Fociország

Elöljáróban azt szeretném elmondani, hogy írtam én ilyen címen írásokat az Új Tükör újságba. Nekem igen nagy megtiszteltetés volt, hogy a Tisztelt Szerkesztőség elfogadta szerényke írásaimat. Már csak azért is volt igen nagyon megtiszteltetés, mert abba az újságba szokott szintén írni a Buzgó Elek is. De tessék jól megfigyelni, hogy a Buzgó, az mindig olyasmiket kérdez, amire tudja a feleletet, csak hogy lássák, hogy ő milyen nagyon okos. De én is leszek majd olyan nagyon okos, majd ha gimnazista leszek. Ha felvesznek. De most még nem vagyok gimnazista, és ezért nem tudom mindenre a feleletet.

Annak kicsivel kevésbé örültem, hogy a Gyurkó Laci bácsit bízta meg a Tisztelt Szerkesztőség szerényke írásaim gondozásával. Mert ő is olyan nagyon okos, mint egy gimnazista, és mindig azt írja, hogy amit ő mond, az úgy van, és punktum. Szakasztott úgy, mint az osztályfőnök bácsink, aki szintén mindig punktum, és nincs apelláta. De aztán egy kicsit mégiscsak örültem, mert ha a Gyurkó Laci bácsi gondoz engem, akkor nem mondhatja nekem, hogy kuss, mert azt mégse illik egy gondozónak. Ugye?

De aztán kaptam vérszemet, és úgy gondolkodtam, hogy a szerényke írásaimból írogatok egy szerényke könyvecskét. És a Tisztelt Kiadó elfogadta a szerényke könyvemet, ami a legeslegnagyobb megtiszteltetés, mert ebben a Tisztelt Kiadóban csak csupa 5-ös könyvek jelennek meg, tehát én is 5-ös vagyok, nem úgy, mint az iskolában. És hogy megint a Gyurkó Laci bácsi, hát istenem, biztos már beleszokott a gondozásomba. Csak ne beszélne mindig belém, de mit csináljunk.

Szóval én most leteszem ezt a könyvecskét ide az asztalra, hogy a Tisztelt Olvasók elolvassák. Mert a Tisztelt Olvasóknak az a kötelességük, hogy olvassanak, mint nekem a matektanulás.

 

 

Apukám azt mondta még az elmúlt év elején, hogy ha egész évben igen jó leszek, akkor szilveszterkor elvisz a cirkuszba. Én azt mondtam, hogy az nem lesz jó. Mert mi van, ha én mondjuk egészen novemberig jó vagyok, aztán novemberben véletlenül nem vagyok jó, és akkor ugrik az egész évi jóságom. Mert azt még az apukám sem várhatja el, hogy anyagi ösztönzés nélkül legyek jó. De az apukám azt mondta, hogy ösztönzés, az csak akkor van, ha megcsináltam, amire ösztönöznek. És ebben jól megegyeztünk, mert az apukám tud engem ösztönözni anyagilag, én meg az apukámat nem. (Figyelemre méltó, hogy a gazdasági reform némely eleme mennyire beépült a legfiatalabbak gondolkodásába is. Úgy tapasztaljuk, általában a jogok. A kötelességek kevésbé. – A szerk.)

Végül is én egész évben jó voltam. Ezt egy pártatlan zsüri döntötte el, ami az apukámból állt. Így aztán láthattam a Nagycirkuszt, mikor a Végh Antal bácsi meg a Mezei András bácsi összeviaskodtak. Illetve mégse a Nagycirkuszba mentünk, mert előbb ott akarták a nagy viaskodást, de a Nagycirkusz nagyon kicsi volt, mert nagyon sok népség kíváncsiskodott. Aztán a Kongresszusi Palotában akarták, de az is nagyon kicsi volt, aztán a Budapest Sportcsarnokban, aztán a Népstadionban, de az is kicsi. Aztán Apajpusztán, ahol a Jancsó bácsi szokta a filmjeit forgatni, ott elfér hat ménes, nyolc komondor és tizennégy birkanyáj. Meg néhány színész is, hogy körbe-körbe járjanak. De a Mezei bácsi ezt nem fogadta el, merthogy ő egy kunsági fi, és így nem lenne fair play. Ezt megnéztem az apukám idegenszavakszótárában, onnan tudom, hogy így írják, és azt jelenti, hogy sportszerű. A Mezei bácsi a Hősök terét akarta, de azt a Végh bácsi nem fogadta el, mert azt mondta, hogy nem muszáj hősnek lenni, ha nem kifizetődő.

Akkor összeült a Központi Bizottság, és azt határozta, hogy be kell fagyasztani a Duna vizét az Árpád hídtól a csepeli összekötő vasúti hídig, és a Duna jegén kell megrendezni a nagy viaskodást, mert az egy haladó nemzeti hagyomány. (A szerző téved: a határozatot a Hazafias Népfront Országos Tanácsa hozta; hazánkban egyedül ez a szerv hivatott a haladó hagyományok méltó ápolására. – A szerk.)

Hát kivitt engem az apukám a Duna jegére. Az fantasztikus volt! Ilyet én még nem láttam soha, de soha. De más se senki. Először a Végh Tóni bácsi érkezett, éjfekete paripán, az oldalán szütyő, a sisakja mellé tűzve egy pakli kártya. És akkor olyan ordítás volt a Duna jegén, hogy mindjárt belesüketültem. És jött mögötte száz juhász, kampósbottal, és fagyálló (télálló – a szerk.) almákat osztogattak a népnek. Aztán belovagolt a Mezei Andris bácsi, hófehér paripán, a nyakában egy hatágú csillag, ami nem tudom, micsoda, a vértjére meg ráfestve, hogy MSZMP, azt se tudom, miért. A fehér lovas bevonulásról már olvastam a történelemkönyvben, de sajnos eddig ilyet még nem láttam. Az Andris bácsit száz meg nem értett feltaláló követte, a kezükben mindenféle nemtudommicsoda, és importból (exportból? – a szerk.) visszamaradt Rubik-kockákat osztogattak a népeknek. És megint borzasztó nagy ordítás lehetett, de azt én nem hallottam, mert már a Tóni bácsiba belesüketültem.

Látni, azt azért láttam mindent. A Végh bácsi, az egy szép kis mokány ember, olyan piros a feje, mint a Skála-paradicsom. A Mezei bácsinak meg gyönyörű, vállig érő ezüst haja van, csak úgy úszott mögötte a levegőben, amikor vágtatott. És szóltak a fanfárok, amit megint csak nem hallottam, lásd fent.

És aztán jött a java. De micsoda java! A Végh bácsi a fekete paripáján lebaktatott a Szabadság hídig, a Mezei bácsi a fehér paripáján meg fölbaktatott a Margit hídig. Ja, azt nem tudom, hogy minden Tisztelt Olvasó tudja-e, hogy ők ketten mindegyik egy magyar író, egyik híresebb, mint a másik. És a Nagycirkusz a magyar foci miatt volt.

Szóval ott a hidaknál az író bácsik szembefordultak egymással, előreszegezték a dárdájukat, ami egy borzasztóan nagy rúd, és egymásnak rontottak, hogy csak úgy porzott a Duna jege. (A képzavar olyan általánossá lett irodalmunkban, hogy feleslegesnek véljük szerzőnket korrigálni. Egyébként is lehetséges, hogy nem képzavarról, hanem egy új irányzatról van szó. – A szerk.) De azzal a rettentő nagy lándzsával se találták el egymást, és a Tóni bácsi meg se állt a Margit hídig, az Andris bácsi meg a Szabadság hídig. Ott aztán megint szembe egymással, fanfárok meg minden, és megint durr neki. És a népség tombolt, mint a Queen-koncerten. Azt én nem láttam, mert akkor még nem voltam egész évben nagyon jó, de láttam belőle egy kicsi részt a tv-híradóban, a libanoni menekülttáborok után. (Nem tudjuk, szerzőnk megjegyzése a Magyar Televízió műsorának burkolt bírálatát jelenti-e. Ha igen, akkor nem értünk egyet. Véleményünk szerint a tv-műsort csak az arra illetékesek hivatottak bírálni. – A szerk.) Szóval amikor harmincharmadszor durr bele, akkor mind a kettő beletalált, mind a kettőbe, azzal a szörnyű nagy dárdával. El is tört mind a kettő, úgy eltört, hogy azzal már sohasem lehet öklelődzni, ki kell selejtezni mind a kettőt, ami népgazdasági kár.

Hát akkor a Tóni bácsi kirepült az éjfekete paripája nyergéből, az Andris bácsi meg kirepült a hófehér paripája nyergéből, és úgy csúsztak végig a Duna jegén, mint a Forma–1. Szaladtak is utánuk a juhászok meg a feltalálók, de a nyomukba se értek. A népek meg üvöltöttek, hogy belevesznek szegények a vízbe, mert a Duna csak az Árpádtól az Összekötőig volt befagyasztva. De az Árpád hídnál szerencsére ott állomásozott a Magyar Néphadsereg, a vasúti hídnál meg ideiglenesen ott állomásozott a Vörös Hadsereg, így aztán az írók meg voltak mentve. Mondta is valaki mellettem, mert akkorra már visszatért a hallásom a fülembe, milyen fontos, hogy egy országnak megbízható hadserege legyen a Duna jegén. Még jobb, ha kettő is van neki. Különben most itt állnánk a gazdasági reform kellős közepén a Végh bácsi meg a Mezei bácsi nélkül, ami egy nemzeti tragédia. (Ez a megjegyzés némiképp magán viseli a személyi kultusz jegyeit, melyet szerzőnk életkora és történelemoktatásunk miatt semmiképp sem ismerhet. Azt el lehet ismerni, hogy nagy nemzeti sorskérdéseink az írók nélkül megoldhatatlanok. – A szerk.)

Szóval visszahozták a nagy írókat, az Andris bácsit a magyar lokátorosok, a Tóni bácsit a doni kozákok. Azt hittem, csupa kék-zöld lesznek, de pozsgásak voltak, mint a makk. Csodálkozott is a népség.

Akkor összeültek a döntnökök, 327-en, akiket mind kettős jelöléssel választottak, kivéve, akit nem. Közben megint osztogattak Rubik-kockát meg almát, három vagonnal. És két és fél óra múlva kihirdették az egyhangú döntnökölést, egy tartózkodással. Én közben nagyon fáztam, mert a Duna vizét, azt egyre fagyasztották, és a népek azt kiabálták, hogy „Ria, ria, Hungária!”. És még másokat is kiabáltak, de azt nem írhatom ide, mert az apukám azt mondta, arra ne figyeljek oda, az még nem nekem való. Én megkérdeztem, hogy mikor lesz nekem való, de ő azt mondta, hogy fogjam be a szám. És én befogtam a szám, mert jövőre is el akarok menni a Nagycirkuszba, ami egy anyagi ösztönzés, mint már mondtam.

Szóval kihirdették a döntnökök, hogy az író bácsiknak újra meg kell verekedniük. Mert az irodalmi életben, amit így mondanak, csakis azé az igazság, aki akkorát tud ütni a másik fejére a bunkóval, hogy annak kampec. Leszúrni, az se rossz, de azt a Dunán nem szabad, mert piszkos lesz a jég. És a kihirdetés után a népek nagyon ordítottak, hogy kimelyik üssön nagyobbat, meg ki hová menjen, de arra se figyeltem oda, lásd fent.

Akkor a Végh bácsi odaballagott a lovához, meg a Mezei bácsi is odaballagott a lovához, akik addig nyugodtan legelésztek a jégen, és sokáig sugdolóztak velük. Aztán fölszólalt a Mezei bácsi kormányszóvivője, aki egy igen szép férfi, és minden mondat után a szívére tette a kezét, a fehér zsebkendő mellé, és meghajolt, hogy az Andris bácsi fehér paripája nem akar menni. Aztán sajtótájékoztatót tartott a Tóni bácsi kormányszóvivője, aki egy igen szép férfi, nagyon helyeske bajusza van, és olyan szépen pösze, hogy a Végh bácsi fekete paripája nem akar menni. Akkor a népek nagyon ordítozták, hogy „Bunda, bunda!”. Biztos, mert fáztak, mint én. De azt is mondogatták körülöttem, hogy nem a lovak nem akarnak menni, hanem nincs több dárda. Amit én nem hiszek, mert az ilyen híres íróknak biztos van tartalék bunkójuk, de még több is, mert mostanság azt szokták forgatni penna helyett. Ami nagyon helyes, mondja apukám öccse, aki hegedűtanár, mert a jó magyar ember kezébe bunkó való, nem holmi Parker.

Akkor a fődöntnök bácsi fölmászott a Turulmadárra, és hangosbeszélőn kihirdette, hogy az egymást verés eldöntetlen. Nem nyert egyik író bácsi se, csak a dolgozó magyar nép, az nyert, hogy ilyen író bácsijai vannak. És erre mindenki legyen nagyon büszke. És egyúttal bejelentette az arra a hónapra esedékes áremeléseket (árrendezéseket – a szerk.). Akkor mi egy emberként elszavaltuk a Szózatot, és egy emberként hazamentünk. Utána három napig áramkorlátozás volt, mint (úgy véljük, ezt felesleges részletezni, csak zavarná jószomszédi kapcsolatainkat – a szerk.). És az iskolában csak 16 fok volt, és otthon csak 14 fok, és este 8 után nem világítottak az utcán a lámpák. Merthogy jegelni kellett a Duna vizét. Pedig közben a Műjégpálya se működött.

Tehát hazamentünk az apukámmal meg azzal a tenger sok néppel, aki mind azon vitatkozott, melyik író bácsinak van igaza, merthogy egyik se tudta beverni a másik fejét.

Én tudtam, hogy másnap az újságokból úgyis megtudjuk, mert én az igazságot vagy az újságból tudom meg, vagy az Úttörőben. Vagy megmondja az osztályfőnök bácsi, aki mindent tud, mert ő az osztályfőnök. Nála többet csak az igazgató bácsi tud, de ő ritkán beszélget velünk.

De másnap az egyik újság azt mondta, hogy a Mezei bácsi paripája megcsúszott, mert a Végh Tóni bácsi almalével öntözte a jeget. A másik újság meg azt mondta, hogy a Tóni bácsi paripája botlott meg egy Rubik-kockában. Egy másik újság meg azt mondta, hogy se a Végh bácsi, se a Mezei bácsi nem ért a focihoz, mert a focihoz csak az ért, aki a focitól kapja a kenyerét, és erről papírja is van. Aki nem kap kenyeret, meg nincs papírja, az mit szól bele, nahát! Aztán nyilatkozott egy főlovász, hogy a Végh bácsi egy mént lovagolt, ami férfiló, a Mezei bácsi meg egy kancát, ami nőló, így nem érvényes a Duna jege. És rengeteg olvasó is írt az újságokba, és mindegyik azt írta, hogy csakis ő ért a focihoz. Meg azt is írták, hogy az író bácsik csak az Írószövetséghez értenek, csinálják azt, ne a focit meg az igazságot. Vagy ha olyan nagyon kell nekik az igazság, keressék meg az Írószövetségben, ott állítólag elgurult a padsorok között. De ezt nem tudom biztosan, mert nem írta meg az újság, nem tudom, miért. (Az információ nem pontos: volt újság, amely már hat héttel a tanácskozás után közölt néhány sort arról, hogy mi történt a Magyar Írók Szövetsége kétnapos közgyűlésén. – A szerk.)

Hát szóval én az újságból se tudtam meg, mi az igazság. Még a televízióból se, pedig az a főigazságosztó. És volt is benne egy háromrészes műsor a jégverekedésről, amiben egy kerekasztal mellett azt vitatkozták, hogy az Andris bácsi vagy a Tóni bácsi ruhája illett-e jobban a jégviaskodáshoz. És a közönséget is megszavaztatták, mind a tizenkét embert, aki ott ült a stúdióban, demokratikusan és titkosan, kézfelemeléssel.

Akkor az anyukám, aki tornatanár, tehát értelmiségi, azt mondta, ha tudni akarom az igazságot, olvassam el a Végh bácsi könyvét meg a Mezei bácsi könyvét, abban biztos benne van. Meg még sok más könyvet is elolvashatok, mert sok más könyvet is írtak a fociról, mert a foci az nálunk nemzeti ügy. A bátyám meg, aki műegyetemista, tehát még nem értelmiségi, azt mondta, hogy nem is a fociról van szó. De ezt én nem hiszem, mert az egyetemisták, azok mindig csak hőzöngenek, mint most is Kínában. Ezt én olvastam az újságban. Hogy a magyar egyetemisták mit csinálnak, azt nem tudom, mert azt nem írja az újság. (Szerzőnk téved. A Népszava nemrég közölt egy kétsoros hírt, hogy az egyetemi menzákon jó a koszt. A Magyar Hírlap közölte az illetékes miniszterhelyettes nyilatkozatát, hogy az egyetemeken jó az oktatás. A Magyar Nemzet három egyetemistával készített interjút, akik kijelentették, hogy szeretnek egyetemre járni. A Népszabadság vezércikkben foglalkozott azzal a kérdéssel, milyen fontos, hogy jó legyen az egyetemi légkör. – A szerk.) Szóval ha a Mezei meg a Végh bácsi azt mondja, hogy ő a fociról ír, akkor az úgy van, mert az író bácsik mind mindig csakis az igazságot írják. És én is ígérem, hogy csakis egyedül a fociról fogok írni.

Így hát most én elolvasom a két író bácsi könyvét, meg ha van időm, sok más könyveket is, és aztán beszámolok a Tisztelt Olvasónak az igazságról.

Én, ahogy megígértem, elolvastam a Végh Antal bácsi könyvét, aminek a címe Gyógyít(6)atlan?, meg elolvastam a Mezei András bácsi könyvét, aminek a címe Ki beszél itt már Mexikóról?, és van alcíme is, hogy Kudarc és szembesítés, és van még egy alcíme is, hogy Válasz(ok) Végh Antalnak. És még olvastam másokat is, és amikor mindent elolvastam, azt mondtam, hogy szörnyűséges. Ami a magyar fociban van. (Legyünk tárgyilagosak és indokoltan derűlátóak, és fogalmazzunk így: volt. Szerzőnk mentségére szól, hogy amikor ezt írta, még nem hengereltük le Ciprust 1:0-ra. – A szerk.)

De mielőtt azt mondtam, hogy szörnyűséges, előbb nagyon örvendeztem. Mert a Mezei bácsi könyvében azt olvastam, idézem: „A szerkesztés lezárva 1986. november 10., a kézirat nyomdába érkezett 1986. november 11., megjelent: 1986. december 2.” És ezért a rekordteljesítményért a Mezei bácsi mélységes háláját és nagyrabecsülését fejezi ki, ezt ő mondja így. Csak az nem szép tőle, hogy amikor neki verseskönyve meg prózáskönyve jelenik meg, akkor nem hálálkodik meg nagyrabecsül. Ez így nem igazságos.

Szóval én azért örvendeztem olyan nagyon, mert a kézbesítő bácsi vagy néni a megszerkesztett kézirattal egy nap alatt odaért a nyomdába, pedig a kiadó, az Budapesten van, a nyomda meg valahol a pusztában, mert úgy hívják, hogy Alföldi Nyomda, és az biztosan rettentően messze van. Az apukám, akiről elfelejtettem mondani, hogy ő egy orvos, azt mondja, hogy az egyik betege azt mondja, hogy van olyan író bácsi, akinek a kéziratát másfél évig cipeli az a szegény kézbesítő a Lenin körútról a Lenin körútra. És közben majd belegebed. Meg azt is mondja a beteg bácsi, aki, amikor éppen nem beteg, könyvkiad egy könyvkiadóban, hogy a régi világban úgy volt, hogy az egyik héten bevitték a nyomdába a kéziratot, a másik héten a nyomdából kijött a könyv. De az a Horthy-fasizmusban volt, arra gondolni is rossz, hát még emlegetni. (Szerzőnk lebecsüli hazánk szocialista fejlődésének eredményeit. Az említett AIföldi Nyomdának igenis van olyan gépsora, melybe egyik nap berakják a kéziratot, s másnap kész a könyv. Várni tehát csak addig kell, amíg a kézirat bekerül a gépbe, s az az egy-két év igazán nem olyan nagy probléma. – A szerk.)

És most oda térek vissza, hogy szörnyűséges, ami ebben a két könyvben benne van. Talán azért sietett úgy a kézbesítő. Vagy talán ezt a kéziratot a posta vitte, nem úgy, mint a többit. És a posta, az mégiscsak egy hivatal, van neki több ezer hivatalnoka (több – a szerk.), úgyhogy az mégiscsak sokkal gyorsabb, mint az a szegény magányos kézbesítő.

És amikor én elolvastam ezeket a szörnyűséges könyveket, úgy gondolkoztam, hogy nem azon fogok gondolkodni, hogy a Végh bácsinak van-e igaza, vagy a Mezei bácsinak, azt döntsék el ők a Duna jegén bunkóval, annak az a rendje-módja. Meg nem is azon fogok gondolkozni, hogy kimelyik bácsinak van igaza abból a rettentő sokból, aki a fociban szerepel, arra is ott a bunkó. Én azon fogok gondolkozni, ami mégiscsak a legfontosabb, hogy mi az IGAZSÁG, csupa nagybetűvel, ahogy az Úttörőben mondják.

Ja, azt nem tudom, hogy mindenki tudja-e, hogy bennünket Mexikóban megvertek hat nullára, meg kiestünk a világbajnokságból, hogy csak úgy nyekkent meg minden. Szóval azért írnak annyi könyveket, amikben megszólal az égvilágon mindenki, kivéve, aki nem szólal meg. És ők is mind az igazságot keresik, mindenki, de mindenki, aki a fociban benne van. Meg a hat nullában.

Mert ez nem egy olyan akármilyen hat nulla. Mert ha mi kikapunk hat nullára az USA-tól, az nagyon rendben, mert azért kapunk ki, mert az USA, az egy nagy és gazdag ország, mi meg egy kis és szegény (közepesen fejlett – a szerk.) ország vagyunk. És akkor a hat nulla, az rendben, még ha az usások nem is tudnak nagyon focizni. És ha mi kikapunk hat nullára Argentínától, ami szintén egy szegény (legyünk tárgyilagosak: közepesen fejlett – a szerk.) ország, az is rendben, mert az argentinok rettenetesen nagyon tudnak focizni, mi meg nem olyan nagyon rettenetesen. De ha mi kikapunk hat nullára a szovjet fiúktól, akkor a népek mindjárt azt kérdezgetik, hogy mért állomásoznak a szovjet fiúk ideiglenesen Magyarországon, meg hogy jó-e az, amit úgy mondanak, hogy KGST, meg csupa ilyesmit. Pedig de jó, hogy ott állomásoztak ideiglenesen az Összekötő hídnál, különben oda lett volna a Végh bácsi, népünk szeme fénye! Szóval ha mi a szovjet fiúktól kapjuk a hat nullát, akkor a népek mindjárt nem a fociról beszélnek. Ami nagyon nem helyes, mert a focinál semmi se fontosabb.

És hát így történt, hogy a hat nullából lett a nemzeti gyász. Nagyon szép gyász, méltó a nemzethez. Az ország egy emberként, demokratikusan, egy tartózkodással elhatározta, hogy ezentúl szabad pénteket tart, és minden pénteken gyászol, amit a munkahelyen ugye mégse lehet. Már csak azért se, mert ha gyász, akkor ivás.

A Végh bácsi le is írja, hogy egy bányász bácsi azt mondta neki, hogy a legszívesebben soha többé nem jönne föl a napvilágra nagy szégyenében, annyira elbánatosodott a hat nullától. És csak azért jön föl, merthogy a bányában nincsen sör. Talán kellene oda is egy drinkbár, ma így mondják a kocsmát.

A gyúró bácsi pedig, aki a fiúkat masszírozta, hogy jobban tudjanak rugdalódzni, azt nyilatkozta a fiúkról, ezt idézem szó szerint: „Érezték, hogy egy ország figyeli őket. Egy ország várja az eredményt. Ilyen roppant súllyal nem lehet játszani.”

Hát ez az oka a masszőr bácsi meg más bácsik szerint a hat nullának meg a nemzeti gyásznak. Ezt én nagyon megértem, mert ha engem figyel a tanár néni, amikor a matekdolgozatot írom, nekem se megy, mert nem tudok puskázni. Az anyukám meg azt mondja, a havat is azért nem lehet eltakarítani, merthogy annyi nép várja, hogy eltakarítsák. Hát lehet úgy takarítani, hogy annyian várják? Aztán csodálkoznak, hogy a hóhányók összeroppannak az ilyen roppant súlytól. (Magyarázatként: szerzőnk sorait az 1987. januári hócsata idején írta. Valószínűleg ezért nem vette figyelembe, hogy a tervszerű olvadás a havat februárban tervszerűen elolvasztotta. – A szerk.) A bátyám meg azt mondja, hogy telefon is azért nincs, mert az egész ország várja. És ettől a telefonosok görnyedeznek. Ilyen nehéz a sorsuk. És ez igaz, akkor is, ha a bátyám egyetemista.

Mert a felelősség, az egy szörnyű nagy dolog. A Mezei Bandi bácsi is írja, hogy amikor a Rubik-kockából nem lettünk gazdag ország, akkor őt a felelősök kilószámra feljelentették, merthogy megírta. Hát valamit csak kellett csinálniuk, ha összeroppantak attól a nagy felelősségtől.

Meg aztán az is egy nagy probléma, ezt is a Mezei bácsi mondja, hogy a felelősök kinek felelősek. Ezt én az apukámon is látom. Mert ha ő rosszul vágja föl egy beteg néni hasát, akkor őt a főorvos bácsi vonja felelősségre. A beteg néni nem, mert az akkor már meghalt. Hát persze hogy az ember a főorvos bácsiknak igyekszik a kedvére tenni, nem a beteg néniknek. Azok, még ha nem is kampec, nem tudják leváltani az apukámat. De bezzeg a főorvos bácsi!

A Végh Anti bácsi meg azt mondja, hogy az a baj, hogy senki se felelős azért, amit tegnap mondott. De így van ez minálunk az iskolában is. A bátyám azt mondja, őt még arra tanították a tanár bácsik, hogy a szocializmus, az ripsz-ropsz utoléri Amerikát. Engem meg arra tanítanak ugyanazok a tanár nénik, hogy mégse ripsz-ropsz. De sőt, és senki se mondja, hogy pardon. (Szerzőnk, életkora miatt, nem járatos még a dialektikában, s így nem tudhatja, hogy ami tegnap igaznak tűnt, az ma nem tűnik igaznak. Ez a világ rendje, ezen kár háborogni. – A szerk.)

Meg aztán az is egy kérdés, hogy ki a felelős. A hat nulláért. A fiúk, akik adtak nullát, és kaptak hatot? Vagy a kapitány bácsi, akit úgy mondanak a fociban, hogy szövetségi kapitány, meg a többi bácsi, akik vezetgették a fiúkat, vagy azok a fővezető bácsik, akik kinevezték a vezetgető bácsikat? Vagy maga a dolgozó magyar nép, mind együtt, egy személyben? Hát én ezt nem tudom megmondani, csak borzasztó ez a felelősség.

Azt mondja, már nem tudom, melyik bácsi, de se nem a Végh, se nem a Mezei, hogy ha jön a csőd, akkor jön a felelősség. Addig semmi. Utána meg így: ha a Kázmér, aki az osztálytársam, megbukik történelemből, akkor a tanár néni azt mondja, hogy az osztályfőnök bácsi rosszul főnököli az osztályt. Az osztályfőnök bácsi azt mondja, az igazgató bácsi rosszul igazgat. Az igazgató bácsi meg azt mondja, hogy rossz a tanterv meg az iskolakönyvek. A tanterv- meg iskolakönyv-csináló bácsik meg azt mondják, hogy rossz a rendszer, ami nem tudom, mit jelent. A rendszer meg azt mondja, hogy a Kázmér hülye, és ebben maradunk.

A Végh Tóni bácsi azt mondja, amikor ő iskolás volt, tanító vagy tanár, azt én nem tudom, akkor volt a Meztelen Nő. Az úgy volt, hogy neki egyszer egy egész osztálya megbukott felelősségből, és akkor ő nyomozni kezdett a Mág Bertalan bácsival meg a Kék fénnyel meg rendőrkutyákkal, és megtalálták az osztállyal szembeni ház ablakában a Meztelen Nőt. És akkor világos, hogy az osztály a Meztelen Nőt leste, nem a kémiát meg Vörösmarty Mihályt. Én is szeretnék egy Meztelen Nőt, bár az anyukám azt mondja, az még nem nekem való, de akkor meg lenne magyarázva, hogy miért nem vagyok csupa 5-ös. De sajnos nem találok Meztelen Nőt, és a focifiúk se találnak, így aztán semmi magyarázat. Most mit csináljunk?

Meg az is baj, mondogatják, hogy amíg a fiúk rúgnak gólt, addig vállveregetés, meg ne félj, fiam, majd én mindent elboronálok. A borona, az különösen fontos, mert népi szerszám. De amikor se gól, se semmi, akkor aztán se borona. És ott maradnak a fiúk boronálatlanul.

Meg az is baj, hogy amíg az ember nem felel, addig semmi. Meg ha azt mondja, hogy a mohácsi vész 1526, akkor se semmi. Meg ha azt mondja, relativitáselmélet, ami mégse semmi egy általánostól (nyilván: általános iskolástól – a szerk.), akkor se semmi. És ha azt mondja, hogy á négyzet per b négyzet egyenlő c négyzet, akkor se semmi. És ha én a nyújtón haskelepelek, akkor se semmi. De ha lecsúszom a kötélről, akkor haddelhadd. Szekunda, intő, rovás, bukás, kitiltás az ország összes általánosából meg minden. Nem mindig. Csak ha rosszkor csúszom le. De ki tudja, mikor lehet jókor lecsúszni?

Aztán tessék csodálkozni, hogy a Mezei bácsi azt mondja, idézem őt: „Világelsők vagyunk az öngyilkossági listán. Tessék már észrevenni, hogy ennek a nemzetnek milyen kicsi a kudarctűrő képessége. Ennek a nemzetnek rosszak az idegei. Ennek a nemzetnek a fiai más nemzeteknél nehezebben tűrik a nagy megterhelést, a konfliktusokat… Egy idegileg kifáradt nép nem tudhatja önmaga önmagát orvosolni.”

Én mindig nagyon szomorúan hallgatom, hogy milyen világelsők vagyunk a tragikus hirtelenségben elhunytakban meg az alkoholban meg abban, hogy hány gyerek születik (nem születik – a szerk.). Én nagyon is szeretnék tenni valamit ez ellen, már az Úttörőben is felvetettem, amit nagyon is helyeseltek. De csak a fiúk. A lányoknak nem eléggé fejlett a nemzeti felelősségük. Az apukám meg azt mondja, ahhoz én még gyerek vagyok. De amikor vissza kell cipelnem az üres üvegeket a közértbe, két tele szatyorral, ahhoz nem vagyok gyerek. Pedig nálunk nincs se kizsákmányolás, se rabszolgamunka, mint szegény Isaura, akinek még mosogatni is kellett mint rabszolga.

Szóval borzasztó, ha a népeknek ilyen kicsi a kudarctűrő képességük. Akkor mindjárt jön a tragikus hirtelenség meg az alkohol. Meg nem jön a gyerek. Nem is tudom, hogy bírjuk ezt már ezer éve. Minket már Etelközből is elkergettek, pedig de jó lenne, ha ott maradhattunk volna, most mi lennénk az Etelközi Autonóm Terület. Aztán megvert minket a tatár, megvert minket a török, megvert minket a Habsburg meg sok mások, az mind csupa hat nulla volt. És azt se tudom, ha olyan borzasztó ez a sok verés, mért énekelte az Ady Endre bácsi, aki klasszikus magyar költő, hogy nekünk Mohács kell? Talán ő nem tudta, milyen kicsi a kudarctűrő képességünk, vagy a népek csak mennek bambán az ilyen Ady Endrék után, attól lesznek idegileg kifáradtak? Akkor tessék azt az Ady Endrét leváltani! Úgy kell neki.

Én már arra is gondoltam, ha nekünk ilyen rosszak az idegeink, akkor nem szabadna rúgni a labdát. Mert ha nem rúgjuk, akkor nem lesz se NB I, se NB II, se területi bajnokság, se semmi. És ha nem lesz bajnokság, akkor nem mehetünk a világbajnokságra, és akkor biztos, hogy nem lesz hat nulla. És lesz több gyerek és kevesebb alkohol. Tessék betiltani a focit meg még sok minden mást, törvényerejű rendelettel, és akkor punktum és jólét meg minden. (Ilyen törvényt – tudomásunk szerint – csak az országgyűlés hozhatna, de annak más a napirendje. – A szerk.)

Énszerintem ez ilyen egyszerű, csak senki nem gondolja igazán végig, és egy általános mégse gondolhatja végig. Mert a mai bonyolult világban az ilyen nagy dolgokat csak a szakértők gondolhatják végig. De ha a szakértő emberek végiggondolják, hogy nem kell foci, akkor ők miben lesznek szakértők? Ezt mégse lehet. Nekik is van családjuk, és akkor inkább a hat nulla, mert a gyász alatt is jár a családi pótlék, és az se semmi.

Ha meg egy ilyen idegileg kifáradt népség nem tudja önmaga önmagát orvosolni, akkor hozzá kellene csatolni egy másik népséghez, hogy az orvosolja. Gondoltam először (amire szerzőnk gondol, az sérti hazánk külpolitikai érdekeit, valamint a proletár internacionalizmust – a szerk.), az kézenfekvő, itt van a szomszédban, meg ott is élnek magyarok. Nem tudni, mennyi, de sok. De aztán arra gondoltam, hogy attól még ideggyengébbek leszünk (nem tudjuk, miért támadt szerzőnknek ilyen gondolata – a szerk.), és azt nem szabad. Aztán meg arra gondoltam, hogy csatoljanak bennünket Svédországhoz, ott nem verik a magyarokat, mert nincsenek. De a Mici osztálytársnőm azt mondja, hogy Svédország ezt talán nem akarja. Ha így van, az nem szép tőle. Mégiscsak jobb lenne nekik, ha lenne nekik egy magyar kisebbségük. Akkor azt verhetnék, ha nincsen nekik áramuk, meg ha a svéd király minden húsosfazékba beleülteti a maga pereputtyát. És nem kellene a szegény svéd dolgozóktól megvonni a mindennapi kenyeret. Szóval így. De azért talán mégis meg kellene kérdezni azt a Svédországot.

Persze lehet, hogy mégis a Mici osztálytársnőmnek van igaza. Mit kezd az a Svédország egy olyan néppel, aki veszteni se tud szépen? Mint az uruguayiak, akik henteslegényként szúrtak, taglóztak, aprítottak mindent és mindenkit, szó szerint idézve a Végh Tóni bácsit. Aki taglóz, az rokonszenves. Az talán még Svédországnak is kellene. Na de ha mi taglózni se tudunk? Akkor marad nekünk (l. fent – a szerk.).

Meg aki nálunk veszít, az mindjárt népáruló. Hát lehet így focizni? Lásd Mezei Andris bácsi. Ha ő ezt így kifecsegi, akkor hogy lesz Svédország? Meg azt is kifecsegi, hogy nálunk izzó, forró gyűlölet a Görgey Artúrért, mert ő csatavesztett, a franciáknál meg forró imádat Napóleonért, aki Waterloo. Így aztán lehet, hogy Franciaországot csatolják Svédországhoz, minket meg nem. Mert hát a svédeknek is van eszük, hogy kit kell csatolni. Ha mi egy amnéziára hajlamos nemzet vagyunk, ezt is a Mezei Andris bácsinál olvastam, és megkérdeztem az apukámat, hogy mi az, aki azt mondta, hogy az emlékezőképesség elvesztése, akkor egy frászt fog minket Svédország csatolni. Ilyen emlékezetkiesésekből nekik is van, talán.

És az apukám azt mondja, hogy a népeknek sikerélmény kell, ezt így mondják, akkor kevesebb kell a kőbányai világosból meg a fekete cseresznyéből. De ez nem olyan egyszerű. Mert a Napóleonnak azért sikerült egy és más, és csak aztán Waterloo. A Görgeynek meg? Hát-hát. De azért Világos. Meg például nekem is akkor van sikerélményem, ha matekból ötös. De csakhogy ahhoz meg kellene tanulni a matekot, azt meg én nem szeretem. És aztán választhatok: vagy olyasmi, amit nem szeretek, és akkor sikerélmény, vagy olyasmi, amit szeretek, és akkor hat nulla. Szóval ilyen nehéz az élet, különösen ha az ember általános.

Hogy a focizással foglalkozók gyászolnak, azt én megértem. De hogy az a szegény bányász bácsi, akit a Tóni bácsi mond, mért akar vakondok lenni, azt nem egészen értem. Ha ő helytáll a munka frontján, ahogy mondják, márpedig minden magyar dolgozó helytáll, különben nem lenne mit elosztanunk, akkor mért szégyenli ő olyan borzasztóan, hogy a fiúk nem érmet kaptak, hanem hat nullát? Ő nem foghatott meg a hatból egyet se, és nem rúghatott be a nullából egyet se. Már csak azért se, mert neki nincsen se Adidas meze, se Adidas melegítője, se Adidas stoplis cipője, se Adidas télikabátja, ami pedig igenis van minden NB IV-esnek (a Nemzeti Bajnokságban nincs IV. osztály – a szerk.). Meg neki nem vásároltak repülőjegyet abba a messze Mexikóba és vissza, meg nem kapott koszt-kvártélyt, tésztával meg svédasztallal, meg fényképes igazolványa se volt, hogy bemenekülhessen a stadionba, ha jönnek a terroristák. De meg még ablaka sincs az útlevelében, nemhogy vízuma, de talán útlevele se. De mit is kezdene ő azzal a föld alatt? És ha miközben a fiúknak hat nulla, ő nem állna a munka frontján, akkor a fiúknak se lenne mindezük.

De talán azért szégyenli magát a bányász bácsi olyan borzasztóan, mert ő mindent megadott a fiúknak, azok meg hoztak neki érte hat nullát. Ha ez így van, akkor nincsen egészen igaza, és hogy mért nem, azt elmagyarázom a saját esetemmel. Amikor én 1-est kaptam biológiából, az anyukám azt mondta, ő szégyenli magát helyettem, mert ő az apukámmal együtt mindent megtesz azért, hogy én nyugodtan tanulhassak, és akkor én 1-es. Amiben neki igaza van, meg abban is igaza van, hogy én az előző nap moziba mentem, és nem tanultam meg a biológiát. De csakhogy:

1. a biológia unalmas, a mozi meg érdekes;

2. a biológiatanár néni borzalmasam unalmasan tanítja azt az unalmas biológiát, és különben is vörös a haja;

3. az igazgató bácsinak már rég nyugdíjba kellett volna mennie, de nem megy, mert a kerületi osztályvezető bácsinak ő a tarokkpartnere. És ezért rossz az iskolánkban a munkahelyi légkör. Ezt így mondják.

Szóval ennyi mindent figyelembe kell vennie annak, aki az IGAZSÁGOT keresi, csupa nagybetűvel, mint én is mostanság, mióta a magyar focival foglalkozom. De az igazságot keresni már maga sikerélmény, és akkor nem kell világ vége.

Itt rögtön előre meg kell mondani, hogy az a Mezey bácsi, akiről most szó lesz, nem azonos a Mezei bácsival, aki könyveket ír meg mindent. Ez a Mezey Gyuri bácsi a hat nullás fiúk kapitánya volt, és az író Mezei bácsinak se rokona, se boldog őse, sem perben, sem haragban. (Felhívjuk az olvasók figyelmét szerzőnk dicséretes irodalmi műveltségére. – A szerk.)

Az úgy volt, hogy a hat nulla után a szövetségi kapitány Mezey bácsi ripsz-ropsz nem volt szövetségi kapitány. És elbujdosott.

Nagyon sokan, a Végh Anti bácsi is, azt mondják, hogy ez micsoda dolog. Mert a Mezey Gyuri bácsi csinált egy hat nullát, ami csőd meg kudarc, és akkor még csak nem is érdemei elismerése mellett, Munka Érdemrend meg nyugdíj, hanem szövetségi kapitány Kuvaitban. Azt mondja a Végh bácsi, havi 6000 dollárért. Ami azoknak a szegény kuvaitiaknak biztosan nem olyan rettenetesen sok pénz, mert ott a homokból is olaj fakad, de egy magyar dolgozónak borzasztóan-rettenetesen-elképzelhetetlenül sok pénz, mert itt csak homok, olaj meg nincs. És akkor most hogy van ez?

Én igazán nem tudom, hibás volt-e a Mezey bácsi, vagy nem volt hibás, pedig erről az író bácsik rengeteg mindent írtak. És azt se tudom, hogy ha hibás volt, miben volt hibás, pedig erről még rengetegebbet írtak. Meg azt se tudom, igaza van-e a Végh bácsinak, aki azt mondja, hogy aki hat nulla meg csőd, az menjen tornatanárnak 6000 forintért, ne kapitánynak 6000 dollárért a kuvaiti emírhez vagy sejkhez, nem tudom, hogy hívják arrafelé a sporthivatal elnökét. És azt se tudom, hogy a Mezey bácsi teletömte-e a fiúkat tésztával vagy sem, és azt se, hogy túledzette-e őket, vagy nem edzette túl, hogy doppingolt vagy nem doppingolt, hogy hazudott, csalt, lopott, sikkasztott, gyerekeket evett, vagy mártír és nemzeti szenvedő hős. Szóval semmi olyat nem tudok, amit más se tud, de igen sokat írogat róla. Én csak azt hallottam, hogy azt nyilatkozta a rádióban, még a hat nulla előtt, hogy, idézem: „Engem, s ezt őszintén megmondom, a vb-szereplés a saját munkám megítélésében nem befolyásol.”

Ez őszinte beszéd. Nem is tudom, mért bántják ezek utánjában szegény Mezey bácsit? Hát ha én megmondom előre, hogy engem nem befolyásol a matekdolgozatom, akkor lehet nekem szekundát adni? Ugye, hogy nem lehet. Csak előre meg kell mondani. Például ha én lennék az a miniszter bácsi, aki építkezik, én előre megmondanám, hogy nem építünk annyi lakást, amennyit terveztünk. És ha én lennék az a miniszter bácsi, aki azért felelős, hogy kihordják az újságot, előre megmondanám, hogy vasárnap nem hordjuk ki. És akkor aztán nem lehetne senkinek egy szava sem.

Meg olvastam a jelentésben, amit a Mezey bácsi írt a hat nullás világbajnokság után, hogy a francia fiúk elleni mérkőzésen, idézem: „Az idegileg kimerült Nagy Antalt Dajka váltotta fel.” És azt is olvastam ugyanebben a jelentésben, öt sorral lejjebb, hogy ugyanezen a mérkőzésen, a második félidőben, idézem: „Az érthetően elfáradt Hannichot Nagy Antal váltotta fel, akinek tekintélyétől és irányítókészségétől a csapat határozottabb védő- és támadójátékát vártuk.” A Hannich fiú akkor játszott először a vb-n, hát persze hogy érthető, hogy 45 perc alatt elfáradt. A Nagy Anti meg hiába idegileg kimerült, ha tekintély meg irányító és védő meg támadó. Mi van itt, ami nem érthető? (Szerzőnk csak egy mondatot idéz Mezey György nyilatkozatából. A folytatás így hangzik: „Tisztességesen dolgoztunk, mindent megtettünk, s ha nem sikerül, ez is benne van a sportban. Számunkra ez végső soron csak egy játék marad, még akkor is, ha ebből élünk.” – A szerk.)

Aztán olvastam a Mezey bácsi nyilatkozatát, mikor úgy megvertük Budapesten a brazilokat, hogy csak úgy porzott. Pedig a brazilok rettentően-nagyon tudnak focizni, a villanykörtét is lerúgják a plafonról hatvan méterről. Igaz, hogy nem azok a fiúk, akik idejöttek Budapestre focizni. Szóval olvastam, hogy a Mezey Gyuri bácsi szerint a Disztl Péter egészen magas szint, a Sallai legmagasabb értékelés, a Kardos oszlopos és kiemelkedő, a Garaba a világ egyik legjobbja, a Nagy Anti legmagasabb fokú dicséret, az Esterházy önmagáért beszél, a Kovács Kálmán a legintenzívebben fejlődő, a Détári azonos klasszis a manapság divatos világ nagymenőivel. Ezt így olvastam, szóról szóra, ahogyan kiírtam a nyilatkozatból. Hogy akkor minden fiúnak Vörös Zászló Érdemérem kellett volna, azt csak én teszem hozzá, utólag. És amikor ezt a nyilatkozást olvastam, akkor értettem meg, hogy mért nemzeti gyász. Mert ha egy focicsapat kap hat nullát, olyasmi előfordul. De ha ennyi világklasszis meg vörös zászlós, akkor világ vége.

De aztán olvastam a Végh Tóni bácsit is. Ő meg azt mondja, hogy a Disztl, az vakremény. A Sallai, szegénykém, az mindig csak hátra. A Garaba csak fuldoklott, hogy: levegőt! A Nagy Anti, az még NB II se. A Kardos az egész Újpestet is tönkretette. A Détári csak álldogált, bóbiskolt a saját árnyékában. Az Esterházy, az bóbiskolt, gunnyasztott meg paródia.

Aztán olvastam más írásokban, hogy a Disztl egy fecskét is kitornász a bal felső sarokból. Meg hogy a Disztlnek hatvan méterről a lába között is be lehet gurítani a labdát. Meg hogy a Sallai kilőtt ágyúgolyó. Meg hogy a Sallainak mankót kellene venni, közadakozásból. Meg hogy a Nagy Anti a levegő királya. Meg hogy a Nagy Antinak nincs is feje, hát mivel fejeljen? Meg hogy az Esterházy innentől Görögországig cselez. Meg hogy az Esterházy kézen szokott járni, mert ügyetlen a lába. Meg hogy a Détári, olyan a Puskás Öcsi óta nem volt. Meg hogy a Détári azért olyan, mint az Öcsi, mert ugyanannyit iszik. Amennyit az Öcsi sörből, annyit a Détári konyakból. És az Öcsi utána, a Détári előtte. Kicsi különbség mégis van.

Szóval akkor már igencsak nem tudtam, mi az igazság. Mert mi már a 3.-ban megtanultuk, hogy kétszer kettő az négy, és akármi van, meg akárki mond akármit, akkor is négy. De hogy van az, hogy a Détári egyszer világklasszis, egyszer meg lába sincs? Tessék ezt megmagyarázni. (Megmagyarázzuk. Szerzőnk bizonyára nem ismeri József Attila azon sorát, hogy „a líra logika, de nem tudomány”. A foci se. – A szerk.)

De én igazánjából nem is ezekről akartam beszélni, hanem a Mezey bácsi elbujdosásáról. Bár lehet, hogy ezek is benne vannak.

De nagyon helytelen ezért a Mezey bácsin elverni a port, ami úgyse könnyű, merthogy ő Kuvaitban van, ahol homok van, de por, az nincs. És a mindenféle írásokból meg nyilatkozásokból kiderül, hogy nemcsak a Mezey bácsi ilyen bujdosó. Ez egy általános, össznépi tulajdonság.

Igaz, hogy a Mezey bácsi többszörös bujdosó. Elbujdosott már a filmes bácsik miatt is, akik belevették abba a csúnya fejükbe, hogy filmet csinálnak a fiúkról. Még a hat nulla előtt vették bele. A Szepesi Gyuri bácsinak, aki akkor az MLSZ elnöke, tehát igen nagy ember, igen nagyon tetszett a dolog. A Buda Pista bácsinak, aki akkor állami titkár (államtitkár – a szerk.), ami olyan nagy ember, hogy alig van az országban, de még sőt tetszett a dolog. De a Mezey Gyuri bácsinak nem tetszett, és azt mondta, ha film van, ő nincs. És lecsapta a telefont, és elbujdosott, talán az Ecsedi-lápba, és ott maradt a szövetség kapitány nélkül.

Akkor volt jó, hogy a Szepesi bácsinak akkora a diplomáciai gyakorlata. Mert ő rábeszélte azt a nagy ember Buda bácsit, hogy volt filmezési engedély, nincs filmezési engedély. Mint a mesében. Aztán a filmfőigazgató bácsival is, aki ugyancsak nagy ember, megdiplomatáskodta, hogy volt film, nincs film. Hogy hová könyvelték a veszteséget, azt nem tudom. (Kár ilyen kérdéseket feltenni. A filmet azóta bemutatták, a veszteséget visszakönyvelték nyereségnek, ahogy ez szokás. – A szerk.)

A Mezey bácsi közben bujdosott. Nem biztos, hogy az Ecsedi-lápban, lehet, hogy a Bakony sűrű erdejében. De akkor a diplomata Szepesi bácsi meg a Páncsics bácsi, aki MLSZ-főtitkár és doktor, tehát szintén fejes, nyomozni kezdtek utána. És meg is találták. Se Interpol, se Derrick felügyelő, se szaglászó kutya. Csak úgy, önmagukban.

Ott volt a Mezey bácsi a lakásán, kétnapos szakállal, kialvatlanul, ahogy a bujdosók szokták. Mindezt én azért tudom ilyen pontosan, mert a Szepesi bácsi szóról szóra elmesélte az író Mezei bácsinak, aki szóról szóra megírta. És akkor a kapitány Mezey bácsi azt mondta, csak akkor megy vissza bujdosóból kapitánynak, ha nyolc kívánságát teljesítik. Ez is úgy, mint a mesében. De ott csak hármat szoktak. Ezért kár, hogy a Szepesi bácsi nem mesélte el, mi volt az a nyolc, hátha én is tanulhatnék belőle, de még mások is.

Aztán a Nyilasi is elbujdosott. A Tibi, aki csapatkapitány volt meg minden. Ő április 20-án bujdosott el Bécsbe. A Mezey bácsi elől. Hogy miért, azt nem mondják. Talán mert a szövetségi kapitány csúnyán nézett rá. És a Tibi érzékeny. De azért két nap múlva visszabujdosott, aztán negyednapon megint elbujdosott, aztán másnap megint visszabujdosott. Nem is tudom, hogy van neki annyi ablaka a bécsi útlevélben. Az apukámnak nincs.

Aztán elbujdosott a Buda bácsi. Nem úgy igazán, de azért mégis. Kérlelte őt a diplomata Szepesi bácsi, hogy hívja fel a Mezey bácsit, hogy egyezzenek meg a Nyilasiból kifolyólag, de a Buda bácsi azt mondta, hogy ő ugyan nem. Hívja fel a Mezey bácsi őt, mondta, ha dolga van vele, aztán lecsapta a kagylót.

Akkor a Szepesi bácsi, merthogy diplomata, felhívta a Mezey bácsit, és kérlelte és így tovább. De a Mezey bácsi ugyanúgy, mint a Buda bácsi fent, és ugyanúgy a kagylót.

Így aztán a Nyilasi Tibi nem ment Mexikóba, hogy belerúgjon a hat nullába. Ha tud. Illetve nem biztos, hogy ezért nem ment, erről majd még mondok valamit, de Mexikóban nem volt ott, az holtbiztos.

A Mezey bácsi pedig, miután végképp elbujdosott, írt egy levelet Kuvaitból. Azt írta benne, idézem: „Mi lesz ennek a vége? Hol vannak a felelősök, akik ordítva, mocskolódva sárba tiportak mindent? Hát ennyit ér a munka és a tisztesség Magyarországon?!” Amiben neki nagyon igaza van. Kuvaitból, dollárért. (Szerzőnk alapvetően tévesen ítéli meg a helyzetet. Mindenekelőtt nem veszi figyelembe azt a filozófiai alaptételt, hogy az igazság Kuvaitban ugyanúgy igazság, mint Magyarországon. Ami azonban ennél lényegesebb: hazánk alapvető gazdasági érdeke, hogy államadósságaink törlesztésére minél nagyobb összegű konvertibilis valuta folyjon be az államkasszába, így Mezey György kuvaiti fizetésének törvényesen megállapított hányada is. – A szerk.)

Az apukám barátja, a Stolczer Pista bácsi, az mérnök egy kócerájban. Ezt ő szokta így mondani, merthogy csak négyszáz dolgozójuk van. Azt is szokta mondani, hogy szarjankó vagyok én, nem főmérnök. Ezt olyankor szokta mondani, amikor nekem nem szabad odafigyelni, mert ez még nem nekem való.

Szóval a Pista bácsi mesélte, hogy náluk a kócerájban van valami, amiről azt mondják, hogy kollektív szerződés. Azért kollektív, mert a kóceráj megmondja a dolgozónak, hogy neki mit szabad. És azt mondja a kollektív, hogy aki három napra elbujdosik a kócerájból, azt úgy kirúgják, hogy a lába sem éri a földet. Pedig az nem Nemzeti Tizenegy.

Persze nem mindig. Mert azok a fránya dolgozók rájöttek a kollektív cselre, és ha három napra elbujdosnak, kiíratják magukat tüdőbajjal. Akkor aztán nesze neked, kollektív. De se a Buda bácsinak, se a Mezey bácsinak, se a Tibinek nem volt papírja, hogy tüdőbaj. Ilyenkor a kócerájban kirúgás.

Kivéve, ha aranykezű. Akkor nincs kirúgás. Akkor lehet három kívánsága is, csak hogy ne menjen egy másik kócerájba. De azok hat nullás magyar dolgozók, mondja a Pista bácsi, nem nulla hatosok. És csak három kívánság, nem nyolc, mondom én.

Az anyukám meg azt mesélte az apukámnak, de megmondta, hogy nem lehet megmondani, hogy ki mesélte neki, különben jaj annak. Szóval azt mesélte az anyukámnak a nemtudomkicsoda, hogy aki primadonna, annak kezicsókolom. Azt már az Engels bácsi is tudta, hogy nem vagyunk egyenlőek, ezt tanultam a történelemben, de ő nem mondta, hogy aki a legegyenlőbb, annak kezicsókolom. Vagy nincs benne a történelemkönyvben, ami megesik. (Örömmel nyugtázzuk szerzőnk iskolájának magas színvonalát, de a tankönyvek bírálatát eltúlzottnak véljük. – A szerk.)

És az a baj, mondta az anyukámnak az, akiről nem lehet megmondani, hogy kicsoda, hogy nem lehet tudni, ki dönti el, hogy ki primadonna. Mert hátha nem jól dönti el? És akkor se lehet szólni. Mert aki dönt, az fejes. És akkor kampec, aki ellene beszél. Ilyesmi is van, nagy ritkán. (A hangsúly azon van, hogy nagy ritkán. – A szerk.)

Én arra is gondoltam, mi lenne, ha én is elbujdosnék. Se az iskolában, se itthon. Mondaná a magyartanár néni az osztályfőnök bácsinak, hívja fel az apukámat, hátha beteg vagyok vagy valami. De az osztályfőnök bácsi azt mondaná, ő aztán nem, hívja föl az apukám őt, ha van vele valami dolga. Az anyukám meg azt mondaná az apukámnak, hogy hívja föl az osztályfőnök bácsit, hátha különóra vagy akármi, de az apukám lásd fent. Azután harmadnapon bemennék az iskolába is meg haza is, és kapnék sok puszit meg banánt meg mandarint meg mindent, ami nincsen, mert jaj de jó, hogy visszabujdostam.

De az is lehet, hogy harmadnapon megtalálnák a holttestemet a Duna vizében. És akkor a rendőr őrnagy bácsi, aki a Kék fényben nyomoz, megkérdezné, akit meg kell kérdezni, hogy ki a felelős. És aztán lenne bilincs meg szocialista törvényesség, amit így mondanak. Pedig ha én a Dunában, az még nem hat nulla, se nemzeti gyász, mert én csak egy Nebuló vagyok, énérettem nem eresztik félárbocra a piros-fehér-zöldet.

De a Mezey Gyuri bácsit, őt megértem. Mert azt mondja róla egy híres edző bácsi, aki nagyon híres focista volt, és akinek a fiának a Mezey bácsi nyilatkozni szokott, mindig csak neki, amit nem is egészen értek. Szóval azt mondja a Lakat Karcsi bácsi, hogy meg kell érteni a bujdosást, mert a Mezey bácsinak családja van. És arra is gondolni kell, hogy a gyerekeit az iskolában leköpdösik. Mint annak a kapitány bácsinak a gyerekeit, aki nem hat nullát, de három kettőt csinált valamikor régen egy világbajnokságon. És az akkor még inkább nemzeti tragédia volt. Hát ezért bujdosik a Mezey bácsi a sivatagban.

És a Végh Tóni bácsit, őt is megértem. Mert az ő gyerekét is megköpdösték. Mert a Tóni bácsi azt mondta, hogy rossz a magyar foci. De sőt nem is mondta, csak kérdezte, hogy: miért? Ugyanazt kérdezte, amit a Csurka Pista bácsi kérdezett valamikor a magyar filmekről. De az ő gyerekeit nem köpdösték meg, hanem más történt, de sokkal később, és nem azért, hanem mert (az Új Tükör következő évfolyamai részletesen foglalkoznak majd ezzel a kérdéssel – a szerk.). És a Tóni bácsi fia egy fiatal magyar focista, és a társai, akik szintén fiatal magyar focisták, azzal csúfolták, hogy, idézem: „Azért beteg a magyar futball, mert téged az apád ide benyomott.” Mármint a csapatba, ahol a Végh fiú focizott. És ahol megköpdösték.

Nekem még nincs erkölcsi ítéletem, mert én csak egy általános vagyok, de én azt gondolom, hogy ne köpdössük egymást. Annál még a pofon is jobb, amit szintúgy nem szeretek. Pofont már kaptam az anyukámtól, aki, mint mondtam, tornatanár, de meg még nem köpdösött.

Én azt mondanám, pofozkodjanak a focisták meg az író bácsik meg mindenki, akinek olyan nagyon muszáj, de köpdösni ne tessék. A gyerekeket különösen ne. És ezt nem azért mondom, mert én még gyerek vagyok, ahogy az apukám mondja. Hanem mert ha a gyerekeket köpdösik, akkor az emberek bujdokolnak. És akkor senki se felelős, semmiért.

Már megírtam, hogy az iskolában az igazgató bácsinak rég nyugdíjba kellett volna mennie, de nem megy, mert a kerületi osztályvezető bácsi a barátja. Ezt mindenki tudja, de senki se beszél róla. Illetve beszél, de csak négyszemközben. De azért mindenki tudja, hogy ki mit beszél. Nem tudom, más népeknél is így van-e, de ha én azt mondom négyszemközben a Loncinak, aki az osztálytársam, hogy esküdj meg, hogy senkinek nem mondod el, akkor ő megesküszik, és másnap az egész osztály tudja. Lehet, hogy azért, mert idegileg gyöngék vagyunk. Vagy ez egy nemzeti vonás, mint a nyereg alatt puhítás. (Szerzőnk – általános iskolás lévén – nem tud még különbséget tenni a nemzeti karakter, a népszokások, a faji jelleg, a nacionalizmus, a patriotizmus, az egészséges hazafiság, a haladó és retrográd hagyományok oly egyszerűen megkülönböztethető fogalmai között. – A szerk.) Szóval ettől rossz a munkahelyi légkör az iskolában, és a tanár bácsik meg nénik idegesek, és ha ők idegesek, akkor nekünk hajaj.

Az igazság, az igazság, de az mégse helyes, amit ezek az író bácsik csinálnak. Mert ők azt írják, hogy az egyik bácsi abból a bizottságból, amelyik politizál (szerzőnk feltehetőleg a Politikai Bizottságra gondol, de ez nem bizonyos, mert a kézirat nyomdába adásáig nem sikerült konzultálnunk vele. Ha tévedünk, majd közzéteszünk a sajtóban egy helyesbítő nyilatkozatot – a szerk.), valami olyasmit csinált, ami nem egészen helyes. Mert beleszólt abba, hogy ki legyen az elnök. Az MLSZ-ben. Aztán az elnök bácsi beleszólt mindenbe, amihez nem is ért. És az állami titkár beleszólt abba, hogy ki legyen a kapitány meg a kapitányhelyettes. Aztán mindenki beleszól mindenbe, amihez semmi köze, de beleszólhatott, mert fejes bácsi volt. És a végén lett a hat nulla, és nem lett senki felelős.

Ez nagyon nem helyes. Nem az a nem helyes, hogy az író bácsik ilyen nagyon fejes bácsikról is azt mondhatják, hogy nem helyes, hanem az nem helyes, hogy én nem mondhatom a Kati néniről, hogy alszik az órán. Pedig alszik. Mert van három gyereke, és nagyon fáradt.

Azt mondja a Mezei bácsi, hogy a Végh bácsi mind olyan fejeseket szellőztet, akik már nem olyan nagyon fejesek, mert érdemeik elismerése mellett. De azért ő is azokat szellőzteti. Hja, így könnyű! Mert ha a Kati néni a Virág utcai általánosban tanítana, nem nálunk, akkor én is mondhatnám, hogy alszik. Hát még, ha érdemei elismerése mellett! De így prémiumot is kap, talán merthogy csak ritkán alszik. Meg vannak szociális körülményei is. Szóval vagy tegyenek szájkosarat az író bácsikra is, vagy nekem se kelljen azt mondani, hogy a Kati néni lehunyt szemmel koncentrál a katedrán a mi érdekünkben. Mert vagy szólásszabadság mindenkinek, vagy senkinek. (Szerzőnk szövegéből nem derül ki, hogy a polgári szólásszabadságra gondol, ami formális, vagy a szocialistára, ami lényegi. Mi természetesen a szocialista szólásszabadságot helyeseljük. S mivel az iskolában már nem tanítanak latint, nem ismerheti azt az ősi mondást, hogy: Quod licet Jovi, non licet bovi. Vagyis: Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. – A szerk.)

Az anyukám azt mondja, a világon mindenütt úgy van, hogy a fejes bácsiknak a barátai lesznek az alfejesek. Csak nem fogják az ellenségeiket választani, ugye? De a bátyám, aki rebellis, azt mondja, hogy ez nincs mindenütt így a világon. De ő honnan tudja ezt, mikor ő csak egy egyetemista?

Én arra gondolok, talán nem is az a baj, hogy a fejes bácsik hozzák a barátaikat, hanem hogyha ennek a vége egy hat nulla. Akkor talán nem jól választották meg a barátokat, és ha ez így, akkor van egy közmondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Én is mindig a tolláról ismerem meg a feketerigót, hogy nem veréb.

De az se biztos, hogy ez így van. Mert lehet, hogy a barát bácsik igenis nagyon jó barátok, jól lehet velük fröccsözni meg kanasztázni meg tévét nézni meg minden. Csak kapitány bácsinak meg elnök bácsinak nem jók.

De az se biztos, hogy ez így van. Azt mondja a Szepesi bácsi, 1986-ban mondja, hogy neki nagyon jó barátja a Joschi Walter bácsi, már 1952 óta, ami jó hosszú idő egy barátságban, én akkor még nem is éltem. Azért 1952 óta, mert akkor a Joschi Walter bácsi még a labdát rúgta, a Szepesi bácsi meg még a meccseket közvetítette a rádióban, mert televízió még nem volt. És akkor a Gyuri bácsi megdicsérte a Joschi bácsit, hogy jól rúgja a labdát. Nyilvánosan dicsérte meg, a rádióban, ahol ordítani szokott. Hát innen a barátság. Azóta a Szepesi bácsi elnök lett az MLSZ-ben (már nem az – a szerk.), a Walter bácsi is elnök lett az Austriában (még az – a szerk.), ami egy bécsi focicsapat, ahol a Nyilasi Tibi rúgja a labdát. És amikor jött a vb, a Szepesi bácsi elkérte a Tibit a Joschi bácsitól, merthogy ők barátok, de a Walter bácsi nem adta. Ez nem biztos, hogy így volt, de mindenesetre nagyon nem szép tőle, mert a barátság, az egy szent dolog. Nálunk. Állítólag. Mondja is az apukám egyik ismerőse, aki külkereskedelmis, hogy ezekkel a nyugati bácsikkal szörnyen kell vigyázni, mert ezeknek a barátság se szent, csak a pénz, a pénz, az a minden. Hiába ad ő barátságból egy fütyülős barackot, nem kap érte barátságból egy Mercedest. Nem is szeretnék én az imperializmusban élni, ahol csak hoci-nesze.

De azt már nem hiszem, amit a Mezei Andris bácsi mond, hogy a Buda bácsi, ha még a hatalmassága teljességében, akkor nem is fogadta volna őt. Én ezt nem tudom elhinni, mert Magyarországon még arra is törvény van, hogy a hivatalnok bácsik minden levélre kötelesek harminc napon belül válaszolni. És hiába mondja a bátyám, hogy van, amikor nem válaszolnak, nem ez a fontos, hanem hogy törvény van. És még a legmagasabb bácsik is kötelesek fogadóórát tartani. Az anyukám kolléganője, akinek három kicsi gyereke van, csuda aranyosak, minden hónapban elmegy a tanácselnök-helyettes bácsi fogadóórájára, ami 10-től 11-ig van. Ilyenkor az anyukám barátnője mindig kivesz egy nap szabadságot, vagy kiíratja magát maláriával. És már reggel háromkor odaáll a tanácsháza elé, mert ha később áll, nem jut be a fogadóórára. De amikor bejut, akkor mindig megkérdezi, hogy kap-e lakást. És a tanácselnök-helyettes bácsi mindig azt mondja, hogy nem kap, mert nincs. Erre való a fogadóóra. Úgyhogy a Buda bácsi, amikor még borzasztóan nagy fejes volt, akkor is biztosan fogadta volna a Mezei Andris bácsit, és azt mondta volna neki, hogy nincs. Nem kell az embereket mindjárt sárba mocskolni, csak azért, mert ők fejesek, mint azt az író bácsik teszik (nem mindegyik! – a szerk.).

Vagy úgy járt volna a Mezei bácsi, mint a Végh bácsi. Mert ő is beszélgetni akart a Buda bácsival. De nem tudta a címét. De a barátai megszerezték a titkárnője címét. A titkárnő meg megmondta a Buda bácsi címét. A telefonját nem, merthogy az titkos. Akkor a Tóni bácsi táviratozott, hogy a Buda bácsi hívja őt fel. De a Buda néni hívta fel, merthogy a Buda bácsi éppen akkor vidéken. Aztán a Végh bácsi várt, várt, de a Buda bácsi nem telefonált. Aztán a Tóni bácsi megszerezte a titkos telefonszámot, mert neki az semmi. Aztán a Buda bácsi azt mondta a telefonba, hogy a Tóni bácsi küldje el írásban a kérdéseit. Elküldte. Illetve nem is küldte, vitte, személyesen. Aztán a Buda bácsi nem telefonált, hát a Tóni bácsi telefonált. És akkor a Buda bácsi azt mondta, hogy nem. Ugye megmondtam! (Szerzőnk igen nagy járatlanságról tesz tanúbizonyságot az államigazgatás jogilag pontosan szabályozott eljárásrendje területén, ami érthető, mert ezt csak az egyetem elvégzése után, speciális tanfolyamokon lehet elsajátítani. – A szerk.)

A Buda Pista bácsiról különösen sem hiszem el, hogy ő nem fogad, mert ő egy különösen jogtisztelő ember. Őt megkérdezték a Városligetben, május 1-jén, amikor a Népszabadság újság fórumot tartott, ezt így mondják, hogy a népek azt kérdezzenek, amit akarnak. És amikor megkérdezték, hogy mennyit keresnek a magyar focisták, akkor a Buda Pista bácsi nyilvánosan megmondta a nyilvánosságnak, hogy, idézem: „Nem vagyok feljogosítva egyetlen labdarúgóedző vagy szövetségi kapitány részéről sem, hogy személyes keresetüket pontosan ismertessem.” Ezt ő ilyen nyíltan és jogszerűen megmondta, bele a népek szemébe. És igaza volt. Mert mit képzelnek a népek, ha ők megkérdeznek egy állami titkárt, hogy mennyit keresnek a gyárban a melósok, az fel van jogosítva, hogy megmondja? A lábát kellene lejárnia, hogy erre őt minden melós feljogosítsa. És ha nincs jogosítás, nincs beszéd, mert ez jogállam. De a Buda bácsi még azt is mondta, szó szerint idézem: „De természetesen elmondtam az ösztönzés lényegét, és ezzel együtt céloztam arra, hogy milyen nagyságrendű pénzt lehet ezzel az ösztönzéssel elérni ilyen vagy olyan eredményesség esetén.” Hát lehet egy ilyen jogszerűen célozgató és lényegmondó bácsiról feltételezni, hogy nem fogadja a Mezei bácsit, aki egy komoly, jogszerető magyar író, és már a Rubik bácsiból is világsikert csinált?

De azért egy icipici talán mégiscsak van abban, hogy a fejes bácsik másként bácsik, ha fejesek, és másként, ha már nem olyan fejesek. Meg másként beszélget az, aki fejes, meg aki már nem fejes. Maga a Buda bácsi mondja, hogy a hat nullával az volt a baj, hogy minden hatalmat a kapitány kezébe adtak, vakon bíztak benne, és nem ellenőrizte őt senki. Ezt most mondja, amikor már nem állami titkár, a Mezey bácsi meg Kuvaitban. Amíg állami titkár volt, a Mezey bácsi meg kapitány, akkor nem mondta. A Tóni bácsinak is azért nem volt hajlandó nyilatkozni, mert még nem készült el a testületi jelentés, és ő nem tolakodhatja előtérbe a magánvéleményét, mielőtt megszületik a kollektív bölcsesség. Ezt akkor mondja, amikor már érdemei elismerése mellett. Mikor még érdemei elismerése nélkül állami titkár, akkor még se testület, se kollektív, akkor még vakbizalom. (Már felhívtuk a figyelmet arra, hogy szerzőnk még járatlan a dialektikában. – A szerk.)

Énszerintem sose jó belebeszélni a levegőbe, mert az nem szokott semmi jóra vezetni, hanem a legjobb mindig nagyon szakszerűen beszélgetni. Ebből a szempontból nekem a fővámos parancsnok bácsi tetszett a legjobban, aki szintén volt főelnök (tévedés: elnök – a szerk.) az MLSZ-ben. Akkortájt volt főelnök, amikor nagy néha előfordult, hogy a fiúk hoztak ezt meg azt át a vámon a külföldi országokból, például Bulgáriából, és nem írták bele a vámos papírokba (a testvéri Bolgár Népköztársaság ilyetén való kipécézése helytelen és igazságtalan – a szerk.). Erről rettenetesen sok mindent beszélnek, és annak biztos legfeljebb a fele igaz. Talán a háromnegyede. Mert azt én egyáltalán nem hiszem el, hogy a fiúk hozták be az ózdi nagykohót, de pláne a paksi atomerőművet. Ez egészen biztosan nem igaz, mert nem fért bele a bőröndjükbe, megpróbálták. De ezt-azt talán mégis hoztak. Ja, és azt sem szabad ám elhinni, hogy a fiúk hozzák be a bős-nagymarosi vízlépcsőt. Ha nincs hat nulla, akkor talán igen, de hat nullával, az ki van zárva. Azt majd hozzák az osztrákok. Ami persze nem igazság, mert ők még Mexikóba se jutottak el, tehát nem lehet nekik nemzeti önbecsülésük. Akkor hogy tudnak vízlépcsőt építgetni?

Szóval amikor a Terpitkó bácsit megkérdezték, igaz-e, hogy nem helyes, hogy ő volt az MLSZ-elnök, ugyanakkor, amikor ő volt a vámfőparancsnok, ugyanakkor, amikor a fiúk a vámnál ezt meg azt, akkor a Terpitkó bácsi nagyon szakszerűen válaszolt. Azt válaszolta, hogy minden embert más nyugtalanít, és ehhez joga van, válaszolta, mert ő is igen jogtisztelő. Tehát ha a Végh bácsit nyugtalanítja, csak nyugtalanítsa. Őt, mármint a Terpitkó bácsit egészen más nyugtalanítja. Az, hogy az utóbbi időben mennyi sok rossz könyv jelenik meg, még olyan is, amiben róla ilyesmiket írnak, a világirodalmi művekre meg az iskolai tankönyvekre meg nincs nyomda meg papírkapacitás, ezt így mondják. Ami így igaz, de nagyon. Mert a rádió minden évben megmondja, hogy az idén a kellő időben lesz elegendő tankönyv, a fél osztály meg szeptemberben ott ül tankönyv nélkül a padban. Az anyukám meg, amikor nem tornáztat, és az apukám, amikor nem vagdal a műtőben, egész nap telefonál a tankönyvboltokba, de azok mindig mással beszélnek, mert más is telefonál. És ha véletlenül nem beszélnek mással, hanem könyvet árusítanak, akkor azt mondják, hogy nincs. És ha véletlenül Rákosszentmihályon van, akkor az anyukám nem tornáztat, hanem rohan Rákosszentmihályra. De mire odaér, már sorban állnak a bolt előtt 202-en, mert más is telefonált. De azért decemberre mindig megvan a tankönyv. (Szerzőnk nem jártas a kereskedelemben. Egészen természetes, hogy tankönyv akkor nincs, ha keresik. Ha nem keresnék, akkor lenne. Nyáron mindig kapható télikabát, télen fürdőruha. Ez a kereskedelem vastörvénye. – A szerk.)

Szóval én az ilyen szakszerű válaszokat szeretem, mint a Terpitkó bácsié. A Rózsa nénit is azért szeretjük, mert ha valami olyast kérdezünk tőle, amire nem tud válaszolni, mint például hogy mi az empiriokriticizmus, ami benne van a másodikos általános tankönyvben, akkor ő nyíltan megmondja a szemünkbe, hogy ülj le, fiam, te egy szamár vagy. (Szerzőnk nem pontos: az empiriokriticizmus a harminckettedik tantervreform bevezetése óta a harmadikos tananyagban szerepel. – A szerk.)

De még jobban tetszett, amikor a Terpitkó bácsi elmagyarázta a vámeljárást. Mert így senki se tudja elmagyarázni, csak az, aki most a vámfőparancsnok. Ő még biztosan kicsit jobban is, de ő nem magyarázza, mert nem volt MLSZ-elnök. Ide is másolom az egész magyarázatot, szó szerint, hadd okuljanak a népek:

„Tudvalevő, hogy szabálytalanság esetén általában az elkövetés helye szerint illetékes – alsó fokú – szervek határoznak, az ilyen szabálysértési ügyek intézése szigorú alakisághoz kötött eljárás. A határozattal szembeni fellebbezések elbírálása az illetékes megyei szervek feladata. Súlyosabb jogsértések elbírálása az illetékes bíróságok hatáskörébe tartozik.

Az egyes állami szervek eljárását nemcsak az állami ellenőrzés keretében vizsgálják rendszeresen, hanem a szabálysértési eljárások jogszerűsége felett az ügyészség is felügyeletet gyakorol.

A röviden vázolt eljárás és ellenőrzési rend, valamint a törvényességi felügyelet elegendő garancia arra, hogy az állami szervek eljárásukat jogszerűen végezzék, és kizárja annak a lehetőségét, hogy állami szerv országos vezetője a feljelentéseket egyszerűen és következmények nélkül lesöpörje az asztalról.

Hát így intézik a vámszabálysértési ügyeket Magyarországon, és ezt illik tudni mindazoknak, akik a közvéleményt az igazság szellemében tájékoztatni kívánják, mert írásuk ellenkező esetben a tényekkel és a szavakkal való visszaélésnek minősül.”

Hát erre mondjon valaki valamit, ha tud! De nem tud.

Persze ha nincs tettenérés, vagy van tettenérés, de a vámos bácsinak épp porszem ment a szemébe, akkor nincs feljelentés. És ha nincs feljelentés, akkor nincs vizsgálat, és ha nincs vizsgálat, akkor nincs elítélés. De ha van tettenérés stb., akkor van elítélés. Amikor a Grosics az aranycsapatból, akik 6:3-sok voltak Angliával, hozott egyszer egynéhány pár nejlonharisnyát, akkor mindjárt volt elítélés. Nem a 6:3 után, hanem amikor kikaptak a fiúk, de az mindegy.

Az apukámnak volt egy barátja, a Henrik bácsi, szintén orvos, azzal az apukám nagyon jó barátságban volt, el szokott jönni esténként, merthogy agglegény, vagyis nincs neki egy felesége. És olyankor beszélgettek a betegekről meg az orvoslásról meg a kórházról. És a leggyakrabban a főorvos bácsiról beszélgettek, hogy nem ért semmihez, mégis ő a legokosabb, mert ő a főorvos. Szakasztott, mint nálunk az osztályfőnök bácsi. Meg hogy mindig a főorvos bácsi operál, mert azért van hálapénz, nagy ritkán. És gyakran beszélgettek a főigazgató főorvos bácsiról is, merthogy nálunk olyan is van, és őt se nagyon dicsérgették, merthogy nem törődik a kórházzal, hullik a vakolat, takarítónő meg nincsen, a betegek meg a folyosón fekszenek, de ami neki kell műszer meg miegymás a kísérleteihez, az mind megvan csőstül, dollárért. Meg hogy a beosztottaival íratja a cikkeit a tudományos újságba, de ő írja alá a nevét. És ha meghívás jön külföldről, akkor ő utazik Japánba, a beosztottak meg Romániába. (Nem vonjuk kétségbe szerzőnk, valamint édesapja szavahihetőségét, de nyilvánvalóan nem tipikus, egyedi esetről van szó. – A szerk.)

Aztán egyszer csak a Henrik bácsit kinevezték egy másik kórházba főorvosnak. Aztán még eljött barátkozni, csak az volt a furcsa, hogy elkezdett többes számban beszélni. Mindig olyanokat mondott, hogy: mi úgy gondoljuk, meg: nekünk az a véleményünk, meg: rólunk azt mondják, meg ilyesmiket. És ha az apukám megszidogatta a főorvos bácsiját, aki azelőtt a Henrik bácsié is volt, és akkor ő is szidogatta, most a Henrik bácsi ilyesmiket mondogatott, hogy: azért ez nem olyan egyszerű, meg: őt is meg kell érteni, meg: vannak más szempontok is, meg csupa ilyesmit. És azután egy idő múlva nem jött barátkozni az apukámmal, pedig még agglegény. És az anyukám azt mondta, biztosan más főorvos bácsikkal barátkozik, azokkal jobban szót ért, mert azok is többes számban, az apukám meg egyes számban. (Szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, hogy a magyar nyelv mindig is igen árnyalt volt. Gondoljunk pl. a magázás, tegezés, önözés ősi hagyományára. – A szerk.)

Hát ebből gondolom én, hogy a fejes bácsiknak valahogy más srófra jár az eszük kereke. Ez meg onnan jutott az eszembe, hogy elolvastam, mit nyilatkozott a Mezey Gyuri bácsi annak az újságírónak, akinek mindig nyilatkozgatott, közvetlenül azelőtt, hogy elszállt a fiúkkal Mexikóba. Idemásolom:

„Lakat: Gyakori beszédtéma a városban a szovjet kapitányváltás. Én azt hiszem, hogy nekünk a lehető legrosszabbkor jött ez a csere.

Mezey: Nem tudom. Sokat meditáltam én is rajta. Ha előbb megcsinálják, talán azt mondhatom, hogy a lehető legrosszabbul jött. Pontosan azért, mert hallatlanul tisztelem a szakmámat, azt mondom, hogy nincs edző a világon, aki három hét alatt csodát tud csinálni. No, most nézzük a helyzetet: ha Lobanovszkij a kijevi Dinamót játszatja a szovjet válogatott helyett, akkor az sértés a szovjet labdarúgásra, hiszen lehetetlen az, hogy egy egyesületi együttes jobb legyen, mint a nemzeti válogatott. Ha változtatásokat végez a csapaton, akkor viszont az egységet bonthatja meg kétféle oldalról is: a szakmai egységet, hiszen az újak, a más egyesületből valók nem biztos, hogy azonnal át tudják venni ezt a ritmust és stílust. A másik oldalról pedig: elveszti azoknak a játékosoknak a bizalmát, akik végső soron tettek az ő és a kijevi Dinamó érdekeiért.”

A Mezey bácsi, az egy igen nagyon fineszes bácsi, ő pontosan tudja, mitől döglik a légy, meg hogy mi a dolgok rendje, meg hogy hogyan gondolkodnak a fejes bácsik meg a fiúk. Tudta ő nagyon pontosan, milyen rettenetes-borzasztó hiba volt a szovjetektől, hogy leváltották a régi kapitányt. Mert micsoda dolog, egy kapitányt csak úgy leváltani? Ő pontosan ugyanúgy gondolkodott, mint a Szepesi bácsi. Talán mert mind a ketten magyar fejesek, és egy srófra jár az agyuk. Mert amikor volt a filmes cirkusz meg a Nyilasi Tibi cirkusza, meg ahányszor a Mezey bácsi elbujdosott, akkor a Szepesi bácsi mindig azt mondta, hogy az nem lehetséges, hogy a nemzeti válogatott télvíz idején itt maradjon kapitány nélkül. Inkább maradjon a Mezey bácsi, kerül, amibe kerül. Ha azoknak a szovjeteknek csak egy cseppnyi sütnivalójuk van, ők is így csinálják, nem ilyen hűbelebalázs módjára.

A fineszes Mezey bácsi azt s nagyon pontosan tudta, hagy a Lobanovszkij bácsi nem sértheti meg az egész szovjet nemzeti focit. Mert micsoda dolog, hogy egy egyesületi egyesület jobb, mint a Nemzeti Tizenegy? És ha jobb, az akkor is sértés. És ha a nemzeti foci megsértődik, akkor nemzeti közfelháborodás, egy emberként, és a Lobanovszkij bácsit száműzik Kuvaitba. Meg azt is tudta nagyon pontosan, hagy a Lobanovszkij bácsi nem sértheti meg a kijevi fiúkat, akik kitették az ő érdekében a lelküket, mert mi lesz, ha a fiúk a sérült lelkükkel foglalkoznak, és nem a focival. Akkor ők is idegileg gyengék lesznek, a Lobanovszkij bácsit meg megint csak száműzik Kuvaitba. És még a népszaporulat is csökken, meg nő a kultúrszemét. Ezt ő mind ilyen nagyon pontosan tudta, mert ő úgy ismeri a magyar fejes bácsikat meg a magyar fiúkat, mint a tenyerét. Azért lett kapitány.

De az a nagyon nagy baj, hogy azok a szovjetek egy olyan nagyon elmaradott ország, a fele Ázsia, és ők mindezt nem tudták. És ha nem tudták, mért nem kérdezték meg a Buda bácsit vagy a Szepesi bácsit vagy a Mezey bácsit? Proletár internacionalizmus nincs a világon? De ezek a szovjetek voltak olyan buták, hogy amikor csőd, lecserélték a kapitányt. Ami példátlan és hallatlan, és azt is mutatja, hogy nem tisztelik úgy a szakmájukat, mint a Mezey bácsi meg a magyar fejes bácsik mind. És az az ostoba szovjet nemzeti foci se sértődött meg, és azok az ostoba kijevi fiúk se sértődtek meg. Mert azoknak ilyen kérges a lelkük. Vagy talán nincs is lelkük. Mert ahelyett hogy a lelkükkel foglalkoztak volna, rugdalták a labdát. Most aztán ott állnak országos közfelháborodás meg nemzeti gyász nélkül, ebben a csikorgó télben.

De csinálnak ezek a szovjetek mostanság még hallatlanabbakat is. Még miniszter bácsikat meg legelső titkár bácsikat is (ilyen beosztás nincs a Szovjetunióban – a szerk.) csak úgy ukmukfukk lecserélnek, ha csőd. Meg is lesz ennek a böjtje, mondja a nagypapa, az anyukám apukája, aki veterán, amit így mondanak, mert már 1947-ben belépett a pártba. És 1957-ben megint belelépett.

Mert hogy veszi az ki magát, hogy ha valami nem megy, akkor mindjárt jön a változtatás? Ha valami nem megy, akkor nem megy, minek azt erőltetni? Várni kell egy-két évet, és ha akkor sem megy, hát akkor nem megy. Aztán ha öt-tíz évig sem megy, akkor el kell kezdeni gondolkozni, hogy miért nem megy. Aztán gondolkozni kell egy-két évet, lehetőleg kollektíven, minél többen és főállásban. Aztán ki kell dolgozni egy határozattervezetet, amit így mondanak, azt meg kell vitatni a tanácsban, a Vöröskeresztben, a nyugdíjas pártalapszervezetben, aztán ha már van 12 348 hozzászólás, akkor meg kell fogalmazni a határozatot, be kell vinni a testület elé, ott meg kell szavaztatni, egyhangúlag, és akkor minden rendben. Csak az a fontos, hogy benne legyen a határozatban, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Különben csak kapkodás meg átabota meg fejetlenség és zűrzavar.

Meg az is olyan rettentően nagy baj manapság ezeknél a szovjeteknél, ezt is a nagypapa mondja, hogy nem törődnek az emberek lelkével. De sőt még a fejes bácsikéval sem, és mindenféle csúnyaságot belemondogatnak a szemükbe. Pedig ilyesmit azelőtt sohase csináltak. Illetve úgy csinálták, ezt az apukám mondja, amikor összevitatkozott a nagypapával, hogy a fejes bácsik belemondogatták a beosztottakéba, a főfejesek a fejesekébe és így tovább. De hát fordítva, azt soha nem. Talán volt nekik is egy nagy nemzeti klasszikus írójuk, aki azt énekelte, hogy nekünk Csernobil kell. Az is van akkora, mint Mohács, gondolom. És azok a szovjetek elvesztették a fejüket, és hallgattak rája. Nem úgy, mint a magyar fejes bácsik, akik napszámba simogatják az egymás lelkét. Ami nálunk egy népi szokás. Még túlórában meg társadalmi munkában is. Én büszke vagyok arra, hogy olyan országban élek, ahol ilyen nagyon virágzik az emberszeretet, tövis nélkül.

Meg azt is mondja a nagypapa, hogy azért, mert a szovjetek olyan borzasztóan nagy ország, mi meg olyan borzasztóan kicsi ország vagyunk, meg hogy ők már hetvenévesek, mi meg csak negyvenek, azért nem kell mindent másolni, amit azok a szovjetek beszélnek. A bátyám meg azt mondja, hogy a nagypapa régebben mindig azt mondta, hogy igenis mindent ugyanúgy kell csinálni, mert ők a nagy és a dicsőséges. A nagypapa meg azt mondja, hogy így van ez rendjén, és helyes. Amíg a szovjetek szép komótosan, addig mi mit futkorásszunk? Most meg, hogy ők szaladgálnak, mi inkább csak szépen komótosan.

(A kialakult általános szokásjog alapján hazánkban hibás nézetek is nyilvánosságot kaphatnak, ha kellő bírálatban részesülnek. Ezért szükséges, hogy leszögezzük elvi álláspontunkat, mivel szerzőnk véleménye csak úgy hemzseg a tévedésektől.

Meggyőződésünk, hogy csakis az arany középút a helyes. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi már sok mindent megvalósítottunk azokból a reformokból, melyeket szovjet elvtársaink most nagy lendülettel megvalósítanak. Ha mi ugyanilyen lendülettel haladnánk tovább a lenini úton, szovjet elvtársaink kénytelenek lennének még nagyobb lendületet venni, amit igazán nem kívánhatunk tőlük. Ha esetleg a mi kívánságunk nélkül is megteszik ezt, az természetesen az ő belügyük. Ebben az esetben nekünk feltehetőleg ismét lendületbe kellene jönnünk, amennyiben ez még lehetséges lesz. Ha nem, hát az baj, de a kockázatot mindig vállalni kell.

És akkor nem beszéltünk még a lendület egyéb bel- és külpolitikai összetevőiről, melyeknek részletezésére itt nincs lehetőségünk. – A szerk.)

Szóval éppen azért, mert a szovjetek ilyen barbárok meg hebrencsek, minden lélek meg szakértelem meg megfontoltság nélkül rúgtak nekünk hat nullát. És éppen ezért igen nagyon nem helyes, hogy a Mezey Gyuri bácsi elbujdokolt fejesnek Kuvaitba, a Szepesi Gyuri bácsi elbujdokolt fejesnek a Rádióba, a Buda Pista bácsi elbujdokolt fejesnek érdemei elismerése mellett, és még sok mások elbujdokoltak mindenhová. Ezeket a bácsikat mind el kellett volna küldeni a szovjetekbe fejesnek, ott ehettek volna lazacot meg piros kaviárt rogyásig, meg ihattak volna vodkát rogyásig (ez utóbbi tévedés – a szerk.), nem kellene Kuvaitban meg a Rádióban tengődniük. És akkor azok az elmaradott szovjetek is megtanulták volna, mi a lélek meg a szakértelem meg a magyarok istene. Meg hogy hogyan illik viselkedniük a fiúknak és a fejeseknek. Akkor aztán sohase rúgnának nekünk hat nullát, hiába olyan borzasztóan nagyok, meg sokan vannak. És ha mégis rugdalnának, akkor nem kapnának tőlünk televíziót, azt, amelyik robbantgatni szokott. Erre való a Varsói Szerződés meg a KGST. Ha ők nekünk hat nullát, mi nekik magyar fejeseket.

De a bátyám, az azt mondja, hogy a szovjet bácsik azt mondják, hogy nem kellenek nekik magyar fejesek. Olyasmi nekik is van elég, alig győzik őket leváltogatni. Azt mondja a bátyám, hogy ez benne van a szovjet újságokban. Mert a bátyám tud szovjetül olvasni, legalábbis a cirill betűket ismeri, pedig még csak tíz éve tanul. Pedig azoknak a begyöpösödött szovjeteknek igazán nincs igazuk, mert a magyar fejes bácsiktól igenis borzasztóan sokat lehet tanulni. Elsősorban a beletevést.

A beletevés, az egy mesterség, az egy szakma, az egy tudomány, az egy művészet. Azt nem lehet csak úgy gyakorlat meg ismeretek meg érzék nélkül, az meg honnan lenne a kérges lelkű szovjeteknek? Annak tudni kell a minden csínját-bínját, valamiféle kontár itt labdába se rúghat. A beletevést, azt körülbelül úgy kell csinálni, hogy:

A politizáló bizottsági bácsi beleteszi az állami titkár bácsit.

Az állami titkár bácsi beleteszi az elnök bácsit.

Az elnök bácsi beleteszi a kapitány bácsit.

A kapitány bácsi beleteszi a pénzt csináló bácsit, akit úgy mondanak, hogy menedzser.

A pénzt csináló bácsi beleteszi a segédkapitány bácsit.

A segédkapitány bácsi beleteszi a labdaszedő fiúkat.

A labdaszedő fiúk beleteszik a labdát.

Igaz, hogy az nem gól, de nem is az a fontos. Meg különben is ez a világ rendje, azt nem szabad olyan hebehurgyán felforgatni. És aztán, ha valaki ehhez nem ért, akkor lesz a galiba. Mert ha a labdaszedő fiúk akarják beletenni a politizáló bizottsági bácsit, az nem megy. Az se, ha a masszőr bácsi a kapitányt. Az se, ha az állami titkár bácsi a labdát. Szóval tudni kell a csíziót.

Van aztán kitevés is, de az most nem tartozik ide, talán később.

És ez a sok beletevés, ez rettentően munkaigényes, azt így mondják. És az a jó, mert akkor mindig van munka, amire olyan nagy az igény. És ha van munka, akkor nem kell a focival foglalkozni. Mert a foci, az kit érdekel, amíg nincsen hat nulla?

A fiúkkal azért mégiscsak foglalkozni kell. Nem azért kell foglalkozni, hogy jobban focizzanak, mert az nem a beletevő bácsik dolga, azt tanulják meg maguk, a klubjukban vagy különórán. Meg azért se, hogy ne igyanak mindennap két liter rumot, vagy ha igen, akkor igyanak hozzá málnaszörpöt is, és hallgassák meg mindennap a Fekete Gyula bácsit a rádióban, mikor ezt beszéli. Meg nem azért kell foglalkozni velük, hogy ne száguldozzanak százhatvan kilométerrel a Váci utcában, alkoholos befolyásoltság alatt, az útviszonyoknak meg nem felelő sebességgel, ahogy ezt mondják, arra ott vannak a mentők. Meg nem azért kell foglalkozni velük, hogy ne csibészkedjék le a vörös csillagot a Parlament kupolájáról, arra ott vannak a tűzoltók.

A fiúkkal azért kell foglalkozni, mert a fiúknak érzékeny a lelkük, és igénylik, hogy foglalkozzanak velük. Azért a foglalkozást így kell csinálni:

Összeül az állami titkár, az elnök, a kapitány meg minden beletevős és még harminchárman, akit nem lehet nem meghívni, mert nekik is érzékeny a lelkük. És ott ülnek mind azokban a nagy klubfotelekben, és semmi pálinka vagy ilyesmi, legfeljebb egy kis whisky meg francia konyak, és zene, nagyon halkan, meg szép lányok, mert valakinek zenélni is kell, és akkor ők mind elkezdenek tanakodni, hogy:

Ha a Pistát betesszük, a Jancsinak sérült lesz a lelke.

Ha a Jancsit betesszük, a Zolinak fájni fog a szíve.

Ha a Jóskát nem tesszük bele, nem kapunk negyven hűtőszekrényt az elnök bácsijától, és a whisky jég nélkül snassz.

Ha a Ferit nem tesszük bele, azt mégse lehet, mert valakinek lennie kell Kiskunlacházáról is.

A Mózsit bele kell tenni, mert ő szakszervezeti tag.

Az Ottót bele kell tenni, mert nő is kell a csapatban.

A Vilit bele kell tenni, mert az állami titkár akarja.

A Lacit nem kell beletenni, mert az elnök bácsi nem akarja.

A Marcit bele kell tenni, mert a papája akarja.

A Fülöpöt bele kellene tenni, mert ő már rúgott gólt az idén, de nem tesszük bele, mert a nagymamája ledér életet él.

A Karcsit bele kell tenni, mert az egy össztársadalmi érdek, azt így mondják.

Mire aztán se andalító zene, a szép lányok meg hazamentek, akkorra összeáll a Nemzeti Tizenegy. Csupa szép szál, deli legény, általában féllábas. (Szerzőnk érthető ismerethiányából fakad, hogy nem tudja: az emberiség döntő többsége jobbkezes, illetve jobblábas. Egészen természetes, hogy válogatott labdarúgók többsége is jobb- és nem féllábas. A balszélen is. A nagy számok törvénye ellen felesleges utópiákat kergetni. Arra a ki nem mondott kérdésre, hogy aki kétballábas, az mért játszik középen, csak azt mondhatjuk, hogy ennek eldöntése a szakvezetés kizárólagos joga. – A szerk.)

Aztán foglalkozni kell a beletevőknek a taktikával is, mert taktika nélkül se foci, se élet. Na persze, van stratégia is. Nem tudom, tudja-e mindenki, hogy a stratégia, az hosszú-hosszú, taktika, az meg rövid-rövid. Szóval a hosszú-hosszú, az nagyon egyszerű: világkupa, világbajnok, világcsászár meg így tovább.

A taktika, az nem olyan egyszerű, ahhoz borzasztóan sok klubfotel kell, és azokba mennyi ember!

És miután beleültek a fotelekbe, el kell határozniuk, hogy győzünk. Ezt mindenképp el kell határozni, kerül, amibe kerül. Aztán vagy igen, vagy nem, de kockázat nélkül nem megy.

Na és, ha ezt elhatározták, akkor el kell határozni, mondjuk, hogy támadunk. Ilyenkor el kell határozni, hogy hány védőjátékost rakjunk a támadó Nemzeti Tizenegybe, kilencet vagy tizet. Tizenegyet, azt nem szabad. De amíg rájöttünk, hogy ezt nem szabad elhatározni, abba is beletelt egy-két év. Szóval, amikor elhatároztuk, akkor azt kell mondani a kilenc-tíz támadójátékosnak, hogy: előre! A kapusnak meg, hogy coki, és ha kijössz a félpályánkról, körmöst kapsz. Ilyenkor biztos a támadásos győzelem.

De van ám olyan is, hogy el kell határozni, hogy védekezünk. Ez még nehezebb, mert lelki válságot is okozhat. És tíz középcsatár nincs fél Európában, beleértve a NATO-t sem, aminek ez a neve. A leghelyesebb ilyenkor megmagyarázni a Nemzeti Tizenegynek, hogy a legjobb védekezés a támadás. És aki nincs az ellenfél tizenhatosán belül, annak intő. A kapusnak rovó.

Aztán van olyan is, hogy el kell határozni, hogy becsapjuk az ellenfelet. Ez a legmunkaigényesebb a beletevő bácsiknak, mert erre ki kell dolgozni mindenfélét. Mint:

Amíg az ellenfél fiúk azt várják, hogy mi gólt rúgunk, mi nem rúgunk. Négy méterről se. Juszt se és azért se. Ettől az ellenfél fiúk egészen megzavarodnak, és kész a becsapás.

Amíg az ellenfél fiúk azt várják, hogy őket leszerelik, nem szereljük le őket. Mondjuk, a kapusuk odagurítja a labdát a tizenhatoson a balhátvédnek. Az elindul, megy, megy, mendegél, körülnéz, hogy kinek adja, de minek adja, merthogy se égen, se földön egy magyar fiú, azok mind ott lapulnak az alapvonalunkon, a szögletzászlónál, egy kupacban. Aztán elballag az a balhátvéd a hatosunkig a bal oldalon, mire a magyar fiúk mind átszaladnak a szögletzászlóhoz a jobb oldalon. Kivéve a kapusfiút, ő nem szalad. Ő áll a kapu közepében, egymaga. Csak akkor megy ki a kapuból a szögletzászlóhoz, amikor az ellenfél fiú már két lépésre van. Na aztán, amikor az ellenfél balhátvéd lefekszik a földre, és a focilabdát a fejével bepöcköli az üres kapuba, akkor kész a becsapás, és az ellenfélt mintha kiütötték volna, magához sem tér többé soha.

Én nem akarom elmondani, hogy mi mindent lehet még kitalálni taktikailag, meg nem is nagyon értek hozzá. Márpedig a fociban a legfontosabb a szakértelem meg a tudományosság. Na meg az anyagi ösztönzés, de arról később. Ott nem úgy van, mint mondjuk a Kiskunhalasi Vegyiművekben, ezt is az apukám egyik páciense mesélte, akit betegnek neveznek, hogy van ott egy nagy-nagy üst, meg rengeteg ládában és zsákban mindenféle vegyiszer. Aztán amelyik dolgozó éppen arra jár, dob egy-két marékkal az üstbe, csak úgy tudománytalanul, és estére kész a Kiváló Vállalat. (Kiegészítésként: a Kiskunhalasi Vegyikombinátba azóta beolvasztottak tizennégy vegyi üzemet. Az új cég neve Első Magyar Egyesült Vegyikombinát. – A szerk.) De ezt még folytatom.

Szóval valahogy úgy történt, hogy valamikor réges-régen az a politizáló bizottsági bácsi beletette szövetségi kapitánynak a Kutas bácsit. Ez idáig nagyon egyszerű. De most tessék nagyon odafigyelni, mert innentől nagyon nem egyszerű. Mert a Kutas bácsi vagy valaki beletette pénzcsinálónak a Nemzeti Tizenegybe az Östreicher bácsit. És ezt meg kell magyarázni.

Az Östreicher bácsi nem osztrák, mint a neve mondja, hanem magyar. Valamikor réges-régen ő is rúgta a labdát, de nem olyan nagyon jól rúgta, és akkor, ahogy az lenni szokott, beletették a csapatba pénzcsinálónak. Hogy miért, azt nem tudom, mert azt mondják, akkoriban még nem kellett pénzt csinálni, mert nem volt új gazdasági mechanizmus. Akkor a pénzt mind, mind az állam csinálta, és amikor megcsinálta, akkor odaadta a gyáraknak meg a vállalatoknak meg a fociegyesületeknek. Amikor többet csinált az állam, nagyobb volt a zsák, amikor kevesebbet, kisebb. És a focicsapatoknak stb. csak annyi volt a dolguk, hogy kivegyék a pénzt a zsákból, és széjjelosszák. (Szerzőnk elemzése nem pontos: az úgynevezett tervutasításos rendszerben a gazdasági vezetőknek igenis jelentős szerepük volt. Nekik kellett például kijárniuk a felettes szerveknél, hogy minél alacsonyabb legyen a terv, s ezért minél magasabb dotációt kapjanak. Valamint nekik kellett elérniük, hogy a dolgozók – kivéve a Kossuth-díjas sztahanovistákat – legfeljebb három százalékkal teljesítsék túl a tervet. Ezt a felelősségteljes munkát akkor sem kell lebecsülni, ha némely vonásában ma már túlhaladottnak tűnik. – A szerk.)

Szóval az Östreicher bácsi pénzcsinálása akkoriban valószínűleg abból állt, hogy az egyik zsebből kivette a pénzt, és a másikba belerakta.

Az Östreicher bácsi rakosgatta a pénzt már az Aranycsapatban is. Hogy az Aranycsapat, az kicsoda, azt még ma is tudja minden általános is, jobban, mint az egyszeregyet: Grosics – Buzánszky, Lóránd, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Úgy általában. Hát az Aranycsapat, ugye, az úgy tudott focizni, hogy olyan sohase volt és sohase lesz. Az általában úgy volt, hogy a Cucu adott egy hatvanméteres passzt a Nándinak, pontosan a cipője orra hegyére, a Nándi megtáncoltatta a labdát a cipője orra hegyén, aztán oda az Öcsinek, az Öcsi csinált három cselt, attól három védő háromfelé, aztán föl a levegőbe a labdát, és a Sanyi is föl a levegőbe, és csak bólintott, és felső sarok.

Persze akkor ez könnyű volt, mert akkor volt nagy pénz meg nagy foci meg Nagy Magyarország. (Olyan gyerekes tévedés, hogy elég, ha fölhívjuk rá a figyelmet, helyesbítést nem igényel. – A szerk.) Meséli az Östreicher bácsi, hogy egyszer Egyiptom ellen fociztak a fiúk, és a kapitány bácsi nagyon félt. Akkor még nem a terroristáktól félt, mert azok még meg se születtek, akárcsak én, csak azért félt, mert az egyiptomi fiúk olyan marha nagy arabok voltak. Szóval a félős kapitány bácsi azt mondta, hogy minden gólért fél dollár. Ettől a fiúk szárnyra keltek, úgyhogy le kellett hozni a fél csapatot, mert nem lett volna elég féldolláros a kasszában. Így persze könnyű, hogy minden gólért fél dollár. Pláne mivel akkoriban még nem rothadt úgy az imperializmus, és többet ért a dollár.

Az Östreicher bácsi, ő akkoriban igazánból a Honvédnál csinálta a pénzrakosgatást. A foci-Honvédnál. Valamikor nagyon réges-régen, még az októberi sajnálatos események előtt. Hogy volt-e neki honvédegyenruhája meg tiszti váll-lapja meg tiszti kardbojtja meg tiszti paripája meg kitüntetések a mellén meg országgyűlési képviselőség, mint a fiúknak, azt nem tudom, arról ő nem beszélget, de más se.

De azt tudom, mert arról sok mindenkik beszélgetnek, hogy 1956-ban beletette a balzsebébe a Puskás Öcsit, a jobb zsebébe a Kocsis Sanyit, a szivarzsebébe a Czibort, az összes többi zsebébe az egész budapesti Honvédet meg még nem tudom, kicsodát, és kiballagott velük Dél-Amerikába. Együtt ballagtak az ezredesek meg az őrnagyok meg a századosok meg a többi végig a fél világon. Aztán csak focizgattak, focizgattak, meg sírva vigadtak, arany váll-lappal, piros-fehér-zöldben, mert akkoriban ez így volt szokás. Aztán volt, aki kibújt az Östreicher bácsi zsebéből, és hazajött, és volt, aki nem jött haza. Mert akkoriban ez így volt szokás.

Aztán az Östreicher bácsi pénzköltő lett a Real Madridnál. A Real Madrid, az egy világcsapat, talán a legeslegvilágibb. Hogy mért épp az Östreicher bácsival akarták költetni a pénzüket, azt nem tudom. Talán mert híre ment, hogy ő nagyon tud pénzt költeni. Meg hogy ez egy magyar faji jelleg. (Lásd korábbi megjegyzésünket. – A szerk.)

És az Östreicher bácsi költögette a Real pénzét, igen nagyon. Ha ő azt mondta egy fiúra: megvenni, akkor megvenni. Ha ő azt mondta egy edzőre: megvenni, akkor megvenni. Ha ő akart utazni Kamcsatkába vagy Honoluluba, hogy lásson jó focit, akkor első osztályú jegy, luxusszálló, süllyesztett fürdőkád, minimum. És ha ő azt mondta: reprezentálni, akkor reprezentálni.

Ami: luxuslakosztály, luxusjacht, pávatoll, aperitif, szovjet kaviár, teknősbékafarok-leves csészében, jércemell, szűzérmék Chateaubriand módra franciakörítéssel és a többi, pulyka kemencében, túrós palacsinta, meggyes rétes, parfékehely, sajtfatál, vörösbor 1904, fehérbor 1906, pezsgő 1908, Napóleon 1867. Ezt az anyukám szakácskönyvéből másoltam ide, aminek a címe Főzzünk olcsón, egyszerűen. (Tévedés. A szakácskönyv címe 202 magyar parasztétel. – A szerk.)

Szóval az egy nagyon kemény munka volt, mondja az Östreicher bácsi. Magánélet meg semmi. Még szerencse, mondja az Östreicher bácsi, hogy az ő felesége tíz évig volt bajnoknő a magyar evezésben, és ezért megértette, hogy magánélet helyett jobb a reprezentáció.

Nahát, amikor az Östreicher bácsi már sok pénzt elköltött a Realnál, akkor azt mondta, gyere, Öcsi, legyél világsztár. Mert a Puskás Öcsi, az már volt világsztár, amikor az Aranycsapat 6:3-at meg 7:1-et rúgott az angol világgyarmatosítóknak. De aztán nagyobb lett a pocakja, mint a focilabda, és attól nem volt világsztár.

Akkor az Östreicher bácsi belemondta neki a szemébe, hogy ő meg akarja menteni a magyar nemzeti haladó hagyományt; Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Puskás Öcsi. És hogy vagy pocak, vagy világsztár. Erre az Öcsi levetette az egyenruháját, amit addig hordott, rongyosan, piszkosan, mint a bujdosók mindig, és azt mondta: előre! És világsztár, nem krigli sör. Persze dollárért, úgy könnyű. De ezt már mondtam.

Szóval az Östreicher bácsi pénzesítette (?? – a szerk.) a Realt, nem tudom, meddig, de sokáig. Aztán tovább nem. Mert a reálos elnök azt mondta neki, hogy pénzesíthet továbbra is, de fizetésemelés semmi. Mint manapság Magyarországon. Ami egy disznóság (szerzőnk nyilván Spanyolországra érti – a szerk.). És az Östreicher bácsi van olyan jó kuruc, hogy ezt nem hagyta magán száradni. Mert ha ő egy osztrák, akkor biztos hagyta volna száradni; azok olyan nyámnyilák. És ha ő egy spanyol, akkor is hagyta volna száradni: a Francót is mennyi ideig tűrték. De hiába van a Don Emiliónak, mert így nevezik az Östreicher bácsit, spanyol állampolgársága meg osztrák neve, ő egy igazi jó magyar bujdosó.

Így hát a Don Emilio bácsi elment pénzcsinálónak a Torinóba, ami szintén egy világcsapat. És a Torino tízszer annyit fizetett neki, mint a Real, ezt maga a Don Emilio bácsi mondja, úgyhogy a Realban nyilván bagóért dolgozott szegény. És aztán összefociztatott magának egy szállodát meg még nem tudom, hogy mit. És aztán a Kutas bácsi, aki akkor MLSZ-elnök, azt mondta neki, beleteszi pénzcsinálónak a magyar Nemzeti Tizenegybe. Mert az MLSZ, az mind nem tud spanyolul, a Don Emiliónak meg nyelvvizsgája is van. Illetve lehet, hogy nincs, de perfekt spanyol, vizsga nélkül is. És ezt a spanyolok csak úgy papír nélkül is elhiszik. Az egy ilyen ország, csupa merő anarchia.

Meg lehet, hogy azért is tették bele az Östreicher bácsit a Nemzeti Tizenegybe, hogy ismerje meg a hazáját, ha már olyan jó magyar ember. Mert addig nem olyan nagyon jól ismerte. Történt például, hogy amikor először jött haza a hazájába, mármint azután, hogy elment, akkor 3 híres focista barátja várta őt az Intercontinental Szálloda előtt. És akkor az Östreicher bácsi arra gondolt, ez azt jelenti, hogy őt a 3-as számú zárkába zárják a börtönben. Ezt ő maga nyilatkozta, hogy ennyire félt. És azt is, hogy most meg a Végh Tóni bácsitól fél. És annyira fél, hogy föl is jelentette a bíróságnál. Csukják le a Tóni bácsit, akkor ő nyugodtan alhat. Ha felnégyelik, az se rossz. (Szerzőnk kissé szabadon bánik, a tényekkel. Östreicher Emil azért indított pert Végh Antal ellen, mert Végh állítólag azt nyilatkozta egy holland újságírónak, hogy a hollandok Östreicher segítségével fizették le a magyar válogatottat, hogy kapjon ki tőlük a vb-selejtezők során. A per a könyv nyomdába adásakor még folyik. – A szerk.)

A Szepesi bácsi, akit később tett bele valaki az elnöki székbe az MLSZ-ben, azt mondja, idézem: „Östreicher már Kutas idejében is nagyszerűen dolgozott a csapat érdekében. A 80-as években benidormi otthona sorozatban, minden év januárjában a legjobb felkészülési tábor volt, mellette szólt spanyol nyelvtudása s hihetetlen szeretete a magyar labdarúgás iránt.”

Hogy a focivilágban mért pont a spanyol nyelvtudás a legfontosabb, azt nem egészen tudom. De a hihetetlen szeretet, az biztos. Mondja is az Östreicher bácsi, szó szerint idézem: „A magyar válogatott keresett rajtam, de én boldog voltam, hogy velük együtt lehetek.”

Hát ilyen is van abban a pénzéhes kapitalizmusban. Persze csak ha valaki magyar. Mert az az ingét-gatyáját is a piros-fehér-zöldért. És így már értem, miből volt az MLSZ-nek pénzecskéje ezekben a dollárszegény időkben is.

Én annak is örültem, hogy az Östreicher bácsinak olyan szép nagy otthona van, hogy belefér az egész Nemzeti Tizenegy meg a tartalékok meg a 24 kísérő. Bár lehet, hogy a fiúk emeletes ágyon aludtak, de sebaj, ha pénzt lehet keresni a népgazdaságnak. És a kísérő bácsik biztos nem aludtak emeletes ágyon.

Aztán a minap olvastam az újságban, hogy a Mezey Gyuri bácsi, aki most Kuvait, a kuvaiti fiúkat is a Don Emilio bácsi benidormi otthonába viszi edzőtáborozni. Biztos van az Östreicher bácsinak kuvaiti nosztalgiája is. Meg hadd keressenek azok a szegény kuvaitiak is, ha már annyira lement az olaj világpiaci ára, hogy nálunk fel kellett emelni a benzin árát. (Nincs jogunk beavatkozni a kuvaiti belügyekbe, se ami az edzőtáborozást, se ami az olajárakat illeti. A magyar árképzés pedig nem tartozik ide. – A szerk.)

De azért szörnyűséges viszonyok lehetnek abban a Kuvaitban. Mert a Mezey bácsi azt is nyilatkozza, hogy ott a fiúk akkor mennek edzésre, amikor a kedvük tartja. Ha nincs kedv, nem mennek. Ilyesmi nálunk sohase fordulhat elő, még az építőiparban sem. Hát ezért viszi a Mezey bácsi a kuvaiti fiúkat a benidormi otthonba, hogy keressenek egy kicsit a Don Emilio bácsin, meg tanulják meg, mi a magyarok istene. Úgy kell nekik.

Szóval az Östreicher bácsit valamikor réges-régen beletették pénzcsinálónak a magyar Nemzeti Tizenegybe. Aztán beletették a Csáki bácsit is. Róla azt mondja a Szepesi bácsi, idézem: „Csáki Sándor is bizalmi ember volt, Buda István tanácsadója s nekem is évtizedes barátom. Tisztakezűnek tartottam, sporthoz értőnek, ezért is támogattam azt az elképzelést, hogy ő legyen az ún. menedzseriroda vezetője.”

Az egészen biztos, hogy a Csáki bácsi sportértő meg bizalmi volt, mert mielőtt menedzseriroda-vezető, azelőtt főrendőr. És az úgy helyes, hogy ha van egy volt honvéd, legyen egy volt rendőr is, ez a szakértelem alapja.

És azért is helyes, hogy beletették, mert ő egy barát. Ebből is látszik, hogy a Szepesi bácsinak mennyi évtizedes barátja van. És a barátságért mindent, mert a barátság, az szent. Mondja is róla a Szepesi bácsi, idézem: „Nemzetközileg is »menedzseltem«: javaslatomra – tekintélyem latba vetésével – az UEFA-ban és az INTERTOTO-ban bizottsági tagságot kapott. Ez is bizonyítja, támaszkodni akartam rá minden területen.”

Így a helyes. Egy barátért a tekintélyt is latba kell vetni, hogy legyen belőle UEFA meg főleg INTERTOTO. Akkor aztán támaszkodni lehet rája, minden területen.

De ennek a szegény Szepesi Gyuri bácsinak, ennek rettentően sok peche van. Nem elég, hogy cserbenhagyta őt a Joschi Walter bácsi, aki évtizedes barát, pálfordult a Csáki Sanyi bácsi is, aki szintén évtizedes.

Merthogy az történt, hogy a Szepesi bácsi úgy gondolta, hogy utazzon Mexikóba a fiúkkal mindkét pénzcsináló bácsi, a honvéd Östreicher bácsi is, a rendőr Csáki bácsi is. Pénzszerzőből sohase elég, meg különben is, mind a kettő beletett barát. És akkor a Szepesi bácsi megkérdezte a Csáki bácsit, hogy egyetért-e, és a Csáki bácsi egyetértett, mert barát.

A többit az író Mezei bácsinak mesélte a Szepesi bácsi. Idemásolom:

„– Alig tizenkét órával a Csákival folytatott beszélgetés után, ahogy az várható volt, előterjesztettem a javaslatomat. S az első, aki szót kért, épp ő volt, az elnöki tanácsadó. Hivatkozott erre, hivatkozott arra (csupa köztiszteletben álló vezetőre), akik, úgymond, nem látnák szívesen, ha a spanyol állampolgár, ,Don Emilio’ ilyen fontos megbízatást kapna. S mert ő igazán jó barátja Östreichernek, éppen az ő érdekében szólal fel megbízatása ellen – mondta.

– Ez aztán pálfordulás a javából. (Innen tanultam a pálfordulást, addig nem tudtam, hogy van ilyen. – N. B.)

– Hadd valljam be, kiheverhetetlen mélyütést kaptam ekkor.

– De kitől? Nem lehetséges, hogy valaki, odafönt’ valóban helytelenítette Östreicher együttműködését? Hogy Csáki ,pálfordulása’ csupáncsak ezt jelentette?

– Ezt ma sem tudom, és akkor mégúgy se tudhattam biztosan. Persze napirendre is térhettem volna az ügy felett, hiszen Buda István bölcsen elrendezte, maradt minden a régiben. Utazzon Mexikóba a Csáki-Östreicher kettős is.

– Megnyugodtál.

– Inkább a kétségek erősödtek bennem: vajon nem valamiféle hatalmi harc, versengés kezdődött el, olyasféle, hogy ki hasít nagyobbat a várható mexikói győzelmi kalácsból.”

Hát így pálfordult a Csáki bácsi, sohase fogjuk megtudni, hogy miért. De egészen biztosan csakis barátságból, mert ők mind, mind csupa-csupa barát voltak.

Azt meg, hogy hatalmi harc, azt én egyáltalán nem hiszem. Olyan Magyarországon sohase volt, de legfőképp ma nincs. Na, egyszer talán volt, amikor a Habsburgi Ferdinánd is király volt, meg a Szapolyai János is király volt, valamikor réges-régen. De abból egy életre megtanultuk, hogy soha többé. Nem is tudom, mért mondogat ilyesmiket a Szepesi bácsi, hosszan idézem:

„1985. november volt az utolsó pillanat, amikor tudhattunk volna még valamit tenni. Ez után az időpont után átcsúszott a vezetés totálisan Mezey György kezébe. Nekünk 1985 novemberében meg kellett volna ezt a folyamatot állítani, de – és ez magyar dolog, akkor már mindenki a maga kis dolgát próbálta előkészíteni. Buda azt, hogy még két évre prolongálják mint OTSH-elnököt, Csáki azt, hogy az ő menedzserirodája is megkapja a magáét. Csáki ugyanis, 60 ezer dollárt keresendő, el akarta küldeni a válogatottat Brazíliába. Mezey ezt a leghatározottabban ellenezte. Mezey nemet mondott. Ettől kezdve élethalálharcra ment Mezey és Csáki között a dolog. Nekem pedig azt kellett volna mondanom, hogy uraim, ilyen feltételek mellett nem tudom a továbbiakban elvállalni az MLSZ vezetését. A különböző hatóerőkön nem tudok úrrá lenni. Ezek az erők átcsapnak a fejem felett. Zalka Andrásnak el kellett volna mondania, hogy sajnálom, uraim, én nem vagyok szakmai elnökhelyettes. Én nem értek ahhoz, hogy mit kell itt most csinálni, mert nem merek szólni a Mezeynek, és nem tudok szólni Mezeynek. Páncsics Miklós mondhatta volna: én főtitkár vagyok a magyar csapat mellett, és nem szakmai ellenőr. Az akkori gondolataimat mondom el most. Mondom a gyengeségemet. 1986 februárjában a leghatározottabban megfogalmaztam a magam kibúvóját: mivel eldőlt, hogy Mexikóban csak papíron leszek csapatvezető – ezt a funkciót hivatalosan Nyitrai Lajos elnökhelyettes látja el –, kértem, hogy küldjenek ki három hónapra Moszkvába oroszul tanulni, mert nekem a FIFA miatt szükségem van az orosz nyelvre. Éreztem, hogy baj lesz. Ott akartam hagyni az egészet, de miért nem hagytam ott? Mert hiú ember vagyok. Arra gondoltam: ha mégis bejön az, amire számítani lehet, ha a magyar csapat mégis azt fogja elérni, amire az előző mérkőzések alapján számíthatunk, akkor ennyi évi munka után kimaradhatok a ,sikerörömből’.”

Én igazán nem értem, hogyan mondhatja a Szepesi Gyuri bácsi a csupa barátokról meg fejesekről, hogy egyik se ért ahhoz, amit csinál. Ilyen nálunk egyszerűen nincsen, és nem is lehet. Akit valahova betesznek, ahhoz ő ért, az holtbiztos. A fociban meg, ott különösen, ott sokszor annyira ért, hogy még fizetést se kér. A Csáki bácsi, ő kap, mert valamiből neki is élnie kell, és ha már pénzcsináló, nem mehet el havat lapátolni, hiába van olyan borzasztóan nagy hiány a hóhányókból (félreérthető. Inkább: hóeltakarítókból – a szerk.).

De akik „odafönt”, azoknak nem kell pénzt csinálni, mint annak a szegény Csáki bácsinak a betevő falatjáért, úgyhogy ők ingyen értenek a focihoz, csupa-csupa fociszeretetből.

Merthogy az úgy van, hogy aki „odafönt”-re akar kerülni, annak vizsgáznia kell fociszeretetből, egy tizenhárom tagú odafönt-bizottság előtt. Így hát aki odafönt, az csupa okleveles szerető. (Ismét félreérthető szóhasználat, de valószínűleg érthető. – A szerk.)

És aztán persze hogy beletanácsolnak mindenfélébe, így a helyes, nekik van vizsgájuk szeretetből. És akkor meg különösen helyes, ha, ahogy a Szepesi bácsi mondja, akik fizetésért és nem szeretetből, azok egy se értenek hozzá. Hát akkor persze hogy kell beletanácsolni.

Mesélgetik, hogy az odafönt-bácsik mindennap egy óra hosszat tanácsolgatnak a focinak. Persze munkaidőn túl, csakis társadalmi szeretetből. Még a hivatali telefonjukat se használják, csakis otthonról, vagy ha nincs nekik, akkor utcai fülkéből. És a leveleket is, amikben a tanácsokat írják, azokat is kizárólag saját költségen postázzák.

Igaz, hogy az odalent-bácsik is mind csupa fociszeretők, de nekik nincs vizsgájuk, azért nem tanácsolgathatnak, csak a pályán, ott ordibálhatnak. De arra ki figyel oda? Vagy az is lehet, hogy ők mind csupa irigyek, és megtartják maguknak a tanácsaikat. Vagy az is lehet, hogy rossz a telefonfülkéjük, ami szintén van nagy néha, és mégse metrózhatnak mind az MLSZ-be tanácsolgatni. Meg be se engednék őket a portán, mert nincs oklevelük.

És mért kell olyasmit mondogatni, hogy presztízsharc? Hát a Buda Pista bácsi azt a Csáki-Östreicher nagy ügyet is milyen bölcsen elrendezte, hogy minden maradt a régiben. Az ügyeket így kell elrendezni. Az a jó, ha marad minden, mint azelőtt. Nem kell mindig csak változtatni meg átalakítani. Ami régi, abba beleszoktak a népek, nem kell mindig piszkálgatni őket. (Ez nagyon megszívlelendő. Ajánljuk némely reformhajhászó figyelmébe. – A szerk.)

És mit irigykedik a Szepesi bácsi? A versengés, az egy nagyon szép dolog, erősíti a testet meg a lelket. És ha a mexikói győzelmi kalácsért meg a sikerörömért, akkor pláne. És hogy a Buda bácsi állami titkár akart maradni, a Csáki bácsi meg menedzservezető, a Páncsics bácsi meg főtitkár és így tovább? Hát mindenki csak azt akarta, hogy minden maradjon a régiben. Ez csak nem baj? Ahogy a Szepesi bácsival is így lett. Mert mióta ő nem MLSZ, azóta ő rádió-főosztályvezető. Ahogyan azelőtt is rádió-főosztályvezető volt, mert az MLSZ az neki csak a hobbija. Nahát. Hát szabad azt elsajnálni az ilyen kalácskészítőktől meg örömbácsiktól?

Szóval amikor jött a hat nulla, utána jött a haddelhadd. De micsoda haddelhadd! Úgy igazán magyarosan, hogy a csontja is ropogjon. És kaloda meg deres meg hatágú macska. (Szerzőnk hasonlata nem szerencsés, mivel a hatágú macskának nevezett korbácsot csak tengeri hajókon használták. Magyarországnak viszont, mint jól tudott, a trianoni békeszerződés óta, melynek jogosságát itt nem kívánjuk vitatni, nincs tengere. – A szerk.) De így az igazságos. Egy hat nulla után mégse lehet úgy akárhogy.

Szóval mindenkit, akit beletettek, a hat nulla után kivettek. Illetve nem mindenkit. Vagyis hát így meg úgy. Ahogy az igazság megkívánja. Valahogyan.

De akiket kivettek, azok azután megnézhetik magukat. Az állami titkár bácsiból lett érdemei elismerése mellett nyugállományú állami titkár. A rádió-főosztályveztő-MLSZ-elnök bácsiból lett rádió-főosztályvezető. A magyar szövetségi kapitány bácsiból lett kuvaiti szövetségi kapitány. Olyan csihi-puhi volt, mint az inkvizícióban. (Úgy véljük, nagyon nem szerencsés hasonlat. – A szerk.)

A bátyám, aki rettentően csúnya szájú, azt mondja erről az inkvizícióról, hogy olyan ez, mintha ő egy kukkot se tudna a vizsgán, de odakisdolgozna a terem sarkába. És akkor az egyetemi tanár bácsi azt mondaná: ez nem volt szép magától, és csak utána írná be neki az ötöst. De ha ő nem tudna egy kukkot se, de odanagydolgozna a terem sarkába, amiért bocsánatot kérek, hogy ő ilyen rettentően csúnya szájú, akkor még az is előfordulhatna, hogy csak négyest írnak be az indexébe. Esetleg. Bár nem valószínű.

De a bátyámra nem kell odafigyelni, mert ő nemcsak csúnya szájú, de rebellis is, és a rebellisekre egyáltalán nem kell odafigyelni, mert csak a szájuk olyan nagy, meg semmi se jó nekik. A nagypapa, az anyukám apukája, ő azt mondja, a rebelliseket észre se kell venni. Mert hogyha nem veszik észre, akkor nincsenek is, és minden meg van oldva. Vagy hogyha észreveszik őket, akkor mindet be a kóterbe, és akkor is minden meg van oldva. Én is mondtam az apukámnak, amikor kettest kaptam a matekdolgozatomra, hogy nem kell észrevenni és kész, de ő azt mondta, hogy kapok egy jó nagy pofont, ha szemtelenkedek. Mert ő nem olyan felvilágosult, mint a nagypapa.

Szóval azt meséltem, hogy akiket beletettek, azokat kivették gorombán. A gyúró bácsit például úgy kivették, hogy ki se vették. Azt se mondták neki, hogy vakapád vagy vakablak meg semmi ilyen népi mondást, ahogy szokás, és se felmondólevél, se köszönet, se fejsimogatás. Ült ő otthon nyugodtan a tv előtt, és egyszer csak hallja a tv-ből, hogy már nincs kit gyúrnia, mert ezentúl más gyúrja a válogatott fiúkat. A betyárját, ez igen! De valahogy csak meg kell torolni a hat nullát. Hát kin torolják meg, ha nem azon, aki a felelős? (Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy vélt jogsérelem esetén minden magyar dolgozó fordulhat a vállalati Munkaügyi Döntőbizottsághoz, majd fellebbezhet a területi Munkaügyi Döntőbizottsághoz, majd a Munkaügyi Bírósághoz. – A szerk.)

A legrosszabbul az a szegény Országos Testnevelési és Sport Hivatal, az OTSH járt. Azt sajnálom is egy kicsit. Mert azt egyszerűen kerek perec megszüntették. A szegényt. Ezt talán mégse kellett volna. És lett helyette Állami Ifjúsági és Sport Hivatal, az ÁISH, ami olyan snassz. Igaz, hogy annak is van állami titkár bácsija meg nyolcszázharminckét hivatalnoka meg Igazgatási és tájékoztatási főosztálya meg Sajtó és tájékoztatási önálló csoportja meg Szakszövetségi és kiemelt sportegyesületi osztálya meg Deviza- és rendezvény osztálya, ezt mind a telefonkönyvből másoltam ide, meg van neki még 88 főosztálya, osztálya meg csoportja, de azt már nem másolom ide. Meg van neki 5 székháza meg garázsa meg 44 autója meg vízi telepe meg üdülője. Ez mind van neki, és még sok minden más is, mint például sok száz milliója, de hiába, akkor is csak ifjúsági.

Ja, a Csáki Sanyi bácsit, őt nem tették ki. Hogy miért nem, azt nem tudom. Azt meg nem hiszem, hogy azért, amit a bátyám mond, hogy mert főrendőr volt. A főrendőrök, minél főbbek, annál korábban mehetnek nyugdíjba. A legfőbb rendőr például már 25 éves korában.

Hogy a Sanyi bácsi maradt, azt onnan tudom, hogy nyilatkozatot adott az író Mezei bácsinak. Illetve nem adott. Illetve beszélgetett vele sokat, de aztán azt mondta, nem érvényes a beszélgetés. A lényeg, hogy ő egy szót se.

Szerintem a Csáki Sanyi bácsit azért tették bele az ÁISH-ba, mert neki olyan nagyon jó a szíve. Mert elmondta ő a Mezei Andris bácsinak, hogy a Mezey Gyuri bácsi a felelős mindenért, mert ő tette tönkre a szegény Nyilasi Tibit, meg mert belebolondult a jólétbe, merthogy dúsgazdag, és azt képzeli magáról, hogy ő írta William Shakespeare nagy angol klasszikus összes műveit, meg elcsórta a Gellérthegyről a Szabadság-szobrot, és beletette a villájának a kertjébe kerti törpének. (Valótlan állítás. Személyesen győződtünk meg arról, hagy a Szabadság-szobor a helyén van, s továbbra is emeli fővárosunk esztétikai látványát. – A szerk.) Szóval mindezt elmondta, és azt is elmondta a Mezei Andris bácsinak, hogy ő mindezeket azért nem mondja el, mert nem akarja tönkretenni a Mezey Gyuri bácsit. Merthogy ő ilyen jószívű.

Meg azt is elmondta a Csáki bácsi a Mezei bácsinak, hogy a Szepesi bácsi a felelős mindenért. Mert ő éjnek évadján versenylónak használta a fiúkat, hogy lehessen rájuk fogadni. Meg kutyaversenyre is benevezte őket, ugathattak reggeltől estig. Meg hogy a Gyuri bácsi kék öltönyhöz sárga cipőt hord, és flamandul se tanult meg igazán. Aztán akkor ki csodálja a hat nullát? Ezt is elmondta, és azt is elmondta, hogy ő ezt se mondja el, mert nem akarja, hogy a Szepesi Gyuri bácsinak baja essék. Mert ő ilyen jószívű.

De meg talán azért is maradt benne a Csáki bácsi, mert ő olyan gyakran idézgeti az odafent-bácsikat meg a csupa köztiszteletben álló vezető bácsikat. A Mezei Andris bácsinak is azt mondta, hogy azért nem mondja azt, amit mondott, mert neki nagyon magas bácsik mondták, hogy ne mondja. És aki mindig ilyen nagyon magasban jár, annak mindig benne kell maradnia. Mert jól néznénk ki mi, népek itt lent az alacsonyban, ha ők ott nem lennének fönt a magasban. Akkor mi lenne velünk? (A kézirat lezárása után jelent meg az ÁISH nyilatkozata, hogy Csáki Sándort a menedzseriroda vezetői tisztéből más munkakörbe helyezték át. Hogy milyenbe, nem tudjuk. – A szerk.)

Mert a bennemaradás, az olyasmi, mint a beletevés. A Szepesi Gyuri bácsi például nyolc évig bennemaradt MLSZ-elnöknek.

Pedig neki soha semmi nem sikerült. Pedig neki még a Végh Tóni bácsi is a barátja volt, egészen addig, amikor már nem volt a barátja. És a televízióba se tudott bejutni főközvetítőnek. Ezt azért megértem, mert a Szepesi bácsi egy olyan marha nagy ember, biztos nem fér a képernyőre. Inkább beletették a Vitray bácsit, aki olyan marha kicsi ember. Pedig nem is volt önjelölt. (Szerzőnk Vitray Tamás joggal népszerű és világhírű műsorára céloz. – A szerk.)

Pedig micsoda szépen tudta ordítani a Gyuri bácsi a rádióban, hogy góóóóóóóól! Én még olyan szép ordítást nem hallottam. Igaz, hogy én csak a magyar rádiót hallgatom, meg a Szabad Európát, ha van popzene. A politikát, azt soha. De a magyar rádióban, ott senki se tud olyan szépen ordítani. És nem lehet igaz, amit a bátyám mond, hogy a többi közvetítő azért nem tud, mert nekik nem szabad. Merthogy a Szepesi bácsi a főordító-vezető, és ha valaki jobban ordít, az megnézheti magát. Annak mindjárt szilencium, ami magyarul kuss, vagy mehet a belpolitikai rovatba a Nőszövetséggel foglalkozni, vagy mehet egy üzemi laphoz gyakornoknak. De ezt csak a bátyám mondja.

Hogy a Gyuri bácsit nyolc évvel ezelőtt beletették, az olyan igazságos, mint Mátyás (kissé zavaros, de talán érthető. Természetesen Mátyás királyról van szó – a szerk.). Nemcsak azért, mert ő ordította a gólokat, hanem mert ha valaki ért a focihoz, akkor ő az. Ő ért hozzá a kerekegyvilágon a legjobban. Ez azért bizonyos, mert ő megmondta. Szó szerint idézem:

„Én sose tudtam úgy futballozni, mint a sztárok a grundon, mint a Szusza Feri, aki a barátom volt (ugye, hogy mennyi barátja volt! – N. B.), de hogy a Szusza Feriből az lesz, aki lett, azt én már tudtam, mikor még senki sem. Én ezt végig az egész életemben meg tudom mondani. Kimegyek a pályára, ránézek a játékosokra, és tudom, kikből lehetne focista.”

Én ezt nem értem. Itt van egy bácsi, aki csak ránéz és tudja, és akkor mi beletesszük őt MLSZ elnöknek meg rádió-főosztályvezetőnek. Pedig a Szepesi Gyuri bácsi ezt egész életében tudta! Ez többet hozhatott volna az ország konyhájára, mint a Csepel Vasmű. Mit a Csepel, a Bábolna! Egy ilyen bácsiért milliókat fizetnének. Mit milliókat, milliárdokat! Dollárban és fontban és NSZK-márkában, ami több, mint a KGST-rubel. Mert egy ilyen bácsi csak leül valahol Brazíliában vagy Olaszországban vagy Argentínában vagy az NSZK-ban, és mindenütt a világon csak hozzák eléje a fiúkat hosszú, tömött sorban. És ő csak ránéz és int: te, fiam, jobbra, te meg, fiam, balra. És akinek jobbra, abból lesz focista, akinek meg balra, abból soha nem, és megnézheti magát. Ha mi kitesszük a Gyuri bácsit ránézőnek, sok száz meg ezer edző meg kapitány meg elnök meg mindenféle bácsit takaríthattak volna meg azok a zsugori kapitalisták. (Elképzelhető, hogy a terv azért vallott kudarcot, mert a tőkés országok nem kívánták növelni a munkanélküliséget. Nem mindig a magyar államban kell keresni a hibát. – A szerk.) Csak oda kellett volna állítani egy kukaautót Hegyeshalomnál a sorompóhoz, oda dobálták volna bele a milliókat, aztán ha tele az autó, jöhet a következő, és tele a Nemzeti Bank. És akkor a magyarok nemcsak minden vasárnap ehetnének rántott csirkét, hanem hétfő-szerda-pénteken is. Vagy aki akar, borjúmájat. Mert akkor volna borjú, nem kellene megvárni, amíg tehén lesz belőle. Meg még Erdélybe is küldhetnénk kóstolót a szegény rokonoknak. (Alaptalan feltételezés, hogy a testvéri Romániában vannak még szegények. – A szerk.)

Szóval hát ilyen paradicsom lehetne, meg dalolnák a magyar költők egy emberként, hogy itt van már a Kánaán, és nem kellene az Írószövetségben veszekedniük. Ez minden lehetne nekünk, de nincs, mert az a szegény Szepesi bácsi bennemaradt az elnökségben, most meg vezetgetnie kell azt a rádiófőosztályt. Így pazaroljuk mi a nemzeti kincseinket. Aztán csoda, hogy a költők egy emberként azt éneklik, hogy húzd rá, cigány? És ahol húzdrácigány, ott alkohol meg népszaporulat-csökkenés meg öngyilok.

Ilyen csodazsenink csak még egy van, szerte az országban, a Végh Tóni bácsi. Be kár, hogy őt meg beletették írónak! Mert ő elmondja a saját újságosának, mert neki az is van, idézem:

„– Gratulálok!

– A magyar labdarúgók mexikói szerepléséhez? Nekem?

– Dehogy! Azért gratulálok, mert a Képes 7 által megkérdezett személyiségek közül ön egyedül találta el a mexikói Mundial 24 csapatából az első három helyezett sorrendjét. Argentína, NSZK, Franciaország… Ezt a három csapatot jelölte meg ön a lap 1986-os évfolyamának harmadik számában.

– Többek között szavazott Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, dr. Lakat Károly, Franz Beckenbauer, Lobanovszkij és még sokan mások.

– Ez azt jelenti, hogy közülük ön ért legjobban a futballhoz?

– Nem! Erről szó sincs. Nekem sikerült. És talán nem is egészen véletlenül. Talán én gondoltam végig mindent a legszerencsésebben.

– Mégis, minek az alapján mérlegelt? Egyáltalán, bízott abban, hogy telitalálatot ér el?

– Nem! Őszintén szólva nem is gondoltam rá. Mert bevallom, amikor az újság szerkesztői megkértek, hogy én is tippeljek, egy kicsit komolytalannak tartottam az egészet. Hogy lehet megmondani több mint egy hónappal a világbajnokság vége előtt, hogy melyik három csapat nyakába akasztják az érmeket? Amikor még azt sem tudja az ember, hogy ki kivel kerül majd szembe a csoportmérkőzések után. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy milyenek az erőviszonyok, és azt mérlegeltem leginkább, hogy a 24-es mezőnyből kik bírhatják legjobban erőnléttel, felkészültséggel – a tudás mellett. Így jött ki nekem ez a három csapat!

– Melyik mellett mi szólt?

– Az argentin győzelmet a dél-amerikaiak átlagos jó szereplése, elszántsága alapján vártam, meg hogy ott játszik egy olyan kiváló játékos, mint Maradona. Mellettük szólt az is, hogy ennek a földrésznek a játékosai tudnak legjobban alkalmazkodni a sajátos mexikói körülményekhez. Az NSZK-t azért vártam az élmezőnybe, mert ők olyanok, mint egy őserővel rendelkező vad, ráadásul nekik olyan bajnokság van a hátuk mögött, amelyből minden körülmények között és mindenkor profitálni lehet. A franciákat pedig azért vártam csak harmadik helyre, mert tudtam, hogy a francia könnyedség, az ötlet csupán arra lehet jó, hogy meg-megvillanjanak, de a végső győzelemhez ez kevés!”

Hát a Tóni bácsi, az még a Gyuri bácsit is felülmúlja. Neki még az se kell, hogy lássa a fiúkat. Nem kell neki elutaznia Dél-Amerikába meg Ázsiába még Kanadába meg Dániába, csak ül otthon, a mányi birtokán, az almafák árnyékában, és elkezd gondolkodni. És azonnal kigondolja, melyik csapatnak a legjobb az erőnléte meg a felkészültsége, bárhol is a világon. És olyan nincs, hogy ő összetévessze az argentinok elszántságát meg alkalmazkodását a brazilokéval vagy az NSZK-sok vad őserejét meg profitáló bajnokságát az angolokéval (Anglia nem is vett részt a világbajnokságon – a szerk.) vagy a franciák könnyedségét a spanyolokéval.

És milyen szerény! Ő megmondja kerek perec, hogy nem ért jobban a focihoz, mint a Beckenbauer bácsi vagy a Lobanovszkij bácsi, csak jobban végig tud mindent gondolni. Ezért azt javaslom, hogy a Tóni bácsit bele kell tenni gondolkodó akadémikusnak. (Nem lehetséges. Az akadémikussághoz szükséges a kisdoktori, a kandidátusi, valamint a nagydoktori fokozat megszerzése. Ezért nem lehetett akadémikus pl. Illyés Gyula sem. – A szerk.)

De visszatérek a Szepesi bácsihoz, akinek a sasszemét éppúgy nem tudja kamatoztatni ez a szegény ország, mint a Tóni bácsi távolba látó gondolkodását. Hogy mi mindent kellett a Gyuri bácsinak megtennie, hogy bennemaradjon, és leülhesse azt a nyolc évet, ami neki minimum kijárt! (Természetesen nem fegyintézetben, hanem az elnöki székben. – A szerk.)

Pedig mi történt vele, már a legeslegelején! Az úgy történt, hogy a Gyuri bácsi még csak három hete volt MLSZ-elnök, és akkor fociztak a pécsiek a honvédosokkal, és naná, hogy bunda, amiről még lesz szó szőrmekabát alatt.

Ezt a Gyuri bácsi meséli el, idézem, meg idézem a Mezei Bandi bácsit is, aki őt kérdezgeti:

„Az emberek azt hitték: ha Szepesi az MLSZ-be kerül, nála lesz a labda…

– Nem. A labda soha nem volt nálam.

– Meg se akartad kaparintani?

– Dehogynem! De mindjárt kiütötték a kezemből. A harmadik héten kedves barátommal (a Gyuri bácsinak az az élete szerencséje, hogy annyi barátja van – N. B.), a Honvéd edzőjével beszélgettem a Pécs-Honvéd mérkőzésen, ezen hétezer ember fütyült, mert az nem volt valóságos mérkőzés. Barátom azt mondta: nézd, Péccsel ez már sokszor előfordult a múltban is. Most nekünk ez az egy pont jó volt. Miért ne csináltuk volna? Mikor aztán fegyelmi ügyet csináltak belőle, és behívtam edző barátomat, ő ugyanezekkel az ártatlan kék szemekkel rám nézve azt mondta: »Ez a mérkőzés, hát ez egy éles harc volt.« – De hát fütyöltek a nézők! – »Na és? A nézők mindig fütyülnek.« – Hát, öreg, tegnapelőtt nekem azt mondtad, hogy azért az egy pont az jó pont. – »É-én? Hát nem is találkoztunk. Hát mikor mondtam volna?«” (Ebből, szerzőnkkel ellentétben, azt a következtetést vonjuk le, hogy barátból néha jobb a kevesebb. – A szerk.)

Szóval ez így volt. És ez egy nagyon szép történet, meg lehet belőle ismerni a magyarok országát (túlzó általánosítás – a szerk.). Mert hát persze hogy jobb az egy pont, mint a nulla pont. Meg micsoda dolog, hogy ezért fegyelmi? Mert ha fegyelmi, akkor ártatlan kék szem. És igaz, hogy én láttam olyan meccset a tv-ben, ahol nem fütyültek, de az nem magyar meccs volt. A fütyülés, az nálunk népszokás. És amit a nép szokott, azon mért kell csodálkozni? Ha a Fradi rúg egy gólt, az MTK fütyül. Ha az MTK rúg egy gólt, az Újpest fütyül. Ha senki se rúg gólt, mindenki fütyül. Meg hülye bíró. Erről csak nem tehetnek a fiúk meg a barátok?

De most a Szepesi bácsi az érdekes, hogy miért maradt benne nyolc évig. Hát idézem, folytatólagosan:

„Akkor már vége volt mindennek. Tudhattam: én itt senkire nem számíthatok. Ebben a futballban nem lehet rendet teremteni. Aki ma a-t mond, az nem biztos, hogy holnap is á-t mond, sőt az a biztos, hogy b-t fog mondani. Ha az egyik legjobb barátomtól ezt kapom elnökségem harmadik hetében, megáll az élet.”

Hát ezt is tudta a Szepesi bácsi. Az élet, az megállt, álldogált, a harmadik héttől a nyolcadik évig. A szép sárga villamosok ott álldogáltak a megállóhelyen. A szép kék autóbuszok ott álldogáltak a garázsban. És jól tették, hogy álldogáltak, mert úgyse szállt volna beléjük senki, mert a jó magyar emberek is csak álldogáltak meg üldögéltek, ki a munka frontján, ki az íróasztalánál, ki a csendes, békés otthonában. Álldogált az egész ország nyolc kerek esztendeig, de ezt nem tudta senki, csakis egyedül a Szepesi Gyuri bácsi. Ő meg nem szólt. És amilyen álldogáló ország ez, nem kapott ezért Munka Vörös Zászló Érdemrendet, csak kék nefelejcset.

Ezt is folytatom.

Ott hagytam abba, hogy a Szepesi Gyuri bácsi, alighogy három hete beletették az elnökszékbe, máris látta, hogy itt a világ vége. Mert neki ilyen sasesze van.

És benne maradt a világ végében még nyolc évig. Ő egy ilyen nemzeti hős. És akkor még van, aki siránkozik, hogy pusztulunk, veszünk, mikor ilyen virágszálak teremnek népünk kiskertjében!

És mindezt ingyen. Úgy bizony! Mert ne higgye senki, hogy a Gyuri bácsinak állás kellett, azért tették bele MLSZ-elnöknek. Egy fenét (bocsánat – N. B.) kellett, mert ő volt a bonni főtudósító. És tudósíthatott Bonnból, amit csak akart, dollárért (nyugatnémet márkáért – a szerk.). De hazacsábították forintért főosztályvezetőnek. Nem is lett főosztályvezető, majd bolond lett volna, hanem lett MLSZ-elnök. Illetve mégse lett MLSZ-elnök, mert a fizetését, azt a főosztály vezetgetéséért kapta a Rádióban, nem az elnökszékért.

Én úgy gondolom, hogy a Rádióban, ott rettenetesen-nagyon sokat kell dolgozni. Talán majdnem annyit, mint egy segédmunkásnak egy építkezésen. Mert a rádióban hajnaltól éjfélig csak beszélnek. Kivéve, amikor muzsikálnak. Hát amíg azt a rettentő sok okos beszédet összehozzák, azért rettentően nagyon meg kell dolgozni. Főleg, aki főosztályt vezetget.

És akkor a Gyuri bácsinak, e mellett a borzasztóan sok munka mellett, amiért a fizetését kapta, el kellett utaznia évente négyszer Dél-Amerikába, évente hatszor az USA-ba, évente kétszer Nyugat-Afrikába, kétszer Kanadába, évente harminchatszor Nyugat-Európába, kilencszer Nyugat-Ázsiába és egyszer Csehszlovákiába. Tessék megmondani, hogy lehet ezt győzni? Akartak is hozni egy határozatot az MLSZ-ben, emberiességből, hogy aki MLSZ-elnök, annak tilos Csehszlovákba utazni. De aztán mégse lehetett ilyen határozatot hozni, részint, mert az emberi jogok, részint, mert a Szepesi Gyuri bácsi azt mondta, hogy ő igenis minden évben egy napot Kassán vagy Pozsonyban akar lenni. Mert mégiscsak van népek testvérisége meg proletár internacionalizmus meg Nagy-Magyarország. (Az utóbbi súlyos tévedés. – A szerk.) És azon ne múljon, hogy ő nem. Ingyen, természetesen. Csak a vállalati kocsi meg a vállalati repülő meg a luxuslakosztály meg a luxus napidíj meg a luxusreprezentáció meg minden.

De ez még semmi. Mert a Gyuri bácsinak a napi kilencórai kemény főosztályi munkája mellett minden évben két napig kellett edzőtáboroznia a fiúkkal Tatán, négy hétig Ausztriában, nyolc hétig az Östreicher bácsi otthonában, tizenhat hétig a Baleári-szigeteken, mert ott megfelelő az időjárás és a koszt. Ezt adja össze valaki! Meg is látszik a magyar főosztályvezetőkön, milyen agyonnyúzottak. Még arra sincs idejük, hogy a gyerekeiket nevelgessék. Kérdeztem is az apukámat: nem lehetne, hogy ő is főosztályt vezetgessen? De azt mondta, hogy nem. Hát ilyen nehéz az élet, mármint az apukámé.

De ez sem még minden. Mert a Gyuri bácsinak, mint ingyenes elnöknek, minden évben szerte a világról háromszázharminchárom elnök bácsit kellett munkavacsoráztatnia. Vagy a Hiltonban, vagy az Intercontinentalban. Nagy néha a Tavernában vagy a Mátyás pincében, de ott csak ünnepnapokon, kikapcsolódásként. Hát hogy lehet ezt bírni? És mindig csak az a szörnyű skót whisky meg francia konyak meg francia pezsgő meg natúr libamáj meg tűzdelt fácán meg lazac meg tokaji aszú. És soha egy kis jó krumplileves vagy mákos tészta. És soha otthon, szűk családi körben, ahol meghitt béke meg miegymás.

És még ez se minden-minden. Mert mi mindent kell elintéznie egy ilyen elnöknek a munkaebéd meg a munkavacsora között? Mondja a Szepesi Gyuri bácsi, hogy amikor elmentek a fiúk edzőtáborozni Ausztriába, még a hat nulla előtt, és őt valamiért itthon hagyták, akkor felhívta őt a Mezey Gyuri bácsi, és nagyon panaszkodott, hogy az az edzőtábor, az rossz. Merthogy az autóbusz lassan megy, mert meredek az út, és hogy az étterem este hétkor bezár, és hogy a teniszpályán nem engedik focizni a fiúkat, és hogy meztelen nem szabad sétálni a parkban. Szóval ilyen barbárságok, amikhez a fiúk nincsenek hozzászokva. Igaz, hogy az edzőtábort ő választotta, de akkor épp nem figyelt oda. Úgyhogy a Szepesi bácsi szerezze meg azonnal a mátraházai edzőtábort, és építsenek oda zenélő szökőkutat, különben lőttek a vb-nek. És a Szepesi bácsi megszerezte, mert a gondnok a barátja, és szökőkutat se kellett építeni, mert már építtetett egy vadásztársaság, aki ott táborozott. Aztán meg telefonált neki a Mezey Gyuri bácsi, hogy szerezze meg neki a pécsi Mészárost, aki egy focista, és küldje utána Ausztriába, mert ő otthon felejtette. És a Szepesi Gyuri bácsi megszerezte és utánaküldte utánvéttel, díszdobozban, mert a pécsiek edzője, az az ő jó barátja.

Aztán olyan is volt, hogy amikor a fiúk az Östreicher bácsinál vendégeskedtek, csak hogy neki ráfizetése legyen, telefonált az orvos, hogy a fiúknak honvágyuk van. És a Szepesi Gyuri bácsi azonnal szerezzen egy fekete pulikutyát, mert az nincs abban az elmaradott Spanyolországban. Pedig a honvágy ellen a legjobb, ha simogatják a göndör magyar szőrét. De olyat szerezzen, aminek a neve Burkus, és szuka kutya legyen, mert az a legeslegjobb. És a Szepesi Gyuri bácsi szerzett, mert barátja az Állatkert, és elintézte az állatorvosi bizonyítványt meg az újraoltási bizonyítványt meg a kiviteli bizonyítványt meg a beviteli bizonyítványt, és az ölében vitte ki a Burkust Benidormba a fiúknak, honvágy ellen, ebéd után egy evőkanállal. (Más szaktudományos művek ilyen esetben inkább komondort javasolnak. – A szerk.)

És hiába szenvedett ilyen rémségesen sokat szegény Szepesi bácsi hosszú nyolc éven át, mint egy várbörtönben, még csak azt sem engedték meg neki, hogy beleszóljon, hogy a fiúk hogy focizzanak. Neki! Akinek olyan sasesze van, hogy csak ránéz egy fiúra, és máris tudja.

De ezt mondja el ő maga, ez olyan szörnyűséges:

„Példát mondok. Az 1982-es világbajnokságon, amikor azt láttam, hogy cserére készülődik Sallai és Csongrádi, fölugrottam a helyemről, hogy nem engedem a cserét. És akkor Maróti János – néhány más segítőtárssal együtt – visszagyömöszkölt a székre. Nem engedtek megmozdulni. Pedig akkor – nem úgy, mint Mexikóban – én voltam a felelős vezető. Leszorítottak. Azt mondták: nincs jogom hozzá, hogy lemenjek a pálya szélére. De ha akkor mégis megteszem, ha kiszakítom magam a kezükből, és lerohanok, mi történt volna? – kérdeztem később Mészölytől. Ha letérdelek, és azt mondom: az istenre kérlek, ne cserélj! Azt mondta: pofán csaptalak volna.”

A hajam szála is égnek áll, ha belegondolok. Olyan ez, mintha például mondjuk egy nagy malomba, ahol minden csupa fehér meg lisztes, egyszer csak berohan a saseszű felelős vezető, és azt kiabálja: Álljatok meg, fiúk, most nem búzát, hanem rozst! És akkor a művezető meg a pribékjei rávetik magukat, és leszorítják. És ha letérdel, és úgy könyörög, akkor a főművezető, az pofán csapja. Csupa középkor.

Még szerencse, hogy a Mezey Gyuri bácsi, az nem olyan pofán csapkodós, mint a Mészöly Kálmán bácsi. Ő egészen más. De ezt is mondja el a Szepesi Gyuri bácsi:

„Mondok egy másik példát. A francia mérkőzés előtt a reggeli órákban érkeztem Guadalajarából a csapathoz. (Már 1986 februárjában eldőlt, hogy Mexikóban – FIFA-megbízatásom miatt – nem én leszek a csapatvezető. De az csak természetes volt – vállalva a napi 10 órás autózást –, hogy minden mérkőzésen ott legyek.) Tehát amikor a francia mérkőzés előtt megtudtam, hogy a Disztlt akarja kapuba állítani, a szó szoros értelmében könyörögtem, eszébe ne jusson, hagyja Szendreit védeni. Soroltam indokaimat, azt, amit mindenki ismer, hogy Disztl hatost kapott, Szendrei viszont – igaz, Kanada ellen, de – egyet sem. Én úgy láttam, Disztl Peti nehezen viseli a tűző napot. Már az edzőmérkőzésen sem volt az igazi. Szendrei sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszott, ezért kértem, hogy őt védesse. Mezey válasza: »A játékosok előtt mondtam, hogy a harmadik mérkőzésen mindenképpen Disztl véd. Kitartok a szavam mellett…« Véget ért a franciák elleni mérkőzés. Ülünk a kiesés utáni gyalázatos hangulatban, ketten Mezeyvel szótlanul. És akkor Gyuri egyszer csak azt mondja: »Most képzeld el, ha elfogadom a javaslatodat, és Szendreivel kapunk 3 gólt! Akkor most itt akasztom fel magam az ajtófélfára.«”

Ugye, hogy ez mégiscsak más? Mert a Mészöly bácsi, ő pofán csapja, a Mezey bácsi, ő megöngyilkolja magát, ha valaki beleszól. Pedig a Szepesi bácsi sasesze: hogy meglátta, hogy a Disztl Peti nem bírja a tűző napot! Nem is tudom, nyolc évig mért nem látta. Talán akkor is mindig leszorították. És micsoda áldozatokra volt képes a Gyuri bácsi! Ő elautózott minden mérkőzésre, pedig nem is volt kötelessége. Háromszor! Abban a tűző napban. Igaz, a bátyám azt mondta, még a hat nulla előtt, amikor még nemzeti izgalom meg remény, hogy ő gyalog is elmenne Spanyolországba. De neki csak a szája jár. (Szerzőnk figyelmen kívül hagyja, hogy Szepesi György nemcsak a magánéletét áldozta fel a főosztályvezetőségért, nemcsak a főosztály-vezetőséget az MLSZ-elnökségért, hanem az MLSZ-elnökséget is a FIFA-megbízatásért, ami valószínűleg egyedülálló teljesítmény. – A szerk.)

Szóval így ment ez nyolc kemény esztendőn át, egyik szörnyűség a másik után, de a Gyuri bácsi kitartott és bennemaradt. Holott már a harmadik héten látta a világ végét. De ezt már mondtam.

Én úgy gondolom, hogy a bennemaradás, az valami magyar népi betegség, mint a cseresznyepálinka kőbányaival. Az apukám mesélte, hogy volt olyan főorvos bácsi, aki még akkor is bennemaradt, amikor a csipesz is benne maradt a beteg néni hasában, akit a főorvos bácsi operált. Aztán úgy kellett kioperálni. A csipeszt. Mert a főorvos bácsi bennemaradt.

Meg azt is olvastam az újságban, hogy volt egy elnök bácsi (nyilvánvalóan nem az MLSZ elnöke – a szerk.), aki abból a pénzből, amin utat kellett volna építeni a faluban, épített egy nagy-nagy házat a nyulaknak. De a faluban nem volt nyúl. Ami nem baj, mert abból a pénzből, amiből orvosi rendelőt kellett volna építeni, vásároltak nyulakat, rengeteget. De a faluban nem volt senki, aki valamikor is látott nyulat. Ami nem baj, mert abból a pénzből, amiből a kultúrházat kellett volna tataroztatni, hoztak nyúlszakembereket Budapestről, ahol sok a nyúl. De nyúlszakemberek közül az egyik reggeltől estig kocsmázott, a másik megsértődött, hogy ezek nem meráni nyulak, és hazament, a harmadik meg szintén nem szerette a nyulakat. De nem baj, hozattak éti csigát, tápnak a nyulaknak, az a legdrágább, ezt kinézték egy könyvből. De ezek rossz erkölcsű nyulak voltak, nem ették meg az éti csigát, és felfordult mindvalahány. A faluban meg térdig járnak a sárban a népek, orvos, az nincsen, kultúra meg semmi. Ami nem baj, mert az elnök bácsi, az bennemaradt, és most éti csigát akar tenyészteni, mert abból maradt, csak előbb le kell bontani a templomot, hogy tudjanak venni nyulakat, éticsiga-tápnak.

Azt meg az anyukám mesélte, hogy ismert egy bácsit, aki fő-fő mérnök volt valahol, de beletettek egy igazgató bácsit, aki buta. Pardon, de az anyukám mesélte így. De a fő-fő mérnök bácsi bennemaradt, mert azt mondta, mégiscsak jobb a népeknek, ha egy buta igazgató mellett ő a fő-fő mérnök. Aztán amikor megbukott a gyár, beletettek egy igazgató bácsit, aki lusta. De a fő-fő mérnök bácsi bennemaradt, mert azt mondta, mégiscsak jobb a népeknek stb. Aztán mikor megbukott a gyár, beletettek egy igazgató bácsit, aki nem ért hozzá. De a fő-fő mérnök bácsi bennemaradt, mert azt mondta stb. Aztán már a gyárat is elhordták a feje fölül, amit ma úgy mondanak, hogy szanálás, de ő akkor is csak bennemaradt, onnan is temették el.

Az életben, ott minden egyszerű. Mert nézzük az én példámat. Én, ugye, egy általános vagyok. Hát hogyan él egy általános, úgy általában? Van neki kettős alárendeltségi viszonya, ezt így mondják. Az egyik a család, ami nagyon egyszerű. Vannak a nagypapák, a nagymama, a nagybácsik-nagynénik, a bátyám, ők mind belém szólnak, de az nem olyan érdekes, hadd mondják. Az az érdekes, amit az apukám meg az anyukám belém szól. Akkor aztán parírozni kell, különben ugrik az anyagi ösztönzés. És nálunk még nincs olyan családi demokrácia, hogy én is beléjük szólhassak. (Az ilyen parttalan liberalizmus nem is lenne helyes. – A szerk.)

A másik alárendeltség, az az iskola. Van, ugye, a minisztérium, ami az iskolákba beleszól, abban van egy miniszter bácsi, egy helyettes bácsi, egy főosztályvezető bácsi és így tovább. Aztán van, amit úgy mondanak, hogy Budapest Főváros Tanácsa. Merthogy az is beleszól a budapesti iskolákba, ha már így hívják, az természetes. Ott van egy elnök bácsi, egy elnökhelyettes bácsi, egy főosztályvezető bácsi stb. Aztán van a kerületi tanács, merthogy a kerületi tanács is beleszól a kerületi iskolákba, az csak természetes. Ott is van egy elnök bácsi, egy elnökhelyettes bácsi és így tovább. Aztán van az iskola, mert az iskolásokba az iskola is beleszól, az természetes. Van nekünk egy igazgató bácsink, egy helyettes nénink, egy osztályfőnök bácsink meg a tanár nénik-bácsik, de bácsi csak egy van. Aztán vagyok én, az általános, akibe beleszólnak.

Ugye, milyen egyszerű? Itt nincs kecmec meg összevisszaság. Ha a miniszter bácsi megmond valamit a helyettes bácsinak, ő megmondja a főosztályvezető bácsinak és így tovább lefelé, amíg el nem ér hozzám, és kész. És olyan még véletlenül se fordul elő, hogy a budapesti főosztályvezető bácsi mást akar, mint a miniszter bácsi, vagy a tanár néni mást, mint a kerületi osztályvezető bácsi, mert ők mind tudják, mi a reglama. Én meg azt csinálom, amit ők mind mondanak nekem, meg ami az iskolakönyvekben benne van. Így aztán van rend, tisztaság, fegyelem meg nyugalom.

A Pintér Pista bácsi, aki a Képes Sportot főszerkeszti, ő azt is tudja, hogy miért van ez így. Szó szerint idézem, ahogy mondja: „Kérem szépen, itt (vagyis hogy Magyarországon – N. B.) az emberek nagy része a lelke mélyén még vagy monarchiabeli (amikor apánk Ferenc József volt) vagy rákosista.” Ezt én nem egészen értettem, de a bátyám megmagyarázta, hogy Magyarország olyan, mint a szomszédék tacskókutyája; ha annak rálépnek a farkára, a feje visít. Mikor még ezután se egészen értettem, akkor az apukám megmagyarázta, hogy a Pintér bácsi úgy gondolja, hogy ha valaki legeslegeslegfelül elordítja magát – legyen az a Ferenc Jóska vagy a Rákosi Matyi –, akkor az egész ország hapták, és egy emberként utána.

Igaz viszont, és valóságos tény, hogy egyszer a Margit néni, a történelem-tanárnőnk volt, azt mondta, hogy amit a budapesti főosztályvezető bácsi mond a tv-ben, az hülyeség, még nem is igaz. Csak a legjobb barátnőjének mondta, de azóta a Margit néni Alsópáhokon általános, mert rend a lelke mindennek.

De a fociban, ott ez nem így van. Ott az úgy van, de ezt mondja el megint a Szepesi Gyuri bácsi, ő mégiscsak a legjobban tudja:

„A intézőapparátusok viszonya tisztázatlan. Mindenfajta döntés többcsatornás, mert csak látszólagos döntést hoz az elnök, az elnökség. Van egy információs csatorna, melyet a főtitkár mint az OTSH alkalmazottja juttat el az ő megfelelő partneréhez, az OTSH főosztályvezetőjéhez. A harmadik csatorna az egyesületek szponzorainak kapcsolatrendszere, amely bonyolult módon jutott el az OTSH elnökéhez. Mondjam, hogy az egyesületeket az MLSZ nem tudhatja közvetlenül befolyásolni? Mondjam, hogy az OTSH-n keresztül e harmadik csatornán közlekedtek inkább a kiemelt egyesületekkel? Hogy ez a hármas csatorna milyen zavarokat, milyen összevisszaságokat okozott? Mondjam, hogy volt egy szűk irányító, elvi apparátus és a gyakorlati munkát kézben tartó, az NB I-es bajnokság első helyezettjétől a megyei bajnokság utolsó helyezettjéig – papíron! – felelős Magyar Labdarúgó Szövetség?”

Hát ez már annyira bonyolult, hogy mindjárt az apukámat kérdeztem, nem a bátyámat. Ő aztán elmagyarázta, mert olvasta az újságokban, úgyhogy most én is elmagyarázom.

Először is ott van a Hivatal. Azt hol így hívják, hol úgy mondják, de fontos, hogy Hivatal. Ott dolgozik nagyon sok bácsi-néni, mint minden Hivatalban, és mind, mind fizetésért.

Idáig rendben, ez olyan, mint a minisztérium, ahol beleszólnak az iskolákba. De aztán ott van az MLSZ. És itt kezdődik a baj. Mert az MLSZ, az nem Hivatal, az Szövetség, és ez nagy különbség. Hogy mi a különbség, azt nem tudom, de nagy. Talán az, hogy a Szövetségben is dolgozik sok néni-bácsi, de az egyik fizetésért, a másik nem fizetésért. Például az elnök bácsi nem fizetésért, a főtitkár bácsi fizetésért. Ki érti ezt? Talán a Szövetség.

Aztán az MLSZ-ben ott van az Elnökség. Csupa olyan bácsikból, akik nem fizetésért. Majdnem csupa. És néni, az egy se. De aki Elnökség, az legalább bankvezér meg vezérigazgató meg vezéraltábornagy (ilyen rendfokozat nincs a magyar fegyveres testületekben – a szerk.), de legalábbis miniszterhelyettes.

Akkor most hogy van ez? Hogyan dirigáljon abban a szegény Hivatalban egy osztályvezető bácsi egy elnökségi fővezér bácsinak? Akinek se azt nem mondhatja, hogy mars Alsópáhokra, se azt se, hogy nem kap fizetést, mert úgyse nincs neki. Hát ebből jön az összevisszaság.

Aztán ott van az MLSZ-elnök bácsi, aki szuper. De fizetése, az neki sincs, csak az a nyomorúságos rádiófőosztály-vezetőség meg az az évi húszmillió költségtérítés és a magánhelikopter. Annak hogy dirigáljon a Hivatal? Ha elveszik azt a koszos kis helikopterét, kap a Rádiótól egy Daciát, és az még jobb.

És aztán ott van a Szövetségben a kapitány bácsi. Ő kap fizetést. Nem sokat, mondják, nem annyit, mint Kuvaitban, de valamit mégiscsak kap. Gondolom, annyit, mint az anyukám, aki testnevelő és kiváló dolgozó. De hát őt se lehet dorgálni, mert ha megsértődik, fogja a sátorfáját, és megy Bangladesbe vagy Honolulura bujdokolni. (Ilyesmi a magyar labdarúgás történetében még nem fordult elő. Talán a futóvad-lövészeknél, de ez a terület nem tartozik ide. – A szerk.)

Az egész foci, az akkor lenne rendben, ha a Hivatal dirigálna az MLSZ-nek, az MLSZ a kapitány bácsinak, a kapitány a fiúknak, és kész. De nincsen rendben. Mert a fiúk is kapnak fizetést. Nem sokat, de valamicskét, meg néha egy háromszoba-összkomfortot meg egy Lada kombit meg edzések után egy málnaszörpöt, zónapörköltet és villamospénzt. De mindezt se nem a Hivataltól kapják, se nem az MLSZ-től, se nem a kapitány bácsitól. Amit tőlük kapnak, mert ők a Nemzeti Tizenegy, az csak bagó meg ráadás. Olyasmi, mint az anyukám prémiuma, ami évente ezer forint szokott lenni, s olyankor vesz az apukámnak nyakkendőt.

A fizetést a fiúk attól kapják, amit úgy mondanak, hogy Egyesület. Az se nem Hivatal, se nem Szövetség, de ott is van olyan, aki kap fizetést, van olyan, aki nem. De a fiúk, ők mind kapnak. És nekik az egyesületi edző bácsi dirigál, aki szintén kap egy kicsi fizetést. Olyan kicsit, hogy abból nem tudja fizetni a fiúkat. Meg őt is az Egyesület fizeti, akár a fiúkat. Így aztán még harmincketten dirigálnak, aki csupa nem fizetéses, hát tíz nullánál se lehet elvenni a fizetésüket.

De az Egyesületnek, annak nincsen elég pénze. Azért nincsen, mert a népek tunyák és közömbösek, és nem járnak meccsre, és ezért nem vesznek meccsjegyet. Akkor meg honnan lenne pénze az Egyesületnek, különösen ha kajak-kenu szakosztálya is van neki? Akkor hát onnan van, hogy a Hivatal adja neki, hogy ki tudja fizetni a fiúkat meg az edző bácsit meg még sok mindenkit.

Így aztán minden rendben. Mert ha a Hivatal fizet, akkor a Hivatal odaülhet a kispadra. És annak a fiúnak, aki hatszor egymás után két méterről nem rugdal bele az üres kapuba, azt mondhatja a kispadról: menjél te, fiam, Alsópáhokra. Meg lehúzom az Adidas nadrágodat. Meg nincs több málnaszörp.

De mégsem nincs rendben. Mert annyi pénze nincs a Hivatalnak, hogy az elég legyen az egyesületeknek. Ezért csorog, csorog a pénz a kasszába, máshonnan is. Se nem a Hivataltól, se nem a szurkolóktól. Belenyúl a focirajongó – ezt nevezi a Szepesi bácsi úgy, hogy szponzor – a zsebébe, és kivesz belőle másfél milliót. De hát hiába fővezér ő akárhol, annyit nem keres, hogy legyen a fiúkra másfél milliója. Azért belenyúl egy rovatba, amit úgy mondanak, hogy beruházás vagy szociális alap vagy nyereségrészesedés, és onnan veszi ki a másfél milliót. (Tárgyi tévedés. A beruházási tételeket nem lehet labdarúgásra költeni. – A szerk.) Aztán odateszi az Egyesület asztalára, mert úgyse kell a dolgozóknak.

És itt folytatódik a baj. Mert az a szegény Hivatal, akinek nincs elég pénze, hogyan mondja a főtanácselnök bácsinak vagy a fővezérigazgató bácsinak, hogy ne nyúljon a rovatba, ha a fiúk nem jól fociznak? Azoknak ezt csak egy másik Hivatal mondhatná, de az nem foglalkozik a focival.

Így aztán ez úgy szokott lenni: ott ül a főszponzor a főpáholyban, 440 néző között, és amikor a jobbszélső átfut a bal oldalra, azt mondja a titkárának, aki szintén ott van, különben nem lennének 440-en, hogy még tízezret neki. Mert hát fut. És amikor a bal oldalon leszerelik, azt mondja a titkárának, hogy még tízezret neki, mert mégse hagyhatjuk cserben a mi kutyánk kölkét. És tízezret, ha belő a két kapufa közé, és még tízezret, ha nem lő bele, mert nem szabad, hogy kisebbrendűségi érzése legyen. Aki sohase rúg, annak azért tízezer, merthogy a banketten olyan szépen énekli, hogy Akácos út, málnaszörp mellett. (Immár kénytelenek vagyunk felhívni az olvasó figyelmét, hogy a magyar vendéglátó egységekben málnaszörp nem kapható. Szerzőnk valószínűleg a rostos gyümölcslevek s más kátrányalapú üdítőitalok gyűjtőfogalmaként használja ezt a kifejezést. – A szerk.)

Meg úgy szokott lenni: amikor a Nemzeti Tizenegy rugdalódzik, ott ül a kispadon a Hivatal, a Szövetség, az Egyesületek, a szponzorok, a belebeszélők és a gyúró. És amikor a kapusfiú megkaparintja a labdát, a Hivatal megkérdezi a Szövetségtől, hogy most mi legyen. És akkor a Szövetség megkérdezi az egyesületektől és így tovább. És amíg ők tanakodnak, a kapusfiú odagurítja a labdát a jobbhátvédnek, a jobbhátvéd meg visszagurítja a kapusfiúnak és így tovább. A közönség meg jókedvében fütyörészik.

De azt azért nem hiszem el, amit a Szepesi Gyuri bácsi mond, hogy az MLSZ, az egy sóhivatal. Azért se hiszem, mert az egy Szövetség, nem egy Hivatal. És sószövetség, olyan nincsen. Meg azért se hiszem el, mert a Szepesi bácsi sokkal magasabb, semhogy belement volna elnöknek egy sóhivatalba. Vagy ha beletették, nem marad benne nyolc évig. Ingyen. És az elnökség, akik csupa főmagasak, miniszterhelyettes a legalacsonyabb, mint már mondtam, csak nem elnökösködött volna egy sóhivatalban. Szintén csak ingyen. Ők, ha az MLSZ egy sóhivatal, inkább elmentek volna pecázni vagy körvadászatra vagy nyári társasutazásra vagy SZTK-beutalóval, vagy nevelték volna neveletlen gyereküket, vagy főigazgatták volna a gyárakat, a bankjukat, a szállodájukat, a hadosztályukat, trösztjüket. Vagy egyszerűen kifeküdtek volna a napra, a hasukat süttetni, mert azt is kell.

És ott van az a sok-sok hivatalnok, akik nem ingyen. Márpedig minálunk ebben az országban soha nem fordul elő, hogy valaki egy sóhivatalban vegye fel a fizetését, ha szakszervezeti tag meg öntudatos dolgozó. Ilyen nincs. Az sértené az önérzetét. (Szerzőnk téved: az önérzetes dolgozóra éppen az a jellemző, hogy ott veszi fel a fizetését, ahol kapja. – A szerk.)

Hát még egy olyan valamikor igen híres focista, mint a Páncsics Miklós bácsi, aki azóta doktor is, meg MLSZ-főtitkár. És akit a hat nulla után bennehagytak, tehát patyolatszűz. És a főtitkár, az egy főember, a neve is mondja. És a főemberek rettentően fontos főfeladatokkal foglalkoznak éjjel-nappal. Illetve, aki főtitkár, az csak munkaidőben, mert ő főfizetést kap.

Szóval én olvastam a Páncsics bácsinak egy levelét, hogy ő mivel főfoglalkozik. És annak a levélnek a tárgya, idézem: „Formaruha-térítés fizetési felszólítás.” És az van benne, idézem:

„Tisztelt Sándor sporttárs!

Az 1986. évi mexikói világbajnokságra készülő magyar labdarúgó-válogatott keret tagjaként Ön a Magyar Labdarúgó Szövetség által biztosított formaruházatban részesült.

Kérjük, hogy az előírásoknak megfelelően a térítési díj

4998.– Ft

összegét az ÁISH Gazdasági Igazgatóság részére a mellékelt csekken, a kézhezvételtől számított 15 napon belül befizetni szíveskedjék.”

Hogy mért az ÁISH-ba, mért nem az MLSZ-be, ha onnan kapta, azt nem tudom. És ha az ÁISH-ba, akkor mért az MLSZ-főtitkár levelezget, azt se tudom. De, amint ezt már mondtam, ez borzasztóan bonyolult. És most nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy főtitkár bácsi, aki ilyen fontos főfeladatokkal foglalkozik, az semmiképpen nem maradna benne egy sóhivatalban. Egy percig se. A hat nulla után meg pláne.

Tehát nyilvánvaló, hogy az MLSZ, az egy fontos szövetség, majdnem olyan fontos, mint az Írószövetség, és aki az írószövetségről azt mondja, hogy sóhivatal, az hazaáruló meg nemzetgyalázó meg kultúrszemét. Tehát hiába mondja a Szepesi Gyuri bácsi meg mindenki, akinek savanyú a szőlő. (Szepesi György nem az Írószövetséget nevezte sóhivatalnak. Az valaki más volt. – A szerk.)

És az MLSZ-elnökség, az egy még fontosabb hely, mert az elnökség, az mindig fontosabb, mint egy szövetség, mert abban csupa elnökök vannak, nem holmi szövetségiek. És az elnökségnek az a dolga, hogy megmondja a kapitánynak, hogy a fiúk hogyan menjenek ki a pályára, és milyen felkészültséggel menjenek ki, és milyen gondolatokkal menjenek ki. Ezt onnan tudom ilyen nagyon jól, mert a Szepesi Gyuri bácsi mondja.

És ezt biztos meg is mondták az elnökök a Mezey Gyuri kapitánynak, gondolom én. Onnan gondolom, mert a Gyuri bácsi meg azt mondta, hogy ő nem kíváncsi az MLSZ-elnökség véleményére, egy kivételével. És azt is mondta, hogy az MLSZ-elnökségben senki se ért a focihoz, egy kivétellel.

És az az egyetlenegy, az nem a Szepesi Gyuri bácsi volt, akinek nemcsak sasesze van, hanem elnök is volt, hanem a Zalka András bácsi. Hogy miért, azt nem tudom.

Meg azt sem tudom, mért köszöni meg tisztelettel a Mezey Gyuri bácsi a búcsú-lemondólevelében az MLSZ-elnökség támogatását, mikor ők nem értenek a focihoz. Meg kiemelve megköszöni a dr. Páncsics Miklós főtitkár bácsi meg a dr. Szepesi György elnökbácsi tevékenységét, mikor ők se értenek a focihoz. És azt se tudom, hogy mért nem köszöni meg a Zalka Andris bácsi tevékenységét, mikor egyes-egyedül ő ért a focihoz. De hát ezek rettentően nagyon bonyolult dolgok. Talán jobb is lenne visszahozni a Ferenc Jóska bácsit vagy a Rákos Matyi bácsit, ha az kell a népeknek, és akkor mindjárt lenne rend ebben az országban.

Az osztálytársam, a Manó megkérdezte, tudom-e, mi az az NB. Mire mondtam, hogy azt minden pólyás tudja. Na mi, mondta. Nemzeti Bajnokság, mondtam. Mire a Manó azt mondta: Nemmindennapos Bajnokság. És röhögött, ami nem szép, mert illetlen.

Mindenesetre az NB-ből van I és II, vagyis első meg második osztály. Régebben több NB II volt, meg volt NB III is. De aztán jött a világgazdasági válság. Valószínűleg csak hozzánk jött, mert más országokban maradt a sokkal több osztály. (A világgazdasági válság a világ minden országába begyűrűzött, de más rovatra könyvelték. – A szerk.)

És a többi országokban rettenetesen, fogcsikorgatva, vért izzadva küzdenek az NB I-ért, mert aki azt megnyeri, az a bajnok, és kap aranyérmeket. Amik nincsenek aranyból, de az aranynál is aranyabbat érnek.

Mert aki bajnok, ahhoz tódul a közönség. És ha tódul a közönség, akkor teli a kassza, és van mit osztani a fiúknak, aranyban. Meg aki bajnok, az BEK, ami Bajnokcsapatok Európa Kupája, és aki BEK, abból lehet a világ legjobbja is, és akkor zsákkal viszik a fiúk az aranyat. Hát ezért güriznek annyira a fiúk szerte a világon az NB I-ekben. Az NB II-kben meg azért, hogy legyenek NB I-esek. És az NB III-akban, hogy legyenek NB II-esek és így tovább.

De nálunk ez nem egészen így van. Az apukám, aki már öregember, elmúlt negyvenéves, és harminc éve jár meccsre az NB I-be, azt mondja, hogy nálunk nem güriznek a fiúk. És néha, amikor jó vagyok, és engem is elvisz a meccsre, vagy amikor nagy néha a tv közvetíti, akkor én is látom, hogy nincs hajráfiúk meg mindentbele meg üsdvágdnemapád. Nem a nézőtéren nincs, ott még csak van, hanem a pályán nincs. A fiúk csak futkosgatnak meg passzolgatnak meg lődözgetnek meg miegymás. A hajrábele, az csak akkor van, ha az egyik fiú belerúg a másikba, jó nagyot, és akkor a másik fiú paprikás, és hajrábele belerúg a harmadik fiúba és így tovább. De csak akkor rúg, amikor a bíró nem látja. A bíró meg általában sohase látja.

Szóval nincsen hajráfiúk a pályán, aztán nincsen néző se a stadionban. És az újságban olvasom, hogy 500 néző meg 2000 néző meg 5000 néző. Ha már 10 000, akkor istencsudája, de inkább csak a Fradinál. Pedig mi még mindig vagyunk 10 millióan, dacára a népesedésszaporulatnak (népesedéscsökkenésnek – a szerk.). És csak vacak 5000 jut egy NB I-re? Még alkoholista is több van, nemzeti átlagban. Nem is beszélve arról, hogy ott van a határon túli magyarság. (Szerzőnk nyilván nem tudja, hogy a határon túli magyarság egy részének nincs módjában magyarországi labdarúgó-mérkőzésekre járni. Amelyiknek módja van, az meg nem jár. – A szerk.)

A bátyám, ő azt mondja, azért nincs NB I, mert nincs anyagi ösztönzés. Vagyis hogy van, de az nem attól függ, hogy hogyan fociznak a fiúk. Illetve attól is meg nem is, ez nagyon bonyolult megint. Mindenesetre semmiképp sem attól, hogy mennyi a nézőember. Merthogy akármennyi az Egyesület bevétele, fizet neki az OTSH vagy az ÁISH, fizet az MLSZ, a terület, a kerület, a gyár, a bank, a bánya, a népgazdaság és az egész dolgozó magyar nép. Akár jár focimeccsre a dolgozó nép, akár nem jár. Mert a fiúknak a fizetés meg a gólprémium meg a célprémium meg a csúszópénz meg minden más, az jár. Mindenképpen jár.

Azt is elintézte az MLSZ, mármint az a rongyos régi, hogy az a csúnya televízió csak ritkán-ritkán közvetítsen NB I-et. Azért intézte el, hogy az a lusta magyar dolgozó ne otthon, a foteljában, papucsban nézze a meccset, hanem kint a pályán, sárban-hóban, hogy edződjék. És ott verje szét a stadiont, ha nem győz a csapat, ne a gyerekét nevelgesse ilyenkor otthon. Úgyhogy ez egy nagyon helyes elintézés. (Azóta ezt megváltoztatták. – A szerk.)

Meg azért is intézte így az MLSZ, hogy több legyen az egyesületek kasszájában, és kevesebbet kelljen a Hivatalnak kiadnia. De hiába intézte, mert azok a lusta dolgozók, azok juszt se mennek a pályára, és juszt se adnak a kasszába, akár közvetít a televízió, akár nem. A Hivatal meg fizet, akár tetszik neki, akár nem.

Mert a fiúkat fizetni kell. A törvénykönyvben pontosan meg írva, mennyit kell fizetni egy NB I-esnek, aki kiváló, egy NB I-esnek, aki közepes, egy NB I-esnek, aki pocsék. Nagyjából ugyanannyit kell fizetni, merthogy ők mind NB I. És mégse lehet megsérteni valakit csak azért, mert ő pocsék.

Az apukám barátja, a kócerájos főmérnök bácsi meséli, hogy náluk úgy van a kócerájban, hogy aki csinál naponta 100 nemtudommit, az kap havonta 8000-et. Aki csinál 60-at, az kap 7900-at. Aki csinál 40-et, az 7800-at. Ez benne van a törvénykönyvben, amit úgy mondanak, hogy kollektív szerződés. És azért van benne, mert Magyarország egy szocialista ország, amire mindnyájan büszkék vagyunk, és a szocialista országban legfontosabb az egyenlőség meg az emberi méltóság. (Szerzőnk nem pontosan használja a tudományos fogalmakat. Az egyenlőség társadalma a kommunizmus, nem a szocializmus. Ez úton is figyelmeztetjük azon olvasóinkat, akik pesszimista húrokat pengetnek, mekkora haladást tudtunk elérni: az egyenlőséget már a társadalmi fejlődés egy fejletlenebb szakaszában sikerült megvalósítanunk. – A szerk.)

A fociban csak azt csodálom egy kicsit, hogy minden olyan pontosan benne van a törvénykönyvben, de soha senki azt a törvénykönyvet sohase látta. Csak azok a bácsik látták, akik fizetnek, meg a fiúk, akiknek fizetnek. Gondolom, az ilyesmire mondják, hogy államtitok, és aki elárulja, az kap érte kötelet életfogytiglan.

De olyan nagyon sokat azért nem fizetgetnek. Ne gondolja senki, hogy annyi sokat, mint a Puskás Öcsinek vagy a Pelének vagy a Maradonának. Elvégre van a földön igazság meg világpiaci ár meg népgazdasági csőd (ilyen Magyarországon nincs – a szerk.). Egy szegény magyar NB I-es havi százezret keres, maximum, ha legjobb és minden. És ezt nem a Végh Tóni bácsi mondja, aki mindig csak irigykedik, mert neki olyan kicsi a fizetése, hogy az almát is otthon kell termelnie a kiskertjében, hogy jusson az éhező gyerekeinek, hanem a Népszabadság újságban mondta a nemrégiben az ÁISH-felelős bácsi, hivatalosan. Már a hat nulla meg a feloszlatás meg a kivevés után, amikor tiszta lap. Igaz, a törvénykönyvet ő se mondta, csak úgy nagyjából. De hol van ez attól, hogy a Maradona, aki egész évben luxusjachton utazhatna a fizetéséből az óceánon. És csak azért nem jachtozik, mert fociznia kell, hogy legyen pénze a luxusjachtra.

De kérdezheti valaki: hogy jön ez a hat nullához?

Megmondom.

Mert a Nemzeti Tizenegy, az egész évben, kivéve a szabad szombatokat, az NB I-ben robotol. És a Nemzeti Tizenegyben is csak úgy tud robotolni azért az éhbérért, ahogy a Nemzeti Bajnokságban megszokta. Másképp nem tud, mert ha tudna, akkor másképp tudna az NB-ben is. Szóval ha az NB-ben nincs mindentbele, akkor a vb-ben lesz kiesés. Meg olykor hat nulla. Meg is mondja a Buda Pista bácsi, aki olyan jó okosakat tud mondani mióta nem állami titkár, hogy, idézem:

„A magyar labdarúgó-bajnokságok nem késztetik a csapatokat, a játékosokat olyan erőkifejtésre, olyan teljesítményre, ami egy magas szintű helytállást megnyugtatóan megalapozna. Labdarúgóinkat ez a magyar ‘kohó’ nem edzi sokoldalú képességekre, ellenállásra. Még a legjobbak is langyos vízben lubickolnak az év nagy részében. Ezt a most folyó bajnokságok is igazolják.

A magyar élvonalba tartozó játékosok, így a válogatott keret tagjainak egy jelentős hányada nem veszi komolyan saját maga felkészítését. Sokszor olyasmit engednek meg maguknak, ami erőnlétüket lerontja, a már megszerzett közös erényeket megsemmisíti. A vb-re való utolsó felkészülési szakasz előtt is ez történt. A néhány napos pihenőről visszatért játékosok tesztellenőrzése siralmas képet mutatott. Ez károsan befolyásolta a legutolsó hetek felkészülési munkáját. Mindezek ellenére néhány játékos önértékelése enyhén szólva megalapozatlan, élesebben fogalmazva nagyképű, amivel köztudott, nem lehet sokra menni.”

Ugye milyen okos beszéd? De kár, hogy a Pista bácsi ezt nem tudta, mikor még állami titkár volt, mert akkor úgy szétcsapott volna az NB-kben, hogy csak úgy na!

De a fiúkat, őket megértem. Miként a magyar dolgozókat is. Ha nincs széthúzva a bérskála, amit így mondanak, akkor aztán ki fogja törni magát? Mert ha a fiúk dirrdurrbele meg lélekszakadva, akkor havi százezer helyett száztízezer? Hát ki fog azért izzadni?

És ha izzadna? Akkor mit csináljon azzal a havi száztízezerrel? Azért törje-zúzza magát, hogy ne húszasztalos presszója legyen, hanem harmincasztalos? Hogy ne csak hot dogja, de mikrohullámú sütője? Hogy ne csak a feleségének butik, hanem a sógornőjének is? Hát melyik az a buta magyar dolgozó az NB-ben, aki ezért összevissza töri magát? Mert gyárat, azt nem vehet. Földbirtokot, azt se vehet. Nagykereskedést, azt se. Bérházat, azt talán igen, de minek. Szóval amíg nem találják ki azt a szocializmust, ahol a pénzt nemcsak megszerezni lehet, de elkölteni is, addig ez nem megy.

No persze, ha 500 néző helyett lenne 50 000 néző, akkor talán menne. De a magyar dolgozó nép, az elmaradott. Az nem nézi a focit, ha a foci rossz. A fiúk meg nem tudnak jól focizni, ha nem nézik őket. Ez a róka fogta csuka, s ettől van a világ vége.

Erre kellett kitalálni valamit, és ki is találtak, különben nem lenne haladás. Persze nem a totócsalást, az nekik nem jutott az eszükbe. Az másoknak jutott az eszükbe, akiknek több eszük volt. Aztán megbeszélték ezt a focistafiúkkal meg az edző bácsikkal meg a bíró bácsikkal meg mindenkivel, mikor látták, hogy a Hivatalnak már semmi se jut az eszébe, a totóból meg dől a pénz.

Szóval azért ilyenre, ami Btk., amit úgy mondanak, hogy börtön, ilyenre a magyar foci sose vetemedett, hogy kitalálja. Legfeljebb beledolgozott, néha-néha. Ha már nagyon muszáj volt. Talán nem is annyira anyagi érdekeltségből, hanem mert unták magukat. Csak mennek az évek, és mindig csak az a havi százezer, hát ki nem kap ettől csömört? Aztán az lett a vége, hogy a dolgozó magyar nép most totózhat a Sambenedettese-Newhamptonra. Hogy a totó olyan legyen, mint a patyolat. Mert a Sambenedettese-Newhamptonhoz biztosan hogy senki se ért. Lehetne „itt a piros, hol piros” is, de azt nem lehet, mert az szerencsejáték.

Szóval kitalálták a felsőkabátot, szőrméből. Azt úgy szokták csinálni, hogy összeül két intéző bácsi, szimpla kávé vagy narancsszörp mellett, és akkor az egyik azt mondja a másiknak: te Ottó, ti vagytok most a nyolcadikok, huszonkét ponttal. Mire a másik: te Béla, ti vagytok most a kilencedikek, huszonkét ponttal. Akkor azt mondja az Ottó bácsi: ha mi nyerünk, lesz nekünk huszonnégy pontunk. De ha mi nem nyerünk, akkor a (mivel szerzőnk közlését nem tudtuk hitelt érdemlően ellenőrizni, a megnevezéstől eltekintünk – a szerk.) lesz huszonhárom pontja. Ha nyer. De nyer, mert megpaklizta. Mondták a sarki presszóban, ahonnan a hírek jönnek. És ha ti nem nyertek, akkor a (l. fent – a szerk.) lesz huszonhárom pontja. Akkor most mit csináljunk? Mire a Béla bácsi: fifti-fifti. Ami annyi mint kettő-kettő. Merthogy a gólarány se pulikutya. Számolni tudni kell az NB-ben. Volt, hogy az jött ki, hogy 16 : 7. Az volt csak a nehéz! A 2 : 2, az semmi.

Az úgy van, hogy elmegy az Ottó bácsi jobbszélsője a jobb szélen, és akkora gólt rúg, hogy csak úgy zörög a háló, mert a kapus hasra esett. Egy nulla. Aztán elmegy a Béla bácsi jobbszélsője a jobb szélen, és befejeli a jobb felső sarokba, mert a kapus balra ugrott. Egy egy. Aztán elmegy az Ottó bácsi balszélsője a bal szélen, mert az NB-ben már csak így van, ott tudják, hogy melyik a jobb meg a bal, nem létezik, hogy összecseréljék. Szóval elmegy a balszélső fiú a bal szélen, mire a jobbhátvéd, a neki jobb szélen, úgy felrúgja másfél méterre a kaputól, hogy durrbele. Pedig a kapus, az már kint volt a tizenhatoson kívül. Szóval tizenegyes. Kettő egy. Aztán elmegy a Béla bácsi balszélsője a bal szélen, de hiába megy, mert az Ottó bácsi csapata megsértődött és levonult. Úgyhogy a balszélső az üres pályán megy, mint a villám, és belebombáz az üres kapuba. A bíró meg kettőt sípol, keményen, határozottan, mint az egész független magyar bírói kar, és a kezdőkörre mutat. De nincs mit kezdeni, mert a másik fiúk már sértődötten zuhanyoznak. Tehát kettő kettő.

Aztán összeül a Játékvezetői Tanács, vagy hogy hívják, és megállapítja, hogy a bíró jól fújt. Tehát kettő kettő. Aztán összeül a Gyúróbizottság, és megállapítja, hogy mindkét masszőr jól gyúrt, tehát kettő kettő. Aztán összeül a Doppingtanács, és megállapítja, hogy semmi dopping, mert az drága és valuta. Tehát kettő kettő. Aztán összeül a Feljebbviteli Bizottság, és megállapítja, hogy minden igaz, tehát kettő kettő. Aztán összeül az Országgyűlés, és megállapítja törvénnyel, hogy kettő kettő.

És akkor már véglegesen kettő kettő. Amit az Ottó bácsi meg a Béla bácsi meg minden fiú már réges-rég tudott. Anyagi ösztönzés nélkül is. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy csúszópénz meg kacsalábon forgó kastély. Szó sincs róla. Csak ilyen egyszerűen: ha te most nekem kettő kettő, akkor én jövőre neked három három, és hat év múlva egy négy, és 2002-ben nulla nulla. Ettől lendül fel a magyar komputeripar.

És ha most valaki megkérdezi, minek ez a rengeteg sok bizottság, mikor mindenki előre tudja, én megmondom. Azért, mert Magyarországon törvényesség van. Itt nem lehet csak úgy ukmukfukk kettő kettő. Ahhoz legalább hat bizottság kell, meg akta meg pecsét meg demokrácia. Különben az egész nem érvényes, meg a bizottságos bácsik is ott maradnának munka nélkül.

Mikor én az Új Tükör újságba írogattam, sok olvasó írogatott nekem levelet, hogy amit én a szőrmekabátról írtam, amit úgy mondanak, hogy bunda, az nem lehet igaz, azt én csak úgy kitaláltam. De arra nem gondoltak a Kedves Olvasók, hogy én nem tudok olyasmit kitalálni, ami nincs, és nem is lehet, mert én csak egy általános vagyok?

Szóval a szőrmekabát, az nem egy kitalálás. A Végh Anti bácsi írja, hogy Mezőfalván, ami egy nagyon kicsi falu, tehát kicsi csapat, tehát alsóbb osztály, a mosó nénit meg a szertáros bácsit se tudták kifizetni, mert minden pénzük elment szőrmekabátra. És a Szolnok-BKV Előre, ami NB II, ott azt mondták az előrések, hogy legyen eldöntetlen. De a szolnokiak azt mondták, hogy nem. Ők ki akarnak kapni, mert ők így tippeltek a totóban. És ki is kaptak, mert ők voltak az erősebbek. A Sopron-Komlón meg, ami szintén NB II, megszőrmekabátozták, hogy 2 : 1, mert akkor a Sopron benn marad. De olyan ügyetlenek voltak a fiúk, hogy annak a szegény bírónak 96 percig kellett vezetnie a meccset, amíg összehozták a 2 : 1-et. De a Nyilasi Tibi, ő sokkal ügyesebb volt, mert ő ki tudta kotorni az ellenfél kapujából is a labdát, amit valamelyik ügyetlen fiú odarúgott véletlenül. Ez a Fradi-Győr volt, MNK-döntő, ami Magyar Népköztársasági Kupa. És azért kellett a Tibinek kikotornia, mert a Fradi már úgyis bajnok, tehát BEK, akkor úgyse lehet KEK, ami a Kupagyőztesek Európa Kupája. Legyen a KEK a Győré. Nem a kupa, azt nem tudta elintézni a Nyilasi Tibi sem, pedig ő válogatottkapitány, csak hogy a győriek kieshessenek a KEK-ből. Az is pénz, nem is kicsi.

A Pintér Pista bácsi meg, aki a Képes Sportot főszerkeszti, azt mondta a Mezei Andris bácsinak, idézem:

„A bundabotrányban letartóztatták a Csepel tartalék kapusát. Azonnal kiköpte Kovács Attila nevét. Kovács Attila Kőhalmiét. Kőhalmi a Mezey-féle védelem egyik oszlopa volt. Kőhalmi kimondta Nagy Antal nevét, és abban a pillanatban teljesen világossá vált, hogy ha ezek tovább mesélnek, akkor vége a világnak s benne Mezey csapatának, közvetlenül az Ausztria elleni selejtező mérkőzés előtt…”

Amiből az a tanulság, hogy az ember se ne köpködjön, se nem meséljen (nem biztos, hogy ez a tanulság – a szerk.). Meg az is, hogy olyan rettenetesen okos bácsik ültek a Hivatalban vagy hol, és azonnal megakadályozták, hogy világ vége legyen. De mért kellett ezt eddig titkolni? Ezt büszkén meg kellett volna mondani az egész világnak, a televízióban meg az újságok első oldalán, nagybetűkkel: világ emberei, a magyar Hivatal megmentett benneteket a világ végétől!! Így, 2 felkiáltójellel legalább. És jöttek volna a hálálkodó táviratok mázsaszám, ami jó pénz a postának, és idezarándokoltak volna az emberek Alaszkától Ausztráliáig, mert mind látni akarták volna a Hivatalt, aki őket megmentette a világ végétől. És építettek volna szállodaláncot meg autópályát, hogy ideférjen az a sok nép. És talán még azt is megszavazták volna az ENSZ-ben, ami az Egyesült Nemzetek Szövetsége, hogy minden ország köteles adót fizetni Magyarországnak a világ megmentéséért. És akkor nem kellene se gazdasági reform, se áremelés, se életszínvonal-csökkenés. (Szerzőnk téved. A lakosság életszínvonala a reform és az áremelések ellenére sem csökken, hanem szinten marad. – A szerk.)

De hát hiába, mi már csak egy ilyen szerencsétlen nép vagyunk, nem tudunk sáfárkodni a nemzeti kincseinkkel. Az utcákat is mindig teleszórjuk kultúrszeméttel meg kultúrmocsokkal, aztán az a szegény Fekete Gyula bácsi, aki magyar író meg alelnök (nem az MLSZ-ben – a szerk.), nem győz takarítani. Pedig csak délután takaríthat, mert délelőtt meg kell oldania neki az alkoholt meg az öngyilkolást, este meg a népszaporulatot. Mert a terhek ilyen igazságtalanul vannak nálunk megosztva, az egyiknek semmi, a másik meg majd belegebed a mindenttevésbe.

De azért nem kell annyira kétségbeesni, mármint a szőrmekabát miatt. Mert a Pintér Pista bácsi, akit már az előbb is idéztem, mert főszerkesztő, azt mondja, és megint idézem:

„A világon mindenütt olyan a bajnoki rendszer, hogy a mérkőzések jelentős részében az egyik félnek sem nyerni-, sem vesztenivalója nincsen. A világon mindenütt dívott és most is dívik, hogy így régi szívességeket, összeget vagy egyebet viszonoznak. Miután nálunk ezt ki akarták zárni, ami – hangsúlyozom – mindenütt, mindennek ellenére is kiküszöbölhetetlen, miután újabb és újabb szabályozókat találtak ki, a ‘szabályozók’ azonban végül is újabb és újabb csalásra ösztönöztek. A vezetők szerintem nem ismerték föl, hogy minél nagyobb és többfajta jutalmat tűznek ki, annál számítóbbak lesznek a labdarúgók, annál többször egyeznek meg. Hiszen először meg kell kapnia a pénzt valamelyik társaságnak. És utána a futballisták aztán ezeken a maguk módján megosztoztak. A bundák felháborítóak, de eddig nem találtuk meg az ellenszerüket. A szomorú igazság is igazság: végül is azok a pénzek, amik ide-amoda vándoroltak, a labdarúgók ‘igazságérzete’ szerint nézve egy reális jövedelmi arányt hoztak ki.” (Szerzőnk intelligenciahányadosa igen magas, ha ezt a szöveget első olvasásra megértette. – A szerk.)

Tetszik látni? A Pintér bácsi tudja, hogy mindenütt így van. Hogy honnan tudja, azt nem mondja. Így amikor a bátyám azt mondja, hogy ez nincs mindenütt így, és én azt mondom, mindenütt így van, és ő megkérdezi, hogy honnan tudom, akkor azt mondom, hogy a Pintér Pista bácsi mondta, és punktum.

És szerintem, amit a Pista bácsi mond, az nemcsak egy fociigazság, hanem egy általános. Mert ha én dolgozatot írok, akkor ötöst akarok kapni, és akkor puskázom. És ha csak négyest kapok, akkor még jobban puskázom, és ha csak hármast, akkor még jobban.

Meg a népeknek is van ám igazságérzetük, nemcsak a focistáknak. Úgyhogy a szőrmekabátozást be kellene vezetni össztársadalmi méretekben, ezt így mondják. Ha mondjuk a népek igazságérzete szerint az átlagos reális jövedelem havi 20 000 forint, akkor azt meg kell csinálni. Az a gyár például, amelyik küld száz cipőt a boltba, azt írja bele a nagy könyvébe, hogy küldött ezret. És a bolt igazolja, hogy kapott ezret, mert ezzel igazolja, hogy eladott ezret. És akkor máris megvan a havi 20 000 a gyárakban is meg a boltokban is. Hogy hogy kap a vevő cipőt, azt még meg kell oldani, de erre van a gazdasági reform. (A gazdasági reform nem erre van. – A szerk.)

De a Pintér Pista bácsi, az nem is egy főszerkesztő, az egy társadalomtudós. Mert ő azt is mondja, idézem:

„Futballisták nélkül nincs futball. Aki a futballt úgy képzeli el, hogy ezt a ‘sok gazembert’ meg kell rendszabályozni, hogy hajlandók legyenek nyerni meg így élni meg úgy élni – jó esetben egyszerűen ostoba. A labdarúgók fiatal és tapasztalatlan emberek ugyan, de felnőtt magyar állampolgárok, akiknek megvan a magukhoz való eszük. Megvannak az érdekeik. Kapcsolataik az élettel, egymással és az értékrendszerekkel. Aki őket le’bundagazemberezi’, annak legyen bátorsága, de képessége is arra, hogy az ötvenes évek óta kialakult, minden változtatás ellenére csak toldozott-foltozott, fonák és rossz érdekeltségi rendszert meg is reformálja. Prédikációkkal, de még börtönnel sem lehet kiirtani, aminek társadalmi okai vannak.”

Az apukámnak volt egy betege, akinek ő kioperálta a vakbelét, amiért ő hozott az apukámnak egy kis hálapénzt, és aztán még többször is eljött beszélgetni, mert olyan jól tudtak beszélgetni. Aztán egyszer csak nem jött többet beszélgetni, és aztán kiderült, hogy miért nem jött.

Ez a vakbeles beteg igazgató bácsi volt egy áruházban. És ott csupa fiatal és tapasztalatlan ember árulta az árut, de akik azért felnőtt magyar állampolgárok voltak, és megvolt a magukhoz való eszük, meg megvoltak az érdekeik és így tovább, szakasztott, ahogy a Pintér bácsi írja. És hát mert megvolt a magukhoz való eszük, amikor az egyik vitte haza a pár cipőt meg a bontott csirkét meg a vég vásznat, merthogy ez volt az érdeke, a többi mind becsukta a szemét. És amikor a többi vitte, az egyik csukta be. És a vakbeles igazgató bácsi tudta, hogy ő nem tudja csak úgy ukmukfukk azt a rossz érdekeltségi rendszert megreformálni, és reggeltől estig mindig csukva tartotta a szemét. És aztán egy szép nap jöttek a nyomozók meg a Kék fény, és azok a buták nem tudták, hogy börtönnel se lehet kiirtani, aminek társadalmi okai vannak, és beletették az igazgató bácsit a dutyiba, de még másokat is. Mert nem olvasták a Pintér Pista bácsit.

Pedig ma már ezt így kell, társadalmi okokból, nem olyan piti módon, mint azokban a szörnyű ötvenes években, amikor arra kényszerítették a szegény fiúkat, hogy vámcsaljanak a betevő falatjukért. Még szerencse, hogy akkortájt olyan becsületesek voltak a fiúk. Mert az Östreicher bácsi meséli, aki Don Emilio, hogy őt sose engedték vámcsalni a fiúk. Azt mondták neki, majd ők vámcsalnak helyette is, aztán odaadják neki, amit helyette vámcsaltak. Nem csoda, hogy akkor majdnem megnyerték a vb-t a fiúk, és nagyon nagy kár, hogy nem nyerték meg, mert ez nem igazságos, amikor ők ilyen becsületesek voltak. Csak a rendszer, az volt átkos. (Szerzőnk túloz. Az akkori szisztéma legfeljebb bűnös vagy hibás volt. – A szerk.)

Most már sokkal modernebb a rendszer. A vámcsalás, az szóba se jöhet. Az áruházi lopás is csak nagy néha, szórakozásból. Mire mennénk ma ilyen kisipari eszközökkel? Megint csak a Pintér Pista bácsit kell idéznem, mert ezt a részt, úgy látszik, ő tudja a legjobban. Idézem:

„A játékosok, a kulcsemberek, a Honvéd emberei nagyon sok pénzt kaptak előzőleg. Megkapták azt a 730 ezer forintot, amit a Mezey rovására írnak most már nyilvánosan… Megkapták a Honvédban a bajnoki címért járó pénzt. A Videoton-játékosok megkapták a kupaszereplésért járó összeget és így tovább. Magyarországon azonban 100 vagy 200 ezer forint kocsikiutalással nem ugyanaz, mint kocsikiutalás nélkül. Lakáscsere-lehetőséggel nem ugyanaz, mint anélkül. Kaptak egyéb juttatásokat is.”

Ezért olvasom én mostanában mindig, hogy szocialista törvényesség. Mert azelőtt a fiúknak vámcsalniuk kellett, most meg megkapják azt, ami nekik jár. Meg nem kapják meg azt, ami a bundázásért meg a totócsalásért jár. Mert akkor világ vége.

Mondtam is az anyukámnak, amikor ezt olvastam, kérjen ő is a havi 5800-ához kocsikiutalást meg lakáscserét, de az anyukám azt mondta, hogy én még gyerek vagyok. Hát válasz ez? És vámcsalni se hajlandó. Ezért lakunk mi négyen egy két és fél szobában, és van egy négyéves Ladánk. És ha a többi buta magyarnak is lenne annyi esze, hogy ők is kérjenek a fizetéshez lakáscserét meg kocsit meg gólprémiumot meg egyéb juttatást, akkor most nem így állna ez az ország.

Igaz, egyéb juttatás, az van, mint bölcsőde meg SZOT-beutaló. Gondolom, a fiúk is ezt kapták. Meg is érdemelték, mert ezek nagyon szerény fiúk. Meséli is a Pintér Pista bácsi, idézem:

„Ott voltam Sevillában, amikor Mezey György megkérdezte a játékosokat, hogy mennyi pénzt gondolnak a világbajnoki selejtező prémiumaként. Teljesen nevetséges összeget kértek. Nehezen türtőztettem magam, hogy ne szóljak közbe. Ők ugyanis 200 ezer forintot kértek (ha jól emlékszem) a szokásos mérkőzésenkénti prémiumokon kívül. Pedig ha akkor 1 milliót kérnek, azt is megadják nekik. De a Mezey György nem kért tőlük mást, mint hogy csak ‘egészségesen legyenek pénzéhesek’.”

Hát nem nevetséges, hogy 200 ezer, a szokásos prémiumon kívül, meg a bajnoksági 760 ezren meg a kupáért járón meg a többin kívül, fejenként? Ez nem nevetséges, ez egy vicc, ez egy bagó, ez egy semmi, ez egy nulla. Én is alig tudtam türtőztetni magam, mikor ezt olvastam. A bátyám meg azt mondja, annyiért ő se csinálná, pedig ő is egészségesen pénzéhes, az ösztöndíja meg havi 400.

Ekkor kezdett a fejemben mocorogni, hogy talán azért a hat nulla, mert ilyen kiábrándítóan-felháborítóan smucig volt a Hivatal. Mert mit kaptak volna azok a szegény fiúk? Ha bejutnak a tizenhatba, azt a vacak 200 ezret. Ha a nyolcba, akkor azt a semmi félmilliót. Ha négybe, akkor az egyik a Gellért-hegyet, a másik a Margit-szigetet, a harmadik a Rózsadombot és így tovább. Hát ez egyszerűen Ludas Matyi.

Hogy azzal a szegény Nyilasi Tibivel mért babráltak így ki, mikor ő volt a kapitány meg a sztár, meg még fejelni is tud, azt igazán nem tudom. Mert neki még lakás se jutott. Ezt biztosan tudom, mert olvastam a nyilatkozatát, hogy azért kellett elszerződnie Ausztriába, mert neki csak 50 négyzetmétere van. És az ember mégsem élhet úgy, mint egy állat, egy istállóban. Pedig a Tibi, az se nem iszik, se nem lóversenyezik, se nem kártyázik, és mégis csak 50 négyzetméter. Holott még nekünk is van 62. És ezért kellett elmennie szegénynek vendégmunkásnak a messzi idegenbe, szomorú bujdosónak.

De azért ebben is megmutatkozik a szocializmus felsőbbrendűsége. Mert mit csinálnak azok a mohó kizsákmányolók azért a pénzért, amiről nem tudom, mért mondják, hogy nincs szaga. Pedig van, mikor olyan jó, friss, ropogós, mint a sóskifli, ami nincs. (A mondás latin eredetije: pecunia non olet. Akkoriban még nem volt papírpénz. – A szerk.) Azok akkor adják el külföldre a fiúkat, amíg azok fiatalok, és a legtöbbet érnek. A disznók! Bocsánat. És mit csinál a szocializmus? Az akkor adja el a fiúkat, mikor már öregecskék, és sokkal kevesebbet érnek. Mert minálunk nem a pénz az úr, hanem a humanizmus. Aki egész életében rendesen focizott, meg megkapta, ami jár neki, az végkielégítésként mehet külföldre focizni. És mit számít az, hogy a tizedéért? Mégiscsak mehet. Ez az emberiesség diadala. Csak ilyen társadalomban érdemes élni.

Én már arra is gondoltam, azért volt a hat nulla, mert annyit összevissza firkáltak róla az újságok. Ha nem firkálnak, nincs hat nulla. Hiába mondja a Végh bácsi, hogy igenis szóljunk bele. De nem a Végh bácsinak mondta az egyik kedves hölgyismerőse, hogy a Mezey Gyuri bácsi a sajtóba fogyott bele? Bizony neki mondta. És nem neki mondta a hölgyismerőse, hogy az újságokkal kellene megfizettetni a húst, amit leettek szegény Mezey Gyuri bácsiról? Bizony neki mondta. Hát akkor beleszólás?

Pedig tanulhattunk volna az előző kapitány bácsi sorsából is. Panaszolja is a Pintér Pista bácsi, aki főszerkeszt, hogy, idézem: „Ott kezdődött a sötétület (külön szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét a legtöbb nyilatkozat árnyalt, olykor költői, némelykor nyelvújító fogalmazásaira – a szerk.), amikor egy olyan baromi fizikumú embert is, mint amilyen Mészöly Kálmán – az idegösszeomlás szélére kergettek a kritikák.” Meg, idézem: „Jött a vicclap, a kabaré, az újságcikkek tömege. Bemutatták a ‘mocskos szájú Mészöly’-t, hogyan juthatott volna tovább egy ilyen ember csapata?!”

Szóval ez az, ami felháborító és megengedhetetlen. Hogy az újság azt a szegény baromi Mészöly Kálmán bácsit is összeroppantotta, mint egy gyufaszálat. Mert micsoda dolog bemutatni a mocskos szájú Mészöly Kálmán bácsit? Ő tényleg mocskos szájú, ezt én magam hallottam a televízióban, amíg az anyukám ki nem zavart a szobából, hogy az ilyenek még nem nekem valók. De más az, ha valaki mocskos szájú, és megint más, ha ezt bemutatják. Ez világos. Ha nincs bemutatás, akkor se összeomlás, se kiesés. Mert a fiúk akkor is kiestek. Amiért bemutatták a Mészöly bácsi mocskos száját. Mert egy ilyen ember csapata nem juthat tovább.

Hát így nem lehet. Ezt már a nagypapa is megmondta, az anyukám apukája, aki, mondottam már, veterán. Ő mondta, hogy az rendben van, hogy van olyan igazgató bácsi, aki egy kicsit lopós, meg a saját embereivel építteti a villáját, meg a vállalati kocsi viszi a feleségét a pedikűröshöz, így mondják azt, aki az emberek lábát vagdalja. Ez mind rendben van, mert emberek vagyunk, nem szentek. De az már nincs rendben, hogy az újságok ezt megírják, mert akkor ki fog bízni az igazgató bácsikban?

Meg az is rendben van, hogy a főorvos bácsi annak ad ágyat, aki fizet, meg hogy az üzletvezető bácsi annak ad árut, aki fizet, meg hogy az eladó néni annak ad árut, aki fizet (szerzőnk nyilvánvalólag nem az áru árára, hanem az úgynevezett csúszópénzre gondol – a szerk.), meg hogy az egyetemi tanár bácsi azt veszi fel az egyetemre, aki fizet, meg a tisztességtelen haszon meg a bércsalás meg a feketemunka, ahogy ezeket mondják, az mind rendben van, mondja a nagypapa. De nagyon is nincs rendben, hogy ezeket a dolgokat az újságok csak úgy ukmukfukk megírdogálják. Mert akkor megrendül a bizalom, és az emberek nem fognak kórházba járni, meg nem fognak egyetemre járni, meg nem fognak a gyárba járni, meg nem fognak a közértbe járni, meg nem lesz se munka, se haszon, se bér, se semmi. És akkor jön a néphalál. (Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy szerzőnk névvel, pontos címmel, munkahellyel, személyi számmal meg nem nevezett példái egyedi, kivételes esetek. – A szerk.)

A nagypapa, aki mindezt ilyen nagyon jól látja, azt mondja, azt a sok újságíró bácsit mind el kellene küldeni bányába szenet fejteni, úgy kell nekik. Egy füst alatt azt a sok író bácsit is, biztos, ami biztos. Még jobb lenne fegyenctelepre küldeni őket, egy magányos szigetre az óceánban, de olyan sajnos nincs nekünk. És ha volna, akkor biztos odaadnák az idegenforgalmasoknak, hogy csináljanak rajta gulaschpartit és délibábot. Szóval marad a bánya, oda mars mindenki, aki ír. Aki nem ír, azt nem oda. Mert ha az újságos bácsi nem ír, abból sosincs semmi baj, a népek meghallgathatják a dolgokat a Szomszédos Rádióban (szerzőnk feltehetőleg a kolozsvári rádió magyar adására gondol – a szerk.). Mert nem vagyunk már a hőskorban, mondja a nagypapa, nekünk nem kell, hogy dicsérjenek bennünket, isten ments, csak az kell, hogy ne írjanak, és akkor minden rendben.

Valahogy úgy kell csinálni, mint az a műsorvezető bácsi a televízióban, aki azt mondta, idézem: „Egy világbajnokság előtt nem illik és nem is szabad fölborzolni a kedélyeket. Ez alapszabály, ez így sportszerű és logikus… Mexikó után majd beszélünk róla. Jó?”

És neki van igaza. Mert micsoda dolog, ha már tanév közben megírogatják, hogy 1-est kaptam háromszor? Várják meg, amíg megbukom addig ne beszélgessenek erről. Meg micsoda dolog, hogy már az év vége előtt megírogatják, hogy ez a gyár se teljesíti a tervét, meg az se? Hát lehet ilyen fölborzolt kedéllyel nyugodtan tervetnemteljesíteni? Meg kell várni szépen az év végét, amikor az egész népgazdaság nem teljesíti a tervét, és akkor kell róla beszélgetni. Jó? (A népgazdaság általában teljesíti az éves tervét. – A szerk.)

Illetve mégse egészen jó. Mert ha már nem teljesítettük azt a népgazdasági tervet, ahogy mondják, akkor minek arról beszélgetni? Csak hogy elkeserítsük az embereket? Hogy agyonnyomja őket a felelősség meg a lelkiismeret? És nőjön az alkohol meg a nemzethalál? Úgyhogy semmi értelme. Annak az újságos bácsinak van igaza, aki azt írja, idézem: „A vereségeket egy idő után célszerű hamu alá kotorni, és érdemes előrenézni, mert máskülönben a sportban nem létezhet fejlődés, előrelépés.” Ez a helyes beszéd, jó magyar emberhez méltó. Hamu alá és előrenézni. És amíg előrenézés, addig semmi borzolás, mert ez alapszabály, ez így sportszerű és logikus. Beszélgetni majd utána kell. És utána azért nem kell, mert akkor hamu és kotrás, különben sose lesz fejlődés meg előrelépés, mi meg itt maradunk fejletlenül.

Olyat meg kár mondani, hogy ha semmi nagy nyilvánosság, akkor jönnek a pletykák. Ilyet mondani nem felelős. És az ilyen nem felelősségnek még egy olyan magas bácsi is felül, mint a Csáki Sanyi bácsi. Mert ő azt írta a Buda Pista állami titkárnak, mikor még a tanácsadója volt, hivatalos feljegyzésben, szó szerint idézem:

„Kérem Buda elvtársat, hogy a közvélemény megnyugtatása érdekében egy megfelelő információt adjunk ki, ami természetesen nem zavarja a további mexikói felkészülést. A valóságot előbb-utóbb úgyis meg kell mondani! Véleményem szerint ezzel elejét lehetne venni az országban folyó különböző pletykaszintű rágalmaknak és téves híreknek.”

Írta ezt a Nyilasi Tibi ügyében, amiről még fogok beszélgetni. Még szerencse, hogy volt annyi felelőssége, hogy odaírta: csak olyan információt, ami nem zavarja a felkészülést. Mert olyasmit, ami zavar, olyat aztán egy szót se! De még nagyobb szerencse, hogy a Buda Pista bácsinak még nagyobb volt a felelőssége, és nem beszélgetett egy szót se. Hogyisne, még mit nem! A felkészülés kellős közepén? És aztán valakinek még nagyobb volt a felelőssége, mert azóta már nincs kellős közepe, és mégse mondogatják meg az igazságot. Mert azt csak a naiv Csáki bácsi gondolja, hogy a valóságot előbb-utóbb úgyis meg kell mondani. Ilyesmi csak a mesében van. Ezt megtanulta a Csáki Sanyi bácsi is, mert most már ő se mondogat semmit. És ha pletyka, hát pletyka. Hát aztán?

Mert pletyka, az volt, az természetes, merthogy emberek vagyunk. A Nyilasi fiú ügyéről például azt pletykálták, hogy a Tibi azért nem ment el a hat nullázni Mexikóba, mert kapott az osztrákoktól másfél milliót és a szovjetektől is másfél milliót. Hogy schillinget, rubelt vagy kanadai dollárt, azt nem tudom. (Szerzőnk felelőtlenül elmossa a három pénznem közötti értékkülönbséget. – A szerk.) Ebből adott a Szepesi Gyuri bácsinak ötszázezret, a Buda Pista bácsinak ötszázezret, a Mezey Gyuri bácsinak ötszázezret. Így aztán maradt neki másfél millió, elcserélheti nagyobbra a lakását. Mexikóban meg csak a bagó meg a szégyen.

Meg azt is pletykázták, hogy a Gorbacsov Misi bácsi, akitől minden kitelik, inkognitóban, amit így mondanak, felkereste a Szepesi Gyuri bácsit, és megmondta neki kerek perec: vagy hat nulla, vagy se gáz, se villany, se olaj, se Lada. És a Gyuri bácsi erősködött, hogy hat egy, mert mégiscsak van nemzeti becsület, de akkor a Misi bácsi: ha hat egy, akkor kivonul a Vörös Hadsereg Magyarországról, és mi itt maradunk védtelenül.

Meg azt is pletykázták, hogy a fiúknak lecserélték a vérét, és eladták kemény valutáért az elmaradott dél-koreaiaknak, a fiúk számára meg vásároltak albán konzervvért, ami nagyon jó minőségű, csak az albánok tévedésből Budapest helyett Bukarestbe küldték. Így aztán szegény fiúknak vértelenül kellett játszaniuk.

Meg pletykázták azt is, hogy a hat nullából vette meg a Szepesi bácsi a Kiskunsági Nemzeti Parkot, a ménessel, a szürkegulyával meg a rackanyájjal, hogy amikor nem vezet főosztályt, iszogathasson a csordakútból. Meg hogy mi is csinálhattunk volna a kanadaiakkal hat nullát, de nem csináltunk, mert a Buda bácsi kapott egy vadászási engedélyt Kanada összes medvéjére, államköltségen. Meg azt is, hogy a Mezey bácsi azért ment olyan gyorsan Kuvaitba, hogy ne legyen idehaza, és ne kelljen felelnie arra a sok butaságra, amit a nagy nyilvánosság tudni akar, és az csak zavarná a nyugodt felkészülést a következő világbajnokságra.

Aztán volt egy olyan szép kövér pletyka, hogy a fiúk azért csetledeztek-botladoztak, mert teletömködték őket tésztával. Ezt nagyon sokan pletykázgatták, még egyik-másik fiú is, hogy csak úgy kopogott a szemük, meg korgott a gyomruk. És aztán mi történt? A Mátyás Rudi bácsi, a fiúk főszakácsa a nagy nyilvánosság elé tárta a mexikói állapotot. Tessék elolvasni:

„Reggelinél minden esetben svédasztal: tej, kávé, tea, friss narancsdzsúsz, paradicsomivólé, barack-, almalé (szűrt), citromlé; vaj, dzsem, méz, főtt tojás (lágy, kemény), sajtok (általában háromféle), saláta, tojássaláta, joghurt (natúr, gyümölcs), paprika, paradicsom.

Ebédeknél: friss gyümölcs és kompótok.

Vacsoráknál: friss gyümölcs, golden és starking alma, banán, mangó, kivi és kompótok.

20-án reggeli: svédasztal plusz tojásrántotta; ebéd: zöldségleves reszelt tésztával, sült csirkecomb, burgonyapüré, palacsinta; vacsora: nyírségi gombócleves, bolognai spagetti.

21-én reggeli: svédasztal, plusz sonka, párizsi; ebéd: húsleves csigatésztával, natúr sertésborda, vegyes köret, káposztasaláta, linzerkoszorú; vacsora: zöldborsófőzelék, vagdalt, diós palacsinta.”

És így tovább, 9-ig. Azért nem tovább, mert akkor a fiúk kiestek és hazabandukoltak.

És mi történt, miután a Rudi bácsi megfelelően elmondta a nagy nyilvánosságnak, hogy a fiúk igenis kaptak olyan kosztot, mint a többi magyar dolgozó az üzemi konyhán? A népek azóta is mondogatják, hogy azért hat nulla, mert reggel-délben-este tésztával tömték szegény fiúkat.

A Nyilasi Tibinek van igaza, aki, amikor a Végh bácsi megkérdezte, hogy mért nem oszlatja el a pletykákat egy őszinte nyilatkozattal, azt mondta, idézem:

„Mert nincs hozzá kedvem! Mert nincs hozzá erőm. Mert időm sincs, és a feltételeim sincsenek meg hozzá… Én már rég túl vagyok a pletykákon, a híreszteléseken. Olyanformán, hogy engem ezek már nem is érdekelnek!”

Ez a helyes beszéd. Amikor hamukotrás meg jövőbe nézés, akkor kinek van ideje meg ereje a nagy nyilvánosságra? Az csak higgye, amit akar, úgy kell neki.

Meg aztán nemcsak az a baj az újságosokkal, hogy mindig csak hőbörögnek, meg mindent összevissza kevernek, és a végén senki se tudja, mi az igazság. Az is a baj, hogy állandóan útban vannak. Mexikóban például, mikor edzettek a fiúk, mondja gyúró bácsi, idézem: „Néha úgy ellepték a pályát a fotóriporterek, hogy a srácok majd fölbotlottak bennük.”

Persze azok kapitalista újságírók voltak, úgy mondják, hogy sajtóhiénák, mert azok mindent tudni akarnak. A mi újságosainkkal az ilyesmi nem fordulhat elő, mert ők nem akarnak mindent tudni, és amikor edzés, akkor a kaput bezárják, és az újságosoknak coki, a fiúknak meg nem kell botladozniuk.

Azt is a gyúró bácsi meséli, hogy volt az újságosok között olyan ravaszdi álnok, aki azt mondta, hogy ő olasz újságos, és megkérdezte, melyik fiúnak milyen szám lesz a hátán, amikor a szovjet fiúk ellen játszanak, mert azt neki meg kell írnia Rómába. És a szegény naiv magyar vezetők, ők megmondták. De aztán, amikor az olasz újságos lehajolt, kiesett a nyakából a névjegykártyája. És akkor kiderült a nagy nyilvánosság előtt, hogy ő egy szovjet újságos. Hogy hogyan esett ki a nyakából a névjegykártyája, azt nem tudom, de így mondja a masszőr bácsi. Úgy látszik, a szovjetek ott hordják a névjegykártyájukat, meg mind perfekt olasz. (Nem értjük, miért kétli szerzőnk, hogy a szovjet újságírók tökéletesen beszélnek olaszul. – A szerk.) Csak azt nem tudom, hogy a fiúk közül ki beszélgetett vele olaszul. De nem ez a fontos, hanem hogy így tudták meg a szovjetek, hogy melyik fiúnak milyen szám lesz a hátán. És ez árulás! Mint a Görgey bácsié, aki mostanában nagy magyar szabadságharcos. Mert ha a szovjetek nem tudják a számokat, sose jöttek volna rá, melyik a Disztl Peti, meg melyik a Nagy Anti. Mert az Anti se rúgott egy gólt se, meg a Peti se rúgott egy gólt se. Hát hogy lehet akkor megállapítani, hogy melyik a csatár, melyik a kapus? És az nem bizonyíték, hogy a Peti hatot beengedett, mert az Anti is beengedte volna.

És még mi minden sok bajt okoztak az újságosok! A Mezey Gyuri bácsi azt írja Mexikóról a búcsú-lemondólevelében, hogy, idézem: „Az edzések alatti nagy nyilvánosság – több száz újságíró, fotóriporter, tv, rádió volt jelen különböző országokból – nem tette lehetővé a csapatjáték még hátralévő feladatainak megoldását.” Ezt én egészen pontosan ismerem a bátyám példájából. Ő is úgy van, hogy egész évben készülget, készülget a vizsgára, amit náluk úgy mondanak, hogy szigorlat, mert igen szigorú, és akkor három nappal a szigorú szigorlat előtt azt mondja, hogy most már ideje elővenni a tankönyvet, amit náluk jegyzetnek mondanak. És mit ad isten, mindig ebben a három napban jön neki közbe valami, ami nem teszi lehetővé a megoldást. Őt ugyan nem az újságosok zavargatják, de akkor van a tv-ben az Isaura vagy az Onedin család vagy a Linda, meg akkor van beatkoncert a Sportcsarnokban, meg a Zalaegerszeg-Salgótarján meccs, amit mégiscsak meg kell nézni. És aztán a szigorlat, az ajaj, de arról nem a bátyám tehet. (Szerzőnk túlzottan elnéző a testvérével szemben. Egyéni felelősség igenis van, nem lehet mindent a körülményekre hárítani. – A szerk.)

Mondja a Mezey bácsi azt is, idézem: „Nem használt a hangulatnak és a komfortérzésnek (?? – a szerk.) az sem, hogy néhány újságíró – nyilvánvalóan személyes sérelmek által vezérelve – bizalmatlanságával, feleslegesen személyeskedő megnyilvánulásaikkal munkánkat zavarta.”

Ez őszinte, bátor beszéd. A bizalmatlanságot, azt eleve nem szabad használni, mert az mérgező, és mindent tönkretesz. Van joga egy újságosnak feltételezni, hogy a Détári, három védő közül kiemelkedve, nem tud húsz méterről befejelni a bal felső sarokba? Ugye, hogy nincs. Vagy hogy a Nagy Anti hatvan méterről ollózva nem talál be a jobb alsó sarokba? Nincs. Hogy a Disztl Petinek a Maradona egy tizenegyest se tud berúgni? Hogy a Dajka 100-on nem fut Európa-csúcsot? Nincs és nincs és nincs. Amíg vannak néhány újságírók, akikből csak úgy süt a bizalmatlanság, és ilyesmiket feltételeznek, addig nem lehet a fiúknak hangulata.

És a személyes sérelem, az végképp érthetetlen és felháborító. Igaz, hogy a Mezey Gyuri bácsi hozatott Dél-Afrikából tizenkét vízilóbőr korbácsot, és azzal hajkurászta körbe-körbe a pályán az újságos bácsikat? Igaz. Igaz, hogy ketrecbe záratta őket? Igaz. Igaz, hogy az Elzett Műveknél speciális lakatot rendelt a szájukra? Igaz. Igaz, hogy minden tizediknek kiszúratta a szemét, a többinek meg bekötötte? Igaz. De hogy ezt néhány újságos személyes sérelemnek vegye, az undorító, és elveszi a fiúk komfortérzését.

Helyesen mondja a masszőr bácsi, idézem: „Az újságírók és fotósok mindennap két órára bejöhettek. Azért csak két órára, mert a szövetségi kapitány nem akarta, hogy állandó jelenlétükkel zargassák a játékosokat. Hogy azoknak folyton ‘viselkedni’ kelljen, fotózni, nyilatkozni. Ez szörnyen fárasztó dolog.”

Hát ez az, hogy ez ilyen fárasztó. Ezért nem kellenek az újságos bácsik, egy darab se. Mert azok nemcsak a fiúkat zavargatják. De nem ám! Zavargatják a popsztárokat is. De azok ravaszak. Azok úgy viselkednek, mint a pinty. És odahaza is zöld hajjal járnak, meg flitteres mellényben. És jól átverik az újságosokat, mert ha van róluk cikk az újságban, minél több, akkor van közönség a popkoncerten, minél több, és akkor van pénz az OTP-számlájukon, minél több, és ki van tolva az újságosokkal.

De az újságosok, azok a vezérigazgató bácsikat is zargatják, pedig azoknak úgyis annyiszor viselkedniük kell, a minisztériumban meg a szakszervezetben meg a kerületi pártbizottságon meg a budapesti pártbizottságon meg még máshol is. Meg még odahaza is. Egyes-egyedül ott nem kell viselkedniük, ahol vezérigazgatnak, és akkor az újságosok odatolják a pofájukat képüket (szerkesztői javítás – a szerk.), és ott is zargatják őket. És olyasmi szemtelenségeket kérdeznek, hogy mért gyárt csak feleannyi cipőt a cipőgyár, mint amennyit kellene, meg mért nem divatosak a cipők (szerzőnk nem veszi figyelembe, hogy a tőkés piacra készülő cipők igenis divatosak – a szerk.), meg mért van a cipőbe beleírva, hogy „esőben, sárban, hóban, napos és szeles időben használatát nem ajánljuk”. Meg hogy háromszázhatvan cipőgyártóra mért jut háromszázhatvanegy adminisztrátor és negyvenkét portás. Meg csupa ilyesmit, ami szörnyen fárasztó.

De sőt még a minisztereket is zargatják azok a szemtelen sajtósok. És miután olvastam a szerk. bácsi javítását, úgy írom, hogy van képük azzal zargatni a miniszter bácsikat és néniket (női miniszter Magyarországon nincs, de a nők teljes egyenjogúsága az élet minden területén biztosított – a szerk.), hogy mért nem épül elég lakás. Nem úgy elég, amennyi kellene, mert az lehetetlen, hanem úgy elég, amennyit a miniszter bácsi minisztériuma eltervezett és elvállalt. Meg ha hármas ünnep, mért nincs sose elég kenyér? Meg mért van ötös ünnep negyedévenként hatszor? Meg mért nem lehet eltakarítani a havat? És mért nincs sóskifli? Meg csupa ilyen feleslegességet kérdezgetnek, ami rettenetesen fárasztó. Igaza van a nagypapának, hogy bányába velük.

Vagy meg kellene tanulni a gaz imperialistákat, akiket mostanság fejlett tőkéseknek mondanak. Mert ott annyi a sajtós, mint a nyű, és egyfolytában zaklatgatnak. És ott tűrik a fiúk meg a vezérigazgató bácsik meg a miniszter bácsik, de még sőt. Mert azok olyan ravaszak, mint nálunk a popsztárok. Azok úgy gondolják, hogy ha nagy nyilvánosság, akkor nagy népszerűség, és pénz a zsebükbe, meg képviselői mandátum meg ilyesmik. Erre mondta egy híres bölcselő, akit tanultunk az iskolában, hogy a tömegek uszályába kerültek (a legalaposabb kutatással sem sikerült kiderítenünk, kit idéz szerzőnk – a szerk.). Ott, ha valaki nem nagy nyilvánosság, nem ülhet a bársonyszékbe. Meg van olyan elnök is, aki még a minisztereknél is magasabb, aki minden héten beszélget a sajtósokkal, hogy legyen neki nagy nyilvánossága. A szegény. Mert az egy rabszolga-társadalom, ahol ennyit kell fáradozni azért a vacak Fehér Házért. Meg semmi szeméremérzet nincs bennük, csak az a magamutogatás meg locsi-fecsi. Mert az apukám azt mondja, hogy nehogy azt higgyem, ha ott egy miniszter bácsi elmagyarázza, hogy mért nincs elég lakás, akkor azért nincs elég lakás. Nem azért nincs, de benne van a munkaköri leírásában, hogy őneki ezt el kell magyaráznia. Nálunk, ha a miniszter bácsi reggel nem blokkol nyolc órakor, akkor sipirc. Náluk, ha nem magyaráz, akkor sipirc. Ami mégiscsak nagy különbség!

Hát ezért szamárság, amit a Mezei Andris bácsi ír, aki persze egy pakliban van az újságosokkal, hogy a Di Stefano bácsi, aki világhír meg Real Madrid-edző, mikor egyszer pár percet késett a sajtótájékoztatóról, amit így mondanak, a kezét csókolgatta a sajtósoknak, hogy neki megbocsássanak. Ilyet azért kár mondani, mert ott kint a kapitalizmusban a focisták a nagy nyilvánosságból élnek, ezért hajbókolnak az újságosok előtt. De nálunk itt bent a focisták a Hivatalból élnek, úgyhogy nem kell emberhez méltóan hajbókolniuk a nagy nyilvánosságnak. A miniszter bácsiknak de mégúgy se.

De az a legeslegfontosabb, amit az Elnökség (az MLSZ elnöksége – a szerk.)ír. Ő azt írja, hogy, idézem: „Zavarólag hatott az edzések és a mérkőzések nagy nyilvánosság előtti lebonyolítása.” Ez a dolognak a veleje. Mindjárt rendbe jönne minden, meg sose lenne hat nulla, ha nem a nagy nyilvánosság előtt kellene mérkőzni. Például építenének egy nagy falat a stadionok körül, lenne rajta egyetlen bejárat, ott farkaskutyák, rohamrendőrség meg atomágyuk, és ott se ki, se be, csakis egyedül a fiúk meg azok a harmincketten, akik nélkül nincs foci. A zöld gyepen meg semmi kapu, hanem fehér asztal, Herend meg Meissen meg Rosenthal meg Kína, ami csupa híres porcelán, tészta egy szál se, hanem alakart (étlap szerint – a szerk.), persze nyugágyban, a kezdőkör helyett meg szvimingpul (úszómedence – a szerk.) trambulinnal és idomított delfinek. Azok mindenképp, mert azok beszélnék meg, amíg a fiúk meg a többi harminckettő szvimingpuloznak a meisseni medencében, hogy mennyi-mennyi. És amit ők megbeszélgetnek, az a jó a nagy nyilvánosságnak. És akinek esetleg talán mégse jó, mert mindig vannak huligánok meg rendbontó elemek, sőt aljas máskéntakarók is, azoknak farkaskutya meg könnygázgránát meg gumilövedék. Még mindig inkább, mint az a fáradságos viselkedés. Meg akkor nem kellene, ezt is az Elnökség mondja, „a sajtó képviselői igényeinek – sok időt felemésztő – kielégítése”.

Persze az lenne a legjobb, ha nemcsak a sajtósokat küldenék bányába, hanem az egész nagy nyilvánosságot, csak az a baj, hogy mi egy kicsike ország vagyunk, és nincsen elég bányánk.

Szóval a sajtósok, azok úgy gondolják, hogyha mindent elmondanak a nagy nyilvánosságnak, akkor fényesen fog ragyogni az igazság, és pletyka, az sehol.

Na, jól van. Csak azt nem tudom, hogy hogy van ez a Nyilasi Tibivel. Mármint hogy mért nem utazott a Tibi a Nemzeti Tizenegybe, Mexikóba.

Hát erről mindent tud a nagy nyilvánosság. Mert a Tibi beszélt a Végh Tóni bácsival meg a Mezei Andris bácsival meg az MLSZ elnökével meg a klubelnökével meg temérdek újságossal, magyarral is, osztrákkal is, meg az eszpresszóssal meg a sarki fűszeressel meg a taxisofőrrel. És nyilatkozott róla a Mezey bácsi, a Walter bácsi, a Szepesi bácsi, a Buda bácsi, a Csáki bácsi, aki visszavonta, meg a barátai meg az ellenségei és 133 újságos és 8 Kossuth-díjas Kiváló Művész meg az Állatorvosi Egyetem rektora meg még nem tudom, ki mindenki. Hát ez aztán igazán nagy nyilvánosság! Örültem is neki, hogy így megtudom az igazságot, feketén-fehéren. El is olvastam mindenkit, aki nyilatkozgatott, legfőként a Tibi 64 nyilatkozatát. És mindezekből ezeket az igazságokat tudtam meg:

1. A Tibit úgy adták el az Austriának, ami egy klub, hogy ő azt se tudta, hogyan adták el.

2. A Tibit úgy adták el az Austriának, lásd fent, hogy akik eladták, azt se tudták, hogy adták el.

3. Az eladásban kikötötték, hogy a Tibi azért piros-fehér-zöld, tehát Nemzeti Tizenegy, mindenekelőtt.

4. Az eladásban nem kötötték ki, hogy a Tibi piros-fehér-zöld stb.

5. Az eladásban kikötötték, hogy nem tudni, hogy mit kötöttek ki.

6. A Joschi Walter bácsi, aki Austria, ki akarta adni a Tibit a piros-fehér-zöldnek.

7. A Joschi bácsi nem akarta stb.

8. A Szepesi bácsi kikérte.

9. A Szepesi bácsi nem kérte ki.

10. A Csáki bácsi kölcsönadta.

11. Nem adta kölcsön.

12. A Joschi bácsi kiadta, de visszakérte.

13. Nem adta ki, de vissza se kérte.

14. A Tibit meg kellett operálni.

15. A Tibit nem kellett megoperálni.

16. A Tibit nem volt szabad megoperálni.

17. A Tibi belehalt a műtétbe.

18. A műtétet a Mezey Gyuri bácsi akarta.

19. Nem akarta.

20. A Tibi gyorsabban futja a száz métert, mint a nemtudomki, aki a világcsúcstartó.

21. A Tibi nem futja gyorsabban, mert mind a két lábát amputálták, amit így mondanak, az egyiket tőből, a másikat térdtől.

22. A másikat tőből, az egyiket térdtől.

23. Csak az egyiket.

24. Egyiket se, de futni nem tud.

25. A Tibinek nem volt apukája, rózsabokorban jött a világra.

26. A Tibinek nem volt anyukája stb.

27. A Tibi fekete.

28. A Tibi szőke.

29. A Tibi vörös (szerzőnk ezt nem ideológiailag érti – a szerk.).

30. Nincs is haja.

31. AIDS-kór, ami nem tudom, micsoda.

32. Bubópestis, lásd fent.

33. Gümőkór, lásd fent.

34. A Hivatal mindent tud.

35. A Hivatal nem tud semmit.

36. A Hivatal nem akarja tudni.

37. A Hivatal tudja, de nem mondja.

38. Semmi se igaz.

39. Minden igaz.

40. Az ellenkezője se.

Itt most abbahagyom, mert ez egy szép kerek szám. Pedig még megtudtam 213 igazságot.

Gondolom, azért van nálunk annyi igazság, mert mi egy amatőr ország vagyunk, nem úgy, mint azok a szegény nyugatiak, akik mind profi országok, aztán nincs ennyiféle igazságuk. Mondja is a Végh bácsi, hogy egy amatőr országban, ahol amatőr utakat építenek, amik csupa gödrök, csak amatőr foci lehetséges. Meg ahol az állami titkár bácsi és az elnök bácsi (OTSH-államtitkár és MLSZ-elnök – a szerk.) a Moulin Rouge-ban, ami egy mulató, és úgy mondják, hogy Vörös Malom, na szóval ott beszélik meg, ki legyen a kapitány (szövetségi kapitány – a szerk.), ott is csak amatőr foci.

A Mezei Andris bácsinak meg van egy külföldi ismerőse, aki nagyon nagy üzletember, és aki azt mesélte a Bandi bácsinak, idézem:

„Uram, én nagyon jól érzem magamat Budapesten. Van egy megfigyelésem: Másutt külföldön a pincérek – úgy vettem észre – összedolgoznak. Olasz vendéglőben nézni is jó a szemnek, hogy suhannak el egymás mellett az olasz felszolgálók, hogy miként segíti ki egyik a másikat. A németek mások, de ott is csapatmunka van. Itt a magyar Hiltonban megfigyeltem, hogy a személyzet munkaidejének nyolcvan százalékát az egymással való vita tölti ki.”

A Lakat Karcsi bácsi meg azt mondja, idézem:

„Ezek a fiúk, ha kimennek külföldre, vinni akarják magukkal a Hortobágyot is. Az igazi profik egyik nap Olaszországban játszanak, másnap meg Libanonban. Természetesnek tartják, hogy mindenütt más a koszt, hogy alkalmazkodni kell. Mi a magyaros konyha nélkül lépni se tudunk. Annak idején előfordult, hogy nem vittünk magunkkal szakácsot, és Novák Dezsőnek, aki Vendéglátóipari Főiskolát végzett, kellett az ottani séfet lecsókészítésre megtanítani. Mert nálunk nem a kalóriával van a baj, hanem az ízzel. Ha nincs paprika, nincs eredmény!”

Nem úgy azok a szegény profik. Ott a világsztár, mint a Puskás Öcsi, nem ihat meg egy krigli sört. Egy másik világsztár, a Di Stefano, az meg, ha egy kilóval több van rajta, nejlonba csavarja magát a szerencsétlen, és úgy edz. Hát élet ez? És az angol fiúk nem vihetik magukkal a ködöt, a skót fiúk a whiskyt, az olasz fiúk a Velencét meg a pizzát és így tovább. Így aztán nem is tudnak amatőr focizni.

Egy másik világsztár meg, a Real Madrid, annak van egy százezres stadionja meg 65 ezer klubtagja, aki bérletes, mint nálunk a Nemzeti Színházban az a huszonnégy. (Szerzőnk erősen túloz. A budapesti Nemzeti Színháznak legalább negyven bérletese van. – A szerk.) És van nekik 30 kiscsapatuk, és fél tucat a gyerekeknek, fél tucat a kölyköknek, fél tucat az ifiknek és fiókcsapatok az NB II-ben, amit náluk úgy mondanak, hogy második liga. Hát el lehet képzelni, mit kell melózni azoknak a szegény profi Real Madrid-osoknak, hogy mindezt összehozzák. (Szerzőnk életkorára való tekintettel csak az olvasóknak ajánljuk az eredeti tőkefelhalmozódás elvének alapos tanulmányozását. – A szerk.)

A Buda bácsi, amíg állami titkár volt, ő akart valami ilyesmit. Ő azt akarta, hogy vigyék el a fiúkat a kecskeméti űrhajóstáborba, ott van egy speciális gömb, amiben az űrhajósfiúkat képezik ki. És a Buda bácsi azt akarta, hogy a focistafiúkat is rakják bele a gömbbe, és úgy szoktassák őket a mexikói magaslathoz. De hát ebből se lett semmi, merthogy mi amatőr ország vagyunk, nem szeretjük az ilyesmiket.

Meg abból se lett semmi, hogy csináltak egy nagy országos közvélemény-kutatást, igen tudományosan, számítógépekkel meg minden, két hónapig dolgozott rajta az egész Magyar Tudományos Akadémia. Azt kérdezgették a nagy közvéleménytől, hogy milyen összeállítású csapat menjen Mexikóba. És a komputerek megmondták kerek perec, hogy mit akar a közvélemény. Azt akarta, hogy:

Grosics

Buzánszki, Lóránt, Lantos

Bozsik, Zakariás

Budai II., Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor

De hát ebből se lett semmi, mert egy ilyen amatőr országban az ilyesmi nem megy.

Ezek után igazán nem lehet csodálni, amit a Mezei Bandi bácsi mond. Mert ő azt mondja, idézem:

„A labdarúgóba mindenki belerúghat, mert őt eleve erkölcstelennek kiáltotta ki az álszent társadalom. A labdarúgó eltölthet napi 8-12 órát is a maga hivatásával – a labdarúgó nem dolgozik. A labdarúgó ‘ingyenélő’. Pályára viheti hetenként ízzé-porrá zúzott csontjait, porcait – köphetnek rá az arénából, szidhatják, mint a lovakat. Kinek juthat eszébe, hogy legyen szakszervezetük, amely megvédi emberi méltóságukat, amely kisegíti őket nehéz helyzetükben, amely a jogukat védi, ha kell?! Arénákba küldött fizetett rabszolgáknak érezhetik magukat. Munkájukat nem ismerik el munkának. És ha a gazdasági helyzet romlása fenyegeti a kenyeret – csinálnak velük legalább cirkuszt.”

Ez igazán borzasztó. Ezeknek a szegény fiúknak, akiknek nincs egy ép porcikájuk, akik éjt-nappalt robotolnak, mint a rabszolgaállat, akik jogfosztottak, elnyomottak, kizsákmányoltak, leköpdösöttek, éhbérért cirkuszolók – ezeknek még szakszervezetük sincs! Hallatlan!! (Tévedés. A labdarúgók igenis tagjai lehetnek az élelmiszeripari, a faipari vagy a vasasszakszervezetnek. – A szerk.)

Aztán csodálja valaki, hogy az ilyen amatőr országban, ahol még fociszakszervezet sincs, mindenki fogvacog. A főosztályosok fogvacognak a Szepesi bácsitól, aki a főosztályt vezetgeti. A Mester Ákos bácsi fogvacog a szilenciumtól, mert ő most már nem szilencium. A Hivatal fogvacog a Szabad Európa Rádiótól, mert az hátha megmondja. A Szabad Európa fogvacog a Népszabadságtól, mert hátha az előbb mondja meg. Az emberek fogvacognak a Gorbacsov bácsitól, mert hátha követni fogjuk. Az emberek fogvacognak a Gorbacsov bácsitól, mert hátha nem fogjuk követni. Az edző bácsik, akik nyugati külföldre akarnak menni konvertibilis valutáért, fogvacognak a Hivataltól. Az edző bácsik, akik keleti külföldre akarnak menni nem konvertibilis valutáért, fogvacognak, hogy elküldik őket az Alsópáhoki FC-hez. A fiúk fogvacogtak a Mezey bácsitól. A fiúk fogvacogtak az Östreicher bácsitól. A fiúk fogvacogtak a Csáki bácsitól. A fiúk fogvacogtak a labdaszedő fiúktól. És mindez megfordítva. Például: a Hivatal fogvacog a nagy nyilvánosságtól. A nagy nyilvánosság fogvacog a Hivataltól.

A legnagyobb baj, hogy mindenki fogvacog a Végh Tóni bácsitól. A Baróti Lajos bácsi, aki régi kapitány, meg is fogalmazta ezt, idézem: „Na, jó. Hát akkor hagyjunk abba mindent. Várjuk meg, amíg Végh Antal az alapokig mindent lerombol – mert ő valóban azt teszi a már mindenkit megfélemlítő könyveivel. Tessék. Csinálja. De hogy ki fog itt munkát vállalni?”

Hát ez az. Mert felelősséget, azt vállal itt sok mindenki. De munkát? Az mégiscsak sokkal nehezebb, mint a felelősség.

De most már fogvacog a Végh Antal bácsi is, mert elítélték őt sok pénzre vagy negyvennapi elzárásra. És perelik már megint, szegényt. És ő most már annyira fogvacog, hogy el se megy a bíróságra. (A kézirat lezárása után egyértelműen bebizonyosodott, hagy Végh Antal súlyos betegsége miatt nem jelent meg a tárgyalásokon. – A szerk.) Mert ha őt megint elítélik, akkor kénytelen lesz könyvet írni a magyar börtönökről, félmillió példányban. (A kézirat lezárása után Végh Antal nyilatkozott, hogy egy magyar író fizet, de nem megy börtönbe. Ezt helyeseljük. Még a nemzeti közadakozást is elképzelhetőnek tartjuk, mint a Nemzeti Színház esetében, ahol ez váratlan eredményre vezetett. – A szerk.)

És fogvacogott a Mezey Gyuri bácsi is. Ezt múlt időben mondom, mert azóta Kuvait, és nem tudom, hogy ott szabad-e fogvacogni, abban a nagy melegben. De itthon, Magyarországon fogvacogott. Azt mondja róla a Szepesi Gyuri bácsi, idézem:

„Mezey koncentrációs készsége az 1985. május 14-e és 1986. június 2-a közötti szakaszban szétszóródott. Idegállapota megromlott a hatalmi harcban, ami körülötte kialakult. Félt, hogy el fogják vágni a külföldi szerződését, hogy nem kapja meg a kiutazási engedélyt. Olyan komplexus alakult ki benne, ami arra késztette, hogy például egy nála lévő, minden magyar állampolgár számára megengedett valutát ne tartson otthon, átadjon egy barátjának, mert félt, hogy házkutatást fognak nála tartani!”

Hát ilyet én csak a szamizdatban szoktam olvasni, amit így mondanak, mert nem titokban szerkesztik, de titokban nyomtatják, meg féltitokban árulják. Szóval abban szoktam olvasni nagy-nagy ritkán, ha a bátyám hazahozza. Ő meg azért hozza nagy ritkán-néha, mert a szamizdat, az nagyon-nagyon drága. Mert a Hivatal nem támogatja anyagilag. (Szerzőnk ebben az esetben feltehetőleg nem az OTSH-ra, illetve jogutódjára, az ÁISH-ra gondol. – A szerk.)

És a Végh Tóni bácsi meg azt mondja, idézem:

„Engem kémek vesznek körül? Fogalmam sincs, hogy ki bízza meg, ki fizeti őket. De hogy vannak, léteznek kémek, hogy kifogástalanul végzik a dolgukat, az biztos! Meglehet, hogy én egy nemzetközi kémhálózat kezében vagyok?”

Ez borzasztóan izgalmas, majdnem annyira, mint a Mentők a tv-ben. És fogvacogtató.

A Mezei Andris bácsi meg azt mondja, idézem: „Itt nehézfiúk működnek.”

A Végh Tóni bácsi meg, hogy ez maffia. És ahol maffia, ott csőre töltve meg hasba lőve, láttam én a moziban. Meg hullák, ártatlanok meg nem ártatlanok, de mind fogvacogva.

A Mezey bácsi meg is ismétli, idézem: „Ezek nehézfiúk, igazuk van mindazoknak, akik féltenek.”

És azt is mondja, idézem: „Kezet érzek a vállamon. Megfordulok. Nem áll mögöttem senki. Nem Mexikóról van szó – hallom, mint figyelmeztetést. Igen – itt per van. – Milyen per? – Nem érted? – Nem. Nem arról van szó, amiről szó van?”

Én nem félek, mert egy magyar úttörő, az nem fél. De kedves maffiások, tessék nekem elhinni, hogy én csak arról szóltam, amiről szó van. A fociországról. Csakis-csakis arról. És a fociról szabad, ugye?

De ha engem mégis elküldenek Alsópáhokra általánosnak, akkor tessék nekem csomagot küldeni. A diós bájglit, azt nagyon szeretem. A bécsi szeletet is.

És ha én, mint általános, belepofáztam beleszóltam (szerkesztői javítás – a szerk.) olyasmibe, amibe egy általánosnak nem szabad, és mégis jön a vágottcsövű maffia, csupa Rolls-Royce-on, ahogy Magyarországon szokás, akkor legyen Lenin-gyászinduló, a rablánc a porba, meg a Himnusz, meg koporsómon nemzetiszín és vörös drapéria, és bársonypárnán a bizonyítványaim, és a Hivatal, meg az iskola, meg a család, meg a barátok szónoklatai, és ágyútalp, meg díszsortűz. És temessenek engem a magyar foci mellé, a Kerepesi temetőbe, díszsírhelyen, érdemeim elismerése mellett, focilabdával, mint általánost. Ebben a kicsi, Magyar Fociországban.