Négyszemközt a forradalommal
Ez a könyv azok számára készült, akik szeretnék testközelből megismerni a huszadik század történelmének alighanem legizgalmasabb évét, 1917-et. Célom nem annyira a tények ismertetése, mint a korszak érzékeltetése volt; aligha érthet meg egy kort igazán az, aki nem ismeri mindennapjait, apró-cseprő eseményeit, sajátos légkörét. A történelmi tények gyakran más dimenzióba kerülnek, ha megismerjük a hétköznapok atmoszféráját.
A kötet elsősorban a résztvevők, a forradalom és ellenségeinek vezetői, avagy olyan emberek emlékezésére épül, akiknek a nevét ma már csak a történészek ismerik, de azokban a napokban formálói voltak a történelemnek. Dokumentumokat csak abban az esetben közöltem, ha azok többet mondanak a puszta tényeknél.
Az emlékezések lényegéből következik, hogy mindig az emlékező szemszögéből tükrözik a tényeket, eseményeket. Fölöslegesnek véltem minden tévedés, torzítás, egyéni elfogultság kiigazítását. A forradalom óta eltelt fél évszázad alatt a történészek lényegében tisztázták a részletkérdéseket, melyeket azok, akik ezeket a napokat átélték, nem ismertek, nem ismerhettek. A magyarázó szöveg csak arra szolgál, hogy az óhatatlanul elfogult emlékezők ne tereljék hamis irányba a forradalom történetét.
Gy. L.
1917. február 23-a – az európai naptár szerint március 8-a – ugyanolyan nap volt, mint az év bármely napja. Csak abban különbözött a többitől, hogy a rettenetes, negyvenfokos hideg megenyhült, kisütött a nap, az ereszekről csöpögött a hólé. Utólag könnyű megállapítani, hogy Petrográdon azon a napon pattanásig feszült a húr. A rendkívüli hidegben több mint ezer mozdony tönkrement, a síneket befújta a hó, ami még jobban megnehezítette a főváros amúgy is rossz ellátását. A Putyilov-gyár, Oroszország legnagyobb üzeme, előző nap elbocsátotta munkásait, mert béremelést követeltek. Húszezer ember került az utcára. Reggel néhány textilgyárban a munkásnők a nemzetközi nőnap tiszteletére sztrájkba léptek, s csatlakozásra szólították föl a vasutasokat. A viborgi városrésznek, Petrográd ipari negyedének nagyüzemei leálltak; mintegy kilencvenezer munkás sztrájkolt. A sztrájkolók kiözönlöttek az utcára, az Állami Duma, a törvényhozó testület épülete elé vonultak, kenyeret követeltek. Estére elcsendesedett a milliós város.
Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy a forradalom elkezdődött. A cár aznap nyugodtan
elutazott a fővárosból a főhadiszállásra. Sztrájkot láttak az elmúlt hónapokban Petrográdon eleget; mért
épp ez különbözött volna a többitől? A kormány is nyugodt volt: a fővárosban 170.000 katona állomásozott. Egyébként is fölkészültek minden eshetőségre; Habalov tábornok, a petrográdi katonai
körzet parancsnoka még januárban kidolgozta az esetleges zavargások leverésének tervét. Elsősorban
nem a hadseregnyi katonára épített, hanem a 12.000 válogatott rendőrre, csendőrre, kozákra. A terv
szerint először a rendőrséget kellett bevetni, aztán a korbácsos, pikás lovas kozákokat, s legvégső
esetben a katonaságot.
Másnap, február 24-én (március 9-én) a várakozás ellenére folytatódtak a tüntetések; aznap már
kétszázezer ember sztrájkolt. Tudta a tömeg, mit akar? Pontosan aligha. Azt tudták, hogy kenyeret
akarnak, tüzelőt, emberibb életet. Hogyan szerezhetik meg, arról nem sok fogalmuk volt. De ha az
elkeseredett tömeg megmozdul, a célt nézi, nem az odavezető utat: ezért nem riad meg az akadályoktól.
Olyan szervezet, mely a felkelést megszervezhette és irányíthatta volna, nem volt Petrográdon.
A bolsevikokat, a cári uralom legtudatosabb ellenfeleit, megbénította a háború; szervezeteiket
szétverték, a vezetők emigrációban, börtönben, száműzetésben voltak, a párttagokat szétszórták, kit
a frontra, kit Szibériába. Nem volt sokkal jobb helyzetben a két másik jelentősebb baloldali párt, a
szociálforradalmárok (pártjuk kezdőbetűi alapján: eszerek) és a mensevikek sem. A rendszer polgári
ellenzéke pedig mindent akart, csak forradalmat nem; a cárizmust nem megdönteni, hanem megjavítani
akarták.
A forradalomnak tehát nem volt vezérkara. És mégis: a forradalmi mozgalom sok kudarcának gyümölcse most érett be. Nem volt vezető? De hányan ültek a tüntetők közül börtönben, hánynak az apja pusztult el száműzetésben, hányan szerveztek sztrájkot, terjesztettek röpcédulát? Nem volt kiépített szervezet? Maga a gyár volt a szervezet, és minden üzemben akadtak, akik a menet élére álltak. Nemcsak a gyűlölet, az elkeseredés, az éhség vezette őket, hanem a tapasztalat is, önmaguk, apáik, testvéreik tapasztalata. A nyomorban és harcban fölnőtt osztály tapasztalata.
Mi történt február 24-én, 25-én (március 9-én, 10-én) Petrográdon? Forradalom volt? A sztrájk általános lett, az üzletek, iskolák bezártak, a közlekedés megbénult, az újságok nem jelentek meg. Az utcasarkokon és tereken, szobrok talapzatáról és földszinti ablakokból szónokok harsogtak. A tömeg már nemcsak kenyeret követelt, egyre gyakrabban hangzott föl a jelszó: „Le az önkényuralommal!”, „Le a háborúval!”.
A forradalom akkor kezdődik igazán, amikor az éhes és elkeseredett nép már nemcsak enni akar,
hanem szabadságot követel, mert ráeszmél, hogy kenyere is csak akkor lesz, ha a szabadságát kiharcolja.
A tüntetők között egyre több vörös zászló bukkant föl, a munkásnegyedekben bottal és vasrúddal
fölfegyverkezve megtámadták a rendőrőrszemeket. És mégis – még mindig nem gondolta senki, hogy
Petrográdon forradalom van.
A kormány pontosan végrehajtotta Habalov tábornok tervét: először a rendőrséget, majd a
lovasságot vetette be; lőni egyelőre nem lőttek. A hatalomnak még kevésbé volt fogalma arról, hogy
forradalom van, mint a tüntetőknek. A február 24-i (március 9-i) minisztertanács alig foglalkozott a
tüntetéssel; a cárné másnap azt írta a cárnak: „Ez, ami folyik, a söpredék mozgalma. A suhancok és
lányok futkosnak és kiabálnak, hogy nincs kenyerük – egyszerűen azért, hogy zavart keltsenek –, a
munkások pedig azért, hogy zavarják a többiek munkáját. Ha jó, kemény hideg lenne, bizonyára
valamennyien otthon ülnének.”
Február 25-én (március 10-én) Habalov tábornok a következő jelentést küldte Alekszejev
tábornok vezérkari főnöknek:
Jelentem, hogy február 23-án és 24-én a kenyérhiány következtében sok gyárban sztrájk tört ki. Február
24-én körülbelül kétszázezer munkás sztrájkolt, akik erőszakkal elkergették a dolgozni akarókat. A
munkások megállították a villamosforgalmat. Február 23-án és 24-én délben a munkások egy része
keresztültört a Nyevszkijig, ahonnan elkergették őket. Az akció erőszakossága a kirakatok és
villamosablakok betörésében nyilvánult meg. A csapatok nem használták fegyvereiket; négy
rendőrtisztviselő könnyebben megsebesült. Ma, február 25-én sikeresen megakadályozták a munkások
próbálkozásait, hogy keresztültörjenek a Nyevszkijig. Egy benyomult csoportot a kozákok
szétkergettek. Reggel a viborgi kerület rendőr őrmesterének eltörték a karját, és tompa fegyverrel
megsebesítették a fején. A Znamenszkaja téren délután három óra körül egy csoport szétkergetése
közben megölték Krilov őrmestert. A csoportot szétkergették. A lázadás leverésében a petrográdi
helyőrségen kívül részt vett Krasznoje Szelóból a 9-ik tartalék lovasezred öt svadronja, a pavlovszki
testőr kozákezred egy százada. A tartalék gárdalovasezred öt svadronját Petrográdra vezényelték.
A cár parancsa Habalov tábornoknak ugyanezen a napon:
Főhadiszállás, 1917. február 25.
Megparancsoljuk, hogy holnapra vessen véget a fővárosban a zavargásoknak, melyek tűrhetetlenek a
Németországgal és Ausztriával folytatott háború súlyos napjaiban.
Miklós
Február 26-a (március 11-e) vasárnap volt. Petrográd képe egy csapásra megváltozott. A cár
parancsának megfelelően a katonaság sortűzzel fogadta a fegyvertelen tüntetőket; csak a Znamenszkaja
téren nyolcvan embert mészároltak le. Az egész városban dörögtek a puskák, kelepeltek a gépfegyverek,
az utcákon mentőautók szirénáztak. A rendőrök a tetőkről, ablakokból lőtték a tüntetőket.
A tüntetők ennek ellenére nem oszlottak szét. Ha lőttek rájuk, a földre vetették magukat,
behúzódtak a kapualjakba, szétszaladtak, de egy másik utcában ismét összegyűltek. A tömegből egyre
többen értették meg, hogy Petrográdon nem éhségtüntetés van, hanem forradalom.
A polgári ellenzék még ekkor is ott kereste a kiutat, ahol addig. Rodzjanko, a Duma elnöke,
aznap este a következőket táviratozta Alekszejev tábornoknak:
A Petrográdon kezdődött zavargások elemi erőt és veszedelmes méreteket öltenek. Okuk a
kenyérellátásban és a lisztszállításban mutatkozó hiány, legfőként azonban a kormány iránti teljes
bizalmatlanság, amely nem képes az országot a nehéz helyzetből kivezetni. Kétségtelenül ez az
események oka; ideig-óráig fel lehet őket tartóztatni, ha békés polgárok drága vérét ontjuk, ha azonban
megismétlődnek, nem leszünk úrrá rajtuk. A mozgalom átterjedhet a vasúti hálózatra, és abban a
percben megáll az ország élete. Tüzelő- és nyersanyaghiány következtében le fognak állni a petrográdi
fegyvergyárak, a munkások munka nélkül maradnak, és az éhező munkanélküli tömegen
feltartóztathatatlanul anarchia lesz úrrá. A vasúti forgalom egész Oroszországban a csőd szélén áll.
Délen a hatvanhárom kohóból csak huszonnyolc dolgozik, mert nincs tüzelőjük és nyersanyaguk. Az
Urálban kilencvenkét kohóból negyvennégyet leállítottak, és a napról napra süllyedő acéltermelés azzal
fenyeget, hogy erősen korlátozni kell a lőszergyártást. A lakosság, mivel a kormány meggondolatlan
rendelkezéseire számít, nem szállít gabonát a piacra, emiatt állnak a malmok, és a hadsereget és a
lakosságot veszedelmes liszthiány fenyegeti. A kormány teljesen csődöt mondott, és végképp képtelen,
hogy helyreállítsa a rendet. Oroszországot megsemmisülés és gyalázat fenyegeti, mert ilyen körülmények
között nem lehet győzelmesen befejezni a háborút. Véleményem szerint a jelenlegi helyzetből az egyetlen
és elkerülhetetlen kiút, ha azonnal kineveznek valakit, akiben az egész ország bízik, és akinek olyan
kormányt kellene alakítania, amely az egész lakosság bizalmát élvezi. Ilyen kormányt egész Oroszország
követne, ezáltal visszanyerné hitét önmagában és vezetőiben. Ebben a szörnyű órában, amely soha nem
látott súlyos következményekkel fenyeget, nincs más kiút. Könyörgöm excellenciádnak, közölje ezen
mélységes meggyőződésemet őfelségével, hogy elkerüljük a lehetséges katasztrófát. Nem
késlekedhetünk tovább; a késlekedés a halál. Excellenciás uram, az ön kezében van a döntés
Oroszország dicsősége és győzelme felett. Egyikből sem lesz semmi, ha nem fogadják el haladéktalanul
a javaslataimat. Segítsen excellenciád tetterejével megmenteni Oroszországot a katasztrófától. Könyörgöm önnek, teljes szívemből.
Rodzjanko távirata a cárnak:
Petrográd, 1917. február 26.
A helyzet komoly. A fővárosban anarchia uralkodik. A kormány tehetetlen. A közlekedés, ellátás és
fűtés terén teljes a zűrzavar. Nő az általános elégedetlenség. Az utcákon összevissza lövöldöznek. Egyes
csapatrészek egymást lövik. Elkerülhetetlenül szükséges azonnal új kormány megalakításával megbízni
egy olyan személyt, aki az ország bizalmát élvezi. A halogatás lehetetlenség. A legkisebb késlekedés a
véget jelenti. Imádkozom Istenhez, hogy ebben az órában semmiféle felelősség ne hulljék a korona
viselőjére.
Habalov tábornok gyönyörűen felépített terve egyetlen – de nagyon lényeges – ponton sántított:
Petrográdon a fronton levő gárdaezredek tartalék zászlóaljai állomásoztak. Nemrég sorozott újoncok,
akikbe még nem verték bele a vasfegyelmet; a front poklát megjárt öregkatonák, akik megcsömörlöttek
a vérontástól. Valamennyien féltek attól, hogy a frontra küldik őket. S valamennyien gyűlölték a
rendőröket, akik jó egyenruhát, jó ellátást, jó fizetést kaptak. S akiknek nem kellett a frontra menniük.
A februári forradalmat végül is azoknak a vére vitte győzelemre, akiket a Znamenszkaja téren
megöltek. A volhíniai gárdaezred kiképző alakulata, amely lemészárolta őket, este visszatért a
laktanyába. Háromszázötvenen voltak, a forradalom hóhérai. Tizennyolcan közülük egész éjjel nem
aludtak. A munkások agitációja nem volt hiábavaló: megborzadtak tettüktől. Nem a vértől borzadtak
meg – saját parancsnokukat gondolkodás nélkül lelőtték –, attól, hogy testvéreik vérét ontották. Február
27-én (március 12-én) hajnalban ez a tizennyolc katona föllázította társait.
A gát átszakadt. A lázadó volhíniaiak nem akartak bitófára kerülni: most már nekik is érdekük
volt, hogy győzzön a forradalom. Riadót vertek, kiszabadították a fogdából a letartóztatottakat,
hurrázva és lövöldözve fölverték a szomszédos ezredeket, megölték a parancsnokokat, s elindultak a
viborgi városrész felé. A külső kerületekből már hömpölyögtek befelé a munkások: a két csapat
találkozott. A börtönökből kiszabadították a foglyokat, megostromolták a rendőrőrszobákat, elfoglalták
a fegyverraktárt; egyetlen óra alatt negyvenezer puskát osztottak szét.
Délfelé már egész Petrográdon tombolt a harc; a felgyújtott őrszobák fáklyaként lobogtak. Az
addig oly nyugodt Habalov tábornok 12 óra 10 perckor kétségbeesett táviratot küldött a cárnak:
megbízható csapatokat kért, hogy a lázadást elfojthassa. A válasz csakhamar megérkezett: Ivanov
főhadsegéd, az 1905-ös kronstadti matrózlázadás vérbe fojtója, a különböző frontszakaszokról
összevont csapatokkal útban van a főváros felé. Délután hatkor Golicin herceg a kormány fölmentését
kérte a cártól, s javasolta, nevezzen ki olyan miniszterelnököt, akiben a nép többsége megbízik. A cár
válasza: „A jelen körülmények között a kormány összetételének megváltoztatása megengedhetetlen.”
Rodzjanko újabb táviratot küldött a cárnak:
A Birodalmi Duma üléseit Felséged rendeletére áprilisig félbeszakították. Ezzel megszűnt a rend utolsó
bástyája. A kormány teljesen tehetetlen, és nem tud úrrá lenni a zűrzavaron. A helyőrségi csapatok
megbízhatatlanok. A gárdaezredek tartalékos zászlóaljait megfertőzte a lázadás szelleme. Megölik a
tisztjeiket. Csatlakoznak a csőcselékhez és a felkelőkhöz, s a Belügyminisztérium és a Birodalmi Duma
épületét támadják. Elkezdődött és lángra lobban a polgárháború. Adjon Felséged azonnal utasítást,
nevezzen ki új kormányt olyan alapon, ahogyan tegnapi táviratomban vázoltam. Adja ki Felséged a
parancsot parancsa visszavonására, és hívja újból össze a törvényhozó testületeket. Tegye azonnal közzé
ezeket a rendelkezéseket egy legfelsőbb manifesztumban. Ne tétovázzék Felséged. Ha a mozgalom
átterjed a hadseregre, a németek győzedelmeskednek, és elkerülhetetlen Oroszország és vele a dinasztia
bukása. Egész Oroszország nevében könyörgöm Felségednek, valósítsa meg ezeket a javaslatokat. Ütött
az óra, amely eldönti Felséged és a haza sorsát. Holnap már késő lehet.
Február 27-én (március 12-én) estére 70.000 katona csatlakozott a felkelőkhöz. A forradalom győzött.
Habalov tábornok 20 óra 10 perckor küldte utolsó jelentését a cárnak:
Tisztelettel jelentem, hogy Felséged parancsát, miszerint a fővárosban állítsam helyre a rendet, nem
tudom végrehajtani. A csapatok többsége sorra megtagadta az engedelmességet, és nem akar a felkelők
ellen harcolni. Más csapatok csatlakoztak a felkelőkhöz, és fegyverüket a Felségedhez hű alakulatok
ellen fordították. Az esküjükhöz hű csapatok egész nap harcoltak a felkelők ellen, és súlyos
veszteségeket szenvedtek. Estefelé a felkelők uralták a város legnagyobb részét. A különböző ezredek
esküjükhöz hű maradt kis részei Szankevics vezérőrnagy parancsnoksága alatt elsáncolták magukat a
Téli Palotában; velük folytatom majd a harcot.
A cár naplója a forradalom napjairól:
10 órakor misére mentem. A kihallgatásnak idejében vége volt. A reggelin sokan vettek részt, köztük
valamennyi itt-tartózkodó külföldi. Levelet írtam Alixnak, és sétakocsikázni mentem a Bobr mentén.
Aztán a kápolnához mentem, ahol sétáltam. Az idő tiszta, napsütéses volt. Ezután olvastam egy órát,
s ebéd előtt fogadtam Tregubov tábornokot. Este dominóztam.
Péterváron néhány napja zavargások vannak; sajnálatos módon részt vesz bennük a hadsereg is. Szörnyű
dolog ilyen messze lenni, és rövid, kedvezőtlen híreket kapni.
Napközben sétát tettem az Orsa felé vezető sétányon. Napsütéses idő volt. Ebéd után
elhatároztam, hogy azonnal Carszkoje Szelóba utazom, s éjjel egy órakor vonatra szálltam.
Negyed négykor feküdtem le, mert sokáig beszélgettem Ny. J. Ivanovval. Petrográdra küldöm egy
sereggel, hogy helyreállítsa a rendet. Tíz óráig aludtam. Reggel ötkor hagytuk el Mogilevet. Fagy és
napsütés.
Éjjel visszafordultunk Malaja Viserából, mert kiderült, hogy Ljubant és Tosznót elfoglalták a lázadók.
Pszkovba utaztunk, ott töltöttem az éjszakát. Találkoztam Ruzsszkijjal. Ő, Danyilov és Szavics velem
étkezett. Gatcsinát és Lugát is elfoglalták. Szégyen, gyalázat! Nem sikerült Carszkojéba érnem. Folyton
ott járnak a gondolataim. Milyen nehéz lehet szegény Alixnak mindezt egyedül átélnie. Isten segítsen bennünket!
A februári forradalomnak egyetlen kicsiny, szervezett magja volt: a viborgi bolsevik pártbizottság. Ők sem látták előre, mi lesz; február 22-én (március 7-én) még a sztrájk ellen szavaztak, úgy érezték, még várni kell, a párt nem elég erős, nincs kapcsolatuk a katonákkal. Másnap reggel nehéz szívvel egyeztek csak bele a sztrájkba. Mégis ez a tucatnyi ember volt az egyetlen szervezett forradalmi erő a milliós városban. Ha a forradalom spontán, ha nincs az egész várost behálózó szervezet, nincs haditerv, nincs központ, mely a mozgalmat irányítaná, azok a legjobb vezetők, akik együtt élnek a tömeggel. S a viborgiak mindenkinél jobban ismerték a munkások hangulatát: egy gyárban dolgoztak, egy házban laktak velük. Nem ők irányították a felkelést, de agitáltak, szónokoltak, szerveztek, utasításokat adtak: nem engedték elhamvadni a lángra lobbant tüzet.
Kajurov, a viborgi pártbizottság egyik vezetője, így emlékezik a forradalom napjaira:
Március kilencedikén az Erikszon-gyár munkásai (ugyanúgy, mint a viborgi városrész mintegy
hetvenezernyi munkása) nem álltak munkába. Gyűlést tartottak az üzemben, majd utána a kétezer-ötszáz
főnyi tömeg a proszpektre özönlött, hogy Petrográd utcáin „Munkát! Kenyeret!” jelszóval tüntessen.
A proszpekt itt nagyon keskeny, s az Erikszon munkásai a szó szoros értelmében eldugaszolták.
Nagy nehezen sikerült sorokba rendeződniük, majd elindultak a híd felé. Mintegy százméternyire előttük
kozákok álltak, hogy elzárják a tüntető menet elől az utat…
Szorongatott helyzetbe kerültünk… Ha a kozákok rohamot indítanak, nincs menekvés. Az egész
menet egyetlen pontra szegezte tekintetét. A környező üzemekből újabb és újabb munkástömegek
érkeztek. Ekkor felhangzott a tisztek vezényszava; a kozákok kivont karddal rontottak védtelen,
fegyvertelen menetünkre.
Összeszorult a szívünk, ijedség ült a szemünkben, lázas gyorsasággal kergették egymást
gondolataink: védekezni nem tudunk, menekülni sem – mi lesz velünk?
A tisztek rontottak legelőször vérben forgó szemmel a tömegre, lovukkal törtek maguknak utat;
a proszpekt egész széltében felénk ugrattak mögöttük a kozákok… De ó, micsoda öröm! A kozákok
libasorban kanyarognak a tisztek által vágott ösvényen, néhányan mosolyognak, egyikük pedig feltűnően
a munkások felé kacsint. Az öröm nem akar véget érni. Ezernyi torok élteti a kozákokat. Volt is ok
örömre: az első kísérlet sikerült, áldozatok nélkül…
De felhangzott a második vezényszó, és újabb roham indult immár megnövekedett menetünk
ellen. S most fordított irányban megismétlődött az előbbi jelenet.
És megismétlődött harmadszor és negyedszer is ugyanaz. A tisztek arcán látszott, hogy most
már saját életüket féltik; a kozákok komolyak voltak, öröm csillogott a szemükben.
A tisztek belátták, hogy hiába erőlködnek, és nem vezényeltek több rohamot…
A kozákok megint előttünk álltak, a tüntetők első sora közvetlenül elébük lépett, és beszélgetni
kezdtek a napi eseményekről. Megmagyarázták, hogy követeléseink békés jellegűek. Eközben a
mellékutcákból egyre özönlöttek az elkésett munkások. Amikor a tisztek látták, hogy a munkások és
a kozákok békésen beszélgetnek, megpróbálták még egyszer elzárni a tüntetők elől az utat. A kozákok
azonban nem mozdultak, és engedték, hogy a munkások átbújjanak a lovak hasa alatt. Így eljutottunk
a hídig. A hídon azonban nem sikerült átjutnunk, mert rendőrök és kozákok zárták el.
Öreg, ősz hajú tiszt volt a rendőrök parancsnoka. Tárgyalni kezdtek vele, hogy engedjen át
bennünket. Először megpróbált erről lebeszélni bennünket, de aztán észrevette, hogy ezalatt a tüntetők
egy része, mintegy ötszázan, az előbb felfedezett módon átbújt a lovak hasa alatt, és áttört a láncon. –
Korbácsot elő! – vezényelte. A rendőrök nekiestek a tüntetőknek, akik keresztülbújtak a lovak alatt,
és ütlegelni kezdték őket. Azok a kozákok semlegességére hivatkoztak, és szemrehányásokat tettek a
lovas rendőröknek. A rendőrök láthatóan zavarba jöttek, nem lelkiismereti okokból, hanem kizárólag
azért, mert féltek a kozákoktól.
Ezt a zavarodást kihasználva rábeszéltem néhány elvtársat, hogy az egyik öreg rendőrt, aki
különösen keményen használta a korbácsát, húzzuk le a lováról. Néhányan odaugrottak, és
megragadták, de a segítségére siető rendőröknek sikerült kiszabadítaniok a kezünkből.
A széles utca – amennyire a hídról látni lehetett – ezalatt a szó szoros értelmében dugig telt
munkásokkal; az üzletek zárva voltak, az alkalmazottak kint álltak az utcán. Az előnyös helyzetet
elfoglaló fegyveres rendőröket és kozákokat a fegyvertelen tüntetők nem támadhatták meg, ezért várták,
milyen eredményre jut az élen haladó csoport, amely közvetlenül a rendőrök és a kozákok előtt állt. A
hatalmas tüntető tömeg csupán egyetlenegyet akart: Petrográd burzsoá negyedeiben tüntetni, és idegessé
tette, hogy ezt meg akarják akadályozni. Ekkor észrevettük, hogy a híd másik vége felől elvtársak
szaladnak felénk, azok, akik az előbb átbújtak a lovak hasa alatt. Azt mesélték, hogy valamerről rájuk
lőttek, halottaik és sebesültjeik vannak. Ekkor valaki felkiáltott: – Elvtársak, a jégen át! – A jég egy
pillanat alatt feketéllett a híd mindkét oldalán hangyákként szaladgáló emberektől. Nem tudom, hogy
ezután mi történt a hídon, mert én is tovább szaladtam a jégen a Nyevszkij proszpekt felé.
A Nyevszkijen elég sokan voltak. A munkások menetoszlopokban, forradalmi dalokat énekelve
haladtak az utcán. A rendőröknek nyoma veszett. Később némileg megváltozott a tüntető tömeg képe,
itt-ott sötétkék diáksapkák is felbukkantak. A sétálók rokonszenveztek velünk. A kórházak ablakaiból
integettek a katonák. A kozákok szakadatlanul rohamoztak, lovukat hab borította; de mikor tisztjeik
ismét meggyőződtek róla, milyen hiábavaló ez, leállították a rohamozást, és felsorakoztatták a
kozákokat a Kazányi-székesegyháznál. Ekkor trágár szitkok közepette félrészeg lándzsás dragonyosok
bukkantak fel. A tömeg közé nyomultak, és lándzsáikkal a tüntetők fejét verték. A forradalmi hangulat
azonban olyan erős volt, hogy a tömeg kitartott, s nem szaladt szét.
A következő apró epizód jól tükrözi a tömeg hangulatát: néhány dragonyos hangosan
szitkozódva nekirontott egy kis csoportnak, amely a Katalin-csatorna hídján állt, láthatóan elvágva a
tüntetőktől. Az egyik fiatal dragonyos nekiugrott egy öregembernek, aki egyáltalán nem látszott
munkásnak, és ráordított: – Mit keresel itt, te vén ördög! – Az öregnek a meglepetéstől az első
pillanatban a torkán akadt a szó, de aztán szidni kezdte a dragonyost, a kétoldalt álló, mintaszerűen
viselkedő kozákokra mutatott, majd feltépte a ruháját, kitárta csupasz mellét, és így fejezte be: – Ide
szúrj, te zöldfülű, ha egy éhező vérét akarod ontani! – A megszégyenített katona zavartan elfordult, és
gyorsan ellovagolt.
Estére még sűrűbb lett a tüntetők tömege. Más kerületből is jöttek munkások; már nem jutottak
el a Znamenszkaja térre, ahol ekkor III. Sándor szobra előtt beszéltek a szónokok.
Sem március kilencedikén, sem tizedikén nem sikerült a Petrográdi Bizottság, vagy legalább a
Kerületi Bizottság egyetlen tagjával sem beszélnem. Így hát senkivel sem tudtam megbeszélni a
teendőket. Nem is volt rá idő, éreztük, hogy ütött a cselekvés órája.
Anélkül tehát, hogy bárkivel is megbeszéltem volna, összegyűjtöttem az Erikszon-gyári pártsejt
néhány tagját, s javasoltam, hogy vegyünk vörös vásznat. Két zászlót készítettünk, a következő
felirattal: „Le az önkényuralommal!” és „Le a háborúval!”. Az elsőt Mihail Poljakovnak, a másodikat
Alekszandr fiamnak adtam, s megmondottam nekik, csak akkor bontsák ki, ha már nagy tömeg gyűlt
össze. Azután elindultam a Nyevszkij proszpektre, ahol hatalmas tömeg tolongott, és az emlékműnél
megint szónokoltak.
Végre megérkeztek a zászlók. Újra megismétlődtek a kozákrohamok. A zászlókat rövid időre
összecsavarták, de amint a kozákok és a dragonyosok áthaladtak a tömegen, megint ott lobogtak a
tömeg feje felett. Egy kozák hirtelen kitépte a fiam kezéből a zászlót, néhány méterrel odébb lovagolt,
felemelte, letépte a rúdról, és a zsebébe dugta. A fiam a kozák után futott, és kérte, adja vissza a zászlót,
amit az meg is tett; valószínűleg a tisztek miatt észrevétlenül kivette a zsebéből, és az úttestre ejtette.
Eközben a Znamenszkaja téren, a szobor előtt, egyre sűrűbb lett a tömeg. Szónokok beszéltek.
Egy Leszner-gyári elvtárssal hallgattam őket. Némelyik a Duma támogatására szólította fel a tömeget,
s felelős kormány megalakítását követelte. Csak most jutott eszembe a Duma, hogy valahol valamiféle
„népképviselők” üléseznek, és valószínűleg azt hiszik és várják, hogy mi támogatni fogjuk őket. Ekkor
odadobott szárral lovas rendőrök ugrattak a tömeg közé, és ütlegelni kezdték az embereket. A nép a
mellékutcákba menekült. Csak néhányan maradtak ott, s álltak ellen a rendőröknek. A Leszner-gyári
elvtárs meg én nem menekültünk el, hanem sapkánkat levéve odamentünk a kozákokhoz: – Kozák
testvérek, támogassátok a munkások békés követeléseit. Látjátok, hogy bánnak velünk, éhező
munkásokkal. Segítsetek!
Láttam, hogy a kozákok különös pillantásokat vetnek egymásra. Alighogy tovább mentünk,
odavágtattak a verekedőkhöz. Először azt hittem, a rendőrök segítségére sietnek. De amikor a rendőrök
meglátták őket, kereket oldottak, a kozákok pedig üldözték őket. Hogy azután mi történt, azt már nem
láttam. A pályaudvar bejáratához szaladtam, és láttam, hogy a tömeg a vállára emel egy kozákot.
Kiderült, hogy a kozák levágott kardjával egy rendőrtisztet, akit azután ásóval agyonvertek.
A kozákok és a rendőrök összecsapása nagy hatással volt a népre. „A kozákok velünk vannak!”
– így ítélték meg a kozákok magatartását. A kozákok azonban ismét az előbbi helyükön álltak, mintha
mi sem történt volna. Tisztjeik félrevonultak, és láthatólag tanácskoztak. A rendőrök nyomtalanul
eltűntek, viszont katonák jelentek meg, csőre töltött fegyverrel. – Elvtársak, tényleg a rendőrök
segítségére jöttök? – kérdeztem, de rám förmedtek: – Takarodj innen! – Még egyszer megpróbáltam
beszédbe elegyedni velük, de újra elkergettek. Körülmentem a Znamenszkaja téren, a Nyevszkij
proszpekten utolértem a tüntetőket, s velük mentem a Kazányi-székesegyházhoz. Egyszerre lovas
rendőrök bukkantak elő, rávetették magukat a tömegre, szörnyű káosz támadt, az emberek üvöltöztek,
üvegcsörömpölés, lövések hallatszottak – a Pavel ezred katonái tüzeltek a tüntetők elől menekülő
rendőrökre. A tömeg továbbvonult a Znamenszkaja tér felé. Fegyveres katonák kordont vontak, minden
utcát és utat elzártak. Elsősorban a Szadovaján s a Nyevszkijen lévő nagy áruház előtt álltak sűrűn a
katonák.
A tömeg lázasan figyelte a fejleményeket, de lelkesedésében nem akarta hinni, hogy a katonák
lőni fognak. A tüntetés most már gigantikus volt. A tömeg az első sorokat egyre közelebb szorította a
katonákhoz, végül a szuronyok már az első tüntetők mellét érintették. Hátulról forradalmi dalok
hallatszottak, elöl teljes volt a zűrzavar, nők kiabáltak könnyes szemmel a katonáknak: – Elvtársak,
vegyétek le a szuronyt, csatlakozzatok hozzánk! – A katonák izgatottak voltak, gyors pillantásokat
vetettek egymásra, még egy pillanat, az egyik szurony felemelkedik, s elcsúszik az első sorok válla
fölött. Dörgő hurrá rázza meg a levegőt. Az ujjongó tömeg üdvözölte szürke katonaköpenybe bújtatott
testvéreit. A katonák elvegyültek a tüntetők közé.
Az átállt alakulat helyébe két szakasz jól felfegyverzett katonaiskolás vonult. Egy részük a városháza magasságában elzárta a Nyevszkij proszpektet; egy másik csoport ugyanígy
felsorakozott a Katalin-csatorna hídján. A tüntetők még messze voltak. Elindultam, hogy felderítsem
a katonák hangulatát. Vagy tizenöt munkással együtt agitálni kezdtem őket. A parancsnokló tiszt
többször megpróbált elkergetni bennünket, de nem teljesítettük a parancsát. A katonák hangulatát
azonban nem sikerült megállapítanunk. Néhány elvtárs megpróbálta megfogni a szuronyokat, s közben
egyfolytában beszéltek a katonáknak, hogy ne lőjenek. A katonák azonban kacskaringósan káromkodva
ránk förmedtek, hogy menjünk a fenébe. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni, s csak messzebbről
kiálthattunk oda nekik: – Nem helyes, amit tesztek, elvtársak! – Végre meghallottuk, hogy a balszárnyon
álló katona odasúgja nekünk: – Tüntessétek el a tisztet! – Tíz ember azonnal körülvette a tisztet; aki
nem tudom, miért, hirtelen megfordult; láthatólag észrevette szándékunkat, megsuhogtatta
lovaglópálcáját, s barátságosan mosolyogva csitított bennünket: – Csak nyugalom, nyugalom! Ebből arra
következtettünk, hogy nem fognak lőni, s továbbmentünk. A tüntetők menete már ötvenlépésnyire
megközelítette a katonákat. Láttuk már a zászlókat, Csugurin elvtársat, aki felszakította mellén az inget,
a fiamat, aki mellette ment. Ekkor dördültek el az első lövések, trombita harsogott, az első sortűz… a
második… a harmadik… Egy vonalban álltam a katonákkal, láttam a fegyverek csövének irányát:
Fölfelé céloztak. De lehet, hogy tévedtem. A tömegre pillantottam; az emberek az első sortűzre a hóba
vetették magukat, de senki sem sebesült meg, s gyorsan felálltak. Ezernyi torokból harsogott a hurrá.
Ekkor újabb lövések hallatszottak, ordítás, jajgatás. A tömeg páni félelemben szétszaladt; csak néhány
bátor elvtárs maradt ott, hogy felemelje és elvigye a halottakat és a sebesülteket talán tizennégyen
lehettek.
A tüntetés véget ért, de a járdán nyüzsögtek az emberek, akik megbeszélték a nap eseményeit.
Nagy hatást keltett, hogy a katonák a népre lőttek. Olyan nagy volt az izgalom, hogy bár már
késő este volt, elmentem a kozákok laktanyáiba, hogy megtudjam, nem kaptak-e új parancsot; azt is ki
akartam puhatolni, milyen a hangulatuk.
A laktanya bejáratánál egy sebesült kozákba ütköztem, és megkérdeztem, mi történt vele.
Kiderült, hogy valaki ijedtében rácsapott a lovára, mire a ló ledobta, s így sebesült meg. Megkért,
mondjam meg a munkásoknak, őrizkedjenek attól, hogy megtámadják a kozákokat; ha kiprovokálják,
hogy a kozákok fellépjenek ellenük, pórul járnak. Természetesen megígértem, hogy megmondom ezt
a munkásoknak, de hozzátettem, a munkások nem forgatnak rosszat a fejükben a kozákok ellen; ha
valami mégis előfordulna, azért a spiclik a ludasak, azokkal meg majd elbánnak a munkások.
Másnap elmentünk a Nyevszkij proszpektre, és útközben megbeszéltük a városházánál lefolyt
tegnapi eseményeket. Mi lesz ma? Lehet, hogy nem csatlakoznak hozzánk a katonák? Hirtelen lövések
dörrentek, gépfegyverek ropogtak, és ijedt arcú, menekülő emberek szaladtak velünk szemben. A
Nyevszkij proszpekten félelmetes látvány fogadott bennünket. A Szadovajától a Kazányi-székesegyházig
az emberek a házak falához lapultak. A Kazányi-székesegyháztól a Znamenszkaja térig rendőrök és
fegyveresek álltak, akik minden irányba tüzeltek. A tüntetők fegyvertelenek voltak, és nem tudtak
védekezni. A Nyevszkij téren mentőkocsik rohantak körbe szirénázva, elszállították a sebesülteket és
halottakat. A tömeg mégsem oszlott szét, a házak falához lapult, a fiatalabbak hátulról próbáltak a
rendőrök közelébe férkőzni. Nagy nehezen sikerült eljutnom a Nyikolaj pályaudvarig. Ott sűrű
tömegben álltak a munkások. Nem tudtam átmenni az utca másik oldalára, mert kettős katonakordon
zárta el az utat. Néhányan kérték a katonákat, engedjék át őket, mire azt a választ kapták, hogy arra
lövöldöznek a rendőrök. Ugyanott, a katonakordon szomszédságában gyűlés folyt, odébb forradalmi
dalokat énekelve haladtak a tüntetők. Ismét kavarodás támadt. Egy páncélautó dübörgése, durrogása
hallatszott. Aztán megjelent az autó, s látványa meg iszonyú zaja páni félelmet keltett. De volt is ok
félelemre: a kordon mögött, a Nyevszkijen könyörtelenül lelőtték a munkásokat. Itt azonban még
érződött a forradalom lehelete, a tüntetők hallatlan nyomása, itt még forradalmi dalok hallatszottak.
Valaki szónokolt a tömegnek. Rövid időre eltűnt az átkozott valóság. Az emberek fellélegeztek, a
gondolatok szabadon szárnyaltak. Ekkor megint felébresztett álmunkból a páncélautó vészjósló
dübörgése. Megint eltűnt a színes álomkép, és szemünk előtt megint felbukkant a sötét valóság. A
páncélautó megjelenésével eltűntek a forradalom reményei. Tehetetlenül álltunk, és sehonnan sem
várhattunk segítséget.
Nyolc óra körül a Nyevszkij proszpekt már üres volt. Hazamentem. Útközben megint betértem
a kozákokhoz a laktanyába, de nem tudtam meg semmi újat. Otthon üzenet várt, hogy menjek el a
kerületi vezetőségi ülésre. Megbeszéltük a nap eseményeit, és hogy mit tegyünk másnap. Kétkedő
megjegyzések hangzottak el. Töprengtünk, nem kellene-e felszólítanunk a munkásokat, hogy hagyják
abba a sztrájkot. A viborgi városrész kerületi vezetőségének olyan taktikai kérdéseket kellett
megbeszélnie, amelyek az egész petrográdi szervezetre vonatkoztak, mert a Petrográdi Bizottságot
Kuklin lakásán letartóztatták.
Az ülésen feltűnt nekem egy katonaköpenyt viselő ismeretlen. Kérdésemre azt a választ kaptam,
hogy egy elvtárs a páncélautós osztagból. Tiltakoztam jelenléte ellen, mondván, hogy rendkívül fontos
kérdésekről tárgyalunk, és az ilyen ülésekre csak kipróbált elvtársakat szabad beengedni. Ezt egyenesen
az elvtárs szemébe mondtam, és kértem, menjen el. Búcsúzás közben megkérdeztem tőle: – Miért nem
segíttek nekünk? – Hiszen segítünk – felelte zavartan az elvtárs. – Hogyan? – kérdeztem megint.
Kiderült, hogy az ő páncélautójuk jelent meg a Nyevszkij téren, és csak azért nem tudott a
rendőrökre lőni, mert nem volt a gépfegyverhez töltény és heveder.
– Minek jöttök fegyvertelenül az utcára? Megjelenéstekkel bátorítottátok a rendőröket, és
felesleges zavart okoztatok a munkások között. És mit akartok holnap tenni?
Az elvtárs azt válaszolta, hogy holnap harckészültségben vonulnak fel, mert most már minden
elő van készítve. Átkozott kimerültségünk és a kemény fagy miatt nem tudtuk befejezni a tanácskozást.
Megállapodtunk, hogy másnap reggel nyolc órakor kibővített ülést tartunk a lakásomon. Körülbelül
negyven ember jött el az üzemek és a gyárak képviseletében.
A többség az akció folytatása mellett döntött. Szinte senki sem szólalt ellene. Már majdnem
véget ért az ülés, mikor örömtől sugárzó arccal berontott Svegycsikov elvtárs, és elmesélte, mi történik
a városban. Utána jött még néhány elvtárs, akiket már a Kresztyi-börtönből szabadítottak ki.
Leírhatatlan öröm fogott el bennünket. Gyorsan szétoszlottunk. Én a laktanyákhoz mentem. A
kaszárnyákat mindenfelől munkások ostromolták. A katonák nem tanúsítottak ellenállást, egyesek
fegyveresen, mások üres kézzel átugrottak a kerítésen, s elvegyültek a munkások között.
Tanácstalanságukat látva elhatároztam, hogy kihasználom azt. Keményen rájuk förmedtem, miért
ácsorognak itt, miért nem csatlakoznak a forradalomhoz. Aztán vigyázzt vezényeltem. A bűvös szó
azonnal hatott. Vigyázzba álltak. De ó, én szerencsétlen, több vezényszót nem tudtam. A katonák
rögtön megérezték ezt, sugdolózni kezdtek, s mulattak rajtam. Egy fiatal zászlós mentett ki kellemetlen
helyzetemből. Kiadta a helyes vezényszót, a katonák felsorakoztak, és elindultak Lesznojéba, hogy
kihozzák a laktanyákból a gépfegyveres és motorkerékpáros osztagokat. Én azonban, kudarcom miatt
rendkívül zavarba jőve, a munkások között maradtam.
Március tizenkettedikén a déli órákban Petrográd ostromlott városhoz hasonlított. Mindenhol
géppuskák ropogtak és kattogtak, az ordítozás dörgő morajjá olvadt össze, az égő kerületi bíróságok
és körzeti rendőrségek füstoszlopai az égig nyúltak.
A motorkerékpárosok barakkjaihoz közeledtem. A bejáratnál katonák álltak. Megkérdeztem
őket: – Mit álltok itt, elvtársak? – A katonák haragosan mosolyogtak, és hallgattak. A tisztek gorombán
rám szóltak, hogy menjek odébb. Egy csoport munkáshoz és katonához fordultam, s azt mondtam,
intézkedni kellene, hogy kihozzák a motorkerékpárosokat. Egy elvtárs megnyugtatott, mondván, hogy
már megtették a szükséges intézkedéseket, elküldtek egy páncélautóért, másként nem megy, mert a
motorkerékpárosok beásták magukat, és gépfegyvereket állítottak fel. De a tömeg megunta a
várakozást, és ostromolni kezdte a barakkokat. Mindkét oldalról lövések dördültek, de úgy látszott,
hogy a munkások nem tudnak előrejutni. Ezért elhatározták, hogy először ledöntik a kerítést, ami meg
is történt; a kerítés egyik részét ledöntötték, a másikat felgyújtották. A motorkerékpárosok most már
nem tudták az összes barakkot tartani (körülbelül húsz épület volt), gyorsan behúzódtak két-három
barakkba, és ott befészkelték magukat; a kiürült barakkok egy részét az ostromlók rögtön felgyújtották.
A lángoló barakkok, a ledöntött kerítés, a géppuska- és puskatűz, az ostromlók izgatott arca, a
fegyveres forradalmárokkal teli teherautó s a végül is megérkező, csillogó csövű páncélautó
felejthetetlen látványt nyújtott. A páncélautó két-három ágyúlövést adott le a barakkokba befészkelődött
tisztekre és motorkerékpárosokra, majd heves gépfegyvertüzet zúdított rájuk. Rövid, elkeseredett
tűzharc után az ostromlottak megadták magukat…
A parancsnok meghalt, a többi tiszt letépte vállpántját, és elmenekült a barakkokkal szomszédos
kertészeteken át.
A viborgi oldalon most már nem maradt egyetlen ellenforradalmi alakulat sem, s már csak azok
a rendőrök zavarták a fellázadt nép diadalát, akik a házak padlásaira fészkelték be magukat
gépfegyvereikkel.
A forradalmi harcok három napja alatt csak munkásokat s egy kis csoport diákot láttam
tevékenyen részt venni a tüntetéseken; sőt mi több, megállapíthattam, hogy a „Le a háborúval!” feliratú
zászló egyáltalán nem nyerte el a Nyevszkij proszpekten sétálgató mensevik és eszer vezetők
rokonszenvét.
Ezekben a napokban legjobban a fecsegőktől féltem, akik „barátként” jöttek a munkásokhoz és
katonákhoz. Vajon megértik-e a munkások, milyen veszedelmesek számukra ezek a barátok? Ez járt
a fejemben, amikor reggel kiléptem az utcára.
A Landrin-gyárral szemben két, idősebb katonákból álló utászszázad sorakozott fel. Odajött
hozzájuk a parancsnokuk meg néhány tiszt. A parancsnok üdvözölte a legénységet, és körülbelül a
következőket mondotta nekik: – Üdvözöllek benneteket, testvérek, az osztályrészünkül jutott nagy
boldogság alkalmából. A mindenki által gyűlölt kormány megbukott. Ideiglenes kormány alakult, élén
az Állami Duma minden tagja által tisztelt Lvov herceggel. Most már csak az a feladatunk, hogy
legyőzzük a külső ellenséget… Az Ideiglenes Kormány kér benneteket, nyugodjatok meg, térjetek vissza
laktanyáitokba, és engedelmeskedjetek ugyanúgy feljebbvalóitoknak, mint azelőtt. Kérlek tehát
benneteket, térjetek vissza helyetekre, a laktanyába. – Néhányan azt kiabálták: – Parancsára! – a többség
azonban tanácstalanul bámult. A „népbarát” édeskés beszéde úgy ért, mint a villanyütés. Felkiáltottam:
– Engedje meg, hogy én is szóljak, parancsnok úr! – Megengedte, hogy beszéljek. – Elvtársak, katonák!
– kezdtem. – Az imént azt hallottátok parancsnokotoktól, hogy térjetek vissza laktanyáitokba, vessétek
alá magatokat megint tisztjeiteknek, és várjátok nyugodtan a most megalakult Ideiglenes Kormány és
Közbiztonsági Bizottság rendelkezéseit, amelyeknek élén a földbirtokos Lvov és Rodzjanko áll.
Elvtársak! Petrográd munkásai talán azért öntötték három napon át az utcán a vérüket, hogy az egyik
földbirtokos helyére egy másik kerüljön? Ezért mentek a halálba proletár harcosok ezrei? Nem!
Petrográd proletariátusa nem tér vissza addig az üzemekbe, amíg ki nem harcolta jogait, amíg el nem
vette a földbirtokosoktól a földet. Csak akkor nyugodhatunk meg, ha a nép „jótevőinek” helyébe maguk
a munkások és parasztok kerülnek. És most, elnézést kérek, önökhöz fordulok, tiszt urak. Ha igazán
a nép javát kívánják, csatlakozzanak hozzánk. Igen, vagy nem? Feleljenek! – Csend.
– Elvtársak, katonák! A tisztek hallgatnak, ez azt jelenti, nekik más a céljuk. Javaslom,
tartóztassátok le a tiszteket, és magatok válasszátok meg a parancsnokaitokat. – Dörgő helyeslés
követte felszólításomat. A katonák azonnal megválasztották századparancsnokaikat, századonként
felsorakoztak, és forradalmi dalokat énekelve elvezették tisztjeiket. De hová? A Dumához…
Rodzjankóhoz. Csatlakozott a menethez legalább ugyanannyi munkás is, közöttük Sutko elvtárs, a
Petrográdi Bizottság egyik tagja, aki beszédet mondott. Elkísértem a menetet a Dumához, s
befurakodtam a Katalin-terembe, ahol Rodzjanko bajlódott a katonákkal. Dicsérte harci
rátermettségüket és bátorságukat. Csupa agyoncsépelt frázist mondott. Rájöttem, hogy itt nem fenyegeti
veszély a forradalmat, s visszamentem a saját kerületembe. Az üzemekben ezalatt folyt a szovjetek megválasztása.
Egy másik szemtanú, a történész Maurice Paléologue, Franciaország petrográdi nagykövetének naplója
a forradalom napjairól:
1917. március 8., csütörtök
Ma egész nap nyugtalanság uralkodott Petrográdon. Felvonuló menetek járták be a főútvonalakat. A
tömeg több helyen „Békét! Kenyeret!” jelszóval tüntetett. Másutt a Marseillaise-t énekelték. A
Nyevszkij proszpekten néhány helyen összetűzésre került sor.
Ma estére meghívtam Trepovot, Tolsztoj grófot, az Ermitázs igazgatóját, spanyol kollégámat,
Villasindát és mintegy húsz, szokott társaságomhoz tartozó vendéget.
Az utcai események beárnyékolják az arcokat és a beszélgetést. Megkérdem Trepovot, milyen
intézkedéseket tervez a kormány, hogy megjavítsa Petrográd ellátását; különben nagyon hamar romolni
fog a helyzet. Felelete nem megnyugtató.
Amikor visszatérek többi vendégemhez, az aggodalomnak már nyomát sem találom arcukon
vagy szavaikban. Főként arról az estélyről beszélgetnek, melyet Radzivill hercegnő rendez vasárnap.
Igen fényes estélynek ígérkezik, nagyon sok vendéggel, s remélik, lesz zene és tánc is.
Trepovval egymásra nézünk. Ugyanaz a gondolat merül fel mindkettőnkben:
„Furcsa időpont ilyenkor estélyt tartani!”
A vendégek egyik csoportja a Mária Színház táncosnőiről beszélget; Pavlova, Kseszinszkaja,
Karszavina stb. táncáról vitatkoznak.
Noha a fővárosban a felháborodás szele fújdogál, a cár, aki éppen most töltött el két hónapot
Carszkoje Szelóban, ma este a főhadiszállásra utazik.
A munkásrétegek izgatottsága ma reggel erőszakos formát öltött. Sok péküzletet kifosztottak,
különösen a viborgi negyedben és a Vaszilij-Osztrovon. A főváros több pontján a kozákok a tömegre
lőttek, és megöltek néhány munkást.
Pokrovszkij bizalmasan közli velem aggályait:
– Ha drága kollégámnak, a belügyminiszternek csak egy csepp esze is lenne, nem tartanám
jelentősnek ezeket a zavargásokat. De mit lehet várni egy embertől, akiből teljesen kiveszett a valóság
iránti érzék, és minden este Raszputyin szellemével társalog? Ma éjjel megint órákat töltött el azzal,
hogy felidézze a sztarec szellemét.
1917. március 10., szombat
Ma éjjel „rendkívüli minisztertanácson” megvizsgálták az élelmiszer-ellátás aggasztó problémáját. Jelen
volt az ülésen valamennyi miniszter, kivéve a belügyminisztert, továbbá az Állami Tanács és a Duma
elnöke, valamint Petrográd polgármestere. Protopopov úgy vélte, nem éri meg a fáradságot, hogy
elmenjen a megbeszélésre; valószínűleg Raszputyin szellemével tanácskozott.
Az egész városban csendőrök, kozákok és katonák cirkálnak. Délután négy óráig a tüntetések
nem fajultak el. Aztán izgalomba jött a tömeg. A Marseillaise-t énekelték. Vörös zászlókat lengettek,
ilyen feliratokkal: Le a kormánnyal!… Le Protopopovval!… Le a háborúval!… Le a cárnéval!… Nem
sokkal öt óra után a Nyevszkij proszpekten több összetűzésre került sor. Három tüntető és három
rendőrtiszt meghalt, a sebesültek számát százra becsülik…
1917. március 11., vasárnap
Ma éjjel hajnali öt óráig tanácskoztak a miniszterek. Protopopov kegyeskedett kollégáihoz csatlakozni;
felsorolta nekik, milyen erélyes intézkedéseket rendelt el, hogy „mindenáron” fenntartsák a rendet.
Ennek következtében Habalov tábornok, Petrográd katonai kormányzója ma reggel a következő
fenyegető figyelmeztetést tette közhírré:
„Tilos minden gyülekezés. Felhívom a lakosság figyelmét, hogy a csapatokat újból
felhatalmaztam fegyverük használatára. Ezt a parancsot teljesíteni fogják, és nem engedik, hogy a rend
fenntartásában bármi is megakadályozza őket.”
Egy óra felé, a külügyminisztériumból visszafelé jövet, a kadet párt egyik vezetőjével,
Maklakovval találkozom.
– Jelentős politikai megmozdulásról van szó – mondja. – Mindenkinek elege van a jelenlegi
rendszerből. Ha a cár nem járul hozzá gyorsan nagyvonalú reformokhoz, a mozgalom felháborodássá
fajul. És a felháborodástól csak egy lépés a forradalom.
– Teljesen osztom a véleményét, és nagyon félek, hogy a Romanovok Protopopovban a maguk
Polignacjára leltek. Önre azonban kétségkívül nagy szerep vár, ha az események rohamosan követik
egymást. Ezért, kérem, ne feledkezzék meg Oroszország minden egyebet megelőző háborús
kötelezettségeiről.
– Számíthat rám.
A katonai kormányzó figyelmeztetése ellenére a tömeg egyre hangosabb és harciasabb lesz;
egyre sűrűbb seregben gyülekezik a Nyevszkij proszpekten. A csapatok kénytelenek négyszer vagy
ötször sortüzet leadni, hogy le ne gázolják őket; minden sortűznél több mint húsz halottat számolnak
meg.
Estefelé az ipari negyedekbe küldött két hírhozóm jelenti, hogy a könyörtelen elnyomás
elcsüggesztette a munkásokat, akik végül ezt ismételgették: – Meguntuk, hogy agyonlövessük magunkat
a Nyevszkij proszpekten!
De egy másik hírhozó azt jelenti, hogy az egyik gárdaezred, a volhíniai megtagadta, hogy a
tömegre lőjön. Ez egészen új helyzetet teremt; a tavalyi október harmincegyediki komor
figyelmeztetésre emlékeztet engem.
Hogy kipihenjem az egész napi munkát és izgalmakat (mert az egész aggódó francia kolónia
megrohant), vacsora után P. grófnőhöz megyek teázni, aki a Glinka utcában lakik. Amikor tizenegy óra
körül eljövök tőle, megtudom, hogy a Kazányi Boldogasszony-székesegyház előtt folytatódnak a
tüntetések. Emiatt okosabbnak tartom, hogy a Fontankát megkerülve menjek vissza a követségre.
Ahogy kocsim bekanyarodik a rakpartra, ragyogóan kivilágított palotát pillantok meg, előtte hosszú
autósorral. Radzivill hercegnőnél teljes pompával folyik az estély; elhaladtunkban felismerem Borisz
nagyherceg kocsiját.
Slnac de Meilhan szerint Párizsban is nagyon vidáman szórakoztak 1789. október ötödikén este.
Fél kilenckor, éppen amikor elkészültem az öltözködéssel, furcsa zajt hallok, mely mintha az
Alekszandr-híd felől hallatszana. Rögtön ezután vad horda jelenik meg vörös zászlókat lengetve a Néva
jobb partján; a másik oldalon jön futólépésben egy ezred. Úgy fest, mintha összeütközésre kerülne sor.
De nem, a két csoport egyesül: a hadsereg szövetkezik a néppel. Nem sokkal ezután jelentik, hogy a
volhíniai gárdaezred az éjjel fellázadt, és megölte tisztjeit; most járják a várost, forradalomra szólítják
fel a népet, és igyekszenek magukkal ragadni a cárhoz hű csapatokat.
Tíz óra körül heves lövöldözés. Utána megint csend. Lavergne alezredes, katonai attasém
kíséretében kimegyek, hogy képet kapjak az eseményekről. Az utcákon mindenütt ijedten menekülő
emberek. A sarkon leírhatatlan zűrzavar. A nép közé vegyült katonák barikádot építenek. A
törvényszéki palotából lángcsóva lövell fölfelé. A fegyverraktár kapuit erőszakkal feltörik. Hirtelen
gépfegyverropogás hasít a levegőbe; ezek a reguláris csapatok, amelyek a Nyevszkij proszpekt felőli
oldalon foglaltak állást. A lázadók viszonozzák a tüzet. Eleget láttam ahhoz, hogy ne legyen többé
kétségem, mi készül. Golyózáporban térek vissza a követségre Lavergne-nyel, aki pusztán hiúságból,
nyugodt, hosszú léptekkel előremerészkedett a legveszedelmesebb pontig.
Fél tizenkettőkor elindulok a külügyminisztériumba, és magammal viszem Buchanant.
Elmondom Pokrovszkijnak, mit láttam az imént.
– Szóval komolyabb, mint gondoltam – válaszolja.
Ennek ellenére tökéletesen megőrzi nyugalmát, amibe enyhe szkepticizmus is keveredik, amikor
előadja, milyen intézkedésekre szánták el magukat az éjjel a miniszterek.
– A Duma összehívását áprilisra halasztották, táviratot küldtünk a cárnak, hogy azonnali
visszatérésre késztessük. Protopopov úr kivételével kollégáimmal együtt valamennyien azon a
véleményen vagyunk, hogy sürgősen ajánlatos a katonai diktatúra bevezetése; vezetőjéül egy tábornokot
kellene kinevezni, akinek még van valamennyi tekintélye a hadseregben, mint például Ruzsszkij
tábornoknak.
A ma reggel látottak szerint, vetem ellene, már túlságosan megingott a hadsereg hűsége a cár
iránt, ezért nem lehet egyedül az „erős kéz” alkalmazásában keresni a kiutat. Az eddigieknél is
elengedhetetlenebbnek tartom, hogy azonnal nevezzenek ki új kormányt, mely bírja a Duma bizalmát;
egyetlen órát sem szabad már veszíteni. Emlékeztetek rá, hogy 1789-ben, 1830-ban és 1848-ban három
francia dinasztiát döntöttek meg, mert túl későn értették meg a körülöttük
tomboló népmozgalom szándékát és erejét. Hozzáteszem, hogy ilyen komoly helyzetben a szövetséges
Franciaország képviselőjét talán megilleti a jog, hogy belpolitikai vonatkozásban tanácsot adjon a cári
kormánynak.
Buchanan ugyanilyen értelemben nyilatkozik.
Pokrovszkij azt válaszolja, hogy személy szerint osztja nézeteinket, azonban Protopopov
jelenléte megbénít a minisztertanácsban minden előrehaladást.
Megkérdezem:
– Hát senki sincs, aki felvilágosíthatná a cárt a helyzetről?
– A cár vak!
Mély fájdalom tükröződik e tiszteletre méltó férfiú, e kiváló állampolgár arcán, akinek
becsületességét, hazaszeretetét és önzetlenségét soha nem dicsérhetem eléggé.
Javasolja, hogy este keressük fel újra.
Mire visszaérek a követségre, a helyzet jelentősen rosszabbodott.
Egyik komor hír a másikat követi. A törvényszéki palota már csak hatalmas, izzó
zsarátnokhalom; a fegyverraktár, a belügyminiszter, a katonai kormányzó, az udvari miniszter palotája,
a politikai rendőrség épülete, a hírhedt Okrána s mintegy húsz rendőrőrs lángokban áll. A börtönök
kapuit kinyitották, és szabadon engedték a foglyokat; ostromolják a Péter-Pál-erődöt; támadják a Téli
Palotát; az egész városban mindenütt harcolnak.
Fél hétkor még egyszer elmegyek Buchanannal a külügyminisztériumba. Pokrovszkij közli
velünk, hogy tekintettel a komoly helyzetre, a minisztertanács vállalta, hogy leváltja Protopopov
belügyminisztert, s Makarenko tábornokot nevezi ki „ideiglenes ügyintézővé”. Ezt azonnal jelentették
a cárnak, ezenkívül esdekelve kérték, ruházza fel teljhatalommal valamelyik tábornokot, hogy olyan
rendkívüli intézkedéseket foganatosíthassanak, amilyeneket a helyzet megkövetel, és további
minisztereket nevezhessenek ki.
Közli továbbá, hogy a Duma az elnapolási ukáz ellenére ma összeült a Tauriai palotában.
Állandó bizottságot alakított, hogy közvetítsen a kormány és a lázadó csapatok között. Rodzjanko, a
bizottság elnöke, táviratozott a cárnak, hogy a dinasztiát végső veszély fenyegeti, és a legkisebb
késlekedés végzetes lehet.
Amikor Buchanannal elhagyjuk a külügyminisztériumot, éjszakai sötétség uralkodik az utcán;
egyetlen lámpa sem ég. Abban a pillanatban, amikor a kocsim elhalad a Márványpalota előtt, zajos
csődület tartóztat fel bennünket. Felbőszült katonák ordítoznak, üvöltöznek, verekednek a téren.
Körülveszik a kocsimat, hangosan kiabálva szidalmaznak bennünket. Udvari vadászom és sofőröm hiába
próbálja magyarázni, hogy Franciaország és Anglia nagykövete van a kocsiban. Feltépik a kocsi ajtaját.
Helyzetünk kezd veszedelmessé válni, amikor egy lovas altiszt felismer bennünket, és dörgő hangon
kiabálni kezd: – Éljen Franciaország és Anglia! – Harsogó éljenzés közepette menekülünk meg ebből
a helyzetből.
Az estét arra használom, hogy néhány felvilágosítást szerezzek a Dumától. Nehéz, mert mindenfelé
lövöldöznek, és tűz tombol.
Végre közölnek velem néhány összhangban álló hírt. A Duma, mondják, mindent megtesz, hogy
egy ideiglenes kormányt alakítson, helyreállítsa a rendet, és biztosítsa a főváros élelmezését. A hadsereg
gyors és teljes átpártolása nagy meglepetés a liberális, de még a munkáspártok számára is. A mérsékelt
képviselők, akik megpróbálják irányítani a népmozgalmat (Rodzjanko, Miljukov, Singarjov, Maklakov
stb.), kénytelenek feltenni maguknak a kérdést, megmenthető-e egyáltalán a dinasztikus államforma.
Rettenetes kérdés; a köztársasági gondolat, melyet Petrográd és Moszkva munkásai vallanak, idegen
az ország szellemétől, és képtelenség előre látni, hogyan reagálnak majd a frontcsapatok a fővárosban
folyó eseményekre.
Tíz órakor megint elkezdődik a lövöldözés, ami reggel már elcsendesedett; úgy rémlik, az Admiralitásnál
a leghevesebb. Vörös zászlós páncélautók rohannak el a követség előtt. A város több pontján új tüzek
gyulladnak.
Nehogy még egyszer a tegnapihoz hasonló incidens érjen, elhatározom, hogy a
külügyminisztériumba menet nem használom többé az autómat; gyalog indulok el, civil ruhát viselő
udvari vadászom, Léonide kíséretében. A Nyári Kert előtt a cár egyik etiópiai ajtónállójával találkozom,
aki oly gyakran vezetett be a cári dolgozószobába. A derék néger is civil ruhába bújt, és elég
szánalmasan fest benne. Mintegy húsz lépést egymás mellett teszünk meg; a szeme könnyes. Néhány
vigasztaló szót mondok neki, és megszorítom a kezét. E politikai és társadalmi rendszer összeomlásában
ő jelképezi szememben a hajdani cári pompát, a festői és pazar ünnepélyességet, amelyet egykor
Erzsébet és Nagy Katalin honosított meg, mindazt, amit ez a mától kezdve értelmetlen kifejezés, „a cári
udvar”, idéz fel.
A minisztérium előcsarnokában Buchanannal találkozom. Pokrovszkij ezt mondja nekünk:
– A minisztertanács egész éjszaka ülésezett a Mária palotában. A cár már nem táplál illúziókat
a helyzet komolysága felől, s kivételes hatalommal ruházta fel a rend helyreállítása végett Ivanov
tábornokot; egyébként, úgy látszik, elhatározta, hogy fegyveres erővel foglalja vissza fővárosát, mert
hallani sem akar arról, hogy egyezkedjék a csapatokkal, amelyek megölték tisztjeiket, és kitűzték a
vörös zászlót. Kétlem azonban, hogy Ivanov tábornok, aki tegnap még Mogilevben volt, Petrográdra
ér; a vasútvonalak a lázadók kezében vannak. És ha sikerülne is ideérnie, ugyan mit tehetne? Valamennyi
ezred a forradalom mellé állt. Már csak néhány elszigetelt rendőr- és csapatrészleg tanúsít ellenállást.
Ami pedig minisztertársaimat illeti, a legtöbben elmenekültek, néhányukat pedig letartóztatták. Jómagam
is alig tudtam az éjjel a Mária palotából elmenekülni… És most várom a sorsomat.
Monoton hangon beszél, egyszerű, méltóságteljes arckifejezéssel, nyugodtan és elszántan.
Rokonszenves arca egészen átszellemül. Nyugalmát csak akkor értékelhetjük igazán, ha tudjuk, hogy
noha sokáig a birodalom pénzügyeinek főellenőre volt, nincs vagyona, és soktagú családról kell
gondoskodnia.
– Önnek, aki most jött a városból, mi a benyomása, megmentheti még a cár trónját? – kérdezi.
– Talán, mert mindkét oldalon nagy a zűrzavar. De azonnal jóvá kellene hagynia a befejezett
tényeket, kormánnyá kellene kineveznie az ideiglenes dumabizottságot, s meg kellene bocsátania a
lázadóknak. Sőt azt hiszem, ha személyesen jelenne meg a hadsereg és a nép előtt, ha saját szájából
hallhatnák, hogy Oroszország számára új korszak kezdődik, nagy lelkesedéssel fogadnák… De holnap
már késő… Van Lucanusnak egy szép mondása, amelyet minden forradalom kezdetére alkalmazni lehet:
Ruit irrevocabile vulgus. Ma éjjel ezt ismételgettem magamban. A jelenlegi
viharos körülmények között hamar beteljesül az elkerülhetetlen!
– Azt sem tudjuk, hol a cár. Tegnap este vagy ma hajnalban hagyhatta el Mogilevet. A cárnéról
egyáltalán semmi hír. Carszkoje Szelóval lehetetlen összeköttetésbe lépni.
A minisztériumból távoztunkkor Sir George Buchanan így szól hozzám:
– Menjünk inkább a rakparton, s ne a Millionaján, úgy talán elkerüljük a gárdaezredek laktanyáit.
De ahogy kiérünk a rakpartra, egy csapat diák felismer bennünket, megéljeneznek, és a
nyomunkba szegődnek. A Márványpalota előtt sűrű és izgatott tömeg. Az „Éljen Franciaország! Éljen
Anglia!” kiáltásokba kellemetlen módon olyanok is vegyülnek, mint: „Éljen az Internacionálé! Éljen a
béke!”
A Szuvorov tér sarkán Buchanan elválik tőlem, miután azt tanácsolta, menjek az ő követségére,
hagy elkerüljem az ugyancsak lármás embercsordát. De késő van; még reggeli előtt táviratozni akarok
Párizsba, ezért folytatom utamat. A Nyári Kert előtt teljesen körülfog a tömeg, feltartóztat egy arra
haladó páncélautót, és felszólítanak, kapaszkodjam fel rá én is, és menjek a Tauriai palotába. Egy vörös
lobogót lengető nyurga diák nagyon jó franciasággal az arcomba kiáltja:
– Jöjjön, és köszöntse az orosz forradalmat! Oroszország zászlaja ezentúl a vörös lobogó;
hódoljon előtte Franciaország nevében!
Lefordítja oroszra, hogy mit mondott, s vad tapsvihart kelt. Azt feleltem:
– Legjobban azzal hódolok az orosz szabadságnak, ha felszólítom önt, kiáltsa velem együtt: –
Éljen a háború!
Óvakodik lefordítani a feleletemet. Végre a francia követség elé érünk. Nagy kínnal és udvari
vadászom erélyes segítségével végre sikerül megszabadulnom a tömegtől, és visszatérhetek szobáimba.
A forradalom egész délután a maga logikus, elkerülhetetlen útján haladt. Ruit irrevocabile vulgus.
Szakadatlanul jönnek a hírek: letartóztatták Golicin herceget, a miniszterelnököt, Pityirim
metropolitát, Stürmert, Dobrovolszkijt, Protopopovot stb. Néhány helyen újabb tüzek izzanak. A
Péter-Pál-erőd a lázadók főhadiszállása lett. Nagyon heves harc tombol az Admiralitás körül, ahová a
hadügyminiszter, a tengerészetügyi miniszter és néhány magas rangú hivatalnok menekült. A város többi
részében a lázadók elkeseredetten üldözik az „árulókat”, a rendőröket és csendőröket. A követséget
körülvevő utcákon gyakran olyan erős a lövöldözés, hogy küldönceim nem akarják elvinni távirataimat
a központi távíróhivatalba, az egyetlen hivatalba, amely még működik, s így a francia haditengerészet
egyik szállásmesteréhez kell fordulnom, aki éppen Petrográdon tartózkodik kiküldetésben, és nem fél
a golyózáportól.
Öt óra felé K., egy magas rangú tisztviselő jelenti, hogy a Duma Végrehajtó Bizottsága igyekszik
„ideiglenes kormányt” létrehozni, de Rodzjankót, a Duma elnökét, Gucskovot, Sulgint és Maklakovot
nagyon megdöbbentette a hadsereg anarchista magatartása.
– Ők nem így képzelték el a forradalmat – teszi hozzá hírhozóm. – Remélték, hogy a hadsereg
segítségével irányíthatják és korlátok között tarthatják az eseményeket. Ma viszont a csapatok már nem
engedelmeskednek semmiféle parancsnak, s félelemben tartják az egész várost.
Azután egyszerre közli, hogy Rodzjanko elnök megbízásából jött, aki kérdezteti, nincs-e
valamilyen üzenetem vagy tanácsom számukra.
– Mint Franciaország követének – mondom –, természetesen a háború a legfőbb gondom. Ezért
azt szeretném, hogy a forradalom kiterjedését, amennyire csak lehet, korlátozzák, s a rendet a lehető
legrövidebb időn belül állítsák helyre. Ne felejtse el, hogy a francia hadsereg nagy támadásra készül, s
az orosz hadseregnek becsületbeli kötelessége továbbra is teljesítenie feladatát.
– Tehát az a véleménye, hogy a cári rendszert fent kell tartani?
– Igen, de alkotmányos formában, nem önkényuralomként.
– II. Miklós nem maradhat tovább uralmon, senki sem bízik már benne, minden tekintélyét
elvesztette. Egyébként sem egyezne bele, hogy föláldozza a cárnét.
– Jó, a cár nem maradhat a helyén, de őrizzék meg a cárizmust.
És igyekszem bebizonyítani, hogy a cárizmus Oroszország alapja, az orosz társadalom belső,
pótolhatatlan váza, végső soron az egyetlen kötelék, amely a birodalom szétszórt, egymástól különböző
nemzetiségeit összetartja.
– Higgye el, ha a cárizmus összeomlik, az összeomlás magával sodorja az egész orosz
birodalmat is.
Biztosít, hogy Rodzjankónak, Gucskovnak, Miljukovnak is ez a véleménye, hogy buzgón
dolgoznak ebben az értelemben, de a szocialista és anarchista elemek befolyása óráról órára nő.
– Annál inkább okuk van rá, hogy siessenek – felelem.
A mai, oly komor eseményekkel teli napon, amely talán több mint egy évszázadra eldönti Oroszország
sorsát, feljegyzek egy látszólag jelentéktelen, valójában azonban eléggé jellemző epizódot. Kseszinszkaja
palotáját, az Alekszandr park előtt ma megostromolták a nők, és pincétől a padlásig kifosztották. Egy
apró emlék érthetővé teszi a szememben a nép dühét a híres balett-táncosnő iránt. Az elmúlt télen
történt; iszonyú hideg volt, a hőmérő mínusz harmincöt fokot mutatott. Sir Buchanan, akinek követségét
központi fűtés fűti, nem tudta a szükséges szenet beszerezni, hiába fordult az orosz admiralitáshoz.
Aznap reggel Szazonov azt a képtelenséget javasolta, hogy keressünk valamelyik tüzelőanyag-telepen
szenet. Délután tiszta volt az ég, nem fújt a szél, gondoltuk hát, felhasználjuk az alkalmat, hogy sétát
tegyünk a szigeteken. Ahogy Kseszinszkaja házához értünk, Buchanan felkiált: – Ó, ez azért mégiscsak
sok! – És a táncosnő palotájának kapuja előtt álló négy katonai teherautóra mutat, amelyeken magasra
tornyozva állnak a szeneszsákok, s éppen egy csapat katona rakodik. – Nyugodjék meg, Sir George –
mondtam neki –, ön nem tud a cári hatóságoknak olyan szolgálatokat tenni, mint Kseszinszkaja úrhölgy.
Rendkívül valószínű, hogy hosszú évek óta sok ezer orosz tette már ugyanezt a megjegyzést,
mikor látta, milyen kedvezményekkel halmozzák el Kseszinszkaját. Lassacskán egész legendakör alakult
ki körülötte. A balett-táncosnő, aki egykor a cárevics szeretője volt, majd később egyszerre két
nagyherceg rajongta körül, némileg a cári rezsim jelképe lett. Erre a jelképre emelt kezet ma a nép. A
forradalom mindig összegezés és bűnhődés.
1917. március 14., szerda
Ma reggel még sok helyen áll a harc, és ugyancsak sok helyen tüzek égnek. A katonák hajtóvadászatot
rendeznek a tisztekre és csendőrökre, kegyetlen hajtóvadászatot, amelyben kibontakoznak a muzsikok
lelkében szunnyadó vad ösztönök.
A Petrográdon uralkodó általános anarchia közepette három vezető szerv működik:
1. A „Duma Végrehajtó Bizottsága”, Rodzjanko elnökletével, amely tizenkét tagból áll, köztük
Miljukovval, Sulginnal, Konovalovval, Kerenszkijjel és Csheidzével. Ez az összes haladó pártot és a
szélsőséges baloldalt is képviseli. Igyekszik valamennyi szükséges reformot azonnal megvalósítani, hogy
szükség esetén egy új cár kikiáltásával fenntartsa a rendszert; a lázadók azonban erőszakkal
benyomultak a Tauriai palotába, s így a Bizottságnak nagy zajban és a tömeg fenyegetése közepette kell
tanácskoznia.
2. A „Munkás- és Katonaküldöttek Tanácsa”, a Szovjet. A Finn pályaudvaron üléseznek.
Jelszavuk és csatakiáltásuk, hogy ki kell kiáltani a köztársaságot, és be kell fejezni a háborút. Vezetői
máris a forradalom árulóinak nevezik a Duma tagjait, és olyan fennhéjázó magatartást tanúsítanak a
törvényes képviselettel szemben, amilyet 1792-ben a párizsi kommün tanúsított a törvényhozó testülettel
szemben.
3. „A csapatok főhadiszállása.” A Péter-Pál-erődben székel. Néhány alacsonyabb rangú, a
forradalomhoz pártolt tisztből és néhány altisztből vagy tisztté előléptetett katonából áll. A harcolók
ellátását igyekszik rendszabályozni; élelmiszert és lőszert küld nekik. Általában kordában tartja a Dumát.
E főhadiszállás segítségével a katonaság pillanatnyilag mindenható. Petrográd egyetlen szervezett ereje
az erődben és környékén táborozó néhány ezred; ők a forradalom pretoriánusai, és ugyanolyan
elszántak, tudatlanok és fanatikusak, mint 1792-ben Saint-Marcel híres külvárosi ezredei.
Az orosz forradalom kezdete óta gyakran eszembe jut a francia forradalom. De a két
megmozdulás szelleme teljesen különböző. Eredete, elvei és inkább társadalmi, mint politikai jellege
miatt a jelenlegi forradalmi válság jóval közelebb áll az 1848-ashoz.
A cár tegnap reggel elhagyta Mogilevet. Vonata Bologoje felé indult, amely félúton fekszik
Moszkva és Petrográd között. Feltételezik, hogy Carszkoje Szelóba akar visszatérni; kérdéses azonban,
nem az jár-e a fejében, hogy továbbutazzék Moszkvába, s ott szervezze meg az ellenállást a forradalommal szemben.
Kiril Vlagyimirovics nagyherceg a forradalom mellé állt. De még egyebet is tett. Megfeledkezve
szárnysegédi rangjáról és hűségesküjéről, amely a cárhoz köti, ma egy óra felé behódolt a
néphatalomnak. Látták, ahogy tengerészkapitányi egyenruhájában a Tauriai palotához vezette az alája
beosztott gárdahajó legénységét, hogy a lázadók szolgálatába álljanak.
Nem sokkal ezután Patyomkin hajdani palotája ugyanilyen megdöbbentő látvány színhelye volt.
Egy sereg tiszt és katona, akiket a Carszkoje Szeló-i helyőrség küldött, szintén csatlakozott a
forradalomhoz.
Az élen a kozák testőrség lovagolt, remek lovasok, a cári gárda büszke, dédelgetett
kiválasztottai. Utánuk jött őfensége ezrede, a Szent Légió, amelyet valamennyi gárdahadtestből
válogattak össze, és elsősorban az uralkodó személyes őrizetére osztottak be. Ezután őfensége vasutas
ezrede következett, amelynek a cári udvari vonatok kiszolgálása és az utazó uralkodó őrzése a feladata.
A menet a cári palotaőrséggel zárult, akik a cári lakosztályokat őrizték, s így részt vettek az uralkodók
mindennapi, meghitt családi életében. És valamennyi tiszt és katona hangosan hódolt az új hatalom előtt,
amelynek még a nevét sem ismerték…
Mikor ezt a szégyenteljes epizódot jelentik, a derék svájciakra gondolok, akiket 1792. augusztus
10-én a Tuilleriák lépcsőjén mészároltak le. S emellett XVI. Lajos nem is volt nemzeti uralkodójuk, s
ha köszöntötték, nem nevezték „cár atyuskánknak”.
Este meglátogatott S. gróf, hogy beszámoljon a helyzetről. Elmesélem neki a Carszkoje Szeló-i
helyőrség lealázó fellépését a Tauriai palotánál. Először nem akarja elhinni. Hosszú, fájdalmas töprengés
után így folytatja:
– Hát igen, ocsmány dolog, amit ön az imént mondott. Azok a gárdacsapatok, amelyek a
tüntetésen részt vettek, meggyalázták a nevüket… De talán nem egyedül ők a felelősek. Napi
szolgálatuk közben túl sok olyasmit láttak őfensége családjában, ami nem nekik való volt. Túl sokat
tudnak Raszputyinról…
Ahogy tegnap Kseszinszkajára vonatkozóan írtam: a forradalom mindig összegezés és bűnhődés.
Éjfélkor jelentik, hogy a liberális pártvezetők, a szocialisták megkerülésével és tudtuk nélkül,
ma este titkos tanácskozást tartottak, hogy megállapodjanak a jövendő kormányformát illetően.
Valamennyien azon a nézeten voltak, hogy fent kell tartani a monarchiát, de a jelenlegi
szerencsétlenségért felelős II. Miklóst fel kell áldozni Oroszország üdvéért. A Duma hajdani elnöke,
Alekszandr Ivanovics Gucskov a tanácskozás után a következőket fejtette ki: – Rendkívül fontos, hogy
II. Miklóst ne erőszakos úton buktassák meg. Egyes-egyedül az biztosíthatná, hogy túlzott
megrázkódtatások nélkül létrejöjjön egy új rend, ha önként lemondana a trónról fia vagy testvére javára.
II. Miklós önkéntes lemondása az egyetlen eszköz, hogy a cári rendszer és a Romanov-dinasztia
fennmaradjon. – Mindenki helyeselte ezt a nézetet, amit én is helyesnek tartok.
A liberális pártvezetők végül elhatározták, hogy Gucskov és a nacionalista jobboldaliak
képviselője, Sulgin, menjen el a lehető legsürgősebben a cárhoz, és könyörögve kérjék, mondjon le a
trónról a fia javára.
A forradalom győzött, de kié a hatalom? Akik a győzelmet kiharcolták, a munkások és a katonák,
remélni se merték, hogy megszerezhetik. Akiknek az ölébe hullt, nem így akarták megkapni.
A képviselők február 27-én (március 12-én) tudták meg, hogy a cár előző nap parancsot adott
a Duma feloszlatására. A Tauriai palota, ahol a Duma székelt, a fellázadt gárdaezredek laktanyáinak
szomszédságában volt; a tömeg moraja, a lövöldözés behallatszott a palotába. Senki sem tudta, mit
tegyenek. A szellem kiszabadult a palackból, de mit kezdjenek vele? A derék képviselők, akiknek
legmerészebb álma az alkotmányos monarchia volt, erre az eshetőségre nem számítottak.
Mindenekelőtt azt kellett eldönteniök, engedelmeskednek-e a Duma feloszlatását elrendelő
parancsnak. Aligha volt forradalom, melynek ilyen botcsinálta vezetők kerültek az élére: a képviselők
beleegyeztek a feloszlatásba, alig néhány órával a forradalom győzelme előtt. Azt a megoldást eszelték
ki, hogy a Duma feloszlik – hisz így parancsolta Oroszország törvényes ura, a cár –, de a képviselők
„magánjellegű” tanácskozásra gyűlnek össze. Elképesztő jelenet egy harcoló és tomboló város kellős
közepén: a képviselők arról hoznak határozatot, hogy nem a fehér teremben ülnek össze, ahol a Duma
hivatalos üléseit tartják, hanem az egyik szomszédos, kisebb teremben, hogy ezzel is hangsúlyozzák a
tanácskozás magánjellegét és törvényességét.
„Az, amitől féltünk, amit – bármibe kerüljön is – el akartunk kerülni, már tény volt. A forradalom
elkezdődött” – emlékezik ezekre az órákra Sulgin, a Duma egyik vezetője. Nem, a Duma-képviselők nem
ezt akarták. Úgy képzelték: a cár egy szép napon rádöbben majd miniszterei ostobaságára és
tehetetlenségére, s őket bízza meg a kormányalakítással. A hatalom azé, aki a hatalmi szerveket
uralomra juttatja; mi lesz, ha a fegyveres munkások és katonák rádöbbennek, hogy elkergethetik a
kormányt, s újat állíthatnak a helyébe? A Duma vezetői nem voltak ostobák; tudták, hogy a lavinát
nehéz megállítani. A Tauriai palota előtt déltől kezdve tízezres tömeg tüntetett, s követelte, hogy a
Duma vegye át a hatalmat, de fél nap is beletelt, amíg megszületett a határozat. A félelem végül is
legyőzte a lojalitást: annyira tartottak a forradalomtól, hogy inkább az élére álltak. „Két lehetőség van
– bizonygatta társainak Sulgin. – Vagy minden jóra fordul, a cár új kormányt nevez ki, s mi visszaadjuk
neki a hatalmat, vagy nem fordul jóra, de akkor, ha nem mi vesszük át a hatalmat, majd átveszik azok,
akiket mindenféle csőcselék választ a gyárakban.” Éjfél felé Miljukov, a „kadetek” – az alkotmányos
demokraták – vezére kihirdette a Duma ideiglenes bizottságának döntését: „Határoztunk. Átvesszük
a hatalmat.”
George Buchanan, Nagy-Britannia petrográdi nagykövete így jellemzi az új kormányt:
Az új miniszterek, akikkel közöltem, hogy hivatalosan elismerjük a kormányt, a jövőt illetően nem
keltettek bennem nagy bizalmat. Legtöbbjükön már a kimerültség jelei mutatkoztak, és úgy éreztem,
erejüket meghaladó feladatot vállaltak. Lvov herceg azzal, hogy a zemsztvók vezetőjeként
megszervezett egy segélyszolgálatot, amely meleg ruhával és egyéb égetően szükséges holmikkal látta
el a hadsereget, felbecsülhetetlen munkát végzett. Normális időszakban ő is, munkatársai is kitűnő
miniszterek lettek volna. A helyzet azonban abnormális volt, és a szovjettel fenyegető harc kétszeresen
férfit követelt, aki kész felhasználni az első kedvező alkalmat, hogy szétzúzza ezt a törvénytelen, rivális
testületet. Ilyen egyéniség nem volt a kormányban. Gucskov hadügyminiszter tehetséges, erélyes férfi
volt, s pontosan tudta, hogy feltétlenül helyre kell állítani a hadseregben a fegyelmet. Minisztertársait
azonban képtelen volt magával ragadni, s végül gyengeségük elleni tiltakozásul lemondott. Miljukov,
a szövetségesek megbízható barátja azt az álláspontot képviselte, hogy szigorúan tiszteletben kell tartani
a cári kormány szerződéseit és megállapodásait. Konstantinápoly megszerzését Oroszország
létérdekének tartotta, ezzel a nézetével azonban szinte teljesen egyedül állt a kormányban. Siralmasan
tehetetlen volt a fronton terjesztett szocialista propagandával szemben; azt állította, csak
ellenpropagandával lehet hatástalanítani. Kerenszkij volt a miniszterek között az egyetlen, nem éppen
rokonszenves, de lebilincselő egyéniség, aki jó benyomást tett rám. Varázslatos tehetségű szónok volt,
aki rabul ejtette hallgatóit. A forradalom első napjaiban szakadatlanul azon fáradozott, hogy saját
hazafias buzgalmát átplántálja a munkásokba és katonákba. Azt a nézetet képviselte, hogy a háborút
végig kell harcolni, de helytelenített minden hódítási szándékot. Amikor Miljukov kijelentette, hogy az
oroszok egyik háborús célja Konstantinápoly meghódítása, ezt azonnal elutasította. A tömegekre
gyakorolt hatása, kollégáival szembeni fölénye s rátermett rivális hiánya miatt egyedül Kerenszkijről
remélhettük, hogy folytatni fogja a háborút. Tyerescsenko pénzügyminiszter, aki később külügyminiszter
lett, az új kormány egyik legígéretesebb tagja volt. Nagyon fiatal, izzó hazafi, rendkívül okos,
határtalanul lelkesedett Kerenszkijért, csak túlságosan optimista volt. Engem nagyon tisztelt, és
hamarosan barátok lettünk. Anyja roppant gazdag volt, ezért azt beszélték, bár alaptalanul, hogy ő
pénzelte a forradalmat…
Hasonlóan vélekedik az új miniszterelnökről Paléologue is:
Buchanan és Carlotti kollégáimmal hat órakor elindulok a Mária palotába, hogy átadjuk az Ideiglenes
Kormány hivatalos elismerését.
Ez a szép épület, amelyet I. Miklós építtetett egykor ajándékul kedvenc leányának, Leuchtenberg
hercegnőnek, és később az Állami Tanács székhelye lett, már megváltoztatta külsejét. Az előcsarnokban,
ahol azelőtt díszes, udvari livrés lakájok álltak, most lompos, piszkos, szemtelen katonák lebzselnek
dohányozva a padokon. A nagy lépcsőházat a forradalom óta nem söpörték ki. Egy-egy széttört
ablaktábla s egy-egy golyónyom a faburkolatban mutatja, hogy a Szent Izsák téren heves harcnak kellett
folynia…
Megérkezik Miljukov, egy fogadóterembe vezet bennünket, majd egy másodikba, utána egy
harmadikba; nem tudja, hol állapodjon meg, tapogatódzik a sötétben, míg megtalálja a falon a
villanykapcsolót, és a terem kivilágosodik.
– Itt… – mondja végre – itt maradhatunk.
És odahívja minisztertársait, akik azonnal meg is jelennek. Valamennyien utcai ruhában vannak,
hónuk alatt aktatáska.
Én a rangidős Buchanan és Carlotti után következem. Mondom a hagyományos szavakat
– Van szerencsém közölni önökkel, hogy a Francia Köztársaság kormánya elismeri az önök
személyében, uraim, Oroszország Ideiglenes Kormányát.
Ezután követem angol és olasz kollégáim példáját, melegen üdvözlöm az új minisztereket;
nyomatékosan utalok rá, hogy a végsőkig folytatni kell a háborút.
Miljukov válaszol nekünk, s megnyugtató biztosítékokat sorol. Beszéde elég hosszúra nyúlik,
úgyhogy van időm közben szemügyre venni Oroszország rögtönzött urait, akikre oly iszonyú felelősség
nehezedik! Valamennyien hazaszerető, okos, becsületes férfiak benyomását keltik. De milyen kimerültek
a gondoktól! Nyilvánvaló, hogy a feladat, amelyet vállaltak, meghaladja erejüket. Csak ne nyomja őket
túl hamar agyon! Egyetlenegy látszik közülük a tettek emberének: Kerenszkij, az igazságügy-miniszter.
Harmincöt éves, karcsú, középtermetű, simára borotvált, rövid hajú férfi; az arca hamuszürke, szemhéja
félig lehunyva, de éles, tüzesen izzó tekintet villan elő alóla; annál feltűnőbb, mert félrevonulva áll,
kollégái mögött; nyilvánvalóan ő a legeredetibb jelenség az Ideiglenes Kormányban, és kétségtelenül
hivatott rá, hogy nagyon hamar főmozgatója legyen…
Az Ideiglenes Kormány azokból alakult, akiket évek óta őfelsége lojális ellenzékeként tartottak számon
az orosz birodalomban. Ezeknek a derék honatyáknak eszük ágában sem volt forradalmat csinálniuk.
Meg is riadtak, hogy ilyen áron kerültek hatalomra. S főképp nemigen tudták, mit tegyenek. Az
Ideiglenes Kormány legtöbb tagjának alighanem egyetlen programja volt: ugyanazt csinálni, mint a cári
rendszer, csak jobban és okosabban.
A liberális és monarchista politikusokból alakult minisztertanács a baloldal két képviselőjét is meghívta
a kormányba: a munkásság képviselőjeként Csheidzét, a mensevikek vezetőjét, a parasztság
képviselőjeként pedig a szociálforradalmár Kerenszkijt. Csheidze visszautasította a miniszteri tárcát,
Kerenszkij azonban másképp döntött. Így ír erről emlékirataiban:
Március elsején reggelre elkészült az új kormány névsora és programja. Ezután megbeszélések
kezdődtek az Ideiglenes Bizottság képviselői s a Szovjet között. A javaslat szerint az Ideiglenes
Kormány szinte kivétel nélkül a „Progresszív Blokk” tagjaiból tevődött volna össze. Az utolsó
pillanatban felajánlották Csheidzének a munkaügyi miniszteri, nekem az igazságügy-miniszteri tárcát.
Az Ideiglenes Bizottság felkérte a Szovjet Végrehajtó Bizottságát, küldjön két képviselőt az
Ideiglenes Kormányba. A Végrehajtó Bizottság azonban úgy határozott, nem vesz részt az Ideiglenes
Kormányban, mert ez „polgári” forradalom.
Ez a döntés súlyos dilemma elé állított: maradjak a Szovjetben, és utasítsam vissza az Ideiglenes
Kormányban felajánlott tisztséget? Vagy fogadjam el a miniszteri tárcát, és vonuljak vissza a Szovjetből?
Ezt is, azt is elfogadhatatlannak éreztem. Nem tudtam elhatározásra jutni.
Március elsején este, amikor ez a hihetetlen nap a csúcspontjára ért, közel álltam az
összeroppanáshoz. Megmutatkozott az előző kétnapi rendkívüli erőfeszítés hatása. Ennek ellenére kiutat
kellett találnom súlyos dilemmámból. Általában a Szovjetben is okos dolognak tartották, hogy belépjek
a kormányba, s rájöttem, a nép nem támogatná teljes szívvel a kormányt, ha senki sem képviselné benne
a Szovjetet. Elhatározásomban az is megerősített, hogy Csheidze azonnal visszautasította a miniszteri
tisztséget, s így egyedül maradtam a kabinetben.
Végre, valamivel hajnal előtt elszántam magam rá, hogy hazamenjek. Furcsa volt végigmenni
az ismerős utcákon a szokásos titkosrendőri kíséret nélkül, elmenni az őrbódé előtt, s látni a csendőrség
romjait, ahonnan még mindig láng és füst csapott fel… Ott hallgattak ki 1905-ben.
Csak odahaza tört ki rajtam teljes erővel a legújabb események hatása. Két vagy három órán át
félig eszméletlenül feküdtem. Azután villámcsapásszerűen rájöttem a probléma megoldására. Azonnal
bejelentem telefonon, hogy elfogadom a miniszterséget. Később, az egyik plénumon, kiharcolom a
Szovjet hozzájárulását. A Szovjet és a Végrehajtó Bizottság ezután vitatkozhat már egymással. A
Végrehajtó Bizottság irányvonalával szembeni elhatározásomat furcsa módon erősen befolyásolták a
kormánypavilonban levő foglyok. Én voltam az egyetlen, aki megvédhettem őket a
tömegek dühétől, s elérhettem, hogy a forradalom vérmentes legyen.
Felhívtam az Ideiglenes Bizottságot, és közöltem Miljukovval elhatározásomat. Gratulált, s úgy
látszott, ő személy szerint örül a döntésemnek. De nem voltam bizonyos, hogyan reagál majd a Szovjet.
Amikor visszamentem a Dumába, mindenki élénken vitatkozott az elhatározásomról; találgatták,
mit szól majd a Szovjet. Rögtön a Végrehajtó Bizottságba mentem, s ott sötét arcok fogadtak. Éppen
folyt a plenáris ülés; kijelentettem, bemegyek, és azonnal megmagyarázom a döntésemet. A Végrehajtó
Bizottság tagjai megpróbáltak lebeszélni, de nem hagytam magam megzavarni. Nem akartam tovább
halasztgatni az ügyet.
A szomszédos ülésteremben a Végrehajtó Bizottság egyik tagja, Sztyeklov beszélt. Beszámolt
tárgyalásairól az Ideiglenes Bizottsággal a kormányalakítás ügyében. Ahogy befejezte, az elnöklő
Csheidze bejelentette, hogy szót kértem. Felkapaszkodtam egy asztalra, és beszélni kezdtem. Hamar
észrevettem, hogy amit mondok, meggyőző. Csak az emberek szemébe kellett néznem, a tekintetüket
figyelnem – s máris tudtam, hogy támogatnak. Azt mondtam, az új kormány igazságügy-minisztereként
jöttem ide, nem várhattam tovább a Szovjet beleegyezésére. Most itt vagyok, és kérem, szavazzanak
nekem bizalmat. Beszédem végét dörgő tapsvihar nyelte el.
Amikor leugrottam az asztalról, a szovjet-küldöttek vállukra emelve vittek át az épületen az
Ideiglenes Bizottság ajtajáig. Győztem. Megvívtam harcomat a Végrehajtó Bizottság abszurd vétója
ellen, és bizakodtam, hogy mások is követik példámat, s végül mégis koalíciós kormányt alakíthatunk.
Ennek ellenére a tetszés közepette megértettem, hogy a Szovjet vezetői megpróbálnak majd bosszút
állni rajtam. És valóban: hamarosan heves hadjárat indult ellenem, a tömegre gyakorolt befolyásom és
tekintélyem ellen…
Soha kormányra nem volt olyan jellemző egy jelző, mint az, amellyel az Ideiglenes Kormány önmagát
fémjelezte. Kormányt általában vagy az uralkodó nevez ki, vagy az ország választ. De a februári
forradalom kormányát nem az uralkodó nevezte ki, s nem a nép választotta. A zavarba jött kormány,
hogy meg ne sértse a jogrendet, nevéhez odabiggyesztette az „ideiglenes” jelzőt, s ennek megfelelően
cselekedett: napról napra halogatta minden fontos probléma megoldását, mondván, hogy erre csak a
majdan összeülő Alkotmányozó Gyűlés jogosult.
Az új kormány március 3-án (16-án) tette közzé programját, mely nyolc pontból állt: amnesztia
a politikai foglyoknak; szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; a rendi, vallási, nemzetiségi különbségek
eltörlése; az Alkotmányozó Gyűlés megválasztásának előkészítése; a rendőrség felváltása népi milíciával;
helyi önkormányzati szervek választása; ígéret a forradalomban részt vett csapatoknak, hogy nem
távolítják el őket Petrográdról; a katonák állampolgári jogainak biztosítása.
Az Ideiglenes Kormány tehetetlensége hasonló volt a megdöntött rendszeréhez: sodródott az
árral, képtelen volt az eseményeket irányítani, mindig egy lépéssel mögöttük kullogott. Amnesztia a
politikai foglyoknak? Hisz azokat már úgyis kiszabadították. A rendőrség megszüntetése? A rendőrséget
már megszüntette a forradalom. Szólás- és gyülekezési szabadság a népnek, mely százezres tömegben
hömpölygött az utcákon? Állampolgári jogok a katonáknak, akik fegyverrel vívták ki a forradalom
jogait? A kormány csak azt szentesítette, amit a nép már megvalósított; csak azokat a követeléseket
teljesítette, melyeket a tömeg már úgyis kivívott magának. Viszont a kormányprogramban egyetlen szó
sem volt az államformáról, a háborúról, a földkérdésről, a munkásság helyzetéről: a jelen és a jövő
tényleges, döntő problémáiról.
A helyzet fonákságát alighanem nem egy vezető érezte. Többek között Kerenszkij is, aki így ír
erről:
Élénken emlékszem az Ideiglenes Kormány harmadik ülésére, március negyedikén délután. Először
találkoztunk a Tauriai palotán kívül, távol a Duma épületét körülvevő lázas, izgatott, forradalmi
légkörtől. A Belügyminisztérium épületében jöttünk össze, ahol Lvov herceg székelt.
Még emlékszem, milyen ünnepélyes csendben ültünk a tágas tárgyalóteremben, ahol az előző
rendszer minisztereinek és magas rangú hivatalnokainak arcképe pillantott ránk komoran a falakról. Azt
hiszem, nem a Duma épületét megtöltő izgatott, forradalmi tömegben, hanem itt, a hatalom régi
birtokosainak arcképei körében ébredtünk rá valamennyien először az elmúlt néhány nap eseményeinek
teljes jelentőségére, és hogy milyen iszonyú felelősség nehezedik ránk.
Lvov herceg még nem volt ott. Mégis szótlanul ültünk, senkinek sem volt kedve a szokásos
beszélgetésekhez. Végül az egyik szomszédos szobából belépett Lvov, egy halom távirattal a kezében.
Máskor külön-külön üdvözölt valamennyiünket, most azonnal a helyére ment, letette maga elé az
asztalra a táviratokat, és így szólt: – Nézzék, uraim, mi történik. Tegnap óta Oroszország minden
részéből özönlenek hozzánk az ilyen táviratok. Ezek már nem az önök által is ismert szolidaritási
nyilatkozatok, hanem a tartományi fővárosok és sok kisebb helység hivatalos jelentései. Többé-kevésbé
ugyanaz áll mindben: a monarchia bukásának első hírére kormányzótól az utolsó rendőrig elmenekült
a helyi közigazgatás. Azokat a hivatalnokokat pedig, de kiváltképp azokat a rendőröket, akik nem
tudtak vagy nem akartak idejekorán elmenekülni, különböző, önmagukat forradalmi bizottságnak vagy
választmánynak kikiáltott szervek letartóztatták.
Halálos csend ült a teremben. Töprengtünk, mi a teendő. A háború kellős közepén tartottunk,
az ország nagy része pedig teljesen ismeretlen emberek kezében volt!
A Duma-képviselők még haboztak, hogy átvegyék-e a hatalmat, amikor a Tauriai palotában már
megalakult egy új szervezet, a Szovjet. Február 27-én (március 12-én) a Duma épületében összegyűltek
a Hadiipari Bizottság börtönből kiszabadított munkásvezetői, a mensevik Duma-képviselők s néhány
baloldali értelmiségi, és megalakították a Munkásküldöttek Szovjetjének Ideiglenes Végrehajtó
Bizottságát. Felhívásukra, hogy minden gyár és minden katonai alakulat válassza meg képviselőit, estére
kétszázötvenen gyűltek össze a Tauriai palotában, s a küldöttek száma néhány nap múlva meghaladta
a kétezret.
A Szovjet azokat képviselte, akik megdöntötték a régi rendet. Mért nem vették át ők a hatalmat?
Mindenekelőtt azért, mert erre februárban semmiképp sem lett volna erejük. A forradalom azért
győzhetett oly könnyen, mert a cárt senki sem támogatta. A régi rend annyira tehetetlen volt, annyira
gyűlölt és ostoba, hogy senkinek sem kellett. De ha a munkások megpróbálják megszerezni a hatalmat,
a cárellenes egység azonnal fölbomlik, s egy csapásra mindenki ellenük fordul.
A Szovjet azonban nem is akarta átvenni a hatalmat. Vezetői kijelentették, hogy az orosz
forradalom polgári forradalom, s ennek megfelelően a kormányban sem voltak hajlandók részt venni.
A Végrehajtó Bizottság kezdetben éppolyan tanácstalan volt, mint az Ideiglenes Kormány: kilépett a
színpadra, de nem ismerte szerepét, s csak rögtönözni tudott. Megalakulásakor semmi mást nem
követelt az Ideiglenes Kormánytól, mint agitációs szabadságot a baloldali pártoknak – de már az első
pillanattól kormányzati teendőket látott el: katonai és élelmezési bizottságokat nevezett ki, megszállta
a bankokat, pályaudvarokat, parancsokat adott a hadseregnek. A Szovjet – akár beismerte, akár nem
– hatalmi tényező lett. Olyannyira, hogy Gucskov hadügyminiszter néhány nap múlva már így
panaszkodott Alekszejev tábornoknak: „Az Ideiglenes Kormánynak nem áll rendelkezésére igazi haderő,
s parancsait csak akkor hajtják végre, ha jóváhagyja a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, melynek
kezében vannak a hatalom legfontosabb tényezői, a csapatok, a vasút, a posta, a távíró. Azt lehet
mondani, az Ideiglenes Kormány csak addig létezik, amíg a Szovjet engedélyezi.”
Kerenszkij így emlékezik a Szovjet megalakulására:
Délután összegyűlt a Duma épületében az a néhány szocialista képviselő, aki a forradalom idején
véletlenül Petrográdon volt. Mindannyiuknak ösztönösen az 1905-ben Szentpétervárott spontánul
megalakult Szovjet jutott az eszébe, amelynek az akkori forradalmi eseményekben olyan végzetes szerep
jutott.
Pontosan emlékszem, hogy délután három óra felé Rodzjanko megszólított a Tauriai palota
folyosóján. Azt mondotta, hogy a mensevik Szkobelev, a Duma tagja, egy szobát kért tőle, ahol
megalakulhatna a Munkásküldöttek Szovjetje, mely fenntartaná a gyárakban a rendet. – Mit gondol, nem
veszélyes ez? – kérdezte Rodzjanko.
– Miért lenne veszélyes? – válaszoltam. – Elvégre valakinek törődnie kell a munkásokkal.
– Azt hiszem, igaza van – mondta Rodzjanko. – Isten tudja, mi történik ebben a városban.
Mindenféle munka megszűnt – mi meg háborút viselünk!
A Szovjet megalakulását kezdeményezők megkapták a szükséges helyiséget, nevezetesen a
költségvetési bizottság nagytermét, a mellette levő irodával együtt, amelyet addig a bizottság elnöke
használt. Egy szervezésben és földalatti munkában jártas kis csoport néhány órán belül összehozta a
Szovjet Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát. Gvozgyev és néhány elvtárs közvetlenül a börtönből
csatlakozott hozzájuk. Nemrég szabadult a börtönből a veterán Hrusztaljov is, aki az 1905-ös Szovjet
elnökeként tett szert hírnévre, azóta azonban teljesen elfelejtették. Nem is talált kapcsolatot az új
Szovjetben levő emberekkel, és nemsokára visszavonult vidékre.
Estefelé felhívást intéztek a petrográdi üzemek munkásaihoz, válasszák meg küldötteiket, és
azonnal küldjék el őket a Szovjet-ülésre a Duma épületébe…
A munkásképviselőket természetesen többé-kevésbé önkényesen válogatták össze; ilyen rövid
idő alatt nem lehetett szabályos választásokat szervezni. A Szovjet Ideiglenes Végrehajtó Bizottságot
választott, élén Csheidzével; Szkobelev és én lettünk az elnökhelyettesek. Csak később hallottam, hogy
engem is megválasztottak, mert nem vettem részt az ülésen. Általában csak ritkán mentem el a Szovjet
és a Végrehajtó Bizottság üléseire. Kezdettől rendkívül feszült volt a kapcsolat köztem s a Szovjet
vezetői között. Ők megpróbálták a szocializmus elméletét ráhúzni a forradalomra, én folytonosan
tiltakoztam ez ellen, s ezért gyűlöltek. De ez csak az első hetek Végrehajtó Bizottságára vonatkozik.
Később a Bizottság és az egész Szovjet előnyösen megváltozott.
A februári forradalom paradoxonai közé tartozik, hogy a felkelők már győztek, a Duma már átvette a
hatalmat, de az orosz birodalom törvényes ura még mindig II. Miklós cár volt. A cár, aki végre
megértette, hogy a helyzet súlyos, március 1-én (14-én) hajnalban elindult a főhadiszállásról Carszkoje
Szelóba. A felkelők azonban nem engedték tovább a különvonatot, s a cár Pszkovba, az északi front
főparancsnokságára menekült. Ott tudta meg, hogy Ivanov tábornok csapatai nem érkeztek meg a
fővárosba; ugyanúgy föltartóztatták őket, mint az uralkodót, s a katonáknak eszük ágában sem volt
bajtársaik ellen harcolni. Moszkvában s a legtöbb vidéki városban puskalövés nélkül győzött a
forradalom. A balti és a kronstadti flotta csatlakozott a felkelőkhöz. A cárnak nem maradt más
választása, le kellett mondania a trónról.
Danyilov tábornok így emlékezik a lemondás előzményeire:
Amikor reggel tíz órakor beléptem a cár szalonkocsijába – mesélte Ruzsszkij tábornok –, engedélyt
kértem őfelségétől, hogy ismertethessem vele M. V. Rodzjankóval folytatott éjszakai tárgyalásom
tartalmát. Ekkor átnyújtottam a cárnak a távírójelekkel teleírt papírszalagokat. Elvette őket, és
figyelmesen átolvasta. Utána felállt, a kocsi ablakához lépett, és töprengve, feszült arckifejezéssel
kinézett. Én is felálltam. Néhány pillanatnyi nyomasztó csend után a cár felém fordult, és viszonylag
nyugodt hangon elemezni kezdte a kialakult helyzetet, különféle momentumokat említve, amelyek
megakadályozták, hogy a hozzá intézett kívánságnak eleget tegyen…
Ám ebben a pillanatban borítékot nyújtottak át Ruzsszkij tábornoknak, benne Alekszejev
tábornoknak az összes front főparancsnokaihoz intézett kiegészítő táviratával, amelyet röviddel ezelőtt
vettem, és azonnal továbbítottam… A távirat az általános helyzetet vázolta, úgy, ahogy Rodzjanko
Ruzsszkij tábornokkal folytatott tárgyalása során kifejtette, és kifejezésre juttatta a Duma elnökének
nézetét, miszerint az ország nyugalmát, következőleg a háború folytatásának lehetőségét is csak úgy
lehet elérni, ha II. Miklós cár lemond a trónról fia javára, aki nagykorúságáig Alekszandrovics Mihály
nagyherceg régenssége alatt uralkodna.
– Nyilvánvalóan nem célszerű a helyzet miatt az ügyet tovább halogatni – fűzte hozzá Alekszejev
tábornok. – A hadsereget feltétlenül meg kell óvni a teljes összeomlástól, folytatni kell a háborút a külső
ellenségek ellen, meg kell menteni Oroszország függetlenségét és a dinasztiát! Erre kell elsősorban
tekintettel lenni, még ha súlyos engedmények árán is.
Ha osztja álláspontomat – folytatódott a főparancsnok vezérkari főnökének a frontok
főparancsnokaihoz intézett felhívása –, úgy felkérem, forduljon hódolatteljes kérésével haladéktalanul
táviratilag a cárhoz. Kérem, hogy beadványát a főhadiszálláson keresztül nyújtsa be.
Ezzel a távirattal Alekszejev tábornok a frontok főparancsnokainak döntésére bízta II. Miklós
cár lemondásának kérdését. Ha elutasítják a táviratban kifejtett javaslatot, minden valószínűség szerint
polgárháború lesz; minden személyes indokot félretéve fontolják meg alaposan, lehet-e ebben az esetben
a háború folytatásara számítani…
Az új fordulat láttán a cár kijelentette, egyetért Ruzsszkij tábornok javaslatával, hogy a végső
döntés előtt várja meg a főparancsnokok válaszát. A délelőtt folyamán az északi front vezérkarához
rendkívül nyugtalanító jelentések futottak be…
Befutott továbbá az a hír, hogy, mint a táviratban állt, Kirill Vlagyimirovics nagyherceg
kijelentette: „Tárgyalásokba szeretne bocsátkozni a Végrehajtó Bizottsággal”. Végül megkapta a cár
Alekszejev tábornok döntő jelentőségű táviratát, aki szó szerint továbbította a főparancsnokok válaszát:
a kaukázusi frontról – Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegét, a délnyugati frontról – Bruszilov tábornokét
és a nyugati frontról – Evert tábornokét. Más-más változatban mind a hárman arra kérték a cárt,
teljesítse a Birodalmi Duma elnökének kérését, mivel nem látnak más lehetőséget, hogy Oroszországot,
a dinasztiát és a hadsereget meg lehessen menteni.
A táviratok ismertetése után a cár vezérkari főnöke saját nevében is azt az alázatos kérést intézte
II. Miklóshoz, hogy tegyen eleget a mindenfelől kinyilvánított kérésnek, és mondjon le a trónról, mivel,
ahogyan kifejezte magát, „a komolynál is súlyosabb helyzetből csak így képzelhető el békés és kedvező
kiút”.
Valamivel később befutottak a román front főparancsnokának, Zaharov tábornoknak és a Balti
Flotta főparancsnokának, Nyepenyin altengernagynak a táviratai…
Tehát az összes megkérdezett személy II. Miklós cár lemondása mellett nyilatkozott, s a
nyilatkozatok uralkodó motívumaként az a törekvés jutott kifejezésre, hogy semmit sem szabad
elmulasztani, ami Oroszország számára a háború győzelmes befejezését biztosíthatná…
A főparancsnok lakásában elfogyasztott ebéd után Ruzsszkij tábornok azzal a kéréssel fordult
hozzám és a hadsereg hadtápfőnökéhez, Szavics tábornokhoz, legyünk jelen, amikor referál a cárnak.
– Nagyon fontos rám nézve, hogy önöknek, legközelebbi munkatársaimnak nézetei alátámasszák
érveimet. A cárt már értesítettük, hogy önök elkísérnek…
Ezt nem utasíthattuk vissza, és délután fél háromkor mind a hárman beléptünk a cár
szalonkocsijába.
Miklós cár az ismert zöld szalonban várt bennünket. Külsőleg teljesen nyugodtnak látszott, de
sápadtabb volt, mint máskor, és a szeme között két mély ránc húzódott, az álmatlanul töltött éjszaka
nyilvánvaló jeleként. A cár szokott egyenruháját viselte – kaukázusi besmetet, a nevét viselő század
vállrojtjaival; derekát ezüstcsatos keskeny, fekete bőröv fogta körül. Elöl ugyancsak ezüst intarziás tőr
csüngött az övén.
A cár szívélyesen üdvözölt bennünket, majd hellyel kínált, de Szavics tábornok és én a
küszöbönálló rendkívül felelősségteljes tárgyalást várva önkéntelenül továbbra is állva maradtunk. A cár
és az előzményektől rettenetesen megviselt főparancsnok leült egymással szemben az asztalhoz, és
Ruzsszkij tábornok lassan, minden szót megnyomva jelentést tett az utolsó órákban kapott hírekről…
– Megkérem még Felségedet – mondotta aztán Ruzsszkij tábornok, és felemelkedett –, hallgassa
meg munkatársaim véleményét – s ezzel ránk mutatott. – Önálló és egyenes férfiak, akik határtalanul
szeretik Oroszországot, ezenkívül szolgálatuk során több emberrel találkoznak, mint én. Véleményük
Felséged hasznára lehet.
– Jó – válaszolt a cár –, de teljes őszinteséget kérek. – Nagyon izgatottak voltunk. A cár először
hozzám fordult.
– Felség – mondtam –, tudom, mennyire szereti Felséged Oroszországot. Meggyőződésem, hogy
Felséged a dinasztia megmentése kedvéért, és annak érdekében, hogy a háborút a kedvező befejezésig
folytatni lehessen, meg fogja hozni azt az áldozatot, amelyet a helyzet Felségedtől követel. Nem látok
más kiutat, mint azt, amelyre a Duma elnöke rámutatott, és amelyet a hadsereg főparancsnokai
jóváhagytak!…
– És mi az ön véleménye? – fordult a cár szomszédomhoz, Szavics tábornokhoz, aki szemmel
láthatóan csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott úrrá lenni rettenetes izgalmán.
– Én… én… egyenes ember vagyok… amiről Felséged feltehetően már hallott Degyulin
tábornoktól, akit Felséged mindig oly nagy bizalmára méltatott… Én teljes mértékben csatlakozom
ahhoz, amit Danyilov tábornok mondott Felségednek!…
Síri csend támadt…
A cár felállt, és látszólag nem is tudva, mit tesz, az elfüggönyözött ablakra meredt. Szája
lebiggyedt, amit még sohasem láttam, s ettől egyébként oly nyugodt arca eltorzult. Látszott, hogy
rettenetes harc dúl a lelkében…
Miklós cár hirtelen felénk fordult, és szilárd hangon így szólt:
– Döntöttem… Döntöttem, hogy lemondok a trónról Alekszej fiam javára…
Az Ideiglenes Kormány nem a cárizmust akarta megdönteni, hanem a cárt igyekezett rávenni a
lemondásra, hogy így megmenthesse a monarchiát. Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy két közismert
monarchista vezetőt, Gucskovot és Sulgint küldték a cárhoz, hogy rábeszéljék II. Miklóst, mondjon le
fia javára a trónról.
Sulgin visszaemlékezése küldetéséről:
Amikor vonatunk megérkezett Pszkovba, az uralkodó szárnysegéde várt bennünket az állomáson,
belépett a kocsinkba, s azt mondta: – Őfelsége várja önöket. – A cári vonat alig néhány lépésnyire állt
tőlünk. Egyáltalán nem voltam izgatott. A Petrográdon eltöltött utolsó napok testileg annyira
kifárasztottak bennünket s olyan idegfeszültségben éltünk, hogy már semmin sem csodálkoztunk és
semmit sem tartottunk lehetetlennek. Szinte nyitott szemmel álmodtunk. Ugyanakkor azonban
kellemetlen volt piszkosan, utcai ruhában, négynapos szakállal megjelenni a cár előtt. Úgy néztem ki,
mint azok a foglyok, akiket a tömeg kiszabadított, mielőtt fölgyújtotta a börtönöket.
Kivilágított, világos huzatú bútorokkal berendezett szalonkocsiba léptünk. Az udvari miniszter
és Nariskin tábornok főudvarmester fogadott bennünket. Csakhamar megjelent az uralkodó is, egyik
kaukázusi ezrede egyenruhájában. Az arca, mint mindig, most is nyugodt volt. Inkább kedvesen, mint
hidegen fogott kezet velünk. Miután leült az egyik székre, bennünket is hellyel kínált. Gucskov leült a
cár mellé, egy kerek asztalhoz, én pedig Gucskovval szemben foglaltam helyet. Frederiksz kissé távolabb
ült le, Nariskin tábornok a sarokban, egy nagy asztalnál foglalt helyet, készen arra, hogy jegyezzen. (A
cár ugyanis megkérte, jegyezze fel a megbeszélés minden részletét.)
Ebben a pillanatban lépett be Ruzsszkij tábornok. Elnézést kért a cártól, hogy késett, köszöntött
bennünket, majd mellettem, vagyis a cárral szemben foglalt helyet.
Gucskov kezdett beszélni. Féltem, hogy kíméletlen lesz, s valami szörnyűt mond a cárnak. De
hamar megnyugodtam. Gucskov sokáig és folyékonyan beszélt; előadása pontos és szabatos volt. Nem
szólt a múltról, csak a jelent taglalta, s igyekezett megértetni az ország helyzetét a cárral, aki
mozdulatlan arccal hallgatta. Gucskov lesütött szemmel beszélt, jobb kezével az asztalkára
támaszkodva. Nem nézett a cár szemébe; így könnyebben el tudta mondani kínos közlendőit. Azzal
fejezte be: meggyőződésünk szerint az egyetlen kiút, ha az uralkodó a kis Alekszej javára le mond a
trónról, s Mihail nagyherceget nevezi ki régenssé. Abban a pillanatban, amikor Gucskov ezt mondta,
Ruzsszkij odahajolt hozzám, s a fülembe súgta: – Ez már elhatározott tény.
Az uralkodó felelt Gucskovnak. Hangja és viselkedése sokkal nyugodtabb, sokkal
természetesebb volt, mint Gucskov beszéde, akit felizgatott és elfárasztott az átélt pillanat nagysága,
s ezért akaratlanul is szenvedélyesen beszélt.
– Tegnap és ma sokat gondolkodtam, s elhatároztam, hogy lemondok – kezdte II. Miklós olyan
hangon, mintha valami hétköznapi témáról beszélne. – Ma három óráig hajlandó voltam a fiam javára
lemondani, de később beláttam, hogy nem leszek képes megválni tőle.
A cár kis szünetet tartott, majd még mindig nyugodt hangon folytatta: – Remélem, megértenek!
– Aztán az mondta: – Ezért elhatároztam, hogy testvérem javára mondok le a trónról.
Elhallgatott, mintha válaszunkat várná. Azt mondottam erre: – Ez a javaslat meglep bennünket:
mi arra gondoltunk, hogy Fenség Alekszej cárevics javára mond le. Ezért, kérem, szíveskedjék
engedélyezni, hogy néhány percig négyszemközt beszélhessek Alekszandr Ivanoviccsal, s aztán közösen
válaszolhassunk Fenségednek.
A cár beleegyezett. Néhány percre visszavonultunk. Nem emlékszem már, hogyan folytatódott
aztán a beszélgetés a cárral, csak arra, hogy érveit elfogadtuk, anélkül hogy nehézségeket támasztottunk
volna. Gucskov bevallotta, nem lenne bátorsága vitába szállni a cár apai érzelmeivel, s elfogadta ezeknek
az érveknek döntő súlyát. Amikor erről beszélt, mintha elégedettség tükröződött volna az uralkodó
arcán, akit épp most fosztottunk meg trónjától. Én a magam részéről kijelentettem, hogy a cár
kívánságát feltétlenül végre lehet hajtani, bár ellenkezik az általunk hozott határozattal. Apa és fiú
elválása kétségtelenül szerencsétlen helyzetet teremtene. A kis cár szakadatlanul távol levő szüleire
gondolna, s talán rövidesen ellenséges érzületek ébrednének benne azok iránt, akik elszakították apjától
és anyjától. Ezenkívül felesküdhetne-e a régens a kis cár nevében az alkotmányra? Ez nagy kérdés.
Mindezek a nehézségek megoldódnak viszont, ha Mihail nagyherceg foglalja el a trónt. Ő leteheti a
megkívánt esküt, s valóban alkotmányos uralkodó lehet.
Elfogadtuk tehát a cár lemondását ilyen feltételekkel is.
Ezután a cár megkérdezte, bizonyos mértékig felelősséget tudunk-e vállalni azért, hogy a
lemondás ténye ismét békét teremt az országban, s nem az ellenkezője következik be, hogy a lázongások
csak fokozódnak. Azt feleltük: amennyire a jövőt előre lehet látni, ezt valószínűtlennek tartjuk. Ebben
a pillanatban a cár fölállt, s átment a szomszédos helyiségbe. Körülbelül 11 óra 15 perckor jelent meg
ismét; jobb kezében néhány kis alakú papírlapot tartott. – Itt a lemondási okirat – mondotta. – Olvassák
el.
A lemondó nyilatkozat:
Abban a nagy harcban, amelyet immár három esztendeje a hazánk leigázására törő külső ellenség ellen
vívunk, Isten akaratából Oroszországnak újabb súlyos megpróbáltatással kell szembenéznie. A belső
népi zavargások súlyos kihatással lehetnek az elkeseredett háború további menetére. Oroszország sorsa,
hős hadseregünk becsülete, a nép java, hazánk egész jövője azt követeli, hogy bármilyen áron
győzelmesen befejezzük a háborút. A kegyetlen ellenség utolsó erőit is megfeszíti, és közel már az óra,
amikor hős hadseregünk dicső szövetségeseinkkel vállvetve végleg szétzúzza az ellenséget. Oroszország
életének ezekben a döntő napjaiban lelkiismereti kötelességünknek tartottuk megkönnyíteni népünknek
összes erői egyesítését és tömörítését a győzelem mielőbbi kivívása érdekében, s az Állami Dumával
való egyetértésben jónak láttuk lemondani az orosz birodalom trónjáról, és átadni a legfelső hatalmat.
Nem kívánván megválni szeretett fiunktól, fivérünket, Mihail Alekszandrovics nagyherceget tesszük meg
örökösünkké, és áldásunkkal foglalja el az orosz birodalom trónját. Meghagyjuk fivérünknek, hogy az
állam ügyeit a törvényhozó intézményekben ülő népképviselőkkel teljes és megbonthatatlan egységben
intézze, az általuk megállapítandó elvek szerint, megszeghetetlen esküvel fogadva meg ezt. Hőn
szeretett hazánk nevében felszólítjuk hazánk minden hű fiát arra, hogy teljesítse hazafias szent
kötelességét, a nép súlyos megpróbáltatásainak órájában engedelmeskedjen a cárnak, és segítse abban,
hogy a nép képviselőivel együtt az orosz birodalmat a győzelem, a boldogság és a dicsőség útjára vigye.
Az Úristen segítse Oroszországot.
Pszkov,1917. március 2. 15 óra.
Miklós
A cár naplójából:
Reggel jelentkezett Ruzsszkij, és felolvasta rendkívül hosszú telefonbeszélgetését Rodzjankóval.
Szerinte Petrográdon pillanatnyilag egy Duma-kormánynak semmihez sem lenne hatalma, mert a
szociáldemokrata pártot képviselő munkástanács szembeszáll vele. Le kellene mondanom. Ruzsszkij
továbbította ezt a telefonbeszélgetést a főhadiszállásra, Alekszejev pedig a parancsnokló tábornokokhoz.
Két órakor befutott valamennyiüktől a felelet. Meg kell tennem ezt a lépést, hogy megmentsük
Oroszországot, és megőrizzük a hadsereg nyugalmát a fronton. Beleegyezésemet adtam. A
főhadiszállásról elküldték a manifesztum vázlatát. Este megérkezett Gucskov és Sulgin, megbeszéltem
velük az ügyet, és átadtam nekik az aláírt és átdolgozott manifesztumot. Éjjel egy órakor az átéltek miatt
nyomasztó érzéssel hagytam el Pszkovot. Mindenütt árulás, gyávaság és csalás vesz körül.
A kormány ugyan nem akarta megszüntetni a cárizmust, de azt a miniszterek többsége is érezte: ha
ragaszkodnak Mihail nagyherceg trónra lépéséhez, a tömeg felháborodásában elsöpörheti őket. De mi
sem jellemzőbb az Ideiglenes Kormányra, hogy még ekkor is, ahelyett hogy ők határoztak volna, a
nagyhercegre bízták a döntést. Annak ellenére, hogy Mihail Alekszandrovicsot még Miljukov is „nagyon
buta embernek” jellemezte. Annyira beléjük ivódott, hogy a cár szava szent, hogy saját létüket is
kockára tették ennek a „nagyon buta embernek” a döntésétől.
A miniszterek szerencséjére a nagyhercegnek, aki egész életében sokkal többet foglalkozott
versenylovakkal, mint politikával, több esze volt: nem fogadta el a koronát. 1917. március 3-án (16-án)
a Romanovok háromszáz éves uralkodásának vége szakadt; Oroszországnak nem volt többé cárja.
Kerenszkij így írja le az eseményeket:
14.30-kor Alekszejev továbbította a táviratokat a cárnak, aki szinte azonnal bejelentette lemondását.
Azonban nemcsak saját, hanem fia nevében is lemondott, és utódául Mihail testvérét nevezte ki.
Egyidejűleg kinevezte Lvov herceget miniszterelnöknek és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget az orosz
haderők legfőbb parancsnokának. A cár döntéséről azonban közvetlen munkatársain kívül senki sem
tudott Oroszországban.
Csak március 3-án este tudtuk meg Gucskovtól és Sulgintól az új kormány és az Ideiglenes
Bizottság tagjainak közös ülésén a cár váratlan lépését. A lemondás kihirdetése után egy pillanatig zavar
uralkodott. Azután megszólalt Rodzjanko: – Mihail nagyherceg trónra lépése képtelenség. – Senki sem
tett ellenvetést. Az ülés egységesnek látszott.
Rodzjanko után sokan mások is megindokolták, miért nem lehet a nagyherceg cár. Példaként
felhozták, hogy sohasem érdeklődött az államügyek iránt, hogy morganatikus házasságban él egy nővel,
aki politikai intrikáiról hírhedt, hogy egy kritikus pillanatban, amikor megmenthette volna a helyzetet,
nem tanúsított elég határozottságot, és így tovább.
Ezeket az érveket hallgatva rájöttem, hogy maguk az érvek semmit sem jelentenek. A szónokok
ösztönös felismerése rejlett mögöttük, hogy a forradalomnak ebben a szakaszában egyáltalán nem jöhet
szóba semmiféle új cár. Ekkor váratlanul az eddig hallgató Miljukov kezdett el beszélni.
Jellegzetes önfejűségével kijelentette, nem arról van szó, hogy ki legyen
a következő cár, hanem arról, hogy egyáltalán legyen cár. A Duma nem akar köztársaságot, csak új
embert a trónon. Azt mondta még, hogy véleménye szerint a Duma és az új cár szorosan együttműködve
le tudja csillapítani a feltámadó vihart. E történelmi fordulóponton Oroszország ne maradjon uralkodó
nélkül. Arra szavaz, tegyük meg a szükséges lépéseket, hogy az új cár minden nehézség nélkül
elfoglalhassa a trónt.
Singarjov megpróbálta támogatni Miljukovot, mert szoros barátság fűzte pártvezéréhez. Érvei
azonban gyengék voltak és kevéssé meggyőzőek.
Most már sürgetett az idő. Kint már hajnalodott, és még mindig nem találtunk megoldást. A
legfontosabb az volt, hogy amíg a konferencia nem jutott végérvényes elhatározásra, visszatartsuk a cár
testvére javára szóló lemondásának közhírré tételét.
Az ülést egyhangúan elnapoltuk. Rodzjanko a hadügyminisztériumba ment, amelynek közvetlen
vonala volt a főhadiszállással, és érintkezésbe lépett Alekszejev tábornokkal. Alekszejev tájékoztatta,
hogy a lemondás hírét már továbbították a csapatokhoz. Rodzjanko felszólította, hogy azonnal állítsák
le a hír továbbítását. Alekszejev kiadta a megfelelő parancsot, néhány frontszakaszon azonban már
eljutott a katonákhoz a lemondás híre, és feleskették őket az új uralkodóra. Azért írok erről az
epizódról, mert egy-két egységnél nemkívánatos bonyodalmakhoz vezetett a katonák intrikával
gyanúsították tábornokaikat.
Amikor Rodzjanko visszajött, elhatároztuk, hogy felvesszük a kapcsolatot a nagyherceggel, és
tájékoztatjuk az éjszakai eseményekről. A nagyherceg Gatcsinából való visszatérte óta a hercegnő
lakásán tartózkodott. Reggel hat óra volt. Senki sem akarta ilyenkor zavarni. Ebben a pillanatban
azonban nem lehettek döntőek az etikettszabályok. Ezért magam hívtam fel a hercegnő lakását.
Valamennyien ébren lehettek, mert a csengetésre azonnal jelentkezett a nagyherceg barátja és
magántitkára, egy Johnson nevű angol. Elmagyaráztam a helyzetet, és megkérdeztem, tudna-e
bennünket a nagyherceg délelőtt tizenegy és tizenkettő között fogadni. Néhány perc múlva beleegyező
választ kaptam.
Megvitattuk, hogyan viselkedjünk a nagyhercegnél: a legtöbben úgy vélték, Rodzjanko és Lvov
herceg beszéljen a nevünkben, mi többiek pedig figyeljünk.
Várakozásomnak megfelelően Miljukov tiltakozott. Politikusként és emberként is joga van,
mondotta, hogy az orosz történelem e létfontosságú pillanatában ismertethesse a nagyherceggel nézeteit.
Némi huzavona után javaslatomra elhatároztuk, Miljukov annyi időt kap, hogy kifejtse a nagyhercegnek
véleményét, amennyit ő maga szükségesnek érez.
Március 4-én tizenegy órakor jött létre a találkozás Mihail nagyherceggel. Rodzjanko és Lvov
nyitotta meg a beszélgetést, s röviden ismertették a többség véleményét. Utána Miljukov hosszan, a
személyes meggyőződés hevével megpróbálta bebizonyítani a nagyhercegnek, hogy el kell fogadnia a
trónt. Miljukov azért is beszélt ilyen hosszan, hogy időt nyerjen. Reménykedett, hogy Gucskov és
Sulgin, akik hozzá hasonló véleményen voltak, még idejében visszaérnek Pszkovból, és támogatják majd
őt. Cselfogásának meglett az eredménye; beszéde vége felé tényleg megérkeztek. De amikor felszólította
őket, hogy nyilatkozzanak, Gucskov, aki szófukar ember volt, csak annyit mondott: – Teljes mértékben
támogatom Miljukov véleményét. – Sulgin meg sem szólalt. (Hamarosan kiderült, miért. Pszkovból
visszajövet ugyanis több ezer vasutas fogadta őket a Varsói pályaudvaron. De amikor Gucskov
felolvasta a lemondó nyilatkozatot, és ahhoz a ponthoz ért, hogy a cár Mihail nagyhercegnek adja át a
hatalmat, a tömeg dühbe jött. A két küldöttet egy mellékkijáraton kellett elvezetni, hogy
megvédelmezzék őket a rendkívül kellemetlen következményektől.)
Kurta csend következett. A nagyherceg ezután azt mondta, szeretne a jelenlevők közül kettővel
külön találkozni. A Duma elnöke kissé zavarba jött. Rám nézett, és azt felelte, úgy állapodtunk meg,
hogy valamennyien részt veszünk a megbeszélésen. Én úgy vélekedtem, s ezt meg is mondtam, ha a cár
testvére azonnal dönteni akar, ne tagadjuk meg a kérését. Így „befolyásoltam” a nagyherceg
elhatározását.
Megint csend lett. A nagyherceg által kiválasztott két vezető személye előre jelezte, hogyan fog
dönteni. Lvovot és Rodzjankót kérte meg, hogy kísérjék a szomszédos szobába.
Visszatérve Mihail nagyherceg kijelentette, csak akkor fogadja el a trónt, ha az Ideiglenes
Kormány által összehívott Alkotmányozó Gyűlés felkéri erre.
Mihail nagyherceg nyilatkozata:
Súlyos teher nehezedett vállamra fivérem akaratából, aki a példátlanul súlyos háború és a népi
forrongások esztendejében átengedte nekem az orosz birodalom trónját.
Ama, a néppel közös gondolattól vezéreltetve, hogy hazánk java mindenekfölött áll, szilárdan
eltökéltem, hogy csak abban az esetben fogadom el a legfelső hatalmat, ha ez lesz az akarata nagy
népünknek, amelynek össznépi szavazással, az Alkotmányozó Gyűlésbe küldött képviselői útján kell
megállapítania a kormányformát és az orosz állam új alaptörvényeit.
Ezért Isten áldásáért esedezve, arra kérem az orosz birodalom valamennyi állampolgárát, hogy
vesse alá magát az Ideiglenes Kormánynak, amely az Állami Duma kezdeményezésére alakult és amely
a teljes hatalom birtokában lesz mindaddig, míg az általános, egyenlő és titkos szavazással a legrövidebb
időn belül összehívandó Alkotmányozó Gyűlés a kormányformára vonatkozó határozatával kifejezésre
nem juttatja a nép akaratát.
Petrográd, 1917. III. 3.
Mihail
A cár naplójából:
Sokáig és mélyen aludtam. Jóval Dvinszk után ébredtem fel. Tiszta, fagyos idő. Megbeszéltem
környezetemmel a tegnapi napot. Sokat olvastam a „Julius Caesar”-ból. Nyolc óra húszkor
megérkeztem Mogilevbe. Az egész vezérkar a peronon várt. Fogadtam Alekszejevet a kocsiban. Fél
tízkor a lakásomra mentem. Alekszejev jött a Ruzsszkijtól kapott utolsó hírekkel. Kiderült, hogy Misa
lemondott. Kiáltványa végén szolgaian hízeleg a hat hónapon belül megválasztandó Alkotmányozó
Gyűlésnek. Isten tudja, ki engedhette, hogy ilyen aljasságot aláírjon.
Petrográdon megszűntek a zavargások – bár így maradna.
Alekszandr nagyherceg emlékezése a cárizmus utolsó napjairól:
Szárnysegédem hajnali szürkületkor elkékült szájjal ébresztett fel. Nyomtatott papírlapot nyújtott felém.
A lemondó okirat volt. Niki nem akart megválni Alekszejtől, s Misának adta át a trónt. Felültem az
ágyban, és még egyszer elolvastam. Nikinek nyilvánvalóan elment az esze. Mikor mondott le egy
uralkodó a trónról azért, mert a fővárosban kenyérhiány miatt zavargások voltak? A tartalék csapatok
árulása Petrográdon? De hiszen tizenötmilliós hadsereg felett rendelkezett! 1917-ben nevetségesnek tűnt
ez az egész, beleértve azt is, hogy meggondolatlanul Petrográdra indult. Ugyanilyen nevetségesnek tűnik
még 1932-ben is…
Vonatot rendeltünk, és délután elutaztunk a főhadiszállásra, mert időközben megtudtuk, Niki
engedélyt kapott (!), hogy búcsúlátogatást tegyen a főhadiszálláson.
Mogilevbe érkezve vonatunkat kitolták a „cári peronra”, ahol a cár Petrográdra utaztában
beszállni szokott. Egy perccel később Niki kocsija megérkezett a pályaudvar bejárata elé. Niki lassan
jött végig a peronon, köszönt az anyja kocsijának ajtajánál álló két kozáknak, és belépett. Sápadt volt,
de egyébként nem látszott rajta, hogy ő írta a szörnyű okiratot. Két órát maradt kettesben az öreg
cárnéval. A cárné sohasem mondta el nekem, hogy miről beszéltek. Amikor behívtak, hangosan zokogva
a székében ült, miközben Niki, szemét a földre szegezve, mozdulatlanul állt, és természetesen
cigarettázott. Megöleltük egymást. Semmit sem tudtam mondani. Nyugalma azt bizonyította, szilárd
meggyőződése volt, hogy elhatározása helyes, és mégis korholta testvérét, Misát, mert az vonakodott
elfogadni a trónt, és uralkodó nélkül hagyta Oroszországot.
– Ezt nem kellett volna tennie – mondta. – Szeretném tudni, ki adta Misának ezt a különös
tanácsot.
Elnémított ez a megjegyzés annak az embernek a szájából, aki kiszolgáltatta a Föld egyhatodát
a csőcseléknek, részeg tartalékosoknak és lázadó munkásoknak. Kínos csend után sebtében magyarázni
próbálta eljárásának okait. Főként három okot jelölt meg; először: idegenkedett attól, hogy
Oroszországot polgárháborúba taszítsa; másodszor: nem akarta, hogy a hadsereg belekeveredjék a
politikába, hogy így továbbra is segítséget tudjon nyújtani a szövetségeseknek; harmadszor:
meggyőződése, hogy az Ideiglenes Kormány jobban fogja kormányozni Oroszországot, mint ő.
Egyik érvét sem tartottam elfogadhatónak. Már akkor, az új rend második napján nyilvánvaló
volt, hogy kölcsönös öldöklés és hadseregünk összeomlása elé nézünk. Huszonnégy órás utcai harccal
helyre lehetett volna állítani a rendet Petrográd külvárosaiban.
Niki előhúzott egy halom táviratot, a parancsnokok válaszait felhívására, hogy terjesszék elő
javaslataikat. Gurko tábornok kivételével valamennyien alattomosaknak és gyáváknak bizonyultak –
közöttük Bruszilov, Alekszejev és Ruzsszkij is –, és az uralkodó azonnali lemondását tanácsolták. Niki
egyébként sosem becsülte sokra őket, és nem törődött volna az egész áruló bandával, de egészen alul
volt még egy lemondását követelő távirat, és ennek aláírója Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg volt.
– Ő is – mondta Niki, és először csuklott el a hangja…
Lenin negyvenhét éves volt, amikor Oroszországban kitört a forradalom. Ebből két évtizedet börtönben,
száműzetésben, emigrációban töltött. A februári forradalom híre Zürichben érte; csak március 2-án
(15-én), a cár lemondásának napján értesült az eseményekről. „Egyszer, amikor Iljics ebéd után már
indulni készült a könyvtárba, én pedig befejeztem a mosogatást – írja Krupszkaja –, beállított Bronszkij:
»Ti nem tudtok semmit?! – kérdezte. – Oroszországban forradalom van!« És elmondta, mit olvasott a
különkiadásban. Amikor Bronszkij elment, lementünk a tóhoz; a tóparton volt ugyanis egy hirdetőtábla,
amelyre minden friss lapot kiragasztottak. Többször is elolvastuk a közleményeket. Valóban:
Oroszországban forradalom van.”
Ettől a pillanattól kezdve Leninnek nem volt nyugta, éjjel-nappal egyetlen gondolat
foglalkoztatta: hogyan juthatna haza. Csakhogy Svájcból a háború alatt csak a fél világ megkerülésével
lehetett Oroszországba jutni. A szövetséges titkosszolgálatnak pontos jegyzéke volt az orosz
emigránsokról: Plehanovot és negyven patrióta társát torpedórombolóktól kísért brit páncélos vitte haza
Oroszországba; Csernovot, a háborút ellenző szociálforradalmár vezért, aki legális iratokkal próbált
hazatérni, nem engedték be Angliába.
Krupszkaja írja:
Iljics attól a pillanattól kezdve, hogy a februári forradalom híre eljutott hozzánk, égett a vágytól, hogy
Oroszországba menjen.
Anglia és Franciaország semmi pénzért sem engedett volna bolsevikokat Oroszországba. Iljics
ezt világosan látta. „Attól tartunk – írta Kollontajnak –, nem egyhamar sikerül kijutnunk ebből az
átkozott Svájcból.” És számolva ezzel, Kollontajhoz intézett március 16-i és 17-i levelében azt
latolgatja, hogyan lehetne jobban kialakítani a kapcsolatokat Pityerrel.
Illegálisan kell utazni, legális út nincs. De hogyan? A forradalom híre óta Iljics szemét elkerülte
az álom. Az álmatlan éjszakákon a legvalószínűtlenebb tervek fogantak meg az agyában. Át lehetne
repülni repülőgépen. No de ez már igazán csak álom volt. Csak ki kellett mondani hangosan, nyomban
világossá vált e terv megvalósíthatatlansága, irrealitása. Meg kell szerezni valamilyen semleges országbeli, lehetőleg svéd állampolgár útlevelét: a svédekre gyanakszanak a
legkevésbé. Svéd útlevelet a svéd elvtársak útján lehetne szerezni, de akadály a nyelv nem tudása. És
mi lenne, ha az útlevélben az állna, hogy néma? De az ember könnyen elszólhatja magát. „Elalszol,
mensevikekről álmodol, szidni kezded őket: »Bitangok! Bitangok!«, és fuccs az egész konspirációnak”
– mondtam nevetve.
Iljics mégis érdeklődött Ganyeckijnél, nem lehetne-e valahogy csempészúton átjutni
Németországon.
Willi Münzenberg német szocialista vezető emlékezése:
Alighogy lezajlott Oroszországban a februári forradalom, Zürichben megalakult a Svájcban élő orosz
emigránsok hazatelepítési bizottsága. A bizottság Franciaországon és Anglián át próbálta megszervezni
az oroszok hazatérését. Amikor azonban kiderült, hogy Franciaország és Anglia akadályokat fog
gördíteni az emigránsok bizonyos politikai csoportjainak, különösen a bolsevikoknak átutazása elé, a
bizottság távirati összeköttetésbe lépett Miljukovval, hogy engedélyezze Németországon át a hazatérést,
mégpedig olyan feltételek mellett, hogy megfelelő számú német hadifoglyot vagy Oroszországban
internált egyént adnának cserébe. A tárgyalások elhúzódtak. Ezért az emigránsok körében felmerült az
a gondolat, hogy a svájci szociáldemokraták közvetítésével kellene kapcsolatba lépni a berni német
követséggel, és vele kezdeni tárgyalásokat az orosz emigránsok Németországon való átutazásának
feltételeiről. Először a svájci Robert Grimmet bízták meg, a zimmerwaldi iroda akkori elnökét. Már
április elején létrejött az elvi megállapodás, Grimm azonban, aki mindig is a zimmerwaldiak jobbszárnyán
állt, húzta-halasztotta az egyezség konkretizálását, Miljukov külön beleegyezésére várva.
Egyszer, úgy déltájban, telefonon az „Eintracht” nevű étterembe hívattak, a külföldi és a svájci
szocialisták szokásos találkozóhelyére. Az első teremben, az egyik asztalnál, kis társaságot találtam,
köztük Krupszkaját és más orosz elvtársakat. Közölték velem, hogy sürgősen várnak a titkárság kis
szobájában. Bementem, és ott találtam Lenint, Fritz Plattent és másokat.
Ez volt az első eset, hogy Lenint igen feldúltnak és dühösnek láttam. Fel-alá járkált a szobában,
hevesen, hadarva beszélt, mintha veszekedne valakivel. Röviden tájékoztatott, hogyan állnak
tárgyalásaik az orosz kormánnyal és Grimm tárgyalásai a német követséggel. Egyöntetűen arra a
következtetésre jutottunk, hogy Grimm szántszándékkal akadályozza a bolsevik csoport gyors
visszatérését Oroszországba. Megvitattuk, milyen lehetőségek vannak még a kedvező eredmény
gyorsabb elérésére. Lenin megfontolta mindazokat a politikai következményeket, amelyekkel a
németországi utazás járhat, és előre látta, hogy a frakciós ellenfelek ki fogják használni ezt a tényt.
Mégis egyre csak ezt ismételgette: „Bármi áron utaznunk kell, a poklokon keresztül is!”
Mivel Grimm magatartása egyértelműen arra vallott, hogy nem szabad bízni benne, felmerült a
kérdés: ki vezethetné helyette a tárgyalásokat? Javasolták, hogy vállaljam el én a dolgot, de nemet kellett
mondanom, mivel mint német állampolgár, nem voltam alkalmas a közvetítői szerepre. Azután Fritz
Plattenre esett a választásunk. Először neki is kétségei támadtak, mégpedig amiatt, hogy
összeegyeztethető-e ez a küldetés tevékenységével, amelyet mint a Svájci Szociáldemokrata Párt
főtitkára végez. Gondolkodási időt kért.
Rövid gondolkodás után Platten kijelentette, hogy kész folytatni Grimm helyett a tárgyalásokat
Romberggel, az akkori berni német követtel.
Von Romberg báró berni követ a német Külügyminisztériumnak:
Grimm tanácsos azt mondta a Zürichi Bizottság nevében Hoffmann szövetségi tanácsosnak, hogy orosz
emigránsok, akiknek túlnyomó többsége a béke híve, kérik, hogy haladéktalanul visszatérhessenek
Oroszországba; a svéd kormány közvetítésével értékes időt veszítenének. Az antantországokon
keresztüli utazás, eltekintve a tengeralattjáró-veszélytől, lehetetlen, mert az antant csak olyan
emigránsok utazását engedélyezi, akik a háború folytatásának hívei. Oroszországba visszatértük után
az emigránsok síkraszállnak német hadifoglyok szabadon bocsátásáért.
Velem való megbeszélés után Hoffmann úr azt tanácsolta Grimmnek, a Bizottság
képviselői lépjenek közvetlenül velem kapcsolatba, azonkívül táviratozzanak Kerenszkijnek. Utóbbit
Grimm nem tartja célszerűnek, mert nem bízik Kerenszkijben.
A Bizottság képviselője előreláthatólag már holnap felkeres. A 348. sz. távirat értelmében
szándékozom tájékoztatni, s döntésére bízom, azonnal elő kívánja-e terjeszteni az utasok névsorát.
Von Bismarck őrnagy, berni katonai attasé jelentése von Romberg bárónak:
Bizalmi emberem a következőket jelenti:
„Az orosz emigránsok már néhány napja közölték javaslataikat és kívánságaikat az Ideiglenes
Kormánnyal és a Munkás- és Katonabizottsággal, de mostanáig nem kaptak választ. Javaslatuk a német
hadifoglyok és az emigránsok kicserélésére irányult. Meggyőződésük, hogy az antantországokon át nem
juthatnak haza; a kormányba meghívott Kropotkin azért hagyhatja el Angliát, mert megtért
szociálpatriótává, a háború folytatása mellett van, s az a feladata, hogy ellensúlyozza az eszereket.
Az Ideiglenes Kormánnyal állítólag megbízható elvtársak révén keresték a kapcsolatot, de
feleletet mind ez ideig nem kaptak; valószínűleg feltartóztatták őket. Meggyőződésük, hogy túlnyomó
többségük számára (gondoljunk pl. Leninre) lehetetlen a hazatérés antant területen át.
A forradalom valószínű menetével kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:
A forradalmároknak jelenleg gyenge mind a gyakorlati, mind az elméleti vezetésük; a gyakorlati
politikai vezetéshez meg kell várni az öt közismert száműzött, a munkáskúriákból választott
Duma-tagok hazatérését Szibériából, akik a háború kitörésekor a nemzetközi proletariátushoz intézett
kiáltványban tiltakoztak a háború ellen, és ezért száműzték őket. Néhányuk tizennégy napon belül, a
többiek azonban csak hónapok múlva érnek vissza a száműzetésből. A mozgalom „szellemi” és elméleti
vezetői pedig, pl. többek között Lenin, külföldön tartózkodnak. Hogy mi várható tőlük a békét illetően,
amint bele tudnak kapcsolódni a forradalmi mozgalomba, az kiderül Kornblum úr róluk adott
jellemzéséből, miszerint mindenben Liebknecht platformját vallják. Érthető tehát, egyáltalán nem
remélik, hogy az antant segítségével repatriálhatnak.
Az ötlet, hogy cserébe német és osztrák hadifoglyokért engedjék át Németországon a háborút
ellenző orosz emigránsokat, Martové, a mensevikek egyik vezetőjéé volt. A terv legalább olyan
képtelennek látszott, mint Lenin képtelen ötletei, különösen, mivel az Ideiglenes Kormány, melynek
igazán nem volt sürgős, hogy ellenfelei hazatérjenek, fagyos hallgatással válaszolt az ajánlatra. Martov
el is állt a tervtől; a kormány beleegyezése nélkül nem vállalta a felelősséget. Lenin azonban nem
nyugodott. Tudta, mit kockáztat: nemcsak azt, hogy hadbíróság elé állítják az ellenséggel való
szövetkezés miatt, de azt is, hogy merészségéből politikai tőkét kovácsolnak ellene. Attól nem félt, hogy
a nép elfordul tőle. Rendületlenül bízott az időben, mely neki dolgozik: ha ma nem értik meg, majd
megértik holnap. A bíróságtól még kevésbé félt: semmi sem fontos, csak hazamehessen, még akkor is,
ha börtönbe zárják. Hisz egy orosz börtönben sem lesz annyira elvágva a forradalomtól, mint Svájcban.
Természetesen azt is tudta, hogy a németek nem néhány fogoly ellenében engedik haza őket.
Nyilvánvaló, írta, „hogy a német kormány csak annak reményében járult hozzá az orosz
internacionalisták átutazásához, hogy ezáltal megerősíti Oroszországban a háborúellenes törekvéseket”.
Azzal sem törődött, hogy a németek ostoba álmodozónak vagy hazaárulónak tartják. Hogyan érthették
volna meg a tábornokok, politikusok és miniszterek, hogy van egy ember, aki más kategóriákban
gondolkodik, mint ők, akinek nem az állam, a haza, a nemzet a legfontosabb, aki csak egyetlen érdeket
ismer, a forradalom érdekét? A német kormánynak fogalma sem volt, milyen rossz vásárt csinált: Lenin
s egy maroknyi orosz forradalmár használta fel őket saját céljaik elérésére, s nem fordítva, ahogy ők
képzelték.
Fritz Platten így számol be az utazásról:
Ma már nehéz elképzelni, milyen veszélyekkel fenyegette az orosz emigránsokat ennek az utazásnak a
megszervezése és maga a hazautazás, háború idején, ellenséges országon át. Svájcból több mint 500
emigráns akart családostul elutazni. Arra törekedtek, hogy beutazási engedélyt kapjanak az Ideiglenes
Kormánytól. Amikor azonban Lenin erőfeszítéseinek eredményeképpen alkalom adódott arra, hogy
Miljukov engedélye nélkül hazautazzanak Oroszországba, csak 33 ember szánta rá magát az utazásra.
Az utazásban részt vevők száma nem azért csökkent ilyen nagy számban, mert Miljukov
kormánya azzal fenyegetőzött, hogy árulás vádjával átadja a bíróságnak mindazokat az emigránsokat,
akik keresztül mernek utazni Németországon; s nem is azért, mert nem volt elég idő az utazási
előkészületekhez. Az emigránsok túlnyomó többsége mástól félt. Politikai kétségek mardosták őket.
Leginkább a mensevikek féltek a politikai tűzkeresztségtől. Politikai szempontból ostobának és
kompromittálónak nevezték Lenin ötletét.
Az új időszámítás szerint 1917 áprilisának első napjaiban sürgős értekezletre hívtak az
„Eintracht”-ba, a zürichi forradalmi proletariátus Népházába. Déli egy órakor kezdtünk értekezni
Leninnel, három órakor pedig már a berni vonaton ültünk.
Röviden beszámolok erről az értekezletről. Lenint és még néhány elvtársat ebédnél találtam az
étteremben. Lenin hirtelen megkérdezte tőlem, hogy beszélgethetnénk-e itt valahol úgy, hogy
illetéktelenek ne hallják. Átmentünk a vezetőség dolgozószobájába.
– Platten elvtárs – kezdte Lenin –, maga tudja, hogy Grimm, aki a zimmerwaldi konferencián
elnökölt, az orosz politikai emigránsok megbízásából tárgyalásokat folytat Romberg német követtel,
hogy engedélyezzék az orosz emigránsok átutazását Németországon. A dolog megfeneklett. Meg
vagyunk róla győződve, hogy Grimm szabotál. A mensevikek sugdolózásaira hallgat, akik még mindig
abban reménykednek, hogy az Ideiglenes Kormány, vagyis Miljukov, bele fog egyezni az utazásba. Nem
bízunk Grimmben. Megkérjük önt, legyen a megbízottunk ebben az ügyben, vállalja magára a
tárgyalásokat Romberggel. Felhatalmazzuk, hogy egyenesen az én nevemben beszéljen vele.
Rövid töprengés után elvállaltam a megbízatást. Elhatároztuk, hogy a többi utazó neve titokban
marad, és hogy a tárgyalásoknak kizárólag az átutazás technikai kérdéseire kell korlátozódniuk.
Még aznap este hat órakor találkoztunk a berni Népházban Grimm-mel. Haladéktalanul közöltük
vele, hogy én fogok közvetlenül tárgyalni Romberggel, Lenin nevében. Grimm ellenkezni próbált.
Hiszen Platten a párt titkára – mondotta –, a Svájci Szociáldemokrata Párté. Küldetése a pártot is
belekeveri a dologba stb. Erre azt feleltem neki, hogy nem mint a pártbizottság titkára, hanem mint
Lenin megbízottja fogom folytatni a tárgyalásokat. Grimm nem volt hajlandó közölni Romberggel az
új fordulatot, s ott hagyott bennünket. Telefonon felhívtam a követséget, s bejelentettem, hogy
szeretném, ha a követ úr fogadna engem; már másnap meg is kezdtük a közvetlen tárgyalásokat.
Vizsgáljuk meg azt a kérdést, igaza volt-e Leninnek, amikor úgy vélte, hogy az Ideiglenes
Kormány nem adja beleegyezését az orosz emigránsok Németországon való átutazásához, és nézzük
meg azt is, jogos volt-e Grimm iránti bizalmatlansága?
Ma már dokumentumokkal bizonyított tény: Miljukov két körtáviratban megtiltotta az orosz
követségnek, hogy hazatérési vízumot adjanak azoknak az emigránsoknak, akik felkerültek a különleges
nemzetközi ellenőrző listákra. Másképpen szólva: csak a szociálpatriótáknak állíthattak ki vízumot.
Lenin mindig gyűlölte a mensevikek határozatlanságát, és sohasem kételkedett a reakciós
burzsoá kormányok magatartásának következetességében. Az adott esetben is nyilvánvaló tettének
helyessége és célszerűsége.
Ami pedig Grimmet illeti, Leninnek kétszeresen is igaza volt. Grimm az adott esetben eszköz
volt Martov és Akszelrod kezében. Ugyanakkor Lenin Grimm iránt táplált bizalmatlansága politikailag
is igazolódott.
Az, hogy Lenin maga vállalta a kezdeményezést, teljesen megfelel politikai jellemének; tettének
szükségességét megmutatták a további események is.
A Romberggel folytatott első megbeszélésen csak egyetlen alapvető kérdést vetettünk fel:
hajlandó-e a német kormány átengedni Németországon az orosz emigránsokat pártállásukra való tekintet
nélkül? A kérdésre igenlő választ kaptunk. Most már csak ki kellett dolgozni az utazás feltételeit.
Lenin a Népház egyik kicsiny szobájában telepedett meg. Ott állította össze a szóban forgó
feltételeket is. Romberg követ sokáig habozott, míg végül is kijelentette, hogy a Lenin által javasolt
feltételek kudarccal fenyegetik az egész utazást.
Kikötöttük, hogy a legszigorúbban tiszteletben kell tartani a vagon területkívüliségét.
Németország mondjon le az utazók bármiféle egyéni ellenőrzéséről, a poggyászok átvizsgálásáról stb.
Nem voltam felhatalmazva arra, hogy mindebben akár a legcsekélyebb engedményt is tegyem. A
feltételeket azután Berlin végül is elfogadta.
Az elutazás időpontját március 27-re tűzték ki. Az utazás idején két rendkívül fontos
dokumentum született. Mindkettőt Lenin készítette el, de aztán közösen megvitatták őket, és a párt
nevében jelentek meg.
Az egyik a bolsevik párt külföldi Központi Bizottságának búcsúlevele volt a svájci
proletariátushoz. Ez a levél a szociálpatrióták megsemmisítő kritikáját és a bolsevikok
programnyilatkozatát tartalmazta az orosz forradalomban követendő harci taktikáról.
A másik dokumentum – a híressé vált Áprilisi Tézisek – előzetes tervezetként készült a
németországi utazás alatt. A vagonban külön kupét biztosítottak Leninnek, hogy nyugodtan
dolgozhasson az Áprilisi Téziseken. Leninen kívül mindenkinek meg kellett őriznie inkognitóját.
Az utazás körülményei teljes politikai tisztánlátást követeltek. Az utazóknak alá kellett írniuk
az alábbi kötelezvényt:
„Kijelentem:
1. hogy közölték velem a Platten és a német követség között létrejött megállapodás feltételeit;
2. hogy alávetem magam az utazás vezetője, Platten rendelkezéseinek;
3. hogy közölték velem a Petit Parisien-ben megjelent cikk tartalmát,
miszerint az orosz Ideiglenes Kormány azzal fenyegetőzik, hogy a Németországon át hazatérő
emigránsokat hazaárulás vádjával átadja a bíróságnak;
4. hogy utazásomért a politikai felelősséget teljes mértékben magamra vállalom;
5. hogy Platten csak Stockholmig garantálta számomra az utazást.
Bern–Zürich, 1917. április 9.”
Már a vonaton elhatározták, hogy ha a hazatérés után közülük valakit letartóztatnának és hazaárulás
vádjával bíróság elé állítanának, nem egyénileg, hanem közösen fognak védekezni. Ennek az volt a célja,
hogy nagy politikai jelentőséget adjanak a pernek.
A németországi utazás alatt mindössze egyetlen említésre méltó politikai jellegű esemény történt.
Stuttgartban a bennünket kísérő tiszt magához hívatott engem, mint az utazás felelős vezetőjét, és
közölte, hogy Jansson úr, a német szakszervezetek főbizottságától, beszélni óhajt velem. Ez roppant
kellemetlen találkozás volt.
Jansson megkért, hogy adjam át az utazó „elvtársaknak” a német szakszervezeti főbizottság
üdvözletét; kérte továbbá, hogy szervezzek egy találkozót köztük. Felhívtam a figyelmét arra, hogy az
egész németországi út alatt területenkívüliséget élvezünk, de megígértem neki, hogy megbeszélem a
dolgot az elvtársakkal, és másnap reggel választ adok. A német szakszervezetektől jött üdvözlet nem
részesült túl lelkes fogadtatásban: amint várható is volt, homéroszi kacajjal fogadták. Lenin három éve
egyfolytában ostorozta és gúnyolta cikkeiben a szakszervezeti főbizottságot. Most pedig a főbizottság
nyájas üdvözlettel jelentkezett.
A hazatérő emigránsok értekezlete úgy határozott, hogy ha Jansson megpróbálja megsérteni a
területenkívüliséget, teáskannákkal fogják őt megdobálni.
Ezt a határozatot persze kissé enyhébb formában közöltem Janssonnal. Megkértem, hogy ne
ragaszkodjon a találkozóhoz, mivel nem kezeskedem, hogy meg tudom védeni őt a tettleges
bántalmazástól. Ami pedig a főbizottság üdvözletét illeti, csupán a saját nevemben mondhattam érte
köszönetet.
Von Bismarck őrnagy jelentése von Romberg bárónak:
Mellékelve küldöm egyik bizalmi emberem jelentését az orosz forradalomra vonatkozóan.
„Ma azt hallottam, hogy néhány személy elutazik, és 3.20-kor kimentem a pályaudvarra, ahonnan
tényleg elindult egy orosz forradalmárokkal teli gyorsvonati kocsi, Singenbe. Az utazók közül fontosabb
személyiség csak a svájci Felix Platten, az ismert anarchoszocialista uszító, aki Grimm mellett az itteni
munkáspárt második konzulja. Azután az orosz Lenin is, aki nyilvánvalóan az egész csoportocska
vezetője. Az elutazásnak állítólag titokban kellett volna megtörténnie, de mintegy további száz, mindkét nembeli orosz is megjelent a pályaudvaron, akik vegyes érzelmekkel kísérték el
az utazókat. Érdekes, hogy ott volt a lengyel munkásvezér, Feliksz Kohn lánya is, noha az apját nem
láttam. A búcsú eléggé izgatottan folyt le, a szokásos fegyelmezetlen hevességgel itt is kifejezésre jutott
a világ valamennyi munkáspártjában fennálló ellentét. A jusqu’auboutistákból ömlött a szitok, mint a
záporeső, üvöltöztek, hogy az elutazók valamennyien német spiclik és provokátorok, és
»mindnyájatokat fel fognak akasztani, ti pogromlovagok« stb. Egy fiatal orosz különösen kitett magáért,
egyfolytában azt ordítozta: »provokátorok, gazemberek, disznók« stb., amire valaki a vonatból
visszaordított: »Ki vagy te tulajdonképpen, te gazember, téged Genfből küldtek ide provokátornak.
Pontosan tudom, hogy minden hónapban felvetted az ottani konzulátuson a magad kétszáz frankját!«
stb. Mivel nem tudok oroszul, mindig meg kellett kérnem valamelyik orosz ismerősömet, hogy fordítsa
le, mit mondtak. Amikor a vonat kigördült, az elutazók sok ott maradt barátjukkal együtt az
Internacionálét énekelték, miközben néhányan még utánuk kiabáltak: »Provokátorok, spiclik!« Ennyit
erről a kis élvezetes, igazi lengyel-orosz csendéletről.
Lenin kétségtelenül veszélyes ellenfél Miljukov számára, nagyon nagy a befolyása a tömegekre.
De ő is arra számít, hogy esetleg azonnal letartóztatják. Már III. 19-én óva intette a Munkásszekciót
Kerenszkijtől, akit itteni előadásában éretlen, kialakult nézetekkel nem rendelkező embernek nevezett.
Szükségesnek tartom megismételnem szóban már kifejtett véleményemet, taktikai hiba lenne ezeknek
az embereknek becsületszavát venni, hogy a béke érdekében dolgoznak. Ezt a megfelelően kiválasztott
emberek úgyis megteszik, de ha kötelezettséget kell vállalniuk, az megerősíteni látszik a besúgás
gyanúját.”
Krupszkaja írja:
Beszálláskor sem a csomagjainkat, sem az útlevelünket nem vizsgálták át. Iljics gondolataiba merült,
lélekben már Oroszországban járt. Útközben jobbára jelentéktelen apróságokról folyt a szó. A vagont
betöltötte Robert vidám hangocskája, aki különös rokonszenvvel csüggött Szokolnyikovon, és nem volt
hajlandó szóba elegyedni az asszonyokkal. A németek meg akarták mutatni, hogy nem szenvednek
hiányt semmiben. A szakács olyan bőséges ebédeket szolgált fel, amilyenekhez a mi emigráns
társaságunk nemigen volt hozzászokva. A vagon ablakán kitekingetve feltűnt, hogy felnőtt férfi még
mutatóban sem volt; csak nőket, serdülő fiatalokat és gyermekeket láttunk az állomásokon, a mezőkön,
a városok utcáin. Ez a kép gyakran előttem volt a Pityerbe érkezésünk utáni első napokban, amikor
elképedve láttam, hogy a katonák zsúfolásig megtöltik a villamosokat.
A berlini pályaudvaron vonatunkat mellékvágányra állították. Berlin közelében egy külön kupéba
ültek valamiféle német szociáldemokraták. Közülünk senki sem beszélt velük, csak Robert totyogott
be hozzájuk a fülkébe, és kérdezgette őket franciául: „A kalauz mit csinál?” Nem tudom, megmondták-e
a németek Robertnek, hogy mit csinál a kalauz, de annyi bizonyos, hogy ők sem boldogultak a
bolsevikoknál saját kérdéseikkel. Március 31-én már átléptük a svéd határt. Stockholmban Lindhagen,
Karlson, Ström, Ture Nerman és más svéd szociáldemokrata képviselők fogadtak bennünket. A
teremben vörös zászlót tűztek ki, gyűlést rendeztek. Stockholmi tartózkodásunkra csak homályosan
emlékszem, gondolataim már Oroszországban jártak. Fritz Plattent és Radeket az Ideiglenes Kormány
nem engedte be Oroszországba. A bolsevikokkal nem merte ugyanezt megtenni. Feldíszített finn
bérkocsikon utaztunk át Svédországból Finnországba. Itt már minden olyan ismerős, otthonos volt:
rozoga harmadosztályú kocsik, orosz katonák. Nagyon jó volt. Robert hamarosan egy idősebb katona
ölében csücsült, átölelte a nyakát, valamit csacsogott franciául, és húsvéti túrós kalácsot evett, amellyel
a katona kínálta. A mieink ott szorongtak az ablakoknál. Az állomások peronjain katonák tolongtak.
Uszijevics kihajolt az ablakon. „Éljen a világforradalom!” – kiáltotta. A katonák értetlenül bámultak rá.
Többször elment mellettük egy sápadt arcú főhadnagy, és amikor Iljiccsel átmentünk a szomszédos, üres
vagonba, a főhadnagy leült Iljics mellé, és szóba elegyedett vele. A főhadnagy „honvédő” volt. Iljics a
maga álláspontját védelmezte – szintén borzasztóan sápadt volt. Közben lassanként szivárogtak be a
vagonba a katonák. Nemsokára megtelt az egész kocsi. A katonák felálltak a padokra, hogy jobban
hallják és lássák azt, aki olyan érthetően beszél a rablóháború ellen. Érdeklődésük percről percre nőtt, egyre feszültebb figyelemmel hallgatták Iljics szavait.
Raszkolnyikov bolsevik vezető emlékezése Lenin hazaérkezéséről:
– Tudja már, hogy Lenin ma este Petrográdra érkezik? – kérdezte tőlem 1917. április harmadikán
Leonyid Nyikolajevics Stark.
Rögtön telefonáltam L. B. Kamenyevnek. A hír igaznak bizonyult, s a megadott órában
Kamenyevvel, Kamenyev feleségével és Tyeodorovics elvtárssal a Finn pályaudvarra mentünk. Ott nagy
forgalom és lárma volt, mint mindig.
Kamenyev útközben Leninről mesélt, és nevetett, hogy milyen fogadást készítenek neki a
petrográdi munkások: – Ismerni kell Lenint, gyűlöl minden ünnepélyességet. – Élénk beszélgetéssel
észrevétlenül telt az idő, és az alkonyatban már felvillantak Bjeloosztrov határállomás fényei. A
pályaudvari vendéglőben elég sokan voltak, többek között Maria Uljanova, Lenin nővére, Alekszandr
Sljapnyikov, Alekszandra Kollontaj; összesen körülbelül húsz felelős pártmunkás. Mindannyian izgatott,
emelkedett hangulatban voltak. Többségüket teljesen meglepetésszerűen érte Lenin hazaérkezése. Mivel
tudtuk, hogy az antantkormányok milyen hihetetlen nehézségeket gördítenek a szélsőbaloldali
emigránsok hazatérése elé, nagyon aggódtunk vezetőink sorsa miatt, s noha naponta éreztük, milyen
sürgető szükség lenne rájuk itthon, mégis megbékéltünk a gondolattal, hogy aligha látjuk őket egyhamar
közöttünk. Eszünkbe sem jutott az az ötlet, hogy Németországon keresztül jöhetnek haza; túlságosan
hozzászoktunk a gondolathoz, hogy a háború áthághatatlan sorompókat állít a hadviselő országok közé.
És egyszerre kiderült: elvtársaink számára reális lehetőség kínálkozott, hogy visszatérhessenek a
forradalmi Oroszországba, ahol a helyük üresen állt, és égető szükség volt rájuk.
Mégsem minden elvtárs rokonszenvezett akkor a Németországon való átutazás gondolatával.
Hallottam aznap olyan hangokat, amelyek taktikai okokból elítélték ezt az elhatározást – ezek az
elvtársak előre látták azt a hazugság- és rágalomhadjáratot, amely valóban hamarosan kibontakozott
pártunkkal szemben.
Persze ha nem ezt, akkor bizonyára találtak volna ellenségeink más ürügyet.
Lenin elhatározása, hogy mindenáron, a lehető leggyorsabban Oroszországba jusson,
kétségtelenül helyes volt, s megegyezett a párt többségének véleményével, akik nehezen nélkülözték
hivatott vezetőjüket. A nem befejezett és egyre tovább fejlődő forradalom következtében kialakult nehéz
politikai helyzet megingathatatlan, szilárd és következetes vonalat követelt, amellyel sajnos abban az
időben pártunk nem dicsekedhetett.
Felhangzott az első csengetés, s jelezte a vonat érkezését. Valamennyien kimentünk a peronra…
Itt élénken beszélgetve, nagy vörös zászlóval, a szesztorecki fegyvergyár munkásai várták türelmetlenül
a vonat érkezését. Gyalog tették meg a néhány versztányi utat, hogy köszöntsék vezetőjüket. Végre
bedübörgött a vonat. Először a mozdony három fehér lámpája jelent meg, majd felvillantak a
személykocsik világos ablakai. Egyre lassabban gördült az egész szerelvény. Végre megállt, s a
munkások között azonnal felismertük Lenin alakját. A szesztoreckiek a vállukra emelték, úgy vitték be
a váróterembe. A Petrográdról jött elvtársak egymás után odatolakodtak Leninhez, és szívből gratuláltak
hazatéréséhez. Mi, akik először láttuk Lenint, ugyanúgy átöleltük és megcsókoltuk, mint régi elvtársai
és rokonai, mintha mi is már rég ismertük volna. Lenin zavartalanul jókedvű volt, a mosoly egy
pillanatra sem tűnt el az arcáról. Látszott, kimondhatatlanul boldog, hogy visszatért a forradalom
lángjaitól lobogó hazájába. Jóformán még időnk sem volt Lenint köszönteni, amikor belépett a
váróterembe az izgatott, a viszontlátás örömétől teljesen felkavart Kamenyev, aki kézen fogva vezette
a nem kevésbé izgatott Zinovjev elvtársat. Kamenyev bemutatott bennünket Zinovjevnek, és erőteljes
kézszorítások után, Lenint körülfogva, valamennyien az ő kocsijába mentünk.
Lenin elvtárs alighogy belépett a fülkébe, leült, és rögtön nekirontott Kamenyev elvtársnak:
– Miféle írások jelennek meg a Pravdá-ban? Láttuk néhány számát, és
ugyancsak szidtuk önöket – szólalt meg Lenin atyai dorgáló hangon, amely soha senkit sem sértett meg.
A szesztorecki elvtársak kérték Lenin elvtársat, hogy szóljon hozzájuk néhány szót. Ő azonban elmerült
a Kamenyevvel folytatott beszélgetésbe; annyi mindent kellett egymással közölniük és megbeszélniük.
– Beszéljen Zinovjev, kérjétek meg őt, elvtársak – mondta Lenin, és folytatta félbeszakadt
politikai vitáját Kamenyevvel.
Zinovjev kiment a peronra, és rövid, szenvedélyes beszédet tartott; első beszédét a forradalmi
orosz földön. Jókedvű volt, elmesélte, hogyan szervezte meg Platten, a svájci szocialista az utazásukat,
hogyan utaztak Németországon keresztül, hogyan próbáltak a német szociáldemokraták Leninnel
összeköttetésbe lépni, amit ő kategorikusan visszautasított. – Felkészültünk a börtönre, felkészültünk
rá, hogy a határt átlépve azonnal letartóztatnak bennünket – mondta Zinovjev, majd áttért úti élményeik
elmondására.
Szuhanov, a mensevikek egyik vezetője írja:
Hatalmas tömeg zárta el a Finn pályaudvar előtti teret, majdnem lehetetlen volt előrejutni, a villamosok
is alig tudtak keresztülvergődni a tömegen. A sok vörös zászló közül egy különösen kimagaslott; arany
betűkkel hímezték rá: Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (bolseviki) Központi Bizottsága. Az
oldalbejáró közelében, a régi cári várótermekben katonazenekarok sorakoztak fel vörös zászlók alatt.
A sok teherautó zaja még élénkítette a színteret. Két vagy három helyen páncélautó körvonalai
emelkedtek ki fenyegetően a tömegből. Az egyik mellékutca felől furcsa szörnyeteg surrant a tér és a
tömeg fölé – egy létrára szerelt fényszóró, és a feneketlen sötét ürességből hirtelen háztetők, emeletes
házak, oszlopok, telefondrótok, villamosok és emberi alakok villantak fel.
Több küldöttség, amelynek nem sikerült a tulajdonképpeni pályaudvar-épületig előrehatolnia,
a főbejárat lépcsőin helyezkedett el; a tolongásban és taszigálásban csak nagy nehezen tudták megőrizni
a helyüket. Lenin vonatának tizenegy óra felé kellett befutnia.
A pályaudvar peronján is nagy volt a tolongás – még több küldöttség, még több zászló, és
mindenféle őrség, mindenkitől, aki még előbbre akart jutni, különleges engedélyt követeltek. Úgy
látszott azonban, végrehajtó bizottsági igazolványom kielégíti a legnyakasabb ellenőrt is, így hát
keresztülfurakodtam a peronon összezsúfolódott, morajló tömegen a cári váróteremig; ott ült Csheidze
morcosan, a hosszú várakozástól kimerülten, és jóformán oda se figyelt Szkobelev állandó
viccelődéseire. A cári várótermek bezárt üvegajtajain keresztül tisztán látni lehetett a pályaudvar előtti
egész teret; rendkívül hatásos látvány volt. A különféle „küldöttek” némi irigységgel néztek be kívülről
az ablakon, néhány elégedetlenkedő asszony rikácsolt: – A párttagoknak az utcán kell várniuk, az
olyanokat meg, akiket azelőtt soha senki se látott, beengedik!
De ennek a felháborodásnak nemigen volt alapja; nem emlékszem, hogy a politikai, tudományos
vagy irodalmi élet egyetlen olyan nevesebb képviselőjét is láttam volna, aki ne lett volna bolsevik. A
pártok hivatalosan nem képviseltették magukat, a Szovjet, illetve a Végrehajtó Bizottság tagjai közül
én voltam itt egyedül, eltekintve a fogadásra külön kiküldött elnökségtől. Mindenesetre rajtunk kívül
csak hárman-négyen voltak a cári váróteremben, mert a helyi bolsevik vezetők már Finnországba Lenin
elé utaztak. Míg mi a pályaudvaron vártunk, Lenin már a vonaton első kézből alaposan tájékozódott a
helyzetről.
Végigmentem a peronon. Még ünnepélyesebb volt, mint az előcsarnok. Mindenütt emberek
álltak, többnyire katonaküldöttségek, tisztelgésre készen. Ameddig a szem ellátott, mindenütt vörös és
arany zászlók meg diadalívek, transzparensek üdvözlő feliratokkal és bolsevik jelszavakkal; a peron
végén, ahol majd Lenin kocsija megáll, felsorakozott egy zenekar, és ott állt a központi bolsevik
szervezetek néhány képviselője is, virágcsokorral a kezében.
A bolsevikok, akiknek igen jó érzékük volt a szervezéshez, és mindig ügyeltek rá, hogy
„parádésan” vonuljanak fel, most végképp nem türtőztették magukat, és igazán diadalmas fogadtatást
készítettek elő…
Soká kellett várnunk, a vonatnak nagy késése volt.
Végre befutott. A peronon felharsant a Marseillaise. Üdvözlő kiáltások hangzottak fel. Amíg a
bolsevik vezérek kölcsönösen üdvözölték egymást, mi a cári várótermekben maradtunk. Hallottuk,
ahogy végigmentek a peronon a diadalívek alatt, az üdvözlésre felsorakozott katonák és munkások
között. A zenekar egyre játszott. Csheidze, aki nem valami szerencsés benyomást keltett, felállt, a terem
közepére ment, és a fogadáshoz készülődött; mi, többiek, követtük. Micsoda fogadás volt! Szegényes
hozzá a tollam, nem tudom leírni.
Most megjelent az ajtóban Sljapnyikov, aki ceremóniamesterként szerepelt, kissé lihegve, olyan
arccal, mint mikor egy hűséges, öreg rendőrfőnök bejelenti a kormányzó érkezését. Minden látható ok
nélkül szakadatlanul kiabált: – Odébb, elvtársak, odébb! Helyet! Elvtársak, adjatok helyet!
Sljapnyikov mögött, egy kis csoport közepén, akik mögött rögtön becsukódott az ajtó, bejött,
jobban mondva berohant Lenin. Kerek sapkát viselt, arca mozdulatlan volt, kezében hatalmas
virágcsokrot tartott. Előrerohant a terem közepéig, majd hirtelen megállt Csheidze előtt, mint aki
teljesen váratlan akadályba ütközött. Csheidze még mindig sötét arccal, a következő, prédikációba illő
szellemű, szövegű és hangú üdvözlőbeszédet tartotta:
– Lenin elvtárs, köszöntöm önt Oroszországban a Petrográdi Szovjet és az egész forradalom
nevében… Úgy gondoljuk azonban, a forradalmi demokrácia legfontosabb feladata, hogy elszigeteljük
a forradalmat minden belső és külső támadás elől. E cél érdekében nem lehet közöttünk egyenetlenség,
a demokratikus erőknek szilárdan össze kell fogniuk. Reméljük, velünk együtt ezeket a célokat fogja
követni.
Csheidze ezzel befejezte beszédét. Eléggé meglepődtem. Mit lehet egy ilyen furcsa üdvözletre
válaszolni?
Lenin azonban pontosan tudta, hogy viselkedjék. Úgy állt ott, mint akinek semmi köze
mindahhoz, ami körülötte folyik – hátranézett, a körülötte állókat, sőt, a cári váróterem mennyezetét
nézegette, a kezében levő (egyéniségéhez annyira nem illő) virágcsokrot igazgatta, aztán elfordult a
Végrehajtó Bizottság küldöttségétől, és megkezdte „válaszát”:
– Kedves elvtársak, katonák, matrózok és munkások!
Boldog vagyok, hogy üdvözölhetem az önök személyében a győzelmes orosz forradalmat, s
köszöntöm önöket, mint a világot átfogó proletár hadsereg előőrsét… A rabló imperialista háború
egyúttal a polgárháború kezdete is egész Európában… Nincs messze az óra, amikor a népek elvtársunk,
Karl Liebknecht szavára fegyverrel a kezükben felkelnek kizsákmányolóik ellen… Már dereng a
szocialista világforradalom hajnala… Németország forrong… Az európai kapitalizmus bármely napon
összeomolhat. Az orosz forradalom, amelyet önök vittek győzelemre, előkészítette ehhez az utat, és új
korszakot nyitott. Sokáig éljen a szocialista világforradalom!
Ez semmiképp sem volt válasz Csheidze „üdvözletére”. Lenin elsiklott amellett, amit a
szemtanúk és a részvevők egyöntetűen a forradalom lényegének láttak…
Ezzel a fogadás hivatalos része véget ért. A türelmetlen, irigykedő és méltatlankodó tömeg már
az üvegajtókon keresztül próbált az előcsarnokból a váróterembe nyomulni: zajongva és tülekedve
követelte hazatért vezetőjét. Sljapnyikov megint utat tört Leninnek, és egyre kiabált: – Helyet, elvtársak!
Miközben újból felzengett a Marseillaise, sok ezren rekedtre ordították magukat, s a fényszóró
csóvája megvilágította a vörös-arany zászlókat, Lenin kiment a főbejáraton, és be akart szállni egy
csukott kocsiba. A tömeg azonban elszántan megakadályozta ebben. Így hát felmászott a kocsi tetejére,
és ismét beszélni kezdett:
– …az imperialisták szégyenteljes vérengzése… csalás és ámítás… kapitalista gyújtogatók…
– ennyit értettem mindössze; a bejáratnál beékelődtem a tömeg közé, és hiába próbálkoztam, nem
tudtam az előcsarnokba jutni, hogy meghalljam a forradalmunk égboltján tündöklő új fényes csillag első
beszédét „a néphez”.
Ezután emlékezetem szerint Leninnek fel kellett másznia egy páncélkocsira; a fényszóró
sugarában, a zenekar, zászlók, munkások, katonák és az óriási tömeg kíséretében a páncélkocsi most
Petrográd belvárosa felé haladt, a bolsevik főhadiszállásra: Kseszinszkaja balett-táncosnő palotájához.
A páncélkocsi tornyáról Lenin majdnem minden utcakeresztezésnél beszédet tartott az állandóan
váltakozó hallgatóságnak. A különös „körmenet” csak nagyon lassan haladt előre. A „diadalmenet”
ragyogóan sikerült, és volt valami jelképes benne…
A híres prímabalerina szobái nagyon furcsa benyomást keltettek. Az ízléses mennyezet és falak
egyáltalán nem illettek a szerény bútorzathoz, a rendetlenül összevissza álló egyszerű asztalokhoz,
székekhez, padokhoz. Értékes bútordarab alig volt. Kseszinszkaja elmozdítható tulajdonát máshová
vitték, és csak helyenként látszott a korábbi pompa és jólét jele.
Az első emeleten, az étteremben, teát és szendvicseket készítettek elő, majd asztalhoz hívták az
embereket; a bolsevik vezetők közben diadalmasan és elégedetten járkáltak fel-alá, örülve „első
bankettjüknek”, melyet vezetőjük tiszteletére rendeztek.
A földszinti szalonban sokan voltak – munkások, „hivatásos forradalmárok” és lányok. Nem volt
elég szék, a hallgatóság fele kényelmetlenül ácsorgott, vagy az asztalok tetején ült. Valaki elnökölni
kezdett, és megkezdődtek az üdvözlőbeszédek. Alapjában véve egyhangú és fárasztó volt az egész.
Időnként azonban megmutatkozott a bolsevik életmód néhány jellegzetes vonása, a bolsevik pártmunka
néhány speciális módszere, ami roppant furcsának tűnt nekem. Nyilvánvaló lett, hogy a bolsevikok
minden tevékenységét egy külföldi szellemi központ irányította kemény kézzel, s a pártvezetők nagyon
tehetetlennek érezték volna magukat nélküle. Büszkék is voltak erre a központra, s legjobbjaik – mint
a Grál-lovagok – engedelmes szolgáinak érezték magukat.
Kamenyev is mondott néhány meglehetősen bizonytalan mondatot, végül Zinovjevnek tapsoltak,
aki beszédében egyáltalán semmit sem mondott. Végre befejezték az üdvözlő beszédeket.
Most felemelkedett a „lovagrend ünnepelt feje”, hogy személyesen „válaszoljon”. Sohasem
felejtem el azt a mennydörgésszerű beszédet, amely nemcsak engem, a véletlenül ideszállingózott
eretneket döbbentett meg és ejtett bámulatba, hanem valamennyi fanatikus hívét is. Bizonyos, hogy senki
sem számított erre. Mintha elszabadultak volna az elemek, és az egyetemes rombolás szelleme, amely
nem ismer sem gátlást, sem kételyt, sem emberi megfontolást, sem emberi nehézséget, ott lebegett
Kseszinszkaja szalonjában, teljesen bűvkörébe került tanítványai feje felett.
Lenin általában nagyon jó szónok volt – nem a tökéletes fogalmazás, ragyogó szemléltető erő,
megkapó pátosz vagy az éles csattanók szónoka, hanem olyan rendkívüli hatású szónok, aki roppant
egyszerű és általánosan érthető elemekre tudta bontani a bonyolult rendszereket, majd belekalapálta
hallgatói fejébe, belekalapálta és belekalapálta, míg teljesen elképzelései bűvkörébe kényszerítette
őket…
1917. április 3-ig (16-ig), amíg Lenin haza nem érkezett, lényegében minden baloldali párt – a
bolsevikok is – egyetértett abban, hogy Oroszország nem érett a szocializmusra. Ebből következett a
szovjet pártok politikája: a szovjeteknek nem szabad a hatalomra törniük, lojális ellenzékként
bírálva-támogatni kell az Ideiglenes Kormányt, hogy a polgári demokratikus állam létrejöhessen és
megerősödhessen.
Lenin még Svájcban kidolgozta a maga programját – az Áprilisi Téziseket –, mely így hangzott:
igaz, hogy Oroszországban nincsenek meg a szocializmus előfeltételei, de a polgárság olyan gyönge,
hogy képtelen lesz végrehajtani a maga forradalmát. Ezért a munkásoknak és a szegényparasztoknak
kell megszerezniük a hatalmat, s a hatalom birtokában nekik kell végrehajtaniuk a földosztást, a
köztársaság kikiáltását, az erős ipar megteremtését. A feladat tehát nem az, hogy lojális ellenzékként
támogassák a kormányt, hanem hogy megbuktassák.
Minden hatalmat a Szovjeteknek: ez volt a program, mellyel Lenin megdöbbentette barátait és
ellenfeleit. Szuhanov így írta le az ülést, melyen Lenin meghirdette téziseit:
A Tauriai palotában másnapra ki volt tűzve valamennyi szociáldemokrata – bolsevikok, mensevikek és
függetlenek – közös ülése. A gyűlést olyanok szervezték, akik azt hitték, pillanatnyilag a legsürgősebb
feladat, hogy a szociáldemokraták minden árnyalata egyetlen párttá olvadjon össze, és egyáltalán nem
tartották utópisztikusnak vállalkozásukat…
A gyűlés már rég elkezdődött, amikor a Tauriai palotába értem, és Lenin már több mint egy órája
beszélt. Itt már nem tanítványai között volt; hallgatói nagy része régi ideológiai ellenfeleiből állt, tehát
mérsékelnie kellett a hangját. Ugyanakkor viszont hangsúlyoznia kellett, hogy álláspontja nem azonos
és összeegyeztethetetlen a többség felfogásával; arról beszélt, mit akar tenni, és felszólította frakcióját,
hogy mindent, amit tesznek, a jelenlevők többségének ellenére tegyék.
Az „egyesítő” konferencián Lenin tehát a szakítás eleven megtestesítője volt; beszédének lényege
az egység eszméjének eltemetése volt.
Tartalma és formája szerint ez a beszéd a jövendő orosz diktátor bámulatos bemutatkozásának
megismétlése volt. A jelenlevő bolsevik tanítványok mindenképp szükségesnek tartották, hogy
kifejezzék szolidaritásukat Leninnel és elszakadásukat a többi csoporttól, s Lenin beszédének egyes
részeinél még hangosabban tapsoltak, mint előző éjszaka. A hallgatóság többi része természetesen nem
osztotta felfogásukat. Nemcsak elképedtek, hanem felháborodtak Lenin minden egyes új fejtegetésénél.
Tiltakozások és dühös közbekiáltások hallatszottak. Az ilyen beszéd egyáltalán nem látszott
helyénvalónak egy „egyesítő” konferencián – s az egység eszméjével együtt lábbal taposta a
szociáldemokrata program és a marxista elmélet alapelveit is… Emlékszem, ahogy velem szemben a
szónoki emelvénytől két lépésre ülő Bogdanov felkiáltott: – Őrült zagyvaság! Nem való ilyen
ostobaságot megtapsolni! – Dühödten és izgatottan fordult a hallgatóság felé: – Szégyellhetik magukat,
marxisták!
Az ilyen közbekiáltások azonban egyáltalán nem csökkentették, sőt erősítették a bolsevik
csoport ünneplését Lenin beszédének befejezése után. Az egyesült szociáldemokrácia ügye már kudarcra
volt ítélve. Az ezután tartott beszédek telítve voltak lojalitással Lenin iránt. Csak két ellenzéki
szónoklatra emlékszem:
Cereteli a „hivatalos ellenzék” nevében beszélt. Nem hiszem, hogy Lenin beszéde előtt nagyon
reménykedett volna a bolsevikokkal való megegyezésben, vagy nagyon fontosnak tartotta volna azt. Az
már előzőleg kiderült, hogy az egyesülés éppenséggel nem illett a Szovjet jobbszárnya vezetőjének
koncepciójába. Ennek ellenére kötelességének tartotta, hogy részt vegyen az egyesítő konferencián;
Lenin beszéde nagyszerű alkalmat nyújtott, hogy támadja a szakítás politikáját, és demonstrálja saját
lojalitását az egyesítő törekvésekkel szemben.
Cereteli támogatásra talált a gyűlés döntő többségénél, még a bolsevikok egy részénél is.
Nyomatékosan rámutatott, hogy Oroszországban nincsenek meg „a szocialista forradalom objektív
feltételei”, de távolról sem tudta olyan eredményesen kiemelni a lenini magatartás lényegét, mint I. P.
Goldenberg, a régi szocialista, az egyesítő törekvések legtevékenyebb képviselője, rövid, ragyogó
beszédében:
– Lenin most kinevezte magát trónörökösnek egy trónra, mely több mint harminc éve üres
Európában: Bakunyin trónjára! Új szavakat használ, de amit mond, azt már rég ismerjük: a primitív
anarchizmus elévült igazságai ezek.
Így hangzott Goldenberg egyik végkövetkeztetése. Egy másik:
– Lenin kitűzte a demokrácián belül a polgárháború zászlaját. Nevetséges egységről tárgyalni
azokkal, akiknek a jelszava a szakítás, akik önként kizárják magukat a szociáldemokrácia soraiból!
Újságjelentésekből merítem, hogy Sztyeklov, a lenini politika jövendő dalnoka és „ideológusa”
is bírálta annak idején jövendő mesterét:
– Lenin beszéde – mondta – csupa absztrakt teória, melyek azt bizonyítják, hogy az orosz
forradalom túlhaladta őt. Ha majd tájékozódott, hogy valójában mi a helyzet Oroszországban, el fogja
vetni teóriáit.
Lenin „elvontsága” felett az igazi bolsevikok is gúnyolódtak – legalábbis
magánbeszélgetésekben. Még azt a nézetet is kifejezték, hogy Lenin beszéde elmosta a
szociáldemokrácián belüli különbségeket – mert amit mondott, aszerint bolsevikok és mensevikek között
nem lehet különbség. De Lenin beszéde elején hangsúlyozta, hogy saját személyes véleményét fejti ki,
nem tanácskozott előzőleg pártjával.
A bolsevik frakció még mindig döbbent és meglepett volt. Az, hogy Lenin milyen gyér
támogatásra talált, mindennél jobban mutatja, mennyire teljes szellemi elszigeteltségben volt nemcsak
a szociáldemokraták, hanem saját hívei között is. Egyedül Alekszandra Kollontaj (egy egykori
mensevik) támogatta, aki minden szövetséget elutasított azokkal, akik nem tudták vagy nem akarták
a szocialista forradalmat létrehozni. Támogatása csak gúnyolódást és nevetést váltott ki. A gyűlés
szétoszlott; a komoly vita lehetősége megsemmisült…
Leninnek valóban még saját pártja vezetői között is alig akadt híve. Az Áprilisi Tézisek ugyan
megjelentek a Pravdá-ban, de Kamenyev szerkesztői megjegyzésével: ez csupán
Lenin magánvéleménye. A Petrográdi Bizottságban mindössze ketten támogatták Lenin programját;
ellene tizenhárman szavaztak. Amikor Lenin hazaérkezett, azt hitte, letartóztatják – ehelyett ujjongó
tömeg várta, diadalmenetben kísérték végig a városon. Másnap viszont a fél város beszélte, hogy
megbukott.
Paléologue naplójából:
1917. április 18., szerda
Miljukov így szólt ma reggel sugárzó arccal:
– Lenin tegnap teljesen megbukott a Szovjetben. Olyan féktelenül, szemérmetlenül és ügyetlenül
védte téziseit, hogy végül szitkozódások közepette vissza kellett vonulnia… Ezt a vereséget nem heveri
ki.
Orosz módra válaszolok neki:
– Adja Isten!
Félek azonban, hogy Miljukov megint saját optimizmusának áldozata. Lenin megérkezéséről azt
mondják nekem, hogy a legnehezebb vizsga elé állítja az orosz forradalmat.
1917. április 21., szombat
Lenin utópista és fanatikus, prófétai és metafizikai tehetséggel megáldott, nem ismer képtelenséget és
értelmetlenséget, érzéketlen az igazságosságra vagy a könyörületre, heves és machiavellisztikus; a
gőgtől teljesen eszét vesztve merész, hideg akaratot, éles logikát, rendkívüli hatalmi erőt állít
messianisztikus álmai szolgálatába. Aszerint, amit nekem első beszédeiről jelentettek, a munkás- és
paraszttömegek diktatúráját követeli; azt prédikálja, hogy a proletariátusnak nincs hazája, és az orosz
hadsereg vereségéért imádkozik. Ha a valóságból merített ellenérveket állítanak szembe agyrémeivel,
büszkén válaszol: – annál rosszabb a valóságra nézve! – Ezért hiábavaló fáradság, hogy be lehessen
bizonyítani neki: ha az orosz hadsereg elpusztul, Oroszország a győztes Németország markába kerül,
mely vele akarja majd csillapítani mohóságát, és kárpótolni elszenvedett sérelmeit, hogy utána átengedje
az anarchiának.
Ez a fickó annál veszedelmesebb, mert azt mondják, tisztakezű, józan és aszketikus.
Elképzelésem szerint Savonarolára és Marat-ra, Blanquira és Bakunyinra hasonlít.
Szuhanov így ír:
Várnunk kellett, míg Rodzjanko és munkatársai megérkeznek; mialatt Szkobelevvel fel-alá járkáltunk
a szobában, odalépett hozzánk Miljukov. Leninről beszélgettünk. Szkobelev beszámolt Miljukovnak
Lenin „őrültségeiről”; elveszett embernek tartotta, aki kívül rekedt a mozgalmon. Elvileg helyeseltem
Lenin eszméinek ilyen értékelését, és azt mondtam, Lenin pillanatnyilag annyira elfogadhatatlan
mindenkinek, hogy nem jelent veszélyt beszélgető partnerünk, Miljukov számára. Lenin jövőjét azonban
kétségtelenül más fényben láttam: meg voltam győződve, hogy a külföldi, „akadémikus” atmoszférából
kiszakadva gyorsan akklimatizálódni fog a valódi hatalmi harcok és a gyakorlati tapasztalatok
légköréhez; akkor neki is szilárd talaj lesz a lába alatt, és hamarosan sutba dobja majd anarchista
„badarságai” nagy részét. Amit pedig az élet gyakorlata egymagában nem alakít át, azt majd átalakítja
saját elvtársainak erős nyomása. Meg voltam győződve, hogy Lenin már a közeljövőben ismét a
forradalmi marxizmus eszméinek előharcosa lesz, és elfoglalja a forradalomban azt a helyet, mely a
Szovjet proletár baloldalának vitathatatlan vezetőjét megilleti. Akkor, mondottam, Miljukov számára
is veszélyes lesz majd. Ebben Miljukov is egyetértett velem.
Nem feltételeztük, hogy Lenin ragaszkodhat „absztrakcióihoz”. Még kevésbé akartuk elismerni,
hogy absztrakciói segítségével nemcsak magán a forradalmon, hanem minden aktív harcosán, az egész
Szovjeten – még saját bolsevik elvtársain is uralkodhat.
Kegyetlen tévedés áldozatai lettünk…
Buchanan:
A kormány még mindig várakozó magatartást tanúsít, s azt szeretné, ha inkább a nép kezdeményezné
a leszámolást Leninnel. Miljukov, akivel újból megbeszéltem ezt a kérdést, azt mondta, fokozódik a nép
ellenszenve Lenin iránt, a csapatok hajlandóak letartóztatni, ha a kormány ezt elrendeli, a kormány
viszont nem akarja elhamarkodni a dolgot, mert zavargásoktól fél. Azt mondtam neki, itt az ideje, hogy
cselekedjék. Oroszország sohasem fogja megnyerni a háborút, ha Lenin továbbra is dezertálásra, a föld
kisajátítására és öldöklésre bujtogathatja a katonákat. Azt felelte, a kormány csak a lélektani pillanatot
akarja kivárni, ami hite szerint nincs messze. Miljukov az Ideiglenes Kormány és a Szovjet viszonyáról
is bizakodóan beszélt. A Szovjetet teljesen újjászervezik, tagjainak számát hatszázra csökkentik, és új
Végrehajtó Bizottságot neveznek ki. Az átalakítás célja mérsékeltebb, egyúttal azonban erősebb testület
létrehozása. Ezért nem feltételezhető, hogy a Szovjet lemond arról az igényéről, hogy ellenőrizze és
irányítsa a kormány politikáját…
Jellemző a hangulatra és a légkörre, mely Lenint fogadta, két „szemtanú” leírása. Marylie Markovitch francia újságíró:
A tömeg mindennap összegyűlik a híres és népszerű erkély alatt, ahol a hírhedt Lenin néhány pillanatra
megjelenni méltóztatik! Miért ne néznék meg ezt az új s valószínűleg gyorsan véget érő színjátékot?
Lenin megjelenik az erkélyen! Mindenki felnéz… Tapsolnak. Az emberek fele kíváncsiságból
jött el, mint egy színielőadásra. Most kifejezik elégedettségüket, hogy a függöny felgördült. Legalább
ennyit kaptak a fáradságukért.
Lenin úr kis termetű, méltóság nélküli ember. Hiába trónol messze fönn az erkélyen, így is alig
imponál. Az arca sápadt, fekete szakálla hegyes. Ingujját briliánsgombok ékesítik. Elegáns forradalmár.
A felesége még nála is elegánsabb. Pompás autóban látható, ahogy végigkocsikázik a főváros
utcáin. Ruháit láthatólag valamelyik híres párizsi… vagy berlini divatszalonban készítették…
Charles de Chambrun, a petrográdi francia nagykövetség titkára:
Sok katona gyűlt össze az erkély alatt. Amikor Lenin megpillantotta őket, így kiáltott: – Akartok
csizmát, barátaim? – Akarunk, akarunk! – Akkor ne habozzatok, elvtársak, vegyétek el magatoknak,
menjetek be az első házba, és hozzatok el egy párat, amelyik tetszik! A polgárok csizmái a ti lábatokra
valók. Akartok pénzt? – Akarunk, akarunk! – Menjetek el a bankba, és töltsétek meg a zsebeteket
rubellel. Siessetek, jut mindenkinek. – Tűzbe jött, indulatos lett, alattomos, ellentmondást nem tűrő, és
ezzel fejezte be beszédét: – Raboljátok el, amit elraboltak tőletek; itt az idő, hogy jóvátegyük az
igazságtalanságokat…
Április elején Lenin bukott embernek számított. De egy hónap se telt bele, s április végén, a
bolsevikok hetedik konferenciáján, már övé volt a döntő többség pártjában: a 109 küldött közül 104
Leninre szavazott.
Kétségtelen, hogy Leninnek roppant tekintélye volt, de mégsem hihető, hogy pusztán személyi
tekintélyével változtatta meg három hét alatt pártja politikáját. Nem győzhetett volna az áprilisi
konferencián, ha programja nem találkozik a párttagok többségének akaratával. A párttagok nagy része
sokkal radikálisabb volt, mint a Kamenyev típusú mérsékelt bolsevik vezetők. Az elméleti vitákat nem
ismerték, viszont látták, hogy a nép továbbra is éhezik és fázik, a katonák zúgolódnak, a gazdagok pedig
éppolyan jól élnek, mint a forradalom előtt; a maguk bőrén érezték, hogy az igazi változáshoz még egy
forradalom kell. Az, amit Lenin hirdetett: a szovjet forradalom. Nem Lenin győzte meg pártját, hanem
a pártban győztek a népben meglevő indulatok, amelyeket Lenin megfogalmazott.
A torzképek után lássunk egy igazit is Leninről. Viktor Sklovszkij írja:
A páncélos hadosztály állományában számos munkás szolgált; lakatosok, esztergályosok. Belőlük
alakultak a bolsevik sejtek. Bolsevikok voltak odaát, a pétervári városrészben is, a műhelyekben. Innen
indult el az a páncélautó, amely Lenint várta a Finn pályaudvar előtt.
A mi csapattestünk, a sofőriskolai alakulat, amelyet az önkéntesek befolyásoltak, honvédő
állásponton volt; a Mihajlovszkij lovardában levő garázs legénysége ingadozott.
Lenin kijött a Mihajlovszkij lovardába (amelynek a helyén most a Téli Stadion áll). A lovarda
óriási helyiség volt; a nappali fény, amely kétoldalt a földig érő ablakokon hatolt be, csak gyengén
világította meg: az ablakok szörnyen porosak voltak. Bent a lovardában páncélautók sorakoztak egymás
mellett; kéttornyos „osztyinák”, egytornyos „Lancasterek”, ágyúval felszerelt nehéz „Harfordok” és más
páncélkocsik. Minden autót külföldről kaptunk, egységes fegyverzetről szó sem lehetett.
Ide jön Lenin. 1917. április 15-e volt.
Az egyik páncélkocsi párkányát leengedték. Az emberek a páncélkocsi körül csoportosultak,
rákönyököltek a szónoki emelvényre, és alulról néztek fel Leninre.
Alacsony, nagyon széles mellű férfit pillantottam meg. Lenin levetette sapkáját. Kiderült, hogy
haja vörösesbarna, homloka magas.
A Lenin kíséretében levő emberek lesegítették róla a felsőkabátot, s azzal együtt levették
zubbonyát is. Megláttam Lenin széles mellkasát, s fizikailag is nagyon erős férfira valló izmos két karját.
Lenin felvette kiskabátját, és beszélni kezdett a forradalom feladatairól. Nyugodtan, lelkesen beszélt.
Olyan volt, mintha hatalmas madár szállna a szélben, és irányítaná ezt a szelet. Nálunk általában úgy
mutatják be a nagy embereket, hogy azok boldogtalanok, szenvednek, s életük tele van tragikus
ellentmondásokkal, mintha a nagyság valami súlyos betegség volna. Nos, én két alkalommal láttam
Lenint nagygyűlésen beszélni.
Láttam, hogy ez az ember boldog. Tudja, mit akar, és tudja, mi lesz. Végre elérkezett a
forradalom napja, amely oly sokáig váratott magára. Azok az emberek, akik a forradalmat csinálják, ott
állnak Lenin előtt. Magával ragadja őket a forradalom. A forradalom az ő ügyük. Értük, nekik történik.
Saját érdekeiket kell nekik megmagyarázni. Magukról kell nekik beszélni, az ő holnapjukról: ez
gyönyörűség volt Lenin számára. Összefüggően, egyszerűen beszélt, mintegy táguló körökben: ugyanaz
a gondolat többször is visszatért, egyre nyugodtabbá, egyre nyilvánvalóbbá vált. A világkapitalizmus
ellen irányult a beszéd, arról szólt, hogy szervezkedniük kell a munkásoknak. Nem volt itt semmiféle
titok a között, aki beszélt, s azok között, akik hallgatták. Egyetlen dologra törekedett a szónok: hogy
megértsék, amit mond.
Beszéd közben mozgott az emelvényen, hol erre, hol arra fordult. Magas hangon beszélt, kissé
raccsolva, kiejtése, beszédmodora a lehető legvilágosabb. Nem tudom, helyénvaló-e erről beszélni, de
talán mégis kimondom: én, az egyetemi hallgató, még másvalakit is láttam Leninben akkor: a
professzort. Amikor befejezte beszédét, felült a teherautóra; ekkor megszólította egy nő, mire felállt,
s beszélgetni kezdett az asszonnyal, megfeledkezve arról, hogy áll. Aztán feljegyzett valamit egy kis
noteszba, s közben hátat fordított a hallgatóságnak, de ez nem feszélyezte. Elmerült munkájában;
ismétlem, akár a levegőben szárnyaló madár. Nagyon boldog és messzi távlatokba tekintő ember volt.
Nem a holnapi napnak örült, hanem a következő ezredévnek.
A történész tényeket sorol föl, ha meg akarja ismertetni a forradalmat követő hónapok hétköznapjait:
az orosz államháztartás deficitje 1917-ben 23 milliárd volt, szemben az 1916-os 14 milliárddal.
Márciusban és áprilisban a fővárosban 129 üzem szüntette be a munkát, májusban 108, mintegy húszezer
ember került az utcára. Az ipari termelés csak 77%-a volt a háború előttinek, s a gyáraknak csupán
6%-a dolgozott a fogyasztóknak, a többi a háborút szolgálta. A paraszt az egyre értéktelenebb pénzért
nem adta oda terményeit, iparcikkeket pedig nem tudott kapni értük. A városokban éhínség fenyegetett;
előfordult, hogy Petrográdnak csupán néhány napi liszttartaléka volt. A forradalom után a fővárosban
egy munkás napi 600 gramm kenyeret, heti 400 gramm húst és 150 gramm vajat, havi 12.000 gramm
darát kapott jegyre. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban ritkán fordult elő, hogy a hivatalos
fejadagot meg is kapta. S a fejadagok egyre csökkentek; nyáron csak 200 gramm kenyér jutott naponta.
Ezek a tények. S a tények mögött ott van a valóságos élet. Az itt következő írások nem kívánnak
kommentárt: a résztvevők és szemtanúk ezúttal nem történelmi eseményekről, hanem a forradalom utáni
időszak hétköznapjairól tudósítanak.
Cvetkov-Proszvescsenszkij bolsevik száműzött:
Már márciusban jártunk, de arról, hogy februárban forradalom zajlott le Oroszországban, semmiféle hírt
nem kaptunk. Március második felében nem érkezett meg a rendes heti posta, de ennek se tulajdonított
senki különösebb jelentőséget, hiszen korábban is többször előfordult, hogy ki-kihagyott a
postaszolgálat.
Csupán március közepén érkeztek el hozzánk az első hírek a februári forradalomról. Ez a 13-ról
14-re virradó éjszakán történt (az ilyen dátumok egész életre bevésődnek az ember emlékezetébe). Éjjel
3 órakor kopogtattak a kunyhóm ajtaján. Felriadtam, s nyomban odasiettem, hogy ki lehet az?
Kérdésemre a rendőrünk válaszolt az ajtón túlról. (Ezt a rendőrt nemrég vezényelték át hozzánk
Kamenyka faluból. Elég jóindulatúan bánt a száműzöttekkel, annak idején pedig, amikor A. Dzsaparidze
és A. Sz. Kiszeljov mellé állították, rendszeresen átadta nekünk az általuk küldött levélkéket. Mi is jó
viszonyba kerültünk vele falunkban.) Tüstént kinyitottam az ajtót, és beengedtem a szobába. Nagyon
izgatott volt, s ahogy belépett, megragadta és szorongatni kezdte a kezem. Először csak bambán néztem
rá, sehogy se tudtam felfogni, mi történhetett. Mígnem kis szünet után gratulált nekem a forradalom
győzelméhez.
Én is nagyon izgatott lettem, de nem bíztam egészen a rendőrben, sőt az a gondolat is felvillant
az agyamban, hogy hátha provokál. Ő azonban kijelentette, hogy nála van egy cédula, amit meg akar
mutatni. Izgalomtól reszkető kézzel gyújtottam lámpát, és olvastam a következőket: „Elvtársak!
Március 2-án II. Miklós a maga és fia nevében lemondott a trónról Mihály javára. Mihály pedig a maga
részéről lemondott az Alkotmányozó Gyűlés javára. Az események hihetetlen gyorsasággal kergetik
egymást. A felkelés leverésére a frontról Petrográdba irányított csapatok, ahogy megérkeznek
Petrográdba, csatlakoznak a felkelőkhöz. Megalakult az Ideiglenes Kormány, amelynek összetétele a
következő…”
Amikor elolvastam a cédulát, arról kezdtem faggatni a rendőrt, honnan szerezte. Ő röviden
elmondta, hogy éppen az imént kapta egy paraszttól, aki Kamenyszkből igyekszik az egyik faluba,
Bogucsani fölött. A paraszt azt a megbízatást kapta, hogy mutassa meg ezt a cédulát minden olyan
faluban, ahol politikai száműzöttek vannak; mivel pedig a mi rendőrünk korábban az ő falujában
teljesített szolgálatot, és a paraszt tudta róla, hogy „barátkozik” a „politikával”, hát úgy döntött, hogy
neki adja át a cédulát. Később tisztázódott, hogy ezeket az értesüléseket táviratilag kapták
Jenyiszejszkből azok a politikai száműzöttek, akik az északi aranybányákban dolgoztak. Ők tüstént
továbbadták az örömhírt Kamenyszkba, amely onnan hozzánk is elérkezett.
Ezekről a részletekről akkor persze még nem tudtam, s épp ezért nem nagyon bíztam a
cédulában. Mivel a parasztnak tovább kellett vinnie, gyorsan leírtam a tartalmát, és öltözködni kezdtem,
hogy értesítsem az eseményről a többi elvtársat. Amint a rendőr elment, tüstént én is az utcán termettem,
s elindultam Szergej Pavlovhoz.
Már hajnali négy körül járt az idő. Szergej aludt, s bizony elég sokáig kellett kopogtatnom, amíg
meghallotta. Amikor elmondtam neki az örömhírt, a meglepetéstől és az örömtől ő is megremegett, s
idegesen reszkető kézzel húzta fel a csizmáját.
Sorra jártuk az elvtársakat, és nyomban kolóniagyűlést szerveztünk. A gyűlés úgy határozott,
hogy engem és Szergej Pavlovot elküld Bogucsani faluba, ahol postahivatal van, és épp ezért bizonyára
megbízható és részletesebb híreket kaphatunk. Megkértük Szergej házigazdáját, fogjon be, és a hajnali
derengésben elindultunk Bogucsani felé.
Útközben betértünk Pincsugába, és megtudtuk, hogy a pincsugai száműzöttek is nyomban
elküldték képviselőiket Bogucsaniba, amint megkapták a cédulát. Ugyanígy tettek a jarkovói elvtársak
is.
Ebéd után érkeztünk meg Bogucsaniba. Amikor behajtottunk a faluba, egyetlen lelket sem
láttunk az utcán. Egy rendőr sem tartóztatott fel bennünket – pedig volt a faluban vagy másfél tucat –,
úgyhogy minden akadály nélkül továbbhajtathattunk a száműzöttek szállásához. Ott már vagy negyven
száműzött gyűlt össze a környező falvakból. Mindnyájan izgatottan vitatkoztak, hogyan legyen tovább.
Elhatároztuk, hogy estig még várunk, s akkor az összes ideérkezett elvtárs gyűlése megvitatja a további
teendőket. Hiába reménykedtünk, mert az általunk is ismert cédulán kívül a bogucsaniak sem kaptak
semmiféle értesítést. Pár nappal azelőtt az egyik száműzött levelet kapott, amely így végződött:
„Szociáldemokrata üdvözlettel.” Bár korábban soha nem engedett volna át ilyesmit a cenzúra, ez
mégiscsak túl halovány célzás volt.
Ennek ellenére mindnyájan éreztük, hogy különös eseményeknek kellett történniük. Ezt
bizonyította az is, hogy bár teljesen önkényesen, igen sok politikai száműzött gyűlt össze Bogucsaniban,
a rendőrparancsnok egyetlen lépést sem tett, holott egyébként feltétlenül mindnyájunkat szétkergetett
volna.
Néhány órával a gyűlés előtt Szergej Pavlov, én és még egy elvtárs bizonyos kérdések
tisztázásának ürügyével elmentünk a rendőrparancsnokhoz, megtudni, mi a véleménye arról, hogy
engedélye nélkül Bogucsaniba jöttünk. Amint megpillantott bennünket, szemlátomást elsápadt, majd
roppant udvariasan látogatásunk okáról érdeklődött. Láthatóan nagyon izgatott volt. Csak amikor már
menni készültünk, kérdezte meg bátortalanul, hogy mit keres ez a sok száműzött Bogucsaniban.
Megmagyaráztuk neki, hogy már nagyon eluntuk magunkat, és most itt találkozunk egymással.
Nyilvánvaló volt, hogy a rendőrparancsnok tisztában van a legutóbbi eseményekkel.
Fél óra múlva megkezdődött a gyűlés. Szenvedélyes vita bontakozott ki arról, hogyan is legyen
tovább. Néhány elvtárs azon a véleményen volt, hogy nem kell újabb hírekre várni, hanem már másnap
reggel meg kell kezdeni a tömeges hazavándorlást a száműzetésből. Mások viszont kitartottak amellett,
hogy várni kell az elutazással mindaddig, amíg nem kapunk pontosabb adatokat. Azt mondták, hogy ha
nem kapunk biztos hírt a forradalomról, a rendőrök tömeges szökésünk esetén vérfürdőt rendeznek
közöttünk. Végül is nem jutottunk dűlőre, s elhatároztuk, hogy másnapra halasztjuk a gyűlést. Már
hajnali négy óra felé járt az idő. Mindnyájan ingerültek voltunk, s bár már ugyancsak késő volt, senki
sem tudott elaludni.
Kora reggel az egyik bogucsani kopogtatott szállásunk ablakán, és közölte, hogy Jenyiszejszkből
megérkezett Paljuk száműzött, aki korábban nálunk lakott Irkinyejevóban, s azután vezényelték át
Jenyiszejszkbe. Paljuk megerősítette mindazt, amit eddig az oroszországi forradalomról hallottunk.
Elmondta, hogy amint hírét vették az önkényuralom megdöntésének, Jenyiszejszkben nyomban
megalakították a közbiztonsági bizottságot; ez a bizottság küldte őt hozzánk, dokumentumokkal és
pénzzel a száműzöttek elutazásához. A zemsztvo épületében szállt meg, és amikor mindnyájan
odagyűltünk hozzá, röviden tájékoztatott bennünket a lezajló eseményekről.
Paljuk több napon át váltott lovakkal postakocsizott Jenyiszejszktől, és útja során minden
rendőrt lefegyverzett a falvakban. A zemsztvo szoba sarkában ott hevertek az általa összegyűjtött
puskák és kardok. Még az útjába botló Bahov járási rendőrfőnököt is lefegyverezte, a „vidék rémét”,
ahogy az Angara mentén nevezték. Paljuk letartóztatta Bahovot, és ugyanolyan „menetlevéllel”
toloncoltatta Jenyiszejszkbe, amilyennel korábban a száműzötteket kísérték. Később, ahogy mesélték,
Bahov szabadlábra került, és eltűnt valamerre.
Fel kellett számolni a régi rendszert Bogucsaniban is. Úgy döntöttünk, hogy mivel Paljuknak a
jenyiszejszki bizottságtól meghatalmazása van, ezt ő fogja véghezvinni, mi pedig segítünk neki.
Mindnyájan kitódultunk az utcára. Paljuk magához hívatta a rendőrök közül a rangidőst, és
megparancsolta egész „gárdájának”, hogy gyülekezzenek a rendőrparancsnoknál, és adják át a
fegyvereiket. A rendőr tiszteletteljesen sapkájához emelte kezét, és máris indult a parancsot teljesíteni.
Azután összeszedtük az egész falusi és járási hatóságot: az elnököt, a bírót és a
rendőrbiztosokat. Nyakukba akasztották a hatalom bádogjelvényeit, s Paljuk vezetésével bementek a
rendőrparancsnok szobájába. A rendőrparancsnok egyáltalán nem ellenkezett, leszedte váll-lapjait, és
vonakodás nélkül átadta az összes aktát és a kasszát a jövevényeknek. Paljuk kijelentette neki, hogy
szabad, mehet, ahová akar. Bogucsaniban a parasztokból megalakult az ideiglenes járási bizottság, amely
átvette az aktákat és a kasszát is.
Konsztantyin Pausztovszkij:
Néhány hónap leforgása alatt Oroszország mindent kimondott, amiről évszázadok óta hallgatott.
Ezerkilencszáztizenhét februárjától őszéig az egész országban éjjel-nappal gyűléseztek,
szüntelenül a legnagyobb összevisszaságban.
A városok terein, emlékművek tövében, klórszagú pályaudvarokon, gyárban, falun, piactéren,
minden valamennyire lakott ház udvarán, lépcsőházában embertömegek zúgtak.
Esküvések, felhívások, leleplezések, szónoki hév – mindez tomboló „Le vele!” kiáltásokba vagy
lelkes, rekedt éljenzésbe fúlt. Mintha kocsi dübörögne végig macskaköves úton, úgy hangzott fel ez a
kiabálás minden útkereszteződésnél.
Kit meghintáztattak, kit a köpenye pántjánál fogva rángattak le Puskin szobráról, kivel
összecsókolóztak, borostás arcukkal összevissza karmolva orcáját, kinek meg kérges tenyerét
szorongatták; egy értelmiségi külsejű embernek leverték a kalapját, de egy perccel később
diadalmenetben vállukra emelték, és az értelmiségi férfi – fél kezével orrán táncoló csíptetőjét támogatva
– átkokat szórt az orosz szabadság ég tudja, miféle ellenségeire. Hol itt, hol ott tapsoltak meg valakit
lelkesen, és az összeütődő tenyerek robaja úgy szólt, mintha nagy szemű jégeső hullana a kövezetre.
1917 tavasza egyébként feltűnően hűvös volt, a moszkvai bulvárok zsenge füvére gyakran hullott
a jégeső recsegő darája.
A népgyűléseken senki sem kért szót, csak fogta magát, és felszólalt kéretlenül. Mindig szívesen
hallgatták a frontharcos katonákat meg Jacques Sadoult, egy Oroszországban rekedt francia tisztet, aki
a francia szocialista párt tagja volt, s később kommunista lett. Égszínkék köpenye állandóan ott keringett
Moszkva két „leggyűlésesebb” helye, a Puskin-szobor meg a Szkobelev-emlékmű között.
Ha egy katona frontharcosnak mondotta magát, legelébb zajos vallatásnak vetették alá. „Melyik
fronton voltál?” – kiáltották a tömegből. – „Melyik hadosztályban? Melyik ezredben? Ki a
parancsnokod?”
Ha a katona zavarba jött, nem válaszolt mindjárt, a tömeg felzúdult, a katonát „Le vele! A
hodinkai frontról jött!” – kiáltásokkal leráncigálták az emelvényről, és betuszkolták maguk közé, minél
hátrább. A katona zavartan krákogott, köpenye szélével törölgette orrát, és hüledezve csóválta a fejét.
Hatásos fogásra volt szükség ahhoz, hogy a tömeg fölfigyeljen, és meghallgassa a felszólalót.
Egyik nap szakállas katona kapaszkodott föl a Puskin-szobor talapzatára; köpenye mereven állt
körülötte, mint a bádog. A tömeg felzúgott: „Melyik hadosztály? Melyik ezred?”
A katona mérgesen pislogott.
– Mit üvöltöztök! – kezdte. – Ha jobban megnézzük, minden harmadik embernek a zsebében
Vilmos császár fényképe lapul! Több köztetek a kém, mint a becsületes ember, ezt mindenki tudja! Mi
jogon fogjátok be egy orosz katona száját?
Ez hatásos fogás volt. A tömeg elhallgatott.
– Előbb hizlaljátok a tetveket a lövészárokban, aztán vallassatok! – üvöltötte a katona. –
Döglődő ficsurak! Cári söpredék! Azt hiszitek, ha piros pántlikát aggattok magatokra, nem látunk
keresztül rajtatok? Nem elég, hogy eladtok a burzsujoknak, mint a baromfit, még meg is akartok
kopasztani az utolsó pehelytollig! Miattatok van tele árulással a front meg a rohadt hátország!
Bajtársaim, frontharcosok! Hozzátok fordulok! Alássan kérem, fogjátok körül ezeket az urakat,
motozzátok meg őket, és ellenőrizzétek az irataikat. És ha bármi gyanúsat találunk valamelyiknél, majd
elintézzük magunk, nem várjuk meg a kormánybiztos parancsát. Éljen!
A katona lekapta kucsmáját, és meglengette a levegőben. Itt-ott valaki éljent kiáltott, de csak
kevesen, tétován. A tömegben baljós mozgolódás indult meg, a katonák megfogták egymás kezét, és
láncot alkotva körülfogták a tömeget.
Ki tudja, mivel végződött volna az eset, ha valakinek eszébe nem jut, hogy a Munkásküldöttek
Szovjetjébe telefonáljon. Teherautón fegyveres munkások érkeztek a helyszínre, és helyreállították a
rendet.
Lassacskán a moszkvai gyűlésező helyek mindegyikének kialakult a maga sajátos jellege.
Szkobelev emlékművénél főként a különböző pártok szónokai léptek fel, kadetektől és népi
szocialistáktól egészen a bolsevikokig. Szenvedélyes, de komoly beszédek hangzottak itt el. A
szószátyárkodás nem dívott Szkobelev tövében. Ha valamelyik szónok pufogó frázisokba kezdett,
hallgatósága menten rákiáltott: „Eredj a Tagankára! A pokol fenekére!”
A Taganka téren valóban arról beszélhetett a szónok, amiről épp eszébe jutott, akár arról, hogy
Kerenszkij kikeresztelkedett zsidó, és Spola nevű falucskában született, akár arról, hogy a doni
klastromban a barátoknál ezer darab tízrubeles aranyat találtak télire eltett alma magházába rejtve.
Tavasszal (már eljött a május, de azt hiszem, senki sem figyelte azon a tavaszon sem a jégzajlást
a Moszkva folyón, sem a zelnicemeggy virágzását) egyszer én is ott álltam a Szkobelev-szobor lábánál
összeverődött tömegben. Eszerek és bolsevikok viaskodtak éppen.
Egyszer csak Racsinszkij kapaszkodott fel a szobor talapzatára. Összerezzentem
meglepetésemben. Addig egyszer sem láttam Racsinszkijt Moszkvában.
Lekapta széles karimájú velúrkalapját, magasra emelte bambusznád pálcáját, melynek ezüst
fogantyúja meztelen najádot ábrázolt, csendre intette a tömeget, és patetikus szavalatba fogott:
– Szabadságunk fényes napját fekete felhők takarják el! Engedjék meg, hogy mint szegény,
szerény, manzárdlakó poéta, én is fölemeljem tiltakozó hangomat…
– Szemétdombra vele! – szólalt meg a hallgatóságból egy tiszta, határozott, noha kissé durva
hang.
A tömeg lelkesen helyeselt neki.
– A Tagankára! – kiáltozták. – Hahó, szedjétek le a szoborról, akik ott vagytok mellette!
– Ez jogbitorlás! – kiáltotta Racsinszkij kétségbeesetten. – Az esztelen csőcselék hangja!
Mégsem hagyták beszélni. Fájdalmasan égnek emelte tekintetét, legyintett, méltóságteljesen
leugrott a talapzatról, és eltűnt a tömegben.
Maurice Paléologue:
1917. április 1., vasárnap
Petrográd új katonai kormányzója, Kornyilov tábornok, igyekszik ismét fokozatosan rendet teremteni
a helyőrségi alakulatokban. Nehéz feladat, mert a legtöbb tisztet megölték, lefokozták vagy elkergették.
Ma reggelre csapatszemlét hirdetett a Téli Palota előtti téren, és bölcsen csak a legjobb egységeket
vonultatta föl, amelyeknél legkevésbé csökkent a fegyelem. A cári uralom bukása óta most először
egyesítenek nagyobb erőket szabályos kötelékké. Buchanannal és Nyeratovval a külügyminisztérium
ablakaiból nézem a csapatszemlét.
A csapatok – mintegy tízezer fő – elég jól néznek ki, s zárt sorokban menetelnek. Nagyon kevés
tisztet látni. Minden ezred zenekara a Marseillaise-t játssza, de lassú ütemben, s ettől komoran hangzik.
Minden században, minden szakaszban néhány vörös zászlót látok, a következő felirattal: Föld és
szabadság! – Egy-két zászlón ezt olvasom: – Harc a végső győzelemig! – A Téli Palotán óriási vörös
zászló leng. Sajátságosan tanulságos látvány. Katonai szempontból a következőképpen foglalom össze
benyomásaimat: ezekből a csapatokból még nem veszett ki teljesen a fegyelem iránti érzék, de a katonák
sokkal többet gondolnak a politikai és társadalmi megújulással kapcsolatos reményeikre, mint a háborús
kötelezettségeikre.
Történelmi és festői szempontból nem megy ki a fejemből egy hasonlat. 1914. augusztus
másodikára emlékeztetem Buchanant és Nyeratovot, arra a nagyszerű látványra, amikor a cár
megesküdött a bibliára és a szent ikonokra, hogy semmiféle békét nem ír alá, amíg egyetlenegy
ellenséges katona lesz orosz földön, s utána megjelent ugyanennek a palotának az erkélyén. Mellette
álltam abban az ünnepélyes órában: komor volt, de ennek ellenére sugárzó. A hatalmas téren még több
ember zsúfolódott össze, mint ma, katonák, polgárok, munkások, muzsikok, nők, gyerekek, és a cár
atyuska áldó keze alatt térdeplő egész tömeg a cári himnuszt énekelte.
George Buchanan:
Nagy baj, hogy Petrográd a kormány székhelye, mert Moszkvában és vidéken jóval biztatóbb a helyzet.
Azt hiszem, a nemzet zömének ugyanúgy elege van a fővárosából, mint nekem. Csak itt, Petrográdon,
ahol sok a német ügynök, támad bennünket a szélsőséges munkáspárti sajtó. Egyébként az országban
igen szeretnek bennünket. Néhány napja mintegy négyezer kozák nagy tüntetést rendezett a
nagykövetség előtt. Parancsnokuk – egy tábornok – először arra kért, tartsak a Mars-mezőn katonai
szemlét ezredei felett, s ehhez kedvesen felajánlott egy „nyugodt” lovat. Kénytelen voltam megmondani
neki, hogy mint nagykövet, nem fogadhatom el ezt a megtiszteltetést. Erre megállapodtunk, hogy a
nagykövetség erkélyéről szemlélem meg az ezredek felvonulását. A díszmenet után a parancsnok
körülbelül ötven kozákból álló küldöttséggel felkeresett dolgozószobámban, ahol nagyon hazafiasan
síkraszállt a háború folytatása mellett!
Múlt szombaton francia és olasz kollégámmal együtt meghívtak az Operába egy ünnepségre. Az
az ezred rendezte, amelynek a forradalom kirobbantását tulajdonítják, mert elsőként állt át a nép
oldalára. Az egyik cári páholy első sorában ültünk, míg a kormány éppen a szemközti páholyban foglalt
helyet. A középső páholyt a sokéves szibériai száműzetésből visszatért forradalmárok foglalták el.
Köztük volt Vera Figner is, akit bűnrészesként ítéltek el II. Sándor cár meggyilkolásában, és Vera
Zaszulics, aki 1877-ben merényletet kísérelt meg Trepov ellen. Az egyik szünetben meglátogattuk a
minisztereket, utána a középső páholyba vezettek bennünket, és bemutattak az ott-tartózkodóknak.
Néhány hónappal ezelőtt senki sem tartotta volna ezt lehetségesnek.
Albert Rhys Williams amerikai újságíró:
Nyizsnijben megismerkedtem Szartovval, egy mechanikussal, aki meghívott magához. Szobája sarkában
puska állt.
– Ma minden munkásnak van puskája – magyarázta Szartov. – Valamikor a cárért harcoltunk,
most magunkért harcolunk.
Egy másik sarokban szent Nyikolaj-ikon függött, előtte parányi lángocska égett.
– A feleségem még mindig vallásos – mentegetődzött Szartov. – Hisz a szentekben, azt hiszi,
vigyáznak majd rám a forradalomban. Mintha egy szent segítene egy bolseviknek. – Nevetett. – Jóságos
isten! De ez ártalmatlan babona. A szentek furcsa fickók, soha nem lehet tudni, mit fognak csinálni.
A család a földön aludt, ragaszkodtak hozzá, hogy én foglaljam el az ágyukat, mert én amerikai
vagyok. Felfedeztem még egy amerikait a szobában. Az ikon előtti lángocska halvány fényében Lincoln
Ábrahám csúnya, elkínzott, nemes arca nézett le rám a falról. Az illinoisi erdők kunyhójából megtalálta
az utat a Volga melletti munkás kunyhójába. Több mint fél évszázad múltán a világ másik felén Lincoln
szívének tüze lángra gyújtotta egy fény után tapogató orosz munkás szívét.
És ahogy felesége a csodatevő szent Nyikolajt tisztelte, úgy tisztelte Szartov Lincolnt, a nagy
szabadsághőst. Lincoln képe a díszhelyet foglalta el lakásában. Ráadásul Szartov még valami különöset
is tett: egy gombot erősített Lincoln kabátjára, egy nagy vörös gombot, amelyre az volt írva: bolsevik.
Lincoln életéről Szartov vajmi keveset tudott. Csupán azt tudta, hogy Lincoln az igazságtalanság
ellen harcolt, felszabadította a rabszolgákat, hogy szidalmazták és üldözték. És Szartov számára ezt azt
jelentette, hogy közel állt a bolsevikokhoz. A legnagyobb megbecsülés jeleként tüntette ki Lincolnt a
vörös gombbal.
Paléologue:
1917. április 5., csütörtök
Ma nagy ünnepség a Mars-mezőn, a forradalmi harcok áldozatait, a „nép hőseit”, a „szabadság
mártírjait” temetik díszes pompával.
A térség közepén hosszú árkot ástak. A középpontban vörös terítővel bevont szószék: a
kormány emelvénye.
Reggel óta véget nem érő menetek járják be minden irányban a várost, élükön katonazenekarral
és fekete zászlókkal, hogy összegyűjtsék a kórházakban a forradalmi apoteózishoz a kétszáztíz
koporsót.
A felvonulók száma a legmérsékeltebb becslés szerint is meghaladja a kilencszázezret. És még
sincs zavar vagy késedelem. Hibátlan rendben állnak fel, menetelnek, állnak meg, énekelnek. A jeges szél
ellenére látni akartam, hogy vonulnak a Mars-mezőre.
A hófelhőktől sápadt, széllökésektől korbácsolt ég alatt különleges méretű színjáték a vörös
koporsók mögött lassan kibontakozó végtelen tömeg. És hogy még fokozzák a tragikus hatást,
percenként eldördül az erőd ágyúja. A rendezés művészete az oroszok velük született tulajdonsága.
De leginkább az tűnik fel, ami hiányzik az ünnepségről: a papság. Se pap, se ikonok, se ima, se
kereszt. Egyetlen dal: a Munkás-Marseillaise.
Szent Olga és Szent Vlagyimir óta, mióta az orosz nép belépett a világtörténelembe, most első
ízben folyik le egy nagy nemzeti megmozdulás az egyház jelenléte nélkül. Tegnap még a vallás
irányította az egész köz- és magánéletet; az egyház lenyűgöző pompával, csodálatos befolyással, a
képzelet és szív, a szellem és lélek tökéletes uralmával mindenbe beleavatkozott. Még néhány napja a
felvonuló parasztok, katonák, munkások ezrei, ha csak a legkisebb ikont is meglátták az utcán, levették
a sapkájukat, és hatalmas kereszteket vetettek. És ma – micsoda ellentét! De csodálkozzunk rajta? Az
oroszok lelke és gondolkodása mindig végletes.
Lassacskán kiürül a Mars-mező. A nap elhalványul; fakóvörös, jeges köd ereszkedik a Névára.
A kihalt sétány komor látvány. És amikor a Nyári Kert útjain visszatérek a követségre, azt mondom
magamban, hogy az imént jelen voltam a jelenkori történelem egyik legjelentősebb eseményén. Ezekben
a vörös koporsókban az orosz nép bizánci és moszkovita hagyományait, az ortodox, szent Oroszország
egész múltját temették el.
Ludovic Naudeau francia újságíró:
Minden kerület maga vitte a halottait. Az emberek vállán nyugvó dísztelen, vörös koporsók egészen
kicsiknek látszottak, és egyszerűségük még vigasztalanabbá tette őket. Előttük milicisták meneteltek,
azaz felfegyverzett polgárok, akik már úgy lépkedtek, mint az igazi katonák. A koporsók mögött
szorosan felzárkózott, feltűzött szuronyú gyalogosszázadok meneteltek.
A hadsereg tehát ott volt a temetésen, de eloszlott a tömeg között, vele együtt vonult
ünnepélyesen. A háború harcias ellenségei büszkék voltak, hogy ugyanúgy, mint a gyárak fekete serege,
magasra emelték bíborvörös lobogóikat, amelyeken cikornyás aranybetűk szikráztak. A petrográdi
katonai körzet valamennyi katona- és tengerészzenekara ott haladt a csoportok élén a
gyülekezőhelyekig, s ünnepélyesen szakadatlanul a Marseillaise-t és Chopin gyászindulóját játszotta.
Amikor a fúvós hangszerek hallgattak, a szegények hatalmas tömegének magasztos és fenséges kórusa
szárnyalt az ég felé, akár az imádság. A félelmetes sereg oszlopai szigorú rendben meneteltek, és vezetőik parancsára gondosan
ügyeltek, hogy távolságot tartsanak…
Összekeveredve, mondhatni, szorosan egyesülve a petrográdi katonai körzet ezredeivel, a
munkások is elhozták a forradalom napjaiban csendőrgolyóktól elesett bajtársaik holttestét. Petrográd
egész munkástömege a Mars-mezőre özönlött…
A főváros lakossága elfeledte múltbeli nyomorúságát és csalódásait, s azt hitte, mostantól fogva
az Ígéret Földjén vándorol, ahol az új hitet igazságosságnak hívják…
Leszállt az éj, és az utolsó csoportok még mindig vonultak. Tíz fényszóró sugarának tüzes karja
futott össze a ravatalon, fényük egy pillanatra megvilágította az embernyájat, amely kimerülten, a
hidegtől megmerevedve lakása felé sietett. Hirtelen kihunytak a fényszórók, elhallgattak a hangszerek,
és hamarosan mindent elnyelt a sötétség…
Paléologue:
1917. április 29., vasárnap
Nem múlt el nap a forradalmi szomorújáték kezdete óta, hogy ne lettek volna ünnepségek, felvonulások,
előadások. Szakadatlanul felvonulások, győzelmi, tiltakozó, emlék-, avató, vezeklő, halotti stb.
ünnepségek. A forrón s egyúttal homályosan érzelmes, ösztönösen mélyen közösségi, az esztétikai és
festői látványosságot kedvelő szláv lélek tetszeleg és gyönyörködik az ünnepélyekben. Minden egyesület
és testület, valamennyi politikai, szakmai, vallási és etnikai csoport a Szovjet elé vonult, hogy elmondják
panaszaikat és kívánságaikat.
Április tizenhatodikán, húsvéthétfőn az Alekszandr Nyevszkij kolostor közelében nagy sereg
zarándokkal találkoztam, akik szent énekeket énekelve vonultak a Tauriai palotához. Nagy vörös
zászlókat vittek, a következő feliratokkal: „Krisztus feltámadt! Éljen a szabad egyház!” Vagy: „Szabad
népnek szabad, demokratikus egyházat!”
Így hát a Tauriai palota kertje szemtanúja lehetett zsidók, muzulmánok, buddhisták, munkások
és munkásasszonyok, parasztok és parasztasszonyok, tanítók és tanítónők, inasok, árvák, süketnémák,
bábák felvonulásának!… Ó, Tolsztoj! Micsoda utójáték a Feltámadás-hoz!
Ma több ezer háborús rokkant tiltakozik a Szovjet pacifista nézetei ellen. Élükön katonazenekar
lépked. Az első sorokban skarlátvörös lobogók ilyen feliratokkal: „Harc a szabadságért utolsó
leheletünkig!” Vagy: „Dicsőség halottainknak! Bár ne estek volna el hiába!” Vagy ilyen is: „Nézzétek
sebeinket! Győzelmet követelnek!” Vagy végezetül: „A pacifisták meggyalázzák Oroszországot, vesszen
Lenin!”
Hősies, szánalmas látvány! A kevésbé súlyos sebesültek lassan vonszolják magukat, amennyire
tudják, de zárt sorokban; a legtöbb nyomorék. A legnyomorultabbakat, akiket keresztül-kasul kötés
borít, szekéren hozzák. Vöröskeresztes nővérek vezetik a vakokat.
Ez a fájdalommal teli sereg látszólag magában foglalja a háború minden borzalmát, minden
csonkítást és kínt, amit az emberi test elviselhet. Templomi áhítattal fogadják őket; amikor elvonulnak,
lekerülnek a fejekről a sapkák, a szemek könnybe lábadnak, egy gyászruhás asszony zokogva letérdel.
A sarkon, ahol sűrűbb a tömeg és több a munkás, taps csattan fel.
Ó, nagyon félek, hogy a nézők közül nem egy, aki most tapsol, este már Lenint élteti. Az orosz
nép minden színjátéknak tapsol, bármit fejez is ki, csak ébressze fel szentimentalizmusát és
képzelőerejét.
Albert Rhys Williams:
1917 nyarán beutaztam Oroszországot. Bármerre jártam, mindenütt fülembe csengett a keservesen
szenvedő nép jajszava. Hallottam az ivanovói textilgyárakban, Nyizsnij utcáin, a kijevi piacokon. Zengett
a volgai teherhajók gyomrából, visszhangzott az éjben a dnyeperi tutajokról és bárkákról. S minden
panasz ugyanannak szólt: a háborúnak, az „átkozott háborúnak”.
Mindenfelé láttam a háborús károkat és pusztításokat. Bejártam Ukrajna mezőit, amelyekről
Gogol így írt: „Ó, sztyeppék, istenem, mily fenségesek vagytok!” Megálltunk egy apró, dombok közé
ágyazott falucskában; mintegy háromszáz asszony, negyven öregember és fiú s néhány tucat nyomorék
katona tolakodott körénk. Felálltam, hogy beszéljek hozzájuk, s megkérdeztem: – Hányan hallottak már
közületek Washingtonról? – Egy fiú emelte fel a kezét. – Hányan hallottak Lincolnról? – Három kéz. –
Kerenszkijről? – Körülbelül kilencven kéz. – Leninről? – Ismét kilencven kéz. – Tolsztojról? –
Százötven kéz.
Mulattak rajtam, nevettek a külföldin és furcsa kiejtésén. Azután nagy butaságot követtem el,
mert megkérdeztem: – Hányan vesztették el közületek a háborúban hozzátartozóikat? – Majdnem
minden kéz a magasba emelkedett, jajgatás zúgott fel a nevető tömegből, mintha téli szél nyögne az ágak
között. Két öreg paraszt sírva a kocsi kerekeire borult. Egy fiú előreszaladt, és sírva kiáltotta: – A
bátyám, megölték a bátyámat! – Az asszonyok kendőjükbe rejtették arcukat, átkarolták egymást, sírtak
és sírtak, s én azt kérdeztem magamtól, honnan van ennyi könnyük. Ki gyaníthatott volna e nyugodt
arcok mögött ekkora bánatot?
Iraklij Georgijevics Cereteli mensevik vezető:
A Balti Flotta az a része volt a hadseregnek, ahol a forradalomig különösen nagy, kemény és embertelen
fegyelem uralkodott, s a rendszer megdöntése után különösen elemi erővel robbant ki a lázadás.
A forradalom első napjaiban Kronstadtban vérbíráskodások voltak, kivégezték Virén admirálist,
a flotta parancsnokát, és a matrózok által legjobban gyűlölt tiszteket. A petrográdi Szovjet kénytelen
volt többször Kronstadtba küldeni képviselőit, hogy véget vessen a túlkapásoknak. Végül is a helyi
Matróz-, Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjének vezetése alatt némileg helyreállt Kronstadtban a
nyugalom.
Az első Ideiglenes Kormányt Pepljajev komisszár, a Birodalmi Duma hajdani kadet párti tagja
képviselte Kronstadtban. Pepljajev számításba vette a matrózok között uralkodó izgatott hangulatot,
igyekezett nem kiélezni viszonyát a helyi Szovjettel, noha az a bolsevik pártot követte, és gyakran az
orosz demokrácia általános politikájával élesen ellentétben álló határozatokat hozott. A kormány és a
Kronstadti Szovjet között a legfontosabb tisztázatlan kérdés a forradalom első napjaiban letartóztatott
tisztek sorsa volt, akiket vizsgálat nélkül a kronstadti kazamatákba zártak. A kormány követelte, hogy
szolgáltassák ki őket az igazságügyi szerveknek, a Kronstadti Szovjet viszont határozottan
visszautasította ezt a követelést.
Az új koalíciós kormány természetesen nem nyugodhatott bele ebbe. Megbízta Pepljajevet, hogy
határozott formában követelje a Kronstadti Szovjettől a letartóztatott tisztek kiszolgáltatását az
igazságügyi szerveknek. Pepljajev továbbította a Kronstadti Szovjetnek ezt a követelést, de kérte az
Ideiglenes Kormányt, hogy váltsa le tisztségéről, mert az akciótól semmit sem remélt, és tisztában volt
vele, hogy jogokkal nem rendelkező biztosként milyen nehéz szerepe van. A Kronstadti Szovjet ekkor
elhatározta, hogy kiélezi a helyzetet. Május 16-án elfogadott és nyilvánosságra hozott egy határozatot,
miszerint minden hatalmat átvett Kronstadtban, nem ismeri el az Ideiglenes Kormányt, és kiutasítja
képviselőjét Kronstadtból.
„Kronstadtban az egyetlen hatalom a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje – állt a Kronstadti
Szovjet határozatában –, mely az államrendre vonatkozó minden kérdést közvetlenül a Munkás- és
Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjével tárgyal meg.”
Ugyanabban az időben, amikor a Petrográdi Szovjet elküldte képviselőit az Ideiglenes
Kormányba, hogy megerősítse a központi demokratikus kormányhatalmat, Kronstadtban kikiáltották
a Szovjetköztársaságot.
Nyilvánvaló volt, hogy ha a bolsevikoknak sikerül Kronstadtban megsemmisíteniük az egész
országra kötelező államrendszert, az súlyos csapást jelentett volna a demokráciára, s ellenkezett volna
a lakosság többségének akaratával. A kérdés annál fontosabb volt, mert Kronstadt volt a Balti Flotta
fő támaszpontja, amely a tenger felől őrizte a Petrográdra vezető utat. Nem csoda, hogy a Kronstadti
Szovjet eljárása nagy izgalmat és gondot okozott az egész országban.
Azon idők szokásainak megfelelően a Petrográdi Szovjet reagált elsőként erre az anarchista
eljárásra, és elküldte képviselőit Kronstadtba, hogy rendre intse a helyi szovjetet. Mivel azonban a
Kronstadti Szovjet kitartott határozata mellett, elkerülhetetlenül erélyesebb eszközökhöz kellett
nyúlnunk. Ezért a két szocialista miniszter, Szkobelev és én, a Szovjet Végrehajtó Bizottságával
egyetértésben azt javasoltuk a kormánynak, küldjön bennünket Kronstadtba, hogy a kormány nevében
követeljük a Kronstadti Szovjettől: azonnal vonja vissza határozatát, s vesse alá magát az egész
Oroszországra érvényes törvényeknek.
Váratlan megjelenésünk Kronstadtban szenzációt és teljes tanácstalanságot keltett a helyi Szovjet
vezetői körében.
A Kronstadti Szovjet 91 bolsevikból, 70 „pártonkívüliből”, 93 szociálforradalmárból és 46
mensevikből állt. A bolsevikoknak tehát nem volt többségük a Szovjetben. Valójában azonban ők voltak
az urak a Kronstadti Szovjetben, mivel a „pártonkívüliek”, a lázadó matrózok képviselői a bolsevikok
engedelmes eszközei voltak. A „pártonkívüli” frakció léte megkönnyítette a bolsevikok tevékenységét;
az ő segítségükkel nyújtották be és fogadtatták el a bolsevikok a Szovjetben „legforradalmibb”
javaslataikat. A szociálforradalmárok és mensevikek jelenléte a Kronstadti Szovjetben semmiféleképpen
sem gátolta a bolsevikokat, mert ezeknek a frakcióknak a tagjai a tömegek általános hangulatának
megfelelően a pártok „balszárnyához” tartoztak, és nem fejtettek ki komoly ellenállást a bolsevikokkal
szemben…
Megérkezésünk alkalmából a Kronstadti Szovjet szikratávírón nagy matrózgyűlést hívott össze
a Jakornaja térre, ahol beszámoltunk a matrózoknak küldetésünk céljáról.
Láttam Petrográdon bolsevik gyűléseket, de még sohasem tapasztaltam olyan feszült légkört,
mint a kronstadti matrózok körében. Amikor áthaladtunk soraik között, sötét, barátságtalan arcokat
láttunk, és fojtott morgást hallottunk: – A miniszterek… Azért jöttek, hogy eltöröljék a szabadságot
Kronstadtban.
A tömeg ellenséges bizalmatlansággal hallgatta magyarázatomat, hogy miért tartja a kormány
és a Szovjet megengedhetetlennek a Kronstadti Szovjet viselkedését. Amikor azt mondtam, hogy a
Petrográdi Szovjet elhatározta, megerősíti a forradalmi hatalmat, mert elvész az egész, most kiharcolt
demokratikus szabadság, ha nincs demokratikus fegyelem, hangok hallatszottak: „Fegyelem – ezt eleget
tűrtük a cár idejében!” – Amikor megkérdeztem: – Talán ki akartok válni a forradalmi demokráciából?
– kiáltások hangzottak: „Igen, igen, ezt akarjuk!” – Ezeket a közbekiáltásokat nem támogatta a tömeg,
a matrózok soraiból olyan hangok hallatszottak, hogy ne szakítsanak félbe. De amikor a letartóztatott
tisztekről beszéltem, és arról, hogy igazságosan kell bánni velük, hirtelen az egész tömeg izgalomba jött,
elvesztette önuralmát, és hangosan tiltakozott. Gyűlölettel teli arcok bukkantak fel. Kiáltások harsantak:
„Nekik akartok segíteni!… Vérebek!… Agyon kellett volna lőni őket!…”
Kézzelfoghatóvá vált az ösztönös gyűlölet, bosszú és erőszakosság, és éreztük, milyen jó talaj
ez a hangulat a Kronstadti Szovjet vezetői számára demokráciaellenes romboló munkájukhoz.
De ebben az időben még e lázadó tömeg előtt is nagy tekintélye volt az összorosz forradalmi
demokráciának. Amikor a tiltakozásokra válaszolva emlékeztettem a tömeget, hogy a régi rendszert nem
a kronstadti matrózok döntötték meg, hanem egész Oroszország forradalmi demokráciájának erői, és
ez a demokrácia képes helyreállítani a rendet, amely megfelel a felszabadított nép akaratának, elnémult
a kiáltozás és tiltakozás, és a tömeg ismét az előbbi sötét hallgatásba burkolódzott…
Paléologue:
Camojszka grófnő, aki tegnap érkezett Kijevből, meséli, hogy nem mer visszatérni Podóliába, Pecsara
melletti családi kastélyába, ahová Lengyelország elfoglalása óta menekült, mert a parasztok
veszedelmesen forronganak.
– Mostanáig – mondja – engedelmes hívei voltak anyámnak, aki egyébként elhalmozta őket
jótéteményeivel. A forradalom óta minden megváltozott. Órákig álldogálnak a kastély előtt vagy a
parkban, és hevesen gesztikulálva magyarázzák földosztási terveiket. Egyik a folyóig nyúló erdőt akarja,
a másik a kerteket, hogy legelővé változtassa. Ezen vitatkoznak véget nem érően, és akkor sem hagyják
abba, ha anyám, egyik nővérem vagy én odamegyünk hozzájuk.
Ez a lelkiállapot minden tartományban megnyilvánul, tehát Lenin buzgó propagandája a
parasztok között máris kezdi megteremni gyümölcseit.
Trockij:
Sajátságos szerepük volt a Modern Cirkuszban tartott gyűléseknek. Nemcsak én, ellenfeleink is
különleges álláspontot foglaltak el ezzel kapcsolatban: az én erődömnek tekintették a cirkuszt, és
sohasem próbáltak ott fellépni. De ha a Szovjetben a megalkuvókat támadtam, odakiabálták nekem: –
Itt nem a Modern Cirkuszban van! – ez amolyan refrénné lett. Általában este beszéltem a cirkuszban,
néha éjjel is. A hallgatóság munkásokból, katonákból, dolgozó anyákból, az utca fiatalságából, a
nagyváros legnyomorúságosabb rétegeiből állt. Minden négyzetcentiméternyi hely megtelt, az emberek
egymáshoz szorultak. Gyerekek ültek az apák nyakában, csecsemők feküdtek az anyák mellén. Senki
sem dohányzott. Minden pillanatban várni lehetett, hogy leszakad a karzat a súlyos emberi teher alatt.
Csak a testek között keskeny ösvényt törve tudtam az emelvényt elérni; sokszor az állók adtak előre
a fejük fölé emelve. A várakozástól feszült légkörben kiáltások harsantak: a Modern Cirkusz sajátságos,
szenvedélyes ordítása. Körülöttem, fölöttem, szorosan egymáshoz nyomódott könyökök, mellek, fejek;
mintha meleg emberi testekből álló barlangból beszéltem volna. Ha szélesebb mozdulatot tettem,
óhatatlanul megérintettem valakit, aki barátságos mozdulattal értésemre adta, hogy ne zavartassam
magam, ne törődjek vele, folytassam csak nyugodtan. A szenvedélyes tömeg elektromos feszültsége
minden fáradtságomat legyőzte. Ez a tömeg tudni akart, meg akarta érinteni a világot, meg akarta találni
az útját. Voltak pillanatok, amikor az eggyé forrott tömeg követelő tudásszomját szinte a bőrömön
éreztem. Ilyenkor az együttérzés kényszere minden előre kitervelt érvet és szót megsemmisített. A
mélyből más szavak törtek elő, más, a szónok számára váratlan, de a tömeg számára szükséges érvek.
S a szónok ilyenkor úgy érezte, mintha önmagát hallgatná, mintha nem tudna lépést tartani
gondolataival, és attól félne, hogy beszéde felébreszti, s mint a holdkóros, lezuhan a háztetőről. Ilyen
volt a Modern Cirkusz. Saját arca volt, tüzes, gyöngéd, megszállott. A csecsemők békésen szoptak
anyjuk mellén, míg az anyák helyeslően vagy fenyegetően zúgtak. A tömeg is a csecsemőhöz hasonlított,
aki kiszáradt szájjal szívja a forradalom emlőjét. De ez a csecsemő nagyon gyorsan felnőtt.
A háború százmillió ember sorsát befolyásolta Oroszországban. A tizenötmillió orosz katonának
azonban az életét fenyegette.
A haza előbbre való az életnél – ezt a törvényt évszázadokon keresztül mindenki megtanulta.
De a halálfélelem, az éhség, a hideg kegyetlen tanítómester. Minél többet éheztek az orosz katonák,
minél több bajtársuk esett el mellőlük, annál inkább kételkedtek abban, hogy oda kell adniuk az életüket
a hazáért.
A forradalom után a szürkeköpenyesek egyelőre bizonytalanok voltak. Nem volt hatalom, mely
megállíthatta volna a tizenötmilliós sereget, ha futni akar. Mégsem futottak el: még nem jutottak el a
következtetésig, hogy az életük fontosabb, mint a háború. De ha nem is futottak el, harcolni sem
akartak.
A hadsereg ütőképességének alapja a katonák harci szelleme és a fegyelem. Harci szellem már
rég nem volt az orosz hadseregben, s a forradalom után a fegyelem is fölbomlott. Petrográdon még
lövöldöztek, a cár még nem mondott le, amikor a Szovjet, válaszként a Duma felhívására, hogy a
katonák térjenek vissza a laktanyákba s engedelmeskedjenek tisztjeiknek, kiadta I. számú parancsát. A
Szovjet ekkor még egyenlő volt a tömeggel, semmiféle szabályok nem akadályozták a tömeghangulat
kifejeződését: az I. számú parancsot az elnöki emelvény körül tolongó fölháborodott katonaküldöttek
mondták tollba a meghökkent mensevik Szkobelevnek.
Ez a parancs maga fölért egy forradalommal: megszüntette a tisztek teljhatalmát, s az egységeket
lényegében a Szovjetnek rendelte alá. Ezek után mondhatta már a kormány, mondhatták a hadsereg
vezetői, hogy a parancs nem úgy értendő, ahogy a katonák értették. Mondhatta a megjuhászodott
Szovjet is, mely néhány nap múlva már igyekezett élét venni saját rendeletének. A katonák nem a
paragrafusokra figyeltek, hanem a parancs szellemére, mely azt sugallta nekik: nincs többé különbség
ember és ember, tiszt és közkatona között. Nemhiába sóhajtott föl Sulgin, amikor elolvasta a parancsot:
„Ez a hadsereg végét jelenti.”
Januskevics Duma-képviselő a következőképp számolt be az Állami Duma Ideiglenes
Bizottságának március 13-i (26-i) ülésén a fronton szerzett tapasztalatairól:
Amikor azzal bíztak meg bennünket, hogy utazzunk a frontra, féltünk, hogy ott a lehető legrosszabb
benyomásokat szerezzük, hogy lehangoló kép tárul majd a szemünk elé. A valóságban azonban utunk
kezdetétől ahogy közeledtünk a fronthoz, pontosan az ellenkezőjét tapasztaltuk. Alighogy elhagytuk
Petrográdot, minden állomáson nagy tömeg fogadott, közöttük sok katona, akik hallottak jöttünkről,
és üdvözölni akartak bennünket. Minden állomáson kiszálltunk, és viszonoztuk az üdvözleteket,
úgyhogy mire a frontra értünk, már berekedtünk…
Este értünk a frontra, megszálltunk, majd elindultunk a legelső vonalakban levő csapatokhoz.
Mindenütt rendkívül ünnepélyesen, zeneszóval fogadtak – nagy zavarban voltunk. Kiderült, hogy az I.
számú parancs és a különféle szóbeszédek a „zöld”, azaz a parasztokból álló csapatrészlegekre némileg
bomlasztóan hatottak. A többi, forradalmibb érzelmű csapatrészlegnél nem volt tapasztalható hasonló
jelenség. Ezekben a legénység nagyon jól megértette magát a tisztekkel. Megfigyeltük, hogy annak
ellenére, hogy ideiglenes kormány van, hogy a forradalmi változás befejezett tény, néhány magasabb
rangú tiszt rendkívül tapintatlanul viselkedik. Mindenfelé panaszolták, hogy e tisztek letépik a vörös
karszalagokat, néhányan pedig kijelentették, hogy nem távolítják el a cár képét. Jönnek a katonák,
látják, hogy a cár képe ott függ a falon, és felháborodnak. Néhány helyen megbízható adatokat kaptunk
arról, hogy a tisztek agyonlövetéssel fenyegetik azt, aki el akarja távolítani a cár képeit. Ez tarthatatlan
légkört teremtett. Másutt arra kértek, intézkedjünk, hogy távolítsák el a cár képeit, mert az alakulat
nagyon izgatott, s előfordulhat, hogy agyonvernek valakit. Mindenesetre megállapítható, hogy a katonák
némi tartózkodást tanúsítanak, még várnak valamire, és rendkívül érdeklődnek minden iránt. A
legkülönbözőbb jellegű kérdéseket tették fel. Mi először üdvözlő beszédeket tartottunk, azután
megmagyaráztuk, hogy minden alapvető kérdésben az Alkotmányozó Gyűlés fog dönteni. Tisztek is
eljöttek a gyűlésekre, de megkértük őket, hogy menjenek el. Minden csapatrészleggel beszélgettünk,
elmondták panaszaikat, kívánságaikat, megpróbáltunk mindent tisztázni és megnyugtatni a katonákat.
Elhangzottak kívánságok a haditörvényszékkel kapcsolatban is. Nem vitatták, hogy a fronton
nem lehet meglenni szigorú rendszabályok nélkül. De azt kívánták, hogy a haditörvényszékekben a
katonák is képviseltethessék magukat, akkor készségesen alávetik magukat mindenféle büntetésnek.
Jelenleg a bíráskodás csak a tisztek dolga, s az ilyen ítélkezés iránt nincs bizalmuk. Azt is kérték, tegyük
lehetővé, hogy valamelyik csapatrészleg elküldhesse képviselőjét Petrográdra, hogy az a helyszínen
tájékozódhassék az eseményekről.
Égető probléma a szabadságolások kérdése is. A legújabb események után azonnal beszüntettek
mindenféle szabadságolást; némely csapatrészlegnél most megint adnak szabadságot, de általában ez a
kérdés rettenetesen nyugtalanítja a katonákat, nem bíznak parancsnokaikban, bár olyan csapatrészlegek
is akadnak, amelyek bíznak; sokukat azonban meg kellett győzni, hogy a régi rendszerhez nincs
visszatérés. A négyszemközötti, csoportos vagy a katonák különböző képviselőivel folytatott
beszélgetésekből kiderült, hogy a Hadügyminisztériumnak – így vagy úgy – mindenképpen számolnia
kell azzal, hogy a katonák nem bíznak parancsnokaikban. Nemcsak katonák, tisztek is azt mondották
nekünk: – Nem bízunk bennük, félünk velük rohamra menni, mert el fognak árulni bennünket. –
Néhányan mindent megtesznek, hogy maguk ellen ingereljék a katonákat, mintha szinte szándékosan
tennék. Mindenesetre felkerestük az I. hadsereg szinte valamennyi csapattestét, egy-két órát minden
részleg katonáival beszélgettünk, s bár nagyon berekedtünk, némileg megnyugtattuk őket. Ezzel
eldicsekedhetünk. Reggel nyolckor kezdtük el körutunkat, s éjjel egy órakor fejeztük be.
A hangulat nem rossz, csak néhány öreg katona kérte, hogy hazatérhessen családjához. Harci kedv
általában van, s ez jó benyomást tett ránk, mert mást vártunk. Fegyelem is van, csak más elvekre kell
építeni. Néhány gyűlésen tisztekkel is beszéltünk. Sokan egészen jól értik jelenlegi feladataikat, mások
azonban egyáltalán nem akarják megérteni, hogy korszakalkotó változás történt, és nekik is meg kell
változniuk. Az ilyenek szörnyen megsértődnek, és felháborodnak a parancsokon, többek között
Gucskov udvariasságot elrendelő parancsán is; szerintük az ilyesmi megrontja a hadsereg szellemét, s
olyan hátországbeliek gyártják ezeket, akiknek bele sem szabadna szólni a hadsereg ügyeibe. Az egyik
gyűlésen nyíltan megmondtuk a végén, hogy ez ellenforradalmi hangulat, s a forradalmi változás ellen
irányul. Túlnyomóan „zöld” tisztek beszéltek, zászlósok, azaz, bocsánat, „zöldfülűek”. Egyikük annyira
megfeledkezett magáról, hogy a következő kijelentésre ragadtatta magát: – Ön civil, és semmit sem ért
a hadsereg szelleméhez! – Amikor azonban világosan és félreérthetetlenül megmondtuk, hogy ezek az
intézkedések elengedhetetlenek, különben mindennek vége, helyeseltek, és kifejtették, hogy ők
fegyelmezett emberekként azt szeretnék, ha központi helyről, vezető szervtől érkeznének a parancsok,
akkor vakon engedelmeskednének, de nem tűrhetik, hogy egyéb, illetéktelen helyről adjanak ki
parancsokat, mert így elvész a legfelső szervek tekintélye, s nem lehet rohamra vezetni a csapatokat.
Ami a katonákat illeti, nekik megmagyaráztuk, hogy most új kormány van, amely hasznos
intézkedéseket fog hozni, de az apparátus még a régi, ezért mindent lépcsőzetesen, a szolgálati úton kell
továbbadni. Magyarázatot tehát parancsnokaiktól fognak kapni. Meg kell továbbá jegyeznem, hogy a
tisztek is, a katonák is túlzott reményeket táplálnak a hátországról. Azt mondják, meg kell javítani az
ellátást, mindenkinek elege van már a lencséből, a hátországból várnak segítséget, s ha nem kapnak, az
azt jelenti, hogy ott valami nincs rendjén. A katonák minden részlegnél saját parancsnokukat hibáztatták,
és nagy fáradságba került megértetni velük, hogy az ilyen bajokért nem személy szerint az ő felettesük,
hanem a régi rendszer a felelős.
Általános végkövetkeztetések: a hangulat nem pesszimista, a fegyelem elég jó, a katonák
azonban még várnak valamire. Könyörögtek, hogy az isten szerelmére, keressük fel őket, vagy küldjünk
el valakit hozzájuk, és oszlassuk el a félreértéseket; nemcsak a katonák, a tisztek is kérték, hogy
látogassuk meg az egyes csapatrészlegeket. Néhány alakulat nem volt hajlandó letenni az új esküt, s
amikor kérdeztük, miért, azt válaszolták: – Ha a régi feletteseink esketnek fel, akkor biztos a régi
kormánynak esküszünk hűséget. – Nem, higgyétek el, az új kormánynak – feleltük. – És miért kell alá
is írnunk az esküt? Régebben nem kellett. – Megmagyaráztuk: – Most mindannyian egyenlő jogú
állampolgárok vagytok, s minden felvilágosult polgárnak alá kell írnia, hogy hajlandó szolgálni. – Egész
sereg hasonló kérdés merült fel. Néhány csapatrészleg azzal a kéréssel fordult hozzánk, intézzük el
valahol, hogy megtisztogassák a tisztikart. A kérelmezők között tisztek is akadtak, akik ezt mondták:
– Nem hiszünk a parancsnokainknak, a múltban úgy meggyűlöltették magukat a katonákkal, hogy most,
a változás után, a katonák nem hisznek nekik. Így aztán felbomlik a rend, s túlkapásokra is lehetőség
nyílik. Nem tudunk kezeskedni, hogy azok a csapatok, amelyeket ilyen parancsnokok vezetnek,
bizalommal mennek harcba. – Megfigyeltük, hogy ott, ahol a tisztek megpróbálták megértetni a
katonákkal a bekövetkezett forradalmi változást, még korábbi bűneiket is megbocsátották. Az ilyen
tiszteknek azonnal megnőtt a tekintélye a katonák szemében; ott támadt bizalmatlanság, ahol hallgattak,
nem rendeztek gyűléseket, nem magyarázták meg az eseményeket, vagy tendenciózus magyarázatokat
adtak. Az ilyen alakulatoknál határtalan a bizalmatlanság. Azoknál az alakulatoknál, ahol a katonáknak
gyűléseken megmagyarázták az eseményeket, azonnal helyreállt a bizalom; még ott is, ahol régebben
nem volt meg. Az ilyen csapatok tűzön-vízen át követnék parancsnokukat.
Nagyon nyugtalanítja a katonákat, hogy részt vesznek-e majd ők is az Alkotmányozó Gyűlés
megválasztásában: – Senki sem dönthet rólunk helyettünk. – Megkérdezték: – Részt vehetnek majd a
katonák a választáson? Saját szakállunkra így feleltünk: – Valamilyen formában természetesen
megmondhatjátok majd a véleményeteket. – És köztársaság lesz-e vagy monarchia, tudakolták. Azt
válaszoltuk, hogy ezt a kérdést majd magának az Alkotmányozó Gyűlésnek kell megoldania. Nyíltan
meg kell mondanom, amennyire megállapíthattam, a hangulat teljesen köztársaságpárti. Azt is
megkérdezték, hogy Romanov s egész családja le van-e tartóztatva. Igenlő válaszunkra hurrázni
kezdtek, a vállukra emeltek stb. Ezzel kapcsolatban ki kell emelnem, hogy néhány parancsnok nagyon
diplomatikusan viselkedett. A kormány megdöntése, a lemondás stb. után észrevétlenül eltávolították
a cár képeit. Más csapattesteknél azonban ezeket tüntetően ott hagyták a falon, s amikor a katonák a
képek eltávolítását követelték, a parancsnokok megtagadták, mondván, hogy a képeknek ott kell
maradniuk, nem azért, mert a régi rendszer követeli, hanem mert a fegyelem nem engedi, hogy a katonák
követeljenek és a parancsnokok engedelmeskedjenek. Ilyen helyeken nagyon aggasztó
következményekkel fenyegető viszony alakult ki. Néhány katona nyíltan megmondta: – A mi
parancsnokunk ez és ez, meg fogjuk ölni, már mindent megszerveztünk. – Az ilyeneknek így
válaszoltunk: – Nyugodjatok meg, és ne csináljatok ostobaságokat. Az Ideiglenes Kormány majd
megoldja ezt a kérdést, intézkedik, hogy olyan feletteseket kapjatok, amilyen nektek kell. De
önbíráskodás ne forduljon elő. Most igazságosan kell ítélkezni.
Az is érdekelte a katonákat, van-e joguk panaszt emelni: – Azelőtt rossz volt, bántalmaztak
bennünket, és ha emiatt a felsőbb hatóságoknál panaszt emeltünk, az a füle botját sem mozgatta. Most
hogyan lesz? Megint a felsőbb hatóságoknál emeljünk panaszt? De ha az a régi marad, akkor ki juttatja
el a mi véleményünket azokhoz, akik kormányoznak, akiknek a kezében van a hatalom, akik a mi
érdekeinket képviselik? – Erre nehezen tudtunk válaszolni.
Sok tiszttel beszélgettünk, magasabb parancsnokságok tisztjeivel is. Sokan egyáltalán nem
ismerik a helyzetet, és azt kérdik tőlünk, miért nem kérdezték meg a hadsereget előre, helyesli-e a
forradalmat? Azt feleltük, hogy a helyzet magától alakult így, egy szép napon ők maguk sem ismertek
volna rá Petrográdra. Nem értik, hogy alakulhatott így minden, elégedetlenek, hogy nem kérdezték meg
őket előre, és mindent a civilek hajtottak végre, akik egyáltalán nem tisztelik őket. Az ilyen tisztek
gyakran elutasítóan viselkednek mindennel, még az érkező parancsokkal szemben is. A katonák azt
mondják róluk: – Az új rendszer ellenségei. Az egyik hadtestparancsnok olyan kijelentéseket tett, hogy
az a benyomásom támadt, ha nem is éppen ellensége az új rendszernek, mindenesetre túl sok kételyt
támaszt vele szemben. Szerencsére félbeszakadt a beszélgetésünk, mert még le kellett volna
tartóztatnom. Többek között azt mondta: – Én eddig is ütlegeltem ezt a csőcseléket, és mindenek
ellenére tovább is ütlegelni fogom. Aki megmukkan, megkapja kiszámolva az ötvenet! – Beszélgetésünk
előtt volt éppen egy katonagyűlés, s láttam, hogy a résztvevők nem oszlanak szét. Érdeklődésemre,
hogy mi az oka ennek, így válaszoltak: – Hát csak… Nem oszlunk szét… – Később azonban
megmondták, azt hitték, hogy a parancsnok le akar engem tartóztatni, mert a régi rendszer híve. Tegnap
azzal fenyegetődzött, hogy agyonlövet bennünket, mert eltávolítottuk a cár képeit. Egy kozák
lovasszázad már készen állt…
Amikor az egyik csapattesthez értünk, a népszerűtlen parancsnok így szólt a katonákhoz: – Ne
vigyetek a gyűlésre fegyvert! – A felszólítás gyanakvást keltett, mindenki fegyverrel jött a gyűlésre, s
később megkérdezték: – Miért mondták, hogy fegyver nélkül jöjjünk? – Mert úgy kényelmesebb,
válaszoltuk, s erre megnyugodtak. Ha most teljes is a nyugalom, könnyen előfordulhat, hogy ha nem
hozunk megfelelő intézkedéseket, sok nemkívánatos dolog történik. Különösen a tisztikar értelmezi
nagyon rosszul az eseményeket. Nem fogják fel a dolgok lényegét, azt hiszik, elpusztul az egész
hadsereg, megsemmisült a harci szellem s az alapelv, amire a hadsereg épül.
Fjodor Sztyepun író így emlékezik a forradalmat követő napokra:
Bár a kialakult helyzetben helyeseltem a forradalmat, egyáltalán nem kívántam tevékenyen részt venni
benne. Ha egy kora hajnalon nem jelenti a legényem, hogy két katona jött segítséget kérni tőlem, mert
valami baj van az ezredükben, talán sosem keveredem bele a forradalmi eseményekbe.
A két erőteljes, szakállas paraszt az izgalomtól sápadtan lépett a szobába, feltűzött, piszkos
köpenyben, eltorzult, verítéktől patakzó arccal, a futástól ziláltan, és egymás szavába vágva elmesélték,
ezredük arra készülődik, hogy önkényesen elhagyja a lövészárkokat, s felakasztja a parancsnokot, ha
az nem ad ki ilyen értelmű menetparancsot. Századparancsnokuk (egy hadnagy, akit jól ismertem) kér,
azonnal lovagoljak át hozzájuk, és beszéljek a lázadókkal, talán jobban engedelmeskednek egy
idegennek, mint saját feletteseiknek.
Lóra szálltam, minden eshetőségre készen megtöltöttem a pisztolyomat, és elindultam a
lövészárkokhoz, ahol az ezredadjutáns javaslatomra századonként felsorakoztatta a lázongó lövészeket.
Az összeesküvők ellenségesség nélkül fogadtak. Amikor megláttam ártatlan, inkább zavart, mint
fenyegető arcukat, szinte elszégyelltem magam, hogy óvatosságból megtöltöttem a pisztolyomat.
– Miről van szó, fiúk? Szabadság van, beszéljetek nyíltan!
Válasz helyett a jellegzetes bizalmatlan, paraszti hallgatás következett. Megismételtem a kérdést,
de ezúttal nem mindnyájukhoz fordultam, hanem az egyik közelemben álló, okos, komoly arcú és
feltűnően magabiztos fellépésű katonához. Először szemmel láthatóan megdöbbent, hogy közvetlenül
hozzá intéztem a kérdést, elvesztette magabiztosságát, de azonnal összeszedte magát, felemelte a fejét,
kihúzta magát, és kijelentette: – Hát hogy is van ez, tekintetes uram? Hisz szabadság van. Petrográdon
parancsot adtak, hogy legyen béke. Azt mondják, nincs szükségünk többé idegen földre. A béke azt
jelenti: hátra arc! indulás haza; ott várnak az asszonyaink meg a gyerekeink. De a mi nagyságos urunk
azt mondja: Ostobaság! Szabadság, mondja, csak azoknak virágzik majd a háború után, akik életben
maradnak. Addig védenetek kell a hazátokat.
Mi, tekintetes úr, ezt úgy értelmezzük, hogy a mi ezredparancsnokunk nem engedelmeskedik
az új néphatalomnak, és önhatalmúan fontoskodik velünk. Ezért elhatároztuk, hogy mi az új
törvényeknek engedelmeskedünk, és elhagyjuk állásainkat.
– Igaza van! – hallatszott a közelből egy nyugodt, megfontolt hang. De utána rögtön izgatottan
és dühösen összevissza kiabálni kezdtek
– Miért pusztuljunk el az utolsó pillanatban Galíciában, amikor odahaza földet osztanak? Mi az
ördögnek foglaljunk el még egy dombot, amikor a völgyben is békét köthetünk! Őnagyméltósága ezért
Szent György-keresztet kap, minket meg sírba tesznek az ő György-keresztjéért.
– Elég, fiúk! – szakítottam félbe az izgatott embereket. – Azért siettem ide, hogy őszintén
beszéljek öreg, kipróbált harcosokkal, bajtársakkal, Oroszország dicső, szibériai lövészeivel, de
sztrájkolókkal és lázadókkal mint katona, nincs mit beszélnem. Fegyelem nélkül nincs hadsereg. Az
államhatalom hadsereg nélkül olyan, mint egy ember kar nélkül. És egy kar nélküli embernek, még ha
óriás is, bárki, akinek eszébe jut, elsősorban persze a német, a pofájába vághat. Értitek?
– Teljesen igaz, tekintetes úr! Ezt értjük.
– Akkor figyeljetek rám tovább! A németeknél nem tört ki forradalom, náluk nincs szabadság,
ők nem kérnek tőlünk békét. Ellenkezőleg! Meglapulnak, és csak arra várnak, hogy az orosz hadsereg
megfeledkezzék esküjéről és kötelességéről, elhagyja a lövészárkokat, és mint a birkanyáj,
hazaszaladjon. Hát mit képzeltek? Hogy nyugodtan néznek majd utánunk? Nagy tévedés. Úgy hátba
támadnak benneteket, hogy mindannyian elpusztultok.
Épp ezért, emberek, verjétek ki a fejetekből ezt az ostobaságot. Tömjétek be a bőgőmasinák
száját, és engedelmeskedjetek feletteseiteknek. Tudjátok, hogy az Ideiglenes Kormány másra se gondol,
mint a nép jólétére, s higgyétek el, hogy nem vezet benneteket könnyelműen rohamra, és egyetlen órával
sem tart tovább az állásokban, mint ameddig feltétlenül kell. Ígérjétek hát meg, hogy engedelmeskedtek
ezredparancsnokotoknak, és ha kell, elkergetitek a németeket a magaslatról. Nincs szükségünk idegen
földre, de most idegen földön kell védelmeznünk a saját földünket és új szabadságunkat, különben
elpusztulunk. Ígérjétek meg hát, testvérek, hogy megvéditek.
– Megvédjük! – hallatszottak mindenhonnan jókedvű és meggyőződéses hangok.
– Köszönöm nektek, szibériai lövészeim, hiszek a szavatoknak!…
Dragomirov tábornok, az 5. hadsereg parancsnokának levele Ruzsszkij tábornoknak, az Északi Front
Főparancsnokának:
Kedves Nyikolaj Vlagyimirovics!
A hadsereg hangulata napról napra feszültebb. A nyugalom, amely a csapategységek és részlegek
küldötteinek gyűlése után az első napokban beállott, rendkívül veszélyes szellemnek nyitott utat.
Tovább folyik a tisztek és parancsnokok letartóztatása. Egy idő óta nemcsak olyan vádak
hallatszanak, hogy a parancsnokok a régi rendszer hívei, vagy igazságtalanul viselkednek a katonákkal
szemben, hanem hogy nem tartották be a rendet a csapatok frontvonalba való küldésénél, biztos halálba
küldtek embereket, hogy foglyokat ejtsenek. Előfordultak olyan esetek, amikor alakulatok megtagadták,
hogy a frontra menjenek, mondván, hogy ezredük előző húsvétkor is a lövészárokban volt, tehát
igazságtalanság lenne, ha húsvét előtt megint a lövészárokba kellene menniük, ilyen és ehhez hasonló
jellegű sérelmeket emlegetnek. Hogy érzékeltessem a csapatok követeléseit, és azt, hogy milyen
hihetetlenül nehéz féken tartani őket, csatolom Popov tábornoknak, a 182. gyalogos hadosztály
parancsnokának jelentését, melyből kiderül, hogy a katonák már a frontra és tartalékba küldendő
csapatok elosztásának kérdéseibe is kezdenek beleavatkozni, és csak nagyon húzódozva hallgatják meg
parancsnokaik magyarázatait és érveit.
Három napon át jöttek hozzám a tartalékban levő ezredek küldöttei, és kijelentették, készek
végigharcolni a háborút, beleegyeznek, hogy oda mennek, ahová kell, s parancsomra hajlandók
feláldozni életüket a hazáért. Ugyanakkor azonban nagyon húzódozva reagálnak a parancsokra, ha a
lövészárokba küldik őket, és a harci cselekményekhez nem lehet kellő számú önkéntest találni, még a
legegyszerűbb felderítéshez sem; kényszeríteni pedig senkit sem lehet. A harci szellem megcsappant. A
katonáknak nemcsak támadni nincs kedvük, de a szívós védekezés is annyira meggyengült, hogy
veszélyezteti a háború kimenetelét. A katonák minden gondolata a hátország felé irányul. Mindenki csak
arra gondol, hátha hamar tartalékba kerül, és mindenki arról álmodik, hogy Dvinszkbe mehessen. Az
utóbbi napokban a katonák olyan hitben élnek, hogy eleget harcoltak, ideje lenne leváltani és tartalékba
küldeni őket, jöjjenek a helyükbe a Petrográdon és a többi nagyvárosokban állomásozó alakulatok.
Ismeretlen agitátorok egyre inkább elterjesztik a katonák között azt a követelést, hogy
parancsnokaikat válasszák, és már olyan kiáltványok is megjelentek, hogy a tiszteket meg kell verni.
Amikor a katonák tábornokokat és tiszteket tartóztattak le, ez minden esetben azzal végződött, hogy
a nem kívánt parancsnokokat eltávolították. Mivel a katonákat nem büntették meg, olyan állapot
keletkezett, hogy bárkit elmozdíthatnak – csak meg kell fenyegetniük a parancsnokukat. A
parancsnokoknak egyszerűen fizikailag nincs lehetőségük rá, hogy a törvénynek érvényt szerezzenek,
és alighanem még sokáig tart majd, míg a haditörvényszékek visszanyerik teljesen elvesztett
tekintélyüket.
Természetesen mindnyájan előre láttuk azt, ami most bekövetkezett. Helytelen volt háború alatt
viszályt támasztani a hadseregben, mint azt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének minden
parancsa tette. Emellett a politika hatalmába kerítette a hadsereg minden rendű és rangú harcosát,
akaratlanul is megbénította az érdeklődést a front iránt; mindenki a petrográdi eseményeket figyeli.
Minden katona egyet kíván: hogy befejezzék a háborút, és hazamehessenek.
A parancsnokok világosan látják, milyen végzetes ez a hangulat, és teljes erejüket a harckészség
fenntartására összpontosítják. Igyekeznek saját példájukkal bebizonyítani a katonáknak, hogy el vannak
szánva a háború méltó befejezésére; ennek az igyekezetnek azonban mindeddig nincs még igazi haszna.
A morál olyan mélypontra süllyedt, hogy már az is kockázatos vállalkozás, ha egy frontalakulatot egy
másik alakulattal akarunk felváltani, mert senki sem tudhatja, hogy az új egység nem tagadja-e meg az
utolsó pillanatban a parancsot, hogy a lövészárokba menjen.
„Az orosz forradalom azért született, hogy eltávolítsa az akadályokat Oroszország győzelmének
útjából”: ez volt Miljukov külügyminiszter és elvbarátai álláspontja. S Miljukov első utasításában, melyet
a külföldön állomásozó orosz követeknek küldött, azt írta: „A kormány, melyben átvettem a
külügyminiszteri tárcát, a külpolitikában tiszteletben fogja tartani Oroszország nemzetközi
kötelezettségeit, melyeket átvett a bukott rendszertől.”
Az egyezmény, melyet a cár szövetségeseivel kötött, rendkívül egyszerű volt: megverik az
ellenséget, s megosztoznak a zsákmányon. Oroszország a titkos szerződések szerint többek között
Konstantinápolyt, a Dardanellákat, Perzsia, Afganisztán, Kurdisztán egy részét kapta volna meg. Az
Ideiglenes Kormány háborús céljai semmiben sem különböztek ettől: győzni akart, hogy megszerezze
a győzelem esetén jogos zsákmányt.
Kerenszkij így számol be a háború kérdéséről:
Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a háborús célok tekintetében éles véleménykülönbség van Miljukov
és a kabinet többi tagja között. Jól emlékszem, hogy az új kormány első napjaiban a kabinet egyik titkos
ülésén ez nyíltan napfényre került. Miljukov tájékoztatott bennünket az orosz kormány titkos
szerződéseiről, amelyeket a háború első éveiben kötött Angliával, Franciaországgal és Olaszországgal.
Ezekben a szerződésekben előre felosztották a hadizsákmányt Franciaország, Anglia és Oroszország
között. Oroszország többek között nemcsak a rég óhajtott Boszporuszt és Dardanellákat kapta volna
meg, hanem Kisázsia nagy részét is.
Már ettől is eléggé megdöbbentünk. De amikor Miljukov beszámolt az 1915-ben Olaszországgal
kötött megállapodásról, teljesen elképedtünk. Ebben Olaszországnak jutalmul odaígérték az egész adriai
szláv tengerpartot, ha az antant oldalán belép a háborúba. A konzervatív Vlagyimir Lvov felugrott,
izgatottan hadonászott, és kiabált: – Soha! Soha nem ismerhetjük el ezeket a szerződéseket! – Egyedül
Miljukov őrizte meg e kitörés alatt hidegvérét és nyugalmát. Csak viharos vita után állapodtunk meg
abban, hogy valamiképp rá kell beszélnünk nyugati szövetségeseinket, revideálják ezeket a
szerződéseket, politikánkat pedig mindenképp összhangba kell hoznunk a hazai új közhangulattal. Ez
a hangulat a régi rendszer kormányköreinek diplomáciai szokásai és Szazanov, a korábbi
külügyminiszter politikája ellen irányult.
Valaki emlékeztette Miljukovot a közelmúlt egyik jellemző eseményére. Február 22-én a kabinet
második ülésén, amikor még a Duma épületében üléseztünk, távirat érkezett a francia kormánytól,
amelyben közölte, Franciaország hozzájárul, hogy Oroszország annektálja a lengyelországi osztrák és
német tartományokat, ha a cári kormány kijelenti, egyetért azzal, hogy Franciaország annektálja a Rajna
bal partját. Elhatároztuk, nem veszünk tudomást erről a javaslatról, és azonnal tárgyalni kezdünk a
lengyel nép képviselőivel az ország függetlenségének helyreállításáról.
Miljukovra azonban semmiféle érv nem hatott. Röviddel ezután a kabinet egy másik titkos ülésén
éles vitára került sor Miljukov és Gucskov között. Abban az időben a demokratikus körök élesen
reagáltak Miljukov Szazanov stílusában tartott beszédeire a Dardanellák kérdéséről. Miljukov
védekezésül ezt mondta: – A győzelem Konstantinápoly, és Konstantinápoly a győzelem – ezért a népet
egyre emlékeztetni kell Konstantinápolyra. – Amire Gucskov élesen visszavágott: – Ha Konstantinápoly
a győzelem, akkor beszéljen a győzelemről. Győzelem Konstantinápoly nélkül is lehetséges,
Konstantinápoly azonban győzelem nélkül nem… Gondoljon amit és ahogy akar, de csak olyasmiről
beszéljen, amivel emeli a fronton a harci szellemet…
A Szovjeteknek más véleménye volt a háború kérdéséről, mint Miljukovéknak. Ők lemondtak a
zsákmányról, s így fogalmazták meg álláspontjukat: nem kívánjuk a másét, de megvédjük, ami a miénk.
Ennek a szép elvnek egyetlen – de nagyon súlyos – hibája volt. Az, hogy a Szovjet vezetői a
német és osztrák proletárokat fölszólították, döntsék meg a zsarnokságot, s vessenek véget a
vérontásnak, de az angol és francia munkásokhoz nem volt szavuk. Vagyis kimondva-kimondatlanul
elismerték, hogy a szövetségesek jogos háborút viselnek a központi hatalmak ellen. Ezzel
megoldhatatlan dilemmába kerültek: Oroszországnak, ha folytatni akarta a háborút, szüksége volt a
szövetségeseire. Angliának és Franciaországnak viszont esze ágában sem volt lemondania a várható
zsákmányról, s az ő érdekük az volt, hogy Oroszország is minél alaposabban kivegye a részét a harcból.
Buchanan írja:
Tegnap felkerestem Lvov herceget, és nagyon optimista hangulatban találtam. Amikor felhívtam a
figyelmét a hadsereg helyzetére, azt kérdezte, miért vagyok pesszimista. Azt feleltem, a miniszterek újra
meg újra azt bizonygatják, hogy a hadsereg most majd nagyobb szolgálatokat tesz nekünk, mint a cári
birodalomban. Katonai attaséinknak azonban más a véleménye, mert jártak néhány petrográdi ezrednél,
és beszéltek frontról visszatért tisztekkel. Beszámolóik alapján féltek, hogy a hadsereg soha többé nem
tud hatékonyan részt venni a háborúban, ha azonnal nem tiltják meg, hogy szociáldemokrata agitátorok
látogassák a frontot. Az is nagyon aggaszt, hogy a kormánynak szemmel láthatóan nincs hozzá hatalma,
hogy lerázza a Munkás- és Katonatanács ellenőrzését. Lvov azzal nyugtatott meg, hogy a frontnak
mindössze két gyenge pontja van, Dvinszk és Riga. A hadsereg szelleme egészében egészséges, és az
agitátorok hiába kísérleteznek, nem tudják majd megbontani a fegyelmet. A kormány számíthat a
hadsereg támogatására. Még a petrográdi helyőrség is – akárcsak több frontalakulat – felajánlotta, hogy
leveri a Munkástanácsot. A kormány azonban nem fogadhatja el ezt az ajánlatot, fűzte hozzá, mert azzal
vádolhatnák, hogy ellenforradalmat tervez.
Nem osztozom Lvov herceg és munkatársai optimizmusában. A forradalom egy ideig
megakasztotta a kormánygépezetet, és az állami szervekben majdhogynem anarchia uralkodik. A háború
iránt alig mutatkozik lelkesedés, a szocialista propaganda erősödik a külföldről hazatért anarchisták
által. Csak Petrográdról beszélek, azonban jelenleg Petrográd kormányozza Oroszországot, és
kormányozza valószínűleg még egy ideig…
Kerenszkij tegnap este a követségen vacsorázott, hogy Thorne-nal és O’Gradyvel
találkozhassék. Hosszan beszélgettünk, és egészen nyíltan megmondtam neki, miért rendült meg a
bizalmam a hadseregben és magában a kormányban is. Elismerte, hogy indokaim helytállóak, de azt
mondta, ismeri népét, és reméli, hogy a németek hamarosan offenzívába kezdenek, mert ha elkezdődne
a harc, a hadsereg megemberelné magát. Szeretné olyan nemzeti üggyé tenni a háborút, amilyen az
Franciaországban és Angliában. A kormány létét szerinte nem fenyegeti veszély, mert a csapatoknak
csak kis része áll a Szovjet mellett. Hozzáfűzte, hogy a Lenin által hirdetett tanok aláássák a szocialisták
tekintélyét…
Tyerescsenko azt mondta ma reggel, a Szovjet annyira megrémült Lenin anarchista beszédeitől,
hogy engedékenyebb lett. Beszéltem Tyerescsenkóval Konstantinápolyról. Azt mondta, sohasem volt
híve, hogy Oroszország tartósan megszállja Konstantinápolyt, ez túlságosan költséges lenne, mert nagy
megszálló erőket követelne. Szívesen látná Konstantinápolyt nyílt kikötőként, amely felett Oroszország
valamilyen ellenőrzési jogot gyakorolhatna. Tévedés lenne azt hinnem, hogy Lvov herceg Miljukovhoz
hasonlóan pártolja az annexiót. Meglepetésemre viszont hozzáfűzte, hogy a jelenlegi kormány sok
tekintetben majdnem ugyanolyan nacionalista, mint az utolsó cári kormány. Oroszország életbe vágó
érdeke néhány más török tartomány, például Örményország és Kurdisztán. Szemmel láthatóan
Kerenszkij nézetét osztja, miszerint lényegesen módosítanunk kellene kisázsiai megállapodásainkat,
amelyeknek egyes-egyedül Németország jövendő behatolásának megakadályozását kellene célozniuk.
Megjegyzésemre, hogy Oroszországnak lehetőleg hamar meg kellene mondania, ha nem tart igényt
Konstantinápolyra, azt válaszolta, a nép megkérdezése nélkül az Ideiglenes Kormánynak nincs joga
semmiről sem lemondani, amit Oroszországnak ígértek…
Paléologue naplójából:
1917. április 14., szombat
Három francia szocialista képviselő, Moutet, Cachin és Lafont érkezett tegnap este Párizsból Bergenen
és Torneón keresztül; józan észt és hazaszeretetet hirdetni a Szovjetnek. Velük jött a Labour Party két
tagja is, O’Grady és Thorne.
Moutet ügyvéd, Cachin és Lafont a filozófia professzorai; O’Grady bútorasztalos, Thorne
bádogos. A francia szocializmust tehát klasszikus műveltségű szellemi dolgozók, az angol szocializmust
iparosok, matter-of-fact-man-ek képviselik. Elmélet az egyik, valóság a másik
oldalon.
Három honfitársam ma a dolgozószobámban mutatkozott be nekem. Első benyomásom szerint
semmi kívánnivalót sem hagynak maguk után. Itteni feladatukat illetően teljesen egy véleményen
voltunk. Elsősorban azt tudakolták, képes-e Oroszország folytatni a háborút, és lehet-e még
erőfeszítéseket remélni tőle, hogy megvalósíthassuk békeprogramunkat. Megmagyarázom nekik: ha meg
tudják szerezni a Szovjet bizalmát, ha barátilag, de határozottan beszélnek, ha sikerül bebizonyítaniuk,
hogy a forradalom sorsa a háborúhoz kapcsolódik, az orosz hadsereg újból jelentős szerepet játszhat
haditerveikben, ha nem is ütőképességével, de tömeghatásával. Békeprogramunkat nyilvánvalóan
alkalmaznunk kell az új körülményekhez. Nyugaton semmi okunk rá, hogy elálljunk igényeinktől és
csökkentsük reményeinket, mert az amerikai együttműködés hozzávetőleg kiegyenlíti a csekélyebb
értékű orosz közreműködést. Kelet-Európában és Kisázsiában azonban valószínűleg fel kell áldoznunk
álmaink egy részét; egyébként azt hiszem, ha ügyesen látunk neki, ha diplomáciánk idejében végrehajtja
a korábban vagy későbben elengedhetetlenül szükséges irányváltoztatást, akkor Franciaországnak nem
kell majd túl nagy áldozatot hoznia. Teljesen egyetértettek velem.
Buchanan:
Nagyon sajnáltam, hogy búcsút kellett vennem új barátaimtól, Will Thorne-tól és James O’Grady-től.
Az angol munkások nagyszerű típusához tartoztak, s azt reméltem, hatással lesznek a Szovjet
munkásképviselőire, és megértetik velük, hogy nem imperialista vagy kapitalista célokért harcolunk a
németek ellen. A szovjetküldöttek azonban nem voltak igazi munkások, csak demagógok. O’Grady ezt
mondta Thorne-nak a Szovjetben tett első látogatásuk után: – Nézd meg a kezüket, egyikük sem végzett
még becsületes munkát életében. – Nagyon lehangoltan hagyták el Petrográdot, a fronton és a
hátországban szerzett tapasztalataik miatt. Itt-tartózkodásuk alatt gyakran láttuk őket, és sohasem
felejtem el Will Thorne kedves köszöntőjét, amelyet akkor mondott, amikor utolsó este nálunk
vacsoráztak, és vacsora után kedvenc szódás whiskyjét egészségünkre ürítette…
Pausztovszkij másként látta ugyanezt:
Még külföldről is hoztak hangoskodó szószátyárokat.
Egyszer megérkezett hozzánk Párizsból Albert Thomas, a francia hadfelszerelési miniszter.
Azért jött, hogy rábeszélje „a dicsőséges orosz népet”, maradjon hű szövetségeseihez, és ne
lépjen ki a háborúból.
Ez a finom ruhájú, kurta lábú, rőt szakállú emberke a hangoskodás meg a kifejező
handabandázás felülmúlhatatlan mesterének mutatkozott beszédeiben. Egyszer a jelenlegi Moszkvai
Szovjet erkélyéről intézett beszédet a néphez; ez az épület akkoriban az Ideiglenes Kormány
megbízottjának a székhelye volt.
Thomas franciául beszélt. A sokaságban, amely hallgatta, alig lehetett tíznél több ember, aki
értette ezt a nyelvet, mert a francia miniszter hallgatósága nagyrészt katonákból meg a moszkvai
külvárosok lakosságából verődött össze. De Thomas beszéde szavak nélkül is tökéletesen érthető volt.
A miniszter roggyant térddel ugrándozott az erkélyen, úgy mutatta be, mi történik majd – nézete
szerint – Oroszországgal, ha kilép a háborúból. Vilmos császár módjára fölpödörte bajuszát,
kimeresztette szemét, nagyot ugrott, és a levegőben vadul az elképzelt Oroszország torkához kapott.
Halálos szorítással megragadta, földhöz vágta, és őrjöngve taposta lakkcipős lábával; hozzá harciasan
üvöltözött, bőgött, mint a megvadult tigris.
Vilmos fékevesztett tánca a legyőzött Oroszország testén hosszú percekig eltartott. A tömeg
lélegzet-visszafojtva leste a cirkuszi mutatványt.
Majd tompa morajlás zúgott fel. Thomas parfümös zsebkendőjével megtörölgette kivörösödött
arcát, és megszokott mozdulattal, kissé félrecsapva, fejére illesztette fényes cilinderét. Mosolyogva
hallgatta a tömeg morajlását: helyeslésnek vélte.
De a morajlás egyre erősödött, egyre fenyegetőbbé vált, végül kiáltások szakadtak ki belőle:
„Gyalázat!”, „Pojáca!”, „Le vele!” Átható fütty süvített fel.
Valaki szolgálatkészen karon fogta Thomast, és elvezette az erkélyről.
Leninnek gyökeresen más véleménye volt a háború kérdéséről. Szocialisták nem vehetnek részt a rablott
zsákmányon való osztozkodásban, vágta oda ellenfeleinek. A Szovjet programjára pedig ezt felelte: az
annexió nélküli béke nem más, mint a háború előtti állapot elismerése. De vajon a háború előtt nem
nyomtak el népeket és nemzeteket, nem voltak gyarmatok és leigázott kisebbségek? Ezt az állapotot
akarják szentesíteni?
A Szovjet vezetői fölszólították a kormányt, kezdjen tárgyalásokat a többi kormánnyal a háború
befejezéséről, az igazságos béke megkötéséről. Lenin ezt az utat járhatatlannak tartotta. Fölszólítani a
kormányokat, mondjanak le rabló terveikről, amikor ezért robbantották ki a háborút? „Ehhez a
kormányhoz azzal a javaslattal fordulni – írta –, hogy kössön demokratikus békét – ugyanannyi, mintha
a nyilvánosház-tulajdonosoknak az erényességről prédikálnánk.” A kormányokkal nem tárgyalni kell,
hanem meg kell dönteni őket, a világforradalom az egyetlen lehetőség, hogy véget vethessenek a
háborúnak.
Április 18-án (május 1-én) Miljukov jegyzéket intézett a szövetséges kormányokhoz, melyben
újra leszögezte, hagy Oroszország betartja korábbi megállapodásait, s a végső győzelemig nem fejezi
be a háborút. Ez már sok volt a katonáknak, akiknek eszük ágában sem volt vérüket ontani a
szövetségesek háborús céljaiért. Petrográdon tüntetők és ellentüntetők vonultak fel, az utcákon
lövöldözni kezdtek; először folyt vér Oroszországban, amióta a cárt elkergették.
Az eseményeknek súlyos politikai válság lett a következménye. Április 30-án (május 12-én)
lemondott Gucskov hadügyminiszter, majd néhány nappal később Miljukov külügyminiszter. Lvov
herceg a Szovjet vezetőihez fordult: „Tudnunk kell, megfelelőnek tartanak-e bennünket felelős
posztunkra. Ha nem, készek vagyunk a haza javára lemondani teljhatalmunkról, s átadni a helyünket
másoknak.”
A miniszterelnök ezzel nyíltan elismerte, hogy a kormány léte a Szovjet támogatástól függ. A
szovjetvezetők azonban erre nem azt tették, amit Lenin a kezdettől fogva követelt, hogy a Szovjetek
vegyék át a hatalmat, hanem beléptek a kormányba. Május 5-én (18-án) megalakult az első koalíciós
kormány, tíz polgári és hat szocialista miniszter részvételével.
Kerenszkij írja:
Amikor Lvov herceg megkapta Gucskov levelét, összehívta a kabinetet, amely kidolgozta a hivatalos
állásfoglalást Gucskov lemondásával kapcsolatban.
Ezután felmerült az utód kérdése. Mivel Gucskov lemondását kétségtelenül nemcsak az váltotta
ki, hogy ő maga szembekerült a kormány politikájával, hanem az is, hogy sok magas rangú tiszt is
helytelenítette azt, Lvov javasolta, kérjük ki Alekszejev tábornok főparancsnok tanácsát is. Javaslatát
egyhangúan elfogadták. Lvov herceg megbízta V. V. Virubovot, hogy juttasson el egy jegyzéket
Alekszejevhez, melyben felszólítják, nevezze meg jelöltjeit.
Másnap délután Lvov a kabinet ülése előtt az irodájába kéretett. Virubov telefonált Moszkvából,
és közölte, hogy Alekszejev tábornok, aki tanácskozott a frontok főparancsnokaival, átadott neki egy
cédulát, amelyen két név állt: 1. Kerenszkij, 2. Palcsinszkij.
– Palcsinszkij neve – fűzte hozzá töprengve Lvov – csak aláhúzza azt a tényt, hogy a
parancsnokok véleménye szerint ön az egyedüli lehetséges jelölt, mert pontosan tudják, hogy
Palcsinszkij ugyan kiváló szervező, de a közvélemény nem igen ismeri, a fronton pedig teljesen
ismeretlen. Ön tudja, hogy olyan emberre van szükségünk, mint ön, akiben bízik az ország és hadsereg.
Kötelessége elfogadni ezt a tisztet. Nem szabad visszautasítania.
Be kell vallanom, a Gucskov-válság kezdete óta sejtettem, hogy nekem kell majd e tisztség
súlyos terhét viselnem. Valószínűleg ez a megérzés késztetett rá, hogy április 29-én olyan hevesen
megpróbáljam lebeszélni a lemondásról. Biztosítottam támogatásomról, és megpróbáltam meggyőzni,
hogy a fronton megjavul majd a légkör. Ijesztő volt az ilyen iszonyú felelősség gondolata. Nem tudtam
azonnal választ adni. Eljöttem az ülésről, és megígértem, ha döntöttem, visszamegyek. Amikor az
Igazságügyminisztériumban a szobámban egyedül átgondoltam a kérdést, először úgy éreztem, rövid
időre sem szakadhatok el a kormányon belül az általános politikai vezetéstől. A kabinetben túl labilisnak
látszott a koalíció, semmint hogy sorsára bízhassam. Már a telefon után nyúltam, hogy visszautasítsam
az ajánlatot. De ekkor hirtelen arra gondoltam, mi lenne a munkámból, a kormányból, Oroszországból,
ha tovább tartana a „fegyverszünet”. Az orosz front két-három hónap alatt teljesen összeomlana,
nyugaton sikerrel járna Hindenburg és Ludendorff győzelmi terve, és Oroszország ki lenne szolgáltatva
a világuralom német várományosai kegyének.
Ezt mindenáron meg kellett akadályozni! Oroszországban senki sem akart különbékét kötni
Németországgal. Oroszország nem engedhette, hogy szövetségesei vereséget szenvedjenek, mert sorsuk
össze volt kötve. Hindenburg tervét meg kellett semmisíteni. Ezért az orosz fronton újból el kellett
kezdeni a katonai hadmozdulatokat.
Több órás súlyos lelki harc után végül felismertem, hogy sem a kormánynak, sem a
főparancsnokságnak, sem nekem nincs más választásom. Felhívtam Lvovot, és megmondottam neki,
hogy elfogadom a hadügyminiszterséget.
Kerenszkij azért emelkedett ki társai közül, mert benne testesült meg a nemzeti egység mítosza. S ez
a mítosz volt Lenin s néhány baloldali vezető kivételével minden politikus álma és eszménye. A
forradalom győzött, a cárt eltávolították, minden ellentét megoldódott. Az egység szent, az egység
Oroszország és a forradalom záloga: ez volt a jelszava a polgári politikusoknak s a szovjetvezetőknek
egyaránt. Kerenszkij, a nemzeti egység legfanatikusabb megszállottja, az egység szimbóluma lett; köréje
csoportosultak mindazok, akik hitték, hogy meg tudják valósítani a szép álmot, hogy tábornok és
katona, munkás és gyáros, paraszt és földesúr egységesen gondolkozzék és egységesen cselekedjék.
Bruce Lockhardt, moszkvai brit konzul írja róla:
Kerenszkij áldozatul esett a polgári osztály reménységeinek, amelyeket rövid életű sikere ébresztett föl.
Becsületes ember volt, ha nem is volt nagy ember, őszinte volt, dacára rendkívüli szónoki
képességeinek, és tekintetbe véve, hogy négy hónapon keresztül szinte istennek kijáró tiszteletben
részesítették, ritka szerénységű is. Kezdettől fogva reménytelen küzdelmet folytatott. Vissza akart
hajtani a lövészárokba egy nemzetet, mely a maga részéről a háborút már befejezte. Két oldalról került
kereszttűz alá: balról a bolsevikok támadták, akik minden utcasarkon és minden frontszakaszon a békét
hirdették, jobbról a mérsékeltek és a szövetségesek, akik azt követelték, hogy állítsa vissza a cári uralom
régi fegyelmét. El kellett buknia. Nem azért, mert gyönge volt, hanem mert mindenki elbukott volna a
helyében.
És mégis, néhány hétig úgy látszott, hogy szónoki tehetsége csodákat tud művelni. Naiv hitét,
melyet az összes szociálforradalmárok s a liberálisok nagy része is osztott, rá tudta kényszeríteni az
orosz nép józan eszére. Mert a maga módján Kerenszkij a történelem egyik legnagyobb szónoka volt.
Semmi vonzó nem volt abban, amit mondott. A hangja érdes volt a sok kiabálástól. Keveset gesztikulált,
szláv temperamentumához képest nagyon is keveset. De hihetetlen szóbősége volt, s olyan meggyőzően
tudott előadni, hogy mindenkit hatalmába kerített. Jól emlékszem első moszkvai látogatására. Nem
sokkal azután volt ez, hogy hadügyminiszter lett. Éppen egyik szemléjéről tért vissza a frontról. A
Nagyszínházban beszélt, azon a színpadon, amelyen később a bolsevikok a breszt-litovszki békét
ratifikálták. Kerenszkij volt az első, aki politikai célokra használta ezt a híres színházat. A hatalmas
amfiteátrum az utolsó helyig megtelt. Moszkvában még pislákolt a hazafiság zsarátnoka, és Kerenszkij
azért jött, hogy megint lobogó lángra gyújtsa. Tábornokok, magas rangú hivatalnokok, bankárok,
nagyiparosok, kereskedők jöttek el feleségükkel, s megtöltötték a földszintet és az első emeleti
páholyokat. A színpadon a Katonatanács képviselői ültek. A rivaldán, éppen a súgólyuk előtt, kis pult
volt fölállítva. A szokásos tízpercnyi késedelem, a megszokott morajlás a nézőtéren: Alekszandr
Fjodorovics hirtelen megbetegedett. Egy újabb krízis Petrográdra szólította. És ekkor a suttogásból
egyszerre tapsorkán lett, s a kulisszák mögül kilépett a színre a hadügyminiszter sápadt alakja. A
hallgatóság felpattant a helyéről. Kerenszkij felemelte a kezét, és azonnal beszélni kezdett. Betegnek és
fáradtnak látszott. De a hév a legnagyobb magasságokba ragadta, mintha energiája utolsó maradékait
is ki akarná szorítani magából. Egyre dagadóbb szóáradatban kezdte hirdetni a szenvedés evangéliumát.
Mindent, amit érdemes elérni, csak szenvedéssel lehet elérni. Az ember maga is szenvedésben jött a
világra. A történelem legnagyobb forradalma a kálvária keresztjén kezdődött. Ez a mi forradalmunk is
a szenvedésben fog alakot ölteni. A cári uralom szinte leküzdhetetlen nehézségeket hagyott hátra
örökség gyanánt: a közlekedés teljes szervezetlenségét, kenyérhiányt, tüzelőhiányt. De az orosz nép
tudja, mit jelent szenvedni. Elmondta, hogy most tért vissza a frontról. Látott embereket, akik hosszú
hónapok óta vannak távol a családjuktól, és derékig állnak sárban és vízben. A tetvek egész testüket
elborítják. Napokig nem kapnak más ennivalót, csak egy kis darab fekete kenyérhajat. Nincs elég
fegyverük, hogy az életüket megvédhessék. Asszonyt nem láttak, ki tudja, mióta. De nem panaszkodnak,
megígérték, hogy kötelességüket a végsőkig teljesítik. Csak Petrográdon és Moszkvában hallotta, hogy
az emberek morognak. És kik azok, akik morognak és elégedetlenkednek? A gazdagok, azok, akik
selyemben és arany ékszerekkel díszítve idejöttek a színházba, hogy kényelmes páholyokból hallgassák
keserű szavait! Szemét az emeleti páholyokra függesztette, pattogó, lázas szavai égő szenvedélyre
lobbantották. Csakugyan romba akarják dönteni a gazdagok Oroszországot, vállalják-e a felelősséget
a világtörténelem e leggyalázatosabb árulásáért, míg a szegények és nyomorultak, akiknek a legtöbb
okuk lenne a siránkozásra, hősiesen kitartanak? Szégyelli magát a nagyvárosok közönyösségéért. Milyen
jogcímük van a fáradtságra? Nem tudnak várni még egy kicsit? Azért jött a lövészárkokból ide,
Moszkvába, hogy üzenetet vigyen a katonáknak. Most menjen vissza, és jelentse, hogy hasztalan minden
erőlködés, mert „Oroszország szíve” olyan emberekből áll, akik nem tudnak bízni?
Amikor befejezte beszédét, kimerülten omlott segédtisztje karjába. Arca a rivaldafényben a halál
viaszától volt sápadt. Katonák segítették ki a színpadról, mialatt a tömeg hisztérikus őrjöngésben tört
ki, felugrált a helyéről, és rekedtre ordította magát. Ez az ember, akinek csak egy veséje van, akinek már
csak hat hete van élni, meg fogja menteni Oroszországot. Egy milliomos felesége gyöngy nyakékét
odahajította a színpadra. Minden asszony követte a példáját, s egész ékszerzápor zúdult a hatalmas
nézőtér minden sarkából. A mellettem levő páholyban Vogak tábornok, aki egész életében hűségesen
szolgálta a cárt, és úgy gyűlölte a forradalmat, mint a pestist, zokogott, mint egy kisgyerek.
Felejthetetlen este volt, hatalmasabb és felkorbácsoltabb, mint egy Hitler-beszéd vagy akármelyik szónok
előadása, akit hallottam. A beszéd két óra hosszat tartott. Hatása Moszkvában és Oroszország többi
részében két napig.
Pausztovszkij viszont ilyennek látta Kerenszkijt:
Sokszor láttam közelről ezt az embert, puffadt, citromsárga arcát, lilásvörös szemhéját, gyér, őszes
sörtehaját. Gyors léptekkel járt, szárnysegédeit arra kényszerítve, hogy szinte fussanak utána. Aztán
éppoly gyorsan és váratlanul megfordult, s a mögötte menők hátrahőköltek. Fekete kendővel felkötött
beteg kezét gyűrött katonazubbonyába dugta, mely ráncot vetve lötyögött a dereka táján. Hosszú,
vékony lábán barna lakk lábszárvédő villogott, nyikorgott.
Szaggatottan, ugatva és fulladozva vetette a tömeg közé kurta mondatait. Szerette a hangzatos
szavakat, és hitt bennük. Úgy képzelte, riadóként szállnak a felbolydult ország fölé, áldozatra,
hőstettekre késztetik a népet.
Miután elugatta fellengzős szavait, Kerenszkij karosszékbe rogyott, és egész testét zokogás
rázta. Szárnysegédei idegcsillapítókkal itatták. Valeriánaszag lengte körül, mint egy hipochondriás
hölgyet.
Ez a régimódi, elavult lakások áporodott levegőjét idéző illat leleplezte Kerenszkijt, legalábbis
nekem akkor úgy tetszett. Magam sem tudom, miért, de szentül hittem, hogy a patikaszag
összeegyeztethetetlen a néptribun magasztos hivatásával.
Hamarosan felismertem, hogy Kerenszkij csupán beteg ember, túlságosan emlékeztet
Dosztojevszkij regényhőseire; színész, aki rendületlenül hisz magasztos messiási hivatásában, és
hanyatt-homlok rohan a szakadékba.
Látszólag becsületesen ragaszkodott fellengzős meggyőződéseihez, odaadó hűséggel igyekezett
szolgálni Oroszországot, ez a szerencsétlen hisztériás, akit, mint könnyű forgácsot, úgy vetett fel a
forradalom első hulláma.
Oroszország már a régi, hűbéri időkben is bővelkedett „szent őrültek”-ben, félkegyelmű
megszállottakban. Kerenszkijben is volt valami a szent őrületből.
Kerenszkij önportréja:
Május 12-én késő este elindultam a délnyugati frontra. Kamenyec-Podolszkban, Bruszilov tábornok
főhadiszállásán éppen a frontszakaszok küldötteinek konferenciája folyt. Május 14-én beszédet mondtam
ezen a gyűlésen. A nagy csarnok, a gyűlés helye, zsúfolt volt. Körös-körül beesett arcok és lázas
tekintetek. A légkör rendkívül feszült volt. Éreztem, hogy olyan emberekkel állok szemben, akik még
nem heverték ki teljesen az átélt szörnyű megrázkódtatást. Megértettem, hogy mindössze egyetlenegyet
akarnak hallani: választ arra, miért vannak még mindig a lövészárokban. Amikor végighallgattam a
küldöttek, a hadseregbizottsági tagok és Bruszilov tábornok beszédét, képet alkothattam az egész
hadsereg hangulatáról. A hadsereget kétségtelenül rendkívül súlyos kísértés fenyegette, melynek nehéz
volt ellenállni. Háromévi keserű szenvedés után a háborúba belefáradt katonák milliói kérdezték: – Miért haljak meg most, amikor odahaza új, szabad élet kezdődik?
Ez a kérdés megbénította őket. Az ellenség tüzét csak akkor lehet kibírni, ha a háború céljában
senki sem kételkedik – jobban mondva, ha a katona szilárdan hiszi, hogy valamilyen világos, és
véleménye szerint vitathatatlan célért áldozatot kell hoznia.
Semmilyen haderő sem engedheti meg magának, hogy a harc értelméről vitatkozzék. Minden,
ami ezekben a napokban a hadseregben történt – parancsmegtagadás, lázadás, egész egységek
átpártolása a bolsevikokhoz, véget nem érő politikai gyűlések és tömeges szökések –, mindez a minden
egyes katona lelkében lejátszódó konfliktus természetes kifejeződése volt. Hirtelen lehetőséget találtak
rá, hogy igazolják gyengeségüket. Szinte ellenállhatatlan vágy fogta el őket, hogy letegyék a fegyvert,
és elmeneküljenek a lövészárokból. Harcerejük visszanyeréséhez le kell győzniük állati félelmüket, és
a világos, egyszerű igazsággal eloszlatni kételyeiket: áldozatot kell hoznod, hogy megmentsd a hazádat.
Akik az orosz történelem e kritikus hónapjaiban nem értették meg a katonák érzéseit, vagy fellengzős,
hazafias közhelyeket mondtak nekik, nem fértek a szívükhöz, és nem értek el náluk semmit.
A bolsevik propaganda sikerének az volt a titka, hogy a bolsevikok egyszerű nyelven beszéltek,
és a munkások és katonák mélyen gyökeredző önfenntartási ösztönére hivatkoztak. A bolsevik
propaganda lényegét Lenin szavaival lehet összefoglalni: „Társadalmi forradalomra hívunk fel
benneteket. Ne haljatok meg másokért, hanem pusztítsatok el másokat – hazai osztályellenségeiteket!”
Én a következőket mondtam a katonáknak: „Könnyű kimerült embereknek azt mondani, tegyék
le a fegyvert, és menjenek haza, ahol új élet kezdődik. Én nem erre, hanem a harcra szólítlak fel
benneteket, arra, hogy hősök legyetek – nem ünnepelni, hanem a halálba hívlak benneteket! Azt kérem,
áldozzátok fel magatokat, hogy megmentsétek a hazát!”
A háború a politika folytatása más eszközökkel, mondta Clausewitz. S aligha van erre jobb bizonyíték,
mint a júniusi orosz offenzíva.
Hadászati jelentősége vajmi kevés volt a támadásnak, legalábbis Oroszország szempontjából.
Nyugati szövetségeseik követelték, hogy tehermentesítsék a francia frontot. S az Ideiglenes Kormány
kénytelen volt engedelmeskedni, mert az orosz hadsereg az angol és francia hadianyag-szállításoktól
függött, az orosz hadiipar pedig az angol és francia tőkétől.
Az offenzíva megindításának mégsem ez volt az elsődleges oka. Hanem az, hogy az orosz
hadsereg szétesőben volt. Régi katonaszabály, hogy nincs demoralizálóbb, mint a tétlenség. A katona,
akinek semmi dolga, jobban érzi az éhséget, a fáradtságot, többet gondol az otthoniakra, többet törődik
a tetvekkel. És főleg többet gondolkodik azon, miért is kell a lövészárokban kuporognia.
Az orosz kormány úgy várta hát a német támadást, mint a parasztok az esőt. Minden reményük
ebben volt: akit megtámadnak, védekezik. S aki harcol, nem ér rá gondolkodni. Csakhogy ennyi eszük
a németeknek is volt. A német hadsereget még nem járta át a forradalom szelleme; a vezérkar még bízott
katonáiban. A németek tehát ültek lövészárkaikban, nem támadtak, hanem várták, hogy az orosz sereg
önmagától megsemmisüljön.
Kerenszkij ekkor megpróbálta a lehetetlent: támadásra vezette az orosz sereget. Nem mintha
hadászati eredményt várt volna az offenzívától, hanem hogy felrázza tespedt tehetetlenségükből a
katonákat, elkergesse fejükből a gondolatokat. Ahogy Lukomszkij tábornok írja: „Volt némi remény,
hogy a sikeres harcok talán megváltoztatják a tömeg szellemét, s a parancsnokoknak lehetőségük nyílik,
hogy újra kezükbe vegyék a gyeplőt, amely kiesett a kezükből.”
Kerenszkij így számol be a támadás megindításáról:
Június 13-án késő este Mogilevbe, a főhadiszállásra utaztam. Ott végérvényesen megállapodtunk, hogy
június 18-án kezdjük el az offenzívát. Kétnapos tüzérségi előkészítés előzi meg; legnehezebb lövegeink
ágyútűz alá veszik azokat az ellenséges állásokat, ahol az áttörést tervezzük.
Június 16-án Tarnopolba utaztam; ott adták ki a hadsereg és a flotta számára az offenzíváról
szóló hivatalos parancsot.
Rövid tarnopoli tartózkodás után Gutor tábornok, a délnyugati front új parancsnokának
kíséretében vonaton a 7. hadsereg legelső állásaiba utaztam. Ennek a hadseregnek kellett megkezdenie
az előrenyomulást a 2. hadsereggel együtt Brzezany irányába.
Június 17-én egész nap a másnap hajnali támadásra készülő ezredeket látogattam.
Június 18-án reggel az egész fronton olyan légkör uralkodott, mint húsvét éjjel, a feltámadási
ceremónia előtt az orosz falvakban. Az első vonalainkkal párhuzamos dombvonulaton felkapaszkodtunk
egy megfigyelőpontra. A nehéztüzérség ágyúi szakadatlanul dörögtek. A lövedékek ott süvöltöttek el
a fejünk felett.
A 7. hadsereg megfigyelőpontjáról a csatatér óriási, elhagyott sakktáblának látszott. Az ágyúzás
folytatódott. Folyton az óránkat néztük. A feszültség elviselhetetlen lett.
Hirtelen halálos csend állt be: nulla óra. Egy másodpercre belénk nyilallt az iszonyú gondolat,
hogy a katonák esetleg nem akarnak harcolni. Ekkor megláttuk az első gyalogosokat, amint a puskatust
ütésre emelve megrohamozták a német lövészárkokat.
Az első napokban az offenzíva sikerrel kecsegtetett. A forradalom után a németek sok csapattestet
átdobtak az orosz frontról Franciaországba. Az oroszokkal szemben álló osztrák–magyar csapatok harci
szelleme pedig ugyancsak sok kívánnivalót hagyott maga mögött. Az orosz csapatok húsz kilométeres
körzetben áttörték a frontot, s néhány nap alatt csaknem harmincezer foglyot ejtettek.
Az egész jobboldal ujjongott. „Polgárok! – írta Plehanov. – Ha megkérdezem önöket, milyen nap
van ma, azt felelik: hétfő. Tévedés: ma vásárnap van, vasárnapja országunknak és az egész világ
demokráciájának.” Cereteli: „Az orosz forradalom történetének új lapja kezdődött.” A Rjecs,
a kadet párt központi lapja: „Bekövetkezett a rég várt esemény, mely egy csapásra
visszahozza az orosz forradalom régi szép napjait.” A lapok hírt adtak, hogy a párizsi tőzsdén
valamennyi orosz értékpapír ára emelkedett.
A helyzet azonban hamar megváltozott. Az orosz tábornokok pontosan tudták, hogy a sereg
ütőképtelen, kevés a fegyver és a lőszer, az utánpótlás csapnivaló, élelmiszer alig van, a támadást nem
szervezték meg kellőképp. Gyenyikin tábornok, miután beutazta frontszakaszát, jelentette is Bruszilov
tábornok főparancsnoknak: „Egyáltalán nem bízom az offenzíva sikerében.” Pétain tábornok a távoli
Franciaországból is jobban ítélte meg a helyzetet, mint az orosz kormány: „Az orosz hadsereg nem más,
mint díszlet. Abban a pillanatban szétesik, amikor megmozdul.”
A németek gyorsan magukhoz tértek meglepetésükből, összevonták csapataikat, megállították
az orosz támadást, s azonnal ellentámadásba mentek át. Az orosz visszavonulás csakhamar fejvesztett
menekülésbe csapott át. Az orosz hadsereg három hét alatt – nem számítva a szökevényeket –
hatvanezer embert vesztett: elitcsapatai színe-javát. Oroszországban sok millió ember állt még
fegyverben, de az orosz hadsereg gyakorlatilag nem létezett többé.
A 2. hadsereg frontbizottságának távirata:
A hadügyminiszternek, az Ideiglenes Kormánynak, a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje Központi
Bizottságának, a Parasztképviselők Végrehajtó Bizottságának és a hadsereg főparancsnokának:
A II. hadsereg frontján július 6-án indult német offenzíva szörnyű katasztrófává fejlődik, amely
a jelenlegi körülmények között a forradalmi Oroszország pusztulását eredményezheti. A csapatok
hangulata, amelyet nem sokkal ezelőtt a céltudatos mensevikek hősies erőfeszítései kedvezően
befolyásoltak, hirtelen és fenyegetően megváltozott. A támadókedv hamar kimerült, a legtöbb csapattest
az egyre erősödő bomlás állapotában van. Szó sincs többé a felettesek elismeréséről és függelemről. A
rábeszélés és magyarázat is teljesen hatástalan már: fenyegetődzéssel válaszolnak, néha még agyon is
lövik azt, aki lelkesíteni akarja őket. Néhány alakulat, az ellenség támadását be sem várva, elhagyja a
lövészárkot. Amikor parancsba kapták, hogy a harcolók támogatására nyomuljanak előre, néhol órákig
gyűléseken vitatkoztak a parancs felett. Az eredmény az lett, hogy a támogatás 24 órával elkésett. Több
csapat az első lövésre elhagyta állásait. A front mögött kilométeres sorokban vonulnak a szökevények,
puskával és puska nélkül, egészségesen, frissen, minden szégyenérzet nélkül, a teljes biztonság
tudatában, hogy nem büntetik meg őket. Olykor egész csapattestek otthagyják a frontot. A hadtest- és
frontbizottságok tagjai elismerik, hogy a helyzet végső erőfeszítéseket és eszközöket követel, és
semmitől sem szabad visszariadni, hogy megmentsék a forradalmat a bukástól. A délnyugati front
főpancsnoka és a II. hadsereg parancsnoka a komisszárokkal és a bizottsággal egyetértésben ma kiadta
a parancsot, hogy lőjenek a szökevényekre. Tudja meg az egész ország a teljes igazságot, hogy mi megy
végbe, borzadjon meg, és határozza el, hogy leszámol azokkal, akik kishitűen megsemmisítik a
forradalmat.
Fjodor Sztyepun:
Július 9-én az Ideiglenes Kormány táviratot kapott, amelyet a Délnyugati Front Végrehajtó
Bizottságának elnöke és a 2. hadsereg Végrehajtó Bizottságának elnöke írt alá, és jóval fölülmúlta
legsötétebb sejtelmeimet.
„A 2. hadsereg ellen július 6-án kezdődött német offenzíva szörnyű katasztrófává fejlődik, amely
pusztulással fenyegeti a forradalmi Oroszországot. A csapatokat kezdetben az a hősi akarat lelkesítette,
hogy megvédjék Oroszországot és a forradalmat, azóta azonban élesen és veszedelmesen megváltozott
a hangulat. A támadókedv kiapadt. Az ezredek többsége teljesen felbomlott. Szó sincs többé
fegyelemről. Ha a felettesek józan értelemre és lelkiismeretre hivatkoznak, fenyegetéssel, néha azonnali
agyonlövéssel válaszolnak rá. Néhány egység az ellenség támadását be sem várva önkényesen
visszavonul.
A frontbizottságok tagjai és a komisszárok egyöntetűen úgy vélik, hogy a helyzet megköveteli
a legszigorúbb rendszabályokat, és semmitől sem szabad visszariadni, hogy a forradalmi Oroszországot
megmentsék a pusztulástól.”
Két nappal később a 7. és 8. hadsereg biztosai, Szavinkov és Filonenko, majdnem azonos
szövegű táviratot küldtek az Ideiglenes Kormány, a Központi Végrehajtó Bizottság és a főparancsnok
címére. A táviratok azzal a következtetéssel fejeződtek be, hogy haladéktalanul vissza kell állítani a
fronton a halálbüntetést…
A cár naplójából:
Az utolsó napokban rossz hírek érkeznek a délnyugati frontról. Az előnyomulás után sok csapatrészleg,
amelyet megfertőzött a háborúellenes propaganda, nemcsak megtagadta, hogy előrenyomuljon, hanem
néhány helyen, anélkül hogy az ellenség kényszerítette volna, még vissza is vonult. E számukra kedvező
körülmények folytán a németek és az osztrákok csekély erőkkel áttörték Dél-Galíciában a frontot, ami
visszavonulásra kényszerítheti a mi délnyugati frontunkat kelet felé.
Egyszerűen szégyen és gyalázat.
Az Ideiglenes Kormány ma végre bejelentette, hogy a hadszíntéren halálbüntetéssel sújtják
azokat, akikre rábizonyosodik a hazaárulás.
Bár ne lenne még késő!
Bruszilov főparancsnok emlékezése:
A hadügyminiszter megérkezésének napján furcsa incidens történt, amelyhez nem volt ugyan közöm,
de abban az időben széltében-hosszában beszéltek róla. Úgy értesítettek minket, hogy a miniszter
délután 2 óra 30 perckor érkezik, de egy órával előbb futott be, s én akkor éppen törzskarom főnökével
hadműveleti intézkedésekről tárgyaltam. Nem tudtam idejében kiérni az állomásra, hogy a minisztert
fogadjam, mert azok a kérdések, amelyekről tárgyaltunk, igen sürgősek voltak, és Lukomszkij tábornok
azt ajánlotta, hogy ne is menjek el. Úgyis hamarosan találkoztunk volna Kerenszkijjel a tanácskozáson.
Ám megbeszéléseinket félbeszakította Kerenszkij szárnysegédjének betoppanása, aki közölte velem,
hogy a miniszter haladéktalanul az állomásra kéret a törzskari főnökkel együtt. Kimentünk hát. Még
aznap megtudtam, hogy Kerenszkij mérhetetlenül dühös volt, toporzékolt az állomáson, és azon
méltatlankodott, hogy a tábornokok elkanászodtak, szorosabbra kell fogni a gyeplőt, én semmibe
veszem őt, több tiszteletet követel magának, mert a „régieket” bezzeg fogadtuk, esőben-fagyban órákig
ácsorogva a pályaudvaron stb. Mindez rendkívül kicsinyesnek és nevetségesnek tűnt, miközben mi a
törzskar főnökével éppen a fronton uralkodó tragikus helyzetről tárgyaltunk.
Amikor beléptem a miniszter vagonjába, nem vágta a szemembe sérelmeit és nem tett
szemrehányásokat, de rendkívül kimért és hűvös volt. Felszólított, hogy tegyek jelentést a front
helyzetéről, s én ezt nyomban, rövidre fogva, meg is tettem. Figyelmeztettem, hogy a csapatok harci
szelleme szörnyen leromlott. Részletesebben nem szólhattam, mert már 4 óra felé közeledett az idő, az
ülést pedig 3 órára tűztük ki. Vártak bennünket, s így kénytelen voltam feltenni a kérdést: óhajtja-e
elhalasztani az ülést, vagy pedig induljunk? Az utóbbi mellett döntött, s elhajtattunk a főszállásmesteri
körletbe, ahol már összegyűlt a tanácskozás valamennyi résztvevője.
Az ülések közti szünetben a hadügyminiszter és valamennyi részvevő nálam ebédelt. Megvitattuk
és tisztáztuk mindazokat a kérdéseket, amelyeket a hadügyminiszter felvetett. Az ülés elhúzódott éjjel
12 óráig. Hangsúlyoznom kell, hogy a magam részéről akkor nem adtam hangot pesszimizmusomnak,
csupán józanul vázoltam a hadsereg akkori tényleges helyzetét. Leszögeztem, hogy igyekszem
végrehajtani az elődöm, Alekszejev által kidolgozott programot, bár ez, nézetem szerint, nehéz lesz.
Klembovszkij is valami ehhez hasonlót mondott. Gyenyikin hosszú beszédbe fogott; dühösen
kijelentette, hogy a hadsereg már nem harcképes, lehetetlen folytatni a küzdelmet, s ezért minden
felelősséget Kerenszkijre és a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjére hárított. Kerenszkij
éles szavakkal mosakodni próbált, s így a tanácskozás szitkozódássá fajult. Gyenyikin tragikusan
legyintett a kezével, Kerenszkij pedig hisztérikusan üvöltözött, és a fejét fogta. Ezzel tanácskozásunk
véget is ért.
1917. június 3-án (16-án) összeült a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek első kongresszusa,
melyen húszmillió választó nevében ezer küldött vett részt. A kongresszus Oroszország valamennyi
dolgozóját képviselte, kivéve a parasztokat; a Parasztszovjetek kongresszusa már májusban összeült.
Annak ellenére, hogy a Parasztszovjetek sokkal nagyobb tömeget képviseltek, tényleges hatalma a
Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének volt: az egész ország azt figyelte.
A 777 küldött közül, akik megjelölték pártállásukat, 285 szociálforradalmár, 284 mensevik s 105
bolsevik volt; a bolsevikok s a velük rokonszenvező baloldali csoportok mintegy egyötödét képezték
a kongresszusnak.
Ennek az aránynak feleltek meg a kongresszus határozatai is: a jobboldali többség mindenben
jóváhagyta a Végrehajtó Bizottság addigi politikáját. Hasztalan követelték Lenin és a bolsevikok, hogy
a Szovjetek vegyék át a hatalmat, a kongresszus bizalmat szavazott a koalíciós kormánynak.
Megszavazták az offenzívát is, melynek oly tragikus következményei lettek.
Fjodor Sztyepun így emlékszik a kongresszusra:
A hadapródiskola óriási épülete már június elsején zsúfolásig tömve volt majd kétezer emberrel. A vidéki
küldöttek ott is ettek, ott is aludtak. A dohányfüsttől kék folyosón szakadatlanul zúgott a lárma. Ha
közismert vezetők vagy vidékről most érkezett küldöttek jöttek, a kíváncsi hallgatóság izgatottan
tolongott körülöttük.
Különösen sokan álldogáltak mindig a könyvesbódék előtt és a szűk, félhomályos kantinban,
ahol nagy küzdelem folyt egy-egy pohár citromos teáért vagy egy-egy tányér káposztalevesért.
E kavargástól és zűrzavartól távol, az óriási osztálytermek zárt ajtaja mögött, ahol nemrég még
kurtára nyírt, jól nevelt hadapródokat oktattak, egyfolytában frakcióüléseket tartottak. Az eszerek
jobbszárnya hősies erőfeszítéseket tett, hogy leverje a pártban előretört baloldali ellenzéket. Hasonló
küzdelmet folytatott a mensevik centrum a párt internacionalista szárnya ellen, amely gondolt valamit,
és vakon cselekedett.
A júniusi ülésszak egyetlen nagy eseményeként Lenin fellépésére emlékszem. A bolsevikok sokat
emlegetett vezetője, aki titokzatosan elrejtőzött pártja ölén, először lépett a nyilvánosság elé mint
Cereteli ellenfele, aki referátumában a kormány helyzetét elemezte. Lenin az utolsó felszólalók között
beszélt, amikor már tizenöt percre korlátozták a hozzászólás idejét. Nehéz helyzetben volt azért is, mert
ellenséges hallgatóság előtt kellett beszélnie. Hétszázhetvenhét képviselő tartozott megállapíthatóan a
különböző pártokhoz, s közülük csak százöt volt bolsevik, de akkoriban korántsem mindannyian
értettek egyet vezetőjük taktikai vonalával.
Első benyomásom pontosan olyan volt Leninről, ahogyan az orosz közmondás mondja:
„Ügyetlenül szabták, de jól összevarrták.” Hanyag öltözék, zömök, négyszögletes testalkat és arc;
beszéd közben először lassan a hallgatóság felé lépkedett, majd hátrált, mint a rák, esetlenül tartott jobb
karját közben magasra lendítette, mint egy szemafort. Semmi vonzó sem volt kicsinyes, kedvetlen,
német származása ellenére mongoloid, oroszos arcában, amelyet kétemeletes homlok lapított össze,
úgyhogy a mélyen ülő szem nemigen ragyogott ki belőle. Elfogulatlan szemlélőre inkább ellenszenvesen
hatott. Különösen kellemetlen benyomást keltett kegyetlen, megvető szája a barna, bozontos szakállban.
Szaggatottan, dallamtalanul beszélt, mintha baltával faragná ki a gondolatait. Mint „az
egyszerűsítés zsenije” lendületes plakátstílusban tudta a műveletlen tömegek elé tárni komoly marxista
tudását. Bár ahhoz nem volt képessége, hogy példázatokkal éljen, még akkor is roppant meggyőzően
beszélt, amikor nyilvánvaló képtelenségeket védett; hallgatóinak szinte szájába rágta az eseményekről
és emberekről alkotott nézeteinek körvonalait. Volt némi népies, vaskos humora is. De
munkáshallgatóival legjobban a proletariátus szeretete fűzte össze, ami szinte tapinthatóan sugárzott
belőle. Mennyire jellemző rá felesége elbeszélése, hogy előszeretettel étkezett munkáscsapszékekben,
nem azért, mert takarékoskodni akart, hanem meggyőződése volt, hogy a drága éttermekben rosszul
főznek.
Lenin beszéde az összes jelenlevőkben, részint saját párthíveiben is, valamilyen nagyszerű
kuszaság benyomását keltette. Mégis mindenkire nagy hatást tett, sokakat levett a lábáról, sokakat
magával ragadott, sokakat felháborított.
Közvetlenül Lenin után felállt Kerenszkij, hogy válaszoljon fejtegetéseire. Felindultan beszélt,
erkölcsileg mélységesen felháborodva, és nagy szónoki hévvel. Természetesen könnyedén megcáfolta
Lenin naiv téziseit. Ezzel azonban furcsa módon nem illant el Lenin fellépésének hatása, mert annak a
lényege nem az új élet felé vezető új utak megmutatásában, hanem a régi világ szétrombolásának
pátoszában rejlett.
Lenin számos ellensége legtöbbször azt mondja róla, hogy a marxizmus bibliamagyarázója,
racionalista–talmudista, és nem veszik észre, hogy a racionalista dialektikán kívül sok bakunyini
rombolásmisztika is van Lenin tanaiban és gyakorlatában. Ő volt talán a Szovjetkongresszuson az
egyetlen, aki nem félt a forradalom semmilyen következményétől, és semmi egyebet nem követelt tőle,
csak hogy továbblépjen. Szívvel-lélekkel vállalta a forradalom minden viharát, s ez fűzte össze a
néptömegek sötét romboló ösztönével. Ha nem lett volna beszédmódjában az a lenyűgöző erő, amellyel
mindig újból felébresztette a tömeg lelkében a bús népdalainkat oly gyakran félbeszakító betyárfüttyöt,
marxista eszméivel sohasem sikerült volna oly bűnös módon rabul ejtenie az orosz népet, az orosz nép
lelkét, mint ahogyan – valljuk be őszintén – valójában történt…
A petrográdi munkások és katonák jelentős része sokkal baloldalibb álláspontot képviselt, mint a
Szovjetkongresszus. Elsősorban a katonák lázadoztak: elegük volt a háborúból, nem akartak a frontra
menni. De nem kisebb volt az elégedetlenség a munkások körében sem: az árak egyre emelkedtek, az
élelmiszer egyre kevesebb lett; a munkások nagyobb nyomorban éltek, mint a forradalom előtt. Régen
elszállt már az első hetek mámora, amikor a győzelem feledtette velük az éhséget.
Június 8-án (21-én) a bolsevikok Központi Bizottsága tanácskozásra hívta össze a párt
Petrográdi Bizottságát és Katonai Irodáját, a szakszervezetek, üzemi bizottságok bolsevik vezetőit. Az
értekezlet 131 szavazattal 6 ellenében elhatározta, hogy június 10-én (23-án) tüntetést rendez a
fővárosban: hadd lássa a Szovjetkongresszus, mit akarnak a petrográdi dolgozók. A tüntetésnek a
következő jelszavakkal kellett volna lezajlania: „Le a tíz kapitalista miniszterrel!”, „Itt az ideje, hogy
befejezzük a háborút!”, „Kenyeret, békét, szabadságot!”, „Le a kapitalistákkal, akik munkásokat
bocsátanak el!” A legfontosabb jelszó így hangzott: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”
A kongresszus megrémült, s olyan lépésre szánta el magát, amilyenre nem volt példa a
forradalom óta: betiltotta egy baloldali párt tüntetését, s határozatot hozott, hogy azok, akik az
elkövetkező három napon tüntetést szerveznek, „a forradalom ellenségei”.
A tüntetés betiltása azonban csak olaj volt a tűzre. A gyárakban ilyen határozatok születtek:
„Szabad állampolgárok vagyunk, jogunk van tiltakozni, és élnünk kell ezzel a jogunkkal, amíg nem
késő.” A kongresszus több száz küldöttet küldött a gyárakba, laktanyákba, hogy lecsillapítsák a
háborgókat. „A kongresszus többsége – írja egy mensevik szemtanú –, több mint 500 küldött, egész éjjel
nem hunyta le a szemét. Tízes csoportokba osztva felkeresték a petrográdi gyárakat és csapattesteket,
hogy lebeszéljék őket a tüntetésről. A kongresszusnak a gyárak és üzemek nagy részében s a helyőrség
bizonyos részeiben nincs tekintélye.” Végül is a bolsevikok erélyes közbelépése mentette meg a
helyzetet; a Központi Bizottság határozatot hozott, hogy aláveti magát a kongresszus döntésének. A
munkások, ha morogva is, engedelmeskedtek a bolsevikoknak.
A kongresszus azt hitte, hogy győzött. S hogy bebizonyítsa hatalmát és befolyását, június 18-ra
(július 1-re) maga hirdetett demonstrációt. „Most majd meglátjuk mindannyian – mondta Cereteli a
bolsevikoknak –, kivel van a többség, önökkel vagy velünk.” A kongresszus által kiadott jelszavak így
hangzottak: „Általános békét!”, „Demokratikus köztársaságot!”, „Az Alkotmányozó Gyűlés mielőbbi
összehívását!”
Június 18-án (július 1-én) csaknem négyszázezer petrográdi dolgozó vonult a Mars-mezőre, ahol
a kongresszusi küldöttek fogadták a felvonulókat. Egyik gyár követte a másikat, egyik alakulat a
másikat. És három kis csoport kivételével mind a négyszázezer tüntető a bolsevikok jelszavaival vonult
fel: „Le az offenzívával!”, „Le a tíz kapitalista miniszterrel!”, „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”
Antonov-Ovszejenko, a későbbi népbiztos levele a bolsevikok Központi Bizottságának:
Kedves Elvtársak!
Nagyon kínosan érintett bennünket ez az egész história a szombati tüntetéssel. Olyan szemrehányásokat
kaptunk, hogy a Központi Bizottság a tüntetés elhatározása előtt nem mérlegelte annak minden
lehetséges következményét, nem vette figyelembe a szovjetek kongresszusának és a megfelelő
intézményeknek a hangulatát. S ha már három napra betiltották a tüntetéseket, miért nem lehetett a
tüntetést a negyedik napra kitűzni? Vagy miért nem lehetett a tüntetést elhalasztani, és helyette zárt
helyiségekben gyűléseket rendezni, amelyek már nemcsak a szerveződő ellenforradalom ellen tiltakoztak
volna, hanem az ellen is, hogy az ellenzéki pártokat megfosztják a tüntetés jogától?
A tüntetést lemondó táviratot csak szombaton déli 12 órakor kaptuk
kézhez. A jövőben számoljanak az ilyen késlekedéssel.
Az itteni hajókon emelkedett hangulat uralkodik. Kezdeményezésünkre naponta gyűlést tartanak
a hajóbizottságok képviselői, s ezek láthatatlanul is a mi befolyásunk alatt állnak. A hadsereggel egyre
szorosabb kapcsolatot építünk ki; a honvédőket mindenütt „a pad alá” kényszerítjük; a hadseregbeliek
– csaknem valamennyien parasztok – sóváran lesik minden szavunkat, különösen a földet illetően; a
honvédők befolyása itt még gyengébb, mint a hajókon, amelyek közül nem tekinthető teljesen
megbízhatónak sem a „Szlava”, sem a „Szevasztopol”, sem a „Poltava”. Az erődben még rosszabbul
áll a szénánk: vannak olyan tüzérszázadok, amelyeknek a közelébe sem férkőzhetünk. Az ideérkezett
internacionalista eszerek, Usztyinov és Prosjan, szétugrasztották az eszer szervezetet, amely
kormányhűségével rengeteg „lojális”, „rendes elemet” vonzott. Az internacionalista eszerek agitációját
a legmesszebbmenően felhasználjuk, s az ő segítségükkel kiebrudaljuk az eszereket a gyűlésekről. A
gyűléseken lelkes a hangulat. Tegnap (a mi nevünkben) megszerveztük a kronstadti küldöttség
(Raszkolnyikov elvtárs és mások) fogadását; a honvédők közül alig néhányan furakodtak be közénk (de
azok sem értek el semmit); több mint tizenötezer ember gyűlt össze, bár finn ünnep volt, s ilyenkor a
matrózok általában a szigeteken szoktak mulatni. Rendkívül nagy volt a lelkesedés. A gyűlésről mintegy
négyezer főnyi tömeg dalolva elindult a tömegsír felé (ez elég messze fekszik), ott beszédek hangzottak
el, majd az emberek énekelve visszatértek, és újra többen beszédet mondtak. A kronstadtiakat a vállukra
vették, és körbehordozták. Néhány hajón olyan a hangulat, hogy már alig lehet féken tartani a
matrózokat. A „Reszpublika” legénysége például olyan határozatot fogadott el, amelyben fegyveres erő
alkalmazásával fenyegetőzve Hausztov elvtárs szabadon bocsátását követeli, s ezt a határozatot más
hajókkal is el akarta fogadtatni. Ugyanilyen elszántság uralkodik a „Petropavlovszk”-on is.
A Balti Flotta Központi Bizottságához aggasztó hírek érkeznek: attól tartanak, hogy
Szevasztopolba küldött öt képviselőjüket letartóztatták. Mások letartóztatására is számítanak. Ha ezt
csakugyan meg mernék tenni, ennek beláthatatlan következményei lehetnének. A Balti Flotta Központi
Bizottsága teljes bizalmat élvez (leszámítva a revali flotta nagy részét, vagyis a hajóknak nem egészen
egyharmadát); a hajók most is megtagadták a Helsingforsból való kifutást (amelynek állítólagos célja
lőgyakorlat), amíg a Központi Bizottság ezt nem engedélyezi; a matrózok többsége nem ismeri el az új
parancsnokot, akit a közösen megválasztott Makszimov helyébe neveztek ki (ezzel nem magáért
Makszimovért szállnak síkra, hanem a választás elvéért). A Központi Bizottság teljesen határozott
irányvonalat követ, s nem enged semmiben.
Elvtársi üdvözlettel
Anton
A júniusi események csak előjátékai voltak egy sokkal súlyosabb válságnak. A bolsevikok már június
22-én (július 5-én) kénytelenek voltak figyelmeztetni a Szovjet Végrehajtó Bizottságát. Petrográdon
olyan feszült a hangulat, hogy bármelyik pillanatban zavargásokra kerülhet sor, s a bolsevikoknak sem
lesz erejük, hogy ezt megakadályozzák.
Június 23-án (július 6-án) 73 gyár küldötte gyűlt össze a Putyilov-művekben, s elhatározta, hogy
mindenáron megvalósítja gazdasági követeléseit, mert a munkások nyomora már elviselhetetlen.
Sztrájkhullám söpört végig a városon; az üzemek egymás után szüntették be a munkát. A
Putyilov-művekben megtartott munkásértekezlet azonban nemcsak gazdasági határozatot hozott:
követelte, hogy a Szovjetek vegyék át a hatalmat és a termelés ellenőrzését.
A katonák körében hasonló volt a hangulat. Még az év elején szabadságolták a negyven évnél
idősebb katonákat, hogy részt vehessenek a mezőgazdasági munkában. Ezeket a korosztályokat az
offenzíva miatt megint behívták. A veteránok zúgolódtak és tüntettek. „Elvetettük a magot, le akarjuk
aratni a termést” – ezt a jelszót vitték petrográdi felvonulásukon.
Július 2-án (15-én) lemondott a kormány négy kadet párti minisztere. A tömeg most már
őrjöngve követelte, hogy a Szovjetek vegyék át a hatalmat. A Végrehajtó Bizottság azonban ehelyett
tárgyalásokat kezdett egy újabb koalíciós kormány megalakításáról. Másnap az 1. géppuskás ezred
határozatot hozott, hogy fegyveres tüntetést szervez, s szétküldte megbízottait a többi alakulathoz és
a gyárakba. Küldötteket menesztettek a bolsevikokhoz is: álljanak a tüntetés élére.
Sztálin a bolsevikok VI. kongresszusán így számolt be a júliusi eseményekről:
Július 3. Délután 3 óra. Pártunk petrográdi városi konferenciája ülést tart. Az
ülésen egészen ártatlan kérdést, a községi választások kérdését tárgyalják. Megjelenik a helyőrség egyik
ezredének két képviselője, és soron kívül bejelentik, hogy ezredük „úgy határozott, hogy ma este
kivonulnak az utcára”, hogy „nem tűrhetik tovább szótlanul, hogy a fronton egymás után oszlatják fel
az ezredeket”, hogy „már elküldték küldötteiket a gyárakba és az ezredekhez” azzal a javaslattal, hogy
csatlakozzanak a tüntetéshez. A konferencia elnökségének képviselője, Volodarszkij elvtárs erre azt
válaszolta, hogy „a párt határozata értelmében nem szabad kivonulni az utcára, hogy az ezred párttagjai
nem szeghetik meg a párt határozatát”.
Délután 4 óra. A Petrográdi Bizottság, a Katonai Szervezet és a párt
Központi Bizottsága a kérdés megvitatása után úgy határoz, hogy nem szabad kivonulni. A konferencia
elfogadja ezt a határozatot, s a konferencia tagjai kimennek a gyárakba és az ezredekhez, hogy az
elvtársakat lebeszéljék a tüntetésről.
Délután 5 óra. Tauriai palota. A Szovjetek Központi Végrehajtó
Bizottsága Irodájának ülése. A párt központi Bizottsága megbízásából Sztálin elvtárs a Központi
Végrehajtó Bizottság Irodájának bejelentést tesz a történtekről, és közli a bolsevikok határozatát, amely
ellenzi a tüntetést.
Este 7 óra. A Petrográdi Bizottság épülete előtt. Több ezred vonul fel
zászlókkal. Jelszavuk: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” Megállnak a Petrográdi Bizottság épülete
előtt, és megkérik szervezetünk tagjait, hogy „mondjanak valamit”. A szónokok, a bolsevik Lasevics
és Kurajev, beszédeikben feltárják a jelenlegi politikai helyzetet, és felszólítják az ezredeket, hogy
tartózkodjanak a tüntetéstől. Az ezredek válasza: „Le velük!” Szervezetünk tagjai akkor azt ajánlják,
hogy válasszanak küldöttséget, közöljék óhajaikat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával, és
azután ezredenként vonuljanak vissza a kaszárnyáikba. Erre fülsiketítő „hurrá!” a válasz. A zenekar a
„Marseillaise”-t játssza… Ekkorra már egész Petrográdot bejárta a hír, hogy a kadetok kiléptek a
kormányból. A munkásokat izgalom fogja el. A katonák után megjelennek a munkások oszlopai.
Jelszavaik ugyanazok, mint a katonáké. A katonák és a munkások a Tauriai palotához vonulnak.
Este 9 óra. A Petrográdi Bizottság helyisége. A gyárak küldötteinek
hosszú sorai. A küldöttek valamennyien azt javasolták pártunk szervezeteinek, hogy avatkozzanak be
a dologba, és vegyék kezükbe a tüntetés vezetését. Különben „vérontás lesz”. Egyesek azt javasolják,
hogy a gyárak válasszanak küldöttségeket, a küldöttségek közöljék a Szovjetek Központi Végrehajtó
Bizottságával a tüntetők akaratát, a tömegek pedig miután meghallgatták a küldöttségek beszámolóit,
békésen széledjenek szét.
Este 10 óra. Tauriai palota. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi
Szovjetjének munkástagozata ülésezik. Miután a munkások beszámoltak a kezdődő tüntetésről, a
többség a túlkapások elkerülése végett úgy határoz, hogy be kell avatkozni a tüntetésbe abból a célból,
hogy annak békés és szervezett jelleget adjanak. A kisebbség, amely nem ért egyet ezzel a határozattal,
elhagyja az üléstermet. A többség Irodát választ az imént elfogadott határozat végrehajtására.
Éjjel 11 óra. Pártunk Központi Bizottsága és Petrográdi Bizottsága a
Tauriai palotába teszi át székhelyét – este óta oda özönlik a tüntetők tömege. Megérkeznek a kerületi
agitátorok és a gyárak képviselői. Pártunk Központi Bizottságának, a Petrográdi Bizottságnak, a
Katonai Szervezetnek, a Kerületi Bizottságnak, a Petrográdi Szovjet Munkástagozata Irodájának
képviselői gyűlést tartanak. A kerületek jelentéseiből kiderül, hogy:
1. a munkásokat és a katonákat holnap nem lehet visszatartani a tüntetéstől;
2. a tüntetők fegyveresen fognak kivonulni, kizárólag önvédelmi célból, hogy valóságos
biztosítékuk legyen a Nyevszkij proszpektről várható esetleges provokációs lövöldözéssel szemben:
„fegyveresekbe nem olyan könnyű belelőni”.
A gyűlés dönt: amikor a munkások és katonák forradalmi tömegei ezzel a jelszóval tüntetnek:
„Minden hatalmat a Szovjeteknek!”, a proletariátus pártjának nincs joga kezét mosni és félreállni, a párt
nem hagyhatja a tömegeket sorsukra, hanem együtt kell lennie a tömegekkel, hogy a spontán
mozgalomnak tudatos és szervezett jelleget adjon. A gyűlés a munkásoknak és katonáknak azt javasolja,
hogy az ezredek és a gyárak válasszanak küldötteket, és a küldöttek útján közöljék kívánságaikat a
Szovjetek Végrehajtó Bizottságával. E határozat szellemében fogalmazzák meg a felhívást, amely
„békés és szervezett tüntetésre” szólít.
Éjjel 12 óra. A Tauriai palotához több mint harmincezer putyilovi
munkás érkezik. Zászlóerdő. Jelszavuk: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” Küldötteket választanak.
A küldöttek jelentést tesznek a Végrehajtó Bizottságnak a putyiloviak követeléseiről. A Tauriai palota
előtt álló katonák és munkások kezdenek elszéledni.
Július 4. Nappal. A munkások és katonák felvonulása. Zászlók. Bolsevik
jelszavak. A Tauriai palotához mennek. A tüntető menetet a kronstadti matrózok ezrei zárják be. A
polgári lapok (Birzsevije Vedomosztyi) tanúsága szerint legalább négyszázezren
vettek részt a tüntetésen. Az utcákon ujjong a nép. A közönség vidám „hurrá!”-val fogadja a tüntetőket.
Déltájban megkezdődnek a kilengések. A burzsoá negyedek sötét erői, hogy árnyékot vessenek a
munkások tüntetésére, bűnös provokáció céljából lövöldözni kezdenek. Még a Birzsevije
Vedomosztyi sem meri tagadni, hogy a lövöldözést a tüntetés ellenfelei kezdték. „Pontosan
délután két órakor a Szadovaja és a Nyevszkij sarkán – írja a Birzsovka (július
4-i esti szám) –, amikor a fegyveres tüntetők felvonultak, és az összeverődött nagyszámú közönség
nyugodtan nézte őket, a Szadovaja jobb oldaláról fülsiketítő lövés dördült el, amire elkezdődött a
lövöldözés.”
Világos, hogy nem a tüntetők, hanem „ismeretlen személyek” kezdték el a lövöldözést, a
tüntetők közé lőttek, és nem megfordítva.
A lövések egyidejűleg folytatódtak a város burzsoá részének különböző pontjain. A
provokátorok nem szunnyadtak. A tüntetők ennek ellenére sem lépték túl a szükséges önvédelem
határait. Összeesküvésről vagy felkelésről szó sem lehet. Egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy
elfoglaltak volna valamilyen kormány- vagy társadalmi intézményt, vagy hogy kísérletet tettek volna
erre, noha a tüntetők a rendelkezésre álló hatalmas fegyveres erővel könnyen hatalmukba keríthették
volna nemcsak az egyes intézményeket, hanem az egész várost is …
Este 8 óra. Tauriai palota. Pártunk Központi Bizottsága, a Kerületi
Bizottság és pártunk egyéb szervezetei gyűlést tartanak. Határozat: miután a forradalmi munkások és
katonák kifejezésre juttatták akaratukat, a tüntetést be kell szüntetni. E határozat szellemében felhívást
szerkesztenek: „A tüntetés befejeződött… Jelszavunk: állhatatosság, kitartás, nyugalom” (a felhívást
lásd a Lisztok Pravdü-ben). Ez a felhívás, amelyet a Pravdá-nak adtak le, július 5-én nem jelenhetett meg, mivel a 4-ről 5-re virradó éjjel a
hadapródiskolások és a rendőrkopók szétrombolták a Pravda szerkesztőségét.
Éjjel 10–11 óra. Tauriai palota. A Szovjetek Központi Végrehajtó
Bizottságának ülése. A hatalom kérdését tárgyalják. Miután a kadetok kiléptek a kormányból, az eszerek
és a mensevikek helyzete különösen válságosra fordult, nekik blokk „kell” a burzsoáziával, de a blokk
nem jöhet létre, mert a burzsoázia nem akar többé megegyezni velük. A kadetokkal való blokk eszméje
megbukik. Tehát: a Szovjeteknek kell kezükbe venni a hatalmat – ilyen élesen vetik fel a kérdést a
Végrehajtó Bizottság előtt.
Hírek jönnek, hogy a német csapatok áttörték frontunkat; igaz, ezek még ellenőrizhetetlen hírek,
mégis nyugtalanságot keltenek.
Híre járja, hogy holnap a sajtóban aljas rágalom fog megjelenni Lenin elvtársról.
A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága a volhíniaikat (katonákat) a Tauriai palotába
rendeli a palota védelmére – kivel szemben? Kiderül, hogy a bolsevikokkal szemben, akik állítólag azért
mentek a palotába, hogy „letartóztassák” a Végrehajtó Bizottságot, és „megragadják a hatalmat”. A
bolsevikokról mondják ezt, akik a Szovjetek erősbítéséért küzdöttek, akik azért harcoltak, hogy a
Szovjeteknek adjanak át minden hatalmat az egész országban!…
Éjjel 2–3 óra. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem veszi
át a hatalmat. Megbízza a „szocialista” minisztereket, alakítsanak új kormányt, amelybe okvetlenül
vegyenek be burzsoákat, még ha nem tartoznak is valamely párthoz. A minisztereknek külön
felhatalmazást adnak az „anarchia elleni harcra”. A dolog világos: a Központi Végrehajtó Bizottság,
amely olyan helyzetbe került, hogy határozottan szakítania kellett a burzsoáziával, de ettől különösen
félt – mert mindeddig a burzsoáziával való egyik-másik „kombinációból” merítette erejét –, most azzal
válaszol, hogy határozottan szakít a munkásokkal és a bolsevikokkal, hogy a burzsoáziával egyesülve
a forradalmi munkások és katonák ellen fordítsa fegyverét. Ezzel megindul a hadjárat a forradalom ellen.
Az eszerek és a mensevikek az ellenforradalom örömére támadásba mennek a forradalom ellen.
Szuhanov:
Hét óra felé visszamentem a gyűlésre. Itt azonban semmi új sem történt. Hirtelen elterjedt a hír, hogy
harmincezer munkás érkezett a Putyilov-művekből; rendkívül erőszakosak, néhányan berontottak a
palotába, és Ceretelit keresik. Állítólag átkutatták érte az egész palotát, de pillanatnyilag sehol sem
találják. Nagy izgalom támadt, az emberek taszigálták egymást, dühös ordítozás hallatszott mindenfelől.
Ebben a pillanatban berontott a terembe mintegy negyven munkás; sokuknál fegyver volt. A küldöttek
felugráltak helyükről. Néhányukból határozottan hiányzott a bátorság és az önuralom.
Az egyik munkás, egy jellegzetes sans-culotte, kerek sapkában, rövid,
öv nélküli kék ingben, fegyverrel a kezében a szónoki emelvényre ugrott. Remegett az izgalomtól,
összefüggéstelenül ordítozott, és a fegyverével hadonászott:
– Elvtársak! Meddig tűrjük még, mi, munkások, ezt az árulást? Ti itt vitatkozgattok, és
lepaktáltok a burzsoáziával meg a nagybirtokosokkal… Azzal vagytok elfoglalva, hogy folytonosan
eláruljátok a munkásságot. Mi, a Putyilov-művek harmincezer munkása eljöttünk ide. Azt akarjuk, hogy
az történjék, amit mi mondunk! Minden hatalmat a Szovjeteknek! Keményen fogjuk a fegyvert! A ti
Kerenszkijetek meg Ceretelitek nem fog tovább az orrunknál fogva vezetni bennünket!
Csheidze, akinek az orra előtt szakadatlanul fel-le mozgott a fegyver, tökéletes önuralmat
tanúsított. Miután a sans-culotte kiöntötte proletárszívét, az elnök nyugodtan lehajolt magas székéről,
s egy előző este nyomtatott kiáltványt nyomott remegő kezébe:
– Nesze, elvtárs, fogd és olvasd! Ez megmondja neked meg a bajtársaidnak a
Putyilov-művekben, hogy mit tegyetek! Minden rajta van ezen a papíron!
A kiáltványon az állt, hogy a tüntetők térjenek vissza üzemeikbe, különben elárulják a
forradalmat. Ebben a robbanásig feszült helyzetben Csheidzének és a szovjetvezetők csoportjának nem
jutott jobb az eszébe, mint ez a kiáltvány.
A megdöbbent sans-culotte nem tudta, mit csináljon. Átvette a kiáltványt, és ellenkezés nélkül
engedte, hogy levezessék az emelvényről. Bajtársait is gyorsan rá lehetett beszélni, hogy hagyják el a
termet. Ismét helyreállt a rend, az ügy elintéződött…
Sztyepun:
Pétervár három napig a váltakozó forradalmi apály és dagály prédája volt. A lázadás hulláma néha
hirtelen felszökött, majd erőtlenül visszazuhant, mintha nem tudná, mit kezdjen magával. Minden
utcasarkon gyűléseztek; most már nemcsak a bolsevikok, hanem a hirtelen felbukkant anarchisták is
gátlástalanul támadták az Ideiglenes Kormányt és az Összorosz Szovjet többségét; sötét bujtogatók
osontak laktanyáról laktanyára, és rábeszélték a katonákat, hogy csatlakozzanak a gyári munkások
fegyveres felkeléséhez. De sem központi akarat, sem tervszerűség nem érződött az események mögött.
Gépfegyverekkel telitűzdelt teherautók száguldoztak vakon az utcákon, a fegyverek mintegy maguktól
sültek el. Az utcakeresztezéseknél újságárusok isten tudja, kitől szerzett töltényeket osztogattak
válogatás nélkül minden fegyveres járókelőnek. Emlékszem, hogy a Tauriai palota felé menet részeg
társasággal találkoztam, akik teli torokkal üvöltöztek: – Elvtársak! Üssük a zsidókat! – A vörösen
morajló forradalmi tengerbe mindenfelől a Fekete Százak pogromra vágyó bandái ömlöttek. Sokan
részegek voltak. A városban nyíltan fosztogattak.
E zűrzavar közepette elterjedt a rémhír: a Varsói pályaudvaron megjelent egy fegyveres autó,
hogy letartóztassa a frontról visszatérő Kerenszkijt.
Késő este a Tauriai palota előtt összegyűlt néhány csoport munkás és katona, fáradtan a
tüntetésektől és a kozákokkal való lövöldözéstől. Maguk sem tudták pontosan, mit akarnak valójában.
Viharosan követelték a Munkás- és Katonatanács Központi Végrehajtó Bizottságának azonnali
letartóztatását, ugyanakkor azonban érdeklődve hallgatták a bizottság tagjainak beszédeit. Bent az
udvaron ezalatt viharos bolsevik gyűlések folytak; itt azt követelték, hogy azonnal adjanak át minden
hatalmat a Szovjeteknek. Különösen nagy sikere volt Trockijnak, az okos, szenvedélyes, vakmerő
szónoknak, aki idegesen felfúvódó orrcimpája felett ferdén ülő cvikkert hordott, és magas
kakastaréj-frizurát viselt.
Éjfél után elkezdődött a Központi Végrehajtó Bizottság ülése. A napirenden egyetlen pont
szerepelt: az Ideiglenes Kormány átalakítása és a bolsevizmus elleni harc erősítése. Hajnalra
elhatározták, hogy három-három képviselőt küldenek sietve a laktanyákba és a gyárakba, hogy
elkerüljék a további vérontást.
Az akció ellenkező eredménnyel járt, mint amit elérni akart. Az előző este csillapodni látszó
lázadás július 4-én újult erővel fellángolt. Partra szállt néhány ezer matróz, két kedvenc vezetőjük,
Rosall és Raszkolnyikov parancsnoksága alatt. Vállra vetett fegyverrel, zeneszóval masíroztak a
Kseszinszkaja palota erkélye elé. Lenin azonnal kilépett az erkélyre, éles szavakkal elítélte az Ideiglenes
Kormányt és a Szovjet szocialista többségének lakájszellemét, megeskette a matrózokat, hogy hűek
maradnak a bolsevik forradalomhoz, de nem adott semmiféle határozott utasítást.
A kronstadtiak a Kseszinszkaja palotától a Tauriai palota felé indultak. Útközben szervezett
munkáscsoportok csatlakoztak hozzájuk, de dühös, fegyelmezetlen bandák is. Délfelé rendszertelen
lövöldözés tört ki az egész városban a felkelők és a kormányhű csapatok között, amelyeket kozákok
és hadapródiskolások vezettek. Benyomásom szerint a felkelők is, ellenfeleik is kerülték egymást. Az
ömlő eső is megnehezítette, hogy elkeseredett harc alakuljon ki.
Bár az Ideiglenes Kormány nemigen mutatkozott határozottnak, a felkelés az ő teljes
győzelmével végződött. A győzelemmel együtt villámcsapásszerűen elterjedt az a hír, hogy az
Igazságügy-minisztérium valamilyen bizonyítékok birtokába jutott, amelyekből világosan kiderül, hogy
Lenin pénzt kapott a német vezérkartól. Még azt is tudni vélték, hogy ki adta át neki a pénzt és mennyit.
Ezek a részletek nagy hatást keltettek. Pontosan emlékszem, hogy hirtelen mindenütt megváltozott a
hangulat, és fenyegető szónoklatok hangzottak el a bolsevikok ellen. A házmesterek, a boltosok, a
konfliskocsisok, a borbélyok, egyszóval Petrográd egész kispolgári rétege csak azt várta, hogy
nekironthasson az elvtársaknak, zsidóknak és árulóknak. Más hangnemben, de nem kevésbé
szenvedélyesen nekitüzesedett a hazafiasan gondolkodó burzsoázia és a liberális értelmiség is. Örültek,
hogy bebizonyíthatják a szocialistáknak, amiben ők sohasem kételkedtek.
Szuhanov:
A gyűlésterembe mentem. A zsúfolt folyosóról lenéztem a palota előtti térre: ameddig a tekintetem elért,
sűrű tömeg tolongott. Fegyveres emberek másztak be a nyitott ablakokon. A tömeg fölé táblák és
zászlók emelkedtek a június kilencediki bolsevik jelszavakkal. A tér bal sarkában páncélkocsik sötét
körvonala magaslott.
Utat törtem az előszobába, ahol nagy tolongás volt; különböző csoportok lárma és
fegyvercsörgés közepette szüntelenül ide-oda sodródtak. Valaki hirtelen megrántotta a kabátujjamat.
Ljosa Jemeljanov állt előttem, a szociálforradalmárok egyik kipróbált híve, akit csak nemrég bocsátottak
szabadon a börtönből, és most az Izvesztyijá-nál dolgozott. Sápadt volt, egész
testében remegett.
– Gyere gyorsan… Csernovot letartóztatták… a kronstadtiak… ott az udvaron… Siess, siess…
Minden pillanatban megölhetik!
A kijárat felé rohantam. Ebben a pillanatban észrevettem Raszkolnyikovot, aki épp a Katalin
terembe próbált bevergődni. Megfogtam a karját, magamhoz húztam, s megpróbáltam neki
megmagyarázni, mi történt. Ki tudná lecsillapítani a kronstadtiakat, ha nem Raszkolnyikov? Az épületből
azonban alig lehetett kijutni; az előcsarnokban iszonyú tolongás volt. Raszkolnyikov követett, de nem
adott egyenes választ. Megdöbbentem, és lassacskán elvesztettem a türelmemet. Már éppen
elvergődtünk a lépcsőkig, amikor mellénk ért Trockij, aki erélyesen utat tört magának a tömegben. Ő
is Csernov segítségére jött.
Az események a következőképpen játszódtak le: amikor a Központi Végrehajtó Bizottságnak
jelentették, hogy a kronstadtiak beszélni akarnak a szocialista miniszterekkel, az elnökség Csernovot
küldte ki hozzájuk. Alighogy megjelent a bejárati lépcsőnél, a kronstadtiak rögtön agresszívek lettek;
a fegyveres tömegből kiáltások hangzottak: – Kutassátok át! Nézzétek meg, nincs-e nála fegyver!
– Akkor nem beszélek önökkel – jelentette ki Csernov, és megpróbált visszamenni a palotába.
A tömeg valamelyest megnyugodott. Csernov rövid beszédet tartott a kormányválságról, és
élesen bírálta a kadeteket, akik kiváltak a kormányból. Beszédét megszakították bolsevik jellegű
közbekiáltások. A beszéd vége felé valaki azt kiabálta a tömegből, hogy a szocialista miniszterek
azonnal nyilvánítsák állami tulajdonná a földbirtokokat.
Lázas tülekedés kezdődött. A matrózok fegyvereikkel hadonásztak, és előrenyomakodtak.
Néhány ember megpróbálta behúzni Csernovot a palotába, hogy biztonságban legyen, de erős karok
megragadták, és beráncigálták egy nyitott kocsiba, amely az előcsarnoktól jobbra, közvetlenül a lépcső
mellett állt. Csernovot fogolynak nyilvánították, és túszként fogva tartották.
Egy csoport munkás tüstént elindult, hogy jelentse az esetet a Központi Végrehajtó
Bizottságnak; berohantak a „Fehér terembe”, és izgatott beszámolójukkal pánikot keltettek. – Csernov
elvtársat letartóztatta a csőcselék! Darabokra akarják tépni! Segítség! Mindenki az utcára!
Csheidze csak nagy kínnal tudott a zűrzavarban rendet teremteni; javasolta, hogy Kamenyev,
Martov, Lunacsarszkij és Trockij azonnal próbálják megmenteni Csernovot. Nem tudom, a többiek hol
maradtak, Trockij mindenesetre idejében érkezett.
Raszkolnyikov és én éppen elértük az előcsarnok jobb oldalán a legfelső lépcsőfokot, amikor
két lépcsővel lejjebb Trockij megpróbált egy kocsi tetejére kapaszkodni. Ameddig a szem ellátott,
forrongott a csőcselék. Különösen erőszakosnak tűnt egy csoport vad, eltorzult arcú matróz,
közvetlenül az autó mellett. Csernov a hátsó ülésen ült; szemmel láthatóan teljesen elvesztette
lélekjelenlétét.
Minden kronstadti ismerte Trockijt, és – azt lehetett volna hinni – bíztak benne. De amikor
beszélni kezdett, a tömeg egyáltalán nem nyugodott meg. Ha valaki abban a pillanatban
meggondolatlanul lead egy lövést, szörnyű mészárlásra került volna sor, és bizonyára mindannyiunkat,
Trockijt sem kivéve, ízekre szaggattak volna. Az izgatott Trockij, aki ebben az izzó hangulatban szinte
dadogott, az első sorokkal is alig tudta megértetni magát. Ugyan mit mondott?
– Vörös kronstadtiak, amikor meghallottátok, hogy veszély fenyegeti a forradalmat, tüstént
idesiettetek! A vörös Kronstadt újból bebizonyította, hogy ő a proletariátus ügyének igazi előharcosa.
Sokáig éljen a vörös Kronstadt, sokáig éljen a forradalom dicsősége és büszkesége!…
Hiába; még mindig nyílt ellenségesség fogadta a szónokot. Amikor megpróbált Csernov felé
közeledni, a kocsi körül állók üvölteni kezdtek.
– Ide jöttetek, hogy tudtul adjátok akaratotokat, hogy megértessétek a Szovjettel: a
munkásosztály nem tűri tovább, hogy a polgári politikusok uralkodjanak. De miért akartok
erőszakoskodni véletlenül megjelentekkel, s ezzel saját ügyeteknek ártani? Ezek az emberek annyit se
érnek, hogy észrevegyétek őket…
Mindegyikőtök bebizonyította odaadását a forradalom ügye iránt. Mindegyikőtök kész érte az
életét áldozni. Tudom. Add a kezed, elvtárs! A kezedet, testvér!
Trockij egy hevesen tiltakozó matróz felé nyújtotta a kezét. Az azonban nem akart parolázni
vele; visszahúzta azt a kezét, amelyikben nem volt fegyver. Ha a forradalom ellenségei gyűltek volna
itt össze vagy kimondott provokátorok, Trockij ugyanúgy megjárja, mint Csernov, ha nem még
rosszabbul. Akkor csak az alkalmas pillanatot várták volna, hogy leszámoljanak a vádlottal is, védőjével
is. De itt kronstadti matrózok álltak, akik már befogadták a bolsevik eszméket. Az volt az érzésem, hogy
a matróz, aki bizonyára többször is hallotta Trockijt Kronstadtban beszélni, most árulónak tartja őt;
aztán régebbi beszédeire gondolt, és nem tudta, mit tegyen. Engedje szabadon Csernovot? De akkor
minek hívatták ki?
A matrózok végül is tanácstalanságukban szabadon engedték Csernovot. Trockij karon fogta,
és gyorsan a palotába vezette, ahol Csernov erőtlenül egy székbe roskadt.
Trockij:
Egyik küldöttség a másik után követelte a tüntetők nevében, hogy a Végrehajtó Bizottság vegye át a
hatalmat. Csheidze, Cereteli, Dan és Goc bálványként trónolt az elnökségben. Semmilyen választ sem
adtak a küldöttségeknek, a levegőbe néztek, vagy nyugtalanul és titokzatosan egymásra pillantottak.
A bolsevikok felszólaltak, hogy támogassák a munkások és katonák küldöttségeit. Az elnökség tagjai
hallgattak. Vártak. Mire?… Órák teltek így el. Késő éjszaka a palota boltíveit diadalmas
trombitaharsogás töltötte be. Az elnökség tagjai mintegy varázsütésre felálltak. Valaki ünnepélyesen
közölte, hogy megérkezett a frontról a volhíniai ezred, és a Központi Végrehajtó Bizottság
rendelkezésére áll. Kiderült, hogy a „demokráciának” egyetlen megbízható alakulata sem volt az óriási
petrográdi helyőrségben. Várniuk kellett, míg a frontról érkezett fegyveres haderő. A helyzet ekkor
hirtelen megváltozott. Elkergették a küldöttségeket, a bolsevikoknak nem adtak többé szót. A
demokrácia vezetői elhatározták, hogy bosszút állnak rajtunk, mert a tömeg rájuk ijesztett. A
Végrehajtó Bizottság emelvényén fegyveres felkelésről szónokoltak, amelyet most a forradalomhoz hű
csapatok levernek. A bolsevikokat ellenforradalmi pártnak nyilvánították. És mindez egyetlen ezred, a
volhíniaiak megérkezésének következménye volt. Három és fél hónap múlva ez az ezred egy emberként
vett részt a Kerenszkij-kormány leverésében…
Petrográdon több százezres tömeg, élén 20.000 állig fegyverzett kronstadti matrózzal, követelte a
hatalmat. Ha a bolsevikok a tüntetők élére állnak, nem lett volna erő, mely ellenáll nekik. A bolsevikok
azonban nem akarták megszerezni a hatalmat.
Amikor Lenin meghirdette programját, anarchizmussal vádolták; azt vetették a szemére, hogy
nem törődik a reális erőviszonyokkal, mindenáron meg akarja szerezni a hatalmat. Kihasználni a
zűrzavart, a fejetlenséget, s egy jól szervezett harci alakulattal rajtaütésszerűen megszerezni a hatalmat:
ez volt az anarchisták taktikája. Lenin másra készült. Ő a munkások és parasztok többségét akarta
megnyerni, s a többség által a hatalmat. Ő, akit anarchistának kiáltottak ki, mindenkinél pontosabban
tudta, hogy a hatalom semmit sem ér a tömeg támogatása nélkül.
Július 3-án (16-án) Lenin nem volt Petrográdon. 4-én (17-én) hajnalban érkezett vissza
Petrográdra, betegen, holtfáradtan; az elmúlt három hónapban a szó szoros értelmében alig hunyta be
a szemét. Ott volt, amikor a százezres tömeg a bolsevikok főhadiszállása elé vonult. Mégsem állt az
élükre. Ő, aki hazatérése napján azzal képesztette el Oroszországot, hogy újabb forradalmat követelt,
most, amikor a lába előtt petrográdi munkások és katonák tömege követelte a forradalmat, nem vállalta
a hatalmat.
Álláspontja logikus volt, még ha a felbőszült tömeg nem is értette meg. Igaz, hogy a tüntetők
a bolsevikok jelszavait visszhangozták, csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy a nép többsége is a
bolsevikokat támogatja. Kire hallgat a hadsereg? Mit akarnak a parasztok? Kit követ a vidék? És
Moszkva és Kijev és a többi város? S biztos-e, hogy a petrográdi munkások nemcsak tüntetni hajlandók
a bolsevikok mellett, hanem ha kell, harcolni is? És a katonák? Nem szalmaláng-e a lelkesedés, nem
hirtelen felcsapó indulat, amely éppolyan gyorsan lecsillapodik, amilyen gyorsan támadt? Lenin nem
bízott benne, hogy a helyzet megérett már a forradalomra, s nem volt hajlandó egy kétséges kísérletért
kockára tenni a forradalom jövőjét. Hogy mennyire igaza volt, azt az elkövetkező napok és hetek
eseményei bizonyítják. A százezres tömeg, amikor dühe lecsillapodott, visszament a gyárakba és
laktanyákba; a kormány szinte egyetlen puskalövés nélkül úrrá lett a helyzeten. Oroszország júliusban
még nem volt érett az újabb forradalomra.
Lvov miniszterelnök tájékoztató közleménye az eseményekről:
Július 4-én reggel Petrográdba jöttek Kronstadtból a hadsereg és a flotta fegyveres egységei,
Oranienbaumból az 1. tartalék géppuskaezred egységei és Peterhofból a 3. tartalékezred, 12 óra körül
ezek az egységek, valamint az 1. tartalékezred, a 176. tartalékezred, az 1. géppuskás tartalékezred és
a gárda-gránátos tartalékzászlóalj más, részben fegyveres csoportok kíséretében a Tauriai palota elé
vonultak, ahol a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének Központi Végrehajtó Bizottsága a
Parasztküldöttek Szovjetjével együtt rendszeresen gyűléseit tartja, s fegyveres tüntetést rendeztek ilyen
jelszavakkal: „Vesszen az Ideiglenes Kormány!”, „Vesszen a tíz tőkés miniszter!”, „Minden hatalmat
a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek!”
A tüntetők nyíltan ellenséges magatartást tanúsítottak a Központi Végrehajtó Bizottság
többségével szemben. A katonai alakulatokon kívül a felfegyverzett munkások egy része is kivonult az
utcára ugyanezekkel a jelszavakkal.
Az egész várost fegyveresek járták be lefoglalt teher- és személygépkocsikon; néhányan a
gépkocsikra géppuskát is szereltek. A nap folyamán több helyütt megszólaltak a puskák, revolverek és
géppuskák, a lakosság körében sokan megsebesültek vagy meghaltak.
18 óra körül, amikor a Tauriai palotában a szocialista miniszterek részvételével ülést tartott a
Végrehajtó Bizottság, a katonákból és munkásokból álló fegyveres tömeg kísérletet tett Cereteli posta-
és távíróügyi miniszter letartóztatására, miközben Csernov földművelésügyi minisztert le is tartóztatta;
Csernovot azután a bolsevik Trockij beszéde után engedték szabadon.
Akkorra már a Tauriai palotát minden oldalról izgatott fegyveres emberek sűrű tömege vette
körül, sőt a tömeg behatolt a belső helyiségekbe. Lvov herceg miniszterelnök és az Ideiglenes Kormány
más tagjai egész nap a körzeti csapatok főparancsnokának törzsénél tartózkodtak, ahol útmutatásaiknak
megfelelően kidolgozták a zavargások leküzdése céljából foganatosítandó határozott intézkedések
tervét.
A kormány Pavlovszkból iderendelte a gárdalovastüzérséget és az 1., valamint a 4. doni
kozákezred két századát, az Izmajlovszkij ezred négy századát és a szemjonovszkojei ezred két
századát. Amikor a csapatok megérkeztek és az Ideiglenes Kormánynak a Tauriai palotában tartózkodó
tagjaitól egyre aggasztóbb hírek érkeztek, a csapatok egy részét haladéktalanul a Tauriai palotában
bekerített Végrehajtó Bizottság kiszabadítására vezényelték.
Útközben a tüzérséget fedező kozákok a Troickij-híd körül puskák és gépfegyverek
kereszttüzébe kerültek, s ennek következtében elég jelentős veszteségeik voltak.
A tüzérség nyomban sortüzet nyitott, és megtisztította maga előtt az utat, s a Tauriai palota előtt
összesereglett tömeg szétszaladt. Csak a Lityejnijen és az Ertyelev utcában voltak nagyobb
lövöldözések.
Még a csapatok megérkezése előtt a fegyveres tömeg ismeretlen személyek vezetése alatt
sikertelen kísérletet tett arra, hogy a Voznyeszenszkaja rakparton elfoglalja a kémelhárító hivatalt.
A kormány határozott intézkedéseinek eredményeképpen sikerült leverni a lázadást, s éjszakára
az utcákon nagyjából már csend volt. Több helyen feltartóztatták és lefegyverezték a gépkocsikat és
egyes fegyveres csoportokat, amelyek a katonai alakulatok láttán nem is tanúsítottak komolyabb
ellenállást.
A kormány megtette a szükséges intézkedéseket, hogy elejét vegye a hasonló zavargásoknak.
Letartóztatásokat foganatosított.
Ma reggel szétnyitották a névai hidakat, az utcákon csend van.
A fronton tartózkodó Kerenszkij telefonbeszélgetése Jakubovics hadügyminiszter-helyettessel:
Jakubovics: A szervezendő osztagokhoz kivezényelt egységekből
néhányat sürgősen be kellett vetni a Tauriai palota felmentésére, mivel ott már több sebesült és halott
volt, mind az épület előtt, mind magában az épületben. Parancsot adtam két század kozáknak, hogy két
löveggel együtt ügessenek a Dumához, álljanak fel a Spalarnaján, és szólítsák fel távozásra a tömeget,
ennek megtagadása esetén pedig haladéktalanul nyissanak tüzet. A kozákok a lövegekkel, gróf Rebinder
ezredes parancsnoksága alatt, végigszáguldottak a Millionnaján és a rakparton, ahol a tetőkről
gépfegyvertűz fogadta őket; ennek ellenére sikerült egy löveggel felállniuk a Voszkreszenszkaja
rakparton, és leadni néhány lövést. A Tauriai palota előtt összesereglett tömeg már az első lövésre a
legnagyobb pánikban szétszaladt, jóllehet a lövések egészen másfelé irányultak, nevezetesen a Néva jobb
partjára, ahonnan a kozákokra és tüzérekre erős tűz zúdult. A Végrehajtó Bizottság ily módon
megmenekült, és folytathatta ülését.
Mihelyt elmúlt a veszély, a Végrehajtó Bizottságban ismét arról kezdtek beszélni, hogy nem
kívánatos a kozákok bevonása, hogy nem lehetne-e eltekinteni a kubáni kozák hadosztály bevetésétől,
s talán a petrográdi helyőrség egységeire is lehetne támaszkodni; ilyen és ehhez hasonló húrokat
pengettek. Én a leghatározottabban kijelentettem, hogy semmi reményt sem fűzhetek a petrográdi
helyőrséghez, s csak a frontról érkező csapatokban bízhatok; most már elérkezett az ideje – mondottam
– a petrográdi kelevény felfakasztásának. A mai fegyveres tüntetésben részt vevő egységeket, valamint
a Vörös Gárdát nézetem szerint mindenképpen le kell fegyverezni, az ezredeket fel kell oszlatni, és a
petrográdi helyőrség többségét a frontra kell küldeni; ezek, valamint más, hasonló intézkedések a
petrográdi egységek segítségével természetesen nem oldhatók meg. Azt is megmondtam, hogy mihelyt
helyreáll a rend, a politikai status quo is visszaállítható. Éjszakára minden lecsendesedett. Reggelre
várom a kubániak első szerelvényeinek megérkezését, most pedig kérem az ön utasításait. Már délben
küldtem egy rejtjeles táviratot, amelyben határozott intézkedéseket sürgettem.
Kerenszkij: Teljes mértékben helyeslem a tervét, és semmiféle
engedményt nem tűrök. A fronthelyzet és a megindított támadás kategorikusan megköveteli a hátország
teljes nyugalmát. A legmesszebbmenően ki kell használni a kialakult helyzetet, és a lázadásban részt
vevő ezredeket nemcsak le kell fegyverezni, hanem mint a forradalom ellenségeit, meg kell fosztani
mindazokról a kiváltságoktól, amelyekben a helyőrség a februári forradalomban való részvételéért
részesült. Emellett ügyelni kell a sajtóra is, nehogy vidéken tendenciózus közlemények jelenhessenek
meg, s elejét kell venni annak, hogy a sajtó továbbra is lázadásra és a hadsereg bomlasztására
uszíthasson. A leghatározottabb formában, az én nevemben vesse fel ezeket a követeléseket, mert a
fronton minden munka hiábavaló, ha csírájában el nem fojtunk minden további árulást.
Buchanan:
Amikor néhány nappal később felkerestem Tyerescsenkót, biztosított, hogy a kormány most teljes
mértékben a helyzet ura, és a Szovjettől függetlenül cselekszik. Az ablakhoz vezetett, megmutatta a Téli
Palota előtti téren felállított gépfegyveres osztag lefegyverzett legénységét, és elmondta, éppen a
bevagonírozásuk folyik, a Murmanszk-vasúthoz küldik őket dolgozni. Azt is elmesélte, hogy az
Összorosz Munkás- és Katonatanács Végrehajtó Bizottsága szabad kezet adott a kormánynak a
hadseregben és a hátországban működő anarchisták megbüntetésére. Kornyilov kívánságára Kerenszkij
már felhatalmazta a hadseregparancsnokokat, hogy az engedelmességet megtagadó katonákat statáriális
úton agyonlőjék. Kerenszkij viszont, noha most minden hatalma megvolt, vagyis teljesen a helyzet ura
lehetett volna, csődöt mondott. Meg se próbálta Lenint megtalálni és letartóztatni, visszavonta a Trockij
és más bolsevik vezetők elleni letartóztatási parancsot, mert tagjai voltak a Szovjet Végrehajtó
Bizottságnak, és ahelyett hogy a katonai hatóságokkal lefegyvereztette volna a munkásokat, csak
kiáltványban szólította fel őket a fegyverek beszolgáltatására. Kétlem, hogy a bolsevik lázadás szítói
vagy résztvevői közül bárkit is komolyan megbüntettek volna. Egyáltalán nem voltam elégedett a
kormány magatartásával. Igyekeztem Tyerescsenkót meggyőzni, hogy egyforma büntető
rendszabályokat kellene alkalmazni a fronton és a hátországban, és újjá kellene szervezni a fogyatékos
szállítási rendszert, amely a gazdasági bajok gyökere. Javasoltam továbbá, hogy csökkentsék a fronton
a csapatok létszámát a németek lekötéséhez elengedhetetlenül szükséges minimumra, a többieket pedig
vonják vissza, mondják ki az általános munkakötelezettséget, és dolgoztassák a csapatokat a
hátországban…
Júliusban a tüntetőket nem verték le; a tömeg magától csillapodott le. A nyugalom helyreállt, de az
átmeneti szélcsendben készült valami.
Ilja Ehrenburg így emlékezik azokra a napokra:
A Birzsevije Vedomosztyi-nál azt ajánlották, menjek a Vena kávéházba – ott
jönnek össze esténként a költők meg a festők. Úgy képzeltem, hogy a Vena afféle itteni Rotonde lehet.
Csakhogy az asztaloknál nyárspolgárokat, katonatiszteket, spekulánsokat találtam. Egy úr így
rikoltozott: „Minek írják rá az étlapra, hogyha nincsen? Még tán Miklós cárt is ráírnák!” Egy hölgy
sajnálkozva sápítozott: „Miért szalasztották el azt a Lenint?…”
Az utcákon katonaszökevényekre vadásztak; az iratokat követelő járőrök maguk is
szökevényeknek látszottak. Egyszer láttam, amint két tiszt egy zsák porcukrot kobzott el egy
asszonytól. Az asszony jajgatott: „Heródesek!…” Amikor továbbment, az egyik tiszt még utánakiáltott,
hogy hamarosan falhoz is állítják; Kerenszkij kíméli a batyuzókat, de rá is hamarosan rájár a rúd. Aztán
a két tiszt, mit sem törődve a járókelőkkel, ott helyben felosztotta maga közt a zsákmányt.
Az üzletekben havanna szivarokat lehetett vásárolni meg sèvres-i vázákat és de Noailles grófnő
költeményeit. A cukrászdákban mézzel adták a kávét (cukor már nem volt), sütemény helyett pedig
papírvékonyra szelt fehér kenyeret adtak lekvárral. A bérkocsisok nem traktálták már az utast a zab
dolgával, csak káromkodtak komoran. Egy költő, akivel a szerkesztőségben ismerkedtem meg, így
vélekedett: „Kornyilov tábornok az egyetlen reménységünk. Nem véletlenül hívják Laurusnak –
szimbolikus dolog ez…”
A katonák a „megbékélésről” tárgyaltak. A katonaszökevények nem szóltak senkihez,
barátságtalanul pillogtak a járókelőkre. A Nyevszkij proszpekten katonaruhás lányok korzóztak; hetykén
szalutálgattak, hatalmas nagy mellük volt; „röpgyűléseztek” a Szadovaja sarkán, hangoskodtak, hogy
meg kell találni Lenint, és addig is le kell tartóztatni Csernovot.
Hallottam beszélni Csernovot; akárcsak Párizsban, itt is nagy pátosszal beszélt. Márciusban még
megragadott valahogyan, de augusztusban már nevetségesnek éreztem. Jó szónok volt, és általában
holmi francia radikális szocialistára emlékeztetett, aki égre-földre esküdözik a választóinak, hogy ha
képviselővé választják, hidat építtet a patakon. Csernov fogadkozott, hogy földet juttat a parasztoknak
és megmenti Oroszországot a németektől. Ravaszkás szeme volt; szerintem egy lélek sem hitt neki az
egész hallgatóságból. Hallottam Kerenszkijt is; olyan volt az egész, mint valami színház: már-már azt
hittem, hogy az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke tüstént felzokog, és kiszalad a színpadról.
Akkorára Kerenszkij dicsősége elhalványult már; vagy félszáz nőrajongója mégis pokoli hűhót csapott,
egyikük kissé hervadt őszirózsacsokrot dobott neki; felemelte a virágokat, megszagolta.
Július 7-én (20-án) Lvov herceg kormánya lemondott; a válság, mely néhány nappal azelőtt a
tömeghangulatban nyilvánult meg, most megnyilvánult a politikában is.
A polgári politikusok s a Szovjet vezetői voltaképpen csak egyetlen – bár kétségtelenül döntő – pontban voltak teljesen egységesek: egyik sem merte a másik nélkül vállalni a hatalmat. A két csoport
programját nehéz volt összeegyeztetni. A Szovjet követelte, hogy a kormány váltsa be ígéreteit: kezdjen
tárgyalásokat a szövetségesekkel a békéről, hirdessen földreformot, kiáltsa ki a köztársaságot, hívja
össze legkésőbb szeptember végéig az Alkotmányozó Gyűlést. A kadetek – az egyetlen jelentős polgári
párt – viszont a háború feltétel nélküli folytatása, a hadsereg fegyelmének mindenáron való
megszilárdítása mellett kardoskodtak, s követelték, hogy a szocialista miniszterek ne legyenek felelősek
a Szovjetnek. „Addig, amíg felelőtlen szervezetek nyomást merészelnek gyakorolni az Ideiglenes
Kormányra, pártom nem vesz részt a második koalícióban – jelentette ki Miljukov, a kadetek vezére.
– Ki támogatja Csheidzét? Csak egy áldatlan demagóg csoport, mely a csőcselékre támaszkodik.” Mire
Csheidze, a Szovjet elnöke, így felelt: „És ki támogatja önt? Csak egy áldatlan reakciós csoport, mely
a külföldi imperialistákra támaszkodik.”
Jellemző a Szovjet vezetőire, hogy a munkások és katonák követelése ellenére, ilyen
körülmények között sem merték rászánni magukat, hogy átvegyék a hatalmat. Hogy a kormányt – nyolc
szocialista és nyolc polgári politikusból – háromheti krízis után július 24-én (augusztus 3-án) mégis
sikerült megalakítani, az kizárólag a két marakodó csoport tehetetlenségének s Kerenszkij diplomáciai
ügyességének volt köszönhető. A Szovjet Végrehajtó Bizottsága végül is jóváhagyta az új kormányt,
de meglehetősen bizalmatlanul és fenntartásokkal. Miljukov pedig nyíltan kijelentette, a jobboldal
nevében: „Ha kiderül, hogy nem a szovjetek s nem a szocialista utópizmus hanyatlásáról van szó, ha
Zimmerwald szelleme, mely a miniszterek utolsó nyilatkozataiból szerencsére teljesen eltűnt, újra
fölbukkan, ha a bolsevikok még egyszer megjelennek Petrográd utcáin, akkor egészen más hangon
fogunk beszélni.”
Kerenszkij így emlékezik a kormányválság napjaira:
Mint miniszterelnök tíz napig tárgyaltam a különböző pártok központi bizottságával. Ismét véget nem
érő vitákat folytattunk a programpontok fölött. Hosszú leveleket írtak, amelyekben különösen azokat
a pontokat hangsúlyozták, amelyek felett a különböző pártok egymással vitatkoztak. Ez természetesen
csak arra volt jó, hogy az ellenfelet ingerelje, de valódi megegyezéshez nem vezethetett. Épp
ellenkezőleg. Noha formailag teljesen szabad kezet kaptam a miniszterek kiválasztásában, számolnom
kellett a különböző pártok és szervezetek ultimátumaival, amelyek hol az egyik jelölt ellen emeltek
kifogást, hol egy másik kinevezését követelték…
Én magam roppant furcsa helyzetben voltam. A pillanatnyi politikai helyzetben teljes felelősséget
viseltem a nemzet sorsáért, és még csak annyi jogom sem volt, hogy szabadon választhassam meg
közvetlen munkatársaimat, hogy igazán és jó lelkiismerettel síkra tudjak szállni tevékenységükért a
kormányban. Helyzetem csak nehezítette, hogy a két ellenséges tábor (a polgári és a demokratikus)
egyaránt makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csak én lehetek a miniszterelnök. Tény, hogy nem tudtak
más elfogadható jelöltet. Mindegyik párt velem kívánt dolgozni, de mindegyik olyan követelésekkel
lépett fel, amelyek a többiek számára elfogadhatatlanok voltak…
Augusztus harmadikán önként lemondtam minden címemről és rangomról, az ügyeket átadtam
a miniszterelnök-helyettesnek, és titokban Carszkoje Szelóba utaztam. Valamennyi párt Központi
Bizottsága azonnal sürgős ülést hívott össze, melynek különleges politikai jelentősége volt. Elutazásom
estéjén a Téli Palota malachit termében került sor azon pártok felelős képviselőinek történelmi
jelentőségű ülésére, amelyekre a kormány támaszkodott. Nem akarok erről beszámolni, mivel nem
voltam jelen. Csak annyit tudok, hogy az ülés egész éjjel tartott, és hajnali négy óra körül elnapolták.
Mivel a jelenlevők szembekerültek az ország iránti felelősséggel, egyikük sem merte a felelősséget
magára vállalni. Az ülést végül is azzal a határozattal napolták el, hogy ismét megbíznak a
kormányalakítással, mégpedig úgy, hogy ezúttal szabad kezet kapok, anélkül hogy bármelyik párt
nyomása, követelései vagy kényszere megbénítana. Természetesen ezt a határozatot mindkét oldal, a
bal és a jobb, azonnal fel is rúgta. Mindkét oldal „nem hivatalosan” közölte: „Önt természetesen semmi
sem gátolja a kormány tagjainak megválasztásában, de ha X. Y. urat választja, azt pártunk Központi
Bizottsága kihívásnak fogja tekinteni.” Más szóval, a pártok „nem hivatalosan” harciasan
megfenyegettek.
Szellemileg és lelkileg nyomasztó éjszaka után, amelyet egyébként az ülés valamennyi
résztvevője hasonlónak érzett, huszonnégy órán belül megalakítottam az új kabinetet. Ellentétben a
forradalom első hónapjainak gyakorlatával, a kormány tagjai, a legmagasabb tekintély hordozói most
formálisan függetlenek voltak a pártbizottságoktól, szovjetektől stb. Most csak „az országnak és saját
lelkiismeretüknek” tartoztak felelősséggel. Nem volt többé Szovjet-miniszter meg Duma-miniszter.
Mindegyikük az orosz kormány minisztere volt. Megszűntek a hosszú miniszteri nyilatkozatok is,
amelyek csak a szélsőséges pártdogmatikusok számára jártak haszonnal. Az új kabinet összetétele
megfelelt a pártok feletti nemzeti kormányprogramnak.
A tizenhat miniszter közül csak három volt a polgári demokratikus koalíció ellenzője. Kettő
közülük, Jurenyev és Kokoskin, a kadet párt képviselői, tisztán polgári kormányért szálltak síkra, míg
a harmadik, Csernov földművelésügyi miniszter, a szociálforradalmárok vezetője, tisztán szocialista
kormányt kívánt. Valamennyi többi miniszter olyan kormány híve volt, amely párt- és
osztálymegkülönböztetés nélkül magában foglalja a nemzet valamennyi életerős politikai erejét.
Kerenszkij, az egység megszállottja, éppen az egység demonstrálása érdekében hívta össze augusztus
12-re (25-re) Moszkvába az úgynevezett Állami Tanácskozást. Két- és félezer küldött gyűlt itt össze,
a Kerenszkij-Oroszország színe-java: a négy Állami Duma, a szakszervezetek, a nagyiparosok, a
hadsereg, a szovjetek, a pénzügyi élet, a szövetkezetek, a flotta, a kereskedelem, a városok, a parasztok
képviselői. Mert a jelenlevőket ezúttal nem pártok, hanem intézmények és foglalkozási ágak szerint
hívták meg, hogy ezzel is kifejezzék a pártokon felül álló nemzeti egység eszméjét. Ugyanígy meg
akarták őrizni az egyensúlyt a jobb- és baloldal között, aminek az lett a következménye, hogy a
Dumáknak négyszer annyi képviselőjük volt jelen, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának,
a nagytőkéseknek ugyanannyi, mint a katonáknak. A bolsevikok kezdettől fogva ellenforradalmi
szervnek bélyegezték a tanácskozást, s nem vettek részt benne, annak ellenére, hogy néhányuk, mint a
Központi Végrehajtó Bizottság, a szakszervezetek, a szovjetek vezetője, hivatalból tagja volt a
tanácskozásnak.
Kerenszkijnek balszerencséje volt: már az első lépés rosszul sikerült. Szándékosan Moszkvába
hívta össze a tanácskozást, nehogy a főváros forradalmi szelleme befolyásolja vagy elkeserítse a
résztvevőket. A moszkvai munkások között azonban ugyanolyan felháborodást váltott ki az Állami
Tanácskozás, mint a petrográdiak körében. S hiába tiltotta meg a mensevikek és szociálforradalmárok
vezette Moszkvai Szovjet a sztrájkot, a szakszervezetek elhatározták, hogy egynapos sztrájkkal
tiltakoznak a tanácskozás ellen. A küldötteknek gyalog kellett menniük az ülésre, mert a
villamosvezetők és a bérkocsisok is sztrájkoltak, s egy pohár teát sem ihattak meg, mert a vendéglők
is zárva voltak.
Kerenszkij mindenkit felvonultatott az egység védelmében, akit csak tudott. Csheidze a Szovjet
nevében kijelentette, hogy a kiváltságos osztályoknak is áldozatot kell hozniuk a haza javáért, de a
kormány is köteles védelmezni a nagybirtokosok és nagyiparosok jogos érdekeit. Plehanov, a
szociáldemokraták egykori tanítómestere, fölszólította a munkásokat, fogjanak össze a tőkésekkel, és
a tőkéseket, hogy fogjanak össze a munkásokkal. A tanácskozást azonban nem ez a békességet hirdető
hangnem jellemezte, hanem a jobboldal heves és egységes támadása. Miljukov kijelentette, nagyon fél,
„hogy a végrehajtó hatalom jelenlegi összetételében nem biztosítja az egyén és a tulajdon védelmét”.
Alekszejev tábornok sokatmondóan emlegette a hadsereg tönkretevőit, „akiknek zsebében muzsikálnak
a német márkák”. A legnyíltabban Kalegyin kozák atamán beszélt: követelte, hogy azonnal szüntessék
meg a katonabizottságokat, állítsák vissza a tisztek teljhatalmát, vezessék be a hátországban is a
halálbüntetést, revideálják – vagyis semmisítsék meg – a közkatonák jogait.
Kerenszkij zárszavában magasztalta a munkásokat és a gyárosokat, a közkatonákat és a
tiszteket, a parasztokat és a földbirtokosokat, s fölszólította az egész országot, hogy egységesen
kövesse őt. A tanácskozás föloszlott, anélkül hogy bármilyen határozatot hozott volna. S pontosan az
ellenkezőjét demonstrálta, mint amit a miniszterelnök akart: nem az egységet, hanem az egyre mélyülő
szakadékot a két tábor között. S nyilvánvalóvá tette azt is, hogy Kerenszkijnek, akinek néhány héttel
azelőtt még minden párt könyörgött, hogy vállalja a hatalmat, komoly ellenlábasa akadt: Kornyilov
tábornok, a hadsereg főparancsnoka.
Sztyepun így írja le az Állami Tanácskozást:
Ahogy beléptem a Nagy Színház óriási, vörösarany nézőterére, amely tömve volt kormányképviselőkkel,
a Szovjet tagjaival, Duma-képviselőkkel és közéleti emberekkel, professzorokkal, írókkal és
ügyvédekkel, de elsősorban katonákkal, éreztem, hogy a teremben pattanásig feszült a hangulat;
legtöbben botrányra vártak, és szerették is volna, ha botrány tör ki, néhányan még mindig valamilyen
megoldásban reménykedtek, mindenki valamilyen rendkívüli eseményt várt, nemcsak úgy önmagától,
hanem valamilyen titokzatos, kulisszák mögötti erőktől. Érthetetlen volt ez a bizonytalan hangulat,
hiszen valamennyi felelős politikus azzal a feltett szándékkal érkezett Moszkvába, hogy megegyeznek,
és minden eszközzel támogatják az Ideiglenes Kormányt. A Központi Végrehajtó Bizottság, amely a leghatározottabban szembefordult
a bolsevikokkal, betiltott minden spontán gyűlést és utcai tüntetést. A Bizottság bolsevik képviselőit,
akik fel akarták olvasni saját határozatukat, be se engedték a „Moszkvai Tanácskozásra”. A szovjetdemokrácia nevében Csheidze által felolvasott deklarációt szemmel láthatóan azzal a céllal
szerkesztették, hogy a Végrehajtó Bizottság polgári szárnya is elfogadhatónak érezze. A polgári pártok
szónokai ugyan nyíltan bírálták Kerenszkij kormányának lagymatagságát, függőségét a szocialista
pártoktól, de ennek ellenére nem javasoltak nyílt szakítást az Összorosz Munkás- és Katonatanáccsal.
Még maga Kornyilov is, akire névtelen erők megpróbálták cinikusan és arcátlanul ráerőszakolni a
jövendő diktátor szerepét, tanácsosnak tartotta, hogy beszédében előzékeny legyen Kerenszkijhez. Elállt
követelésétől, hogy a hadtápterületen alkalmazzanak halálbüntetést, sőt a leghatározottabban
kijelentette, hogy szükségesnek tartja a komisszárrendszert.
Aki jelen volt a „Moszkvai Tanácskozáson”, arra is emlékezni fog, hogy békülékeny tendenciája
a tanácskozás vége felé egyenesen jelképes kifejezést nyert, amikor a szovjet-demokrácia vezetője,
Cereteli, szinte az egész terem fülsiketítő tapsa közepette kezet szorított a kereskedelmi és ipari tőke
képviselőjével, A. A. Bublikovval.
A két napig tartó viták ünnepélyes befejezése ellenére mindenki azzal az érzéssel távozott, hogy
nem jött létre igazi kibékülés a gyűlés jobb- és balszárnya között, és az események a legközelebbi időben
új és valószínűleg katasztrofális fordulatot vesznek.
Nagyon sok jel vallott arra, hogy a Nagy Színház falai mögött valami készült. A színházban
elhangzó békülékeny beszédek alatt a városban zárva maradtak a vendéglők, és nem közlekedtek a
villamosok. A bolsevikok ezzel a részleges sztrájkkal adták tudtul, hogy a megbékélés politikájának
kibékíthetetlen ellenségei maradnak.
Kornyilov csak a tanácskozás második napján érkezett Moszkvába. A pályaudvaron
ünnepélyesen fogadták. Beszédek sora hangzott el. A pályaudvar előtti téren karjukra emelve vitték a
főparancsnokot. A teret és az utcákat betöltő néptömeg messze hangzó hurrával üdvözölte. Akárcsak
Petrográdon, itt is kaukázusi testőrsége kísérte a főparancsnokot, aki a Vörös térre, az
Iverszkaja-kápolnába ment, ahol könyörgő istentiszteletet tartottak számára. Bár Kornyilovnak
feltételeznie kellett, hogy a miniszterelnök várja, a templomból visszatért vonatába, ahol azonnal fogadni
kezdte a katonai egységek küldöttségeit. Ugyanebben az időben Kerenszkij a moszkvai helyőrség
díszszemléjét fogadta, amelyet Verhovszkij tábornok, a későbbi hadügyminiszter vezetett.
Másnap a Nagy Színházban is megismétlődött az a tüntető ünneplés, amivel Kornyilovot a
pályaudvar előtti téren fogadták. Mihelyt a főparancsnok megjelent az erkélypáholyban, a földszint jobb
oldala egy emberként felállt, és viharosan üdvözölte a tábornokot, aki szerényen mindenfelé meghajtotta
magát. A bal oldal, ahol a frontküldöttségek ültek, tüntetően ülve maradt. Csak akkor álltak fel, amikor
Kornyilov eltűnt a páholy mélyén, és a színpadon megjelent az Ideiglenes Kormány, élén Kerenszkijjel.
A bal oldal hangos kiáltásaira: „Éljen a forradalom! Éljen a forradalmi hadsereg!” – jobbról felhangzott:
„Éljen Kornyilov tábornok!” Nehéz megmondani, mivel végződött volna az egyre hevesebbé váló kétféle
tüntetés, ha Kerenszkij nem javasolja, hogy köszöntsék a főparancsnok személyében „a szabadságért
és a hazáért harcoló hadsereg elszánt vezetőjét”. Erre a békülékeny javaslatra szinte az egész terem
élénk tetszésnyilvánítással, tapssal válaszolt. Ennek ellenére néhány óra múlva még tátongóbbá vált a
jobb és bal oldal ellentéte közötti szakadék.
A legjobb Duma-szónokok alaposan megfontolt fejtegetései után megjelent az emelvényen a
főparancsnok alacsony, száraz alakja. A terem jobb szektora megint egy emberként felemelkedett, és
lelkes ünneplésben részesítette a tábornokot. A katonák tömege ennek ellenére ülve maradt, noha egyre
hangosabban kiabálták feléjük: „Gyalázat! Felállni!” A tehetetlen Kerenszkij egyfolytában csengetett,
de senki sem hallotta a kétségbeesetten lóbálódzó csengettyűt.
Részlet az Állami Tanácskozás jegyzőkönyvéből:
Elnök (A. F. Kerenszkij): Az Ideiglenes Kormány tegnap vázolta önöknek a
hadsereg általános helyzetét és azokat az intézkedéseket, amelyeket az Ideiglenes Kormány tervbe vett
és végre fog hajtani. Emellett az Ideiglenes Kormány szükségesnek tartotta, hogy a legfelsőbb
főparancsnokot is meghívja, és felkérje arra, hogy a gyűlés előtt ismertesse a front helyzetét és a
hadsereg állapotát.
Öné a szó, tábornok. (Hosszan tartó, viharos taps az egész teremben, kivéve a földszint bal oldali
részét. Közbekiáltások: „Álljon fel!” A bal oldali padsorokból kiáltások: „Lakájok.” A lárma egyre
fokozódik.
A tiszti páholyokból és a küldöttek köréből méltatlankodó közbekiáltások: „Katonák, felállni!”
„Lakájok” – válaszolnak a bal oldalról.
A teremben percről percre fokozódik a lárma. A. F. Kerenszkij szüntelenül csenget. Kornyilov
tábornokot mind lelkesebben ünneplik.)
Elnök: Kérem a gyűlést, őrizze meg nyugalmát, és hallgassa meg az
Ideiglenes Kormány első katonáját kellő megbecsüléssel és az Ideiglenes Kormányt megillető tisztelettel.
(Közbekiáltások: „Helyes.” Taps.)
L. G. Kornyilov, legfelsőbb főparancsnok: Mint legfelsőbb főparancsnok
üdvözlöm az Ideiglenes Kormányt, üdvözlöm az Állami Tanácskozást a harcoló hadsereg nevében.
Boldog volnék, ha hozzáfűzhetném, hogy azoknak a hadseregeknek a nevében üdvözlöm önöket,
amelyek ott állnak a határokon, sziklaszilárd falként védelmezve az orosz területet, Oroszország
méltóságát és becsületét. Legnagyobb bánatomra azonban minden kertelés nélkül azt kell mondanom:
nem vagyok bizonyos abban, hogy az orosz hadsereg rendíthetetlenül teljesíti majd hazafias kötelességét.
Július 9-i táviratom, amelyben azt kértem, hogy a hadszíntéren állítsák vissza a halálbüntetést
az árulókkal és szökevényekkel szemben, mindenki előtt ismeretes. Az az ok, amely közvetlenül e távirat
megfogalmazására késztetett, a szégyenletes tarnopoli vereség volt, s ez a dúlás, amelyhez foghatót az
orosz hadsereg fennállása óta még nem ismert, tovább tart. A szégyenteljes tarnopoli vereség
szükségszerűen és elkerülhetetlenül következett be abból a hallatlan bomlásból, amelybe valamikor oly
dicső és győzelmes hadseregünket külső behatások és a hadsereg átszervezésére tett meggondolatlan
intézkedések juttatták. Azok az intézkedések, amelyeket táviratom után foganatosított a kormány,
kétségtelenül bizonyos fokú javulást hoztak a hadseregbe, de a hadsereget bomlasztó felforgató
propaganda folytatódik; ezt szeretném néhány ténnyel alátámasztani. Az augusztus eleje óta eltelt rövid
idő alatt katonai mivoltukból teljesen kivetkőzött, elvadult emberek több parancsnokot megöltek: Bikov
ezredest, egy gárda-lövészezred parancsnokát (közbekiáltások: „Felállással adózzunk emlékének”),
ugyanettől az ezredtől Kolobov kapitányt. Kalinkovicsi állomáson megöltek két tisztet, az Abramovics
fivéreket. Agyba-főbe verték a 437. ezred és a 43. szibériai ezred parancsnokát. (Izgalom a teremben.)
Saját katonái koncolták fel a Dubnyenszkije ezred parancsnokát, Kurgaszovot. (Közbekiáltások:
„Felakasztották a bűnösöket?”) Amikor a bűntett kezdeményezőinek és elkövetőinek kiadását
megtagadó ezredet bekerítette egy összevont osztag, és annak biztosa kijelentette, hogy azonnal
halomra löveti az egész ezredet, ha a kiadatást megtagadják, a katonák siránkozva kegyelemért
esedeztek. (Közbekiáltások: „Gyalázat!”) Végül is mind kiadták a bűnösöket, akik forradalmi katonai
törvényszék elé kerültek, és most várják megérdemelt sorsuk beteljesedését. (Közbekiáltások: „Nagyon
helyes!”) Az ezred megígérte, hogy lemossa magáról az árulás szégyenfoltját. A rendíthetetlen
forradalmi hatalomnak így sikerült vérontás nélkül véget vetni a gaztettnek, és megakadályozni további
elburjánzását. Mindezeket a gyilkosságokat a katonák a meggondolatlan, szemérmetlen önkény, a
végtelen tudatlanság és a visszataszító banditizmus hajmeresztő helyzetében követték el. Néhány nappal
ezelőtt, amikor a németek támadásra készültek Riga ellen, az 56. szibériai lövészezred, amely azelőtt
annyi dicsőséget szerzett a harcokban, önkényesen otthagyta állásait, és fegyverét, lőszerét elszórva
menekült. (Közbekiáltások: „Gyalázat!”) Az ezred csak akkor tért vissza állásaiba, amikor táviratilag
parancsot adtam felkoncolására. (Közbekiáltások: „Helyes!” Taps a jobb oldalról.)
Miniszterelnök: Bocsánat, tábornok. Arra kérem a gyűlést, hogy a
beszámoló azon részeinél, amelyek országunk súlyos csapásait és megpróbáltatásait vázolják,
tartózkodjék a méltatlan tetszésnyilvánítástól.
L. G. Kornyilov tábornok: Az anarchiának, amely ellen kíméletlen harc
folyik a hadseregben, véget fogunk vetni. De országunk felett még mindig újabb súlyos vereségek sötét
fellegei tornyosulnak, még mindig további területek és városok elvesztésével kell számolnunk, és
közvetlen veszély fenyegeti magát a fővárost is. A hadsereg bomlása következtében elvesztettük egész
Galíciát, elvesztettük Bukovinát és tavalyi meg idei győzelmeink minden gyümölcsét. Az ellenség több
helyütt átlépett már határainkon, és legtermékenyebb déli kormányzóságainkat fenyegeti; az ellenség
megpróbálja megnyerni a román hadsereget, és kivonni Romániát szövetségeseink sorából; az ellenség
már Riga kapuin kopogtat, s hacsak hadseregeink állhatatlansága ellenére nem sikerül mégis
megkapaszkodnunk a Rigai-öböl partjain, nyitva áll az útja Petrográd felé.
A szabad Oroszország a régi rezsimtől olyan hadsereget kapott örökbe, amelynek szervezetében
súlyos fogyatékosságok mutatkoztak ugyan, de amely mégis harcképes, kitartó és önfeláldozásra kész
hadsereg volt. A hadsereg szellemét és gondolkodásmódját nem értő emberek a fordulat után olyan
törvényes rendelkezéseket hoztak, amelyek kizárólag saját életével törődő, tehetetlen tömeggé
züllesztették hadseregünket. Voltak esetek, amikor egyes ezredek békét akartak kötni a németekkel,
készek voltak átengedni nekik a megszállt kormányzóságokat, és koponyánként még 200 rubelnyi
hadisarcot is hajlandók lettek volna fizetni. A hadsereget minden körülmények közt talpra kell állítani,
mert enélkül szó sem lehet semmiféle szabad Oroszországról, a haza megmentéséről. A hadsereg
helyreállítása érdekében haladéktalanul meg kell tenni azokat az intézkedéseket, amelyeket az Ideiglenes
Kormánynak átnyújtott jelentésemben javasoltam.
Buchanan írja:
Ma korán reggel találkoztam Kerenszkijjel. Kérdésemre elégedetten nyilatkozott a konferencia
eredményéről. Azt mondtam neki, alighanem azon kevesek közé tartozom, akik még nem adták fel a
reményt, hogy Oroszország újból összeszedi magát, de ha nem tud megnyugtató biztosítékkal szolgálni
a rend fenntartására vonatkozóan a hátországban, valamint az ellátási és szállítási kérdések tekintetében,
akkor nem tudok kormányomnak kedvező jelentést küldeni. Kornyilov Moszkvában arról beszélt, hogy
a vasúti szállítás összeroppanás előtt áll, a hadsereget éhínség fenyegeti, s ez általános összeomláshoz
vezet. Erre elő kell készítenem kormányomat. Kerenszkij nem tagadhatta, hogy a helyzet súlyos. Azt
mondta, nem tud jósolni, és nem tud a jövőre vonatkozóan abszolút biztosítékot adni. A Moszkvai
Szovjet és az ipari szervezetek képviselői megígérték, hogy támogatják a kormányt. Cereteli kijelentette,
folytatni kell a háborút, amíg ki nem űzik orosz földről az ellenséget; a különbéke a forradalom bukását
jelentené. Ő csak megismételheti ezt a nyilatkozatot, és biztosíthat, hogy Oroszország csak abban az
esetben hagyná abba a harcot, ha erre anyagi okok kényszerítenék. Hozzáfűzte, hogy hazaárulásért
minden esetben végre fogják hajtani a hátországban a halálbüntetést. Azt mondtam neki, az nyugtalanít
a legjobban, hogy a kormány szocialista tagjai félnek jól képzett harci erővé tenni a hadsereget, nehogy
egy szép napon az ellenforradalom használhassa fel. Ez súlyos hiba. Ha valamikor ellenforradalomra
kerülne a sor, azt az váltaná ki, hogy a kormány nem teszi meg az ország megmentéséhez szükséges
intézkedéseket. Ha a kormány megteszi a kötelességét, nincs mitől félnie. Kerenszkij úgy vélte, nincs
igazam. Ellenforradalmi veszély már most is van, és ő sohasem nyújthat segédkezet olyan fegyver
kovácsolásához, mely azok kezébe kerülhet, akik a forradalom ellen használnák fel. Ezután megkért,
támogassam hatékonyan az Ideiglenes Kormányt, és lépjek fel a reakciót emlegető fecsegések ellen. Azt
válaszoltam, két nemrégiben adott interjúban könyörögtem a különböző pártoknak és osztályoknak, ne
vitatkozzanak most, hanem tömörüljenek az ország megvédésére a kormány köré. Mindazonáltal nem
titkolhatom előtte, milyen fájdalmas néznem, hogy mi folyik Petrográdon. Miközben az angol katonák
vérüket ontják Oroszországért, az orosz katonák az utcán ácsorognak, halászgatnak a folyóban, és
villamoson kocsikázgatnak. Német ügynökök is vannak mindenütt. Ezt nem tudta kétségbe vonni, de
azt mondta, haladéktalanul megfelelő rendszabályokat alkalmaznak, hogy kiküszöböljék ezeket a
bajokat.
A forradalom színpadán a szereposztás szinte mindig egyforma. A három főszereplő: az elszánt, tettre
kész forradalmár, a centrum habozó és ingadozó, mindenkit kielégíteni igyekvő vezére s egy nem túl
okos, de merész és kemény kezű katonatiszt.
Az orosz forradalomban az utóbbi szerepét Kornyilov tábornokra osztották, aki július óta az
orosz hadsereg főparancsnoka volt. Az Állami Tanácskozás idején a jobboldal vezetői egyre
pontosabban tudták, amit Kerenszkij nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy egységről már szó sem
lehet. A júniusi és júliusi tüntetés komoly figyelmeztetés volt számukra: bekövetkezett, amitől kezdettől
fogva féltek, hogy a forradalom a küszöbön áll, s a miniszterelnök egyensúlyozása már nem elégítette
ki őket. Olyan embert kerestek, aki abba az irányba fordítja az ország szekerét, amerre ők akarják. S
erre a szerepre a hadsereg vezetője volt a legalkalmasabb.
Kerenszkij elég hamar fölfedezte, hogy vetélytársa akadt, de nem tehetett ellene semmit anélkül,
hogy szembe ne került volna a jobboldallal. Két malomkő között őrlődött: félt Kornyilovtól, de félt a
bolsevikoktól is, s ezért szüksége volt a jobboldal támogatására. Még azt a baklövést is elkövette, hogy
egy lovashadtestet kért a főparancsnoktól az Ideiglenes Kormány védelmére, a bolsevikok feltételezett
támadása ellen. Ezzel lehetővé tette, hogy Kornyilov a miniszterelnök utasítására küldje csapatait a
fővárosba, hogy azok megbuktassák a kormányt és a miniszterelnököt.
Kornyilov már augusztus elején pontos haditervet dolgozott ki a főváros elfoglalására: három
lovashadosztálynak délről, egynek pedig északról kellett volna körülfognia Petrográdot. Ugyanakkor
a frontról tiszteket vezényeltek a fővárosba, azzal a feladattal, hogy szervezzék meg a petrográdi
jobboldali csoportokat, amelyeknek a lovashadosztályok támadásával egyidejűleg el kellett volna
foglalniuk a város stratégiai pontjait.
Hogy mik voltak a puccs közvetlen előzményei, azt mindmáig nem lehet pontosan tudni, mert
nemcsak a két főszereplő, Kerenszkij és Kornyilov, hanem az események többi szereplői is mást
mondanak. Tény, hogy Kerenszkij augusztus 26-án (szeptember 8-án) értesült arról, hogy Kornyilov
át akarja venni a hatalmat. Ekkor már nem habozott tovább: hajnalra összehívta a minisztertanácsot,
mely teljhatalmat szavazott neki, s másnap reggel közölte Kornyilovval, hogy leváltotta főparancsnoki
tisztéből. Kornyilov viszont kijelentette, hogy a leváltást semmisnek tekinti, s parancsot adott a
lovashadosztályoknak, vonuljanak be Petrográdra.
Buchanan ezt írja a puccs előzményeiről:
Alig oszlott szét a Moszkvai Konferencia, máris sűrűsödni kezdtek az államcsínyről szóló hírek.
Újságírók és olyan emberek, akik kapcsolatban álltak a felbujtókkal, még azt is mondták, hogy a
kormány és a Szovjet ellenállás nélkül megadja majd magát. Szeptember ötödikén, szerdán
meglátogatott egy orosz barátom, az egyik legnagyobb pétervári bank igazgatója. Nagy zavarban van,
mondta, mert bizonyos személyek, akiket meg is nevezett, megbízták, hogy adjon át nekem egy
üzenetet, s ez roppant kellemetlen számára. Ugyanis azt kell velem tudatnia, hogy ezen személyek
szervezetét több nagy bankár és gyáros fedezi, Kornyilov és egy hadtest támogatására számíthatnak, és
szeptember nyolcadikán, most szombaton akarják elkezdeni akciójukat. Letartóztatják a minisztereket,
és feloszlatják a Szovjetet. Remélik, hogy segítségükre leszek, rendelkezésükre bocsátom az angol
páncélkocsikat, s ha vállalkozásuk netán balul ütne ki, segítek nekik elmenekülni.
Roppant naiv dolog, válaszoltam, azt kérni egy követtől, hogy részt vegyen egy összeesküvésben
a kormány ellen, amelynél akkreditálva van. Tulajdonképpen kötelességem lenne feljelenteni az
összeesküvést. Nem élek ugyan vissza a bizalmukkal, de sem biztatni, sem támogatni nem akarom őket.
Ellenkezőleg, kérem, mondjanak le erről a vállalkozásról, amely eleve kudarcra van ítélve, és csak a
bolsevikok malmára hajtja a vizet. Ha Kornyilov tábornok bölcs lenne, kivárná, hogy először a
bolsevikok mozduljanak, azután indulna meg, és verné le őket…
Sztyepun:
Augusztus huszadikán elesett Riga. Huszonkettedikén Szavinkov és én a főhadiszállásra utaztunk, ahol
23-án kezdődött a politikai biztosok és a katonai bizottságok elnökeinek tanácskozása, hogy
megvitassák és elfogadják a politikai szervek által kidolgozott hadseregszabályzatot.
Szavinkov megnyitotta a tanácskozást, elmondta a bevezető beszédet, majd átadta nekem az
elnökséget, mert neki sokkal fontosabb tárgyalnivalói voltak Kornyilovval.
Szavinkov többször beszélt velem tervéről, hogy az Ideiglenes Kormányt el kell szakítani a
Végrehajtó Bizottságtól, s át kell alakítani direktóriummá. Mindannyiszor határozottan azon az
állásponton volt, hogy Kerenszkij részvétele nélkül nem valósítható meg ez a terv, de egyre újra
kifejezésre juttatta félelmét is, hogy ha Kerenszkij a direktórium tagja lesz, csak akadályozza majd a
szükséges rendszabályok erélyes és következetes keresztülvitelét. Ugyanígy vélekedett Kornyilov is, aki
kezdetben hallani sem akart Kerenszkijről, és csak Szavinkov befolyására békélt meg azzal a szomorú
ténnyel, hogy kénytelen átvenni az újonnan megalakítandó kormányba a miniszterelnököt. Nem tudom
határozottan, hogy Szavinkov és Kornyilov végérvényesen tisztázta-e a direktórium összetételét. Teljes
bizonyossággal csak arról számolhatok be, hogy Kornyilov, Kerenszkij, Szavinkov és Filonenko neve
mindig visszatért beszélgetéseinkben. Erre azért emlékszem olyan pontosan, mert egyenesen
érthetetlennek tartottam Szavinkov ötletét, hogy Filonenko úrra bízzuk a külügyminisztériumot, s ezt
Szavinkov nagyon zokon vette tőlem.
Kerenszkij megszabadítása a szovjet-demokráciától a következő módon folyt volna le: először
áthelyeznek Petrográdra néhány megbízható lovashadtestet, és kihirdetik ott a hadiállapotot – utána az
ő támogatásukkal likvidálják a bolsevik pártot, és kihirdetik a direktórium diktatúráját.
Ami az úgynevezett „Kornyilov-ügy” sarkalatos kérdését illeti, nevezetesen azt, hogy Kerenszkij
hozzájárult-e Szavinkov terveihez, ezzel kapcsolatban csak azt mondhatom, hogy Szavinkovval
folytatott ismételt beszélgetéseink alapján a legcsekélyebb kétségem sem támadt afelől, hogy a kormány
újjáalakítása a miniszterelnök tudtával és akaratával fog lefolyni. Természetesen tisztában voltam vele,
milyen gyötrelmes lenne Kerenszkijnek a kormány megdöntésébe beleegyeznie, de Szavinkov szinte
hipnotizált a bizonyítékaival, hogy Kerenszkij számára az egyetlen lehetőség, ha Kornyilovval
szövetkezik, s ezért valamilyen szerencsés kimenetelben reménykedve utaztam a főhadiszállásra.
Első csalódásom az volt, hogy Kornyilov megjelent a politikai biztosok és a katonai bizottságok
elnökeinek tanácskozásán. Nem várták a főparancsnokot, teljesen meglepetésszerűen jelent meg. Mielőtt
megszólalt, néhány percig némán és mérgesen nézegette az összegyűlteket. Legelőször azt mondta, fel
van háborodva, hogy mi Riga eleste ellenére, noha Petrográd emiatt veszélybe került, terméketlen
tárgyalásokkal foglalkozunk. A tárgyra térve végérvényesen kijelentette, hogy az új katonai szabályzat
néhány pontja ellentmond a katonai fegyelem szellemének, és ezért nincs rajta mit vitatni. Semmilyen
körülmények között sem fogja jóváhagyni. Alkalmat sem adott rá, hogy válaszolhassunk, köszönés
nélkül faképnél hagyta a tanácskozást, nem úgy, mint aki Kerenszkij és a demokrácia szövetségese,
hanem mint aki kifejezetten ellenségünk.
Fellépése nagyon megdöbbentett, mégis továbbra is azt hittem, hogy Kerenszkij és Kornyilov
együtt fog haladni. Azzal a gondolattal próbáltam vigasztalni magam, hogy egy szerelem nélküli
érdekházasságban sok akadályt kell legyőzni.
Augusztus 27-én Szavinkovval a Szuhomlinov palota óriási dolgozóasztalánál ültünk. Még
semmit sem tudtunk Kornyilov tábornok felkeléséről. A dolgozószoba szemközti oldalán hirtelen
felpattant a szürke spanyolfallal elállított ajtó, és belépett Kerenszkij, két személy kíséretében, akiknek
elfelejtettem a nevét. Jobb kezében valamilyen iratokat tartva, izgatottan hadonászott, az íróasztalhoz
lépett, és félig kérdezve, félig állítva odavetette a meglepett Szavinkovnak: – Ez az ön műve Borisz
Viktorovics?
Szilárd meggyőződésem, hogy Kerenszkij nem bízott őszintén Szavinkovban, amit érzésem
szerint az is bizonyít, hogy a hírrel, hogy Kornyilov kormányfőnek kiáltotta ki magát, nem egyenesen
a hadügyminisztérium vezetőjéhez fordult, hanem csak azután kereste meg, hogy kedvence, Nyekraszov
miniszter szerencsétlen tanácsára úgy döntött, rögtön radikálisan lép fel a lázadó tábornok ellen, és
leváltja tisztségéből. Hát igen, hogy is ne merültek volna fel Kerenszkijben kétségek Szavinkov iránt,
mikor eszer körökben nem akart elnémulni az a szóbeszéd, hogy Szavinkov sötét eszközökkel és
vakmerően a saját malmára akarja hajtani a vizet. Ma már egyáltalán nem kételkedem, hogy Szavinkov
valóban ezt tette. Természetesen nem olyan értelemben, hogy összeesküvést szőtt Kerenszkij ellen,
hanem megpróbálta saját terveinek megfelelően Kerenszkijt és Kornyilovot erőszakosan egy szekér elé
fogni. Aligha kétséges, hogy a főparancsnokkal a kormányhatalom újjáalakításáról folytatott huzamos
tárgyalásain sokszorosan túllépte a Kerenszkijtől kapott felhatalmazást, és téves elképzelést keltett
Kornyilovban a miniszterelnök terveit és hangulatát illetően. Senki sem hiheti komolyan, hogy
Kerenszkij azzal bízta volna meg Szavinkovot, állapodjon meg a főparancsnokkal, milyen kíméletlen
intézkedéseket alkalmazzanak a Munkás- és Katonatanács szocialista tagjai ellen, ha bolsevik akcióban
vesznek részt.
Ez volt a helyzet Kornyilov és Szavinkov táborában. És hogyan festett Kerenszkij oldaláról?
Azt hiszem, aki igazán ismerte Kerenszkijt, nem hiheti, hogy a miniszterelnök valaha is
beleegyezését adta ahhoz az újjászervezési tervhez, amit fentebb vázoltam. Csak a következő bizonyos:
először is, Kerenszkij valóban elfogadta Kornyilov programjának néhány alapvető pontját, amelyek
Sztankevics tanúskodása szerint egybeestek saját terveivel; másodszor, Kerenszkij el volt szánva, hogy
az Ideiglenes Kormány újjászervezésének keresztülvitelére megbízható csapatokat vezényel a frontról
Petrográdra, és kimondja ott a hadiállapotot; harmadszor, Kerenszkij is arra törekedett, hogy néhány
erős ember kezébe összpontosítsa a hatalmat.
De ez minden, amire Kerenszkij hajlandó volt. Természetesen soha nem tervezett a
szovjet-demokrácia ellen elszánt és kíméletlen intézkedéseket, melyekről Szavinkov az ő nevében
tárgyalt, ahogy Kornyilovot sem volt szándékában az új kormány élére állítani. Ilyen gondolat már csak
azért sem járhatott soha a fejében, mert inkább jobbról, mint balról várt támadást, és a tábornoktól
majdnem jobban félt, mint a bolsevikoktól.
Amikor Kerenszkij Szavinkov hatására elhatározta, hogy Kornyilovval halad együtt, az igazi
demokráciát és a demokráciában saját vezető helyét akarta megerősíteni.
Az elmondottakból talán elég világos a Kornyilov és Kerenszkij közötti véleménykülönbség,
mely a Szavinkov által gondosan előkészített megállapodást Kerenszkij ellen árulássá változtatta.
E tragikus félreértés két szörnyű eseménnyel zárul: a leváltására a hatalom átvételével felelő
Kornyilov kiáltványával az orosz néphez, amelyben kijelentette, hogy az Ideiglenes Kormány a bolsevik
párt nyomására és a német vezérkar terveivel teljes egyetértésben pusztulásba vezeti a népet; és
Szavinkov kiáltványával, aki azzal vádolta Kornyilovot, hogy olyan vészterhes órában, amikor az
ellenség áttörte a frontot, felkelést szított az Ideiglenes Kormány ellen, és ezzel beállt a forradalom
ellenségei és a hazaárulók sorába.
Kornyilov függelemsértő kiáltványa ellenére látszhatott váratlan leváltása miatt felbőszült
tábornoknak is. Szolgálatból való elbocsátását csak azzal tudta magyarázni, hogy a szovjet-demokraták
győzelmet arattak Kerenszkij felett. A Munkás- és Katonatanácsot hazaárulók gyülekezetének tartotta.
Szavinkov kiáltványával rosszabb a helyzet. Amikor Szavinkov hazaárulónak nevezte Kornyilovot,
természetesen tisztában volt e vád teljes képtelenségével, hiszen ugyanilyen jogon saját magát is vádolnia
kellett volna. (Arról, hogy Szavinkov nemcsak a konfliktus idején, hanem utána is Kornyilovval
rokonszenvezett, a bírósági vizsgálat folyamán elhangzott tanúvallomásai és később írott emlékiratai is
tanúskodnak.) Egyet természetesen Szavinkov javára kell írni: még a főparancsnok leváltása után is
megpróbálta kibékíteni Kornyilovot és Kerenszkijt. Jelen voltam, amikor kétszer is távirati
összeköttetésbe lépett Kornyilovval, hogy visszafordulásra késztesse, de minden hiába. Most már
kénytelen volt választani Kerenszkij és Kornyilov között, s megtört szívvel Kerenszkijt választotta. Nem
tehetett másként. Ha a lázadó Kornyilovot választja, egész eddigi életét megtagadja.
Amikor Szavinkov úgy döntött, hogy Kerenszkijjel tart, elhatározásából a maga módján levonta
a legradikálisabb következtetést, és felajánlotta Kerenszkijnek szolgálatait Petrográd
főkormányzójaként, minek következtében valamennyi Kornyilov-ellenes erő főparancsnoka lett. Az új
főkormányzó első ténykedése a fent említett kiáltvány nyilvánosságra hozatala volt…
Kerenszkij:
Augusztus 26-án öt óra felé másodízben keresett Vlagyimir Lvov. Feltűnően izgatott volt, s eléggé
összefüggéstelenül veszedelmes helyzetemről kezdett beszélni, amelyből meg akar menteni. Miután
ismételten kértem, hogy fejezze ki világosabban magát, végre rátért a lényegre. Kornyilov tábornok
megbízta, közölje velem, hogy egy bolsevik felkelés esetén a kormány nem számíthat segítségére, s az
én személyes biztonságomat sem tudja garantálni, ha nem megyek a főhadiszállásra. A tábornok azzal
is megbízta, tudassa velem, hogy a jelenlegi kormány további fennállása képtelenség. Javasoljam az
Ideiglenes Kormánynak, adjon át minden hatalmat Kornyilovnak, mint a hadsereg legfőbb
parancsnokának. Kornyilov új kabinetjében a miniszterhelyettesek veszik át a közigazgatási feladatokat.
Egész Oroszországban elrendelik a statáriumot. Szavinkov és én utazzunk azonnal a főhadiszállásra,
ahol megkapjuk hadügyminiszteri, illetve igazságügy-miniszteri kinevezésünket. Lvov azonban
hangsúlyozta, hogy az utóbbiakat nem szabad közölnöm a kabinettel.
Sem Lvov, sem Kornyilov neve nem szerepelt soha azokban a hírekben, amelyeket a katonai
összeesküvésről kaptam. Megpróbáltam nevetéssel elintézni az ügyet: – Ön tréfál, Vlagyimir
Nyikolajevics.
Válasza nem hagyott kétséget az ügy komolysága felől: – Egészen bizonyos, hogy nem tréfálok.
Azt akartam, hogy tudja, milyen komoly a helyzet. – Kérte, engedjek Kornyilovnak, mert egyes-egyedül így menthetem meg az életemet.
Vlagyimir Lvov:
Kornyilovval való második találkozásomra augusztus 25-én reggel került sor. Az előszobában a
katonainget viselő Zavojko fogadott. Bemutatkozott. Csodálkozva néztem rá, mert nem tudtam,
kicsoda, micsoda. Kornyilov szobájából kilépett néhány tiszt, s rögtön bemehettem. Bevezetőül
Kornyilov vázolta a helyzetet: Riga elesett, Romániát bármely pillanatban elvághatják, a csapatoknál
komor a hangulat; a hadsereg mindenütt keresi szégyenének okozóit, a fronton és a hátországban
egyaránt. Ez a légkör, különösen Riga eleste, rendkívül nyomasztóan hat a katonákra. Mindehhez
Kornyilov még hozzáfűzte: „Augusztus 27-e és szeptember 1-e között a bolsevikok megmozdulására
kell számítani; tervük az, hogy megdöntik a kormányt, és maguk lépnek a helyébe, haladéktalanul
különbékét kötnek, majd nyilvánosságra hozzák ezt a fronton, hogy a hadsereget demoralizálják, és a
Balti Flottát Németország kezére juttassák. Ennek a veszélynek az elhárítására a kormány semmit sem
tud tenni. A petrográdi csapatok körében teljes zűrzavar uralkodik: egy részük a bolsevikok mellett áll,
másik részük a Szovjet mellett, harmadik részük a kormány mellett, negyedik részük pedig az ég tudja,
ki mellett. A bolsevikok felkelése esetén heves összecsapásokra kerülne sor mindezen erők között,
hihetetlen zűrzavar támadna, s az Ideiglenes Kormány ebbe kétségtelenül belebukna. Ne gondolja –
folytatta Kornyilov –, hogy magamért beszélek így; a haza megmentésére nem látok más lehetőséget,
mint hogy az egész katonai és polgári hatalom a legfelsőbb főparancsnok kezébe kerüljön.” Erre
megjegyeztem: „A polgári is?” – Kornyilov pedig így válaszolt: „Igen, a polgári is. Egyébként talán
megelégedhetünk azzal is, hogy a legfelsőbb főparancsnok hatalma és az Ideiglenes Kormány elnökének
hatalma egy személy kezében összpontosul. A bizottságok tovább működhetnének, de csak gazdasági
funkciókkal: a hátországot és a frontot egyesíteni kell. Hogy ki lenne az Ideiglenes Kormány elnöke,
az teljesen közömbös.” Hozzáfűzte, hogy Kerenszkijnek az igazságügy-miniszteri tárcát, Szavinkovnak
pedig a hadügyminiszteri tárcát ajánlaná fel. Mivel életükért másutt nem kezeskedhet, azt ajánlja
Kerenszkijnek és Szavinkovnak, hogy jöjjenek el a főhadiszállásra, ahol személyes felelősséget vállal
biztonságukért.
Lukomszkij tábornok:
Ha jól emlékszem, augusztus 6-án vagy 7-én Romanovszkij tábornok adta át nekem Kornyilov tábornok
parancsát, hogy vonjam össze a harmadik lovashadtestet, amelyhez a „Vad Hadosztály” is tartozott,
Nyevel, Novoje Szokolnyiki és Velikije Luki térségében.
Ezek az egységek a román front tartalékait képezték. Néhány napja abban állapodtunk meg
Kornyilov tábornokkal, hogy tekintélyes lovas haderőt vonunk el a román frontról, s így erősítjük az
északi frontot.
– De miért menjenek most ezek az egységek Nyevel, Novoje Szokolnyiki és Velikije Luki
térségébe? – kérdeztem Romanovszkij tábornokot.
– Nem tudom, én csak Kornyilov tábornok parancsát közvetítem.
– Mikor és hogyan kapta ezt a parancsot?
– Kornyilov tábornok felhívott tegnap este, tizenegy óra után, és elrendelte, adjam át önnek ma
reggel ezt a parancsot.
Furcsának éreztem ezt az egész ügyet. Miért Romanovszkij főszállásmester adja át nekem ezt
a parancsot, miért nem közvetlenül én kaptam? És miért éppen ezen a területen kell összpontosítanom
a csapatokat? Elmentem Kornyilovhoz, jelentettem, hogy Romanovszkij tábornok átadta a parancsát,
és megkértem, magyarázza meg, miért akarja a lovasságot ebben a térségben összevonni.
Kornyilov tábornok azt válaszolta, olyan helyen szeretné a lovasságot összpontosítani, ahonnan
szükség esetén könnyen irányíthatja akár az északi, akár a nyugati frontra. A kérdéses terület igen
alkalmas erre a célra.
Azt mondottam, a nyugati front miatt nincs okunk nyugtalankodni, ott elegendő tartalékunk van,
és sokkal jobb lenne a lovasságot Pszkov környékén összpontosítani.
Kornyilov azonban megmaradt döntése mellett.
– Rendben van – mondtam. – Megteszem a szükséges intézkedéseket. De az a benyomásom,
hogy ön titkol előttem valamit. Az ön által kiválasztott terület kiválóan megfelel egy Petrográd vagy
Moszkva elleni támadáshoz. De ha csak a nyugati frontot kell erősíteni, nem tartom ezt megfelelő
térségnek. Ha igazam van, s ön valóban nem tájékoztat mindenről, úgy kérnem kell, engedjen a frontra,
vagy avasson be terveibe és szándékaiba. Vezérkari főnök csak az lehet, aki főparancsnoka teljes
bizalmát élvezi.
Kornyilov töprengett egy pillanatig. Aztán így válaszolt:
– Igaza van. Valóban más okaim vannak; ezeket később majd megbeszélem önnel. Kérem, adja
ki azokat a parancsokat, és utasítsa a 3. hadtest parancsnokát, Krimov tábornokot, hogy haladéktalanul
jelentkezzék nálam. Ha visszatérek Petrográdról, részletesebben megbeszélem önnel az ügyet.
Petrográdról visszatérve Kornyilov tábornok újra felvetette ezt a témát:
– Mint tudja – mondotta –, titkosszolgálatunk jelentései szerint augusztus huszonnyolcadikán
vagy huszonkilencedikén új bolsevik felkelés várható. Németországnak sürgősen különbékére lenne
szüksége Oroszországgal, hogy áthelyezhesse a mi frontunkon lekötött hadseregét az angolok és
franciák ellen. A német bolsevik ügynökök, azok is, akik itt befészkelték magukat, és azok is, akiket a
németek leplombált vasúti kocsikban küldtek ide, mindent megtesznek, amit csak tudnak, hogy
államcsínyt szervezzenek, és átvegyék az országban a hatalmat.
Ha az április huszadiki és július harmadiki-negyediki eseményekre gondolok, bizonyos vagyok,
hogy ezúttal elsöprik az Ideiglenes Kormány gátlástalan, gyáva tagjait. Ha valami csoda folytán mégis
hatalmon maradnának, az olyan elnéző fickók mellett, mint Csernov, büntetlenül garázdálkodhatnának
a bolsevik vezetők és a szovjet.
Ideje, hogy ennek véget vessünk. Ideje, hogy felakasszuk a Lenin által vezetett német
ügynököket és kémeket, feloszlassuk a Szovjeteket, mégpedig úgy, hogy soha többé ne tudjanak még
egyszer összeülni!
Önnek igaza volt. Elsősorban azért akarom áthelyezni a lovas hadtesteket, hogy kéznél legyenek
Petrográd környékén, s augusztus végén a városba vezethessem őket. Így, ha elkezdődik a bolsevikok
tüntetése, megfelelően felléphetek az árulók ellen.
Krimov tábornokot akarom kinevezni e vállalkozás vezetőjévé. Tudom, nem fog habozni, hogy
szükség esetén a Szovjet minden tagját felakassza.
Ami az Ideiglenes Kormányt illeti, nem szándékozom ellene fellépni. Remélem, az utolsó percben
meg tudok egyezni velük. Előre azonban nem tárgyalhatok velük erről, mert a Kerenszkij- és
Csernov-félék nem értenének velem egyet. Megpróbálnák megtorpedózni az egész vállalkozást. Ha nem
tudok megegyezni Kerenszkijjel és Szavinkovval, hozzájárulásuk nélkül kell megsemmisítenem a
bolsevikokat. Később bizonyára ők lesznek a legelsők, akik ezt megköszönik nekem, s akkor majd erős,
árulók nélküli kormányt lehet alakítani Oroszországban.
Nem fűt személyes becsvágy. Csak Oroszország megmentésére törekszem. Szívesen alávetem
majd magam egy erős Ideiglenes Kormánynak, ha az megtisztul a nemkívánatos elemektől.
Kerenszkij írja:
Az összeesküvők számára kétségbeesésükben végül nem maradt más, mint hogy megpróbáljanak
kiprovokálni egy bolsevik felkelést. Finiszov tolla nyomán ismerjük ezt a groteszk epizódot:
„Megtudtuk, hogy a bolsevikok bizonytalan időre elhalasztották a felkelést. Ilyen ürügy nélkül
azonban nem valósíthattuk meg terveinket. Nagyon súlyos helyzetbe kerültünk, mert Krimov tábornok
ezredei már megindultak Petrográd felé. Bűn lett volna, ha ezt nem használjuk ki. Ha nem volt indok
az akcióra, akkor egyszerűen teremtenünk kellett rá indokot. Utasítottunk egy különítményt, hogy
rendezzen meg egy bolsevik felkelést, azaz kezdjen fosztogatni, és provokáljon ki utcai harcokat. Ennek
következtében még aznap megkezdődnének a tiszti különítmények és Krimov tábornok kozák
ezredeinek hadműveletei. Szigyorin tábornokra bízták ezt a feladatot. Kapott százezer rubelt, de csak
huszonhatezret költött el (a »bolsevik felkelés« előkészítésére)… Du Cimitière ezredesnek és nekem
kellett megadnom a jelet a »felkelésre«, éspedig úgy, hogy miután találkozunk Krimov tábornokkal,
rejtjeles táviratot küldünk Petrográdra.”
Augusztus huszonnyolcadikán négy óra felé Finiszov és du Cimitière elhagyták Petrográdot,
hogy felvegyék a kapcsolatot Krimov tábornokkal. Egy Luga közelében levő kis faluban találták meg,
s tájékoztatták a bolsevik álfelkelésről. Krimov tábornok nagyon helyeselte, mert jól nevelt kozákjai
egyébként valószínűleg nem meneteltek volna Petrográd ellen. Augusztus huszonkilencedikén reggel
nyolc órakor egy motorkerékpárost küldtek Gatcsinán keresztül Szigyorin tábornokhoz. A rejtjeles
üzenet így hangzott: – Azonnal cselekedni az instrukciók szerint. – Szigyorin mégis úgy határozott,
hogy először tanácsot kér Alekszejev tábornoktól, aki hevesen ellenezte a vállalkozást, és felkiáltott:
– Ha végrehajtja ezt a tervet, agyonlövöm magam. De mielőtt meghalok, mindent lefektetek írásban.
– Szigyorin engedett, lemondta az előkészületeket, és visszautalta a megmaradt hetvenezer rubelt a
republikánus centrumnak.
Dutov atamán később azt jelentette Vlagyimir Lvovnak, ő megpróbált egy „bolsevik” felkelést
rendezni, amennyiben felszólította a tömeget, hogy fosszák ki az üzleteket. Ebből azonban semmi sem
lett.
Kornyilov tábornok kiáltványa:
Oroszok, nagy hazánk haldoklik!
Közel a vég!
Arra kényszerültem, hogy nyíltan fellépjek. Ezért én, Kornyilov tábornok, kijelentem, hogy az Ideiglenes
Kormány a Szovjetek bolsevik többségének nyomására a német vezérkar terveivel teljes összhangban
cselekszik, s az ellenséges erőknek a rigai partvidéken várható partraszállásával egyidejűleg tönkreteszi
a hadsereget, és belülről zülleszti az országot.
Ezekben a végzetes percekben, az ország elkerülhetetlen pusztulásának teljes tudatában, a
haldokló haza megmentésére szólítok fel minden orosz embert. Akinek mellében orosz szív dobog, aki
hisz Istenben, az egyházban, imádkozzék az Úrhoz a legnagyobb csodáért, szülőhazánk megmentéséért.
Én, Kornyilov tábornok, kozák parasztok fia, ország-világ előtt kijelentem, hogy személy szerint
semmi másra nem vágyom, mint a Nagy-Oroszország megmentésére. Esküvel fogadom, hogy még az
Alkotmányozó Gyűlés előtt biztosítom népemnek az ellenség fölötti győzelmet, hogy majd az
Alkotmányozó Gyűlésben döntsön sorsáról, és rendezze be új állami életét.
Képtelen vagyok arra, hogy Oroszországot átengedjem ősellenségének, a németségnek, és az
orosz népet a németek rabszolgájává tegyem; inkább meghalok a becsület és a harc mezején, mintsem
az orosz földnek ezt a szégyenét és gyalázatát lássam.
Orosz nép, hazád sorsa a te kezedben van!
1917. augusztus 27.
Főhadiszállás
Kornyilov tábornok
A nép, amelyre Kornyilov oly buzgón hivatkozott, mentette meg végül is Kerenszkijt. Augusztus 28-án
(szeptember 10-én), miközben a kozákcsapatok közeledtek a főváros felé, egész nap folytak a
tanácskozások. Miljukov, Tyerescsenko s a többi jobboldali vezető rá akarta venni Kerenszkijt, hogy
mondjon le, ha nem Kornyilov, akkor Alekszejev tábornok javára: a katonai diktatúrát tartották az
egyetlen megoldásnak. A megzavarodott miniszterelnök már csaknem beadta a derekát, amikor
segítségére sietett a Szovjet. Alighogy Kornyilov kiáltványa megjelent, a Szovjet megalakította az
Ellenforradalom Elleni Harc Bizottságát, s felszólított mindenkit, támogassa őket a reakció elleni
harcban. Kerenszkij kapva kapott a segítségen, s most már határozott harcot hirdetett Kornyilov ellen.
A hadsereg vezetői biztosították támogatásukról Kornyilovot, de csakhamar kiderült, hogy
semmit sem tehetnek: a katonabizottságok beleegyezése nélkül egyetlen szakaszt sem tudtak a frontról
a főparancsnok segítségére küldeni. Gyenyikin tábornokot, a délnyugati front főparancsnokát a
frontszovjet letartóztatta; Kalegyin kozák atamán főhadiszállását csapatok vették körül. Így Kornyilov
csak a Krimov vezette lovasosztagokra számíthatott.
A fővárosban közben teljes erővel folytak a védelmi munkálatok. Néhány nap alatt huszonötezer
munkás jelenkezett a Vörös Gárdába, az asszonyok lövészárkokat ástak, a vasutasok fölszedték a
síneket, nem adtak mozdonyt Krimov csapatainak, a vasmunkás-szakszervezet hatalmas összeget
biztosított az ellenforradalom elleni harcra, a gépkocsivezetők szakszervezete fölajánlotta valamennyi
autóját, a nyomdászok megtagadták a jobboldali lapok kinyomtatását. A bolsevikok, akiket néhány
nappal azelőtt még hazaárulónak bélyegeztek, minden erejüket mozgósították. Kerenszkij személyesen
fordult a kronstadti matrózokhoz: jöjjenek, és „védjék meg a forradalmat” – s a tengerészek, akiknek
vezetői Kerenszkij börtönében ültek, a bolsevikok közbenjárására teljesítették a miniszterelnök kérését.
Krimov tábornok csapatait minden állomáson munkások és katonák vették körül. A Petrográdi
Szovjet mohamedán küldöttséget menesztett a „Vad hadosztály”-hoz. Krimov menekült, nem az
ellenség, hanem az agitátorok elől, csapatait eldugott falvakban szállásolta el, de hiába, seregének
ugyanaz lett a sorsa, mint Ivanov tábornokénak, melyet a cár a föllázadt főváros ellen küldött: a
katonák, mielőtt még Petrográdra értek, ráeszméltek, hogy nem akarnak harcolni. A hegyilakóknak
mégsem volt mindegy, kit mészárolnak le; a „Vad hadosztály” augusztus 30-án (szeptember 12-én)
közölte a kormánnyal s a Szovjettel, hogy csak az ő parancsaikat hajtja végre. Krimov tábornok főbe
lőtte magát; Kornyilovot és társait a főhadiszálláson letartóztatták.
Sztyepun írja:
Nincs szándékomban részletesen vázolni Kornyilov és az Ideiglenes Kormány csapatainak harcait. Itt
csak a történetnek társadalmi és lélektani összefüggései érdekesek. Kornyilov csapatainak diadalmas
előnyomulása Petrográd ellen nem tartott soká. Mihelyt a katonák megértették, hogy nem az Ideiglenes
Kormány és az Összorosz Munkás- és Katonatanács megvédésére menetelnek a főváros ellen, hanem
ez puccs a kormány és a szovjetdemokrácia ellen, megálltak, és elkezdtek szétszéledni. A „politikailag
öntudatos elemek” azonnal gyűléseket szerveztek, amelyeken a Szavinkov által odaküldött agitátorok,
nem sokat törődve az igazsággal, de igazi politikai lendülettel megmagyarázták, hogy a főparancsnok
áruló módon merényletet akar intézni a munkások és parasztok szent jogai ellen.
Az ilyen beszédek hatására néhány ezred azonnal letartóztatta tisztjeit, és nem volt hajlandó
tovább menetelni Petrográd ellen. A megfontoltabb alakulatok küldöttségeket menesztettek a Tauriai
palotába, hogy pontosabban megtudják, ki tulajdonképpen az áruló.
Ugyanez volt a helyzet a kormánycsapatoknál. Kerenszkijért sem öntötték sokkal szívesebben
a vérüket, mint Kornyilovért. A katonák mindkét táborban azt követelték tisztjeiktől, hogy azonnal
szüntessék be a harcot, és minden teketória nélkül a földbe szúrták szuronyaikat. Hogy az ezredeiben
uralkodó hangulat ellenére Kerenszkij mégis nehézség nélkül győzelmet aratott, azzal magyarázható,
hogy a proletariátus az ő oldalán állt. A vasutasok lelkesen szétszedték Kornyilov vonatai előtt a síneket,
nem adtak neki mozdonyokat, és ellenkező irányba küldték katonavonatait. Ezzel egy időben a
Végrehajtó Bizottság az Ideiglenes Kormány tudta nélkül szigorú cenzúrát vezetett be minden újságnál,
és teljesen önkényesen házkutatásokat és letartóztatásokat foganatosított. Egyedül az Astoriában
mintegy negyven embert tartóztattak le, többnyire tiszteket, akiket az összesküvésben való részvétellel
vagy esetleg csak az összeesküvés iránti rokonszenvvel vádoltak. Pleszkovban börtönbe hurcolták
Gucskovot, a korábbi hadügyminisztert.
A Kornyilov feletti győzelem, mint az várható volt, Kerenszkij számára pirruszi győzelemnek
bizonyult. Kornyilov titkos híveként került ki belőle, akinek csak véletlenül nem sikerült a demokrácia
elárulása. A bizalmatlanság első jele a Szovjetnek az a követelése volt, hogy mentse fel Szavinkovot,
aki épp akkor vívta ki a győzelmet Kornyilov felett. Kerenszkij engedett, megvált Szavinkovtól, de ez
már nem segített rajta…
Bugyonnij:
Mielőtt a dandár szerelvényei elindultak Gomelből, egy elvtárs érkezett hozzám M. V. Frunzétól, és
közölte velem, hogy a nyugati front bolsevik szervezete arról kapott értesítést, hogy a „Vad hadosztály”
Orsa felé halad vasúton. Ezt a hadosztályt Kornyilov tábornok – más seregekkel együtt – arra próbálta
felhasználni, hogy megsemmisítse a szovjeteket Petrográdban, és az egész országban katonai diktatúrát
teremtsen. A Petrográd felé haladó hadosztályt a forradalmi munkások és katonák Dno állomáson
feltartóztatták és visszafordították. A kornyilovisták most úgy határoztak, hogy a hadosztályt Orsán
keresztül Moszkvába irányítják.
A Frunzétól érkezett elvtárs elmondta, hogy a nyugati front bolsevik szervezete feltétlenül
szükségesnek tartja, hogy tartóztassuk fel és fegyverezzük le a „Vad hadosztály”-t. Közölte még, hogy
e feladat teljesítése a kaukázusi lovas hadosztály katonabizottságára és személyesen rám hárul. Azonnal
értesítettem a feladatról az ezredbizottságokat, amelyek biztosítottak teljes támogatásukról.
Amikor a dandár Mogilevbe érkezett, a vagonba Frunze szállt be hozzám. Megismételte, amit
összekötőjével üzent, és előre figyelmeztetett: tegyünk meg minden szükséges intézkedést annak
érdekében, hogy elvágjuk a „Vad hadosztály” Moszkvába vezető útját. Frunze azt mondta, hogy
szükség esetén ne riadjunk vissza a fegyver használatától sem, de mindenekelőtt igyekezzünk
megmagyarázni a katonáknak, miért szükséges a hadosztály lefegyverzése. Utasított, hogy mihelyt
megérkezem Orsába, azonnal lépjek összeköttetésbe a vasutasok helybeli Forradalmi Bizottságával, és
működjem együtt velük. Az orsai elvtársak már tudnak a ránk váró feladatról, és értesítsem őket, hogy
a dandár kész végrehajtani ezt a feladatot.
– Minden világos – válaszoltam Frunzénak. – Csak egy bökkenő van… Nem nehéz előkészíteni
a dandár katonáit a „Vad hadosztály” lefegyverzésére, de mit szól majd ehhez a dandár parancsnoksága?
Bizonyára ellenzi a hegyi hadosztály lefegyverzését. Hivatkozik majd arra, hogy semmiféle utasítást nem
kapott a felettes parancsnokságtól, meg aztán attól is fél, hogy a lefegyverzés vérontással végződhet.
Frunze azt tanácsolta, hogy határozottan lépjek fel a dandárparancsnoksággal szemben, és ha
törik, ha szakad, csikarjam ki a hadosztály- és front-katonabizottságok döntése alapján a dandár
részleges vagy teljes kirakását Orsában.
Miután az ezredbizottságok segítségével felkészítettem a katonákat az előttük álló feladatra, a
Nyizsegorodi ezred első szerelvényével megérkeztem Orsába, ahol megkezdtük a kirakodást. Kopacsev
tábornok, a dandár parancsnoka tiltakozott, és kijelentette, hogy nem kapott utasítást a kirakodásra, és
a dandárnak Minszkbe kell mennie.
– Isten ments, galambocskám, még történhet valami! Ki fog felelni érte?
Azt válaszoltam a tábornoknak, hogy utasítást kaptam a frontról, és azt feltétlenül végre kell
hajtanunk. Valószínűleg ő is kap ilyen utasítást, de addig is megnyugodhat, mert a hadosztály- és az
ezredbizottságok magukra vállalják a felelősséget. A katonák egyöntetűen támogatják a bizottságokat,
és szilárdan elhatározták, hogy feltartóztatják a „Vad hadosztály”-t – mondtam a tábornoknak.
Kopacsev tábornok, az ezredparancsnokság és az egész tisztikar végül is meghátrált, de
kijelentették, hogy nem vállalnak felelősséget a katonabizottság tevékenységéért.
Ezek után nem is avatkoztak bele a ténykedésünkbe. A tisztikar, mindenekelőtt pedig Kopacsev
tábornok, attól félt, hogy ha szembeszegülnek a katonákkal, a gomeli parancsnok sorsára jutnak.
A dandárnak hat nehézgéppuskája és egy lóvontatású ütege volt. A fegyvereket haladéktalanul
tüzelőállásba helyeztük.
A „Vad hadosztály” már Orsa felé közeledett. A vasutasok Forradalmi Bizottsága figyelemmel
kísérte minden egyes szerelvény mozgását. Úgy határoztunk, hogy a szerelvényeket Orsában
meghatározott időközönként fogadjuk, hogy ezáltal a hegyi hadosztályt szerelvényenként tudjuk
lefegyverezni.
A „Vad hadosztály” csapatai semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Lehet, hogy felülről jövő
utasításként fogadták a lefegyverzésről szóló parancsot, de az is lehet, hogy a tüzelőállásba rendelt
géppuskák és lövegek győzték meg őket.
A „Vad hadosztály” első két szerelvényének katonái leadták a fegyvert, kirakodtak a
vagonokból, aztán Bihov városába indultak gyalogosan. A hadosztály többi alakulatait is Bihovba
irányítottuk, de ezeket már vasúton.
Dandárunk végrehajtotta Frunze utasításait, vagonokba rakodott, és elindult vissza, Minszkbe.
Amikor Kornyickij tábornok, hadosztályparancsnok tudomást szerzett az Orsában történtekről,
szörnyen felbőszült, és azt követelte, hogy adjanak át engem a haditörvényszéknek. A katonák
határozottan visszautasították a tábornok követelését, így aztán nem lett semmi a dologból.
Kerenszkij addig volt az ország bálványa, amíg a nemzet is habozott, képtelen volt dönteni. Amíg a
tömeg éppúgy kívánta az egységet s éppúgy ellene volt a szélsőségeknek, mint maga Kerenszkij.
Júliusban megmozdult a baloldal. Kerenszkij ellenük fordult, de nem csatlakozott a jobboldalhoz,
hogy végképp leszámoljon a bolsevikokkal. Ez már nem elégítette ki a jobboldalt, s augusztusban
megmozdult Kornyilov. Kerenszkij ellene fordult, de nem fogott össze a baloldallal, hogy végképp
megsemmisítse a kornyilovistákat. Ha júliusig az ország jelentős része magáénak érezte Kerenszkijt,
szeptemberben már nagyon kevesen. Már csak a tehetetlenség őrizte meg hatalmát.
A Kornyilov-puccs után a kormány ismét lemondott. A kadet párti miniszterek azért, mert nem
helyeselték a puccs leverését, a baloldaliak azért, mert gyanították, hogy Kerenszkij sem egészen ártatlan
abban, hogy a puccs létrejöhetett. A Szovjet nem akart többé közös kormányt a kadetokkal, akik nyíltan
támogatták Kornyilovot. Kerenszkij nem tudott kormányt alakítani; szeptember 1-től (14-től) öttagú
direktórium élén vezette az országot.
A júliusi tüntetés leverése után a miniszterelnök hívta össze az Állami Tanácskozást, hogy
demonstrálja az ország egységét. A Kornyilov-puccs után a Szovjet hívott össze kongresszust, hogy
döntsön az ország sorsáról. De a Szovjet jobboldali vezetőire jellemzően nem szovjetkongresszust,
hanem szélesebb körű értekezletet, melyet Demokratikus Tanácskozásnak neveztek. Abban különbözött
az Állami Tanácskozástól, hogy a nagytőke s a tábornoki kar képviselőit nem hívták meg, a bolsevikok
viszont részt vettek benne.
Ha az állami Tanácskozás azt bizonyította, hogy szó sem lehet már egységről, a Demokratikus
Tanácskozás viszont azt, hogy a közép-pártok teljesen tehetetlenek. A tanácskozás 595 szavazattal 493
ellenében megszavazta Csernov javaslatát, hogy a kadeteket ne vegyék be a kormányba. 766 szavazattal
688 ellen megszavazta Cereteli javaslatát is, hogy a kormányba „az egység megőrzése végett” be kell
venni a polgári politikusokat is. Végül 813 szavazattal 183 ellen megszavazta, hogy koalíciós kormányt
kell alakítani, de a kadetek nélkül. Ami fából vaskarika volt, hisz a kadetokon kívül nem volt más
jelentős polgári párt.
A megoldhatatlan problémát végül is úgy oldották meg, hogy kijelentették: a kadet párti
miniszterek nem pártjuk képviseletében, hanem „magánszemélyként” vesznek részt a kormányban. Igaz,
hogy ezt senki sem hitte el, de a látszatot megmentették. És szeptember végén Kerenszkij már a látszat
megmentését is sikernek könyvelhette el.
Kerenszkij így emlékezik ezekre a napokra:
A katonai lázadás után demokratikus körökben senkiben sem maradt kétség, hogy formálisan is ki kell
kiáltani Oroszországban a köztársasági államformát. A „köztársaság kikiáltásának” végleges tervét a
kabinet egyik ülésén augusztus harmincegyedikére halasztották.
Ülés közben közölték velem, hogy az eszerek Központi Bizottságának küldöttsége akar velem
azonnal beszélni.
Teljesítettem a kérést, és azonnal a dolgozószobámba mentem, ahol a Központi Bizottság két
tagja, Szenzinov és Goc várt. Emlékeztem rá, hogy ők ketten jártak nálam a júliusi válság idején is.
Akkor valami ultimátumfélét adtak át nekem Központi Bizottságuk nevében; gondoltam, most is
hasonló megbízással jöttek. Nem is tévedtem. Központi Bizottságuk nevében közölték, az eszerek nem
lépnek be a kormányba, ha egyetlenegy „kadetet” is be merek vonni a koalícióba. Elfojtottam dühömet,
és így válaszoltam: – Közöljék Központi Bizottságukkal, hogy követeléseit továbbítom a kormánynak;
másodszor, én személy szerint ugyanolyan fontosnak tartom, hogy a kadetokat is bevonjuk a
kormányba, mint a többi demokratikus pártot; harmadszor, hogy mint a nemzet kormányának feje,
semmilyen parancsot sem fogadok el a különböző pártoktól.
Szenzinov megpróbált „nem hivatalosan, barátként” beszélni velem. Én azonban
félbeszakítottam, és kijelentettem, most semmi helye a magánbeszélgetésnek. – Ön pártja Központi
Bizottságának hivatalos határozatát hozta el nekem – mondtam. – Én pedig haladéktalanul továbbítani
fogom azt a kormánynak. – Ezzel beszélgetésünk véget is ért.
Szeptember elsején folyt le a Szovjet Összorosz Központi Végrehajtó Bizottságának második
– döntő – ülése, amelyen a koalíció válságát vitatták meg.
Az ülésen elfogadott határozat (amelyet az eszerek és mensevikek nyújtottak be), bámulatos
dokumentumnak bizonyult. Teljesen meglepetésszerűen érte a kormányt is, a népet is.
A bevezetésben az állt, hogy „az ellenforradalmárok (azaz Kornyilov hívei és segítőtársai) által
a fronton teremtett tragikus helyzet és a polgárháborús állapot szükségessé tette, hogy olyan forradalmi
hatalom alakuljon, amely meg tudja valósítani a »forradalmi demokrácia« programját, és aktív ellenállást
tud tanúsítani az ellenforradalommal és az ellenséggel szemben. Az ilyen kormány, amely a
demokratikus mozgalomból alakul és a demokratikus szerveknek felelős, nem köthet
megállapodásokat a burzsoáziával.”
Röviden: a „forradalmi demokrácia” legfelső testülete, a Szovjet Összorosz Végrehajtó
Bizottsága, ahelyett hogy felelősen megvitatta volna a köztársaság vezetésére képes koalíció
problémáját, elhatározta, hogy kizárja a kormányból a „burzsoá demokrácia” képviselőit!
Kamenyev, Lenin képviselője, olyan beszédet tartott, amely a szocialista kormány szószólóit még
jobban meggyőzte, hogy az állandó együttműködés a bolsevikokkal reális álom. – Két követelésben
mindannyian egyetértünk – mondotta Kamenyev. – Először, hogy a kormány nekünk tartozzék felelősséggel, másodszor, a forradalmi demokratikus mozgalomnak támogatnia
kell a kormányt. Eddig egyik sem teljesült. Kerenszkij számára megfelelő az elénk terjesztett
kormánylista. De nekünk Oroszország számára megfelelő kormány kell – Kerenszkijjel vagy Kerenszkij
nélkül, aszerint, ahogy döntünk.
A következő szónok Dan volt, az egyik mensevik vezető, aki szintén azt bírálta, hogy
kormányom nem a Szovjet Összorosz Végrehajtó Bizottságának volt felelős. Cereteli, aki támogatta az
eszerek és mensevikek határozatát, amely elutasított minden kapcsolatot a polgári pártokkal,
megpróbálta kétségbe vonni Kamenyev szélsőséges fejtegetését. A határozat, mondotta, elismeri a
demokratikus mozgalmon belüli koalíció lehetőségét. Nem fejtette ki ezt a kissé ködös megjegyzést, és
azt sem tisztázta, mit ért pontosan „demokratikus” alatt. Hogy egy tisztán szocialista kormány szószólói
valójában mit akartak, azt Csernov, az eszer párt elnöke adta elő.
A forradalmi demokraták vezetőinek kiáltó véleménykülönbsége és sokuk vágya, hogy egy fél
évvel visszafordítsák a történelem kerekét, a végén tragikus vígjátékká, vagy ahogyan Lenin nevezte,
komédiává változtatta a „demokratikus konferenciát”…
Csernov:
A Kornyilov-felkelés után a hatalom válsága ismét az elé a kérdés elé állította pártunk Központi
Bizottságát, hogyan viszonyuljunk olyan koalíciós kormány gondolatához, amelyben a nagyipar is
képviselve lenne.
A Központi Bizottságban az egyik csoport, e sorok szerzőjével az élén, mindenekelőtt azt
hangoztatta, hogy vitathatatlanul az egész kadet párt Kornyilov oldalán állt a felkelés alatt, s ezért
lehetetlen a kadet pártot olyan kormányban elképzelni, amely a demokratikus forradalmat meg akarja
védeni. A kadet párton belül nem véletlen a katonai diktatúrára való törekvés, mely a párt általános
fejlődéséből következik, és szorosan összefügg az agrár-, a munkás- és a nemzetiségi kérdésben vallott
álláspontjukkal. A kadetek visszatérése a kabinetbe ingataggá tenné és terméketlenségre ítélné a
kormányt. A kadet miniszterek minden alapvető kérdésben – agrárreform, a munkások jogainak
védelme, a bérek rögzítése, a munkások részvétele a termelés ellenőrzésében, decentralizálás,
nemzetiségek jogai, demokratikus béke – pontosan ellentétes álláspontra helyezkednének, mint a
szocialista miniszterek. Egyik fél sem elég erős ahhoz, hogy politikáját diadalra vigye, de ahhoz igen,
hogy megakadályozza ellenfelét politikája keresztülvitelében. Vagyis a kormány tétlenségre lenne
kárhoztatva. Nem tudna egyetlenegy döntő lépést sem tenni, és ha hol ilyen, hol olyan értelemben
megpróbálkozna vele, kormányválságot és a bal- vagy jobboldal képviselőinek tüntető kilépését idézné
elő.
Eközben a jobb és jobbközép irányzatok szónokai Központi Bizottságunkban arra mutattak rá,
nem szabad a Kornyilov-puccsban való részvétellel az egész kadet pártot
vádolni, a párt egyes tagjainak semmi köze sem volt hozzá; sok a kadet pártban a jól képzett politikus,
akinek nagy tapasztalata van a gyakorlati falusi-városi és állami közigazgatás terén; nem szabad
könnyelműen keresztet vetni rájuk, és velük együtt a legkülönbözőbb elemeket kitaszítani a
forradalomból, akiknek a szemében a Birodalmi Duma „Haladó Blokkjában” való tevékenység és a
Duma szerepe a forradalom kezdetén bizonyos emberek nevét akkor is dicsfénnyel övezi, ha a
Kornyilov-puccs idején nem viselkedtek helyesen. A kadet párt a polgári csoportosulások között a
legbaloldalibb. Igaz, hogy a munkások és a szocialista mozgalom képviselőivel szemben, akik követték
őket a kormányban, pártpolitikai okokból ellenségeskedésre ragadtatták magukat. Fennáll azonban az
a veszély, hogy kormányba lépésük ultimátumszerű megakadályozását úgy értelmezhetik, mint az
együttműködés elutasítását az egész nem szocialista Oroszországgal. Másként festene a helyzet, ha
sikerülne például az ipar és a kereskedelem néhány jelentős, haladó beállítottságú képviselőjét vagy
néhány más, a kadet párthoz közelálló személyiséget nem a párt képviselőjeként, hanem egyénileg
megnyerni az együttműködésnek. Egyszóval a Központi Bizottság jobbszárnyának képviselői
engedményeket tettek, és hangsúlyozták, nem ahhoz ragaszkodnak, hogy a kadet pártot bevegyék a
kormányba, pusztán ahhoz, hogy a koalíció az orosz társadalom „nagyipari” köreivel is fennmaradjon.
A tanácskozás kompromisszummal végződött, melyben nyilvánvalóan túlsúlyba kerültek a
Központi Bizottságon belüli jobbközép irányzatok. Elvileg elhatározták: 1. A koalíció folytatását a
nagyipar képviselőivel, de az orosz forradalom szellemének megfelelő szilárd külpolitika, és a felelőtlen
erőszakos cselekmények felszámolása alapján; 2. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig az Ideiglenes
Kormány átmenetileg egy szűk körű grémiumnak (előparlament) tartozik felelősséggel, amelyet az
ország szervezett erőinek képviselőiből kell létrehozni, s ebben a nagyipari körök pusztán kisebbséget alkothatnak; 3. Nem szabad tovább halogatni az Alkotmányozó Gyűlés
összehívását.
Az első pontot 10 : 2 arányban fogadták el, a másodikat 8 : 1 arányban két tartózkodással, a harmadikat egyhangúan. Egyhangú határozat született, hogy a harmadik pontnak ultimátumszerűnek kell lennie.
A februári forradalom idején mintegy 20.000 bolsevik párttag volt Oroszországban. Áprilisban már 80.000, júliusban 240.000, októberben 400.000. Petrográdon áprilisban 14.000 bolsevikot tartottak nyilván, októberben 50.000-et, Moszkvában áprilisban 7.000-et, októberben 20.000-et.
A párt fejlődése azonban nem volt olyan egyenes vonalú, mint a számok mutatják. A júliusi
események után a párt nyomdáját szétrombolták, a bolsevikok főhadiszállását, a Kseszinszkaja palotát
megszállták, megtiltották a bolsevik újságok terjesztését a fronton. Leninnek és Zinovjevnek illegalitásba
kellett mennie, Kamenyevet, Trockijt, Kollontajt, Lunacsarszkijt s számos bolsevik vezetőt
letartóztattak.
Szverdlov felesége így ír erről az időszakról:
A júliusi napok után az ellenforradalom tovább dühöngött, és minden percben várhattuk, hogy a
könyvesboltot is megtámadják. Ezért elhatároztuk, hogy tartalékraktárt létesítünk, amelybe át lehetett
szállítani a legértékesebb könyveket.
Nem emlékszem már, Jakov Mihajlovics vagy Menzsinszkaja derítette-e ki, hogy a
Furstadtszkaja utca 19. szám alatt, valamelyik női egyházközség tulajdonát képező házban kiadó egy
6–7 szobás, tágas lakás. Elhatároztuk, hogy a lakást mint magánszemély, én veszem ki. A júliusi napok
előtt érkeztem Szibériából, a pityeri bolsevikok megmozdulásában nem vettem részt, és Kerenszkij
rendőrségének nem sikerült rám felfigyelnie. Személyazonossági igazolványom, amely Novgorodceva
névre – leánynevemre – volt kiállítva, „tiszta” volt. Abban az időben nagyon sok ember költözött
vidékről a fővárosba.
A legártatlanabb arccal jelentem meg az apácáknál, és kértem őket, mutassák meg a lakást.
Olyan tisztes volt a külsőm, olyan szerényen viselkedtem, hogy hamar megnyertem az apácák
rokonszenvét. A lakás megtetszett. Mindenekelőtt arra figyeltem fel, hogy két bejárata van. A
főbejáratul szolgáló vastag ajtón homályos üveg volt, közepén nagy, áttetsző kereszttel (később, amikor
itt rendeztük be a raktárt, az elvtársak közül valaki tréfásan megjegyezte, hogy a „Priboj”, „az Úr
keresztjének” védelme alá helyezte magát); egy másik ajtó pedig a hátsó udvarra nyílt, melyen keresztül
be lehetett jutni az udvarhoz csatlakozó templomba. Váratlan rajtaütés esetén a templomban lehetett
elrejteni a legfontosabb anyagokat és iratokat.
Megállapodtam az apácákkal, kijelentettem, hogy kiveszem a lakást, és a kérdés kölcsönös
megelégedésre rendeződött. Nem vesztegettük az időt, a legértékesebb könyveket áthoztuk a
„lakásomba”, és itt rendeztük be a „Priboj” tartalékraktárát. A raktár céljaira 3 vagy 4 szobát vettünk
igénybe, a többi szobában pedig hamarosan a KB titkársága helyezkedett el. A titkársághoz csak a
raktáron keresztül lehetett bejutni, az ajtót pedig csak megbeszélt kopogtatásra nyitottuk ki – akkor sem
azonnal. Amíg a látogatót előzetesen a kukucskálón keresztül meg nem néztük, nem vettük le az
ajtóláncot.
A bolsevik KB pártkiadójának raktára és titkársága tehát kényelmesen berendezkedett a
szentegyház bérleményében. Jakov Mihajlovics sokszor jegyezte meg tréfásan, hogy sokért nem adná,
ha láthatná az apácák arcát, amikor megtudják, milyen célokat szolgál a lakás az ő isten védte házukban.
Amikor dolgozni kezdtem, a gyerekek felügyelet nélkül maradtak. De még csak rendesen táplálni
sem tudtam őket. Pityerben nagyon rossz volt az élelmezési helyzet. Jakov Mihajlovics meg én
alkalomszerűen ettünk, de a gyerekek helyzete nagyon nyugtalanított minket. Nem mindennap sikerült
nekik ennivalót szerezni, de ami volt, azt sem lehetett rendes tápláléknak nevezni. Egy alkalommal
például szerencsém volt, és a Nyevszkijen egy darab holland sajtot meg két font almát vásároltam. Ezzel
tápláltam a kis Andrejt és Veruskát egy álló héten át. Más alkalommal meg Borisz Ivanov, aki minket
megelőzően érkezett meg Krasznojarszkból, egy fehér cipót hozott. De ilyen ünnepek csak ritkán
adódtak.
Mióta 1898-ban megalakult az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, az illegalitásba
kényszerített párt húsz éven át minden kongresszusát külföldön, Brüsszelben, Londonban,
Stockholmban tartotta. A hatodik kongresszus volt az első, amelyet ismét Oroszországban hívhattak
össze. Méghozzá a forradalmi Oroszországban. Ehhez képest ez is meglehetősen furcsa kongresszus
volt. A bolsevikok több vezetője ismét illegalitásba kényszerült, másokat börtönbe vetettek.
Jelizaveta Drabkina így emlékezik:
A kérdőív unalmasnak tűnő valami. De kérdőív és kérdőív közt különbség van. A kérdésekkel és
feleletekkel teli egyszerű papírlapok, amelyek első ízben kerültek a kezembe, a történelem soha nem
ismétlődő kis részét tartalmazták.
1917 augusztus eleje táján, estefelé, a munkából hazatérőben bementem a viborgi kerületi
elöljáróságra. Nagyezsda Konsztantyinova Krupszkaja megkért, hogy néhány napra zárjam be a
játszóteret, és segítsek a küszöbönálló pártkongresszus titkárságán dolgozó elvtársaknak.
Nyugtalan idők jártak akkoriban. De nem is csoda, hiszen nemrég zajlottak le a viharos július
3–5-i események. A Pravda szerkesztőségét és a Kseszinszkaja palotát, ahol a
pártintézmények voltak, feldúlták. Az Ideiglenes Kormány elfogatóparancsot adott ki Lenin elvtárs ellen,
és mindent megtett kézre kerítésére. Sok bolsevikot, forradalmár katonát és matrózt börtönbe vetettek.
Vojnovot, egyik elvtársunkat az utcán marcangolta szét a megvadult ellenforradalmi csőcselék.
Mi várt a pártra?
E kérdésre válaszolva az egyik fiatal elvtárs, aki nem tudott megbirkózni a „variáns”,
„optimista”, „pesszimista” szavakkal, így válaszolt:
– Előttünk, elvtársak, két verojáns van: optimális és pesszimális…
A gyűlésen végighullámzott a nevetés, s minthogy a bolsevikok kedvelték a szokatlan, tréfás
fordulatokat, ezután általában is mondták: „pesszimális verojáns”, vagyis a forradalom veresége, és
„optimális verojáns” – a forradalom győzelme. A „pesszimális verojáns” lehetőségét is számításba vették
(a bolsevikok munkaszemléletének egyik megmásíthatatlan törvénye kimondta: „reméld a legjobbat, de
készülj fel a legrosszabbra”). – Voltak olyan elvtársak (köztük édesanyám is), akik megbízható
személyazonossági igazolványokat szereztek, betűket rejtegettek esetleges titkos nyomdák számára, s
olyan lakásokat kerestek, amelyek szükség esetén illegális találkozóhelynek is megfelelhetnek.
De a párt egésze a másik, az „optimális” variáns megvalósítására tömörítette erőit, s még
ezekben a legszörnyűbb, legnehezebb napokban is rendületlenül bízott ebben a variánsban.
E variáns győzelmének biztosítása érdekében július végén összeült a párt VI. kongresszusa. S
nekem azokat az elvtársakat kellett segítenem, akik a kongresszus munkáját szervezték.
Egész éjszaka rosszul aludtam, és korán felébredtem; izgalmamban csak úgy vert a szívem:
hiszen ez volt életem első komoly pártmegbízatása. Amikor megérkeztem a Szampszonyijevszkij-féle
antialkoholista egyesület házába, ahol a kongresszus megkezdte munkáját, és Jakov Mihajlovics
Szverdlov azt mondta, hogy vegyek egy rongyot, s tisztítsam meg az ablakokat, ezt is fontos pártügynek
tartottam.
A delegátusok a kitűzött időpontnál jóval korábban kezdtek szállingózni. Ők is munkához láttak:
székeket hordtak, elrendezték a padokat. Végül minden elkészült.
A kongresszus munkájának egyetlen dokumentumaként a rövid titkári feljegyzés maradt fenn:
gyorsírókra a pártnak nem volt pénze, kívülállókat meg erre a félig legális kongresszusra nem lehetett
beengedni.
Ez a titkári feljegyzés elmondja, hogy a kongresszust a legidősebb küldött, Mihail Sztyepanovics
Olminszkij nyitotta meg. Majd meghallgatták a petrográdi munkások üdvözletét. Aztán megválasztották
az elnökséget. Megvitatták a napirendet, és megerősítették a szabályzatot.
Valóban minden így történt. Ez a szűkszavú feljegyzés azonban egyetlen szóval sem említi a
rosszul kimeszelt, nyomorúságos teremben egybegyűltek mély megindultságát. Nem ad hírt a
találkozásukról; milyen figyelmesen fürkészték egymás arcát, mivel olykor nem ismerték fel nyomban
egykori cellatársukat; s mintha egészen mindennapi dolgokról lenne szó, úgy emlegették a tragikus
eseményeket, amelyeket együtt éltek át – a lebukásokat, a letartóztatásokat, a magánzárkákban töltött
esztendőket, a börtönlázadásokat, a veréseket, a kényszermunkát, a szökéseket; nem ad számot arról,
hogyan beszéltek a mostani harcról, amelyet a szocialista forradalom győzelmének nevében folytattak.
Az volt a feladatom, hogy a kongresszusi küldöttek közt kérdőíveket osszak szét, azután
összeszedjem a kitöltött lapokat, és kimutatást készítsek róluk.
Ezeken az érdes, szürke papírlapokon népünk, pártunk legjobbjainak életregénye volt megírva.
A kérdőíveket a kongresszus 171 küldöttje töltötte ki. A forradalmi mozgalomban összesen
ezerhétszázhuszonegy évet dolgoztak. Ötszáznegyvenegy volt a letartóztatások száma, s átlagban
mindenkire három esztendő börtön jutott. Mintegy ötszáz évet töltöttek börtönben, száműzetésben,
kényszermunkán. A küldöttek felének felső- vagy középfokú képzettsége volt, a csoport másik felének
csak alapfokú. Néhányan arra a kérdésre: „Iskolai végzettsége?” – így válaszoltak: „börtön”. Mindössze
néhány hónappal e kongresszus előtt sokan azok közül, akik most itt tréfálkoztak, s átadták nekem a
kitöltött kérdőíveket – vagy még rács mögött, vagy bilincsbe verve, „szibériai bányák mélyén”
senyvedtek.
A tényleges megtorlásnál is nagyobb kárt okozott a bolsevikoknak az a rágalom, mely a tüntetés után
futótűzként terjedt el Oroszországban: bebizonyosodott, hogy Lenin a német vezérkar fizetett ügynöke.
A Szovjetben már július 4-én (17-én) éjjel elterjedt a hír, hogy az igazságügy-miniszter
dokumentumokat adott át az újságíróknak, melyek bizonyítják, hogy Lenin német ügynök. A hír olyan
képtelen volt, hogy maguk a Szovjet jobboldali vezetői, Csheidze és Cereteli személyesen telefonáltak
valamennyi szerkesztőségnek: ne közöljék az állítólagos dokumentumokat, amíg alaposan meg nem
vizsgálják azokat. Egy kis zuglap másnap reggel mégis közzétette a „szenzációt”.
A vád egy Jermolenko nevezetű egykori cári kémelhárító tiszt vallomásán alapult, aki fogságba
esett, majd a németek átdobták az orosz vonalak mögé, „hogy a Németországgal való különbéke
mielőbbi megkötése érdekében agitáljon”. Jermolenkóval, aki vallomása szerint csak színleg vállalta ezt
a megbízatást, német vezérkari tisztek azt is közölték, hogy Lenin hasonló megbízatást kapott.
Jermolenko vallomása – melyet egyébként semmiféle dokumentum nem támasztott alá – nyilvánvaló hazugság volt; képtelenség, hogy a német vezérkar egy jelentéktelen és megbízhatatlan
ügynöknek elárulja Leninnel való kapcsolatait. S a kémelhárítás állítólag már májusban beszámolt
értesüléseiről a kormánynak; miért, hogy a kormány, ilyen bizonyítékokkal a kezében, nem tett semmit?
És miért pont azon a napon tette közzé „bizonyítékait”, amikor attól félt, hogy a bolsevikok elsöprik?
Kerenszkij július 6-án (19-én) érkezett meg a frontról; éjjel 2-kor a kormány határozatot hozott:
a hazaárulással vádolt bolsevik vezetőket le kell tartóztatni. Még aznap házkutatást tartottak Lenin
lakásán, de Lenin ekkor már illegalitásban volt.
Július 7-én (20-án) a bolsevik vezetők egész nap tanácskoztak. Nogin, Kamenyev, Trockij
amellett kardoskodott, álljanak önként bíróság elé. Nincs mitől félniük: a vád, hogy német ügynökök,
nyilvánvaló hazugság, s az sem igaz, hogy felkelést szerveztek. Sztálin és Ordzsonikidze hevesen
tiltakozott: nem szabad kockáztatni Lenin és társai életét. Lenin habozott. De amikor Sztaszova
beállított a hírrel: a városban elterjedt, hogy Lenin rendőrügynök, Lenin és Zinovjev úgy döntött, hogy
önként jelentkeznek. Küldötteket menesztettek a Szovjet Végrehajtó Bizottsághoz: garantálják, hogy
nem esik bántódásuk, ha jelentkeznek. A Végrehajtó Bizottság megbízottja őszinte volt; nyíltan
megmondta, nincs módjuk garanciát vállalni Lenin életéért. A küldöttek visszatértek, s a Központi
Bizottság az éjszakába nyúló vitában egyhangúan úgy döntött: Lenin és Zinovjev maradjon
illegalitásban. Hogy a döntés mennyire helyes volt, azt azóta tudjuk, mióta ismerjük Polovcev tábornok
jelentését: „A tiszt, aki Teriokiba utazott, remélve, hogy még elcsípi Lenint, megkérdezte, egészben
vagy darabokban kívánom-e ezt az urat. Mosolyogva azt feleltem, hogy a letartóztatottak olykor
megszöknek.”
Lenin pontosan négy hónapot kényszerült illegalitásban tölteni. Hogy mit jelentett számára a
forradalom legválságosabb időszakában távol lenni az eseményektől, azt könnyű elképzelni. Mégis
származott ebből haszon, nemcsak kár; a lenini életmű talán legfontosabb elméleti műve, az Állam és forradalom bizonyára nem születik meg, ha Lenin nincs ezekben a hónapokban
tétlenségre kárhoztatva.
Jermeljanov fegyvergyári munkás így írja le Lenin illegalitásának első időszakát:
Felkeresett Szof elvtárs, és közölte, a párt Központi Bizottsága engem bízott meg, hogy rejtsem el
Vlagyimir Iljics Lenint és Grigorij Jevgenyevics Zinovjevet. Megbeszéltük, hogy a Sztogonov-híd
közelében találkozunk. Ott akartam megvárni Sztálin elvtársat, akit Zinovjev és Lenin bérkocsin követ
majd. Petrográdon megváltottam a jegyeket, s vártam a megbeszélt helyen. Egy idő múlva megjelent
Sztálin elvtárs, majd csukott kocsiban Lenin és Zinovjev elvtárs. Néhány perc múlva már a pályaudvaron
voltunk, az utolsó kocsi peronjára szálltunk, s Razliv állomásig utaztunk. Ott már éreztük, hogy a
legnagyobb veszélyen túljutottunk. Néhány perc múlva elértünk az első búvóhelyre, egy csűr
szénapadlására, ahol Lenin és Zinovjev az első időben tartózkodott.
Mindenekelőtt megváltoztattuk Zinovjev és Lenin elvtárs külsejét. Nagyezsda Kondratyevna
Jermeljanova azonnal levágta a hajukat. A helyzet nem volt kellemes. Körös-körül nyaralók laktak, akik
természetesen szívesen spicliskedtek volna. Csak meg kellett hallgatni, miket fecsegnek a nyaralók,
akiket abban az időben rendkívül izgatott a hirtelen eltűnt Lenin és Zinovjev sorsa, mivel minden újság
arról írt, hogy az elvtársak kémek, s valószínűleg Németországba szöktek. Még helyeselnünk is kellett
a nyaralóknak, hogy eltereljük a gyanújukat.
A szénapadlásnak azonban voltak előnyei is, ugyanis kitűnő kilátópont volt. Mivel az első időben
senkivel sem volt kapcsolatunk, a szénapadlás bizonyos esetekben kiváló segítőeszköznek bizonyult.
Ha jött egy elvtárs, megkérdeztük a nevét; például X. elvtárs jött, és Vlagyimir Iljics után érdeklődött.
Az ilyen vendéget az udvar sarkába vezettük, ahol Vlagyimir Iljics és Grigorij Jevgenyevics
megfigyelhette a padlás valamelyik résén. Utána magára hagytuk a vendéget, amíg Vlagyimir Iljics
közölte velünk megfigyelése eredményét. Ilyen ceremónia után beszélhetett az elvtárs az
elrejtőzöttekkel.
Egy szép napon a következő eset történt: jött Y. elvtárs, és közölte, hogy feltétlenül beszélnie
kell Vlagyimir Iljiccsel. Szerencsétlenségére sem Vlagyimir Iljics, sem Grigorij Jevgenyevics nem ismerte
fel ezt az elvtársat, aki azonban nem tágított, s azt mondta, mindenképpen beszélnie kell velük.
Haditanácsot tartottunk, s elhatároztuk, hogy adott esetben a végső eszközökhöz nyúlunk. Szerencsére
kiderült, hogy az elvtárs mégis a mieink közül való. Így az első időben állandóan hivatlan vendégek
látogatásának a veszélye fenyegette az elvtársakat. Ennek ellenére sem Lenin, sem Zinovjev nem
veszítették el lélekjelenlétüket, és nagy hidegvérrel tűrtek minden kényelmetlenséget.
De bármilyen nagy előnyei voltak is a szénapadlásnak, a helyzet nem volt valami kellemes. Egy
illetéktelen bármely pillanatban észrevehetett valamit. Épp ezért biztonságos rejtekhelyről kellett
gondoskodnunk. Szénakaszálás ideje volt, s azon tanakodtunk, mi lenne, ha Vlagyimir Iljics és Grigorij
Jevgenyevics mint aratók, átköltöznének a rétre, már csak azért is, mert elváltoztatott külsejük s új
hajviseletük miatt igen hasonlítottak az aratókhoz. Az ötlet jó volt. Lenin és Zinovjev beleegyezett.
Bizonyára a szénapadláson sem érezték valami jól magukat sokáig. A rét egy kis tó, a Razliv mögött
volt. Vízen körülbelül négyversztányit kellett megtenni, aztán még körülbelül másfél versztányit az erdőn
keresztül. Itt már más légkör uralkodott. Az állandó lakosok munkások, aratók voltak, akik nem
szaglásztak a munkásmozgalom elrejtőzött vezetői után. A szénapadlást most más búvóhely váltotta fel.
Még kisebb, mint az előző, egy ágakból épített kunyhó, amelynek széna fedte a tetejét. Ezt a kunyhót
voltaképp „a forradalom főhadiszállásának” lehetne nevezni, mert Vlagyimir Iljics és Grigorij
Jevgenyevics nyugodtan dolgoztak itt, terveket készítettek, felmérték a munkások erejét, s ebben a
békés környezetben nyugodtan és megfontoltan dönthettek minden kérdésben.
A Petrográdról érkező elvtársaknak így egész szép utat kellett megtenniük. Először a vízözön
előtti vasúton utaztak, azután csónakon keltek át a Razlivon, végül az út befejező részét gyalog kellett
megtenniük.
A következő módszerben állapodtunk meg: az elvtársak többnyire éjjel jöttek, a régi lakásba
mentek, és onnan a fiatal Jermeljanov kísérte őket a kunyhóig.
Elég furcsa utat kellett megtenniük. Sok elvtársnak ez az utazás szórakozást jelentett. A sötétben
semmit se lehetett látni. Ellökték a parttól a csónakot, s elindultak, bele a sötétbe. Hiába erőltették a
szemüket, nem látták még a part körvonalait sem; úgy érezték, mintha a végtelen messzeségbe
mennének. Csak egy szűk órányi út után pillantották meg a partot, amikor a csónak nekifutott. Ezután
az erdőn keresztül vezetett az út, néma csöndben, csak a tücskök cirpelését lehetett hallani. Negyedóra
múlva elérték a mezőt, és megtudták, hogy megérkeztek a helyszínre. Lenin és Zinovjev naponta
elolvasott minden akkoriban megjelenő újságot. Az újságokat a fent leírt úton kapták meg. Emlékszem,
az újságok gyakran írtak arról, hogyan és miként szökött külföldre Vlagyimir Iljics és Grigorij
Jevgenyevics. Egyszer arról adtak hírt, hogy repülőgépen, máskor hogy tengeralattjárón. Vlagyimir Iljics
tele torokból nevetett, amikor ezeket a híreket olvasta, és sült bolondnak nevezte a polgári lapok
szerkesztőit.
A burzsoázia fel volt háborodva, Vlagyimir Iljics azonban egyik cikkét a másik után írta kedvenc
helyén, egy nagy fűzfabokor mögött. Minden kéziratot Allulijev elvtársnak adtunk át. Vlagyimir Iljics
és Grigorij Jevgenyevics egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy fizikai munkát végezzen.
Emlékszem, ahogy ők ketten, semmivel sem maradva el a gyakorlott munkások mögött, nagy halom
szénát hordtak össze, s kazlat raktak; emlékszem, ahogy Vlagyimir Iljics ügyesen dobálta a villával a
szénát, s végül jó nagy boglyát rakott. Esténként gyakran mentek halászni a gyerekekkel. A gyerekek,
csípőig vízben állva, általában vonóhálót húztak, s így megfogtak egy hallevesre valót. Azután
visszajöttek a tóról, és hallevest meg teát főztek. A vacsora és a tea után mindnyájan a tűz mellett
ültünk, körülöttünk sötétség, csend, amelyet csak a tücskök cirpelése vagy egy madár csipogása
szakított meg. Meglehetősen sokáig ültünk így, egyikünk vagy másikunk mesélt valamit, de aztán
elálmosodtunk: először a gyerekek aludtak el a tűznél, azután mi is pislogni kezdtünk. Bementünk a
kunyhóba, ahol meglehetősen szűk volt a hely, ami mit sem számított volna, de sajnos a kunyhó nem
nyújtott védelmet az elviselhetetlen szúnyogok, vagy vihar esetén a szél és az eső ellen.
Egyre hidegebb lett, s gondolni kellett arra, hogy hamarosan elviselhetetlen lesz az
ott-tartózkodás. Feltétlenül másik, az őszi időnek jobban megfelelő, biztonságos búvóhelyet kellett
találni. Sotman elvtárs javasolta, hogy Vlagyimir Iljics költözzék át Finnországba, s ezt el is határozták.
Veszedelmes lett volna Vlagyimir Iljicsnek itt maradnia, mert az első jöttment burzsoá ifjonc
felismerhette. Grigorij Jevgenyevicsre vonatkozóan azonban azt határozták, hogy ő költözzék át
Petrográdra, és maradjon ott. Vlagyimir Iljics finnországi elhelyezésével Sotman elvtársat bízták meg,
engem meg azzal, hogy szerezzem be a számára a szükséges iratokat. Kihasználtam azt a körülményt,
hogy a szesztorecki fegyvergyárban határátlépési engedélyeket állítottak ki a gyárban dolgozó és
Raivolban lakó munkásoknak. Ilyen határátlépési engedélyeket szereztem. Most már csak le kellett
fényképezni Vlagyimir Iljicset és Grigorij Jevgenyevicset, és a fényképüket ráragasztani a határátlépési
engedélyekre. Jött egy elvtárs fényképezőgéppel, hogy megcsinálja a felvételeket. Vlagyimir Iljicsnek
és Grigorij Jevgenyevicsnek levágták a haját, s parókát kaptak, de a fényképész tapasztalatlansága miatt
a felvételek nem sikerültek. Másodszor Licsenko elvtárs jött el, aki meg is csinálta a felvételeket. Kész
voltak az igazolványok. Már csak azt kellett eldönteni, hogyan jussunk el új tartózkodási helyünkre. Azt
határozták, hogy gyalog megyünk az erdőn át Gyibuniba, és onnan utazunk Petrográdra…
Gustav Rovio:
Megjött Sotman, és titokzatos képpel azt mondta: – A párt Központi Bizottsága megbízott, hogy
szervezzem meg az átszöktetést, és keressek lakást Lenin számára itt, Finnországban.
– Már járt itt egy lányka ebben az ügyben, és meg is állapodtunk vele – jegyeztem meg a magam
részéről.
– Rosszul tette az a lány, hogy idejött, engem bíztak meg, hogy helyezzem el Lenint itt,
Helsingforsban, de úgy, hogy senki ne tudjon róla. Ezt senkivel sincs jogod közölni – mondta nekem
Sotman.
– Rendben van. Kész vagyok segíteni, amiben csak tudok. Magától értetődik, hogy tőlem senki
sem tud meg semmit – feleltem.
Mivel Sotman igen sietett Lenin átköltöztetésével, elhatároztuk, hogy egyenest az én lakásomra
kíséri őt, s majd azután keresünk számára valami megfelelőbb szállást.
1917. április elején a munkásszervezetek engem választottak meg a helsingforsi milícia
parancsnokává. Később kineveztek a helsingforsi rendőrfőnök első helyettesévé, rendőrfőnökké pedig
egy bizonyos von Schräder nevű főhadnagyot. A kiéleződött osztályharc közepette azonban Schräder
nem tudta elviselni a burzsoázia és sajtója támadásait – a burzsoá sajtó ugyanis napról napra mocskolta
a rendőrséget, amely csaknem teljesen szociáldemokrata munkásokból állt –, és otthagyott bennünket.
Így hát én lettem a rendőrség parancsnoka, és ezen a poszton is maradtam egészen az 1918. januári
munkásforradalomig.
A Hagness tér 1. számú házában laktam, egyszoba-konyhás lakásban. Mivel senki sem járt
hozzám, a feleségem pedig akkor éppen falun volt, a legkézenfekvőbbnek és legveszélytelenebbnek
találtuk, ha először hozzám szállásoljuk el Lenint. Sotman még tréfálkozott is:
– Ha visszamegyek Pityerbe, elmondom a mieinknek, hogy a helsingforsi rendőrfőnöknél
helyeztem el Lenint. Biztosan nagyot néznek majd, és nevetni fognak, ha megtudják. És meg vagyok
győződve róla, hogy Kerenszkij ügynökei közül egyiknek sem jut majd eszébe, hogy a te lakásodba
kukkantson.
Megállapodtunk Sotmannal, hogy először is Lahti városába fogja kísérni Lenint, majd onnan
felhív engem telefonon a helsingforsi rendőrparancsnokságon. Lahtiból Vijk képviselő lakására mennek;
ő ugyanis nem bent, Helsingforsban lakott, hanem egy közeli nyaralóhelyen, Malm állomásnál. Amikor
mindent eléggé meghánytunk-vetettünk, Sotman elégedetten és örvendezve eltávozott.
Pár nap múlva megszólalt a telefon. Sotman közölte Lahtiból: „Minden rendben. Holnap este
nálad leszek.”
Másnap felhívott Vijk, és arra kért, hogy estére adjak neki randevút, mert látni szeretne engem
egy elvtárs. Megígértem, hogy este 11-kor a Hagness piacnál leszek, ott fogok sétálni a járdán.
Jókor kimentem a megjelölt helyre, és vártam. Néhány perc múlva odajött hozzám két ember,
franciául beszélgetve. Egyikük Vijk volt. Üdvözöltük egymást.
– Rovio elvtárs? – kérdezte nyugodt hangon, oroszul a másik, és kezet nyújtott. Ő volt Lenin,
akit akkor láttam először. Igennel válaszoltam, és megszorítottam a kezét. Elindultunk a lakásom felé.
Ez július végén vagy augusztus első napjaiban történt, pontosan nem emlékszem. Óvatosan
körülnéztünk, s mivel egy lelket sem láttunk az utcán, felsiettünk a negyedik emeletre, a lakásomba.
Kicsit bizony izgultam, amikor hirtelen Lenin házigazdája lettem. Akkor természetesen sejtelmem
se lehetett róla, hogy négy hónap múlva Lenin egy nagyhatalom vezetője lesz, de naponként olvasva az
orosz polgári és opportunista lapokat, s látva, milyen nagy figyelmet szentelnek Lenin „kémkedésének”,
teljes mértékben megértettem Sotman konspirációját, és bizonyos feszültség lett úrrá rajtam. Annál is
inkább, mert hivatalomnál fogva csaknem mindennap akadt valami dolgom Kerenszkij kémelhárításával,
néha pedig az októbrista M. M. Sztahoviccsal, a finnországi főkormányzóval is.
Teát főztem, és megkínáltam vele a „lakómat”. Vijk elment. Lenin megkérdezte, hogyan lehet
itt orosz újságokhoz jutni. Megmondtam neki, hogy az a legbiztosabb, ha esténként hat és hét óra között
a pályaudvarra megy értük az ember, amikor megérkezik a vonat Petrográdból.
– Nos, akkor mindennap el kell mennie a pályaudvarra, és el kell hoznia nekem az összes orosz
lapokat. Aztán meg kell szerveznie a levélkézbesítést a saját postáján, mert a hivatalos postában nem
bízhatunk – adta ki első utasításait Lenin.
Megígértem, hogy mindezt pontosan megteszem. Közöltem Leninnel, hogy van egy teljesen
megbízható elvtársam, vasutas a postakocsiban, aki Helsingfors és Pityer között teljesít szolgálatot; az
ő segítségével megszervezhetem az illegális postát, amint utasítást kapok, hogy Pityerben hová kell
eljuttatni a leveleket.
Amikor Lenin megtudta mindazt, amire szüksége volt a munkájához, azt mondta, hogy feküdjek
le aludni, ő még dolgozik egy kicsit. És annak ellenére, hogy már késő volt, éppen csak hogy
megtelepedett az új lakásban, nagy lelki nyugalommal leült az asztalhoz, átnézte az orosz lapokat, és
írni kezdett. Nem tudom, mennyi ideig írt, mert elaludtam. Reggel kilenc óra felé keltem fel, s
odapillantottam az asztalra. Egy füzet feküdt ott, a következő címmel: Állam és forradalom. Lenin még aludt, én pedig elmentem dolgozni. Amikor délután négy óra tájban
hazaértem, Lenin így szólt hozzám:
– Átnéztem a könyvszekrényét. Sok jó könyve van, éppen szükségem van rájuk.
Megkért, hogy vegyek neki tojást, vajat és másegyebet. Felajánlottam, hogy hozok ebédet a
szövetkezeti étkezdéből, ahol én is ebédelni szoktam, ő azonban kategorikusan visszautasította,
mondván, hogy a gázrezsón forralhat vizet a teához, és megfőzheti a tojást – ez pedig számára teljesen
elegendő.
– Nekem a lapok a legfontosabbak. Ne feledkezzen meg a lapokról! – mondta.
Elmentem a pályaudvarra, és hoztam egy csomó újságot. Ez azután rendszerré vált: esténként
megvártam a pályaudvaron a postavonatot, megvettem az összes lapokat, és elvittem Leninnek. Ő
tüstént elolvasta azokat, és cikkeket írt késő éjszakáig, másnap pedig átadta nekem a cikkeit, hogy
juttassam el Pityerbe. Nappal maga készített ennivalót magának…
Meg kellett oldani a „pénzügyi” kérdést is. Nem mintha Vlagyimir Iljicsnek nem lett volna pénze,
hanem, szerencsétlenségünkre, orosz pénze volt. Mivel az orosz pénz árfolyama igen gyorsan esett,
szemben a finn márka viszonylag lassabban csökkenő árfolyamával, s mivel ráadásul sokan spekulációt
űztek az orosz pénzzel, a helsingforsi bankok egy személynek csak tíz márka értékben váltottak be
rubelt. Nekem naponta csupán az újságokra többet kellett költenem tíz márkánál. Egymagam tehát nem
is tudtam volna elég pénzt szerezni, de kellemetlen is lett volna rendőrfőnök létemre naponta orosz
pénzt beváltogatni, hiszen minden beváltóban spekulánst gyanítottak, és az egész sajtó kampányt
folytatott ellenük.
Mit tegyek? Hogyan magyarázzam meg a nálam levő rengeteg orosz pénz eredetét? A
parancsnokságon dolgozó elvtársakhoz fordultam, és elmagyaráztam nekik, hogy titkos megbízatást
kaptam a párttól: orosz pénzt kell beváltanom finnre, s ehhez a segítségükre lenne szükségem. „Később
majd elmagyarázom nektek, miről is van szó, és a nevetek ezért még bekerül a történelembe” –
mondtam végül tréfásan. Így hát öt elvtársat tüstént el tudtam küldeni pénzt váltani, és Vlagyimir Iljics
„pénzügyi válsága” sikeresen megoldódott…
Mennél jobban éleződött az osztályharc és mennél jobban fokozódott pártunk befolyása,
Vlagyimir Iljics annál kényelmetlenebbül érezte magát Helsingforsban. Szeretett volna közelebb lenni
az eseményekhez, közelebb Pityerhez. Egy szép napon aztán kijelentette, hogy el akar utazni Viborgba,
kerítsek parókát, szemöldökfestéket, útlevelet, és szerezzek neki szállást Viborgban.
Hozzáláttam a feladat teljesítéséhez. Végigböngésztem az újsághirdetéseket, találtam egy
színházi borbélyt, felhívtam telefonon, s megkérdeztem tőle, hogyan juthatnék parókához. Azt mondta,
hogy személyesen kell elmennem, mértéket vesz, és csinál olyan parókát, amilyet csak akarok.
Másnap kora reggel, amikor még néptelenek voltak az utcák, elsiettünk a Vlagyimirszkaja
utcába. Besurrantunk a borbélyműhelybe. A borbélyról aztán kiderült, hogy régi petrográdi, a Mária
színházban dolgozott, és kiválóan érti a mesterségét. Elmesélte nekünk, hogyan „varázsolt fiatallá”
hercegeket, grófokat, tábornokokat és egyéb arisztokratákat, férfiakat és nőket egyaránt. Vlagyimir
Iljics kérésére, hogy mégis mikor lesz kész a paróka, azt mondta, hogy bizony beletelik két hét, mert
ez igen vesződséges, aprólékos munka. Nesze neked! Vlagymir Iljics úgy tervezte, hogy pár nap múlva
utazik.
– Nincsenek esetleg kész parókái? – kérdezte Vlagyimir Iljics.
A borbély méretet vett Vlagyimir Iljics fejéről, és megkérdezte, milyen színűt parancsolunk.
Vlagyimir Iljics azt mondta, hogy őszes legyen, mert körülbelül hatvanévesnek szeretne látszani benne.
Szegény borbélyunk csaknem hanyatt esett a csodálkozástól.
– Mi ütött magába? Hiszen még olyan fiatal, senki se mondhatná negyvenévesnél többnek. Minek
magának ilyen paróka? Még nincs egyetlen ősz hajszála sem!
A borbély ékesszólóan bizonygatni kezdte Iljicsnek, hogy nem szabad idejekorán öregbítenie
magát. Vlagyimir Iljics ellenkezését figyelmen kívül hagyva hosszasan igyekezett őt lebeszélni az ősz
parókáról.
– Hát nem mindegy magának, hogy milyen parókát veszek? – kérdezte Vlagyimir Iljics.
– De nem ám, mert én azt szeretném, ha kegyed megőrizné a fiatalosságát – győzködött ismét
a borbély.
Vlagyimir Iljics szemügyre vette a szekrényeket, és megpillantott egy ősz parókát. Kérte a
borbélyt, hogy próbálják fel. A borbély szemrehányóan fogta a parókát, s próbálgatni kezdte. Csaknem
jó volt, alig kellett valamit felfejteni és újravarrni rajta. A borbély megígérte, hogy másnap reggelre
megcsinálja. Másnap aztán újra elmentünk; a paróka készen volt. Vlagyimir Iljics felpróbálta, a borbély
pedig végleg a fejéhez igazította, majd tanácsokat adott, hogyan kell viselni. Fizettünk, és elbúcsúztunk.
Gondolom, hogy a borbély még sokáig csodálkozott Vlagyimir Iljicsen, és sokat mesélt kuncsaftjainak
arról a csodabogárról, aki jószerivel fiatal ember lehetett, de makacsul öregnek akart látszani…
Amikor másnap elmentem Vlagymir Iljicshez, elmondta, hogy szoktatja magát a
parókaviseléshez. Feltette a parókát, és megkérdezte:
– Nos, látszik, hogy paróka van rajtam?
Jól szemügyre vettem, és azt mondtam:
– Aki nem tudja, nem veszi észre…
Juho Latukka:
Ugyanazokban a napokban kaptuk a hírt Moszkvából, hogy a kerületi dumaválasztásokon a bolsevik
lista megszerezte a szavazatok jelentős részét. Valamelyik újság, már nem emlékszem pontosan, hogy
melyik, még azt is közölte, hogy a moszkvai helyőrség 17.000 katonájából 14.000 a bolsevik listára
szavazott. „Nem értem, hogy ilyen körülmények között miért nem veszik kezükbe a hatalmat?!” – fakadt
ki Vlagyimir Iljics.
Lenint a forradalom éltette; maga is forrt, mint a forradalom.
Emlékszem, hogy két-három alkalommal elég hosszú levelet írt Petrográdba az elvtársaknak,
akik a mozgalmat szervezték; ezekben a levelekben megállapította, hogy a történelem soha nem fogja
megbocsátani nekünk, ha most nem vesszük kezünkbe a hatalmat.
Egyik levelére Vlagyimir Iljics technikai okok folytán nem kapott választ. Akkor új levelet írt,
amelyben kifejtette, hogy ő maga, saját elhatározásából, a párt Központi Bizottságának engedélye nélkül
kilép az illegalitásból, és ott terem Petrográdban, vezetni a proletárok forradalmi mozgalmát. Csupán
Sotman megérkezése akadályozta meg abban, hogy elhatározása szerint cselekedjen. Emlékszem,
mennyi fáradságába került Sotmannak, hogy Vlagyimir Iljicset még egyhetes maradásra bírja.
Lenin beadta a derekát, de Sotmannak egy darab papíron rögzítenie kellett, hogy ő, Sotman, a
párt Központi Bizottsága nevében nem engedi meg, hogy Lenin önként visszatérjen Petrográdba. „És
az aláírás? – kérdezte Vlagyimir Iljics. – Írjon dátumot is!” A történelmi jelentőségű cédulát elvettem
Sotmantól, és betettem a komódfiókba. Ott maradt Vlagyimir Iljics elutazása után is; később, amikor
a fehérek kerültek uralomra Finnországban, és nekem menekülnöm kellett, a rokonaim elégették a
papirost, a fehérek megtorló akcióitól félve.
A nálam töltött utolsó héten Vlagyimir Iljics kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott: az érlelődő
eseményekre készült.
Október 7-én, szombaton azután végre megérkezett a Központi Bizottság küldötte, a régóta várt
Eino Rahja, hogy Petrográdba vigye Lenint. Nem vesztegették az időt. Elővették a parókát, amely
felismerhetetlen finn lelkipásztorrá változtatta a mi Vlagyimir Iljicsünket.
A munkások már áprilisban elégedetlenek voltak a forradalom alakulásával; júliusra nyilvánvaló
lett, hogy mást akarnak, mint a kormány. A katonáknak az offenzíva s annak teljes kudarca adta meg
a végső lökést. Szeptemberre az addig oly türelmes parasztság is lázongani kezdett. Eleinte csak az
erdőket vágták ki, a jószágot hajtották rá az urasági legelőkre. Aztán vérszemet kaptak, s elfoglalták
a földeket. Később már raboltak és fosztogattak. Őszre már szerte Oroszországban lobogtak a
kastélyok; a parasztzendülések nyolcvan százaléka szeptemberben és októberben tört ki.
John Reed ilyennek látta Oroszországot az októberi forradalom előtt:
Szeptember és október Oroszországban – különösen Petrográdban – a két legridegebb hónap. Sötét,
felhős égbolt, egyre rövidülő napok és állandóan szakadó eső. Az utcán bokáig ért a csúszós sár,
amelyben a nehéz csizmák mindenütt mély nyomot hagytak, s még kellemetlenebb volt, mint máskor,
mert a városi közigazgatás teljesen megbénult, s az utcák tisztaságával sem törődött senki. A Finn-öböl
felől nedves szél fújt, és hideg köd ereszkedett az utcákra. Este, részint takarékossági okokból, részint
pedig a Zeppelin léghajóktól való félelem miatt az utcákat csak néhány, egymástól nagy távolságban levő
lámpa világította meg; a magánlakásokban és a bérházakban csak hat órától éjfélig volt bekapcsolva a
villany, különben negyvenkopejkás gyertyákkal és petróleummal kellett világítani. Délután három órától
reggeli tízig sötét volt. A fosztogatások, betörések száma növekedett. A bérházakban éjjelre fegyveres
kapuőrséget szerveztek. Így volt ez már az Ideiglenes Kormány idején is.
Hétről hétre kevesebb lett az élelem. A napi kenyéradag másfél fontról egy fontra csökkent,
aztán háromnegyed, fél, majd negyed fontra. S végül volt egy hét, amikor egyáltalán nem volt kenyér.
Cukorból egy személynek havi két font járt – ha ugyan hozzá tudott jutni, ami ritka eset volt. Egy tábla
csokoládé vagy egy font teljesen ízetlen kandiscukor ára hét-tíz rubel volt – legalább egy dollár. Tej a
városban legfeljebb minden második csecsemőnek jutott; a legtöbb szállodában vagy magánháztartásban
hónapokig színét sem látták. A gyümölcsidényben az alma vagy körte darabját majdnem egy rubelért
árulták az utcasarkon…
Tejért, kenyérért, cukorért és cigarettáért órák hosszat kellett sorban állni a hideg esőben. Egy
éjszakai ülésről hazatérve láttam, hogy már szürkület előtt kezdődött a sorbaállás, főleg asszonyok
voltak ott, karjukon csecsemőikkel… Carlyle A francia forradalom című
művében azt írja, hogy a francia nép minden más népet felülmúl a sorbaállás terén. Oroszország ebben
nagy gyakorlatra tett szert még 1915-ben, Miklós áldásos uralma alatt, és azóta, megszakítás nélkül,
1917 nyaráig, amikor ez a dolgok megszokott rendjéhez tartozott. Kopott, rongyos emberek naphosszat
dideregve álltak az utcán az orosz télben. Én álltam sorban kenyérért, és hallottam az elégedetlenség
keserű hangját, amely időnként kirobbant a csodálatosan türelmes orosz tömegből…
A színházak minden este játszottak, vasárnap is. Karszavina egy új balettben lépett fel a Mária
Színházban, a táncért lelkesedő oroszok mind megnézték. Saljapin énekelt. Az Alekszandra Színház
Meyerhold rendezésében felújította Tolsztoj „Rettegett Iván halála” című darabját. Emlékszem, hogy
ezen az előadáson láttam a cári hadapródiskola egy növendékét egyenruhában, aki a felvonásközökben
felállt, és tisztelgett az üres cári páholy előtt, amelyről levették a sasokat … A Krivoje Zerkalo
nagyszerű szereposztásban hozta színre Schnitzler „Reigen”-jét.
Jóllehet az Ermitázst más képtárakkal együtt Moszkvába vitték, hetente voltak képkiállítások.
Az értelmiségi nők nagy csoportokban látogatták a művészeti, irodalmi és bölcsészeti előadásokat. A
teozófusok lázas tevékenységet fejtettek ki. És az Üdvhadsereg, amelyet Oroszországban most
engedélyeztek először, teleragasztotta a falakat vallásos összejövetelekre szóló meghívásokkal, ami az
orosz közönséget meglepte és mulattatta…
Mint ilyen időkben mindig, a város hétköznapi élete a szokásos mederben haladt – az emberek
lehetőleg nem vettek tudomást a forradalomról. A költők verseket írtak – de nem a forradalomról. A
realista festők az orosz középkorból vett jeleneteket festettek – és mindent, csak nem a forradalmat.
Fiatal vidéki úriasszonyok feljöttek a fővárosba, franciául tanultak és énekórákat vettek, szép és vidám
fiatal tisztek díszes kaukázusi kardjukkal, aranyszegélyes vörös uniformisban feszítettek a szállodák
halljában. A hivatalnokfeleségek ötórai teákon gyűltek össze, mindegyik egy kis ezüst vagy arany
cukortartót és egy fél cipót hozott magával a karmantyújában, és abban reménykedtek, hogy a cár
visszajön vagy a németek bejönnek, vagy másvalami történik, ami megoldja a cselédkérdést… Egyik
barátom leánya egy délután hisztériás sírógörccsel érkezett haza, mert a kalauznő „elvtársnak” szólította.
Körülöttünk a nagy Oroszország mozgásban volt, egy új világgal terhesen. A cselédek, akiket
addig állati sorban tartottak, és akiknek a bére minimális volt, lassan öntudatra ébredtek. Egy pár
cipőnek az ára legalább száz rubel volt, és minthogy a bérek havi harmincöt rubel körül mozogtak, a
cselédek nem voltak hajlandók a sorbanállásnál elkoptatni cipőjüket. Mi több, az új Oroszországban
minden férfi és nő szavazati jogot kapott; munkáslapok jelentek meg, amelyek új és megdöbbentő
dolgokat írtak; itt voltak a Szovjetek; és itt voltak a szakszervezetek. A kocsisoknak is volt
szakszervezetük, és a Petrográdi Szovjetben is képviselve voltak. A pincéreknek és szállodai
alkalmazottaknak is volt szervezetük, és nem fogadtak el borravalót. Az éttermekben kiírták: „Nem
fogadunk el borravalót!” vagy: „Azért, mert valaki felszolgálással keresi meg kenyerét, nem sérthetitek
meg azzal, hogy borravalót adtok neki!”…
Bár a változásnak sok látható, külső jele volt, bár Nagy Katalin szobra az Alekszandra Színház
előtt egy kis vörös zászlót tartott a kezében, s minden középületen többé-kevésbé napszítta vörös zászló
lobogott, a cári monogramot és a sasokat vagy letépték, vagy eltakarták, és a brutális rendőrség helyett
egy udvarias és fegyvertelen városi milícia tartotta fenn a rendet az utcán – mégis sok furcsa
anakronizmus maradt még meg.
Például Nagy Péter rangsora, amelyet annak idején vaskézzel kényszerített rá Oroszországra,
még mindig érvényben volt. Csaknem mindenki, kezdve az iskolás gyerekektől, az előírt egyenruhát
viselte, a gombokon a cári jelvényekkel és vállrojttal. Délután öt óra tájt az utcák tele voltak egyenruhás
öregurakkal, akik hónuk alatt aktatáskával haza siettek az óriási, kaszárnyaszerű minisztériumból vagy
más kormányhivatalból, talán azt számítgatva, hogy hány felettesüknek kell meghalnia ahhoz, hogy
miniszteri tanácsosi vagy titkos tanácsosi rangba léphessenek elő, szép nyugdíj és esetleg a Szent
Anna-kereszt reményével…
Szokolov szenátorral történt meg, hogy a forradalom legforróbb napjaiban egy ízben polgári
ruhában ment el egy szenátori ülésre, de nem engedték be a terembe, mert nem az előírásos cári
szolgálati egyenruhát viselte!
Kerenszkij:
A lakosság is támogatta a kormányt, mert most is, mint a februári forradalmat követő napokban,
elharapódzott a bűnözés, és csak a kormánynál kereshettek védelmet. Augusztus huszonhetedikén az
eszerek és mensevikek, akiket páni félelembe kergetett a Kornyilov-lázadás, a bolsevikokkal
egyetértésben „népi bizottságokat” alakítottak az egész országban, anélkül hogy ezt megbeszélték volna
a kormánnyal. A bizottságokat azonnal a bolsevikok és híveik vették kezükbe. A kormányt rögtön
elárasztották a segélykérések, mert a nép nem tudott védekezni a magukat „a nép védelmezőinek”
kikiáltó bizottságok ellen.
Szeptember negyedikén rendelet jelent meg, amely kimondta a bizottságok feloszlatását. A
Szovjet Összorosz Végrehajtó Bizottsága azonban, amely nyilvánvalóan független hatalmi szervnek
tartotta magát, parancsot adott a bizottságoknak, hogy ne vegyék figyelembe a rendeletet.
Továbbra is létezett tehát a bolsevikok követelte „védelem az ellenforradalom ellen” – akár
akarta a nép, akár nem. A helyi hatóságok, ahol tudták, feloszlatták a bizottságokat. De a
nyugtalansággal, amit azok szítottak, nem tudtak megbirkózni. A belügyminiszternek egyre gyakrabban
kellett igénybe vennie a helyi vezetőkből alakított különleges szervezetek segítségét. Október közepén
A. I. Verhovszkij tábornok, a hadügyminiszter, kénytelen volt csapatokat küldeni a helyi közigazgatási
szervek támogatására.
A. R. Williams:
Saját szememmel akartam látni a körülményeket. Többször is hiába kértem útlevelet a frontra. Végre
szeptemberben sikerült. John Reeddel és Borisz Reinsteinnel együtt a rigai térségbe utaztunk.
Hatalmas szakállú, szelíd és barátságos orosz pópa ült a fülkénkben, iszonyúan szomjazott teára
és beszélgetésre. A kalauz cédulát ragasztott fülkénk ajtajára: „Amerikai misszió.” E varázsszó védelme
alatt aludtunk és ettünk, miközben a vonat az őszi esőben kúszott, és a pópa szakadatlanul a katonáiról
mesélt.
– A régi templomi imák szövege – mesélte – Istent az ég „cárjának”, Szűz Máriát pedig
„cárnőnek” nevezi. Ezt a részt most ki kell hagynunk. A nép azt mondta, nem illik Istent káromolni. A
pap „valamennyi nép békéjéért” imádkozik. A katonák kiabálnak: – Tedd hozzá: annexió és jóvátétel
nélkül! – Imádkozunk a vándorokért, a betegekért, a szenvedőkért. A katonák követelik: – Imádkozz
a szökevényekért is! – A forradalom sokat ártott a hitnek, de a katonák nagy tömege még vallásos. A
kereszt nevében még sokat lehet tenni…
Wendenben, a német lovagrendek ősi városában egy teljesen felmorzsolódott csapattest közé
jutottunk. A szürke égből ömlött az eső, folyókká változtatta az utcákat, s ólommá a katonák szívét.
Ösztövér csontvázak egyenesedtek fel, és meredtek ránk a lövészárkokból. Kiéhezett emberek rontottak
a földeken a répára, és nyersen befalták. A tarlókon mezítlábasok botladoztak, a tél kezdetén nyári
egyenruhák érkeztek, a hasuk fölé érő sárban holtan rogytak össze a lovak. Ellenséges aeroplánok
lebegtek merészen a vonalak felett, minden mozdulatot megfigyeltek. Nem voltak elhárító fegyverek,
nem volt élelem, ruha. És főként bizalom nem volt már a felettesekben.
A tisztek és a kormány semmit sem tudtak, vagy semmit sem akartak tenni a katonákért, így hát
azok maguk vették kezükbe ügyük intézését. Mindenütt, még a lövészárkokban is és az ütegeknél is,
megalakultak a szovjetek. Wendenben három is volt…
Mi a lett lövészek, a három közül a legképzettebb, legmerészebb és legforradalmibb Szovjet
vendégei voltunk. A német aeroplánok miatt egy dús, fákkal borított völgyben gyűltek össze; tízezer
barna uniformis vegyült a sárga, őszi levelek közé. A felülről fenyegető állandó veszély ellenére
Kerenszkij neve mindig harsogó kacagást, a béke említése mindig dörgő tetszést váltott ki.
– Nem vagyunk sem gyávák, sem árulók – jelentette ki a szónok. – De nem vagyunk hajlandóak
harcolni, amíg nem tudjuk, miért. Azt mondják nekünk, ez a háború a demokráciáért folyik. Nem
hisszük el. Szerintünk a szövetségesek ugyanolyan területrablók, mint a németek. Bizonyítsák be, hogy
nem azok. Mondják meg a békefeltételeket. Bizonyítsa be az Ideiglenes Kormány, hogy nem pendül egy
húron az imperialistákkal. Akkor hajlandók leszünk az utolsó emberig harcolni.
Ettől ment tönkre az orosz hadsereg: nem attól, hogy nem volt mivel harcolnia, hanem attól,
hogy nem volt miért…
A Kornyilov-puccs olyan volt, mint a gátszakadás. Százezreknek nyitotta ki a szemét, akik júliusban
még tétováztak. S nemcsak a puccs, még inkább, hogy a Szovjet ezután sem akarta átvenni a hatalmat.
Azt mindenki tudta, hogy Kornyilov elsöpri Kerenszkijt, ha a szovjetek nem kelnek a védelmére. S a
munkások azt is tudták, mi lett volna a sorsuk, ha a kozákcsapatok elfoglalják Petrográdot. Most már
a bőrükre ment a játék, s a Szovjet még mindig csak tárgyalt. S még mindig inkább a puccs támogatóival
egyezkedett, mint velük.
Most derült ki igazán, mit jelent, hogy a helyi szovjetek a világ legdemokratikusabb képviseleti
szervei: akkor választották újjá őket, amikor a választók megkövetelték. A szovjetek így pontosan
tükrözték az ország hangulatát. Szeptember 2-án (15-én) a finnországi Szovjetkonferencia 700
szavazattal 13 ellenében határozatot hozott, hogy minden hatalmat át kell adni a Szovjeteknek.
Szeptember 5-én (18-án) a Moszkvai Szovjet 355 szavazattal 254 ellenében megvonta a bizalmat
nemcsak a kormánytól, hanem a koalíciót támogató Összorosz Központi Végrehajtó Bizottságtól is.
Szeptember 8-án (21-én) a Petrográdi Szovjet, „a forradalom szülőanyja” is döntött: 414-en szavaztak
a koalíció mellett, 519-en ellene. A mensevik-szociálforradalmár elnökség kénytelen volt lemondani; a
bolsevikok kerültek többségbe. A Petrográdi Szovjet elnökévé a hazaárulással vádolt Trockijt
választották, akit néhány nappal azelőtt engedtek ki feltételesen a börtönből.
Szuhanov:
Miközben odakint esett az eső és a hó latyakos lett, Kerenszkij október hetedikén öt órakor megnyitotta
az Előparlamentet. Kerenszkij ezúttal nem késett el. Egészen szokatlan eset a forradalom történetében:
az Előparlament pontosan nyílt meg. Ezt aztán senki sem láthatta előre…
Késő volt már; valamiért olyan kapun jöttem be, melyet nem ismertem, s így vándoroltam a
Mária palota véget nem érő folyosóin és helyiségeiben. Valahogy a sajtópáholyba értem, onnan
hallgattam meg a beszéd végét. A kormány feje felszínes, hivatalos és fellengzős hazafias hangnemben
beszélt. Nem emlékszem egyetlenegy konkrét gondolatra sem, és az újságjelentésekből sem tudok
egyetlenegyet sem kihámozni. A beszédben mindenesetre szakadatlanul szó volt a „háborús veszélyről”;
ez a legújabb események hatására történt, mert éppen akkor érkezett a hír, hogy a németek Reval előtt
állnak… A politikai közvélemény azonban az Előparlament megnyitásakor elsősorban a bolsevikokat
figyelte.
Az egész, erős bolsevik frakció elkésve érkezett; csaknem ugyanakkor, mint én. A Szmolnij
Intézetből jöttek, fontos és viharos ülés után, amely éppen most ért véget. Ezen döntötték el
végérvényesen, részt vegyenek-e az Előparlamentben vagy sem. Az első ülés után, amelyen nem tudtak
döntésre jutni, elkeseredett vitára került sor… A bolsevikok két, majdnem egyenlő csoportra szakadtak,
és nem lehetett előre látni, melyik kerekedik felül. Lenin állítólag az Előparlamentből való kivonulást
követelte, s Trockij nyomatékosan síkraszállt e felfogás mellett. Rjazanov és Kamenyev a terv ellen
szólalt fel. A jobbszárny azt követelte, legalább addig halasszák el a szakítást az Előparlamenttel, míg
az alapos indokot nem szolgáltat rá; például, ha valamilyen fontos kérdésben nem veszi figyelembe a
munkásosztály érdekeit. Azt hitték, a nép egyébként nem értené meg, miért szakítanak az
Előparlamenttel. Trockij, akinek számára már nem voltak nyitott kérdések, ragaszkodott ahhoz, hogy
nyíltan és végérvényesen égessenek fel maguk mögött minden hidat: lássa és értse meg mind a két
ellenséges tábor!
Az ülés egyik szünetében szenzációs hírek keringtek a Mária palota folyosóin: Trockij két vagy
három szavazattöbbséggel győzött, és a bolsevikok azonnal kivonulnak az Előparlamentből. Ez volt a
legkevesebb, amire számítottak; a mensevik és eszer vezetők attól féltek, hogy mielőtt a bolsevikok
kivonulnak, nagy botrányt rendeznek. A legvalószínűtlenebb hírek szálltak szájról szájra. Pánikszerű
hangulat kerekedett. Az egyik kormánytisztviselőt megbízták, érdeklődjék a bolsevikok szándékai felől.
– Ostobaság! – válaszolta Trockij, aki közvetlenül a közelemben, a gyűlésterem melletti kerek
csarnokban állt. – Ostobaság, egy-két pisztolylövés…
De Trockij is idegesnek látszott, talán már a lövésekre gondolt… A bolsevikok Rjazanov vezette
jobbszárnya bosszús és zord volt. Nagyon kínosnak éreztem az egész helyzetet, és nem mentem oda
Trockijhoz.
Az ülés vége felé Trockij engedélyt kapott, hogy soron kívüli bejelentést tegyen. Szenzáció
lebegett a levegőben. A legtöbb polgári politikus szemében Trockij, a bolsevik banditák, naplopók és
vagányok egyik vezére teljesen új jelenség volt.
– Hivatalosan azt közölték – kezdte Trockij –, hogy a Demokratikus Konferencia célja a
felelőtlen személyi rendszer kiküszöbölése, amely a Kornyilov-puccs szülője volt, s egy felelős kormány
megalakítása, mely véget tudna vetni a háborúnak, és határidőre garantálná az Alkotmányozó Gyűlés
összehívását.
Eközben azonban Kerenszkij úr a Demokratikus Konferencia háta mögött olyan
megállapodásokat kötött a kadetek, eszerek és mensevikek vezetőivel, amelyek a hivatalosan megadott
célokkal szöges ellentétben álló eredményekhez vezettek.
Olyan kormány alakult, amelyben és amely körül, nyíltan vagy titokban, Kornyilov emberei
játszanak vezető szerepet. A kormány felelőtlenségét most már nyíltan is tudtul adták és
megerősítették…
Nagy zaj támadt. Jobbról azt kiabálták: – Hazugság! – Trockij igyekezett közömbös maradni,
még a hangját sem emelte fel.
– A kormány és a birtokos osztályok ipari, agrár- és élelmiszerpolitikája elmélyíti a háborúval
járó természetes zavarokat. A vagyonos osztályok, amelyek kiprovokálták a parasztfelkelést, most a
parasztság leverésére törnek, és nyíltan az éhség csontos kezével akarják
megfojtani a forradalmat, de elsősorban az Alkotmányozó Gyűlést.
Ugyanilyen bűnös politikát folytat a burzsoázia és kormánya külpolitikai téren is.
Negyven hónapi háború után a fővárost halálos veszély fenyegeti. A válasz erre az, hogy a
kormányt el akarják költöztetni Moszkvába. Az a gondolat, hogy a forradalmi fővárost kiszolgáltassák
a német csapatoknak, egyáltalán nem háborítja fel a polgári osztályokat, ellenkezőleg, ezt az
ellenforradalmi összeesküvést megkönnyítő politikájuk természetes láncszemének tekintik.
Még nagyobb lett a kavarodás. A patrióták felugrottak, és meg akarták akadályozni, hogy
Trockij folytathassa a beszédét. Németországról meg „leplombált vagonokról” ordítoztak. Egy
közbekiáltás túlharsogta a többit: – Korcs fattyú! – Le kell szögeznem a következőket: az egész
forradalom alatt, sem a bolsevik hatalomátvétel előtt, sem utána, sem a Tauriai palotában, sem a
Szmolnij Intézetben, sohasem hangzott el ilyen közbekiáltás, bármilyen viharosak voltak is az ülések,
bármilyen feszült légkörben is folytak. De ahogy a Mária palota „jobb társaságába” kerültünk, előkelő
ügyvédek, professzorok, bankárok, nagybirtokosok és tábornokok közé, rögtön feléledt a polgári Állami
Duma kocsmai légköre.
Az elnök csendre intette a konferenciát. Trockij úgy állt ott, mintha semmi köze sem lenne az
egészhez; végre folytatni tudta beszédét:
– Mi, a szociáldemokraták bolsevik frakciója kijelentjük: ezzel a népáruló kormánnyal és ezzel
a tanáccsal…
A zajongás most fékevesztetté vált. A jobboldaliak többsége felugrott, és nyilvánvalóan nem
akarta engedni, hogy Trockij tovább beszéljen. Az elnök rendreutasította a szónokot. Trockij lassacskán
kezdte elveszíteni nyugalmát, megpróbálta a lármán át megértetni magát, és befejezte beszédét:
– …semmi közünk egymáshoz. Egyetlen napig sem fedezzük tovább sem közvetve, sem
közvetlenül a hivatalos kulisszák mögött folyó, a népet halálba taszító munkát…
Elhagyjuk az Ideiglenes Tanácsot, és felhívjuk Oroszország munkásait, katonáit és parasztjait,
legyenek éberek és bátrak.
Petrográd veszélyben van! Veszélyben a forradalom! Veszélyben a nép!
A kormány fokozza a veszélyt. Az uralkodó pártok segítenek neki ebben. Egyedül a nép
mentheti meg önmagát és az országot. A néphez fordulunk:
– Minden hatalmat a Szovjeteknek!
– Minden földet a népnek!
– Éljen az azonnali, becsületes, demokratikus béke!
– Éljen az Alkotmányozó Gyűlés!
Trockij lejött a szónoki emelvényről, és a szélsőséges baloldaliak kiabálva és zajongva elhagyták
a termet. A többség megvetően nézett utánuk: hála isten, megszabadultunk tőlük! A többség egyáltalán
nem nyugtalankodott – elvégre mindössze az történt, hogy hatvan különleges fajtájú vadállat – a
bolsevikok – elhagyták a civilizált emberek társaságát. Jó, hogy megszabadultunk ezektől.
Nyugalmasabb és kellemesebb nélkülük.
Bennünket azonban, a bolsevikok legközelebbi szövetségeseit és harcostársait, rendkívül
lehangolt, ami történt.
Trockij:
Jóformán fel sem tudtuk mérni, hogy mennyire megerősödtek soraink. A Petrográdi Szovjetben napról
napra nőtt a bolsevikok száma. A szovjetküldöttek fele már a mi emberünk volt, de az elnökségben még
mindig nem volt egyetlen bolsevik sem. Felvetődött az elnökség újjáválasztása. A mensevikeknek és
eszereknek koalíciós elnökséget javasoltunk. Mint később megtudtuk, Lenin elégedetlen volt ezzel, mert
félt, hogy megalkuvó szándék rejlik mögötte. Mégsem került sor kompromisszumra. A Kornyilov elleni
közös harc ellenére Cereteli elutasította a koalíciós elnökség tervét. Éppen erre volt szükségünk. Nem
maradt tehát egyéb hátra, mint hogy listák szerint szavazzunk. Megkérdeztem: Kerenszkij felkerül-e
ellenfeleink listájára vagy nem? Formailag tagja volt ugyan az elnökségnek, de sohasem jött el a
Szovjetbe, tüntetően kimutatta, hogy megveti. A kérdés meglepte az elnökséget. Nem szerették és nem
is tisztelték Kerenszkijt, de nem tehették, hogy saját miniszterelnöküket cserbenhagyják. Az elnökség
tagjai egy ideig sugdolóztak, majd így válaszoltak: – Természetesen rajta lesz a listán. – Éppen ez kellett
nekünk. Íme, a jegyzőkönyv részlete: „Meg voltunk győződve róla, hogy Kerenszkij már nem tagja a
Szovjetnek (viharos taps). Kiderül azonban, hogy tévedtünk. Csheidze és Szavadje fölött Kerenszkij
árnyéka lebeg. Amikor azt javasolják nektek, hagyjátok jóvá az elnökség politikáját, gondoljatok arra
– ne felejtsétek el –, ez a javaslat azt jelenti, hagyjátok jóvá Kerenszkij politikáját. (Viharos taps).” Ez
száz-kétszáz ingadozó küldöttet állított a mi oldalunkra. A Szovjetnek ezernél jóval több tagja volt. A
szavazás úgy folyt le, hogy a küldöttek különböző ajtókon mentek ki. Rendkívüli izgalom uralkodott
a teremben. Nem az elnökségről volt szó, hanem a forradalomról. Néhány barátommal fel-alá sétáltam
a folyosókon. Feltételeztük, hogy vagy száz híján megkapjuk a szavazatok felét, és hajlandók voltunk
ezt sikernek elkönyvelni. Az eredmény az lett, hogy száz szavazattal többet kaptunk, mint az eszerek
és mensevikek koalíciója. Mi lettünk a győztesek. Az elnöki széket én foglaltam el. Cereteli búcsúzóul
azt kívánta, hogy legalább feleaddig tartani tudjuk magunkat a Szovjetben, mint ameddig ők vezették
a forradalmat. Más szavakkal, ellenfeleink nem adtak nekünk három hónapnál többet. Alaposan
tévedtek. Biztosan haladtunk a hatalom felé.
A Kornyilov-puccs leverése után Lenin még egyszer megpróbált egyezséget kötni a mensevikekkel és
a szociálforradalmárokkal. A Szovjet jobbszárnya azonban nem vállalta az egyezséget a bolsevikokkal;
inkább ismét a polgársággal szövetkezett, semhogy a Szovjetek vegyék át a hatalmat. Lenin ekkor már
látta, hogy nincs többé lehetőség a békés megegyezésre. Szeptember 14-én (27-én) levelet küldött a
Központi Bizottságnak: itt az idő, hogy a bolsevikok felkészüljenek a fegyveres felkelésre.
A Központi Bizottság több tagjának azonban, elsősorban Kamenyevnek és Zinovjevnek más volt
a véleménye. S bár a szeptember 15-i (28-i) ülésen elvetették Kamenyev javaslatát, hogy Lenin
programját el kell utasítani, a következő határozatot hozták: „Megbízzák a Központi Bizottságnak a
Katonai Szervezetben és Petrográdi Bizottságban dolgozó tagjait, intézkedjenek, hogy a laktanyákban
és az üzemekben mindenféle megmozdulást megakadályozzanak.” S ígérték ugyan, hogy a közeljövőben
megvitatják a felkelés kérdését, de erre nem került sor. Ehelyett továbbra is a Demokratikus
Tanácskozáson követendő politikáról vitatkoztak, a legális harc módszereiről, melyeket Lenin, aki
megértette, hogy most már a fegyveres harcra kell készülni, elvetett.
Lenin tiltakozásként szeptember 29-én (október 12-én) lemondott központi bizottsági
tagságáról, s másnap már azt írta a Központi Bizottságnak: „Azonnal meg kell kezdeni a
felkelést. Várni – bűn a forradalommal szemben.”
A jegyzőkönyvekben nincs nyoma, hogy a Központi Bizottság tárgyalta volna Lenin lemondását
vagy újabb levelét. Október 3-án (16-án) azonban úgy határozott, hogy Lenint „az állandó és szoros
kapcsolat lehetővé tétele érdekében vissza kell hívni Petrográdra”. S október 10-i (23-i) ülésén, melyen
már Lenin is részt vett, kimondta, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen.
Hat nappal később, 1917. október 16-án (29-én) összeültek a Központi Bizottság, a Petrográdi
Bizottság, a párt Katonai Szervezete, a szakszervezetek, az üzemi bizottságok, a vasutasok képviselői.
Ezen a történelmi jelentőségű ülésen született a végső döntés az októberi forradalomról.
Az ülés jegyzőkönyvének teljes szövege:
Elnököl: Szverdlov elvtárs.
1. Beszámoló a Központi Bizottság előző üléséről.
2. A képviselők rövid beszámolói.
3. Az aktuális helyzet.
1. Beszámoló a Központi Bizottság előző üléséről
Lenin felolvasta a Központi Bizottság előző ülésén elfogadott határozatot. Közli, hogy a határozatot
két szavazat ellenében fogadták el. Ha azok az elvtársak, akik nem értettek egyet a határozattal, ki
akarják fejteni nézetüket, vitát lehet indítani, előbb azonban megindokolja a határozatot.
Ha a mensevikek és az eszerek pártja szakított volna a megalkuvás politikájával,
kompromisszumot lehetett volna nekik felajánlani. Erre javaslatot is tettünk, de világos volt, hogy a
szóban forgó pártok ezt a kompromisszumot elvetették. Másrészt akkor már világosan tisztázódott,
hogy a tömegek minket követnek. Ez még a Kornyilov-lázadás előtt volt. Bizonyítékul Lenin ismerteti
a petrográdi és moszkvai választások statisztikáját. A Kornyilov-lázadás pedig még határozottabban
felénk taszította a tömegeket. Az erőviszonyok a Demokratikus Tanácskozáson. A helyzet világos: vagy
Kornyilov diktatúrája, vagy a proletariátus és a parasztság legszegényebb rétegeinek diktatúrája. Nem
tarthatjuk magunkat a tömegek hangulatához, mert ez változékony és kiszámíthatatlan: nekünk a
forradalom objektív elemzéséhez és értékeléséhez kell tartanunk magunkat. A tömegek bizalmukkal a
bolsevikokat ajándékozták meg, és nem szavakat, hanem tetteket, határozott politikát követelnek tőlünk
mind a háborúellenes harcban, mind pedig a gazdasági bomlás elleni harcban. Ha a forradalom politikai
elemzését vesszük alapul, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy most még az anarchista akciók is ezt
bizonyítják.
Lenin a továbbiakban az európai helyzetet elemzi, és bebizonyítja, hogy ott a forradalom még
nehezebb, mint nálunk; ha olyan országban, mint Németország, odáig fejlődhettek a dolgok, hogy a
flottában felkelés tört ki, ez azt bizonyítja, hogy már ott is igen messzire jutottak. A nemzetközi helyzet
számos objektív adatot szolgáltat nekünk arra nézve, hogy ha most akcióba lépünk, az egész proletár
Európa mellettünk lesz; Lenin bebizonyítja, hogy a burzsoázia át akarja adni Petrográdot. Ettől csak
azzal menthetjük meg, ha Petrográdot a magunk kezébe vesszük. Mindebből világosan következik, hogy
napirenden van a fegyveres felkelés, amelyről a Központi Bizottság határozata szól.
Ami a határozatból adódó gyakorlati következtetéseket illeti, ezeket célszerűbb volna akkor
levonni, miután már meghallgattuk a központok képviselőinek beszámolóit.
Az oroszországi és az európai osztályharc politikai elemzéséből az következik, hogy feltétlenül
a leghatározottabb és legaktívabb politikát kell folytatnunk, ami nem lehet más, mint a fegyveres
felkelés.
2. A képviselők rövid beszámolói
Szverdlov elvtárs a Központi Bizottságból a Központi Bizottság titkársága nevében beszámol a vidéki
helyzetről.
A párt létszáma hallatlanul megnőtt; valószínű, hogy jelenleg legalább négyszázezer párttag van
(példákat ismertet).
Ugyanígy megnőtt a befolyásunk, különösen a szovjetekben (példák), valamint a hadseregben
és a flottában. A továbbiakban tényeket közöl az ellenforradalmi erők mozgósításáról (Donyec-vidék,
Minszk, északi front).
Bokij elvtárs a Petrográdi Bizottságtól beszámol a kerületekről:
Vasziljevszkij-sziget – nincs harci hangulat, a harci előkészületek folynak.
Viborgi negyed – ugyanaz, de előkészítik a felkelést; katonai szovjetet alakítottak; akció esetén
a tömegek támogatnák azt. Az a véleményük, hogy a vezetőknek kell kezdeniük.
Első kerület. A közhangulat nehezen felmérhető. Vörös Gárda van.
Második kerület. A hangulat jobb.
Moszkvai kerület. A közhangulat közömbös, a szovjetek felhívására megmozdulnának, de a
pártéra nem.
Narvai kerület. Nem sürgetik az akciót, de a párt tekintélye nem csökkent. A Putyilov-művekben
erősödnek az anarchisták.
Névai kerület. A közhangulat jelentősen a javunkra változott. A szovjeteket mindenki követni
fogja.
Ohta kerület. A helyzet rossz.
Petrográdi kerület. A közhangulat várakozó.
Rozsgyesztvenszkij kerület. Ugyanaz: kétséges, hogy részt vesznek-e, az anarchisták befolyása
erősödik.
Porohovszkij kerület. A közhangulat a mi javunkra javult.
Schlüsselburg. A hangulat számunkra kedvező.
Krilenko elvtárs a Katonai Irodától közli, hogy nálunk élesen eltérnek a vélemények a
közhangulat megítélésével kapcsolatban.
Személyes megfigyelések alapján az ezredek maradéktalanul velünk vannak, de a kerületekben
dolgozó elvtársak közlései eltérőek. Azt mondják, az akció előfeltétele, hogy valami kihozza sodrából
a katonákat, mégpedig a csapatok elszállítása. Az Irodának az a véleménye, hogy a közhangulat romlik.
Az Iroda nagy részének az a véleménye, hogy gyakorlatban ne élezzék ki a helyzetet, a kisebbség
viszont úgy gondolja, hogy vállalni lehet a kezdeményezést.
Sztyepanov elvtárs a területi szervezettől: Szesztoreckben és Kolpinóban a munkások
fegyverkeznek, a közhangulat harcra kész, készülnek az akcióra. Kolpinóban anarchista befolyás
mutatkozik.
Narvában az elbocsátások miatt súlyos a helyzet. Háromezer embert már elbocsátottak.
Ami a helyőrségeket illeti, a közhangulat nyomott, de a bolsevik befolyás nagyon erős.
Új-Peterhofban az ezrednél nagyon lanyhult a munka, az ezred dezorganizált.
Krasznoje Szelo – a 176. ezred teljesen bolsevik, a 172. ezred csaknem teljesen, de ott lovasság
is van.
Luga – a helyőrség harmincezer fő, a szovjet tagjai honvédők. A közhangulat a bolsevikokat
támogatja, új választások lesznek.
Gdov – az ezred bolsevik.
Bokij elvtárs kiegészítésül közli, hogy értesülései szerint Krasznoje Szelóban a hangulat nem
olyan jó.
Kronstadtban a közhangulat romlott, s az ottani helyőrség harci szempontból semmit sem ér.
Volodarszkij elvtárs a Petrográdi Szovjettől. Az az általános vélemény, hogy senki sem igyekszik
az utcára, de a szovjetek felhívására mindenki menni fog.
Ravics elvtárs megerősíti ezt, s hozzáteszi: néhányan azt mondják, a párt felszólítására is menni
fognak.
Schmidt elvtárs a szakszervezetektől. A szervezett munkások száma meghaladja a hatszázezret.
Pártunk befolyása a szakszervezetekben túlsúlyban van, az inkább céhszerű szervezetekben kicsi a
befolyásunk (különösen a hivatalnokoknál és a nyomdászoknál), de még ott is – különösen, ha
figyelembe vesszük a bérezéssel való elégedetlenséget – növekszik. A közhangulat olyan, hogy aktív
fellépést nem lehet várni, különösen, mivel félnek az elbocsátástól. Ez bizonyos fokig bénító körülmény.
Bizonyos gazdasági körülményeket figyelembe véve, a legközelebbi jövőben hatalmas munkanélküliség
várható, ezzel összefüggésben a közhangulat is várakozó. Mindenki belátja, hogy nincs más kiút, mint
a hatalomért vívott harc, s követelik, hogy minden hatalom a szovjeteké legyen.
Sljapnyikov elvtárs kiegészítésül közli, hogy a fémmunkásszervezetben a bolsevikok vannak
túlsúlyban, de egy bolsevik akció nem lenne népszerű; az erre vonatkozó híresztelések pánikot okoztak.
A fémmunkások többsége Oroszország többi részében is a bolsevikokat támogatja, elfogadják a
bolsevikok határozatait, de nem hisznek abban, hogy maguk szervezhetik meg a termelést. A szövetség
most harcba fog szállni a munkabérek emeléséért. Ezzel a harccal kapcsolatban napirendre kerül az
ellenőrzés kérdése is.
Szkripnyik az üzemi bizottságoktól. Megállapítja: mindenütt észlelhető, hogy az emberek
gyakorlati eredményeket követelnek; a határozatok már nem elégítik ki őket. Érezhető, hogy a vezetők
nem fejezik ki pontosan a tömegek hangulatát; a vezetők konzervatívabbak; az anarcho-szindikalisták
befolyása nő, különösen a narvai és a moszkvai kerületben.
Szverdlov elvtárs kiegészítésül közli, hogy Moszkvában a Központi Bizottság határozatával
kapcsolatban lépéseket tettek, hogy megállapítsák, lehetséges-e a felkelés.
Egy elvtárs a vasutasoktól. A vasutasok éheznek, dühösek, a szervezet gyönge, különösen a
távírdai alkalmazottaknál.
Schmidt elvtárs kiegészítésül közli, hogy a vasutasoknál a sztrájkkal kapcsolatban megváltozott
a hangulat. A moszkvai csomóponton megfigyelhető, hogy rendkívül elégedetlenek a bizottsággal. A
moszkvai és a petrográdi csomópont egyébként is rokonszenvezik a bolsevikokkal.
Bokij elvtárs. A postai és távírdai alkalmazottakról. Külön szervezet nincs. A
távírókészülékeknél többnyire kadetek ülnek. A kézbesítők közlik, hogy a döntő pillanatban meg tudják
szállni a postahivatalt.
Schmidt elvtárs. A postai alkalmazottak szövetsége radikálisabb, mint a vasutasszövetség. Az
alacsonyabb rangú tisztviselők lényegében bolsevikok, de a magasabb rangúak nem; ameddig a
szövetség az ő kezükben van, harcolni kell ellenük.
3. Az aktuális helyzet
Miljutyin elvtársnak az a véleménye, hogy a határozatot az összes jelentés alapján konkrétabban kell
megfogalmazni. Az a véleménye, hogy a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszó már teljesen reális,
különösen vidéken, ahol a szovjetek helyenként ténylegesen átvették a hatalmat. Most már nem agitálni
kell, most már nem szavakra, hanem tettekre van szükség. A kérdést nem a közhangulat, nem a
jelentések, hanem a szervezett erő dönti majd el. Vagy mi tesszük meg az első lépést, vagy ellenségeink.
A határozat nem arról beszél, hogy mi kezdeményezzük a felkelést, hanem hogy az összecsapás az
objektív körülmények következménye lesz. Neki az a véleménye, nem vagyunk eléggé felkészülve, hogy
mi üthessünk először.
A kormányt a következő napokban megdönteni és letartóztatni nem tudjuk.
Van egy másik perspektíva is: a fegyveres összeütközés; kifejti, hogy erre a helyzet megérik,
ennek a lehetősége közeledik. Az összeütközésre fel kell készülnünk. Ez a perspektíva azonban
különbözik a felkeléstől. Szükségesnek tartja, hogy a határozatot ilyen értelemben egészítsék ki.
Sotman elvtárs azt mondja, hogy a városi konferencián, a Petrográdi Bizottságban és a Katonai
Bizottságnál a hangulat sokkal pesszimistább. Kifejti, most nem kezdhetünk akciót, de fel kell
készülnünk rá.
Lenin Miljutyinnal és Sotmannal vitatkozik, és bebizonyítja, hogy nem a fegyveres erőkről, nem
a csapatok elleni harcról van szó, hanem a csapatok egyik részének a másik elleni harcáról. Nem lát
pesszimizmust abban, ami itt elhangzott. Kimutatja, hogy a burzsoázia mellett álló erők nem nagyok.
A tények azt bizonyítják, hogy az ellenséggel szemben túlerővel rendelkezünk. Miért ne kezdhetne a
Központi Bizottság? Az adatokból ez nem következik. Ahhoz, hogy valaki elvesse a Központi Bizottság
határozatát, be kell bizonyítania, hogy nincs gazdasági bomlás, hogy a nemzetközi helyzet nem vezet
bonyodalmakra. Ha a szakszervezeti vezetők az egész hatalmat követelik, nagyon jól tudják, mit
akarnak. Az objektív feltételek azt bizonyítják, hogy a parasztságot vezetni kell; a proletariátust követni
fogja.
Attól félnek, hogy nem tartjuk meg a hatalmat, de nekünk éppen most különös kedvező
kilátásaink vannak arra, hogy a hatalmat megtartsuk.
Kifejezi azt a kívánságát, hogy a vitát a határozat érdemleges megtárgyalása alapján folytassák.
Krilenko elvtárs kijelenti, hogy egy kérdésben az egész iroda egyetért, mégpedig abban, hogy
a víz elég forró; szerinte a legnagyobb hiba lenne egy határozattal visszavonni a szóban forgó
határozatot. A mi feladatunk a felkelést fegyveres erővel támogatni, ha valahol kitör. De az itt
megnyilvánuló hangulat a hibáink következménye.
Abban a kérdésben, hogy ki kezdje el és hogyan, nem ért egyet V. I.-vel (Leninnel).
Feleslegesnek tartja, hogy pontosan megtárgyalják a felkelés technikai részleteit, s ugyanakkor
célszerűtlennek is, hogy a felkelés időpontját pontosan kijelöljék. A csapatok elszállítása Petrográdról
lesz az a pillanat, mely kirobbantja majd a harcot. A Cseremiszov-konferencián igyekeznek majd
bebizonyítani, hogy a csapatok elszállítása szükséges; erre mi azt feleljük: lehet, hogy szükséges, de
mégsem történhet meg, mert senki sem bízik a tábornokokban. Ezzel az ellenünk való támadás már
megtörtént, amit ki is kell használnunk. Az agitációt nem szabad csökkenteni, s ne okozzunk magunknak
gondot, hogy ki kezdje a harcot, mert már megkezdődött.
Rahja elvtárs kifejti, hogy a tömegek tudatosan készülnek a felkelésre. Ha a petrográdi
proletariátus fel lenne fegyverezve, a Központi Bizottság minden határozata ellenére már az utcán lenne.
Nincs pesszimizmus. Nem kell megvárni az ellenforradalom támadását, hiszen az már tény. A tömeg
jelszóra és fegyverekre vár. A tömeg kivonul az utcára, mert éhínség fenyeget. Úgy látszik, jelszavunk
már elkésett; hisz akadnak már, akikben felmerül a kétely, vajon megtesszük-e, amit hirdetünk. A mi
feladatunk nem a határozat visszavonása, ellenkezőleg, lerögzítése.
Grigorij (Zinovjev) elvtárs. A határozat nyilván nem parancs, különben nem lehetne vitatkozni
róla.
Kétli, hogy a felkelés sikere biztosítva van. Elsősorban a vasút, a posta és a távíró szervezete
nincs a kezünkben. A Központi Végrehajtó Bizottság befolyása még meglehetősen erős.
Petrográdon az első nap lesz a döntő, különben a tömegek demoralizálódnak. Finnországból és
Kronstadtból nem számíthatunk erősítésekre. Petrográdon pedig nem vagyunk olyan erősek, mint
azelőtt. Azonkívül ellenségeinknek szervezete és vezérkara van.
Az elmúlt időben létrejött hírverés még a Központi Bizottság határozata szempontjából is hibás.
Miért hagynak időt nekünk, hogy felkészülhessünk. A hangulat az üzemekben most nem olyan, mint
júniusban. Nyilvánvaló, hogy a hangulat most más, mint júniusban.
Azt mondják, ebből a helyzetből nincs más kiút. Azt hiszem, a helyzet még nem ilyen. Azt
hiszem, nem helyes álláspontot képviselünk az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatban. Az
Alkotmányozó Gyűlést természetesen nem lehet valamiféle mindent gyógyító csodaszernek tekinteni,
de hangsúlyozottan forradalmi légkörben ül majd össze. Addig mi is megerősödünk. Nincs kizárva, hogy
a baloldali szociálforradalmárokkal többségben leszünk. Lehetetlen, hogy a parasztok a földkérdésben
ingadozzanak. Én arra szavaztam, hogy vonuljunk ki az Előparlamentből, de nem hiszem, hogy a tömeg
sosem csatlakozik majd hozzánk. A nemzetközi vonatkozásokról beszél, s kifejti, hogy a nemzetközi
proletariátus is a legnagyobb elővigyázatra kötelez bennünket: befolyásunk egyre nő. Nem várható, hogy
Petrográdot az Alkotmányozó Gyűlés előtt átadják. Nincs jogunk kockáztatni, mindent kockára tenni.
A következő javaslatom: ha 20-án összeül a kongresszus, javasoljuk, ne oszoljon föl, amíg össze
nem ül az Alkotmányozó Gyűlés. Az Ideiglenes Kormány teljes passzivitása miatt taktikánknak
defenzív-várakozónak kell lennie. Nem szigetelhetjük el magunkat teljesen. Az Alkotmányozó Gyűlés
sem menthet meg bennünket a polgárháborútól, de nagyon komolyan kell venni. A Központi Bizottság
határozatát helyesbíteni kell, ha ez lehetséges. Nyíltan meg kell mondanunk, hogy az elkövetkezendő
öt napban nem robbantunk ki felkelést.
Kamenyev elvtárs. A határozat elfogadása óta egy hét telt el. A határozat azt példázza, hogyan
nem lehet felkelést csinálni: ezen a héten nem tettünk semmit, csak rontottunk a közhangulaton, ahelyett
hogy javítottunk volna. Az elmúlt hét eredményei azt bizonyítják, hogy most semmi alapja a felkelésnek.
Nem lehet azt mondani, hogy a határozat csak a felkelés lehetőségéről beszélt, mert követelte, hogy
térjünk át a szavakról a tettekre. Ez azonban nem történt meg. Nincs szervezetünk a felkeléshez;
ellenségeink szervezete sokkal erősebb, s ezen a héten még bizonyára megállja a helyét. Kifejti, hogy
mi ezen a héten semmit sem tettünk, sem katonai-technikai téren, sem az élelmiszer-ellátás ügyében. A
határozat viszont lehetőséget adott a kormánynak, hogy szervezkedjék. Mindenki, aki most nincs
velünk, velük van. A saját költségünkre erősítettük meg őket. A kérdés komolyabb, mint a júliusi
napokban volt. Társadalmi szempontból a helyzet megérett, de egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy a
harcot 20-a előtt meg kell kezdenünk. A kérdés nem az, hogy most vagy soha – én jobban hiszek az
orosz forradalomban; társadalmi harcok előtt állunk, s ha készülünk az Alkotmányozó Gyűlésre, az nem
jelenti, hogy a parlamentarizmus útjára lépünk. Nem vagyunk elég erősek, hogy biztosak lehessünk a
felkelés győzelmében, de elég erősek vagyunk, hogy ne tűrjük a reakció szélsőséges megnyilvánulásait.
Itt két taktika harcol: az összeesküvés taktikája és az a taktika, mely az orosz forradalom hajtóerőiben
való hiten alapszik.
Fenigsteinnek az a véleménye, hogy a fegyveres felkelés nem hetek, hanem napok kérdése. Ilyen
a politikai helyzet – ezzel egyetért, csak azzal nem ért egyet, hogy azonnal fegyvert fogjunk. A
továbbiakban kifejti, hogy a fegyveres felkelést technikailag nem készítettük elő. Még a főváros sem a
miénk. Félig tudatosan a vereség felé haladunk. Vannak pillanatok, amikor ennek ellenére támadni kell.
De ha nem ilyen a helyzet, akkor a gyakorlati teendőkkel kell foglalkozni.
Sztálin. A felkelés napját célszerűen kell megválasztani. Csakis így lehet érteni a határozatot. Azt
mondják, hogy várni kell, míg a kormány támad, tudnunk kell azonban, mi a támadás. Ha emelik a
gabonaárakat, ha kozákokat küldenek a Donyec-vidékére stb. – ez már támadás. Meddig várjunk, ha
nem lesz katonai támadás? Amit Kamenyev és Zinovjev javasol, az objektív szempontból nézve
lehetőséget nyújt az ellenforradalomnak, hogy felkészüljön és megszervezzék. Vég nélkül vissza fogunk
fordulni, és elveszítjük a forradalmat. Miért ne biztosítanók magunknak azt a lehetőséget, hogy
mi válasszuk meg a felkelés napját és a feltételeket, nehogy az ellenforradalomnak időt adjunk a
szervezkedésre?
Sztálin elvtárs áttér a nemzetközi viszonyok elemzésére, bebizonyítja, hogy most erősebb hittel
kell eltelnünk. Két vonal van: az egyik vonal a forradalom győzelmére vesz irányt, és Európára tekint,
a másik – nem hisz a forradalomban, s megelégszik az ellenzék szerepével. A Petrográdi Szovjet már
a felkelés útjára lépett, amikor megtagadta a csapatok kivonásának szentesítését. A hajóhad már felkelt
– megindult Kerenszkij ellen. Tehát szilárdan és visszavonhatatlanul a felkelés útjára kell lépnünk.
Kalinyin elvtárs szerint a határozat nem azt jelenti, hogy már holnap meg kell kezdeni az akciót,
de a kérdést politikai síkról stratégiai síkra viszi át, s határozott cselekvésre szólít fel. Nem kell félni az
összeesküvéstől, az összeesküvést mindig szem előtt kell tartani; nem szabad a parlamentarizmus útjára
lépni, az helytelen lenne. Azt sem szabad megvárni, amíg megtámadnak bennünket, mert a támadás
önmagában lehetőség a győzelemre.
Szverdlov elvtárs jellemzi a határozatot. Egyrészt parancs volt, de igaz, hogy a kérdést politikai
síkról átvitte a technikai síkra. Beszél az ellenforradalmi előkészületekről. Vitatkozik Kamenyev
állításával, hogy a határozat gyenge oldala, hogy eddig a gyakorlatban még nem hajtották végre. Ebből
az következik, hogy energikusabban kell felkészülnünk a munkára. Nem lehet azt mondani, hogy a
többség ellenünk van, csak még nincs velünk. Petrográd a miénk; a hadapródok nem veszedelmesek,
különösen, ha mi kezdjük az akciót. Nem osztja a helyőrségről való pesszimista véleményt, mely itt
elhangzott. Az erőviszonyok számunkra kedvezőek. A határozatot nem kell visszavonni, hanem olyan
értelemben kell megváltoztatni, hogy nagyobb súlyt kell helyezni a technikai előkészületekre.
Szkripnyik elvtárs. Ha most nincsenek erőink, később sem lesznek; ha most nem tudjuk
megszerezni a hatalmat, később még kevésbé tudjuk majd. Azt mondják, előnyös védekezni. Talán. De
később már védekezni sem lesz erőnk.
Minden érv, mely itt elhangzott, pusztán halogatás. A győzelmet nem lehet biztosítani. Itt csak
megismételték, amit a mensevikek és a szociálforradalmárok mondtak, amikor fölszólították őket, hogy
vegyék át a hatalmat. Most, amikor cselekedni kell, túl sokat beszélünk. Felelősek vagyunk a népnek,
melynek az a véleménye, hogy bűnt követünk el, ha nem teszünk semmit; most a felkelés előkészítésére,
a tömeg mozgósítására van szükség.
Volodarszkij. Ha a határozat parancs, akkor máris nem hajtották végre. Ha a felkelésről úgy
beszélünk, mint a holnapi nap programjáról, akkor nyíltan meg kell mondanunk, hogy nincs hozzá
semmink. Mindennap részt veszek a gyűléseken, s állíthatom, hogy a tömeg kételkedve fogadta a
felhívásunkat; ez a hét változást hozott.
Ha nem lenne a Központi Bizottságban olyan irányzat, mely az osztályharcot parlamenti harccá
akarja csökkenteni, akkor most fel lennénk készülve a felkelésre, még ha nem is ebben a pillanatban. A
határozat pozitív oldala, hogy kényszerít bennünket, hogy új jelszóval lépjünk a tömegek elé. A
határozatot úgy kell értelmezni, hogy felkelésre törekszünk, s nem szabad abbahagynunk a technikai
előkészületeket.
Konkrét javaslat: folytatni a technikai előkészületeket, a kérdést a kongresszus elé terjeszteni,
de nem szabad azt hinni, hogy a pillanat már elérkezett.
Dzerzsinszkij úgy véli, Volodarszkij téved, ha azt hiszi, pártunk hibát követett el, amikor –
ahogy ő mondja – parlamenti taktikát alkalmazott. Épp ellenkezőleg, a megváltozott helyzet vezetett
elhatározásunk megváltoztatásához. Két hónappal ezelőtt még nem lettünk úrrá az illúziókon, ezért nem
lehetett felkelést tervezni. Épp az a követelés összeesküvés, hogy a felkeléshez technikailag mindent elő
kell készíteni. Ha itt lesz a felkelés pillanata, lesznek majd technikai erők is. Ugyanez vonatkozik az
élelmiszerhelyzetre is.
Ravics elvtárs. Ha visszavonjuk a határozatot, az azt jelenti, hogy visszavonjuk minden
jelszavunkat, s megváltoztatjuk egész politikánkat. A tömegek már megértették azt, hogy a felkelés
elkerülhetetlen. Ha a tömegek túl forradalmiak, a felkelés alulról kezdődik majd, de lehetséges az is,
hogy felülről kezdjük el, és senki sem kétli, hogy a tömegek ebben az esetben támogatnak majd
bennünket. Visszakozni lehetetlen.
Szokolnyikov elvtárs. Kamenyev kifogásai nem meggyőzőek. Azzal vádol bennünket, hogy
kikürtöltük az akciónkat, vagyis összeesküvést követel. A helyzet sajátossága – és ebben rejlik erőnk
is –, hogy nyíltan készítjük elő az akciót. A februári forradalom eseményeire emlékeztet, amikor nem
készítettek elő semmit, és a forradalom mégis győzött. Kedvezőbb erőviszonyokat nem lehet várni.
Egészen alaptalanul értelmezték úgy a határozatot, hogy az parancs az akcióra.
Ha sikerülne, hogy az események halasztást engednek, akkor természetesen élünk majd ezzel
a lehetőséggel. Lehetséges, hogy a kongresszus hamarább összeül. Ha a kongresszus minden hatalmat
átad a Szovjeteknek, fel kell tennünk a kérdést, mit tegyünk, felkelésre szólítsuk-e föl a népet, vagy sem.
Szkalov elvtárs kifejti: ahhoz, hogy a hatalom átmenjen a Szovjetek kezébe, megfelelő
erőviszonyok kellenek. Ha nem szerezzük meg a hatalmat, honvédők leszünk, talán a flotta és a
hadsereg is elhagyja állásait. Beszél a szerződések semmibevételéről stb. Úgy hiszi, a kongresszus előtt
nem kell kirobbantani a felkelést, de a kongresszuson meg kell szerezni a hatalmat.
Miljutyin. A határozatot másképp fogalmazták, mint ahogy most értelmezik: úgy értelmezik,
hogy célul kell kitűzni a felkelést. Ezt azonban már szeptemberben elhatároztuk. Mindenki a politikai
s nem a technikai szempontról beszél. Politikánk irányát senki sem vitatja. Az elvtársak, akik a
felkelésről beszélnek, primitíven képzelik el azt. Mindenekelőtt meg kell szerezni a hatalmat, és szét kell
zúzni a régi hatalmat; sablonok szerint nem lehet cselekedni. Hogy július 3–5-én nem volt felkelés, az
a mi malmunkra hajtotta a vizet, és ha most sem lesz, az sem jelenti a vereségünket. A határozatot
tartsuk titokban.
Joffe kifejti, a határozatot lehetetlen akcióparancsként értelmezni; a határozat szakítás az
akcióktól való tartózkodás taktikájával, s annak a lehetőségnek és kötelességnek az elismerése, hogy
az első megfelelő alkalomkor ki kell robbantani a felkelést. Ebben az értelemben üdvözölni kell a
határozatot. Másrészt viszont nem igaz, hogy a kérdés most pusztán technikai; a felkelés pillanatát most
is politikai szempontból kell vizsgálni. A határozat értelme: szükséges, hogy az első megfelelő
pillanatban megszerezzük a hatalmat, és ezért a határozatot üdvözölni kell.
Schmidt. Most már világosabb a kérdés. A forradalom előkészítése ellen nem lehet ellenvetés.
Lácisz. Szomorú, hogy a határozatot még nem hajtották végre. Meg vagyok győződve, hogy
a határozatot elfogadják. Azért kértem szót, hogy helyesbítsem a tömeghangulatra vonatkozó értékelést.
A közhangulat mércéje a készség, ahogy a tömegek fegyvert fognak. Különleges a stratégiánk is. Ami
a tiszti iskolásokat illeti, megmondtam már, hogy azokat egyáltalán nem kell figyelembe venni.
Lenin. Ha minden határozat így bukna meg, akkor jobbat már kívánni sem lehetne. Most
Zinovjev azt mondja, hogy „a hatalmat a Szovjeteknek!” jelszót vonjuk vissza, és gyakoroljunk nyomást
a kormányra. Ha azt mondjuk, hogy a felkelés megérett, akkor nem szabad összeesküvésről beszélni.
Ha a felkelés politikailag elkerülhetetlen, akkor a felkelést úgy kell kezelni, mint művészetet. Politikailag
pedig a felkelés már megérett.
Éppen azért, mert a kenyér már csak egy napra elég, nem várhatjuk meg az Alkotmányozó
Gyűlést. Javasolja, hogy hagyják jóvá a határozatot, lássanak hozzá határozottan az előkészítéséhez,
az időpont megválasztását pedig bízzák a Központi Bizottságra és a Szovjetre.
Zinovjev. Összehasonlították ezt a forradalmat a februári forradalommal. Ilyen összehasonlítás
nem lehetséges, mert akkoriban senki sem volt a régi rendszer pártján, most azonban az egész polgári
világ ellen kell hadat viselni. Mi nem elvontan hirdettük meg „a hatalmat a Szovjeteknek” jelszavát. Ha
a kongresszus nyomást gyakorol az Alkotmányozó Gyűlésre, az nem minősíthető mensevik politikának.
Ha a felkelésről mint perspektíváról beszélünk, azt semmiképp sem lehet kifogásolni, de ha parancs
holnapra vagy holnaputánra, akkor kaland. Amíg nem gyűltek össze az elvtársaink, s nem tárgyaltunk
velük, nem szabad megkezdenünk a felkelést.
Sztyepanov. A határozatnak történelmi jelentősége van; én barométernek tekintem, mely mutatja
a vihart. Ezután Kamenyevnek az élelmiszerhiányra vonatkozó érveivel vitatkozik.
A Cseremiszov-konferencián kívül a katonák fejadagjának csökkentése is ok lehet a felkelésre.
A tényleges helyzet percről percre érlelődik, s ebben nagy szerepe volt a határozatnak, mely sok
mindent világosabbá tett számunkra. Kifejti, hogy a tömegek jól meg tudják különböztetni a Központi
Végrehajtó Bizottságot és a Petrográdi Szovjetet; javasolja, hogy a határozat legyen továbbra is
barométer.
Kamenyev kifejti, hogy a határozat jelenlegi értelmezése visszavonulás, mert azelőtt azt
mondták, hogy az akciót 20-a előtt kell megkezdeni, most pedig arról beszélnek, hogy célul kell kitűzni
a forradalmat. A kérdést politikailag tették fel. A felkelés időpontjának meghatározása kalandorság.
Kötelesek vagyunk a népnek megmagyarázni, hogy ezen a három napon nem hirdetünk felkelést, de az
a véleményünk, hogy a felkelés elkerülhetetlen.
Javasolja, szavazzanak a határozatról, és fogadják el, hogy a központi lapban nyilvánosságra kell
hozni: a kongresszus előtt nem hirdetünk felkelést.
Szkripnyik javasolja, forduljunk a néphez, s szólítsuk fel a felkelés előkészítésére.
Lenin azt az ellenvetést teszi Zinovjevnek, hogy ezt a forradalmat nem lehet szembeállítani a
februári forradalommal. A következő határozati javaslatot terjeszti elő:
„A gyűlés minden tekintetben helyesli és teljes egészében támogatja a Központi Bizottság
határozatát, felhívja a szervezeteket, továbbá a munkásokat és katonákat a fegyveres felkelés mindenre
kiterjedő és sürgős előkészítésére, a Központi Bizottság által e célból létrehozott központ támogatására,
és szilárdan meg van győződve róla, hogy a Központi Bizottság és a szovjet kellő időben fogja kijelölni
a támadás kedvező pillanatát és célszerű módjait.”
Zinovjev felel Leninnek a februári forradalommal kapcsolatban. Az elkövetkező két hónap nem
lesz a legrosszabb pártunk történetében. Saját határozati javaslata így hangzik:
„Anélkül, hogy a felvilágosítást, az előkészítést elhalasztanánk, elhatározzuk, hogy a
szovjetkongresszus bolsevik frakciójával való megbeszélés előtt bármilyen akció megengedhetetlen.”
Szavaznak Lenin elvtárs javaslatáról. A határozat mint alap. Mellette 20, ellene 2, tartózkodik 3.
Miljutyin elvtárs javaslatát, hogy a „fegyveres felkelés” szavakat töröljék, elutasítják.
Szkripnyik elvtárs javaslatát, hogy a „szilárdan meg van győződve stb.” szavakat töröljék, elutasítják.
Fenigstein elvtárs javaslatát, hogy a „támadás” szót helyettesítsék „akció”-val, elutasítják.
Volodarszkij elvtárs javasolja, csatolják Zinovjev elvtárs javaslatát kiegészítésként az elfogadott
határozathoz. Elutasítják.
A határozat, mint egész:
Mellette 19, ellene 2, tartózkodik 4.
Zinovjev elvtárs javaslata: mellette 6, ellene 15, tartózkodik 3.
A Központi Bizottság külön ülésezik, s a következő határozatot hozza: a Központi Bizottság
katonai-forradalmi központot hoz létre, a következő összetételben: Szverdlov, Sztálin, Bubnov, Urickij
és Dzerzsinszkij. Ez a központ a forradalmi szovjetbizottság részét képezi.
A forradalom nem akkor kezdődik, amikor eldördül az első lövés. Az október 16-i (29-i) vitán azoknak
volt igazuk, akik azt mondták: a harc már elkezdődött.
Október 9-én (22-én) a mensevikek határozati javaslatot nyújtottak be: alakuljon a Szovjeten
belül Védelmi Bizottság, mely megszervezi a munkásságot a német támadás ellen. (A német csapatok
ekkor már elfoglalták Rigát, s a fővárost fenyegették.) A bolsevikoknak kapóra jött az ajánlat, s két nap
múlva megalakult a Forradalmi Katonai Bizottság, mely az októberi forradalom operatív vezetője lett.
A kormány viszont a maga érdekében akarta kihasználni a német támadást. Arra hivatkozott,
hogy a támadás megállítására csapatokra van szükség, s ezzel az ürüggyel el akarta távolítani a
fővárosból a számára megbízhatatlan alakulatokat. Csakhogy a csapatok nem engedelmeskedtek; a
petrográdi helyőrség október 15-én (28-án) határozatot hozott, hogy a Szovjet engedélye nélkül
egyetlen alakulat sem hagyhatja el a fővárost.
A Forradalmi Katonai Bizottság közben gőzerővel dolgozott. Október 18-án (31-én) a
petrográdi helyőrség képviselői határozatot hoztak, hogy csak azokat a parancsokat hajtják végre,
melyeket a Petrográdi Szovjet is jóváhagy, s ezzel formailag is alárendelték magukat a bolsevikok
vezette Szovjetnek; október 20-án (november 2-án) a Forradalmi Katonai Bizottság minden alakulathoz
biztost küldött, s így gyakorlatilag is átvette a helyőrség vezetését; október 22-ét (november 4-ét) a
„Petrográdi Szovjet Napjává” nyilvánították, minden üzemben és alakulatnál gyűléseket tartottak, ahol
nyíltan beszéltek a felkelés szükségességéről.
A beavatatlan szemlélő számára mindez olyan volt, mintha spontán és legális mozgalomról lenne
szó. Trockij, aki a Petrográdi Szovjet elnökeként az előkészületeket irányította, ügyesen keverte a
kártyát. Igaz, hogy a Vörös Gárda fegyverkezett – de a Vörös Gárda a Petrográdi Szovjet hivatalos
alakulata volt. Igaz, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság megszervezte a csapatokat – de a Bizottság
a Petrográdi Szovjet hivatalos szerve volt. S a Petrográdi Szovjet minden alkalommal kijelentette:
ezekre az intézkedésekre azért van szükség, hogy megvédelmezzék a fővárost az esetleges
ellenforradalmi provokációktól, s fenntartsák a rendet. Aki bele akart volna avatkozni a felkelés
előkészítésébe, annak a Petrográdi Szovjettel kellett volna szembefordulnia.
Azt viszont, hogy nemcsak spontán tömeghangulatról van szó, nemcsak arról, hogy
„Petrográdon valami készül”, csak a beavatottak legszűkebb köre tudta. Csupán néhány tucat bolsevik
vezetőnek volt tudomása arról, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság nemcsak a csapatokat szervezi,
hanem titokban a felkelés pontos haditervét is elkészítette. S amíg a munkások és a katonák a
forradalom szükségességéről beszéltek, a bolsevik vezérkar már a felkelés napját is kitűzte.
Ha a munkások nincsenek annyira elkeseredve, ha a katonák nem gyűlölik úgy a háborút, aligha
lett volna újabb forradalom Petrográdon. De végeredményképp Leninnek lett igaza, aki hetek óta a
felkelés minél pontosabb és alaposabb előkészítésére sarkallta pártját. Mert októberben nem a katonák
és munkások fölbőszült tömege söpörte el a kormányt, mint februárban, hanem az a néhány ezer
válogatott fegyveres, akit a legnagyobb titokban, a legnagyobb gonddal szerveztek meg a harcra.
Szuhanov így emlékszik ezekre a napokra:
A termet megtöltő háromezer ember körében nagyon feszült légkör uralkodott: szótlanul várták, hogy
történjék valami. A hallgatóság elsősorban természetesen munkásokból és katonákból állt, de itt-ott az
alsóbb középrétegekbe tartozó férfiakat és nőket is lehetett látni.
Trockij megéljenzését hamar abbahagyták, talán azért, mert kíváncsiak és türelmetlenek voltak,
mit fog mondani. Trockij nagy hozzáértéssel azonnal felfűtötte a hangulatot. Részletesen és nagyon
plasztikusan leírta a katonák szenvedéseit a lövészárokban. Átvillant a fejemen, hogy retorikailag
szükségszerűen nem egyenlő értékűek a szónoklat egyes részei. De Trockij nagyon jól tudta, mit tesz.
Minden a légkörön múlott; a politikai végkövetkeztetéseket már rég ismerték az emberek, s ha a beszéd
elég fordulatos volt, ezeket tömören is el lehetett mondani.
Trockij pontosan ezt tette – megfelelő megvilágításban. A Szovjet-rendszernek nemcsak az a
feladata, hogy véget vessen a katonák szenvedéseinek a lövészárkokban. Végre fogja hajtani a
földreformot is, és rendet teremt a hátországban. Megint megismételte az éhezés elleni receptet: a
katonák, matrózok, a munkáslányok azoktól rekviráljanak kenyeret, akiknek elég van, s azt küldjék el
ingyen a városokba meg a frontra. De Trockij a Petrográdi Szovjet döntő fontosságú napján még
messzebb ment.
– A Szovjet-kormány mindent, ami csak van az országban, a szegényeknek és a fronton levő
katonáknak fogja adni. Két kucsmád van, polgár? Akkor add oda az egyiket a katonának, aki fázik a
lövészárokban! Meleg csizmád van? Maradj otthon! A munkásnak kell a csizmád!…
Körülöttem az eksztázisig fokozódott az izgalom. Úgy tűnt, mintha a tömeg ösztönösen
valamilyen egyházi himnuszt akarna énekelni. Trockij megfogalmazott egy rövid és általános
határozatot, körülbelül ezt: „Utolsó csepp vérünkig megvédjük a munkások és parasztok ügyét.”
Ki szavaz mellette? Ezrek emelték fel egy emberként a kezüket. Láttam a férfiak, nők, fiatalok,
katonák, parasztok – és az alsó középosztály jellegzetes képviselőinek feltartott kezét, égő szemét.
Révületbe estek? A feltépett függönyön keresztül vágyaik „Szentföldjének” egy zugát látták? Vagy egy
szocialista agitátor egy gyönyörű pillanatra politikai öntudattal töltötte meg őket? Ne kérdezzük.
Vegyünk mindent úgy, ahogyan volt…
Trockij folytatta beszédét. A hatalmas tömeg újból és újból felemelte a kezét. Trockij
nyomatékkal mondta: – Legyen a ti helyesléstek esküvés is – hogy minden erőtökkel és
áldozatkészségetekkel támogatjátok a Szovjetet, amely azt a dicsőséges célt tűzte maga elé, hogy
győzelemre viszi a forradalmat, és mindannyiótoknak földet, kenyeret és békét ad!
A tömeg ismét felemelte a kezét. Szavazott. Esküt tett. Ismétlem: vegyünk mindent úgy,
ahogyan volt. Szokatlanul lehangoltan néztem ezt az igazán nagyszerű jelenetet.
John Reed írja:
A Szmolnij Intézet, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának és a Petrográdi Szovjetnek a
főhadiszállása a Néva partján volt, néhány mérfölddel a városon kívül. Csigalassúságú, zsúfolt
villamoson mentem oda, amely sáros és rosszul kövezett utcákon döcögött végig. Utam végén
megpillantottam a Szmolnij-kolostor füstkék, halvány díszítésű, csodálatosan kecses kupoláját. Mellette
a hatszáz láb hosszú, kétemeletes Szmolnij Intézet hatalmas, kaszárnyaszerű homlokzata. A bejárata
fölött még most is ott díszeleg a nagy, kőbe vésett cári címer.
A régi rendszer híres zárdája, ahol az orosz arisztokrácia neveltette leányait, s amely a cárné
személyes védnöksége alatt állott, ma a forradalmi munkás és paraszt katonaszervezetek birtokában van.
Az épületben több mint száz fehér, egyszerű terem. Ajtóikon a zománcozott táblák még a szobák régi
rendeltetéséről beszélnek. „4. sz. tanterem”, olvasom, vagy „Tanári szoba”. De a kis táblák felett az
otromba betűkkel megírt kartonlapok az új rend jelei. „A Petrográdi Szovjet Központi Bizottsága”, „A
Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága”, „Külügyi Osztály” „Szocialista Katonák Egyesülete”, „A
Szakszervezetek Központi Bizottsága”, „Üzemi Bizottságok”, „Központi Hadseregbizottság” és a
politikai pártok központi irodái és helyiségei…
A rosszul megvilágított hosszú, bolthajtásos folyosókon katonák és munkások sietnek, némelyik
nehéz súly alatt görnyed – újságokat, proklamációkat, különféle propagandaanyagot cipelnek. Nehéz
lépteiktől visszhangzanak a folyosók… Mindenütt feliratok: „Elvtársak! Egészségetek érdekében
ügyeljetek a tisztaságra!” Minden emeleten hosszú asztaloknál árusítják a brosúrákat és a különböző
pártok kiadványait.
A földszinten levő tágas, alacsony ebédlő most is a régi célt szolgálja. Két rubelért vettem egy
ebédjegyet, és beálltam a hosszú sor végére, várva, hogy a hosszú kiszolgáló asztalhoz jussak, ahol húsz
férfi és nő óriási üstökből osztogatta az ételt: karalábélevest, húst, kását meg fekete kenyeret. Külön öt
kopekért egy bádogpohárban tea… A faasztalok körüli padokon szorongva, vitatkozó, tréfálkozó éhes
proletárok tömték magukba az ételt.
Az első emeleten a Végrehajtó Bizottság részére fenntartott étkezde, de ide is bárki bemehetett.
Itt vajas kenyeret és tetszés szerinti mennyiségű teát adtak.
A második emeleten, a déli szárnyon az intézet volt bálterme, most gyűlésterem. Pompás fehér
terem, hatalmas csillárok, sok száz díszes villanyégővel. A falon aranyozott képkeret – a cár arcképét
már kivágták belőle. A termet két impozáns oszlopsor szeli át. A terem egyik végén emelvény –
kétoldalt, az emelvény mögött sokágú villanykandeláber. Ebben a teremben gyűltek össze azelőtt
ünnepségek alkalmával a ragyogó egyenruhák és az egyházi öltözékek viselői, a nagyherceg vendégei.
A terem előtti hall egyik sarkában volt a Szovjetkongresszus mandátumvizsgáló bizottságának
az irodája. Figyeltem az újonnan érkezett küldötteket. Szakállas katonák, fekete zubbonyos munkások
és néhány hosszú hajú paraszt. A szolgálatban levő fiatal lány, Plehanov Jegyinsztvo csoportjának tagja,
megvetően mosolygott: „Bizony, ezek nem olyanok, mint az első kongresszus küldöttei. Nézze csak –
a tudatlanság és a durvaság szinte lerí róluk! A legalacsonyabb néprétegek…” Igaza volt.
Oroszországban fenekestül felfordult minden, ami lent volt, az most a felszínre került. A
mandátumvizsgáló bizottság, melyet még a régi Végrehajtó Bizottság jelölt ki, egyre-másra utasította
vissza a küldötteket. De Karahan, a bolsevik Központi Bizottság tagja csak mosolygott: „Ne törődjetek
vele, majd ha itt lesz az ideje, gondunk lesz rá, hogy megkapjátok a helyeteket.”
Jelizaveta Drabkina:
Reggel fölkelsz, sietve megmosakszol, gyorsan fölhajtasz egy csésze teát – és már mész is! A nap
folyamán töméntelen sok dolgot kell elintézned: először is a viborgi városrészbe kell elmenned; onnan
irány a Furstadtszkaja utca 19., a párt Központi Bizottsága, majd a Szmolnijba, aztán a moszkvai
ezredhez, hogy részt vegyél a lőgyakorlaton, kinn a lőtéren, amelyet az ezred a Vörös Gárda
vezérkarának rendelkezésére bocsátott: innen azután a Munkásfiatalok Szövetsége összejövetelére, egy
meghökkentő nevű vendéglő, a Téli Kert vagy a Csöndes Völgy lármás, szutykos termébe; azután a
géppuskás ezred nagygyűlésére vagy az Új Leszner gyárba és még egy tucatnyi más helyre.
A munka gyorsan ment. Minden kérdést szenvedélyesen megvitattak, és nyomban döntöttek is.
Ha valamit el kellett végezni, mindig akadt rá vállalkozó, és talált magának segítőtársakat is. De
többnyire mindent együtt csináltunk: be kell iratkozni a Vörös Gárdába – mindnyájan beiratkoztunk a
Vörös Gárdába; fegyvert kell gyűjteni – mindnyájan fegyvert gyűjtöttünk.
Hogy volt-e akkoriban időjárásjelentés? Ha igen, akkor a tizenhetes év októberéről így kell
szólnia: „Alacsony felhőzet, borús idő, helyenként eső, havas eső. Időnként mérsékelt vagy erős szél.
A hőmérséklet éjszaka mínusz öt–mínusz hét, nappal nulla fok körül.”
De ha megkérdezzük bárkitől, aki résztvevője volt Októbernek, hogy milyen volt az idő azokban
a napokban, elgondolkozik, vállat von, boldogan elmosolyodik, kitárja a karját, és ezt mondja:
„Nagyszerű! Pompás! A levegő friss, pezsdítő… Szállingózó hópihék… Az a kellemes pityeri köd,
összevegyülve a tábortüzek füstjével… S mindehhez még – a szél. Kitűnő, vidám, heves szél. Éppen
olyan, amilyennek lennie kellett e napokban, amikor a földről kiseperte a régi világ szemetét.”
Hideg volt-e? Természetesen… Ahogy futott az ember az utcán, csak úgy vacogott a foga. Nem
számított, mi ne szoktunk volna hozzá? De a burzsujoknak a csontjukig hatol a hideg. Hadd tudják meg
a bitangok, mi a szenvedés!
Fegyvert, fegyvert, fegyvert!… A tegnapi nap folyamán sikerült szereznünk hét puskát, három
forgópisztolyt és egy browningot töltény nélkül… A narvai kapun túl a fiúk megkaparintottak két
géppuskát… Azt beszélik, hogy töltényt Novaja Gyerevnyában lehet szerezni… Kötszert meg a
petrográdi városrészben osztanak… Mindenütt sietve folyik a vöröskatonák és a szanitécek kiképzése.
Az oktató – csupasz képű kiskatona – magyarázza: „Az a legfontosabb, hogy ne gyulladj be… Kússz
előre, és tüzelj.” Egy orvostanhallgató hadarva mondja: „A sebre először gézt teszünk, a gézre kerül
a vatta, a vattára helyezzük rá a kötést…” S nyomban hozzáláttak, hogy bekötözzék egymást. Az
oktatás időtartama két óra.
John Reed:
A folyosón találkoztam Sackij professzorral, egy patkányképű emberrel, aki elegáns felöltőt viselt. Mivel
tudtam róla, hogy a kadet pártban nagy befolyása van, hallani akartam a véleményét a bolsevikok
fegyveres felkeléséről, melyről olyan sokat beszéltek. Gúnyos mosollyal vonogatta a vállát:
„Ezek barmok! Csőcselék! Meg sem merik próbálni, vagy ha mégis megpróbálják, akkor majd
szétverjük őket. Nekünk ez nem is lenne rossz – ebbe belebuknának, és az Alkotmányozó Gyűlésen nem
lenne befolyásuk…
De engedje meg, uram, hogy felvázoljam önnek egy új kormányforma tervét, melyet az
Alkotmányozó Gyűlés elé fogok terjeszteni. Én ugyanis elnöke vagyok egy bizottságnak, amely az
Alkotmányozó Gyűlés és az Ideiglenes Kormány megbízásából alkotmánytervezetet dolgoz ki…
Ugyanúgy, mint önöknél, az Egyesült Államokban, nekünk is kétkamarás törvényhozó testületünk lesz.
Az alsóházban a választott területi képviselők, a felsőházban a szabad pályák, a zemsztvók, a
szövetkezetek és a szakszervezetek képviselői…”
Kint fagyos, nedves pusztai szél süvöltött, és az utca hideg sara átáztatta a cipőmet. Két század
hosszú köpenyes tisztiiskolás fordult be a Morszkaján, régi cári katonanótákat énekeltek. A legközelebbi
utcakereszteződésnél láttam, hogy a városi milíciát lovasították, a milicisták övén vadonatúj
pisztolytáska. Egy kis csoport némán bámulta őket. A Nyevszkij sarkán megvettem Lenin Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? című brosúráját, s az aprópénzt helyettesítő
bélyeggel fizettem. A villamosok lassan jártak. Mind zsúfolt volt, a lépcsőkön is lógtak utasok. A járdán
katonaszökevények egyenruhában cigarettát, napraforgómagot árultak…
Felfelé haladtam a Nyevszkijen. A rosszul megvilágított utcán az emberek közelharcot vívtak
a legújabb lapokért, és a felhívások, proklamációk előtt nagy csődület volt. A Központi Végrehajtó
Bizottság, a parasztküldöttek Szovjetjei, a „mérsékelt” szocialista pártok, a katonaküldöttek Szovjetjei
adták ki ezeket a felhívásokat – fenyegetőzve, átkozódva könyörögtek a munkásoknak és a katonáknak,
hogy maradjanak otthon, és támogassák a kormányt…
Egy tülkölő páncélautó lassan fel-alá hajtott az úton. Minden utcasarkon, téren sűrű
embertömeg, vitatkozó katonák meg diákok. Korán, hirtelen sötétedett, kigyúltak a
lámpák. De a tömeg hullámzása nem szűnt meg… Petrográdban mindig így van ez vihar előtt…
A város robbanásig telt feszültséggel. Minden élesebb hangra összerezzent. De a bolsevikok nem
mutatkoztak: a katonák a kaszárnyákban maradtak, a munkások a gyárakban… Elmentünk egy moziba,
mely a Kazányi-székesegyház közelében volt. Egy vértől csöpögő olasz filmet mutattak be, szenvedély,
intrikák. Az elülső sorokban néhány katona és matróz gyerekes kíváncsisággal bámult a vetítővászonra.
Nem értették, mire való ez a sok izgalom, ez a sok vérontás…
Innen a Szmolnijba siettem. A 10. számú szobában állandóan ülésezett a Forradalmi Katonai
Tanács, egy Lazimir nevű tizennyolc éves ifjú elnökletével. Amikor elment mellettem, szinte félénken
szorított velem kezet. De hangjában öröm csengett:
– A Péter-Pál-erőd őrsége átállt hozzánk. És éppen most kaptuk a hírt: átpártolt hozzánk egy
Petrográdba rendelt ezred is. A katonák gyanakodtak, és Gatcsinában megállították a vonatot, és
küldöttségeket menesztettek hozzánk. „Miről van szó?” – kérdezték. „Mit akartok? Mi éppen most
fogadtunk el egy határozatot arról, hogy minden hatalmat át kell adni a Szovjeteknek!” A Forradalmi
Katonai Tanács ezt felelte: „Bajtársak! A forradalom nevében köszöntünk benneteket. Maradjatok ott,
ahol vagytok, és várjátok be a további utasításokat.”
Elmondta, hogy az összes telefonvonalakat elvágták. A kaszárnyákkal és a gyárakkal tábori
telefon útján biztosították az összeköttetést.
Futárok és komisszárok szakadatlan áradata. Az ajtó előtt vagy egy tucat önkéntes vállalkozó
álldogált, készen arra, hogy a híreket, parancsokat eljuttassák akár a város legtávolabbi pontjaira is. Az
egyik közülük, egy cigányképű hadnagy, franciául mondotta: „Minden készen áll. Csak egy
gombnyomásra van szükség…”
Láttam Podvojszkijt, a felkelés stratégáját, ezt a sovány, szakállas, civil ruhás férfit; Antonovot,
borostás állal, piszkos gallérban, szinte részegen a sok virrasztástól; Krilenkót, a mosolygós, széles arcú,
folyton beszélő és hevesen gesztikuláló katonát és Dibenkót, az óriási termetű, nyugodt matrózt. Ezek
voltak a jelen és a jövő emberei.
Lent az üzemi bizottságok helyiségében Szeratov egyre-másra írta alá az állami fegyverraktárnak
szóló kiutalásokat: minden gyárnak százötven puskát… Vagy negyven küldött várt a kiutalásokra…
Az előcsarnokban összetalálkoztam néhány, a második garnitúrából való bolsevik vezetővel. Az
egyik revolverére mutatott: „Kezdődik a játék – mondta sápadtan –, akár akarjuk, akár nem. A másik
tábor tudja: vagy ők végeznek velünk, vagy mi velük.”
Trockij:
Közeledett a forradalom tizenkettedik órája. A Szmolnij erőddé változott. A régi Végrehajtó Bizottság
örökségeként mintegy húsz gépfegyver állt a padláson. A Szmolnij parancsnoka, Grekov kapitány, nyílt
ellenségünk volt. A gépfegyveres osztag vezetője viszont felkeresett, hogy közölje: a legénység a
bolsevikokat támogatja. Megbíztam valakit – talán Markint? –, hogy vizsgálja meg a gépfegyvereket.
Az eredmény így hangzott: elhanyagoltak, rossz állapotban vannak. Hisz a katonák épp azért lopták a
napot, mert nem akarták Kerenszkijt megvédeni. Új, megbízható gépfegyveres osztagot hozattam a
Szmolnijba. Elérkezett október huszonegyedikének szürke hajnala. Emeletről emeletre jártam, részint,
hogy ne üljek egy helyben, részint, hogy meggyőződjem, minden rendben van-e, és biztassam azokat,
akiknek szükségük volt biztatásra. A Szmolnij végtelen, félhomályos folyosóinak kőkockáin jókedvűen
zsibongva, hangosan dübörögve katonák gördítették gépfegyvereiket. Az új osztag volt, amelyet én
hívattam ide. Az ajtókban megjelent a Szmolnijban maradt néhány mensevik és eszer ijedt arca. Ez a
muzsika semmi jót nem ígért. Sietve, egymás után hagyták el a Szmolnijt. Mi maradtunk az épület
korlátlan urai, amely készülődött, hogy a bolsevikok fellegváraként a város és az ország fölé
magasodjék.
Korán reggel egy munkással és egy munkásnővel találkoztam a lépcsőn, akik lélekszakadva
rohantak ide a pártnyomdából. A kormány betiltotta a párt központi lapját és a Petrográdi Szovjet
újságját. A kormány valamiféle megbízottai, akik hadapródok kíséretében érkeztek oda, lepecsételték
a nyomdát. Ez a hír az első pillanatban azt a benyomást keltette bennem: a szokás hatalma a józan ész
fölött. – Nem törhetjük fel a pecsétet? – kérdezte a munkásnő. – Törjék csak fel nyugodtan, majd adunk
megbízható kíséretet, hogy ne essék bajuk – válaszoltam. – Mellettünk állomásozik egy árkászszázad
– mondta bizakodóan a munkásnő. – A katonák majd támogatnak bennünket. – A Forradalmi Katonai
Bizottság azonnal határozatot hozott: „1. Azonnal ki kell nyitni a forradalmi újságok nyomdáit. 2. A
szerkesztőségek és nyomdák folytassák a munkát. 3. A litván ezred és a 6. tartalékos árkászszázad dicső
katonáinak becsületbeli kötelességévé teszik, hogy megvédjék a forradalmi nyomdákat az
ellenforradalmi támadásoktól.” A nyomda most már megszakítás nélkül dolgozott, és mind a két újság
megjelent.
Huszonnegyedikén nehézségek támadtak a telefonközpontban: hadapródok fészkelték be
magukat, és az ő fedezetük alatt a telefonosnők szembeszegültek a Szovjettel. Egyáltalán nem
kapcsoltak bennünket. Ez volt az első, még csak epizód jellegű szabotázs. A Forradalmi Katonai
Bizottság egy szakasz matrózt küldött a telefonközpontba, akik két kis ágyút állítottak fel a bejáratnál.
Ismét működtek a telefonok. Így kezdődött az állami szervek elfoglalása.
A Szmolnij harmadik emeletén, egy kis sarokszobában szakadatlanul ülésezett a Bizottság. Ott
gyűltek össze a hírek a csapatmozdulatokról, a katonák és munkások hangulatáról, a laktanyákban folyó
agitációról, a Fekete Százak terveiről, a polgári politikusok és külföldi követségek cselszövéseiről, a
Téli Palotában végbemenő eseményekről, a szovjet korábbi pártjainak tanácskozásairól. Információk
futottak be mindenfelől. Munkások, katonák, tisztek, portások, szocialista hadapródok, küldöncök,
kishivatalnokok feleségei érkeztek. Sokan képtelen ostobaságokat közöltek, mások komoly és értékes
adatokat hoztak. Az utolsó héten szinte ki se léptem a Szmolnijból, éjjel ruhástul egy bőrdíványra
dőltem, s miközben állandóan futárok, felvilágosítást kérők, motorkerékpárosok, távírászok, szakadatlan
telefonhívások ébresztettek fel, a rövid szünetekben aludtam. Közeledett a döntő perc. Nyilvánvaló volt,
hogy már nincs visszaút…
Dibenko, a Balti Flotta Központi Bizottságának elnöke, így emlékezik ezekre a napokra:
Október huszonnegyedikére virradó éjszaka letartóztattuk a koalíciós kormány elérhető képviselőit.
Nabokov letartóztatása előtt lehallgattuk, amint közvetlen telefonvonalon tárgyalt Lvov herceggel. Lvov
herceg tájékoztatta, hogy Petrográdon anarchia uralkodik. A bolsevikok fegyveres felkelésre készülnek
a kormány ellen. A frontról csapatokat vezényeltek át. Elhatározták, hogy Kerenszkijt Japánba küldik,
hogy japán csapatok segítségével nyomják el a felkelést.
Ezt a beszélgetést természetesen haladéktalanul továbbítottuk Petrográdra a Katonai Forradalmi
Bizottságnak. Az összeköttetés Petrográddal teljesen a mi kezünkben volt. Helsingforsban tökéletes
nyugalom uralkodott, hiszen nem volt senki, aki ellenállást akart volna tanúsítani, csak az anarchisták,
akik megpróbálták elfoglalni a matrózklub épületét. A „Köztársaság” cirkálóról odahívott őrjáratok
egykettőre letartóztatták az anarchisták egy részét, a többiek pedig jobbnak látták kereket oldani. A
városban erős matróz- és katona-őrjáratok cirkáltak.
Október huszonnegyedike. Reggel teljes nyugalom volt Helsingforsban. Hírt kaptunk róla, hogy
a Helsingfors felé tartó vonatokat megtámadta a finn Fehér Gárda. Izmajlov vezénylete alatt kiküldtünk
egy különítményt, hogy számolják fel a Fehér Gárda akcióit. Tizenkét óra felé táviratok érkeztek
Petrográdról; egyik a másik után a küszöbönálló felkelésről tájékoztatott. A Katonai Forradalmi
Bizottság táviratait továbbítottuk az északnyugati frontra. Ezzel a fronttal helyreállt az összeköttetés.
Kölcsönösen tájékoztattuk egymást mindenről. A Balti Flotta Központi Bizottsága vezetőjének a
Dibenko–Averocskin–Izmajlov hármast választották meg. Minden hajó, különítmény és gyalogos osztag
parancsot kapott, tartsák harci készültségben az őrszolgálatos századokat. Parancsba adtuk, hogy a
hajókon a rohamszázadokon kívül még egy-egy század álljon teljes harci készültségben. Nemsokára be
kellett fejeződnie a lőszer és élelmiszer kirakodásának és elszállításának a teherpályaudvarra. Kiadtuk
a parancsot, hogy tizennyolc órára össze kell állítani az elszállítandó harci osztagokat. A
torpedónaszádokat a legnagyobb gyorsasággal készenlétbe helyeztük; huszonötödikén reggelre
mindennek készen kellett állnia.
Négy órakor plenáris ülést tartott a Balti Flotta és a Hajóbizottságok Központi Bizottsága,
amelyen mindenki még egyszer kifejezésre juttatta harckészségét és elszántságát, és követelték, hogy
azonnal indítsunk megfelelő erőket Petrográdra. Nyolc órakor a következő távirat érkezett
Petrográdról: „A Balti Flotta Központi Bizottságának, Dibenkónak. Küldd a szabályzatot.
Antonov-Ovszejenko.”
A flotta parancsot kapott: „A harci osztagok legyenek huszonnégy órakor a pályaudvaron.” A
pályaudvaron parancsnokságot állítottunk fel. Huszonnegyedike reggele óta Petrográdig minden
állomáson voltak parancsnokságaink. A parancsnokokkal és az osztagok vezetőivel közölték az
osztagok berakodásának és elindításának sorrendjét.
Október huszonnegyedike, huszonhárom óra. Alekszej Baranov hívott fel közvetlen vonalon
Petrográdról. A készülékhez mentem.
Baranov: – Riadókészültség van. Számíthatunk idejében a támogatásotokra? A központi flotta
a kezünkben van. A kormány elvesztette a fejét. Minden pillanatban elkezdődhet a felkelés. Nem késtek
el a segítséggel?
– A torpedónaszádok hajnalban indulnak. Az osztagokat éppen elindítjuk.
– Jelentem a Katonai Forradalmi Bizottságnak.
Október huszonötödike, hajnali két óra. Helsingfors az éjszakai sötétségbe burkolódzva mélyen
aludt. Egymást kergető, szürke felhők takarták el az itt-ott felvillanó csillagokat, s átláthatatlan fátyolt
vontak az égre…
Csendesen, zajtalanul, szirénázás nélkül érkeztek a kikötőbe egymás után a kutterek és a
vontatógőzösök. A harci osztagok nesztelenül hagyták el a gőzösöket. A matrózok, mintegy néma
vezényszóra, zárt sorokba álltak, és kimért, kemény, biztos léptekkel a pályaudvarra meneteltek. A
peronon senki nem ácsorgott. A fekete és szürke köpenyes századok síri csendben szálltak fel a vonatra.
A vagonok zsúfoltak voltak. Ütemesen csattogtak a kerekek; egyik osztag a másik után indult útnak.
A zenekarok a Marseillaise-t játszották. Nyolc órakor indult el az utolsó osztag.
A Balti Flotta Központi Bizottságába siettünk. A torpedónaszádok lassan megfordultak, s
egymás után elúsztak a „Sarkcsillag” előtt, amelyen a Központi Bizottság székelt. Árbocaikon vörös
zászlók lobogtak a következő felirattal: – Minden hatalmat a Szovjeteknek! – A torpedónaszádok és
az itt maradó hajók parancsnokai tisztelegtek. Zene szólt. Dörgő hurrá-kiáltások kísérték a Petrográdra
harcba vonulókat. A reggeli napfényben fürdő Burns Park teli volt emberekkel. Sok ezer munkás
ujjongó tekintete követte a hajókat; az elképedt polgárok döbbenten bámultak. A helsingforsi kapu után
a torpedónaszádok gőzt adtak. A „Köztársaságról” és a „Petropavlovszkról” állandóan hívtak
bennünket: – Mi nem indulunk Petrográdra? Minden kész. Várjuk a parancsot.
– Ti vagytok a tartalék. Ha kérik, elindítunk benneteket is. Egyelőre legyetek készenlétben.
A Központi Bizottság 1917. október 24-i (november 6-i) ülésének jegyzőkönyve:
Résztvevők: Dzerzsinszkij, Kamenyev, Nogin, Lomov (Oppokov), Miljutyin, Joffe, Urickij, Bubnov,
Szverdlov, Trockij, Vinter (Bercin).
Kamenyev elvtárs javasolja, hogy a KB külön határozata nélkül ma egyetlen KB-tag se hagyja
el a Szmolnijt. Elfogadják.
Létre kell hozni egy megbeszélést a Végrehajtó Bizottsággal a Szmolnij és a Petrográdi
Bizottság őrsége ügyében. Elfogadják.
Napirend:
1. A Katonai Forradalmi Bizottság beszámolója.
2. Szovjetkongresszus.
3. A KB ülése.
4. Kamenyev elvtárs beszámolója. Részleteket közöl a vezérkar képviselőivel folytatott megbeszélésekről.
5. A nyomdáról és újságról. Elhatározzák: haladéktalanul őrséget kell küldeni a nyomdába, és gondoskodni kell az újság új számának kiadásáról.
6. Kapcsolatok a Központi Végrehajtó Bizottság Irodájával.
Nogin elvtárs rámutat, hogy tisztázni kell kapcsolatainkat a Központi Végrehajtó Bizottság
Irodájával, mert a vasutasok a Központi Végrehajtó Bizottság rendelkezéseinek engedelmeskednek, s
ha nézeteltéréseink támadnak a Bizottsággal, el leszünk vágva Oroszország többi részétől.
A többi elvtárs kétségbe vonja a vasutasok részéről fenyegető állítólagos veszélyt.
Trockij elvtárs javasolja, bocsássák a Katonai Forradalmi Bizottság rendelkezésére a KB két
tagját, akik fenntartják az összeköttetést a posta és a távíró dolgozóival, valamint a vasutasokkal; egy
harmadik KB-tagot pedig – az Ideiglenes Kormány megfigyelésére. A Központi Végrehajtó Bizottságra
vonatkozóan kijelenti, hogy a KVB, amelynek felhatalmazása rég lejárt, elárulja a forradalmi demokrácia
ügyét.
Vinter (Bercin) elvtárs rámutat, hogy kockázatos a KB-t nem együtt tartani, s ezért jobb lenne
nem KB-tagokat is bevonni az akcióba.
Kamenyev elvtárs szerint feltétlenül ki kell használni a tegnapi tárgyalásokat a Központi
Végrehajtó Bizottsággal, amelyet most a Rabocsij Puty bezárásával
megsértettek, ezzel az indokkal kell a KVB-vel szakítani. Továbbá szükségesnek tartja, kezdjünk
tárgyalást a baloldali szociálforradalmárokkal, hogy politikailag érintkezésbe kerüljünk velük.
Szverdlov elvtárs szerint Bubnov elvtársat kell megbízni, vegye fel az összeköttetést a posta és
távíró dolgozóival, valamint a vasutasokkal. Javasolja, hogy a KVB-ben levő elvtársaink azonnal
jelentsék ki, hogy nem szolidárisak a KVB-vel.
Szavaznak Trockij elvtárs első javaslata felett, hogy a következő szervekhez delegáljanak
egy-egy KB-tagot: 1. Vasút; 2. Posta-távíró; 3. Közellátás. Elfogadják.
Bubnov elvtárs – vasút
Dzerzsinszkij elvtárs – posta és távíró
Dzerzsinszkij elvtárs ellentmond, és Ljubovics elvtársat javasolja a postához és a távíróhoz.
Megszavazzák, hogy Dzerzsinszkij elvtársnak kell ezt az ügyet intéznie.
Miljutyin elvtárs intézze az ellátási ügyeket.
Podvojszkij elvtárs szervezze meg az Ideiglenes Kormány és rendelkezéseinek megfigyelését.
(Ellenvetés Podvojszkij elvtárs ellen; Szverdlov elvtársat bízzák meg.) Három elvtársat azzal
bíznak meg, hogy tárgyaljanak a baloldali szociálforradalmárokkal; egyiket törlik.
Kamenyev és Vinter elvtársakat bízzák meg.
Lomov és Nogin elvtársakat megbízzák, hogy mindenről, ami itt történik, azonnal értesítsék
Moszkvát.
A moszkvaiak kérik, hogy legalább egy elvtárs utazzon Moszkvába.
Miljutyin elvtárs javasolja, hogy teremtsünk állandó összeköttetést Moszkvával, és ezért ne
Lomovot és Nogint, hanem csak egyiküket küldjük el; holnap utazzon el az egyik, néhány nap múlva
a másik. Ezt annyiban módosítják, hogy ma utazzék el az első, és holnap a második.
Trockij elvtárs javasolja, hogy a Péter-Pál-erődben hozzunk létre egy tartalék vezérkart, s
küldjük oda a KB egyik tagját.
Kamenyev elvtárs szerint menedékhelyet kell berendezni az „Aurorá”-n, arra az esetre, ha
elfoglalnák a Szmolnijt, de Urickij elvtárs erre a célra egy aknakeresőt javasol.
Trockij elvtárs kitart amellett, hogy a politikai középpontnak a Péter-Pál-erődben kell lennie.
Szverdlov elvtárs javasolja, hogy a főfelügyelettel Lasevics elvtársat bízzák meg, ne a KB egyik
tagját.
Elhatározzák, hogy a KB minden tagja kap belépési engedélyt az erődbe.
Az általános felügyelettel Lasevics és Blagonragov elvtársakat bízzák meg.
Szverdlov elvtárs tartson állandó kapcsolatot az erőddel.
Az októberi forradalom semmiben sem hasonlított a februárihoz. Csak abban, hogy Kerenszkij
és társai éppolyan biztosak voltak a dolgukban, mint a cár vagy Habalov tábornok. „Négy-öt nappal a
bolsevik felkelés előtt – írja Nabakov, az Ideiglenes Kormány ügyvivője – megkérdeztem Kerenszkijt,
mi a véleménye a bolsevik államcsíny lehetőségéről, amiről mindenki beszél. – Hajlandó lennék misét
mondatni, hogy végrehajtsák az államcsínyt – felelte Kerenszkij. – Biztos benne, hogy le tudja verni?
– Több erőm van, mint kellene. Végképp megsemmisítjük őket.”
Kerenszkij azért is becsülte túl a saját erejét, mert lebecsülte az ellenfelét. Fogalma sem volt a
titkos szervezkedésről; azt hitte, a legrosszabb esetben a júliusi tüntetéshez hasonló spontán
megmozdulással kell számolnia, s azzal könnyen elbánik. Október 21-én (november 3-án) éjjel, amikor
a felkelés már elhatározott tény volt, táviratban értesítette vezérkari főnökét a Forradalmi Katonai
Bizottság tevékenykedéséről, s hozzátette: „Azt hiszem, ezzel könnyen elbánunk.” És másnap, amikor
arról tanácskoztak, nem kellene-e letartóztatni a Forradalmi Katonai Bizottságot, Polkovnyikov ezredes,
Petrográd katonai parancsnoka azt mondta a miniszterelnöknek: fölösleges, mert katonai erejük „több mint elegendő”.
Október 23-án (november 5-én) éjjel a kormány elérkezettnek látta a pillanatot, hogy
leszámoljon a bolsevikokkal. Egyszerű katonai akciónak vélték az egészet. Másnap hajnalban kiadták
a parancsot: riadóztatni a tisztiiskolásokat, megerősíteni a Téli Palota őrségét, járőröket küldeni az
egész városba, felhúzni a belvárost a külvárosokkal összekötő hidakat, megszállni a pályaudvarokat,
kikapcsolni a Szmolnij telefonjait, betiltani a bolsevik újságokat, letartóztatni a párt vezetőit, vádat
emelni a Forradalmi Katonai Bizottság ellen. A főváros közeléből s a frontokról megbízható csapatokat
rendeltek Petrográdra; az „Aurora” cirkáló, melyet az egyik dokkban javítottak, parancsot kapott, hogy
azonnal hagyja el a várost.
S ekkor derült ki végképp a kormány tehetetlensége. Kerenszkij ugyanúgy tévedett, mint egykor
a cár: kiadta parancsait, de senki sem hajtotta végre azokat. Az Ideiglenes Kormány sorsa megpecsételődött.
Buchanan írja:
Ma reggel azt hallottam, hogy a Szovjet Végrehajtó Bizottsága úgy döntött, kormányt alakít. Fél egykor
az egyik kadet képviselő azt üzente, hogy a bolsevikok néhány napon belül eltávolítják tisztségükből
a minisztereket.
Egy órakor megérkezett a három miniszter, Tyerescsenko, Konovalov, és Tyetrjakov, akiket
villásreggelire hívtam meg. Teljesen egykedvűeknek látszottak. Megjegyzésemre, hogy a reggel kapott
hírek alapján már jóformán azt sem hittem, hogy még látom őket, azt válaszolták, hogy ezek a hírek
legalábbis túl koraiak. Ezután Tyerescsenko elmesélte, hogy tegnap este elment Kerenszkijhez, és
rábeszélte, adjon ki letartóztatási parancsot a Szovjet Végrehajtó Bizottsága ellen. De alighogy
eltávozott, a parancsot egy harmadik személy tanácsára visszavonták. Mind a hárman biztosítottak, a
kormánynak elegendő hatalma van, hogy megbirkózzék a helyzettel. Tyetrjakov mindazonáltal nagyon
lebecsülően beszélt Kerenszkijről. Nem lehet várni tőle, hogy elfojtsa az anarchiát, mondta, ehhez
túlságosan szocialista. Nem értem, feleltem, hogy egy kormány, amely tiszteli önmagát, hogy engedheti,
hogy Trockij gyilkosságra és rablásra uszítsa a tömegeket. Konovalov igazat adott nekem. Az orosz
forradalom, magyarázta, több szakaszon ment át, most érkeztünk a legutolsóhoz. Reméli, még mielőtt
Angliába utaznék, nagyon megváltozik a helyzet. Tyerescsenkóhoz fordultam, és így szóltam: – Csak
akkor hiszem el, hogy igazán elutazunk, ha már a vonaton ülünk. – Én meg csak akkor – válaszolta –,
ha átléptük a svéd határt.
Ha Kerenszkij nem akar kéz a kézben haladni munkatársaival, akik határozott, állhatatos
politikát képviselnek, akkor jobb, ha minél előbb távozik. A kormány már csak névleg kormány. Sokkal
rosszabbul már nem mehetnek a dolgok, mint jelenleg. Ha a kormánynak át is kellene adnia a helyét a
bolsevikoknak, nem sokáig tudnák tartani magukat, és előbb-utóbb ellenforradalomra kerülne sor.
Kerenszkij:
Október huszonharmadikán este nyíltan színre lépett Trockij Katonai Forradalmi Bizottsága, és
parancsot adott a kormányhivatalok és a város stratégiai pontjainak elfoglalására.
Most már bizonyítékom volt rá, hogy küszöbön áll a lázadás. Október huszonnegyedikén délelőtt
tizenegy órakor elmentem a Köztársasági Tanács ülésére, és Avkszentyevtől, az elnöktől azonnal szót
kértem.
Beszéd közben odalépett a szónoki emelvényhez Konovalov, és átnyújtott egy papírlapot.
Hosszú szünet támadt, amíg elolvastam. Aztán folytattam:
„Éppen most kaptam meg a hadseregben keringő illegális parancsok egy példányát. Így hangzik:
– A Petrográdi Szovjet veszélyben van. Közölje az ezredekkel, hogy további parancsig álljanak
készenlétben. Késlekedést vagy a parancs megtagadását a forradalom elárulásának tekintjük. Aláírva:
A Forradalmi Bizottság elnökének megbízásából: Podvojszkij. Titkár: Antonov. (Közbekiáltások
jobbról: »Árulók!«) – A fővárosban pillanatnyilag olyan a helyzet, amit jogilag lázadásnak neveznek.
A szemünk előtt próbálják a csőcseléket a fennálló rendszer ellen uszítani (közbekiáltások jobbról és
középről: »Halljátok! Halljátok!«), és megnyitni a frontvonalakat Vilmos császár csapatai előtt.
(Baloldalt ordítozás és kiáltozás: »Most már aztán elég!«) Azért használom a »csőcselék« kifejezést,
mert az egész demokratikus mozgalom és Központi Bizottsága, az összes hadseregbeli szervezet és
minden, amire a jelenlegi Oroszország büszke – a józan ész, a felelősségtudat s a nagy orosz demokrácia
becsülete tiltakozik ez ellen. (Viharos taps mindenfelől, kivéve a mensevik internacionalistákat.)
…Szeretném megértetni önökkel, hogy ennek a lázadásnak nem is annyira az a veszélye, hogy mint
júliusban, esetleg jelt adhat a németeknek határaink újabb megtámadására, hanem az, hogy újabb
puccskísérletre vezethet, amely komolyabb lehet, mint a Kornyilov-lázadás…
Azért jöttem ide, hogy figyelmeztessem önöket, legyenek éberek, védjék meg az orosz nép sok
nemzedék által, sok vér- és emberáldozattal kivívott szabadságát. Azzal a szilárd meggyőződéssel jöttem
ide, hogy az újonnan kivívott szabadság jelenlegi védelmezőjét, az Ideiglenes Kormányt maradéktalanul
támogatni fogja – nemcsak ez a gyűlés, hanem az egész nemzet. (Viharos taps mindenfelől, kivéve a
mensevik internacionalistákat.) A kormány nevében ezen a helyen leszögezem, hogy a kormány egyetlen
esetben sem sértette meg az orosz lakosság polgári jogait. A kormány a jelenlegi helyzet alapos
ismeretéből kiindulva megtett minden tőle telhetőt, hogy az Alkotmányozó Gyűlés előtt ne támadjanak
heves nézetkülönbségek. Az Ideiglenes Kormány azonban hazája és a jövő iránti felelőssége teljes
tudatában leszögezi, hogy mától fogva kellő eréllyel leveri az orosz társadalom minden egyes tagjának,
csoportjának és pártjának próbálkozását, amely kezet mer emelni az orosz nép szabad akarata ellen.
(Viharos taps középről és a baloldal egy része felől; nevetés az internacionalisták részéről.) Tudja meg
Petrográd népe, hogy erélyesen szembeszállunk vele, s akiben még él, talán győzni fog az ész, a
lelkiismeret és a becsület – ha csak a legutolsó órában vagy percben is. (Taps jobbról és középről.)
A haza nevében kérem és követelem, válaszoljanak a mai ülésen az Ideiglenes Kormány
következő kérdésére: abban a szilárd tudatban folytathatja-e a kormány kötelességei teljesítését, hogy
megkapja e gyűlés támogatását?”
Szilárdan meg voltam győződve, hogy a Tanács megadja a kért támogatást. Visszatértem a
Petrográdi Katonai Körzet főhadiszállására, hogy előkészítsem a lázadást csírájában elfojtó
intézkedéseket. Bizonyosra vettem, hogy néhány órán belül megkapom a kívánt választ, de a nap
hátralevő részében semmiféle hírt sem kaptam. Csak éjfél felé keresett fel egy a Tanács többségét
képviselő küldöttség, és átnyújtott egy határozatot, amelyet csak hosszú és viharos vita után fogadtak
el a különféle bizottságok és albizottságok.
A határozat teljesen használhatatlan volt. Olyan végtelenül hosszú és olyan reménytelenül
zavaros volt, hogy jóformán meg se lehetett érteni. Aki elég alaposan elolvasta, kiolvashatta belőle a
kormány iránti feltétlen bizalmat, leszűkítve sok bíráló megjegyzéssel és fenntartással.
Kissé nyersen közöltem Dannal, aki a küldöttséget vezette, hogy a határozat teljesen
elfogadhatatlan. Dan nyugodtan válaszolt izgatott szavaimra. Sohasem felejtem el, mit mondott.
Véleménye szerint, és nyilvánvalóan a küldöttség többi tagjának szemében is „reakciós” tanácsadóim
hatására eltúlzom a veszélyt. Azzal folytatta, hogy a Tanács határozata valószínűleg bántja majd a
kormány hiúságát, de rendkívül hasznos lesz, hogy „megváltoztassa a tömeg hangulatát”. Úgy vélte
továbbá, hogy a határozat kétségtelenül csökkenteni fogja a bolsevik propaganda hatásosságát. Idézte
a bolsevik vezetők egyik mérvadó állásfoglalását; a lázadás valójában „a bolsevikok akarata ellenére,
jóváhagyásuk nélkül” lángolt fel. A bolsevikok hajlandók „már holnap” csatlakozni a Szovjet
többségéhez, és készek megtenni a szükséges lépéseket, hogy véget vessenek a lázadásnak. Komolyan
figyelmeztetett, hogy a kormány intézkedései, amelyekkel el akarja nyomni a felkelést, csak „ingerelni
fogják a tömeget”. A kormány beavatkozásával csak „akadályozni fogja a Szovjet többségét képező
erőket, hogy sikeresen tárgyalhassanak a bolsevikokkal a lázadás békés befejezéséről”. Túlságosan
nyilvánvaló volt Kamenyev mesterkedéseinek sikere. Válasz nélkül átmentem a szomszéd szobába, ahol
a kormány ülésezett, és felolvastam a határozatot. Utána beszámoltam Dannal folytatott
beszélgetésemről. Elképzelhető, hogyan reagáltak erre minisztertársaim. Rögtön visszamentem a
küldöttséghez, és mérsékelt hangú kommentárral visszaadtam a képtelen és aljas szövegű okmányt
Dannak.
A Köztársasági Tanács küldöttsége olyan időpontban keresett fel, amikor a Vörös Gárda
fegyveres részlegei már elfoglaltak néhány kormányépületet, s a kormány egyik tagját, Kartasevet, a Téli
Palotában tartott ülésről hazafelé menet letartóztatták. A Szmolnij Intézetbe vitték, s szinte egyszerre
értek oda Dannal. Dan azért ment oda, mert folytatni akarta beszélgetését Kamenyevvel, hogyan lehetne
leverni a „bolsevikok akarata ellenére fellángolt felkelést.”
Dan szerint a forradalmi vívmányok számára pillanatnyilag az én „reakciós törzskarom” jelentette
a legkomolyabb veszélyt. A petrográdi Katonai Körzetben a tisztek háromnegyed része Dannal és
barátaival együtt valóban szabotálta a kormány igyekezetét, hogy megbirkózzon a gyorsan elharapódzó
lázadással.
Kamenyev, aki október huszonnegyedikén egész éjjel a többi szocialista párt hangadóival
beszélgetett, elérte a célját. Az eszereknek és mensevikeknek voltak ugyan saját katonai szervezeteik,
de nem mozgósították őket. A bolsevik agitátorok teljesen szabadon működtek a kaszárnyákban. Az
eszer és mensevik párt képviselői jóformán nem is szálltak szembe velük.
Az október huszonötödikére virradó éjszaka feszült várakozással telt el. Csapatokat vártunk a
frontról. Idejében iderendeltem őket; október huszonötödikén reggel kellett Petrográdra érniük. A
csapatok helyett azonban táviratok és telefonjelentések érkeztek, hogy a vasútvonalakat megbénították
a szabotázsakciók.
Október huszonötödikén reggel még mindig nem érkeztek meg a csapatok. A telefonközpontot,
a postát és a legtöbb kormányépületet elfoglalták a Vörös Gárda osztagai. A Köztársasági Tanács
épülete, amely előző nap még véget nem érő és ostoba viták színhelye volt, szintén a vörös egységek
ellenőrzése alatt állt.
A Téli Palota el volt vágva a külvilágtól. Megszakadt a telefon-összeköttetés is. A kora hajnalig
tartó hosszú ülés után a kormány legtöbb tagja hazament, hogy egy keveset pihenjen. Konovalov és én
ott maradtunk, és átmentünk a közvetlen szomszédságban, a Palota téren levő körzeti katonai törzshöz.
Velünk jött még egy miniszter, Kiskin, Moszkva egyik legnépszerűbb liberális képviselője is.
Rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, azonnal elutazom a csapatok elé. Egyöntetűen az volt
a véleményünk; amint a demokratikus Petrográd ráeszmél, hogy Lenin összeesküvése egyáltalán nem
„félreértés”, hanem hitszegő csapás, amely Oroszországot kiszolgáltatja a németek kényének, a város
föléled majd bénaságából.
Buchanan:
A Szovjet Végrehajtó Bizottság tegnap este elhatározta, hogy letartóztatja a minisztereket, és maga
alakít kormányt.
Amikor ma korán reggel felhívtam a minisztériumot, megtudtam, hogy Tyerescsenko végképp
lemondott londoni útjáról, és nem tud fogadni. Valamivel később hallottam, hogy a teljes helyőrség
csatlakozott a bolsevikokhoz, és az egész város, beleértve az Állami Bankot, a pályaudvarokat, a posta-
és távíróhivatalokat, az ő kezükben van.
Valamennyi miniszter a Téli Palotában tartózkodik. Gépkocsijaikat, amelyek őrizetlenül álltak
a szomszédos téren, megrongálták vagy lefoglalták a katonák. Délelőtt tíz óra körül Kerenszkij kiküldött
egy tisztet, hogy próbáljon számára másik autót szerezni. A tiszt találkozott Whitehouse-zal, az Egyesült
Államok egyik követségi titkárával, és rábeszélte, hogy kölcsönözzön Kerenszkijnek egy amerikai zászló
alatt futó kocsit. Együtt hajtottak a Téli Palotához. Kerenszkij azt mondta Whitehouse-nak, Lugába akar
utazni, azokhoz a csapatokhoz, amelyeket a frontról a fővárosba rendelt. Majd arra kérte Whitehouse-t,
kérje fel a szövetséges nagyköveteket, ne ismerjék el a bolsevik kormányt, mert reméli, hogy november
tizenkettedikére megfelelő számú csapattal visszatér, hogy helyreállítsa a rendet. Hajnali négy órakor
az Ideiglenes Kormány a kozákokhoz fordult. Azok azonban nem voltak hajlandók egyedül kivonulni.
Nem bocsátották meg Kerenszkijnek, hogy a júliusi felkelés után, amikor néhány bajtársukat megölték,
megakadályozta, hogy leverjék a bolsevikokat. Azt sem felejtették el neki, hogy árulással vádolta
választott vezérüket, Kornyilovot. Nyolc órakor befutott Kronstadtból három másik hajóval együtt az
„Aurora” cirkáló, matrózok szálltak partra. A páncélkocsi-különítmény, amely eredetileg a kormányt
támogatta, átállt a bolsevikokhoz. Bár egész nap lövöldöztek, a bolsevikok valójában nem ütköztek
ellenállásba. A kormány elmulasztotta biztosítani saját védelmét. Délután végigmentem a rakparton a
Téli Palota előtti térig, s némi távolságból figyeltem a csapatokat, melyek körülvették az egyik
kormányépületet, amelynek kiürítését követelték. A híd közelében állomásozó felfegyverzett
katonacsapatoktól eltekintve a rakparton nemigen volt jele az eseményeknek.
John Reed:
A Téli Palota felé vettük utunkat. A Palota térbe torkolló utcákat fegyveres őrök zárták le. A tér nyugati részén hosszú katonai kordont vontak, melyet izgatott civilek vettek körül. Néhány katona fát hordott ki a palota udvarából, és a főbejárat előtt nagy halomba rakta – különben minden csendes volt.
Nem tudtuk megállapítani, vajon az őrök kormánypártiak-e vagy szovjetpártiak. A Szmolnijban
kiállított engedélyeinkre rá sem hederítettek, azért egy másik bejáratnál próbálkoztunk. Fontoskodó
arccal mutattuk meg amerikai útlevelünket. „Hivatalos ügy” – mondtuk, és bejutottunk. A palota
ajtajánál a régi kapusok, sárgaréz gombos, vörös és arany galléros kék egyenruhában – udvariasan
lesegítették rólunk a kabátot. Felmentünk. A sötét, barátságtalan folyosón néhány öreg hivatalsegéd
őgyelgett – Kerenszkij ajtaja előtt pedig egy fiatal tiszt sétált fel-alá, bajuszát rágva. Megkérdeztük,
beszélhetünk-e a miniszterelnökkel. Meghajolt, összeütötte a sarkantyúját. Francia nyelven felelt:
„Sajnálom. Alekszandr Fjodorovics most nagyon el van foglalva…” Egy pillanatig fürkészve
ránk nézett, és hozzáfűzte: „Voltaképpen nincs is itt…”
„Hol van?”
„A frontra ment. Megsúgom önnek: még benzinje is alig volt. Az angol kórháztól kellett
kölcsönkérnünk.”
„A miniszterek itt vannak?”
„Itt tanácskoznak valamelyik teremben. Hogy melyikben, azt nem tudom.”
„Mit gondol, idejönnek a bolsevikok?”
„Persze. Biztosan jönnek. Minden pillanatban várom a telefonértesítést, amely jelenti jövetelüket.
De mi felkészültünk. Itt vannak a palota előtt a tiszti iskolások. Ott, azon az ajtón túl.”
„Bemehetünk oda?”
„Nem. Semmi esetre sem. Megtiltották.” Sorban kezet fogott mindenkivel, és elsietett. Mi a
tiltott ajtóhoz mentünk, amely egy, a termet két részre osztó ideiglenes falból nyílt, és ki akartuk nyitni.
A másik oldalról hangok hallatszottak. Valaki nevetett. Különben az egész hatalmas palotában síri csend
honolt. Egy öreg palotaőr sietett hozzánk. „Uram, ide nem szabad bemenni!”
„Miért van az ajtó bezárva?”
„Hogy benn tartsuk a katonákat” – mondta. Ott ácsorgott egy darabig, aztán valamit motyogott,
hogy meg kell innia a teáját, és eltávozott. Kinyitottuk az ajtót.
Közvetlen előttünk két katona állt őrt, de egy szót sem szóltak. A folyosó hatalmas, díszes
terembe vezetett, melyet óriási kristálycsillárok világítottak meg. Ebből több kisebb, sötét faburkolatú
szoba nyílt. A parketten végig két sor piszkos matrac és pokróc. Itt-ott egy-egy lustán nyújtózkodó
katona. A földön mindenfelé cigarettacsikkek, kenyérhéj, ruhák, drága, francia címkés üres palackok.
És egyre több és több vörös vállszalagos katona – tiszti iskolások – a dohányfüsttől, mosdatlan
embertestek kigőzölgésétől fullasztó levegőjű teremben. Az egyik egy üveg fehér burgundit tartott
éppen a kezében – valószínűleg a palota pincéjéből csente. A katonák csodálkozva néztek ránk, amint
teremről teremre mentünk, míg végül hatalmas dísztermekbe értünk, amelyeknek óriási, piszkos ablakai
a térre néztek. A falakon nagy képek, nehéz aranyrámákban – csatajelenetek az orosz történelemből:
„1812. október 12.” és „1812. november 6.” és „1813. augusztus 16–28.”… Az egyik kép felső jobb
sarka megsérült.
A padló és a falak állapotából ítélve ezeket a termeket már hetek óta kaszárnyának használták.
Az ablakpárkányon gépfegyverek, a szalmazsákok között puskák.
A képeket néztük, mikor közvetlen közelből erős alkoholszag csapta meg az orromat, és egy
hang, idegen kiejtéssel, de folyékony franciasággal így szólt:
„Abból, ahogy a képeket nézik, nyilvánvalónak látszik, hogy az urak külföldiek.” Alacsony,
kövérkés emberke volt, amikor leemelte kalapját, láttam, hogy kopasz.
„Amerikaiak? Nagyon örvendek. Vlagyimir Arcibasev törzskapitány vagyok, boldogan állok
szolgálatukra.” Egyáltalán nem volt meglepve azon, hogy négy külföldi, köztük egy asszony, csak így
sétálgat egy közvetlenül harc előtt álló sereg állásai között. Panaszkodni kezdett az oroszországi
állapotok miatt.
„Nemcsak ezek a bolsevikok – mondotta. – De hol vannak az orosz hadsereg nagyszerű
hagyományai?! Nézzenek körül. Ezek itt mind tiszti iskolások. De gentlemanek ezek? Kerenszkij
boldog-boldogtalan előtt megnyitotta a tiszti iskolák kapuit, az egyetlen feltétel, hogy letesznek egy
vizsgát. Persze sokan vannak olyanok, akiket a forradalom bacilusai megfertőztek…”
Hirtelen más témára csapott át. „Nagyon szeretném elhagyni az országot. Elhatároztam, hogy
belépek az amerikai hadseregbe. Megkérhetném, hogy elmenjen az amerikai konzulhoz, és ezt
megbeszélje vele? Megadom a címemet.” Tiltakozásunk ellenére felírta a címét egy darab papírra, s
nagyon megkönnyebbültnek látszott. A címe még mindig megvan: „Oranienbaumszkaja Skola
Praporscsikov, 2. Sztaraja, Peterhof.”
„Ma reggel katonai szemle volt – folytatta, amint végigkísért minket a termeken. – A női
zászlóalj elhatározta, hogy hű marad a kormányhoz.”
„A női katonák is itt vannak a palotában?”
„Igen, a hátsó termekben. Ott biztonságban vannak, ha harcokra kerülne sor. – Sóhajtott. – Nagy
a felelősség” – mondta.
Nem tudni, Lenint mennyire avatták be a felkelés gyakorlati kivitelezésbe. Bizonyos azonban, hogy a
részletes tervet nem ismerte.
Fofanova, az illegális lakás tulajdonosa, ahol Lenin lakott, október 23-án (november 6-án)
délután négy óra tájt a munkahelyén hallotta, hogy a kormány fölhúzatja a hidakat. Azonnal hazaindult,
de már csak nagy kerülővel sikerült hazaérnie, mert két útjába eső hidat felhúztak.
Lenin azonnal elküldte Fofanovát a Viborgi Pártbizottságra, tudja meg pontosan, mi a helyzet,
s kérjen engedélyt a Központi Bizottságtól, hogy a Szmolnijba mehessen. Amíg a válaszra várt, levelet
írt a Központi Bizottságnak: azonnal támadjanak.
Fofanova este kilenc óra felé tért vissza; a hidak egy részét visszafoglalták, de a Forradalmi
Katonai Bizottság még nem adott parancsot a támadásra. Telefonon beszélt a Szmolnijjal: a Központi
Bizottságnak az a véleménye, még korai, hogy Lenin a Szmolnijba menjen.
Lenin a maga készítette csapdába esett: a felkelést annyira titokban készítették elő, hogy néhány
órával a támadás előtt is csak a beavatott vezetők legszűkebb köre tudta, mikor kezdődik. S Lenin, aki
nem tudta, bizalmatlan volt; oly sokáig húzták-halasztották a dolgot, talán mégis meg akarják várni a
Szovjetkongresszus megnyitását. Talán mégsem tudta meggyőzni őket, hogy most már harcolni kell,
nem tanácskozni. S talán a kormány támadása sem győzi meg őket erről. Fél tízkor elküldte Fofanovát
a Szmolnijba: engedjék meg, hogy menjen. Azt mondta, tizenegyig vár rá; ha addig nem jön vissza, saját
elhatározása szerint cselekszik.
Fofanova elment, de Lenin hirtelen mégis meggondolta magát. A veszély, hogy elfogják s esetleg
azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az, hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a
támadásra. Úgy döntött, nem vár tovább.
Jelizaveta Drabkina írja:
Október 24-ének reggelén a viborgi városrészben voltam. Először a Munkásfiatalok Szövetségének
ügyeiben szaladgáltam, majd a kerületi pártbizottságra mentem. Rengetegen voltak ott. Egyre-másra
érkeztek a fegyveres emberek. Engem leültettek, hogy állítsam ki a fegyverkiadásról szóló engedélyeket,
a megbízóleveleket és más papírokat.
Körül-körül úgy forrott minden, mint a katlanban. Az idő hihetetlen gyorsasággal múlott. Már
éjfélre járt, amikor meghallottam Zsenya Jegorova hangját.
– Vigye magával a kislányt. Az nem lesz olyan feltűnő.
Megfordultam, és a szoba közepén megpillantottam Nagyezsda Konsztantyinovnát. Éppen
indulóban volt, s szóltak, hogy menjek vele; ha megállítanak bennünket, azt mondjuk: megbetegedett
a nagymama, orvosért megyünk.
Alighogy kiléptünk a házból, sötét éjszaka vett körül minket. A túlsó part felől, a Néván túlról,
lövések tompa hangja szállt felénk. Nekem úgy rémlett, nagyon sokáig mentünk, amíg odaértünk a Nagy
Szampszonyijevszkij út végén levő magas házhoz. Nagyezsda Konsztantyinovna megkért, várjam meg.
Igen hamar visszatért, s rendkívül izgatott volt.
Csak jóval később értesültem róla, hogy ebben a házban, Margarita Vasziljevna Fofanova
lakásán töltötte Vlagyimir Iljics illegalitása utolsó napjait. Azon az estén Margarita Vasziljevna útján
levelet küldött a párt Központi Bizottsága tagjainak – azt a híres levelet, amely a következő szavakkal
kezdődik: „Ezeket a sorokat 24-én este írom, a helyzet a végletekig kritikus. Napnál világosabb, hogy
a felkelés halogatása most már igazán egyértelmű a halállal.”
Vlagyimir Iljics, Fofanova visszatérését be sem várva, elment a Szmolnijba. Nagyezsda
Konsztantyinovna csak most tudta meg, hogy Vlagyimir Iljics nincs a lakásban.
Újra kint jártunk a sötét utcákon. Nagyezsda Konsztantyinovna, noha igyekezett félelmét
eltitkolni, nagyon aggódott. De amikor a kerületi bizottságra visszaérkeztünk, az elvtársak nyomban
észrevették az arcán, hogy valami rendkívüli dolog történt. Odarohantak hozzá. Krupszkaja csak ennyit
mondott: „A Szmolnijba! Gyorsan a Szmolnijba…” Zsenya Jegorova karon fogta, és egy teherautón
elszáguldottak.
Eino Rahja:
A biztonság kedvéért elhatároztuk, hogy Lenint kimaszkírozzuk. Amennyire lehetett, kicseréltük a
ruháját, bekötöttük az arcát egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna, és öreg sapkát
tettünk a fejére. Minden eshetőségre számítva a zsebemben volt két belépési engedély a Szmolnijba.
Nagyon primitív hamisítványok voltak – a neveket kiradírozták, s helyükre a Petrográdi Szovjet két nem
létező tagjának a nevét írták. A tinta eközben szétfolyt, úgyhogy a hamisítvány szembetűnő volt. Jobb
híján azonban elhatároztuk, hogy ezekkel az igazolványokkal próbálunk bejutni a Szmolnijba.
Már este nyolc óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül tíz perc után, éppen a megállóban,
utolért bennünket a park felé menő villamos. Csaknem üres volt. A pótkocsi hátsó peronjára szálltunk,
s épségben megérkeztünk a Botykin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog
mentünk tovább. A Lityejnaja-hídon meglehetősen sok vörösgárdista álldogált. Elmentünk az őrség
előtt; senki sem állított meg bennünket. Amikor a híd közepére értünk, észrevettük, hogy a másik
oldalon Kerenszkij-katonák állnak. Ez is őrség volt, és igazolványt követelt a járókelőktől.
Természetesen nem volt kijárási engedélyünk.
Hamarosan munkások gyűltek a katonák köré, élénken vitatkozni kezdtek. Vlagyimir Iljics látta,
hogy a munkásokat nem akarják átengedni a hídon, mégis elhatározta, hogy megpróbálunk átjutni.
Odaléptünk hát a veszekedőkhöz. A katonák kijárási igazolványt követeltek, de az emberek
többségének, akárcsak nekünk, nem volt. A katonák azt állították, hogy a parancsnokságon kellett volna
kijárási engedélyt kérni; a munkások felháborodtan szidták a katonákat, hogy mire jó ez az egész.
Kihasználtuk a veszekedést, elosontunk az őrség előtt a Lityejnaja proszpektre, azután befordultunk a
Spalernajára, s a Szmolnij felé mentünk.
Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spalernaján, amikor két lovas tiszti iskolással
találkoztunk. Amikor odaértek hozzánk, ránk parancsoltak: – Állj! Igazolványt! – Odasúgtam Vlagyimir
Iljicsnek: – Menjen csak tovább, ezekkel elbánok magam is. – Két pisztoly volt a zsebemben.
Meglehetősen gorombán veszekedni kezdtem velük, kijelentettem, senki sem tudja, hogy bevezették a
kijárási engedélyt, és ezért nem szerezhettük be idejében. Vlagyimir Iljics ekkor óvatosan eltávolodott
tőlünk. A tiszti iskolások megfenyegettek a korbácsukkal, és követelték, hogy kövessem őket.
Határozottan tiltakoztam. Végül valószínűleg úgy gondolták, nem törődnek ilyen csirkefogókkal.
Valóban igazi csavargóknak látszottunk. Tovább lovagoltak.
Utolértem Vlagyimir Iljicset, aki közben jó darabot előrement, s együtt folytattuk az utat.
Odaértünk a Szmolnijhoz. Kiderült, hogy a Petrográdi Szovjet tagjainak eddigi fehér
igazolványait kicserélték pirosra. Ez kellemetlen akadály volt, és szerencsétlenségünkre a mi elvtársaink
közül senkit sem láttunk a várakozó tömegben. Az emberek dühöngtek, hogy nem engedik be őket a
Szmolnijba. Én mindenkinél jobban felháborodtam, túlkiabáltam őket, káromkodtam, és hadonásztam
az igazolványaimmal, s azt ordítottam, hogyan lehet, hogy engem, a Petrográdi Szovjet teljhatalmú
tagját, nem engednek be. Odakiabáltam az elöl állóknak, hogy ne törődjenek az ellenőrzéssel, menjenek
csak be, a Szmolnijban majd minden elintéződik. A zsebtolvajok példájára nagy kavarodást csináltam.
Az lett az eredmény, hogy az őröket a szó szoros értelmében félresöpörték. Bejutottunk a Szmolnijba,
és felmentünk a második emeletre. A folyosó végén, az ablaknál, közvetlenül az aula előtt Vlagyimir
Iljics megállt, és elküldött, keressem meg Sztálint és Trockijt.
Mivel nem volt célszerű a folyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az aulával szomszédos
egyik szobába. Középen egy asztal meg néhány szék állt. Vlagyimir Iljics leült az asztal egyik végére,
arccal az aulára nyíló ajtók felé. Trockij jobbról, Sztálin meg én balról ültünk melléje. Sztálin és Trockij
beszámoltak Vlagyimir Iljicsnek az eseményekről.
Miközben beszélgettünk, az aulából, ahol a Szovjet ülésezett, három ember lépett be a szobába
– a mensevikek vezérei, a párt vezetői: Dan és Liber, s azt hiszem, Goc. Egyikük (már nem emlékszem,
melyik) a szobában lógó egyik felöltő zsebéből csomagot vett elő, s meghívta a többieket, tartsanak vele,
van fehér kenyere, vaja, kolbásza, sajtja.
Beszélgettek, s ügyet sem vetettek ránk. A felöltő zsebéből előkerült csomagot kitették az asztal
másik végére, szemben Vlagyimir Iljiccsel. A csomag gazdája ekkor rápillantott Vlagyimir Iljicsre, s a
kendő ellenére azonnal felismerte. Nagyon megdöbbent, gyorsan összecsomagolta az elemózsiát, s
mindhárman rendkívül zavartan elhagyták a szobát, és visszamentek az aulába. Ez jókedvre derítette
Vlagyimir Iljicset; szívből nevetett. Mi is hamar elhagytuk a szobát, és egy másik helyiségbe mentünk,
ahová hamarosan sok elvtárs jött a pártvezetőségtől, és teketória nélkül rátértek a kialakult helyzet
megbeszélésére.
Október 24-én (november 6-án) nemcsak a kormány tehetetlensége derült ki. Az is, milyen gondosan
előkészítették a felkelést. A Forradalmi Katonai Bizottság könnyedén parírozta a kormány erőtlen
támadásait. Elfoglalták a bolsevikok nyomdáját? Kiküldtek egy osztagot, s visszafoglalták. Fölhúzták
a hidakat? A vörösgárdisták puskalövés nélkül elkergették a hadapródokat, s a hidakat újra leengedték.
Az „Aurora” parancsot kapott, hogy a kormány utasítása ellenére ne hagyja el Petrográdot. A
Forradalmi Katonai Bizottság utasítást adott a telefonközpontnak, s a Szmolnij telefonjait újra
bekapcsolták.
És október 25-én (november 7-én) éjjel kettőkor, pontosan a terv szerint, megindultak az
osztagok, hogy elfoglalják a számukra kijelölt célpontokat. A támadásban két-háromezer matróz,
néhány ezer vörösgárdista s vagy húszszázadnyi válogatott katona vett részt. Reggelre a Téli Palotán
kívül lényegében az egész város a kezükben volt. 10 órakor Lenin megfogalmazta a Forradalmi Katonai
Bizottság kiáltványát Oroszország polgáraihoz: „Az Ideiglenes Kormány meg van döntve. Az
államhatalom a petrográdi proletariátus és helyőrség élén álló Forradalmi Katonai Bizottság kezébe ment
át.”
John Reed:
Befordultunk a sötét és csaknem teljesen néptelen Znamenszkij térre, végighajtottunk a Nyevszkijen,
miközben három katona felhúzott ravasszal figyelte az ablakokat. Mögöttünk az utcán az emberek sietve
szedték fel a röplapokat. Az ágyúdörgés megszűnt, és minél jobban közeledtünk a Téli Palotához, annál
csendesebbek és elhagyottabbak voltak az utcák. A Városi Duma épülete ki volt világítva.
Valamivel távolabb embertömeg sötétlett. Néhány matróz dühös kiáltással megállított bennünket.
A kocsi megállt, kiszálltunk. Meglepő jelenet játszódott le előttünk. A Jekatyerina-csatorna sarkán, egy
ívlámpa alatt, fegyveres tengerészek kordonja húzódott a Nyevszkijen keresztül, elzárva az utat a négyes
sorokban vonuló nagyobb csoport előtt. Vagy három-négyszázan lehettek, frakkos férfiak, jól öltözött
nők, tisztek, minden rendű és rangú emberek. Felismertünk köztük számos kongresszusi küldöttet,
mensevik és eszer vezetőket, Avkszentyevet, a parasztszovjetek sovány, vörös szakállas elnökét,
Szorokint, Kerenszkij szócsövét, Hincsukot, Abramovicsot; és elöl a fehér szakállas öreg Schreidert,
Petrográd polgármesterét, Prokopovicsot, az Ideiglenes Kormány közélelmezési miniszterét, akit aznap
reggel letartóztattak, majd szabadon bocsátottak. Megpillantottam Malkint, a Russian Daily News riporterét. „Megyek a Téli Palotába meghalni!” – kiáltotta vidáman. A menet megállt,
de éléről hangos vita hallatszott. Schreider és Prokopovics tárgyaltak a magas termetű matrózzal, aki
szemmel láthatólag a parancsnok tisztét töltötte be.
„Követeljük, hogy engedjenek át bennünket!” – kiabálták.
„Látja, ezek az elvtársak a Szovjetkongresszusról jönnek! Nézze meg a belépőjüket! A Téli
Palotába megyünk!”
A matróz nem tudta, mitévő legyen. Óriási kezével megvakarta a fejét, majd mogorván válaszolt:
„Parancsot kaptam a Tanácstól, hogy senkit se engedjek a Téli Palotához. De elküldök egy bajtársat,
hogy hívja fel telefonon a Szmolnijt…”
„Ragaszkodunk ahhoz, hogy átengedjenek! Nincs nálunk fegyver! Mi menni fogunk, akár engedi,
akár nem!” – kiáltott az öreg Schreider, nagyon izgatottan.
„Parancsot kaptam…” – ismételte a tengerész kedvetlenül.
„Hát lőjenek ránk, ha akarnak! Mi menni fogunk! Előre! – kiáltották mindenfelől. – Készek
vagyunk a halálra, ha van szívük lőni oroszokra és elvtársakra! Itt vagyunk, lőjenek!”
„Nem – mondta a tengerész konokul –, nem engedhetem át magukat.”
„És mit tesz, ha megyünk? Lőni fog?”
„Nem, nem fogok lőni fegyvertelen emberekre. Nem lövünk fegyvertelen oroszokra…”
„Mi megyünk! Mit tehet ez ellen?”
„Majd teszünk valamit – mondta a tengerész, s szemmel láthatóan zavarban volt. – Nem
engedhetjük tovább magukat. Majd teszünk valamit.”
„Mit fognak tenni? Mit fognak tenni?”
Ekkor megjelent egy másik matróz, igen dühösen. „Elfenekelünk benneteket! – kiáltotta
erélyesen. – És ha kell, lövünk is rátok. Most eriggyetek haza, s hagyjatok békén bennünket !”
Az urak dühösen szitkozódtak. Prokopovics felállt valami ládára, és esernyőjével hadonászva
szónokolt:
„Elvtársak és polgártársak! Erőszakot alkalmaznak ellenünk! Nem engedhetjük meg, hogy e
tudatlan emberek kiontsák ártatlan vérünket! Méltóságunkon alulinak tartom, hogy itt az utcán holmi
váltóőrök (sohasem sikerült megtudnom, mit értett váltóőrön) lepuffantsanak minket. Menjünk vissza
a Dumába, és ott vitassuk meg, mi a leghelyesebb út a haza és a forradalom megmentésére!”
Ezután a menet méltóságteljes csendben visszafordult, és elvonult a Nyevszkijen, még mindig
négyes sorokban. Mi, az általános zavart felhasználva, tovalopóztunk az őrök háta mögött, és a Téli
Palota felé siettünk.
Itt teljes volt a sötétség, semmi sem mozdult, csak az őrt álló katonák és vörösőrök toporogtak
a hidegben. A Kazányi-székesegyházzal szemben, az utca közepén felállított tábori ágyút az utolsó lövés
ereje oldalra billentette. Minden kapuban katonák álltak, halkan beszélgettek, és közben szemmel
tartották a Rendőrségi-hidat. Hallottam, amint az egyik megjegyezte: „Lehet, hogy nem cselekedtünk
helyesen…” Az utcasarkokon a járőrök feltartóztattak minden járókelőt. Érdekes volt az összetétele
ezeknek a járőröknek, a reguláris csapatoknak mindig egy-egy vörösőr volt a parancsnoka… A
lövöldözés megszűnt.
Amikor kiértünk a Morszkajára, valaki elkiáltotta magát: „A tiszti iskolások azt üzenik, hogy
menjünk el értük!” Vezényszavak hangzottak el, majd a sötétségben láthattuk a felénk közeledő
tömeget. Csendben jöttek, csak a léptek ütemes zaja és a fegyverek csörgése hallatszott. Csatlakoztunk
az első sorokhoz.
Mint valami széles fekete folyam, áradt át a néma tömeg a Vörös kapun. Egy előttem haladó
vörösgárdista halkan megszólalt: „Vigyázzatok, elvtársak! Ne bízzatok bennük. Biztos, hogy lőni
fognak!” Amikor átjutottunk a kapun, elkezdtünk rohanni, meghajolva, szorosan egymás mellett. Ám
a Sándor-oszlopnál hirtelen megtorpantunk.
„Hányat öltek meg közületek?” – kérdeztem.
„Nem tudom. Körülbelül tízet.”
Néhány pillanatnyi zavar után a több száz főnyi tömeg újra visszanyerte nyugalmát, és minden
parancs nélkül továbbment – előre. Közben a Téli Palota ablakaiból kiáradó fénynél láthattam, hogy az
első két-háromszáz ember vörösgárdista volt, csak itt-ott akadt köztük egy-egy katona. Átmásztunk a
tűzifából emelt barikádon, és a túloldalon ujjongva pillantottuk meg az elmenekült tiszti iskolások
eldobált fegyvereit. A főbejárat tárva-nyitva, az ajtókon át fény szűrődik ki, és a hatalmas épület néma,
mint a sír.
Blagonragov, a Péter-Pál-erőd parancsnoka írja:
Tizenkét óra felé a parancsnokság autójával a Szmolnijba mentem, azzal a feltett szándékkal, hogy a
Katonai Forradalmi Bizottság elé terjesztem a Téli Palota ostromának tervét, ahol a tiszti iskolások és
a rohamcsapatok védelme alatt az Ideiglenes Kormány ülésezett. A második emeletre érve először
Antonov-Ovszejenko elvtárssal találkoztam. A Katonai Forradalmi Bizottság szobájába vezetett, ahol
Podvojszkij és Csudonovszkij elvtárs élénken vitatkozott Petrográd zászlócskákkal borított térképe
előtt. Kiderült; hogy javaslatom nem jelent újat, az elvtársak már előzőleg, maguktól is arra a gondolatra
jutottak, hogy megostromoljuk a Téli Palotát. Sietve kidolgoztuk a katonai hadmozdulatok tervét, s
megközelítőleg felbecsültük erőinket. Főtámaszpontunk és bázisunk a Péter-Pál-erőd volt, amelynek
kapcsolatba kell lépnie a szomszédos csapatokkal és az „Aurora” cirkálóval. (Antonov az Aurorára
ment.) A csapatoknak a Téli Palota körüli utcák felől gyűrűt vonva el kell szigetelniük a Téli Palotát,
majd az első jeladásra fokozatosan szorosabbra kell zárniuk a gyűrűt. A megbízhatatlan kozákszakaszok
és a tiszti iskolások előrelátható akciói ellen készenlétbe helyeztük a szomszédos bolsevik csapatokat
és munkásosztagokat. Az volt a feladatuk, hogy a Téli Palota felé nyomuló csapatainkat megvédjék az
esetleges hátba támadástól. A tervet azonnal meg kellett valósítani. A Téli Palota elleni általános
támadásnak és az ágyúzásnak, ha minden kész, legkésőbb este kilenckor meg kell kezdődnie az erődből
leadott különleges jelzésre. A terv részleteit Antonovnak és nekem a helyszínen, az erődben kellett
kidolgoznunk. Miután elosztottuk egymás között a harcszakaszokat, rendeltetési helyünkre siettünk,
mert minden perc drága volt, s egyre sűrűbben futottak be nyugtalanító hírek a Kerenszkij által
Petrográdra rendelt csapatok közeledéséről. Antonov azonnal az „Aurorá”-ra ment, amely a
Nyikolajevszkij-hídnál állt, én meg Csudnovszkijjal autón az erődbe siettem. A Troickij-hídon elbúcsúztam Csudnovszkijtól, aki a Pavel ezredhez ment, melyet ő vezetett a Téli Palota
ostrománál. Csudnovszkij megígérte, hogy kiküld egy alakulatot a Troickij-híd végénél
levő Mars-mezőre, én pedig vállaltam, hogy állandóan őrjáratokkal összeköttetést teremtek ezzel az
alakulattal, és gépfegyvereket állítok fel, amelyek végig tudják pásztázni a hidat (elővigyázatosságból,
nehogy megszakadjon az összeköttetés).
A tüzérekkel rosszul álltunk. Az erődben elhelyezett szakasz nem volt megbízható. Az utolsó
napokban a szakasz tisztjei s a katonák közül azok, akik Petrográdon laktak, nem jelentkeztek
szolgálatra. De nem volt más választásunk. Nem szívesen, de megbíztam Pavlov elvtársat, a
legmegbízhatóbb tüzéreket s az egyik tisztet a lövegek kezelésével, s azonnal elküldtük őket, nézzék
meg a lövegeket s az általunk kiválasztott lőállást. Nemsokára megjelentek a szakasz küldöttei és
parancsnoka, egy fiatal zászlós (a nevét már elfelejtettem). Kijelentették, a szakaszgyűlés megbízta őket,
közöljék, hogy a szakasz, akárcsak július 3–5-ig, most is semleges marad, tehát elutasítja, hogy
tüzéreket adjon a lövegek kezeléséhez, mint ahogy egyáltalán elutasítja, hogy fegyverrel a kézben
bármely oldalon beavatkozzék a harcba. A helyzet kritikus volt – más tüzérek nem voltak. Azonnal
elmentünk az erődbeli szakasz laktanyai szállására. Ott már valamennyien összegyűltek; nyilvánvalóan
küldötteik válaszára vártak. Megmagyaráztam nekik, hogy állásfoglalásuk gyalázatos, a Petrográdi
Szovjet nevében követelem, engedelmeskedjenek parancsaimnak, s óva intettem őket az igen kellemetlen
következményektől, ha megtagadják az engedelmességet. Beszédemnek látszólag nagy hatása volt.
Megismételtem a parancsot, hogy küldjenek ki megfelelő számú tüzért, akik megvizsgálják a lövegeket,
s lőni fogják a Téli Palotát. Ezt némi habozás után teljesítették is: egy csapat tüzér a szakaszparancsnok
vezetésével elment a lövegekhez. Ebben a pillanatban jelentették, hogy megérkezett Antonov elvtárs az
„Aurora” matrózaival. Antonov közölte, hogy az „Aurorá”-t még közelebb akarja hozni a
Nyikolajevszkij-hídhoz, s ha lehet, a híd mögött egész közel az erődhöz. A erőd s az „Aurora” között
egy gőzkutter biztosította az összeköttetést. Gyorsan megállapodtunk a támadási terv további
részleteiben. Elhatároztuk, amint megállapítjuk a Téli Palotát körülvevő csapatok harckészségét, s a
lövegeket a megbeszélt helyre vontatják, az erőd árbocára vörös jelzést húzunk fel, a készenlét jelét.
Ekkor az „Aurora” tüzelni kezd, először a levegőbe, s ha az Ideiglenes Kormány nem adja meg magát,
az erőd élestölténnyel lövi a palotát. Az „Aurora” csak akkor lőjön élessel, ha a Téli Palota továbbra
is megmakacsolja magát. Ultimátumot írtunk az Ideiglenes Kormánynak; az ultimátum kézhezvételétől
számítva húsz perc gondolkodási időt adtunk nekik.
Az ultimátumot Antonov és én írtuk alá. Egy önként jelentkező motorkerékpáros vállalta, hogy
elviszi. Antonov végre elmehetett. A kutter, amely az összeköttetést biztosította az „Aurorá”-val,
idejében megérkezett. Sötétedett. Egy előre nem látott apróság zavarta meg tervünket: nem találtunk
lámpát, amivel jelt lehet adni. Hosszas keresés után végre leltünk egyet, de igen nehéz volt úgy az
árbocra erősíteni, hogy jól lássák, és Tregubovics, aki erre vállalkozott, az ismételt sikertelen kísérlettől
rettenetesen ideges lett. Közben a lövegekhez mentem. Az októberi éjszaka ráborult a városra; a lámpák
fénye megcsillant a Néva sötét hullámain; a városban a rendes mederben folyt az élet; a villamosok
hosszú sorban, éles csöngetéssel csörömpöltek át a Troickij-hídon, gépkocsik és gyalogosok apró alakját
lehetett látni; semmi sem jelezte, hogy megkezdődött az októberi harc. A tüzérek kis csapata a hatalmas
fűzfák körül tolongott, amelyekről az őszi fagy már lekopasztotta a leveleket. Néhány lépésnyire az
ágyúk fekete, mozdulatlan tömege meredt ránk. Úgy tűnt, mintha a tüzérek közeledtünkre hirtelen
elhallgattak volna, mintha valami nem lenne rendben. Közelebb mentünk. A zászlós odajött hozzánk,
s közölte, hogy a lövegekkel nem lehet lőni, elhanyagolt állapotban vannak, berozsdásodtak, a
kompresszorokban nincs egy csepp olaj sem, az első lövésnél a levegőbe repülhetnek. Gyanakodva
rosszindulatot sejtettem. Rettenetes dühömben önkéntelenül a pisztolyomhoz kaptam, de még idejében
erőt vettem magamon. Kikérdeztem az embereket. A tűzszerészek és tüzérek egyhangúan
megerősítették a hallottakat. Én semmit sem értettem az ágyúkhoz, tehát nem tudtam eldönteni,
hazudnak-e. Eszembe jutott, hogy Pavlov ért hozzá valamit, s elhatároztam, megbízom, ellenőrizze még
egyszer a lövegeket, s ha nem igaz, hogy használhatatlanok, a legszigorúbban leszámolok a vétkesekkel.
Ezt megmondtam a tüzéreknek is. Meghallgatták, s láthatólag nyugodtan, sőt örömmel fogadták, hogy
megbízom Pavlovot az ágyúk ellenőrzésével. Amikor elbúcsúztam, a zászlós azt mondta: – Ön persze
nem hisz nekem, de szavamat adom, hogy igazat mondok. Az ágyúkkal lőni nagyon veszélyes. – Közben
a Téli Palota felől felhangzottak az első lövések; eleinte csak szórványosan, majd mind gyakrabban és
gyakrabban tüzeltek. Az összekötőhelyen közölték, hogy a Pavel ezred harcol a Téli Palotában
összegyűjtött tiszti iskolásokkal. A Szmolnijból újra meg újra telefonáltak, s követelték, azonnal
kezdjem meg a tüzelést. Izgalomba jöttem. Annak ellenére, hogy nem volt minden kész, elküldtem az
ultimátumot az erre kijelölt elvtárssal a Téli Palotába. Egyszerre feltépték az őrszoba ajtaját, és Antonov
rohant be szörnyen izgatottan. Csak úgy záporoztak a szemrehányásai, hogy soká halasztom az akciót.
Röviden megmagyaráztam a helyzetet, s javasoltam, menjünk a lövegekhez, ahol Pavlov már dolgozik.
Kint ezalatt még jobban besötétedett. Közben esni is kezdett, hatalmas tócsák álltak az úton, nehézkesen
tocsogtunk át rajtuk. A Téli Palota felől élénk puskaropogás hallatszott, amelybe néha
gépfegyverkelepelés vegyült. A mieink is célzás nélkül lövöldöztek az erőd bástyáiról a Téli Palota
parkjára, ahonnan a tiszti iskolások gyengén viszonozták a tüzet. Antonov, aki nagyon rosszul látott,
rögtön beleesett egy pocsolyába: a sár szökőkútként spriccelt fel körös-körül, és Antonov is, én is fülig
sárosak lettünk. A szörnyű sötétségben eltévedtünk, s egy ideig összevissza bolyongtunk az erőd
zegzugos útjain. Ennek a szerencsétlen útnak egyik pillanata különösen megmaradt az emlékezetemben.
Az erőd falának egyik homályosan pislogó lámpájánál Antonov hirtelen megállt, és kutatva, szinte
segítséget kérve nézett rám szemüvege mögül. Rejtett nyugtalanságot láttam a szemében. Végre
odaértünk az ágyúkhoz. Pavlov és Kondakov megerősített mindent, amit a tüzérek mondtak. Még a
petróleumlámpa fényénél is nagy rozsdafoltokat találtak az ágyúk egyes részein, és azt is
megállapították, hogy a kompresszorokban nincs olaj: kétségtelenül nagyon veszélyes lett volna ezekkel
az ágyúkkal lőni. Mit tegyünk? Találunk-e elvtársakat, akik tudnak lőni, s hajlandóak az életüket is
feláldozni a forradalomért? Valahol a távolban szaladó ember lépései toccsantak a sárban, aztán
hallottuk, hogy megbotlik és elesik, hangosan káromkodik, majd vidáman kiabál: – Blagonragov elvtárs,
hol van? – A hang elfulladt az örömtől. Csodálatos hír: – A Téli Palota megadta magát, a mieink
elfoglalták!
Vissza az őrszobába. Hamarosan két matróz keresett, akik írást hoztak Lasevics elvtárstól, hogy
ők tüzérek, és a rendelkezésemre állnak.
– Most már késő, elvtársak – mondtam. – Ha két órával hamarább jönnek, nagyon jól
használhattuk volna magukat.
Elmondtam nekik, mi a helyzet az ágyúkkal. Azt felelték, őket ugyan nem képezték ki tábori
lövegek kezelésére, ennek ellenére azt hiszik, ha nem is kockázat nélkül, de tudnának lőni
háromhüvelykes löveggel. Elhatároztam, hogy elmegyek az elfoglalt palotába.
A Téli Palota elfoglalásának híre azonban nem volt igaz; csak a parancsnokság épületét foglalták
el, mely a palotával szemben, a Palota téren volt. Elhatároztuk, hogy azonnal erős tüzet nyitunk az
erődből. Amint visszatértem, közöltem a matrózokkal a helyzetet, s hogy mit kívánunk tőlük.
Ugyanakkor parancsot adtam, nyissanak összpontosított gépfegyvertüzet a part hosszában a palotára.
A lövések ropogása hamarosan meggyőzött, hogy a parancsot pontosan végrehajtották. Az ágyúk is
hamar harcképes állapotba kerültek; a matrózok már megtöltötték őket, s a lőparancsra vártak; Popel
elvtárs parancsnoksága alatt csatárláncot állítottunk fel a parton az ágyúk védelmére (bár a víz felől még
csónakokról se nagyon várhattunk támadást).
A parancsra a matrózok habozás nélkül gyorstüzet zúdítottak a palotára. Ha a tüzelés nem is
okozott nagy kárt, morális hatása hatalmas volt. Az „Aurorá”-n is megszólaltak az ágyúk. Igazi
tüzérségi harc kezdődött. A Téli Palota védői kellemetlenül érezhették magukat. A palotában rég
eloltották a lámpákat, hogy ne nyújtsanak célpontot. Néha egy-egy eltévedt golyó fütyült a fejünk fölött.
Így telt el félóra – azután Csudnovszkij telefonon jelentette, hogy a Téli Palotát bevették.
Egy tiszt elbeszélése a Téli Palota védelméről, a Szoldatszkij Golosz 1917. október 27-i (november 9-i) számából:
Amint értesültem az eseményekről, kötelességemnek tartottam jelentkezni a Téli Palotában, és
felajánlani szolgálataimat az Ideiglenes Kormánynak.
Ez október 25-én, déli 12 óra körül történt. A Téli Palotában nyomban feltűnt a vezetés teljes
hiánya, bár elég sok katonai egység volt ott: három kozák század, néhány hadapródiskola növendékei,
egy női zászlóalj, néhány rohamosztag és még több kisebb alakulat. Ott volt a többi között a
Mihajlovszkij tüzérségi iskola egy ütege hat löveggel és egy páncélkocsi, amely az „Ahtirec” nevet
viselte, s amelyet a Téli Palota főkapujában helyeztek el. A páncélkocsi személyzete egyébként semleges
álláspontot foglalt el, és hangsúlyozta, hogy ők a Téli Palotát kizárólag mint műemléket védik.
A nap folyamán arról értesültünk, hogy a felkelő csapatok elfoglalták a telefonközpontot. Azt
javasoltam, hogy a műszaki hadapródiskola növendékeinek egy csoportjával induljunk felderítésre. Az
Ideiglenes Kormány mellé kirendelt főbiztossal az élen el is indultunk. A telefonközpontot, sajnos, nem
sikerült elfoglalnunk, mivel azt páncélkocsik vették körül, ezekkel szemben pedig természetesen
tehetetlenek voltunk.
Őrségeket állítottunk fel a szomszédos utcákban, és így két órán belül megszerveztük az
ellenőrzést egy bizonyos terület fölött. Több gépkocsit feltartóztattunk, és a Téli Palotába irányítottunk,
a gépkocsikban tartózkodókat pedig lefegyvereztük. Ismeretlen okból az utca végéről tüzet nyitottak,
és katonai alakulatok bukkantak fel, ezért kis létszámunkra való tekintettel úgy döntöttünk, hogy
visszatérünk a Téli Palotába.
Ott arról értesültünk, hogy Polkovnyikovot leváltották, és Palcsinszkij került
a helyére.
A Téli Palota őrségének parancsnokává Ananyev ezredest nevezték ki. Ez este körülbelül 5 és
6 óra között történt.
A Téli Palotába érkező hírek, amelyek szerint minden oldalról bekerítettek bennünket, erős
hatással voltak sok ott levő katonai alakulatra. Holmi álkomisszár parancsára és a Mihajlovszkij
tüzérségi iskola ütegparancsnokának gyávasága folytán az üteggel közölték, hogy az iskola
parancsnokának utasítására az ütegnek a Téli Palotából vissza kell térni az iskolába. Heves szóváltások
után a hadapródiskolások zöme és négy löveg elhagyta a Téli Palotát. Csak két löveget sikerült
visszatartanunk, és ezeket a főkapuval szemben, az udvaron felépített barikádon állítottuk fel. A barikád
pontosan a hadművészet szabályainak megfelelően, nagy mennyiségű fa összerakásával készült.
Besötétedett, s az „Aurora” cirkálóról és még valamerről megkezdődött a mindenki előtt
ismeretes figyelmeztető tüzelés, s ez erősen befolyásolta a Téli Palota helyőrségének hangulatát.
Legelőször a kozákok soraiban mutatkoztak a csüggedés jelei. Akkor derült ki, hogy a Téli Palotában
igen csekélyek az élelmiszerkészletek. A kozákok arról kezdtek beszélni, hogy nem akarnak vérontást,
s hogy nem bíznak különösebben az Ideiglenes Kormányban stb. Ennek következtében mind a három
kozák század elhagyta a Téli Palotát. A kozákok elvonulása sok hadapródiskolásra is hatással volt.
Este 10 órára az északi front hadapródiskolásainak nagyobb alakulata szintén elvonult. Az ember
azt hitte volna, hogy ezeknek az alakulatoknak a távozása elcsüggeszti majd a többieket is, de éppen
ellenkezőleg: a hangulat javult, bizakodóvá vált, különösen bátran viselkedett a műszaki hadapródiskola,
hősies magatartást tanúsított a női zászlóalj.
Az Ideiglenes Kormány egész idő alatt közvetlen vonalon kapcsolatban állott a fronttal, s
valamikor 11 és 12 óra között, pontosan már nem emlékszem, mikor, azt közölték velünk, hogy
erősítést kapunk a frontról, s hogy 24, maximum 48 óra hosszat kell kitartanunk.
Meg kell jegyeznem, hogy a helyőrség nagyszerű hangulatban volt, de senki sem óhajtotta a
vérontást. A támadók lövéseire igyekeztünk minél ritkábban válaszolni.
Akkor azonban kis létszámunk folytán, s mivel a kis létszámra való tekintettel nem állítottunk
fel őrséget mindenütt, ahol erre szükség lett volna, itt-ott már behatoltak a Téli Palotába kisebb
vörösgárdista csoportok. Először a kórháztermen át szivárogtak be. S ez teljesen érthető is; az
egészségügyi szolgálatosok már régebben kapcsolatba kívántak lépni az ostromlókkal. Amíg a behatoló
vörösgárdista csoportok kicsik voltak, lefegyvereztük őket, s ez barátságosan, minden összecsapás
nélkül ment végbe.
Ám a vörösgárdisták száma egyre szaporodott, feltűntek a matrózok és a Pavlovszkij ezred
katonái. Most már ők fegyverezték le a hadapródiskolásokat, de ismét meglehetősen békés körülmények
között.
Tárgyalás végett a Téli Palotába érkezett a Forradalmi Katonai Bizottság biztosa, Csudnovszkij,
s bármennyire ígérte is azt, hogy a tárgyalások alatt semmiféle támadó tevékenységre nem kerül sor,
éppen a tárgyalások idején hatoltak be a Téli Palotába a vörösgárdisták, matrózok, a Pavlovszkij
ezredhez tartozó katonák nagyobb csoportjai. Vérontást nem kívántak. Meg kellett adnunk magunkat.
A mi részünkről az egész ostrom alatt három hadapródiskolás szenvedett könnyebb sebesülést.
Emellett úgy hallottam, hogy a női zászlóaljnak is van néhány sebesültje.
A többi már ismeretes: a minisztereket letartóztatták, a hadapródiskolásokat és a tiszteket
lefegyverezték.
Szuhanov:
A tömeg egyre közeledett, közvetlenül az ajtók elé ért. Nyilvánvaló volt: a Palotát „megostromolták”,
és „elfoglalták”. Egy tiszti iskolás rontott be a miniszterekhez a szobába, vigyázzba vágta magát, és
jelentette: – Kész vagyunk az utolsó emberig védekezni. Mi az Ideiglenes Kormány parancsa?
– Nincs értelme. Lemondunk. Ne legyen vérontás! Feltételezhető, hogy a Palotát már
elfoglalták?
– Igenis. Mindenki megadja magát. Már csak ezt a szobát védjük!
– Mondja meg nekik, hogy nem akarunk vérontást, és lemondunk. Meghátrálunk az erőszak
előtt…
– Menjen! Mondja meg gyorsan! Siessen! Nem akarunk vérontást!
Azt lehetne mondani: a miniszterek végre kezdték megérteni a helyzetet, és ésszerű elhatározásra
jutottak. De az ellenkezője igaz: ésszerű elhatározáshoz már túl késő volt, a miniszterek pedig, akik
most már teljesen elvesztették a fejüket, nem vették észre, milyen visszataszító és nevetséges képmutató
magatartásuk.
Egy másik tiszti iskolás közölte odakint, az ajtó előtt, a diadalmas felkelőkkel a miniszterek
döntését. A felkelők nagyon türelmetlenek voltak, de egyikük sem merészkedett egyetlen lépéssel sem
előbbre a céltudatos és elszánt tiszti iskolással szemben.
– Üljünk le a tárgyalóasztalhoz – mondták a miniszterek, és leültek, hogy elfoglalt államférfiak
benyomását keltsék.
Az ajtókat feltépték, a terem azonnal megtelt fegyveresekkel, akiket maga Antonov vezetett.
Palcsinszkij gyorsan előrelépett, és talpraesetten így szólt: – Uraim, éppen az előbb próbáltunk telefonon
megállapodni az önök embereivel. Várjanak kérem egy pillanatig, még nem ismerik az utolsó
fejleményeket!
A benyomult csapat vezetői majdnem kijöttek a sodrukból, de hamar újból összeszedték
magukat.
– Uraim, az Ideiglenes Kormány tagjai! – kiáltotta Antonov. – A katonai Forradalmi Bizottság
nevében letartóztatom önöket!
– Az Ideiglenes Kormány tagjai meghajolnak az erőszak előtt, és megadják magukat, hogy
elkerüljék a vérontást! – mondta Konovalov.
– Vérontás! Hát ti mennyi vért ontottatok? – harsant fel egy hang, amit a tömeg tetszéssel
fogadott. – A mieink közül hányan estek el?
– Ez aljas hazugság! – kiáltotta Kiskin felháborodva. – Mi senkit sem lőttünk agyon. A mi
őrségünk csak akkor nyitott tüzet, amikor megtámadták őket…
Az állig felfegyverzett csőcselék rendkívül ingerült, bosszúszomjas, dühös és féktelen
hangulatban volt. Antonov nyugtatni próbálta az izgatott katonákat és matrózokat, de nem volt hozzá
elég tekintélye. Mialatt egy hivatalos jelentést fogalmaztak, a miniszterek vitatkozni kezdtek a
győztesekkel…
Az indulatok újból felizzottak, majd ismét lecsillapodtak. A hír, hogy Kerenszkijt sehol sem
találják, nagy nyugtalanságot keltett a tömegben. Egyesek közbekiabáltak, hogy meg kell ölni a
minisztereket, nehogy Kerenszkijhez hasonlóan elmenekülhessenek.
Hosszú procedúra – kikérdezés, névsorolvasás és listák felfektetése – után a fogolycsoport
elhagyta az épületet, és a Péter-Pál-erőd felé indult. Hajnali két és három óra között, a sötétben, az
izgatott tömeg közepette, a miniszterek élete többször is csak egy hajszálon függött. De végül mégsem
került sor lincselésre.
A forradalom nyolc hónapja után most a foglyok harmadik garnitúrája vonult be a Péter-Pál-erőd
falai közé: először a cári funkcionáriusok, utánuk a bolsevikok és most Kerenszkij hívei, a mensevik és
eszer demokrácia „elitje”.
1917. október 25-én (november 7-én) este 10 óra 45 perckor megnyílt a Munkás- és Katonaküldöttek
Szovjetjeinek II. Összorosz Kongresszusa. A kongresszuson 649 küldött vett részt, köztük 390
bolsevik; a bolsevikok s az őket támogató baloldali szociálforradalmárok alkották a küldöttek mintegy
háromnegyedét.
Amikor az elnöklő Kamenyev megnyitotta az ülést, a Téli Palota még a kormánycsapatok
kezében volt. A mensevikek és a szociálforradalmárok jobbszárnya, tiltakozásul a felkelés ellen, elhagyta
a kongresszust, mely Lenin előterjesztésére három határozatot hozott: a békéről, a földről és a
szovjethatalomról. Ezzel az orosz forradalom történetében új fejezet kezdődött.
Trockij írja:
Késő este, a Szovjetkongresszus megnyitását várva, Lenin és én az ülésterem melletti egyik szobában
pihentünk, amelyben székeken kívül semmi sem volt. Valaki pokrócokat terített le számunkra a padlóra,
valaki – azt hiszem, Lenin nővére – párnákat hozott nekünk. Egymás mellett feküdtünk. Testünk,
lelkünk felengedett, mint a túlfeszített rugó. Jól megérdemelt pihenés volt. Aludni azonban nem tudtunk.
Félhangon beszélgettünk. Lenin most már végérvényesen megnyugodott, hogy a felkelést nem odázzák
el. Aggályai eloszlottak. Hangja most nagyon melegen csengett. A vörösgárdistákból, matrózokból és
katonákból alakított őrségek felől érdeklődött. – Milyen nagyszerű látvány, ahogy egymás mellett
melegszik a máglyáknál, fegyverrel a kezében, a munkás és a katona! – ismételgette mélyen megindulva.
– Végre egyesültek a katonák és a munkások! – Hirtelen felpattant: – És a Téli Palota? Még nem
foglalták el? Csak ne történjen valami baj! – Fel akartam kelni, hogy telefonon tudakozódjam, de
visszanyomott. – Maradjon csak, majd megbízok ezzel valakit. – De nem volt rá idő, hogy sokáig
feküdjünk. A szomszéd teremben megnyílt a Szovjetkongresszus. Lenin nővére, Uljanova rontott be:
– Dan beszél, magát hívják. – Dan elcsukló hangon szemrehányásokat tett az „összeesküvőknek”, és
a felkelés elkerülhetetlen összeomlását jósolta. Követelte, lépjünk koalícióra az eszerekkel és a
mensevikekkel. Tegnap még, amikor hatalmon voltak, ezek a pártok uszítottak ellenünk, és börtönbe
zártak bennünket, ma pedig, miután megdöntöttük őket, megegyezést követeltek. Azt feleltem Dannak,
és személyében a forradalom tegnapjának: – Ami történt, az felkelés, és nem összeesküvés. A nép
felkelése nem szorul igazolásra. Mi acéloztuk meg a munkások és parasztok forradalmi erejét. Nyíltan
kovácsoltuk a tömegek vasakaratát, hogy fellázadjanak. A felkelés győzött. Most azt javasolják:
mondjunk le a győzelemről, kössünk megállapodást. De kivel? Önök szánalmasan egyedül maradtak,
megbuktak, eljátszották a szerepüket, menjenek hát oda, ahová mától kezdve tartoznak: a történelem
szemétdombjára. – Ez volt az utolsó replika a nagy párbeszédben, amely április harmadikán kezdődött,
azon a napon és abban az órában, amikor Lenin Petrográdba érkezett.
Szuhanov:
Amikor a Szmolnij Intézetbe értem, Lenin éppen beszéde „epilógusát” mondta. A terem csaknem
ugyanolyan volt, mint előző este. Kevesebb fegyvert lehetett látni, és a tömeg nem volt egészen akkora.
A hátsó, valószínűleg a nyilvánosság számára fenntartott sorokban könnyen találtam ülőhelyet. A
forradalom során először jöttem egy ilyen ülésre mint néző, és nem mint meghatalmazott küldött.
Rendkívül kínosan éreztem magam. Mintha mindentől elszakadtam és elválasztódtam volna, amiért az
utolsó nyolc hónapban éltem – amit szinte tíz évnek éreztem. Ez a helyzet majdnem elviselhetetlen volt;
tudtam, meg kellene próbálkoznom változtatni rajta, de nem láttam tisztán, mit tegyek.
Lenin befejezte beszédét. Dörgő taps csattant fel, és tartott egy jó darabig. Az eszerek balszárnya
és a „Novaja Zsizny” emberei „támogatták” a proklamációt. Csak azt panaszolták, hogy a jelenlevők
nem ismerték előre e rendkívül fontos okmány szövegét, s ezért nem tudtak módosító javaslatokat
benyújtani. Ez már igazán sok volt! A polgári parlamentarizmustól kölcsönzött ilyen követeléseknek a
legkedvezőbb körülmények között sem tettünk volna eleget.
Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy nem volt vita. Mindenki „támogatását” ígérte, az
egyes nemzetiségek képviselői pedig üdvözleteket tolmácsoltak. A „békekiáltványt” minden változtatás
nélkül tették fel szavazásra, és egyhangúan elfogadták. Ezután félreérthetetlen jelek mutatták, hogy a
küldöttek hangulata egyre emelkedettebb lett. Hosszan éljeneztek, majd elénekelték az Internacionálét.
Utána újból éljenezték Lenint, hurrákiáltások harsantak, a küldöttek a levegőbe dobálták sapkáikat. Ezt
követően elénekeltek egy gyászindulót a háborúban elesettek tiszteletére. Majd újból éljenzés tört ki,
hurrázás, sapkák röpültek a levegőbe.
Lenin vezetésével felállt az egész elnökség, és izgatott, elragadtatott arccal, égő szemmel
csatlakozott az énekléshez! A küldöttek még érdekesebben reagáltak: mintha újjászülettek volna. A
forradalmi változás simábban ment végbe, mint ahogy a legtöbben várták; már befejezett ténynek
látszott. A siker tudata nagyon gyorsan elterjedt; a tömeget az az érzés hatotta át, hogy a jövőben is
minden jól fog menni. Lassan gyökeret vert bennük a meggyőződés, hogy küszöbön áll vágyaik
beteljesülése: béke, föld, kenyér; és hajlandóságot is éreztek, hogy újonnan szerzett javaikért és jogaikért
tevékenyen síkraszálljanak…
Oroszországban az 1917-es forradalom időszakában a régi orosz időszámítás volt érvényben, melyhez 13 napot kell hozzáadni, hogy megegyezzék a nyugat-európai időszámítással. Az idézetekben szereplő dátumokat úgy közöltem, ahogy azok az eredeti műben szerepelnek. Az eligazodás megkönnyítése céljából ideiktatom a forradalom krónikáját, melyben az európai időszámítás dátumai zárójelben olvashatók.
1917. II. 23. (III. 8.) Tüntetések Petrográdon
1917. II. 25. (III. 10.) Általános sztrájk Petrográdon
1917. II. 27. (III. 12) A petrográdi helyőrség átáll a tüntetőkhöz. A Duma átveszi a hatalmat. Megalakul a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje
1917. III. 2. (III. 15.) Megalakul az Ideiglenes Kormány. II. Miklós cár lemond a trónról
1917. III. 5. (III. 18.) Mihail Alekszandrovics nagyherceg nem fogadja el a trónt
1917. IV. 3. (IV. 16.) Lenin hazaérkezik Oroszországba
1917. IV. 4. (IV. 17.) Lenin ismerteti az „Áprilisi Téziseket”
1917. IV. 18. (V. 1.) A Miljukov-jegyzék
1917. IV. 20–21. (V. 3–4.) Tömegtüntetés Petrográdon a kormány ellen
1917. IV. 24–29. (V. 7–12.) Az OSZD(b)MP VII. Összoroszországi Konferenciája
1917. IV. 30. (V. 15.) Gucskov hadügyminiszter lemondása
1917. V. 2. (V. 15.) Miljukov külügyminiszter lemondása
1917. V. 5. (V. 18.) Megalakul az első koalíciós kormány
1917. V. 3–24. (VI. 16–VII. 7.) A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek I. Összorosz Kongresszusa
1917. VI. 18. (VII. 1.) Szovjet-demonstráció Petrográdon. Megindul az orosz
offenzíva
1917. VII. 3–4. (VII. 16–17.) A kadet párti miniszterek lemondása. Tömegtüntetések és fegyveres összecsapások Petrográdon
1917. VII. 5. (VII. 18.) Kormányhű csapatok érkeznek a fővárosba. Szétrombolják a Pravda nyomdáját. Lenin illegalitásba megy
1917. VII. 6. (VII. 19.) A németek Tarnopolnál áttörik az orosz frontot
1917. VII. 7. (VII. 20.) Letartóztatási parancs Lenin és társai ellen. Lvov miniszterelnök lemond
1917. VII. 8. (VII. 21.) Kerenszkij miniszterelnök
1917. VII. 9. (VII. 22.) Lenin Razlivba megy. Letartóztatják Kamenyevet
1917. VII. 12. (VII. 25.) Az Ideiglenes Kormány visszaállítja a fronton a halálbüntetést
1917. VII.18. (VIII. 1.) Kornyilov főparancsnoki kinevezése
1917. VII. 22. (VIII. 4.) Letartóztatják Trockijt és Lunacsarszkijt
1917. VII. 24. (VIII. 6.) Megalakul a második koalíciós kormány
1917. VII. 26 – VIII. 3. (VIII. 8–16.) Az OSZD(b)MP VI. kongresszusa
1917. VII. 12–15. (VIII. 25–28.) Az Állami Tanácskozás Moszkvában
1917. VIII. 21. (IX. 3.) Lenin Finnországba megy
1917. VIII. 25–30. (IX. 7–12.) A Kornyilov-puccs
1917. IX. 1. (IX. 14.) Direktórium alakul Kerenszkij elnökletével. Kikiáltják a köztársaságot. Letartóztatják Kornyilovot
1917. IX. 5. (IX. 18.) A bolsevikok megszerzik a többséget a Moszkvai Szovjetben
1917. IX. 9. (IX. 22.) A bolsevikok megszerzik a többséget a Petrográdi Szovjetben
1917. IX. 14–22. (IX. 27–X. 5.) A Demokratikus Tanácskozás Petrográdon
1917. IX. 17. (IX. 30.) Lenin Viborgba megy
1917. IX. 25. (X. 8.) Kerenszkij elnökletével megalakul a harmadik koaliciós kormány. Trockijt a Petrográdi Szovjet elnökévé választják
1917. X. 7. (X. 20.) Megnyílik az Előparlament. Lenin illegálisan Petrográdra érkezik
1917. X. 10. (X. 23.) A bolsevik párt Központi Bizottsága határozatot hoz a felkelésről
1917. X. 12. (X. 25.) Megalakul a Forradalmi Katonai Bizottság
1917. X. 16. (X. 29.) A Központi Bizottság s a vezető pártszervek megerősítik a felkelésről hozott határozatot
1917. X. 21. (XI. 3.) A Forradalmi Katonai Bizottság biztosokat küld a petrográdi alakulatokhoz
1917. X. 23. (XI. 5.) Az Ideiglenes Kormány elhatározza a bolsevikok leverését
1917. X. 24. (XI. 6.) Lenin a Szmolnijba megy
1917. X. 25. (XI. 7.) Megkezdődik a felkelés. A Forradalmi Katonai Bizottság bejelenti a kormány megdöntését. Kerenszkij elhagyja a fővárost
1917. X. 25–26. (XI. 7–8.) A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. Összorosz Kongresszusa. Dekrétum a békéről, a földről és a szovjethatalomról
1917. X. 26. (XI. 8.) Elfoglalják a Téli Palotát. Letartóztatják az Ideiglenes Kormányt
A kötet szemelvényeit fordították
Apostol András
Árvay János
Beck Erzsébet
Gyurkó László
Juhász Andor
Justus Pál
Kulcsár Aurél
Nyilas Vera
Pásztor László
és Z. Vidor Emma
Szőllősy Klára
Wessely László
Zalai Edvin
|