A bűnös
Kávéház. Az Első férfi és a Második férfi biliárdoznak. A bűnös közvetlenül mellettük ül.
MÁSODIK FÉRFI
Baltával bizony. Egyetlen csapással széthasították a koponyáját.
ELSŐ FÉRFI
És a tettes? Elfogták?
MÁSODIK FÉRFI
Letartóztattak két mázolósegédet, akik ott dolgoztak a házban. De én azt mondom: az egyik zálogtulajdonos a gyilkos.
ELSŐ FÉRFI
Ezt meg miből gondolod?
MÁSODIK FÉRFI
És még azt is mondom: ügyetlen kezdő a tettes, akit csak a véletlen menthet ki a bajból. Mire képes a véletlen! Gondold csak meg, hogy hajtotta végre a tettét: összeszed mindenféle limlomot, teletömködi a zsebét, a szekrényben turkál a rongyok között – a felső komódfiókban meg egy skatulyában tízezret találtak készpénzben, azonkívül még aranyat… Nem értett a rabláshoz, csak ölni tudott, semmi mást.
ELSŐ FÉRFI
Fura vénasszony volt, annyi szent… Százakat is kifizetett egyszerre, de a legolcsóbb holmit se vetette meg.
MÁSODIK FÉRFI
Isten nyugosztalja, ronda féreg volt. Negyedannyit se adott a zálogtárgyakra, amennyit értek, a kamat meg öt, sőt hét százalék havonta! És csak egy napot késsél, fuccs a zálogodnak.
ELSŐ FÉRFI
Igaz, hogy a húgát ütötte-verte?
MÁSODIK FÉRFI
De mennyire igaz! Pedig az dolgozott rá éjjel-nappal. Mondok én neked valamit: ha én öltem volna meg a vénasszonyt és én raboltam volna ki, biztosítalak, nem éreznék lelkiismeret-furdalást! Jól figyelj, felteszek egy komoly kérdést. Itt van egyfelől ez a hitvány, ostoba, gonosz és nyavalyás vénasszony, senkinek semmi haszna belőle, sőt, mindenkinek csak árt, maga se tudja, minek él, holnap vagy holnapután úgyis elpatkol. Másfelől ott a sok fiatal erő, ami elkallódik támogatás híján. Sok száz, sok ezer jó ügy, hasznos kezdeményezés, ami megvalósulhatna az öregasszony pénzén. Száz meg száz embert boldoggá tehetnénk, tucatnyi családot megmenthetnénk a nyomortól, a zülléstől. Igen, mindez lehetséges lenne az öregasszony pénzén. Mi hát a teendő? Egyszerű: öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele! Mit gondolsz, ezer jótett nem egyenlít ki egyetlen bűnt? Egy életért ezer élet, amit megmentettél a mocsoktól, a pusztulástól. Egy meghal, hogy százan élhessenek helyette. Igazán egyszerű matematika! Mit számít akkor egy ilyen buta, komisz vénasszony élete? Annyit ér, mint egy tetűé, egy svábbogáré, sőt még annyit se, mert ez a vénasszony sokkal kártékonyabb volt, sokkal gonoszabb. Egyszer dühében megharapta a húga ujját
úgy, hogy kis híján le kellett vágni!
ELSŐ FÉRFI
Nem érdemelte meg, hogy éljen, igaz. De hát csak úgy egyszerűen agyonütni, az mégse igazság.
MÁSODIK FÉRFI
Igazság? Ki mondja meg nekünk, mi az igazság? Jól néznénk ki, ha elfogadnánk apáink minden igazságát! Kötelesség, lelkiismeret – egyre csak ezt halljuk. Jó, semmi kifogásom a kötelesség, a lelkiismeret ellen, az igazság ellen sem, hidd el – csak az a kérdés, hogy értelmezzük ezeket a fogalmakat.
ELSŐ FÉRFI
Csak beszélsz, szónokolsz, de azt mondd meg: te megölted volna azt a vénasszonyt?
MÁSODIK FÉRFI
De hiszen nem erről van szó!
ELSŐ FÉRFI
Dehogynem! Felelj csak szépen: igen, vagy nem?
MÁSODIK FÉRFI
Hogy én megöltem volna? Dehogyis! De nem énrólam van szó, csak az igazságot akartam…
ELSŐ FÉRFI
Márpedig ha te nem szántad volna rá magad, akkor nem is igazság, amit mondasz.
MÁSODIK FÉRFI
Miért ne lenne az? Hiszen más dolog az igazság, és megint más, hogy végre tudom-e hajtani…
A barát belép a kávéházba, odamegy A bűnöshöz, ráteszi vállára a kezét. A bűnös rémülten fordul vissza.
A BARÁT
Itt ül és teázik! Akkor hál’ istennek valóban semmi bajod. Bizony isten féltettelek. Két napig nem eszel, nem iszol, meg se moccansz, csak bámulod a mennyezetet! És a lázad. Tudod te, milyen lázas voltál?
A BŰNÖS
Mondtam már, hogy semmi bajom.
A BARÁT
Semmi bajod? A rendőrségen meg se szó, se beszéd, elájultál!
A BŰNÖS
Nem kell ebből olyan nagy ügyet keríteni. Az idegeim vacakolnak – és kész.
A BARÁT
Nem is csoda. Így élni, ahogy te. Egy ilyen tehetséges ember, és így élni!
A BŰNÖS
És ha tehetséges vagyok? Mire megyek vele?
A BARÁT
Ez a baj, barátom! Ha így élsz, bizony semmire sem mégy a tehetségeddel.
A BŰNÖS
Hogyan éljek? Tudod, hogy semmi pénzem.
A BARÁT
Hát aztán? Kinek van?
A BARÁT
Ha csak a gazembereknek van pénzük, akkor neked minek kell?
A BŰNÖS
De ha nincs pénzem, akkor megsüthetem azt a híres tehetségemet!
A BARÁT
Dolgozz, akkor lesz pénzed.
A BARÁT
Attól még adhatnál leckéket, mint azelőtt.
A BŰNÖS
Így? Ebben a ruhában? A lakásba se engednek be, nehogy összekoszoljam! Különben is – köpök rá. Mihez kezdjek azzal a néhány garassal, amit a leckékért fizetnek?
A BARÁT
Legalább volna mit enned. Így meg hálni jár beléd a lélek.
A BŰNÖS
Nem kell! Arra, hogy rendesen éljek, úgyse elég. Akkor meg nem kell. Minek? Hogy néha megtömjem a gyomrom? Akkor inkább fekszem és gondolkodom. Gondolkodom, érted?
A BŰNÖS
És aztán? Kinek mi köze hozzá? Úgy élek, ahogy akarok. És ha végképp nem lehet tisztességesen élni, akkor legalább úgy döglök meg, ahogy akarok.
A BARÁT
Jó, jó, igazad van, a leckeadás fabatkát sem ér. Hanem figyelj ide: van egy ismerősöm egy kiadónál, ő biztos tudna valami munkát szerezni. Talán valami fordítást.
A BŰNÖS
Hagyd, nem kell a fordítás. Hanem – ismered te azt a vizsgálóbírót?
A BARÁT
Miféle vizsgálóbírót?
A BŰNÖS
Akiről tegnap beszéltetek. Hogy ő vezeti a nyomozást abban az ügyben.
A BARÁT
Hogy ismerem-e! Hisz szegről-végről rokonom. Mért kérdezed?
A BŰNÖS
Azt mondtátok, kihallgatja a zálogtulajdonosokat. És hát, tudod, nekem is vannak ott zálogtárgyaim. Csak apróságok, de mégis. Nem sokat ér az egész, de nekem kedves, mivel emlék. Hogy csináljam, mit tanácsolsz?
A BARÁT
Hát te is ismerted azt a vénasszonyt?
A BŰNÖS
Mondom, hogy nekem is vannak nála zálogtárgyaim! A múlt héten vittem oda.
A BARÁT
Olyan furcsa volt: beidéznek a rendőrségre valami csip-csup ügyben, ott meghallod, hogy agyonütötték a vénasszonyt – és puff, elájulsz. De ha ismerted, akkor minden világos!
A BŰNÖS
Nem erről van szó. De nem szeretném, ha elvesznének. Kivált az órát sajnálnám. Az egyetlen, ami apánktól ránk maradt. Anyám bele is betegszik, ha megtudja, hogy elveszett. Szóval, adj tanácsot, mit tegyek? Tudom, hogy a rendőrségen kellene bejelentenem, de nem helyesebb, ha egyenesen a vizsgálóbíróhoz megyek? Mit gondolsz? Így talán egyszerűbben elintézhetem.
A BARÁT
Ne is mondd tovább! Gyerünk azonnal: itt lakik a szomszédban. Jobb az ilyenen minél hamarább túlesni.
A BŰNÖS
Kérlek, mehetünk.
A BARÁT
És hogy örül majd, hogy megismerhet. Tyű, hogy örül majd! Sokat meséltem ám rólad, nem is egyszer. Például tegnap is.
A BŰNÖS
Azt hiszed, otthon találjuk?
A BARÁT
Otthon, otthon. Meglátod, micsoda remek fickó. És jófejű, sőt nagyon is az, csak megvan a maga észjárása. Érti a dolgát, érti, határozottan. És nagyon várja már, hogy téged megismerjen!
A BŰNÖS
Engem? Aztán miért?
A BARÁT
Már régebben is említettelek neki. És tegnap este ő is ott volt nálam; mondtam, milyen beteg vagy, de tudott is róla, hogy a rendőrségen elájultál. No és amikor megtudta tőlem, hogy jogásznak készültél, és nem végezhetted el az egyetemet, azt mondta: „nagy kár”…
A vizsgálóbíró lakása.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Jelentse be a rendőrségen, hogy értesült a történtekről – vagyis a gyilkosságról –, kéri tehát, hogy közöljék az ügyben eljáró vizsgálóbíróval: ezek meg ezek a zálogtárgyak az ön tulajdonát képezik, és azokat ön ki akarja váltani.
A BŰNÖS
Sajnos én ez idő szerint igen gyengén állok pénz dolgában, úgyhogy még ezt a kis összeget se tudnám előteremteni. Csak azt szeretném leszögezni, hogy az értéktárgyak az enyémek, és mihelyt módomban lesz…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ez tökéletesen mindegy, uram. Különben, ha úgy tetszik, írhat közvetlenül nekem is, ugyanilyen értelemben, vagyis: erről meg erről – tehát a gyilkosságról – értesülvén, kijelentem, hogy ezek meg ezek az értéktárgyak az enyémek, kérem tehát…
A BŰNÖS
Lehet egyszerű levélpapíron?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Lehet. Lehet.
A BŰNÖS
Bocsásson meg, hogy ilyen csekélységgel zavarom, hisz alig ér valamit az a két zálogtárgy, de nekem nagyon becsesek, mert emléktárgyak, kedves hozzátartozóimra emlékeztetnek. És bevallom, nagyon megijedtem, amikor meghallottam…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Legyen nyugodt, uram. Egyébként a zálogtárgyai semmiképp sem vesztek volna el. Már vártam, hogy felkeres.
A BARÁT
Vártad? Hát te tudtad, hogy neki is volt záloga a vénasszonynál?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Az ön zálogtárgyait, a gyűrűt meg az órát, ott találták nála, vagyis a meggyilkoltnál, mind a kettőt ugyanabba a papírba csavarva, és a papirosra ceruzával pontosan rá volt írva az ön neve, a címe és a dátum, amikor a tárgyakat átadta.
A BŰNÖS
És ön ezt megjegyezte? Csak azért mondom, mert hiszen bizonyára igen sok zálogtulajdonos van, annyi nevet bajos észben tartani, ön meg, látom, emlékszik mindegyikre…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
No nem, nem éppen mindegyikre. De a zálogtulajdonosokat mind ismerjük már. Ön az egyetlen, aki még nem jelentkezett.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Igen, tudom. Hallottam. És azt is hallottam, hogy valami miatt az idegállapota se jó. Most is elég sápadt, úgy látom.
A BŰNÖS
Nem vagyok sápadt! És az idegeimnek semmi baja.
A BARÁT
Még hogy semmi bajod! A vizsgálóbírónak. Hisz neked is meséltem tegnap este, milyen kutyául van.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ne is emlegesd a tegnapi estét. Még ma is kótyagos a fejem.
A BARÁT
A bűnösnek. Képzeld csak, miről vitáztunk: hogy van-e bűn meg bűnös?
A BŰNÖS
Minek erről vitázni? Ez egyszerűen társadalmi kérdés.
A BARÁT
Te is ezt mondod?
A BŰNÖS
Ez az egyetlen logikus magyarázat.
A BARÁT
Ó, a ti logikátok! Hát hogy lehet puszta logikával megérteni az emberi természetet? A logika, barátom, egyetlen lehetőséggel számol, holott ezer van!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Égszakadás, földindulás! Most legalább el tudja képzelni, mi volt ott tegnap este. Egy szobában hat ilyen torok, ráadásul szesszel jól meglocsolva. Nem, barátom, nincs igazad. A társadalomnak igenis szerepe van a bűnben, ezt én tudom a legjobban.
A BARÁT
Csakhogy ha minden felelősséget a társadalomra hárítasz, akkor tulajdonképpen nincsenek is bűnösök. Ehhez meg mit szólsz?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ez, barátom – filozófia.
A BARÁT
Az hát. De ha nincsenek bűnösök, akkor te hogy lehetsz vizsgálóbíró?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mondtam, hogy ez: filozófia. A jog, az egészen más.
A BARÁT
Ebben meg én nem hiszek. Mert vagy a társadalom felelős mindenért, és akkor nincsenek bűnösök, és senkit sem lehet megbüntetni – vagy nemcsak a társadalom felelős, és akkor igenis van bűn és jogos ítélkezés. De tovább megyek. Ha egyedül a társadalom felelős a bűnért, akkor annak a vénasszonynak a haláláért te is felelős vagy, meg én is, meg ő is.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ki tudja? De ne kezdjük megint a tegnapit; úgyse jutunk zöldágra. Hanem hogy ezekről a kérdésekről beszélünk: bűn, társadalom, gyilkosság – eszembe jutott egy cikke, A bűnről, ez a címe, ha jól emlékszem. Két hónapja olvastam a Szemlében.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Hogyan? Nem is tud róla, hogy megjelent?
A BŰNÖS
Csakugyan írtam egy cikket fél évvel ezelőtt, amikor otthagytam az egyetemet, be is küldtem a Szemlének, de aztán sose jártam utána.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Látja, milyen ember ön! Úgy begubódzik, hogy még saját ügyeivel se törődik.
A BARÁT
Ez igen, barátom! És még nekem se szóltál róla. Még ma elmegyek a könyvtárba, és kikérem azt a folyóiratot!
A BŰNÖS
De hogy tudta meg, hogy én írtam? Hiszen csak betűvel szignáltam. Vagy odaírták a nevem?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nem, nem írták oda. De a szerkesztő jó ismerősöm. És a cikk nagyon érdekelt. Igazán nagyon.
A BŰNÖS
Emlékszem, a bűnös lelkiállapotát vizsgáltam a bűn elkövetésének ideje alatt.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Úgy van. Ön azt állítja, hogy a bűn végrehajtása mindig kóros lelkiállapotban történik. Eredeti felfogás. Bár, ugye, mi az, hogy kóros? De engem voltaképp nem ez érdekelt, nem a bűnözők lelkiállapota, hanem a cikk második része, az a gondolat, melyet a vége felé pedzeget, amikor arra céloz, emlékezzék csak vissza, hogy vannak emberek, akiknek lehet, illetőleg nemcsak lehet, hanem joguk van bármilyen bűnt elkövetni, mert rájuk nem vonatkoznak a törvények.
A BARÁT
Micsoda? Mit beszélsz? Hogy az embernek joga van a bűnre? Remélem, nem azért, mert a társadalom megfertőzte?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nem, nem egészen. Arról van szó, hogy barátod a cikkében kétfelé osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönséges ember legyen engedelmes, szófogadó, neki nincs joga megszegni a törvényt, mert ő, ugye, közönséges ember. A nem közönségesnek viszont joga van minden bűnt elkövetni, minden törvényt megszegni, éppen mert nem közönséges ember. Ezt írta, igaz? Vagy tévedek?
A BŰNÖS
Nem egészen, bár elismerem, hogy majdnem híven tolmácsolta a gondolataimat. Mégis van egy kis különbség. Elismerem, kissé önkényes, hogy az embereket közönségesekre és nem közönségesekre osztom, de hisz nem a meghatározás a fontos. Csak a fő gondolatban hiszek, vagyis abban, hogy az emberek a természet valamilyen törvénye szerint általában két fajtára oszlanak, mindegy, hogyan nevezzük ezeket. Az egyik, a közönségesek vagy az alsóbbrendűek fajtája, ha így jobban tetszik, úgyszólván nyersanyag, csak arra való, hogy szaporodjék, és magához hasonlókat hozzon létre. A másik fajta, a nem közönségeseké vagy felsőbbrendűeké, akiknek adottságuk, tehetségük van arra, hogy valami újat alkossanak, teremtsenek. Az első fajta konzervatív; rendszeretők, engedelmesek és szívesen fogadnak szót. Szerintem szót is kell fogadniuk, mert ez a rendeltetésük, az engedelmesség tehát az ő számukra nem megalázó. A másik fajta viszont áthágja a törvényt és rombol, vagy legalábbis hajlamos erre, ki-ki tehetsége szerint. Törvényszegésük természetesen a körülményektől függően igen sokféle. Van, aki csak a családjával, a barátaival szemben érzi jogosultnak, hogy más legyen, mint a közönséges emberek. De van nagyobb tehetségű is, aki mindent felrúg. Ez aztán térdig gázol a vérben – és
jól teszi, mert nem tehet mást: ha az eszméjét meg akarja valósítani, nem figyelhet arra, hány hulla marad mögötte.
A BARÁT
Azt hiszem, te megháborodtál.
A BŰNÖS
Dehogyis! Csak ki merem mondani az igazságot, ami előtt ti behunyjátok a szemeteket. Mert az igazság az: ha Kepler vagy Newton felfedezését, a körülmények különleges alakulása folytán, másképp nem ismerhette volna meg a világ, mint egy vagy tíz vagy száz vagy nem tudom, hány ember feláldozása árán, akkor Newtonnak igenis joga – sőt kötelessége, érted: kötelessége! – lett volna eltávolítania ezt a tíz vagy száz embert, hogy felfedezése az emberiség közkincse lehessen. Csakis ilyen értelemben beszélek a cikkemben „a bűn jogáról” – mert ez természetesen nem jelenti azt, hogy Newtonnak vagy bárki nem közönséges embernek joga van leütni, akit akar, aki éppen szembejön vele. De a célja érdekében – mégpedig lelkiismeret-furdalás nélkül! – igenis joga van átlépni minden akadályon, ha az eszméjét (az egész emberiség számára üdvös eszméjét) másképp nem tudja megvalósítani.
A BARÁT
Mit mondasz? Hogy lelkiismeret-furdalás nélkül?
A BŰNÖS
Bizony ám! Hiszen ha lelkiismeret-furdalása lenne, az azt jelentené, hogy bűnt követett el, noha csak megfelelt a küldetésének. Azt hiszed, mindazok, akiket a történelem az emberiség nagy jótevőiként tart számon, végrehajtották volna a feladatukat, ha szakadatlanul lelkiismeret-furdalás gyötri őket? Nem, barátom, a Caesarok, a Napóleonok nem riadtak vissza a vérontástól, ha csakis így, vér – mégpedig ártatlanul kiontott vér – árán tudtak célt érni. Mert azt, ugye, te se tagadod, hogy az emberiség nagy előrevivői nagyrészt félelmetes vérontók is voltak? És egytől egyig törvényszegők, ami nem is lehetett másként, mert új törvényeket hoztak, s így megsemmisítették a régieket. Márpedig ami Napóleonra érvényes, az érvényes minden nem közönséges emberre. A cikkemben éppen arra az eredményre jutok, hogy mindenki, aki a rendes kerékvágásból csak egy kicsit kimozdul, tehát minden olyan ember, aki valami újat akar, természete szerint szükségképpen törvényszegő. Szükségképpen, hiszen másként nem tudna kimozdulni a régi kerékvágásból, abban megmaradni pedig nem képes, sőt nem is szabad neki, különben nem teljesíti a hivatását.
A BARÁT
Meggondoltad te, mit beszélsz? Hiszen azt mondod, hogy vannak emberek – és épp a legkiválóbbak –, akik csak akkor tudnak megfelelni a rendeltetésüknek, ha ölnek, rabolnak, gyújtogatnak!
A BŰNÖS
Nem, barátom, én nem mondom, hogy ezt kell tenniök. Én csak azt mondom, hogy minderre joguk van. Persze nem hivatalos joguk, hiszen a világ jóformán sosem ismeri el ezt a jogukat, lefejezi és felakasztja őket, igen helyesen, mert a közönséges emberek így töltik be a maguk konzervatív hivatását. Így kerek a világ, barátom: az első fajta tartja fenn és sokasítja az emberiséget – a második mozgatja és viszi a cél felé. És ez az igazi egyenlőség, mert mindkettőre egyaránt szükség van, mivel egyik sem lehet meg a másik nélkül.
A BARÁT
Ezt nevezed te egyenlőségnek? Hiszen egy ilyen világban a közönséges embereket meg kellene bélyegezni, mint a birkát, nehogy összetévesszék őket a felsőbbrendű fajtával!
A BŰNÖS
Mért éppen a közönségeseket, mikor amúgy is ők a nagy többség?
A BARÁT
Mert a nem közönségeseknek – szerinted – joguk van áthágni a törvényt. A többire kell hát vigyázni, nehogy tévedés történjék, és – ments isten! – egy közönséges ember felsőbbrendűnek képzelje magát, ő is „átlépjen” az akadályokon…
A BŰNÖS
Szükségtelen, két okból is. Először, mert a közönséges embert úgyis felismered arról, hogy engedelmességre született, tehát nem hágja át a törvényt. Másodszor, mert ha mégis megtenné – amire bizonyára van példa, nem is egy –, mivel közönséges ember, úgyis lelkiismeret-furdalást érez majd, vagyis magától bevallja, hogy bűnt követett el.
A BARÁT
Te meg mért hallgatsz? Mért nem segítesz megértetni vele, hogy mindez nemcsak ostobaság, hanem embertelen is?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mert a te barátod elmélete – hiszen ezért figyeltem fel a cikkére is – igazán érdekes. Rendkívül érdekes!
A BARÁT
Érdekes? Ez neked érdekes?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nagyon is.
A BARÁT
Nektek a bűn – érdekes? Az igazság – érdekes? Ó, ti, jogászok, a ti szépen megfogalmazott elméleteitekkel! Csak azt ne higgyétek, hogy a szép fogalmazás egyenlő az igazsággal, de nem ám!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Bocsássa meg az akadékoskodásomat. Engedjen meg egyetlen, igazán csak egyetlen kérdést. Mondjuk, hogy valaki, egy férfi, egy ifjú, a fejébe veszi, hogy ő Caesar vagy Napóleon, illetőleg, hogy az lesz belőle. Akkor hát gyerünk, lépjünk át az akadályokon?
A BŰNÖS
Igen, ilyen esetek szükségképpen lesznek. Kivált a fiatalság sajátja, hogy magában lássa a jövő Napóleonját. De meg kell mondanom, uram, hogy ez is természetes: mikor képzelje valaki magát Napóleonnak, ha nem húszéves korában?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Elmés, igazán elmés. No de a kérdésre, az én kis kérdésemre nem méltóztatott még felelni: mi lesz, ha egy ilyen ifjú ember „átlépi az akadályokat”? És mondjuk, öl és rabol?
A BŰNÖS
Lesz, ami lesz. Nyugtalanságra, uram, semmi ok, a társadalom jól körülbástyázta magát: van akasztófa, rendőrség, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka – nem kell nyugtalankodni. Rajta, fogják meg a tettest!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
És ha megfogjuk?
A BŰNÖS
Akkor úgy kell neki!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Milyen jól mondja: akkor úgy kell neki! No de a lelkiismerete?
A BŰNÖS
Ahhoz kinek mi köze?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Igaz, senkinek. Csak érdeklődöm, hogy minél jobban megértsem az ön elméletét.
A BŰNÖS
Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás az akasztófára.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
És az igazi kiválasztottak, akiknek joguk van ölni? Nekik még szenvedniük sem kell a kiontott vér miatt?
A BŰNÖS
Mondottam, uram: akinek lelkiismeret-furdalása van, az nem tartozik a kiválasztottak közé. Akinek viszont a természet jogot adott, hogy másként cselekedjék, mint a többiek, azt önök vagy fel tudják akasztani, vagy sem, de szenvedni nem fog a tettéért – egyszerűen azért, mert nem követett el bűnt.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Bocsásson meg, uram, ha összeszid, ha megharagszik, mégse állhatom meg. Még egy kérdésecske, jelentéktelen kis ötlet – sokat zaklatom, magam is tudom – csupáncsak azért, hogy el ne felejtsem…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nos, uram, hogy is fejezzem ki magam a legegyszerűbben. Játékos ötlet, amolyan pszichologizálás. Amikor ön a cikket írta, ugyebár, hehe, szinte lehetetlen, hogy önmagát is oda ne számította volna – legalább egy icipicikét – a „nem közönségesekhez”. Ugye, hogy így van?
A BŰNÖS
Könnyen meglehet.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Viszont ha így van, akkor ön is rá tudná szánni magát – mondjuk, súlyos csapások hatása alatt, szorult helyzetben, vagy az emberiség javának előmozdítása érdekében –, hogy átlépjen bizonyos akadályokon, például öljön, raboljon?
A BŰNÖS
Ha megtenném, bizonyára nem közölném önnel.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Jó, jó, persze, hiszen csak azért kérdem, hogy jobban megértsem a cikkét, kizárólag elméleti szempontból…
A BŰNÖS
Engedje megjegyeznem, hogy nem tartom magam sem Caesarnak, sem Napóleonnak. Így hát nem adhatok önnek kielégítő felvilágosítást, mit tennék az ő helyükben.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ugyan, kérem, ki nem tartja magát ma nálunk Napóleonnak? Különösen az ifjúság berkeiben, amint oly találóan méltóztatott megjegyezni.
A bűnös nem szól, veszi a sapkáját, és menni készül.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Máris itthagy? Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ami pedig a kérését illeti, csöppet se aggódjék, írja meg úgy, ahogyan mondtam. Vagy nem, még jobb lesz, ha bejön hozzám a napokban. Akár már holnap, mondjuk, tizenegykor. Talán mondhat is nekünk egyet-mást az esetről. Hiszen ön egyike azoknak, akik utoljára jártak nála.
A BŰNÖS
Tehát hivatalosan ki akar hallgatni, annak rendje-módja szerint?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ugyan már, ugyan már! Arra egyelőre semmi szükség. Igazán félreértett. De látja, én egyetlen lehetőséget sem mulaszthatok el. Az összes zálogtulajdonosokkal beszéltem már, jegyzőkönyvet is vettem fel a vallomásukról. Ideje, hogy ön is, mint a legutolsó… Igaz is! De jó, hogy eszembe jut, majdnem elfelejtettem! Amikor ön, uram, felment az öregasszonyhoz, amikor elvitte neki a zálogtárgyakat, engedje meg, nyolc óra tájban volt, igaz?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nos, amikor ön nyolc órakor felment a lépcsőn, nem látta véletlenül, hogy az első emeleti lakás ajtaja nyitva van, és – emlékezzék csak vissza – nem látott ott két mázolót? Vagy akár csak egyet is közülük? Ott dolgoztak a lakásban, nem vette észre őket? Roppant fontos volna ez az ő szempontjukból.
A BŰNÖS
Mázolókat? Nem, nem láttam. Nem láttam az első emeleten nyitott lakást, vagyis hogy nem vettem észre. Ellenben a harmadikon, ott, emlékszem, valaki hurcolkodott. Igen, erre tisztán emlékszem. Lefelé cipeltek egy díványt, engem meg odanyomtak a falhoz. De mázolók? Nem, arra nem emlékszem, hogy mázolókat láttam volna, és nyitott ajtó se volt, azt hiszem, nem, nem volt.
A BARÁT
De hát mit akarsz, nem értem. Hiszen a mázolók a gyilkosság napján dolgoztak abban a lakásban, ő meg előtte való nap járt az öregasszonynál.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ejnye! Hát nem összezavartam! Ördög vigye, még megbolondít ez az ügy. Látja, annyira fontos volna megtudnunk, hogy látta-e valaki őket nyolc órakor. Most hirtelenében azt hittem, hogy ön megmondhatná. Bocsásson meg, belezavarodtam.
A BŰNÖS
Jobban meg kell az ilyet gondolni.
Utca.
A BARÁT
Nem hiszem. Nem hihetem!
A BŰNÖS
Hát ne hidd. Te, szokásodhoz híven, semmit sem vettél észre, mert te mindig csak a jót látod az emberekben. De én minden szót lemértem.
A BARÁT
Mert gyanakvó vagy, azért. Különben – nem mondom, a hangja nekem is feltűnt. De hogy lehet ez? Hogy lehet?
A BŰNÖS
Jó helyre vittél, mondhatom.
A BARÁT
Nem! Mégse lehet! Nem igaz! Ha csakugyan mérlegelné ezt a képtelenséget, hát mindenáron titkolná, takargatná a kártyáit, hogy aztán egyszerre lecsaphasson rád. De így pimaszkodás is, ügyetlenség is.
A BŰNÖS
Igen, ha bizonyítéka volna, tények vagy csak félig-meddig elfogadható oka a gyanúra, akkor nem fedné fel a kártyáit, hogy annál biztosabban nyerjen. De semmi bizonyítéka, semmi a világon, minden csak délibáb, minden a levegőben lóg. És így a szemtelenségével akar megfogni. De az is lehet, hogy mérges, amiért nincs bizonyítéka, és mérgében nem tud ügyelni a nyelvére. Vagy valami szándéka van vele. Eszes embernek látszik. Talán rám akart ijeszteni. Az ijesztgetés, ez az ő módszerük, barátom!
A BARÁT
Megértelek. De még mennyire megértelek! Hát szabad ezt? Csak azért, mert valaki szegény diák, kikezdte a nyomorúság meg a lelki nyavalya, gyanakvó és érzékeny, sokra tartja magát, hat hónapig az odújában kuksolt, egy lelket se látott, hozzá még lázas is, beidézik a rendőrségre, ott áll a rendőrtisztecskék előtt, kénytelen eltűrni a gorombaságaikat, hogy felhánytorgatják a tartozását, harmincfokos a hőség, áporodott a levegő, körülötte az a sok ember – és akkor egyszerre meghallja, hogy meggyilkoltak valakit, akinél nemrég járt! Hát csoda, hogy elájul? És erre alapítanak mindent! Meg erre a híres elméletedre, hogy az ördög vigye el azt is. Igazán nem csodálom, hogy bánt. De én a helyedben a szemükbe röhögnék, vagy ami még jobb: szembe köpném őket. Úgy bizony, köpj a szemükbe, barátom, és fel a fejjel!
A BŰNÖS
Köpjek a szemükbe! Te könnyen beszélsz. De holnap újra faggatnak, és holnapután újra. Minden az övék; nemcsak a pénz, az élet, a nők, de a börtön is, a rendőrség is. Csodálod, hogy hat hónapig ki se bújtam az odúmból? Hát mit kezdjek egy ilyen világban? Mire kellek én, és egyáltalán kell-e nekem ez a világ?
A BARÁT
Jól van, na. Az ördög vigye el. Én magam megyek el őkegyelméhez, előveszem és megszorongatom, amúgy atyafiságból, addig szorítom, amíg fel nem fed előttem mindent, de mindent!
A BŰNÖS
Azt ugyan szorongathatod. Nem láttad, milyen ravasz? És ő van fölül. Bizony, ez a lényeg: ő van fölül. Annyit gyötörhet, amennyit akar. Én meg nem tehetek semmit.
A BARÁT
Nono. Ez azért nem egészen így van.
Megérkeznek A bűnös házához.
A BARÁT
Várj. Felmegyek hozzád.
A BŰNÖS
Nem, ne gyere. Egyedül akarok maradni.
A BARÁT
Nem lenne mégis jobb…
A BŰNÖS
Mondom, hogy egyedül akarok maradni. Hallani sem akarok többé erről a históriáról!
A BARÁT
Hát jó. Te tudod. Isten veled.
A lány szobája. A bűnös belép.
A BŰNÖS
Váratlanul jöttem, ugye?
A LÁNY
Igen. Nem is tudom…
A BŰNÖS
Utoljára találkozunk. Lehet, hogy nem látom többet.
A LÁNY
Talán elutazik? Akkor hát nem lesz ott holnap a temetésen?
A BŰNÖS
Nem tudom. Holnap már minden… De nem ez a fontos: mondani akarok valamit, azért jöttem. Miért áll? Üljön le. Milyen soványka! Ni, a keze egészen átlátszó. Az ujjai. Akár egy halotté.
A LÁNY
Ilyen voltam mindig.
A BŰNÖS
Mikor még otthon lakott, akkor is?
A BŰNÖS
No persze. Természetesen. A sánta szabótól bérli ezt a szobát?
A BŰNÖS
Ott, az ajtón túl ők laknak?
A LÁNY
Igen. Éppen olyan szoba, mint ez.
A BŰNÖS
És mind abban az egyben laknak?
A LÁNY
Abban az egyben, igen.
A BŰNÖS
A maga helyében félnék itt éjszaka.
A LÁNY
Ó, nagyon kedves, szíves emberek. És a bútor is meg minden, minden az övék. És nagyon jók, a gyerekek sokszor bejönnek hozzám.
A LÁNY
Igen. Az ember dadog, meg sánta is. A felesége is. Vagy nem, az nem dadog, csak nem ejti tisztán a szót. Jó lélek, igazán nagyon jó. Az ura is. Hét gyerek… Csak a legidősebb dadog, a többi meg beteges, de nem dadog. Kitől hallott róluk?
A BŰNÖS
Az édesapjától. Magáról is elmondott mindent. Mindent, érti? Mindent. Azt is, hogy akkor, tudja, a mostohája azt mondta magának: „Mit őrzöd annyira? De nagy kincs!” És maga elment kilenc órakor, és csak éjfélkor jött vissza, kezében pénzzel. És sírtak, a mostohája is, a testvérei is. Akkor már két napja nem ettek. És az édesapja meg ott feküdt részegen.
A LÁNY
Láttam ma. Tisztán láttam.
A LÁNY
Apámat. Mentem az utcán, itt a ház előtt, a sarkon, tíz óra tájt, egyszer csak látom, ő megy előttem. Igen, szakasztott az apám volt. Mintha élne. Fel is akartam szaladni a mostohámhoz.
A BŰNÖS
Most persze a maga gondja az egész család, ugye? A mostohaanyja is, a testvérei is. Eddig is így volt, tudom, a megboldogult magától kért pálinkára is… No de most? Most mi lesz?
A BŰNÖS
A mostohájának rossz a tüdeje. Beteg. Nemsokára meghal.
A BŰNÖS
Talán jobb is neki, hogy meghal.
A LÁNY
Nem jobb, nem jobb!
A BŰNÖS
Hát így élni, az jó?
A LÁNY
Nem szabad, hogy meghaljon.
A BŰNÖS
Nem szabad, nem szabad! De meghal. És a gyerekek? Hol lesznek akkor? Itt? Magánál?
A LÁNY
Nem. Azt nem lehet. Jaj, nem tudom.
A BŰNÖS
És ha maga megbetegszik, kórházba kerül, akkor mi lesz? No, mi?
A LÁNY
Jaj, mit beszél! Az már igazán lehetetlen!
A BŰNÖS
Hogyhogy lehetetlen? Talán biztosítva van ellene? Mi lesz akkor, mondja meg? A mostohája állhat ki az utcára, családostul. Köhög majd, és alamizsnát kér, a gyerekek meg sírnak. Aztán egyszer összeesik ott az utcán, beviszik a kórházba, meghal, a gyerekek meg…
A BŰNÖS
No, és félretenni valamit a szűkösebb napokra? Azt nem lehet?
A BŰNÖS
Persze. De próbálta már?
A BŰNÖS
És nem sikerült. Hát hiszen érthető. Minek is kérdezem. Nem mindennap keres, ugye?
A BŰNÖS
És másképp nem lehet pénzt szerezni? Másképp nem?
A BŰNÖS
Úgy, mint a többi ember, tisztességesen.
A BŰNÖS
Azt az öregasszonyt, tudja, hiszen hallotta, a pénzéért ütötték agyon. Így is lehet pénzt szerezni.
A LÁNY
Hogy mondhat ilyet?
A BŰNÖS
Ocsmány féreg volt. Pióca. És rövidesen úgyis meghalt volna. A pénzéből meg felnevelhetné a gyerekeket. Tisztességesen. A mostohája kórházba mehetne, hogy meggyógyuljon.
A LÁNY
Úristen, hogy mondhat ilyet!
A BŰNÖS
A húga az utcára kerül. Akárcsak maga.
A LÁNY
Nem, azt nem lehet!
A bűnös leborul A lány előtt, és megcsókolja a lábát.
A LÁNY
Mit csinál? Hogy tehet ilyet? Hiszen én tisztességtelen vagyok. És bűnös.
A BŰNÖS
Nem előtted borultam le, hanem az ember töméntelen szenvedése előtt. Merthogy bűnös vagy, az igaz. Kivált azért, mert hasztalanul áldozod föl magad. Ez a legnagyobb bűnöd, igen. Hát nem förtelmes, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod, hogy senkinek sem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre, hogy fér össze benned ennyi bűn ennyi tisztasággal! Akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb vízbe ugrani, és befejezni egy csapásra.
A BŰNÖS
Volt egy álmom. Tegnap, mikor még lázas voltam. Valami szörnyű, sosem látott ragály fertőzte meg az egész világot. Elpusztult mindenki, kivéve néhány kiválasztottat. Valamiféle mikroszkopikus lények fészkelődtek be az emberek testébe. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt. Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, soha olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga igazában, mint ezek a fertőzöttek. Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg és estek őrületbe. Mindenki izgalomban élt, egyik sem értette a másikat, és mind hitte, egyedül ő hordozza magában az igazságot, és gyötrődve nézte a többit. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogyan ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak. Nem tudják, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat. Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregek rontottak egymásra, de a seregek már menetelés közben felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást. A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, és mindenki reszketett. Volt, ahol csoportokba verődtek az emberek,
megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak – de már abban a pillanatban valami egészen másba kezdtek, mint amit terveztek, egyik vádolta a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhínség tört ki. Pusztult, veszett minden és mindenki. És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább. Az egész világon mindössze néhányan menekülhettek meg, a tiszták, a választottak, a bűntelenek. De ezeket meg senki sem látta, szavukat nem hallotta senki.
A LÁNY
Miért mondja ezt nekem?
A BŰNÖS
Eljöttem hozzád. Menjünk együtt. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!
A BŰNÖS
Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy az utunk, ezt bizonyosan tudom. Szükségem van rád, ezért jöttem hozzád.
A BŰNÖS
Később majd megérted. Talán már holnap. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad, át merted hágni… Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki, a magad életét, hát nem mindegy az? Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg hol végzed majd? És nem is bírod ezt sokáig; megháborodol majd, mint én. Máris félig őrült vagy, tudod-e?
A LÁNY
De miért? Miért mondja ezt?
A BŰNÖS
Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre; nem elég siránkozni, mint egy gyerek. Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek, mi? Az a féltüdejű asszony nem sokáig húzza, és mi lesz akkor a gyerekekkel? A húgod talán elkerülheti a sorsát? Nem láttál még gyereket az utcasarkon, akit koldulni küldött az anyja? Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már tolvaj és romlott. Pedig, ugye, azt mondják, szeressük és becsüljük a gyerekeket, mert ők az eljövendő emberiség. Így bizony: ők meg mi, mi vagyunk az eljövendő emberiség!
A LÁNY
De mit tegyünk! Mit tegyünk?
A BŰNÖS
Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni! Mindent. Ha kell, az egész világot. Mindenkit, aki ide juttatott bennünket. Akik bűnösök, de nem vállalják a bűnt, hanem az igazságról prédikálnak nekünk. Mi vállaljuk a bűnt. És vállaljuk érte a szenvedést. Mi az? Nem érted? Majd megérted. Mindenki bűnös. Vállalni kell a bűnt, hogy végre igazság legyen. Majd megérted. Vésd jól az eszedbe, amit mondtam! Ezt adom neked útravalóul.
A vizsgálóbíró dolgozószobája.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ó, kedves uram, hát felkeresett bennünket? Üljön le, parancsoljon, üljön le. Vagy nem szereti, ha kedves uramnak szólítják? Ne tekintse bizalmaskodásnak, nagyon kérem. Ide parancsoljon, talán erre a székre.
A BŰNÖS
Elhoztam ezt az írást. Az óráról. Tessék. Jó lesz így, vagy másképp fogalmazzam?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Írás? Igen, igen. Jó, hogyne, így, ahogy van. Emiatt ne legyen gondja.
A BŰNÖS
Tegnap azt mondta, ha jól emlékszem, hogy ki akar kérdezni. Szabályszerűen. Hogy mit tudok az öregasszonyról, akit megöltek.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Jó, jó, kedves uram, emiatt ne legyen gondja. És nem is sürgős. Egyáltalán nem sürgős. De foglaljon már helyet, nagyon kérem. Ráérünk, igazán ráérünk. Dohányzik? Vagy inkább a magáét szívja? Parancsoljon. Magam, sajnos, szenvedélyes dohányos vagyok. Sajnos, mondom, kedves uram, hiszen olyan szenvedély ez, aminek a kára sok, az öröme meg csaknem semmi. Bár lehet, hogy minden szenvedély ilyen. Vagy nem? Mi a véleménye?
A BŰNÖS
Mondja, bíró úr, ugye, van egy jogászi fogás, amit minden vizsgálóbírónak ajánlanak: hogy távol eső, apró dolgokon kezdje, vagy komolyabb, de oda nem tartozó dolgokon, és ezzel felbátorítsa a gyanúsítottat, jobban mondva elterelje a figyelmét, elaltassa az éberségét, és azután hirtelen lecsapjon rá, egyenesen főbe sújtsa a legveszedelmesebb, a végzetes kérdéssel. Ugye, van ilyen fogás, igaz?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ejnye, ejnye! Hát azt hiszi, hogy ezzel a kis eszmefuttatással, ezzel a néhány mondattal a szenvedélyről önt akartam, hogy is mondta: „elaltatni?”
A BŰNÖS
Bíró úr, tegnap azt a kívánságát közölte velem, hogy jöjjek ide, valamiféle kihallgatásra. Eljöttem hát, mert önnek joga van ezt követelnie tőlem, és ha meg akar tudni valamit, kérdezzen, ha meg nem, engedje, hogy távozzam. Nem érek rá, sietek. Unom ezt a históriát, uram, tudja meg, már régen unom! Részben ettől betegedtem meg. Egyszóval, lesz szíves vagy kihallgatni, vagy elbocsátani, mégpedig rögtön. És ha kihallgat, csak a törvényes forma szerint, uram, mert arra meg nekem van jogom! Másként nem vagyok hajlandó.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Uramisten! De hát mit akar? Miről hallgassam ki? Nyugodjék meg, kérem. Szó sincs arról, hogy nekem mihez van jogom, és önnek mihez van joga. Nem, dehogyis. Apróság, kérem, apróság az egész. Meg nem is sürgős. Ellenkezőleg: igazán örülök, hogy szerencséltetett bennünket. Vendégemnek tekintem. És ha az az átkozott nevetés, ha jól gondolom, az sértette az önérzetét – kérem, nagyon kérem, bocsássa meg, kedves uram. Ideges ember vagyok, van rá eset, komolyan mondom, hogy csak úgy rázkódom a nevetéstől, jó félóra hosszat. Hiába, könnyen nevetek, és amilyen testalkatom van, még gutaütéstől is tarthatok. No de üljön már le, igazán, különben azt hiszem, még mindig neheztel. És hadd mondjak valamit, kedves barátom. Ön nem tapasztalta még, hogy ha nálunk két értelmes ember összekerül, akik még nemigen ismerik, de azért sokra tartják egymást, mint teszem azt, mi ketten, hát akárhányszor félóra hosszat nem találnak beszédtémát? Miért van ez, mondja? Talán nincs közös érdeklődési körünk? Dehogynem. Hát akkor? Ilyen nehezen nyílik meg a lelkünk? Vagy ilyen erős a fal közöttünk? Igazán nem tudom. Ön mit gondol? De tiszta szívből. No, tegye már le azt a sapkát a kezéből, rossz ránézni, hiszen úgy ül itt, mintha máris menni készülne. Kávéval nem
kínálom, ez nem arra való hely, ugyebár, de néhány percet miért ne tölthessünk egy barátunkkal, csak úgy, a magunk örömére. Ne vegye rossz néven, hogy így futkosok – ne haragudjék, most már nagyon félek, hogy meg találom haragítani –, de szükségem van egy kis testmozgásra. Egész nap ül az ember, és örül, ha pár percig járkálhat. Ilyen a mi munkánk, kérem. Kihallgatások, formaságok. Mivel éppen a kihallgatást méltóztatott említeni az imént. Hát valóban úgy van, látja, a kihallgató maga akárhányszor jobban összezavarodik, mint az, akit kihallgat. Nagyon találóan és elmésen mondta ezt az előbb…
A BŰNÖS
Semmi ilyet nem mondtam.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nem? Igazán nem? Jaj, bocsásson meg. De tulajdonképpen mindegy. Valósággal belebolondulok ebbe a munkába, kérem! Egy és ugyanaz, újra meg újra, mint a dobpergés. Ezt önök, fiatalemberek, szabad emberek, nem tudják. Nem bizony. No és amit a jogászi műfogásainkról mondott, az is nagyon helyes megjegyzés, tökéletesen egyetértünk. Igaza van: melyik gyanúsított ne tudná, még a legegyügyűbb paraszt is, hogy oda nem tartozó kérdésekkel igyekeznek elaltatni az éberséget, mint olyan találóan méltóztatott mondani, hogy aztán lesújtsanak a balta fokával, egyenest a feje búbjára, hehehe. Igen, egyenest a feje búbjára. Igazán sikerült hasonlat, azt hiszem. Hja, igaz! Egyik szó szüli a másikat. A szabályszerű formát említette az előbb, igaz? A mi kis kihallgatásunkkal kapcsolatban, emlékszik? De minek az, kérem? Miért kéne szabályszerűen? Ez akárhányszor fabatkát sem ér. Egy kis baráti beszélgetéssel olykor sokkal többre megyünk. No meg az a szabályszerű forma úgysem szalad el, megnyugtathatom. És mi is az a szabályszerűség, kérdem tisztelettel? A nyomozót nem szabad, hogy lépten-nyomon akadályozza a formaság. Hiszen a mi mesterségünk, hogy úgy mondjam, művészet a maga nemében, vagy ilyesvalami. Tökéletesen igaza van, kedves uram. Nagyon igaza van, hogy olyan elmésen kigúnyolja a mi jogászi formaságainkat. Ezek a remekül
kiagyalt lélektani fogások roppant nevetségesek – legalábbis némelyik. És nem is érünk sokat velük, kivált, ha túlságosan törődünk a szabályszerűséggel. Önök, fiatalok, önök tudják ezt a legjobban. Mert önök, ha szabad így kifejeznem magam, önök fütyülnek a szabályokra, ugye? Ön például jogásznak készül?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
No, akkor tessék: itt ez a kis példa, talán még hasznát veszi a jövőben. Vagyis, nehogy azt higgye, dehogy merném én oktatni, hiszen micsoda tanulmányt írt máris a bűnözésről! Meg aztán, tudom én, a fiatalság nem szereti, ha oktatják. Nem bizony, nem is tűri. Szóval, csak megemlítek egy példát szemléltetésül. Tehát: bűnösnek tartok valakit, ezt vagy azt, de mit gondol, zaklatni fogom idő előtt? Mért tenném, kérem, még ha van is bizonyítékom ellene? Illetve: az egyik olyan ember, hogy kötelességem azonnal letartóztatni, de a másik nem az a fajta, igen, kérem, ez így van. Akkor meg mért ne sétálhatna még egy darabig a városban? Nem, úgy látom, nem egészen érti. Hadd fejtsem ki világosabban: ha a kelleténél hamarább hűvösre teszem, azzal, hogy úgy mondjam, erkölcsi támaszt adok neki. Nevet? Ne nevessen, kérem, higgyen egy sokat tapasztalt embernek: bizonyos embereknek erkölcsi fölényt ad, ha a törvény lecsap rájuk. Természetesen csak bizonyos embereknek. Mert az emberek sokfélék, uram. „No jó, de ha bizonyíték van!” – méltóztatik ellene vetni. Hát igen, tegyük fel, hogy van bizonyítékom. Csakhogy, kedves uram, a legtöbb bizonyíték nem egyértelmű. Én meg vizsgálóbíró vagyok, és gyarló ember; megvallom, szeretném, ha vizsgálati felterjesztésem világos lenne, mint a matematika. Olyan
bizonyítékot szeretnék, ami az egyszeregyhez hasonló: egyszerű és megcáfolhatatlan! Márpedig ha az illetőt túl korán lecsukatom, hiába tudom, hogy ő a bűnös, elesem a lehetőségtől, hogy egészen leleplezzem. Mert ez nagyon fontos, uram: a lelkiismeretes bírónak ez a legfontosabb: a teljes igazság. De ha letartóztatom, ezzel úgyszólván meghatározott helyzetet teremtek a számára, mégpedig nem is akármilyet: tudomásul veszi, hogy fogoly, és eszerint viselkedik. Mi több: most már joga van szembehelyezkednie a törvénnyel, hiszen ugyebár a törvény emelt rá kezet. Ért engem, ugye? És egyetért? Ha viszont, teszem azt, békén hagyom az illetőt, ha egyáltalán nem zaklatom, nem tartóztatom le, de ő tudja, legalábbis sejti, hogy átlátok rajta, hogy minden titkát ismerem, éjjel-nappal figyelem, örökösen rajta van a szemem, és ezzel állandóan szorongásban, rettegésben tartom – istenemre, előbb-utóbb elveszti a fejét! Akkor ő maga jön hozzám, sőt, talán olyasmit is csinál, ami már nagyon hasonlít az egyszeregyhez, vagyis majdnem matematika. No és az idegek, uram, az idegek! Azokról se feledkezzünk meg. Az a beteg, rossz, felborzolt idegzet. Vagy úgy is nevezhetjük: a lelkiismeret. Egyszerű ez, kérem: ha letartóztatom, megszűnik a lelkiismeret-furdalása, meg ám, uram, mert attól kezdve minden bűnös védekezik. De ha nem, akkor ugyebár, akár akarja, akár nem, egyre jobban gyötri az a fránya lelkiismeret.
Hát bánom én, hogy szabadon sétál a városban a lelkiismeretével? Dehogy bánom: hadd sétáljon még egy darabig, csak tessék! Annál rosszabb lesz a lelkiismerete, úgy bizony. És épp ezért kerül a hálómba, ezért nem szökik meg előlem. Nem azért nem szökik meg, mert nincs hová: a lelkiismerete miatt nem szökik meg, uram! Természeti törvény folytán nem szökhet meg előlem, még ha volna is hová! Mert ennek az embernek nem lesz édes a szabadság; hiába akarná, nem tudja élvezni. Nem ám, mert bűnt követett el, uram! És minél többet töpreng, annál jobban belebonyolódik, magamagát bonyolítja a hálóba, halálra vergődik, úgy bizony! Hiába, látom, nem hisz nekem. Még mindig azt gondolja, hogy csak mókázom. Vagy nem hisz a lelkiismeret-furdalásban? Nem, tudom, barátom, ön az emberi észt mindennél többre becsüli. Az éles elme valóban pompás dolog, a természet ékessége, életünk öröme! És micsoda bűvészmutatványokra képes néha! Hogy is tudna holmi szegény kis vizsgálóbíró keresztüllátni ezeken a mutatványokon. Csakhogy a természet kisegíti a szegény vizsgálóbírót, ki ám, itt a bökkenő! Erre nem gondol az éles észért rajongó fiatalság, amely „áthág az akadályokon”, ahogy tegnap igen elmésen és ügyesen méltóztatott kifejezni. Tegyük fel, hogy
valamelyikőjük valamely általa elképzelt nemes cél érdekében bűnt követ el, mégpedig főbenjárót. Szabad elhatározásból – mondjam így: meggyőződésből – teszi, tehát elszánt arra is, hogy nem vallja be a bűnt még önmagának sem. Remekül hazudik, a lehető legfurfangosabban. Már-már diadalmaskodik is, élvezhetné éles elméje nehezen szerzett gyümölcsét, de akkor – puff!, ájultan esik össze, éppen a legrosszabb helyen! Lehet betegség is persze, rettenetes, micsoda fojtó levegő van némely helyiségben, de mégis, mégis gyanús a dolog! Pompás volt a terve, pompásan hazudott is – de nem számolt valamivel, amit nevezhetünk emberi természetnek is, lelkiismeretnek is. És ez előfordulhat a legravaszabbul tervező, legélesebb eszű fiatalemberrel is! De ejnye, barátom, hogy elsápadt. Fülledt itt a levegő? Nyissak ablakot?
A BŰNÖS
Ó, ne fáradjon, kérem. Ne fárassza magát miattam. Bíró úr, most már tisztán látom, hogy ön határozottan engem gyanúsít az öregasszony meggyilkolásával. Én viszont kijelentem, hogy megelégeltem ezt, már régen megelégeltem. Ha azt hiszi, hogy a törvény nevében joga van eljárni ellenem, tessék, tartóztasson le, de hogy a szemembe röhögjenek és gyötörjenek, azt nem tűröm. Nem tűröm! Megértette? Nem tűröm!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Csendesebben, uram! Még meghallják, és bejönnek. És akkor mit mondunk nekik? Gondolja meg.
A BŰNÖS
Tudni akarom, véglegesen felment-e minden gyanú alól vagy sem? Ezt mondja meg, mondja meg világosan, határozottan, éspedig minél hamarább. Most mindjárt!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
No nézd csak. Kiadták a parancsot. Megkaptam az utasítást! És mért akarja tudni, ha szabad kérdeznem? Mért akar olyan sokat tudni, mikor még egyáltalán nem is zaklatták? Úgy tesz, mint a gyerek: ide a tüzet, add a kezembe! Mért olyan türelmetlen? Mi kergeti?
A BŰNÖS
Még egyszer mondom, nem tűröm tovább ezt a…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mit, kérem? A bizonytalanságot?
A BŰNÖS
Ne ingereljen! Nem akarom! Megmondtam, hogy nem akarom, hallja? Nem tűröm és nem bírom tovább!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Csendesebben, no, csendesebben! Komolyan figyelmeztetem, vigyázzon magára. Nem tréfálok, uram.
Kívülről zaj hallatszik, az ajtó kinyílik.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mi az? Nem megmondtam…
A mázoló nyomul be a szobába, mögötte Az őr.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mars ki! Még nincs itt az ideje! Mért hoztátok ide hamarább?
A MÁZOLÓ
Én vagyok a bűnös! Én tettem! Gyilkos vagyok!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mit mondasz?
A MÁZOLÓ
Én öltem meg az öregasszonyt. Baltával. Elborult az agyam.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mit beszélsz?
A MÁZOLÓ
Én öltem meg. Igazán.
MÁZOLÓ
Egymagam, igen, a társam ártatlan, semmi része benne.
A vizsgálóbíró hirtelen A bűnöshöz fordul.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ez így nem lesz jó. Szíveskedjék távozni. Ez önt már nem érdekli. Legyen szíves, édes uram…
A BŰNÖS
Erre nem számított, igaz?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
No de ön se, barátom!
A lány szobája.
A BŰNÖS
Emlékszik, mit kérdeztem tegnap? Ha megmenthetné a mostoháját és a gyerekeket, ha ez lenne az egyetlen mód… Megölné azt az öregasszonyt, ha ezzel megmenthetné őket?
A LÁNY
Mért gyötör már megint?
A BŰNÖS
Feleljen! Nos, döntene? Ki maradjon életben: az ártatlanok vagy a bűnös vénasszony?
A LÁNY
Mért kérdez olyat, amit nem lehet kérdezni? Mire jók az ilyen hiábavaló kérdések?
A BŰNÖS
Csakhogy az élet ilyen kérdéseket tesz fel! Akár hiábavalók, akár nem. És nekünk felelnünk kell.
A LÁNY
Hogy dönthetném én el, ki éljen és kinek kell meghalnia?
A BŰNÖS
És ha magának kell eldöntenie? Mert ha nem dönt, akkor azok pusztulnak el, akiknek élniük kellene: az ártatlanok.
A LÁNY
Mondja meg inkább egyenesen, mit akar tőlem? Vagy megint csak azért jött, hogy gyötörjön?
A BŰNÖS
Igazad van. Igen, ha meggondolom… Ostobaság. Mért is jöttem hozzád? Igen, miért? Hát azért jöttem, hogy megmondjam neked, ki ölte meg azt az öregasszonyt.
A LÁNY
De hát maga hogy tudhatja?
A BŰNÖS
Nem, nem fogták el.
A LÁNY
Akkor hogy tudhatja?
A BŰNÖS
Nyilván jó barátságban vagyok vele. Azért tudom. Nem találod ki? Nézz csak meg jól! Kitaláltad?
A LÁNY
Úristen! Hogy tehette ezt magával?
A BŰNÖS
Eszeden vagy? Most ölelsz?
A LÁNY
Ó, hiszen akkor nincs nálad boldogtalanabb!
A BŰNÖS
Hát nem hagysz el?
A LÁNY
Nem, nem hagylak el soha! Veled megyek mindenüvé. Ó, uramisten! Ó, én boldogtalan! Miért nem ismertelek már előbb? Miért nem előbb jöttél hozzám?
A BŰNÖS
De most eljöttem.
A LÁNY
Most igen. De mit tehetünk már? Együtt leszünk, együtt. Veled megyek. A börtönbe is veled megyek.
A BŰNÖS
Talán még nem is akarok börtönbe menni.
A LÁNY
De hát egy ilyen ember hogy szánhatta rá magát? Hogy lehet az?
A BŰNÖS
Hogyan? Hát rabolni akartam.
A LÁNY
Éhes voltál! És, és hogy anyádon segíts, azért! Ugye, azért?
A BŰNÖS
Nem. Olyan nagyon éhes azért nem voltam. És anyámon segíteni akartam, igaz, de ez sem egészen így van.
A BŰNÖS
Figyelj csak, mondok valamit: ha azért öltem volna, mert éhes voltam, akkor most boldog volnék, hidd el nekem! És mit érsz vele, mondd, mit érsz, ha elismerem, hogy rosszul tettem? Mind csak azt akarjátok: azért törjek meg, hogy ti diadalmaskodhassatok! De mit érsz ezzel az ostoba diadallal, azt mondd meg! Jaj, hát miért jöttem hozzád?
A BŰNÖS
Azért hívtalak tegnap, hogy gyere velem, mert senkim sincs kívüled.
A BŰNÖS
Hát tudom én? Hová hívhattalak volna? Talán a halálba.
A LÁNY
Nem, azt nem teheti!
A BŰNÖS
Látod, csak most, ebben a pillanatban értettem meg magam is, miért hívtalak. Tegnap még nem tudtam. Csak azért hívtalak, csak azért az egyért jöttem hozzád, hogy ne hagyj el. Miért ölelsz, mondd? Mert nem bírtam egyedül, és megosztottam a terhemet? Rád raktam a felét; kínlódj te is! Hogy szerethetsz egy ilyen hitvány embert?
A LÁNY
Te talán nem kínlódsz?
A BŰNÖS
Én gonosz szívű vagyok, tudd meg, és ez sok mindent megmagyaráz. Azért is jöttem hozzád, mert gonosz vagyok. Van, aki nem tette volna; van, biztos van, aki olyan erős. De én gyáva vagyok és aljas! Igen, aljas. No, mindegy. Nagyon másfélék vagyunk mi ketten. Miért is jöttem hozzád! Soha meg nem bocsátom magamnak.
A LÁNY
Nem, nem! Jól tette, hogy eljött. Jobb, hogy tudom, sokkal, sokkal jobb!
A BŰNÖS
Mindegy. Ez most mind mellékes. Öltem. Tudod már, érted? Látod: Napóleon akartam lenni, azért öltem. Nos, érted már?
A LÁNY
Nem. De azért csak beszélj, beszélj, megértem én, magamban majd megértek mindent!
A BŰNÖS
Ez a dolog magja: egyszer feltettem magamban a kérdést, hogy ha Napóleon, mondjuk, az én helyemben volna, a mi helyünkben, érted, amikor nincs forradalom, hanem béke, amikor nem lehetünk máról holnapra tábornokok, nem vezényelhetünk seregeket, nos, ha Napóleon az én helyemben volna, és ugyanúgy nem tudná mivel kezdeni a pályáját, mint én, rászánná-e magát, hogy leüssön egy ilyen nyomorult öregasszonyt, és elvegye a pénzét? A pénzét, érted, ami a pályájához szükséges! Vajon rászánná-e magát, ha nincs más út előtte, vagy visszariadna, mert ez nem valami nagy feladat, nem méltó egy nagy emberhez, és mert – bűn? Szóval, hidd el, sokáig, rettentő sokáig rágódtam ezen, és rettentően szégyelltem magam, amikor végre rájöttem, egészen váratlanul, hogy Napóleon nemcsak nem riadna vissza ettől, nem, még csak eszébe sem jutna, hogy bármitől, bármilyen bűntől vissza kellene, vissza szabadna riadnia. Nem, Napóleon éppen azért Napóleon, mert soha semmitől nem riadt vissza, mert mindenen keresztülgázolt, ami útjába állt. Igen. Így aztán én is véget vetettem a töprengésnek, és lesújtottam a baltával, követtem a nagy ember példáját. Szóról szóra így történt. Nevetséges, ugye? És az a legnevetségesebb, hogy valóban így volt.
A LÁNY
Inkább magyarázza el egyenesen. Példák nélkül.
A BŰNÖS
Napóleon meg a többi, igen, ostobaság. Csak fecsegek. De nézd csak: te is tudod, hogy anyámnak egy garasa sincs, a húgom ide-oda hányódik. Én voltam a reménységük. Beiratkoztam az egyetemre, reméltem, ha nem győzöm pénzzel, és elhúzódik a tanulás, hat-nyolc év múlva mégis megkapom a diplomát, és csak lesz állásom. Igen, de addigra anyámat elsorvasztja a gond meg a bánat, és én nem tudok könnyíteni rajta, nem, még nehezítem is a sorsát, mert rám is költenie kell. A húgom pedig, nos, a húgom még rosszabb sorsra juthat. Mert látod, te is hova jutottál? De meg mi öröm van abban, hogy az ember egész életében csak elmegy minden mellett, semmiből nem veheti ki a részét? Húszéves korában azért nem élhet, hogy majd akkor élhessen, ha harminc lesz; és ha harminc lesz, azért nem élhet, hogy akkor élhessen, ha hatvan lesz. Az anyámmal nem törődhetek, a húgommal nem törődhetek, és miért? Azért, hogy majd ha eltemettem őket, más jöjjön a helyükbe, asszony, gyerek, és azokat is egyetlen garas, betévő falat nélkül hagyjam itt egykor, mint titeket az édesapád. Körülöttem meg élnek emberek, élnek, érted, ahogy én sose fogok, ahogy nekem sose szabad, pedig nem jobbak nálam, nem, tudom, hogy rosszabbak, tudom, hogy bűnösebbek. Hát én elhatároztam, hogy megszerzem az öregasszony pénzét, nem gyötröm tovább anyámat,
biztosítom magamnak, hogy tanulhassak, hogy elindulhassak neki az életnek, hogy lehessen belőlem valaki. Lásd, erről van szó. Így történt.
A LÁNY
Nem, nem így. Így nem. Hát lehet az, hogy valaki… Nem! Az nem lehet! Nem lehet!
A BŰNÖS
No ugye, te is látod, hogy nem lehet. Pedig őszintén beszéltem, igazat mondtam.
A LÁNY
Micsoda igazság! Uramisten!
A BŰNÖS
Hiszen egy férget öltem meg, egy haszontalan, undok, kártékony férget!
A LÁNY
Mit mond? Az ember: féreg?
A BŰNÖS
Jó, jó, én is tudom, hogy nem az. Hát igen, hogy az öregasszonyt megöltem: rosszul tettem. Eh, hagyjuk ezt! Különben, most is hazudtam. Neked is hazudok. Már régen. Ez mind nem igaz, jól mondod, egészen más ok volt, egészen más. Inkább abból indulj ki, hogy önző vagyok és hiú, gyűlölködő, irigy, aljas és bosszúvágyó, no meg talán elmebajra is hajlamos. Abbahagytam az egyetemet ugye, mert nem volt pénzem. Pedig, látod, talán el tudtam volna tartani magam. Anyám küldött annyit, hogy tandíjra, könyvekre fussa, meg néha ruhára, a kenyérrevalót pedig megkereshettem volna bizonyosan. Leckeóra mindig akadt; a barátom is mindig talál munkát! De én megdühödtem, és nem akartam így élni. Igen, ez az, megdühödtem! Az egész világra, mindenkire. Hogy így kell tengenem, épp fiatalságomban. Mások meg, a nálam hitványabbak… Igen, megdühödtem, és mint a pók, behúzódtam a zugomba. Ó, hogy gyűlöltem azt az odút! De kimozdulni mégse akartam, csak azért se tettem egy lépést sem. Napszámra nem mozdultam ki, és dolgozni se akartam, meg enni se. Este nincs mivel világítsak, sötétben fekszem, tanulnom kellett volna, de a könyveimet eladogattam. Jobban esett heverni és gondolkodni. Örökösen csak gondolkodni. És akkor gyökeret vert bennem a rögeszme, hogy… Nem, nem így volt! Megint nem jól mondom. De látod, mindig azt kérdeztem magamtól akkor: mért vagyok
ilyen ostoba? Ha egyszer tudom, hogy a többi ember ostoba, mert hiszen ezt bizonyosan tudom, mért nem tudok én okosabb lenni náluk? Mert rájöttem, hogy aki okosabb és elszántabb, az uralkodik rajtuk. Igen, főképp aki elszántabb. Mert aki mindent mer, annak van igaza. Aki mindent fel mer rúgni, minden törvényt, minden szabályt, az a törvényhozójuk. Így van ez öröktől fogva: aki a legtöbbet mer, annak az igaza a legerősebb. És arra is ráeszméltem, hogy a hatalom csak annak a kezébe kerülhet, aki meg meri szerezni bármi áron. Csak ez a fontos, csak ez az egy a fontos: merni kell! És akkor támadt bennem a gondolat – egyszerre világos lett előttem, mint a nap, hogy fütyülni kell erre a sok ostobaságra, erre a sok képtelenségre fütyülni, mindenre, az egész világra, pokolra küldeni az egészet úgy, ahogy van! És akkor, akkor elhatároztam: én meg merem tenni! És öltem. Öltem, igen, de csak merni akartam, azért tettem. De untam, ó, de untam az örökös fecsegést jogról, törvényről, igazságról, életről. El kellett határoznom, hogy véget vetek ennek, és nem fecsegek tovább. Azt hiszed, hogy nem tudtam magam is, hogy ha már kérdem, sőt újra meg újra kérdem, jogom van-e ehhez – hát nyilván nincs jogom! Vagy például, ha egyáltalán felvetem a kérdést, féreg-e az ember – hát nekem nyilván nem féreg, csak annak, akinek eszébe se jut fontolgatni, aki megy előre, egyenest, meggondolás nélkül. És ha
már annyi ideig rágódom, rászánná-e magát Napóleon vagy sem – hát akkor bizonyos, hogy én nem vagyok Napóleon. Véget akartam vetni ennek, véget vetni a bizonytalanságnak, a fecsegésnek, a töprengésnek. Cselekedni akartam, érted, ölni, okoskodás nélkül, csakis magam miatt! Nem azért öltem, mert éhes voltam, vagy hogy az anyámon segítsek – micsoda badarság! Nem is azért, hogy ha megszerzem a hatalom eszközeit, az emberiség jótevője legyek. Maszlag! Egyszerűen csak öltem, pusztán magamért, és hogy jót teszek ezzel valakinek, abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. És nem a pénz volt a fontos, ne hidd, a pénzhez hozzá se nyúltam azóta se. Most már tudom, nem az volt a fontos. Más volt, ami hajtott: azt kellett megtudnom, mégpedig sürgősen, hogy féreg vagyok-e én is, mint a többi ember? Át merem-e hágni a törvényt, meg merem-e szerezni a hatalmat? Semmit érő, remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van…
A LÁNY
Ölni? Hogy joga van ölni?!
A BŰNÖS
Ne szakíts félbe! Csak azt akarom megértetni veled, hogy karmai közé kaparintott az ördög, de csak azért, hogy tudtomra adja: én is ugyanolyan féreg vagyok, mint a többi. Igen, csak azért! És most eljöttem hozzád. Örülj a kedves vendégednek! Hát eljöttem volna, ha nem vagyok féreg? Még azt is megmondom neked: amikor odamentem az öregasszonyhoz, csak ki akartam próbálni magamat. Legalább ezt is tudod.
A BŰNÖS
Öltem, igen. De hogyan? Hát így kell ölni? Hát így megy ölni valaki, ahogy én? Majd egyszer elmesélem neked, hogy mentem oda. És azt hiszed, az öregasszonyt öltem meg? Nem! Magamat öltem meg, nem az anyókát! Magamat ütöttem agyon egyetlen csapással, úgy, hogy sose támadok fel többet!
A LÁNY
Micsoda szenvedés.
A BŰNÖS
Szenvedés. No és? Hát mit csináljak?
A LÁNY
Hogy mit csinálj? Menj, most mindjárt, ebben a percben, menj ki az emberek közé, csókold meg a földet, amit beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, és mondd fennhangon, mindenkinek: „Öltem!” Menj, és valld be, amit tettél. Valld be magadnak és mindenkinek. Akkor, akkor talán helyrehozhatod.
A BŰNÖS
Feljelentsem magam? Azt akarod?
A LÁNY
Vállalnod kell, amit tettél. Ha magadért, igen, ha magadért öltél, magadért kell vállalnod a szenvedést. Ezt kell tenned: akkor megválthatod magadat.
A BŰNÖS
Nem, azokhoz én nem megyek.
A LÁNY
De hogy akarsz élni? Milyen élet lesz az! Hát lehet így? Mi lesz veled?!
A BŰNÖS
Ne légy gyerek! Mit vethetnek a szememre? Mért adjam magam a kezükre? És mit mondjak nekik? Ez csak agyrém. Hogy ítélhetnének felettem ők, akik milliószámra pusztítják el az embereket, és még dicsekszenek is ezzel! Ostobák és gazok, igen – hogy ítélhetnének ők felettem? Nem, én hozzájuk nem megyek. És mit is mondanék nekik? Hogy öltem, de a pénzt nem mertem magamhoz venni? Hisz akkor kiröhögnek, és azt mondják: bolond vagy, mért nem vetted el? Igen, azt mondanák, hogy gyáva vagyok és bolond! Egy árva szót sem értenének az egészből. De nem is méltók rá, hogy megértsék! Mért bíznám magam az ő ítéletükre? Mondd meg, mért menjek hozzájuk? Nem, nem megyek!
A LÁNY
Csak kínlódol, kínlódol…
A BŰNÖS
És talán jogtalanul is vádolom magam. Talán mégis ember vagyok, és nem féreg, csak elhamarkodva ítéltem. Még harcolhatok velük!
A LÁNY
Ilyen kínt hordozzon valaki! Ilyen kínt egy életen, egy hosszú életen át!
A BŰNÖS
Majd megszokom. De ide hallgass! Eleget sopánkodtunk, térjünk a dologra. Azért jöttem, hogy megmondjam neked: engem keresni fognak, letartóztatnak.
A BŰNÖS
Mért jajgatsz? Hiszen azt akarod, hogy börtönbe menjek, és most rémüldözöl? Érts meg: nekik nem adom meg magam. Ővelük nem harcolok. Nem csinálhatnak velem semmit. Nincs komoly bizonyítékuk. Minden bizonyítékuk bizonytalan, a vádjaikat a javamra magyarázhatom, érted? És a javamra is fogom magyarázni, ezt már kitanultam! De lecsuknak, annyi bizonyos. Könnyen megeshet, hogy még ma. Nem baj, egy darabig fogva tartanak, aztán ki kell eresszenek, mert nincs egyetlen kézzelfogható bizonyítékuk sem, és nem is lesz, szavamra! Azért meg, ami a kezükben van, senkit sem lehet elítélni, érted?
A bűnös szobája. A vizsgálóbíró a szobában van, amikor A bűnös belép.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Váratlan vendég, ugye? Erre jártam, no, gondoltam, visszaadom a látogatást. Hiszen így illik, nem? Feljövök: az ajtó tárva-nyitva. Nem szokta bezárni az ajtaját?
A BŰNÖS
Nincs mit rejtegetnem.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nincs, persze hogy nincs. Természetesen. Nos, én meg azért jöttem, hogy kimagyarázkodjam. Magyarázattal tartozom, úgy érzem, ez kötelességem. Furcsa jelenet volt közöttünk a múltkor. Érzem, hogy az ön szemében bűnös vagyok. Hisz úgy váltunk el, emlékezzék csak vissza, hogy táncolt minden idegszála, és a térde remegett. No meg, mi tagadás, az én idegeim is táncoltak, és az én térdem is remegett. Nem, nem így kell nekünk egymással beszélnünk.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy helyesebb, ha most már egészen nyíltan beszélünk egymással. Ön roppant ingerlékeny ember, ilyen a természete, túlságosan is ingerlékeny, kérem, de mindamellett kiváló jellembeli és szívbéli tulajdonságai vannak, amelyeket részben sikerült kiismernem, legalábbis ezzel hízelegek magamnak. Én kezdettől fogva a jellemére építek, elsősorban a jellemére. Mindig nagyon bíztam önben.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Hogy mit akarok? Hiszen azért jöttem, hogy megmagyarázzam, szent kötelességemnek érzem ezt, hogy úgy mondjam. Meg akarom magyarázni ezt az egész históriát elejétől a végéig, ezt az én – mondhatnám – eltévelyedésemet. Mert nagyon megkínoztam önt, tudom. De nem vagyok én szörnyeteg, nem, egyáltalán nem. Én is tudom, milyen nehéz terhet cipel egy ilyen nehéz sorsú, de büszke, nagyra törő és türelmetlen, igen, főleg türelmetlen fiatalember. Higgye el, önt a legnemesebb emberek egyikének hiszem, sőt, a nagylelkűség csíráit sejtem önben, bár nem értek egyet minden nézetével, nem, ezt kötelességemnek tartom előre kijelenteni, egyenesen és egészen őszintén: megtéveszteni többé a világért sem akarom. Az igazság az, hogy mihelyt megismertem, vonzódtam önhöz. Talán kinevet, hogy ilyeneket mondok? Ehhez joga van, kérem. Annál is inkább, mert tudom, igen, jól tudom, hogy ön engem az első pillanattól nem szível, ami érthető is, hiszen mi szeretnivaló van bennem, akár mint emberben, akár, hogy is fogalmazzam, a hivatásomban. De gondoljon, amit akar, én a magam részéről most már mindent el fogok követni, hogy az eddigi rossz véleményére rácáfoljak, és bebizonyítsam, nekem is van szívem és lelkiismeretem. Őszintén beszélek, elhiheti. Azt hiszem, nem kell sorra elmondanom, hogyan és mivel kezdődött a dolog. Ez
fölösleges, ugye? De megvallom – mert ha már vallomás, legyen teljes –, én voltam az első, aki felfigyeltem önre. A zálogtárgyak az öregasszonynál, az ájulás a rendőrségen meg ehhez hasonlók, ez semmi, kérem. Ilyen semmiség százával akad a mi területünkön. Hanem a tanulmánya, uram, hiszen tudja, alaposan megvitattuk. Akkor talán gúnyolódtam, de csak azért, hogy még többet áruljon el a nézeteiről. Mert mi mindent mondott nekem önről ez a tanulmány! Hogy merész, türelmetlen, gőgös, komoly, zárkózott ember; igen, mindez benne van az írásában. Azt is tudom, hogy álmatlan éjszakákon, félig önkívületben, lüktető, felhevült szívvel, visszafojtott rajongással írta meg a cikkét. Veszedelmes ám a fiatalságnak ez a visszafojtott, büszke rajongása! Akkor talán gúnyolódtam, de most, megvallom, borzasztón szeretem ezt az első, fiatalos, heves próbálkozást. Esztelen és fantasztikus, de csak úgy villog benne az őszinteség, a megvásárolhatatlan ifjúi büszkeség, a kétségbeesés bátorsága. Igen, elsősorban az őszinteség, ami nekünk, idősebbeknek, hogy úgy mondjam, nem éppen az erősségünk. De hát az őszinteség, kedves uram, igen veszélyes, bizonyos szempontból igen veszélyes. Amikor először olvastam, félreértettem. Igen, félreértettem, mert azt gondoltam: ez az ember nem áll meg itt! Ez csak afféle
megsejtés volt, esendő emberi sejtés, de elvégre a vizsgálóbíró is gyarló ember, hiú arra, hogy megérzi az igazat. Persze, mondhatja ön joggal, bebizonyítottam ezzel valamit? Éppenséggel semmit. És azt is kérdezhetné, való-e, hogy vizsgálóbíró létemre ennyire egy megsejtés rabja legyek? Különösen, amikor itt van ez a mázoló, ő a kezemben van, tények szólnak ellene, tények, akárhogy forgassuk a dolgot. Hát való az, hogy a tényeknek, azoknak a bizonyos tényeknek egy szemernyit se higgyek? Mondja meg őszintén, való ez?
A BŰNÖS
Én is hallottam, amikor beismerte a tettét.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
És ön el is hiszi azt a vallomást? Jaj, tisztelt uram, nem szabad ám minden vallomást elhinni! Bonyolult az emberi lélek, ennél sokkal bonyolultabb. Ez a szerencsétlen mázoló – megmondjam, mit tartok róla? Valamiért szenvedni akar, erről van szó. Hogy miért, nem tudom. Még nem tudom. Ne csodálkozzék, kérem; igenis vannak emberek, akik vállalni akarják a szenvedést. Az életükért vagy a világért, mit tudom én. És ez a bűntett – meg egy ilyen ember, mint a mi mázolónk! Nem, uram, hát nem érzi, hogy e mögött más lappang? A mi korunk van e mögött, a mi furcsa korunk, amikor a gyilkosságok is elméletből születnek. Úgy bizony, elméletből. Mert miféle gyilkos ez, kérdem én: öl, de a pénzt elvenni nem tudja. Nem, uram, ez nem a mázoló, dehogyis a mázoló!
A BŰNÖS
Hát akkor ki a gyilkos?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Hogy ki a gyilkos? Ön, uram, ön a gyilkos. Látom, megint nem hitt nekem, azért csodálkozik annyira. Pedig megmondtam: azzal a szándékkal jöttem, hogy most már mindent kimondjak, és nyíltan beszéljünk.
A BŰNÖS
Nem én öltem meg.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
De igen, ön, csakis ön, senki más.
A BŰNÖS
Megint a régi nóta! Ugyanazok a fogások. Hogy nem unja még?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ugyan már. Mit érnék most azokkal a híres fogásokkal? Még ha tanúim volnának. De hiszen négyszemközt beszélünk! Ön is láthatja, nem azért jöttem, hogy hajszoljam, elfogjam, mint a nyulat. Bevallja vagy sem, az ebben a percben tökéletesen mindegy nekem. Az én meggyőződésem az ön vallomása nélkül is szilárd.
A BŰNÖS
Ha így van, minek jött ide? Megint csak azt kérdezem, amit a múltkor: ha bűnösnek tart, mért nem csukat le?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ez már értelmes kérdés. Szabatosan válaszolok. Először is: ha csak úgy egyszerűen lecsukatom, az nekem nem hasznos.
A BŰNÖS
Mi az, hogy nem hasznos? Ha meggyőződése, hogy bűnös vagyok, kötelessége…
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ugyan, mit érek én a meggyőződésemmel! Egyelőre mindez csak az én elképzelésem. Hát nem bevallottam már, hogy ez az én „sejtésem” még nem bizonyíték? És bár le fogom csukatni, sőt épp azért jöttem, hogy ezt személyesen bejelentsem – ami elég szokatlan, ugye? –, azt is nyíltan megmondom – és ez megint elég szokatlan! –, hogy az ön letartóztatása nekem nem hasznos. De nemcsak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Van valami, ami ennél is fontosabb. Hogy úgy mondjam, csak ez a fontos, hiszen különben nem én jöttem volna, hanem a rendőrök.
A BŰNÖS
Kíváncsian hallgatom.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Higgyen nekem, kérem, tiszta szívemből mondtam, hogy én önt nagyra becsülöm. Nevetséges, ugye, hogy egy vizsgálóbíró mond ilyesmit egy… egy embernek, aki ölt? És mégis, látja, ha hiszi, ha nem, őszinte vonzalmat érzek ön iránt. Az ember iránt, uram, nem a gyilkos iránt: ezt hadd mondjam a szemébe. Ön egy elv alapján gyilkolt, és ezt az elvet nekem üldöznöm kell hivatalomnál fogva is, lelkiismeretem alapján is. Csakhogy ön nem azonos ezzel az elvvel, ezt tudom, ugyanolyan bizonyosan, mint hogy ön ölte meg az öregasszonyt. És ezért van jogom tisztelni önben a jó tulajdonságait, még akkor is, ha tettéért törvény elé állítom.
A BŰNÖS
Igazán kedves. Tehát még köszönjem is meg, hogy a nyakamba akasztja a kötelet?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Gúnyolódjék csak, ehhez joga van, és meg is értem, igazán megértem. Csakhogy épp azért jöttem, hogy elkerüljük a legrosszabbat. Nyílt és őszinte javaslatot teszek: jelentkezzék vallomástételre! Ez önnek is sokkal hasznosabb lesz, és nem tagadom, nekem is.
A BŰNÖS
Hogy önnek az lesz, az nyilvánvaló. De feltéve, hogy bűnös vagyok – amit egyáltalán nem ismerek el: erre szeretném nyomatékosan figyelmeztetni! –, nekem ugyan mi hasznom van abból, ha vallomástételre jelentkezem?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Hogy mi haszna van belőle, azt kérdezi? Hát nem tudja, milyen büntetésmérséklés jár a vallomástételért? Hiszen az ügynek milyen szakaszában jelentkezik? Erre gondoljon! Akkor, amikor egy másik ember már vállalta a bűncselekményt, és ezzel mindent összekavart. És megesküszöm önnek, mindent úgy rendezek el, hogy a jelentkezése váratlan legyen. Elfelejtem a „sejtésemet”, elejtem az összes gyanúokot, úgyhogy a bűntett valamiféle elmezavar következményének tűnik majd, mint ahogy voltaképp az is. Bizony az, ne szégyellje ezt bevallani magának.
A BŰNÖS
Nem kell. Nem éri meg. Nem érdekel a mérséklésük.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Lám, lám, ettől féltem. Éppen ettől féltem: amilyen büszke ember, elutasítja az engedményünket. Pedig ne vesse meg az életet, ezt nem szabad, sok van még ön előtt. Már hogyne kellene önnek az engedmény!
A BŰNÖS
Mi az a sok, ami még előttem van?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Az élet, uram! Nem próféta ön, mit tudhatja, mi következik. Nem örökre szól az a lánc.
A BŰNÖS
No és mérséklés is lesz, ugye?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Mitől fél? Talán a megszégyenüléstől? Mert hogy fél, azt megértem, de mégis azt mondom: önnek nem volna szabad félnie, szégyellnie a vallomástételt.
A BŰNÖS
Ugyan, fütyülök rá!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ez az! Fütyül rá! De hát igazán olyan sokat élt már? Igazán oly sok mindent megértett, hogy joga van fütyülni rá? Tudja, mit mondok én önnek? De csak magunk közt, természetesen, hiszen ilyet nem szabadna kimondanom. Még jó, hogy azt a vénasszonyt ölte meg! Hiszen ha más elméletet eszel ki, százszor szörnyűbb tettet is elkövethetett volna. De ha meg tudta tenni, amit tett, legyen most is bátor, így kívánja az igazság. Tudom, most nem hisz nekem. Most nem érdekli az élet, fütyül rá, hallani se akar róla. De mindez elmúlik, higgyen nekem, kérem, könyörgök önnek: higgye el, ráébred még az élet örömére!
A BŰNÖS
De hát kicsoda ön? Próféta vagy vizsgálóbíró? És melyik szerepéből prédikálja nekem a bölcs igéit?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Hogy ki vagyok? Egy ember, aki megtette már az útja egy részét, és tanult egyet-mást útközben. Tudom, ezzel az őszinteséggel rossz prókátora vagyok a magam ügyének, hiszen ön gyűlöli, ha okítják. Tudom és megértem, hisz van-e ostobább annál, mint azt prédikálni, amit nekünk is prédikáltak annak idején: majd ha többet tapasztaltál, te is megérted! De mit tegyek? Nem mondhatok mást, mint amit hiszek, semmiképp sem, még akkor sem, ha tudom, hogy önt ezzel elriasztom. Ezért újra csak megismétlem: ne nyilatkozzék olyan fölényesen az életről, mintha mindent tudna róla! Ne tegye ezt, mert…
A BŰNÖS
Mikor szándékozik letartóztatni?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Egy vagy két napot még adhatok. Addig még sétálhat, gondolkodhat.
A BŰNÖS
No és ha megszököm?
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Nem szökik meg, dehogyis szökik meg. Hiszen ön már nem hisz az elméletében. Akkor meg miért szökne meg?
A BŰNÖS
Nagyon biztos a dolgában.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Ha nem lennék biztos, már ne haragudjék, nem jöttem volna el. Hiszen nekem is van kötelességem, igen, kérem: kötelességem, és azt sem szeghetem meg. Aminthogy abban is bizonyos vagyok, hogy ha lakat alá teszem, nem múlik el egy hónap, mondjuk kettő, talán három, és önként jön majd hozzám vallomást tenni. Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést. Nekem most nem hiszi el persze, de eljut majd ide, ismerem én önt, higgye el, nagyon jól ismerem. Mert nagy dolog a szenvedés, igazán nagy dolog. Ne arra gondoljon most, hogy egy pocakos vizsgálóbíró áll ön előtt, azért tudom én, amit tudok, ne nevessen ki érte: talán mégsem olyan bolond az a mázoló, hogy szenvedni akar. De nem ám, uram, mert lehet, hogy egyedül a szenvedés által tudjuk megszerezni a nyugalmunkat. És az olyan ember, mint ön, hogyan élhetne nyugalom nélkül?
A bűnös feláll, és fogja a sapkáját.
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Sétál egyet? Szép este van. Csak zivatar ne legyen. Bár talán nem is ártana, ha kicsit lehűlne a levegő.
A BŰNÖS
Eszébe ne jusson azt hinni, hogy bármit is beismertem. Ön különös ember, kétségtelenül érdekes is, és én csupa kíváncsiságból végighallgattam, de nem ismertem be semmit. Ezt ne felejtse el!
A VIZSGÁLÓBÍRÓ
Jó, jó, nem felejtem el; ne féljen, úgy lesz, ahogy kívánja. Csak ön ne felejtse el, hogy már nem nagyon sokáig sétálhat. És volna még egy apró kérésem, minden eshetőségre. Talán kellemetlen kérés, nem mondom, de fontos: abban az esetben, ha, nem hiszem ugyan, hogy ez bekövetkezhet, egyáltalán nem tételezem fel önről, de hogy minden lehetőséget számba vegyünk, szóval ha mégis kedve támadna a következő negyven-egynéhány órán belül másképp vetni véget a dolognak, és valami számomra hihetetlen módon kezet emelni magára – képtelen feltevés, természetesen, kérem, bocsássa is meg –, de ha mégis, akkor hagyjon hátra egy rövid, de velős kis feljegyzést, két sort mindössze, két sor elég. Mert az embernek, ugye, vannak sejtései, rokonszenvet is érezhet, tesz is egyet-mást ennek érdekében, de az igazság az más, kérem, az igazságnak ki kell derülnie, fehéren-feketén. Hát ne felejtse: két sor is elég…
A lány szobája.
A BŰNÖS
Olyan szürke volt. Néztem, hogy folyik, viszi az ágakat. Milyen egyszerű lenne. Vinne engem is. Végre nyugalom. Végre béke. Csak előre kellene hajolni, még előbbre, még előbbre… De nem! Még élek! Nem igaz, hogy az életem megszűnt azzal a vénasszonnyal. Jöjjön el neki a mennyek országa, de… Elég volt, anyó, ideje, hogy nyugodni térj! Hagyj nekem békét! Elég volt. Itt most már az értelem és a világosság országa fényesedik. Az akarat és az erő országa. Most majd elválik. Majd meglátjuk, ki marad felül!
A LÁNY
És a bűnét hogy akarja jóvátenni?
A BŰNÖS
Bűn? Micsoda bűn? Mert megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorást, aki mindenkinek csak ártott, akinek a megöléséért negyven bűnt meg kellene bocsátani, mert csak a szegények vérét szívta – hát ezért lennék én bűnös? Mit kell nekem jóvátennem? Mind azt ordítják nekem: bűn! bűn! bűn! De hát vért ontanak és ontottak, mióta a világ világ, ömlött a vér mindig, mint a zuhatag, és a vérontókat később az emberiség jótevőinek nevezték! Nem értitek? Én is jót akartam az embereknek, száz jót, ezer jót tehettem volna e helyett az ostobaság helyett, sőt nem is volt ostobaság, csak ügyetlenség, hiszen az elgondolás egyáltalán nem volt olyan ostoba, mint amilyennek most látszik, a kudarc után. Ezzel az ostobasággal csak a függetlenségemet akartam biztosítani, megszerezni a szükséges eszközöket az élethez, és az eredmény mindent igazolt volna. Bizony ám, ha nem vallok kudarcot, nem bűnösnek neveznétek ti sem, hanem hősnek, jótevőnek!
A LÁNY
Jaj, nem, nem így van! Hogy mondhat ilyet? Egy ártatlan embert megölni, hogy magának jobb legyen, vagy akármiért. Hogyan mondhat olyat, hogy hős is lehetne?
A BŰNÖS
Jó, a mód nem volt a leghelyesebb, azt elismerem. De nem fér a fejembe, mért tiszteletre méltóbb bombákkal, katonákkal pusztítani az embereket? Az erkölcsi aggály csak az erőtlenség jele. Hiszen az az én bűnöm, hogy már az első lépés után összecsuklottam, semmi más. Jaj, soha ilyen tisztán nem láttam, miért bűn, amit tettem!
A BARÁT
Egy ismerősöm a minap – az hírlik róla, haladó elme –, nos, ő mondta nekem a minap: tudja, barátom, eddig arra tanítottak bennünket, hogy „szeresd felebarátodat”, és azt hitték, akkor rendben lesz a világ. Pedig mit eredményezett ez valójában? Hogy kettéhasítottam a köntösömet, és megosztottam a felebarátommal, s így aztán mindketten félmeztelenek maradtunk. Mint a közmondás tartja: „Aki két nyulat hajt, egyet sem fog.” Bizony, ma már a tudomány is azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel az embernek semmi sem fontosabb, mint a saját érdeke. És nemcsak az embernek, a világnak is. Hiszen minél több az elégedett ember, aki meg tudja szerezni magának, ami kell, annál szilárdabb a társadalom, annál több erő szabadul föl a közügyekre. Egyszóval: ha kizárólag és csupán magamnak szerzek, azzal szerzem a legtöbbet mindenki számára – ez ma már tudományos faktum. Ehhez mit szólsz, barátom?
A BŰNÖS
Tudnom kellett volna: ez az egyetlen bűnöm. Hogy mertem én, aki ismerem magam, hogy mertem én baltát fogni, bevérezni a kezem! Tudnom kellett volna előre. Hiszen tudtam is. Csak reménykedtem. Hogy talán Napóleonnak is lehettek kételyei. De nem, azok az emberek nem ilyen fából voltak faragva. Az igazi uralkodó, akinek mindent szabad, gondolkodás nélkül áldoz fel akár százezer embert is. Igen, annak aztán mindent szabad. A vénasszony ostobaság! A vénasszony hiba volt, de ez nem lényeges. Tennem kellett valamit, hogy minél hamarabb áthágjam a törvényt. Mert nem embert, egy elvet akartam megölni! És mi lett belőle? A vénasszonyt megöltem, de a törvényt nem tudtam megölni magamban. Igen, csak ölni tudtam, semmi mást. Ne prédikálj nekem a közjóról, te tökfilkó! Én is csak egyszer élek, nem tudom kivárni a „közboldogulást”! Én is élni akarok, igazán élni, vagy inkább ne is létezzem. Egyszerűen nem volt kedvem nézni az anyám nélkülözését és várni a „közboldogulást”. Hogy képzelitek ti ezt, mi? Megyek, lerakok egy téglát a „közboldoguláshoz”, és máris békesség költözik a szívembe! Mi több: máris megtettem a kötelességem a világgal szemben. Haha! És az én boldogulásommal ki törődik? A világ, mi? Vagy az emberek? Az ilyen derék vizsgálóbíró, az igen, az segít, hogy megismerjem a
„közboldogulást”!
A BARÁT
Elmegyek, barátom. Majd észhez térsz, és akkor gondolkozol. És azt is megérted, hogy nem az eszközeid voltak a legrosszabbak, hanem az eszme, amit kergetsz. Nem az a te legnagyobb bűnöd, hogy megölted az öregasszonyt, hanem amiért megölted. Az elméleted hibás, barátom, és akkor értesz majd meg mindent, ha ezt megérted.
A BŰNÖS
Mért volna az én elméletem nagyobb ostobaság, mint más gondolatok és elméletek, amelyek csak úgy hemzsegnek, tülekszenek, mióta világ a világ? Miért, mondd meg? Csak józanul, a hétköznapi befolyásoktól mentesen kell szemlélni a világot, és kitűnik, hogy az én elméletem nem is olyan furcsa. Mért olyan képtelenség, amit tettem? Azért, mert gonosztett? De ki határozza meg, mi a gonosztett? Az ilyenek, mint ez a te rokonod, a kis pocakjával, akinek soha nem kell azon törnie a fejét, mit eszik holnap, és miből vesz ruhát. Úgy ám, barátom! Az én lelkiismeretem nyugodt: nem vagyok bűnös. De bűncselekmény történt, az kétségtelen, vétettem a törvény ellen, hát jó, üssék le a fejem a törvény betűjéért, és kész. De akkor töröljék a történelemkönyvekből az emberiség minden jótevőjét, akik mind megszegték és megsemmisítették a törvényt, bizony, mert azokat is ki kellett volna végezni a törvény betűje szerint, mindjárt az első lépésüknél. Mert mi a különbség közöttük és közöttem? Hogy ők felkerültek, tehát igazuk volt, én pedig alulmaradtam, tehát nem is volt jogom azt cselekedni, amit tettem.
A BARÁT
De mért maradtál alul? Nem azért, mert ostobább vagy, nem, nem azért. Te kiváló ember vagy, és mégis alulmaradtál. Hát miért maradtál alul?
A BŰNÖS
Mondd meg, te mindent tudó! Rajta, oktass ki te is, hadd világosodjék meg végre az igazság.
A BARÁT
Nem, te okosabb vagy nálam, sokkal okosabb és tehetségesebb. Én meg nem is vagyok mindent tudó. Csak néha gondolkozom a világon. De minek is magyarázkodom. Ha igaz lenne, amit az ismerősöm mondott, az az állítólagos szabadgondolkodó, ha igaz lenne, hogy „szeresd mindenekelőtt önmagadat”, hogy azzal szerzel a legtöbbet mindenki számára, ha kizárólag és csupán magadnak szerzel – bizony akkor nem maradtál volna alul. Nem tudom én, mit szándékoztál azzal a pénzzel kezdeni, de bizonyos, úgy bizony, egészen bizonyos, sok jót tehettél volna, ha a magad tehetségére fordítod. De nem tudod, látod, itt a bökkenő, hogy nem tudod. Mert te is érzed, és nem is tudom, mért nem mered bevallani magadnak, hogy nemcsak hibás, amit tettél, de igaztalan is. És nemcsak a tetted igaztalan, a gondolat is, amiért tetted. Látod, barátom, és ne szidj, hogy okítalak, látod, az eszméd se véd meg attól, hogy alulmaradj, pedig az igaz eszme, te is tudod, megvéd az elbukástól. Az igaz eszme jegyében meghalhatsz, bizony, de el nem bukhatsz. Te pedig, te pedig elbuktál.
A BŰNÖS
Azt mondod, elbuktam?
A BARÁT
Én csak beszélek, látod, pedig te mindent jobban tudsz nálam. Csak valahogy nem mered kimondani. A baltát felemelni talán könnyű, rettenetes ilyet mondani, de mégis könnyű, ha van miért. És te azt hitted, van miért, és azért gondoltad, hogy neked többet szabad, mint másnak. Pedig te is tudod, most már tudod, csak még nem mered bevallani, hogy így nem lehet. Így nem szolgálhatod se a magad, se a mások javát, így nem, hiába mondod, hogy hitvány volt az a vénasszony, hiába, látod, megbénít, amit tettél, és nem a vér, nem az. Az bénít meg, hogy tévedtél, mert nem igaz, nem, nem igaz, hogy a kiválasztottaknak mindent szabad. Nem azért nagy a te bűnöd, amiért mondod, hogy kiválasztottnak tudtad magad, pedig nem vagy az, hanem mert azt hitted: a kiválasztottak bármit tehetnek. Értsd meg, valld be magadnak, vagy nem is, hiszen te is tudod, kell hogy tudjad; aki az embert nem becsüli semmire, magamagát is megalázza és tönkreteszi.
A BŰNÖS
És te, te nem szólsz semmit?
A LÁNY
Micsoda életet élek én, hogy mások felett ítélhessek?
A BŰNÖS
Meglesz, amit akartok, ne féljetek! Meglesz. Elegem van…
A LÁNY
Nem! Ne így. Így olyan, mintha a folyónak menne, olyan értelmetlen.
A BŰNÖS
Ezek a bárgyú, vadállati pofák majd körém csődülnek, rám meresztik a szemüket, ostoba kérdéseket tesznek fel, egyetlen szavamat sem értik – és még értelme is legyen?
A LÁNY
Igen! Igen. Ha te tudod, hogy mit akarsz, akkor igen.
A BŰNÖS
De minek ez az oktalan megpróbáltatás? Mire jó, szeretném tudni. Vagy a húszévi kényszermunka után, ha már egészen megtörtem, akkor jobban tudom majd, hogy mit akarok?
A LÁNY
Jaj, az nem lehet! Te nem törhetsz meg, ugye nem?
A BŰNÖS
Kíváncsi vagyok, megszelídül-e annyira a lelkem a következő tíz-húsz évben, hogy térden csússzam előttük, és minden második szavammal zsiványnak nevezzem magam? Mert ez kell nekik, csak ez. Nehogy azt hidd, hogy az igazság. Csak az, hogy aki különbözik tőlük, térden állva zsiványnak nevezze magát!
A LÁNY
Azt nem szabad! Nem, te nem vagy zsivány. Én tudom. Te, te azok közül való vagy, akik ha megtalálják a hitüket, mindent kiállnak, minden rosszat, minden szenvedést, mindent, mindent! Neked meg kell találnod a hitet, amiért élhetsz, amiért élned kell, és akkor lesz életed, igen. Igen, biztos, hogy lesz.
A BŰNÖS
És mi kell ehhez, mondd? Mondd meg, mi kell?
A LÁNY
Nem tudom. Csak annyi, azt hiszem, csak annyi, hogy tudd, mi a jó és mi a rossz. Mi a rossz meg a jó. Akkor van értelme.
A BŰNÖS
Csak ennyi? És akkor van értelme?
A LÁNY
Van! Tudom. Bizonyosan tudom. Egészen bizonyosan tudom.
|