Csütörtök

Ahogy ment, a cipője apró porfelhőket kavart az úttesten. Fél éjszaka csak forgolódott az ágyban, a levegő alig hűlt le, meztelenül feküdt az összegyűrt lepedőn, a párnát is letette a székre, hogy ne melegítse. Kétszer is meggyújtotta a villanyt, s megpróbált olvasni, de nem tudott figyelni a könyvre; éjféltájt kiment a fürdőszobába, sokáig csorgatta magára a hideg vizet, ez segített egy kicsit, mintha meg is nyugodott volna, a szeme leragadt, de az agya nem kapcsolt ki, a másnapi találkozás gondolata újra meg újra visszarántotta az ébrenlétbe. Végül dühösen feltápászkodott, s bebotorkált Zsuzsa szobájába altatóért. A szekrényben nem találta a gyógyszeres dobozt, kihúzta az íróasztal fiókját; az összevissza dobált papírok, füzetek, a sok kitört hegyű ceruza és fehér, sárga meg piros radír: ez volt Zsuzsa. Egyszerre nagyon hiányzott, csaknem egy hónap telt el, mióta elutazott, kicsit már meg is szokta, hogy üres a lakás, néha meglepődött, hogy egész nap nem jut az eszébe, most nagyon szeretett volna leülni az ágya szélére, megsimogatni a haját, aztán odabújni hozzá. Nem szokott altatót bevenni, a gyógyszer gyorsan hatott, de nyugtalanul aludt, reggel csak arra emlékezett, hogy álmában viaskodott valakivel: egy pillanatig azt hitte, a pappal, de nem, ez csak a találkozó miatt jutott az eszébe, tulajdonképpen fogalma sem volt, mit álmodott.

A meleg már kora reggel is bágyasztó volt, s a testét mintha megtaposták volna éjszaka; minden lépés előtt szinte kényszerítenie kellett a lábát, hogy mozduljon, az agya kábult volt, hiába igyekezett gondolkodni, minduntalan elvesztette a fonalat. Tizenkettőkor kell találkoznia a pappal; amikor telefonált, megdöbbent, honnan tudja a számot, hisz nem az ő neve van a könyvben, hanem Zsuzsáé. Persze mindig tudta, hogy nem kerülheti el ezt a találkozást, akkor is tudta, amikor a pap börtönben volt; eleinte még sokat gondolt rá, aztán egyre inkább megfeledkezett róla, csak mióta kiszabadult, jutott megint többet az eszébe. Csodálkozott is, mért késik ilyen soká a találkozás, hisz a pap hónapok óta szabad; olykor kívánta már, hogy legyenek túl rajta, de a pap nem jelentkezett, ő pedig nem kereste meg, s ha eszébe jutott, igyekezett kiverni a fejéből. Most már nem odázhatja tovább, hogy meggondolja, mit is mond majd neki, de hiába, nem tudott gondolkodni, s egyre jobban nyomasztotta a közelgő találkozó.

Levette a kutyáról a pórázt, az állat előreszaladt, s befordult az egyik mellékutcába; nem sietett, tudta, ha a kutya egy ideig nem látja, riadtan rohan vissza megkeresni. Talán az altató miatt vonszolta olyan nehezen a lábát, vagy mert nem aludt eleget, de lehet, hogy azért, mert nyújtani szerette volna az időt: ha lassabban megy, talán a percek is lassabban telnek. Egyedül volt a csöndes utcában, csak valahonnan messziről hallatszott egy poroló pufogása. A lépéseire lett figyelmes: már messziről hallotta a cipője kopogását; előbb érdeklődve figyelt, aztán egyszerre izgatott lett. A szagokat alig érezte, talán azért is fejlődött ki a hallása; gyerekkorában a cserkésztáborban éjjel órák hosszat üldögélt az erdőben, a sötétbe meresztett szemmel, s csak a neszekre figyelt. Tudta, hogy az ág nemcsak akkor reccsen, ha hozzáérnek, másként ropog a széltől, és másként, amikor dolgozik a fa, ismerte az avarban surranó egér szaladását, a mókus hosszú karmainak kaparászását a rücskös fatörzsön, meg tudta különböztetni a denevér szárnycsapásait a bagoly suhogó röptétől. A lépések közeledtek; önkéntelenül megállt, cigarettát kotort ki a zsebéből, pedig az előbb dobta el, a gyufa lángja sziszegett, a szája keserű lett a nem kívánt füsttől. Kíváncsian és döbbenten figyelte az ismerős lépéseket, de hiába kutatott emlékeiben, senkihez sem tudta kapcsolni őket. Nem mert megfordulni, hogy megnézze, ki jön, mert félt, hogy téved; nem tudta, mért fájna ez, s mégsem akart tévedni. Görcsösen figyelt: mintha már a szíve is a lépések ütemére vert volna, de nem, a vér szaggatottan dobolt az agyában, a lépések pedig szabályosan koppantak, nyugodtan és egyenletesen, s mégis egyforma volt a két ritmus, nem is tudta már, melyiket hallja, a lépéseket vagy a szívverését. Már a gyerekkorát vallatta, talán a Márton utca macskakövein kopogott ez a cipő, vagy az iskola boltíves folyosóján, ahonnan a lakásuk nyílt; minél jobban távolodik a múltba, annál kevésbé kell félnie, hogy téved, hiszen hogy emlékezhetne húsz év távlatából minden lépésre. Márpedig semmiképp sem akart tévedni; makacsul kapaszkodott az esztelen hitbe, hogy a léptek ismerősek.

Becsúsztatta a kezét az inge alá, mintha azzal le tudná hűteni a szívét, csakhogy a tenyere is ragadt az izzadságtól; második hete nem esett az eső, az akácfák levele megszürkült a portól, az ágak lekonyultak. Mindig erre sétáltatta a kutyát; szerette ezt a környéket, olyan volt, mint egy kisváros, még a Thököly úti új bérházak is csak kétemeletesek voltak, csúnya skatulyák, szűk kis ablakokkal, de nagy kertben, a mellékutcákban pedig sok családi ház és emeletes bérvilla, a kertekben gyümölcsfák, és a fák alatt zöldborsó, saláta, őszirózsa; valamikor bolgárkertészeké volt az egész környék, néhány telken még most is dolgoztak, az öntözőárkokban gyéren csordogált a víz. A lépések most már közvetlenül a közelében kopogtak, s még mindig csak állt, és szívta a cigarettát, makacsul kényszerítette magát, hogy ne forduljon meg, s közben egyre azt hajtogatta: meg fog állni, úgyis meg fog állni. Gyerekkorában bűvölte így a kockát, mikor Ne nevess koránt játszottak, hogy hatost dobjon.

Hirtelen arra eszmélt, hogy csönd van; felkapta a fejét: a nő megállt mellette.

– Bocsánat, nem tudja véletlenül, merre folytatódik a Kristóf utca?

Fehér ruha volt rajta, s fehér, lapos sarkú szandál. A kezében orvosi táska.

– A harminchatos számot keresem, de huszonnégynél véget ér a számozás.

Már a nyála is keserű volt a füsttől, undorodott a cigarettától, mégsem dobta el; olyan tehetetlen volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani, a cigaretta ernyedten csüngött az ujjai között, mintha odanőtt volna.

Nem tudta, mennyi ideig állt szótlanul, aztán egyszerre érezte, hogy a nő csodálkozva nézi. Zavarba jött, de képtelen volt levenni róla a szemét; tudta már, hogy nem ismeri, hogy sosem látta ezt a keskeny szájat, a kontyba sodort, sima hajat, és mégsem volt idegen az a nő, ahogy ott állt előtte, a mélyen kivágott fehér ruhában, nyugodtan.

– Nem tévesztette el a címet? – mondta végre.

– Nem. Kristóf utca harminchat. Biztos.

Persze, ő is tudta, hogy a nő nem téved; a kérdés ostoba volt, vagy talán csak azért kérdezte, mert szerette volna hallani a hangját, ahogy kicsit elnyújtja a szavakat, lassan és kényelmesen. Éppúgy beszélt, ahogy a léptei kopogtak; talán van az agyban egy központi szerv, amely összehangolja a mozdulatok és a szavak ütemét.

– Akkor menjen ki az Amerikai útra, s a következő keresztutcán jöjjön vissza! A Kristóf utca ugyanis megszakad, egy házat építettek ide, azt ott, látja, a kert mögött folytatódik az utca. A harminchat valahol az Erzsébet királyné út körül lehet.

Hadarva mondta, mintha bemagolt leckét fújna, s tudta, hogy a nő nem érti. De épp ezt akarta, s kissé bűntudattal figyelte a tekintetét; úgy érezte, leleplezték, a vizsgálódó szem mintha a hazugsága okát kutatná. A nő szemöldöke alig észrevehetően megmozdult, a homlokára mintha hegyes tollal húztak volna három vékony vonást. A legegyszerűbb lenne még egyszer elmagyarázni, lassabban, érthetően, aztán füttyenteni a kutyának, csakhogy ehhez semmi kedve. Egyszerre megörült annak, hogy esze ágában sincs elválnia a nőtől, s ettől elmosolyodott, mintha valami kamaszcsínyre készülne.

– Ha megengedi, elkísérem.

Szájához emelte a cigarettát, de már kialudt; émelyítette a szaga. A kutya előbukkant a mellékutcából, a sarkon egy pillanatra megállt, felcsapta a farkát, kereste őt, aztán megpillantotta, s boldogan szaladt feléje. Mikor a közelükbe ért, kicsit lelassított, félrehajtott fejjel, bizalmatlanul méregette a nőt, fénylő orra meg-megrezdült: nem értette, ki ez az idegen a gazdája mellett.

A nő lenézett a kutyára.

– Ne féljen tőle, az enyém. Nem bánt.

Szerette volna látni, ahogy elmosolyodik, kedvesen vagy lebiggyesztett szájjal, s hallani, hogy nem fél, hisz látszott, hogy nem fél, de a nő keskeny szája nem mozdult. Komolyan nézte a kutyát, vizsgálódva s valahogy mégis közömbösen.

– Mért tart lakásban pulit? A pulinak szabadság kell.

Egyszerre boldognak érezte magát; ez a két mondat nem viszonzás az udvariasságért, hogy elkíséri, nem is könnyű kézzel odadobott alamizsna, ahogy egy szép nő fizet a megérzett hódolatért, hisz akkor azt mondta volna: jaj, de helyes állat. Ezt a két mondatot csak olyan ember mondhatta, akinek van valami köze hozzá, aki törődik vele. Ő is ezt mondta Zsuzsának, amikor hazahozta Mackót, csak nem ilyen nyugodtan, a kutya akkora volt, mint egy pamutgomolyag, Zsuzsa piros szalagot kötött a nyakára az ünnepélyes ismerkedés tiszteletére, de amint letette a padlóra, Mackó azonnal bebújt a szekrény alá, olyan kicsi volt, hogy kényelmesen befért. Zsuzsa hasra feküdt, úgy kotorta ki, ő meg dühöngött, nem való lakásba kutya, pláne puli; nekik sosem volt kutyájuk, de Zsuzsának igen, még gyerekkorában, nem is egy, kettő. Az asszony csak nevetett, nézd milyen édes, mondta, mert Mackó kitátotta csöpp száját, és hatalmasat ásított, rózsaszín nyelve felkunkorodott, s kivillantak tűhegyes fogai. Hogy lehet kutya nélkül élni, nevetett Zsuzsa, s a hátára fektette az állatot; Mackó kétségbeesetten kapálódzott, fel akart állni, de az asszony mindig visszahengergette. Egyszerre mérgesen vakkantott, hajszálvékony hangon, erre ő is elmosolyodott, lopva, nehogy Zsuzsa észrevegye.

– Kölyökkora óta lakásban él. Megszokta már.

– Lehet – mondta a nő közömbösen.

Bántotta ez a rideg hang, valami mást remélt, de hirtelen észrevette, hogy egyszerre lépnek. Azért volt hát olyan ismerős a lépése, mert a magáéra ismert, azért nem találta az emlékeiben, mert ez az ütem vele született. Talán az anyja léphetett így. Már elfelejtette a közönyös hangot, s azt sem akarta elmesélni, hogy eleinte ő is tiltakozott a kutya ellen; egyszerre felesleges volt, úgy érezte, a nő úgyis tudja, mire gondol. Olyannyira, hogy megkérdezte:

– Ne haragudjék, nem találkoztunk mi már valamikor?

A nő ránézett; most idegen volt a tekintete, szinte ellenséges; ekkor döbbent rá a kérdés ostobaságára: aszfaltbetyárok ismerkednek így az utcán. Lesütötte a szemét, s félénken várta a választ, de a nő nem szólt, csak megrázta a fejét.

– Nagyon siet? – kérdezte hirtelen, de abban a pillanatban maga is megdöbbent: nem értette, hogyan jutott ez az eszébe.

– Miért?

Már nem is ő beszélt, valaki más beszélt belőle, aki bátrabb, magabiztosabb, mint ő:

– Nincs kedve uszodába menni? Nagyon meleg lesz ma.

A nő alig észrevehetően feléje fordította a fejét, a tekintete fürkésző volt és éles, jó ideig hallgatott, némán mentek egymás mellett.

– Sietek – mondta aztán nyugodtan.

Ha nem ezt a kurta szót veti oda, talán elhihetné, hogy valóban siet, hogy a válasz nem visszautasítás; persze, mit felelhetett volna a nő erre az ajánlatra. Már dühöngött az ismeretlenre, aki az előbb helyette megszólalt, kétségbeesetten keresett egy mondatot, amivel mindent helyrehozhatna, de hiába, semmi sem jutott az eszébe, csak mentek egymás mellett, most érezte először, hogy mégiscsak egy idegen megy mellette, s ettől végképp elkeseredett. A hallgatás már terhes volt, de nem tudott megszólalni, mintha összeszűkült volna a nyelőcsöve, fuldoklott a beléje szorult szavaktól.

– Ez a harminchat – mondta a nő.

A keze önkéntelenül ökölbe szorult, az arcán megfeszültek az inak. A veríték végigfolyt a gerincén, marta a bőrét; szerette volna arcul csapni magát.

– Köszönöm, hogy megmutatta – hallotta. A kutya ott ült előttük, lihegett a szokatlanul hosszú sétától.

Egyszerre felkapta a fejét, mert megérezte, ahogy a nő izmai megfeszülnek, hogy induljon; a kétségbeesés legyőzte a gátlásait, s mikor a nő szemébe nézett, egyszerre feloldódott, már nem az előbbi hang beszélt belőle, hanem a maga félénk, kicsit gyámoltalan hangja:

– Nagyon örülnék, ha láthatnám még.

A nő állta a tekintetét; nem látszott, hogy zavarba hozta a kérés, inkább mintha tűnődne, úgy hajtotta oldalt a fejét, de nem felelt.

Némán álltak, de most nem zavarta a csend, az se bántotta, hogy a gégéjében a milliméternyi rés, ahol az előbbi mondat kicsúszott, végképp eldugult, mintha viasszal zárták volna el. Most nem volt szüksége beszédre, sőt jó volt hallgatni, már azzal se törődött, mit felelhet a nő; az alakja is elmosódott, mintha szemüveg nélkül nézné, csak a jóleső csendet hallgatta magában.

– Tudja, hol az István kórház? – hallotta a nő hangját, s szórakozottan bólintott.

– Várjon meg ötkor a főkapunál! Megfelel?

Az utolsó szót olyan hidegen mondta, mintha hivatalos ügyről tárgyaltak volna, de most ez sem zavarta, leszegett fejjel ment hazafelé, a szobában leült a karosszékbe, tenyerébe támasztotta az állát, s egy ideig maga elé meredt. Aztán eszébe jutott, hogy nem vette le az örvet a kutyáról; gépiesen, mintha álomban járna, felállt, s kikapcsolta a csatot. Az állat a tenyeréhez dörzsölte az orrát; az érintéstől megrázkódott, az öröm csak most tört át a kábulaton, megrázta a fejét, hogy magához térjen, s egyszerre elmosolyodott. Nem értette, mi történt vele, de most nem is akart gondolkozni ezen; úgy érezte, nem tud várni délutánig, azonnal látnia kell a nőt, szidta magát, miért nem kérte meg, hogy megvárhassa; az ajtóból vissza kellett fordulnia, a kulcsot elfelejtette magával vinni, kettesével ugrált le a lépcsőn, az utcán is futott, de már az első saroknál kifulladt, nem tudott tovább szaladni, a teste gőzölt a verítéktől. Mire a házhoz ért, ahol elbúcsúzott a nőtől, érezte, hogy a feje búbján is csorog az izzadság.

A kapu előtt egy pillanatra megállt, aztán átment a másik oldalra, messzebb sétált, s nekitámaszkodott egy fának. Innen még jól látta a kaput, de őt már nem láthatta a nő, ha kilép. Nem akarta, hogy észrevegye, zavarta volna, ha megtudja, hogy várta, majd eléje kerül valahogy, mintha véletlenül találkoznának. Azt is megpróbálta, hogyan húzza fel csodálkozva a szemöldökét, mikor megpillantja; kisfiús mosoly ült az arcára, eszébe jutott, hogy mikor Irmát várta, akkor sem álldogált soha a gimnázium kapuja előtt, mint a többiek, hanem a mellékutcából leskelődött, mikor jönnek már a lányok. És csak amikor Irmát megpillantotta, indult meg tettetett lassúsággal az iskola felé. Ha nem egyedül jött a lány, hanem valamelyik társnője kapaszkodott a karjába, messziről kísérte őket, végig a pályaudvar és a sínek mellett, míg csak el nem váltak. A mozdonyok füttye, a fehéren sistergő gőz, a fékek csikorgása azóta is első szerelmére emlékeztette. Egy szőke copfos kislányra haragudott a legjobban, mert az arra lakott, amerre Irma; ha együtt mentek haza, neki már alig néhány perc maradt, mert hazáig nem kísérhette Irmát, nehogy a szülei meglássák. És ott már a kezét sem foghatta meg, mint máskor, pedig egymásba kulcsolódó kezük simogatása volt a csókjuk, soha nem ölelte meg a lányt, csak a karjuk ért össze néha járás közben, de a kezéből olyan meleg áradt, hogy azóta sem tudta elfelejteni.

A ház, ahol a nő eltűnt, emeletes villa volt, a kertje elvadult, a kiégett fűben sehol egy virág. A kerítés mellett négy jegenye állt, a legszélsőt derékba törte a szél, az ágak alulról kapaszkodtak társaik után, de sehogy sem tudták utolérni őket. A kertajtótól töredezett betonjárda vezetett a házkapuig. A földszinten is, az emeleten is három ablak nyílt az utcára; hiába meresztette a szemét, csak a napfényben csillogó üvegtáblákat látta. A veríték rászáradt a bőrére, már kipihente magát, nem lihegett. Sosem járt még erre, ez a ház kívül esett a körzeten, ahol a kutyát sétáltatta, erre nagyobb volt a forgalom, félt, hogy egy autó elüti az állatot. Eleinte esténként mindig kettesben jöttek le; szerette ezeket a sétákat, Zsuzsa a karjába kapaszkodott és mesélt, annyi mesélnivalója volt, a kutya bohókásan ugrándozott körülöttük, s bele-belekapott a kabátjukba. De Zsuzsa lassan megszokta Mackót, mint az új ruháit, azokért is rajongott eleinte, a barátnőit felhozta, hogy megmutathassa nekik, később aztán csak odadobta a ruhát a szék karfájára, ha este fáradtan hazajött, s azzal sem törődött, hogy összegyűrődik. A kutyával sem játszott már órák hosszat a szőnyegen, csak megveregette a fejét, ha hazajött; sétálni sem igen ment le vele, az állat ennivalóját is ő készítette el.

Ez a kis utca éppolyan volt, mint a környező többi kis utca, ahol már minden kerítést, minden gyümölcsfát ismert, s itt mégis védettnek érezte magát, itt nem köszönhet rá a házmesterné, nem találkozhat a szomszédban lakó süket öregúrral, aki mindig már messziről meglengeti télen-nyáron hordott, fekete kalapját. Persze, ez ostobaság, az öregúrral egyszer Kispesten is találkozott, először azt hitte, káprázik a szeme, mikor megpillantotta integető kalapját; miért gondolja hát, hogy az a néhány utca, ami elválasztja a házuktól, védelmet nyújtana? És egyáltalán miért kell rejtőzködnie?

A tenyere megint nedves lett; miért áll itt, egy fához támaszkodva, izzadtan, kalapáló szívvel? Félórával ezelőtt még ez a reggel is olyan volt, mint a többi; de nem, egyszerre eszébe jutott a pap, s megdöbbent, hogy felejthette el, hiszen mióta tegnapelőtt felhívta, egyre körülötte keringtek a gondolatai. Mi történt vele, hogy még a papról is megfeledkezett; a felesége Franciaországban van, ő leszólít egy fehér ruhás nőt az utcán, s most itt áll a tűző napon, dideregve a hőségben a vágytól, hogy viszontláthassa, és lesi a kopott, barna kaput, nem mozdul-e a kilincs, ahogy tíz évvel ezelőtt leste a leánygimnázium kapuját, s éppolyan boldog, mint tíz éve.

A múltkor, mikor Zsuzsa egy hétig nem írt, de talán azért is, mert a hold besütött az ablakon, fehér négyszöget rajzolt a falra, nem tudott aludni, és józanul megállapította, hogy több nő nem lesz már az életében. Ő nem borul tűzbe, mint a kollégái mesélik, ha a zsúfolt villamoson odaszorul egy nőhöz, vagy ha társaságban lehajol egy lány, s a könnyű nyári ruhából kivillan a melle, amit a fürdőruha melltartója fehéren őrzött meg a napsugaraktól. Valahol olvasta, hogy a férfiak bizonyos fajtája sosem maga választja a párját, mindig őt választják. És azon az éjszakán tudta, hogy őt már senki sem fogja választani. Monogám vagyok, gondolta, s örült is ennek; kicsit félt a szerelemtől, mert kiszámíthatatlan, felforgatja az életét, nem alkalmazkodik a józan észhez. Negyvenkilencben Egresre ment az évfolyam, az új szövetkezetbe, az iskolában szállásolták el őket, egyik teremben a fiúkat, a másikban a lányokat, a zöld padokat egymásra rakták, a padlóra vastagon szalmát szórtak. Valahonnan szereztek két demizson bort, este tüzet raktak az udvaron, és szalonnát sütöttek. Ő nem szokta az italt, már a második pohár a fejébe szállt, bizonyára Klárinak is, nem úgy fogta a kezét a sötétben, mint ő Irmáét, dédelgetve simogatta a csuklóját, a tenyerét, a körmei végigszántottak a karján, libabőrös lett a teste. A nedves ágak durrogtak a tűzben, szemüket csípte a füst, a lány húzta a kezét, átbotorkált az udvaron; a faluban ugattak a kutyák, s ő tudta, hogy részeg, addig nem ismerte a mámoros kábultságot, mikor az izmok lusták, és mégis minden idegszála remeg. És arra sem gondolt, miért épp ő, mikor annyi jóképű fiú van az évfolyamon; Klári szája puha volt, érezte rajta a sült szalonna sós, füstös ízét, a lány vezette a kezét, de reggel esett az eső, másnaposan kucorogtak a vonaton, Klári rá se nézett, behúzódott az egyik sarokba és aludt. Szeretett volna odamenni hozzá, s betakarni a kabátjával, hogy meg ne fázzon; egész úton gondolkodott, hogyan szerezhetne pénzt, hogy elvehesse feleségül, elmegy dolgozni, és este végzi az egyetemet, a vonat minden sorompónál megállt, a többiek morogtak, de ő nem bánta, lopva nézte az alvó lányt, mohón szívta magába a vonásait. Hogy lehet, hogy addig épp csak köszöntek egymásnak? A pályaudvaron is zuhogott az eső, Klári taxit hívott, gyámoltalanul elindult ő is a kocsi felé, de a lány két barátnőjét vitte magával, és amikor másnap találkoztak az egyetemen, a kezét se nyújtotta, csak annyit mondott: szevasz, s eltűnt a folyosón. Szélütötten állt az ablak előtt, napokig nem értette, mi történt, megpróbált beszélni a lánnyal, de Klári szóba sem állt vele. Még szerencse, hogy januárban kimaradt az egyetemről, csak később tudták meg, hogy nem önszántából, hanem mert az apja méltóságos volt; amíg együtt jártak az előadásokra, mindig utolsónak osont be a terembe, mikor a lány már leült, hogy minél messzebb legyen tőle, legalább az arcát ne lássa, mert nem tudott a szemébe nézni.

Akkor azt hitte, Klári lesz az utolsó; addig sosem nézett tükörbe, csak ha borotválkozott, vagy a nyakkendőjét kötötte, s egyszerűen tudomásul vette, hogy csúnya. De most sokáig vizsgálta magát; alacsony volt és szemüveges, az orra tömpe, a haja már gimnazista korában ritkult, s már csak egy keskeny csík nyúlt előre a homlokáig. Hónapokig kódorgott a Várban, a sok romos ház között, ahelyett hogy a vizsgákra készült volna; a lány testének emléke undort keltett benne, de ugyanakkor vágyott is rá, olykor olyan forróság öntötte el, hogy legszívesebben megszólított volna valakit az utcán, messziről kísért idegen nőket, de az utolsó pillanatban mindig visszarettent, hogy odalépjen hozzájuk.

Másfél órát várta a nőt; a kapu csak egyszer nyílt ki, a szíve a torkában dobogott, két kislány jött ki kézen fogva, az egyik almát majszolt. Nagyon fáradt volt már, egyik lábáról a másikra állt, néha nekidűlt a fának, de nem ezért ment haza; az utca megélénkült, nők jöttek-mentek, kosárral, szatyorral, úgy érezte, mindenki megbámulja, némelyik csak lopva, de egy fekete kendős, kövér öregasszony gyanakodva mérte végig. Elfordította a fejét, mintha nézne valamit; vajon mit gondolnak róla, tudják, miért áll itt, vagy talán azt hiszik, hogy nyomozó, és figyel valakit? Ez a gondolat még jobban megzavarta; bágyadt is volt a melegtől, már mosolygott magán, keserűen, mit akar ettől a szép nőtől, mert a nő valóban szép volt, az arca, keskeny szája kicsit indiános, kontyba szedett, sima, fekete haja, enyhén horgas orra is. Biztos csak le akarta rázni. A boldogság úgy szétfoszlott a másfél óra alatt, mintha sosem ismerte volna; már csak azért nem ment el, mert mit csinálna otthon, ott sem lenne jobb. De aztán mégis mennie kellett, fél tizenegy volt, nem maradhatott tovább; a sarokról visszafordult, de inkább gépiesen, tulajdonképpen nem hitte már, hogy még egyszer találkoznak. A lakásban, a leeresztett redőnyök mögött hűvösebb volt, mint az utcán, de a meleg így is ólmosan nehezedett a szobára; a biedermeier bútorokat Zsuzsa hozta otthonról, néhány darabot együtt vettek a Bizományiban, de azt is Zsuzsa választotta, őt már csak akkor vitte el a boltba, ha döntött. Zsuzsáé volt a sok színes korsó és tányér is a falon, milyen örömmel cipelte haza őket vidéki útjairól, meg a bekeretezett rajzok is: a festőktől kapta, akik a lapnak dolgoztak, néhányan dedikálták is a képet. Ő nem szerette, hogy így telezsúfolták a szobát, olyan, mint egy múzeum, de nem akart szólni; a lakás a felesége nászajándéka volt, a szerkesztőségtől kapta, mindenki tudott róla, csak ő nem, Zsuzsa az esküvő előtt elvitte egy nénihez, hogy ott fognak lakni, a szoba elég szép volt, csak kicsi, de mit törődött ő ezzel, az övé még kisebb volt, udvarra néző cselédszoba, később aztán kiderült, hogy a nénit is beavatták az összeesküvésbe. Az esküvő előtti napon Zsuzsa meg az öccse a bútorokat is átvitte az új lakásba, ő meg hogy csodálkozott, mikor az anyakönyvvezetőtől jövet a felesége ezt a címet adta meg a sofőrnek. Pszt, tette a szájára az ujját titokzatosan, ne kérdezz semmit; a sógora előrehajolva vihogott az első ülésen, Zsuzsa cinkosan hátba vágta, maradj csendben, te majom, ő csak bámulta őket értetlenül. Akkor nagyon örült, de igazán sose tudta megszokni a lakást; talán azért, mert készen kapta, egyetlen szöget sem kellett bevernie a falba. Mindig idegenül mozgott a karcsú lábú bútorok között, alig mert rálépni a puha perzsaszőnyegekre, nyáron volt a legjobb, amikor fölszedték őket; eleinte mindketten a szobában aludtak, de Zsuzsának később egyre több dolga volt, s az ő heverőjét kivitték a hallba. Nem akarta mondani, hogy őt nem zavarja, ha Zsuzsa éjjel dolgozik; mielőtt elaludna, elnézné, ahogy az íróasztallámpa sárga fénykörében a kéziratra hajol. Később egészen kiszorult a szobából; ha Zsuzsa írt, be sem nyithatott hozzá, mert dühöngött; lassan kihordta minden holmiját a hallba, aztán már akkor sem ment be a szobába, ha egyedül volt. Minek, úgy sincs ott semmije. Péter egyszer meglátogatta, mióta Zsuzsa elutazott, őt is a hallban ültette le; mi az, kérdezte vigyorogva, a másik a tisztaszoba?

Péterre tulajdonképpen sosem gondolt úgy, mint a sógorára, hisz az osztályfőnöke volt, igaz, csak egy évig; sosem tudta meg, miért kellett a fiúnak az utolsó évben eljönnie a budai gimnáziumból, ahol Zsuzsa barátnője volt az igazgató, a minősítésében nem szerepelt semmi, Zsuzsától nem akarta megkérdezni, ha nem mondja magától, ő nem faggatja. Már az sem tetszett neki, hogy az igazgató a tanévnyitó után behívta az irodába, s a lelkére kötötte, hogy fokozottan törődjék Péterrel; tudod, pajtikám, a nővére szerkesztő, az apját kivégezték a németek, ugye érted, miről van szó? Különben sem szerette ezt a tohonya, harcsabajszú embert; a folyosón néma csönd lett, ha hatalmas alakja, simára borotvált koponyája megjelent az ajtóban, pedig soha hangos szavát nem hallották, minden gyereket kispajtásnak nevezett; talán épp azért féltek úgy tőle, mert az örökös mandarinmosoly s a szelíd nyájasság álarc volt, a legkisebb hibát is kegyetlen szigorral torolta meg. De ha bosszantotta is az igazgató figyelmeztetése, az igazságtalanság, hogy többet foglalkozzon egy gyerekkel, csak azért, mert a nővére valami nagykutya, mégis elgondolkoztatta, hogy a fiú apját megölték. Talán félszeg a gyerek, gyenge idegzetű, visszahúzódó, magányos; a felelősségtudat felébredt benne, már el is felejtette az igazgató rossz ízű követelését, csak a fiú érdekelte, hogyan tudna segíteni rajta. Megkereste az apja nevét az ellenállásról szóló könyvben, addig még nem hallotta, ügyvéd volt, Bajcsy-Zsilinszky barátja, nem kommunista, polgári radikális, írta róla a könyv. Péternek gyengék az idegei, mondta Zsuzsa is, mikor először találkoztak, nem az iskolában, Zsuzsa a szerkesztőségből telefonált, illetve nem is ő, a titkárnője jelentkezett: Bécs elvtársnő kéri Kun elvtársat, én vagyok, mondta csodálkozva, rövid ideig csend volt, aztán meghallotta Zsuzsa mély, határozott hangját, gyorsan beszélt, de nagyon tagoltan, egy eszpresszóba hívta, délután négyre. A telefonba csak makogott a meglepetéstől, de mikor letette a kagylót, már dühöngött, mit képzel ez a nő, egy tanárt eszpresszóba hívni, vigyen magával egy Társadalmi Szemlét, az lesz az ismertetőjel, még jó, hogy piros szegfűt nem kell a gomblyukába tűzni. Azért is dühöngött, hogy mindig későn tér észhez, minden vitában alulmarad, mert csak félóra múlva tudja megfogalmazni az érveit; most se volt bátorsága felhívni a szerkesztőséget, hogy nem megy, csak az igazgatónak mondta el felháborodottan, de az a vállát vonogatta, ja, pajtikám, a sajtó nagy úr, ott más világ van, mint nálunk, hát csak vigyázz, ügyes légy, nehogy hírbe hozd az iskolát. A gyomra remegett az idegességtől, amikor belépett az eszpresszóba; Zsuzsa a hosszú terem legvégén ült, elsáncolva két asztal mögé, előtte hatalmas halom folyóirat, újság, kéziratpapír; mosolyogva intett neki, mint egy ismerősnek, ugye nem haragszik, mindjárt ezzel kezdte, minden összejött erre a hétre, de feltétlenül szerettem volna beszélni magával. Hiába fogadta meg, hogy megmondja a véleményét, hogy nem is tárgyal, hanem másnapra berendeli az iskolába, a pincérnő rendelés nélkül hozta a kávét, Zsuzsa is kért még egyet, közben folyton beszélt, a szerkesztőségi munkáról meg a közelgő nőkongresszusról, amit ő szervez, a hamutartó előttük már tele volt cigarettavéggel, ő is Zsuzsa cigarettáját szívta, az övé elfogyott, akart venni, de Zsuzsa olyan magától értetődően tolta eléje a magáét. Miután elváltak, sokáig sétált, nem volt kedve hazamenni a sivár albérleti szobába, egyre Zsuzsára gondolt, hogy lehet, hogy két ember, akik először találkoznak, órák hosszat beszélgetnek, mintha évek óta ismernék egymást. Mindig nehezen beszélt, valami gát emelkedett a szavai és a gondolatai közé, ezt törte át Zsuzsa kedvessége, az őszinteség, ahogy a gondjairól mesélt, az apja elhurcolásáról, Péter gyerekkoráról. Ezzel nyerte meg végképp; meghatotta, mennyire törődik az öccsével. Magára nem sokat adott, de arra mindig ügyelt, hogy Péternek legyen tiszta inge. Éjjel akármilyen későn ment haza, besurrant hozzá és megcsókolta, és a fiú, aki senkitől sem tűrte el, hogy közeledjék hozzá, a nővére szeretetét megkövetelte és viszonozta. Tudja, mesélte Zsuzsa később, amikor apát megölték, nem maradt senkink; anyu csak egy istent ismert, aput, aki a tenyerén hordta, még a széltől is óvta; mióta ő meghalt, nem törődik semmivel. Eleinte csodálta a két testvér kapcsolatát, később már idegesítette egy kicsit; nem is szeretet volt ez, szinte már szerelem, ha Zsuzsa néhány napig nem látta Pétert, percekig simogatta, ilyenkor minden megszűnt a számára, nem tudott és nem akart mással törődni. Mintha vérszerződést kötöttek volna az egész világ ellen, egymás előtt nem volt titkuk, s egymás titkát sosem árulták el. Nem tagadta, hogy féltékeny Péterre; tudta, hogy van Zsuzsa életében egy lelakatolt szoba, ahová ő sosem juthat be. S néha kicsit keserűen arra gondolt, neki is az lesz a sorsa, mint az anyjuknak, aki, mióta Péter gimnáziumba járt, kiköltözött az egykori gyerekszobába, mely az előszoba másik végéről nyílt, messze a többi szobától, a halványzöldre festett gyerekbútorok közé, csak a kettős ágyat vitte magával a hálóból, s a férje életnagyságú mellképét, amit valami jónevű arcképfestő festett, de mintha kissé meghizlalta volna, hogy tekintélyesebb legyen; most ott lógott a furulyázó és hegedülő pufók Hummel-figurák és Zsuzsa bekeretezett gyerekkori rajzai között. Zsuzsáról tízéves korában azt hitték, csodagyerek, díjat is nyert a vízfestményeivel, az anyja még most is azt siratta, hogy ha főiskolára megy, világhírű lett volna, de Zsuzsát nem érdekelte a tanulás, csak a politika, úgyse lett volna belőlem semmi, legfeljebb egy közepes rajztanár, mondta, szabály, hogy akik gyerekkorukban jól rajzolnak, azokból nem lesz művész. A néni egyébként naphosszat a kényelmetlen gyerekkarosszékben kuporgott, kezében horgolással, körülbástyázva a hatalmas fényképalbumokkal: apa mint vőlegény, az esküvői kép, hosszú, fehér ruhában, frakkban, Zsuzsa pöttyös labdával, Péter karikával, apa az íróasztal mellett, szivarral a kezében.

Péternek gyenge az idegzete, mondta Zsuzsa akkor is, amikor először látogatta meg őket; két hétig mindennap várta Zsuzsa telefonját, maga sem tudta, miért, de biztos volt, hogy felhívja, valahányszor megszólalt a telefon az irodában, összerezzent, s már azzal sem törődött, hogy az igazgató olvadó mosollyal szólt ki a tanáriba: a szerkesztőségből keresnek. Csakhogy akkor ő már kissé kételkedett Péter gyenge idegzetében; ellenkezőleg, a fiú magabiztos volt és nyugodt, inkább rendíthetetlen közönye döbbentette meg. Unatkozó bálványként ült a harmadik padban, nem figyelt semmire, nem érdekelte semmi, de ha felszólították, valamit mindig tudott, néhány mondatfoszlány, amit az előző órán hallott, megragadt az agyában, s abból könnyedén kerekített ki egy közepes feleletet. Néha már azt se bánta volna, érdekelné akármi, akár a futball is, pedig utálta a sportbolondokat, de Péter mérkőzésre sem járt, nem is totózott. A legfurcsább az volt, hogy a társaival sem törődött, s mégis napokon belül egy kis csoport tömörült köréje; vezérségét talán épp kiismerhetetlen egykedvűségének köszönhette. Hetek múlva, mire észbe kapott, már késő volt: egyenként könnyen elbánt a rendbontókkal, de most már egy jól szervezett csoporttal állt szemben. Különben is érezte, hogy az osztály kicsúszik a kezéből; amikor Ady szerelmi költészetét tanította, Péter barátai a pad fölé hajoltak és vihogtak. Tudta, hogy rajta nevetnek, Péter bizonyára elmesélte, hogy följár hozzájuk, de már nem volt ereje szétcsapni közöttük, őt is zavarta a furcsa helyzet, hogy a tanítványa nővérének udvarol; a vihogás, amit akkor is hallott, ha csend volt a teremben, a kacsintások, amiket akkor is látott, ha háttal állt az osztálynak, elvették az önbizalmát, még szerencse, hogy nem sok volt már hátra az évből, mindenesetre az első érettségiztetés örömét alaposan elrontották. Amikor először látogatta meg Zsuzsát, mindebből még csak annyit vett észre, hogy mióta Péter megjelent az osztályban, néhány fiú éppolyan rikító nyakkendőt visel, éppúgy növeszti a haját, mint ő; amikor elnézte jól szabott ruhájukat, önkéntelenül arra gondolt, hogy ő foltozott könyökű kabátot hord a köpenye alatt. De nem is ez zavarta, hanem hogy a jól öltözöttek mintha lassan elkülönültek volna a többiektől, és mindegyikről tudta, hogy az apja orvos, vállalatvezető vagy főmérnök; meg is mondta Zsuzsának, hogy ez nem tetszik neki, kettesben ültek a dolgozószobában, a faragott íróasztalon az apa ezüstkeretes fényképe: keskeny, átszellemült, ezüsthajú arc; miközben Zsuzsa kávét főzött, irigykedve nézte a két hatalmas, üvegezett könyvszekrényt, rengeteg jogi könyv, sok klasszikus, németül, angolul, franciául is, a modernek közt sok orosz, magyarul és cirill betűkkel egyaránt.

Nem hiszem, hogy igaza van, Kun elvtárs, mondta Zsuzsa. Végre be kell látnunk, hogy eltúloztuk a puritánságot; azért mert valaki rendes ruhában jár, még nem polgár. Vagy magának más a véleménye? Hirtelen nem tudott mit felelni, különben is vigyáznia kellett a színültig töltött csészére, épp felemelte, ha csak megmoccan, kiloccsan a kávé a csipketerítőre. De Zsuzsa mintha nem is várt volna választ; fel-alá sétált a szobában a csészével, később megfigyelte, hogy nem szeret ülni, vagy a heverőn fekszik összegömbölyödve, felhúzott térddel, vagy idegesen járkál: a macskaszerű lustaság és a vibráló nyugtalanság furcsán keveredik benne. Tudja, folytatta Zsuzsa, volt idő, mikor én is azt hittem, hogy a pártszerűség összefügg a félretaposott sarkú cipővel és a svájcisapkával. Eszem ágában sincs letagadni, ostobaság lenne megfeledkezni a tévedéseinkről. Csakhogy azóta sokat tanultunk. Nem kell szégyellni, hogy a fizetésünkből már nemcsak ennivalóra telik.

Kissé döbbenten hallgatta; még sosem találkozott senkivel, aki ilyen magától értetődően beszélt volna többes szám első személyben: mintha joga lett volna sokak nevében szólni. A gyűléseken patetikusnak, kényszeredettnek érezte ezt, sőt hazugnak is, hisz tudta, hogy a kollégái négyszemközt másképp beszélnek. A május elsejéken, a sok tízezer kiabáló, nevető, hadonászó ember között, ott igen, ott érezte, hogy hitelük van a nagy szavaknak: a szavak az emberekben öltöttek testet, az asszonyban, aki gyerekkocsit tolt mellette, a két svájcisapkás öregben, akik minden kocsmánál kiszöktek a sorból egy korsó sörre, s méltatlankodva veszekedtek a rendezőkkel, amikor nem akarták visszaengedni őket, de az iskolában minden gyűlésen az igazgató hatalmas teste terpeszkedett az asztalfőn, szinte az egész termet betöltötte, s még ő se figyelt a fahangon eldarált felszólalásokra, hányszor látta, hogy majd leragad a szeme, s unalmában a mennyezeten összeragadt legyeket bámulja. Zsuzsában épp az döbbentette meg, hogy megérezte, a gyűléseken sem beszélhet másképp, mint most, vele; neki biztos nem kell hazudnia, alakoskodnia, s ő mindig ilyen embert keresett, hisz voltaképp ő is így szeretett volna élni: egyre növekvő izgalommal hallgatta Zsuzsát.

Aztán elszégyellte magát; tulajdonképpen Péter miatt jött, nincs joga most magával törődni, ez a tanári pálya keresztje, a tanárnak mindig erősnek kell lennie, ő nem menekülhet senkihez a kételyeivel, nem is lehetnek kétségei. Nem tudom, felelte Zsuzsa arra a kérdésére, hogy mit csinál a fiú délutánonként, de hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Nehogy félreértsen, minden érdekel, ami az öcsémmel történik, csak korlátozni nem akarom a szabadságát. Emlékezzék vissza negyvenötre, negyvenhatra, amikor mi ilyen idősek voltunk; bennünket sem kérdezett senki, mit csinálunk egész nap? Pedig, legyünk őszinték, többet voltunk a párthelyiségben meg a Madiszban, mint otthon vagy az iskolában.

Akkor csak hallgatta, nem tudott vitatkozni vele; Zsuzsa elkábította, mint a kígyóbűvölő, sokáig élt ebben az alvajáró révületben, olyan jó volt hinni, hogy most minden megoldódik, hisz Zsuzsa minden kérdésre tud választ; mióta a paptól elszakadt, nem ismert senkit, akire rábízhatta magát, s nehéz volt mindig egyedül dönteni, mindig egyedül keresni, hogy mi az igaz.

Mackó vadul ugatni kezdett; ijedten pattant fel a heverőről, hallotta a hangjából, a kurta, éles vakkantásokkal kevert boldog nyüszítésből, hogy ismerőst ugat. Zsuzsa, gondolta és elsápadt, mintha tetten érték volna, bár a következő pillanatban már tudta, hogy ostobaság; csak a postás volt, kerek arca fénylett az izzadságtól, a kutya jól ismerte, csaknem mindennap becsöngetett, Zsuzsa sok levelet kapott, mindenfelé voltak ismerősei az országban, a postás a szomszéd presszóban mindennap megivott egy feketét Zsuzsa számlájára, ez volt a borravaló, mert borravalót Zsuzsa elvből nem adott, keserűn itta a kávét, a cukrot elhozta Mackónak. Zavartan tartotta kezében a képeslapot, mintha most felelnie kellene, mit csinált reggel, mért álldogált másfél órát egy ház előtt, egy nőre várakozva, akit leszólított az utcán, lám, Zsuzsa tetten érte, itt a figyelmeztetés, hisz tulajdonképpen megcsalta, az a néhány szó és az a másfél óra is házasságtörés. Színes lap volt, nefelejcskék tenger, kis fehér házak, Zsuzsa mindig csak képeslapot küldött, levelet soha, de most elég hosszan írt, apró hegyes betűkkel: „56. június 10. Miklóskám, csak táviratstílusban: a tenger isteni, nem is igaz. Voltunk Picassónál: nem is igaz! Én ökör!! Azt hiszem, nagyon megváltoztam. Vagy a világ változott meg? Vagy egyszerűen nem ismertem a világot? Majd sokat mesélek. Olvastad a cikket? Mit szólsz a midinettek leírásához, ugye merész? Még nem tudjuk, mikor megyünk haza, húzom, amíg csak lehet. Légy jó, csók Zsuzsa.”

„Én ökör” – ez arra vonatkozott, hogy az iratgyűjtőben, ahol a megjelent cikkeit tartotta, őrzött egy kis írást, valamikor ötvenegyből, egy Picasso-kép, alatta néhány sor: ez festmény, írta Zsuzsa, ezek az egymásra dobált konzervdobozok, így akarja elterelni a nép figyelmét a legégetőbb társadalmi kérdésekről? Ezt az írást nagyon szégyellte, talán ezt szégyellte a legjobban, nem a vezércikkeket, Titóról meg a földalattiról; a politikában mindenki téved, vonogatta a vállát, de a művészet más, pfuj, húzta el a száját, gondolkozott is, hogy kidobja a cikket, ne kerüljön senki kezébe, de valamiért mégis megtartotta.

A napfényben villogó antibes-i házak és a poros zuglói utca, ahol a nővel találkozott; nem akart most erre gondolni, örült, hogy el kell mennie, pedig félt találkozni a pappal, olyan értelmetlennek érezte, és ez fájt. Gépiesen ment le a lépcsőn, már tudta, nem akar a nőre gondolni, hisz úgysem jön el délután, a papnak meg mit mond majd, most már azt is el kellene mondania, hogy megcsalta a feleségét.

A reggelit egy hatalmas, piros csíkos napernyő alatt tálalták, a teraszon. Éjjel nem sokat aludt: tizenegyig madame Barthou-val, a párizsi nőszövetség elnökével tárgyalt, utána kirángatta Jánost az ágyból, hiába tiltakozott a férfi, hogy semmi kedve, Zsuzsa nem engedett, elkobozta tőle a francia szótárt, amit lapozgatott, s lecipelte a bárba.

– Na, megbántad? – kérdezte, mikor látta, hogy a férfi elfojt egy ásítást, miközben a kávéját kavargatja. Ő egyáltalán nem volt fáradt, holott a három hét alatt, mióta átlépték a határt, alig aludt; nem is kívánta az alvást, annyira felkorbácsolta a sok ismeretlen élmény.

– Nem nekem való már ez – morogta a férfi, s szórakozottan megvakarta szögletes állát. Zsuzsa mosolygott; a vékony pirított kenyér ropogott a fogai közt. Otthon sose gondolt az alakjára, tudta, hogy nem hajlamos a hízásra, de mióta látta, milyen gonddal és munkával dolgoznak le magukról a francia nők minden felesleges dekát, egyszerre ő is óvatosabban kezdett enni. A Palatinuszon vagy a siófoki parton úgy ment végig a heverészők között, hogy tudta, megbámulják az alakját, itt viszont legjobb esetben is csak egy volt a tucatból, s ez bosszantotta.

– Mért, nem bírtad szusszal? – kérdezte, s látta, hogy a férfi mérgesen elhúzza a száját. – Na mesélj, légy szíves! Bizonyos tapasztalatokhoz én nem juthatok személyesen. Pedig ha jól tudom – tette hozzá –, azért küldtek ki együtt, hogy kölcsönösen segítsük egymást, nem?

A férfi úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva a reggelijével; a vékony porcelán csészét marokra fogta, Zsuzsa alig tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse. A fogadásokon Jánosnak mindig baja volt az evőeszközzel; igaz, ő sem ismerte ki magát a sok különböző alakú és nagyságú kés és villa között, de ösztönösen mindig eligazodott valahogy, a férfi viszont szerencsétlen módon rendszerint valami baklövést követett el. Annyira idegesítette ez, hogy olykor már alig tudta türtőztetni magát; hiába bizonygatta magában, hogy ostobaság az ilyen polgári formaságokkal törődni, mégiscsak egy országot képviselnek, mit gondolnak róluk, hogy még enni sem tudnak. Különben is szerette a csiszolt poharakat, a hófehér, vastag tapintású damasztot, az átlátszó porcelánt; bosszantotta, hogy János mindezt semmibe sem veszi, hogy semmi érzéke a széphez.

– Pénzt kért – mondta a férfi egy idő múlva kissé zavartan, s belőle kirobbant a nevetés:

– Mért, mit gondoltál, szerelemből ment veled?

Le kellett tennie a teáscsészét, úgy nevetett.

– Sétálni hívtad? – kérdezte hirtelen.

A férfi csodálkozva emelte fel a fejét:

– Honnan tudod?

Most már úgy nevetett, hogy a vér a fejébe tódult, levegő után kapkodott, ijedten nézett körül, nem kelt-e feltűnést, de a férfi értetlen arca újra meg újra nevetésre ingerelte.

– Azt hiszed, a Balatonnál vagyunk? – kérdezte, mikor végre lecsillapodott. – Felkérsz a bárban egy nőt, aztán elhívod sétálni, valahol a bokrok között lefeküsztök, és kész? Nem figyelted a ruháját?

– Nem. Azt hiszem, világoskék volt – mondta a férfi gyanakodva, mert megint valami csapdától tartott.

– Hát ha megfigyelted volna, mindjárt rájössz, hogy az a ruha többe került, mint amennyit te egy hónapban keresel. Gondolod, hogy ilyen ruhában lefekszik valaki hemperegni a homokba?

– Csak a tengert akartam megnézni éjszaka – mondta a férfi kissé sértődötten.

– Javíthatatlan romantikus vagy. Hiába, ti veteránok megmaradtok holdfényrajongóknak.

– Belőletek meg épp ez hiányzik – vágott vissza a férfi most már élesen. Összeráncolta a homlokát, s pipára gyújtott, aztán egyszerre elmosolyodott; így még inkább nagyapás volt őszülő, szögletes feje. – Te – mondta –, képzeld, harminc év óta nem fizettem nőnek!

– Látod, már ez is megérte! De ne légy már ilyen szűkszavú! Nagyon tudott?

A férfi pöfékelt; arca szinte eltűnt a füstfelhőben.

– Na, mondd már, más volt, mint egy magyar nővel?

– Hagyd – mondta a férfi mogorván. – Hanem ide figyelj – folytatta egyszerre nagyon komolyan –, otthon azért nem kell ezt dobra verni.

– Bolond vagy? – kérdezte sértődötten. – Ilyennek ismersz?

A férfi megrázta a fejét.

– Azért. S különben is: mikor tavalyelőtt Hévízen voltam, ott mesélték, hogy a hévízi kakasok mindig kukorékolnak, ha valaki hazafelé úgy száll fel a buszra, ahogy megérkezett. Érted, ugye? No, és azt mondják, még soha senki nem hallotta kukorékolni a kakasokat. Gondolod, otthon elhiszik majd, hogy szűzen tértél vissza Franciaországból?

– És rólad elhiszik? – dobta vissza a férfi a labdát.

Elmosolyodott, már várta ezt a kérdést; évek óta dolgozik egy épületben Jánossal, igazán jó barátok. Tudta, hogy szinte úgy figyeli, mint a lányát; kissé idegesítette ez a felügyelet, zavarta, hogy vigyáznia kell, János rendes, de olyan prűd, mint egy baptista lelkész, és semmiképp sem akarta elidegeníteni magától, otthon sokat jelent a szava, s mindig számított rá.

– Mért, csak neked szabad? – kérdezte mégis kissé ingerülten.

– Az más – mondta a férfi.

– Mért más? Mert te férfi vagy? Ez meg miféle szocialista erkölcs? Inkább férfierkölcs, nem gondolod?

– Nem azért. De nekem nincs feleségem.

– Nekem pedig van férjem. Mért nem mondod ki? De tedd a szívedre a kezed – biggyesztette le a száját –, ha nős vagy, tegnap nem viszed fel magadhoz azt a kék ruhás nőt?

A férfi összeráncolta a homlokát; a pipa halkan szortyogott.

– Nem tudom – mondta aztán töprengve. – Lehet. Mit tudom én, ezen igazán nem töröm a fejem. – Egyszerre idegesen dobolni kezdett az asztalon. – Mondd, nem gondolod, hogy haza kéne már menni? Nekem már nagyon elegem van ebből; ha még sokáig maradunk, végképp megkergülünk. – Rákönyökölt az asztalra. – Nem nekünk való ez, te Zsuzsa, csak tengünk-lengünk, lopjuk a napot, szórjuk a pénzt, hát csoda, hogy végül ilyeneket csinál az ember?

– Hát nem jó itt?

– Nem. Párizsban jó volt, a bisztrókban meg a kiskocsmákban meg a szakszervezeti helyiségekben. Itt nem jó. Hiába van pénzünk, úgy érzem magam, mint egy koszos proli az urak között. Semmi keresnivalónk itt.

Mérgesen elhúzta a száját:

– Pedig épp ezt a kisebbségi érzést nem ártana kinevelned magadból. Ha másképp nem tudod, keress még néhány nőt, és bizonyítsd be, hogy éppúgy el tudsz bánni velük, mint az urak.

– Hagyd ezt – mondta a férfi bűntudatosan. – Meddig akarod még a fejemre olvasni azt a nőt?

Ennek megörült egy kicsit; nem is gondolta, hogy János azt hiszi, őt bosszantja a tegnap éjjeli kaland: adott esetben mindenesetre az orra alá dörgölheti.

– Nekem még semmi kedvem hazamenni. Én jól érzem magam. Vagy félsz? – kérdezte hirtelen. – Félsz, hogy megfertőznek? Olyan gyengék vagyunk, hogy egy hónap alatt elvesztjük a lábunk alól a talajt, ha más környezetbe kerülünk?

– Nem arról van szó, hogy félek-e. Különben nem félek. A morfiumtól sem félek, mégse szurkálom magamba. Méreggel nem jó játszani. Egyszerűen arról van szó, hogy mi nem vagyunk idevalók – mutatott a hatalmas szálloda napfényben fürdő épületére. – Idegen vagyok itt, érted? És rosszul érzem magam. De hagyjuk ezt, fáradt vagyok. Különben úgyis érted te, mire gondolok – tette hozzá békülékenyebben.

– Persze – bólintott; a végén úgyis meggyőzi Jánost, hogy még annyi mindent kell elintézniük. Most nem volt kedve vitatkozni; enyhe szél támadt, odacsapta a teraszra a tengerszagot, ezt a különös, sós, moszatos, keserű illatot, amit úgy megszeretett, hogy összeszorult a szíve: ki tudja, hány évig nem szívhatja be megint. Már kint feküdt a parton, a homokban, akkor is erre gondolt, és lázadozott: huszonnyolc éves, s most van először külföldön; igaz, járt már Romániában, Csehszlovákiában, de az más volt, ott sosem érezte, hogy külföldön van, ugyanazok a bankettek, szerkesztőségek, nagykohók, nőszervezetek, mint otthon, ugyanazok a kérdések és válaszok, ugyanazok az emberek. De most idegenbe került; és ez nem volt rossz, ellenkezőleg, csodálatos volt, egy pillanatig sem érzett honvágyat; ha János az órájára nézett, s kissé elmélázva azt mondta: otthon most tördelik a lapot, vagy hirtelen megfogta a karját: te, ez éppolyan, mint a Nagymező utca, értetlenül meredt rá, egy kicsit töprengenie kellett, miről is beszél, annyira megfeledkezett az otthonról.

Teste kényelmes fészket vájt a homokba: érezte, hogy a homokszemek becsúsznak a fürdőruhája alá, csiklandozták a bőrét, de nem mozdult, kitárt karral feküdt, bűn lett volna megmozdulni, így, hanyatt fekve, nem látott mást, csak az eget, sose hitte volna, hogy az ég ilyen kék, napok óta nem volt egyetlen felhőfoszlány sem. A hullámok zúgtak, ahogy felfutottak a partra, a zúgás összekeveredett a gyorsan pergő francia beszéddel, de mindez mintha üvegfalon át hatolt volna hozzá. Ez a boldogság, gondolta, a tökéletes nyugalom. A gondolatai lustán keringtek, de ez a lustaság is jó volt; egész életében hajtotta a nyugtalanság, huszonnyolc évig úgy rohant, mintha félne, hogy elmulaszt valamit, s most egyszerre egyensúlyba került a világ.

Egyensúly; valamikor, két-három évvel ezelőtt azt hitte, hogy kiegyensúlyozott, hogy ismeri a világot, és ismeri a maga helyét a világban. Az igazság az, hogy sosem gondolkozott; a mindennapos célok annyira lefoglalták, hogy nem volt ideje a távolabbi jövővel törődni, az örökös tevékenység azt az illúziót keltette, hogy rendben van minden. Voltaképp itt döbbent rá, milyen hamisak a fogalmai; a távlat egyszerre összezavarta rendezett életét, az arányok eltorzultak, minden a feje tetejére állt. Még nem tudta, min és hogyan kell változtatnia, csak azt, hogy valamit tennie kell; egyelőre azonban sokkal jobban lefoglalták az élmények, semhogy terveket kovácsolt volna, legfeljebb játszadozott a gondolataival.

Min is kellene változtatnia? Miklóstól persze nem válik el; annak semmi értelme. Amikor férjhez ment, a barátai a hajukat tépték: meg vagy őrülve, egy ilyen kopott verébhez! Kovács Pali fel-alá szaladgált a szobában, s az ujjain számolta: esze nincs, pénze nincs, haja nincs, hát mije van, az istenért, mondd, legalább az van neki? Csak nevetett rajtuk; tudta, hogy jó házasságot köt, talán épp az ügyefogyottsága miatt szeretett Miklósba, mindig úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, s ezzel a gyerekkel ágyba is bújhatott, akkor már háromnegyed éve nem volt senkije, a fölgyűlt vágy egyszerre túlcsordult, haragudott is Miklósra, mért kellett várni az esküvőig, de vonzotta is az ismeretlen kapcsolat, addig mindig lefeküdt azzal, akibe szerelmes volt, hízelgett neki Miklós szűzies rajongása. S aztán olyan jó volt érezni ügyetlen és bátortalan simogatását, jó volt ernyedten várni, hogy félénken birtokába vegye, óvatosan vezetni a kezét; tulajdonképpen mindenben így vezeti, néha mosolygott is, hogy Miklós egy kicsit az ő teremtménye. A házasság nem életcél, legalábbis nem neki; nem az életet kell a házassághoz igazítani, hanem fordítva, ezért jó az ő házassága. Miklós azért a kevésért is hálás, amit kap tőle.

Bolond János; azt hiszi, olyan egyszerű: akinek nincs férje, annak szabad, akinek van, annak nem. Már az első évben megcsalta Miklóst, milyen ostoba ez a szó, mi köze ennek a csaláshoz, a vásárhelyi tanyákat járták a művelődési autóval, négy napig volt együtt a fiúval, az alacsony szobát petróleumlámpa világította meg, a falon a házigazda katonafényképe, rózsafüzér, elhervadt szentelt barka, az ágyban vaskos dunyhák, volt ennek valami romantikája, s a fiú imádta, mint az istent, neki ő volt a nagy nő, a pesti szerkesztő, letérdelt az ágya mellé, mi köze ennek a csaláshoz? Ha valaki nem adja haza a fizetését, ha nem törődik a férjével, ha elhanyagolja a gyerekét a szeretője miatt, az csalás. A gorombaság is csalás, a durvaság, a lelketlenség, de ezek a kellemes órák, kit károsított meg, kinek ártott?

Nem ez a fontos, s Miklós mellett különben is úgy élhet, ahogy akar, nem vesz észre semmit, vagy ha észreveszi, az se számít: sosem ígérte, hogy hű marad hozzá. De végre kinyílt a szeme; eddig azt hitte, az élet kötelességteljesítés, vagy talán nem is hitte, a nyugtalanság taszította mindig előre, mindig újabb és újabb kötelességekbe bonyolódott, és szívesen vállalta, mert nem tudott megpihenni; talán a tettvágy volt előbb, aztán szülte hozzá az elméletet, hogy sosem szabad megállni, de most már tudja, hogy nem igaz, az élet a kötetlenség, a szabadság. A nyugtalanságát sosem tudta lecsillapítani, és most, mikor semmit sem csinál, egyszerre mégis nyugodt, mert nem várnak rá újabb kötelességek, mert itt fekhet a puha homokban, és semmivel sem kell törődnie. Pesten is kimehetett volna a strandra, de nem ment, az előjegyzési naptárja mindig tele volt, mindig volt valami fontosabb, mint a napfény, a víz, a levegő, mint a magány. Úgy látszik, azért kellett eljönnie Franciaországba, hogy huszonnyolc éves korában végre megismerje a magányt; nem a keserves magányosságot, hanem a felszabadító egyedüllétet, amikor nem az emberek érdeklik elsősorban, nem a csodálatos kirakatok, a nők ruhái, a neonreklámos utcák, a képtárak, hanem önmaga. Amikor végre megérezte, hogy minden kötelesség csak pótszer, hogy önmagánál semmi sem fontosabb, hisz az életéből már csak néhány évtized van hátra.

Arra eszmélt, hogy árnyék vetődik rá hátulról: egy férfifej. Nem mozdult, várt, kicsit kíváncsian, az árnyék lassan lecsúszott a melléről a hasára, majd megállt a fürdőruha apró háromszögén. Megbizsergett a teste, mintha simogatnák; élvezte a játékot, a néma várakozást, mozdulatlanul feküdt, érdeklődve vizsgálta az árnyékfejet, igyekezett kitalálni, ki áll mögötte, de nem tudta, csak az biztos, hogy nem János.

– Megengedi, hogy leüljek maga mellé? – szólalt meg egy idő múlva a férfi, s akkor már megismerte, előző este felkérte a bárban, de alig beszéltek néhány szót, elhallgatott a zene; a férfi kérte, maradjon még, kicsit sajnálta, hogy nem lehet, megígérte Jánosnak, hogy mennek, nem akart feltűnést kelteni. Azóta nem is gondolt rá, de most megörült neki; mintha a napfényhez, a nyugalomhoz, a tengerhez hozzátartozna az is, hogy egy férfi ül mellette a homokban. Mindegy, hogy ki.

Kissé odébb húzódott, mintha nem lenne elég hely a parton, ezzel jelezte a beleegyezését; úgy érezte, jobb így, mintha felelne. Máskor talán bosszantotta volna, hogy a férfi szakszerűen végigméri; látta, hogy megbizonyosodik a melle nagyságáról, a csípője formájáról, a lába vonaláról, de most ezzel sem törődött, inkább ő is megnézte a férfit, s meglepetten fedezte fel, hogy sokkal jobban mutat, mint ruhában, a teste bronzbarna s meglepően izmos, rövidre nyírt, fekete haja enyhén göndörödik. Szabályos példány volt, otthon szóba sem állt volna vele, de most mulattatta a helyzet: mit akarhat tőle egy férfi, akinek valószínűleg egyetlen erénye, hogy az izmai jól fejlettek, s az arca nem visszataszító.

– Ma melegebb van, mint tegnap, nem gondolja? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom. Nekem sosem elég a melegből. Azt hiszem, Afrikában kellene élnem.

– Maguknál nincs ilyen meleg?

– Nem, nálunk hűvösebb az idő.

Egy ideig hallgattak, aztán megint a férfi szólt.

– Ha férfi lenne, nem mondhatnék magának nagyobb bókot, mint hogy egyáltalán nem venni észre a beszédén, hogy idegen. De mert nő, hadd mondjam inkább, hogy nagyon csinos.

Mosolygott magában; kíváncsi volt, hogyan tér át a férfi az időjárásról az udvarlásra, de ilyen gyors váltásra nem számított. S bármennyire tudta is, hogy nevetséges, jólesett a bók; Jánost az első pillanattól kezdve bámulatba ejtette francia tudásával, persze nem tudta szegény, hogy őt négyéves korától francia nevelőnő nevelte. Nem is mondta meg neki, inkább ugratta, ha igyekszik, egy év alatt ő is megtanulhat így. Tulajdonképpen maga is meglepődött, milyen könnyen és folyékonyan beszél, pedig tizenöt évig nem sok alkalma volt, hogy gyakorolja; inkább az oroszra vetette magát, néha még le is tagadta, hogy tud franciául, amikor nem volt kedve hosszan magyarázni a származását. De abban a pillanatban, hogy beszélnie kellett, olyan ösztönösen formálódtak mondattá a szavak, mintha tegnap s nem a háború kitörésekor búcsúzott volna el a mademoiselle-től.

– A bókja kissé kétes értékű – mondta. – Egyáltalán nem biztos, hogy a világon több a csinos nő, mint ahányan szépen beszélnek franciául.

A férfi egy pillanatig értetlenül meredt rá, aztán vállat vont.

– Nem tudom. De nem is fontos. Ez semmit sem változtat azon, hogy maga valóban nagyon csinos.

– Igazán?

– Kétségtelenül.

Vajon értelmi képességeinek a legmagasabb foka ez a meglehetősen színvonaltalan udvarlás, gondolta, magában még mindig mosolyogva, s a mosoly az arcára is kiült, mert hirtelen Károly jutott az eszébe, akibe fél éve szerelmes, s önkéntelenül is hozzá hasonlította ezt a díszhímet. Ha Károly beszélni kezdett, mindenki elhallgatott, mintha attól féltek volna, valami pótolhatatlant mulasztanak, ha csak egyetlen mondatára nem figyelnek. Ez a szerelem megzavarta, még sosem találkozott senkivel, aki föléje tudott volna kerekedni, minden kapcsolatban ő volt az erősebb, de a tanárnak legszívesebben naphosszat a lábánál ült volna, hogy lesse a szavát, mint azok a kis libák az egyetemen, akik mind szerelmesek voltak belé. Ezt a rajongást nem ismerte eddig, s az ismeretlen érzés annyira felkavarta, hogy néhány héttel első találkozójuk után megkérdezte tőle: Te, nem vennél feleségül? Ő sem gondolta egész komolyan, inkább csak a lehetőség izgatta, a férfi nevetése mégis bántotta, ez is valami új volt, a visszautasítás, eddig tulajdonképpen mindent megkapott, amit kívánt. Ilyen ostoba mókuskám van, nevetett Károly, valóban ilyen ostoba? Azt hiszed, az jobb volna, mondta aztán elkomolyodva. A házasság olyan a szerelemnek, mintha egy vödör vizet öntenének a tűzre. Előbb-utóbb elalszik tőle. Ezt akarod? Akkor még nem tudta, hogy nem is mond egészen igazat, hogy nemcsak a szerelmüket félti, a feleségétől is fél, mégis fájt az elutasítás, életében először a teljességet akarta, a férfi minden percét, nemcsak titokban ellopott órákat, néha úgy hiányzott Károly, hogy a ceruzáját rágta az értekezleten, nehogy hangosan beszélni kezdjen, mintha ott lenne vele.

Egyszerre szerette volna idevarázsolni Károlyt, pedig az utóbbi hetekben nem sokat gondolt rá, de aztán rájött, hogy csak az eszével kívánja, nem is tudta elképzelni itt a homokban, fürdőruhában; most különben is olyan messze van tőle, most ennek az emberszabású majomnak a makogását hallgatja, és jólesik hallgatni, és jólesik itt feküdni vele.

– Maga itt lakik? – kérdezte hirtelen.

– Nem, szabadságon vagyok. De nem itt – mutatott a várkastélyszerű szállodára –, ez túl drága.

– Mért, mennyit keres? – faggatta, de abban a pillanatban tudta, hogy hibázott; megtanulta már, hogy itt nem illik a fizetésről beszélni, a pénz magánügy. S ha egy nő kérdezősködik, az mindjárt gyanús. – Bocsásson meg – folytatta gyorsan –, alighanem rossz kifejezést használtam, azt akartam megkérdezni, hogy mit dolgozik.

– Könyvelő vagyok – mondta a férfi, s ekkor csaknem kipukkadt belőle a nevetés; önkéntelenül is az otthoni vicclapok könyökvédős, kopaszodó, tyúkmellű könyvelői jutottak az eszébe. Egy pillanatig arra gondolt, elmeséli ezt a férfinak, de rájött, hogy úgysem értené.

– Nincs kedve úszni? – kérdezte, hogy véget vessen az unalmas beszélgetésnek. Különben is kíváncsi volt, mire képes ez a csodálatosan felépített test; attól tartott, a bőre alatt kóc van, s nem mehet a vízbe, mert elázik. De tévedett; a férfi kitűnően úszott, simán, gépiesen szelte a vizet.

– Nem versenyzett soha? – kérdezte.

– Nem. Nem volt rá időm.

– Miért, mi foglalja le annyira az idejét?

– Nem tudom. Mindenesetre sosem értem rá.

Az első napokban nehéz volt megszokni a tengert, a hullámok minduntalan átcsaptak rajta, a szája tele lett sós vízzel; most már megtanulta a ritmusukat, élvezte az ütemes himbálást, a fehér tarajok goromba erejét. Sokáig úsztak szótlanul; mikor kimászott a partra, lihegett a fáradtságtól, pedig jó úszó volt, érezte, hogy az izmai összehúzódnak, s szinte nyelik a forró napsugarakat. Csodálkozva látta, hogy a férfi egyenletesen, nyugodtan lélegzik, olyan könnyedén megy mellette, mintha csak a lábát mártotta volna a tengerbe.

– Nem fáradt? – kérdezte, mikor visszaheveredtek a homokba.

– Nem. Nem szoktam elfáradni.

Károly ötvenéves, asztmás, különben is utál mindenféle testmozgást, az első emeletre is lifttel megy. Egész nap csak ül, hatalmas, hájas fókateste elterpeszkedik a karosszékben, a cigarettát, gyufát, vizespoharat úgy kell odatenni melléje, hogy a lehető legkisebb mozdulattal elérje, különben morog, hogy agyonfárasztják. És ez az úszógép nem fárad el soha.

– Most aludni fogok – mondta egyszerre, mert a víz mintha minden erejét kiszívta volna. A férfi csak bólintott:

– Jó. Aludjon.

Befészkelte magát a homokba, s behunyta a szemét; a part himbálódzni kezdett, mintha még most is a hullámok ringatnák, csak arra emlékezett, hogy nagyon jól érzi magát, aztán már aludt is. Amikor fölébredt, a férfi ugyanúgy feküdt mellette; talán meg sem mozdult, amíg ő aludt. Csak egy résnyire nyitotta ki a szemét, aztán megint behunyta; élvezte, hogy nem kell mozdulnia, nem kell beszélnie. A karja önkéntelenül megrándult, hozzáért a férfi kezéhez. A férfi ránézett:

– Jól aludt?

– Jól. Jó itt.

Csak egy tenyérnyi felületen érintkezett a karjuk, de érezte, hogy a vére lüktet; a forró bizsergés nem zavarta lusta nyugalmát, tudomásul vette, akárcsak azt, hogy a nap süt.

– Nincs kedve velem vacsorázni? Ismerek egy jó kocsmát a faluban. Busszal átmehetünk, ott már nincs ennyi nyaraló, jól és olcsón főznek.

Még mindig nem nyitotta ki a szemét, csak bólintott; nem volt kedve azon töprengeni, mi lesz este, egyáltalán gondolkodni sem volt kedve, és örült, hogy nem is kényszeríti erre semmi.

Még volt öt perce; a Kossuth Lajos utcában megállt egy könyvkereskedés előtt. A járda fölé vászonredőnyt feszítettek, hogy a nap ne szívja ki a színes borítólapokat, de a hőség így is perzselt; nem is látta a könyvek címét, csak bámult maga elé, aztán lassan elindult, de egyszerre megdermedt: a Semmelweis utca sarkán akkor fordult be a nő. Már csak a fehér ruháját látta, s kezében a barna orvosi táskát, aztán eltűnt a sarok mögött; mire odaért, üres volt az utca, szaladni kezdett, az első mellékutcában ismét megpillantotta, akkor lépett be egy illatszertár ajtaján. Remegő lábbal ment utána, az üzletben sokan voltak, először hiába kereste, aztán meglátta, a pult előtt állt, ugyanaz az ujjatlan fehér ruha, de nem ő volt, a táskája sem orvosi táska, hanem bordóvörös retikül. Szégyellt sarkon fordulni, és kimenni az üzletből, vett egy fogkrémet, nem merte zsebre vágni, hátha összenyomódik, de mégsem mehet az utcán kezében egy rózsaszín selyempapírba csomagolt Kalodonttal; besurrant egy kapualjba, körülnézett, nem látja-e valaki, itt jó hűvös volt, legjobb lett volna ittmaradni, a fogkrémet letette az ablakpárkányra. A Váci utcában tülekedtek az emberek, ahogy hozzájuk ért, érezte a ruhán is átütő izzadságszagot, a cipője minduntalan beleragadt a megolvadt aszfaltba.

Tíz perccel múlt tizenkettő; tudta, hogy a pap pontosan tíz perce várja, mégse gyorsította meg a lépteit. A vendéglő előtt megtorpant, tétovázott, már negyedórát késik, habozva nyomta le a kilincset, az étteremben csak egy fiatal pár meg egy öregúr ült, legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, legfeljebb azt mondja majd, hogy nem találta; aztán mégis kinyitotta a kerthelyiségbe vezető üvegajtót, de ott sem volt a pap. Megkönnyebbülten ült le, a torka annyira kiszáradt, hogy úgy érezte, az édes málnaszörp nem oltaná a szomját; fröccsöt rendelt, egy pillanatra maga is megdöbbent, de már késő volt, a fehér kabátos pincér eltűnt a söntésben a rendeléssel. Egy hajtásra itta meg a hideg, savanyú bort, letörölte homlokáról a verítéket s fellélegzett.

Aztán egyszerre dühös lett magára: mért is fél ettől a találkozástól, mit vétett, hogy ne nézhetne nyugodtan a pap szemébe? Elmaradt az osztálytalálkozókról, a tízéves érettségi bankettre se ment el; Zsuzsa nem értette, mért félsz a múltadtól, kérdezte, tagadd meg, de ne akard kitörölni az emlékezetedből, mert magadat csapod be. Az emberek különben is mindig érdekesek, tette hozzá, hát nem érdekel, mi lett azokból, akikkel nyolc évig egy teremben ültél? De Zsuzsa épp azt nem érthette, hogy a nyolc év alatt sem tartozott hozzájuk, közéjük állt az iskolakapu, ő tanítás után sosem léphetett ki az utcára. Az ellesett beszélgetésekből ismerte csak a hazamenés apró örömeit, a zárt tanterem után egyszerre kitárulkozó világot, az egyfelé lakók önkéntelen érdekközösségét, az incselkedő vágyat, hogy lassan közeledő villamosok, hosszúra nyúlt órák, képzelet szülte közlekedési balesetek ürügyén akár csak tíz perccel meghosszabbítsák az iskolából az otthonig vezető utat; nem ismerte az eldugott terekre vezető kerülőutakat, ahol a villamoson az aktatáskából előszedett, közös erővel felfújt labdával öt perc alatt is lehetett egy-két gólt rúgni; ő, az iskolaszolga fogadott fia, nem ismerte a szót, hogy „hazamenni”; tanítás után a boltíves folyosóról nyíló lakás várta, az ablakuk a kis udvarra nézett, a nagynénje gondosan elfüggönyözte, nehogy belessenek a diákok, a nap sosem sütött be az ablakon, a lakás úgy bújt meg a gimnázium hatalmas épülettömbje alatt, mint egy föld alatti kazamata; a többieket várták a dudáló autók, a szél, a zápor, az egymás vállára tett kéz öröme, a napfény, a göröngyös kövezet, de előtte becsapódott a vasalt nagykapu, az utolsó diák csapta be, mikor hazaszaladt, hát mért tartozott volna közéjük?

Nem felejtett el semmit, s épp ezért nem akart elmenni a találkozóra. A nagybátyja a vasárnapi nagymisén mindig az orgona mellett állt, zsinóros egyenruhában, kissé félrehúzódva a diákok kórusától; hangja eleinte tisztességtudóan beleolvadt a karba, de ahogy úrrá lett rajta az ének mámora, egyre jobban elhagyta a botladozó diákhangokat, kivált közülük, föléjük emelkedett. A templomban oldalba bökték egymást a fiúk: Kun tata megint begerjedt, és ő ott ült közöttük, leszegett fejjel, érezte a rászegeződő tekinteteket, vállalnia kellett a közösséget a társaival, kínos vigyort kényszerített az arcára, de ettől elszégyellte magát, megint elkomolyodott, s az oltárt bámulta, mintha nem hallana és nem látna semmit, görcsösen szorongatta az imakönyvet, halkan mormolta a szöveget, csak hogy ne kelljen figyelnie, minden vasárnap, nyolc éven keresztül.

Ezt nem érthette meg Zsuzsa, talán még a pap sem értette, pedig ő volt az egyetlen, aki segíteni akart rajta; először állt őrt a táborban, koromsötét volt, minden nesztől megborzongott, egy árnyék jelent meg a tisztás szélén, megmarkolta a botját, jelszó, nyögte elfulladva, cinege, felelte a pap, jól van, derék cserkész vagy. Leült mellé a földre, nem láthatta az arcát, olyan sötét volt, de talán mégis látta, mert egyszerre megkérdezte: Te nem szereted a társaidat, Miklós? Akkor sírva fakadt; először mondta el valakinek, amit nem is lehetett elmondani, hisz akarattal senki sem bántotta, senki sem mutatott rá ujjal, hogy ő az iskolaszolga fia, se a tanárok, se a fiúk, de épp mert soha nem mondták ki, minden mondatuk, minden mozdulatuk mögött érezte; csak egyszer vágta volna valaki a szemébe, hogy megverekedhetett volna érte, mert ezért verekedni kellett, ez szégyen volt, letörölhetetlen bélyeg. Ezt a falat nem lehetett ledönteni, mert nemcsak erős volt, hanem láthatatlan és megnevezhetetlen is; nem emlékezett már, mit mesélt azon az éjszakán, de akkor nagyon hitte, hogy a pap megértette; napokig reménykedett, hogy most majd minden megváltozik, maga sem tudta, mit remél, talán azt, hogy a pap csodát tesz, s ezentúl minden fiúnak iskolaszolga lesz az apja, de semmi sem változott. Egy hét múlva hadijáték volt, hajnalban indultak, őket a parancsnok vezette, a kékeket Dani bá, ki kellett kémlelni az ellenséget, hátulról, ahonnan nem számítottak a támadásra, négyen lapultak a bokorban, a pap egyszerre megfordult, csak a szája mozgott: Miklós, súgta, mászd meg a sziklát! A fiúk csodálkozva néztek össze, ő volt a legfiatalabb, a leggyengébb, s a szikla meredek; nagyon félt, amíg mászott, görcsösen kapaszkodott az apró kiugrókba, minél feljebb ért, annál jobban remegett a lába, nem mert lenézni, mászd meg a sziklát, hallotta a pap hangját, hozzátapadt a kövekhez, a térdén lehorzsolódott a bőr, de nem érezte, az utolsó méter szinte függőleges volt, belekapaszkodott egy bokorba, felhúzódzkodott, s diadalmasan nézett vissza, de a papot nem látta, jól álcázta magát a sűrűben. A hadijátékot megnyerték, őt kiállították a csapat elé, úgy dicsérte meg a parancsnok; Ács Gabi azt morogta a hátsó sorban, hogy nagy kunszt, ő is felmászott volna. Gyere csak ki, mondta a pap, ha akarsz, mássz fel te is; Gabi negyedóra múlva jelentkezett: parancsnok úr, megmásztam a sziklát; fújj gyülekezőt, mondta a pap a kürtösnek, a fiúk lassan gyűltek össze, a kürt egyfolytában harsogott, kicsit hamisan, végre mindenki előkerült az erdőből. Állj Kun mellé, intett a parancsnok; Ács két fejjel volt magasabb nála, erős izmú, jó tornász, ő szégyellte magát mellette, hogy milyen nyápic; ha egy hangya, kérdezte a pap, elvisz az útból egy fűszálat, és egy elefánt is elviszi, melyiket dicsérjük meg? A csapat röhögött, Ács behúzta a nyakát, attól kezdve csak Elefántnak hívták, de neki senki sem mondta, hogy Hangya. Ez jó volt, csakhogy a fal attól se dőlt le, hogy a pap őrsvezetőt csinált belőle; talán tisztelték és irigyelték egy kicsit, már csak azért is, mert mindvégig kitűnő volt, de ő nem erre vágyott. Később, igaz, már a düh hajtotta: ha nem tud elvegyülni közöttük, inkább föléjük kerekedik; mindenben az első akart lenni, és az is lett, de hiába, azért mindig tudta, hogy mégis ő a gyengébb. Olyan verseny volt ez, ahol a győztest már az indulás előtt ismerik; ez ellen a pap sem tehetett semmit, s mégis, milyen sokat tett érte; a társaival nem kovácsolhatta össze, de mégis volt valaki, akihez tartozott.

Nem jutott tovább, mert a pap egyszerre ott állt előtte. Döbbenten meredt rá, először alig ismerte meg, szürke, gyűrött öltönyt viselt, még sosem látta civilben, és a haja ősz volt.

– Tanár úr! – állt fel zavartan. – Már azt hittem, nem is jön el.

A pap rátette a kezét a vállára, sokáig nézte, ellágyultan, aztán elmosolyodott; csodálkozva látta, hogy meghízott, az arca püffedt volt és sápadt, olyan idegen volt így, szinte nem is hasonlított az emlékeiben élő szikár és inas parancsnokhoz, akinek az arca télen is cserzett volt, s a gúlában három fiút tartott a vállán. Csak a szeme csillogott olyan lázasan, mint régen, s a szemhéja remegett idegesen.

– Mért ne jöttem volna? – mondta a pap egy idő múlva; lapos ezüstórát vett elő a zsebéből, s megnézte. – Két perccel múlt egy. Egyre beszéltük meg, nem?

– Azt hittem, tizenkettőre.

– Tévedsz. A memóriám még jó. Mindenesetre szép, hogy ennyit vártál.

Rágyújtott, s az ismerős mozdulat hirtelen felidézte benne a múltat; mintha most is a pap szobájában ülnének, a rendházban, a zsúfolt könyvespolcok között, ahonnan akkor is vehetett könyvet, ha a pap nem volt otthon, kulcsa volt a szobához, nagydiák korában már szinte ott lakott, csak enni meg aludni ment le a pedelluslakásba; a szobában gomolygott a füst, a pap szórakozottan ütögette a cigarettát ezüsttárcájához, mohón szívta, már a felénél eldobta, s tíz perc múlva másikra gyújtott.

– Nehéz volt, tanár úr? – kérdezte egyszerre részvéttel.

– Nehéz? – mondta a pap elgondolkodva. – Minek erről beszélni? Úgysem értitek ti ezt. Mindenki azt hiszi, az a nehéz, hogy vernek, hogy kevés az ennivaló, hogy évekig nem láttunk egy fát, egy fűszálat, hogy a zárka három méter hosszú és két méter széles. De hagyjuk ezt – legyintett idegesen, s megdörzsölte a homlokát. Most olyan volt az arca, mint egy aggastyáné, fáradt és meggyötört. – Inkább magadról mesélj!

Nem szólt; az öreg, püffedt arc szánalmat keltett benne, de ezzel az érzéssel nem tudott mit kezdeni: mindig az erejét tisztelte, mely látszólag kimeríthetetlen volt. Sokat töprengett már, hogy egyáltalán ismerte-e a papot, túl nagy volt közöttük a különbség, a diák állt szemben a tanárral, a cserkész a parancsnokkal, a tanítvány a mesterrel, s a pap megközelíthetetlensége csak növelte ezt a távolságot: valahol egy magas torony tetején élt, s ő a torony lábánál állt, és csodálta a fellegekbe vesző alakot, akinek csak a körvonalait láthatta. A pap biztos szerette őt, de ő inkább rajongott érte; talán ezért is ül most mellette ilyen idegenül.

–  Nos?

– Tanítok – mondta szórakozottan; még mindig nem tudott úrrá lenni a zavarán. Tudta, hogy a pap idegen lesz, ezért is félt a találkozástól, a rajongás rég kiszáradt belőle, de hogy szinte mást sem érez, mint szánalmat, arra mégsem számított.

– Azt tudom. Magyart, ugye? Németet persze most nem tanítanak.

– Igen, magyart. Meg néha történelmet. A Kazinczyban.

A pap fürkészve pillantott rá; aztán egyszerre megkeményedett az arca, most mintha olyan lett volna, mint régen, a hangja is határozottan csengett.

– Mondd, Miklós, mért nem kerestél meg? Pedig tudtad, hogy kiszabadultam, ugye?

Nem felelt. Ettől a kérdéstől félt, és a választól, hisz előbb-utóbb mégis felelnie kell. De a pap se nézett rá, újabb cigarettára gyújtott, mohón szívta le a füstöt.

– Hallom, megnősültél – mondta aztán szinte közömbösen, s mégis bujkált valami a hangjában, amitől önkéntelenül fölkapta a fejét.

– Honnan tudja, tanár úr?

– Nem mindegy? – mondta a pap kissé diadalmasan. – És igaz, hogy a feleséged párttag?

– Igaz – felelte kissé ellenkezve.

– Szívből?

– Igen.

– És miért vetted feleségül?

Most már bosszantották a monoton kérdések; a pap mindig így faggatta őket, de akkor érezte a kérdései mögött a szeretetet, most pedig mintha vizsgálóbíró előtt állna.

Akarata ellenére élesen felelt:

– Mert szerettem.

A pap felkapta a fejét:

– Múlt időben mondod?

– Nem – mondta a kelleténél gyorsabban; ha nem veszi észre a pap szemében megcsillanó reményt, talán nem hazudik, inkább hallgat; ez az egyértelmű válasz mindenképp hazugság, hisz a legszívesebben megnézné az óráját, meddig kell még várnia, hogy láthassa a nőt. Ha eljön.

– Ez sok mindent megmagyaráz. Akinek a felesége párttag, jobb, ha óvakodik a magamfajta börtöntölteléktől.

Hirtelen felemelte kezét, nehogy közbeszólhasson:

– Ne érts félre, nem ítéllek el, mert félsz. Valamikor azt hittem, több gyarlóságot már nem ismerhetek meg, mint amennyit a gyóntatószékben hallottam. A börtön többek között arra is jó volt, hogy ebből a téveszmémből kigyógyítson.

Egyre gyorsabban beszélt, a szemhéja is egyre idegesebben remegett; alig tudta már követni a kusza gondolatokat, ez is megdöbbentette, nyugodtnak és megfontoltnak ismerte.

– Persze, nemcsak te vagy a hibás; én igazán tudom, mi a félelem. Különben a hátralévő hét évemet elengedték – szúrta közbe –, legalábbis a börtönparancsnok azt mondta. Ezt csak azért mondom, hogy kár volt annyira félned. Én már semmin sem csodálkozom – esett le hirtelen a hangja –, tudom, hogy csaknem mindenki megalkuszik, ha arra kényszerítik. Csaknem mindenki – ismételte olyan különös hangsúllyal, mintha választ várna, de nem értette, mire gondol. Csodálkozva nézett rá.

– Emlékszel arra a fiatalemberre, akit fölküldtem hozzád Szegedről? – kérdezte hirtelen a pap.

– Emlékszem – mondta döbbenten. Ez még negyvenhétben volt, nem sokkal azután, hogy a papot váratlanul elhelyezték Pestről, csak annyit tudott, hogy a rendfőnök hívatta, egész délután tárgyaltak, a pap nagyon komoran jött le, segített neki csomagolni, némán ürítették ki a két szekrényt, alig szólt hozzá a két nap alatt, amíg elutazott, mintha nem is vette volna észre, hogy mellette van, annyira elmerült a gondolataiban, csak a pályaudvaron fogta meg a vállát: majd üzenek érted. De csaknem két hónapig nem írt, aztán megjelent egy egyetemista a pap rövid levelével, hogy adjon szállást a fiúnak. Néhány hét múlva a fiatalember megint becsöngetett, s megkérte, vigyen ki egy csomagot Kispestre, ő este nem tud kimenni, mert utazik tovább, sokáig botorkált a sötét utcákon, míg megtalálta a házat, egy mogorva férfi nyitott ajtót, be sem engedte, csak elvette a csomagot. Az egyetemista megint hozott levelet a paptól, hívta, menjen le Szegedre, megbeszélik majd, hogy ott iratkozik be az egyetemre, s különben is sok mindenről szeretne beszélni vele. Azonnal indult volna, de nem volt pénzük, meg kellett várnia az elsejét, amíg a nagybátyja fizetést kap, s közben a papot letartóztatták; mintha fejbe verték volna, úgy olvasta a kis hírt az újságban; „államellenes összeesküvés vádjával”, hiába kérdezte a többi tanárt, még a rendfőnökkel is beszélt, de az is csak a vállát vonogatta: hja, fiam, nehéz időket élünk. Néhány nap múlva hirtelen eszébe jutott az egyetemista, a hideg végigfutott a hátán, akkor félt, nagyon félt, hónapokig fölriadt éjjel, mert azt álmodta, hogy csengetnek, s egy nagy fekete autó áll az iskola kapuja előtt.

– Látod – mondta a pap furcsa mosollyal –, az a fiatalember nyolc évet kapott, mert nem alkudott meg.

A vér hirtelen a fejébe szállt; akkor lázadt föl először a pap ellen, amiért vak eszköznek használta, mint egy taknyos kölyköt, nem volt joga hozzá, ha az egyetemista megmondja, miért jött, az más, az sem mentség, hogy a pap tudhatta, nem mondott volna nemet, ez így megalázó volt és gyűlöletes.

– Tanár úr – mondta hevesen –, mért tette ezt velem? Mért nem mondta meg az igazat, mért áltattak?

– Miért? – mondta a pap elgondolkozva. – Igen, miért? Ezen én is sokat töprengtem.

Idegesen cigarettára gyújtott, mintha húzni akarná az időt. Aztán halkan mondta:

– Mert féltettelek.

Lehajtotta a fejét, most jó lett volna csendben ülni, legalább egy darabig, elfelejteni mindazt, amit eddig beszéltek, elfelejteni a nyolc évet, ami közéjük ékelődött, csak erre az egyetlen szóra gondolni, de a pap folytatta:

– Azt kérdezted az előbb, nehéz volt-e? Hát az volt a legnehezebb, hogy évekig ültem a zárkában, szemben a mocskos fallal, és egyre arra kellett gondolnom, hogy megérdemeltem. Mindenki megérdemelte – mondta szinte vadul –, aki odakerült. Megérdemeltük, mert nem tudtuk megakadályozni azt, ami lett. Mert nem mertünk mindent föláldozni. Mindent és mindenkit, érted?

A kövérség mintha egyszerre lemállott volna a pap arcáról, most olyan volt, amilyennek azelőtt ismerte, kemény és szigorú; az utolsó években, a letartóztatása előtt egyre komorabb, egyre hozzáférhetetlenebb lett, akkor alig vette észre, de később sokat gondolkozott, mi okozhatta ezt. Pedig a pap is alig várta a háború végét, utálta a nyilasokat, olyanok, mintha magyarnótának írták volna át a Wagner-operákat, mondta róluk, de azokban a furcsa időkben, mikor még az iskola is megpezsdült, hetente kétszer tanítás helyett a cserepet hordták a tetőre, négy emelet hosszú kígyót alkotva, a tenyerükön lehorzsolódott a bőr, de nem törődtek vele, reggeltől délig azt énekelték, hogy János bácsi a csatában, hol a földszint kezdte, hol a padlás, olykor egyszerre mind a kettő, s valahol középen találkozott a dal, még a kis kopasz igazgató sem szólt rájuk, akiről mindenki tudta, hogy csak azért nevezték ki igazgatónak, mert tót volt, s beszélt oroszul – ezekben a furcsa időkben a pap egyre mélyebben süppedt a konok hallgatásba. Csak a cserkészcsapattal törődött, soha nem dolgozták ki olyan lelkiismeretesen a nyári táborozás programját, a rajgyűlések, az őrsi foglalkozások rendjét, mint akkor, mintha legszívesebben a fiúk minden percét igénybe vette volna, s mégis másképp bánt velük, mint azelőtt, ha beszélt, minden mondata parancsnak hangzott. Ideges is volt, ami régebben sosem fordult elő, egyszer őt is kizavarta a szobájából; a március 15-i felvonulásra készültek, a kerületi gyűlésen ő képviselte az iskolát, elhatározták, hogy az iskolák és az ifjúsági szervezetek zászlóit együtt viszik a menet élén, lelkesen ment haza, kicsit élvezte is a küldöttséget, de a pap összehúzta a szemöldökét: a cserkészcsapat nem vonul föl. De tanár úr, mondta döbbenten, nem értetted, mit mondtam, förmedt rá a pap, az iskola zászlaját vihetitek, abba nem szólhatok bele, de amíg én vagyok a parancsnok, egyenruhás cserkész nem lesz a menetben. Én megígértem, hebegte, mert nem tudott okosabbat mondani, a pap arca vörös lett, már te is, mondta dühösen, menj, hagyj magamra. Soha nem beszéltek erről a jelenetről, a papot néhány hónap múlva helyezték Szegedre.

– Nem emlékszik, tanár úr – mondta hirtelen –, miről mesélt nekem az ostrom alatt a pincében? A tökéletes államról, ahol a szegény nem ellensége a gazdagnak, és a gazdag nem elnyomója a szegénynek, mert mindenkit egyaránt a szeretet vezérel.

– Igen – mondta a pap tompán. – És akkor azt hittem, talán megvalósíthatjuk ezt az államot. Még akkor is hittem, mikor az egyháztól elvették a birtokait. Emlékszel, mit mondtam? Hogy végre megszabadultunk legnagyobb terhünktől, a legnagyobb gáttól, ami elválasztotta tőlünk a népet. Hogy most jön az aranykor, amikor nép és egyház valóban egy test lehet. De tévedtem; ez a világ nem a mi világunk. És aki rájön, hogy tévedett, ha becsületes ember, vonja le a következtetéseket, és változzék meg.

– És én nem változhattam? Mért nem tudja elképzelni, hogy én is megváltoztam, mióta találkoztunk? Mért vádol, hogy gyáva és megalkuvó vagyok? És mért nem mondja a szemembe, hogy a feleségemet is csak azért vettem el, mert párttag? Hisz úgyis tudom, hogy erre gondolt.

– Nem az a fontos, hogy változtunk vagy sem, hanem hogy a helyes utat választottuk-e.

– És az olyan biztos – mondta most már szinte ellenségesen –, hogy a tanár úr választotta a helyes utat?

– Mit képzelsz te – csattant föl a pap elvörösödve –, mi vagyok én? Hülye? Vagy csirkefogó? Azt hiszed, én nem töprengtem, nem gondolkodtam, nem rágódtam eleget? Ó, bent mindenre van idő, olyasmit is végiggondol az ember, ami máskor talán eszébe sem jutna. Az egyik nyomozóm a kihallgatásokon mindig a lelkemre akart beszélni: maga azt mondja, szociális gondolkodású ember, hát mért nem látja be, hogy a népnek jó, ami itt történik. És sorolta, hogy földet kapott a paraszt, államosították a gyárakat és így tovább. Csak a lényegről nem beszélt, a lényegről, érted? Aztán pár év múlva bedugtak mellém a zárkába valami pártembert, az elvtársai minden fogát kitörték, és mégis azt hajtogatta, ha őt agyonverik, akkor is az a jó, ami itt van. Látod, ez jobban hatott rám, mint a nyomozó minden érve: honnan ez az eszeveszett, őrült hit, miből táplálkozik? De hiába, ez sem tudott meggyőzni; hazug eszmékben is lehet hinni. Te – mondta elfulladva  –, sose meséltem neked: az én apám bakter volt, kilenc gyereket nevelt fel. Én tudom, mi a szegénység és milyenek a szegények. Épp ezért jogom van a nevükben beszélni: a szegényeknek ez nem kell. Bármennyit gondolkodtam, mindig csak oda jutottam, hogy nem kell. Mert hiába adnak földet a parasztnak, attól még nem lesz boldog. Senki nem lehet boldog egy országban, ahol ártatlan embereket börtönbe zárnak, kínoznak, megölnek. Ahol a népet, igen, a szegényeket megfosztják a hitüktől, elveszik tőlük az istent. Ahol nem a jóság és a szeretet, hanem a gyűlölet uralkodik, mert ez a lényeg, a többi nem számít. Hát nem érted – súgta szinte eszelősen –, hogy nincs más út, mint isten útja, és aki erről letér, posványba fullad, mint ez a szerencsétlen ország!

– Nem csoda, hogy a tanár úr a börtönben csak rosszat látott – mondta szomorúan.

– Mért, te láttál mást is? – csapott rá a pap.

– Igen.

A pap tekintete már kíméletlenül rideg volt.

– Csak nem lettél te is kommunista?

– Nem – rázta meg a fejét –, nem vagyok az.

– Akkor mégis megalkuszol! – mondta a pap szinte diadalmasan. – És nem veszed észre, te szerencsétlen, hogy semmi értelme? Hogy tönkretették az életedet? Hiába törleszkedsz hozzájuk, nem fogadnak be, mert annyira elvetemült mégsem tudsz lenni, mint ők. Mi lett belőled? Középiskolai tanár. Azt hiszed, ennek neveltelek? Minden lehetett volna belőled, minden, érted? Törődtem én valaha azzal, hogy az apád iskolaszolga volt? Sőt, annál jobban segítettelek.

Most végre kimondta; csodálkozott, mennyire nem fáj már a szó, amiért valaha verekedni szeretett volna, nem volt már éle, szinte jelentése sem. De nagyon nyugodt lett, hogy a pap végre kimondta.

– Erre tanított engem, tanár úr? – kérdezte szinte leckéztetve. – Hogy a magam sorsán mérjem le, jó-e valami vagy rossz? Hogy az dönti el, mi az igaz és mi nem, hogy nekem mennyi hasznom van belőle? – A pap felemelte a kezét, de most nem hagyta, hogy félbeszakítsa. – Hadd fejezzem be! És nem is igaz, hogy nekem jobb lett volna. A tanár úr valóban nem törődött vele, ki az apám. De azért mégis tudta, ahogy a többiek is tudták, mindenki tudta. És ha senki sem emlegette volna, én akkor sem feledkezhettem meg róla soha. Tudja, mit jelent az, tanár úr, ha valakinek púp van a lelkén? Lehettem volna akármi, akkor sem felejthettem volna el, hogy egy iskolaszolga nevelt. És most nincs púpom, érti, tanár úr, és ez a lényeg! – Az évtizedes keserűség egyszerre kiszakadt belőle. – Emlékszik arra a színdarabra, amit a Városiban is bemutattunk? Azzal fejeződött be, hogy a proligyerek és az úrifiú örök barátságot kötnek. Én játszottam Miskát, emlékszik, tanár úr? Hát ha tönkrement az életem, azért ment tönkre, mert elhittem a szerepemet, elhittem, hogy ez így van a valóságban is. És mindig magamban kerestem a hibát, mindig magamat okoltam, hogy mégsem vagyok kibékülve a sorsommal.

– Igen – mondta a pap hidegen –, az a darab arra tanított, hogy a szeretet minden különbséget felold. De ti mire tanítjátok az embereket? A gyűlöletre! Ez az egyetlen igazság, amit ismertek. Te is erre tanítod a diákjaidat, ugye?

– Engem olyan igazságokra tanítottak, melyekről húszéves koromban kiderült, hogy semmit sem tudok kezdeni velük. De akkor már késő volt; talán ezért nem tudom még ma sem, hogy mi az igaz. De én legalább arra tanítom a gyerekeket, hogy maguk keressék meg az igazságot. Ha nem is tudok sokat segíteni nekik, ők legalább tiszta lappal indulnak, nem úgy, mint én; rajtuk múlik majd, hogy okosabbak lesznek-e a tanárjuknál.

– Értem. Tehát annak is én vagyok az oka, hogy nem találod a helyed a világban. Igaz, megszokhattam már – mondta egyszerre nagyon fáradtan –, hogy mindenért nekünk kell felelnünk. Régi szabály, hogy minden bűnnel azt vádolják, aki nem tud védekezni. Márpedig azt elintéztétek, hogy ne tudjunk védekezni.

Egyszerre mégis megsajnálta; olyan ez, mint mikor valaki puszta kézzel akarja feltartóztatni a lavinát; a hó menthetetlenül betemeti, s önfeláldozása nem követésre méltó, hanem értelmetlen. Tudta már, hogy a pap nyolc év óta őriz róla egy képet, s most ezzel a képpel szembesíti őt. S hiába igaz az a nyolc év előtti kép, az összehasonlítás lehetetlen, mert a börtönben, úgy látszik, megállt az idő, nem is, inkább visszafelé pergett. Nem néztek egymásra, némán ültek az asztalnál, mintha semmi mondanivalójuk nem lenne már egymásnak. Meglepődött, hogy a pap egy idő múlva mégis megszólalt:

– Amikor magánzárkás voltam, hogy meg ne bolonduljak, mindig kirándultam. A Bálványról a Mélysárvölgyön át a Háromkőre, aztán sorra a csúcsok, Tarkő, Peskő, Őrkő, Bélkő; emlékszel, hogy gomolygott a völgyekben a köd? Vagy a Csóványosról a Magosfa nyergén a Nagymánára, le a Rózsapatakhoz, onnan Királyházára. Minden ösvényt megkerestem az emlékezetemben, minden vízmosást, minden forrást, csak ez éltetett. – Lassan felemelte a fejét: – Nem jönnél el még egyszer velem?

Nem tudott felelni; a szánalom fojtogatta a torkát, mégsem akart hazudni.

– Hát jó – mondta közömbösen a pap.

Már rég kint volt az utcán, még akkor is olyan furcsán érezte magát; ahogy kilépett a hűvös kapualjból, megint megcsapta a hőség, az emberek magukkal sodorták, meg-meglökték, mert nem nézett maga elé, a meleg, gondolta, de tudta, hogy nem igaz, egy pillanatig arra gondolt, hogy visszafordul, a pap még ott maradt, az ajtóból lopva visszapillantott, magába roskadva ült az asztalnál, kezében remegett a cigaretta. Mennyi mindent köszönhet neki, és mégse fordult vissza; tudta, hogy nincs értelme, nem segíthetnek már egymáson.

Már a Kálvin térnél járt, egyszerre eszébe jutott, hogy aznap még alig evett, az éhség marta a gyomrát, bement az állóbüfébe, bablevest rendelt kolbásszal, óvatosan tolakodott át az emberek között a tányérral, a leves színén paprikás zsírfoltok úsztak, hirtelen megundorodott az ételtől, nagy nehezen magába erőltetett néhány kanállal, de többet nem tudott, kiverte a veríték, nemcsak a forró levestől, szeretett volna még egy kicsit álldogálni, hogy kipihenje magát, de az émelyítő zsírszagtól, a helyiségben megfülledt melegtől felkavarodott a gyomra, ki kellett mennie az utcára, mert attól félt, rosszul lesz. Villamosra szállt, s kiment a Nagyvárad térre; az állóórán látta, hogy még több mint két órája van a találkozóig. Tudta, hogy a nő úgysem jön el, de most nem akart erre gondolni, a papra sem, a néhány kanál zsíros leves, amit evett, még mindig nyomta a gyomrát, a sarki vendéglőben megivott egy fröccsöt, most már gondolkozás nélkül azt rendelt, aztán lassan elindult a széles úton, de alig ment harminc métert, megpillantotta a táblát: Hámán Kató út.

– Nem – mondta olyan hangosan, hogy a vele szemben jövő öregasszony megállt, és csodálkozva kérdezte:

– Mi tetszik, kérem?

– Bocsánat – hebegte –, semmi …

Ez nem a Hámán Kató út, ez a Haller utca; a szíve gyorsabban vert, érdekes, a fák semmit sem nőttek, vagy rosszul emlékszik, persze, vele együtt nőttek, húsz, nem, huszonegy éve nem járt erre. Izgatottan fordult be a mellékutcába, ez a Tűzoltó utca, igen, az Ernő utca, mohón vallatta az emlékezetét, ez itt a Márton utca, most balra kell fordulni, még egy sarok, igen, ott a ház. Nem is csodálkozott, hogy a deszkakerítés éppúgy málladozik, a kapu éppúgy nyikorog; természetes volt, hogy itt semmi sem változott, minden olyan, mint huszonegy éve: az ellenkezőjén csodálkozott volna. Megállt a téglával kikövezett udvaron, a hézagokban sápadt fű nőtt, éppolyan, mint gyerekkorában, a vízcsapból szabályos időközökben csöpögött a víz, a lemállott, kormos vakolat alól kivillantak a nyers téglák, de azok is piszkosszürkék voltak. Valami mégis hiányzott, izgatottan kereste, hogy mi, persze, az ecetfa, biztos kipusztult, valóban, ott a helye, ott nincs kikövezve az udvar; de nem, még mindig hiányzik valami, egyszerre eszébe jutott, hogy a bácsi széke, hogy is hívták, igen, Barna bácsi, azt már nem tudta, mi baja volt az öregnek, két botra támaszkodva vonszolta magát, egész nap csak ült és nézelődött, a székét a gyerekek hordták utána, ahogy a napfény körbevándorolt az udvaron, nyáron az árnyékba, tavasszal-ősszel a napra.

Kinyílt a szomszédjuk ajtaja, ahol Bözsi néniék laktak, szikár asszony lépett ki, kezében vödörrel, s kíváncsian pillantott rá.

– Kit tetszik keresni?

– Senkit – mondta elgondolkozva. – Csak nézelődöm.

Az asszony kinyitotta a csapot; a víz fröcskölve zúdult a vödörbe.

– Ha megengedné – mondta egyszerre –, megmosnám a kezem.

Az asszony leemelte a tele vödröt a kopott kagylóról.

– Csak tessék. De várjon, hozok szappant.

A mosószappan dús habja ellepte a kezét, ilyenből fújták a szappanbuborékot, mosás után mindig elkönyörögték a maradékot, körülülték a nagy bádogbögrét, a szalmaszál végét behasogatták, hogy kinyíljon, mint a rózsa. Az asszony mellette állt, kezében a törülközővel.

– Talán a tanácstól tetszett jönni? – kérdezte.

Megrázta a fejét. Puha frottírtörülköző volt, őt mégis a durva, keményített vászonra emlékeztette; vörös lett a háta, a nyaka, mikor Bözsi néni dörzsölte, de télen jó volt, felmelegedett tőle.

– Itt laktam valamikor.

– Igazán? – mondta az asszony, de a hangjából nem érződött csodálkozás. – Már akkor is ilyen ronda volt a ház?

– Már akkor is – mosolygott; már akkor is málladozott a vakolat, a bútort nem lehetett a fal mellé állítani; mert hullámosra dagadt rajta a furnér, az ágyneműre furcsa ábrákat rajzolt a penész, a nagy őszi esőzésekkor mindig csöpögni kezdett a konyhájuk mennyezete, a horpadt lavórt állították alája, az apja este felmosóronggyal szedte fel a vizet.

– Már akkor is – ismételte, pedig tudta, hogy nem igaz; hiába őrzi a csontjaiban az ajtóhasadékokon befújó szél hidegét, orrában a nedves mész fanyar szagát, recehártyáján az udvari árnyékszék piszkát, ez a ház mégis kacsalábon forgó palota, akkor is, ha senki sem tudja. S egyszerre megsajnálta az asszonyt, akinek ebben az ocsmány, düledező házban kell laknia, és nem ismeri az ő álomkastélyát.

– Mikor tetszett itt lakni? – kérdezte az asszony most már kicsit érdeklődve.

– Rég. Húsz éve.

– Ajaj, olyan régi lakó nincs már egy se. Én is csak három éve költöztem ide, mikor szegény uram meghalt.

Rossz volt arra gondolni, hogy már nem nyithat be valamelyik ajtón, minden lakásban idegenek laknak; de vajon megismerné-e őket, tudnának-e még beszélni egymással? Nem a ház lett idegen, ő lett idegen a házban, huszonegy éve vitte el Ágnes néni, amikor az apját a tüdőkórházba szállította a mentő. Igen, már huszonegy éve, hogy az apja meghalt.

Esett a hó, a nagybátyja sokáig topogott a lábtörlőn, mielőtt kinyitotta az előszobaajtót; felkapta a fejét a füzetről, épp a házi feladatát írta, látta, hogy a nagynénje is az ölébe ereszti a kötést. Mindketten az ajtóra meredtek, csattant a zár, hallotta, hogy Feri bácsi leveszi a télikabátját, s beakasztja a szekrénybe, a halk nyögést is hallotta, mikor lehajolt, hogy kifűzze a cipőjét, mert cipőben sosem ment be a szobába; előbb az egyik, majd a másik cipő koppant a padlón, aztán csend lett. A halál azóta is ezt a csendet idézi az emlékezetébe: nem hallja a padló nyikorgását, a papucs csoszogását, a nagybátyja nem mozdul, csak áll az előszobában, a szekrény előtt.

Mert akkor már tudta, hogy az apja meghalt. Lopva a nagynénjére pillantott, rémülten kereste a tekintetét, hogy ne legyen olyan egyedül, de félt is, hogy Ágnes néni is tudja már, s ha ránéz, sírva fakad. A nagynénje azonban nem fordult feléje, lehajtotta a fejét, a kötésre meredt, ő pedig összekulcsolta a kezét az asztal alatt, édes, jó istenem, add, hogy apa ne haljon meg, add, hogy ne legyen semmi baja, pedig tudta, hogy hiába, mert az apja már halott. Inkább azért imádkozott, hogy ne kelljen még tudomásul vennie, hogy legalább egy kicsit úgy ülhessen az asztal mellett, mint akinek él az apja, de Feri bácsi egyszerre megszólalt az előszobában: Ágnes…

Görcsösen összeszorította a kezét, s gyorsan lehajtotta a fejét; így is látta, hogy a nagynénje nem néz rá, s most már hálás is volt ezért. A fohászt egy pillanatra sem hagyta abba, édes, jó istenem, add, hogy apa ne haljon meg, add, hogy ne legyen semmi baja, de közben feszülten leste az előszobából beszűrődő hangokat; a nagybátyja mondott valamit, olyan halkan, hogy nem értette, s mégis azt hitte, hogy érti, rémületében az imádság is beléje szorult, kinyújtotta a nyakát, hogy minél jobban halljon, és akkor Ágnes néni csendesen szipogni kezdett.

– Azért gondoltam, hogy a tanácstól jön, mert már rég ígérik, hogy lebontják a házat. Nem tetszik bejönni?

– Nem, köszönöm – mondta szórakozottan és elköszönt. Megszámolta a lépteit, tizenhat lépés az ajtótól a kapuig, hányszor számolta, amikor az apja hazajött; most már ő is akkorát lép. A hangjára már nem emlékezett, csak azt tudta, hogy halkan és lassan beszélt, mintha fárasztaná a beszéd, lassan is mozgott, már mikor a kapun belépett, megismerte csoszogó lépéseit, ma is megismerné, ezer ember lépése közül is, talán ez a legelevenebb emléke róla. Tulajdonképpen semmit sem tudott az apjáról; mire felébredt, már elment, a reggelije, a csésze tej és a karéj kenyér ott volt az asztalon, és mindig csak sötét este jött haza. Ha kövezőket látott, sokszor megállt a közelükben, s igyekezett elképzelni az apját, féltérdre ereszkedve, térdén a rossz autógumiból készült védővel, ahogy táncoltatja a kalapácsot a nagy kockaköveken, s a csőrös kannából csorgatja a nyúlós, erős szagú kiöntőt a hézagokba. Biztos nagyon le kellett hajolnia, hisz magas volt, keskeny válla előregörnyedt, beesett mellkasa összeszorult. Egyszer látott egy filmet, az úrnapi körmeneten a zarándokok térden csúsztak az oltárhoz; az apja is így vonszolhatta magát, végig a hosszú utcákon, mindennap, reggeltől estig. Olyankor megborzongott, mert arra gondolt, talán az apja keze nyomán tapos.

És mégsem az apja emléke hozta ilyen izgalomba; rá gyakran gondolt, különösen az utóbbi években, de a házat mintha elfeledte volna, a pajtásait is, az arcuk már elmosódott, csak azt tudta, hogy jó volt velük, hogy amikor elvitték a Márton utcából, megsiratta őket, a vedlett teniszlabdáját is, amit elfelejtett magával vinni, igaz, hogy mindegy volt, az iskolában nem lehetett labdázni, és különben sem volt kivel. Ágnes néni képeskockát vett neki; ha egymás mellé rakta a színes kockákat, hat képet állíthatott össze, az egyik Piroskát ábrázolta, ahogy az erdőben találkozik a farkassal, a másik Jancsit és Juliskát, amikor megpillantják a boszorkány házát, a többire már nem emlékezett, de ő a golyóit siratta, a tompa koppanású agyaggolyókat, a súlyos, ezüstös fémgolyókat és a legértékesebbeket, a halkan csengő, színes vonalakkal tarkázott üveggolyókat. A golyókat elvették tőle, csak az utcagyerekek golyóznak, mondta Feri bácsi, és a kockákkal csak egyedül játszhatott, az meg nem igazi játék.

Kikanyarodott a vásártér felé, egy pillanatra eszébe jutott, hogy ezen a sarkon volt a Weisz bácsi kocsmája, cégtábláján a fekete bika, amitől annyira félt, vele szemben az alattomos kanálislefolyó, ahol eltűnt a legszebb üveggolyója; lehajtott fejjel ment az utcán, a gömbölyű hátú utcakövekre meredt: mintha az apja hordozná a tenyerén. A téren leült egy padra; a templom mellett gyerekek rúgták a labdát, mit sem törődve a rekkenő hőséggel, őket mindig elkergette a templomszolga, később már nem is mertek arra játszani, mert az öregnek botja volt, hiába szaladtak el, utánuk vágta, egyszer a sípcsontját találta el, napokig bicegett tőle. A vásártér kihalt volt; nagyon megváltozott, virágok nyíltak a gondozott utak mentén, az emlékezetéből emeletmagasra rakott szénásszekerek gördültek elő, lomha tehenek bőgtek békésen, de a hídmérleg még megvolt, önkéntelenül is elmosolyodott, ő a mérleget Bözsi néni csillogó rézserpenyőjének ismerte, sehogy sem tudta megérteni, hogyan fér el a kicsiny aranytányérban kocsi, ló, rakomány, a mérlegház pókhálós ablakán nem tudott belesni, az ajtó nyílását figyelte, ott bent lehet a csoda, talán egy sújtásos mellényű óriás kapja a markába a szekeret.

Megint a papra gondolt, ahogy ottmaradt, egyedül, az asztalra könyökölve; miért is kellett eljönnie a Márton utcából, azóta ő is ilyen egyedül van. Tudta, hogy a nő úgysem jön el; elkeseredetten markolta meg a pad támláját, aztán lassan elengedte, s lehajtotta a fejét. Olyan meleg volt, hogy le kellett vetnie a kabátját; lefektette maga mellé a padra s rágyújtott. A templom árnyékában fürdőruhában futballoztak a gyerekek.

Óvatosan dugta be a kulcsot a zárba, hátha alszik az anyja; a konyhában letette az orvosi táskát, s kibújt a szandáljából, de amikor csendesen kinyitotta a szobaajtót, az öregasszony tekintete már várta. Kissé megkönnyebbült, mindig félt, hogy egyszer a merev testet találja az ágyban, most a lelkiismerete is furdalta azért a félóráért, amíg elszaladt az egyik betegéhez a Kristóf utcába; leguggolt az ágy mellé, s kezébe vette az anyja izzadt kezét.

– Hogy van, mama? – kérdezte, de inkább az arcáról szerette volna leolvasni a feleletet; tudta, hogy a beteg sosem panaszkodik.

– Jól – mondta az öregasszony, s alig észrevehetően megsimogatta a kezét. – Csak egy kis vizet kérek.

A pohár üres volt az éjjeliszekrényen, úgy látszik, a szomszédasszony még nem ért rá átjönni. Mégiscsak kár volt hazahozni a kórházból, a nővére hétre jár a gyárba, a sógora hatra, ő meg csak hetente kétszer tud délelőtt elszabadulni; hiába, mindenképp haza akart jönni, nem emlékezett, hogy valaha is kért volna tőlük valamit, nem volt szíve ellenkezni. És különben is tudta, hogy mindegy.

– Hozom már. És hozok egy kis befőttet is, jó?

– Ne – mondta az öregasszony, s nem engedte el a kezét. – Nem kérek, nem vagyok éhes.

– Muszáj. Meglátja, milyen jó lesz. Így sosem gyógyul meg, ha nem eszik semmit.

A konyhában kibújt a ruhájából, a nővére ócska munkaköpenyét akasztotta le a fogasról, csak egy gomb volt rajta, azt se gombolta be, meztelen talpa csúszott a hűvös kőpadlón, felbontott egy szilvabefőttet, még az anyja tette el, mi lesz, ha ez is elfogy, ez volt az egyetlen, amit a beteg szívesen evett, úgy kellett beleerőltetni az ételt. Feltámasztotta az öregasszony fejét, megitatta, aztán levette róla a lepedőt.

– Most fogja meg szépen a nyakam, átteszem a székbe.

A hóna alatt s a térdénél fogta meg, érezte kemény csontjait, hús már alig volt a testén, így is össze kellett szednie minden erejét, mikor felemelte. A beteg halkan nyöszörgött, aztán sóhajtva hanyatlott hátra a karosszékben.

– Ugye mennyivel jobb így – mondta, mint egy gyereknek. – Ne nyissam ki a zsalut, hogy kilásson az utcára?

– Jó így is, kislányom – suttogta az öregasszony, de azért csak kinyitotta az ablaktáblákat, az ablakot is, most úgyse süt ide a nap, talán enyhül egy kicsit a fülledt meleg a szobában, s kicserélődik az izzadságszagú levegő. A világosság végigsepert az öreg bútorokon; tudta jól, hogy ezért akart hazajönni az anyja, ha nem is mondta soha, itt akar meghalni, ugyanabban az ágyban, ahol az ura, nem az idegen, fehér kórházban. A szoba most éppolyan volt, mint gyerekkorukban; amíg az anyja egészséges volt, kint aludt a konyhában, de most visszahozták az ágyat a szobába, a nővére duplarekamiéját vitték ki. A lakás a földszinten volt, a keskeny ablakból odalátszott a tejcsarnok cégtáblája; ha ismerős ment el az ablak előtt, mindig beköszönt. Szétdobta az ágyneműt, hadd szellőzzön, a fanyar testszag már a matracokba is beivódott, de amikor megfordult, látta, hogy az anyja nem néz ki az ablakon, hanem őt figyeli.

– Mi van, mama? – ült le mellé a földre, s megint megfogta a kezét. A köpeny szétnyílt a testén, állát fölhúzott térdére támasztotta, úgy nézte az öregasszonyt; ritkás haja sárgásfehér volt, a bőr rászáradt az arcára, s ráncos lebernyegként lógott a nyakán, pedig csak az ősszel múlt hatvankilenc éves.

– Te, Mártuska – mondta a beteg –, nem tudtok ti valami szert adni, amitől elalszik az ember?

– Nem tud aludni? – kérdezte csodálkozva, mert ezt soha nem mondta a nővére; de mit tudnak ők a mozdulatlanul heverő szélütött test éjszakáiról? Nyeles csengőt állítottak az éjjeliszekrényre, hogy ép jobb kezével megrázhassa, ha akar valamit, de még soha, egyetlen éjszaka sem szólalt meg a kis harang.

– Nem olyat – mondta az öregasszony. – Valamit, amitől egészen elalszik az ember.

Szerencsére megtanult uralkodni magán; tudta, hogy a szeme is elárulhatja. S azt is, hogy most nagyon keménynek kell lennie.

– Nézze, mama – mondta szinte mogorván –, megmondtam magának őszintén, mi a baja, ugye? Hogy javulni fog-e, az csak magán múlik. Ha rendesen eszik, és nem töri a fejét ilyen szamárságokon, fölszívódik az agyvérzés. Hát akkor mért bánt engem ilyesmivel?

– Nem – súgta a beteg, s elvékonyult a hangja –, én nem akarlak bántani.

– De bánt! – csattant fel, s közben egy pillanatra össze kellett harapnia a fogát; csak azért imádkozott, hogy legyen ereje befejezni. – Bánt, engem is meg Erzsit is, mert nem akar meggyógyulni. Főzök egy kis levest, milyen levest szeretne, legalább azt egye meg!

– Mért él az ember, ha már egy levest se tud megfőzni – motyogta az öregasszony.

– Mama – szólt rá keményen –, figyeljen rám! Erzsiék még a nyáron megveszik a motort. És aztán gyereket akarnak, ezt tudja maga is. Itt az ideje, Erzsi már nem tizenhat éves. És mit gondol, mi lesz azzal a szerencsétlen poronttyal? Ki fog törődni vele egész nap, ha nem maga? Cipelhetik minden hajnalban a bölcsődébe; azt hiszi, jó az egy olyan csöppségnek? De maga nem akar meggyógyulni.

Az öregasszony ránézett; nem sütötte le a szemét, állta a tekintetét, tudta, hogy ezzel többet érhet el, mint a szavaival, de hiába igyekezett kitalálni a gondolatait, a ráncos, finom vonású arc éppolyan kifürkészhetetlen volt, mint a világoskék szempár. Csengettek, önkéntelenül is megremegett; a feszültség még akkor is benne reszketett, mikor ajtót nyitott.

– Maga már megint nem tud nyugton ülni a fenekén? – mordult rá a bekacsázó alacsony nőre. – Mért nem megy ilyen időben strandra, ha már szabadságon van?

– Gondolja, doktornő, hogy én még levetkőzhetem férfiak előtt? – vigyorgott az asszony, akit láthatólag nem zavart a mogorva fogadtatás. – Hogy van a néni?

– Nagyon jól – mondta, mert a szobaajtó nyitva volt. – Menjen csak be, és mossa meg a fejét; nem akar enni. Krumplileves jó lesz, mama? – kiabált be a szobába, s csak azért imádkozott, hogy az asszony csukja be maga mögött az ajtót. Akkor nekidűlt a konyhaszekrénynek, homlokát a hűvös üvegnek támasztotta, s görcsösen belekapaszkodott az asztal lapjába. Nem tudott sírni, pedig az talán segített volna; olyan fáradt volt, mint egy éjszakai ügyelés után, ha nagyon sok beteget hoztak. Nem lenne valóban jobb egy morfiuminjekció, mint ez az embertelen szenvedés; nem emlékezett, hogy az anyja valaha is székre ült volna, a szobába is bevitte a hokedlit, arra kuporodott, mintha bocsánatot kérne, hogy ül, és most már soha többé nem kelhet fel az ágyból, még a kezét sem mozdíthatja. Az egyetemen megtanították, mi a klinikai meg a biológiai halál, de van még egy halál, az emberi halál, amikor az élet egyszerűen értelmetlen már, mert a test alkalmatlan mindarra, amiért élni érdemes. És mégsem tudja felszívni a fecskendőbe a mérget, mégis verekszik ezért a semmit nem érő életért; remélte, ha ő kerülne ilyen helyzetbe, erősebb ember áll majd mellette. Lassan kiegyenesedett, kihozta a krumplit a kamrából, vizet eresztett rá, s térde közé szorította a lábost.

– Most már nézi az utcát – mondta az asszony, mikor kijött a szobából. Kihúzta a fiókot, kést vett ki, s ő is hámozni kezdte a krumplit. – Nagyon rossz a szíve?

Bólintott; egy ideig csak a kések sercegtek.

– A kórházban mi újság? – kérdezte aztán az asszony.

Letette a kést, s összeráncolta a homlokát.

– Ide figyeljen, Zsófi: jövőre elintézem, hogy nyáron beutalják valahová. Minél messzebbre, lehetőleg a pokol fenekére, nehogy visszaszökhessen. Nekem nem fog még a szabadsága alatt is mindig a kórházban kujtorogni. Azt hiszi, nem mondták a betegek, hogy tegnap is bent volt?

– Mért ne lettem volna bent? – mondta a kövér asszony nyugodtan. – Olyan törvény nincs, hogy ne mehessek be, ha szabadságon vagyok.

– Ha nincs, majd én csinálok. Mióta főnővér lett, azt képzeli, maga vezeti az osztályt, mi?

– Nem. Az osztályt a professzor úr vezeti. De ha én nem vagyok ott, azok a taknyosok mindent elrontanak. Valkóval mi van? – tette hozzá egy idő múlva.

– Lenyomtuk a vérnyomását száznyolcvanra. Maga nélkül is.

Megmosta a krumplit, s föltette a butángáz-tűzhelyre. Közben hátrafordult:

– Gondolja, nem tudom, hogy most sem engem akar látni, csak arra kíváncsi, mi van a kórházban?

– Mondtam én az ellenkezőjét? A doktornőre nem vagyok kíváncsi, magát bámulják csak a férfiak.

Vizsgálódva végigmérte a köpeny alól kibújó meztelen testet.

– Úgy látom, még van mit bámulni. Azért néhány kilót nem ártana fogynia; egy kis testmozgás az ágyban hamar leszedi a csípőről a felesleget.

Dühösen összefogta magán a köpenyt, de aztán legyintett s elengedte.

– Mi baja? Mért ideges? – kérdezte az asszony.

Előszedte a szennyes edényt az asztal alól, berakta a mosogatódézsába, aztán visszaült az asztalhoz. Állát a tenyerébe támasztotta.

– Ma az utcán leszólított egy férfi.

Az asszony bólintott, mintha ez természetes lenne.

– Csinos? – kérdezte aztán.

– Mért, maga szerint melyik férfi csinos?

– Amelyik legalább mázsás. És mindenképp fekete. Bajusza lehet, de nem feltétlenül szükséges.

– Erős rugók lehetnek az ágyában, ha az ilyen férfiakat szereti. Ezek szerint nem csinos.

Ráöntötte a vizet az edényekre; az asszony szó nélkül leakasztotta a törölgetőruhát, de visszaereszkedett a hokedlira. Ha ült, nem látszott olyan formátlannak; vaskos teste hihetetlenül rövid, oszlopszerű lábakon nyugodott.

– Na és?

– Semmi na és. Délután találkozunk. Ha elmegyek.

Az asszony megrovóan nézett rá:

– Ne szamárkodjon, mért ne menne el? Egyedül akar megpenészedni? Azt hiszi, olyan sokáig futnak még maga után a férfiak? Vagy még sosem ismerkedett utcán?

– De – mondta elgondolkodva. Mióta István elhagyta, volt néhány futó kalandja, de nem sok örömét lelte bennük; a kellemes félórák után unalmas, fárasztó hetek következtek, nem tudta kihasználni a férfiakat, s mikor már untatták, ellökni magától. A szakítás utáni keserves hónapokban kellett hogy legyen valaki mellette; addig eszébe sem jutott a kora, de mióta egyedül maradt, egyre gyakrabban gondolt arra, hogy huszonkilenc éves: mire vár, és még meddig várhat, ha nem akarja egyedül leélni az életét.

Ez a reggeli találkozás meglepte; azon kapta magát, hogy minduntalan igyekszik visszaidézni a férfi arcát, amire csak homályosan emlékszik; mikor eljött a betegétől, egy pillanatig azt remélte, hátha megint találkozik vele, s az autóbuszon többször is megpróbálta összerakni azt az öt mondatot, amit beszéltek. Talán mégsem volt véletlen ez a találkozás; ahogy a petesejtet csak érett állapotban lehet megtermékenyíteni, az ember sem mindig fogékony a szerelemre. S úgy látszik, ő ilyen állapotban van.

– Mossa már el az evőeszközt is, kihűl a víz – szólt rá az asszony, s csak akkor vette észre, hogy egy kést tart a kezében, s azt nézi merően.

– Még mindig nem tudta elfelejteni? – kérdezte az asszony, s letette a törlőruhát.

– Á! – mondta, mert most igazán nem Istvánra gondolt, de azért elkomorult az arca.

– Pedig ideje lenne már, hogy megjöjjön az esze. Azt hiszi normális volt, amit a doktor úrral csináltak? Meddig voltak együtt, öt évig?

– Hat – mondta gépiesen.

– Akkor hat. Ha megesküsznek, jó. Akkor úgyse tart hat évig a szerelem. De így, hogy se együtt, se külön; nem csoda, hogy a végén már csak marták egymást.

Zsófi persze csak az utolsó évüket ismerte, amikor minden erejét felőrölte már, hogy féken tartsa István egyre elviselhetetlenebb hisztériáját; ez a gyenge ember tulajdonképpen félelmes zsarnok volt, épp a gyengeségével terrorizálta, állandó készenlétben kellett lennie mellette, hogy mikor roppan össze. S furcsa, a végén mégis István hagyta el; ő nem tudta elhagyni, mindig attól rettegett, hogy a férfi nélküle nem áll meg a lábán.

– Megint egy törött szárnyú galamb – mondta hirtelen, s gúnyosan elhúzta a száját; csak most emlékezett a férfi gyámoltalan mosolyára, félszeg emberke lehet, meghatóan félszeg, abból a fajtából, akikről sugárzik a boldogtalanság.

A kövér asszony megvonta a vállát.

– Látja, csak nevet rajtam, mikor azt mondom, hogy a férfi a mázsánál kezdődik. Gyerek maga még mindig; mikor tanulja meg végre, hogy az asszonynak pár kell, nem csecsemő, akit pátyolgathat?

– Nem tudom – mondta töprengve. – Azt hiszem, az ember mindig egyfajta férfit keres. Ezen nem lehet változtatni. Az egyiknek az okosak kellenek, a másiknak a kedvesek. Magának például a fekete hajú díjbirkózók.

– A doktornőnek meg a törött szárnyú galambok. És minél több sebük meg nyavalyájuk van, annál jobb. Nehogy egy pillanatra is gondtalan lehessen mellettük. Én a maga helyében már rég elmentem volna Jézuskrisztusnak.

– Jó. Akkor magát meg elviszem Szentpéternek.

– Jobb lesz, ha nem viccel – mondta az asszony komolyan. – Addig játszik a tűzzel, míg egyszer nagyon megégeti magát; úgyis mindig olyasmin töri a fejét, amin semmi szükség töprengeni: ez a legnagyobb baja. Mire jó annyit tépelődni? Az ember csinálja a dolgát, aztán kész. Ha baja van, sírjon, aztán felejtse el! Ha meg szerelmes, örüljön!

– Hát akkor örülök, jó? Meg van elégedve?

– Miattam. Most mindenesetre rántsa be a levest! Aztán mehet a galambjához, majd én megetetem a nénit. Hisz ahhoz se ért, hiába olyan nagyon okos.

Egyszerre olyan jókedve támadt, hogy ráöltötte a nyelvét az asszonyra:

– Bee! – mondta, aztán gyorsan elfordult, s kivette a konyhaszekrényből a liszteszacskót.

Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Riadtan kapta fel a fejét, egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán meglátta a futballozó gyerekeket a templom mellett; megdörzsölte a szemét, egy öregember állt előtte.

– Már megbocsát, uram – mondta a sétapálcás öreg –, de nem okos így elaludni.

Még mindig nem tért egészen magához; értetlenül bámult az apró termetű öregemberre, aki a fullasztó meleg ellenére sötét öltönyt, nyakkendőt és kalapot viselt.

– Képzelje el, kérem, ha nem én jövök erre, hanem valaki más. Valaki más, tetszik érteni? És a kabátja itt fekszik a padon.

Önkéntelenül is odakapott, aztán hirtelen az órájára nézett: háromnegyed öt elmúlt.

– Nagyon köszönöm – motyogta, s gyorsan fölállt; olyan erőtlen volt, hogy egy pillanatig azt hitte, nem is tud elindulni.

– Nincs mit, uram – mondta az öregember, s udvariasan megemelte a kalapját.

A feje kóválygott; amikor elaludt, a fiatal platánfa még beárnyékolta a padot, de közben arrébb kúszott az árnyék, a homloka tüzelt a napsugaraktól. A nyelve a szájpadlásához tapadt, alig tudott nyelni, annyira kiszáradt a torka; inni szeretett volna valamit, de nem mert, sietett, félt, hogy elkésik; mi lett volna, ha az öregember nem ébreszti fel? Az állóóra épp ötöt mutatott, mikor odaért a térre. Az emberek ki-bejártak a kórház kapuján, pedig nem is volt látogatási nap, virágcsokrot és zacskót szorongattak, minduntalan meglökték, a keze ragadt az izzadságtól, egyik lábáról a másikra állt, öt óra tíz perc, egyszerre meglátta a nőt, akkor lépett ki a kapun, valaki köszönt neki, csak bólintott.

– Ne haragudjék – mondta –, nem szoktam késni.

– Igazán szívesen vártam volna tovább is.

Maga sem tudta, hogyan csúszott ki a száján ez az ostobaság, a szavak maguktól formálódtak mondattá, meg is ijedt, mert a nő rápillantott, vizsgálódva s szigorúan, már szerette volna visszaszívni, de hiába, nem lehetett: akárcsak reggel, most is egy idegen beszélt belőle.

– Tulajdonképpen hová megyünk? – kérdezte a nő, s ő zavartan vonta meg a vállát; fogalma sem volt, annyi minden kavargott a fejében reggel óta, de erre nem gondolt, tulajdonképpen sose merte elhinni, hogy a nő valóban eljön.

– Maga mindig ilyen hallgatag?

– Nem, dehogy – hazudta gyorsan, s kínosan erőltette az agyát, hogy mit mondjon, de hiába, semmi sem jutott az eszébe; elkeseredetten szorította össze a fogát, egyszerre rettenetesen nyomasztotta a gyámoltalansága.

– Menjünk, igyunk meg egy kávét – mondta a nő. Nem ellenkezett, pedig kávét éppúgy nem szokott inni, mint szeszt, felizgatta, egyszer társaságban beleerőszakoltak két duplát, majdnem berúgott, de ez nem a lusta kábultság volt, mint Egresen, valami különös, felfokozott állapot, minden élesebb lett, a színek, a hangok, mintha két Kun Miklós lett volna: aki becsípett a kávétól, s egy másik, aki figyeli.

A presszóban ventillátor búgott, de még így is meleg volt az ablaktalan helyiségben; a falat piszkos tapéta fedte, a terítőt is kávéfoltok tarkították. Egyedül voltak, a felszolgálónő is csak percek múlva került elő; addig szótlanul ültek, a nő kinyitotta orvosi táskáját, kis, gumidugós üveget vett elő, valami csípős szagú folyadékot öntött egy vattacsomóra, s megtörölte vele a homlokát.

– Nekem egy konyakot is hozzon – szólt a fehér köpenyes lány után.

– Az úrnak is?

– Hogyne, persze – mondta zavartan.

– Mért rendel italt, ha nem akar inni? – kérdezte a nő.

– Dehogynem akarok – ellenkezett, de érezte, hogy elvörösödik a tekintetétől, s a dühtől is: olyan zavarban van, mint egy tizenhat éves lány az első randevúján.

– No jó – mondta a nő –, ezen ne vitatkozzunk.

Megitta a konyakját, s legyezni kezdte magát a papírszalvétával.

– Fáradt vagyok. Undorító ez a meleg.

Hátradőlt a széken, s egyszerre a szemébe nézett.

– Nem mondaná meg, mért akart találkozni velem, ha nem szól egy szót sem?

Váratlanul érte a kérdés, a torkát még marta az erős szesz, szólni akart, de köhögni kezdett, s aztán már nem tudott megszólalni.

– Nos? – kérdezte a nő; a tapéta mintái egyszerre elmosódtak, a poros csillár mintha megmozdult volna, kiverte a veríték, alig kapott levegőt.

– Rosszul van? – hallotta a nő hangját valahonnan messziről; támolyogva felállt, a padló csúszkált a lába alatt, meg kellett kapaszkodnia a szomszéd asztalban, az ujjai megcsúsztak a hűvös tapintású üveglapon; imbolyogva, mintha részeg lenne, elindult a bordó függöny felé, ahonnan egy nő- meg egy férfi-kerámiafej vigyorgott rá, pedig nem volt részeg, az agya nyilvántartott mindent, csak a keze s a lába remegett, mint az aggastyáné, pontosan tudta, hogy a bor, a konyak, a kávé, s hogy egész nap nem evett; öklendezve hajolt a kagyló fölé, keserű lé csorgott a szájából, úgy érezte, kiszakad a gyomra, aztán egyszerre megkönnyebbült, megmosta a csapnál a kezét és az arcát, benyúlt az inge alá, a mellét is megnedvesítette, majd a csuklójára folyatta a langyos vizet, hogy legalább kissé lehűljön.

Tétovázva állt az ajtó előtt, nem mert visszamenni a terembe; nagyon szégyellte magát. De elsősorban attól félt, hogy a nő közben elment. Végre lenyomta a kilincset; a nő ott ült az asztalnál.

– Ne haragudjék – mondta halkan, leszegett fejjel.

– Ugyan! Nem maga az első ebben a hőségben.

Megint szótlanul ültek, érezte magán a nő tekintetét, de nem mert felnézni.

– Mondja, mi baja magának?

Ezt valahogy más hangon mondta a nő, mint ahogy eddig beszélt; mikor fölemelte a fejét, látta, hogy a tekintete sem olyan hideg és vizsgálódó, nyugodt s talán részvevő is. Mintha erre a hangra, erre a tekintetre várt volna reggel óta, ezt remélte volna már abban a pillanatban, amikor a nő megszólította a Kristóf utcában.

– Tudja – kezdte, s meg se lepődött, hogy egyszerre milyen gátlástalanul ömlenek belőle a szavak –, az ember felébred egy csütörtök reggel, azt hiszi, ez a nap is olyan lesz, mint a többi, és akkor találkozik valakivel az utcán, és épp aznap a múltjával is találkozik, s egyszerre minden a feje tetejére áll, az élete éppúgy felkavarodik, mint a gyomra.

Látta, hogy a nő hirtelen a jegygyűrűjére pillant, s alig észrevehetően megrándul a szája.

– Elhagyta a felesége?

– Nem. A feleségem Antibes-ban van.

– Úgy. És maga épp most érzi feltétlen szükségét, hogy az utcán leszólítson egy nőt. És rájöjjön, hogy boldogtalan. Kicsit furcsa, nem?

– Nem én szólítottam meg magát – tiltakozott sután, s látta, hogy a nő elmosolyodik. – És különben sem mondtam, hogy boldogtalan vagyok.

– Mindegy, hogy mondta-e; a lényeg mégiscsak ez, nem?

– Miért, bűn, ha valaki boldogtalan?

– Bűn? Igen. Az is.

– Nem, nem igaz – mondta olyan hevesen, hogy maga is meglepődött. – Sőt én már arra is gondoltam, hogy erény. Aki boldog, azt csak önmaga érdekli, annak a maga boldogsága a legfontosabb. Mit törődik az a többiekkel, a mások bajával? De nem – szakította félbe magát. – Ez sem igaz. Mert aki boldogtalan, az előbb-utóbb teleszívja magát keserűséggel, mint a szivacs. És mit adhat a világnak, akiben nincs más, csak keserűség? Nem tudom – mondta elkeseredetten –, látja, nem tudom, mi az igazság. Csak azt tudom, hogy valóban boldogtalan vagyok.

– No ugye. Végül kiderül, hogy mégiscsak bűnös. Egyébként ha már ilyen magas röptű elmefuttatást folytatunk, elmondhatom a magam elméletét is. Ha meghal az anyánk, vagy a lábunkat levágja a villamos, arról nem tehetünk: ilyenkor boldogtalanok vagyunk. De minden seb begyógyul, hacsak nem fertőződik. A boldogtalanság is csak akkor veszélyes, ha tartós, márpedig az már a mi hibánk, ha megfertőzzük magunkat.

– Én tehetek róla, hogy boldogtalan vagyok?

– Nem magáról beszéltem, hanem egy mélyen szántó filozófiai elméletet ismertettem, ha nem vette volna észre. A maga esetét nem ismerem. De, ha kíváncsi a véleményemre, megmondhatom, hogy nyilván maga tehet róla.

Bosszantotta ez az oktató hang; kissé élesen kérdezte:

– Akkor talán azt is meg tudja mondani, hogyan lehet kigyógyulni a boldogtalanságból?

– Mit szól hozzá, meg! A boldogság éppúgy nem vész el, mint az anyag. – Egy kicsit eltöprengett. – Tudja, amikor boldog voltam, minden reggel magammal vittem a táskámban a boldogságomat a kórterembe. Ott szépen kipakoltam, s mindenki vehetett belőle; ez az igazi terülj-terülj, asztalkám; akármennyit ajándékoztam el, sosem hiányzott belőle. És amikor aztán boldogtalan voltam, visszakértem.

– Hogyan? Megkopogtatta valakinek a vállát: hé, add vissza, amit tőlem kaptál?

– De szamár maga – mondta a nő, de most nem gúnyosan, hanem csendesen. – Hát nem érti? A boldog segíti a boldogtalant; így tudunk élni. S az a megnyugtató, hogy egyszerre sosem veszítjük el valamennyien a lábunk alól a talajt.

A falon négyet ütött az ingaóra. Csodálkozva pillantott fel: valóban négyet mutatott, de mégse nézte meg az óráját; nem érdekelte az idő.

– A boldogtalanság nem halálos betegség. Csak meg kell tanulni, hogy nem szabad elvonulni vele egy sarokba; ellenkezőleg, orvoshoz kell menni, hogy kigyógyítsanak belőle.

– Mért ilyen optimista? – kérdezte kételkedve.

– Mert a biológia is optimista, meg a fizika is. Ha a világ nem lenne optimista, már rég kipusztultunk volna. Pontosabban: nem is létezhetnénk. De mondja csak, valóban azért akart találkozni velem, hogy előadást tartsak magának a boldogság természetrajzáról?

Nem felelt; most olyan értelmetlennek érezte ezt a találkozást. Mit keres ebben a piszkos tapétás eszpresszóban, egy megbolondult falióra alatt, mért ül itt ezzel a nővel, mi értelme az ilyen nagy szavaknak, hogy boldogság, boldogtalanság? Erről két idegen is beszélgethetne, nyugodtan és közömbösen, de ő nem akarta, hogy úgy beszéljenek, mint az idegenek. Hirtelen ránézett, a nő hátradőlve ült a széken, most vette csak észre, hogy a fehér ruháját díszítő keskeny zöld öv éppolyan színű, mint a szeme; el akarta fordítania fejét, nem illik így bámulni, de most egyszerre nem volt idegen a nő, nem is értette az előbbi elkeseredését, jó itt ülni, jó ez a csönd, beszélgetni is jó volt; szerette volna megfogni a nő kezét, de szinte így is érezte bőrén az enyhén kidomborodó ereket, a csontok kemény dudorát, a hosszúkás körmök simaságát, annyira érezte, hogy megrándultak az ujjai.

– Még mindig nem mondja meg, mért akart találkozni velem?

– Mert szeretem – mondta nyugodtan és magától értetődően, hisz egyszerre olyan nyilvánvaló volt.

A nő összehúzta a szemét.

– Most azt is kérdezhetném, mért hazudik? De inkább azt mondja meg, honnan veszi a bátorságot, hogy ezt állítsa? Hisz nem is ismer.

– Nem – mondta makacsul. – És mégis.

– Persze én még annyit se tudok magáról, mint maga rólam. Mi maga voltaképp?

– Tanár.

– Ahhoz képest meglehetősen pontatlanul fogalmaz. Mert, ha azt mondja például, hogy érdeklem magát, azt esetleg elhiszem.

Egyszerre megint dühös lett.

– Ha maga mindent olyan pontosan meg tud fogalmazni, akkor mondja meg, hogy maga mért akart találkozni velem?

– Én akartam? Maga hívott.

– De eljött.

– Ha kissé jobb füle lenne, meghallhatta volna – mondta a nő. Elgondolkozva folytatta: – Az ember, ugye így mondta, az ember szeret valakit, mondjuk, hat évig, aztán egyszerre vége. Ez nem olyan egyszerű, mert jó ideig úgy jár-kel a világban, mintha egyensúlyi zavarai volnának. Ez aztán elmúlik, de a hiány még sokáig megmarad, olykor orvul beledöf, mondjuk, egy forró csütörtök reggel, az utcán, és akkor azt mondja valakinek: várjon meg ötkor a főkapunál.

– Hisz ez ugyanaz! – mondta boldogan, s mosolygott, hogy a nő milyen hevesen rázza a fejét. – Tudja – tette hozzá hirtelen –, hogy másfél órát vártam magára a Kristóf utcában?

A nő ránézett, kételkedve; töprengve nézte, aztán kisimult az arca.

– Anyámnál voltam. Beteg.

– Mi baja? – kérdezte szórakozottan, inkább csak udvariasságból, mert most semmi sem érdekelte, csak ami rájuk vonatkozik.

– Meg fog halni – mondta a nő mereven; egyszerre nagyon elszégyellte magát, lám, a boldogság mégis önzést szül, hogy mer egyáltalán boldog lenni, mikor ugyanabban a pillanatban száz meg száz ember hal meg a földön?

– Mért nem mondja, hogy szégyelljem magam? – kérdezte a nő halkan, de hirtelen eltorzult az arca: – Mért nem mondja, hogy gyalázatos vagyok, mert tudom, hogy az anyám meghal, s én mégis itt ülök magával? Azt hiszi, az orvosok annyira elfásulnak, hogy a halál már semmit sem jelent nekik? Hát ne higgye! – mondta szinte gyűlölettel. Aztán csendesebben tette hozzá: – Ha meg mindez eszébe sem jutott, akkor mért ülök itt magával?

Nem tudott felelni; hirtelen arra gondolt, a nagybátyja hónapok óta panaszkodik, hogy szúr a szíve, mindig elengedte a füle mellett, különben is hetek óta nem volt már náluk, húzza-halasztja a látogatást, s ha elmegy, akkor is csak ül a rozoga díványon, és alig szól, mintha nem is egy nyelvet beszélnének, mintha idegenekkel ülne egy szobában. A félelem egyszerre úrrá lett rajta: hogyan bocsáthatná meg magának, ha valóban beteg az öreg; a piszkos falon egy pillanatra megjelent a nagybátyja arca, kétnapos szakállal, viaszsárgán.

– Mondja – kérdezte hirtelen –, megvizsgálná az apámat?

– Persze – bólintott a nő. – Most?

– Ha lehetne.

– Mi a baja az édesapjának? – kérdezte a nő, mikor már kiléptek a cukrászdából; még nem szürkült, de a vakító napsugarak után mégis tompa volt a fény.

– A szívére panaszkodik. Különben nem is az apám, a nagybátyám. Ők neveltek.

A meleg már enyhült; az aszfalt megkeményedett, csak a cipősarkok nyoma emlékeztetett a déli hőségre. A buszon egymáshoz préselte őket a tömeg, minden erejével igyekezett feltartani a nyomást, tenyérnyi hely maradt közöttük, ilyen közelről még nem látta, a nő is őt nézte, mintha ringani kezdett volna vele az autóbusz, a nő arcvonásai elmosódtak, makacsul védte a tenyérnyi levegőréteget kettőjük között, az ablakon beáramló huzat megbontotta a nő kontyát, szálakat húzott ki belőle, nem tudta kisimítani az arcából, mert az egyik kezével kapaszkodott, a másikat pedig az oldalához szorították, mosolyogva hátravetette a fejét, de hiába, a szél visszafújta a hajszálakat az arcába.

– Rég meghaltak a szülei?

– Apám hétéves koromban. Az anyámat nem ismertem.

– Mielőtt magával találkoztam – mondta, mikor átszálltak az ötösre; várni kellett, nem jött a busz –, véletlenül elvetődtem abba a házba, ahol az apámmal laktam. Furcsa volt – mondta halkabban –, azóta sem jártam ott.

– Miért?

– Nem tudom. Eszembe se jutott, hogy elmenjek. Tulajdonképpen alig emlékszem arra a hét évre, amíg ott éltem. És az a furcsa, most mégis úgy érzem, hogy sosem voltam olyan boldog, mint ott. Persze ez talán csak öncsalás – tette hozzá bizonytalanul.

– Nem hiszem. A gyerek érzékenyebb, mint a felnőttek, a rosszat nagyon nehezen felejti el.

Elgondolkozott, de hasztalan törte a fejét, egyetlen rossz emlék sem elevenedett meg benne a Márton utcáról. Pofonokra emlékezett, elég verést kaptak, nemcsak ő, a többi gyerek is; ha nagyon zajongtak az udvaron, mindjárt kicsapódott valamelyik ajtó, s az kapta a nyaklevest, aki épp a közelben volt. De ezek a pofonok nem fájtak, a rossz az a verés volt, amit a nagybátyjától kapott; egyetlenegyszer verte csak meg, mikor egyik este belopódzott az igazgatói irodába, a kulcsot úgy lopta el a nagy tábláról, csábították a hatalmas könyvek, mennyi kép lehet bennük, alig bírta leemelni a magas polcról az egyiket, kicsúszott a kezéből, akkorát dördült, mint az ágyú, a nagybátyja kézen fogva vezette le a lakásba, ott fektette a térdére. A tehetetlen dühöt, ahogy rúgkapált, az ütések csípős csattanását azóta sem felejtette el, pedig tudta, hogy megérdemelte, az igazgatói iroda szentély volt, oda a nagybátyja is csak hajadonfőtt lépett be, még akkor is, ha senki sem volt a szobában. És mégis ez a verés fájt, a Márton utcai pofonokat pedig egészen elfeledte.

Ahogy mentek fölfelé a rosszul világított lépcsőházban, valamelyik lakásból pörköltszag csapta meg az orrát, olyan jó illat, hogy szinte látta a vérvörös, zsíros léből kibukkanó barna húsdarabokat, sárgásfehér krumpliszeleteket; egyszerre eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett.

– Jaj, de éhes vagyok! – mondta önkéntelenül.

A nő ránevetett:

– Én is.

– Majd kérünk valamit Ágnes nénitől, jó?

Sose nevezte őket apának vagy anyának; a nagybátyja nem akarta, talán megérezte, hogy a szülei halálukkal levezekeltek valamit a származásukból: egy halott munkásapát, akit senki sem ismert, kevésbé kell szégyellni, mint az iskolaszolgát. Eleinte, mikor az apját a tüdőszanatóriumba vitték, ott csetlett-botlott körülötte, beült hozzá az üvegajtós kapusszobába, ahol a hatalmas fatáblán szép sorban lógott a sok tanterem kulcsa, érte ment az igazgatói iroda előszobájába, elkísérte esti körútjaira, mikor ellenőrzött minden termet, nem maradt-e nyitva egy ablak, vagy nem ég-e valamelyik kályhában a tűz, emlékszik, hogy szorította a kezét a kísérteties, kihalt épületben, de később, ahogy növekedett, egyre inkább távoltartotta magától, mintha ragályos betegségben szenvedne, mindig elzavarta maga mellől, a lakáson kívül úgy beszélt vele, mint a diákokkal, ha lehetett, a megszólítást is elkerülte, hogy ne kelljen tegeznie. Először nem értette, mért változott meg így, fájt is, mert azt hitte, nem szereti; csak később döbbent rá: ahogy a polgáristákat házitanító készítette elő a gimnáziumi különbözetire, úgy készítette elő a nagybátyja az ő útját abba a világba, ahol hite szerint szégyenkeznie kell majd miatta. Mert a ragály, amitől féltette, a maga iskolaszolga-mivolta volt; ettől akarta megóvni,

A csengő nem szólt, jó ideig dörömbölt, míg a szomszédasszony mogorván ajtót nyitott; ezt a társbérletet kapták, amikor államosították az iskolát. Az öreget hívták, maradjon ott, de nem akart, húszéves kora óta szolgálta a papokat, el sem tudott képzelni olyan iskolát, ahol nem reverendában tanítanak, hiába beszélt a lelkére a rendfőnök is, inkább elszegődött portásnak egy gyárba, dacosan hordozta a keresztjét, büszke volt, hogy neki sem jutott más sors, mint a papoknak, akiknek most is eljárt ministrálni.

A piszkos előszobában átfurakodtak a sok limlom között; az előszoba volt a nagynénje legnagyobb bánata, három család lakott a háromszobás lakásban, az előszobát takarítani sem lehetett, nemhogy rendben tartani. Már nyúlt a kilincs után, mikor egyszerre zavarba jött; addig nem is gondolt rá, hogyan mutatja be a nőt, neki olyan természetes volt, hogy ott áll mellette. A két öreg meglepetten nézte őket, a nagynénje riadtan pislogott, minden idegentől félt egy kicsit.

– Panaszkodott a múltkor, hogy fáj a szíve; elhoztam egy orvosbarátunkat, hogy megvizsgálja.

Így mondta: barátunkat, s elszégyellte magát a többes számért, de nem javíthatta ki; nem mert a nőre nézni, mit szól a hazugsághoz, gyorsan folytatta:

– De nagyon éhesek is vagyunk, Ágnes néni! Kaphatnánk valamit enni?

Látta az öregasszony szemében megcsillanó örömöt; hátradőlt a kényelmetlen széken, ezt a széket még Ágnes néni kapta hozománynak, a kettős ágyat is, a tojás alakú asztalt, a két szekrényt, a cirádás csillárt. Hogy gyűlölte ezeket az ormótlan bútorokat; talán nem is a bútorokat, a lakást gyűlölte, hanem a csöndet, ami belőlük sugárzott, a hatalmas, kihalt épületet, ahol a legkisebb nesz is visszhangzott. A Márton utcában sosem volt csend, a dübörgő, nehéz stráfkocsik megremegtették a házat, az asszonyok pörlekedtek vagy énekeltek, a vízcsapból csobogott a víz, a nagykapu nyikorgott, ha fújt a szél, a lyukas ereszből szaporán kopogtak az esőcseppek. És a csönd a magányt is jelentette, a pajtásai hiányát, az utcák és a terek hiányát; a szomszédék nagyfia mesélte, hogy a Népliget közepén tó van, vitorlással járnak egyik partról a másikra, és akkora fák, hogy a törzsükben lakni lehet, és csodálatos virágok, száláért két fillért is ad a piaci kertész, csakhogy bennszülöttek őrzik mérges nyilakkal. Ő sosem jutott el a tóig, mert még kicsi volt, csak a labdatéren futballozott, de jó volt tudni, ha megnő, ő is birtokba veheti ezt a csodálatos világot. Ehelyett ezek között a sötétbarnára fényezett, otromba bútorok között kellett élnie tizenkét évig.

Az öreg már nagyban magyarázta, hogy akkor szúr a legjobban, ha lépcsőn megy fel, meg hajnalban, mikor egész éjjel szolgálatban volt; lassan beszélt, gondosan kereste a megfelelő szavakat, a beszédje is olyan volt, mint az egyenruhája, sujtásos és kínosan rendes, minden gomb mindig begombolva, még a legnagyobb melegben is, a sötétkék posztó szigorúságot és tekintélyt sugárzott, tíz éve már, hogy levetette az egyenruhát, de ő még mindig csak abban látja.

A nagynénje pironkodva hozta be a vacsorát a nagy fatálcán; mióta csak emlékezett, mindig ezen hozta be az ételt, nemcsak a bútorok nem változtak, semmi sem változott itt; hamar tojást sütött a kevés húshoz és krumplihoz, tudta, hogy a kettőjük vacsoráját eszik meg, előbb tiltakozni akart, de aztán nem szólt, minek rontsa az örömét, csak megbántaná.

– Régen másképp volt – szabadkozott a nagynénje –, tessék elhinni, másképp volt, csak mióta elvették az iskolát…

Elakadt a szava, mert ő dühösen felkapta a fejét; ő tudta, hogy nem volt másképp, emlékezett, hogyan takarékoskodott a nagynénje, mindig kevés volt az étel, különösen mikor kamaszodott, de nem is az bántotta a legjobban, hanem hogy a többiek sonkát, szalámit vittek a kirándulásra, ő meg töpörtyűt és rágós szalonnát. A pap később elrendelte, hogy közösen egyenek meg mindent, de ez sem segített s hányszor volt, hogy már minden elfogyott, csak, az ő zsíros kenyere maradt, és mindenki tudta, hogy azt ő hozta. Némán ettek, ezt is nehéz volt megszokni, ezt a csendet is, a nagybátyja mindig rászólt: magyar ember evés közben nem beszél, a Márton utcában senki sem törődött velük, a szomszédasszony három gyerekével ebédelt, Bözsi néni csak akkor csapott az asztalra a kanállal, ha kilopták egymás tányérjából a húst, amikor éppen hús volt. Ez a némaság az egész életükre rátelepedett, egymással is alig beszélt a két öreg, ettől félt, ezért nem jött el hozzájuk; lopva a nőre pillantott, nem zavarja-e a csend, de semmi sem látszott rajta, nyugodtan evett, érdekes, a kést éppúgy marokra fogja, mint ő, Zsuzsa mennyit bosszantotta ezért, mégsem tudott leszokni róla.

Ágnes néni leszedte az asztalt; most is éhes maradt, és most sem szólhat, mert nem tudna mit adni; nem igaz, utánamehetne a konyhába, kérhetne egy zsíros kenyeret, sóval, paprikával; soha nem kért tőlük semmit, amit adtak, elfogadta, de kérni nem tudott, sosem tudta elfelejteni, hogy minden, amit kap, ajándék, nem a szüleitől kapja. A nagybátyja közben levetette a kabátját, az ingét; még sosem látta levetkőzve, derékig sem, ha mosdott, nem mehetett ki a konyhába, csodálkozva nézte meztelen felsőtestét, furcsa volt és idegen, egyszerre megdöbbent, mennyivel esendőbb és emberibb, mint ruhában, úgy zömök volt és köpcös, hideget lehelő, tiszteletet parancsoló, de most szánalmat ébresztettek benne az erősen kirajzolódó bordák, a tejfehér, alig sárgás bőr; nem hitte, hogy ilyen sovány, a mellkasa ilyen lapos, a karján így lóg a bőr. Egyszerre rádöbbent: egy öregember áll előtte, nem az a bálvány, akihez sosem tudott közelférkőzni; szeretett volna odalépni hozzá, megérinteni a vállát, vagy megfogni a karját, hogy érezze a teste melegét, de nem mozdult, nem tudott erőt venni a szemérmén.

A sztetoszkóp halkan koppant az asztalon.

– A szívének semmi baja, bácsi. A tüdejének sem. Tessék mondani, hány éves?

– Márciusban múltam hatvankilenc.

A nagynénje közben visszajött a konyhából, s összekulcsolt kézzel állt a sarokban; halkan lopódzott be, mintha félne, hogy kiküldik, hallgatott, nem jött közelebb; mindig ilyen félénk volt, az iskolában délelőtt legszívesebben ki se ment a lakásból, vagy ha muszáj volt, akkor csak óra alatt, mikor a diákok nem zsibongtak a folyosón. Sosem akart kitörni abból a világból, amibe beleszületett, az apja altiszt volt, az ura is, legszívesebben bizonyára őt is annak nevelte volna; tudta, hogy büszke a zsinóros, jelvényes diáksapkájára, a sok tankönyvére, a rajztáblára és a fejesvonalzóra, de ugyanakkor félti is az idegen világtól, melynek törvényeit nem ismeri, és nem érti. Inkább csak kényszerből nevelte úrnak, mert a férje úgy kívánta, s ellenkezni sosem tudott; a nagybátyját legalább kielégítette, hogy neki diplomát adott a kezébe – hányszor emlegette ezt! –, ez volt az élete egyetlen célja, s boldog lehetett, mert ezt a célt megvalósította; de ennek a félénk, vékony kis asszonynak mi öröme volt benne, csak gondot okozott neki, s eddig vajon mivel hálálta meg mindazt, amit érte szenvedett?

– Azért felírok valami nyugtatót – mondta a nő –, reggel, délben, este tessék bevenni egy szemet! És arra nem gondolt még a bácsi, hogy lassan nyugdíjba kellene menni?

– Neki nem adnak – szólalt meg a sarokból a nagynénje. – Tetszik tudni, az uram papoknál dolgozott, azok nem kapnak.

– Ugyan! – csattant fel ingerülten, de abban a pillanatban megbánta már, s látta, hogy a nő is rosszallóan néz rá; miután elbúcsúztak, lent, az utcán az volt az első kérdése:

– Mondja, maga mindig ilyen kiállhatatlan a szüleivel? Úgy ül közöttük, mint egy előkelő idegen, nem is szól hozzájuk, ha pedig meg mernek mukkanni, mindjárt rájuk förmed.

– Olyan nehéz szót érteni velük – makacsolta meg magát, hogy a nő is ellene fordult. – Annyira más világban élnek.

– És nem gondolja, hogy ez fordítva éppúgy lehet igaz?

– Maga nem ismeri őket – mondta kissé ingerülten; egy pillanatig szinte féltékeny volt az öregekre. – Ha egyszer végighallgatná, amit mesélnek, azt hinné, azelőtt mindennap sült csirkét ettek, s a nagybátyám volt az iskolaigazgató. Pedig én tudom a legjobban, mennyire nem igaz ez.

– Nem lenne okosabb, ha nem két hetvenéves öregemberen élné ki a népnevelő hajlamait?

– Nincsenek ilyen hajlamaim! – csattant fel, de nem folytathatta, mert a nő közbevágott:

– Annál rosszabb! És ne legyen ilyen paprikás, mert mondok én még cifrábbat is: nem ártana, ha egyszer eltöprengene, mért olyan idegen ebben a lakásban. Vajon nem azért, mert már előkelőbb, okosabb társaságba szokott a tanár úr?

Megdöbbenten hallgatta, tiltakozni akart, de nem tudott, mert egyszerre érezte, hogy a nőnek egy kicsit igaza van. S ha ebből csak egy jottányi is igaz, nagyon kell szégyellnie magát.

– Maga mindenkivel veszekszik? – kérdezte egy idő múlva.

– Nem – mondta a nő vidáman. – Csak azokkal, akikről feltételezem, hogy több van a koponyájukban, mint amennyi a cselekedeteikből kiderül.

Egyedül voltak a szűk utcában, egyszerre eszébe jutott, hogy reggel a lépéseire lett figyelmes, s megint érezte, hogy egy ütemre lépnek. Már égtek a lámpák, jó volt sétálni a langyos estében, menni, céltalanul, nem is törődve azzal, hová mennek.

– Várjon csak – fogta meg a nő hirtelen a karját. – Vegyesipari KTSZ Faltisztító Részlege – olvasta hangosan a cégtáblát. – Látja, mire jó, hogy eljöttem magával? Eddig sosem tudtam, hogy ilyen is van.

Érezte a hangjából a jókedvet; úgy megörült ennek, mintha az ő érdeme lett volna.

– Kencze Frigyes úri szabó – olvasta el a következő táblát.

– Kencze? – mondta a nő töprengve. – Mit gondol, milyen lehet egy úri szabó, akit Kenczének hívnak? Biztos kerek fejű és alacsony, az orra mint a naspolya, a megrendelőket centiméterrel a nyakában, nagyon méltóságteljesen fogadja, és minden harmadik mondatába beleszúrja, hogy kérem tisztelettel.

– Nem! – tiltakozott hevesen. – Kencze ugyan alacsony, de sovány, fürge, mint a gyík, ha vevő jön, eléje szalad az ajtóba, és kétszer meghajol, azonnal kiteregeti a legújabb divatlapokat, és hadonászva magyarázza, melyik öltöny a legmegfelelőbb uraságodnak.

Hirtelen egymásra néztek, s elnevették magukat; ezen legalább annyira meglepődött, mint az előbbi játékon: nem is emlékezett, mikor nevetett utoljára.

– Maga, úgy látszik, éppolyan szamár, mint én – mondta a nő.

Egy suhanc fordult be a sarkon, zsebre dugott kézzel jött feléjük, nem tért ki, nekik kellett utat adniok, a kölyök végigmérte őket, s szemtelenül elvigyorodott.

– Ez meg mit nevetett?

– Azt tőle kérdezze meg! Hé! – fogta meg a nő a karját, mert máris megfordult. – Maga ilyen félelem és gáncs nélküli lovag? Talán párbajra akarta hívni?

Nem felelt; döbbenten figyelte magát, ezt a felszabadult boldogságot sosem ismerte, ezt a kötetlen fesztelenséget, amikor nem kell előre megfogalmaznia a következő mondatát, és nem kell töprengenie a következő cselekedetén; Zsuzsa mindig azt mondta, olyan, mint egy ecetes hal, a kéménybe kell felírni, ha egyszer elmosolyodik, honnan egyszerre ez a gondtalan jókedv?

– Nézze csak – mutatta a nő –, ilyen házban éltem húsz évig.

– Menjünk be – kérte; egyszerre mindent szeretett volna tudni a nőről.

– Felesleges. Inkább elmesélem, jó? Úgyis egyforma minden ilyen ház. Figyeljen jól: középen van az udvar, ez a fórum, itt nemcsak porolnak, meg a szőnyeget seprik, hanem itt lehet hallani a legizgalmasabb pletykákat és a legszebb veszekedéseket is. A lépcsőház az okmánytár; olvashat több évtizedes, elmosódott feliratokat, hogy Pityu hülye, Jancsi szerelmes Macába, meg olyan újkori jelmondatokat, mint Le a feketézőkkel, Szeretlek, te dög! Valahol egy horogkereszt is volt, de azt levakarták. A földszinten csupa szoba-konyhás lakás van, lakik itt utcaseprő, napszámos, drótostót, kovács, lakatos, konyhalány. Egyébként mi is ott laktunk. Az első emelet az uraké, van egy pincér, egy nyomdász, egy adóhivatali segédtiszt, egy fűszeres; itt némelyik lakáshoz még fürdőszoba is tartozik. A második emelet vegyes, aztán már csak a padlás következik, az csuda izgalmas, olyan keskeny deszkapallókon lehet járni, mint a Balaton partján. Csak az a baj, hogy a vasajtó mindig zárva van, és a házmester csak mosás után adja oda a kulcsot. Nos, uram, megfelel?

Ahogy a Körúthoz értek, a mellékutca csendje után egyszerre megrohanta őket az autóbuszok dübörgése, a villamosok kerekeinek csattogása; szinte idegenül nézte a járókelőket, de aztán lassan elcsendesedett a lárma, az emberek is elmaradtak, megint egyedül voltak az utcában, egyikük sem kérdezte, hová mennek, váratlanul egy rosszul világított térre értek, az egyik padon szerelmespár csókolódzott, mögöttük egy kis templom karcsú tornya emelkedett.

– Menjünk be – állt meg hirtelen.

A nő csodálkozva nézett rá.

– Minek?

– Csak. Szeretném.

Kissé vonakodva követte, de most nem törődött vele; a templom is üres volt, mint az utca, a nagy, kerek csillárban csak három poros villanykörte pislákolt, a csúcsíves oltárkép sötét színei egymásba olvadtak. Megállt a kőből faragott szenteltvíztartó mellett és várt; várta, hogy mozdul-e benne valami, az eloltott gyertyák, a tömjén, az örökmécses olajának szaga, a különös templomi csend felidézi-e benne a ministránscsengő szavát, az ostya ízét, a felemelt szentségtartó csillogását: a hit, a rajongás kábulatát. Zsuzsa nem akart templomban esküdni; nem ellenkezett, de azért fájt egy kicsit, bármennyire igyekezett letagadni még maga előtt is, hiányzott a fehér ruha, az orgona, a diákkorában elképzelt áhítat, nem elégítette ki az anyakönyvvezető vállára vetett, széles, háromszínű szalag, a gyorsan elmormolt eskü, a sietős kézszorítás, kissé becsapva érezte magát, mintha elvettek volna tőle valamit, ami megillette. Várt, és közben nem akart a nőre nézni; a kezével nem tudott mit csinálni, összekulcsolta a háta mögött, de hiába várt, olyan közömbösen nézte az oltárt, a szobrokat, a falon függő márványtáblákat, mintha idegen lakásba vezették volna be, s most igyekezne a berendezésből a lakók életére következtetni.

– Maga vallásos? – kérdezte a nő idegenül, mikor kiléptek a kapun: a szerelmespár úgy ült a padon, mintha azóta meg sem moccantak volna.

– Nagyon rég nem voltam templomban – mondta elgondolkozva; jól emlékezett még a napra, mikor döbbenten vette észre, hogy csak ül a templomban, hallgatja a misét, és hiába kényszeríti vissza a gondolatait az oltárhoz, semmi köze a bíborpalástos, kitárt karú paphoz, a jól ismert szöveghez; rémülten igyekezett felidézni a gyerekkor hitét, hónapokig csak a bibliát olvasta, de hiába, valami megszűnt, amit nem lehetett feltámasztani. Azért minden vasárnap elment a templomba, még mindig remélte, hogy visszakapja, amit elvesztett: húsz éven át a vasárnap a misét is jelentette; akkor már a kollégiumban lakott, az iskolát államosították, nem akarta továbbra is terhelni a nagybátyját. Az igazgató egy este behívta az irodába; szerette ezt az embert, csizmában járt mindig, nem sokkal volt idősebb náluk. Ide figyelj, mondta a pipáját szortyogtatva, hogy te vallásos vagy, ahhoz nekem mint magánembernek semmi közöm. De lévén, hogy kollégiumi igazgató is vagyok, kénytelen leszek kirúgni téged, ha minden vasárnap a fél egyetem szeme láttára sétálsz be a Belvárosi templomba. Megértettük egymást? Nem felelt; úgy elöntötte a düh, hogy sarkon fordult; az igazgató már az ajtóban kapta el a karját. Ne rohanj, te ökör, mordult rá mérgesen, s visszanyomta a karosszékbe. Beszéljünk őszintén: amit most hallottál, azt én csak tolmácsolom neked. Ha érdekel az én véleményem, szívesen elmondom egyszer, szerintem mért maszlag a Jóisten meg a Szűz Mária. Hé, maradj a fenekeden, förmedt rá, mert megint föl akart állni. De hogy valakit kirúgjunk a kollégiumból, mert ilyen dajkamesékben hisz, ha egyébként rendes ember, ez nem az én szájam íze szerint való, érted? Egyfolytában föl-le járt a szobában, a padló döngött alatta, de most hirtelen megállt. Tehát ha én azt mondom, hogy mégis ki foglak rúgni, annak megvan az oka. Ide figyelj, te istenbarma, fogta meg a vállát, most akarsz ilyen cirkuszt, fél évvel az utolsó vizsgád előtt? Légy észen, járj misére Erzsébeten vagy Piripócson, bánom is én, de ne itt, érted? Akkor napokig nem ment be az egyetemre, egyre csak töprengett, mit csináljon; ha még valóban hisz, egy pillanatig sem gondolkodott volna, de áldozza föl az életét valamiért, amihez már csak megszokásból ragaszkodik? S hiába tudta, hogy igaza van, a kényszert gyűlölte, és önmagát is megvetette, mintha valóban a kényszernek engedelmeskedett volna; ez a tüske benne is maradt, az igazgatótól is elhidegült, hogy nézzen a szemébe, hisz az nem tudhatja, hogy nem félelemből hunyászkodott meg, hogy nem árulta el a hitét, hogy nem a fenyegetés hatására szakított a vallással, hanem mert nem kaphatta már meg tőle, amit gyerekkorában remélt, a boldogságot.

– Mire gondol? – kérdezte a nő.

– A boldogságra.

Majd hirtelen folytatta:

– Tudja, mit csinálnék, ha sok pénzem lenne? Vennék egy lakatlan szigetet, mondjuk a Csendes-óceánon, odavitetnék egy hajórakomány könyvet, hanglemezt, élelmiszert, és akkor nem volna körülöttem más, csak fa, bokor, madarak, víz, napfény. És csend.

Ránézett a nőre:

– Eljönne velem?

– Nem.

A kurtán csattanó szó elnémította; csak egy idő múlva kérdezte meg:

– Miért?

– Mert ha semmi mást nem vinne, akkor nekem hiányozna valami.

Ettől megkönnyebbült; kereste a nő szemében az ismerős, gunyoros csillogást, de most komoly volt a tekintete.

– Mi hiányzana?

– Néhány ember. Úgy kétmilliárd. Jaj, de szerencsétlen emberke maga – rázta meg hirtelen a fejét. – És azzal a nagy-nagy boldogtalanságával mit csinálna a szigetén? Elásná a homokba, hogy a nap kiköltse? Tudja, mi a maga legnagyobb baja? – mondta elkomolyodva. – Hogy szeretne kiszaladni a világból, ahelyett, hogy itt keresné meg a helyét. Mint az egyszeri ember, akinek tüske ment a lábába, s nem a tüskét húzta ki, hanem a lábát vágta le.

– Nincs igaza – rázta meg makacsul a fejét. – Ha magának is annyi baja lett volna a világgal, nem ezt mondaná.

– Nekem? – nézett rá a nő megütközve. – Ezt épp nekem mondja? Hát ide figyeljen, jóember, hogy csak néhányat soroljak: hat évig szerettem valakit, aki egyik napról a másikra otthagyott. Ez egy. Kizártak a pártból, s majdnem kirúgtak az állásomból. Ez kettő. Az anyám halálos beteg, ez három. Elég ennyi?

Egy ideig nem tudott szólni; mintha gombóc lett volna a torkában.

– Akkor mért bízik mégis annyira a világban? – kérdezte aztán kissé megrendülve.

– Mert nem struccmadárnak születtem, érti? – csattant fel a nő váratlanul ingerülten. – Mert merek annyira beképzelt lenni, hogy azt higgyem, tudok segíteni. Magamon is, másokon is. S mivel látom, hogy szereti a nagy szavakat, hozzátehetem még: a világon is.

Az igazságtalanság bántotta; akaratlanul élesen mondta:

– És aztán rendbejött minden, mint a mesében, ugye? Talált más férfit, visszavették a pártba…

Itt elakadt; a halállal nem lehet gúnyolódni. Jó ideig némán mentek egymás mellett, olykor lopva a nőre pillantott, látta, hogy az arca nagyon kemény, a szája meg-megrándul, s beleharap keskeny ajkába. Már megbánta a hevességét, úgy szeretett volna segíteni rajta, de fogalma sem volt, hogyan varázsolhatná vissza az előbbi gondtalan vidámságot; önkéntelenül bújt ki belőle az ostoba kérdés, s ahogy kimondta, legszívesebben leharapta volna már a nyelvét:

– Mit gondol, Kencze úr mit csinál most?

A nő értetlenül meredt rá, aztán váratlanul elmosolyodott.

– Kencze úr? – mondta elmélázva. – Kencze úr bizonyára bezárta már a műhelyét, s hazament Kenczénéhez, aki éppolyan kövér, mint ő, s bibircsók van az állán. Töltött paprikát ettek vacsorára, s most már mindketten az igazak álmát alusszák. Különben, hogy befejezzem – folytatta csendesen –, más férfit ugyan nem találtam, de a nehezén már túljutottam. A pártba pedig valóban visszavettek. Az anyámmal meg nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom megkönnyíteni azt a pár hónapját, ami még hátravan.

– Azért nem egészen értem magát – vágott közbe. – A legnagyobb rossz az életben valóban az, ha valakit, akit szeretünk, elveszítünk. S szinte mindegy, hogy a halál veszi el, vagy valami más. De ez olyan tragédia, amihez én semmit sem mernék hasonlítani.

– A kizárásomra gondol?

Bólintott.

– Hát nem érti, hogy ez is elvett tőlem valamit? Talán a legfontosabbat, a hitemet. Hogy van értelme élni, élni, érti, nemcsak vegetálni: reggel felkelni, egy kicsit dogozni, egy kicsit szórakozni, este lefeküdni, hanem úgy élni, hogy az hasznos legyen. És ezt a hitet nagyon nehéz visszaszerezni.

– Ilyen egyszerű ez? – kérdezte kételkedve. – Ha kizárják, elveszti a hitét, ha visszaveszik, megtalálja?

– Á! – mondta a nő. – Nem akkor találtam meg, mikor visszavettek. Hanem amikor rájöttem, hogy minden nagy kísérlet óhatatlanul nagy hibaszázalékkal jár. És a kudarcok semmiképp sem azt bizonyítják, hogy a kísérlet helytelen. Hanem, hallja-e – szakította félbe önmagát –, igazán ideje, hogy mi is kövessük Kenczéék példáját, s aludni menjünk. Ennyit már rég nem gyalogoltam.

– Hol lakik?

– A kórházban. De ne kísérjen el, jó? Szeretnék most egyedül lenni.

Lesújtva állt; olyan váratlan volt a búcsú, annyi mindenre gondolt, mióta együtt voltak, de az eszébe sem jutott, hogy el kell majd válniok. Szerette volna megkérni, hogy ne még, még annyi mindenről kellene beszélniük, de nem tudott szólni, a gyámoltalan zavar, amitől órákra megszabadult, megint a hatalmába kerítette. Csak annyit mondott egy idő múlva:

– Láthatom még?

– Ha akar, persze. Írja fel a telefonszámomat!

Nem volt nála se papír, se ceruza, a nő adta oda a golyóstollát, s kitépett egy lapot a jegyzettömbjéből. Egyszerre megállt a kezében a toll.

– Még a nevét sem tudom – mondta döbbenten.

A nő elnevette magát.

– Mióta itt állunk, egyfolytában azon tűnődöm, vajon eszébe jut-e, hogy megkérdezze. Egyébként uraságod is elfelejtett bemutatkozni.

Most ő is elmosolyodott; ezt a mosolyt hazavitte, gondosan őrizte az autóbuszon, nehogy elveszítse, a csillogó ablaküvegben farkasszemet nézett önmagával, és csodálkozva látta, hogy komoly az arca, de aztán ráeszmélt, hogy ez csak a látszat, s ezen megint elmosolyodott.

A kertkapu zárva volt, kétszer is csöngetett, amíg a villából kikacsázott egy öregasszony; a kezében kulcscsomó csörömpölt, de nem nyitotta ki a kaput, bizalmatlanul megállt a rács túlsó oldalán. Az elhanyagolt kertben tányérfejű, sárga dáliák nyíltak.

– Kit tetszik keresni?

– Károly otthon van? – kérdezte, noha tudta jól; telefonon megbeszélték, hogy meglátogatja.

Az öregasszony felháborodottan mérte végig.

– A professzor úr? – mondta olyan hangsúllyal, amiből félreérthetetlen volt, mennyire helyteleníti ezt a megszólítást.

Vigyorgott magában, s azért is megismételte:

– Igen, Károly. Bécs Péter vagyok.

Még sosem járt a tanárnál; amikor belépett a dolgozószobába, meglepődött, mert a teremszerű helyiség meszelt falai csupaszok voltak, egyetlen hatalmas Egry-kép lógott az ablakkal szemben: stégen kuporgó halász, mögötte zöld nádtenger, körös-körül a szikrázó víz; ennél szebb olajpasztellt még nem látott. A tanár nem kelt fel a bordó bársonnyal bevont trón alakú karosszékből; ismerte ezeket a csodálkozó pillantásokat: senki sem akarja elhinni, hogy a szobája négy falát nem borítják könyvek.

– Ja, fiam – nyugtázta elégedetten a meglepetést –, a történelem nem matematika; hogy minden könyvet megvegyek, amire szükségem van, Eisenhower fizetése is kevés lenne. Szerencsére már gyerekkoromban volt elég eszem, hogy el se kezdjem. Csak a könyvtárosok életét keserítettem volna; akármelyikhez fordulok, mind megtisztelve érzi magát. Ami pedig a képeket illeti inkább egy remekmű, mint húsz jó vászon. Ez remekmű.

– Nem szeretem Egryt – vonta meg a vállát, mert bosszantotta, hogy a tanár észrevette a meglepetését; utálta, ha kitalálják a gondolatait.

A tanár fölvonta a szemöldökét, egy pillanatig latolgatta, érdemes-e vitatkoznia, aztán hirtelen idegesen kérdezte:

– Hol a levél?

Szándékolt lassúsággal tapogatta végig a zsebeit, hogy élvezze a tanár izgalmát; minden férfi idegesítette, akinek a nővéréhez valami köze volt, de ki is nevette őket, tudta, hogy Zsuzsa csak játszik velük, különben is előbb-utóbb mindegyik lekerül a műsorról, és ő marad. A tanártól eleinte félt, érezte, hogy ez nem a szokásos rövid lejáratú kaland, csak akkor nyugodott meg, mikor kiderült, hogy esze ágában sincs feleségül venni Zsuzsát. Annak örült volna, hogy a sógorát kiütik a nyeregből, de a tanár veszélyesebb férjnek ígérkezett, mint az a szerencsétlen kis kopasz, már így is túlságosan leköti Zsuzsát.

A professzor mohón nyúlt a gyűrött borítékért, aztán sokáig nézegette, bizalmatlanul forgatta:

– Elolvastad? – csapott rá hirtelen. – Mi a legjobb módszer, gőz fölé tartani?

– Azt is lehet – mondta közömbösen. – De a kés fokával anélkül is könnyű kinyitni; magyar boríték, vacak a ragasztó.

Egy pillanatig farkasszemet néztek; a tanár dühösen legyintett, s föltépte a borítékot.

– Hozd ide azt a két könyvet az íróasztalról!

A levelet a vaskos könyvek mögé rejtette, úgy olvasta, de minden mondat után felkapta a fejét és hallgatódzott. Aztán gyufát gyújtott, s elégette a papírt a hamutartóban.

– Dobd a kályhába – mondta. – De kotord össze jól a hamut a piszkavassal!

Nem is igyekezett leplezni a vigyorát; mindenki tudta, mennyire retteg a tanár a feleségétől, sokkal jobban, mint a mennydörgéstől vagy a kutyáktól, pedig azoktól is nagyon félt. Szerette volna látni az asszonyt, Zsuzsa se látta soha, el sem tudta képzelni, milyen, bár valószínűleg sovány, a sovány nők ilyen agresszívek.

– Mindig ilyen keveset ír? – kérdezte nyűgösen.

– Mindig. Még nekem is.

– Neked, neked – dünnyögte a tanár. – Még mindig azt hiszed, te szamár, te vagy neki a legfontosabb? – Hirtelen fölfortyant; hatalmas homloka elvörösödött: – Többé nem engedem meg, hogy elutazzon. Hozz ide papírt, a második fiókban találsz, azonnal megírom neki. Hogy képzeli, hogy hetekre magamra hagyhat?

Kényelmesen keresztbe tette a lábát, s nem mozdult; tudta, hogy Zsuzsát azzal lehet a legjobban kihozni a sodrából, ha korlátozzák a szabadságát. Egy pillanatig tétovázott, de érezte, még nincs itt az ideje, hogy támadásba kezdjen: Zsuzsa egyelőre ragaszkodik ehhez a hájfejhez.

– Nem ajánlom. Eddig minden férfit otthagyott, aki parancsolgatni akart neki.

– Ne mondd! Ilyen tájékozott vagy? Csak két dolgot nem méltóztatsz figyelembe venni. Az egyik, hogy a nővéred valamivel elmúlt tizennyolc éves. És ebben a korban a nők rendszerint töprengni szoktak már, mielőtt szakítanának. Mert ha nem is tudják, hisz ahhoz buták, a tudatuk alatt azért működik a félelem, hogy hátha ez lesz az utolsó szerelmük. A másik pedig, és ez a fontosabb, hogy magamat semmiképp sem sorolom a minden férfi címzetű kategóriába. Hogy a nővéred lesz-e még szerelmes, azon lehet vitatkozni, de hogy ilyen szeretőt, mint én, soha többé nem talál, az egy pillanatig sem kétséges. És ezt ő is tudja!

– Lehet. De az is lehet, hogy egy szép napon megunja az erőszakosságodat és a hóbortjaidat, és megtér Miklóshoz, akinek van egy óriási előnye veled szemben, hogy kenyérre lehet kenni.

Ezt ugyan el sem tudta képzelni, csak a féltékenységét akarta piszkálni, de a tanár csak legyintett:

– Sajnálattal kell közölnöm, édes fiam, hogy buta vagy, s annyit sem tudsz az életről, mint egy fajdkakas. Jó lenne, ha megjegyeznéd magadnak: még a legcsodálatosabb férj sem egyenértékű a leghitványabb szeretővel. Egyszerűen a dolgok logikájából következik: a szeretőjébe szerelmes az ember, a férjébe pedig nem. Nem beszélve arról, hogy jelenleg minőségi különbség van férj és szerető között, az én javamra. Egyébként fura kis ember – szakította félbe hirtelen önmagát. – Mindig csak gubbaszt a sarokban a kopasz fejével, csak néz, és meg se mukkan. Vajon mit néz? Olyan, mint egy szarvasbogár, olyan méltóságteljes és unalmas. Okos?

Úgy látszik, mégis sikerült kissé felpiszkálnia a féltékenységét; még sosem beszélt Miklósról. Most tulajdonképpen dicsérnie kellene a sógorát, de erre képtelen volt; az első pillanattól kezdve utálta. Amikor először jött be a tanterembe, s fölment a katedrára, olyan gyámoltalanul, mintha bocsánatot kérne a diákoktól, hogy zavarni meri őket, heves vágy fogta el, hogy ezzel az emberrel kitoljon. S az első benyomás igaznak bizonyult, Miklós a legkellemetlenebb tanár volt, az a fajta, aki azt hiszi, a diákjai lelkével is törődnie kell. Amióta Zsuzsát elvette tőle, jobban gyűlölte, mint bárkit.

– Buta – felelte habozás nélkül. – Buta férfi: az a típus, aki ha az orra előtt másznak rá a feleségére, elkezd töprengeni, hogy jól látta-e. Aztán meg azon, hogy mi ennek a lelki oka.

– Pedig okos – mondta a tanár. – Azt hiszem, a legokosabb volt az évfolyamán. Azt hiszem, érted, mert ez sosem derült ki igazán. Ezért nincs igazság – tette hozzá –, mert nem az számít, hogy kinek mi van a fejében, hanem hogy mit tud megfogalmazni belőle. Az egyik dadog és hebeg, s mégis érzem, hogy sokkal többet tud, mint a másik, aki a pirinyó eszét olyan szépen cifrázza, hogy mindenki hasra esik tőle. Csakhogy jól néznénk ki, ha arra osztályoznék, amit érzek; a világ sem azt veszi figyelembe, hát mért épp én törődjem vele?

Meglepődött; nem is tudta, hogy Károly tanította a sógorát az egyetemen.

– Tévedsz – rázta meg a fejét. – Olyan emberek is vannak, akik úgy dadognak, mintha valami jaj de nagy ész lenne mögötte, pedig másuk sincs, mint a hebegésük. Csak mindenki megsajnálja őket, mert olyan gyámoltalanok. Ez a hülyeség, mert mért erény az, ha valaki mulya?

– Kezdjük azzal, hogy nem szoktam tévedni – emelte fel a tanár a kezét. – Vagy ha mégis, akkor sem úgy, hogy a magadfajták észrevehessék. Ami pedig a sógorodat illeti: annyit már te is megfigyelhettél volna, hogy a buták sosem hallgatnak. Ellenkezőleg, mindig beszélnek, mert azt hiszik, okosak. Ezért buták. Ez egyébként közhely – tette hozzá. – Azért mondom, mert nem hiszem, hogy az értelmi képességeid meghaladják a közhelyeket.

– Lelke van – mondta dühösen; a tanár gúnyolódása nem érdekelte, de nem tudta elviselni, hogy védjék a sógorát. – Nagy, mély lelke van, ezt téveszted össze az eszével. Mert a lelkecskéjét mindig használja, azért csupa seb, de a fejét annál ritkábban.

– Állj! – szakította félbe hirtelen a tanár. – A jogászok ugyan a világ legbutább és legfölöslegesebb emberei, de annyit mégis megtanulhattál volna mélyen tisztelt kollégáimtól, hogy az elfogult tanúvallomás semmit sem ér. Vagyis egyszerűen nem érdekel a véleményed arról az úrról, akit a sógorodnak nevezel. Légy szíves, tarts inkább beszámolót, hogy mit írt a nővéred abban a szennylapban, melynek a címét sem vagyok hajlandó a számra venni.

Soha nem olvasta Zsuzsa lapját; mióta évekkel azelőtt egyik kollégájáról azt írták, hogy a legnagyobb élő magyar történész, még a fejét is elfordította, ha meglátta az újságárusnál.

– Azt panaszolja, hogy milyen kevesen utazhatnak külföldre. Megjegyzem, igaza van.

– Szóval megint politizál.

– Zsuzsa mindig politizál – vonta meg a vállát. – Ez az egyetlen, amit sosem fogok megérteni.

– Igen – mondta a tanár elgondolkozva. – Szóval a politika hülyeség?

– Mért, talán nem az? Minden hónapban hoznak egy határozatot, amit a következőben visszavonnak. Egyébként most lesz valami.

– Honnan tudod?

– Fene tudja. Érzem a vizeletemen.

– Igen. És mi lesz az a valami?

– Nem mindegy? Valami. Különben nem is baj, talán kevésbé unalmas lesz a világ.

– Igen – mondta a tanár harmadszor is. – A napokban abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy felkeresett az egyetem DISZ-vezetősége, s kegyeskedtek megérdeklődni, mi a véleményem a politikáról. Úgy általában meg különös tekintettel a mai helyzetre. S azt vettem észre, nem nagyon lelkesedtek azon igazságért, miszerint a politika általában humbug, mivel hogy okosan politizáljanak, ahhoz minden politikusnak annyira kellene ismernie a történelmet, ahogy én ismerem. S mert ez lehetetlen, a politika humbug is marad. Jó lenne, ha ezt végre a nővéred is megértené.

– Lehet – mondta közömbösen; unta már a beszélgetést, kinézett az ablakon, a kertben egy feketerigó ugrált, mintha óraműre járna. Általában mulattatta a tanár nagyképűsége, de ma fáradt volt, talán a meleg bágyasztotta el, abban sem lelte örömét, hogy kínozza, hogy bebizonyítsa, ő az erősebb, mert a tanárnak szüksége van rá, ő pedig egy fikarcnyit sem törődik vele; most még a győzelem se érdekelte, egyszerűen untatta ez a tohonya, hatalmas bálvány, akiről azt mondják, hogy okos, pedig ha valóban az lenne, tudná, úgy kell élni, hogy soha senkire ne legyen szüksége az embernek.

– Mit gondolsz, szeretett sógorodnak fogalma sincs arról, hogy én meg Zsuzsa? – kérdezte egyszerre a tanár.

– Fenét – vonta meg a vállát. – Mondtam, hogy buta. De ha nagyon akarod, felvilágosíthatom – vigyorodott el, mert látta, hogy a tanár elsápad; tudta, hogy semmitől sem fél annyira, mint a botránytól, hisz akkor a felesége is megtud mindent. Ennek az új kínzásnak úgy megörült, hogy elhatározta, mégis marad; ezt még alaposabban ki kell aknáznia. És ha elmegy, akkor sem menekül meg az unalomtól; így legalább nem kell azon töprengenie, mivel üsse agyon az estéjét. Kényelmesen hátradőlt a széken, s keresztbe tette a lábát.

A postaládában ott volt az újság, nemrég hozhatták a nyomdából, a friss nyomdafesték szaga megcsapta az orrát, mikor kivette. Zsuzsa meghagyta a szerkesztőségben, hogy a lapot mindig azonnal küldjék el az altiszttel; tudod, mondta, milyen rossz levélíró vagyok, a cikkekből úgyis megtudsz mindent. Idegenkedve tartotta kezében a lapot, bosszantotta a címlapon gépiesen mosolygó gyerekarc s alatta a felirat: Béke; mért kell így lejáratni a legszebb fogalmakat is, addig koptatják őket, míg értelmüket vesztik a szavak. A kutya vinnyogva törölte a nadrágjába a fejét, szegény, egész nap egyedül volt, mindjárt leviszi sétálni, már nyúlt is a szíjért, Mackó forogni kezdett, mindig így forgott, ha örült valaminek. Hirtelen elszégyellte magát; nem is annyira a címlap bosszantja, Zsuzsával nem akart szembenézni, máskor mindig mohón kereste a nevét a lapban, most hazugság lenne, hisz nem rá gondol, egyre csak a nő jár az eszében, s nem is kíváncsi semmi másra, mintha féltené, hogy elveszti, ha csak egy pillanatra is kiereszti az agyából. Mégis erőt vett magán, kinyitotta az újságot, a második oldalon volt a rövid kis jegyzet, feltűnően nagy betűs címmel:

A kutya a lábánál ült, miközben olvasott, időnként türelmetlenül koppant a farka a padlón. Gépiesen tette rá a nyakörvet, most nem akart gondolkodni, legalább még néhány percig, a kutya vinnyogva húzta lefelé a lépcsőn, megcsapta a szomszéd kertben virágzó sárga bokor erős, átható illata, egyszerre eszébe jutott, már tegnap meg akarta nézni a növényhatározót, de elfelejtette, most bosszantotta, hogy még mindig nem tudja, milyen bokor, aztán dühös lett, nincs más gondja, mint ilyesmin töprengeni? De valahogy az egész élete ilyen, egy ismeretlen bokor izgatja, csakhogy miféle élet ez?

Valami zavarta ebben a cikkben, nem is tudta, micsoda, mintha egy ismeretlen Zsuzsa beszélne hozzá. Mit mondana most neki; igaz, mostanában már nemigen beszéltek a cikkeiről, eleinte éjjel is felkeltette, ha írt valamit, odaült az ágya szélére, a szeme csillogott, mintha részeg lenne, ő meg kábult volt az álomtól, de igyekezett nagyon odafigyelni, soha annyira nem érezte, hogy Zsuzsának is szüksége van rá, mint ezeken az éjjeleken, valahogy így képzelte el mindig a boldogságot, egyformán adnak egymásnak, egyformán kapnak egymástól. De később Zsuzsa mindig méregbe jött, ha kifogásolt valamit, dühösen védte minden sorát, azokat is, melyeket másnap kihúzott; mindenki megért, csak te nem, sziszegte, és becsapta az ajtót, vagy a fejéhez vágta, hogy nem ért hozzá, ez fájt a legjobban, meg az, hogy hallotta, felhívja az öccsét vagy valamelyik barátját, s nekik olvassa fel a cikket, hát csak ennyit jelent ő neki, hogy akárkivel helyettesítheti? Ilyenkor sokáig nem tudott elaludni, Zsuzsa nem jött vissza hozzá, sokszor megfogadta, hogy inkább nem szól semmit, de hiába, nem tudta megtenni, mi értelme úgy élni egymás mellett, hogy nem mondják meg egymásnak az igazat? Zsuzsa most már soha nem olvasta fel az írásait, mióta felelős szerkesztő lett, rendszerint nem is otthon írt, a szerkesztőségben diktált a titkárnőnek, legfeljebb ha megjelent a cikk, akkor beszéltek róla, de mintha már nem is érdekelte volna az ő véleménye, csak bólogatott szórakozottan, ha dicsérte, ha meg kifogásolt valamit, megvonta a vállát: lehet, hogy igazad van. Már sose dühöngött, sose védte az igazát, és ez rosszabb volt, mint mikor sírt, és magára zárta az ajtót.

Mi volt olyan idegen ebben a cikkben; talán a bizonytalanság, pedig Zsuzsában mindig a határozottságot csodálta a legjobban, hogy nincsenek problémái, egyenesen megy az útján, mindig tudja, mit kell csinálnia. Ő már egy éve töpreng, szeretne könyvet írni a magyartanítás módszertanáról, de még azt sem tudta igazán eldönteni, érdemes-e. Mindig fél, hogy amit írna, az senkit sem érdekel, nem tud semmi újat, semmi okosat mondani. Pedig már három vastag füzet van tele a jegyzeteivel; nem meri elővenni őket, hogy egyszer végiggondolja az anyagot, hátha akkor kiderül, hogy semmit sem ér az egész. S ugyanakkor haragszik magára, így csak játék, amit csinál, időtöltésnek talán jó, de kinek van haszna belőle; Zsuzsa már réges-rég megírta volna a könyvet, ő sosem töpreng, hogy érdemes-e valamit megcsinálni, a cselekvés az élete, hogy irigyli ezért. Igaz, az utóbbi időben itthon is furcsa volt már, néha csak leült a karosszékbe, maga alá húzta a lábát, órákig ült, s nem szólt semmit; mintha nem találta volna a helyét, talán azért is szorgalmazta annyira ezt az utazást. Már akkor nagyon megdöbbent, mikor néhány hónapja meglátogatta őket Zsuzsa bécsi nagynénje; az öregasszony negyven évvel ezelőtt ment férjhez egy osztrák zenetanárhoz, s húsz éve nem volt itthon, de most kihasználta az első alkalmat, hogy megkeresse az öccse árváit. Valami hősi küldetéstudat ösztönözte, mesélte, hogy a keze is remegett a félelemtől, mikor átlépte a határt, s a két hétig, amíg itt volt, le nem tette az esernyőjét, hogy ha megtámadják, legyen mivel védekeznie, de mégis eljött, bár a barátnői úgy búcsúztatták, hogy sosem látják viszont. Könyörgött Zsuzsáéknak, költözzenek ki Bécsbe, Zsuzsa nyelveket taníthatna, Péter kapna ösztöndíjat az egyetemen, ha másképp nem lehet, szökjenek át a határon, olvasta az újságban, hogy már lebontották a drótakadályt, és felszedték az aknákat. Megdöbbent, hogy Zsuzsa milyen türelmesen hallgatja, ő már az első találkozáskor összeveszett a nénivel, mikor az megkérdezte, igaz-e, hogy mindenki csak egy gyereket nevelhet, a többit le kell adnia az államnak. Zsuzsa még le is szidta, mikor hazamentek, mért olyan neveletlen, vagy talán meg akarja téríteni az öregasszonyt; különben is, mondta töprengve, ki tudja, mi minden történt itt, amiről mi nem tudunk, néha igazán arra gondolok, nem is lehet olyan rossz az a csendes, eseménytelen, unalmas bécsi élet, amiért a néni annyira rajong. Csodálkozva meredt rá; te el tudnál menni innen, kérdezte ostobán. Ugyan, legyintett Zsuzsa, csak néha úgy elfárad az ember, hogy minden reménytelennek látszik, s élni sincs kedve. Különben a néni szemrehányást tett anyunak, mondta kicsit gúnyosan, hogy adhatott engem egy olyan vad kommunistához, mint te. Úgy látszik, összetéveszti a rossz modort a bolsevizmussal. Nem folytatták, Zsuzsa álmos volt, nem akart beszélgetni, különben is olyan keveset beszéltek már egymással, s szinte csak arról, hogy hová mennek szombat este, és vegyenek-e új rádiót. Néha megpróbált kitörni ebből a körből, szerette volna megkeresni a régi Zsuzsát, aki annyit mesélt, de az asszony bezárkózott a csigaházába, s ő nem akarta zaklatni.

Hirtelen észrevette, hogy ott jár, ahol reggel a nővel találkozott; az utca üres volt, a lámpák csak homályosan világították meg a járdát, talpa alatt érezte a puha port. Ijedten a zsebébe nyúlt, nem vesztette-e el a nő telefonszámát, de nem, az egyik lámpa alatt elolvasta, újra meg újra, odahívta a kutyát, és megsimogatta a fejét, valakinek át kellett adnia az örömet, ami egyszerre hatalmába kerítette. Aztán eszébe jutott, hogy a cédulát otthon el kell majd dugnia, nem merte eldobni, pedig már kívülről tudta a számot, mégis félt, hátha elfelejti, csakhogy hová tegye, csak Zsuzsa íróasztalában van egy fiókja, oda mégsem lehet. Miattam megcsalhatsz, csak meg ne tudjam, mert kikaparom a szemed, mondta Zsuzsa egyszer, még házasságuk első hónapjaiban, de nevetett, persze hogy nevetett, ő is mosolygott; mért voltak olyan biztosak, hogy ez úgyis lehetetlen? Legalább vezesd be szegényt az éjszakai élet rejtelmeibe, amíg nem leszek itt, mondta Zsuzsa az öccsének, mielőtt elutazott, de Péter is csak legyintett: egy buddhista szerzetest előbb tudnék rossz útra csábítani, mint az uradat és parancsolódat. Egyáltalán görcsbe jössz te egy nőtől, kérdezte szemtelenül, most nem a kedves nővéremre gondolok, tette hozzá, mert Zsuzsa a fejére ütött; az ilyen beszéd mindig zavarba hozta, a nagybátyja sosem csókolta meg előtte Ágnes nénit, a homlokát sem, még csak azt a szót sem hallotta tőlük, hogy csók, hiába bizonygatta magának, hogy ostobaság a szemérmessége, a torka mindig összeszűkült, ha ilyesmi került szóba. Megdöbbentette, hogy Zsuzsa meg Péter még az anyjuk előtt sem szégyellik magukat; Zsuzsa már jóval az esküvő előtt mesélt neki a szeretőiről, mi az, csak nem zavar, nevetett a meglepetésén, ahelyett, hogy örülnél, hogy nem szűzlányt kapsz. Hiába, nem tudott örülni, de aztán elszégyellte magát, persze neki szabad volt Klárival Egresen, a férfiaknak mindent szabad, utálta magát, hogy ilyen igazságtalan, és ezt szerette is volna bevallani, de nem tudta, nem talált rá szavakat. Tudod, mesélte Zsuzsa, negyvenöt után kicsit úgy éreztem, ez az igazi szabadság; ha kedvem kerekedett, szinte mindegy volt, hogy kivel. Aztán jött a ló másik oldala, a legszentebb apáca is kurva volt hozzám képest, azt hittem, a szerelem csak elvon a munkától. És most, kérdezte elszoruló torokkal; úgy látszik, mégiscsak a házasság a legjobb, mondta Zsuzsa, előbb-utóbb gyereket is akar az ember, azt pedig mégse lehet másképp. Vagy talán megöregedtem, kérdezte hirtelen elkomorodva, s nem nyugodott, amíg ő bizonygatni nem kezdte, hogy nem, egyáltalán nem, hogy mondhat ilyen csacsiságot, hisz olyan fiatal; a Gellérthegyen ültek egy padon, már alkonyodott, Zsuzsa hozzátapadt, ugye nem, kérdezte mohón, még soha nem csókolta így, mintha magába akarta volna szívni, s úgy beleharapott a szájába, hogy napokig sajgott, de az is jó volt, a fájdalom minden percben Zsuzsára emlékeztette.

Egyszerre a nő keskeny ajka jutott az eszébe; hiába igyekezett másra gondolni, a vágy, hogy megcsókolja, hogy érezze a szája ízét, annyira hatalmába kerítette, hogy megborzongott. Amíg együtt voltak, nem is gondolt erre, legfeljebb a kezét szerette volna megsimogatni, de most hirtelen felbukkant emlékeiből a teste is, meztelen, vörös-barna karja, a derekát szorító zöld öv fölött domborodó melle. Eddig csak örült a nőnek, s eszébe sem jutott, hogy mit akar tőle, de most egyszerre a holnapra kellett gondolnia. Tulajdonképpen mért ne lehetnének jó barátok, Zsuzsának ott van Péter, s különben is annyi embert ismer, annyian szeretik, mért ne lehetne neki is valakije, hogy ne kelljen minden este egyedül ülnie, amíg Zsuzsa hazajön. De érezte, hogy nemcsak ezt akarja a nőtől, ez kevés, testének váratlanul élesen kirajzolódó emléke nevetségessé tette ezt a gyerekes ábrándozást; dühösen összeharapta a száját, milyen ostobaság, hogy elvörösödik, ha erre gondol, pedig igenis azt akarja, hogy a szeretője legyen. Ettől a szótól kissé megborzadt, de mégis megkönnyebbült, hogy legalább magában kimondta; különben is szép szó ez; talán a legszebb szó, hisz az a szerető, aki szeret, csak eltorzították, most már becsmérlés, mert hazudozás és képmutatás tapad hozzá, de mért ne lehetne megtisztítani a rárakódott piszoktól, hogy olyan tiszta és dédelgető legyen, mint valaha lehetett, mielőtt még elcsúfították.

Persze ez is csak ábránd, hisz a szavak értelme nem véletlenül jön létre; neki talán nem kellene hazudnia és alakoskodnia, ha a nő a szeretője lenne? Nem is a szótól borzadt meg, hanem a félelemtől, ami ehhez a jövőhöz kapcsolódna; Zsuzsa ugyan biztos nem kérdezné meg, hová megy, mostanában olyan ritkán kérdi már, hogy mit csinál, de hogy lehetne úgy élni, hogy délután megvárja a nőt a kórház kapujánál, belekarol, érzi a teste melegét, megcsókolja, és este, ha hazamegy, bebújik Zsuzsa mellé az ágyba. S hogy oszthatná meg az érzelmeit is: ennyi a feleségéé, ennyi a szeretőjéé? A hazugság tönkretenné az örömét, nem tud úgy élni, hogy eleve lemondjon az igazságról. De hát mit csináljon, váljon el, csakhogy el tudná-e felejteni az együtt töltött éveket; egy embert, akit szeretett, akit még most is szeret, hisz szereti Zsuzsát, lehetetlen, hogy ne szeresse, mégsem lehet csak úgy kidobni az emlékezetéből. És hátha Zsuzsának nagyobb szüksége van rá, hátha jobban szereti, mint ő hiszi; megfogadta, hogy jóban-rosszban mellette marad, élete végéig, de ha nem is fogadta volna meg, hogyan áldozhatná fel Zsuzsa boldogságát a magáéért?

Összekeveredtek a gondolatai, már képtelen volt eligazodni, rájött, hogy semmit sem tud, csak azt, hogy ez a találkozás boldoggá tette, olyan boldog, mint már évek óta nem volt. És hogy nagyon hiányzik a nő. De hirtelen elhúzta a száját, hisz ma reggel látta először, nem öncsalás ez, légvárakat építeni egy néhányórás együttlétre? Ha meggondolja, ostobaság, de rádöbbent, hogy nem akarja meggondolni, életében talán először nem akar rágódni a gondolatokon, nem akar fontolgatni, egyszerűen azt szeretné tenni, amit érez, és az érzékei nem csalnak, tudja, biztosan tudja, hogy szereti a nőt. De a hirtelen jött keserűségtől mégsem tudott megszabadulni, hisz ő csak töpreng, tervez, de a nő talán kinevetné; hogy meri feltételezni, hogy ő is szereti, hogy ő is rá gondol most, neki is annyit jelent ez a találkozás?

A keresztutcából autó kanyarodott be, a kutya a másik oldalon szaladt, füttyentett neki, a fényszórók megvilágították az úttestet, a kutya elindult, kiáltani akart, de már késő volt, az autó fékje megcsikordult, a hátsó kerék kapta el az állatot, kiröpítette a járdára, hallotta a rémült visítást, az autó nem állt meg, átrohant az úttesten, a kutya a lámpa alatt feküdt. Mackó! – kiáltotta, s lehajolt hozzá, de visszahőkölt, mert az állat tébolyultan vicsorgott, mintha megveszett volna, megpróbált talpra állni, de csak a mellső lábaira tudott rátámaszkodni, a hátsókat bénán húzta, úgy látszik, eltörtek, visszazuhant, és nyüszíteni kezdett. Végre erőt vett magán, megfogta a fejét, kiskutyám, mi van veled, a nyüszítés panaszos jajgatásba csapott, aztán elhallgatott az állat, hörögve zihált, a nyelve kilógott a szájából. Egy darabig tanácstalanul guggolt mellette, ki tudja, milyen fájdalmat okoz neki, ha megmozdítja, félt is egy kicsit, hogy úgy rávicsorgott, de mégsem hagyhatja itt; hirtelen kibújt az ingéből, leterítette a földre, óvatosan megfogta a kutyát, s lassan ráhúzta az ingre. Az állat halkan vinnyogott, de nem ellenkezett, mintha megérezte volna, hogy segíteni akar rajta; vigyázva, hogy lehetőleg ne mozdítsa, felemelte, görcsösen fogta az ing két csücskét, s lassan, hogy ne rázza, elindult haza. Félúton már úgy érezte, elzsibbadt a karja, tudta, hogy nem teheti le, az állat halkan siránkozott, mint egy beteg gyerek, ne félj kiskutyám, mondogatta, mindjárt otthon leszünk, egyfolytában beszélt hozzá, nem lesz semmi baj, jó kis kutya, nem lesz semmi baj, érezte, hogy a hang valamennyire megnyugtatja az állatot, de már alig bírta tartani, az izmai görcsbe csomósodtak, lihegett, kiverte a veríték, még két sarok, jól van, kiskutyám, okos kutya vagy, egy férfi jött vele szemben, megállt, döbbenten bámult rá, de nem szólt semmit, némán utat engedett, mint egy temetési menetnek. Úgy érezte, egyetlen lépést sem tud már megtenni, minden erejét megfeszítve szorította az inget, nehogy kicsússzon a kezéből, a lépcsőn megbotlott, alig tudott kiegyenesedni, még egy forduló, beleharapott a szájába, a szeme elhomályosult, letérdelt az ajtó előtt, óvatosan a lábtörlőre fektette a kutyát. Előkotorta a kulcsot, de a keze úgy remegett, hogy alig tudta bedugni a zárba, belépett az előszobába, hogy kinyissa az ajtókat, a kutya egyszerre felsírt, mintha kérné, hogy ne hagyja egyedül, mindjárt jövök, kiabált vissza, mindjárt jövök, kiskutyám, elsimította a szőnyegét, ráfektette az állatot. A kutya behunyta a szemét, a horpasza gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha kicsit megkönnyebbült volna, mind a négy lábát elnyújtotta. Óvatosan megfogta a hátsó lábát, az állat felkapta a fejét, megijedt, eleresztette, a láb élettelenül esett vissza, a kutya nyüszíteni kezdett, kínlódva fölemelkedett, kétszer is visszazuhant, amíg fel tudott ülni, két hátsó lába bénán lógott, felemelte a fejét, s elnyújtva jajgatni kezdett, a hangok lökésszerűen törtek elő a torkából, feküdj le, simogatta a fejét, feküdj le, kiskutyám, az állat levegő után kapkodott, aztán elnyúlt a szőnyegen, a jajgatás nyöszörgéssé csitult. Egy darabig még simogatta, és beszélt neki, kétségbeesetten töprengett, mit csináljon, fellapozta a telefonkönyvet, a keze még mindig úgy remegett, hogy a lapok kicsúsztak az ujjai közül. Nem találta az Állatorvosi Főiskolát, aztán eszébe jutott, biztos az egyetemeknél lesz, tárcsázott, sokáig nem vették fel a kagylót, végre jelentkezett egy rekedt hang.

– Kérem szépen, a kutyámat elütötte egy autó – kezdte, de nem folytathatta, mert a hang félbeszakította:

– Kapcsolom az ügyeletes orvost.

Megint sokáig csöngött a telefon, most egy ellenszenves hang szólalt meg, nem is tudta, miért ellenszenves, félt tőle, úgy érezte, egy öregember beszél, aki már ezer meg ezer állatot látott megdögleni, mit törődik ez egy kutyával.

– Kérem szépen, a kutyámat elütötte az autó. Nem tudja mozdítani a lábát.

– Egyiket sem?

– A hátsó lábait.

– Fájdalmai vannak?

– Azt hiszem. Nyüszít.

– Vegyen egy tűt, és szúrja meg a lábát, hogy érzi-e!

Letette a kagylót, hirtelen nem tudta, hol talál tűt, mindent kidobált a fiókosszekrényből, végre legalul talált egy gombostűt, leguggolt a kutya mellé, az állat kinyitotta a szemét, jól van, kiskutyám, nincs semmi baj, óvatosan megsimogatta a hátsó lábát, a kutya nem mozdult, csak nézte, félresimította a combjáról a göndör, fekete szőrt, s megbökte a tűvel. Az állat nem mozdult. Még egyszer megszúrta, most már erősebben. Semmi.

– Nem érzi a szúrást.

– Nyilván a gerince sérült meg. Valószínűleg el kell pusztítani.

Döbbenten bámult a fekete kagylóra, egy pillanatig nem értette, mintha nem is neki mondták volna, aztán nem akarta elhinni, ezért volt olyan ellenszenves a hang, már előre tudta, hogy ezt fogja mondani, persze, ez a legegyszerűbb, elpusztítani.

– Kérem a címet bemondani!

Nem felelt, csak szorította a kagylót; nem tudott megszólalni.

– Halló! – mondta az ellenszenves hang türelmetlenül; rátette a kezét a telefon villájára, a készülék halkan kattant, állt, kezében a kagylóval, olyan fáradt volt, hogy mozdulni sem volt kedve, végre letette a hallgatót, bement a fürdőszobába a zsámolyért, s leült a kutya mellé. Persze, ez a legegyszerűbb, elpusztítani. A kutya nem ember, minek kínlódni vele, nem éri meg a fáradságot; igaz, ő se akart kutyát, el sem tudta képzelni, mennyire meg lehet szeretni egy állatot, most már olyan üres lenne nélküle a lakás, nem lehet, hogy ne hallja többé a boldog vakkantását, amikor bedugja a kulcsot a zárba. Zsuzsa eleinte féltékeny is volt, hogy a kutya annyira hozzá szokott; ha lefeküdt a heverőre, becammogott, és leheveredett mellé a földre, ha vendégek voltak, vakargatni kellett a fejét, különben csapkodta a mancsával és vakkantott: megkövetelte, hogy szeressék. Igen, ezért ragaszkodik annyira a kutyához, mert Mackó az egyetlen, akinek valóban szüksége van rá, a szeretetére. Az emberek valahogy mind elmaradtak mellőle, nincs már senkije, csak ez a kutya.

Az állat felnyögött, lehajolt hozzá, egész közel, szerette volna kiolvasni a szeméből, mit akar, mi fáj neki, hunyorog, talán bántja a fény, leoltotta a villanyt, az utcáról beszűrődött egy kis világosság, megtapogatta a kutya orrát, száraz volt és meleg, mégis orvost kellene hívni, de akkor elpusztítják. És akkor ki marad nekem, mondta hangosan a kutyának, látod, ha meghalsz, senkim sem lesz; mielőtt Zsuzsát megismerte, akkor volt ilyen egyedül, a cselédszobában, ahol lakott, épphogy át tudott bújni a nyikorgó vaságy s az ablak elé állított kopott konyhaasztal között; ketrec volt ez a szoba, olvasni se volt kedve, csak ült, és maga elé meredt, a folyosót se láthatta, az ablakot függöny takarta, akárcsak a nagybátyjáék lakásában, ha leveszi a függönyt, aki elmegy az ablak előtt, belát a szobába, csak a hangokat hallotta, egy vékony gyerekhang nagy komolyan dünnyögte a folyosón: kétszer kettő négy, háromszor kettő hat, négyszer kettő hét, izgatottan fölállt, de már hallotta is: nem, négyszer kettő nyolc, lassan visszaült a kemény székre, senkinek sincs szüksége rá, minden megoldódik nélküle is. Nem járt sehová, csak a nagybátyjáékhoz, minden héten kétszer, kedden és szombaton, de ott is csak ült szótlanul, talán csak azért ment el hozzájuk, hogy érezze, tartozik még valakihez, szeretik, mint ez a kutya szereti.

Aztán ezek a látogatások is ritkultak; a nagynénje sírt, mikor az esküvő előtt elvitte őket Zsuzsáékhoz, úgy illett volna, hogy a menyasszony szülei jöjjenek hozzájuk, de csak nem fogadhat ilyen úriembereket abban a lyukban, ő dühösen ráförmedt, ki törődik ma már az ilyen ostobaságokkal. Pedig az öregasszony inkább azért sírt, mert tudta, hogy végképp elveszíti a fiát, hisz ettől rettegett egész életében, de ugyanakkor azt is tudta, hogy most boldognak kell lennie: a bánat és az öröm változtak könnyé benne. S mikor a nagybátyja meglátta a Rákosi képet Zsuzsa szobájában, kihúzta magát, egész este úgy ült, mintha nyársat nyelt volna; Péter kezet csókolt a nagynénjének, hangsúlyozott udvariassággal, nagyon komolyan, de látta, hogy majd kipukkad a röhögéstől, mert Ágnes néni új kalapot vett, valami szörnyű, tollas fejdíszt, legszívesebben megpofozta volna a kölyköt, de nem tehetett semmit.

Ha én ilyen környezetben nőttem volna fel, biztos megbolondulok, mondta Zsuzsa. Igazán nagyon kedves emberek, de velük élni rettenetes lehet. Most már értem, te szegény, simogatta meg a fejét, mi nyomorított meg ennyire. Tudod, mi a legnagyobb bajod? Hogy olyan vagy, mint egy múmia: ez a környezet rád csavart száz méter gyolcsot, becsavarta a füled, az orrod, a szemed, nem csoda, ha semmit sem látsz a világból. Az a csoda, hogy egyáltalán meg tudlak csókolni, és megcsókolta, az utcán, délelőtt. Riadtan kapta el az arcát, de boldog volt; a keddi és szombati látogatások elmaradtak, legfeljebb kéthetente egyszer ment el az öregekhez, Zsuzsa anyjánál vacsoráztak minden héten.

Hallgatta a kutya hörgő lélegzetét, fölállt, bement a szobába, hogy felhúzza a redőnyt, fülledt meleg volt a lakásban, de az állat hevesen nyüszíteni kezdett, visszaszaladt hozzá, akkor elhallgatott, várj, kiskutyám, kérte, mindjárt jövök, érted, mindjárt, de hiába mondta, amint indult, Mackó megint vinnyogni kezdett. Visszaült mellé a zsámolyra, de a kutya már nem hallgatott el, egyfolytában szűkölt, aztán egyszerre élesen felvonított, önkéntelenül hátrahőkölt a szörnyű hangtól, az állat ép lábaival a padlót kaparta, megint feltápászkodott, s lassan előrevonszolta magát, a vizelete csorgott, és közben egyre üvöltött, magas fejhangon, még sosem hallott ilyen hangot, béna hátsótestét húzta maga után, nem tudta, mit csináljon, ment utána, beszélt hozzá, de hiába, egyszerre csöngettek, a kutya még fájdalmasabban kezdett üvölteni, a házmester állt az ajtóban, pizsamában, házikabátban.

– Az istenért, Kun úr, mi történt?

– Mackót elütötte egy autó.

A házmester belépett az előszobába, nézte a görcsösen rángatódzó állatot, nem ment beljebb, csak a fejét csóválta.

– Szegény dög. El kell pusztítani.

– Igen – mondta gyorsan –, már telefonáltam a főiskolára, azt mondták, küldenek orvost, csak most épp nincs benn senki.

A házmester megint megcsóválta a fejét.

– Milyen furcsa a hangja; úgy üvölt, mintha a holdat ugatná. El kell pusztítani, hogy ne kínlódjon. Végül még megvész.

– Be van oltva – bizonygatta –, tavasszal oltották be.

– Az egész házat felveri a szerencsétlen – mondta a házmester, s már kilépett az ajtón, mikor visszafordult:

– És ha nem jönne az orvos, felhozom a fejszét, jó? Minek kínlódjon szegény.

Önkéntelenül is bólintott, de gyorsan becsukta az ajtót, nehogy a házmester meglássa az arcát; félt, hogy az undor és a gyűlölet eltorzította a vonásait: milyen ocsmány ember, inkább agyonverné, csak hogy csend legyen a házban. Vajon egy embert is agyonverne? A kutya még mindig vonszolta magát, keskeny vizeletcsík jelezte az útját, már csaknem a másik falhoz ért, egyfolytában üvöltött, ki-kihagyva, ahogy a szirénák vijjogtak a háborúban, letérdelt melléje, hallgass, kiskutyám, hallgass, agyon akarnak ütni, akkor vette észre, hogy idegességében ő is kaparja a falat, mint az állat a padlót. Hirtelen eszébe jutott a szevenaletta, nyolc szem volt még a tubusban, vizet öntött egy tányérba, s feloldotta az orvosságot, kanállal próbálta a kutya szájába önteni a fehéres folyadékot, az állat belemart a kanálba, de lafatyolta a vizet, legalább a felét sikerült megitatni vele, pedig milyen keserű lehetett, a többi a szakállára csorgott, fehér volt a szája, mintha habzana, vizes ruhával megtörölte, az állat rágta a rongyot, biztos szomjas szegény, még adott neki vizet, kanalanként, a kutya ivott, de közben egyre üvöltött, legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, akkor egyszerre eszébe jutott a nő. A kanál megállt a kezében, aztán letette a padlóra, a keze remegett, amíg tárcsázott.

– Doktor Kántor Mártát kérem!

– Kapcsolom a szobáját – mondta egy női hang, a telefon sokáig csengett, a kutya közben egyre vonított, visszafojtott lélegzettel figyelt, a halk, ütemes csengetés összekeveredett a szörnyű üvöltéssel, nem tudta már, melyik az elviselhetetlenebb.

– Kire vár? – kérdezte egyszerre az előbbi hang.

– Kántor doktorra.

– Nem felel.

Lassan letette a kagylót, egy darabig tétován álldogált még a készülék mellett, aztán leült a szűkölő kutya mellé a földre, a fejét a tenyerébe hajtotta, most valahonnan messziről hallatszott az üvöltés, mintha vastag fal lenne közte s a kutya között.

– Látod – mondta hangosan –, most már igazán csak te maradtál nekem.

A kutya ránézett, a szeme zavaros volt a fájdalomtól, mintha vékony hártya takarná, felhúzott ínye mögül kivicsorogtak fehér fogai. Most vette csak észre, hogy a homlokán is megsérült, a fekete szőr összetapadt a vértől. Rátette a kezét a fejére, érezte, hogy az állat teste meg-megrándul, az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a könnyeit. A kutya most már rekedtebben vonított, szinte hörögve, nekitámasztotta a fejét a falnak, félig ült, félig feküdt, béna lábai élettelenül lógtak. Gépiesen simogatta a fejét, vigyázva, hogy ne érintse a sebet; egyszerre összerázkódott, most jutott csak eszébe, hogy félmeztelen, a teste libabőrös volt, pedig az előbb még izzadt, nem lehet, hogy fázik, mégis úgy remegett, hogy össze kellett szorítania a fogát. A fájdalmas üvöltés a szobába is elkísérte, kinyitotta a szekrényt, kivett egy inget, homlokát nekitámasztotta a hűvös ajtónak, hogy ne lüktessen úgy. Mért kell így szenvednie szegénynek, talán mégis igaza volt a házmesternek, nem szabad érzelgősnek lenni, ha ő szenvedne így, követelné, hogy öljék meg, mi értelme az életnek, ha már csak a kín marad belőle? Ő meg hagyja szenvedni ezt a szerencsétlen állatot; a kutya nem tudja követelni, hogy pusztítsák el. Az élete is ilyen, hányszor tudta, mit kellene tennie, és mégsem tett semmit, mert gyenge volt és bizonytalan. Gyűlölte magát a tehetetlenségéért, nem tudta már elviselni az üvöltést, az agya is üvöltött, majd szétpattant a koponyája, a kutya egész berekedt már, mintha az üvöltés is fájdalmat okozna neki; ökölbe szorította a kezét, az állat szenvedése az érverésében is ott lüktetett.

A kutya még egyszer felüvöltött, olyan artikulátlanul, hogy a füléhez kapta a kezét, aztán hirtelen elcsendesedett, már csak halkan hörgött, mozdulatlanul feküdt, csak a horpasza emelkedett és süllyedt. Egyszerre megijedt a csendtől, már azt kívánta, inkább üvöltene, csak ne lenne ilyen néma a lakás, ilyen csend volt az iskolában is, tavaly, az egyik diákját elütötte a villamos, a temetés után nem akart hazamenni, ősz volt, a sírok között kupacokban égették az avart, a kesernyés szagot még a tanteremben is érezte, üres volt az iskola, beült a padba, a halott fiú helyére, nézte a fekete táblát, a meszelt falat, a halál színei, nyugodj békében, mondta a pap, de a halottaknak hiába mondják, az élőknek kellene valamit mondani, hogy békében éljenek, hogy ne legyenek olyan magányosak, nemcsak a halállal szemközt, máskor is, mindig.

A csend egyre nyomasztóbb lett, a néma lakás fojtogató buraként borult rá. Nézte a mozdulatlan kutyát: úgy látszik, ennek a szerencsétlen állatnak kell elpusztulnia, hogy végre szembe tudjon nézni önmagával, s be merje vallani, hogy az élete elromlott. Egyszerre rádöbbent, hol tévedett, s a hirtelen felismerés, mely évek óta érlelődött a sejtjeiben, olyan izgalomba hozta, hogy megremegett. Előbb a pap, aztán Zsuzsa; bálványokat állított magának, azoktól várta, hogy megváltsák. Ez volt a könnyebb út, belekapaszkodni a pap szeretetébe, nem lázadni a sok megaláztatás és bántalom ellen, hanem hinni, hogy ez a szeretet majd mindent megold. És belekapaszkodni Zsuzsa szerelmébe, nem nyitott szemmel keresni a maga útját, hanem vakon, mástól vezetve, s abban bízni, hogy ez a szerelem majd mindent megold. De a könnyebb út sosem a célra vezetőbb, legalábbis az életben; huszonhét éves, és mire jutott: olyan, mint egy aggastyán, aki mindenkit túlélt, a szüleit, testvéreit, feleségét, gyermekeit, barátait, egyetlen ember sincs mellette, senkitől nem várhat egy pohár vizet sem. És ő még nem magatehetetlen öregember, neki még nem kapnia, hanem adnia kellene, de mit adhatna, mikor magának sincs semmije, és kinek adhatna, hisz senki sem nyújtja feléje a kezét. Az ő hibája ez, csak az övé, mankón járt, ahelyett hogy a lábát használta volna, míg csak végképp el nem sorvadt a lába. A bálványaiba kapaszkodott, hogy ne kelljen számot vetnie önmagával, hogy ne kelljen bevallania, hogy gyenge, tehetetlen, értéktelen ember, akinek még ahhoz sincs ereje, hogy eligazodjék a világban. Mit mondott a papnak: hogy a keresésre tanítja a diákjait? De hisz ez is hazugság, kibúvó; mit ér az olyan tanár, aki többet követel a tanítványaitól, mint önmagától?

Az elkeseredés annyira hatalmába kerítette, hogy meg is feledkezett a kutyáról, de az állat egyszerre megmozdult, halkan felnyüszített, s kinyitotta hályogos szemét. Kiskutyám, mondta csendesen, a sírás fojtogatta a torkát; lassan felállt, a telefonhoz ment, megfogta a könyvet, de a nő telefonszáma ott zakatolt az agyában, meg kell próbálnia, legalább még egyszer, különben elpusztítják az állatot. És amikor meghallotta a nő nyugodt hangját, nem is lepődött meg; valahogy olyan természetes volt, hogy mégis megtalálja.

– Itt Kun Miklós. Ne haragudjék, de a kutyámat elütötte egy autó.

– Mikor?

– Most. Egy órája. Azt hiszem, a gerince sérült meg. És a feje is.

– Értem. Várjon, taxit hívok és megyek.

– De hozzon magával valamit – mondta gyorsan, nehogy a nő talán letegye a kagylót –, morfiumot vagy valami ilyesmit, egyfolytában üvölt.

Visszaült a kutya mellé, az állat halkan hörgött. Jön a doktornéni, és meggyógyít, súgta neki; olyan fáradt volt, mintha a kutya kínjait nemcsak az idegeivel, a testével is átélte volna. Lám, az előbb arra gondolt, nincs senki, aki kinyújtaná feléje a kezét. S elég egy telefon, és valaki máris taxit hív és jön, csak azért, mert ő bajban van. Nem, soha többé, mondta olyan hangosan, hogy a kutya szemhéja megrebbent; soha többé nem várja a megváltást sem baráttól, sem mestertől, sem szerelmestől. Az életét csak maga oldhatja meg, az emberektől nem remélhet mást, csak segítséget. De ez a segítség nagyon kell. Már nem töprengett, mi lesz holnap, mi lesz a nővel, mi lesz Zsuzsával; tavaszi reggeleken, ha sütött a nap, rendszerint korábban kelt, s gyalog ment az iskolába, nézte a zsenge, smaragdzöld füvet, a bokrok duzzadó bimbóit, beszívta a föld kesernyés szagát, az apró házak akkor ébredeztek, nyitogatták zsalugáterszemeiket, valahol vidáman csörömpölt egy villamos: ilyenkor érezte, hogy van köze a világhoz, ilyenkor nem rágta a vád, hogy nem tud eleget adni a diákjainak, talán ezekért az órákért szerették, ha igazán szerették, ilyenkor csak mesélt nekik, hogyan váltak a versek teste sejtjeivé, a zavaráról egészen megfeledkezett, fel-alá sétált a padsorok között, és verseket mondott, melyek nem is voltak a tankönyvben, s ilyenkor tudta, hogy az osztály egy vele – ezt az érzést kell valahogy állandósítania, ezt a tavaszi felszabadultságot, hogy minél többet adhasson magából, hisz nincs más boldogság, csak ez.

Összerezzent a csengetésre, s abban a pillanatban eszébe jutott a kutya, de az állat meg se mozdult. A nő ugyanazt a fehér ruhát viselte, mint délután; az arca fáradt volt, mintha sokat töprengett volna, mióta elváltak, a homlokán mélyebbek lettek a ráncok, s mégis olyan ismerős volt, mintha nem is reggel látta volna először.

– Hol a kutya? – kérdezte köszönés helyett, de a kezét megszorította; egyszerre megint reménykedni kezdett, hogy talán mégsem pusztul el az állat.

– Most megnyugodott egy kicsit.

A nő leguggolt a kutya mellé, nézte egy ideig, aztán kinyitotta a táskáját, injekcióstűt vett ki.

– A hátsó lábai – mondta, s a nő bólintott; megfogta a kutya lábát, beleszúrt, kétszer, háromszor, mind a kettőbe, az állat nem mozdult, gyorsan végigtapogatta a gerincét, a kutya felsivalkodott.

– Vigyázzon! – szólt rá. – Nehogy megharapja.

– Ne féljen – mondta a nő, s visszatette az injekcióstűt. – A laborban sokat dolgoztam kutyákkal.

Ott álltak a kutya mellett, egyikük sem szólt; az állat egyszerre kinyitotta a szemét, mintha őt keresné: úgy látszik, szenvedni is nehezebb egyedül, meghalni is. Leült melléje a zsámolyra.

– Nyugodtabb, ha mellette vagyok.

Nem mert a nőre nézni, szólni sem mert, félt, hogy mit fog mondani, pedig tudta jól; a nő egy ideig állt mellette, aztán lekuporodott a földre, s nekitámaszkodott a falnak, mint a kutya. Ki kellene hozni egy párnát, gondolta, de nem mozdult, meredten nézte a mozdulatlan állatot, aztán lassan felemelte a fejét, a nő is őt nézte, nyugodtan, kicsit szomorúan. Fehér ruhája szinte összeolvadt a meszelt fallal, csak a zöld öv világított a derekán. Nem vette el a kezét a kutya fejéről, gyengéden simogatta, s nézte a nőt; talán ezt a nyugalmat kereste egész életében. A keze megállt a kutya fején, mintha azt remélné, ha nem mozdul, még sokáig tart ez a perc.

– Nos? – kérdezte a nő csendesen; a torka elszorult, tudta, hogy csak bólintania kellene, de mintha a nyaka is megmerevedett volna, a szeme nedves lett, de nem szégyellte, nem is törődött vele, a kutya elmosódott a homályos fátyol mögött. Aztán mintha az állat akart volna dönteni helyette, görcsösen megrándult a teste, megint fölüvöltött, megpróbált feltápászkodni, de nem tudott, hason fekve vonszolta magát előre, centiméterről centiméterre, mintha menekülne valami elől, a körme elcsúszott a síkos padlón. A nő lassan fölállt, kinyitotta a táskáját. Nem, akarta mondani, de csak lehajtotta a fejét; hallotta a reszelő csikorgását, a halk pattanást, ahogy a nő eltöri az ampulla nyakát.

– Mi az? – kérdezte tompán.

– Sztrichnin.

A nő leguggolt mellé; a válluk összeért.

– Fogja meg a fejét – kérte.

Megfogta, mind a két kezével, a kutya reszketve üvöltött; a nő egy pillanatra rátette a kezét a kutya fejére, hirtelen megsimogatta, aztán gyors mozdulattal beledöfte a tűt a mellkasába. Az állat felvisított, s kettőt rángott, mintha öklendezne.

– Hányni fog? – kérdezte ostobán.

– Már vége.

A kutya mereven feküdt, a szeme hályogos volt; még mindig fogta a fejét, a két fülét fogta, gépiesen simogatta, a teste még meleg volt, a szőre puha. Aztán érezte, hogy a nő a vállára teszi a kezét. Nem mozdult; mintha arra várt volna, hogy az erő rajta keresztül átáradjon a halott állatba.

– Jöjjön – mondta a nő, s kinyitotta a szobaajtót; ment utána, mint az alvajáró, leült a heverőre, a szörnyű üvöltés még mindig az agyában lüktetett, a halántékára szorította a tenyerét, szabadulni akart a kutya hangjától, az ujjai megvonaglottak, aztán megint érezte a nő kezét, csodálkozva nézett fel, már nem hallotta a fájdalmas vonítást. Csönd volt.

(1962)