meg hogy érted?

– Ahogy mondom. Pikkelsz rá.

– Ugyan már. Én nem tehetek róla, hogy nem tanul. Tegnap még azt sem tudta, mi Argentína fővárosa.

– Mert rászállsz. Mert képtelen vagy megérteni, hogy a Széll gátlásos.

– Igazán nem tudom megérteni, mi az összefüggés Széll gátlásossága és Buenos Aires között.

– Mert te nem ismersz gátlásokat. Te aztán nem.

Ekkor már a párkák is bekapcsolódtak a dologba. Természetesen maguk között.

Zalavári tanárnő: – Itt valami bűzlik!

Deák tanárnő: – Nadrág van az ügyben, hihi!

Schneider tanárnő: – Ahol a Pintér, ott férfi.

Pintér tanárnőt azonban nem hagyta el angyali türelme.

– Esetleg szólhatnál a Széllnek, hogy hagyja otthon a gátlásait. Te vagy az osztályfőnöke.

Györkei tanárnő persze visszavágott:

– Bele tudod te élni magad egy tizenhat éves lány lelkületébe?

– Bele – így Pintér tanárnő szendén.

– Azt te csak képzeled!

– Talán mégsem.

– Egyszerűen szívtelen vagy. Téged semmi sem érdekel. Csak hogy mindent megkapj. Hogy mindig neked legyen igazad.

– Argentína fővárosa Buenos Aires. Ez tény. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nekem igazam van-e.

Látott már az olvasó két tudós férfiút, kik valamely vitaülésen mérik össze az erejüket? Csak úgy röpködnek az érvek, pro és contra. Holott semmi másról nincs szó, mint hogy a másik hülye és sarlatán.

A szópárbajnak az vetett véget, hogy becsöngettek.

Talán mondanunk is felesleges, hogy a Széchenyi gróf tanári arculatja igencsak megváltozott. Zana tanár urat a borszag úgy követe, mint Pintér tanárnőt az illatfelhő. Zakója belső zsebében mindig lapult egy lapos flaska. Azt húzta meg a szünetekben a tanári WC-ben. Az üvegben nem bor. Ahhoz a flaska kicsi. Pálinka. Szederkényi tanárnő idegösszeomlást kapott. Bár Szederkényi doktor úr azt telefonálta az iskolába, hogy a feleségének vesegörcsei vannak. Vincze tanár úr egészen kivetkezett magából. Úgy járt-kelt, mint a csorda bikája. Leszegett fejjel. Osztályában félelmetesen megnövekedtek a beírások az ellenőrző könyvekbe. Pedig Vincze tanár urat eladdig mindenki barátságosnak és megértőnek ismerte. Szentesi tanár úr nemcsak Pintér tanárnőt, minden női tanerőt nagy ívben elkerült. Szűk baráti körben hallgatag és tétova lett. Pék tanár úr, mint az alvajáró. Elfeledte az óráit. Elfelejtett nyakkendőt kötni. Előfordult, hogy egyik lábán fekete, másikon barna cipővel jelent meg az iskolában. A diákok legnagyobb örömére. Még a fenyegető nyugdíjaztatásról is elfeledkezett. Az oly készséges Györkei tanárnő hisztérikus lett. Kikérte magának, ha helyettesítenie kellett.

A párkák egyöntetűen megállapították, hogy ez így nem mehet tovább. Elvégre felelősségérzet is van a világon. És kik érezzék át a felelősséget, ha nem ők? Zalavári tanárnő kijelentette, hogy métely.

Deák tanárnő: – Istálló ez, nem a Széchenyi. Hihi!

Schneider tanárnő: – Ha nem égetjük ki a fekélyt, megfertőzi az egész iskolát.

Zalavári: – De hogyan?

Deák: – Hogyan?

Schneider tanárnő ezúttal nem nyilvánított véleményt. Ő a tettek embere volt.

Azt szomorúan meg kellett állapítani, hogy bizonyítékaik nincsenek. Ők csak érezték, honnan bűzlik a hal. Persze, ha ők érzik, az maga a bizonyosság. Ám sajnos nem tehettek semmit. Pintér tanárnőt egyszerűen nem lehetett tettenérni.

Zalavári tanárnő, akinek élénk volt a fantáziája és sokat nézett TV-t, azt javasolja, csempésszenek miniatűr lehallgatókészüléket Pintér tanárnő retiküljébe. Deák tanárnő az állandó megfigyelés mellett kardoskodott. Előbbi a lehallgatókészülék hiányában hiúsult meg. Utóbbi azért, mert Deák tanárnőnek elég munkát adott, hogy szemmel tartsa a férjét. Azt a részeges disznót. Zalavári tanárnőnek meg gondoskodnia kellett ura kényelméről. És Schneider tanárnő még mindig nem nyilatkozott. Pedig a marsallbot az ő retiküljében volt.

Aztán egy szép napon elővette. S aznap a párkák bemasíroztak Taub Henrik igazgató irodájába. Szép libasorban: elől Schneider tanárnő, mögötte, egymás mellett, Deák tanárnő és Zalavári tanárnő.

Hogy mi történt az igazgatói iroda zárt ajtaja mögött, azt senki sem tudta. A párkák hallgattak, mint a sír. Taub igazgató úr úgyszintén. Azt viszont az egész tantestület tudta, hogy az audiencia több mint fél órát tartott.

Pintér tanárnő viszont tudta, hogy fel kell készülnie.

– És most? – kérdezte Mónika tanárnőtől.

– És most a diri következik.

– A Taub?

– A Taub.

És következett Taub Henrik igazgató úr.

Amikor Pintér tanárnő egy lyukasórán bekopogott az igazgatói irodába, Taub igazgató úr meglepődött. Ez nem volt benne a haditervben, amit a párkák, Schneider tanárnővel az élen, kidolgoztak. És amit Taub igazgató úr jóváhagyott. A terv szerint Taub igazgató úrnak kellett volna hivatnia Pintér tanárnőt. De mit tegyen, ha már itt van?

Azt tette, hogy hellyel kínálta Pintér tanárnőt a bőrkanapén. És maga is elfoglalta a helyét a bőrfotelben.

Pintér tanárnő biztosította az igazgató urat, hogy csak egy percig fogja zavarni.

– Csak egyetlen percig, igazgató úr.

– Tessék. Hallgatom.

– Nagyon nagy gondban vagyok – kezdte Pintér tanárnő. De elakadt. Feltehetően azért, mert oly nagy volt a problémája.

– Ebben szeretném a tanácsát kérni.

Ismét szünet.

– Olyan sokáig gondolkodtam. Álmatlan éjszakákon. Hiába. Csak az igazgató úr segíthet rajtam. Talán arra gondol, hogy miért nem az édesapám. Hát nem. Egyedül az igazgató úr.

– Akkor mondja, kérem.

Pintér tanárnő gyönyörű szemében fellobbant a félelem.

– Ne itt, igazgató úr! Könyörgök. A problémám szigorúan magánjellegű. És ugye, egy hivatalos helyiségben. Én olyan gátlásos vagyok. Nagyon nehéz nekem. Kérem. Nagyon kérem.

Igaz, ami igaz, Taub igazgató úr már szakszervezeti bizalmiként is igyekezett udvarias lenni. De nem értette, mit óhajt Pintér tanárnő.

– Itt olyan hivatalos. Itt meg se merek szólalni. Kérem, igazgató úr, találkozzunk valahol az iskolán kívül.

Ilyesmi még sohasem fordult elő Taub igazgató úr igazgatói praxisában. Taub igazgató úr, ugyebár, a gróf Széchenyi igazgatója. Ha valamely tanerőnek valami problémája van, arra való az igazgatói iroda. Az iskolán kívül? Az iskolán kívül Taub igazgató úr, mint igazgató, sosem találkozott a tantestület egyetlen tagjával sem. Mint szakszervezeti bizalmi, akkor még igen. De akkor még nem volt iroda.

– Mégis hogy gondolja?

– Egy presszóban. Vagy egy vendéglőben. Vagy akárhol. Csak ne az iskolában.

Taub igazgató úr nem járt presszóba. Nem járt vendéglőbe sem. Minek, amikor ott a felesége főztje? Úgy vélte azonban, ezt nem szükséges Pintér tanárnővel közölnie.

Pintér tanárnő viszont tudta, hogy neki kell kezdeményeznie.

– Talán a Hungáriában. Az olyan elegáns. Illik az igazgató úrhoz.

Nehogy azt higgye valaki, Taub igazgató úr olyan begyöpösödött volt, hogy még a Hungáriát sem ismerte. A Hungáriát igenis ismerte. Bár még nem lépte át az ajtaját. Így hát rábólintott. A Hungária valóban elegáns.

– Akkor mehetünk is?

Még szerencse, hogy Taub igazgató úr nem volt hebehurgya ember. Ha az lett volna, erre is rábólint. És akkor beleesik a csapdába. Akkor az egész tantestület szeme láttára nem egyedül hagyja el a Széchenyi grófot. És pont a gyönyörű Pintér tanárnő társaságában! Ám Taub igazgató úr megfontolt ember volt. Nem hiába igazgató.

– Most nem lehet. Most dolgom van, kérem.

A veszély elhárult. Gondolta Taub igazgató úr.

– Akkor talán este?

– Sajnos este is dolgom van.

Taub igazgató úrnak ugyanis nemcsak a tanári karra, a feleségére is gondolnia kellett. Csak nem mondhatja neki, hogy este a gyönyörű Pintér tanárnővel találkozik a Hungáriában.

Maradt a délután. Amiben meg is állapodtak.

– Olyan hálás vagyok. Igazán. Ó, igazgató úr!

Ez utóbbi halk sikoly nem a hálával volt kapcsolatos. Annyira nem, hogy Pintér tanárnő letérdelt Taub igazgató úr lábai elé.

Taub igazgató úrnak a szeme is kikerekedett a döbbenettől. Egy hölgy hever a lábainál!

– Kibomlott a cipőfűzője, igazgató úr.

Azzal Pintér tanárnő, a gyönyörű kezeivel, megkötötte Taub igazgató úr cipőfűzőjét.

Hiába volt olyan óvatos Taub igazgató úr, hogy elkerülte a botrányos távozást a Széchenyiből. Pintér tanárnő ravaszabb volt nála. Addig fixírozta Zana tanár urat, aki nagynéha még próbálkozott egy randevú kicsikarásával, míg Zana tanár úr megkérdezte nagy félénken:

– Nem érsz rá máma?

– Nem – mondotta Pintér tanárnő. Természetesen jó hangosan, hogy minden tanerő hallja. – Ma az igazgató úrral találkozom a Hungáriában.

Hogy mit váltott ki ez a hír a tantestület, különösen a párkák körében, azt az olvasó képzelőerejére bízzuk.

Taub igazgató úr természetesen pontos ember volt. Mint minden igazgató. Ezért pontosan négy órakor érkezett a Hungáriához. Csodálkozva tapasztalta, hogy az épület fel van állványozva vastag cölöpökkel, mint egy gerendavár. Ezt még sohasem vette észre. Igaz, miért vette volna, mikor sosem szándékozott betérni a Hungáriába.

Belül annál elegánsabb a kávéház. Ragyogó csillárok, márvány, freskók, tükrök. Taub igazgató úr megindult a hatalmas helyiség azon traktusába, hová lépcsők vezettek le. Gondolta, ott rejtve lesz a kandi tekintetek elől. Igazán nem kívánatos, hogy valaki az utcáról bepillantva felfedezze őt. A gyönyörű Pintér tanárnővel. Arról természetesen nem tudott, hogy már az egész tantestület értesült a randevúról. Az izgalom csúcsára hágott a széchenyis tanári karban.

Alighogy Taub igazgató úr helyet foglalt az egyik díszesen megterített asztalnál, máris ott termett egy elegáns úr, kezében vastag, bőrbe kötött mappával. Kíséretében egy fiatalabb, ugyancsak elegáns úr. Kezében valamivel vékonyabb mappával.

– Italt parancsol? – érdeklődött a fiatalabb úr, kinyitva nyújtva a mappát.

Taub igazgató úr teát kért. A fiatalabb úr visszavette a mappát és becsukta. Az idősebb úr ki sem nyitotta a sajátját.

– Elnézést, uram – így az idősebb elegáns. – A kávéházi traktus odafent van. Ez itt az étterem. Ha szíveskednék felfáradni.

Taub igazgató úr némi bosszúságot érzett. Először: ő nem szokott tévedni. Másodszor: mászhatott lépcsőt. Harmadszor: a nagy nyilvánosság.

Bizony Taub igazgató úr kénytelen volt egy márványasztalka mellett helyet foglalni. Csupán egy hatalmas üvegtábla választotta el az utcától. Taub igazgató úr pontosan látta a járókelőket. Ebből következően azok is őt. Kellemetlen.

Akkor megérkezett a gyönyörű Pintér tanárnő és az illatfelhő. De nem ám blúzban vagy trikóban, mint a Széchenyi grófban. Valami mélyen kivágott selyemmicsodában, amiről Taub igazgató úr azt képzelte, hogy tunika. Ne vitassuk.

– Ó, igazgató úr! – ragadta meg Pintér tanárnő Taub igazgató úr kezét, mint a fuldokló. Még akkor sem engedte el, mikor már helyet foglaltak.

– Én olyan hálás vagyok. Nem is tudom, mivel fogom meghálálni.

Téved, aki azt gondolja, hogy ebben a mondatban volt némi kacérság. Ez Pintér tanárnő alábecsülése lenne. Az ő szerepe most más volt. A tanácstalanság. Az elesettség. A bánat. A kétségbeesés.

Taub igazgató úr tétova kísérletet tett a keze kiszabadítására. Ám amit Pintér tanárnő megszerzett, azt megszerezte. Taub igazgató úr viszont megállapította, hogy Pintér tanárnő gyönyörű ajaka, akár a vér. A körmei szintúgy. A Széchenyi grófban pasztell színeket használt.

A buzgó hálálkodás és kézszorongatás eltartott egy darabig. Közben annak buzgó ecsetelése, hogy az egész világon egyetlen ember segíthet a szerencsétlen Pintér tanárnőn: Taub igazgató úr. Ezután következett a szerencsétlenség ecsetelése.

– Ha egy asszony elér az én koromba – kezdte Pintér tanárnő. – Hiszen tudja. Ki tudná, ha nem az igazgató úr?

És mögötte már egy házasság. Egy rossz házasság. Ezt őszintén meg kell mondania. Nem az ő hibájából, természetesen. De mégiscsak rossz. Hogy miért, arról most nem akar beszélni. És akkor megjelenik valaki az életében. Egy férfi jelenik meg. Fiatal. Jómodorú. Fess. Elegáns. Kedves. Jómódú. Csakhogy…

A szünet olyan hosszú volt, hogy Taub igazgató úr kénytelen volt megkérdezni:

– Csakhogy?

Csakhogy van neki egy legbensőbb titka. Amiről soha senkinek nem beszélhet. Csakis az igazgató úrnak. Szóval ő az idősebb férfiakhoz vonzódik. Akik megbízhatóak. Kiszámíthatóak. Egy ilyen csalódás után. Egy idősebb férfi már vitte valamire az életben. Arra számítani lehet. Talán csodálkozik az igazgató úr, de számára az ősz halánték. Ne csodálkozzék. A női lélek már csak ilyen. Az övé különösen.

És ez még nem minden. Pintér tanárnő hangja már elcsuklott. Az igazság az, hogy az ő életében már van egy ősz halánték. Bizony van. Bármennyire restelli. Mert az ősz halánték nem lehet az övé. Ugye érti az igazgató úr. De neki az is elegendő, hogy a közelében lehet. Ha láthatja. Ha csodálhatja. Hallhatja a hangját. És akkor megjelenik a nevezett fiatal úr. Akinek még nem foglalt a keze.

Ekkor buggyant ki az első könnycsepp Pintér tanárnő gyönyörű szeméből.

– Most mit tegyek, igazgató úr?

Taub igazgató úr gondban volt. Ha valaki felteszi neki a kérdést, hogy mit tegyen, akkor neki meg kell mondania, hogy mit tegyen. Különösen, ha az illető a tanszemélyzet tagja. Elvégre ő az iskola első embere. Elvégre neki minden kérdésre kötelessége tudni a választ. Ám ezúttal csak annyit tudott mondani:

– Nehéz.

És megköszörülte a torkát.

Ez az, csapott le a szóra Pintér tanárnő. Pontosan ahogy az igazgató úr mondja. Hogy nehéz. Tudta ő, kihez kell fordulnia. Aki megérti a lelkét. Aki ilyen bölcs tanácsot tud adni.

Mert hát az ő korában. Mégiscsak kell a család. A meleg otthon. Az ősz halántékot nem felejti el. Azt soha. Elrejti a szíve mélyében. Mint az oltáriszentséget. Ezt a titkát a sírba viszi.

Csakhogy. Megbízhat-e az említett fiatalemberben? Van pozíciója, az igaz. De mégiscsak fiatal. Nem megállapodott. Változhat. És akkor újra a csalódás. És az ősz halánték már a múlté. Mit gondol az igazgató úr?

– Nagyon nehéz – jelentette ki Taub igazgató úr. Pintér tanárnő gyönyörű arcán kivirult a boldogság. Hát fordulhatott ő máshoz, mint az igazgató úrhoz? Aki ilyen pontosan tudja, hogy mit kell tenni. És mit szólna az igazgató úr, ha próbára tenné. Azt a fiatalembert. Hogy hogyan, azt még nem tudja. De valahogyan. Hogy kiderüljön, bízhat-e benne. Hihet-e neki. Mit szól hozzá az igazgató úr?

Taub igazgató úr azt mondotta, hogy próbára tenni, az nem árt.

Pintér tanárnő felsikkantott. Hogy milyen boldog ő. Hogy végre kimondhatta, ami a szívét nyomja. Hogy az igazgató úr rávezette a helyes útra. Akkor ő próbára teszi a fiatalembert. És egy hét múlva beszámol az igazgató úrnak. Pontosan egy hét múlva. Ugyanitt. És akkor döntsön az igazgató úr. Az ősz halántékot pedig elrejti a szíve legmélyére. Csak azt kéri, hogy megcsókolhassa az igazgató úr kezét.

– De kérem! – hőkölt vissza Taub igazgató úr. A kezét gyorsan elrejtette a háta mögött.

– Jé! – mondotta ekkor Pintér tanárnő. – Kibomlott a cipőfűzőm.

Taub igazgató úr ránézett Pintér tanárnő gyönyörű lábára. Ő is megállapította, hogy a cipőfűző kibomlott. És akkor Taub igazgató úr mélyen előrehajolt a széken. Bizony, nem volt könnyű. Taub igazgató úr megkötötte Pintér tanárnő kibomlott cipőfűzőjét a Hungáriában.

És egy hét múlva ismételten megjelent a Hungáriában. Ám Pintér tanárnő nem jött. Jött viszont egy fiatalember. És megállott Taub igazgató úr asztalánál.

– Elnézést. Ön Taub igazgató úr?

Taub igazgató úr meghökkent. Honnan tudja a Hungáriában egy ismeretlen fiatalember, hogy ő Taub igazgató úr? Azért volt annyi lélekjelenléte, hogy azt mondja:

– Én vagyok, kérem.

– Egy levelet hoztam önnek.

Azzal a fiatalember el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Taub igazgató úr pedig felbontotta a borítékot. A levél éppen olyan illatos volt, mint Pintér tanárnő. És természetesen az írását is megismerte. Látta eleget a dolgozatfüzetekben.

A levél pedig így kezdődött:

Taub igazgató úr megdörgölte a szemét. De a levél, másodszor olvasva is így hangzott:

Jézusmária! Hát ő az ősz halánték? Erre Taub igazgató úr álmában sem gondolt. De jobb is erre nem gondolni.

Egyetlenem! Taub igazgató urat a frász törte ki.

Még szép.

Taub igazgató úrnak elállott a lélegzete. Még hogy őt?

Még jó.

Na ne.

Bizony, nem.

Taub igazgató úr azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Kirázta a hideg. Elöntötte a meleg. Taub igazgató úr egyszerűen magán kívül volt.

Ekkor fedezte fel az utóiratot.

Ebben biztos lehet. A rima.

Ha megkérdezik Taub igazgató urat, milyen nap van aznap, bizonyosan nem tudja. Pedig mindig tudta. Talán még a felesége nevét se tudta volna. Még azt sem, hogy foglalkozása iskolaigazgató. Gimnáziumi iskolaigazgató.

Taub igazgató úr roppant izgatottan hívta a pincért. Megérdeklődte, hol a toalett. Gondosan magára zárta az ajtót. A levelet, utóiratostól, miszlikbe tépte. Aztán a WC-kagylóba. Ó, ha a másolat is ide kerülhetne! Ide. Ne a koporsóba.

Amikor a párkák tudomást szereztek Taub igazgató úr és Pintér tanárnő légyottjáról (vagyis azonnal), érthető módon gyászba borultak. A vezérhajó egyenest félárbócra eresztette lobogóját. Schneider tanárnő másnap influenza okán beteget jelentett. Ilyesmi emberemlékezet óta nem fordult elő. Schneider tanárnő maga volt a megbízhatóság. És egy megbízható tanerő nem beteg. Noha nem rendelte magához kísérőhajóit, azok tudták kötelességüket. Zalavári tanárnő egy szál szegfűt vásárolt. Deák tanárnő két indiánert. Így indultak útnak.

Schneider tanárnő, ahogy egy influenzás beteghez illik, ágyban fogadta a látogatókat. Pedig már rég elmúltak azok a zord idők, mikoron beteglátogatók inspiciálták a gyengélkedőket. Nehogy táppénzcsalás esete forogjon fenn.

A hangulat, mint említettük, gyászos volt. Az utolsó végvár is elesett. Taub igazgató úr. A rima feltartóztathatatlanul nyomul előre.

– Hát ezt is meg kellett érnünk – így Zalavári tanárnő.

– Még az igazgató úr is! – kontrázott Deák tanárnő.

– Minden férfi egyforma – jelentette ki Schneider tanárnő.

– Lórika puszi – mondotta a papagáj.

Schneider tanárnő lakásának egyetlen említésre méltó berendezése ugyanis egy zöld papagáj volt. Fentieken kívül bővebb szókinccsel nem rendelkezett. Azt nem szerette, ha nem hagyták szóhoz jutni.

Schneider tanárnő ekkor átvette a szót.

– Az influenzából kifolyólag volt időm gondolkodni. Elhatároztam, hogy kérem a nyugdíjaztatásomat.

Zalavári: – Jézusmária!

Deák: – Azt nem teheted.

Schneider: – Miért ne tehetném? Az idén töltöm be az ötvenötöt.

Deák tanárnő nem is erre gondolt. Mindhárman ez évben töltik be a bűvös ötvenötöt. A nyugdíjazás réme csak azért nem fenyegette őket, mert egységben az erő. Taub igazgató úr aligha kívánt volna ujjat húzni az egységfrontba tömörült párkákkal. Ám ha a vezérhajó kiáll a sorból, rájuk kettőjükre szörnyű sors vár.

A papagáj megismételte mondandóját. Zalavári tanárnő viszont összeszedte minden lelkierejét és szónoki képességét.

Zalavári: – Gondolj a felelősségre. Ami kétszeres, mióta a Széchenyiben felütötte fejét a métely. Tőlünk függ az iskola. A jövendő nemzedékek sorsa.

Deák: – És a tantestületé.

Zalavári: – És most már Taub igazgató urat is meg kell mentenünk.

Schneider tanárnő influenzás volt. Tehát rezignált.

– Vele aztán sokra mentünk.

Zalavári: – Mert megelőzött az a rima.

Deák: – Ilyen többé nem fordulhat elő.

Papagáj: – Lórika puszi.

Zalavári: – Olyan ez, mintha elhagynánk a süllyedő hajót.

Deák: – Becsület is van a világon!

Zalavári: – Ha fel kell áldoznunk magunkat, akkor is.

Deák: – Utolsó csepp vérünkig.

– Irma! – fakadt sírva Zalavári tanárnő – Ne hagyj magunkra!

– Nélküled elvesztünk – fakadt sírva Deák tanárnő is.

– Akkor – kezdte Schneider tanárnő megfontoltan. A papagáj azonban félbeszakította. Ilyesmire a papagájon kívül senki emberfia nem merészkedett volna.

– Lórika puszi.

– Akkor nincs más hátra, mint meghirdetni a szent háborút.

Zalavári: – Helyes.

Deák: – Csatlakozom. Előre!

Schneider: – Meg kell szerveznünk a tantestület egészséges erőit. Elvégre mi vagyunk a többség. Nem tűrhetjük, hogy egy törpe kisebbség terrorizáljon. Akkor se, ha élükön a rima. Ki kell dolgozni a haditervet.

– Csak tudnám, ki lesz a következő – kottyantotta közbe Deák tanárnő.

– Senki sincs biztonságban – jelentette ki Zalavári tanárnő.

– Ha Isten velünk, ki ellenünk – így Schneider tanárnő.

Pintér tanárnő már tudta, ki lesz a következő. Mit gondol az olvasó? Eláruljuk. Feld tanár úr. A másik taknyos. Mivel azonban Beke tanárnő is a tantestület tagja volt, ezúttal kifinomultabb eszközök szükségeltettek.

Mint az olvasó is tudja, Feld tanár úr egyszemélyben volt költő, esztéta és lapszerkesztő. Már most mire legbüszkébb az ilyen ember? Nem nehéz kitalálni. A poézisára. Mert az halhatatlan.

Pintér tanárnő még ennél is rafinírozottabb volt. Mint mindjárt látni fogjuk.

Ezúttal – Beke tanárnőt kerülendő – nem a tanáriban szólította meg Feld tanár urat, hanem a folyosón.

– Kedves Feld. Egy fölöttébb fontos és bizalmas közlendőm lenne.

– Parancsoljon.

Feld tanár úr udvarias ember volt. Pallérozott. És a parnasszusra figyelt, nem a pletykára.

– A Lantról.

Azt is tudja az olvasó, hogy a Lant megtalálható volt a tanári könyvtárban. Így ez a kijelentés nem volt meglepetésnek mondható. Ám mindeddig egyetlen kolléga sem kívánt szót ejteni a Lantról.

– Őszintén érdekel a véleménye.

– Nemcsak a véleményemről van szó. Annál sokkal többről. Ráér ma délután?

– Hát rá.

Ezzel Feld tanár úr is beleesett a csapdába. Mint már annyian.

Pintér tanárnő természetesen számított rá, hogy Feld tanár úr, hűséges szerelmeshez illően, beszámol Beke tanárnőnek a légyottról. Mire Beke tanárnő:

– Elment az eszed?

– Miért? A Lantról akar beszélni.

Beke tanárnő elvi ellensége volt a tantestületben kialakult mindenféle véleménynek. A párkáknak különösen. Ám ezúttal fontosabb elvről volt szó. Feld tanár úrról.

– A Lantról? Ez a rima?

– Kérlek, Zsófi. Ezt mégse kellene.

– Jó. Nem rima. De te olyan hülye vagy, mint hat pár rendőrcsizma.

Említettük már, hogy Beke tanárnőnek csúnya szája volt.

– Mit képzelsz, mit akar ez tőled?

– Mit?

– Meg akar kaparintani.

Feld tanár úr szelíden elmosolyodott.

– Engem nem lehet megkaparintani. Mert én egyesegyedül csak téged szeretlek. Téged viszont halálosan.

Mi tagadás, ez jólesett Beke tanárnőnek. Így nagyobb cirkusz nem lett a légyottból. Csak a szigorú ukáz, hogy legfeljebb félórát tarthat. És Feld tanár úrnak utána azonnal be kell számolnia róla.

Pintér tanárnő megkönnyítette az időhatár betartását. A Muskátliban ugyanis azonnal a tárgyra tért.

– Kedves Feld. Tartozom egy vallomással. Én verseket írok.

– Nocsak – döbbent meg Feld tanár úr. A pletykától függetlenül is sok mindent el tudott képzelni a gyönyörű Pintér tanárnőről. De ezt nem. – Hiszen maga földrajz-biológia szakos.

– Miért? Egy földrajz-biológia szakos nem írhat verseket?

Ebben bizony igaza volt Pintér tanárnőnek. Már miért ne írhatna? Annyian írnak. Az olvasó el sem tudja képzelni, ki mindenki. Még a miniszterelnök is bevallotta a minap egy TV-interjúban, hogy ő is írt verseket valaha. Csak hát a politika. Az mindennél fontosabb. A haza üdve.

– Szabad kérdeznem, ki a kedvenc költője?

Pintér tanárnő elpirult. Mint egy szűzleány. Mi tagadás, gyönyörű volt.

– Arany János – rebegte.

Feld tanár úrban a gyanú árnyéka sem merült fel. El sem tudta képzelni, hogy van normális ember, akinek nem Arany János a kedvenc költője. Lám, van hatása a Lantnak.

– Ha alkalomadtán elolvasná néhány költeményemet. És megmondaná a véleményét. De őszintén. Igazán őszintén.

Mielőtt Feld tanár úr biztosíthatta volna, hogy ő a poézis terén tapodtat sem hátrál az igazságtól, Pintér tanárnő folytatta.

– De igazából nem erre akartam kérni. Ezt lehetett volna a Széchenyiben is. Magának szeretnék valamit mondani. Négyszemközt.

Újabb pír a gyönyörű arcon.

– Hallgatom.

– Maga egy zseni, Károly.

Feld tanár úr igazából ekkor kezdett komolyabban foglalkozni Pintér tanárnő szépségével. Ám szerénység is van a világon.

– Miből gondolja?

– Az utolsó verse. A Lantban. A költő koszorúja. Ilyet még nem olvastam. Arany János óta.

Hát igen. Pintér tanárnő valóban gyönyörű volt. És szó, mi szó, Feld tanár úr is nagyra tartotta ezt a költeményét.

Ám még nem volt vége. Ne becsüljük alá Pintér tanárnőt.

– És még valami, Károly. Én ismerem Rozsnyai Jenőt. Hogy úgy mondjam: jól ismerem.

Ez már kevésbé nyerte meg Feld tanár úr tetszését. Rozsnyai Jenő volt a hivatalos Arany János-szakértő. Immár harminc esztendeje. Akkor szocreál vizeken evezett. Most természetesen éppen a posztmodernizmus tengerén. Nemrég jelent meg egy tanulmánya, Arany János hatásáról a posztmodern lírára. És ez a Rozsnyai az Akadémia levelező tagja.

– És?

– És nagy titkot szeretnék magára bízni. Ugye esküszik, hogy a kettőnk titka marad?

Mit tehetett Feld tanár úr. Esküdött. Valahol olvasta, hogy ha valaki olyasmire esküszik, amit nem ismert, akkor az eskü nem gilt.

– Maga bizonyára százszor jobban tudja nálam, hogy Arany János hagyatékában maradtak bizonyos…

A mondat nem folytatódott. Pirulás.

– Hogy is mondjam, Károly? Bizonyos nem-szemérmes versek.

Minden valamire való Arany-kutató tudta, hogy a költőóriás hagyatékban maradtak bizonyos, hogy úgy mondjuk, erotikus versezetek vagy töredékek. Azért e bizonytalanság, minthogy ezeket soha senki emberfia nem látta. Kivéve a hagyaték gondozóját, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárát, a Kisfaludy Társaság elnökét, a Szent István Akadémia tiszteletbeli elnökét, a Petőfi Társaság társelnökét. Ő pedig ezen versezeteket erkölcstelennek, a költőóriáshoz méltatlannak, valamint közszeméremsértőnek nyilvánította. Éppen ezért azon nyomban elégette akadémiai dolgozószobája kandallójában.

– Mint említettem, bensőséges kapcsolatban vagyok Rozsnyai Jenővel. Így hát a legbiztosabb forrásból tudom, hogy az elveszettnek hitt művek megtaláltattak.

Ha megtalálják Attila koporsóját, az világszenzáció. Akár hármas koporsóban, akár anélkül. Ám mi ez ehhez a hírhez képest! Így aztán Feld tanár úrnak eszébe sem jutott olyan semmiségekkel foglalkozni, hogy vajon mi az az említett bensőséges kapcsolat Pintér tanárnő és Rozsnyai Jenő között. Magából is csak annyit tudott kipréselni:

– Hol?

– Bécsben. Az udvari levéltárban. Mégpedig a titkosrendőrség aktái között. Persze, hogy ott nem kereste senki. A költeményeket – jobbára állítólag töredékek – titkos ágensek lemásolták. Bizonyos források szerint Erzsébet királynő utasítására. Aki nagy tisztelője volt Arany Jánosnak. Rozsnyai Jenő is teljesen véletlenül talált rájuk. A Kufsteinben raboskodó magyar tollforgatók iratai után nyomozott. UNESCO-ösztöndíjjal.

– Tudja, hol lakik?

– Kicsoda?

– A Rozsnyai.

– Természetesen. Miért?

Feld tanár úr az első minutában arra gondolt, hogy behatol Rozsnyai Jenő lakásába. Így szerzi meg a páratlan kincset. Veszélyes, kétségtelen. De egy ilyen leletért? Már azon töprengett, vajon milyen boltban árulnak feszítővasat, mikor ráeszmélt: a kincset Rozsnyai Jenő aligha otthon őrzi az íróasztal-fiókjában. Bizonyára a munkahelyén. Egy bombabiztos széfben. Így hát csak legyintett.

– Nem fontos.

– Na mármost – folytatta Pintér tanárnő. – Rozsnyai Jenő ígéretet tett, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében megmutatja a kéziratokat. Természetesen, ha a legszigorúbb titoktartást fogadok. Kellő pillanatban akarja felrobbantani a bombát. Mielőtt döntenek az idei Kossuth-díjakról. És én a maga kedvéért mindenre képes vagyok.

Feld tanár úr lázas elméje csak a bizonyos ellenszolgáltatásokat fogta fel.

– Ha kell, gyűjtést indítok a Lant szerkesztői körében.

– De Károly. Nem pénzről van szó. Másról.

Érdekelte is ez Feld tanár urat! Tarsolyában a Pintér tanárnőnek tett szent esküvéssel, mint a kilőtt puskagolyó röpült Beke tanárnő albérleti szobájába. Beke tanárnő először beleszimatolt a levegőbe, érzi-e Pintér tanárnő illatfelhőjét. Nem érezte. Gyanakvása ettől egyáltalán nem múlott el. Legfeljebb csillapodott egy kicsinyt. Ám ismét felpiszkálódott, meghallván, miről van szó.

– Szóval a pornográf versek.

Természetesen ő is tudott a dologról.

– Nem pornográf. Erotikus.

– Honnan tudod?

– Gondolom.

Nem valami meggyőző érv. De ha nincs jobb? Majd lesz!

– És azt képzeled, hogy ez a rima, no jó, Pintér tanárnő meg tudja szerezni a verseket? Az öreg Rozsnyaitól? És azt képzeled, hogy megmutatja neked? A te két szép szemedért?

– Azt mondta.

Hát ez sem volt meggyőző. Tegyük hozzá: Feld tanár úr azt nem említette, hogy Pintér tanárnő azt is mondta: ő egy zseni.

Szóval Beke tanárnő gyanakvási szintje nem apadt. Feld tanár úr viszont attól kezdve alig aludt éjszakánként néhány órácskát. Olyannyira várta a következő találkozót Pintér tanárnővel.

Ennek is elérkezett az ideje. Nem is olyan sokára. Bár Feld tanár úr úgy érezte, századok múltak el. Minden esetre egy csokor vörös rózsával állított be a Muskátliba. Erről sem tett említést Beke tanárnőnek. És illem ide, illem oda, azonnal nekirontott Pintér tanárnőnek:

– Sikerült?

– Ó, be gyönyörű rózsák! Maga igazán olyan kedves, Károly. Igazán nagyon kedves. Megszárítom a csokrot a sütőben. Örök emlék lesz magától. Igazán nagyon köszönöm. Maga nemcsak zseni. Egy aranyos fiú is.

– Sikerült?

– Hát. Hogy is mondjam.

Mi ehhez képest az inkvizíció?

– Bizonyos értelemben.

Tüzes fogók.

– Látta a kéziratot?

– Néhányat.

– Arany kezeírása?

– De Károly. A titkosrendőré, aki lemásolta.

No persze. Feld tanár úrnak már eszét vették a titkos versezetek.

– Lemásolta?

– Ugyan, Károly. Hisz ez olyan titok, mint az atombomba.

Mi ehhez a kincshez képest az atombomba?

– Legalább megjegyezte?

A gyönyörű Pintér tanárnő elnevette magát. A pacsirta csattog olyan gyönyörűségesen, mint Pintér tanárnő nevetése.

– Túlbecsüli a képességeimet. Hiszen csak földrajz-biológia szakos vagyok.

Tessék. Feld tanár úr ott állott a Paradicsom kapuja előtt. És a kapu zárva. Ó, Dante! Mit tudsz te a pokolról?

– Egyet azért igen.

Egy rés a kapun.

– Mondja!

A többször emlegetett főtt rák halványrózsaszín volt Pintér tanárnőhöz képest.

– Azt nem lehet.

– Miért?

– Tudja. Olyan cikis.

Arany János és cikis!

– Könyörgök.

– Én szégyellem magam, Károly.

– Hiszen Arany János írta!

– De mégis.

– Könyörgök. Mindenre, ami szent. A poézis nevében!

– Ha annyira akarja.

És Pintér tanárnő mondta, nagy szemérmesen:

 

Tosznám én a komámasszonyt, Hogyha volna módom, Bögyös-faros pinájára Fenemód vágyódom.

 

Csend, csend, síri csend. Még egy olyan jeles Arany János-szakértő, mint Feld Károly is a legnagyobb gondban volt, vajon a négysoros a koszorús költő autentikus művének tekinthető-e. Pláne, így első hallásra.

– Kérem, ismételje meg.

Pintér tanárnő megismételte. És hozzátette:

– Ja. Címe is van. A betyár sóhaja.

Ez már valami! Tehát nem Arany János a komámasszonyt, hanem a betyár. Mindjárt más. Tanúságot tesz a nagy költőre oly jellemző rejtőzködő hajlamról.

– Mit szól hozzá?

Feld tanár úr csak annyit tudott mondani:

– Hát.

– Szerintem olyan szép szó. Toszik. Szebb, mint a baszik. Zengzetesebb. Archaizáló.

Érdekes: Pintér tanárnő gyönyörűséges arcán nyoma sem volt a pírnak.

– Mondja, Károly. Maga leírná egy versben, hogy toszik valakit?

Most Feld tanár úron a sor a pirulás mezején. Már majdnem kapásból rávágta, hogy ő bizony nem. De hiszen Arany János leírta! Vagy mégis igaza volt a hagyatékot kezelő akadémikusnak? Hogy ezek a versek nem valók a nagyközönség kezébe?

– Mert szokott toszni, ugye, Károly?

Lehet erre válaszolni? Még Arany János kapcsán sem.

– Csak egyet nem értek. Mi az a bögyös-faros pina? Volt dolga már ilyennel, Károly?

Kihez menekülhetett Feld tanár úr? Egyes-egyedül Arany Jánoshoz.

– Szót ismétel. Módom meg fenemód. Nem jellemző Aranyra.

– De hátha csak piszkozat.

– Hátha. Egyhelyt valóban azt írta:

 

Ballagna begyesen de, ebanyja lova, Egyszercsak megáll s nem megy se té-, se tova.

 

– Csokonai meg azt:

 

Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki.

 

– Arany nagyra becsülte Csokonait.

Mi ez? – kérdezheti az olvasó. Esztétikai szeminárium? Etimológia? Irodalomtörténeti vándorgyűlés? De akkor hogy került Pintér tanárnő gyönyörű keze Feld tanár úr kezére? Feld tanár úr keze pedig Pintér tanárnő selymes combjára? Megválaszolhatatlan kérdések.

Feld tanár úr a négysorost természetesen elmondta Beke tanárnőnek. Egyebeket természetesen nem. Az élet már csak ilyen.

– Szóval ezt Arany János írta?

Beke tanárnő kételkedett. Igaz, nem volt Arany János-szakértő. Viszont nő. Kifinomult érzékekkel. A párja ügyében.

– Úgy tűnik.

– Ez nem érv.

Ezt Feld tanár úr is tudta.

– Majd ha megismerem a többit is. Akkor biztosabb lehetek a dolgomban.

És hogyan ismeri meg a többit? A rima által. Nem, Beke tanárnő nem volt jó hangulatban.

Feld tanár úr észre sem vette. Felajzottan várta a következő találkát. Mikorra Pintér tanárnő a folytatást ígérte.

Erre azonban nem került sor.

Egy szerdai napon Beke tanárnő megkérte Taub igazgató urat, engedje el az utolsó óráját. Halaszthatatlan családi teendők miatt. Taub igazgató úr beleegyezett. Nagy kegyesen. Ha családi teendő. Egyébként határozottan ellenezte az efféle rendbontást. Így Beke tanárnő korábban távozott a Széchenyi grófból. És pontosan akkorra érkezett vissza, mikor a tanerők már készülődtek a hazamenetelre.

Hogy visszaérkezett, az nem jó szó. Mintha rakéta csapódott volna be a tanári szobába. A retiküljét odavágta az asztalra. A kabátja egy székre röpült. Beke tanárnő csípőre tett kézzel megállott a döbbent Feld tanár úr előtt.

– Szóval az öreg Rozsnyai találta meg a verseket?

– Ő.

– Majd mindjárt megmondom neked, mit talált az a vén fasz. Nem talált semmit.

– Ezt meg honnan tudod?

– Most jövök tőle.

– A Rozsnyaitól?

– A Rozsnyaitól. És tudod, mit mondott? Hogy soha életében nem járt a bécsi udvari levéltárban.

Mondani sem kell, hogy a tanári kar, noha kukkot sem értett az egészből, feszült figyelemmel fülelt. Szentesi tanár úr már az ajtóban volt. Ott is maradt. A párkák közelebb húzódtak egymáshoz, ugrásra készen.

Feld tanár úr csak hápogott. Pintér tanárnő szólalt meg helyette.

– Nem megmondtam, Károly, hogy hétpecsétes titok? Csak nem gondolja, hogy valaki beállít az utcáról, és a Rozsnyai menten kitálal neki?

A szavak természetesen Beke tanárnőnek szóltak. Ám Pintér tanárnő közvetítőt iktatott be mondandója közlésébe. Elvégre Beke tanárnő sem hozzá beszélt.

– Megmondtam neked, hogy a dolog szigorúan titkos.

Ezt a közvetítő (Feld tanár úr) közölte Beke tanárnővel. Nem mintha ő nem hallotta volna. S több se kellett neki. Felvijjogott, mint a vércsemadár.

– Úgy. Szigorúan titkos. És kire bízta a Rozsnyai ezt a hétpecsétes titkot?

– Tudod jól.

Beke tanárnő valóban tudta. De még mennyire tudta! De a tantestület nem tudta.

Közbevetőleg jegyezzük meg, talán furcsának tűnik, hogy erre a jelenetre a tanári szobában, nagy nyilvánosság előtt került sor. De Beke tanárnő márcsak ilyen volt. Fütyült minden konvencióra. Azt sem bánta, hogy ezáltal addig féltve őrzött titkuk kipattan. Mármint hogy ő meg Feld tanár úr. Amit úgyis tudott mindenki.

Jegyezzük meg azt is, hogy a szokatlan vércse-vijjogásra Taub igazgató úr is megjelent az ajtóban. Ilyesmihez nemcsak nem volt szokva. Nem is helyeselte. Megjelenésére több tanerő sürgősen csomagolni kezdett. Mintha oda sem figyelne a szóváltásra. Nem úgy Beke tanárnő. Törődött is ő Taub igazgató úrral.

– Noná, hogy tudom. Csak egy kis hiba van a dologban. Egy ici-pici hiba. A Rozsnyai ugyanis állítja, hogy soha életében nem látta a szóban forgó nőszemélyt. Ehhez mit szólsz?

Feld tanár úr nem szólott semmit. Annál inkább Pintér tanárnő.

– Mert a Rozsnyai talpig úriember. Egy úriember sosem tárja a nyilvánosság elé a nőügyeit.

Ám Beke tanárnőnek volt még a tarsolyában.

– És azt mondta a Rozsnyai, hogy aki ezt a négysorost Arany Jánosnak tulajdonítja, azt ő az első gimnáziumban is megbuktatná.

Feld tanár úr ugyan behúzta füle-farkát, de a szakmai becsületét, azt védelmezte. Mint egy oroszlán.

– Rozsnyainak gőze sincs Aranyról! Begyepesedett köpönyegforgató.

A fülét hegyező tanári kar most már végképp semmit sem értett. Valami versről volt szó, a bécsi udvari levéltárról, Arany Jánosról és így tovább. És mintha mégsem erről szólna a purparlé.

Hát nem is.

– No, ide figyelj. Ha te hagyod, hogy egy perszóna az orrodnál fogva vezessen, az a te dolgod. Engem hagyj ki ebből. Legjobb, ha mindenből kihagysz. Fejtse meg a hölgyike, mi az a bögyös-faros pina.

A tanári szobában olyan csend lett, hogy egy légy zümmögése is hallatszott volna. Ám légy nem volt. Csak Taub igazgató úr vonult vissza nagy sietve az igazgatói iroda védő falai közé.

Beke tanárnő viszont felkapta a retiküljét, kabátját. És úgy, ahogy jött, elviharzott. Nem mulasztva el, hogy az ajtót becsapja maga mögött. Csak úgy zengett a gróf Széchenyi.

Feld tanár úr egyik lábáról a másikra állt. Most menjen vagy maradjon?

Pintér tanárnő oldotta meg a helyzetet.

– Viszontlátásra, Károly. Legközelebb fontolja meg jobban, kire bízza a titkait.

Borongós alkonyatkor az ember lelkét is megüli a szürke bú.

– Te Mónika néni – mondotta Pintér tanárnő, sósstanglit majszolva. – Én ezt már unom.

– Hisz áll a bál.

Bizony állt. Mondhatnánk úgy is, hogy a Széchenyi ebek harmincadjává lett. A párkák egységfront-törekvései zátonyra futottak. Senki sem merészelt egységfrontra lépni Pintér tanárnő ellen. Azon sem csodálkoztak volna, ha kiderül, hogy személyében maga Lucifer jelent meg a Széchenyi grófban. Ennek csak az szólt ellene, hogy gyönyörű. Bár hol van az megírva, hogy Lucifer nem lehet gyönyörű? Ergo a tanerők kushadtak. Az élénk beszélgetés suttogássá halkult. Véleményt nem nyilvánított senki, semmiről. Oda az erkölcsi normák. Régi barátságok, szövetségek semmivé. Nehogy Pintér tanárnő azt higyje, hogy ellene. Voltak, akik megkíséreltek a közelébe furakodni. Mások hangosan dicsérték, mindenki füle hallatára. Hát hol a morál? És a kontraadmirális elhagyta a parancsnoki hidat. Taub igazgató úr naphosszat ki se moccant az igazgatói kabinból.

– Áll. De nekem mi hasznom belőle?

Mónika tanárnő most már értette.

– Te Mónika néni.

– Értem. Egy férfi kellene.

Pintér tanárnő bólintott. Gyönyörű arcán nem tükröződött semmi zavar.

– Gusztust kaptál rá?

Ismételt bólintás. Milyen az élet. Miközben Pintér tanárnő ujja köré csavargatta a férfiakat, elmúlott belőle a nagy viszolygás. A jéghegy felolvadt. Nem tudjuk, milyen egy elolvadt jéghegy. Pintér tanárnőben mindenesetre valami bizsergés támadt.

– Megesik ilyesmi az ember lányával. Nincs benne semmi különös. Lehet, hogy jobb lett volna, ha velem is. Most már mindegy. Te csak csináld.

– De kivel?

Hát ez az. A tantestületet már learatta. A készlet elfogyott. Üres a kamra. Más társasága Pintér tanárnőnek nem volt. Azt tudta, bárki férfiember a nyomába ered, ha az utcán rámereszti a szemét. De az valahogy zsenánt. Meg nem az igazi. Az ember saját háza táján szeretné learatni a babért. Csak hát a Széchenyi grófot, mint említettük, már tarra vágta. Így hát felhörpintett egy kupica konyakot.

A zsenit az különbözteti meg az átlagembertől, hogy tudja, amit bárki tudhatna, ha az eszébe jut. Mónika tanárnő zseni volt.

– A Remetével.

– Na ne.

Mónika tanárnő ide, Mónika tanárnő oda, ezúttal alaposan elvetette a sulykot. Remete tanár úr ugyanis a férfiakat szerette. Ez köztudott.

Mónika tanárnő csak annyit mondott:

– Nyisd ki a szekrényajtót.

Pintér tanárnő kinyitotta. A szekrény ajtaja belülről tükrös volt. Mónika tanárnő azelőtt öltözködött. Nagyon adott rá, hogy mindig nett legyen.

– Mit látsz?

Pintér tanárnő természetesen önmagát látta. Nem, nem volt patája. Pintér tanárnő kisgyermek kora óta tudta, hogy gyönyörű. Mintha azonban az elmúlt időkben megváltozott volna. Még gyönyörűbb lett. Mint egy szépséges jonathán-alma, ha teljesen beérik. Persze, ilyenkor elég egy szellő, s az alma lehullik az ágról.

– No látod – mondta Mónika tanárnő. Ezzel a dolog be volt fejezve.

Most pedig igyekszünk bemutatni Remete tanár urat. Persze kellő óvatossággal. Nehogy belegázoljunk azok lelkületébe, kikben az efféle jelenség viszolygást kelt. Még csak arra a kultúrhistóriai tényre sem óhajtjuk felhívni a figyelmüket, hogy nagy görög eleink korában az efféle kapcsolatok teljesen természetesek voltak. Pedig hát honnan származik a nyugati kultúra és civilizáció? Na ugye. Mégsem kívánunk érvelni senki véleményével szemben. Tudjuk, hogy az idők változnak. S a véleményalkotás szabad. Így hát óvatosak leszünk.

Remete tanár úr szép ember volt. Negyven körül. A teste kisportolt. Minden reggel húsz hosszat úszott le az uszodában. Kondipaddal is rendelkezett, egyedüliként a gróf Széchenyiben. Remete tanár úr törődött a testével. Meg is volt az eredménye. Széles váll, domború mellkas, keskeny csípő, duzzadó izmok. Mindehhez kecses lábfej. Nem a testedzés, hanem a természet ajándéka.

Az arcáról szólva csak férfias sasorrát és keskeny, ápolt bajuszát említjük. Meg a szemét. Remete tanár úrnak dióbarna szeme volt. Benne a beteljesületlen álmok fátyla.

Remete tanár úr embertársaival kapcsolatban barátságos és tartózkodó volt. Hajlamait nem titkolta és nem szégyellte. Ám mindig vigyázott, nehogy másoknak a terhére legyen. Társasága nemcsak a vele rokonlelkületűekből állott. Remete tanár úr közszeretetnek örvendett. Nemcsak a vele született, majd tökéletesre fejlesztett udvariassága okán. Remete tanár úr igen művelt ember volt. A vele való társalgás mindenkor lebilincselő. Ki tudta rajta kívül a Széchenyi grófban, hogy az áspiskígyó, melyet a gyönyörű Kleopátra, látva birodalma és szerelmese pusztulását, a keblére ölelt, kedvelt öngyilkossági módszer volt a művelt ókori Egyiptomban? A csípés csak egy tűszúrás, és mindennek vége. És hogy a huszadik században, a művelt Egyesült Államokban, ezen a példán felbuzdulva változtatták a kevésbé humánus villamosszéket a humánusabb halálos injekcióra? Avagy ki tudta példának okáért, hogy amikor az angol sajtókirály, Rothermere lord, a fiának kívánta megvásárolni Szent István elárvult koronáját, először nevet kellett adni az újdonsült trónörökös-jelöltnek. Voltak, akik a Radomér mellett kardoskodtak. Mások a Rozmaringot pártolták. A pesti kabarék Rothmayer névre keresztelték el a nemes lordot.

– Ez nem vicc – somolygott Remete tanár úr keskeny bajsza alatt.

A nagy fordulat Remete tanár úr életében huszonkét éves korában következett be. Amikor végzetes szerelemre gyulladt egy nála egy évvel fiatalabb ifjú iránt. A szinte felhőtlen kapcsolat kilenc hosszú éven tartott, miközben Remete tanár úr példás hűséget tanúsított. Szívszerelméről ez nem volt elmondható, azonban Remete tanár úr minden esetben megbocsájtott. A pillanatnyi érzéki vágy szülte félrelépések nem befolyásolták a viszony harmóniáját. Egészen addig, amíg szerelmének tárgya bele nem szeretett valaki másba. Ezzel a kapcsolat, mint az már lenni szokott, végetért.

Remete tanár úr összetört szívvel, ám csorbítatlan méltósággal fogadta a csapást. Élete legnagyobb fájdalmának és kudarcának könyvelte el. Kudarcnak akkor is, ha sem magát, sem szerelmesét nem tette felelőssé a történtekért. Az élet márcsak ilyen. A szerelem jön és megy, születik és elhamvad. Hogy miért, azt csak a Jóisten tudja. Erre már tettünk célzást.

Kénytelenek vagyunk megemlíteni, hogy fenti bölcsesség ugyan nagy általánosságban igaz, azonban némely emberi gyarlóság is hozzájárulhat valamely kapcsolat megszűnéséhez. Remete tanár úr esetében például az, hogy szinte rigolyásan ragaszkodott életviteléhez. Minden reggel pontosan fél hatkor kelt. Előbb mindig a felső, csak aztán az alsó fogsorát súrolta meg a fogkefével. Cipőjét minden este tükörfényesre suviszkolta. Sálat sohasem viselt, nyakkendőt mindig. Csak zakót hordott, pulóvert soha. Télen-nyáron hajadonfőtt járt. Esernyővel sohasem rendelkezett. Az uszodába menet mindig átlapozta kedvenc napilapját. Délután négy órakor meghallgatta a híreket a rádióban. A kedd este egy asztaltársaságé volt, mely eredetileg egyetemi kollégáiból rekrutálódott. Később némelyek elmaradtak, mások jöttek, de a kedd este maradt. Vasárnap mindig elment a tízórás misére. Gyónni, áldozni sohasem járt. Sőt, szabadelvűnek vallotta magát. De a vasárnapi mise, az a vasárnapi mise. A péntek estét édesanyjával töltötte. Mindig ugyanabban a vendéglőben. Mindig ugyanannál az asztalnál. A szót Remete tanár úr vitte. Édesanyjának nem igen volt mondanivalója Remete tanár úr számára.

Sorolhatnánk még, de tán ennyi is elegendő annak érzékeltetésére, hogy Remete tanár úr körülbástyázta életét szokásokkal és szabályokkal. Ebbe a várba be lehetett jutni, de a falakat lerombolni nem.

Ám egyelőre eleget foglalkoztunk Remete tanár úrral. Lesz még rá alkalmunk. Most térjünk vissza Pintér tanárnőhöz.

Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy Pintér tanárnő egy álló hétig méregette a tanári szobában Remete tanár urat. Kifogást nem talált. Inkább szimpátiát érzett. Néhányszor szóba is elegyedett vele. Ám olyan röviden, hogy még a párkáknak sem tűnt fel. Hát gondolhattak erre? A női tanerők eleve reménytelennek könyvelték el Remete tanár urat. Megközelíthetetlenebbnek Taub igazgató úrnál is. Tudomásul vették és elfogadták, hogy Remete tanár úr egy másik világban él. Van ilyen.

Az első találkozást Pintér tanárnő az utcán szervezte meg. Ezúttal nem óhajtotta hadműveletét a tantestület orrára kötni. A véletlen találkozó megszervezése nem okozott gondot. Némi leselkedés után könnyen megállapítható volt, hogy Remete tanár úr mindig egyazon útvonalon megy haza. Mindig gyalogosan, még jégesőben is. Így aztán, mit ad Isten, egy szép napon véletlenül belebotlott Pintér tanárnőbe. Pintér tanárnő épp egy kirakatot nézegetett.

– Kezét csókolom – köszönt Remete tanár úr. A rá jellemző hangsúlyozottan udvarias, de semmiképp sem eltúlzott meghajlással. A kalapját nem emelhette meg. Mint tudjuk, nem volt kalapja.

– Jé, Dezső! – csapta össze Pintér tanárnő szépséges tenyerét. Oly meglepetéssel, mintha Remete tanár úr véletlenül az Északi-sarkon bukkant volna föl.

– Sétálgatunk, nézegetünk? – érdeklődött Remete tanár úr, a rá jellemző udvarias mosollyal. A mosoly még azt is sejtetni engedte, hogy a kérdést nem pusztán udvariasságból teszi fel.

– Eh! – dobbantott Pintér tanárnő szépséges lábával. – Ne is mondja. Megpukkadok.

– Nocsak, nocsak – így Remete tanár úr. – Még sosem láttam magácskát dühösnek.

Ez a „magácska” más szájából negédesnek vagy tolakodónak tűnt volna. Remete tanár úr szájából kedveskedés volt.

– Nem is szoktam. De most randevúm volt. És képzelje: nem jött el.

– Az lehetetlen, kedves Zsuzsánna. Lehet, hogy az illetőt elütötte a villamos. Lehet, hogy kigyulladt a lakása. Lehetséges, hogy megnyílott a lába alatt a föld. De az nem lehet, hogy nem jött el. Ha magával volt találkája.

Remete tanár úrnak, ismert hajlamai ellenére, volt szeme a női szépségre is. Mint a gótikus katedrálisok szépségére. Tudta, hogy Pintér tanárnő és a párizsi Notre Dame gyönyörű.

– Nem érdekel. Majd adok én neki. Bosszúból magával fogok randevúzni. Egyetért?

– Ezer örömmel.

Ez sem a szabványos udvariaskodás volt Remete tanár úr részéről. Valóban örömöt okozott neki a találkozás.

Nem is bánta meg. Pintér tanárnőről kiderült, hogy nemcsak gyönyörű. Bűbájos is. És okos. És művelt.

Remete tanár úr mindennapos olvasmánya Platon volt. Már sok-sok éve. Így hát azzal kezdte.

– Ezt hallgassa meg. Idézem. Szószerint: A nevelés nem egyéb, mint gyermekek vonzása és vezetése afelé, amit a törvény szava helyesnek mond. Ezt több mint kétezer évvel ezelőtt írta. Tud ennél lényegesebbet a mai pedagógia?

Pintér tanárnő: – Lényegesebbet nem. De talán többet az elv módszertanáról.

Remete: – Akkor mást mondok. Remélem, viszonylag pontosan adom vissza. Azokról a vágyakról beszélek – így Platon –, amelyek álom közben ébrednek fel, amikor a lélek egyéb része, a gondolkodó, szelíd és a többin uralkodó rész alszik, viszont a lélek állatias, vad része – ételtől és italtól eltelve – ficánkol, s lerázva magáról az álmot, ki akar törni, s ki akarja elégíteni kedvteléseit. Ilyenkor mindenre képes, hiszen semmi szemérem vagy meggondolás nem köti, és teljesen szabadjára van engedve. Nem átall képzeletében még az anyjával sem szeretkezni, de más emberrel, istennel vagy állattal sem, magát bármely gyilkossággal beszennyezni. Egyszóval: semmiféle őrültségtől vagy szemérmetlenségtől nem riad vissza. Eddig az idézet. Nem fantasztikus? Kétezer évvel Freud előtt.

Pintér: – Ó, a régi bölcselők! Felülmúlhatatlanok. Mit mond Voltaire? Idézem: Nem lehet minden ember egyformán erős; de mind egyformán szabad. Szabadnak lenni annyi, mint csak a törvénynek lenni alárendelve.

És így tovább. Nem lebilincselő társalgás?

– Milyen furcsa – így Pintér tanárnő. – Mióta ülünk nap mint nap ugyanabban a szobában, és semmit sem tudtunk egymásról. Aztán a vak véletlen segít.

– Ne becsülje le a véletlent, Zsuzsánna. A véletlen Isten ujja.

Csoda, hogy megállapodtak: rövidesen folytatják egymás megismerését?

A leghíresebb angol kopónak nincs olyan szaglása, mint a párkáknak. Így már másnap megérezték, hogy van valami a rima és Remete tanár úr között. Schneider tanárnő az ég felé emelte az orrát, s beleszagolt a levegőbe. Igen, a levegőben kétségtelenül volt valami.

Zalavári tanárnő: – Ez képtelenség.

Deák tanárnő: – Nonszensz.

Schneider tanárnő egyelőre hallgatott. És mérlegelt.

Zalavári: – Talán pederaszta.

Deák: – Az micsoda?

Zalavári (elpirulva): – Fajtalan.

Schneider: – Nem egészen.

Ő volt a legműveltebb közöttük. Ezért még azt is hozzátette:

– Jó lesz vigyáznunk.

Bizony jó. Ahogy szaporodtak-gyarapodtak a légyottok, mintha valamiféle változás következett volna be Remete tanár úrban. Minden esetre megállapította, hogy Pintér tanárnő egy tündér. Nem. Egy angyal. Vagy mind a kettő.

Pintér tanárnő viszont azt mondotta:

– Szeretném megismerni a maga remetebarlangját. Persze, ha meghív.

– Ezer örömmel – így az udvarias Remete tanár úr.

Miért ne hívta volna meg?

Pintér tanárnőt olyan rend és tisztaság fogadta, amilyenhez odahaza volt szokva, az édesanyja jóvoltából. Az ablakok csillogtak. A parkett ugyancsak. Sehol egy porszem. Pókhálóról nem is beszélve. Meg is kérdezte, évődve, mert már ezt a hangfekvést is felfedezték:

– Nocsak, nocsak. Takarítónőt fogadott a tiszteletemre?

Remete tanár úr ugyancsak évődve:

– Ki kell ábrándítanom. A két kezem munkája.

Majd komolyan:

– A takarítónők csak rendetlenséget okoznak.

Remete tanár úr lakásában mindennek megvolt a maga helye. Remete tanár úr ugyanis minden tárgyat gondosan kipróbált. Hol ide tette, hol oda. Ha megtalálta a helyét, akkor viszont ott kellett maradnia. Az idők végezetéig.

Pintér tanárnő alaposan körülnézett a lakásban. A szíve egyre melegebb lett. Igen, itt lehet élni. Aztán megszólalt:

– Nem haragszik, ha mondok valamit?

– Magácskára én képtelen vagyok haragudni.

– Tudja mit? Nem is mondom. Kérem, csukja be a szemét. De ne leselkedjen.

Remete tanár úr talpig úriember volt. Nem leselkedett.

Pintér tanárnő leemelte a száz éves habán bokályt a könyvespolcról, s az asztalra tette. Nem a közepére. Az egyik sarkára.

– Most már kinyithatja.

Remete tanár úr kinyitotta. Azonnal érezte, hogy valami megváltozott. S a tekintete azonnal az asztal felé vándorolt. Nem is lehetett másképp. A bokály kivirult az új helyén. Szépsége kiteljesedett. Beragyogta a szobát.

– Nahát – mondotta, mert mást nem tudott mondani.

Attól kezdve a remetebarlangban találkoztak. Mégis csak otthonosabb, mint egy zajos presszóban. És Remete tanár úr bemutathatta fuvolaművészetét.

Remete tanár úr ugyanis fuvolázott. Az operaházban nem állotta volna meg a helyét, de a Postás zenekarban feltehetőleg. A preklasszikusok voltak a kedvencei. Micsoda idilli kép! Pintér tanárnő elhelyezkedett a karosszékben. Remete tanár úr elhelyezte a kottaállványt, beállította a kellő magasságra. Ráhelyezte a kottát. Fellapozta. Aztán a szájához emelte a fuvolát.

Remete tanár úrban ekkortájt kezdett megfogalmazódni a vonzalom mikéntje, ami Pintér tanárnőhöz fűzte. Bizony, ugyanaz a lelki érzelem, mit csak egyetlen egyszer érzett. Élete nagy szerelme esetében. Ugyanaz a harmónia. Ugyanaz az összhang. Csak hát a hajlamai. Csak azok ne lettek volna.

Pintér tanárnő mély megértéssel viseltetett Remete tanár úr hajlamaival szemben. Nem taszították. Talán azért, mert ő is különbözött a többi embertől. A szerelmi életet illetően. Csakhogy ő már tudta, hogy minden megváltozhat.

Akkorra már mindent elmondottak magukról egymásnak. Remete tanár úr tudott Pintér tanárnő élete nagy szerelméről. Tudott a házasságáról, mely, mint ismeretes, csak papíron volt az. Minek következtében Pintér tanárnő szűznek számított. Tudott arról, hogy jéggé fagyott a teste. Csak arról nem, hogy a jéghegy elolvadt. Pintér tanárnő dettó. Ami Remete tanár úr életére vonatkozik.

Gyenge kezdő a szerelmi élet területén, aki nem tudja, hogy a testhez a léleken keresztül vezet az út. Ezek számára legyen példa, ami következik.

Pintér tanárnő ezúttal a széles heverőn ült, míg Remete tanár úr Bach egyik fúgáját fuvolázta. Amikor letette a szép csillogóra fényesített fuvolát, Pintér tanárnő azt mondotta neki:

– Gyere ide, kérlek.

Eleddig sohasem tegezték egymást.

Aki azt mondja, hogy nonszensz, ami ezek után történt, az téved. Nem tudja ugyanis, hogy Ámor tegezében különféle nyílvesszők lapulnak. Van az ilyen helyzetekre alkalmas is. A szerelemistennek legfeljebb a szokásosnál kissé jobban meg kellett feszítenie íját.

Sikerült neki. De hát mi nem sikerül az isteneknek? Ehhez képest igazán semmiség volt, hogy Pintér tanárnő a valóságban is elvesztette papíron már nem létező szüzességét. Remete tanár úr pedig visszavedlett férfivá. Nem ismeri az életet, aki azt hiszi, nincsenek csodák.

Az olvasó talán úgy gondolja, hogy ezzel be is fejezhetnénk a történetet. Ám nem fejezhetjük be.

Remete tanár úr és Pintér tanárnő, a Rózsák terén lévő erzsébetvárosi római katolikus plébániatemplomban megtartott esküvőjére hivatalos volt a gróf Széchenyi egész tanári kara. Meg is jelentek szép számban, élükön Taub Henrik igazgató úrral. A távolmaradók kimentették magukat. Az esküvői ebédhez huszonnégy főnek terítettek az Erzsébet étterem különtermében. Ide a Széchenyiből csak Taub igazgató úr volt hivatalos. Természetesen hitvesével egyetemben.

A tantestületet megosztotta a különös házasság. Némely női tanerő szemrehányást tett magának. Nekik bezzeg eszükbe sem jutott Remete tanár úr. No persze, tették hozzá, magukat mentegetve. Az efféle dolog csak egy olyan hölgynek juthat az eszébe, mint Pintér tanárnő. A rima elnevezés mindenesetre töröltetett a tanszemélyzet szóhasználatából. Csak a párkák voltak hajthatatlanok. Hosszas megfontolás után részt vettek az esküvői szertartáson. Le ne maradjanak, ha esetleg történik valami. Véleményüket ezúttal is Schneider tanárnő összegezte:

– Ebből nem sülhet ki semmi jó.

Nem szaladhatunk előre a történetben, hogy erre megkapjuk a választ. Csak szép sorjában.

Az ifjú pár beköltözött Remete tanár úr meghitt otthonába. A szülők ugyan tervezték egy nagyobb lakás beszerzését. Pintér tanárnő édesapjának hathatós támogatásával, kit közben a Magyar Tudományos Akadémia alelnökévé választottak. A fiatalok azonban egyelőre ragaszkodtak a remetebarlanghoz. (Itt jegyezzük meg, hogy Pintér tanárnő első férje, ki közben egyetemi tanár lett, szép dísztáviratot küldött az esküvőre. A távirat a Parlamentet ábrázolta. A szórakozott professzor eltévesztette a dísztávirat számát.)

A remetebarlangban először is kiderült, hogy a gyönyörű Pintér tanárnő remekül főz. Egy füzetbe írta fel Remete tanár úr kedvenc ételeit, azokat főzte sorba. A szalontüdőről zsemlegombóccal Remete tanár úr kijelentette, hogy azt akár minden nap megeszi. Így hát ez szerepelt a leggyakrabban az étlapon. Ha nem is minden nap. A kivételezett ételek között találtatott az Eszterházy-rostélyos, a csukapörkölt, a rántott velő. Remete tanár úr gourmand volt.

Remete tanár úr kezdetben felajánlotta, főzzenek felváltva. Elvégre ő is jeleskedik a főzőtudományokban. Pintér tanárnő azonban erről hallani sem akart. Még a kuktáskodást is elutasította. Egy hites férj ne tegye be a lábát a konyhába. Nincs ott semmi keresnivalója. Ehelyett előfizetett Remete tanár úr számára egy rejtvényújságra. Legyen mivel múlatnia az idejét. Azt is határozottan elutasította, hogy Remete tanár úr mosogasson vagy törölgessen. Nem azért nősült meg.

Remete tanár úr a takarítás területéről is száműzetett. Ugyanezen indokkal. Ám Pintér tanárnő gyönyörű keze nyomán ugyanolyan rend és tisztaság volt a remetebarlangban, mint eladdig. Amellett takarítás közben Remete tanár úr a karosszékben töltötte az időt. Fuvolázni nem fuvolázhatott, hiszen szállt a por. Azt meg nem szívhatja be. Viszont olyan jól el lehetett beszélgetni. Természetesen szóba került a benzin árának szakadatlan emelkedése. Noha gépkocsira egyikük sem vágyott. Megvitatták a kormány által bejelentett inflációcsökkentő megszorításokat. Pintér tanárnő ezeket helyeselte. Remete tanár úr elhibázottnak vélte. Abban megegyeztek, hogy ki kell várni a fejleményeket. Pintér tanárnő, lévén fázós, örvendett a világ várható felmelegedésének. Remete tanár úrnak sikerült elfogadtatnia vele, hogy a kérdést magasabb szempontok, az emberiség jövőjének távlatából kell megítélni. Remete tanár úr olykor beszámolt az olvasmányairól. Pintér tanárnőnek a házimunka okából nem igen jutott ideje az olvasásra.

Negyedévenként, a nagytakarítás és ablakpucolás okából takarítónőt fogadtak. Remete tanár úr ugyan tiltakozott. Mondván, eddig is ő csinálta.

– Eddig! – jegyezte meg Pintér tanárnő. – De nem azért nősült meg az én mókuskám, hogy az élete olyan legyen, mint eddig.

És egy puszit nyomott Remete tanár úr homlokára gyönyörűséges ajakával. Azzal a dolog el volt intézve.

Úgy gondoljuk, nem felesleges és haszon nélküli, ha futó pillantást vetünk történetünk többi hősének sorsára.

Taub igazgató úr mintha mit sem változott volna. Ugyanúgy pontosan háromnegyed nyolc előtt öt perccel érkezett a Széchenyibe. Öltözéke ugyanolyan pedáns volt. A tartása peckes. Ugyanolyan lelkiismeretesen inspiciálta a tanerőket és az osztályokat. Legfeljebb mintha a haja őszült volna gyorsabban.

Ám a látszat csal. Sok év kemény, megfeszített munkájába került, amíg Taub igazgató úrnak sikerült elérnie a maga elé tűzött, áhított célt. Az igazgatói bőrszéket. Mikor ez a fennkölt pillanat elérkezett, Taub igazgató úr lelkét mélységes béke szállta meg. A világ órája abban a percben megállott. És Taub igazgató úr tudta, hogy soha többé nem indul meg. A világ ettől kezdve nem változik. És ő, Taub Henrik, örökkön-örökké a gróf Széchenyi igazgatója marad.

Ám Taub igazgató úr, nem sokkal a Pintér tanárnővel való lidérces találkozás után, egy éjjel furcsa álmot látott. Az egész iskola összegyűlt a tornateremben. Élén természetesen a tanári karral. Mindenki ünneplőben. A díszasztalnál Taub igazgató úr. Meg még néhányan. Hogy kik, azt az álomban nem lehetett felismerni. Ám bizonyos, hogy fontos személyiségek. Az egyik úr hosszan, meleg szavakkal méltatta Taub igazgató úr igazgatói tevékenységét. A szónoklat végén bőrkötéses mappában dicsérő oklevelet nyújtott át Taub igazgató úrnak. Ezután Schneider tanárnő ünnepi beszéde következett. Ugyancsak a fenti témáról. Ő nyújtotta át Zalavári tanárnőtől és Deák tanárnőtől kísérve a tantestület ajándékát, egy díszes faliórát, mely hangosan tiktakolt. Ezt követte egy nyolcadikos diák szónoklata, ki azzal fejezte be beszédét, hogy soha életükben nem felejtik el jótevőjüket, Taub Henrik igazgató urat, akinek annyit, de annyit köszönhetnek.

Az álomban Taub igazgató úr ekkor eszmélt rá, hogy az ünnepséget nyugdíjaztatása alkalmából rendezték. S talán mondanunk sem kell, hogy megfagyott benne a vér. Ez lehetetlen. Hiszen a világ ígéretet tett rá, hogy Taub igazgató úr életében jottányit sem változik.

Taub igazgató úr, ébredése után, alapos önvizsgálatot tartott, hogy feltárja a lidérces álom okát. Talán valamivel felidegesítette magát napközben? Nem. Taub igazgató úr sosem idegesítette fel magát. Avagy valami olyat evett, ami megterhelte a gyomrát? Nem. Taub igazgató úr sosem evett olyasmit. Akkor tehát az egész álom tévedés.

Ám nem volt az. Legközelebb ugyanis azt álmodta, hogy egyedül ül az igazgatói irodában. Ebben nem volt semmi különös. Gyakorta előfordult. Csakhogy az álombeli egyedüllét valahogy különbözött a valóságostól. Álmában mintha egyes-egyedül lett volna nemcsak az igazgatói irodában. Mégcsak nem is a Széchenyi grófban. Az egész világmindenségben. Azután megjelent négy markos legény, s kihordta az íróasztalt meg a bőrgarnitúrát az irodából. Taub igazgató úr egyszercsak azt vette észre, hogy egy bicegő lábú széken ül. Majd nagy hirtelen lezuhant az intézmény névadójának eredeti olajfestménye a falról. Ezután különböző tanerők jelentek meg, fesztelenül csevegve, mintha ő ott sem lett volna. Széthordták a könyveket az üvegezett könyvszekrényekből. Majd málladozni kezdtek a falak. A plafon beázott. A víz egyenesen Taub igazgató úr fejére csorgott. Szerencsére. Ettől ugyanis felébredt, mivel a víz hideg.

És még mindig nem volt vége. A következő álomban Taub igazgató úr kilépett a gróf Széchenyi kapuján. Utoljára lépett ki. Örökre elhagyta az intézményt, melyet oly sokáig és áldásosan igazgatott. Átvonszolta magát a túlsó oldalra. Ott visszanézett. És látta, ahogy az iskola falai megrepednek. Az ablakok kitörnek. A tető megroggyan. Majd összeomlik a gróf Széchenyi István Gimnázium. Hatalmas porfelhő. És romok és romok. És a romokon egyszercsak ott táncolt Pintér tanárnő – szentséges Szűzanya! – anyaszült meztelenül.

Beke tanárnő és Feld tanár úr között a Rozsnyai Jenő-féle affér következtében megromlott a viszony. Mint Izrael és a palesztinok között igen gyakran.

Beke tanárnőről nem lehetett azt állítani, hogy bosszúálló. Csak éppen nem felejtett. Ha egy öklöző tudja, hogy ellenfelének felrepedt a szemhéja, máris adva van a gyönge pontja. És Beke tanárnő élt vele.

– Tudod, mi a baj a Lanttal? – kérdezte egy szép napon, minden bevezetés nélkül.

– Micsoda? – kérdezte Feld tanár úr. Nem is nagyon figyelve oda. Ugyanis készülő balladáját csiszolgatta elméjében.

– Hogy unalmas.

Jól célzott ütés a felrepedt szemhéjra. Feld tanár úr azonnal megfeledkezett a balladáról.

– Unalmas? A Lant?

– A Lant.

– És ezt pont te mondod?

– Nem mindegy, ki mondja? Mikor unalmas. Egyik vers olyan, mint a másik. A cikkek dettó.

Csak tudni kell, hogy miért dől össze a világ.

– Azt is megmondanád, miért?

– Mert konzervatív. Hótkonzervatív.

Feld tanár úr először nem is értette, amit hallott. Hisz a konzervativizmus a közös zászlajuk. Az eszme, amire felesküdtek. A világ közepe. És most egyszerre unalmas? Csak úgy mir nix dir nix? Szakadj meg, szív.

Hová lettek ezek után a meghitt összebújások. Amikor Feld tanár úr egy újonnan zsákmányolt kézirattal egyenest Beke tanárnő albérletébe sietett. Hol aztán érces tenorján, megfelelőképpen hangsúlyozva, közkinccsé tette az újabb remekművet. Hová az elandalodások. Mikor egymás kezéből tépték ki a Lant legújabb számának kefelevonatait. Hová az összhang, a harmónia. Ami minden kapcsolat kovásza.

Ám ez még nem minden. Közel sem.

– Te Károly – mondotta Beke tanárnő egy szép napon. Ünnepnap volt, ha nem is a Gergely-naptár szerint. Ünnep, mivel Feld tanár úr aznap fejezte be Mátyás, az igazságos című balladáját. Két hónapja dolgozott rajta. A. J.-nek ajánlotta. Csak úgy szárnyalt a hangja, ahogy olvasta a költeményt. S a magasba csapott, a refrén utolsó sorát skandálva:

Igazságos legyél!

Utána síri csend. Majd előre lendült Beke tanárnő félelmetes jobbja.

– Te Károly. Ez a vers nem jó.

Most már ömlött a vér szerencsétlen Feld tanár úr felrepedt szemöldökéből.

– Azt mondod, nem jó?

Feld tanár úr, mint minden valamirevaló poéta, meg volt győződve, hogy legújabb műve felülmúl mindent, amit életében alkotott.

– Utánérzés. Gyenge Arany-reminiszcencia. Bár Arany János is. Mintha idejét múlta volna.

Feld tanár urat kiszámolták.

Csáki tanárnő maga sem tudta, hányadik hirdetésénél tart. Valamit minden esetre megtanult. Egy életre.

Ha a szóban forgó illető azt írta, hogy kisportolt, akkor vagy nyeszlett vagy hájpacni. Ha fekete, akkor festi a haját. Ha zenekedvelő, akkor a fürdőszobában, borotválkozás közben az Akácosutat énekli. Aki rendezett anyagi körülményeire hivatkozik, az kispénzű segédhivatalnok. Akinek lakása van, annak szoba-konyhás. Rákosfalván. Aki 175 centimétert állít, az 168. Aki 70 kilót, az 62 avagy 79.

Hogy egy példát mondjunk:

A legújabb kandidátus szemre elfogadhatónak tűnt. Persze nem egy Adonisz. De hol volt már Csáki tanárnő az Adoniszoktól! Külseje ápolt, ruházata rendes. Még a hangjában is volt némi melegség. Nem hörpintett fel már az első randevún három konyakot.

– Tudja, én nagyon szeretem az édesanyámat.

Ahá! – így Csáki tanárnő gondolatban. Most lebuktál. A mama kedvence. Akinek a mama a mindene. És a mamát természetesen meg se közelíti senki. Hát minek neked tartós kapcsolat?

Avagy:

– A házimunka, az bizony gond. Mióta megözvegyültem, magamnak kell elvégeznem. Hát csinálom. De azt igazán nem állíthatom, hogy örömöm lelem benne.

Csáki (magában): Azt mondta, ötven. Persze az se igaz, de mindegy. És ilyen fiatalon megözvegyült. Halálba kergette azt a szegény asszonyt. Rabiátus, kötekedő fráter? Durva, mint a pokróc? Nemi eltévelyedések? Hallott ő olyasmiről. Talán verte is szegényt. És nem szereti a házimunkát. Szóval cseléd kell neki.

Avagy:

– Azt azért nem mondhatom, hogy magányos vagyok. Szerencsére akad egy-két jóbarát, akivel szót válthatok.

Szóval a haverok. Este a kricsmiben. Aztán dől belőle a borszag. Tántorog. Már most émelyedik tőle. Lehet, hogy kártyáznak is. Az utolsó fillérét is elveri a blatton. Vagy a pacik. Galopp, ügető. Ismeri ő ezt.

Avagy:

– Szeretek színházba járni.

Színház! Éjszakai mulatók, az neki a színház. Pucér keblű nők. Lehet, hogy még bugyi se. Sztriptíz. Peep-show. Talán AIDS is?

Minek folytassuk? A legfőbb a bizalmatlanság. Ő aztán megtanulta.

Zana tanár úr leszokott az italról. Az orvos azt mondta, ha így folytatja, egy-két év és vége. A mája, mint egy tömött libáé.

De nem ezért. Ha vége, hát vége. Istenem. Egyszer meg kell halni.

Hanem a hasmenés. Olykor hetente kétszer. Akár napokig. Csak úgy folyik belőle. Hiába marokszám a széntabletta. Olykor óra közben kell kimenekülnie az osztályból. Rohamléptekkel. Hogy elérje a tanári WC-t, mielőtt bekövetkezik a baj. Már bekövetkezett, ha nem is a gróf Széchenyiben. A talponállóban. Ott pedig igazán közel az enyhhely. Azóta Zana tanár úr törülközőt meg tartalék alsónadrágot hordott az aktatáskájában.

A halállal nem kell törődni. A hasmenéssel kell. Hát inkább nem iszik. Elvégre olyan mindegy.

Elméletben. De a valóságban? Mióta nem iszik, kóvályog, mint az őszi légy. Semmi dolga. Ebbe bele lehet bolondulni. Volt már, hogy bement egy moziba. A szomszédja keltette fel, hogy ne hortyogjon.

Ám most már kanyarodjunk vissza Pintér tanárnő és Remete tanár úr frigyéhez, nehogy feledésbe merüljön.

Az egyetlen házimunka, melyben Pintér tanárnő eltűrte Remete tanár úr segítségét, a piacozás volt. Hiszen csak a szamár vásárol boltból, ha a piacon is lehet. Hasonlítsa össze példának okáért valaki a piaci vecsési káposztát mondjuk az előkelő Kaiser’s kínálatával. Mert a vecsési káposztát, azt hordóban, nagy kövekkel jól le kell nyomtatni. Csak úgy az igazi. Már most hol van a Kaisers’-ban nagy kő és hordó? Vagy vegyük a lángolt kolbászt, a disznótorost. Annak akkor van íze, ha paraszttól. A Meinlben? Ugyan kérem. A Közértről nem is beszélve.

Pintér tanárnő tehát, mint kiváló háziasszony, szeretett piacra járni. Természetesen a Garayra. Nemcsak azért, mert az a legközelebbi. Az a legjobb és a legolcsóbb. És szerette, ha Remete tanár úr elkíséri. Akkor olyan jól meg lehet beszélni a dolgokat. És több szem többet lát.

– Ez szép – mondotta Remete tanár úr egy fej kelkáposztára.

Pintér tanárnő kezébe vette a kelkáposztát. Valóban szép volt. Megnyomogatta. Kemény volt. A külső levelei sem fonnyadtak.

– Szép – tette vissza Pintér tanárnő a kelkáposztát. – De előbb végigjárjuk a többi árust. Meg az őstermelőket.

Pintér tanárnő hat fej kelkáposztát vett a gyönyörű kezébe. Megvizsgálta alaposan. A hetediket odaadta a kofának, hogy mérje le.

– Ez sokkal szebb.

Remete tanár úr, noha hajdanában maga is jó háziasszony volt, nem látott semmi különbséget. Hát ezért kell több szem.

Remete tanár úr megszagolgatott egy bogyiszlói paprikát.

– Ezt ne vegyük meg, szívem. Ez méregerős.

Pintér tanárnő is megszagolgatta.

– Erős ez a paprika? – kérdezte a kofát.

– Bogyiszlói, nagysága. Hát persze, hogy erős.

– Méregerős?

– Csak erős. Mint a bogyiszlói.

– Na látod – mondotta Pintér tanárnő. És vett egy kilót, lecsónak.

Egy szép napon, történetesen szombaton, Pintér tanárnő bement a fürdőszobába. Történetesen amikor Remete tanár úr borotválkozott. Pintér tanárnő patyolattiszta pongyolában. Gyönyörű teste illatos a szagosszappantól. Gyönyörű haja gondosan fésülve. Az asszony sose mutatkozzék lomposan a férje előtt. Mire a férj kikászálódik az ágyból, addigra az asszony már frissen, elegánsan. És nem tréningruhában vagy valami ilyesmi. Pongyolában. Különben a legjobb házasság is tönkremegy.

Pintér tanárnő csak állt és nézte, ahogy Remete tanár úr borotválkozik. Olyan sokáig nézte, hogy Remete tanár úr végül is megkérdezte:

– Mit nézel, szívem?

– Gondolkodom.

Mert Pintér tanárnő még a fürdőszobában is gondolkodott.

– És min gondolkodik az én kisgalambom?

– Te Dezső – mondotta Pintér tanárnő. – Mi lenne, ha leborotválnád a bajuszodat?

Remete tanár úrnak, említettük, olyan szép, hajszálvékony bajuszkája volt, mint a híres színésznek, Menjou-nak.

– A bajuszomat?

Élete első nagy szerelme imádta ezt a bajuszkát. Azt mondta, cuki.

– Sokkal jobban állna. Férfiasabb lenne az arcod.

– De szívem. Úgy megszoktam.

– A kedvemért. Nem kerül semmibe. Csak kipróbáljuk. Ha nem jó, két hét múlva kinő. A kedvemért.

Remete tanár úr leborotválta a Menjou-bajuszt. Ennek oka az volt, hogy elszégyellte magát, amiért első szerelmére gondolt. Egy boldog férj ne gondoljon az első szerelmére. Na meg a férfiasság. Az nagyon fontos. De legfőképp: hát lehet valamit megtagadni, amit a gyönyörűséges Pintér tanárnő kér?

Mikor egy keddi napon Remete tanár úr, mint szokásos, megtért a baráti társaságból, hol felelevenítették a régi emlékeket, s megvitatták ország-világ ügyeit-gondjait, Pintér tanárnő a karosszékben üldögélt. Utcai ruhában. Odahaza Pintér tanárnő sosem viselt utcai ruhát. És kedd esteken már ágyban fekve várta férjeura hazatértét. Tehát hálóing. Természetesen batiszt.

– Valami baj van? – kérdezte Remete tanár úr aggódva.

Pintér tanárnő ráemelte gyönyörű szemét. A tekintete bágyadt volt és megtört. Miként a hangja is.

– Csak a fejem fáj.

– Szegénykém. Hozok aszpirint.

– Már kerestem. Nincs idehaza.

– Leszaladok a patikába.

– Ne menj sehová. Maradj velem. Az jobb, mint az aszpirin.

Remete tanár úr egy csókot lehelt a fájó homlokra. Aszpirin helyett.

– Te Dezső – mondotta Pintér tanárnő elhaló hangon. – Járok én valahová?

Remete tanár úr nem értette. Miért járna Pintér tanárnő valahová?

– Mondd meg. De őszintén.

Remete tanár úr őszintén megmondta, hogy nem jár.

– Te pedig mindig elmész.

– De szívecském. Nem mindig. Csak kedden. Mindig csak kedden.

– Én olyan egyedül vagyok.

A keddeket, a szent keddeket, Remete tanár úr első szerelme sohasem kifogásolta. Remete tanár úr ismét elszégyellte magát ezért a gondolatért.

– De már húsz éve.

– De akkor még nem volt otthonod. Nem volt szerető feleséged. Ó, Dezső. Én olyan egyedül vagyok.

Minek szaporítsuk a szót. Mindkét fél engedett, mint a jó házasságokban általában. Megállapodás született, hogy Remete tanár úr ezentúl csak minden második kedden megy el a szokott baráti kompániába. Elvégre másokkal is előfordul, hogy mulasztanak. Aztán valahogy elszürkültek a keddek. Talán a folyamatosság híján. Szóba került ez meg az, Remete tanár úr meg nem értette. Mert nem volt ott az előző kedden. Eleinte rá-rákérdezett. Aztán már szégyellt annyit kérdezősködni. Az ő kedvéért hallgassák a cimborák a számukra már ismert történeteket? Így a cimborák is egyre idegenebbek lettek. És Remete tanár úrban mindig felvillant a gyönyörű Pintér tanárnő képe. Ahogy otthon ül és egyedül van. Remete tanár úr szép lassan elmaradozott a keddi kompániából.

A gróf Széchenyiről még el kell mondanunk, hogy Szentesi tanár úr lelki válságba került. Szentesi tanár úr ugyanis, élete delelőjén, vágyni kezdett az igazira. Azt addig is tudta, hogy sem az ágyban jeleskedő, ám butácska Amálka, sem a csacsogó, de a testi szerelem dolgaiban sutácska Franciska nem az igazi. Tudta, csakhogy akkor még nem vágyakozott az igazira.

A mélyebb ok a művészi válság volt. Hiszen alkotóereje teljében még mindig nem festette meg a nagy művet. Az igazit. Az életmű koronáját. Ami örökre biztosítja nevét a halhatatlanságban.

Így hát Szentesi tanár úr elhatározta, hogy végre megfesti. Természetesen női portrét. Amihez természetesen modell kellett.

Szentesi tanár úr akkoriban Mócika körül legyeskedett. Egy presszóban ismerkedtek meg. Ahol Mócika alpakka tálcán vitte a vendégeknek a finom kávét. A legyeskedés nem volt olyan könnyű. E téren ugyanis többen tevékenykedtek. De hát a riválisok nem tudtak portrét festeni. Egyik sem. Így ne csodálkozzunk, hogy Szentesi tanár úr lett a győztes (vagy a győztesek egyike). Mócika szép is volt, kedves is, telt idomú. A párnák között is kedvére való. Elő hát a vászonnal! Neki a Műnek! Szentesi tanár úr előbb félakttal próbálkozott. Próbálkozott, próbálkozott. Ám valami nem stimmelt. A mellbimbó sejtelmessége? A rejtélyes mosoly a száj sarkában? Szentesi tanár úr nem tudta. Akkor egész alakos akttal próbálkozott. Próbálta hason fekve, az egyik lábát behajlítva. Nem. Próbálta háton fekve, az egyik lábát behajlítva. Kezét összekulcsolva a tarkója alatt. Nem és nem. Nem az igazi. Szentesi tanár úrnak nem sikerült. Mócikával sem. Ott maradt a művészi válságból táplálkozó szerelmi válsággal.

Pék tanár úr életében bekövetkezett a katasztrófa. Nem a végzetes, a nyugdíjazás. Az még nem. És nem is az, hogy Kindl Klára két légyotton másról se csacsogott nagy boldogan, mint hogy a fia tengerész lesz. Már el is szerződött egy tengerjáró hajóra matróznak. Világot fog látni! Hiába, csak az ő fia. A harmadik alkalommal szemlesütve közölte, hogy kénytelen felemelni a tarifát. Tudja-e Pék tanár úr, mi mindent kell beszerezni egy világkörüli útra? Hát ezért. De ugye megérti az ő Imruskája?

Ez még csak gond volt, nem tragédia. Elvégre infláció is van. A tragédia akkor következett be, amikor felmondották a kutyasétáltatást. Még csak azt sem közölték, miért. Ez bántotta Pék tanár úr emberi méltóságát. Hiszen így nem tudhatta, a kutya elégedetlen az ő sétáltatási képességeivel vagy a gazdái. Vagy más oka van a felmondásnak.

A szomorú tény minden esetre azt a szomorú tényt vonta maga után, hogy a Kindl Klára-kapcsolatnak véget kellett vetni. Ez cseppnyi szomorúságot varázsolt Kindl Klára arcára. Majd puszit nyomott Pék tanár úr orrára. S mivel igen jó lelkületű asszony volt, közölte Pék tanár úrral, hogy még senkivel nem volt olyan jó neki, mint vele.

Azután Pék tanár úr ott maradt egyedül. És várta, hogy megjelenjen lelkében a már ismert űr. Ám az űr nem jelent meg. Ellenkezőleg. Valamiféle dac támadt Pék tanár úrban. Hogy majd ő megmutatja. Elvégre mégiscsak férfi.

Másnap megjelent Taub igazgató úrnál. És kérte a nyugdíjazását. Igen, ő kérte. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál. És hadd lássák, hogy ő nem fél az élettől. Ő aztán nem.

Ugyanis megvolt már a terve. Kutyát szerez magának. A maga kutyáját fogja sétáltatni.

Még aznap elment egy kutyamenhelyre. Ott rengeteg kutya volt. Kicsik, nagyok, mindenfélék. Pék tanár úr pontosan tudta, milyen kutyát akar. Nagyot semmiképp. Az sokat eszik. De azért öleb se legyen. Az nem illik egy férfihez. Végül megtalálta a kellő nagyságot. A menhelyi hölgy azt mondta, foxterrier és spaniel keverék. Nem látszott rajta. De a hölgy értett a kutyákhoz. Pék tanár urat pedig a pedigré nem érdekelte. Snuki egyéves kan volt, és bársonyos a tekintete. A pórázt is tűrte. Amikor hazaértek, Snuki azonnal beletelepedett abba a székbe, ahol Kindl Klára szokott. Pék tanár úr felszólította, hogy hagyja el a karosszéket. Snuki azt mondta a tekintetével, hogy nem. De nem agresszívan. Könyörögve kérte, hogy ne kelljen. Mert arra ő nem képes. Neki ezt a helyet jelölték ki az istenek. Így hát Pék tanár úr egy rossz plédet terített a karosszékre. Attól kezdve az volt Snuki helye.

Ám Pék tanár úr előrelátó ember volt. A kutya, az jó. Fontos. Egy kutyának szüksége van szeretetre. És hálás tud lenni. De nem elég. Pék tanár úr elhatározta, hogy keresztrejtvényt fog készíteni. Fogalma sem volt, hogy kell az ilyesmit csinálni. De épp ez vonzotta. A feladat. Az ismeretlen. És esetleg, valamikor, amikor már igen jól megy, beküldi egy újságnak. Ha talán megjelenik, még pénzt is kap érte.

Pék tanár úr vásárolt fél tucat kockás papírt. Három 2B-s ceruzát. Kínait. Az jó, és nem olyan drága. Persze koppintották. Ceruzahegyezőt. Radírt. Hardtmuthot. Azon nem szabad spórolni. Beírta az első szót: keresztrejtvény. Ehhez kell majd pásszítani a többit. Aztán nekilátott.

Snuki leugrott a helyéről, s odatelepedett a lábához.

A legkomorabb viharfelhők Vincze tanár úr és Szederkényi tanárnő élete egén gyülekeztek. Szederkényi tanárnőbe beleköltözött a frász. Másra se tudott gondolni, mint hogy Szederkényi doktor úr leleplezi a kapcsolatukat. Mert szép a szerelem, gyönyörű. De a házasság, az házasság. Az biztonság. Az státusz. Válás? Belegondolni is rossz. Szederkényi doktor ugyan világ életében úriember volt. De a felszarvazás az úriemberekből is előcsalja a fenevadat. Nem elég, hogy pellengérre kerül, mint házasságtörő asszony. Szederkényi doktor úr esetleg képes még a muranói tükröt is magának követelni. Amit Szederkényi tanárnő annyira szeret.

Ám az az alapvető a dologban, hogy nem teheti tönkre Vincze tanár úr életét. Azok a gyönyörű gyerekek. És az a szegény asszony is. Hogy nézzen Vincze tanár úr szemébe? Ilyen teherrel a vállán élni? Erről szó sem lehet.

Hasztalan bizonygatta Vincze tanár úr, hogy lehet. Ő mindent hajlandó feláldozni. Neki Szederkényi tanárnő az élete értelme. Ha kell, kenyéren és vízen. A gyerekekre kap majd láthatási engedélyt. Akkor elvihetik őket az Állatkertbe. Ő mindenre képes.

– Mondod ezt most – így Szederkényi tanárnő szomorúan. – Aztán majd engem okolsz mindenért.

– Soha.

Hasztalan. Bekövetkezett a könnyes szakítás.

Ám a házasság olyan, mint a hótaposó csizma. Ha leválik a talpa, nem lehet visszaragasztani. Vincze tanár úr egyre szótlanabb lett. Egyre mélabúsabb. Hitvestársa egyre ingerültebb. Kötekedőbb. Pedig már semmi oka. És mégis. Ugatta Vincze tanár urat, mint a kutya a holdat. Vincze tanár úr pedig hallgatott. Ez, mint tudott, felettébb ingerli a szembenálló felet. Tartott ez egészen addig, amíg Vincze tanár úr egyszer az asztalra csapott.

– Most már elég legyen!

– Hát nem lesz elég. Majd én megmutatom neked!

És megmutatta. Mondanunk sem kell, hogy a két gyermek füle hallatára. Hiszen lehet ilyesmit eltitkolni egy panel-lakásban? A régi szép időkben, mondjuk egy körúti háromszobás lakásban, ott lehetett. Ott vastagak a falak.

Ne szaporítsuk a szót. Vincze tanár úr elköltözött a családi otthonból. Se otthon, se Szederkényi tanárnő. Egy szerény albérletbe költözött. Kőbányára. Egy másfél szobás panel-lakás félszobájába. A háziasszony tapasztalt és gyakorlott főbérlő volt. Írásban rögzítették a feltételeket. Ilyeneket: az albérlő este 22 óra után nem jogosult a villany használatára. Amennyiben ezen időpont után kívánja felkeresni a mellékhelyiséget, csak zseblámpa fényénél. Avagy: a fürdőszoba naponta kétszer vehető igénybe. Maximum 10 percig. Hetente egyszer félóráig. Annál is inkább, mivel a mellékhelyiség a fürdőszobában volt.

– Te Vili – mondotta Györkei tanárnő egy este Entz Vilmosnak.

– Mi van?

Entz mérnök épp el volt merülve egy német gépkocsi-katalógus tanulmányozásában. A szakmai ismeretekben nem lehet elmaradni.

– Terhes vagyok.

Entz mérnök úr felnézett a katalógusból.

– Biztos?

– Biztos.

– Nem tudsz vigyázni.

Hogyan eshetett meg, azt Györkei tanárnő sem tudta. Hisz szedte az antibébit rendesen. Ahogy elő van írva. Nyugatit, természetesen. És mégis. Már a Nyugatban sem lehet megbízni.

– Mikor rendel a doki?

– Melyik doki?

– Aki a küretet csinálja.

Hát persze hogy tudta Györkei tanárnő. Hogy ez következik. De azért mégis. Egy kisgyerek. Egy aranyos kisbaba. Aki majd nő, növekedik. Egyre aranyosabb lesz. És őt meg se kérdezik ebben a tárgyban!

– Tudod, hogy nyáron a Bahamákra megyünk. – Bizony, a Bahamák. Az első vakáció évek óta. És nem is akárhová. A Bahamákra! Már megengedhetik maguknak. A prospektus azt írja: Apró fánkokra emlékeztető rengeteg kis sziget pettyezi a meleg tengert: csodálatosan fehér és rózsaszín homokos strandokkal övezett foltok, rajtuk erdei fenyők és más örökzöld fák burjánzanak.

Az álomkastély már elkészült. Györkei tanárnő nemrég fejezte be. Be volt rendezve, az utolsó szögig. Tételesen kimutatva a négyzetméterek. A csempék, a bútorok, a csillárok. Györkei tanárnő utolsónak egy márvány kandallót talált egy olasz prospektusban. Ezzel elkészült a mű. Most pihenhet. Most jól jönne egy baba. Amíg belekezdenek az építkezésbe. De hát a Bahamák már be van fizetve.

Ami Mónika tanárnőt illeti, rá nem kell szót vesztegetnünk. Mónika tanárnő életében nem változott semmi.

– Te Dezső – kérdezte egy szép napon Pintér tanárnő Remete tanár úrtól. – Minek jártok ti a Fácánba a mamával?

Remete tanár úr édesanyja természetesen nem tudott Remete tanár úr korábbi hajlamairól. A fiát agglegénynek gondolta. Ezzel meg is volt elégedve. Remete tanár úr házasságát természetesen nem helyeselte. Először is megállapította, hogy Pintér tanárnő nem is olyan szép, mint mondják. Az egyik füle mintha nagyobb lenne a másiknál. Az orra sem klasszikusan metszett. Na és a ferde vágású szeme. Egy magyar asszony ferde szemmel! És persze elvált. Neki aztán mondhatják, hogy önhibáján kívül. Az ő fia jobbat érdemelt volna. Mert lehet, hogy Pintér tanárnő édesapja valami híresség. De Pintér tanárnő semmiféle híresség. A fiúgyermeknek az édesanyja a legfontosabb az életében. Míg csak meg nem nősül. Akkor jön valaki, és kitúrja az édesanyját a helyéről. Infámia.

Pintér tanárnő kérdésére Remete tanár úr nem tudott mást válaszolni, mint hogy megszokták.

– No persze. Amíg nem volt otthonod. De most? Főzök én a mamának olyan vacsorát, hogy mind a tíz ujját megnyalja. Nem olyan löttyöt, amit a Fácánban esztek drága pénzért. Meg különben is. Elvégre egy család vagyunk. Mi a mama kedvenc étele?

Ezt Remete tanár úr nem tudta. A Fácánban mindig húslevest evett meg rántott húst tört burgonyával. Hozzá csemege uborkát. De amit Pintér tanárnő mondott, abban volt igazság. Mind az étel minősége és ára, mind pedig a családi mibenlét vonatkozásában. Így aztán telefonon közölte a mamával, hogy a következő pénteken náluk vacsoráznak, nem a Fácánban. És megkérdezte, mi a mama kedvenc étele.

A mamát természetesen majd megütötte a guta. Először is megszokta a Fácánt. Aztán: ez a perszóna rá is kiveti a hálóját. Őt is megpróbálja befonni. Hogy még jobban elidegenítse a fiát. Hiszen más egy vacsora édes kettesben. És más, ha az a perszóna is ott van. Minden esetre közölte Remete tanár úrral, hogy nincs kedvenc étele. Ő nem válogatós. Megeszik mindent, ami tisztességesen el van készítve. Ahogy a Fácánban megszokta. Közölte azt is, hogy szívesen állja a Fácánban a maga cechét. Ezt Remete tanár úr természetesen nem fogadta el.

Vacsorára Jókai bableves volt. Paprikás csirke, galuskával. Az asztal szépen megterítve. A damaszt abrosszal, ami még Pintér tanárnő édesanyjának kelengyéjéből származott.

Gyertya! Ki hallott már ilyet. Flancol a perszóna. Biztos ezzel csavarta el a fia fejét is. De neki hiába flancol. Ő tudja, hogy odahaza nem való gyertya az asztalra.

Damaszt abrosz. Főként, mikor paprikás csirke. Azzal nem törődik, hogy neki már remeg a keze. És ha véletlenül kiloccsan a damaszt abroszra? Akkor jön a szemrehányó pillantás. És le van járatva a fia előtt.

Jókai bableves. Vacsorára. Egy ilyen öregasszonynak. Puffadt hassal neki az éjszakának. És a gázok a hasban? Különben is bele kell főzni a tejfölt, nem hidegen rálöttyinteni a tetejére.

Egyik péntek követte a másikat. Volt töltött káposzta is. Felháborító! Hogy emészti azt meg egy öregasszony? A mama csak hallgatott. Hallgatott, mint már említettük, a Fácánban is. De az más volt. Ott a fia beszélt. Valami érdekeset. Itt meg ez a perszóna egyre belekotyog. A mama egyre elégedetlenebb lett. A tejberizst meg sem ette. Nem csecsemő ő. Akkor se, ha déligyümölcs-kockákat vágnak bele.

Aztán egy pénteken a mama telefonon közölte, hogy nem megy vacsorázni. Fáj a gyomra. Az ő korában már vigyáznia kell a gyomrára. Következő pénteken Pintér tanárnő böjtöset főzött. Azt se ette meg. Nincs étvágya.

– Te Dezső – mondotta Pintér tanárnő egy szép napon. Remete tanár úr kedvenc olvasmányában, Platon bibliapapírra nyomott kétkötetes összes művében lapozgatott. – Mi lenne, ha a könyvespolcot az ablak mellé tennénk. A szekrényt a könyvespolc helyére. A szekrény helyére a kisasztalt.

– Tessék? – kérdezte Remete tanár úr. A Platon összest az ölébe engedte. Őszintén szólva nem értette a kérdést. A könyvespolcnak ott a helye, ahol van. A szekrénynek szintúgy. A kisasztalnak dettó. Vannak dolgok, melyek eleve elrendeltetnek.

– Tágasabb lenne a szoba. Levegősebb.

Ám Remete tanár úr ezúttal a sarkára állt.

– A lakás úgy jó, ahogy van. Nem te mondtad, mikor először itt jártál? Hogy milyen lakályos?

Bizony. Az első alkalom. A régi szép emlékek. Pintér tanárnőnek elhomályosult az a gyönyörű szeme. Ennek ellenére azt mondta:

– Persze, hogy úgy jó. Ahogy te berendezted. Még sosem láttam ilyen lakályos lakást. De azért talán mégis megpróbálhatnánk.

Remete tanár úr hajthatatlan volt.

– Nagyon kérlek, szívem. Úgy megszoktam. Rosszul esne, ha változtatni kellene rajta.

Pintér tanárnő is állta a sarat.

– Hisz az ember is változik, szívem. Mi is változunk. Te is megváltoztál. Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk?

– Hallgasd meg, szívecském, mit olvastam Platonnál. Figyelj.

És felütötte a kötetet.

– Amikor a zene hangneme megváltozik, az állam alaptörvényei is megváltoznak vele együtt. Nem fantasztikus?

– Fantasztikus. De próbáljuk meg. A kedvemért.

Ám Remete tanár úr nem és nem. Ha férfi vagy, légy férfi. Azt, hogy az ő szívecskéje kedvéért, ezúttal elengedte a füle mellett.

Másnap, mint minden szerdán, Pintér tanárnőnek csak két órája volt. Az első két óra. Remete tanár úr viszont csak egy óra után tért meg a remetebarlangba.

Bár ne tette volna. Ó jaj! A könyvespolc üresen árválkodott a fal mellett. A könyvek a földön. Kipakolva a szekrény is. A ruha, az ágynemű a heverőn. A karosszékben.

– Ó, Dezső! – borult Remete tanár úr nyakába Pintér tanárnő. Gyönyörűséges karjával átölelte Remete tanár urat. – Ó, Dezső! Én olyan boldog vagyok.

Remete tanár úr nem volt boldog. Hasztalan Pintér tanárnő gyönyörű karja. Szóhoz sem jutott a döbbenettől.

– Láttam rajtad. Megéreztem. Persze azt mondtad, hogy nem. Elvégre férfi vagy. Egy férfi kitart az elvei mellett. Ám a szíved mélyén felpislákolt a kétely: hátha mégis? Csak nem mondhattad. Egy férfi nem változtat a szaván. De én a gondolataidat is kitalálom, szívem.

Remete tanár úr nem emlékezett semmiféle felpislákoló kételyre.

– Gyere, toljuk át. Csak próbaképpen. Ha nem jó, visszatoljuk.

Azzal Pintér tanárnő máris nekivetette gyönyörű vállát a könyvespolcnak. Remete tanár úr most visszaélhetett volna férfierejével. Pintér tanárnő nem tudja egyedül eltolni a koloniál könyvespolcot. Ám Remete tanár úrtól távol állottak az ilyen alantas praktikák. Így hát tolta ő is.

A könyvespolc az új helyére került. Az ablak mellé. Ám a könyvespolcoknak az a sajátosságuk, hogy könyv nélkül semmit sem mutatnak. Ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni, vissza kellett pakolni a könyveket. Aki pakolt már könyvespolcot, az tudja, hogy lepakolni, az semmi. De visszapakolni! Ügyelve az abc-re.

És miután a könyveket visszapakolták, vissza kellett pakolni a könyvespolc helyére tolt szekrénybe a ruhát. Hiszen hogy lehet felmérni egy szoba csínjét, közepén egy nagy halom ruhával? Ugye, hogy nem lehet. Amellett aludni is kellett valahol.

Mire végeztek a nagy munkával, Pintér tanárnő, aki mégiscsak gyenge nő, úgy elfáradt, hogy kijelentette, ő azonnal lefekszik. Különben sem szabad az ilyesmit elsietni. Majd reggel alaposan szemügyre veszik és eldöntik.

Ám reggelre Pintér tanárnőn kitört az influenza. Rázta a hideg. Étvágya semmi. A közérzete borzalmas. Remete tanár úr leszaladt a patikába. Influenzaellenes gyógyszerért. Odakészített az ágy mellé két nagy bögre teát. Egy kis piskótát. Aztán rohant az iskolába. Máris késésben volt.

Napközben hazatelefonált. Pintér tanárnő láza harmincnyolc. Mire hazaért, harmincnyolc négy. Ki kellett hívni az orvost. Az orvos megállapította, hogy influenza. Pintér tanárnő szenvedett. Az orvos felírt egy másik influenzaellenes gyógyszert. És sok folyadékot igyon a beteg. Három nap múlva ismét megnézi.

Három nap múlva Pintér tanárnő lábadozott. Már csak hőemelkedés. Az orvos nem hallott semmit a tüdején. Azért két napig még maradjon ágyban. Az ilyen influenza szövődményekkel járhat.

Remete tanár úr a pakolást követő nap reggelén, amikor kinyitotta a szemét, úgy érezte, egy idegen lakásban van. Akkor még nem tudta, hogy Pintér tanárnő influenzás. Aztán megtudta. És ha influenza, akkor ugye nem lehet a könyvespolcról beszélni.

Az elkövetkezendő napokban sem. Ugyanazon okból. A lakás azért változatlanul idegen volt Remete úr számára. De mintha már nem annyira.

Pintér tanárnő gyógyulását az influenzából arra az órára lehet tenni, amikor jóízűen megevett egy tányér csirkehúslevest. Természetesen Remete tanár úr főztjét.

– Kicsit sós – mondotta Pintér tanárnő az utolsó kanál után. – És tehettél volna bele több zöldséget.

Aztán körbehordozta gyönyörű tekintetét az átrendezett lakáson.

– Te Dezső – mondotta. – Ez nagyszerű.

Remete tanár úr bizonytalan volt. És Pintér tanárnő még csak lábadozott. És a húslevest is elsózta.

– Nem tudom. Valahogy furcsa.

– Persze, hogy furcsa. Mert szokatlan. Várjuk ki, amíg megszokod. És kérlek, csinálj egy kis almakompótot.

Kivárták. Mit ad Isten, Remete tanár úr kezdte megszokni az átrendezett lakást. Már nem idegenkedett tőle. Attól sem, hogy az egyik szoba csillárját átszereljék a másikba, a másikét az egyikbe. Attól sem, hogy a vastag bársonyfüggönyöket vékony selyemre cseréljék. És a heverő átkerült az egyik szobából a másikba.

Meg kell mondani, a gyönyörű Pintér tanárnő busásan honorálta, hogy ilyen megértő férjecskéje van. Mindenféle kedvességgel. Hiszen nemcsak szép volt. Kedves is.

A párkákra viszont rossz idők jártak. Mert mire egy véd- és dacszövetség, ha nincs ki ellen? Ellen pedig sehol a tantestületben, Pintér tanárnő színe változása óta.

Tyúkperek persze voltak. Hogy telefüstölik a tanárit. Még egynémely női tanerő sem restell rágyújtani. Taub igazgató úr meg tűri. Ha meg szellőztetnek, akkor annyi ideig, hogy tüdőgyulladást lehet kapni. Küldöttségbe is mentek Taub igazgató úrhoz. Taub igazgató úr meghallgatta őket. De nem intézkedett. Ha összeomlik a gróf Széchenyi, mi ahhoz képest egy kis dohányfüst? Akár egy tüdőgyulladás is.

Vagy ott volt Kemendi tanárnő esete. Egyszercsak elkezdett furcsán viselkedni. Minden ok nélkül elsápadt. Megszédült. Kiverte a veríték. Aztán egy szép napon hirtelen felpattant a tanári asztaltól, a kezét a szája elé kapta és szaladt kifelé. De hiába szaladt. Már az ajtóban öklendezett. Nem is jött vissza egy jó darabig a tanári WC-ből. Akkor is nagy pirosan.

– Ne haragudjatok – mondotta Kemendi tanárnő a párkáknak. Hisz kihez fordult volna, ha nem a hangadókhoz. – Tudjátok, kisbabát várok.

Na tessék. A kisbaba ellen nem lehetett kifogás. Kemendi tanárnő férjezett volt. Egyházi esküvővel. Már három éve. Semmi nyoma, hogy a férje brutális. Vagy iszákos. Kemendi tanárnő férje tisztességes adóhivatalnok.

Aztán a szokásos marakodás az órabeosztásért. Senki sem akar lyukasórát. Pedig hogy lehet órabeosztás lyukasóra nélkül? A párkák természetesen szilárdan képviselték érdekeiket. Jó eredménnyel. De hát az ilyesmire minden évben sor kerül. Semmiképp sem lehet szenzációnak nevezni.

Így szürkült, szürkült a párkák élete. Sehol egy botrány. Semmi, ami felháborító. Amit meg lehet szólni. Semmi új a Nap alatt. Bizony keserves sors, ha az ember feleslegessé válik.

Aztán egy szép napon Pintér tanárnő azt mondta Schneider tanárnőnek:

– Jolánkám. Tegnap hallottam, hogy egy tepertőspogácsa-receptet diktálsz Vilmácskának. (Ez Deák tanárnő volt.) Lediktálnád nekem is? Tudod, Dezső imádja a tepertős pogácsát. Édesanyám meg nem süt, mert édesapám meg nem eszi.

Ne firtassuk, hogyan hallotta Pintér tanárnő a receptet. Mikor a párkák azt maguk között tárgyalták. Legyen elég, hogy Schneider tanárnő tepertős pogácsája után Zalavári tanárnő kötőtudománya következett. Hogyan kell a szemeket fordítani a hónaljkivágásnál. Meg hány sima, hány fordított az a gyönyörű csavart minta Zalavári tanárnő kabátkáján. És azok a kis csipketerítők, melyeket Deák tanárnő horgolt. Lánykorában horgolt ő is. De hát hiába, kijött a gyakorlatból. És a terítőcskék olyan cukik. Karácsonyra szeretne, az édesanyjának.

Minek szaporítsuk a szót? A párkák egyszercsak négyen lettek. No jó, egyelőre nem négyen, három és felen. Mert az új jövevény tulajdonképpen félember. Az átkosban ezt tagjelöltnek nevezték, amíg nevezték. Schneider tanárnő csak tudta. Ő is volt tagjelölt.

Zalavári tanárnő és Deák tanárnő viszont azt tudta: ha Pintér tanárnő teljes jogú párka lesz, megelőzi őket a rangsorban. Hiába a sok évi hűséges szolgálat. Ha valaki ilyen gyönyörű. Nem is lázadoztak. Ha Pintér tanárnő elébük kerül a rangsorban, hát elébük kerül. Fő az összetartás.

Azt már Pintér tanárnő fedezte fel, hogy Krausz tanárnő piros blúza mégiscsak felháborító. Az ő korában. Különösen a mai időkben. Épp piros. Legalább is furcsa.

Zalavári tanárnő: – Ízléstelen.

Deák tanárnő: – Mint tehénen a gatya, hihi.

Schneider tanárnő: – Hiába mondják, hogy meg lehet tanulni. Nem lehet. Az ízlés vele születik az emberrel.

És aztán végre! Végre elkövetkezett.

Történt ugyanis, hogy új tanerő érkezett a Széchenyi grófba. A statisztikai átlagnak megfelelően természetesen női tanerő. A tanári kar hölgytagjainak lebiggyedt az ajka: újabb konkurencia. A nadrágot viselők felajzódtak: új hús. Ez még a vegetáriánusokat is vonzza.

És Selmeczi tanárnő megérkezett. Már tudták róla, hogy életrajzában semmi folt. Legfeljebb, hogy elvált. De az ma már nem szenzáció.

És Selmeczi tanárnő szemrevaló volt. Természetesen a férfiszemnek. Szolid, sötétkék kiskosztümöt viselt. Smink, szemfesték, rúzs: semmi. Ékszer szinte semmi.

De a kiskosztüm szoknyája! Olyan rövid, hogy Selmeczi tanárnő térde fölött tenyérnyire meztelen volt a combja. Meztelen akkor is, ha a nylonharisnyába bújtatva. És a fehér ingblúz a nyakán kigombolva. Három gomb!

A párkák sokatmondóan egymásra néztek. És Pintér tanárnő azt súgta:

– Rima.

Jegyezzük meg, hogy Pintér tanárnő a házasság békés öblében, mint lenni szokott, kissé kigömbölyödött. Tegyük hozzá, hogy arányosan. Tehát a válla-melle éppúgy, mint a tompora-combja. Rubensi idomok. A haja is egy kicsinyt mintha fénytelenebb. Pintér tanárnő szép volt, nem vitás. Gusztusos. Vonzó. Szemrevaló. De talán mégsem gyönyörű.

Mónika tanárnőt pedig elütötte a villamos. A szokott szeleburdi módján sietett át az úttesten. Mert hogy sürgősen ott kellett lennie valahol. Természetesen nem a kijelölt gyalogos átkelőhelyen. Mert Mónika tanárnő azt gondolta, neki mindent szabad. Ha netán egy rendőr karjaiba szalad, azt bizonyosan az ujja köré csavarja. A villamost, azt nem tudta az ujja köré csavarni.

A sárga villamos öt métert tolta maga előtt Mónika tanárnő testét. Akkor sikerült megállítani a szerelvényt. Mit ad Isten: Mónika tanárnőn semmiféle külsérelmi nyom nem volt látható. Csak a nyakcsigolyája tört el. Úgy feküdt a szürke aszfalton, bokáig érő, sötét kabátjában, kitárt karral, mint egy nagy, fekete madár.