Csapda

PÉTER

Ott álltam az ablaknál, és vártam. Már szürkült, az utcán kigyulladtak a lámpák. A villamosokat figyeltem, ahogy egyik a másik után robogott el a ház előtt.

Álltam és vártam. Nem mozdultam el az ablaktól, pedig tudtam, hogy hiába várok. Hiába számlálom a villamosokat és lesem a megállót, Judit nem száll le egyik kocsiról sem.

Mégis vártam. Mit is tehet ilyenkor az ember, mint hogy reménykedik. Céltalanul és reménytelenül, de mégis vár. Mert a szerelmes még reménytelenül is reménykedik.

Aztán egyszerre nem tudtam uralkodni magamon, nem tudtam tovább elviselni a reménytelenséget.

JUDIT

Tessék.

PÉTER

Még nem jött meg?

JUDIT

Kértelek, hogy ne hívj fel. És ha már megjött volna?

PÉTER

Ne haragudj. Nem bírtam már.

JUDIT

Légy jó kisfiú, Péterke! Le kell tennem a kagylót, az anyósom bármelyik pillanatban bejöhet. Holnap várj, ahogy megbeszéltük.

PÉTER

Aztán megint vártam. Most már nem rá, csak arra, hogy múljék az idő. Hogy holnap legyen.

PINCÉR

Kezét csókolom!

JUDIT

Jó napot, Józsi bácsi.

PINCÉR

Egy duplát, mint rendesen?

JUDIT

Nem, egy kis konyakot kérek. Szervusz, Péterke!

PÉTER

Szervusz, Kisbogár. Mi újság?

JUDIT

Semmi. Péterke, ne kérdezz semmit! Nem mondtam meg neki.

PÉTER

Nem?

JUDIT

Nem lehetett. Olyan összetört volt, olyan fáradt, nem fogadhattam első este mindjárt ezzel…

KÁROLY

Milyen szép a lakás. Azt a porcelán kiskutyát még nem is láttam.

JUDIT

Sári nénitől kaptam a születésnapomra.

KÁROLY

A születésnapod. Nem is láthattalak akkor. Pedig tavasszal a legrosszabb. Nyáron jó hűvös a cella, télen még a sétáról is siettünk fel a fűtőtestek mellé. De tavasszal csak ül az ember, és nézi a rácsos ablakot és az ablak mögött az eget. Olykor egy-egy felhőt terel oda a szél, aztán az is elúszik. Börtönbe kell kerülni, hogy az ember megtanulja: a tavaszi levegő olyan, mint a szabadság.

JUDIT

Ne gondolj most erre.

KÁROLY

Nem tudok másra gondolni. Az udvaron, séta közben mindennap azt lestük, nő-e már a fű. És a cellában óránként más ült arra a helyre, ahová odasütött a nap.

JUDIT

Hagyd ezt, Károly.

KÁROLY

Igazad van. Hagyjuk. Elmúlt. Csak nehéz elfelejteni. Fáradt vagyok. Olyan fáradt, mintha bányában dolgoztattak volna. Pedig voltaképp nem csináltam semmit.

JUDIT

Feküdj le.

KÁROLY

Erről álmodtam bent, ki tudja, mióta. A vetett ágyról, fehér párnáról, pehelypaplanról. És minél közelebb jött a szabadulás, annál nehezebben aludtam el. A végén már úgy számoltam a napokat, mint a gyerek karácsony előtt.

JUDIT

Feküdj le.

KÁROLY

Lefekszem. Olyan jó, hogy itt vagy mellettem.

PÉTER

És most mi lesz?

JUDIT

Beszélek vele. Hidd el, hogy beszélek. De értsd meg, nem lehet azonnal. Olyan elesett most, olyan szánalomra méltó.

PÉTER

Tegnapelőtt még nem így beszéltél róla.

JUDIT

Péterke, ne bánts! Azt hittem, már semmi közöm hozzá. Két év nagy idő. De amikor belépett az ajtón, sápadtan, soványan, gyűrött ruhában, akkor úgy megsajnáltam. Egész este fel sem kelt a karosszékből, alig evett valamit, csak ült, magába roskadva. Nem tehettem meg vele. Meg tudsz érteni?

PÉTER

Értelek.

JUDIT

Ugye tudod, hogy szeretlek? Csak téged szeretlek. Egy kicsit várj. Hogy érezzem: nem olyan gyenge már.

PÉTER

Meg kellett értenem. Valamikor szerette ezt az embert. És hiába múlt el a szerelem, hiába döbbent rá, hogy nem egymáshoz valók – az évek nem tűnnek el nyomtalanul.

Vártam. Pedig nagyon nehéz volt. Szerettem Juditot. És nemcsak magam miatt kínlódtam, érte is szenvedtem, mert tudtam, hogy küszködik, vívódik, és nem segíthettem neki. Ez volt a legborzalmasabb: a tehetetlenség. Ebbe a küzdelembe nem avatkozhattam bele; várnom kellett tétlenül, és látnom, hogy emészti magát. Amióta szerettük egymást, minden gondunk közös volt, minden nehézséggel együtt küszködtünk. És most nem segíthettem mással, minthogy vártam.

JUDIT

Hidd el, hogy akartam! Akartam szólni. Elhatároztam, amint belépek a szobába, ezzel kezdem. De amikor bedugtam a kulcsot a zárba, remegett a kezem. És ahogy végigmentem az előszobán, mintha elhagyott volna minden erőm.

PÉTER

Nyugodj meg, Kisbogár.

JUDIT

Nem tudok megnyugodni, Péterke, hogy lehet ez? Én akarok szólni, és mégsem tudok. Csak nézem, ahogy tesz-vesz a lakásban, újra ismerkedik a bútorokkal, a képekkel, a könyvekkel, szemmel kísérem a mozdulatait, és újra meg újra elhatározom: most, ha feláll, akkor szólok. Aztán feláll, és én azt mondom magamban: ha újra leül, majd akkor kezdem. De leül, és én megint nem tudok megszólalni. Hogy lehet ez?

PÉTER

Mondd, Kisbogár, igazán el akarsz válni tőle?

JUDIT

Péterke, higgyél nekem, szeretlek.

PÉTER

Tudom. És ez elég?

JUDIT

Elég. Mert őt nem szeretem. Összetartoztunk, mint két szék, amit egy szobába állítottak. Mit tudtam én tizennyolc éves koromban, kihez megyek férjhez. Tizenöt évvel idősebb nálam. Mindent másképp látott. Mintha más világban éltünk volna.

PÉTER

Ne menj vissza hozzá, Kisbogár. Ne kínozd magad. Maradj velem. Akkor már nem lehet semmi baj, mert együtt leszünk.

JUDIT

Ne kérd ezt. Nem tehetem. Várj még egy kicsit. Majd ha újra érzem, milyen ember. Most olyan furcsa.

PÉTER

Vártam. Múltak a napok, és én vártam. És közben riadtan figyeltem Juditot. Azelőtt olyan biztos és határozott volt, s most nem tudta elszánni magát. A homlokán mélyültek a ráncok, a keze remegett, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Szegény kis bogaram. És hát mit tehettem érte? Várni kellett. Várni.

KÁROLY

Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. A mama persze bőgött, Judit meg… Hát igen, nem ugrott a nyakamba. De erre nem is számítottam. Igazán nem várhattam, hogy üdvrivalgással fogad. Azért kedves volt. Igaz, hogy én is. Ott bent sokat gondolkodtam. Volt rá időm, két év alatt. Ma már tudom, hogy Judit nemigen lehetett boldog velem.

Ő sosem panaszkodott. De hát inkább lenyelné a nyelvét, mint hogy szóljon, ha baja van.

Aztán jött ez az átkozott két év. Mit tudok én arról, hogyan élt, mire gondolt, mit érzett? Mit tudok én Juditról?

KÁROLY

Mit vacakol azzal az edénnyel, mama?

MÁNYOKYNÉ

Valakinek csak el kell mosogatni. Judit mikor jön meg?

KÁROLY

Mindjárt itt lesz.

MÁNYOKYNÉ

Hol van ilyen sokáig?

KÁROLY

Azt mondta, ma túlóráznak.

MÁNYOKYNÉ

Érdekes. Azelőtt sose túlórázott. Csak mióta téged elvittek…

KÁROLY

Mit akar ezzel mondani?

MÁNYOKYNÉ

Ne hidd, hogy pletykálni akarok. De néha igazán furcsán viselkedett. Én úgy éltem, amíg te nem voltál itthon, mint egy apáca: nem mentem moziba, nem ültem be egy cukrászdába, mindig csak azon rágódtam, mért sújtott minket így az isten. Ő meg? Sírni is csak egyszer láttam, aznap este, amikor elvittek…

KÁROLY

Hagyjuk ezt, mama. Ami elmúlt, elmúlt.

MÁNYOKYNÉ

Hisz én sem azért mondom. Csak fájt, hogy amíg te szenvedsz, ő éli a világát. Még meg is hízott! Ez fájt. Nagyon fájt.

KÁROLY

A mama is sejtett valamit. Talán nem is sejtett, csak engem nem akart keseríteni. De jobb is így. Nem érdekel, mit csinált Judit az elmúlt két év alatt.

Csak az a fontos, hogy mellettem maradjon. Szükségem van rá, most először érzem, hogy szükségem van rá. Amikor elvettem – istenem, belebolondultam egy kicsit. De bent a börtönben vágyódtam utána. És most is. Nagyon hiányozna. Nem tudnék lábra állni nélküle. Így is nehéz lesz.

KÁROLY

Nem zavar, hogy rádiózom?

JUDIT

Nem, egyáltalán.

KÁROLY

Ez most a legfőbb szórakozásom. Zenét keresek mindig.

JUDIT

Azelőtt csak a sporthíreket hallgattad meg.

KÁROLY

Azelőtt. Igen. Azelőtt sok minden másképp volt. Elzárja a rádiót. Ne hozzak be neked egy almát? Keveset eszel. És sápadt is vagy. Nem dolgozol te túl sokat?

JUDIT

Ennyi a munkám.

KÁROLY

Amikor elvettelek, azt terveztem, ha egy kicsit egyenesbe kerülünk, otthon maradsz majd, nem kell dolgoznod.

JUDIT

Ezt sose mondtad.

KÁROLY

Gondoltam, miért beszéljek erről addig, amíg nem lehet megvalósítani. Mintha éreztem volna… Nézd, Judit, ki tudja, mikor kerülök én újra egyenesbe. Nem is tudom, vissza tudok-e valaha is zökkenni az életbe. Néha úgy érzem, minden út bezárult előttem.

JUDIT

Ne gyötörd magad. Tudod, hogy én szívesen dolgozom.

KÁROLY

Esténként, amikor eloltották a zárkában a villanyt, én még sokáig nem tudtam elaludni. A reflektor felvilágított az udvarról, és a mennyezetre vetítette a rács árnyékát. Ilyenkor mindig rád gondoltam. És arra, hogy egyszer újrakezdjük az életet. Együtt. Tudtam, hogy megvársz. Tudtam, mert ismerlek.

JUDIT

Egy hete már, hogy Károly megjött. És azóta mintha meg lenne babonázva az idő: egyre lassabban múlik. Félek hazamenni. Nem Károlytól félek, hanem magamtól. Attól, hogy amikor meglátom, megint elhagy az erőm, megsajnálom, és nem tudok szólni. Sosem hittem, hogy a szánalom ilyen hatalom.

Már Péterrel is félek találkozni. Gyötröm, kínozom, pedig nem akarom, nem tehetek róla. Tudom, hogy mindig arra gondol: miért nem szóltam még Károlynak? Ha nem mondja, akkor is tudom.

SEBŐKNÉ

Szervusz, Judit.

JUDIT

Csókolom.

PINCÉR

Parancsol, asszonyom?

SEBŐKNÉ

Egy duplát kérek. Habbal. Hívtál, kislányom.

JUDIT

Igen, mama.

SEBŐKNÉ

Miért?

JUDIT

Hallgat.

SEBŐKNÉ

Nézd, Judit, ennek semmi értelme. Én sohase szóltam bele az életedbe. De most te hívtál. Beszéljünk őszintén. Azt hiszed, nem tudom rég, hogy neked udvarol valaki? Így van?

JUDIT

Nem.

SEBŐKNÉ

Nem?

JUDIT

Nem. Ha őszintén beszélünk, nekem nem udvarol senki. Nekem szeretőm van.

SEBŐKNÉ

Végül is te vagy a bátrabb. Így jó ez, kislányom. És most mi lesz?

JUDIT

Elválok Károlytól.

SEBŐKNÉ

Megmondtad neki?

JUDIT

Még nem.

SEBŐKNÉ

Ha már őszinték vagyunk: azt hiszed, én mindig hű voltam az apádhoz?

JUDIT

Mért mondod ezt most nekem?

SEBŐKNÉ

Mert én is szerettem másokat. De az apádat mégsem hagytam el.

JUDIT

Hogy tudtál így élni?

SEBŐKNÉ

Tudtam.

JUDIT

Én erre képtelen vagyok.

SEBŐKNÉ

Miért? Nagyobbat vétesz, ha megcsalod, mintha otthagyod? Különösen most, amikor ilyen bajban van?

JUDIT

Magának okozta.

SEBŐKNÉ

Tudod jól, hogy nem vett részt a sikkasztásban. Csak az ellenőrzést mulasztotta el. Másokat különb dolgokért sem csuknak le.

JUDIT

Lehet. De nem erről van szó. Nem szeretem Károlyt. Nem tudok vele élni.

SEBŐKNÉ

És vele tudnál?

JUDIT

Péterrel? Vele igen.

SEBŐKNÉ

Miért?

JUDIT

Mert őt szeretem.

SEBŐKNÉ

Azt hiszed, ilyen egyszerű az élet: szeretem – nem szeretem? És ha holnap már ezt a Pétert sem szereted?

JUDIT

Az nem lehet.

SEBŐKNÉ

Nem? Pedig a szerelem elmúlik.

JUDIT

Lehet. De Pétert én akkor is szeretni fogom.

SEBŐKNÉ

Ha a szerelem elmúlik, kislányom, akkor minden férfi egyforma.

JUDIT

Ez lenne az igazság? Csaljam meg a férjemet, de ne hagyjam el? A szerelem elmúlik, és aztán már minden mindegy? Akkor minden férfi egyforma? Nem igaz. Józsi bácsi, kérek egy telefonérmét.

PINCÉR

Tessék parancsolni.

JUDIT

Köszönöm. Tárcsázás. Én vagyok, Péterke… Nem, nincs semmi baj. Elmegyek hozzád. Várj, megyek.

JUDIT

Sokáig feküdtünk egymás mellett, mozdulatlanul. Olyan jó volt így feküdni és hallgatni. Ha kinyújtom a kezem, megfoghattam volna az övét. De erre sem volt szükség: lehunyt szemmel, mozdulatlanul is éreztem, hogy mellettem van. És szólni sem kellett, tudtam, hogy rám gondol, ahogy én is rá gondolok.

Sosem éreztem ennyire, hogy hozzá tartozom. Hozzá, senki máshoz. Most nem féltem; úgy éreztem, erős vagyok. Aki boldog, az semmitől sem fél.

JUDIT

Péterke.

PÉTER

Tessék, Kisbogár?

JUDIT

Ne nyisd ki a szemed, jó? Én is becsukom, hogy ne lássak semmit, és azt képzelem, nem itt vagyok, hanem otthon, és…

PÉTER

Judit, ezt ne!

JUDIT

Hadd folytassam. Otthon vagyok, és elmondom neked, mit mondok majd Károlynak.

PÉTER

Ez nem játék, Kisbogár.

JUDIT

Én nem játszom, Péterke. Talán könnyebb lesz, ha egyszer elmondom neked. Mondjam?

PÉTER

Mondd.

JUDIT

Mindjárt azzal kezdem, hogy elválok tőle. Döbbent lesz az arca. Aztán megkérdezi, hogy miért. Én azt mondom: mert nem szeretlek. Talán dühös lesz, talán szomorú. Amióta hazajött, úgy érzem, mindig szomorú. És megmondom neki azt is, hogy sosem voltam boldog vele. Talán csak az első hónapokban. Nem mintha akkor jobb lettél volna hozzám. És nem is azért, mert akkor még nem ismertem a hibáidat. Lehet, hogy nincs is olyan sok hibád. De akkor azt hittem, szerelmes vagyok beléd. Életemben először szerelmes. És nem vettem észre, hogy semmi sem köt össze minket. Ne mondd, hogy ezentúl jobb leszel. Nem ezen múlik. Te idegen vagy nekem. De nem ez az oka. Nem csak ez. Én valamikor szerettem az életet. Melletted elfelejtettem szeretni. Meg akarok tanulni újra. Igen, újra megtanultam szeretni. Ezért kell elválnunk.

Ezt mondom majd neki. Ő meg csak ül magába roskadva. És könyörög. Hogy ne hagyjam el. Hogy olyan egyedül lesz nélkülem. És én megsajnálom, legszívesebben sírnék, de erős leszek, még arra sem gondolok, hogy öregszik már, hanem ezt mondom: akkor én most elmegyek.

PÉTER

Ez így nem mehet tovább. Értsd meg, Judit.

JUDIT

De mit tegyek?

PÉTER

Nem tudom nézni, hogy szenvedsz. Hagyjuk abba, Kisbogár.

JUDIT

Mit?

PÉTER

Nincs már értelme. Mindketten csak kínlódunk.

JUDIT

Azt akarod, hogy ne találkozzunk többé?

PÉTER

Azt is elrontjuk, ami szép volt. Holnap talán már veszekszünk, és holnaputánra meggyűlöljük egymást.

JUDIT

Nem. Ezt nem teheted velem. Ha ezt akarod, akkor már nem szeretsz.

PÉTER

Kisbogár, ne mondd ezt. Szeretlek, tudod, hogy szeretlek.

JUDIT

Péterke, ne hagyj el! Ne engedj.

PÉTER

De mi lesz így velünk?

JUDIT

Csak egy napot várj még. Csak holnapig. Ma este megmondom… És holnap ötre eljövök hozzád. Csak addig várj.

PÉTER

Várok, Kisbogár.

JUDIT

Hány óra, Péterke?

PÉTER

Negyed nyolc.

JUDIT

Jaj, de késő van. Taxival kell mennem. Gyere, kísérj ki.

JUDIT

Szabad a kocsi?

TAXISOFŐR

Tessék parancsolni.

JUDIT

Bajza utca 77. És siessen, legyen szíves.

TAXISOFŐR

Bajza 77. Sietek.

PÉTER HANGJA

Mi lesz velünk, Kisbogár?

KÁROLY HANGJA

Olyan jó, hogy itt vagy velem.

JUDIT HANGJA

Péterke, higgy nekem. Szeretlek.

PÉTER HANGJA

Ne menj vissza hozzá, Kisbogár.

SEBŐKNÉ HANGJA

Nagyobbat vétesz, ha megcsalod, mint ha otthagyod? Különösen most, amikor ilyen bajban van?

KÁROLY HANGJA

Úgy érzem, minden út bezárult előttem.

JUDIT HANGJA

Sosem voltam boldog veled.

SEBŐKNÉ HANGJA

És vele tudsz majd élni?

JUDIT HANGJA

Péterrel? Vele igen.

SEBŐKNÉ HANGJA

Miért?

JUDIT HANGJA

Mert őt szeretem.

KÁROLY HANGJA

Újrakezdjük az életet. Együtt.

JUDIT HANGJA

Hogy lehet ez? Én szólni akarok, és mégse tudok.

PÉTER HANGJA

Nem tudom elviselni, hogy kínlódsz!

SEBŐKNÉ HANGJA

Ne kínozd magad. Úgyis hiába.

PÉTER HANGJA

Még azt is elrontjuk, ami szép volt.

JUDIT HANGJA

Péterke, ne hagyj el.

SEBŐKNÉ HANGJA

A szerelem elmúlik.

JUDIT HANGJA

Péterke, higgy nekem! Szeretlek.

BOY

Boyszolgálat. Sürgős levél.

PÉTER

Köszönöm.

PÉTER

Péterke! Magam helyett ezt a levelet küldöm…

JUDIT

Ebből tudhatod már, mit döntöttem. Milyen ostoba ez a szó, hisz bár tudtam volna dönteni. De én csak belenyugodtam a sorsomba. Egész éjjel sírtam, a fejem a párnába fúrva, hangtalanul. Téged sirattalak, Péterke, és magamat. Az életünket. Olyan szép lehetett volna. Már nem lesz az.

Tudom, csak veled lehettem volna boldog. És még nincs erőm otthagyni őt. Nem tudok szabadulni ebből a csapdából.

Péterke, talán utoljára mondom neked: nagyon szeretlek. Annyira, hogy ha akarod, ha neked így jobb, a szeretőd maradok. Öt órakor kézbesítik a levelet. Öt óra tíz perckor felhívlak.

Ha akarod, vedd fel a kagylót. Ha nem, akkor ez a mi utolsó beszélgetésünk. Még annyi mindent kellene elmondanom neked, de befejezem. Meg kell tanulnom, hogy te nem vagy nekem, és ez így lesz már az egész életben. Ez a legnagyobb büntetés a gyengeségemért. Isten veled.