Szókratész védőbeszéde

SZÓKRATÉSZ

Hogyan hatott rátok, athéni férfiak, vádlóim beszéde, nem tudom; én bizony kis híján belefeledkeztem, olyan meggyőzően beszéltek. Ámbár igazat úgyszólván semmit sem mondtak. Sok hazugságuk közül leginkább egyet csodáltam: azt, hogy rászedlek benneteket, minthogy félelmetes szónok vagyok. Nem szégyellték, hogy nyomban rájuk cáfolok, mivel egyáltalán nem mutatkozom félelmetes szónoknak. Hacsak nem azt nevezik ők félelmetes szónoknak, aki igazat mond. Mert ha igen, akkor elismerem: szónok vagyok, bár nem olyan, amilyenek ők. De éppen ezért kérve kérlek benneteket, ha azt halljátok, hogy ugyanolyan szavakkal védekezem, ahogy a piacon vagy a pénzváltók asztalánál szoktam beszélni, ahol sokatok hallgatott már engem, ne csodálkozzatok, és ne is zajongjatok. Mert én most állok először törvényszék előtt, most, több mint hetvenesztendős koromban, és szörnyen idegen számomra az itt szokásos beszédmód. Ha történetesen idegen volnék, megengednétek, hogy azon a nyelven szóljak, amelyen nevelkedtem. Én tehát azzal a jogos – legalábbis nekem jogosnak tűnő – kéréssel fordulok hozzátok: adjatok engedélyt, hogy itt, a törvényszék előtt is úgy beszéljek, ahogy egész életemben beszéltem. Ti pedig ne vizsgáljatok mást, csak azt, vajon igazat mondok-e vagy sem: a bírónak ugyanis ez az erénye, ahogy a szónoké az igazmondás.

Kezdjük tehát a legelején: mi is a vád, amelyből ellenem a rágalom keletkezett, és amelyben bízva Melétosz megírta ellenem vádiratát. A rágalom ilyenformán hangzik: „Vétkezik Szókratész, és áthágja a törvényt, mert földöntúli titkokat és égi jelenségeket kutat, a rossz ügyet jónak tünteti föl, és másokat is erre tanít.” Így szól a vád, de ebből, athéni férfiak, semmi sem igaz. Mint ahogy az sem igaz, amit némelyek terjesztenek, hogy emberek nevelésére vállalkozom, és ezzel pénzt keresek. Ámbár én szépnek tartom, ha valaki ért az emberek neveléséhez, s magam is dicsekedném és büszkélkedném vele, ha értenék ehhez; csakhogy nem értek hozzá, athéni férfiak.

Joggal kérdezheti valaki közületek: „De hát, Szókratész, hogyan keletkeztek rólad e rágalmak? Hiszen ha semmi egyebet nem míveltél, mint mások, ha nem cselekedtél mást, mint a többiek, bizonyára nem támadt volna ilyen híred.” Bizony, igaza volna annak, aki ezt kérdezné, és meg is kísérelek rá felelni. Én ugyanis, athéni férfiak, nem más miatt, hanem bizonyos bölcsesség miatt keveredtem gyanúba. Mégpedig miféle bölcsesség miatt? Bizonyára valamilyen emberi bölcsesség miatt, mert valóban úgy lehet, hogy ebben a tekintetben bölcs vagyok. Az emberi bölcsességnél magasabb bölcsességhez viszont nem értek, és aki azt állítja, hogy értek, az hazudik, és azért mondja, hogy megrágalmazzon.

Most pedig, férfiak, kérlek, ne zajongjatok, ha valami nagyot találnék mondani. Mert nem én mondottam, amit most hallani fogtok, hanem olyasvalaki, aki elég hitelt érdemel előttetek. Bölcsességemre vonatkozóan ugyanis a delphoi isten szavára hivatkozom. Mert amikor Khairephón, akit mindnyájan ismertek, elment Delphoiba, jóslatot kérni – de, amint kértelek, ne zajongjatok, férfiak –, azt kérdezte, van-e ember, aki nálam bölcsebb. Püthia pedig azt válaszolta, hogy Szókratésznél senki sem bölcsebb. Erről Khairephón itt jelenlévő testvére tanúskodik, mert ő maga már halott.

Figyeljetek mármost, miért mondom el mindezt: mert föl akarlak világosítani benneteket, honnan eredt ellenem a rágalom. Mikor ugyanis én ezt meghallottam, a következőképpen elmélkedtem: Mit is mond az isten, vajon mire céloz? Mert annyi bizonyos: én magam egyáltalán nem tudok róla, hogy akár csak valamennyire is bölcs volnék. Mit akarhat hát Püthia azzal mondani, hogy nálamnál senki sem bölcsebb? Hazudni csak nem hazudik, hiszen az istenek törvénye neki azt nem engedi.

Hosszú ideig bizonytalanságban voltam, míg végre nagy nehezen a következő utat találtam, hogy szava jelentését kikutassam. Elmentem azon emberek egyikéhez, akik bölcs hírében állanak, hogy vele cáfoljam meg a kinyilatkoztatást, és általa bizonyítsam be Püthiának: „Íme, ez az ember bölcsebb nálam, te pedig azt mondtad, én vagyok a legbölcsebb.” Alaposan megvizsgáltam ezt az embert – a nevét nem szükséges említenem, elég az, athéni férfiak, hogy államférfiú volt –, sokáig társalogtam vele, és úgy láttam, hogy ezt az embert ugyan bölcsnek hiszi sok más ember, leginkább pedig ő maga, valójában azonban nem az. Azután megkíséreltem neki is bebizonyítani, hogy bár bölcsnek véli magát, mégsem az. Így aztán ellenségemmé vált ő is, és még sokan mások, a barátai. Ezek után számot vetettem magammal, és megállapítottam, hogy ennél az embernél én bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, viszont én nem is vélem azt, hogy tudok, mint ahogy nem is tudok. Úgy látszik hát, hogy azzal a kicsinységgel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom. Azután egy másikat kerestem föl, aki amannál is bölcsebb ember hírében állt, de nála is ugyanazt tapasztaltam. És így azután az is, meg sok más ember is ellenségemmé vált. Ezután mármost sorban fölkerestem a többieket, érezve, félve, bánva, hogy ellenségeket szerzek – és mégis elkerülhetetlennek éreztem, hogy ne az isten szavát becsüljem a legtöbbre: a jóslat jelentésének vizsgálása érdekében el kellett mennem mindenkihez, akiről úgy hírlett, hogy valamely tudás birtokában van. Az államférfiak után tehát a költőket kerestem föl, hogy bebizonyosodjék, mennyivel tudatlanabb vagyok náluk. Elővettem költeményeiket, és hogy tanuljak belőlük, apróra kikérdeztem őket, hogyan értik, amit mondanak.

Szégyellem megmondani nektek, férfiak, az igazat, de mégis ki kell mondanom: úgyszólván mindenki, aki jelen volt, okosabban beszélt e művekről, mint a művek létrehozói. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsességüknek köszönhetik, amit költenek, hanem valamiféle természeti adottságnak, bizonyos ihletettségnek, mint a jövendőmondók és jósok. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a költők, éppen költészetük miatt, azt képzelik, más dolgokban is ők a legbölcsebbek, amelyekben pedig nem azok. Eltávoztam hát tőlük is, és úgy éreztem: őket is éppen abban múlom felül, amiben az államférfiakat.

Végül is a kézműveseket kerestem föl. Magamról ugyanis tudtam, hogy úgyszólván semmit sem tudok, róluk pedig azt gondoltam, hogy sok szép dologhoz értenek. Ebben azután nem is csalódtam, mert sok mindenhez értettek, amihez én nem, és ennyiben bölcsebbek is voltak nálam. Csakhogy, athéni férfiak, a jó kézmíveseknek is ugyanaz a hibájuk, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb. Így aztán Püthia nevében megkérdeztem magamtól, vajon olyan maradjak-e, amilyen vagyok: ember, aki tudja, hogy nem tud semmit, vagy legyek olyan, mint a többiek, akik bölcsnek képzelik magukat, noha nem azok. És azt feleltem magamnak és Püthiának, hogy jobb nekem, ha olyan maradok, amilyen vagyok. E vizsgálódások következtében sok gyűlölség keletkezett ellenem, amiből sok rágalom is származott, de ezért neveztek el „bölcsnek” is. Mert akik jelen voltak e beszélgetéseken, mindannyiszor azt hitték, hogy én magam bölcs vagyok mindabban, amit másoknál cáfoltam. Pedig, férfiak, valójában egyedül isten a bölcs, és Püthia nem Szókratészről szólott, hanem csak fölhasználta a nevemet, példának állítva engem, mintha azt mondaná: „Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, miként Szókratész, fölismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér.” Ezért keresem meg most is mindazt, akit akár a városbéliek, akár az idegenek közül bölcsnek gondolok; és ha úgy látom, hogy mégsem az, az isten oldalára állok, és kimutatom, hogy valójában nem is bölcs. És emiatt nem jut időm sem a város ügyeivel, sem a magam ügyeivel törődnöm, hanem ezerszeres szegénységben élek, mivel egyedül az istent szolgálom. Íme, az igazság, férfiak, kimondtam előttetek, anélkül hogy bármit is eltitkoltam volna. Pedig majdnem bizonyos vagyok, hogy épp ezzel haragítalak benneteket magamra. Ez viszont megint csak annak bizonyítéka, hogy igazat mondok, hogy valóban ez az ellenem szóló rágalom alapja, és hogy ezek az okai.

A rágalmakkal szemben, melyeket városszerte régóta terjesztenek rólam, legyen elég előttetek ennyi védelem. Ezek után Melétosszal szemben kísérlem meg a védekezést, a derék és államát szerető Melétosszal, mint ő magát nevezi. „Vétkezik Szókratész – mondja Melétosz vádirata –, mert megrontja az ifjúságot, és nem azokban az istenekben hisz, akikben a város, hanem más, új istenek létezésében.” Ez hát a vád; vizsgáljuk meg minden pontját. A vádirat azt állítja, azzal vétkezem, hogy megrontom az ifjúságot. Én pedig, athéni férfiak, azt mondom: Melétosz vétkezik, minthogy tréfát űz komoly dolgokból, és főbenjáró bűnnel vádolva törvényszék elé idéz embereket, buzgalmat és aggodalmat színlelve olyan dolgokban, amelyekre idáig soha semmi gondot nem fordított. Hogy ez így van, megkísérlem nektek is bebizonyítani. Most tehát lépj ide, Melétosz, és felelj: fontosnak tartod, hogy az ifjak minél derekabbak legyenek?

MELÉTOSZ

Fontosnak tartom.

SZÓKRATÉSZ

Akkor mondd meg az athéni polgároknak, ki teszi derekabbá az ifjakat. Nyilvánvaló, hogy tudod, hiszen törődöl ezzel. A megrontójukat már meg is találtad: engem, amint mondod; be is vádoltál érte. De most jelöld meg azt, aki derekabbá teszi őket, és jelentsd Athén polgárainak, kicsoda az.

MELÉTOSZ

Hallgat.

SZÓKRATÉSZ

Látod, Melétosz, hallgatsz, és egyetlen szót sem tudsz szólni. Nem elég bizonyíték ez azon állításomra, hogy soha nem törődtél ezzel? De hát mondd meg már, te derék ember, ki teszi derekabbá az ifjakat?

MELÉTOSZ

A törvények.

SZÓKRATÉSZ

Csakhogy én nem ezt kérdem, te legderekabb, hanem hogy kicsoda, melyik ember?

MELÉTOSZ

Ezek a bírák, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ

Hogy érted ezt, Melétosz? Ezek a bírák tudják az ifjakat nevelni és derekabbá tenni?

MELÉTOSZ

Ahogy mondod.

SZÓKRATÉSZ

Mindannyian, avagy némelyikük igen, némelyikük pedig nem?

MELÉTOSZ

Mindannyian.

SZÓKRATÉSZ

Derék beszéd! Ilyen nagy bőségében vagyunk hát az ifjúság jótevőinek. De folytasd: ezek az emberek, a hallgatóság is derekabbá teszi őket?

MELÉTOSZ

Azok is.

SZÓKRATÉSZ

Úgy látszik tehát, minden athéni polgár derekabbá és jobbá teszi az ifjakat, kivéve engem: egyedül én vagyok a megrontójuk. Ezt állítod, Melétosz?

MELÉTOSZ

Ezt állítom.

SZÓKRATÉSZ

Akkor felelj most kérlek erre: úgy gondolod, a lovakkal is így van? Minden ember jobbá teszi a lovakat, és csak egy rontja el? Vagy pedig éppen az ellenkezője igaz: csak nagyon kevesen képesek derekabbá tenni a lovakat; akik értenek hozzá: a lovászok. A többiek pedig, ha foglalkoznak velük és használják őket, elrontják. Nem így van, Melétosz, a lovakkal is, és minden más élőlénnyel is? De bizony így van, akár tagadod, akár nem. Mert hiszen nagy-nagy szerencséjük volna az ifjaknak, ha csak egy ember rontaná őket, és a többi mind javítaná. Most már, Melétosz, eléggé bebizonyítottad, hogy sohasem gondolkoztál az ifjúságról, sohasem törődtél azzal, amiért engem törvényszék elé állítasz. De mondd meg még azt is, vajon derék vagy rossz emberek között jobb-e élnünk? Felelj hát, te derék ember; nem kérdezek nehezet. Nem tesznek-e a gonoszak a környezetükkel mindig valami rosszat, a jók pedig valami jót?

MELÉTOSZ

Dehogynem.

SZÓKRATÉSZ

És van-e, aki inkább óhajtja, hogy a vele élők ártsanak neki, mint hogy használjanak? Felelj, Melétosz! Hiszen a törvény is azt parancsolja, hogy felelj. Van-e, aki jobb szereti, ha ártanak neki?

MELÉTOSZ

Nincs ilyen ember.

SZÓKRATÉSZ

Akkor mondd meg azt is, miért idéztél engem ide; azért, mert szándékosan, vagy azért, mert akaratlanul rontom és teszem gonosszá az ifjúságot?

MELÉTOSZ

Azért, mert szándékosan teszed.

SZÓKRATÉSZ

Hogyan, Melétosz, annyival bölcsebb volnál te, ily fiatal létedre, nálam, az öregnél, hogy te fölismered: a rosszak mindig rosszat mívelnek a hozzájuk közel állókhoz, a jók meg jót – én pedig annyira tudatlan vagyok, hogy azt sem értem meg: ha a velem együtt élők közül valakit gonosszá teszek, annak a veszélynek teszem ki magam, hogy az ő részéről ártalom ér majd – és ilyen nagy bajt szándékosan okozok magamnak? Ezt nem hiszem el neked, és azt hiszem, más sem akad, aki elhiggye. Hanem vagy nem rontom meg az ifjakat, vagy ha megrontom, akaratlanul teszem, és így te mindkét esetben hazudsz. Ha pedig akaratlanul rontom meg őket, az ilyen akaratlanul elkövetett vétségért a törvény szerint nem ide kell idézni a vétkest, hanem felvilágosítani és jobb útra téríteni. De te óvakodtál attól, hogy engem fölvilágosíts, az eszedbe sem jutott, hanem ide idézel, ahová a törvény szerint a büntetésre, nem pedig a tanításra szorulókat kell idézni. Mindazonáltal mondd meg nekünk, te derék ember: mivel rontom meg szerinted az ifjakat? A vádirat szerint azt tanítom, hogy ne higgyenek az istenekben, akikben a város hisz, hanem más, új istenek működésében. Azt mondod, hogy ilyen tanítással rontom meg őket?

MELÉTOSZ

Igen, azt mondom.

SZÓKRATÉSZ

Akkor magyarázd ezt meg jobban nekem és ezeknek a férfiaknak. Mert én sehogy sem tudom megérteni, mit állítasz: azt tanítom-e, hogy bizonyos istenekben hinni kell, és így magam is hiszek az istenekben, és nem vagyok teljességgel istentagadó, és az a vétkem, hogy nem azokban az istenekben hiszek, akikben a város – ezzel vádolsz? Vagy azt állítod, hogy egyáltalán nem hiszek az istenekben, és másokat is erre tanítok?

MELÉTOSZ

Azt állítom, hogy egyáltalán nem hiszel az istenekben.

SZÓKRATÉSZ

Különös ember vagy, Melétosz: ugyan miért állítod ezt? Hát sem a napot, sem a holdat nem tartom istennek, mint a többi ember?

MELÉTOSZ

Nem bizony, bírák! Hiszen a napot kőnek mondja, a holdat meg földnek.

SZÓKRATÉSZ

Ejnye, te derék ember, hiszen te Anaxagorászt vádolod, nem engem! Annyira lenézed a bírákat, annyira tudatlannak tartod őket, hogy azt hiszed, nem tudják: amit te nekem tulajdonítasz, azt nem az athéni Szókratész, hanem a klazomensi Anaxagorász vallja. Bizony, athéni férfiak, most már egészen nyilvánvaló, hogy Melétosz ezekkel a dolgokkal sohasem törődött. Inkább azt hiszem, csupán kísérletet tesz: „Vajon rájön-e ez a bölcs Szókratész, hogy csak tréfálok, vagy becsaphatom őt is, meg a többieket is?” Hisz a vádirat önmagának mond ellent, mert mintha csak ezt mondaná: „Vétkezik Szókratész, mert nem hisz istenekben, hanem istenekben hisz.” Ezt pedig csak olyan ember mondhatja, aki játszik a szavakkal.

Felelj tehát nekünk, Melétosz: van-e ember, aki az emberi dolgok létezésében hisz, az emberek létezésében azonban nem? Van-e, aki a lovak létezésében nem hisz, de a lóversenyekében igen; vagy aki a fuvolásokéban nem, de a fuvolaszóéban igen? No, rajta, felelj.

MELÉTOSZ

Nincs ilyen ember.

SZÓKRATÉSZ

Szerencse, hogy nagy nehezen válaszoltál, ahogy a törvény parancsolja. És ez elég is nekem. Mert, Melétosz, nem lehet másképp. Te azt a vádiratot vagy azért nyújtottad be, hogy bennünket próbára tégy, vagy pedig mert nem tudtad, milyen valóságos vétkekkel vádolj engem. De hogy elhitesd bárkivel is, akinek csak egy csöpp kis esze van, hogy valaki, aki hisz az isteni dolgokban, nem hisz sem daimonokban, sem istenekben, sem héroszokban – az teljesen lehetetlen.

Menj hát a helyedre, derék Melétosz; nekem nincs több kérdésem hozzád.

Annak bizonyítására tehát, athéni férfiak, hogy Melétosz vádirata értelmében nem vagyok vétkes, azt hiszem, ennyi is elég. De mondottam már nektek: ha valami elveszejt engem, nem Melétosz vádja lesz az, hanem az emberek rágalmai és irigysége. Mert ez már sok más derék embert elveszejtett, és gondolom, fog is még elveszejteni; attól ugyan nem félek, hogy énvelem szakad meg a sor. De valaki talán azt mondhatná: „Nem szégyelled magad, Szókratész, hogy olyasmivel foglalkozol, ami a halált hozhatja neked?” Amire én azt felelem igaz szóval: „Nem jól beszélsz, ember, ha azt hiszed, hogy a férfinak, akiben csak egy kis érték van, az életben maradás vagy meghalás eshetőségeit kell mérlegelnie; nem, barátom, az igaz embernek csupán azt kell vizsgálnia, hogy igazságos vagy igazságtalan, derék vagy rossz emberhez illő dolgot cselekszik-e. Hiszen a te szavad szerint silány volna Thétisz fia is, aki annyira semmibe vette a veszélyt a gyalázathoz képest, hogy mikor istennő-anyja így szólott hozzá: «Gyermekem, ha barátod, Patroklosz haláláért bosszút állsz, és megölöd Hektort, magadnak is meg kell halnod, mert nyomban Hektor után készen vár rád is a végzet» – ő így felelt: «Ám haljak meg azonnal, ha megbüntettem a bűnöst, semhogy itt vesztegeljek nevetség tárgyaként, mint terhe a földnek.«”

Mert az igazság így hangzik, athéni férfiak: ahová valaki egyszer odaállt, ott kell maradnia, és nem szabad a halállal vagy bármi mással jobban törődnie, mint a gyalázattal.

Én pedig, aki a csatákban, Potidaiánál, Amphipolisznál és Délionnál helytállottam, és szembeszálltam a halállal, nagy szörnyűséget követnék el, férfiak, ha arról a helyről, melyet felfogásom és meggyőződésem szerint az isten jelölt ki nekem, hogy magamat és másokat vizsgálva éljek, megfutamodnék, mert félek a haláltól. Az igazság szerint ekkor idézhetnétek törvény elé, hogy nem hiszek az istenek létezésében, minthogy nem engedelmeskedem az isteni szónak, hanem félek a haláltól, és bölcsnek tartom magam, pedig nem vagyok az. Mert ha valaki fél a haláltól, férfiak, az bölcs nem lehet, mert azt hiszi, hogy tudja, amit nem tud. Hiszen senki sem tud a halálról semmit, még azt sem, nem a legnagyobb jótétemény-e az ember számára – és mégis úgy félnek tőle, mintha bizonyosan tudnák, hogy a legnagyobb baj. Hogyne volna ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk? Én, férfiak, ez ügyben is bizonyára abban különbözöm a legtöbb embertől – és ha valamiben, hát ebben merném magamat másnál bölcsebbnek mondani –, hogy mivel nem tudok eleget a túlvilágról, nem is képzelem, hogy tudok.

És ha ti így szólnátok hozzám: „Szókratész, most az egyszer még nem hallgatunk vádlóidra, hanem elbocsájtunk, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem foglalkozol az emberek vizsgálásával, soha többé nem bölcselkedel, ha pedig ezen mégis rajtakapunk, meghalsz” – ha tehát ezzel a feltétellel mentenétek föl, én azt felelném: szeretlek is, kedvellek is benneteket, athéni férfiak, engedelmeskedni azonban inkább az istennek engedelmeskedem, mint nektek, és amíg csak lélegzem és képes vagyok rá, nem hagyom abba a bölcselkedést, sem azt, hogy intsem és felvilágosítsam, akivel csak találkozom közületek, a szokott módon ekképp szólva hozzá: „Ejnye, te derék ember: athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, dicsőségedre, de az igazságról, és arról, hogy magadat a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkozol?” Ha pedig valamelyikőtök ellentmond nekem, és azt állítja, hogy ő igenis törődik ezzel, kikérdezem, megvizsgálom, megcáfolom, és ha úgy látom, nincs birtokában az erénynek, de állítja, hogy igen, akkor össze is szidom, hogy a legtöbbet érő dolgokat becsüli a legkevesebbre, a silányabbakat pedig többre. Ezt meg fogom tenni ifjúval és öreggel, akivel csak találkozom, idegennel is, városbelivel is. Mert tudjátok meg, athéni férfiak, hogy az isten parancsolja ezt nekem, és meggyőződésem, hogy nincs számotokra nagyobb jótétemény, mint ez az én istennek tett szolgálatom. Mert nem másban fáradozom én, minthogy a város ifjait és öregeit meggyőzzem: ne törődjenek buzgóbban testükkel és vagyonukkal, mint lelkükkel, mert nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből származik minden jó az ember számára, a magánéletben is, a közéletben is. Ha ezzel a beszéddel megrontom az ifjúságot, akkor valóban azt teszem. De hadd ismételjem, férfiak: akár elbocsáttok, akár nem, én semmiképpen nem fogok másképp cselekedni, még akkor sem, ha hússzor is meg kell halnom.

Ne zajongjatok, férfiak, hanem kérlek, hallgassatok türelemmel; hiszen úgy gondolom, még hasznotokra is válik, ha meghallgattok. Mert tudjátok meg: ha engem, aki olyan vagyok, milyennek mondom magam, kivégeztettek, nem annyira nekem árttok ezzel, mint magatoknak, mert nekem ugyan nem árthat Melétosz, hiszen nem isteni jog szerint való, hogy a silányabb árthasson a derekabbnak. Bizonyára megölethet vagy száműzhet vagy megfoszthat polgári jogaimtól; ezeket ő is, meg más is nyilván nagy bajnak tartja, én azonban nem. Én sokkal nagyobb bajnak tartom azt cselekedni, amit ő tesz, amikor megkísérel igazságtalanul megöletni egy embert. Én tehát, athéni férfiak, nem magamat védelmezem, hanem benneteket: ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok még egy embert, akit úgy küldött városotokra az isten, mint valamely nagy, nemes paripára, mely éppen nagysága miatt lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze. Úgy vélem, az isten engem ilyesvalaminek rendelt a város számára, hogy mindig a nyakatokon üljek, benneteket ébresztgetni, korholni és buzdítani soha meg ne szűnjek. Más ilyen ember nem egykönnyen kerül majd számotokra, férfiak; ezért, ha rám hallgattok, meg fogtok kímélni. Persze lehet, hogy mint a felriasztott szundikálók, haragotokban felém csaptok, és meg is öltök, de akkor azután az egész hátralevő életet alva tölthetitek, hacsak az isten nem gondoskodik rólatok, és nem küld hozzátok másvalakit helyettem.

Hogy pedig engem valóban az isten adott a városnak, az a következőkből derül ki: nem vall emberi észjárásra, hogy a magam dolgaival egyáltalán nem törődöm, és immár annyi év óta elhanyagolom házi ügyeimet, a ti dolgaitokban viszont mindig tevékenykedtem, és egyenként fölkeresve benneteket, mint apátok vagy bátyátok szakadatlan arra buzdítalak, hogy az erénnyel törődjetek. És ha ebből hasznot húztam volna, úgy csak lenne magyarázata a dolognak. Most azonban magatok is láthatjátok, hogy vádlóim, akik egyébként oly szégyentelenül vádolgatnak, ekkora arcátlanságra mégsem vetemedtek, nem állították, tanút sem léptettek föl rá, hogy én valaha valakitől is fizetséget kértem vagy követeltem volna. Én pedig úgy gondolom, eléggé hiteles tanúval bizonyítom, hogy igaz, amit mondok: a szegénységemmel.

És tudjátok meg, férfiak, ha még nem lennétek bizonyosak benne: én soha senkivel szemben nem tágítottam az igazság oldaláról, még azokkal szemben sem, akiket rágalmazóim tanítványaimnak mondanak. Mert tanítója soha senkinek sem voltam; de ha valaki meg akarta hallgatni, mit beszélek és hogyan végzem hivatásomat, akár fiatal volt, akár öreg, ezt senkitől meg nem tagadtam. És nem úgy van, hogy csak akkor beszélek, ha pénzt kapok érte, ha pedig nem, akkor nem; szegénynek-gazdagnak egyaránt kész vagyok felelni, ha kérdezni akar; annak is, aki válaszolgatva kívánja meghallgatni, amit mondok. Hogy ezek közül aztán valaki derék emberré válik vagy sem, azért én, igazság szerint, a felelősséget nem vállalhatom, hisz soha senkinek tanítást nem ígértem, és nem is tanítottam.

Nem titkolok előttetek semmit sem, férfiak: vannak barátaim, akik a szökést ajánlották nekem, ahelyett hogy bíráim elé álljak. Én viszont azt mondtam nekik, mi lesz, ha a szökésre készülvén, elém állnak a város törvényei, és megkérdezik: „Mondd meg nekünk, Szókratész, mit forgatsz a fejedben?” Akkor mit válaszoljak a törvényeknek? Talán azt, hogy a város igazságtalanságot követ el velem, s helytelen ítéletet készül hozni? Csakhogy a törvények erre azt mondják: „Nem abban egyeztünk-e meg, mi, a törvények, és te, Szókratész, hogy elfogadod a város ítéletét, bármi legyen is az?” És erre nem tudok mást felelni, csak azt, hogy így igaz. „Vizsgáld meg hát, Szókratész folytatnák a törvények –, vajon igazunk van-e, amikor azt mondjuk, hogy azzal, amit megkísérelsz, igazságtalanságot szándékozol ellenünk elkövetni? Mert miután világra hoztunk, fölneveltünk, tanítottunk, és részt juttattunk neked és minden polgártársadnak a város javaiból, azt is meghirdettük, hogy minden athéni polgárnak, ha nem tetszenek neki a város szokásai, és mi, a törvények, joga van magával vinni a vagyonát, és eltávoznia, ahová akar, és közülünk, törvények közül, egyetlenegy sem állja útját. Aki azonban közületek itt marad, látva, hogy miképp hozzuk az ítéleteket és hogyan kormányozzuk a várost, arról elmondhatjuk, életével egyezett bele, hogy mindent megtesz, bármit parancsolunk; és ha mégsem engedelmeskedik nekünk, vét az igazság ellen, mert megtagadja az engedelmességet, noha mi vagyunk a szülei, mi vagyunk a fölnevelői, és jóllehet önként beleegyezett, hogy engedelmeskedik nekünk, sem nem engedelmeskedik, sem meg nem győz bennünket cselekedeteink helytelenségéről. Holott mi rábíztuk a választást: vagy engedelmeskedjék, vagy győzzön meg bennünket a maga igazáról.

Te viszont sem a magad becsületével, sem velünk nem törődöl, hanem megkísérelsz elpusztítani bennünket: meg akarsz szökni, szerződésünk ellenére, holott megfogadtad, hogy létedet hozzánk igazítod. Felelj hát először is erre: igazat szólunk-e, amikor azt állítjuk, hogy nemcsak szóval, hanem tettel is beleegyeztél, hogy mint a város polgára engedelmeskedsz nekünk?”

És mi mást felelhetnék én erre, athéni polgárok, mint azt, hogy beleegyeztem?

„Akkor tehát – folytatnák a törvények – valóban megszeged a velünk kötött egyezséget, pedig nem kényszerűségből vetetted alá magad nekünk, és nem is azért, mert becsaptak, vagy mert túlságosan rövid idő alatt kellett határoznod, hiszen hetven éved volt, hogy eltávozzál innen, ha nem tetszünk neked. De te sem Lakedaimónt nem választottad, sem Krétát, melyekről pedig gyakorta mondogattad, hogy jók a törvényeik, sem más görög vagy barbár várost, hanem kevesebbszer távoztál ebből a városból, mint a sánták, a vakok vagy egyéb nyomorékok. Ennyire tetszett neked ez a város, és tetszettünk mi is, a törvények – hiszen kinek tetszenék egy város, ha nem tetszenek a törvényei? És most mégis megszeged az egyezségünket? Bizony, nem szeged meg, Szókratész, ha ránk hallgatsz, s nem akarsz nevetségessé lenni azáltal, hogy elhagyod a várost. Mert vizsgáld csak meg, mi jót teszel magaddal és a hozzád tartozókkal, ha megszeged egyezségünket és vétesz ellenünk. Hisz csaknem bizonyos, hogy a hozzád tartozóknak ebben az esetben maguknak is menekülniük kell, és így elvesztik hazájukat és vagyonukat; téged pedig, bármely szomszédos városba mész, ahol törvények uralkodnak, úgy fogadnak majd, akik szívükön viselik városuk sorsát, mint államuk ellenségét, hiszen te is ellensége vagy a törvényeknek. Cselekedeteddel vádlóid tekintélyét is megszilárdítod, mert aki megrontója a törvényeknek, arról nagyon is elhihető, hogy megrontója a fiatal és tapasztalatlan embereknek. Vagy talán messze elkerülöd majd azokat a városokat, ahol törvények uralkodnak? De ha ezt teszed, mi értelme lesz az életednek?

Vagy mégis fölkeresed a város polgárait, hogy szóba elegyedj velük – ugyan mit mondasz majd nekik, Szókratész? Talán azt, amit itt, közöttünk, szakadatlanul hangoztattál, hogy az ember legnagyobb kincse az erény és az igazságosság, valamint a törvényesség és a törvények? Mit gondolsz, Szókratész, lesz még hitele a szavadnak Vagy eltávozol erről a vidékről, és Tesszáliába költözöl; ott aztán igazán nagy a zűrzavar, és meglehet, hogy élvezettel hallgatják majd, ha elmondod, milyen nevetséges módon szöktél meg városodból, álöltözetben, állatbőrbe bújva. De hogy öregember létedre, akinek az életéből a természet rendje szerint amúgy is kevés van már hátra, olyan mohósággal ragaszkodsz az élethez, hogy ezért a legszentebb törvényeket megszeged – mit gondolsz, Szókratész, erről nem beszél majd senki? Lehet, hogy nem, ha senkit sem bántasz; de ha csak egyetlen embert megsértesz, lesz mit hallgatnod, mégpedig aligha kedvedre való beszédet. Mindenki előtt megalázkodva, rabszolgamódon fogsz hát élni, ez lesz a sorsod, mert másmilyen sorsod nem lehet. Mi lesz így Szókratészből, mi lesz az igazságosságból és a többi erényből, amelyeknek létét szakadatlanul hirdeted? Vagy talán gyermekeidnek akarod szentelni az életedet, hogy őket fölneveld és tanítsad? De hogyan, Szókratész? Tesszáliába viszed, ott neveled és tanítod őket, megfosztva gyermekeket hazájuktól? Még erre is képes lennél? Vagy itthon hagyod őket, hogy városunkban nevelkedjenek? De mért gondolod, hogy derekabb emberek lesznek, ha te életben maradsz, hiszen soha többé nem találkozhatnak veled? Vagy mért gondolod, hogy ha Tesszáliába költözöl, barátaid majd gondoskodnak róluk, ha pedig a túlvilág lesz új hazád, akkor nem gondoskodnak? Bizony, Szókratész, ha csak valamit is érnek a barátaid, hinnünk kell, hogy gondoskodnak gyermekeidről, akármi lesz is a te sorsod. Tehát hallgass ránk, nevelőidre, a törvényekre, és sem a gyermekeidet, sem az életedet, sem semmi mást ne becsülj többre az igazságnál. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha megteszed, amire készülsz, sem a te életed, sem a tiéid élete nem lesz jobb, sem itt a földön, sem a túlvilágon. Mert meglehet, hogy ugyan igazságtalanul kényszerülsz majd távozni Hadész birodalmába, de nem mi, törvények leszünk ennek okozói, hanem az emberek, akik a törvényeket végrehajtják. Rá ne vegyenek hát barátaid, hogy az igazságtalanságért igazságtalansággal, a gonoszságért gonoszsággal fizess, és az egyezséget, amelyet velünk önként kötöttél, megszegd. Hanem te csak azt tegyed, Szókratész, amit mi mondunk, különben azoknak ártasz, akik ezt legkevésbé érdemlik meg: önmagadnak, barátaidnak, hazádnak, és nekünk, a törvényeknek.” Ily módon szólnának hozzám a törvények, polgárok, és a szavuk oly erős, hogy másra hallgatni sem nem tudok, sem akarni nem akarok.

De legyen már elég, férfiak. Talán akad köztetek, aki most bosszankodik, mert visszaemlékezik önmagára, mikor ennél sokkal jelentéktelenebb pörben könnyek között könyörgött és esdekelt a bíráknak, és hogy mennél inkább szánakozzanak rajta, elhozta elétek gyermekeit és sok más rokonát és barátját – én pedig ezt nem teszem, noha veszedelem fenyeget, méghozzá, amint látom, a legnagyobb veszedelem. Könnyen lehet, hogy akad majd, aki emiatt sértve érzi magát önérzetében, és ezért neheztelve, haragjától befolyásolva adja majd le szavazatát. Ha tehát valamelyikőtök így érez – bár én nem tartom ezt méltányosnak –, de ha mégis így lenne, úgy hiszem, illendő, ha szólok hozzá: „Nekem, kiváló férfiú, szintén vannak rokonaim is, fiaim is, mégpedig három: egy már ifjú, kettő még gyermek. Mindazonáltal egyiküket sem hoztam el ide, hogy ezzel hozzátok felmentő szavazatért esdekeljek.” Miért nem teszek semmi ilyesmit? Mert nem igazságos, hogy a bírákhoz könyörögjünk és ők a könyörgőket mentsék fel. Ellenkezőleg, a bírákat föl kell világosítani és meg kell győzni. Mert nem azért bíró a bíró, hogy az igazságot kegyelemből osztogassa, hanem azért, hogy az igazság szerint ítéljen. Hiszen meg is esküdött, hogy nem annak kedvez, aki megtetszik neki, hanem a törvények szerint ítélkezik. Sem nekünk nem szabad tehát benneteket esküszegésre szoktatnunk, sem nektek hozzászoknotok, mert így mindnyájan vétkeznénk.

Ne késztessetek hát arra, athéni férfiak, hogy olyasmit cselekedjem, amit sem szépnek, sem igazságosnak, sem istenesnek nem tartotok – különösen akkor nem, mikor éppen istentelenséggel vádolnak. Mert ha esdeklésemmel eskütök megszegésére kényszerítenélek benneteket, akkor valóban arra tanítanálak, hogy ne higgyetek az istenetekben, és éppen védekezésemmel vádolnám magam igazán. De én hiszek az istenekben, férfiak, méghozzá úgy, mint egyik vádlóm sem – és most rátok és az istenekre bízom, hogy úgy ítéljetek fölöttem, ahogy számomra is a legjobbnak ígérkezik, és számotokra is.

HANG

Feleljetek hát, bírák: vétkes-e az athéni Szókratész, vagy nem vétkes?

ELSŐ BÍRÓ

Vétkes.

MÁSODIK BÍRÓ

Nem vétkes.

HARMADIK BÍRÓ

Vétkes.

HANG

Szóljon a vádló: milyen büntetést indítványoz a vétkesnek?

MELÉTOSZ

Halált.

SZÓKRATÉSZ

Nem haragszom azért, athéni férfiak, hogy engem vétkesnek nyilvánítottatok, és erre sok okom van. Nem is ért váratlanul, sőt inkább csodálkozom a szavazatok számán, mert nem hittem volna, hogy ilyen kevésen múlik a felmentésem.

Vádlóm tehát halálbüntetést indítványoz számomra. És én? Én ugyan miféle ellenindítványt tegyek, férfiak? Az igazság azt parancsolja, hogy csak azt kérjem magam számára, amit megérdemlek. Mit is hát? Milyen büntetést vagy bírságot érdemlek meg, amiért egész életemben soha nem henyéltem, ügyet sem vetettem arra, amivel a legtöbb ember törődik: a vagyonszerzésre, a gazdálkodásra, a hadvezéri állásokra, népgyűlési szereplésre és más hivatalokra? – hanem mindenkit egyenként felkeresve, a legnagyobb jótéteményben részesítettelek benneteket (legalábbis én így hiszem), mert megkíséreltem mindegyikteket meggyőzni: előbb azzal törődjék, hogyan lehet a legderekabb és a legokosabb, és csak azután a többi dolgával. Mit érdemlek tehát, amiért ilyen vagyok? Mindenesetre valami jót, athéni férfiak, ha valóban érdemem szerint kell javaslatot tennem; mégpedig olyasféle jót, ami megillet engem. Mi illet hát meg egy olyan férfiút, aki szegénységben kénytelen élni, hogy benneteket buzdíthasson? Az ilyen ember, athéni férfiak, leginkább arra érdemes, hogy a város vendége legyen haláláig. Őt még sokkal inkább megilleti ez a megtiszteltetés, mint azt, aki Olümpiában a fogatversenyen győzelmet arat, mert az a boldogságnak csak látszatát adja nektek, én pedig valóban boldoggá teszlek benneteket; ezután meg ő nem szorul rá az eltartásra, de én rászorulok. Ha tehát érdemem szerint tehetem meg indítványomat, akkor azt kérem magam számára, hogy holtomig a város vendége legyek.

Talán úgy vélitek, hogy most is ugyanolyan elbizakodottan beszélek, mint az előbb, amikor megtagadtam, hogy esedezzem és szánalmat keltsek bennetek. Pedig nem az elbizakodottság beszél belőlem, athéniak, hanem az igazság. Mert meggyőződésem, hogy szántszándékkal senkinek sem vétettem, bár benneteket erről meg nem győztelek, mert csak nagyon rövid ideig beszélhettünk egymással, és ilyen rövid idő alatt nem könnyű oly nagy rágalmakat kiirtani belőletek. De mivel meggyőződésem, hogy senkinek sem vétettem, nem vétkezhetem magam ellen sem, és nem mondhatom, hogy büntetést érdemlek. Hiszen mitől való féltemben tenném ezt? Talán hogy ne szenvedjem el azt a büntetést, amit Melétosz indítványoz számomra, és amiről sem azt nem tudom, hogy jó, sem azt, hogy rossz? Ehelyett válasszak olyasmit, amiről tudom, hogy rossz, és arra ítéljem magam? Talán börtönre? De hát mi értelme lenne az életemnek a börtönben? Vagy pénzbírságra és bebörtönzésre, amíg a bírságot ki nem fizetem? Ez számomra ugyanaz, mert hiszen nincs vagyonom, amiből kifizethetném. Vagy számkivetést indítványozzak? Hiszen ezt talán ti is helybenhagynátok. De ugyancsak ragaszkodnom kellene az élethez, ha olyan esztelen volnék, hogy ne tudnám: ti, noha polgártársaim vagytok, nem voltatok képesek elviselni engem és szavaimat, hanem olyan terhessé és gyűlöletessé váltam számotokra, hogy íme, szabadulni akartok tőlem – mások majd szívesebben elviselik? Szó sincs róla, férfiak.

De különben is: milyen lenne az életem, ha vénkoromra elhagynám hazámat, és egyik városból a másikba vándorolva, mindegyikből kiűzetve élnék. Jól tudom ugyanis, hogy bárhová érkezem, az ifjak mindenütt hallgatnák szavaimat, csakúgy, mint idehaza. És ha elűzöm őket magamtól, akkor ők űznek ki engem, rábeszélve erre az öregebbeket; ha pedig nem űzöm el őket, akkor apjuk és rokonaik teszik ezt velem, éppen őmiattuk. De talán azt mondhatná valaki: „Hát csendben és nyugton maradva nem lehet élned, Szókratész, ha tőlünk távozol?” Ez az, amiről a legeslegnehezebb meggyőznöm némelyteket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyi, mint nem engedelmeskedni az istennek, és hogy ezért lehetetlen nyugton maradnom – ezt nem hiszitek el nekem És ha azt mondom, hogy az ember számára épp ez a legfőbb jó, hogy naponta az erényről és más olyan dolgokról beszélgethet, amilyenekről engem hallottatok társalogni, amikor magamat és másokat vizsgáltam, és hogy a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet – ha ezt mondom, még úgy sem hiszitek el nekem. Pedig hát, férfiak, mindaz igaz, amit mondtam, csakhogy erről benneteket meggyőzni nem könnyű feladat. Végezetül pedig azért nem kérhetek magamra ítéletet, mert nem is szoktam hozzá, hogy magamat valami rosszra érdemesnek tartsam. Ha volna vagyonom, pénzbüntetést javallanék, akkorát, amekkorát ki tudnék fizetni: hiszen ebből semmi károm nem lenne. De tudjátok, hogy nincs miből fizetnem, hacsak nem akartok annyira ítélni, amennyit ki is tudnék fizetni. Talán tudnék fizetni egyetlen ezüst minát: ekkora összeget indítványozok tehát, ha meg kell hogy büntessetek.

HANG

Feleljetek, bírák: milyen büntetés illeti a törvény előtt vétkes Szókratészt?

ELSŐ BÍRÓ

Halál.

MÁSODIK BÍRÓ

Egy mina pénzbüntetés.

HARMADIK BÍRÓ

Halál.

SZÓKRATÉSZ

Mindössze igen rövid idő miatt keveredtek rossz hírbe, athéni férfiak, és vonjátok magatokra annak a vádját, aki szidalmazni akarja a várost, hogy megöltétek Szókratészt, a bölcset; mert ha nem is vagyok bölcs, annak neveznek majd engem, akik benneteket szidalmazni kívánnak. Ha csak rövid ideig vártatok volna, önmagától is bekövetkezik, amire ítéltetek: hiszen látjátok koromat, hogy milyen közel vagyok már a halálhoz. Nem mindannyiotoknak mondom ezt, csak azoknak, akik a halálomra szavaztak. És ugyancsak nekik mondom még a következőt is: valószínűleg azt hiszitek, férfiak, azért vesztem el, mert híjával voltam a bizonyító érveknek, amelyekkel meggyőzhettelek volna benneteket. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Elvesztem, mert híjával voltam, nem a bizonyító érveknek, hanem a vakmerőségnek és az arcátlanságnak, mert nem voltam arra hajlandó, amit oly szívesen hallgattatok volna: hogy sírok, jajveszékelek, és mindenféle mást teszek és mondok, ami méltatlan lett volna hozzám, de amit másoktól megszoktatok. De miként az előbb sem tartottam megengedhetőnek, hogy a veszély miatt szabad emberhez méltatlant cselekedjem, most sem bánom, hogy így védekeztem, hanem sokkal szívesebben választom az ilyen védekezés után a halált, mint az olyan után az életben maradást. Mert sem a törvény előtt, sem háborúban, sem nekem, sem senki másnak nem szabad csak azon mesterkednie, hogy a halált, bármi módon is, de elkerülje. Hiszen nem nehéz megmenekülni a haláltól, férfiak; sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől, mert ez a halálnál sokkalta fürgébb. Így engem, aki lassú járású vagyok, és öreg, a lassabban futó ellenség ér utol, védőimet pedig, akik fiatalok és fürgék, a gyorsabban futó: a gonoszság. Ők is, én is elítélve távozunk innen; engem ti ítéltetek halálra, bírák – őket az igazság marasztalja el. Mindennek bizonyára így kellett történnie, és hiszem, hogy így van helyesen.

Most pedig a jövőt szeretném megjósolni nektek, akik elítéltetek; hiszen ott állok már, ahol az emberek leginkább szoktak jósolgatni: a halál pitvarában. És én azt mondom nektek, férfiak, akik megöltök engem, hogy halálom után elér benneteket a megtorlás, amely sokkal súlyosabb lesz számotokra, mint nekem a halálbüntetés. Azért tettétek ezt velem, mert azt hittétek, megszabadultok attól, hogy életetekről számot kelljen adnotok. Én viszont állítom: épp az ellenkezője történik majd veletek. Még többen lesznek ezentúl, akik számadásra vonnak benneteket; ezeket eddig én tartóztattam, ezért nem vettétek észre őket. És ők annyival terhesebbek lesznek, és annyival több bosszúságot okoznak majd nektek, amennyivel fiatalabbak nálam. Mert nem jól gondolkodtok, ha azt hiszitek, hogy ha egyeseket megöltök, azzal bárkit is meggátoltok abban, hogy felelősségre vonjon benneteket helytelen életetekért. Így nem szabadulhattok attól, ami nektek terhes; egyedül úgy szabadulhattok a felelősségre vonástól, ha nem másokkal alkalmaztok erőszakot, hanem magatokat készítitek fel, hogy a legderekabbak legyetek. Tőletek, akik a halálomra szavaztok, ezzel a jóslattal el is válok.

A fölmentésemre szavazókkal azonban szíves-örömest elbeszélgetnék, amíg a tisztségviselőknek egyéb dolguk van, és amíg nem indulok oda, ahol majd meg kell halnom. Maradjatok hát addig még velem, férfiak. Nektek, barátaim, föl szeretném tárni, mi a jelentősége annak, ami most velem történt. Velem ugyanis, bírák – mert azt hiszem, benneteket joggal nevezlek bíráknak –, valami csodálatos történt. Tudnotok kell, hogy bennem már gyermekkorom óta újra meg újra megszólal egy isteni hang; és ahányszor megszólal, mindig lebeszél arról, amit helytelenül tenni szándékozom, rábeszélni pedig soha nem beszél rá semmire. Most pedig olyasmi történt velem, amiről azt gondolhatná valaki, hogy a legnagyobb baj, és annak is szokás tartani. Velem pedig sem kora reggel, mikor hazulról eltávoztam, sem itt a törvényszék előtt, sem beszéd közben, sohasem szállt szembe az isten jeladása. Máskor bizony nemegyszer a szó közepén állított meg, figyelmeztetvén, hogy rosszat cselekszem; most azonban, az egész tárgyalás alatt, sem tetteimben, sem szavaimban nem ellenkezett velem. Ugyan mi lehet ennek az oka? Megmondom nektek, férfiak: az, hogy ami most velem történt, alighanem valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazuk, akik úgy vélik, hogy a halál a legfőbb rossz. Nagy bizonyságom van erre: lehetetlen, hogy a szokott jel ne szegült volna ellenem, ha nem lett volna jó, amit tenni készültem. Így hát nektek is, bírák, jó reménységgel kell lennetek a halált illetőleg, és nem szabad elfelejtenetek az igazságot, hogy a jó emberrel nem történhetik rossz, sem életében, sem halálában. Az én ügyem sem magától vett ilyen fordulatot, hanem bizonyos, hogy jobb már nekem így: holtnak lennem, és szabadnak a bajoktól. Ezért is nem tartott vissza a jel, és ezért is nem haragszom vádlóimra, és azokra, akik elítéltek. Ámbár ők nem ebben a hitben vádoltak meg és ítéltek el, hanem mert azt hitték, hogy ártanak ezzel nekem, és ezért megérdemlik a korholást. Most már csak egyetlen kérésem van hozzájuk; ha majd a fiaim felserdülnek, őrajtuk álljatok bosszút, athéni férfiak, szakasztott úgy bántsátok őket, ahogyan én bántottalak benneteket, ha látjátok, hogy a pénzzel vagy bármi mással jobban törődnek, mint az erénnyel, vagy azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek; korholjátok akkor őket, úgy, mint én benneteket, hogy nem azzal törődnek, amivel kell, és hogy úgy vélik, érnek valamit, pedig semmirekellőek. Ha ezt teszitek, igazságosak lesztek velem is, meg a fiaimmal is. De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.