Halálugrás

Fázom. Begombolom a bekecset, csak két gombja van, a másik kettő leszakadt, de körülfogja a nyakamat, nem fúj át a szél, megnyújtom a lépteimet, lassan fölmelegszem, lépéseim fölkavarják a homokot, a homokszemcsék átbújnak a harisnyámon, izzadt talpamhoz tapadnak, ropognak az agyamban, reggel óta tépi a szél a fákat, rázza az orgonabokrokat, tudtam, hogy nem szabadna az udvaron festeni, rücskös lesz a sima felület, levélcafatok, a körtefa virágának szirmai tapadnak a sötétzöld festékbe, mindegy, nem törődtem a szőrszálait hullató ecsettel, csak festettem egész nap, már sajgott a csuklóm, a kavargó homokszemek végigkarcolták a nedves festéket, tudtam, semmi értelme így, de hiszen nem is azért festettem hajnal óta, megvacogva, ha felhő rohant a nap elé, belebújva a bekecsbe, megint ledobva azt, amikor végigvágott az udvaron a nap, május van, a szélcsend ritka pillanataiban égett a bőröm, nem azért festettem fényesre a zsalugátereket, mintha értelme lenne, mi közöm nekem ehhez a házhoz, mért világítsanak sötétzöld zsaluk egy elhagyott romon, a gépies munka kellett, fel-le, fel-le húzni az ecsetet, ügyelve, hogy egyenletesen tapadjon a festék, amit úgyis fölkarcol a homok, beleragadnak a bogarak, kapálódzva forgolódnak a festék halálos mézében, méregzöld haláltusájukban vergődő csíkot húzva a fényes festékben, nem kapartam ki őket az ecset nyelével, úgyis újra kell festeni az egészet, be akartam fejezni estig, minden zsalut le akartam festeni, mért mindegyiket és mért épp ma, semmi sem mindegy, ennek is oka van, mindegy, hogy mi az oka.

Harangoznak, egy öregasszony kinyitja a templomajtót, a szél belekapaszkodik, bent ég a villany, az öregasszony két kézzel húzza az ajtót, mintha az életbe kapaszkodna, két kislány siet át a templomkerten, május van, persze, litánia, de mért májusban van litánia, Miklós elmagyarázná, öt éve, karácsonykor annyian voltak az éjféli misén, hogy moccanni sem lehetett, kint ugyanígy fütyült a szél, csak akkor a havat kavarta, az ajtót nem lehetett becsukni, még kint is álltak, a tömeg úgy hozzászorított Miklóshoz, mintha ölelkeznénk, nem a szokott, szertartásos baráti öleléssel, hanem ahogy egyszer Belgrádban elbúcsúztunk, ő Párizsba ment, én haza, tudtam, mi elől fut, tudtam, sokáig nem látom, tudtam, rángatódzik az arca, ha hazajön, tudtam, sokáig nem jön haza, tudtam, mért menekül Párizsba, szívrohama volt az előző éjjel, egy francia lány kapaszkodott a karjába, minek, gondoltam egy pillanatig, de tudtam, minek, belém kapaszkodott az ölelésével, vagy én belé, mindegy.

A szürkület lassan elsötétedik, a nyitott kocsmaajtón át sárga négyszöget fest a villanyfény az utcára, halászlé van a kocsmában, fehér cseréptányérban tálalják, ritkán főznek, csak ha jó fogás van, egyébként csak néhány kerek sajtosdobozt, fűrészporízű húskonzervet lep be a pulton a por, langyos sör van, émelygős piros bor, Sztár Cola fél deci rummal, kisüstinek nevezett rossz szagú, rossz ízű kotyvalék, a falba vágott kerek lyukban unatkozva pörög a ventillátor, kilódítja az utcára a zajt, az elfogott piros betlik siráma, a damilt elszakító óriáspontyok legendái, a gyerek bizonyítványának délceg számai, a köszvényes láb panaszai, a tavalyi lakodalom csámcsogása tompán csapódik a málló festésű rózsaszín falaknak, a szobafestőművész kék és zöld csíkjainak.

Nyolc hónapja már, hogy nem vagy. Az idő úgy lelassult, mint a magánzárka szurkos csöndjében, a hajnali ébresztő és az esti takarodó között minden másodpercet megélsz, percekre bontod szét az órát, mint a narancs gerezdjeit, és a percek sehogy se állnak össze órákká, az órák napokká, a napok hetekké, hónapokká. Ez a nyúlós lassúság megsokszorozza az életet, átkozottul megnyújtja, átkozottul, mondom, pedig kaphat-e az ember többet, mint hogy megszázszorozódik az élete. Zárkáim fala sosem volt rózsaszín, nem emlékszem rózsaszín karikára sem a sok színes karika között, amivel az atomjaira szétbomló másodpercek vagy a drótháló mögött szakadatlanul égő villanykörte teleszórta a zárkát, akkor is, ha becsuktam a szemem. A magánzárka összeszorított fogú, kikínlódott fegyelem; hiányod magányzárkája ellen nem segít a csikorgó fogú elszántság, nem merevít kővé a kivajúdott akarat. Huszonöt év van a két cella között, ezt a mostanit lakályossá tehetem mindennel, amit csak megkívánok, ha beletaposok a gázba, a kilométeróra piros csíkja száznegyvenet mutat, enyém a kocsi sebessége, a motor ereje, követelődző idegrendszerem bekebelezheti a fogyó kilométereket, egy holdvilágos dombhajlatot, egy meszelt házfalat, a házak átpislogó lámpáit a tó túlsó partjáról, a sebességtől összeszűkülő távolság örömét, a mehetek, ahová akarok szabadságát, a nincs elérhetetlen felszabadultságát, tárcámban igazolvány, ami bizonyítja, ki vagyok, az igazolványban adatok, amik köszönni késztetik az embereket, pénz, tulajdonképpen annyi pénz, amennyit akarok, amennyit talán valamikor akartam, amennyivel nem tudok mit kezdeni, elfogy, de mire, marad belőle, minek, annyi mindig van, hogy kinyisson bármilyen szállodai szobát, bármelyik városban, megterítse az asztalt bármelyik étteremben, telerakja könyvekkel azt a polcot, ahol az el nem olvasott könyvek sorakoznak, kivegyen a kirakatból bármilyen ruhát, amit úgysem fogok hordani, mert csak a kopott farmer szabadságában érzem jól magam, amibe beletörölhetem a kezem, leülhetek benne a járdaszegélyre, megszerzi az új ébresztőórát, aminek a ketyegése nem dörömböl az agyamban a véget nem érő éjszakákon, amire már semmi szükségem, hisz órákkal előbb ébredek, mintsem az óra csörögne, az egyetlen, amire mégis múlhatatlanul szükségem van, hogy megvédjen a föl nem ébredés riadalmától, az elkésés rettenetétől, amit az évtizede szedett altatók örökre belém oltottak, az altatók, melyek nemrég még maguknak követelték a reggelt, s csak az ébresztőóra korbácsának voltak hajlandók engedelmeskedni.

Örökre? Soha, mindig, örökké, utoljára, elképzelhetetlen, nem történhet meg, lehetetlen, visszavonhatatlan, mindig, soha, soha már, soha még, soha többé. Talán most te is megtanulod, hogy minden szó, ami a megmásíthatatlant hordja magában, esetleges is lehet. Nekem mást kell megtanulnom itt, az országúton, miközben a szél újra meg újra arcomba csapja az orgonaillatot és a homokot, valahol egy kutya vonít, vajon megütötték vagy magányában rí, az orgonabokrok tömör falként sorakoznak, homokos, lila fal, az utcai lámpa fényében rázza a szél a lila fürtöket. Ostoba mondat volt, tudom, ilyet nem szabad kimondani: csak attól félek, nem lesz virág a szobában, amikor meghalok, ostoba mondat, még ha igaz is, egy kicsit igaz, felnagyítva a pillanat hangulatát, ostoba, mert émelygős, a halál keményebb és egyszerűbb, ilyen mondatot csak akkor szabad kimondani, ha akinek mondod, az ugyanannak a hangulatnak ópiumpipáját szívta, ha idegrendszerének tolmácsberendezése ugyanolyan pontosan fordítja le az émelygősség mögötti igazságot, amilyen pontosan te tudod, mi van az émelygős mondat mögött, a fehérre festett fal, a fehér kórházi ágy, a mindennap cserélt fehér ágyhuzat, a minden tagodba behatoló, minden gondolatodat letakaró fehérség, az egyik pillanatról a másikra felkiabáló, sosem ismert, talán éppen ezért mélyebbre hasító, mélyebben lerakódó, kínzó vágy az az orgona sötétlilája, a pipacs pirosa, a kikirics sárgája után, összetört orrom alig működő szaglóidegeinek hirtelen feltámadt, éles vágyakozása az orgonaszagra, kazalnyi orgonára, hogy elborítsa az egész kórházi szobát, hogy beletemethessem az arcom az orgonaágyba, hogy annyi év után beszívhassam az orgonaillatot, a követelő vágy egyetlen sötétlila orgona után, ami semmissé teszi ezt az elviselhetetlen, könyörtelen fehérséget. Neked ilyen ostoba mondatokat is mondhattam.

Az utolsó házzal elfogy az utolsó lámpaoszlop is, a falu vaksi lámpái nem vakítják el a szemem, látok a sötétben, látom a szőlőtőkéket, a ritkás lombú mandulafákat, az árok szélén egy elfektetett jegenyetörzset, legallyazva, három egyforma darabba vágva, aládúcolva vastagabb ágaival, hogy kiszáradjon, hogy felhasználható legyen, amíg a szőlőföld sarkában állt, nem volt semmi haszna, gyümölcsöt nem adott, még árnyékot se, legfeljebb iránytű lehetett volna, ha valakinek szüksége van rá, de nem volt, senkinek sem kellett, nyilvánvaló. Mért épp most végeztek vele, tíz éve, húsz éve nyilvánvaló már, hogy életében semmire sem használható, talán eladták a szőlőt, az új tulajdonos vágatta ki, talán meghalt a gazda, az örököse végzett a jegenyével, vagy semmi se történt, csak húsz év után, épp most, ezen a héten eszmélt rá valaki, hogy ez a jegenye itt fölösleges, ki kell vágni, feldarabolni, hogy valami haszna legyen; csak azt nem tudom, mire használható. A mérhetetlen, kimeríthetetlen ismerethalomból, amit Miklós újabb és újabb kupacokban rakott elém, ez megmaradt; tudom, melyik fát mire használják, a szilből nyél lesz, a tölgyből támfa, hajógerinc, az akácból karó, a fenyőből palánk, cseresznyéből, dióból, körtéből bútor, kőrisből berakás, cédrusból hordó, egy darab tikfa ma is ott fekszik az íróasztalomon, Miklós hozta valahonnan, az acél kicsorbul rajta, nehéz, mint a vas, nem árt neki a fa ősellensége, a víz sem, indiai parasztok és amerikai milliomosok ebből készítik soha el nem korhadó bárkáikat és luxusjachtjaikat. De mire használható a jegenye? Nem tudom, és nem kérdhetem meg Miklóst, pedig ez érdekelne, csak ez, a többi minden, amit tud, az erdélyi udvar illemkódexének bonyolult szabályai, a szentek mesévé olvadó élettörténete, a francia forradalom dalainak csattogása, a színükről, pöttyeikről fölismerhető madártojások, a vadvirágok, bokrok, füvek számlálhatatlan sokasága, a táblabíró-világ rendszerének kacskaringós tekervényei, rég nem használt halászszerszámok nevei, a parasztbútorok története, a vályogvetés módozatai, mindez csak Miklóson keresztül érdekelt, csak általa megformálva, rajta keresztülszűrve, mert mindez ő volt, ez is ő volt, nélküle minden tudása csak ismeretanyag, nem érdekelnek az ismeretkupacok, csak ha ő adja, egyedül azt az egyet szeretném tudni, mire használják a jegenyét.

Autó jön szembe, bukdácsol a rossz makadámúton, fényszórója minden huppanónál a szemembe vág, goromba fénnyel, hajszálpontosan célozva a szembogaram közepébe. Megállok, figyelem magam, kegyetlen pontossággal, sokat tudó professzorként, az érverés gyorsul, a gyomor összehúzódik, a bőr melegebb lesz, a száj kiszárad, a beteg állapotában nem mutatkozik javulás. Tudom, hogy nem te jössz, Magyarország tízmillió lakosa közül bárki jöhet, egyedül te nem, halott apám és anyám, harminc éve nem látott tanítóm, elfeledett pajtásaim, Ausztráliáig futott tanítványom, Londonban élő kollégám, Fidel Castro, Aga Khán, mindenki, bárki ülhet a szememet kegyetlen fénnyel verő kocsi kormányánál, mindenki, csak te nem, pontosan tudom, és az érverésem mégis szaporább, az arcom ég, gyomrom összehúzódik, kiszárad a szám, mint tíz évvel ezelőtt, a szerelem első napjaiban, mint utána még nagyon sok évig, a soha nem csillapodó szerelemben, pontosan tudom, hogy nem te jössz, te nem jöhetsz, mert valahol most neked is ég az arcod, összehúzódik a gyomrod és kiszárad a szád, tudom, hogy bárki jöhet, csak te nem, és mégis belefúrom a tekintetem az éjszaka feketéjébe, a fényszóró ezüstjébe, hol a sötétség forró szurkába, hol a reflektor jéghideg fényébe mártom a szemem, hogy felismerjem a kocsi gyártmányát, színét, a szememet kiégető autóét, ami bárkié lehet, egyedül a tiéd nem, ha piros, akkor sem lehet a tiéd, ha piros Skoda, akkor sem lehet a tiéd, ha IC 23-45 a rendszáma, akkor sem a tiéd, és ha mégis a tiéd, akkor se te világítasz a szemembe, és ha mégis te ülsz a kormánynál, akkor nem hozzám jössz, máshová mész, másvalakihez, elhúzol majd mellettem, eltűnsz az úton, amelyik más utakba torkollik, itthagysz engem a sötétségben, eltűnsz, és csak stoplámpád piros fényét látom majd sokáig, amíg el nem tűnik az is a következő kanyarban.

Százszor megjártam ezt az utat, minden göröngyét ismerem, pontosan tudom, két perc telt el azóta, hogy a fényszóró először csapott a szemembe, addig, amíg el nem zötyögött mellettem a kocsi; ez a százhúsz másodperc, amíg szorító, lüktető, felmorzsoló hiányodat az eszelős, őrületbe csapó, reménytelen remény csóvává gyújtotta, elég volt, hogy megtörténjen minden, ami tíz év alatt kettőnk között történt, először fogtam meg a kezed, először húztalak magamhoz, először láttam a szemed, mentünk, halálra fagyva a hóban, sírtál, hazudtál, hazudtam, szétégettük egymást, belebotlottál az árnyaidba, elszürkült minden, megkeményedett az arcod, megcsaltalak, delfinek bukkantak ki a tengerből a csónakunk mellett, napos rét volt a tested, egyre mélyebben gubództam a hallgatásba, sós lett a szánk a testünkre rakódott sótól, összetörted értem az életedet, és nem tudtad többé összerakni, sarat mázoltam az arcodra, miért, madár kiáltozott hajnalban a nádasban, jöttél lefelé a hegyről, izzó lávafolyam, egyre szélesebben hömpölyögve, szétégettél mindent magad körül, örökre megsebeztelek, elfogyott a nevetésed, egyre mélyebb lett a csend, tőled lett színe a fáknak, kiszorítottam arcodból a mosolyt, elkomorult testtel húztuk magunkba egymást, földszínű lett az arcom, verítékes a reménytelen haláltól, gyémánttá csiszoltalak, könyörtelen koronggal, a fák árnyai egymáshoz tapadtak, homok ropogott a fogunk között, megszégyenítettelek, éveken át hiába építettük mindennap a falat, másnapra mindig leomlott, először hallottalak jajgatni, szétázott az arcod a sírástól, gyúrhatóvá lett, mint a gyurma, kaláccsá formálhattalak volna, talán még kiegyenesedem, ha leveszed vállamról a zsákot, hatalmas, sárga repcetáblába gázoltunk, térdig arany lett a lábad, egymás vállát már csak fogtuk, nem öleltük, megterítettem neked az asztalt, úgy vártalak este, fehérre izzítottál, kiégetted belőlem a salakot, fogvacogva vártad a halálomat, kint kuporogva a folyosón, mert nem engedtek a betegszobába, elvettem tőled mindent, sírva fakadtál örömödben, amikor felkelt a nap, tésztaszűrővel fogtunk rákot, a kövek feltörték a lábad, kioldhatatlan gúzsba kötöztél, moccanni se bírtam, harminc év óta egyedül te láttál sírni, a rádióból öt nyelven mondták a híreket, berúgtunk, bor nélkül is, magasra kapaszkodtunk, megszédültünk, az izzó golyó vassá merevedett, kiszúrtam a szemed, ólmot öntöttél belém, koloncod lettem, kihullt a hajam, kopár csend, köd, eső.

A dűlőúton, ahová letértem, bokáig ér a homok, a sötétben is látom, ahogy minden lépésem homokfelhőt kavar, nem törődöm vele, hogy a cipőm tele lesz homokkal, egyre súlyosabb, búvárcipőben járok már, minden lépésnél fel kell emelnem a lábam, hogy kiszabadítsam a homokmocsárból, a cipőmnek ólomtalpa van. Elpattant a húr. Ismerem ezt, órákig, napokig a hiányod táplálta feszültség atomreaktorában ezredrészeire hasított másodpercek ólomlassúságában élek, a nem múló idő mindent ezerszeresére növelő nagyítótükre leégeti a bőröm, meztelen idegvégződéseim, megfosztva a bőr védelmétől, közvetlenül érzékelik a világot, a kín, a hiányod, emléked, arcaid megszázszorozódnak kiszolgáltatott, pőre idegrendszerem érzékenységétől, árnyékuk ezerszeresére nő a végtelenné lett időben, aztán egyszerre csend lesz bennem, nem jótékony csend, mint mikor a futballbelsőt kiszúrják, s lassan leenged, puha, ráncos lesz a labda, belemélyed a világ lába, most már lehúz a homok, semmi erőm nincs, számig ér a homokmocsár, aludni kellene, most, azonnal, itt, összekucorodva a szőlőtőkék védelmében, egy szélvédett zugban, nem bírom tovább, ledőlök, a térdem felhúzom a mellemre, magamhoz szorítom az ócska bekecset, behúzom a fejem a vállam gödrébe, mint a gondolkozó madarak, tudom, hogy néhány perc, és felkelek, de néhány perc nagyon sok, rettenetesen sok, elviselhetetlenül sok, most nem tudok továbbmenni, ha nagyon akarnék, tudnék, de minek, miért, hová, stoplámpád piros szeme rég eltűnt az éjszakában.

Reggeli, ebéd, vacsora, ébresztő, takarítás, mosakodás, séta, torna, takarodó, sárgaborsó, káposzta, szárazbab, főtt tészta, hat lépés oda, hat lépés vissza, hat lépés oda, fordulás, hat lépés vissza, ennyi a magánzárka, ma is pontosan le tudom rajzolni a fal pókhálórepedéseit, leheletpontossággal ki tudom keverni az ajtó színét, le tudom kottázni, én, a botfülű, az etetőablak nyikorgását, az udvarról fényszóróval megvilágított ablakrács képét jobban ismerem, mint Miklós tusrajzát, ami húsz éve lóg az íróasztalommal szemben, tudom, hány szál drót ment hosszába és keresztbe a villanykörtét takaró dróthálóban, de ott zár volt a vaslemezzel borított ajtón, az ajtó előtt nemezpapucsos foglárok, a folyosó végén kulcsra zárt rácsos ajtó, előtte fegyveres őr, a kapuban géppisztolyos egyenruhások, a határon spanyollovasok, aknamező, farkaskutyák, őrtornyok, magasfeszültségű vezeték, gépfegyverek, tányéraknák, a határon túl a Semmi, legalábbis nekem. Most kikövezhetném a tört részeire bomlott idő homoksivatagját, elszigetelhetnék minden rést, ahol besüvít a hiányod, fölemelhetném önmagam a hajamnál fogva, kiemelhetném nemléted magába húzó mocsarából, halomban áll a kábítószer, hogy visszavegyem magam a jegenyékké nőtt másodpercektől, mégse nyúlok a telefon után, nem hívok föl senkit, nem keresek meg senkit, eltolom magamtól a lányok szélfútt, kurta szoknyáját, a szesz agyamat satuba fogó kábulatát, ismeretlen karok pillanatnyi álmát, át akarom élni, ahogy hiányod felszeleteli az agyamat, a perzselő idő mikroszkópja alatt vizsgálok minden emlékmetszetet, kinagyítva a múltat és jelent, felnagyítva mindent, ami te voltál és én voltam, görcsbe csavarodva a kíntól, amíg bírom, tudom, hogy nem bírom már soká.

Vállal belököm az évek óta szétesni készülő deszkakaput, lekapcsolom az övemen lévő karabinerről az arasznyi hosszú kulcsot, a szél rázza a körtefa ágait, az ajtóba dugva távirat a titkárnőmtől, D. kéri, ha lehet, menjek föl Pestre, udvariasan fogalmaz, mint mindig, ő is tudja, hogy a kérése parancs, nem a rangja miatt, hanem mert számomra kötelező, udvarias, mert megengedheti magának, mert félszeg, mint a gyerekek, sután vállamra teszi a kezét, nem is kell ennél több, a szeretetből kovácsolódott tisztelet ennyit engedélyez számunkra. A konyha hideg, csikorog lábam alatt a homok, én hoztam be a cipőmön, befújta a szél a rozoga ajtó alatt, fölgyújtom a villanyt, a meztelen, százötvenes égő fénye kiszívja a sötétséget a sarkokból is, délről maradt paprikás krumpli, fölteszem a villanytűzhelyre, gondolkodom, mit igyak, szódavizet fröcskölök a könnyű homoki borba, aztán mégis megiszom egy pohár bikavért, a villanytűzhely lapja lassan melegszik át, tudom, hogy mire megmelegszik a krumpli, már csak beletúrok, ismét teletöltöm a poharat vörös borral, de csak a felét iszom meg, megrázkódom tőle, nem kívánom. Az asztalon koromszemcsék, föltartóztathatatlanul hull a korom az egykori szabad kémény deszkával elfalazott boltozatából, a száz éven át füstölt sonkák, kolbászok, oldalasok zsíros korma, Miklós minden évben elhatározta, kibontja a kéményt, a paprikás krumpli rotyogni kezd, az asztal sarkán furcsa alakú, ujjnyi vastag falú öreg befőttesüvegben orgonacsokor, reggel vágtam a kert végében, nem érzem a szagát, talán nincs is szaga, nem sötétlila az orgona, sápadt, csapzott, vadon nőtt. Az olajkályha percek alatt bemelegíti a szobát, május van, nyirkosak a méteres vályogfalak, vagy csak én fázom, Miklós búbos kemencét akart, padkával, a konyhából lehessen fűteni, venyigével, abból se lett semmi, behúzódom a kályha mellé a sarokba, kiszórom a harisnyámból a homokot az időtől sötétbarnára pácolt padlóra, holnap Pesten leszek, farkasszemet nézve a fekete telefonnal, amin nem hívhatlak fel, mert nem akarlak felhívni, örökké várva a hívásodat, órákig bénán gubbasztva a telefon előtt, mert azt mondtad, felhívsz, ha tudsz, de nem hívsz, mert nem tudsz, nem vagy otthon, nem vagy egyedül, nem akarsz hívni, nem tudok olvasni, nem tudok dolgozni, csak a készüléket lesem, megcsörren-e, félek a hívásodtól, mit mondhatunk már egymásnak, mindent szeretnék elmondani, ami évek óta belém szorult, amit hiányod vihara másodpercenként sodor tudatom sziklás partjára, tudom, hogy lehetetlen, más hullámhosszra állt a vevőkészüléked, nem akarok zavaróállomás lenni, tudom, hogy mégis az vagyok, félek, hogy telefonálsz, mert a vége egy kattanás, csend, aztán vonalat ad a készülék, kit hívjak fel, és minek, te egy másik készülék mellett ülsz, elbújsz mögéje, hiába köt össze velem egy kábel, elérhetetlen vagy, és mégis szakadatlan várom a hívásodat.

A falon hosszú nyelű sütőlapát, rozsdás hajólámpa, csorba tányér, kovácsolt pincekulcs, Miklós egyik utolsó képe, befejezetlenül, mikor már minden színt eldobott, csak feketével és fehérrel festett, egymást ölő és ölelő karok őserdeje, kibogozhatatlan jajgatás, kínhalálukban megcsavarodó fűzfák, halált hozó és kenyeret szelő kések, a félelem vonítása, galamb, amelyik nem tud repülni, mert a fekete vértől összetapadtak a tollai, mért nem értettek meg, Miklós, mért értettek félre, fegyverré egyenesített kaszák pengéje, melyekkel nem aratnak többé, csak emberi testeket, feketén bugyogó vér, a rettenet nyüszítése, földarabolt testek, melyek az Utolsó Ítéletkor sem támadhatnak föl, hisz hol keressék a fejüket, a karjukat, a kíntól emberarcúvá vált kövek, vértől megduzzadt fekete patak, kiszúrt szemű lófej, mért nem értették meg, azért kínlódod ki magadból a világ minden iszonyatát, hogy félelmed verítékében fürödve megsemmisítsd a Rosszat, amit csak akkor lehet elpusztítani, ha megtestesítjük, mért nem értették meg, hogy szörnyű látomásaid jajgatása himnusz a Jóhoz, könyörgés a Jobbért, zsolozsma és fohász, májusi litánia egyetlen istenedhez, az örök és mindenható, mindent megtisztító és megváltó Forradalomhoz. Olyan hihetetlen, hogy nem festesz többé.

Kiürült az üveg. Mintha semmit se ittam volna, nincs bunkó, amivel elkábíthatom magam, a kétszeres adag altató három-négy óra alvást engedélyez, a szesz nem szívódik fel bennem, talán hánynék, ha meginnék még egy üveggel, de a tudatomat nem bunkózhatom le, ott, a szőlőtőkék között talán elalhattam volna, ha nem fúj a szél, abban a percben, amikor kiment belőlem minden erő, most már késő, jobb is így, ezért jöttem ide, át akarok élni mindent, hiányod tisztítótüzében kiégetni magamból a szürkeséget, feketére égetni minden közömbösséget, ahogy Miklós égette vadul, tüzes vassal a rönköket, hogy élő, kínlódó látomás legyen a halott fából.

Föl akarok menni hozzád, telefonáltál váratlanul parancsolóan, nem tetted le a napszemüveged, mögéje bújtál, nem dőltél végig a heverőn, pedig remegtél, azt hittem, a fáradtság, agyonhajszolt tested, a szervezet önkiegyenlítő rendszeréből elszabadult, önálló életre kelt, fölugró és lezuhanó vérnyomásod, akkor még nem hasított belém az emlék, hogy előző este nem hagytad megcsókolni a szád, amikor elbúcsúztunk, nem is figyeltem oda, az utolsó esztendőkben rám rakódott fáradtság eltompította érzékeimet, baj van, mondtad, elhúztad remegő kezed, hogy ne fogjam meg, még mindig csak egy hatalmas napszemüveg beszélt hozzám, mondtam fahangú, vigasztaló mondataimat, az évek alatt megszokott rutinnal, nem hallottam unalmas kopogásokat, te se hallottad talán, hisz nem arra figyeltél, te már tudtad, hogy a kivégzőosztag vállához emelte a fegyvert, tudtad, az áldozat gyanútlan, aztán eldördült a mondat sortüze, egyetlen suta mondaté, szereted, kérdeztem tárgyilagos hangon, és nemcsak a hangom volt tárgyilagos, az évtizedek alatt rám kényszerített, magamra parancsolt, magamévá lett fegyelmezettség megbízhatóan teljesítette a kötelességét, nem tudom, mondtad elvékonyodott hangon a szemüveg mögül, négy napja nem megy le egy falat sem a torkomon, elnevettem magam, a nevetés őszinte volt, ez a legbiztosabb jele, hogy szereted, őszintén mondtam, még büszkeség is lappangott a mondat alján, mint mikor az orvos az első pillantásra fölismeri a betegséget, nyugtató szavaim már nem kongtak üresen, felfűltek az álmosító duruzsolásba, amivel valamikor, régen, legrosszabb éjszakáidon is el tudtalak altatni, feloldódott benned a görcs, elfáradt a mit tegyek lüktető kínja, kibújtál a szemüvegedből, végigdőltél a heverőn, fogvacogva, betakartalak, még mindig nyugodt voltam, tettem, amit tenni kell, simogattam elbágyadó kezed, mondtam, amit mondani kell, rendbe jön minden, ne félj, fogalmam sem volt, hogy eldördült már a sortűz, röpülnek felém a golyók, mikor elmentél, csak mosolyogtam, átöleltem a vállad, másnap a kíváncsiság ámulata, feldobott színes labdák közt válogatni, lehetőségek üveggolyóival gurigázni, csak harmadnap csapódtak belém a golyók, akkor taglózott le a sortűz, váratlanul, nem közölték a halálos ítéletet, nem tudatták, hogy kegyelmi kérvényemet elutasították, nem kötötték be a szemem, nem tudtam, hogy utolsó másfél napomat a siralomházban töltöttem, nem kérdezték utolsó kívánságomat, egyetlen pillanat alatt fölrobbant a világ, meghasadt a Nap aranygömbje, a Hold a földre zuhant, a golyók szétloccsantották a koponyámat, kaparom a falról szétfröcskölt agyvelőm kocsonyás maradékát, szedegetem a földről homlokom csontszilánkjait.

Elfáradtam. Kiszedem az ágyneműt az ócska ládából, a hatalmas heverő a szoba túlsó sarkában van, a kályha melege itt már csak meglangyosítja a falakból áradó nedvességet, Miklós kiverette a két szoba közti falat, így lett ez az ötablakos óriáshodály, mindent át akart alakítani a házban, semmi sem készült el, csak ez a szoba, teleszórva fekhelyekkel, padlásról lecipelt dikó, lomtárpincékből előhurcolt törött rugójú díványok, kettős ágy nagyanyáink korából, egyik lába hiányzik, téglával van alápolcolva, ha Miklós jött, megteltek a fekhelyek, a földre dobott, kilógó belű matracok, táborrá alakult a szoba, ismerősök és ismeretlenek tanyájává, gyerekek, férfiak, feleségek, szeretők, férjek, kutyák nyüzsögtek átbukdácsolva egymáson, emberek csapata, akik nyomába szegődtek Miklós agyának, tekintetének, az öregedésnek ellenálló testének, világhírének, pénzének, tehetetlenségének, mosolyának, koponyájának, göcsörtös kezeinek, gyámoltalanságának, gyerekfintorainak, énekének, hajlíthatatlanságának, fölemelt mutatóujjának, megközelíthetetlenségének, szétszórt képeinek, emberek, akik kiszipolyozták, megágyazták neki a világot, befonták, kifizették a lakbérét, az adóját, a takarítónőjét, elszívták a napjait, megették és megdicsérték a főztjét, megitták furcsa alakú üvegben hozott francia konyakját, és elvitték az üvegeket, kimosták a holmiját, elhasználták ládaszám gyűjtögetett fűszereit, fölmosták a padlóját, emberek, akik így, hordává verődve, Miklós kolompját követő csordaként, körülötte forgó tömeggé változva az éjszakák kifogyhatatlan hordójában, mégiscsak őt jelentették, bolygórendszer, mely nem létezhet a Nap nélkül, az ő teremtménye volt ez a gyülevész had, kóbor cigányok, zsoldosok, vérteskapitányok, vajákosok, mezítlábas parasztok, markotányosnők, írástudó papok, sebkötözők, félelem és gáncs nélküli lovagok, szerzetesek, kültelki vagányok végeláthatatlan serege, ha ő jött, nyomában jött a had is, követve kibontott zászlaját, vakon engedelmeskedve, a háta mögött lázadozva, hozzáidomulva furcsa szertartásrendjéhez, a szeretőivel sose jött ide kettesben, csak csapata élén lovagolva, nagy ritkán egyedül, néha velem.

A nyirkos ágynemű lassan átmelegszik a testemtől, meggyújtom a combvastagságú, sárga gyertyát, Szarajevóban vettük a bazárban Miklósnak, öt éve ég a méhviasz, még mindig van belőle egy arasznyi, bekapom a fél marék altatót, öklendezem a vörös bortól, szemenként csúsznak le a tabletták a nyelőcsövemen, talán most sikerül elaludni, elernyedt a testem, a lábamra dobott ócska cserge fűt, mint a kályha, kilométer távolságból a kovácsok kalapácsainak csengése a bazárban, száz kalapács formálta, díszítette a rézkorsókat, óntálakat, csöbröket, üstöket, bográcsokat, kávésfindzsákat, súlyos kalapácsütések tömör kongása, ujjnyi vékony mintázókalapácsok csengettyűcsöngése, órákig jártuk a bazárt, a parázson pirított húst is kalapácsok kalapálták, az erjesztett túrót is, kalapácsok harangütése csengett a könnyű vörös borban, méz csurgott végig a bazáron, lassan hömpölyögve, darazsak milliói dongtak a mézfolyam fölött, zümmögő kopácsolás, fel se vertük a sátrat, csak hálózsákba bújtunk, magunkra terítettük a sátorlapot a hajnali harmat ellen, kétlépésre zúgott tőlünk a folyó, telihold volt, a vállamba fúrtad a fejed, a meredek emelkedőn fölfelé kapaszkodó gépkocsik fényszórója az eget pásztázta, légiveszély elmúlt, azonnal elaludtál, magaddal vive álmodba a köveken megtörő víz tajtékát, az üvegcserepek méteres kupacait a partról, a szerelmet, a kalapácsokat, a lépesméz-bazárt, a mecsetet a patak túlsó partjáról, a bicegő csacsit, a nyarat, a felhőtlen eget, a jövőnket, barna testünket, mindent magaddal vittél az álmodba, hogy hajnalban kiöntsd magadból, elárasztva a bőségszarudból a kopár sziklákat, megduzzasztva a száguldó hegyi folyót, a magadra fröcskölt kés-hideg víz harmatcseppjeire nevetve, egyensúlyozva a kerekre koptatott köveken, hátranéztél rám, vizes hajad az arcodhoz tapadt, szemed kitágította a világot, odadobta nekem a napfényt, a folyóban cikázó pisztrángok árnyát, a mohás kövek sötétzöldjét, az üvegcserepeken megtörő fény szivárványát, a soha nem fogok mást szeretni értelmetlen, akkor gyönyörű, az egész életet betöltő ígéretét.

Nem hat az altató, hiába, nézem a mennyezet combvastag gerendáit, a szú sörétnyomait a fában, a középső gerendában kézzel kovácsolt, örökre belerozsdásodott kampó, csak kötél kellene, hurok, a bicegő konyhaszék, bakfisromantika, nem leszek öngyilkos, amíg valami rá nem kényszerít, hogy megtagadjam magam, szerencsés természetem nem ismeri a halál szagát, pórusaimból csak a kín izzadsága ömlött, a halálfélelem nyirkos verítéke még nem, pedig találkoztunk már, a megbillenő kocsiban, átpördülve az út túlsó oldalára, a levegőbe emelkedve, kemény csattanással a tetejére zuhanva, a semmivel sem enyhíthető kín félájultában, farkasszemet nézve a testemhez kapcsolt, halálom jelzésére váró műszerekkel, fülemben a haldokló férfi hörgésével, sóhajaival, amíg örökre el nem csendesedett, szememben a meztelen öregasszony lógó melleivel, akinek hasztalan próbálták életre masszírozni makacsul hallgató szívét, az olajfestékkel lefestett falú vallatószobában, az agyonverünk, ha nem beszélsz szakadatlan monotóniájában, mellőlem egymás után eltűnő társaim lidércárnyékától körülvéve, a fájdalomtól kifacsart, minden porcikáját külön érzékelő test börtönében, a felelősség cövekel az élethez, magamnak fogalmazott, magam által törvényerőre emelt rendelet, nem a félelem a haláltól, a felelősség százezer, cérnavékony liliputi kötele, nem lehet egy csapással elvágni, mint a gordiuszi csomót, élnem addig kell, amíg van, amiért felelős vagyok, persze lehet, hogy ez öncsalás, ki dönti el, mikor szakad el az utolsó cérnaszál, én, természetesen, amíg ítélőképességem birtokában vagyok, egyedül én dönthetem el, ha tévedek, én tévedtem, nem háríthatom át sem másokra, sem idegrendszerem megbomló egyensúlyára, nincs menekvés a felelősség alól.

Belém mar az éhség, úgy ordít a testem táplálék után, mint az elvonókúrásoké az injekciós tű mindent megoldó szúrását követelve, kézzel tépem a kenyeret, a kolbászt, elakad a lélegzetem, ahogy tömöm magamba, mezítláb a konyha hideg, homokos kövén, belebújok a bekecsbe, Miklós ócska, szakadt pántú sarujába, falom a kenyeret, a kolbászt, végre csillapodik tébolyodottan remegő gyomrom, megiszom egy fröccsöt, olyan éber vagyok, mintha izgatószert vettem volna be, nem fél maréknyi altatót, nadrágba bújok, kiülök a kertben a padra, a szél elcsendesedett, a falu néma, holdfény van, a kajla diófa ágai alig motoznak, Miklósnak ott a tenger, én innen nem látom a tavat, az öregasszony, akinél lakik, bizonyára rég alszik már, fekete ruhás, fekete kendős, kis, töpörödött öregasszony, mint minden parasztasszony, bárhol a világon, beesett, töppedt ajka fogatlan ínyére tapad, vajon miről álmodik, a leglényegesebbet minden ember megéli, ki-ki a maga módján, szeretet, félelem, fájdalom, öröm, nincs más kiindulópont, mint amit százmillió ember megél, Miklós látja a tengert a ház elől, ami nem az övé, mert az ő háza előtt én ülök, kétezer kilométerre tőle, tudom, a Semmivel vív naphosszat, mint én a hiányoddal, félreértik megint, tévednek, hogy elmenekült önmaga elől, nem tehetett mást, föl kellett vállalnia a Semmit, az Igen és a Nem közötti kérlelhetetlen senkiföldjét, nem menekülés ez, bevallása a legszörnyűbbnek, hogy nincs mit mondania a világnak a világról, hogy megvakult a lelke, nem lát se örömöt, se kínt, nem látja a tengert, a madarakat, a mandulafákat, a gyerekeket, a szőlőgyökereket, a napfényt, a házakat, már fehér festéke sincs, csak fekete, nem az éjszaka feketéje, nem a szuroké, a széné, a gyászé, a Semmi színtelen feketéje, aki nem látja a világot, hazudik, ha színekben beszél, nem tehet mást, föl kellett vállalnia a pusztító és reménytelen feketeséget. Elpusztulsz-e, Miklós, vagy kibírod, kibírja-e sorsodat az életbe vert vékony szeg, vagy kiszakad a falból, és a földre zuhansz, kővel a nyakadban himbálódzva egy azúrkék tengeröböl algás fenekén, örök táplálékul a halaknak, a szemgolyód eszik majd ki először, azt, amire semmi szükséged nincs, a Semmit üres szemgödörrel is láthatod, elpusztulsz, vagy kibírod, a megvakult világot nem bírhatod soká, tudom, azt is vállalni fogod, hogy nem bírod, csak akkor maradhatsz életben, ha lesz mit mondanod, ha legalább egyetlen színt fölfedezel megint, ha kimondják a válást közted és a Semmi között, a törvényes válást, de ki mondja ki, mikor, miért, szeretném visszaadni a bekecsedet, talán a kemencét is megépíthetnénk, nem foglak megtalálni a tenger mélyén, nincs búvárruhám, a halak, rákok, csigák, tengeri csillagok elfogadják majd csontvázadat barátjuknak, szeretőjüknek, mesterüknek.

Éjfél van, nyúlik az idő, mint a gumi, bevehetnék még altatót, de hajnalban vezetnem kell, különben is minek, mióta nem vagy, végkimerült, évek óta egyik kórházból a másikba hurcolt testem néhány órányi alvással is megelégszik, a fogolytáborban meggyógyul a gyomorfekély, mióta nem vagy velem, kisimult az arcod, a szemed fényes, egymás rabja és rabtartója voltunk, kínzója és megkínzottja, kivégzettje és hóhéra, ki nem mondva is a legostobább kérdésre kerestük a feleletet, hogy ki a hibás, de miben hibás, hogy a napok fénylő ezüst tízesei fölváltódtak a percek alumínium forintjaivá, amitől megfeketedett a kezünk, hogy a színek megkoptak bennünk, figyelmünk szívókorongja nem tapadt már egymás testére, egymásra fektetett létünk fahasábjai leégtek, csak az üszkös csonkok maradtak, alatta hamu, csak a hamu alatt a parázs, nem pukkadt ki a léggömb, de nem tudott már szállni, nem kellett fogni a madzagot, leereszkedett a földre, agyongyötörtük egymást, mért nem süt úgy a Nap, mint azelőtt, mért ízetlenebb az eper, mért van olyan hideg, mért nem zöldellnek még ki a fák, a ki nem mondott te vagy a hibás elburjánzott bennünk, mint a rák, lassan fölfalta minden sejtünket, az öröm sejtjeit, a nyugalomét, a boldogságét, a vágyét, a csak veled sejtjeit, a jó veledét, a boldog vagyok veledét, ki a hibás, de miben, nem tudtad már elhinni, hogy szeretlek, dühödten, konokul kínoztál a minden kételyt eloszlató, a fojtogató lidércnyomástól örökre megszabadító, egyetlen, perdöntő bizonyítékért, és én nem tudtam bizonyítani, elfáradtam, megtörtem, belefáradtam a kínzattatásba, az örök bizonyításkényszerbe, miért, hogy a kényszerűség megöli a képességet, a kényszer a tehetséget, tehetségtelen lettem a bizonyításhoz, csak a kínzást érzékeltem már, megsüketülve, nem hallva mögötte a jajgató rimánkodást a bizonyosságért, ami nélkül nem tudtál élni, amit nem tudtál megkapni tőlem, tehetetlen lettem, bizonyítékaim egyre unalmasabbak, gépiesebbek, semmitmondóbbak, semmit sem bizonyítóak, minden összezsugorodott a veled akarok élni görcsös ragaszkodásává, álbizonyíték, nem menthetett meg a lidérctől, nem ezt követelted tőlem konokul, a szerelem csiszolt gyémántragyogását, szemet vakító aranykorongját, szőlőszem nagyságú igazgyöngyeit, a szerelemét, ami búvópatakként eltűnt az élet karsztjában, hogy csak akkor bújjon elő, szélesedjék a régi folyóvá, mikor már nem akarsz megfürdeni benne, nem mártod meg magad a vizében, nem nyúlsz el boldog lustasággal a felszínen, hadd vigyen magával, látod, hömpölygő folyó lett megint, a vize egyre nő, tavasz van, a hegyekben olvadnak a hómezők, egyre duzzasztják a folyót, látod, most már tudok bizonyítani, minden bizonyíték összegyűlt, most már meg tudnálak menteni az elviselhetetlen bizonytalanságtól, most, amikor nincs már szükséged a bizonyítékaimra, amikor megkaptad mástól, amit tőlem hiába vártál, már csak magamnak bizonyíthatok, az agyamat csikorogva felőrlő kín perdöntő bizonyítékával, utánad jajgató idegszálaim minden kételyt eloszlató alibijével, mire jó ez, kinek kell ez, nem tudok mást tenni, nem is akarok, szakadatlanul bizonyítok, mert visszavárlak.

Nem fogy az éjszaka, az idő visszahúzódott csigaházába, nem mozdul, elállt a szél, kihalt és néma a falu, harang, nyelv nélkül, ha fúj a szél, soha nincs csend, semmi sem mozdulatlan, nyelv nélküli harang a világ, odabent, a fekete szemű ablakok mögött alszik a falu, együtt alszik múlt, jelen, jövő, nehezen lélegző, pilleálmú öregek, reszelő horkolású férfiak, tejet szuszogó gyerekek, múlt, jelen, jövő a fénylő, bordó huzatú duplarekamiékon, vitrines kombinált szekrényekben, a mindennap gondosan letörölt porcelán figurákban, lila vázákban pompázó műanyag virágokban, kikeményített csipketerítőcskékben, valahogy nem így képzeltük, valamikor, tizenöt éve, huszonöt éve, ötven éve, új kerítések lebegnek az álmokban, betonba ágyazott, sárgára és kékre festett vasrácsok, keveset használt gépkocsik gördülnek be dudálva, csillogóra festve, mindennap szertartásosan megmosva, mint a gyerekeket, fürdőkádak úsznak be ünnepélyesen, fehérre zománcozott hűtőszekrények, rajtuk műanyag tálban műanyag gyümölcs, üvegszemű televíziókészülékek, elröpítenek a Hold krátereibe, betaszítanak a butaság bugyraiba, a műanyag csipkefüggönyök mereven és méltóságteljesen libegnek, porszívó szürcsöli a port a mű-perzsaszőnyegből, sorvadjon el a keze, aki mindezt visszavenné tőlük, és mégsem így képzeltük, nem így akartuk, nem ezért köszörültük borotvaélesre a fegyvert, levágva vele saját kezünket is, nem ezért öltünk és ölettük meg magunkat, arcunkat már életünk végéig eltorzítja az önmagunkkal vívott párbaj szörnyű forradása, mit mondok a tanítványaimnak, holnap, holnapután, zászlók csattogtak a fényes szélben, hol vannak, kik emelik fel őket, hol az egymásba font karok melege, az egymásnak feszülő vállak ereje, hangszórók harsognak helyettünk az ünnepeken, talán elfelejtettünk már énekelni, papírlapokról olvassuk föl a szónoklatokat, mit mondjak D.-nek, ül teremnyi szobája benépesített magányában, ül, napi tizenkét-tizennégy órát a hatalmas teremben, légkondicionálás helyett nyitott ablakot szeretne, arra vár, hogy éjjel fölhívja valaki: gyere, beszélgessünk, romantika, mért lenne romantika az emberszabású élet, testén a már láthatatlan, de soha el nem múló korbácsütések vörös csíkjai, a gumibotozások véraláfutásai, kezén új körmök a kitépettek helyett, mellkasában testvéreinek árnyai, akiket mellőle vittek akasztani, asztalán az elroppantott csigolyájú hullák örökké élő koponyája, testvéreink húzták meg a csigán átfutó kötelet, hogy kinyúljon a gerinc, a falra fölfeszítve kitárt karú, meghasadt, a hit emberfeletti pákájával összeforrasztott tudata, mellé rajzszögezve szeretet, tisztelet, az enyém, másoké, gyűlölet, félelem, köpések nyála, meghajlott derekak, elhallgatott igazságok, mit vár tőlem, mit várok tőle, mit várok magamtól, milyen más minden, ha fúj a szél, ugyanaz az utca, ugyanaz a falu, a parasztházak büszke homlokfalában torzul vicsorgó hármas ablakok, sárga redőnnyel a zöld zsaluk helyén, a halványkékre festett, ezüst mintával hengerelt, valamikor szentelt fehérre meszelt falak, az ismeretlen mesterek boltívremekei, megvakulva a beüvegezéstől, az új házak kérkedően magas sátorteteje, négyszögletes egyenkockája, ahogy gőgösen elnéznek a nádtetős tornácok fölött, emberszabásúbb élet, tágasabb, levegősebb, kényelmesebb, nem lehetett volna másképp, szebben, nemcsak kényelmesebben, okosabban, nemcsak tágasabban, kitől kérdezem ezt, minek kérdezem, mért nem tudok rá felelni.

Lassan lejt az út a tó felé, a dombok kibuggyanó mellein szőlőtőkék fekete csontváza a holdfényben, gyökerük görcsösen, kitéphetetlenül kapaszkodik a földbe, szőlőfürt, édes illatú őszi virág, ősz: a napfény tört szívű sárgája, az élet lomhává lassult léptei, a vendéglő tenyérnyi lugasában cigányfiú búcsúzott, másnapra szólt a behívója, öreg, vak cigány tépte szőlőgyökérujjaival a hárfát, lent, a mélyben, kéken bóbiskolt a tó, a holnapi katona nem eresztette el a lány kezét, a borfoltos asztalnak dalolt, órákon át, mozdulatlanul, fogtam a kezed, tükörsima volt a tó, a vitorlás bágyadtan bandukolt, mintha áradat vinné, nem a láthatatlan őszi szél, odaadtad a tested az utolsó napfénynek, két levél elvörösödött a fán, beérett a füge, sűrű levétől ragacsos lett a kezed, mézes a szád, tél, tél: a hó monoton ropogása a talpunk alatt, a fakutyává szentelt vas kertiszék, a part menti kásás jégről be a mélyvíz csonttükrére, nevető arcod a kemény fényű téli napban, a vadkan fekete tömbje a fehér hóban, karomba markoló görcsös kezed, a fagy piros kárpitja arcodon, hamuban sült krumpli melege a tenyeredben, görcsös fahasábok durrognak a kályhában, szarvas vére a havon, nyár: a délkeleti vihar forró hörgése, napfénytől sózott tested öröme, a hajnali szellő megkócolja a nádas haját, árnyéktól csíkozott izzó arany a homok, a lebukó napot lassan szívják magukba a dombok, sirályok hólabdája a vízbe vert karókon, a víz csendje alkonyatkor, most tavasz van, semmilyen, mindent átéltünk egymással, itt, a tavon, a tó környékén, a tó vizében, a víz alatt, lerágtuk az évszakok húsát, csak a csontvázuk maradt, citerázott a fagy, a szél brácsázott, kiürült a tál, elfogyott a gyümölcs, a szerelemre szövetkeztünk, vérszerződés volt, most már tudom, fölfaltuk egymást, magunkat, a lázat, az őrületet, csak a csontvázunk maradt, szerelem csontváza, a holnapot nem éltük át, a holnap már nem a miénk, nem kettőnké, együtt, talán a tó vizét is lecsapolják egyszer, hatszáz négyzetkilométernyi jó termőföld, búza nőne, krumpli, rozs a víz helyén, sirályok helyett nyulak és őzek, ürgék, mezei pockok, minek ez a sok víz ennek a kicsi országnak, sás, nád, káka helyett kukorica, hurkásodik a disznók tokája, talán magunk csapoljuk le a tavat, minek nekünk ennyi kék víz, a vérszerződés pergamenje elmállott, elhalványodtak a betűk, olvashatatlan lett az eskü, a szerelemre szövetkeztünk, a te példányod elveszett, ki tehet róla, őriztem volna jobban, ősz van mégis, nem május, a jajgatás ráfonódik a húrokra.

Most már mindegy, tudom, nem alszom az éjjel, hiába ragacsos a szemem az altatótól, a fáradtságtól, amint lefekszem, éber lesz minden sejtem, ugrásra kész, minek erőltetni, ami lehetetlen, ki tudja, hol a határ lehetséges és lehetetlen között, rég magam mögött hagytam a határsorompót, messze begyalogoltam az értelmetlen országba, ábránd, ostobaság, hogy visszavárlak, a léggömb madzagja kicsúszott a kezemből, lassan távolodik, piros pont a felhők szürkéjében, magam verem testembe a szögeket, hogy kifeszüljek hiányod keresztfáján, nem igaz, a te kezedben a kalapács, az alvást nem kell erőltetni, ha lehetetlen, elmondhatatlanul fáradt vagyok, végkimerült lábaim alig vonszolják föl a testem a kapaszkodón, sötét van, meddig tart ez az éjszaka, lekaszálták az orgonákat, hiába kínálják magukat a dús fürtök, a szemem nem továbbítja őket az agyamig, mondd, Miklós, ilyen a Semmi, hanyatt feküdni volna jó az éjszaka vizében, várni, amíg odaevez értem a ház kopott bárkája, úsznom kell, egyre erőtlenebb a karom, végtelen az éjszaka fekete vize, végigzuhanok a heverőn, ruhástul, begombolt bekecsben, cipőben.

Két órát aludtam, kiszürkült a szoba, beleizzadtam a ruhába, ragacsosan tapad hozzám az ing, fekszem, idegenül nézem a falakat, közömbösen, éber vagyok, nyoma sincs a kialvatlanság ólmának, meddig fekhetek, előbb-utóbb el kell indulnom, minek, mert kell, a bőröm sikítva tiltakozik a jéghideg víz ellen, minden reggel fogcsikorgatva locsoltam magamra a vizet a zárka jégvermében, könnybe lábadt a szemem, ha csak egyetlenegyszer nem mosdom meg tetőtől talpig, nem vagyok többé ura magamnak, a létezés mindennapos mechanizmusa fölötti uralmat elvették tőlem, nem akkor fekszem, kelek, eszem, iszom, amikor akarok, három meszelt fal és egy vasajtó határolja be életem mozgásterét, azon belül vagyok én, a végletekig korlátozva mindenben, és mégis én vagyok, meg akarok maradni, nem élőlénynek, törvényeket ismerő, vállaló, megtagadó, a magam uralma alatt élő embernek, ha elismerem, hogy ez itt lehetetlen, akkor végem, akkor nem szabad tovább élni, akkor már nem vagyok ember, kell a jéghideg víz, minden reggel, nem volt hová mennem, amikor szabadultam, Miklós kinyitotta az ajtót, kitágult a szeme, egyre nagyobb lett, tétován félreállt, hogy beléphessek, leültem a vetett ágy összegyűrt lepedőjére, mozdulatlanul állt mellettem, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt, rám meredő szeme tenyérnyi napraforgó, gyere, mondta, fürödj meg, ilyen kurta tőmondatok boltozták alá barátságunk évtizedeit, képtelenek voltunk többre, nem is volt szükség többre, a lényeg belefér egy rövid mondatba is, a jéghegynek is csak egy parányi része van a víz fölött, így is tudtuk egymás víz alatti jéghegytömegét, a fürdőkád meleg öle hétszáz nap jeges esője után, honnan tudta, hogy ez a lényeg, sose kérdeztük egymástól, az átvitatkozott éjszakák végtelen sorozatában két szó hangzott el legritkábban, az én meg a te, egymás előtt meztelenre vetkőzött életünk magáért beszélt, értettük a nyelvét, két éve nem láttam, mért képzelem, hogy mindent tudok róla, hogy a forró drót akkor is összeköt, ha sosem vesszük föl a kagylót, ne érzelegjünk, mondta, mikor utoljára bóklásztunk együtt a szőlőhegy dűlőútjain, órákon keresztül egy szót se szólva, segítenél, Miklós, ha itt lennél velem, miben kell nekem segíteni, miben lehet, én se tudok neked segíteni, ecseterdőd beporosodva kókadozik a zöld mázas csuprokban, befonja a feleslegesség pókhálója, egyetlen tőmondatban megfogalmazható évtizedeink, ennyi maradt, annyi, hogy beleépültünk egymás sejtjeibe, jó lenne elnyúlni fördőkádad langyos kagylójában, semmi esetre se lenne jó, kár, vajon kihajtanak-e még elszáradt ecsetjeid.

Szürke a hajnal, a falu visszafojtja lélegzetét, valahol ugrásra kész már a nappal, hogy széttörje a csend időtlen mozdulatlanságát, még lapít, nem mozdul, türelmesen várja, hogy eljöjjön az ő ideje, amikor rám vetheti magát, kikerülhetetlen a küzdelem, a kétszáz kilométeres távolság szakadéka valamennyire megvédett tőled, mért fáj jobban a seb, ha csak ezer méterre vagy, ott is utcák vannak közöttünk, házak, falak, ajtók, zárak, kilincsek, nem mehetek át a tereken, nem nyithatom ki az ajtókat, nincs kulcsom a zárhoz, elzárja előlem az utat a nem vagy az enyém rendőrkordona, nem mindegy hát, és mégse mindegy, felhős az ég, de a levegő langyos, ma meleg lesz, fölzeng az első kakasszó riadója, megkezdődött, mégse megyek föl Pestre, hiába, nem bírom, minek is, hát ide jutottam, parancsmegtagadás, háborús időkben főbe lőnének, most béke van, áldott, langymeleg béke, magamnak kell haditörvényszék elé állítanom önmagamat, egyszerre vagyok vádlott, bíró, ügyész, mindhárman előre tudjuk az ítéletet, nincs fölmentés a kötelesség alól, most még a bűntudat is, meg kell emésztenem, bele kell építenem jövendő életembe, hogy erre is képes vagyok, vagy képtelen, mindegy, ugyanaz, mit kell még megtudnom magamról, ötvenéves leszek maholnap, mennyi még bennem a fölfedezetlen terület, az ismeretlen, ember nem járta vidék, a kör, aki vagyok, tágulhat, összehúzódhat, vagy négyzet is lehet belőle, elképzelhetetlen, vigyázz, mi mindenről hitted már, hogy elképzelhetetlen, a színek változnak a körön belül, citromsárga lesz a karom, az arcom fekete, már kórusban zeng a kakasok harsonája, csörög a tyúkólakban a falu tucatnyi, büszke tollú ébresztőórája, hány éve, hogy autón járok, nem villamoson, hogy nem látom a kialvatlanság csipáját a hajnalban kelők szemében, kezük ernyedt fáradtságát, ahogy a fogantyúba kapaszkodnak, az összeszorított testek tiltakozását a minden megállóban megújuló várostrom ellen, az ostromlók kétségbeesett rohamát, öncsalás lenne közéjük állnom, rosszabb, képmutatás, nincsenek fölösleges perceim, a munkaóráimból villamosok lesznek, vasöntödék, élelmiszerboltok, agysejtjeim terméke az államkasszába kerül, idegrendszerem költségvetési tétel, vajon nem öncsalás ez is, hányan vannak a villamosozók között, akik több értéket termelhetnének nálam, talán csak a kényelmet biztosító kiváltságaimat védem, a gépkocsi puha rugózását a villamos rázása ellen, mi van, ha kihullik egyszer a tudatomból a koránkelők szürke arca, a fölemelt ládák súlya, a meg nem torolható mindennapos igazságtalanságok arcpirító fájdalma, mi lesz, ha az átlagbér már csak statisztikai adatot jelent, ha elfelejtem, hogy a fizetésből vagy cipőre telik, vagy nadrágra, hogy meg kell fontolni, ehetünk-e vendéglőben, ha egyszer csak nem mondom a hivatalsegédnek, hogy köszönöm, nem engedem előre az ajtóban a takarítónőt, nem köszönök előre a portásnak, ha pénzem, hatalmam, előjogaim megkülönböztetett szabadsága vasfüggönyként ereszkedik közém s a világ közé, ha megvakul a tükör, nem vetíti többé elém tízmillió ember százmillió gondját, ha kihúzom a konnektorból a vezetéket, az áramkör megszakad, lelkiismeretem nem töltődik fel többé, nem kínlódom meg mások kínjait, nem értem meg örömeit, mi lesz ebből az országból, ha egyszer nem azok ülnek majd a hatalom íróasztalainál, akik mocsokkal, vérrel, gennyel befröcskölve, sárban kúszva, mocsárban gázolva, összetört tagokkal kerültek oda, akiknek idegsejtjeibe örökre beleette magát elmúlt évtizedeink minden perce, fölszívódott bennük, ha akarnák, se hányhatnák ki magukból soha, mi lesz, ha a hivatalnok-egyenruha fehér inge, sötét nyakkendője a hatalom egyenruhájává válik, embereken, akik nem ismerik a test és a lelkiismeret verítékét, ha a mindennapos megalkuvások mögül eltűnik a cél vörös aranygömbje, amelyért a megalkuvásokat vállaljuk, s nem marad, csak a megalkuvás ernyesztő kényelme, jönnek utánunk nemzedékek, amelyek sosem laktak cselédházban, pinceodúban, nem pásztoroltak libát, nem láttak ezüst halálfejet fekete egyenruhákon, nem tudják, hogy a kenyeret eldobni bűn, nem ismerik a zuhanóbombázók vijjogását, nem kaptak pofont inaskorukban, nem ölték meg egyetlen hozzátartozójukat sem, nem olvastak petróleumlámpa mellett, nem kapják föl a fejüket, ha hajnalban kapujuk előtt becsapódik egy gépkocsi ajtaja, mi vagyunk az utolsók, de mit akarok, feszüljön rá az ő dobhártyájukra is a bombák sivításának magas céje, szivárogjon be csontvelőjükbe a félelem, csíkozza meg a testüket az éhség korbácsa, akkor mi minek éltünk, azért éltünk, hogy ne így legyen, de mi legyen, mi vagyunk az utolsók, akiknek sejtjeiben lerakódott a történelem ismételhetetlen tragédiaciklusának katarzisüledéke, kihalófélben levő őslények, nem e világra való iromba mamutok, melyikőnk testét őrzi meg az utókornak a történelem méteres jégkérge, mint azét az egyét a mauzóleum vörösmárvány szentélyhidege, a fajtánkból mi marad meg, mit tudunk átörökíteni mamutlényünkből, hány évünk van még hátra, tudunk-e még valamit létrehozni, amit nem lehet olyan végzetesen elrontani, ahogy mi elrontottuk, amit magunk hoztunk létre, hallom ziháló lélegzetünket, ahogy öreg inainkat megfeszítve törtetünk a pont felé, ahonnan nincs visszaút a Rosszhoz, de van-e ilyen pont, elérjük-e, elfogadják-e az utánunk jövők, amit létrehoztunk, vagy mást akarnak, hatalmas agyarú, mindent kibíró, otromba testű mamutok helyett karcsú szarvasokkal akarják benépesíteni a földet, mi a hegyekre építkeztünk, ők a völgyekben akarnak élni, elindultunk valamerre, vajon ők is arra akarnak-e menni, ha igen, milyen úton, ha nem, milyen úton, a legszörnyűbb, hetedíziglen visszahulló, sírjainkat is kiforgató átok, ha elfogadják az utunkat, pedig másfelé szeretnének menni, kinőnek-e meggyötört, elfáradt ágyékunkból, atyáskodó, durva kezünk alól nemzedékek, amelyeket tiszta lelkiismerettel irigyelhetünk.

Kiülök a kispadra, nekitámaszkodom az egykori kocsibejáró korhadt oszlopának, mozog az oszlop, évek óta, meddig tartja még a rozzant kaput, két utcával odébb gyülekezik már az első buszra várók seregélycsapata, szidják a gépkocsivezetőt, aki minden reggel elalszik, törődik is ő azzal, hogy húsz ember késik el miatta, az öreg néni eltotyog a ház előtt, csak a köszönésnyi időre hagyja abba félhangon mormolt imáját, kis, kerek, fekete gomba, hét gyerekét temette el, viszi mindennapos szál virágját a templom falánál megfeszített Üdvözítő kőlábához, a hét kicsi neve katonás rendben sorakozik a szürke sírkövön az elgazosodott temetőben, egyik se élte meg a két évet, kinyit a bolt, vasredőnyének csikorgása végiggördül a főutcán, el kéne mennem tejért, az egymás után elrágott cigaretták epévé pácolták szám kiszáradt nyálkahártyáit, nincs kedvem felkelni a kispadról, ha nem mozdulnék, mennyi idő alatt nőne be a gaz, megtartaná-e az oszlop holttestemet, amíg lerágja csontjaimról a húst az idő, vagy kidőlne előbb, zuhanni hagyva szétrohadó hullámat, gyerekek fecskeraja húz csivitelve az iskolába, csapatban köszönnek, kinyit a posta, nem olyan fontos, mondja D., maradjak csak nyugodtan, néhány adatot kérdez, köszörüli a torkát, várom a mondatát, kész rá a felelet, nagyon rossz, kérdezi, nem rossz, mondom, nagyon nehéz.

Huszonnégy óra haladék, negyvennyolc, mindegy, a végtelenné terebélyesedett jelen után nincs jövő, megszűnt, elveszett, csak a múlt keresztrejtvényét hoztam magammal, tele megfejtetlen sorokkal, ha mindent meg tudnék fejteni, akkor is minek, hová küldjem be, kinek, mi a jutalom a helyes megfejtésért, az egyetlen jutalmat, ami kellene, téged, kisorsoltak már másnak, a jövő nem áll össze a megfejtett múltból, farkasszemet néznek velem az üres kockák, agytorna, semmi más, de közben elfolyik a vérem, kisüt a nap, kibújok a bekecsből, a vállamra dobom, veszek egy zacskó tejet, kenyér nincs, csak délben hoznak, minek is, jó, ha egy bögre tejet meg tudok inni, a gyomrom tiltakozik az evés ellene elkövetett súlyos testi sértése miatt, megfeküdték az elrágott cigaretták százai, a megemészthetetlen idő, a soha többé reménytelensége, a szomszédban ugat a kutya, meleg lesz ma, küszöbön a nyár, mindjárt benyit, tíz év óta az első nyár nélküled, szeptembertől júliusig csak óráink voltak, holtfáradt éjszakáink, egy-egy ellopott nap a sosem elég időből, egész évünk a nyár néhány hetébe zsúfolódott össze, sűrített élet, maximális dózis a boldogságból, egy egész évre kitartó adag, napfényből, vízből, belőled összegyúrva, az idén nem süt ki a nap, eliszaposodik a tó, kiszárad a tenger, felhős ég alatt is lehet élni, sótól fehér homoksivatagban, megtanulom, meg kell tanulnom a cuppogó iszap, a borús ég szürkeségében élni, drága a tandíj, nagyon, miből fizetem ki.

A kutya tébolyodottan vonyít, kilépek az ajtón, macska rángatódzik a szomszéd diófáján, nyakán zsineg, fel-feldobja a testét, izmai kinyúlnak és visszapattannak, mint a rugó, a kutya üvölt, a rángó mancsok kieresztett karmokkal a levegőt pofozzák, megfeszül és utánaenged a zsineg, ahogy megfeszül és elernyed az állat, a vastag faág alig remeg, őrjöngő küzdelem, nem az életért, a halál ellen, az ember is küzd és vonaglik, a biztos reménytelenség tudatában is, a szürke bundás test a levegőbe pattan, és visszazuhan a levegőbe, másfél méterre kalimpál a földtől, amit nem érhet el, soha többé nem lesz a lába alatt talaj, csak levegő, újra meg újra görcsbe rándul az állat, ahogy a vér az agyába szorul, s az életösztön pattanásig feszíti az izmok rugóit, hogy egy másodperc töredékére levegő jusson a tüdőbe, elegendő levegő a következő rohamig, mikor fogy el az ereje, a macska szívós állat, hiába csuknám be a szemem, hiába csuknám magamra az ajtót, a zsalukat, az agyam már filmre vette a tébolyodott haláltáncot, nincs hatalmam, hogy leállítsam a vetítőgépet.

Tövig nyomom a gázpedált, a kocsi sikít, nagyokat zökken a rossz úton, elrántom a kormányt, átvágok a másik oldalra, hogy kikerüljek egy gödröt, megint beletaposok a gázba, a film pereg, a gumibot suhogásának magas ciszje, véraláfutásos testem vinnyogása, az ájulások rövid szabadságos levelei, a vérbe borult szememet dörzspapírral kaparó, tűvel szurkáló lámpa, pereg a film, életünk végéig, megsemmisíthetetlen filmtekercsek, minek folytatni, mért nem adom föl, belelépek a fékbe, egy csirke sikoltozva, verdeső szárnyakkal szalad a kocsi előtt, a kerekek visítanak az éles kanyarban, el kéne égetni bennünket, hogy örökre megsemmisüljenek a filmtekercsek, hogy ne kelljen emlékeznie senkinek, túl sokan vagyunk még, létünkkel vetítjük újra meg újra a filmeket, mi sem akarjuk látni, mi a legkevésbé, a kezem nyugodtan fekszik a kormánykeréken, a szorongató görcs mélyebben lapul, nem a reflexekben, a homlokomon verítékezik, szekér ballag előttem az úton, nem tudom megelőzni, szemből egy másik szekér jön, egyesbe kapcsolok, a motor dohog, lépésben döcögök a szekér mögött.

A kikötő kihalt, egyetlen horgász ül a móló végén, mozdulatlanul, mint a kövek közé szúrt villás faágra támasztott két horgászbot, a parafa úszók a sima vízen, a cukrászda zárva, a piszkos ablakok mögött az asztalokra rakott, tótágast álló székek poros, égnek meredő lábai föltartott ujjal jelentkeznek, hogy várják már a nyarat, a négy gesztenyeóriás az üres kerthelyiséget árnyékolja be, karácsonyfagyertyáik már elvirágoztak, lombjukba beleivódott a tangók méze, a rock and roll-ok izzadsága, ha bedobnék egy kétforintost az odvas törzsbe, megpendülne az ágak gitárja, felbúgna a tenyérnyi levelek szaxofonja, a sövény poros bokrai egymásra borulnának a táncparketten, átölelnék egymást, összesimulna az arcuk, mért képzelem, hogy ősz van, vége a nyárnak, talán a csend sóhaja, az elárvult, kavicsos utak bágyadt szomorúsága, a mozdulatlan víz némasága, pedig tavasz van, sírtál, amikor elrúgtam a vitorlást, az orra lassan elfordult, lágyan feküdt bele a hajó a csendes szél ölébe, köd úszott a tó fölött, elválasztva egymástól a napot és a vizet, összekuporodva ültél egy kövön, kókadt szárnyú, borzas, szomorú madár, a lassan tovaimbolygó hajóról sokáig láttam az arcodon lecsorgó könnyeket, sirattad a halkan elúszó nyarat, ahogy belevész a ködbe, eltűnik a csöndben, elnyeli a víz, ez is elmúlt, ennek is vége, ültél, összekuporodva, mozdulatlanul, nem integettél, a búcsúzás szertartásait nem építettük bele az életünkbe, lenyeltük a fájdalom keserű piruláját, hogy elmész, hogy elmegyek, hogy elmegy a nyár, de hisz most tavasz van, készülődsz már, böngészed naphosszat a nyár térképét, itt kihalt minden, talán a halak is kihaltak télen a tóból, azért nem mozdul a horgászbotok úszója, vajon kihalsz-e belőlem valaha is.

A kikötőőr az ágya szélén ül, körülötte pulikutyái: bóják, összetekert kötélcsomók, zsákban alvó vitorlavásznak, evezők, kampós orrú csáklyák, hasas merítőháló, itt itthon vagyok, a kutyák farkcsóválva köszöntenek, elkérem a csónakot, az evezőknek ott a helye a vállam gödrében, a csónak píros-fehér tavaszi díszegyenruhában, még csillog a festék, nincs rajta horzsolás, nem marta le a víz, a nap, őszre összegyűrődik, megkopik, piszkos lesz a ruha, elfáradnak az evezők, öreg már a csónak, szomorú és fáradt, korhadt a palánkja, a gerincén beszivárog a víz, bordái repedtek, pihennie kell, fenékkel fölfelé fordítva a két ócska bakon, lassú, hosszú csapásokkal evezek a nádas mentén, vadkacsacsalád úszik el mögöttem, elöl a ruca, mögötte tiszteletteljes távolságban a kiskacsák csapata, fölhúzható, barna játék állatok, ahogy mozdulatlanul siklanak a sima vízen, nyugodtan, sietség nélkül, ilyenkor még üres a tó, egyeduralmuk háborítatlan, szerettem ezt a késő tavaszi nyugalmat, a várakozást a nyárra, már csak néhány hét, és a nyár forgószele teleszórja virágokkal a parkokat, sárga kaviccsal az utakat, zenével az estét, félmeztelen emberekkel a partot, a vizet, a kikötőt, az üzleteket, szerelmespárokkal a stégeket, a padokat, csónakokkal, gumimatraccal, fehér vitorlákkal a tavat, színes villanykörtékkel a hajókat, nevetéssel a csendet, egyszer csak berobban a nyár, ahogy egyszer berobbantál az életembe, semmissé téve  mindent, ami előtted volt, évtizedes szokásaimat, az ébredést és az elalvást, az ételek ízét, a színeket, megkérdőjelezve a szabad, nem szabad addig ismert játékszabályait, felborítva a lakásban a bútorokat, átalakítva a testemet, a szememet, forgószeled földobott a levegőbe, tanuljak meg röpülni, szárnyam nőtt, megismertem a levegő törvényeit, a boldogság szemaforja zöldre váltott, fenyőszagú lett a fürdővíz, először kóstoltam meg a nem jó egyedül pezsgőjét, a mindig veled akarok lenni nehéz vörös borát, telehordtam a pincét hordókkal, üvegekkel, hogy egy életre elég legyen, nagyon sok kellett belőle, sosem volt elég belőled, forrasztólámpád leégette rólam a hallgatás évről évre vastagodó festékrétegeit, a megszokott, véglegesnek hitt magányosság abroncsai szétpattantak, szabad lett a kezem, a lábam, a tüdőm, megszülettem általad, azzá, aki vagyok, vajon hányszor születik meg az ember, más lett a világ, hogy újra megszülettem, ajtók nyíltak ki, sosem voltam mögöttük, berozsdásodott zárakban megfordult a kulcs, küszöböket léptem át, sosem látott virágok nyíltak ki varázsütésre, más világ: kérges tenyerű favágók valószínűtlen tündérmeséje.

Valószínűtlenül szürke volt a reggel, szürke egyenruhában a fegyőr, a szürke börtönkapun túl a járda szürke aszfaltja, az úttest szürke kockakövei, a házak szürke falai, az első perc szürke légpárnája ott maradt köztem és az élet között, puha, szürke szőnyegpadlón lépdeltem vastag talpú, szürke nemezpapucsban, hiába kaptam meg lassacskán minden színt, a kényelem barnáját, a nők sárgáját, a munka zöldjét, a siker liláját, a barátság feketéjét, a hatalom kékjét, a felelősség pirosát, csak színes foltok voltak életem tengernyi szürke vásznán, felkeltem, dolgoztam, ebédeltem, örültem, tanultam, tárgyaltam, ittam, cigarettáztam, dühöngtem, nyaraltam, vitatkoztam, olvastam, elkeseredtem, öleltem, aludtam, utaztam, gondolkodtam, hallgattam, úsztam, tanítottam, reggeliztem, kínlódtam, feküdtem, beszéltem, másnap kezdődött minden elölről, a következő évben újra, megszoktam, az élet ilyen, nem ismertem mást, az ifjúság néhány évének sistergő, bugyborékoló lávafolyama, a börtönévek csontfehérje, elmúlt, ez is, az is, ököllel törted szét az üveggömböt, kiömlöttek belőle a színek, felszikrázott a világ, tarkák lettek a másodpercek, szivárványglóriásak az évek, hogy csináltad, magaddal vitted a titkát, nézem a nádas zizegő erdejét, tudom, hogy zöld, és mégsem igazán zöld, valami hiányzik, nem igazán kék a tó, megszürkültek a sirályok.

Meghúzom a bal evezőt, a csónak engedelmesen besiklik a keskeny csatornába, a nádszálak vigyázzba álló sorfala között, tisztelgő, zöld egyenruhás kormányőrség a boldogság egyszerű palotája előtt, kinyílik a kis öböl, közepén a méregzöld kákasziget, a te öblöd, meglátogatlak, sose volt semmid, se telked, se nyaralód, se öröklakásod, ezt az öblöt akartad magadnak, csak a miénk legyen, kihez kellett volna beadni a kérvényt, a nádashoz, a tóhoz, a naphosszat mozdulatlanul heverő óriásharcsához, nem írtuk meg a kérvényt, nem lett magánterületünk, látod, most mit kezdenénk vele, kerítéssel kettéosztanánk, nádsövényt ültetnénk a közepébe, hogy eltakarjon bennünket egymás elől, négy napig nem mozdultunk az öbölből, a kis sárga vitorlás befúrta az orrát a zöld nádszálak közé, békésen pihent a sima vízen, négy napig nem ment le a nap, négynapos volt az éjszaka, négy napig éltünk összesimulva a tenyérnyi hajón, a vízben, a himbálódzó gumimatracon, a nap leégette rólunk énünk felhámját, az éjszaka kihámozott a felszín ruhájából, az öböl tökéletesen fölszerelt műtőjében a szerelem sebészkése fölnyitotta az életünket, a múlt emlékmetszetei, elfelejtett sebek hegei, soha föl nem fedezett összefüggések varratai, hanyatt fekve lebegtünk a mozdulatlan, langyos vízben, a megismerés csodája, a most már tudom bámulata, az éjszaka szikrázó csendje, háttal az árbocnak támaszkodva, a meg tudom magam mutatni gyönyöre, az ismerlek mámora, a valamit megértettem a világból Kolumbusz-fölfedezése, a Hold mutatta az utat, hogy éjjel is kiúszhassunk a keskeny nádbevágáson, ki, a nyílt víz sötétjébe, az eddig mért nem tudtam megdöbbenése, a megismertelek szédülete, a megismertem magam rácsodálkozása, a minden másképp lesz elképzelhetetlen vonzása, az ember akkor nincs egyedül, ha beleépül valakibe, önmaga életének kemény burkát se tudja egyedül feltörni, hasztalan erőlködés, izzadságszagú, nem juthat el a lényegig, mi a lényeg, az egymáshoz simuló nádszálak sokasága, a vagyunk többes száma, üres az öböl, Kolumbusz is azt hitte, Indiát fedezte föl, sirály úszik az öböl csöndes vizén, lusta szárnycsapásokkal repül föl a csónak elől.

Behúzom az evezőt, hanyatt fekszem a csónakban, rám csukódik a zöld börtön, így fekve csak a nádas falát látom, a most már melegen sütő napot, a halványkék eget, újra becsukódott életemet, megírtam a forradalmak történetét, lefordították minden világnyelvre, dolgozószobám párnázott ajtaja őrzi a nyugalmamat, a levéltárak készségesen tárják föl előttem pincegyomrukban porosodó rongyos szélű iratkötegeiket, polcaimon könyvek ezrei, Londonból, Moszkvából, Berlinből, Varsóból, New Yorkból, dedikációk: „őszinte tisztelettel”, „nagyrabecsüléssel”, „ismeretlenül is híve”, kétezer oldalt írtam a forradalmakról, a miénkről, az enyémről nem írtam egy sort sem, tíz éve készülök rá, apám zöldre festett első világháborús katonaládája rég megtelt cédulák ezreivel, adatok, emlékezések, följegyzések, gondolattöredékek, fényképek, vallomások, minden együtt van a ládában, bennem csak töredékek vannak, évek óta keresem az egyetlen gondolatot, ami mögé fölsorakozhatnak az adatok, tények, érvek ezredei, a sereg hiába vár, nincs vezére a katonáknak, nincs, aki kiadja a parancsot, minden kor kulcsa egyetlen gondolat, hiába tudományos rangfokozataim, fiókokban kallódó kitüntetéseim, elhányt díszdoktori okleveleim, nem vagyok tudós, a történelem nekem nem tudomány, válasz a magam életére, ezer kérdésre tudok válaszolni, arra az egyetlenegyre, ami mindent eldönthetne, arra nem, talán mert a feleletben benne van az én életem is, mert részese voltam a kornak, létrehozója és elrontója, alakítója, szenvedő tárgya és alanya, a kérdésben benne vannak az én sejtjeim is, a nem tudok válaszolni lassan fölfalja a sejtjeimet, talán én vagyok tehetségtelen, talán évtizedek kellenek, amíg valaki majd válaszolni tud, s mi, szorgalmas és kötelességtudó méhek, csak gyűjtögetjük az adatokat, tényeket, érveket, gondolatokat, egyszer majd kipergetik a mézet a lépekből, még nem tudok belenyugodni, még nem akarok, fölgyújtottuk a világot, mind a négy sarkán, hogyan lehet életben tartani a tüzet, anélkül hogy porig égne az egész Föld, hogy fölgyulladna ez a tó is, a nádas, a szőlőtőkék, a nyaralók, a présházak, ha kialszik a tűz, kihűl a Föld, kiszárad a tó, elrohad a nád, megnémulnak a falvak, kipusztulnak a békák és a jegenyék, mért nekem kell válaszolnom, mért nem elég, hogy élek, pedig ez is válasz valamire, mért kevés, amire ez a válasz, valami hiányzik az égről, a seregélyek fekete sörétszemei, ahogy belerobbannak a napba, tavasz van, nem ősz, nincsenek seregélyek.

A nádas megindul felém, egyre kisebb lesz az öböl, a nádszálak körülállják a csónakot, némán, szomorúan, föl kell egyenesednem, hogy visszahúzódjanak, a gömbölyű hasú csónak billeg a lábam alatt, leülök, vízbe lököm az evezőket, szembenézek a nádrengeteggel, az öböl eltűnt, összezárult körülötte a nád; víz, nap, nád, csónak, szemben a hegy, a tenyérlevelű szőlőtőkék közé tűzve a barackfák májusfája, a túlsó part elé tüllfüggönyt ereszt a párás levegő, az összezsugorodott öböl után kinyílt a világ, tágas lett, vajon van-e partja a szabadságnak, vajon annál szabadabb az élet, minél tágabbak a határok, az öböl körültapogatható nádfala, a látható, talán elérhető célok tapintható valósága, a homokon elnyúló, napfénnyel ölelkező lánytestek kimeríthetetlen választéka, egyetlen test mindent behatároló, mindennek gátat szabó, minden változatosságot kiszorító, minden örömöt magába halmozó csodája, felfröcsköl a víz, ragadozó hal kergeti a zsákmányát, egy pillanat tört része, ennyi, a halálfélelem utolsó görcsében megszázszorozódott erő a levegőbe röpíti a testet, repül a hal, egy pillanat tört részéig repül, aztán visszazuhan a vízbe, az egyetlen közegbe, ahol élni tud, ahol egy tátott száj várja, félelmetes fogakkal, a halál által behatárolt lét végessége, a halálba zárt élet rabsága, életfogytiglani börtön, életfogytiglani szabadság, választhatsz jó és rossz között, de mi a jó és mi a rossz, jó, ha van mit enned, van lakásod, van pénzed, van munkád, de aztán, tovább, ezen túl, és ha tudod, ha megtudod, választhatod-e, és ha választottál, eléred-e, élsz-e még, kis hal, ha élsz, megint röpülnöd kell majd, s akárhányszor röpülsz, sosem tanulsz meg röpülni, a hal nem repülhet, az ember nem repülhet, és néha mégis repül, ha csak egy pillanat tört részére is.

Kihúzom a villából az egyik evezőt, csendesen ráteszem a vízre, libeg, mozdulatlanul, mozdulatlan a csónak is, mozdulatlan a levegő, a tó, az evező mégis távolodik, lopva, észrevétlenül, a padról már nem érem el, ki kellene hajolnom érte, semmi sem mozdulatlan, hadd ússzon, piros szárnyú fehér madár, elhimbálódzna a túlsó partra, a halak kíváncsian cikáznának körülötte, rátelepednének pihenni a sirályok, a nádas zöld hálója fogná ki, elrejtené, mint gyermekkorom felszikrázó örömét, egy igazi evezőt a nádasban, valahol meg kell lennie a párjának is, csak át kell kutatnom a nádat, az evezők mindig párosan úsznak, két evező már csaknem egy csónak, igazi csónak, nem billegő, újra meg újra fölboruló teknő, nem korhadt deszkákból összetákolt lomha tutaj, nem nádkévékből spárgával összekötözött, két-három nap alatt elmerülő tákolmány, egy igazi csónak, gyermekéletem legszívszorítóbb álma, aztán a hol találtad kijózanító gyanakvása, a vidd vissza szívszorító szomorúsága, a nem a tiéd döbbentő érthetetlensége, kié a nádas, ha meg tudnám fogni a rucát, az az enyém lenne, ahogy enyémek a nádban a horgomra akadó arasznyi keszegek, a nádas senkié, én a nádban találtam az evezőt, a tengeren is azé a hajóroncs, aki megtalálja, a sose lesz nekem csónakom fuldokló zokogása, tenyérnyi tó ez, nem tenger, itt mások a szabályok, mások a törvények, ezen a kicsi tavon minden evezőnek van gazdája, csak nekünk tenger ez a tó, nincs más, ha lenne fiam, vehetnék neki csónakot, de nincs fiam, és talán nem is kellene neki csónak.

Az út élesen balra kanyarodik a dombon, megállok, visszanézek az üdülőtelepre, a kanyar után nemsokára ott a falu, a faluból nem látni a telepet, a telepről a falut, két világ, közöttük a domb, még ha összekulcsolódik is a kezük, a kikötő kis patkójában a csónak fehér foltja, a bedeszkázott ablakú nyaralókat hűségesen őrzik a bokrok zöld komondorai, papírfalú kis házak, sete-suták, összevissza dobálva a víz partján, a tó hatalmas mágnesének vonzásában, kopott-színes olcsó örömtanyák, a kéj drágán megfizetett lakhelyei, keservesen összekuporgatott verítékből épült falak, a lemondás szürke hullámpalájával fedett tetők, súlyos, megbízható horgonyok, vastag, rövid lánccal, lehorgonyzott életek himbálódznak békésen a tenyérnyi kertekben, a csenevész gyümölcsfák satnya árnyékában, a gondosan elgereblyézett virágágyásokban, a málnabokrok elvadult sűrűjében, a szépen metszett szőlőlugasok alatt, valamit valamiért, valamiért valamit, megbízható, súlyos horgonyok, kitartanak egykét emberöltőt, tomboló vihar téphetné csak ki őket, ki merne vihart szabadítani rájuk, leköpdösheted a megvetés nyálával a rózsafákat, a rozsdásodó, nyikorgó függőágyakat, a földhöz lapuló eperpalántákat, a düh oltott meszével kiégetheted a gazos füvet, leforrázhatod a ribizkebokrokat, a labdarózsa virágait, hol vessenek horgonyt, mutasd meg, kikötők ezrei kellenének, kivilágítva az öröm és a jövő zászlóival, legyen miért felszedni a horgonyt, újra ledobni, megint továbbmenni, legyen hová menni annak, aki tovább szeretne menni, aki nem akar egy helyben himbálódzni egy életen át, világítótornyokat kellene építeni, sokat, villogó fénnyel, szikrázó útjelzőket, szép, karcsú, bóbitás fejű tornyokat, sokat, nagyon sokat.

Pipacsok a réten, gyönyörű, piros, kalitkát nem tűrő vadmadarak, letelepíthetetlen piros cigánylányok; kazalnyi pipacsot vittem neked, hogy beletemesd az arcod, a szemed lángba borult, felizzott a szoba a pipacsok tüzétől, a boldogság piros selyemkárpitja a falakon, az ablaküveg csiszolt gyémántjának vörös szikrázása, szemhéjadra tapadtak a piros szirmok, lángolt az arcod, testedre csavartad a pipacsok piros bársonyát, beburkolóztál a meleg, bolyhos pipacsköpenybe, lángra gyulladt az életünk, a szerelem piros pipacsforradalma, pipacsok piros pompája, izzó parázshalom, a testeden hervadtak el, kérészéletű gyönyörű-piros vadvirágok, öledbe hajtották halott fejüket, még, még, miért nem szedtem többé pipacsot neked, mi volt fontosabb a pipacsoknál, miért megismételhetetlen a csoda, talán nem is megismételhetetlen, a varázslópálca tört el, vagy el se tört, a varázsló mondott csődöt, a pipacsok kinyílnak és elhervadnak, százezernyi pipacs, millió, piros pettyek az ország mezőin, hasznanincs vadvirágok, hamar hervadó piros lepkék, halott pipacsok fonnyadó lepkeszárnya az ágyadon, magadra húztad a pipacstakarót, hogy piros legyen az álmod, feküdtem melletted, a piros sötétségbe meredve, piros éjszaka és piros reggel, most süt a nap, felhőtlen az ég, a pipacsok nagy feje előregörnyed vékony szárukon, céltalan életű virágok, gyenge fényű, piros gyertyák a gaz erdejében, véres sebhelyek a tarló fakó holttestén, pipacsszemed többé nem nekem fénylik, a pipacsokat eltemették, és mégis visszavárlak, naiv-gyönyörű piros népmese: boldogan éltek, míg meg nem haltak, hazug-ezüst temetőfelirat: van feltámadás, a holtak nyugodjanak, az élők éljenek, de hogyan nyugodjanak a halottak, hogyan éljenek az élők, nem ragaszthatod vissza a pipacsok lehullott szirmait.

Csikorog a lánc, a vaskolonc ütemesen csapódik a vödör oldalához, a lyukas vödörből csorog vissza a kútba a víz, rozsdás lesz a tenyerem, ahogy megmarkolom az ócska láncot, mikor kiemelem a kávára a vödröt, ledobom az asztalról az évek óta toronyba gyűlő újságkötegeket, porfelhő száll föl, ahogy tompán csattannak a padlón, kinyitom az ablakot, a nap nem süt be a szobába, útját állja a tornác, örökös naphiányban szenvedő köszvényes ház, megduzzadt, fájó ízületekkel, hiába a kályhameleg iszappakolása, rendet kéne tenni a szobában, kitakarítani, kitenni a napra az ágyneműt, meginni egy fröccsöt, félórára elnyúlni a napon az ócska nyugágyban, élni kellene, összegereblyézni az udvaron a száraz leveleket, örülni a felmosott padló tisztaságának, a tavaszi nap bársonytakarójának, élni, kerek tányért ásni a fák köré, kigyomlálni az elgazosodott virágágyakat, rákönyökölni az ásó nyelére, karommal letörölni homlokomról az izzadságot, elszívni egy cigarettát, örülni a cigarettának is, elnézni a bárányfelhők habcsókját az égen, élni és örülni, bezsírozni az ajtópántokat, hogy ne nyikorogjanak, lemosni a kocsit, enni, amikor itt az ideje, örülni az ételnek, megteríteni az asztalt, elmosogatni a tányérokat evés után, örülni, hogy van idő, a vágtázó örökös kielégületlensége, tíz másodperc a rajt és a célszalag között, hol a küzdelem öröme, a megvalósulás öröme, a győzelem öröme is csak egy századmásodperc, egy fel sem fogható pillanattöredék, a nem is érezhető nyomás a mellemen, amikor átszakítom a célszalagot, voltak-e győzelmeim, az örömüket nem ismerem, csak a rajtpisztoly dörrenése, a tíz másodperc a célvonalig, a vágtázó kényszerű örömtelensége, kegyetlen vágtázó-élet, mindig csak száz méter, százszor, ezerszer, a pipacsok lehajtják a fejüket, nem néznek a szemembe.

A macska teste élettelenül csüng a fán. Beülök a kocsiba, ráadom a gyújtást, kapcsolok, lassan felengedem a kuplungpedált, gázt adok, rákanyarodok a pesti útra. Hazamegyek.