Bűnösök

Nagy vagy Uram és igen dicséretes: Nagy a Te erőd, és bölcsességed megszámlálhatatlan.

Ugyanazon szavakkal kezdem én is e szerény írást, mint Szent Ágoston kezdte örökbecsű vallomásait. Nem mintha gyarló soraimat Hippó püspökének halhatatlan alkotásához merészelném hasonlítani, hiszen a Szent művében – miként egyik méltatója mondja – benne foglaltatik a bölcsességek summája, én pedig nem foglalkozom mással e néhány oldalon, mint szerencsétlen és bűnös öcsém halálának történetével. Egyedül szándékunk közös tehát: mindketten Isten nagyobb dicsőségének szenteljük művünket. S ezen az sem változtat, hogy a Püspök a mi Urunk Jézus Krisztus születését követő negyedik század fordulóján mártotta a tintába pennáját, én pedig az Úr 1945. esztendejének tavaszán, a zsírpapírral beragasztott ablakú plébániahivatal íróasztalán körmölöm öreg kezemmel a szöveget.

Azt mondottam az elébb, hogy testvérem haláláról számolok be az olvasónak. Mert szomorúan kell bevallanom, hogy életének történetét bizony nem írhatnám meg. Ha erre vetemednék, ellentétbe kerülnék szándékommal és célommal, mármint azzal, hogy művemet Isten dicsőségének szentelem. Híven az igazsághoz ugyanis kertelés nélkül meg kell mondanom, hogy szomorú emlékezetű öcsém élete erre semmiképp sem alkalmas. Bármennyire nehéz is leírnom, nem titkolhatom el, hogy bizony megátalkodott istentagadó és hitehagyott volt szegény. Ügyvédi talárral a vállán előszeretettel vette védelmébe azokat, akik az istenkáromlás vagy a vallásgyalázás ocsmány bűne miatt kerültek a törvényszék magas színe elé, s mint az egyik közismert napilap cikkírója, nem átallott minden alkalmat felhasználni, hogy Anyaszentegyházunkat sárral és epével fröcskölje be.

Ha csak ennyit mondok el róla, az olvasó már ebből is megértheti, miért nem kívánom a továbbiakban elébe tárni e szennyes élet részleteit. S amennyiben erre olykor mégis kénytelen leszek, úgy csak abból a célból, hogy pontosabban megértethessem tragikus halálát. Mert halálának története, úgy hiszem, megfelel kitűzött szándékomnak, s épülésére szolgálhat az olvasónak. Nem mintha szebb volna életénél, ezzel egy pillanatra sem akarok áltatni senkit, és sajnos arról sem számolhatok be, hogy legalább utolsó óráiban megbánta volna rút bűneit, vagy legalábbis semmi sem tanúskodik erről. Még azt is előre kell bocsátanom, hogy erőszakos halál vetett véget életének. A kínok, melyeket szörnyűséges pusztulása előtt elszenvedni kényszerült, figyelmeztethették a rá váró túlvilági gyötrelmekre, de lelke még akkor sem tárult ki bűnbánóan jóságos és a megbocsátásra mindig kész Teremtőjének.

Ezek után joggal kérdezheti az olvasó, miért vélem megírásra méltónak e bűnös halált, mikor a bűnös életet legszívesebben az örök feledés fátylával borítanám. A felelet azonban egyszerű. E borzalmas halál talán ráébreszti a tévelygőket, hogy a rossz útnak csak rossz vége lehet, és megerősíti az igazszívűek hitét, hogy a kegyelemteljes halálhoz csak Isten ösvényei vezetnek. Ha csak ennyit elérek szerény írásommal, akkor eleget tettem a kötelességemnek, s talán remélhetem, hogy legalább valamit jóvátettem a bűnökből, melyeket szerencsétlen sorsú öcsém Isten és az Anyaszentegyház ellen elkövetett. Szándékosan nem teszem hozzá: "és önmaga ellen” – holott egyetlen józan ember sem kételkedhet benne, hogy maga ellen vétette a legnagyobbat, amikor életével és halálával rászolgált az örök kárhozatra. Nem teszem hozzá, mert ezt már nem lehet jóvátenni. S ha a hosszú éjszakákon, mikor a magamfajta öregembert elkerüli a jótékony álom, mégis imádkozom érte, akkor ezt inkább háborgó szívem megnyugtatására teszem, s nem abban a reményben, hogy segíthetek az elkárhozotton.

Még egy vallomással tartozom az olvasónak. Valahányszor szegény öcsém emléke felmerül bennem, nem tudom elfojtani magamban a részvét és a szeretet érzését. Hiszen bármennyit is szenvedtem ocsmány bűnei miatt, s bármennyire elítélem is azokat, nem tudok megfeledkezni róla, hogy egy szülőanya keblén nevelkedtünk. Ezért az vesse rám az első követ, aki helyeselné, hogy másképp cselekedjék.

Mindazonáltal kérem az olvasót, egy pillanatig se gondoljon arra, hogy e szeretet elhomályosíthatja bennem az igazságot. Amikor mérlegre helyezem majd testvérem tetteit, nem fog remegni kezem, s nyelvem nem tétovázik majd, ha ítéletet kell mondanom cselekedetei felett. Mert a szeretettel az embereknek tartozom, de az igazsággal Istennek.

 

Ott kezdem a történetet, hogy az elmúlt esztendő szeptember havának végén öcsém váratlanul felkeresett. Ha az olvasó tisztában lenne testvérem szokásaival, nem kellene hangsúlyoznom, hogy váratlanul, hisz Kálmán öcsém szinte kizárólag váratlanul jelent meg nálam. S bizony igen gyakran nem épp a legmegfelelőbb időben. Legtöbbször késő este toppant be, mikor már minden jóravaló ember nyugovóra tért. Ilyenkor mindig bérautón érkezett, a sofőrt leültette a konyhában, s egy pohárka rumot kellett adni neki. Rendszerint már erőszakos csengetésére felriadtam – addig nyomta a csengőt, míg ki nem nyitották az ajtót –, de ha nem, léptei űzték el szememből az álmot. Lassan járt, és erősen lihegett, mert asztmás volt szegény, s meglehetősen nagy zajt csapott. A bútorokat ugyanis nem kerülte ki, hanem félretolta útjából – nemcsak az ebédlőszékeket, hanem a fogadószoba nagy foteljeit is –, s az ajtókat nagy robajjal lökte be. Aztán nyitva hagyta őket, Kati járt utána mindig, s csukogatta az ajtókat. Ahogy beért a hálóba, belevetette magát az egyik karosszékbe, egy ideig fújtatva szuszogott, úgyhogy szája szélén apró nyálbuborékok jelentek meg. Testsúlya az utolsó időben jóval meghaladta már a száz kilót, igaz, hogy ennek megfelelően termete is hatalmas volt. Ebben szegény jó édesapánkra hasonlítottunk mindketten – hisz magam is jól megtermett férfiúnak számítok még most, öregkoromban is –, akinek korai halálát sajnos épp túlterhelt szíve okozta.

Kálmán öcsém még ki sem fújta magát, máris gyufát kotort elő mellényzsebéből, s meggyújtotta kialudt szivarját, mely mindig ott csüngött szája sarkában. Bár az orvos szigorúan eltiltotta a dohányzástól, s én is nemegyszer igyekeztem a lelkére beszélni, erről a káros szenvedélyről sosem mondott le. Legfeljebb mikor már nagyon nehezen lélegzett, ritkábban gyújtott rá, s csak a kihűlt szivarcsutakot forgatta a szájában. A ruháját mindig összemaszatolta hamuval, sokszor még ki is égette. Különben se törődött az öltözködéssel; bár a legjobb szabónál dolgoztatott, de minden évben csupán egyetlen öltönyt csináltatott, mindig ugyanabból a sötétszürke angol szövetből. Azt viselte aztán télen-nyáron egyaránt. A cipőjét is a Belvárosban készíttette, de alig hordta egy hétig, máris félretaposta a sarkát. Megjavíttatni azonban nem engedte; mikor elkopott a talpa – ami pedig elég hamar bekövetkezett, mert bár keveset járt, de inkább csoszogott, mint lépett –, kidobta, s újat vett helyette.

Meg kell vallanom, nem örültem késői látogatásainak. Nem azért, mert felriasztott álmomból – ennyi kényelmetlenséget igazán szívesen elviseltem egyetlen testvérem kedvéért, akit különben is meglehetősen ritkán láttam –, de nem tartottam összeegyeztethetőnek hivatásommal, hogy éjszakának idején taxi állomásozzék a plébániahivatal épületében lévő lakásom bejárata előtt. Ezt egyszer szóvá is tettem öcsémnek, mire ő eléggé nem kárhoztatható kaján mosollyal megkérdezte: – És ilyenkor mit gondolnak a kedves híveid? Hogy egy nőcskét hozattál a Moulin Rouge-ból?

Az olvasót minden bizonnyal megbotránkoztatják e triviális szavak. Én azonban – őszinte szívvel mondom, hogy sajnos – nem lepődtem meg: évtizedek alatt sem kérlelő jószóval, sem a testvéri kapcsolat megszakításának fenyegetésével nem tudtam rávenni szegény öcsémet, hogy megkíméljen az effajta beszédtől. Ezért már most figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy történetemben – ha hű akarok maradni az igazsághoz, ami pedig feltett szándékom – még nemegyszer kénytelen leszek hasonló, sőt olykor ennél is szemérmetlenebb kifejezéseket idézni, vagy ilyenekre célozni.

Nem akarok azonban elébe vágni a történetnek, s a múltba sem szándékozom a kelleténél jobban elkalandozni. Még csak annyit jegyzek meg, hogy szelíd figyelmeztetésem után öcsém mintha még az addigiaknál is gyakrabban látogatott volna meg a késő esti, sőt éjszakai órákban. Ha idegen emberről lenne szó, ezt gonoszságnak kellene neveznem. Testvéröcsémről azonban ilyet igazán nem tételezhettem fel, s inkább annak a különös hajlamának számlájára írtam, hogy szerette az embereket bosszantani, s ezen mindennél jobban tudott derülni. Természetesen furcsának tűnhet az olyan tréfa, melyen egyedül ő mulatott, míg engem kellemetlen helyzetbe hozott, s híveimet minden bizonnyal megbotránkoztatta. Hiszen ha olyan elvetemült gondolat nyilván nem is fordult meg a fejükben, amilyet öcsém feltételezett, azért bizonyára nem nézték jó szemmel, hogy lelkipásztoruk éjnek idején fogad látogatókat. Én azonban nem lepődtem meg ezen sem, mert tudtam, hogy Kálmán öcsém egy neki tetsző tréfa kedvéért minden kötelező tisztelettudást és tapintatot képes figyelmen kívül hagyni, s mivel nem tehettem egyebet, belenyugodtam ebbe is. Legfeljebb a sofőrnek minden alkalommal kijáró rumadag ellen berzenkedtem magamban, mert ehhez a drága italhoz a háborús évek folyamán egyre nehezebben lehetett hozzájutni, s én igazán nem nélkülözhettem megszokott esti teámból.

Most azonban végképp visszatérek oda, hogy öcsém ezúttal is váratlanul keresett fel. Ebben az esetben ugyan nem az esti órákban, hanem közvetlenül ebéd után, mikor hajlott koromra való tekintettel – tavaly júniusban múltam hatvanhat esztendős – szunyókálni szoktam a fogadószoba heverőjén. Ez alkalommal alighogy elszenderedtem, éles csengetés riasztott fel, s nem tagadom, amikor valamennyire magamhoz tértem az álom kábulatából, első gondolatommal igen helytelenítettem, hogy valaki épp ezt az időpontot választja látogatásának idejéül. De azon lepődtem csak meg igazán, hogy az ebédlő ajtaja kinyílt, s lépések közeledtek a fogadószoba felé. Hogy az olvasó ezt megértse, ahhoz ismernie kell lakásom beosztását, amit az alábbiakban megkísérlek röviden felvázolni. A földszintes plébániaépület boltozatos kapualjából hosszú előszoba nyílik, melyből balra a konyhába, fürdőszobába, az egyéb mellékhelyiségekbe s Kati szobácskájába, jobbra pedig a plébániahivatal háromablakos, nagy irodahelyiségébe lehet jutni. Az előszoba végén levő ajtó vezet az ebédlőbe, ahonnét a fogadó-, majd a hálószoba nyílik. A házat valamikor a múlt század végén építették, innen a lakás helytelen s kényelmesnek aligha nevezhető beosztása. Nem csak az a baj, hogy a szobákba csak egymáson keresztül lehet bejutni, de még csak nem is rendezhettem be az elsőt fogadónak s a másodikat ebédlőnek, ahogy illett volna, mert a drága szüleinktől örökölt faragott ebédlőbútor nem fért volna el a meglehetősen kicsiny, egyablakos második helyiségben. Így tehát, ha látogatóm érkezett, az előszobában kellett várakoznia, míg Kati bejelentette, s azután az ebédlőn keresztül juthatott csak a fogadóba. Ezt a kellemetlenséget úgy igyekeztem enyhíteni, hogy rendszerint magam mentem ki a látogató elé, s vezettem keresztül az ebédlőn, még akkor is, ha személye nem kívánta volna meg e túlzottnak tűnő udvariasságot.

Ezek után, úgy hiszem, érthető már, hogy meglepődtem, mikor a csengetés után nem Kati jól ismert csoszogása közeledett a fogadószoba felé, hanem ismeretlen léptek. Még felocsúdni sem volt időm, s az ajtó kopogtatás nélkül kinyílt. Elképzelhető, mennyire megdöbbentem, mikor egy ismeretlen hölgyet pillantottam meg, kezében kis bőrönddel. Hozzá kell tennem, hogy meglepetésemben még helyzetemen sem változtattam, pedig az semmiképp sem volt alkalmas egy hölgy fogadására. A délutáni pihenőnek megfelelően reverendámat levetettem, s még az ing legfelső gombját is kigomboltam. Amellett természetesen a cipőmből is kibújtam, hogy be ne piszkítsam a huzatot, s így semmiképp sem kelhettem fel a heverőről. Nem tehettem tehát mást, mint gyorsan államig húztam a magamra terített kék flanelltakarót.

A hölgy viszont, miután köszönt, nyugodtan letette táskáját, s ahelyett hogy – látva kínos helyzetemet – sietve elhagyta volna a szobát, szemmel látható kíváncsisággal nézett körül, amit természetesen igen furcsállottam.

Már igazán a legnagyobb zavarban voltam, mikor egyszerre Kálmán öcsém jelent meg lihegve az ajtóban. Mindjárt rám mordult, hogy mért nem kelek fel. Önkéntelenül is a hölgyre pillantottam, aki változatlan nyugalommal állt az ajtóban, s jelét sem mutatta, hogy el kívánja hagyni a szobát. Mivel öcsém újra rám szólt, hogy menjünk be a hálóba, s egy idegen hölgy jelenlétében nem óhajtottam vitába szállni vele, nem tehettem mást, ki kellett nyújtanom a lábam, s amilyen gyorsan csak tudtam, beledugtam a cipőbe. Ez nem volt olyan egyszerű, mert fekvés közben megduzzadt egy kicsit, s csak hosszabb kínlódás után sikerült, miközben éreztem, hogy az erőlködéstől fejembe tódul a vér. Gyorsan felálltam, s most az egyszer nem törődve az udvariasság kötelező szabályaival, öcsém előtt léptem be a hálószobába, miközben egyre éreztem, hogy a hölgy kíváncsi tekintete minden mozdulatomat követi. Végre becsukhattam az ajtót, s azonnal felelősségre akartam vonni öcsémet, amiért ilyen tapintatlanul rám tört, de még mielőtt megszólalhattam volna, leintett, hogy most az egyszer ne morogjak. Szokása szerint belevetette magát a karosszékbe, s még erősen lihegett, mikor megkérdezte: – Mondd, Dezső, tudsz te hallgatni? – Ami meglehetősen felesleges kérdés volt, tekintetbe véve hivatásomat. Természetesen biztosítottam erről. Öcsém erre kivette szájából a szivart, mely épp az előbb aludhatott ki, a hamut nyugodtan leverte a szőnyegre, s a dohányrudat jó darabig elgondolkozva forgatta jobb keze ujjai között. – És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.

Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.

Öcsém ettől meglepő módon mintha megkönnyebbült volna. Meggyújtotta szivarját, s hátradőlt a székben. – Na jó – mondta –, hát akkor én gyónni akarok neked!

Igen nagy megerőltetésembe került, hogy leplezzem csodálkozásomat, mely ezzel a kívánsággal kapcsolatban semmiképp sem lett volna helyénvaló. Kötelességemnek tartottam azonban, hogy megkérdezzem, nem akar-e csupán gúnyt űzni – nem személyemből, hiszen azt sajnos már megszoktam, hanem a gyónás szentségéből –, mert azt semmiképp sem tűrhetném el.Mire csak legyintett, s szokatlanul komolyan mondta, hogy eszeágában sincs. S ha eddig élt is bennem a gyanú, hogy megint valami ízetlen tréfára készül, hangjából most megéreztem, hogy igazat beszél. Belebújtam hát reverendámba, nyakamba öltöttem a stólát, s úgy ültem le melléje, hogy ne kelljen rátekintenem. Hosszú lelkipásztorkodásom alatt ugyanis megtanultam, hogy az emberek sokkal könnyebben tárulkoznak ki, ha nem nézek a szemükbe. Anyaszentegyházunk bölcs intézkedése is ezt célozza, amikor a bűnbánót ráccsal választja el gyóntatóatyjától. Öcsém ekkor megkérdezte, feltétlenül szükséges-e, hogy letérdepeljen. Nem tagadom, egy pillanatig jólesett arra gondolnom, hogy ez a megátalkodott bűnös egyszer mégiscsak térdre kényszerül Isten felkent szolgája előtt, de aztán az igazsághoz híven azt feleltem, hogy a szentség kiszolgáltatásához nem feltétlenül szükséges letérdepelnie. Mindenesetre ha igazán komolyan gondolja a gyónást (amiben akaratom ellenére egy kicsit még mindig kételkedtem), akkor nem ártana, ha ő is úgy cselekedne, mint a többi bűnbánó hivő.

– Öreg vagyok én már az efféle játékokhoz – mondta erre, s mielőtt még tiltakozhattam volna a szentséggyalázás ellen, szivarral a kezében hadarni kezdte: – Gyónom a mindenható Istennek és helyette neked, atyám, ésatöbbi, ésatöbbi. – Aztán rátámaszkodott nagy kezével az asztalra, s most már egészen komolyan mondta: – Na, ide figyelj, Dezső! Ez a hölgy itt fog lakni nálad.

Egy pillanatig szólni sem tudtam, de aztán felháborodottan tiltakoztam, hogy a szent gyónással ilyen minősíthetetlen játékot űzzön. Erre ingerülten rám mordult, hogy ne papoljak. Értsem meg: ő most meggyónja, hogy a kisasszony valami olyat tett, amiért veszélyben van, tehát itt kell maradnia.

Kötelességemhez híven figyelmeztettem, hogy ha a hölgy bűnt követett el, akkor azt neki kell meggyónnia. Öcsémet nem oldozhatom fel másvalaki bűnei alól, s az ilyen gyónás amúgyis érvénytelen. – Igen? – kérdezte gúnyosan. – Tehát a hölgynek kell gyónnia? Jó, akkor majd behívom a hölgyet.

Megragadtam a kezét, s úgy kértem, ne hívja be. Különben is legyen tekintettel rám, s hagyja abba ezt a képtelen játékot.

– Nem játék ez – mondta ekkor egészen csendesen. – És ha mindenképp ragaszkodsz a formaságokhoz, akkor vedd tudomásul, hogy én is bajban vagyok, nemcsak a kisasszony. Elég ez végre?

Be kell vallanom, hogy megrémültem. Mert soha, de soha nem hallottam még testvéröcsémtől, hogy bajban van. Pedig mozgalmas élete során nemegyszer lett volna oka a panaszkodásra. Emlékszem, az utolsó választások után, mikor pártja egyes vezetőinek rosszindulata miatt kibukott az alsóházból, csak a vállát vonogatta. S amikor vigasztalni próbáltam, még kicsúfolt: – De buta vagy te, Dezső! Épp olyan buta, mint azok a hájfejek. Azt hiszik, ártanak nekem, pedig… – És legyintett. Nem tudtam megérteni, hogyan veheti ilyen könnyen a kudarcot, hisz nekem, ha nem is helyeseltem politikai állásfoglalását, fájt a szívem szép karrierjéért, mely véleményem szerint most kettétört, de éreztem, hogy valóban nem bántja a bukás. Érthető tehát megdöbbenésem, amikor most azt kellett hallanom, hogy bajban van. Ennek ellenére természetesen tiltakoznom kellett az esztelen terv ellen. Mindenekelőtt hogyan képzeli, hogy én, a Szent Ágota egyházközség plébánosa, rejtegethetnék valakit a törvény elől? Hiszen ha jól értettem, a kisasszonynak valami miatt bujkálnia kell. – Sok ártatlan ember bujkál ma – felelte öcsém mérgesen. Megmondtam neki, hogy ennek eldöntésére egyikünk sem hivatott. De különben még azt sem tudom, mit csinált voltaképp a hölgy. – Mért beszélsz mindig csak a hölgyről? – förmedt rám ekkor. – Nem érted, hogy ami rá vonatkozik, az rám is érvényes? Ha őt lefülelik – (ezt a furcsa kifejezést használta) –, egy lyukas garast sem adnék az életéért. De az enyémért sem.

Kérleltem, ne rémítsen meg még jobban, s mondja meg végre, mit követtek el. Erre azonban nem volt hajlandó, csak azt felelte, hogy olyasmit, ami nem bűn, de amit ma annak tartanak. – És ha elcsípnek, akkor végünk, ezt jegyezd meg jól, Dezső – tette hozzá. – És eszerint dönts!

Nem egészen értettem mindezt, de a rémülettől összeszorult a szívem, hogy egyetlen testvérem életét veszély fenyegeti. Értse meg, kérleltem, hogy elképzelését lehetetlen megvalósítani. Alkalmas az én lakásom arra, hogy egy hölgynek szállást adjak? S még ha szeretett öcsém kedvéért áthágnék is minden illemszabályt, hová rejthetném a kisasszonyt, ahol nem veszik észre az emberek? A híveim, kik ügyes-bajos dolgaikkal felkeresnek, mindenekelőtt a káplánom, aki szabadon jár-kel a lakásban, s ugyancsak csodálkozna, ha egyszer zárt ajtókra találna?

– A hálószobába is be szokott menni? – szakított félbe Kálmán öcsém. Igaz, ez még sosem fordult elő, de érthető módon elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy hölgy a hálószobámban lakjék.

– Pedig mást nem lehet tenni – vonta meg a vállát öcsém. – Az ajtót zárjátok be. És a káplán úr csodálkozzék, ha akar. – Még mindig nem tudtam belenyugodni, hogy ez így legyen. Könyörögtem öcsémnek, költözzék ide ő, ha veszély fenyegeti, a hölgy pedig menjen máshová. De csak legyintett. Értsem meg, erősködött, őt úgy menthetem meg, ha a hölgyön segítek. Ha erre nem vagyok hajlandó, biztos pusztulásba taszítom mindkettőjüket.

 

Négy évtizedes lelkipásztorkodásom alatt Isten segedelmével sikerült olyan életrendet kialakítanom, mely hivatásomhoz a legméltóbb, s természetemnek a legmegfelelőbb. A rendszerességet már kisdiák koromban is kedveltem, s ezzel sikerült is megnyernem oktatóim jóindulatát. Velem sosem fordult elő, ami szegény öcsémmel nemegyszer megesett, hogy otthon feledjem valamelyik füzetemet vagy tankönyvemet, nem is szólva arról, hogy esetleg ne jusson időm házi feladataim elkészítésére. Hamar megtanultam becsülni a bölcs elvet, hogy előbb a munka, aztán a pihenés, s ennek megfelelően ebéd után mindig a leckéimet készítettem el először, s csak azután gondoltam arra, hogy olvasással vagy egyéb üdvös szórakozással üdítsem fel elfáradt lelkemet és testemet.

Ugyanezt a rendszerességet valósítottam meg felnőtt koromban is, s bízvást állíthatom, hogy kötelességeim maradéktalan teljesítéséhez nemegyszer elsősorban innen merítettem erőt. Testvéröcsém sokszor mondogatta, hogy olyan vagyok, mint az óra: reggel felhúzom magam, s estére lejárok. Nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel elismerését akarta kifejezni. Épp ellenkezőleg: csúfot akart űzni rendszerességemből, melyet pedig – anélkül hogy a dicsekvés vétkével szennyezném be magam – nyugodtan sorolhatok jó tulajdonságaim közé. Ő, szegény, még azt sem tudta megszokni soha, hogy mindig ugyanabban az órában keljen és feküdjön, ami pedig alapfeltétele a rendezett életnek. Ezért aztán sokszor panaszkodott, hogy semmire sem jut ideje, ellentétben velem, kinek a kemény munkában eltöltött órák után mindig telt pihenőre is.

Talán akkor tudom legjobban megértetni az olvasóval, milyen kimeríthetetlen erőforrás a rendszeres életmód, ha elmondom, hogy életemen még a háború vérzivataros esztendői alatt sem kellett változtatnom. Egyedül délutáni pihenőmet nyújtottam meg olyankor, ha a fenyegető légitámadások elől – melyek Isten különleges kegye folytán a mi környékünket szerencsére elkerülték – éjszaka a pincébe kellett menekülnünk. Ettől eltekintve azonban pontosan úgy éltem, mint a béke áldott napjaiban, s ha nyugalmamat – lelkiismeretes alkatomhoz és hivatásomhoz híven – nem fertőzte volna meg az aggodalom híveimért, a fronton harcoló hős fiainkért s édes hazánk sorsáért, tudomást sem kellett volna vennem a körülöttem dúló világégésről.

Elképzelhető tehát, milyen megrázkódtatást okozott, hogy öcsém látogatását követően életmódom fenekestől felfordult. Kati ettől kezdve a fogadószoba heverőjén ágyazott meg nekem. Bár a keskeny heverőt igazán nem arra készítették, hogy aludjanak rajta, ezt a kényelmetlenséget még szívesen vállaltam volna, ha a többi elmarad. Addig mindennap reggel hatkor keltem, s akkor még bőven volt időm nyugodalmasan felkészülni a hétórás szentmisére. A káplánom azonban már hatkor misézett, s utána az irodában fogyasztotta el reggelijét. Még sosem fordult ugyan elő, hogy ilyen korai órában bejött volna a lakásba, de azért nem tudtam nyugodni a gondolattól, hátha egyszer mégis megteszi. S elképzelhető, mennyire csodálkozott volna, ha felfedezi, hogy a fogadószobában töltöm az éjszakát.

Ennek következtében ettől kezdve minden reggel fél hatkor keltem, de megvallom, már öt órakor álmatlanul forgolódtam a kemény heverőn, arra gondolva, hogy a káplán valamiért a mise előtt is bejöhet a parókiára.

A hölgyet különben egész nap nem láttam; sosem hagyta el a belülről kulcsra zárt hálószobát. Csak az esti órákban jött elő, mikor már nem kellett attól tartani, hogy idegen léphet a lakásba, s káplánom is elhagyta a plébániaépületet. Így természetesen gondolni sem lehetett a korai lefekvésre, már csak azért sem, mert Kálmán öcsém, aki ebben az időben mindennapos vendégünk volt, mindig az esti órákban látogatott meg. Ebéd utáni szendergéseimről is le kellett mondanom, hiszen hogy helyezhettem volna kényelembe magam, mikor tudtam, hogy a szomszéd szobában egy hölgy tartózkodik.

Hadd jegyezzem meg azonnal: elsősorban nem évtizedek alatt megszokott életrendem felborulását sajnáltam, s nem is azt a néhány órácskát, mellyel nyugodalmas pihenőm megrövidült. Ezt a keresztet alázatosan hordoztam, s hála erős szervezetemnek, a rám rótt kötelességeknek így is maradéktalanul eleget tudtam tenni. Nem is annyira ezek a kényelmetlenségek, hanem az állandó bizonytalanság mérgezte meg nyugalmamat. Egész életemben tiszta lelkiismerettel éltem; a bocsánatos vétkeken kívül, melyektől csak a szentek maradnak tiszták, soha bűnt nem követtem el. Így sosem volt okom, hogy tartsak embertársaimtól. Gyermekkoromban drága szüleim és szeretve tisztelt tanáraim éppúgy nem ébresztettek bennem félelmet, mint később elöljáróim. Mindnyájuknak nyugodtan nézhettem a szemébe, mert tudtam, hogy sem kötelességmulasztással, sem bűnös szenvedélyekkel nem vádolhatnak. A tiszta lelkiismeretű ember nem ismerheti a félelmet; egyedül a mindenható Istent kell félve tisztelnie, de a bizalom az Ő végtelen jóságában és irgalmában ennek is élét veszi.

Ilyen nyugodt élet után, hatvanhat esztendős koromban kellett megismerkednem a félelemmel! Ha valaki néhány nappal a történtek előtt azt mondja nekem, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódom majd fekhelyemen, bizonyára megfeddem oktalanságáért. Pedig így történt. Azelőtt, alighogy elmondtam estéli imámat, s a jobb oldalamra fordultam, hogy ne nyomjam fekvés közben a szívemet, azonnal elszenderedtem, s fel sem ébredtem pontosan hat óráig. Most pedig nemcsak hogy legalább öt-hat Miatyánkot kellett elmondanom, míg el tudtam aludni, de éjszaka is minduntalan felriadtam. S hiába feküdtem a jobb oldalamra, lidérces álomképek gyötörtek nap nap után. Lám, milyen igaz, hogy nyugodalmas pihenése csak a nyugodt lelkiismeretű embernek lehet.

Azonban nemcsak éjszakáimat, nappalaimat is megmérgezte a félelem. Nem mertem elhagyni a lakást, mert mindig attól rettegtem, hogy távollétemben valami szörnyűség történik. Még az irodába se mentem ki szívesen, leginkább a fogadóban tartózkodtam. Mintha így megvédhettem volna a hálószoba lezárt ajtaját! De hiába, alighogy kiléptem onnan, mindjárt sebesebben vert a szívem, s valami húzott vissza oly kelletlenül vállalt őrhelyemre. A legkisebb kívülről hallatszó zajra is megremegtem; a hálóból kiszűrődő neszeket pedig zaklatott lelkiállapotomban mennydörgő dübörgésnek hallottam, s bizonyos voltam, hogy még a járókelők az utcán is felfigyelnek rájuk. Mi sem jellemzőbb, mint hogy olykor még a szentmise celebrálása közben is azon kaptam magam, hogy arra gondolok: mi történhet közben otthon?

Eleinte azzal igyekeztem nyugtatni magam, a lelkiismeretem tiszta, hiszen Isten és az Anyaszentegyház egyetlen parancsolata sem tiltja, hogy befogadjak valakit otthonomba, s a félelmemet csupán a furcsa és könnyen félreérthető helyzet okozza. Nem akarom azonban eltagadni az olvasó elől, hogy ennek ellenkezőjéről igen hamar megbizonyosodtam. Bár mindig járatlan voltam a világ dolgaiban, öcsém átlátszó titkolózásának gyorsan nyitjára jöttem. Nagyon jól emlékeztem szavaira a rejtélyes veszedelemről, mely Magda kisasszonyt (így hívták a hölgyet) s vele együtt őt is fenyegeti – hogy is feledhettem volna el! –, s amellett ismertem jellemét és azt az eléggé nem kárhoztatható szokását, hogy mindig az ellenzéket képviselte hazánk bölcs kormányzatával szemben. Mindebből nem volt nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy szeretett öcsém Magda kisasszony rejtegetésével megsértette országunk valamely törvényét. Mármost azt is tudtam, hogy hazánkban egyes-egyedül az izraelita származású egyénekkel szemben léptettek életbe bizonyos különleges és megkülönböztető rendelkezéseket. Így tehát könnyen megállapíthattam, hogy Magda kisasszony – hacsak nem közönséges tolvaj, betörő vagy más effajta bűnöző, ami szóba sem jöhetett – nyilvánvalóan az előbb említettek közé tartozik. Lehetséges, hogy ezt a gondolatmenetet nem mindenki tudja ilyen világosan követni, de mi a teológián többek között logikát is tanultunk, s mint mindennek, amire ott oktattak, ennek is nagy hasznát vettem az életben.

Illetve – bevallom őszintén vétkes gondolatomat – most az egyszer talán nem bántam volna, ha tanítómestereim nem vérteznek fel a logikus gondolkodás erős fegyverével. Hiszen ezek után már nem nyugtathattam magam, hogy félelmem oktalan és indokolatlan. Bizony, társa lettem öcsémnek egy törvénybe ütköző cselekedet elkövetésében. S még csak nem is mentegetőzhetem, hogy akaratomon és tudtomon kívül, mert miután önmagamban megbizonyosodtam erről, változtathattam volna a helyzeten. Sőt töredelmes szívvel megvallom, kötelességem is lett volna változtatni. Hisz már Szent Pál megmondotta a Róma-beliekhez írt levelében: Minden lélek a felső hatalmasságoknak engedelmes legyen: mert nincsen hatalmasság, ha nem Istentől, és amely hatalmasságok vagynak, Istentől rendeltettek. Azért valaki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene.

Megvallom, nem voltam egészen tisztában, milyen okok késztették kormányzatunkat, hogy különböző korlátozásokkal sújtsa izraelita származású és hitű állampolgárait. Ezek a rendelkezések magamnak is sok gondot okoztak, és nagy munkát jelentettek, mert e törvények életbeléptetése óta jelentősen megnövekedett a kikeresztelkedők száma. S bár nem voltam annyira oktalan, hogy ne tudjam, a legtöbben csak a földi előnyök reményében veszik fel a keresztség szentségét, mégsem tudtam örvendezés nélkül gondolni híveim szépen gyarapodó táborára. Isten bölcsessége kifürkészhetetlen, és sohasem tudhatjuk, kinek hogyan válik hasznára, hogy megtért az Anyaszentegyház keblére, még ha a megtérés színleges is volt csak. Az pedig bizonyos, hogy utódaik áldani fogják majd az Urat, aki ily csodálatos módon elősegítette, hogy az egyedül üdvözítő vallásban nevelkedhessenek.

A törvény tehát így vált Isten eszközévé, s meg kell vallanom, lelkiismeretfurdalásom csak növekedett, hogy épp e törvény megsértéséhez nyújtok segédkezet.

Ezek után nem csodálható, ha úgy éreztem, nem hallgathatok tovább, s este kereken megmondtam Kálmán öcsémnek: kötelességemnek érzem megkérdezni, miért kell Magda kisasszonynak bujkálnia, ahelyett hogy nyugodtan élne, mint a többiek.

– Miféle többiek? – kérdezte erre Kálmán.

– Mint a többi zsidó – feleltem.

Testvéröcsém ekkor igen csodálkozva nézett rám, s kíváncsian tudakolta, ki mondta nekem, hogy Magda kisasszony zsidó. – Senki se mondta – válaszoltam. – Rájöttem magamtól. Nem kell engem olyan ostobának tartani. – Nem bizony – mondta, s töprengett egy kicsit. – Különben mindegy – legyintett. – Azt tehát tudod, hogy üldözött. – Miért lenne üldözött? – csodálkoztam. – Hiszen mindennap találkozhatunk az utcán sorstársaival, kiket nem nehéz felismerni a sárga csillagról, melyet ruhájukon viselnek.

Kálmán öcsém erre nem szólt semmit, csak furcsán nézett rám, mintha nem értené szavaimat. Én pedig megmondtam, hogy véleményem szerint Magda kisasszony csak azért bujkál, mert nem akarja viselni a megkülönböztető jelet. Amit tulajdonképpen meg lehet érteni, hisz az érzékenyebb lelkű embereket feltehetőleg bántja e megbélyegzés. De ha egyszer a törvény így írja elő, akkor minden állampolgár köteles ehhez tartania magát. És nagyon helytelenítem, hogy öcsém ebben a kérdésben nemcsak maga tagadja meg az engedelmességet, hanem kihasználva érte való aggódásomat és szeretetemet, engem is arra kényszerít, hogy segédkezet nyújtsak neki. Még folytatni akartam, hogy megkérjem, vessen véget megpróbáltatásomnak, de ezt már nem mondhattam el, mert félbeszakított: – Arra tanít téged a Jézus Krisztus meg a te szerelmetes Egyházad, hogy engedelmeskedj a gyilkosoknak?

Bár ismertem öcsém helytelen nézeteit országunk kormányzatáról, ez mégis felháborított. Hogy lehet gyilkosoknak nevezni egy állam felelős vezetőit! És különösen akkor, mikor mindenki láthatja, hogy a zsidóknak semmi bajuk, hiszen nyugodtan járnak-kelnek az utcán. – Fogd be már a szád! – kiabált rám ekkor öcsém. – Mit látsz te a világból, mikor ki sem dugod az orrod a templomból? Tudod te, kik a zsidók? Majd a Biblia nyelvén mondom, hogy megértsd: A halál jegyesei!

No de mire alapozza ezt a szörnyűséget? – döbbentem meg. – Mire? – kiabálta, s olyan vörös lett, hogy attól tartottam, megüti a guta. – Tudod te, hogy Németországban ezerszámra gyilkolják le a zsidókat? És hogy ugyanez a sors vár a miéinkre is? – Vagy hallottam-e arról, hogy az Oroszországba hurcolt – (ő használta ezt a kifejezést) – munkaszolgálatosok közül alig tért vissza egynéhány, s azok is lefagyott lábbal, kézzel? Hogy vidékről máris viszik a zsidókat a német táborokba? – És akkor te csak azt látod, hogy Pesten nyugodtan sétálnak a sárgacsillagosok! – förmedt rám dühösen.

Érthető, hogy megborzadtam ezektől a szavaktól, de őszintén szólva, nem tudtam hitelt adni öcsémnek. Hogy a szomszédos Német Birodalomban előfordulhattak bizonyos igazságtalanságok, azt még inkább el tudtam hinni, mivel mindnyájan értesültünk, hogy ott egyes egyházi személyeket is börtönbe vetettek. Természetesen csak azokat, akik ellene szegültek a Vezér és Kancellár új rendjének. Azt azonban elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon, a Boldogasszony birodalmában ilyesmi előfordulhatna, vagy hogy olyan törvényeket hoznának, melyek ellenkeznének az isteni parancsolatokkal. Meg is kérdeztem öcsémet, honnan tudja ezeket a szörnyűségeket. Tudhatnám én is, felelte, ha a megfelelő hullámhosszra csavarnám a rádiómat. Azonnal megértettem, hogy a londoni rádió adásaira céloz – kitűnően beszélt angolul, s gyakran érvelt már innen szerzett értesüléseivel –, s ezek után még inkább kénytelen voltam kételkedni szavaiban, hisz napilapjaink többször leleplezték már hazánk ellenségeinek itt elhangzott rágalmait. Hiába, a Mindenható nem mindenkit ruházott fel az éleslátás képességeivel, hogy meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól, s nem lehet csodálni, hogy épp megátalkodott öcsémtől tagadta meg ezt a kegyet.

Mégsem tudtam azonban egyszerűen napirendre térni szavai felett, s lelkiismeretem megnyugtatására, valamint hogy kétségeimet végképp eloszlassam, úgy döntöttem, hogy káplánommal is beszélek erről. Az olvasó talán furcsának találja, hogy ilyen fontos kérdésben nálamnál alacsonyabb egyházi méltóságú személy véleményét akartam kikérni, de ehhez tudnia kell, hogy káplánom fiatal kora ellenére is szinte teljes mértékben bírta Püspök Urunk bizalmát, aki többször adott már kifejezést iránta való jóindulatának. Ez lemérhető azon is, hogy a teológia elvégzése után azonnal a fővárosban kapott beosztást, mégpedig nem is valamelyik külvárosi kerületben, hanem az én plébániámon, melyhez – ezt igazán nem dicsekvésből mondom – a hivők ha nem is nagyszámú, de annál előkelőbb serege tartozott. Ha ehhez még hozzáteszem azt, hogy édesatyja Főméltóságú Kormányzó Urunk testőrségének alezredese, boldogult nagybátyja pedig az egykori veszprémi püspök volt, úgy hiszem, érthető, miért fordultam éppen hozzá. Emellett, nem restellem bevallani, sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó félelemtől, hogy egyszer mégis felfedezi vétkes titkomat, s már csak ezért sem ártott megismernem véleményét.

Egyik reggel, mise után, be is mentem az irodába, ahol délelőttönként rendszerint tartózkodott. – Édes fiam – mondottam neki –, te járatosabb vagy a világ dolgaiban, mint a magamfajta öregember, aki már csak ritkán lépi át a háza küszöbét. Épp ezért, de azért is, mert tudom, hogy nemegyszer alkalmad nyílik Püspök Urunk közvetlen környezetéhez tartozó személyekkel beszélni, szeretném, ha felvilágosítanál valamely kérdésben.

– Atyám – felelte (mindig ezzel a kispapos megszólítással illetett) –, nagy örömömre szolgálna, ha szerény képességeimhez mérten segítségére lehetnék.

Ilyen kenetteljesen beszélt – hiába igyekeztem erről jó példámmal leszoktatni –, s a szemét mindig lesütötte: sosem nézett arra, akit megszólított. A hangja is olyan halk volt, mintha állandóan titkokról sugdolózna. Igaz, az egész ember nem nyomhatott többet ötven kilónál; nem is tudom, hogyan örökölhetett délceg katonaapjától ilyen cingár termetet.

Arról volna ugyanis szó, folytattam, hogy nemigen ismerem ki magam az új törvények között, melyek izraelita származású honfitársainkra vonatkoznak. Erről szeretném tudni a véleményét.

Összekulcsolta kezét az ölében, s hátát még púposabbra görbítette. Isten ne vegye vétkemül, de arra kellett gondolnom, hogy éppolyan, mint egy sovány, fekete macska. Nagyon örvendetes, mondta aztán, hogy engem is érdekelnek ezek a kérdések, melyek nemcsak az ő szerény véleménye, hanem nálánál sokkal jelentősebb személyiségek szerint is igen fontosak szeretett hazánk és Anyaszentegyházunk szempontjából. Az ügy természetesen igen bonyolult. Elsősorban azért, mert különbséget kell tenni izraelita hitűek s kikeresztelkedett zsidók között. A Püspök Úrhoz közel álló személyek véleménye szerint ez a különbség igen lényeges. Ugyanakkor kedves édesapjától tudja, hogy bizonyos hazafias körök csak a származást óhajtják figyelembe venni, mondván, hogy nem a vallást, hanem a fajt üldözik.

Erre közbevetettem, hogy azt sem értem egészen, mire való ez az üldözés. Nem is helyes a kifejezés, felelte, hisz voltaképp nem üldözésről van szó, hanem védekezésről. A zsidók, ahogy kedves édesapja katonás keménységgel mondani szokta, élősködő férgek, akik a nemzet vérén hizlalják magukat kövérre. Természetes, hogy a magyarság védekezik ezellen. Engedjem meg, kérte, hogy elmondjon egy igen jellemző történetet, melyet Máthé doktor úrtól, a Püspök Úr Őméltósága jogtanácsosától hallott. A doktor úr szülőfalujában két üzlet volt, a Hangya és a Krausz boltosé. Köztudomású, hogy a mai háborús időkben egyet-mást nem lehet kapni az üzletekben. A Krausznak viszont még akkor is volt gálica, petróleuma, mikor a Hangyában már réges-rég kifogyott. Az egész faluban beszéltek erről, s vásárolhatott is belőle, akinek volt pénze megfizetni a zsidó borzalmas uzsoraárait. Amellett olyan ügyesen csinálta, hogy hiába tartottak nála akárhány vizsgálatot, sosem találtak semmit. S még a parasztokat is úgy megfélemlítette, hogy egyetlen tanú sem akadt, aki bevallotta volna, hogy vásárolt tőle a zugárukból. Ezek után igazán nem lehet csodálni, hogy egyszer a hatóságok is ráuntak, a zsidót becsukták, a boltját elkobozták, s átadták egy becsületes kereszténynek.

No de mi történik azokkal, akik nem vétenek a törvény ellen, érdeklődtem. Ilyen nagyon kevés van, kaptam meg a felvilágosítást. Mert nemcsak az állam tételes törvényeit kell figyelembe venni, hanem nemzetünk s nem utolsósorban az Anyaszentegyház védelmét. Ezzel kapcsolatban is tud egy példát, amire viszont ő maga a tanú. Tudom, hogy van nekik egy kis birtokuk lent Somogyban. Ott a környéken a bencés apátság uradalma mellett volt egy zsidó bérlő is, aki a Széchenyi gróf birtokán gazdálkodott. Ez a zsidó, bár az anyakönyv szerint még gyermekkorában megkeresztelték, sose járt templomba, még a lánya első áldozására se ment el. És minden évben, summásszegődtetéskor, többet ígért az aratóknak, mint az apátság. Erre az elmaradott parasztok, akiket csak a pénz érdekel, mind hozzászegődtek, s az apátság sokszor csak a legnagyobb nehézségek közepette tudta learatni gabonáját, melyből az áldott kenyér lesz. Ez azonban mit sem érdekelte a zsidót. Neki csak az volt a fontos, hogy ő jól éljen, mással nem törődött. Az írott törvény szerint természetesen nem lehetett megbüntetni – volt esze, hogy erre ügyeljen –, de ugye, nyilvánvaló, mennyit ártott az Anyaszentegyháznak.

Ezek után azt szerettem volna még tudni, hogyan képzelik el ennek a nyilvánvalóan igen nehéz kérdésnek a megoldását. Ez valóban nem könnyű probléma, felelte, és sok gondot is okoz az ország vezetőinek. Kedves édesapjától azt hallotta, hogy a Német Birodalomban már megtalálták a módját. Munkatáborokat létesítettek, ahol a zsidók megfelelő ellátás fejében kötelesek dolgozni a háború győzelmes befejezéséig. Egyes vezető magyar személyiségeknek – ezt ugyancsak édesatyjától tudja – az a véleményük, leghelyesebb, ha mi is átadjuk a magyarországi zsidókat német szövetségeseinknek, mivel nekik már kiépített rendszerük van a foglalkoztatásukra. Így tehát sok felesleges gondtól és kényelmetlenségtől szabadulnánk meg, s a zsidókérdés, legalábbis egyelőre, megoldódna Magyarországon.

Azonban, tette hozzá, s ismét összekulcsolta a kezét, az igazsághoz híven meg kell jegyeznie, hogy ezt az elképzelést Anyaszentegyházunk vezető körei nem mindenben helyeslik. A Püspöki Kar, a Hercegprímás Úr Őeminenciája vezetésével, állítólag személyesen járt közben a Kormányzó Úr Őfőméltóságánál, hogy a magyarországi zsidókat ne vigyék ki az ország területéről. Azt pedig biztos forrásból tudja, hogy a Püspök Úr, akinek szívjósága és könyörületessége közismert, egy szűk körű társaságban annak a véleményének adott kifejezést, mely szerint tart tőle, hogy szövetségeseink esetleg nem mindenben az isteni törvényeknek megfelelően bánnak majd az izraelita származású magyarokkal, s ehhez az Egyház természetesen nem nyújthat segédkezet. (Ekkor egy pillanatig kísértésben voltam, hogy elmondjam neki mindazt, amit öcsémtől hallottam, s aminek semmiképp sem akartam hitelt adni, de aztán mégiscsak jobbnak láttam, ha hallgatok.) Mindenesetre a leghelyesebb, ha buzgón kérjük az Urat, vezérelje hazánk vezetőit mindig a helyes úton, s az Anyaszentegyház feladatának megfelelően magunk is éberen őrködjünk, hogy a Mindenható törvényeit ne csak mi tartsuk meg, hanem szerény lehetőségeinkhez mérten híveinkkel is megtartassuk.

 

Nem tagadom, igen megkönnyebbültem e beszélgetés után. Az olvasó számára talán nem egészen érthető, de ehhez úgy kellene ismernie káplánomat, ahogy én megismertem az együtt eltöltött évek alatt. Ilyen kényes kérdésben, melyben még országunk bölcs vezetői sem láttak tisztán, természetesen nem nyilváníthatta egyértelműen a véleményét, amit a legnagyobb mértékben helyeselni tudtam. Egyházunk évszázados szónoki hagyományai alapján azonban a végső tanulságot beszéde végére hagyta, hogy elsősorban az vésődjék a hallgató lelkébe. S ha igen finoman fogalmazta is, a figyelmes fület semmiképp sem kerülhette el az a tény, hogy a Püspöki Kar nem mindenben helyesli az izraelita származású egyénekre vonatkozó rendeleteket, s az Úr Jézus Krisztus tanításának megfelelően igyekszik jobban érvényt szerezni a megbocsátásnak, a könyörületességnek és a felebaráti szeretetnek. Az igazság kedvéért mindjárt meg kell jegyeznem, hogy Magda kisasszony egyáltalán nem hasonlított a vérszopó élősdiekhez, akiket káplánom édesatyja emlegetett. Jól szemügyre vettem mindjárt az első napon, mikor Kálmán bemutatta, s az én öreg szemem már annyi vezeklőt látott a gyóntatószékben, hogy dicsekvés nélkül állíthatom: arcáról felismerem a bűnöst.

A kisasszony viszont egyáltalán nem látszott bűnösnek. Inkább kissé furcsán viselkedett, mint azt az olvasó mindjárt látni fogja. – Ez Magda – mondta öcsém, miután behívta a kisasszonyt a hálószobába. Akkor azt hittem, úgy huszonöt éves lehet; később kiderült, hogy alig múlt húsz. Nyilván azért tévedtem, mert olyan komoly és fáradt volt az arca. – Itt fog lakni – mondta Kálmán, mire a kisasszony körülnézett a szobában, olyan alaposan, mintha leltárba akarná venni az ágyat, az asztalt, a szekrényt, az ajtót. Aztán bólintott. – Megbeszéltek mindent? – kérdezte Kálmántól. – Persze – felelte öcsém. – Legyen nyugodt. Itt biztonságban lesz. – De a kisasszony megrázta a fejét: – Nem így értettem. Hanem hogy a tisztelendő úr tudja-e, mit vállal? – Tudja – bólintott Kálmán. – Akkor rendben – mondta a kisasszony. Aztán hozzám fordult (s akkor egyszerre levedlett róla a fáradt komolyság; kedves és mosolygós lett az arca, szinte vidám): – Ne tessék félni, biztos jól kijövünk majd egymással. Férfiakkal mindig jól kijövök.

Nem tagadom, megdöbbentett ez a hang különösen egy fiatal lánytól –, olyannyira, hogy megrovóan pillantottam rá, de a kisasszony nyugodtan állta rosszalló tekintetemet. – Miért, nem tetszik hinni, hogy jól kijövök a férfiakkal? – kérdezte vidáman, mire Kálmán öcsém – a helyzethez egyáltalán nem illően – harsogva felnevetett. Nem tudtam türtőztetni magam, s eléggé kimért hangon megkértem a kisasszonyt, a lehetőségekhez mérten kerüljük az efféle társalgást.

Kálmán öcsém még mindig nevetett, de úgy látszik, kissé élesebb hangot használhattam, mint szándékomban volt, mert láttam, hogy a kisasszony szája durcásan megrándul, s arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Ettől kezdve kétségtelenül eléggé kimérten viselkedett velem, ami azért lepett meg, mert egyébként szemmel láthatólag nem érezte vendégnek magát nálam. Olyan természetes nyugalommal rendezkedett be a hálószobában, mintha otthon lenne. Úgy látszik, még az sem zavarta, hogy az ágyamban kell aludnia, s ugyanabban a fürdőszobában mosdania, melyet én is használok. És soha még csak meg sem kérdezte, nem alkalmatlan-e a jelenléte.

Az igazat megvallva, alig láttam. Nyolc óra felé jött ki a hálóból, megmosdott, s utána Katival vacsorázott a konyhában. Többször kértem ugyan, költse el velem az estebédet – ezt már csak udvariasságból is meg kellett tennem –, de mindig visszautasított, mégpedig eléggé hűvösen.

Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a konyhában sokkal több időt tölt, mint amennyi az étkezéshez szükséges, mert csak kilenc felé ment vissza a hálószobába. Mivel nem akartam kíváncsinak látszani, Katit kérdeztem meg, mivel töltik az idejüket, de ő csak a vállát vonogatta. – Beszélgetnek? – faggattam. – Inkább csak én – felelte húzódozva. – Mert tetszik tudni, a kisasszony mindig csak kérdez. – Erre már igazán kíváncsi lettem: mit érdekelheti a kisasszonyt egy olyan vénség, mint Kati. Nem szólva arról, hogy tőlem még sosem kérdezett semmit. – És miket kérdez? – unszoltam Katit. – Hát mindenfélét – mondta. – Hogy mi volt az édesapám. Meg mióta szolgálok a plébános úrnál. És meg vagyok-e elégedve a sorommal. No hát ilyeneket.

Ezt bizony meglehetősen furcsállottam. Őszintén szólva, helytelenítettem is. Meg is mondtam nyíltan a kisasszonynak: igaz, hogy nyilván én sem vagyok a legmegfelelőbb társaság egy fiatal lánynak, de ha itt lenne az édesanyja, bizonyára ő is helyesebbnek vélné, ha velem töltené az estéit, ahelyett hogy ilyen hozzá nem illő személlyel társalog. – Mármint Kati nénivel? – kérdezte erre. – Igen, Katival – feleltem –, aki mégiscsak egy egyszerű cseléd. – Magda kisasszony erre csodálkozva mért végig. – Mit tetszik gondolni, én grófnak születtem? – mondta aztán, s mielőtt még bármit is szólhattam volna, bebicegett a hálóba.

Azt nem mondtam eddig, hogy a kisasszony sántított. Nem szívesen beszélek erről; mindig úgy véltem, hogy akit a Teremtő ilyen megpróbáltatással sújtott, annak legalább embertársai ne nehezítsék a sorsát, hogy szájukra veszik a fogyatékosságát. Az igazság kedvéért azonban ezt sem hallgathatom el. Igaz, nem volt nagyon észrevehető a bicegés, épp csak a bal lábát húzta egy kicsit, s ha megállt, sose zárta össze a lábait, hanem szétterpesztette, hogy egyensúlyt találjon.

Feltételeztem, hogy régóta, talán már születésétől kezdve szenvedhetett ebben a fogyatékosságban, mert láthatólag ügyet sem vetett rá. Nem úgy, mint a legtöbb nyomorék, akik leplezni igyekszenek testi hibájukat, s ezzel csak még jobban felhívják rá a figyelmet.

Mondom, ezt csak feltételezem, mert természetesen sosem kérdeztem meg a kisasszonyt, mi okozza a bicegését. Mint már említettem, különben is eléggé hűvös viszonyban voltunk, s azt is tapasztaltam, hogy egyáltalán nem közlékeny természet. (Ami egy fiatal lánynál különösen meglepő.) Hogy csak egyetlen példát említsek: még a vezetéknevét se mondta meg soha. Pedig azt meg is kérdeztem, de nem felelt, hanem azt mondta: – Nem mindegy? És különben is jobb, ha nem tetszik tudni. – Ilyen furcsa teremtés volt szegényke.

 

Mondottam már, hogy Kálmán öcsém ebben az időben nap mint nap meglátogatott. Illetve tulajdonképpen nem is engem, hanem Magda kisasszonyt. Mert nekem épp csak köszönt, s máris bezárkóztak a hálószobába. Öcsém aztán sokszor csak éjfél felé távozott a lakásból; még szerencse, hogy a közelben lakott, így is eleget aggódtam, hogy útközben éri egyszer a légiriadó. (Isten különös kegye folytán azonban ezekben a napokban egyszer sem bombázták szeretett fővárosunkat az ellenség repülőgépei.) Hogy mit csinálhattak ennyi ideig a hálóban, azt képtelen voltam megállapítani. Nemhiába építették a plébániát fél évszázaddal ezelőtt, a vastag falak elnyelték a hangot; egyetlen szót sem lehetett érteni abból, amit beszéltek, még akkor sem, ha a közvetlenül az ajtó mellett álló karosszékben üldögéltem.

Bevallom, rosszulesett ez a titkolózás. Ha már magamra vállaltam érettük a sok kellemetlenséget, mért nem méltattak a bizalmukra? Miért kellett bezárkózniuk előlem? Igazán nem voltam kíváncsi a titkaikra, de mennyivel barátságosabb – és nem utolsósorban illedelmesebb – lett volna, ha esténként hármasban családiasan elbeszélgetünk egy csésze tea mellett. (Ekkor már azt is bántam, hogy olyan erős hangot használtam a kisasszonnyal. Talán nem is érdemelte meg, hisz lehet, hogy csak idegességében viselkedett olyan furcsán, ami érthető, ha figyelembe vesszük, milyen megpróbáltatásokon eshetett át.) Ehelyett azonban mindig magamra hagytak, s még azzal sem törődtek, hogy le sem tudok feküdni, amíg ők ott bent sugdolóznak.

Néhány nappal azután, hogy Magda kisasszony hozzám költözött, egyik délután temetésre kellett mennem, mégpedig át Pestre, a Kerepesi temetőbe. Nem szívesen tettem meg ilyen nagy utat, de ebben a szomorú esetben semmiképp sem tagadhattam meg a kétségbeesett szülők kérését. Be kell vallanom, hogy a hosszú évtizedek alatt, mióta papi hivatásomat gyakorolom, annyiszor kísértem már utolsó útjukra híveimet, hogy nem tudtam már úgy egyesülni a gyászban a hozzátartozókkal, mint eleinte, mikor még szinte velük sirattam szeretteiket. Nehogy azt higgye valaki, hogy a szívem keményedett meg, de aki nap mint nap találkozik a halállal, egyre jobban megérti, hogy e földi porhüvely pusztulása is csak Isten akaratát szolgálja. Ez esetben azonban én is megrendültem. Még egy éve sem volt, hogy az ikreket, egy fiúcskát s egy leányt, én részesítettem az első áldozás szentségében. Múlt héten a szülők estélyre voltak hivatalosak, s a fiúcska keresztanyja, aki rajongott a gyermekekért, átvitte őket magához Pestre. Éjjel telitalálat érte a házat, s mindnyájan ottpusztultak. A szülők kétségbeesett gyászát még az önvád is tetézte, hiszen ha nem mennek el az estélyre, vagy nem engedik el otthonról a gyermekeket, nem görbül meg a hajuk szála sem. Bizony, sokszor ilyen véletleneken múlik az ember élete. S oly nehéz megértetni a gyászbaborultakkal, hogy a véletlenekben is a Mindenható kezét lássák.

Már sötétedett, mire hazaértem a temetésről, s borongós hangulatomban a magam bajáról szinte megfeledkeztem. Este azonban öcsém váratlanul másodmagával érkezett. Hallottam, hogy a taxi megáll a ház előtt, s feltűnt, milyen sokáig nem hallatszik öcsém hosszú, idegesítő csengetése. Mikor aztán végre belépett a szobába, meglepetten láttam, hogy úgy liheg, mintha lépcsőt mászott volna, holott a plébániaépület földszintes. És még csak nem is köszönt, hanem mindjárt rám szólt, hogy kopogjak be Magda kisasszonynak. Erre azonban nem került sor, mert máris csikordult a kulcs a zárban. – Meghozták? – kérdezte a kisasszony Kálmánt, s rólam még csak tudomást sem vett, mintha nem is lennék a szobában, pedig máskor sosem mulasztott el köszönni, mikor kilépett a hálóból.

Kálmán csak bólintott; láttam, hogy nehezére esik a beszéd, annyira liheg. – Hát akkor gyorsan – mondta a kisasszony, s engem otthagytak a szobában.

Nem tudtam erőt venni kíváncsiságomon, s utánuk indultam, de mire kiértem az előszobába, már jöttek is vissza, mégpedig hárman, s egy ládát cipeltek. Az egyik végét egy idegen fiatalember fogta, a másikat Magda kisasszony és az öcsém. Meg sem álltak, csak vitték be a ládát a hálószobába, ahová már nem akartam utánuk menni. Őszintén szólva nem is mehettem volna, mert miután csomagjukat nagy zajjal letették a földre, kulcsra zárták az ajtót.

Egy darabig csend volt, aztán Kálmán kiment a konyhába, s a kisbaltával tért vissza. Ekkor már igazán furcsállottam, hogy nem szól hozzám egy szót sem. Egy idő múlva megint kijött, s akkor már nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam, de rám se figyelt, csak visszaszólt, hogy nem ér rá. Aztán egy csomagot cipelt be, s ismét kulcsra zárták mögötte az ajtót.

Mikor Kálmán s az idegen kijöttek a szobából, fel sem keltem a karosszékből, hogy kikísérjem őket. Őszintén szólva sértett a viselkedésük. Az idegen azonban megállt az ajtóban, s igen tisztességtudóan köszönt: – Viszontlátásra, főtisztelendő úr. – Erre öcsém is megállt, s odajött hozzám. – Neked meg mért lóg az orrod? – kérdezte. – Van rá okom – feleltem olyan hangsúllyal, hogy értsen belőle. – Csak nem ez a mozgolódás zavar? – tudakolta. De aztán meg sem várta, hogy megmondhassam a véleményem. – Hát ne zavarjon – mondta –, ez igazán ne zavarjon. Inkább örülj, hogy végre élet költözött ebbe a kriptába. – És elégedetten megdörzsölte a kezét. Különben is láttam, hogy igen jó kedve van. – Fel a fejjel, öregfiú – veregette meg a vállam –, és ne morogj mindig. – Aztán máris nyújtotta a kezét: – Na szervusz, sietnem kell.

Még hallottam, hogy az előszobában odaszól Katinak: – Ha ez az úr bármikor jön, ereszd be, és vezesd a kisasszonyhoz. Nézd meg jól, hogy megismerd! – Aztán az idegen mondott valamit – halkabban, mert nem értettem –, amin mindketten nevettek. Kinéztem az ablakon, s meglepetten láttam, hogy nem taxi áll a ház előtt, hanem egy kis teherautó. Az idegen kezet fogott öcsémmel, s beszállt a kocsiba, míg Kálmán gyalog indult el, amin megint csak csodálkoztam, mert sosem kedvelte a gyaloglást, lehetőleg még a legrövidebb útra is taxit bérelt. – Nincs nekem annyi időm, hogy villamosozzak – mondta egyszer, mikor testvéri szeretettel figyelmeztettem, hogy nagyon sok pénze mehet el a kocsikázásra. De akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mióta Magda kisasszony nálam lakik, öcsém mindig gyalog jön. Érdekes, hogy addig fel sem figyeltem erre, s csak most kezdtem csodálkozni rajta.

Egy idő múlva Magda kisasszony kijött a hálószobából, s nagyon kedvesen megkérdezte, nem haragszom-e, hogy ilyen felfordulást csinálnak. Ezzel azonban semmiképp sem tudta feledtetni előbbi viselkedését (hisz mégiscsak hallatlan, hogy úgy elment mellettem, mintha nem is ismerne), s épp ezért igen kimérten feleltem, hogy nincs okom semmiért sem haragudni, ez az ő szobája. Gondoltam, ettől majd feleszmél, hogy még sincs otthon, s nekem is van némi beleszólásom abba, ami ebben a lakásban történik, legalábbis annyi, hogy engedélyt kérnek tőlem, mielőtt valamit csinálnak. Magda kisasszony azonban olyan ártatlanul nézett rám, mintha semmit sem értene szavaim célzatosságából, s megköszönte, hogy ilyen jó vagyok hozzá.

Aznap este még a szokottnál is nehezebben aludtam el. Nem tudom, miért, de mindig arra figyeltem, nem hallatszik-e valami nesz a hálószobából. Pedig csend volt, éppolyan csend, mint máskor, s nekem mégis az volt az érzésem, hogy Magda kisasszony nem alszik, hanem csinál valamit odabent.

Már éjfél felé járt az idő, s az álom még mindig elkerült. El is határoztam, hogy másnap beszélek öcsémmel, és a leghatározottabban felszólítom, vessen véget ennek a tarthatatlan helyzetnek. Elvégre mégiscsak tűrhetetlen, hogy a saját otthonomban semmibe se vesznek! Úgy járnak-kelnek a lakásban, mintha ott sem volnék. Magukra zárják az ajtót, holott nagyon jól tudják, hogy sosem léptem át a hálószoba küszöbét, mióta Magda kisasszony ott lakik. Idehoznak egy ládát, s arra sem tartanak érdemesnek, hogy közöljék, mi van benne. És Kálmán Katival beszéli meg, kit engedjen be a lakásba, mintha nem az én feladatom lenne ezt eldönteni.

Bizony nagyon megbántam már gyengeségemet, hogy engedtem öcsém kérésének. Mivé lett az én békés, csendes életem, amikor reggel, ha felébredtem, előre tudtam, mi fog történni aznap, s este könnyű szívvel hajthattam álomra a fejem? Mintha még az emberek is megváltoztak volna körülöttem. Kálmán öcsém köszönésre is alig méltat, s Kati, akiről kicsiny gyermekkorom óta azt hittem, hogy a megbízhatóság mintaképe, egyszer a sótartót feledte el behozni az ebédhez, máskor pedig nem tett cukrot az esti teámba. (Bezzeg a kisasszonyról nem feledkezett meg sose!)

Már-már a Kálmán öcsémet fenyegető veszedelemben is kételkedni kezdtem, holott annak idején csakis ez bírt rá, hogy beleegyezzem lehetetlen kérésébe. De ha valóban veszedelemben vannak, akkor miért nem maradnak nyugton? Bezzeg nekem megtiltotta Kálmán, hogy bárkinek is szóljak Magda kisasszony jelenlétéről, ő pedig idegen embereket hoz a lakásba! És különben is, ne bujkáljon a kisasszony, akkor majd nem veszélyezteti se önmagát, se Kálmán öcsémet. Hogy magamról ne is beszéljek. Mindenképp ideje hát, hogy elhagyja a házat.

Elhatározásomat sajnos nem tudtam valóra váltani, mert öcsém sem aznap, sem másnap nem jött el. Helyette viszont megjelent az ismeretlen fiatalember, aki elfelejtett bemutatkozni. Mindkét alkalommal nagy csomagot vitt be a hálóba, s több apró, újságpapírba csomagolt, spárgával gondosan átkötözött paksamétát vitt el. Nem tagadhatom, hogy mindig igen illedelmesen köszönt, viszont sötétkék svájcisapkáját nem vette le a fejéről, ami, őszintén szólva, nem a legjobb nevelésre vallott. Különben is egyszerűbb ember lehetett, mert még Katival is kezet fogott, s megfigyeltem, hogy maga vezeti a kis teherautót.

A svájcisapkás fiatalember titokzatos látogatásai mindjobban felkeltették bennem a gyanút, hogy a hálószobában különös dolgok történnek. Ezt Magda kisasszony megváltozott viselkedése is igazolni látszott. Nemcsak arra gondolok, hogy szemmel láthatólag vidámabb volt, mint az első napokban – mindig dúdolva jött ki a hálóból, s a szeme úgy csillogott, mint a menyasszonyoké az oltár előtt –, de most még az eddiginél is ritkábban láttam. Épp hogy mosdani és vacsorázni jött ki este, s aztán azonnal eltűnt megint a hálóban. Most már nem üldögélt Katival a konyhában, s az volt a gyanúm, hogy nappal alszik, éjjel pedig valamit csinál, ami nyilvánvalóan a ládával és a csomagokkal lehet összefüggésben. (De hogy mit, arra semmiképp sem tudtam rájönni, bármennyire is törtem a fejem.) Ezt abból következtettem, hogy esténként mindig vitt be magának valami hideg ennivalót, s Kati délben nem adott be neki ebédet. Persze ezt sem beszélték meg velem, pedig akkor már nem lehetett olyan könnyen élelemhez jutni. Természetesen megkérdezhettem volna Magda kisasszonyt, mit jelentenek ezek a titokzatos dolgok – hozzá kell tennem, hogy most már egyáltalán nem volt olyan kimért velem, csak mindig annyira sietett vissza a hálóba, hogy éppen csak köszönt, bár sose mulasztotta el, hogy közben rám mosolyogjon –, de ha ő nem érezte kötelességének, hogy beszámoljon, én viszont méltóságomhoz nem illőnek tartottam, hogy kérdezősködésemmel a kíváncsiság gyanújába keveredjek. Különben is elhatároztam, hogy nem bánom, csináljanak, amit akarnak, csak tudjak végre beszélni Kálmán öcsémmel, majd megmondom neki a véleményemet, s véget vetek ennek a lehetetlen állapotnak.

Harmadnap este azonban sem Kálmán, sem a svájcisapkás nem érkezett meg. Már tíz óra is elmúlt, amikor Magda kisasszony egyszerre kijött a hálószobából, s megkérdezte, nincs-e véletlenül egy cigarettám. Hogyhogy, mondtam csodálkozva, hisz eddig sose láttam dohányozni. Csak azóta nem szív, felelte, mióta ideköltözött. Nem akarta, hogy megérződjék a füst a lakásban.

Kihúztam a könyvesszekrény fiókját, ahol a vendégeknek vásárolt szivart, cigarettát tartom – én természetesen nem dohányzom –, s megkínáltam Magda kisasszonyt. Kivett egy symphóniát, s mohón szívta le a füstöt. Láttam, hogy nagyon ideges – mutatóujjával egyre ütögette a cigarettát –, mégsem állhattam meg, hogy ne figyelmeztessem atyailag: szülei bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy dohányzik. Akkor rám nézett, majd megvonta a vállát, s azt mondta, hogy sosem ismerte a szüleit.

Nem tagadom, nagyon megdöbbentem ettől a vallomástól, s arra számítottam, hogy ezek után mesél majd egyet-mást az életéről, de nem szólt semmit, csak a hamut verte le a cigarettájáról. Aztán egyszerre azt mondta komolyan: – Azért ne tessék haragudni rám…

Így mondta pontosan, emlékszem jól, a fejét félrehajtotta, s az utolsó szót elnyújtotta hosszan. És akkor egyszerre, nem tudom, miért úgy éreztem, nagyon kedves ő az én szívemnek. Ami eléggé meglepő, figyelembe véve a sok bajt és kellemetlenséget, amit okozott.

– És bocsásson is meg – folytatta még mindig nagyon komolyan. – Leányom – mondtam akkor neki, bár sosem szólítottam eddig így –, a megbocsátás Isten dolga, akinek én csak szerény szolgája vagyok. De ha úgy érzi, könnyíteni szeretne lelkiismeretén, hivatásomnál fogva részesíthetem a feloldozás szentségében.

Erre megrázta a fejét és elmosolyodott, de olyan furcsán, ahogy még soha senkit nem láttam mosolyogni. Mert mások a szájukkal nevetnek, vagy az egész arcukkal, de Magda kisasszonynak csak a szeme mosolygott, míg az arca komoly maradt. – Nem úgy értettem – mondta. – Csak hogy ne tessék haragudni a sok alkalmatlankodásért.

Ekkor megszólalt a csengő – három rövid csengetés egymás után, megfigyeltem, hogy a svájcisapkás csenget így –, s Magda kisasszony azonnal elnyomta a cigarettáját, holott még el sem szívta. Elindult az ajtó felé bicegve, én meg szerettem volna utánaszólni, megkérni, legyen hozzám bizalommal, már csak azért is, mert úgy talán jobban a segítségére lehetnék. De nem szólhattam semmit, mert a svájcisapkás belépett a szobába.

Aztán még egy negyedóra sem telt el, s máris elment. (Ezúttal nem hozott magával semmit.) Én meg csak vártam, vajon kijön-e hozzám Magda kisasszony. Rövidesen kijött. És azt mondta: – Én most elmegyek.

Hirtelen összeszorult a szívem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy sose lássam többé. Most már nyugodtan bevallhatom: imáimban nemegyszer kértem az Urat, szabadítson meg tőle, s íme, mikor elérkezett a perc, nyomát sem éreztem az örömnek, inkább a fájdalom keserűsége lett úrrá rajtam.

– Ha tudok, holnap estére visszajövök – folytatta a kisasszony, mintha kitalálta volna gondolataimat. – És ha mégse jönnék – mondta aztán csendesen –, a doktor úr – (Kálmán öcsémet nevezte így, aki, mint már említettem, doctor juris volt) – majd intézkedik.

Lám, Magda kisasszony nem hajtogatta, milyen bajban van, s mégis azonnal megéreztem, hogy valami veszedelem fenyegeti. Meg is kérdeztem, mért akarja elhagyni a házat, ahol oltalomra talált. Azt felelte, hogy el kell mennie. Kikísértem hát az előszobaajtóig, ahol hirtelen megállt, s megcsóválta a fejét: – Tetszik látni, milyen vagyok! Kati nénitől el se búcsúztam. – De Kati, mintha megérezte volna, már jött is ki a konyhából. – Hát elmegy a kisasszonyka? – meresztette nagyra a szemét, hogy kabátban látta. Magda kisasszony csak bólintott. Kati meg beletörölte a kezét kötényébe, s azt mondta neki nagyon szépen: – Akkor áldja meg magát a mi Urunk Jézus Krisztus – mire önkéntelenül ráfeleltem, hogy „ámen” –, és kezet akart csókolni a kisasszonynak. Ő azonban gyorsan elkapta a kezét, s megsimogatta Kati arcát. Aztán még annyit mondott: – Még egyszer köszönök mindent – s kilépett az ajtón. Szerettem volna utánaszólni, visszahívni, hogy rárajzoljam homlokára a szent kereszt jelét: védje és óvja őt minden vésztől, bajtól, de akkorra már a kapunál kopogtak bicegő lépései.

 

Bizony, szinte már szokatlannak tűnt, hogy egyedül vagyok a lakásban. S ne higgye senki, hogy aznap este könnyebb szívvel aludtam el. Milyen kiszámíthatatlan Isten akarata: mindeddig azért nem leltem nyugodalmat, mert Magda kisasszony a lakásban tartózkodott, most pedig amiatt került el az álom, mert tudtam, hogy a hálószobában üres a vetett ágy.

Éjszaka pedig ördögökkel álmodtam. Ez még csak egyszer fordult elő, kispap koromban, mikor a szemináriumban egy húsvéti lelkigyakorlaton Páter Zenthe oly élénk színekkel ecsetelte a Sátán cselvetéseit és fondorlatait, hogy valamennyien lúdbőrző háttal s dermedt tagokkal reszkettünk a templom padjaiban. És másnap reggel több társam bevallotta, hogy álmában – akárcsak nekem – megjelent a Gonosz.

Most az ördögök – igazi lópatás, kecskeszarvas ördögök, ahogy a középkori miniatúrák ábrázolják – Magda kisasszonyra leselkedtek egy sűrű erdőben. Én egy dombon álltam, kezemben az Oltáriszentséggel, s láttam jól, ahogy a kisasszony gyanútlanul közeleg az irtás széléhez, ahol az ördögök lapulnak. Kiáltani szerettem volna, hogy figyelmeztessem, de nem jött ki hang a torkomon. Erre futásnak eredtem, ami – tekintettel hajlott koromra – nem csekély megerőltetésembe került, hogy az Oltáriszentséggel megvédelmezzem a gonoszoktól, de az indák rácsavarodtak a bokámra, a tüskék belekapaszkodtak reverendámba, s még a fák ágai is mintha úgy hajladoztak volna a szélben, hogy utamat állják. Megfeszítettem minden erőmet, de hasztalan, sehogy sem tudtam utolérni a kisasszonyt, aki bicegve ugyan, de fürge léptekkel haladt a fák között. S közben láttam – olyan élesen, mintha közvetlenül mellettem lettek volna – a sátánivadékok vicsorgó pofáját, kilógó nyelvét, hegyes fogait. Még az sem kerülte el figyelmemet, ahogy farkuk végén a szőrcsimbók remegett a visszafojtott izgalomtól. Már csak néhány lépés választotta el Magda kisasszonyt az irtás szélétől, amikor egyszerre hátranézett s megpillantott. Fejét félrehajtotta, s szelíden csodálkozva nézett rám, én pedig feléje nyújtottam az Oltáriszentséget, hogy távol tartsam tőle a gonoszokat, de már késő volt, az egyik kiugrott a bokorból, s karmos mancsával megragadta a kisasszony gyenge vállát. Abban a pillanatban visszatért a hangom, felkiáltottam a borzalomtól s felébredtem. Hálóingem csupa víz volt a rémület verítékétől.

Nem is aludtam már el, mert hajnalodott. És aznap reggel, miután befejeztem a prédikációt, így szólottam híveimhez a szószékről: – Most pedig imádkozzunk hős honvédeinkért, akik drága hazánkat és szent hitünket védelmezve, életüket kockáztatják a harctereken, és minden testvérünkért, kit valaminő veszedelem fenyeget. Könyörögjünk az Úrhoz, óvja életüket, és mentse meg lelküket. Mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is… – És térdre ereszkedtem én is, úgy mondtam el híveimmel együtt az imádságot.

A délelőtt nagy részét az irodában töltöttem káplánommal. S bár igyekeztem minden figyelmemet hivatalos teendőinkre összpontosítani, többször megkísértett az incselkedő kívánság, hogy azt mondjam neki: tessék, gyere be, nézz körül a lakásban, lásd a magad szemével, hogy nincs itt senki. Hisz addig, ahányszor együtt voltam vele, sose tudtam megszabadulni a szorongástól, hogy minden óvatosságom ellenére mégis megsejtett valamit. S nem tagadom, most jó érzés volt, hogy nyugodtan nézhettem a szemébe. De ahogy eszembe jutott Magda kisasszony, egyszerre megint elkomorodtam, s már ennek sem tudtam örülni.

Mielőtt ebédelni mentem, benyitottam a konyhába. Kati a hokedlin kuporgott, kezében rózsafüzérrel, s láttam, hogy a szeme vörös a sírástól. Nem szóltam semmit, de mikor behozta a levest s felsóhajtott: – Édes Jézusom, vajon a kisasszonyka ma hol ebédel? – és könnyek gyűltek a szemébe, azt mondtam neki: – Ne sírj, Magda kisasszony visszajön. – Erre még jobban sírni kezdett, majd kezefejével elmázolta arcán a könnyeket, s úgy kérdezte: – Visszajön? Biztosan visszajön?

Bár eddig is láttam, mennyire ragaszkodik a kisasszonyhoz – nem is értem, mivel babonázhatta meg így, hisz sosem kedvelte az idegeneket, azt mondta mindig, hogy csak sarat és port hoznak a lakásba, és lehamuzzák a szőnyeget –, azért meglepődtem, hogy így sír-rí utána. Meg is kérdeztem, mért siratja úgy, mikor alig néhány napja ismeri. – Hát tudom én? – mondta még mindig hüppögve. – Talán mert olyan szelíd a lelkem, mint Szent Terézke.

Ezen bizony elcsodálkoztam, mert én nem ilyennek ismertem a kisasszonyt. Inkább morcos volt és kiszámíthatatlan. De aztán eszembe jutott a mosolya, amitől olyan lágy és kedves lett a tekintete. Bizony, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem a kisasszonyt.

Úgy terveztem, hogy szokásomhoz híven, ebéd után ledőlök egy kicsit. De hiába örültem már előre a rég nem élvezett pihenőnek, sehogy sem tudtam elszundítani. Csak forgolódtam a heverőn, s egy idő múlva fel is keltem, de valahogy akkor sem találtam a helyem a lakásban. Egyszerre eszembe jutott, voltaképp nem is tudom, bezárta-e Magda kisasszony a hálószoba ajtaját. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Erre felhajtottam reverendámat, s letérdeltem a kulcslyuk elé. Nehogy azt higgye az olvasó, hogy kíváncsiskodni akartam, csupán szerettem volna látni a hálószobámat, ahová már több mint egy hete nem tehettem be a lábam.

A szobában igen szép rend volt; Magda kisasszony szemmel láthatólag semmit sem mozdított el a helyéről. A titokzatos ládát azonban s a csomagokat, melyeket a svájcisapkás hozott, nem láttam sehol, pedig elsősorban ezek érdekeltek. Igaz, hogy a kulcslyukon át csak a szoba közepét lehetett látni.

Elnézelődtem volna még egy darabig, de nem akartam, hogy Kati esetleg bejöjjön, s félreértse érdeklődésemet. Feltápászkodtam hát, s elhatároztam, hogy kihasználom az alkalmat, és sétálok egy kicsit. Fogtam is mindjárt a breviáriumot, s szóltam Katinak, hogy járok egyet. Igen szép idő volt, ami október közepén már elég ritkaság; a nap olyan kellemesen sütött, hogy szinte melegem volt a felöltőben.

A plébániától nem messze lévő kis térre igyekeztem, ahol gyakran üldögéltem, tavasszal és ősszel a simogató napfényben, nyáron pedig a gesztenyefák árnyékában, s figyeltem a nevelőnők felügyelete alatt játszadozó gyermekeket, akik úgy csipogtak és ugrándoztak, mint a verebek. Azért is szeretem ezt a környéket, mert sokban hasonlít a kedves vidéki kisvárosokhoz, ahol gyermekkoromat s életem nagy részét töltöttem. Errefelé csupa kertes ház van, az utcákat fák szegélyezik, s a villamos csörömpölése sem zavarja a csendet. Az emberek is barátságosabbak, közvetlenebbek, mint Pesten, mintha az itt lakók valamennyien egy nagy családhoz tartoznának. Nemegyszer megfigyeltem, hogy ha új gyerek jön a térre, a többiek mindjárt maguk közé fogadják. S ugyanígy a nevelőnők is új társnőjüket. Ami persze érthető is, hiszen ebben az úri kerületben nem kell attól tartaniuk, hogy hozzájuk nem illő társaságba keverednek.

Ez a tér mindig a békesség nyugodt szigetét jelképezte számomra, még a háború súlyos esztendeiben is. Mint már említettem, Isten keze a mi környékünket mindaddig megóvta a bombázásoktól; a háborúra nem is emlékeztetett más, csak a sziréna a tér sarkán lévő emeletes villa tetején. Talán annak köszönhettük ezt, hogy a templom tornya magasan kiemelkedett az apró házak közül, bár az ugyancsak jól látható városmajori templom emlékezetes barbár bombázása mindenkit figyelmeztethetett, milyen szörnyűségekre képesek ellenségeink. Mindazonáltal bíztam az Úr végtelen kegyelmében, hogy ettől a keserű pohártól megkímél engem s híveimet.

Mondom, a téren eltöltött órák életem kedves, békés emlékei közé tartoznak. Mégis, aznap hiába igyekeztem figyelmemet a jól nevelt gyermekekre vagy a bokrok közt ugrándozó feketerigókra terelni. A langyos napocskát sem tudtam élvezni, s a pad körül heverő, színpompás levelek sem okoztak olyan örömet, mint máskor, mikor ezekben is a Teremtő bölcsességét és hatalmát csodáltam. Hiába nyitottam ki breviáriumomat is, gondolataim minduntalan elkalandoztak. Az jutott például eszembe, hogy Magda kisasszony egyszer jelenlétemben kérte meg Kálmán öcsémet, hozzon neki másnap egy fésűt. Mert hogy azt elfelejtette beletenni a táskájába. És most arra kellett gondolnom, honnan menekülhetett szegény apátlan-anyátlan árva, hogy még fésűt sem hozott magával?

És akkor nagyon elszégyelltem magam, mert úgy éreztem, túlságosan kemény volt a szívem iránta. Vajon megbizonyosodtam-e minden kétséget kizáróan, hogy valóban bűnös-e? És nem azt tanítja-e az Írás is: ne ítélj, hogy ne ítéltessél?

Nem, mondottam akkor magamban, nincsen jogom pálcát törni felette. Nincsen jogom még gondolatban sem megbántani azzal, hogy bűnösnek bélyegezzem. Hiszen olyan kedvesen mondta: „Azért ne tessék haragudni rám…” Beszélhet így valaki, aki valóban bűnös?

Ma már, elcsendesedett szívvel, s oly tények ismeretében, melyekkel az olvasó csak a későbbiek folyamán ismerkedik majd meg, tudom jól, hogy a szeretet adatta meg velem akkor e felmentést. Mert bizony Magda kisasszony valóban bűnös volt, még szegény, szerencsétlen öcsémnél is bűnösebb. És újra csak rá kell eszmélnem, mennyire igaza volt a mi Urunk Jézus Krisztusnak, mikor a szeretet parancsát nevezte a nagy parancsolatnak, ahogy az Máté evangéliumában áll. Mert ha a hit hegyeket mozgat, úgy a szeretet még ennél is többre képes: úrrá tud lenni mindenen, még a józan észen s a megfontolt mérlegelésen is. Amire talán a magam példája is jó bizonyíték. Hiszen bármennyire hihetetlennek tűnik, nem tagadom, Magda kisasszony befészkelte magát a szívembe, akármennyi bajt és keserűséget okozott is. Hiába, úgy látszik a szív és az értelem más-más sínpáron haladnak. S mikor hazafelé indultam a térről, önkéntelenül is meggyorsítottam lépteimet, mert azt reméltem, hogy Magda kisasszonyt esetleg otthon találom.

Ezen reményem azonban nem vált valóra. Várnom kellett hát tovább, az estszürkületig. S bevallom, nagyon nehezemre esett a várakozás. Nem leltem helyem a lakásban, legszívesebben kimentem volna az utcára, hogy fel-alá sétálva várjam be Magda kisasszony érkezését, amit ugye, mégsem tehettem volna meg feltűnés nélkül.

Aztán leszállt az este, s én az ebédlő nagy ablakánál álltam, ahonnan jól lehetett látni az utcát, s egyre csak imádkoztam. – Uram – mondogattam –, hallgasd meg a te szolgád szavát. És segíts azokon, akik talán önhibájukon kívül veszedelembe keveredtek. Én ismerem testvérem lelkét, s tudom, hogy nem megátalkodott gonosz, csak tévelygő szerencsétlen, akinek nem nyílt ki a szeme a Te világosságodra. S ha leányod szívét nem is ismerhetem ennyire, látom, hogy a tisztaság csillaga ragyog a homlokán. Segíts, Uram és Teremtőm a Te gyarló szolgádnak, segíts a Te végtelen kegyelmeddel, és óvd meg azokat, akik közel állnak a szívéhez, minden bajtól és veszedelemtől. Segíts rajtuk, hisz talán épp ezáltal térnek majd meg Hozzád.

Aztán egyszerre feltűnt Magda kisasszony vékony alakja a sarki lámpánál; lassan jött, bicegve, a kabátot fázósan összehúzta magán, s az örömtől és a megkönnyebbüléstől csaknem könnyek szöktek a szemembe, úgy adtam hálát az Úrnak, akinek bölcsességét és jóságát mi, földi halandók, sosem tudjuk eléggé értékelni.

 

Nem is mondottam még, hogy mindez egy szombati napon történt, 1944. október 14-én. Másnap tehát vasárnap volt, szép, napsütéses őszi vasárnap. Miközben a déli énekes misét celebráltam, kedvtelve figyeltem, ahogy a napsugár megvilágítja a színes üvegablakokat. Az oltártól jobbra Szent György viaskodott a sárkánnyal, balra Szent László királyunk támaszkodott félelmetes csatabárdjára. Ez utóbbi – a nemes Lampérth-család kegyes adománya, akik nemzedékek óta a csodatevő királyt tisztelték névadójukként – különösen sikerült alkotás volt. A pogányverő lovag arcán egyaránt tükröződött a jóságos nemesség s a bátor férfiasság.

Mise után igen békés hangulatban üldögéltem a fogadószobában. Ezen a verőfényes, szép vasárnap délelőttön oly távolinak tűnt minden baj és keserűség. Szeretett fővárosunkat immár két hete nem érték bombatámadások, s az előző napi nagy izgalom hullámai is elcsendesedtek már szívemben. Nem szégyellem bevallani: jólesett tudnom, hogy a háló zárt ajtaja mögött nem üres a szoba. Lám, gondoltam, ahogy a karosszékben üldögéltem s élveztem a szobába besütő napocskát, milyen felesleges gondokkal és bánattal zaklatni magunkat: az Úr kegyes keze mindent eligazít. És hálatelt szívvel gondoltam a Mindenható bölcsességére, ki úgy teremtette az embereket, hogy a rosszról könnyen és szívesen megfeledkeznek.

Olyan jó volt így békésen üldögélni, s várni, hogy Kati feltálalja az ebédet. Egyik kedves hívem egy pár rántani való csirkével örvendeztetett meg, ami elég nagy ritkaság volt abban az időben. Nyugalmas töprengésemből egyszerre Kálmán öcsém ideges csengetése riasztott fel. Örömmel mentem elébe, mivel már napok óta nem láttam, de meglepődtem zilált külsején. Kalap nem volt a fején, és sálját is csak úgy kutyafuttában tekerhette a nyaka köré, mert az egyik vége kilógott a kabátból. – Nyisd ki a rádiót! – parancsolt rám lihegve, ő pedig megzörgette Magda kisasszony ajtaját, aztán mindjárt elnyúlt az egyik fotelban, s hörögve szedte a levegőt.

A rádió épp abban a pillanatban szólalt meg, amikor a kisasszony csodálkozó arccal, fésületlenül megjelent az ajtóban. (Hálóingben volt, arra terítette nagykabátját.) S le sem tudom írni megdöbbenésemet, mert mindjárt az első mondat úgy hangzott, hogy a Német Birodalom elvesztette a háborút.

A további szövegre nem emlékszem szó szerint, de nyilván nem is szükséges ismertetnem az olvasóval Főméltóságú Kormányzó Urunk szózatát, hiszen azt még bizonyára senki sem felejtette el. Csak annyit írok, hogy mindhárman feszült figyelemmel hallgattuk végig, még Kálmán öcsém is, aki pedig – mint később kiderült – egyszer már hallotta a proklamációt.

Mikor a hős katonáinkhoz intézett legfelsőbb parancs is elhangzott, egy pillanatig néma csend lett a szobában, csak öcsém asztmás lihegése hallatszott. Aztán egy induló harsant fel a rádióban, mire Kálmán rám mordult, hogy halkítsam le. Előkotorta gyufáját, s mit sem törődve rosszalló pillantásommal, meggyújtotta félig szívott szivarját, melyet egész idő alatt idegesen rágcsált. – Na? – fordult aztán Magda kisasszonyhoz.

A kisasszony mind ez ideig az ajtófélfához támaszkodva állt. Most odajött hozzánk ő is, s nem törődve – enyhén szólva – furcsa öltözékével, leült az egyik fotelba, de nem szólt egy szót sem.

– A marhák! – hördült fel ekkor Kálmán öcsém. – Most jönnek rá, hogy elvesztették a háborút! Amit minden utcaseprő már évek óta tud, arra a kormányzó úrnak most kell rájönnie!

– Kicsit hirtelen jött – szólalt meg Magda kisasszony, aki eddig az asztalterítő rojtjaival játszadozott idegesen. – Persze – mondta Kálmán –, mert ezek az ökrök vagy nem csinálnak semmit, vagy kapkodnak. – És mit szólnak ehhez a németek? – kérdezte ekkor Magda kisasszony csendesen, mire öcsém megint csak felhördült: – Kit érdekel, hogy mit szólnak? Le vannak csinálva! – (Elnézést kell kérnem az olvasótól ezért a szóért, de mint már jeleztem, lehetőleg változtatás nélkül szeretném visszaadni szegény öcsém szavait, mivel úgy hiszem, hogy csak így nyerhetnek tiszta képet róla.) – Gondolja? – kérdezte Magda kisasszony, s nem láttam, hogy megbotránkozott volna ezen a parlagi kifejezésen. S azt mondta még, nem hiszi, hogy ilyen simán megy majd a dolog.

– Épp maga kishitű? – mérgelődött Kálmán öcsém. – Épp maga? – És kifejtette, hogy a németek minden bizonnyal igyekszenek majd minél gyorsabban kitakarodni az országból, hisz csak így kerülhetik el, hogy a magyar alakulatokkal is fel kelljen venniük a harcot.

Magda kisasszony ekkor elengedte a terítő rojtjait, s elhúzta a száját: – Ennyire bízik a magyar hadseregben? – Nézze – felelte öcsém –, ezek állatok mind, az egész tisztikar, de tenyészállatok, akiket arra idomítottak, hogy engedelmeskedjenek. S az öregnek – (a Kormányzó Urat illette ezzel a tiszteletlen kifejezéssel) – bizonyára engedelmeskednek is. Ha eddig vakon követték, mért épp most hagynák magára, amikor végre megjött az esze? – Épp azért – mondta a kisasszony, de öcsém csak legyintett, hogy nem ismeri ezeket az egyenruhás majmokat. Egész életükben feltétlen engedelmességhez szoktak, s ha az eszüket nem is tudják használni, erről nem feledkeznek meg. – Majd meglátjuk – vonogatta a vállát Magda kisasszony, majd megkérdezte: – És a nyilasok? – Mire Kálmán öcsém néhány olyan jelzőt használt a nyilaskeresztes párt tagjaival kapcsolatban, melyeknek leírásától végképp el kell tekintenem.

Még vitatkoztak egy darabig, miközben öcsém a finnek példáját emlegette, Magda kisasszony pedig azt bizonygatta, hogy mindenre fel kell készülni, nemcsak a legkedvezőbb eshetőségekre. – Hagyja már abba! – kiabált rá akkor Kálmán. – Ahelyett hogy örülne, az ördögöt festi a falra! – Én nem örülök? – kérdezte a kisasszony csodálkozva. – Miből gondolja, hogy nem örülök? – Hisz úgy ül itt, mint egy faszent – mérgelődött öcsém. Erre Magda kisasszony elnevette magát, s azt mondta: – Látja, ebben igaza van. – Aztán hozzátette: – Úgy látszik, engem már úgy elrontottak, hogy örülni se tudok igazán. Pedig lassan ideje lesz megtanulni. – Majd hirtelen hozzám fordult: – És a tisztelendő úr mit szól ehhez? – Azt feleltem, én mindebből csak annyit értek, hogy végre békesség lesz megint ezen a földön, amiért áldassék az Úr szentséges neve.

– Ez aztán az ész! – gúnyolódott Kálmán öcsém, majd igyekezett meggyőzni a kisasszonyt, hogy valakikkel – nem értettem, kikről van szó – azonnal fel kell venni a kapcsolatot. Magda kisasszony viszont azt mondta, hogy várják meg Fricit, addig ne csináljanak semmit. (Az olvasó kedvéért megjegyzem, hogy – mint később megtudtam – a svájcisapkás fiatalembert hívták Fricinek.)

Még akkor is ezen vitatkoztak, amikor váratlanul megszólalt a csengő. A nagy örömben bizony megfeledkeztünk az óvatosságról. Magda kisasszony azonnal felpattant, s eltűnt a hálószobában. De csak a sekrestyés volt, aki azt kérdezte, ne húzza-e meg a harangokat. Ezt persze nem engedhettem meg, mivel sem az egyházi, sem az állami hatóságoktól nem kaptam utasítást. Pedig milyen szép is lett volna zúgó harangszóval köszönteni a békét! Mert lám, gondoltam akkor, milyen fenséges és csudálatos a békesség: örömet hoz mindenkinek. Az édesanyák és hitvesek annak örvendeznek, hogy szeretteik hazatérnek a harcterekről. Kati bizonyára arra gondol, hogy végre megszűnik a jegyrendszer – sose ismerte ki magát a sok szelvény között –, és nem lesz többé gondja, hogy mit főzzön ebédre. Kálmán öcsémnek, aki országunk kormányzatával ellentétben mindig ellenezte a háborút, most nyilván ismét szép reményei lehetnek pályáján. Magda kisasszonynak pedig a szabadulást hozza meg a béke, hogy ne kelljen többé bujkálnia. És nekem, igen, nekem a nyugodalmamat adja vissza, éjszakáim és nappalaim nyugalmát, háborítatlan lelkiismeretemet. Íme, mennyi öröm és mily boldogság, és mindennek közös neve van: béke.

 

Mennyi öröm és mily boldogság, s hogy semmivé lehet mindez egy pillanat alatt! Alig néhány órával azután, hogy a rádióban elhangzott a szentséges szó: béke, ismét súlyos gondok árnyékolták előbb még örömtől repeső szívünket. Isten kifürkészhetetlen akaratából még mindig nem ragyoghatott fel a békesség csillaga sokat szenvedett, drága hazánk felett. Nincs jogom bírálni országunk vezetőinek cselekedeteit, de nem tagadom, hogy elkomorult lélekkel hallgattam az új nemzetvezető hadparancsát. Az előbbi szépséges remények után ez lett a keserves valóság. Bizony, ilyenkor érezzük csak igazán, milyen könnyebbség, hogy a súlyos órákban van kihez fordulnunk, s a gyarló emberi eszünknek amúgy is megoldhatatlan problémák elől van kihez menekülnünk. Ó, hogy szerettem volna átültetni hitemet szegény testvérem szívébe is, aki gondoktól redőzött homlokkal hallgatta a hadparancsot. Sípoló lélegzete egyik-másik mondat után hörgésbe fulladt, halántékán ceruzavastagságra duzzadt az ér, a vér még szemefehérjét is elöntötte, úgyhogy attól tartottam, megüti a guta felindulásában. Milyen szívesen mondottam volna neki: Az Úrhoz fordulj, testvérem, hisz egyedül Ő csillapíthatja le háborgó lelkedet. Mert aki Beléje veti bizodalmát, sosem csalatkozhat, és tudja, hogy semmi sem történik ebben a világban, ami nem az Ő akaratát szolgálja. Ezt mondottam volna, de nem mertem szólani, mert tudtam, hogy szavaimmal csak szítanám indulata lobogását. A vulkán így is kitört; alig hallgatott el a rádió, borzalmas szitkok és szidalmak áradata zúdult szegény öcsémből. Meg sem kísérlem visszaadni szavait, de kérem az olvasót, tudja be mentségére, hogy csak féktelen dühe szülte e rettentő káromlásokat.

Magda kisasszony ugyanakkor csukott szemmel ült a fotelban, s ha szempillája nem rezdül meg olykor idegesen, azt hihette volna az ember, hogy alszik. Kálmán öcsém szitkozódását is némán hallgatta, mintha gondolatai egészen másutt járnának. Csak akkor szólalt meg, amikor öcsém szinte durván ráförmedt: – Mikor mondja már, hogy „ugye megmondtam”? – Erre azt felelte: – Mért mondjam? Azzal nem segítünk semmit. – De csak mondja! – kiabált Kálmán. – Csak mondja, hogy megint magának volt igaza! Mondja, hogy ökör vagyok! Mert az vagyok: hülye barom, aki még mindig nem tanulta meg, hogy ennél ocsmányabb szemétdomb nincs a világon, mint ez az ország. – Mért szidja az országot? Szidja csak saját magát – mondta Magda kisasszony hűvösen. – Szidom is – tajtékzott öcsém. – De az ország is megérdemli a sorsát. Hol van akár csak egyetlen ember is, aki fogna egy kézigránátot, és bevágná a stúdióba, hogy végre csend legyen? – El se jutna odáig, már a kapuban lelőnék – mondta erre a kisasszony. – És aztán? – dühöngött Kálmán. – Úgyse lehet itt mást csinálni, mint megdögleni. Hát legalább dögöljünk meg becsülettel. – Ekkor a kisasszony is méregbe jött: – Nagyon könnyen dobálódzik az emberek életével. Lehet különben – tette hozzá csípősen –, hogy maga úgy érzi, megérett már a kukacoknak, de nekem még eszem ágában sincs megdögleni, érti? – Aztán gyorsan erőt vett magán, s azt magyarázta, hogy a helyzet ugyan nem rózsás, de azért kár elkeseredni. Az oroszok már Debrecennél vannak, egy-két hónap, s vége ennek a kutyakomédiának. Öcsém csak legyintett: – Egy-két hónap alatt kiirtanak ezek mindenkit, akit csak lehet. – Magda kisasszony ekkor gúnyosan elmosolyodott: – Épp maga kishitű? – kérdezte ugyanúgy, mint néhány órával azelőtt öcsém. – Épp maga?

Megvallom, én szóhoz sem jutottam ebben a vitában. A rádió közben egyre harsogott, egyik felhívás követte a másikat, s valamennyi arról szólt, hogy ki kell tartani a végső győzelemig. Ez szép gondolat volt, hisz melyik becsületes magyar szíve ne dobbant volna meg a reménytől, hogy visszaállíthatjuk ezeréves határainkat, a Kárpátoktól koszorúzott Nagymagyarországot, csak ne került volna a győzelem annyi áldozatba, oly tengernyi könnybe és vérbe. Bizony, a magamfajta gondolkodó ember már-már kísértésbe esett, hogy feltegye a kérdést, nem felelt volna-e meg inkább a Mindenható akaratának, ha a békés életet választjuk a dicsőséges, de keserves harc helyett? Az ilyen gondolatokat azonban leghelyesebb száműzni, hisz csak megzavarják az elmét, ahelyett hogy nyugalmat hoznának. Bizalommal kell viseltetnünk Istentől rendelt elöljáróinkkal szemben; bizonyára ők tudják a legjobban, hogyan irányítsák sorsunkat.

Ahogy így eltöprengtem, szinte nem is figyeltem öcsém és a kisasszony vitájára. Egyszerre azonban hallottam, hogy azt mondja Kálmán csendesen: – Úgy hiszem, jobb, ha elmegyünk innen. – Miért? – kapta fel a fejét Magda kisasszony. Öcsém nem tudott felelni, köhögési roham vett erőt rajta, kezét a szája elé kapta, s háta megrándult, ahogy fuldokolva küszködött. A kisasszony idegesen dobolt az asztalon, s meg sem várta, míg Kálmán megtörli a száját zsebkendőjével. – Csak nem mondta el mégis? – kérdezte gyanakodva. Öcsém még mindig nem jutott szóhoz, az arca vérvörös volt, s csak bólintott. – De hisz megbeszéltük, hogy hallgat! – csattant fel Magda kisasszony. – Olyannak látszott a helyzet, hogy helyesebbnek tartottam, ha mégis elmondom – mentegetőzött Kálmán. – Mindenki azt mondta, hogy már csak egy-két nap van hátra. És tudni akarták, kire lehet számítani. – Istenem, hogy lehet egy felnőtt ember ilyen hülye! – kapott a fejéhez a kisasszony. – És mindent elmondott? Mindent? – Kálmán lehajtotta a fejét. Magda kisasszony arca egészen eltorzult, s láttam, hogy az ajkába harap. – Mért nem ment mindjárt a Nagykörútra, és doboltatta ki! – sziszegte. És egyszerre, mintha eszét vesztette volna, kitört: – Hülye állat! – kiabálta. – Őrült! – Majd hirtelen kezébe temette az arcát, s a vállát rázta a zokogás.

Megdöbbenten figyeltem a dühkitörést, de az sem lepett meg kevésbé, hogy öcsém meg sem kísérelt védekezni. Összeroskadva ült a karosszékben, maga elé meredt, anélkül hogy a fejét egyszer is felemelte volna. (Meg kell jegyeznem, hogy annak idején nem egészen értettem egyikük viselkedését sem, s nyilván így lesz az olvasó is. Mégis igyekeztem lehetőleg pontosan visszaadni szavaikat, hiszen a későbbiek folyamán – sajnos – mindenre fény derült, s erről a megfelelő időben majd az olvasó is tudomást szerez.)

Magda kisasszony egyszerre kiegyenesedett. Kezével az asztalra támaszkodott, s száraz hangon mondta: – Most már mindegy. Azonnal mennünk kell. – Tudja Frici címét? – kérdezte Kálmán. A kisasszony megrázta a fejét. – Hát akkor? – csodálkozott öcsém. – Valamit majd csak kitalálunk – mondta Magda kisasszony nagyon határozottan. – Itt egy percig se maradhatunk. – Öcsém összeráncolta a homlokát, majd felragyogott az arca az örömtől. – Tudom már – kezdte, de a kisasszony hirtelen félbeszakította: – Várjon! – És félreérthetetlenül rám pillantott.

Nem tagadom, nagyon rosszulesett, hogy megint titkolóznak előttem, s épp ezért – nem is igyekezve titkolni sértődöttségemet – azt mondtam, ha terhükre vagyok, ki is mehetek. Inkább azonban ők mentek be a hálószobába, s engem magamra hagytak.

Amíg egyedül voltam, igyekeztem megfejteni mindannak az értelmét, amit hallottam, de bizony hasztalanul. Inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy valami nagy veszedelem lebeg mindnyájunk felett. Aztán, emlékszem, azon töprengtem, milyen furcsák is az emberek. Például Magda kisasszony: olykor olyan kedves és jóságos, hogy egyetlen mosolyával belopja magát a szívembe, máskor meg mintha épp arra törekedne, hogy eltaszítsa magától szeretetemet. Hiába, gondoltam, a kiegyensúlyozottságot csak az istenfélő lelkek ismerik. (Mert hogy Magda kisasszony is az lett volna, annak mindaddig semmilyen jelét nem adta.)

Soká azonban nem gondolkozhattam, mert öcsém egyszer csak kinyitotta az ajtót, s rám szólt, hogy menjek be. Magda kisasszony már kabátban ült az asztalnál, mellette kis bőröndje s egy hatalmas, viharvert hátizsák volt, melyet addig sosem láttam.

– Mi most elmegyünk – mondta Kálmán öcsém, mire nem tudtam mást felelni, mint azt, hogy történjék minden Isten akarata szerint. Öcsém idegesen áttolta a szivart a szája másik sarkába, s rám mordult, hogy most az egyszer ne Isten akaratával törődjek, hanem próbáljam a magam fejét használni. Mert komoly dologról van szó. Lehet, hogy őket már néhány óra múlva keresni fogják. – Kik? – kérdeztem meglepetten. Kálmán öcsém nagyot sóhajtott. – A kedvesnővérek a szeretetházból! – mondta dühösen. Megkértem, ne ízetlenkedjék, hanem beszéljen komolyan, ha tényleg komoly dologról van szó, amit különben magam is sejtek. – Na jó – mondta erre csendesebben –, a rendőrség keres majd.

Mondanom sem kell, hogy a rémület jeges keze markolta meg szívemet. Hatvanhat esztendőt megéltem, és soha, de soha semmi dolgom nem akadt a rendőrséggel. Sőt, még csak eszembe sem jutott, hogy tartsak tőlük. Inkább nemegyszer kedvtelve nézegettem a nyalka egyenruhás, szép szál magyar legényeket. S most mégis megremegtem a félelemtől. Nemcsak magamra gondoltam, hanem arra is, mit szólnak majd ehhez a híveim? És Püspök Urunk?

– Most jól figyelj! – szólt rám Kálmán öcsém. – Ha megkérdezik, itt volt-e Magda kisasszony, mit mondasz? – Mit mondhatnék? – válaszoltam csodálkozva. – Csak nem tagadhatom le az igazságot? – Mire öcsém dühösen az asztalra csapott: – Mondtam, ugye, megmondtam, hogy ilyen hülye! – Értsem meg végre, folytatta, hogy nem babra megy a játék. Ha bevallom, hogy Magda kisasszony itt rejtőzött, elvisznek, és soha többé nem látom meg a napvilágot. E szörnyű fenyegetéstől először szólni sem tudtam, de aztán összeszedtem magam, s újra csak azt feleltem, hogy ha darabokra tépnek, ha agyonvernek, akkor se mondhatok mást, mint az igazságot. – Meg is érdemelnéd – morogta Kálmán, de akkor Magda kisasszony közbeszólt, hogy ő csak hallgasson. Aztán kedvesen – milyen gyorsan változott a kedélye! – azt magyarázta: senki sem kötelezhet, hogy a biztos pusztulásba rohanjak. – Kisasszony – feleltem erre –, engem az igazmondásra maga a Teremtő kötelez, s ez alól nem menthet fel senki. – Látja, hogy reménytelen – szólt közbe Kálmán, de a kisasszony nem is figyelt rá. Kérte, fontoljam meg még egyszer: ha bevallom, hogy ő itt lakott, jóvátehetetlen bajt zúdítok a fejemre. Pontosan emlékszem, azt, hogy jóvátehetetlen, igen erősen hangsúlyozta, s nincs mit szégyellenem, hogy ettől ismét megremegtem. De aztán a szent vértanúk példájára gondoltam, akiket semmilyen gyötrelem sem bírhatott rá hitük megtagadására, s ismét megmondottam, hogy nem tehetek hamis tanúbizonyságot. – Akkor nincs más hátra, magunkkal kell vinni – fordult a kisasszony öcsémhez, mire ő nagyon dühösen nézett rám. – És Kati? – kérdezte aztán. – Te jó Isten! – sóhajtott Magda kisasszony. – Na mindegy, hívja be. – S mikor Kati bejött, ezt mondta neki: – Mi most elmegyünk, Kati néni, s magunkkal visszük a tisztelendő urat is. Aztán valószínűleg rendőrök jönnek majd, és megkérdezik, ki lakott itt az utóbbi időben. Mit mond nekik? – Kati először nagyon zavartan pislogott, aztán megkérdezte, mit kell mondania, mire a kisasszony elmosolyodott. Közbe akartam szólni: ne vigyék bűnbe az öregasszonyt, de Kálmán rám förmedt, hogy fogjam be a szám. S kioktatta Katit, mondja azt a rendőröknek, hogy soha senki nem lakott itt rajtam kívül. Én meg elutaztam az unokahúgomhoz Szekszárdra. – Mit mondasz hát? – szólt rá erélyesen. Kati előbb lopva rám pillantott, aztán így felelt: – Nem lakott itt senki, kérem, csak a plébános úr meg én. És a káplán úr jár ide mindennap, de ő nem lakik itt, tessék csak megkérdezni tőle. A plébános úr pedig elutazott a Gizella nagyságához, Szekszárdra.

– Több esze van, mint neked! – mordult rám Kálmán, miután Kati kiment. Aztán azt mondta, hogy készüljek. – Nem készülök – feleltem –, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok. – Micsoda? – förmedt rám. – Térj végre észhez! – Kissé sértődötten figyelmeztettem, hogy ne használjon ilyen kifejezéseket. Én különben is eszemnél vagyok, hisz nem a józan ész és a kötelességtudat parancsolja-e, hogy a helyemen maradjak? Mi is lenne a híveimmel nélkülem? Ki misézne, ki oldozná fel a bűnösöket, ki vinne utolsó vigasztalást a haldoklóknak? – És ki csinálja mindezt, ha a tisztelendő urat elviszik? – szakított félbe Magda kisasszony. Gondoljak arra, mondta, ha hirtelen megbetegednék, akkor sem állna meg az élet. Ez igaz is volt, hiszen mi, gyarló teremtményei az Úrnak, hogy is merészelnénk azzal dicsekedni, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Mégis azt kellett felelnem: elöljáróim engedélye nélkül nem hagyhatom el őrhelyemet, ahová állítottak. – Tessék már megérteni – bizonygatta –, hogy háború van. Most minden a feje tetején áll, ilyenkor nem szabad olyan szigorúan ragaszkodni a szabályokhoz. – Márpedig én ragaszkodom – válaszoltam. – Hatvanhat évig mindig ragaszkodtam, s erről ezután sem fogok lemondani. – Írj egy levelet a káplánodnak, hogy hirtelen el kellett utaznod Gizihez – erősködött Kálmán, de megint csak azt feleltem, hogy ilyen levelet nem írhatok, mert nem felel meg a valóságnak. – Akkor ne írj – mondta –, majd megmondja neki Kati. – Magda kisasszony az órájára pillantott, s egyre idegesebb lett. – Ne húzzuk az időt – szólt rám –, tessék végre megérteni: ha ittmarad, be fogják csukni. – Ha viszont velük megyek, folytatta, néhány hét múlva visszatérhetek, és gyóntathatom a híveimet életem végéig. – Hát melyik hasznosabb a Jóistennek? – tette hozzá. – Ide figyelj, Dezső – szólalt meg Kálmán –, ha te nem jössz, nem megyek én se. Itt maradok, és megvárom, amíg értem jönnek és felkötnek. Az orrod előtt fognak felkötni, érted?

Ismertem testvéröcsém konok természetét, s tudtam, hogy képes beváltani fogadalmát. És ekkor nem volt többé erőm ellenkezni. Elsősorban nem a félelem vett rá tehát álláspontom feladására, hanem megint csak a szeretet. Hisz hogyan viselhettem volna el, hogy kedves öcsémnek valami bántódása essék? Nyilván úgy segíthettem neki a legtöbbet, ha nem hagyom el sem jóban, sem rosszban, ahogy ezt szegény jó édesanyánk halálos ágyánál megfogadtam. Amellett igaz ugyan, hogy öreg ember vagyok, napjaim meg vannak számlálva, de e hátralévő rövid idő alatt is csak úgy szolgálhatom a Mindenhatót és híveimet, ha életben maradok, s nem pusztulok el egy sötét tömlöc fenekén. Ki ismeri Isten szándékait, gondoltam, talán épp ezt a rögös utat szabta ki nekem, hogy levezekeljem vétkeimet, s gyenge erőmhöz képest megkíséreljem tévelygő bárányait visszavezetni az Ő nyájába.

 

Csak jóval később, amikor hosszú viszontagságaim után visszatérhettem otthonomba, tudtam meg, hogy szegény öcsém elővigyázatossága korántsem volt felesleges. Kati mesélte, hogy a menekülésünket követő napon, kora reggel négy civil ruhás rendőrnyomozó jelent meg a plébánián, s hiába tagadta ő állhatatosan, hogy valaha is látta a kisasszonyt, felforgatták az egész lakást, még az irodát is. A szekrényekből kiszórták a ruhákat és a fehérneműt, a könyveket átlapozták, még az ágyneműt is kidobálták az ágyból. Aztán elmentek mérgesen – miután Katit megfenyegették, hogy magukkal viszik, mert nem mondta meg az igazat –, de következő éjjel ismét visszatértek, s újra átkutatták az épületet a padlástól a pincéig. Őszintén szólva kissé csodáltam az öregasszony bátorságát, bár helyeselni természetesen nem tudtam, hogy hazugságra vetemedett – ezt meg is mondtam neki –, de azért bíztam a Mindenható irgalmában, hogy e vétket megbocsátja. (Azt hiszem, helyes, ha itt jegyzem meg, hogy ugyanezekben a napokban Kálmán öcsém lakását is átkutatták, s minden írását, még régi peres okmányait is elvitték.)

Mi ezekről természetesen mit sem tudtunk, hiszen a Mária-villában a világtól elszigetelten éltünk. Nehogy azonban azt higgye az olvasó, hogy menedékhelyünk valóban villa volt; az emberek javíthatatlan nagyzolók. A kulipintyó is, melynek egykori tulajdonosa nem átallotta a büszkén csengő Mária-villa nevet adni, voltaképp csak egy víkendház volt, egyetlen szobácskával s akkora konyhával, hogy két ember semmiképp sem fért el benne.

Ezt a házikót Kálmán öcsém néhány hónappal odaköltözésünk előtt vásárolta, hogy befektesse felesleges pénzét. Titokban, úgy hiszem, arra is számított, hogy ha az egyre erősödő repülőtámadások során netalán bombatalálat éri a lakását – ennek bizony mindenki ki volt téve sokat szenvedett fővárosunkban –, átmenetileg legyen hol meghúzódnia. Ezt abból következtettem, hogy elég nagy mennyiségű élelmiszert tárolt a nyaralóban, aminek – mondanom sem kell – jó hasznát vettük.

Nem mondom, nyáron igen kellemes lehetett a kis lak a Széphalom tövében, a nagy kert gyönyörű cseresznye- és diófái között, azonban az októberi hidegek ellen vajmi kevés védelmet nyújtott. Kályha természetesen nem volt benne, egykori tulajdonosa nyilván nem téli tartózkodásra építette. De még ha lett is volna, tüzelnünk nem szabadott, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. (Az ilyen szigorú óvintézkedéseket én különben túlzottnak véltem, hiszen a Mária-villa környékén messze távolban egyetlen ház sem volt.) Így bizony rettenetesen fáztunk. Még szerencse, hogy néhány pokrócot találtunk a házikóban, melyek nemcsak éjjel, de nappal is nagy könnyebbségünkre szolgáltak. Ha ültünk, jó szorosan magunk köré csavartuk a takarókat, s így valahogy el lehetett viselni a hideget. Márpedig szinte egész nap ültünk, kivéve Magda kisasszonyt, aki kénytelen volt egyfolytában az ágyat őrizni. (Hogy miért, azt majd mindjárt elmesélem.)

A szobácska háromszor három méteres lehetett, egyik felét csaknem betöltötte a sarokba állított két emeletes vaságy, s ezeken kívül még egy deszkából összeeszkábált, keskeny szekrény, egy kecskelábú asztal s két fonott szék is volt benne. Elképzelhető, hogy alig tudtunk megmozdulni. Amellett a kis spirituszfőzőt is a szobában állítottuk fel, mert a konyhát más célokra kellett használnunk. Az árnyékszék ugyanis a kert végében volt, tehát nappal nem vehettük igénybe. Ezért ebből a célból a konyhácskába állítottunk egy vödröt, melyet aztán sötétedés után ürítettünk ki. Megvallom, nagyon kellemetlen helyzet volt, hisz mégiscsak egy hölggyel éltünk egy fedél alatt. Eleinte igyekeztem kivárni az estét – s ez sikerült is –, később azonban, nyilván a hideg hatására, nem tudtam már visszatartani magam, s bizony nekem is igénybe kellett vennem a vödröt.

Sajnos még ennél nagyobb nehézségek is akadtak. Mindenekelőtt az alvás. Az egyik ágyat természetesen Magda kisasszonynak engedtük át, így a másikon mi ketten osztoztunk. S bár Kálmán volt a fiatalabb, felajánlottam, hogy én alszom a felsőben, amit el is fogadott, mondván, hogy az ő súlya alatt amúgyis leszakadna. Ez igaz is volt, de elképzelhető, hogy nekem is nehezemre esett a mindennapos tornamutatvány az ágy végére akasztott, imbolygó vaslétrán. Vegye figyelembe az olvasó, hogy alaposan elmúltam már hatvanéves, és serdülő gyerekkorom óta nem kényszerültem semmiféle testi megerőltetésre. Amellett koromsötétben kellett feltornásznom magam az emeletes ágyra, mivel a petróleumlámpát már előbb elfújtuk, hogy le tudjak vetkőzni. Bizony, nem csoda, ha vágyakozó szívvel sóvárogtam otthoni kényelmes fekhelyem után.

Ez a tortúra reggel megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor már világosban kellett elhagynom az ágyat. S bár Magda kisasszony természetszerűleg minden alkalommal hátat fordított, igen kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy hölgy jelenlétében éjjeli öltözékben kell mutatkoznom, még ha felsőtestemet el is takarta a hosszú ujjú, fekete gyapjúpulóver, melyet a hideg miatt éjszakára sem vethettem le. Ezért igyekeztem minél gyorsabban lemászni a létrán, nem törődve a veszedelemmel, hogy esetleg megcsúszom a síkosra koptatott fokokon.

Reggel mindig korán ébredtünk, hiszen az egész napos tétlenkedésben igazán nem fáradtunk el. Miután felöltöztünk, dideregve topogtam, míg Kálmán öcsém elkészítette a reggelit. Bizony csak pótkávét ittunk, tej nélkül, de a forró ital legalább kissé felmelegített bennünket. Aztán becsavartuk magunkat takaróinkba, s vártuk, hogy teljék a nap. Pontosan így történt, ahogy írom; egész nap nem csináltunk mást, mint várakoztunk az estére. Ha felidézem ezt az időt, meg kell állapítanom, hogy a sok kellemetlenség között talán az unalom volt a legnagyobb csapás. Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú lehet egy nap, de még egy óra is. Talán mondanom sem kell, hogy egészen más, ha otthon, egy kényelmes karosszékben üldögélünk, mint mikor ilyen mostoha körülmények között kell várni az idő múlását. Eleinte tízpercenként elővettem ezüst zsebórámat, melyet szegény jó édesapámtól örököltem, de aztán rájöttem, hogy így még nehezebben telik a nap, s erről is letettem.

Természetesen ha jobban felkészülünk száműzetésünkre, hozhattunk volna magunkkal könyveket, hogy legalább némiképp elűzzük az unalmat. Magda kisasszony azonban még arra is alig engedett időt, hogy Kati néhány fehérneműt becsomagoljon nekem s Kálmánnak – öcsém már nem is ment haza –, s máris indulnunk kellett. Először azt mondta a kisasszony, menjünk mi előre, ő majd jön utánunk, de aztán kiderült, hogy a hátizsákot egy ember alig bírja megemelni. (Akkor még nem tudtam, csak feltételeztem, hogy abban lehet a titokzatos csomag, melyet egyik este öcsém a svájcisapkás fiatalemberrel hozott.) Nagy nehezen felsegítettük a zsákot öcsém hátára, de miután néhány lépést tett a szobában, vörös arccal kijelentette, hogy nem bírja. Dugjuk el itt a pincében, ajánlotta, de Magda kisasszony hallani sem akart róla. Végül is ő vette a vállára, s abban maradtunk, hogy együtt megyünk, legalább segítségére lehetünk, ha szüksége van rá. (Előbb azonban még megkért a kisasszony, állítsunk egy virágvázát az ablakba. Ebből Frici tudni fogja, mondta, hogy baj van, s nem jön be a házba.)

Már egészen sötét volt, mikor elindultunk, elöl Magda kisasszony, meggörnyedve a hátizsák súlya alatt, mögötte én, a táskámmal, s öcsém a kisasszony bőröndjével. Utunk a villamosmegállóhoz a kis téren keresztül vezetett, melyről már írtam. Itt meg is pihentünk. Magda kisasszony lihegett a megerőltetéstől, de mégsem engedte, hogy öcsém ismét megpróbálja felvenni a zsákot. – Megy ez – mondta szinte vidáman. Mielőtt ismét elindultunk, még egy pillantást vetettem a piros padra, ahol annyi kellemes órát töltöttem, s szívem összeszorult a gondolattól, hogy ennek a békés életnek mindörökre vége lehet. Pedig ekkor még nem is sejtettem a rám váró megpróbáltatásokat.

A villamosra egyesült erővel tettük fel a zsákot, s attól kezdve a Széll Kálmán térig nyugalmunk volt. Mikor azonban leszálltunk, Magda kisasszony egyszerre megtorpant. – Nézze csak – súgta Kálmánnak, s fejével alig észrevehetően a tér közepe felé intett. A kerek kis épület előtt két egyenruhás, karszalagos férfi cigarettázott. A vállukon fegyver csillogott. Kálmán halkan szitkozódni kezdett. – Most már mindegy – mondta a kisasszony –, ha itt megállunk, annál rosszabb. Én felszállok, de maguk csak akkor lépjenek fel, ha már indul a kocsi. – Azzal máris indult, mert a 83-as épp akkor kanyarodott be a végállomásra. Néhány lépés távolságból követtük, s egyszerre láttam, hogy irányt változtat, s odalép a két egyenruháshoz. – Nem segítenék fel ezt a zsákot? – kérdezte mosolyogva, mire az egyik hátralökte a fegyverét, s a kisasszony hóna alá nyúlt. A kalauz máris csengetett, úgyhogy sietve felszálltunk mi is, de rémülten láttam, hogy a karszalagosok is eldobták cigarettájukat, s felléptek a hátsó kocsi peronjára.

Dobogó szívvel pillantottam Kálmán öcsémre, s észrevettem, hogy ő is nagyon ideges. Félelmünk ez alkalommal azonban indokolatlan volt, mert a fegyveresek a fogaskerekű után leszálltak. Pasarét környékén azonban újabb kalandunk akadt, mert egyszerre csak elaludtak a kocsiban a lámpák, s a villamos zökkenve megállt. Egy szemmel láthatólag italos állapotban levő közkatona, aki addig hortyogva aludt a sarokban, most egyszerre felpattant. – Hajrá! – üvöltötte eltorzult hangon, s a sötétben előretámolygott a vezető felé. Abban a pillanatban valahol a közelben lövések csattantak, mire a katona hasra vágódott, s fekve maradt. Senki sem mozdult, s néhány pillanat múlva hallani lehetett, hogy ismét hortyog. Valaki elnevette magát a sötétben, s egy hang azt morogta: – Már kezdik. – Aztán csend lett, s a sötétség úgy rám nehezedett, mint kisgyermek koromban, mikor este végig kellett mennem a hosszú előszobán, és nem értem el a kapcsolót, hogy meggyújtsam a villanyt. Moccanni sem mertem, bár legszívesebben megfogtam volna mellettem ülő öcsém kezét. A lövések azonban nem ismétlődtek, s csakhamar újra elindult a villamos. (Mikor később elmondtam Kálmánnak, hogy én még a golyók fütyülését is hallani véltem, kinevetett, hogy ne gyulladjak be mindjárt. Pedig én igazán hallottam.)

Ezek után már baj nélkül érkeztünk el a hűvösvölgyi végállomásra – a katonát közben feltámogatták az ülésre, ahol nyugodtan aludt tovább –, s leszálltunk. Most öcsém ment elöl, ő mutatta az utat. Alig hagytuk el azonban a Balázs-vendéglőt, meg kellett állnunk, mert a kisasszony nem bírta tovább a terhet. Akkor megpróbálták, hogy ő fogja a hátizsák egyik szíját, s Kálmán a másikat – így mind a két bőröndöt nekem kellett vinnem –, s így valóban haladtunk is egy darabig. Az út azonban egyre emelkedett, s hallottam, hogy Kálmán öcsém nagyon nehezen szedi a levegőt. Csakhamar ismét meg kellett állnunk, s akkor megint a kisasszony vette hátára a zsákot. Így cserélgették, míg egyszerre azt mondta öcsém, hogy le kell térnünk az országútról. Itt még nehezebben haladtunk, mert a lámpák is elmaradtak, s egy ösvényen botorkáltunk a sötétségben. Magda kisasszony egyszerre halkan felsikoltott, aztán egy tompa puffanás hallatszott. (Látni szinte semmit sem láttam.) – Mi történt? – kérdezte Kálmán riadtan. – A bokám – sziszegte a kisasszony. Odaléptünk melléje, s akkor láttam, hogy a földön ül. Kálmán a kezét nyújtotta, s Magda kisasszony feltápászkodott, de amint ráállt a hibás lábára, ismét visszahanyatlott. Azért megpróbálta még egyszer – hallottam, ahogy megcsikordult a foga –, de képtelen volt lábra állni. – Vigyék be a csomagokat, aztán jöjjenek vissza értem – mondta a fájdalomtól remegő hangon. Kálmán előrement a két bőrönddel – szerencsére már közel voltunk a házhoz –, aztán velem együtt becipelte a zsákot is. El sem tudtam képzelni, mi lehet benne, olyan nehéz volt. Bizony, inkább a földön vonszoltuk, mint vittük.

Miután Magda kisasszonyt is betámogattuk a házba, öcsém gondosan megvizsgálta a zsalukat, jól zárnak-e, aztán meggyújtotta a petróleumlámpát. A kisasszony addigra levetette cipőjét és a harisnyáját, s megdöbbenve láttuk, milyen csúnya a lába. A bokája ökölnyire megdagadt, s már kezdett színesedni. – Van víz? – kérdezte Magda kisasszony, mire öcsém fogott egy vödröt s kiment. A kisasszony akkor rám mosolygott – pedig bizonyára nagyon fájt a lába –, s azt mondta: – Ne tessék keseregni. Nem lesz semmi baj. – Nem tagadom, meghatott, hogy nehéz helyzetében még engem igyekszik vigasztalni, s mikor öcsém behozta a vizet, magam tettem rá a borogatást a lábára. – Ilyen lábbal biztos nem tetszem a tisztelendő úrnak – mondta akkor, de ezért sem tudtam rá igazán haragudni, mert már kiismertem, hogy az ilyen illetlen beszéd mellett is jószívvel viseltetik irántam.

Amikor az éjszaka sötétjében először pillantottam meg a kis házat, nagyon megörültem, mert végre célhoz értünk. Bizony, akkor nem gondoltam még, milyen keserves börtönünkké válik majd ez a csúcsos tetejű, zsalugáteres lak. Tevékeny életemben sosem ismertem a tétlenséget, ezt nyugodt szívvel állíthatom, de az is igaz, hogy munkálkodásomnak volt eredménye, sosem szenvedtem hiányt semmiben. És most egyszerre nemcsak tevékenységemtől fosztottak meg, hanem megszokott kényelmemtől is, amire pedig minden szorgos és becsületes embernek nemcsak joga, de szüksége is van. Nem tudom, el tudja-e képzelni valaki, mit jelent három embernek együtt lakni egy tenyérnyi szobában? Szomorú tapasztalataimra hivatkozva állíthatom, hogy ezek a körülmények nem emberhez méltóak. Hiszen az ember nem állat; szüksége van a magányra, hogy egyedül maradhasson önmagával és Teremtőjével. De hogy képzelhető ez el, amikor fel sem állhat anélkül, hogy bele ne ütközzék felebarátjába? Hogyan merülhettem volna el nyugodtan a breviárium szent szövegében, ha Magda kisasszony épp akkor egy dalt dúdolt, vagy esetleg Kálmán öcsémmel beszélgetett?

Ennek ellenére is nagy könnyebbséget jelentett, hogy breviáriumomat s a Szentírást magammal vittem. Ez utóbbi különben – nem csekély meglepetésemre – kézről kézre járt, aminek igen örültem, hisz még ha fel is kellett tételeznem, hogy nem szent hitükből fogant buzgalomból, hanem csak unaloműzőként forgatják, számoltam azzal, hogy a Mindenható szava a legparányibb nyíláson is beszivárog az emberek lelkébe, s bíztam benne, hogy aki megismeri az Ő igazságát, előbb-utóbb mindenképp megtér Hozzá. Igaz ugyan, hogy Kálmán öcsém minden igyekezete szemmel láthatólag arra irányult, hogy ellentmondásokat fedezzen fel a szent szövegekben, mert mindjárt első nap diadalmasan közölte, hogy Szent Máté evangéliumában más családfája van Krisztus Urunknak, mint Szent Lukácséban. – Figyeljen csak – mondotta Magda kisasszonynak, s láttam, hogy izeg-mozog a széken bűnös örömében –, Máté azt írja, hogy Jákob nemzé Józsefet, Máriának férjét, kitől születék Jézus, ki Krisztusnak mondatik. Lukács szerint viszont József Héli fia volt. – Azonnal közbevágtam, s megmagyaráztam, ez azért van, mert a zsidók nemcsak vér szerinti, hanem törvény-rendelte, vagyis fogadott őseiket is számon tartották, s így nem csoda, ha a két családfa a hosszú évszázadok alatt s a sok másolás következtében összekeveredett. – Na, ezek is jól néznének ki egy zsidótörvény esetén – ízetlenkedett Kálmán öcsém, de mindjárt leintettem, s közöltem vele – úgy, hogy Magda kisasszony is értsen a szóból –, ha még egyszer ilyen megjegyzést tesz a Szentírásra, nem adom többé oda a könyvet. – Hogyhogy? – fortyant fel erre. – Mindenkinek joga van olvasni. – De a könyv az enyém – figyelmeztettem, élesen kihangsúlyozva tulajdonjogomat. – És a ház kié? – kiabálta vörösen a méregtől. – És milyen jogon alszol akkor ebben az ágyban? – Igyekeztem uralkodni magamon, s nyugodtan feleltem, hogy nem a magam akaratából jöttem ide, és el is mehetek, ha úgy gondolják. Sőt, valószínűleg az volna a leghelyesebb.

Bizony, szégyenkezve kell bevallanom, hogy az ilyen civódások szinte nap mint nap megismétlődtek. Éjjel nemegyszer borzalmas dübörgésre ébredtünk; ilyenkor tudtuk, hogy ismét bombázzák székesfővárosunkat. Én összekulcsolt kézzel imádkoztam híveimért s minden veszélyben forgó lélekért, de Kálmán és Magda kisasszony képesek voltak hajbakapni, vajon melyik kerületet érte a támadás. Más alkalommal pedig attól jött méregbe az öcsém, hogy Magda kisasszony állítólag többet tálalt nekem ebédre az üres lencsefőzelékből, mint önmagának. – El akar fogyni – kiabált rá –, csak azért, hogy Dezsőke megtölthesse a pókhasát? – Ez bizony nagyon rosszul esett, mert sosem kívántam a magam előnyét mások kárára. Bár igaz, hogy jobb étvágyam volt, mint öcsémnek, de neki viszont egész nap szájában lógott a szivar, bizonyára azzal verte el éhségét. Magda kisasszony azonban védelmébe vett, mondván, hogy aki éhesebb, annak többet kell ennie. – Ez a maguk híres egyenlősége? – kérdezte öcsém gúnyosan. – Pontosan ez – bólintott a kisasszony, mire öcsém mérgesen legyintett.

Vagy például sakkoztunk. A sakkot Magda kisasszony készítette; a táblát egy üres cipősdoboz kartonjára rajzolta, melyet a szekrényben találtunk, a figurákat pedig vízzel összegyúrt kenyérbélből formálta ki igen ügyesen, s az egyik garnitúrát cipőkrémmel feketére festette. Szemmel láthatólag örömét lelte ebben a foglalatosságban, mert amikor elkészült egy-egy bábuval, a tenyerére állította, s kedvtelve nézegette. – Ni, milyen daliás legény! – mondta, vagy: – Ilyen szép lovat már rég nem csináltam. – Kálmán öcsém kiváló sakkozó volt, én azonban diákkorom óta nem foglalkoztam ilyen gyerekes játékokkal, s Magda kisasszony se nagyon jeleskedett. Így öcsém nagyon kurtán-furcsán végzett mindkettőnkkel, és sose mulasztotta el, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyen tudásunkra. Én nem is méltattam válaszra, mert nem érdekelt különösebben, győzök-e vagy veszítek, csak az volt a fontos, hogy teljék az idő, de láttam, hogy Magda kisasszony minden erejét megfeszíti a győzelem érdekében, amit persze sosem sikerült elérnie. Kálmán öcsém is felfigyelt a kisasszony győzelmi vágyára, s csak annál jobban hergelte: – Ne meneküljön a királynővel, úgyis elkapom a sleppjét! Így, látja? Na, most mit csinál? Ja bizony, nem ártott volna gondolkozni egy kicsit. Mert most repül a hölgy! És öt lépésben itt a mattocska. Hiába, furcsa játék ez, csak az okosok tudják megtanulni. – Így ment ez napszámba, míg egyszer a kisasszony kifakadt: – De nagyra van azzal, hogy mást se csinált életében, csak sakkozott a kávéházban! – Attól tartottam, öcsém azonnal szétrobban a dühtől, úgy elöntötte arcát a vér, de abban a pillanatban Magda kisasszony kacagni kezdett. (Szegény Kálmán, nem tagadom, eléggé nevetséges volt paprikapiros fejével.) – Azért meg ne pukkadjon – nevetett a kisasszony, mire öcsém nem szólt semmit, de attól kezdve ritkábban gúnyolta sakktudásunkat.

Mondom, ilyen összekoccanások sajnos nap mint nap adódtak. Magam is nemegyszer éreztem, hogy az idegesség forró hulláma elönt, de azért igyekeztem megőrizni méltóságomat, ami bizony öcsémnek s a kisasszonynak gyakran nem sikerült.

Vitathatatlan, hogy hármunk közül Magda kisasszony helyzete volt a legnehezebb, hisz őt a mindnyájunkat sújtó kellemetlenségek mellett még sérült lába is gyötörte. A daganat a bokáján apadt ugyan, de nagyon lassan, úgyhogy csak az ágyba, asztalba kapaszkodva vagy a seprűre támaszkodva tudott ugrándozni a szobában.

Láthatólag azonban nem ez bántotta a legjobban. – Itt ülünk ebben a rókalyukban – fakadt ki már a második nap délutánján –, és azt sem tudjuk, mi történik a világban! – Örüljön, hogy itt ülünk és nem máshol – morogta Kálmán öcsém. – Ha rendben lenne a lábam, már rég nem ülnék itt! – vágott vissza a kisasszony. – Hát mit csinálna? – kérdezte Kálmán, s hozzátette, hogy itt legalább biztonságban vagyunk. – Olyan biztonság ez, mint mikor a strucc a homokba dugja a fejét – mondta Magda kisasszony csípősen. – Mondjon valami okosabbat, ha olyan bölcs! – fakadt ki erre az öcsém. – Nem kell éppen bölcsnek lenni, hogy az ember ne gubbasszon itt, és várja a sült galambot – feleselt a kisasszony. – Ha én járni tudnék – mondta –, legalább bemennék a városba, s beleszagolnék a levegőbe, érezni-e már a szabadságot? – Alighanem mást érezne – morogta Kálmán, de láttam, hogy töprengeni kezd. – Gondolja – kérdezte néhány pillanat múlva –, érdemes volna bemenni? – Annyira bizonyára, mint itt ücsörögni – felelte Magda kisasszony. – Lehet – mondta az öcsém elgondolkodva. Aztán egyszerre izgalomba jött ő is. – Tényleg be kell menni – folytatta most már élénken. – Nem lesz veszélyes? – szóltam közbe, de rám se hederítettek. – Csak nagyon vigyázzon – intette a kisasszony. – Legjobb, ha ma még senkivel se beszél, csak körülnéz, szimatol. Istenem, bárcsak én mehetnék! – sóhajtott fel, mire Kálmán azt mondta, ne féljen semmit, bízza csak nyugodtan rá.

Miután besötétedett, kikísértem a kertkapuig. Nem tagadom, nehezemre esett elválni tőle, ő azonban olyan jókedvű volt, amilyennek már rég nem láttam. – Milyen szamár vagyok, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – mondta kétszer is. – Ne félj, öregfiú, most már minden rendbe jön – veregette meg a vállam búcsúzóul.

Még sokáig néztem utána, aztán lassan visszamentem a házba. Magda kisasszony hanyatt feküdt az ágyon, s a mennyezetet bámulta. Neki láthatólag sokkal rosszabb kedve volt, s ezt szívből meg tudtam érteni, mivel én sem tudtam osztozni öcsém jó hangulatában. – Ne olvassak fel a Szentírásból? – kérdeztem, gondolván, hogy ezzel elterelem a gondolatait, de még csak nem is válaszolt. Először azt hittem, nem hallotta, amit mondok, s ismét megkérdeztem, de csak legyintett, és a fal felé fordult.

Azt hiszem, soha életemben nem telt olyan lassan az idő, mint azokban az órákban, mikor öcsémre várakoztam. Hatkor ment el, aztán hét óra lett, majd nyolc, megkérdeztem a kisasszonyt, akar-e vacsorázni, de csak megrázta a fejét, s én sem éreztem éhséget, holott máskor alig tudtam kivárni az estebéd idejét. Már imádkozni se tudtam, legszívesebben fel-alá sétáltam volna a szobában, de erre igazán nem volt hely. Kimenni pedig nem akartam a házból; valahogy úgy éreztem, nem lenne helyes, ha magára hagynám Magda kisasszonyt. A fal felé fordulva feküdt, de láttam, hogy nem alszik, mert olykor idegesen hátrasimította arcába hulló haját.

Tíz óra is elmúlt már, mikor meghallottuk öcsém lépéseit.

– Na – mondta elégedetten, amint belépett a szobába –, ez is megvolt. – Egy nagy zacskó fruttit tett az asztalra, de hozzá se nyúltunk, pedig az édesség hiányzott legjobban táplálékunkból, hanem azonnal kérdésekkel kezdtük ostromolni. Ahelyett hogy ezeket leírnám, igyekszem folyamatosan ismertetni öcsém kalandjait, mert azt hiszem, az olvasó így könnyebben követheti útját. Mindenekelőtt legyalogolt a hűvösvölgyi végállomásig, s egy 83-as villamossal bement a Széll Kálmán térre. Ott vett egy Magyarságot – még mérgelődött is, hogy nem kapott mást –, majd ismét villamosra szállt, hogy átmenjen Pestre. Már áthaladtak a Szent Margit-hídon, mikor öcsémnek feltűnt, hogy egy zöldkalapos, jól öltözött úr feltűnően figyeli. Biztos akart lenni a dolgában, ezért a Hitler-téren leszállt, bement egy Meinl-boltba, megvásárolta a cukorkát. Mikor visszament a Vilmos császár úti megállóhoz, nem látta már a zöldkalapost, úgyhogy megnyugodott. Legnagyobb csodálkozására azonban a villamoson ismét észrevette. Ekkor már nagyon ideges volt, s a Rákóczi útnál újra leszállt, hogy ott a nagy forgalomban megszabaduljon üldözőjétől. Szerencséje volt, mert közvetlenül a megállóban sikerült elfognia egy üres taxit. Így aztán nem is tudta megállapítani, vajon a zöldkalapos is leszállt-e a villamosról. A biztonság kedvéért azonban a taxiból is hamarosan kiszállt, s jó darabig gyalog kószált a városban. Mikor azonban ismét villamosra ült, megint úgy tűnt neki, hogy valaki figyeli. (Ezúttal egy Bocskai-kabátos, idősebb úriember.) Elment az Emke-kávéházig, s itt leszállt. A Bocskai-kabátos szintén. Öcsém ekkor fellépett egy 6-os villamosra, mely épp akkor indult, s így a Bocskai-kabátos nem követhette. Ezek után egyenesen hazajött, de már néhány megállóval a végállomás előtt leszállt, s nagy kerülővel tért vissza a Mária-villába.

Az olvasó azt hihetné, hogy ennyi viszontagság után meglehetősen idegesen tért haza. Erről azonban szó sem volt. Ellenkezőleg: igen jókedvűen mesélte kalandjait. Szemmel láthatólag felvillanyozta a kirándulás, s azonnal kijelentette, hogy másnap ismét bemegy a városba. Erről azonban Magda kisasszony hallani sem akart. Ennek így semmi értelme, bizonygatta, bár azt mondta, öcsém nyilván csak rémeket látott, mikor azt hitte, hogy követik. Ezen megint hajbakaptak, mert ezt Kálmán sehogy sem akarta elismerni. Annyit mindenesetre sikerült elérnie a kisasszonynak – s ennek bizony tiszta szívből örvendtem –, hogy Kálmán megígérte, másnap nem hagyja el a Mária-villát.

Végeredményképp tehát a világ helyzetéről csupán annyit tudtunk meg, amennyit az öcsém által vásárolt újság írt. Mint kiderült, a nyilaskeresztes párt volt hatalmon, amin csodálatosképp sem Kálmán, sem Magda kisasszony nem lepődött meg annyira, mint én. Öcsém ugyan szitkozódott, de nem felháborodottan, inkább csak szokásból. Annak azonban mindketten egyaránt örültek, hogy csapataink átcsoportosítása következtében az oroszok közelednek a székesfővároshoz. Én bizony néhány héttel azelőtt még súlyos aggodalommal hallgattam a bolsevisták betöréséről szóló híreket. Ezekben a napokban viszont, ha aggodalmam nem is csökkent a vörös veszedelem miatt, rémületem érthető módon alábbhagyott. Szabadulásomat ebből a rettenetes helyzetből sajnos már csak attól remélhettem, ha az oroszok elfoglalják szeretett fővárosunkat. Bizony, súlyos megpróbáltatást jelentett még a gondolat is, hogy szabadságomat legádázabb ellenségeinktől kell várnom. Én nem tudtam csak a magam javát nézni, mint egyesek – nem tagadom, öcsémet és Magda kisasszonyt is ezek közé kellett számítanom –, nem feledkezhettem meg híveimről és az Anyaszentegyházról s arról a szörnyű veszedelemről, mely őket fenyegeti, ha a vörösök legázolják az országot. Ezt meg is mondtam Kálmán öcsémnek, de erre csak azt felelte, hogy hülye vagyok. Lám, hová vezethet a gőgös elbizakodottság, mikor egyes emberek azt hiszik, hogy ők mindenkinél okosabbak. Persze én nem értek a politikához, sose foglalkoztam vele, de azért ha meghallgat, elmondhattam volna neki, milyen gaztetteket követtek el a bolsevisták Oroszországban az Anyaszentegyház, a papság és a hívek ellen. Hisz tudtam ugyan, hogy semmibe sem veszi szent vallásunkat, de azért az olyan szörnyűséges cselekedetek, mint a templomok istállóvá való átalakítása, a papok tömeges tarkónlövése, a hitüket megtagadni nem hajlandó hívek száműzetése – mindez oly köztudomású volt, hogy csak az nem hallott róluk, aki szántszándékkal befogta a fülét – bizonyára sok mindenről megváltoztatták volna még az ő véleményét is.

Bár azok után, ami rövidesen a tudomásomra jutott, még azt is fel kell tételeznem, hogy ezek a borzalmak sem váltották volna ki a kellő hatást szeretett testvéremből, annyira megátalkodott volt már akkoriban. Erre mindjárt rá is térek.

Előbb azonban hadd mondjam el, hogy öcsém kalandos kiruccanása után még feszültebb lett a hangulat, mint addig volt. Kálmán úgy méregette a kisasszonyt, mint a rabtartóját, s Magda kisasszony valóban minden lépését figyelte, mintha nem bízna benne. Többször ingerült szóváltásra került sor, amit egyre szomorodó szível hallgattam.

Másnap délután – épp az ágyon szunyókáltam – éles hangú vitára riadtam fel. Nem nyitottam ki a szemem, hadd higgyék, hogy alszom, hisz épp elegem volt a torzsalkodásaikból. – Mondtam már, hogy ne menjen sehová! – hallottam Magda kisasszony hangját. – Várja meg azt az egy-két napot, amíg lábra állok. – Dehogy várok! – vágott vissza Kálmán ellenségesen. – Különben is, épp maga mondta, hogy nem okos tétlenül ülni ebben a rókalyukban. – De akkor még nem gondoltam, hogy ilyen mulya! – fortyant fel a kisasszony. – Egész nap tekereg a városban, mint egy farkatlan kutya, és a végén nem tud meg semmit. – Majd ma megtudok – mondta öcsém. – Elmegyek Kárpáthyhoz… – Dehogy megy! – vágott közbe Magda kisasszony. – Még csak az hiányzana! Annyira bízik benne? – Magának az én barátaim sose megbízhatók – tajtékzott Kálmán. – Csak a maguk emberei, azok a bölcsek, az okosok, a hősök! – Láthatta, mi történt tizenötödikén – mondta Magda kisasszony csendesen. – Nem miattam kellett menekülnünk. És nem is a mi embereink miatt. – Na és? – kérdezte Kálmán gúnyosan. – Olyan nagy baj, hogy idejöttünk? Maga mindjárt begyullad, ha valami nem úgy megy, ahogy számította. – Azon vitatkozhatnánk, ki gyullad be előbb – viszonozta a kisasszony élesen, de mindjárt letompította a hangját. – Ennek semmi értelme. Legalább mi ne idegesítsük egymást. Épp elég baj, hogy sose alhatunk nyugodtan. – Én nyugodtan alszom – mondta Kálmán öcsém magabiztosan. – Ne gondoljon mindig arra, hogy lebukhatunk, akkor mindjárt nem lesz nyugtalan. A bátorság nem feltétlenül ártalmas tulajdonság. – Hagyjuk ezt – mondta a kisasszony nagyon komolyan. – Annyira már ismerhetne, hogy nem vagyok éppen félénk. De azért azt sem akarom elhitetni magammal, hogy mindig nyugodtan alszom. Maga még nem került a kezük közé… – Egy pillanatra elhallgatott, mintha egy sóhajtást fojtott volna el, aztán folytatta: – Amit el kell viselnünk, azt elviseljük. Nem erről van szó. Remélem, ha netalán sor kerülne rá, nem fog csalódni bennem. – Csak ne fesse az ördögöt a falra – szólt közbe Kálmán öcsém. – Nem festem. De ezzel is számolnunk kell. S jobb, ha felkészülünk rá. Nem az a bátorság, hogy letagadjuk az aggodalmainkat, hanem hogy ennek ellenére megtesszük, amit kell. És különben is, nemcsak ezért vagyok nyugtalan. Tudja jól, hogy mióta eljöttünk a tiszitől, abba kellett hagynunk a munkát, s most itt lógunk a levegőben. – Épp azért akarok bemenni – mondta Kálmán. – Bízza ezt rám – kérlelte Magda kisasszony, mire öcsém megint felfortyant: – Ne legyen már olyan beképzelt, hogy mindent csak maga tud megcsinálni! – Márpedig kénytelen vagyok azt hinni – vágott vissza a kisasszony idegesen. Ezen Kálmán végképp feldühödött: – Vegye tudomásul, hogy fütyülök magára! Azt csinálok, amit akarok! – Szeretném látni, hogy elmegy Kárpáthyhoz! – csattant fel Magda kisasszony, mire öcsém gúnyosan megkérdezte, ki fogja ebben megakadályozni. – Én – sziszegte a kisasszony. – Hisz fel se tud kelni – nevetett Kálmán. – Nem – mondta Magda kisasszony nagyon elszántan –, de ha maga elmegy, kimászom az ajtón, és elindulok a városba, ha kell, akár négykézláb is. Kálmán ekkor már nem is kiabált, szinte hörgött dühében: – Beleavatkozni mások életébe, megszabni mindenkinek, hogy mit tehet és mit nem, ehhez értenek, maguk, kommunisták!

Megdermedtem a rémülettől, mikor ezt a szörnyű szót meghallottam. És abban a pillanatban mindent megértettem, Magda kisasszony bujkálását, az öcsémet fenyegető veszélyt, menekülésünket, mindent, mindent. Kivert a veríték, hisz ekkor döbbentem rá, hogy akaratlanul is a Sátán cimborája lettem. Görcsösen lehunytam a szemem, mintha ezzel távol tarthatnám magamtól a valóságot, s legszívesebben a fülemet is befogtam volna, hogy ne halljak többé semmit e bűnös beszédből. Olyannyira erőt vett rajtam az elkeseredés, hogy legszívesebben elaludtam volna, de mindörökre. (Az olvasó kedvéért ideírom: Magda kisasszonynak végül mégis sikerült meggyőznie öcsémet, hogy ne menjen el ahhoz a bizonyos Kárpáthyhoz, hanem ha már mindenképp menni akar, keressen fel egy Mányoki nevű embert, akinek a címét megadta.)

Miután öcsém elment, még jó darabig mozdulatlanul feküdtem, mintha aludnék. Megvallom, féltem Magda kisasszony szemébe nézni, féltem, hogy nem tudom palástolni iszonyatomat és döbbenetemet. Kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy egy ilyen személynek adtam szállást a plébánia megszentelt falai közt. S a tudat, hogy magam is egy fedél alatt laktam vele heteken át, nemkevésbé borzalommal töltött el.

Aztán egyszerre úgy éreztem, fel kell kelnem. – Kimegyek – mondtam a kisasszonynak, anélkül hogy ránéztem volna, s mintha sétálni indulnék, magamra vettem nagykabátomat. Egészen sötét volt, a hold sem világított, s nagyon fáztam. Bár lehet, hogy nem is annyira a hidegtől, mint a rossz lelkiismerettől reszkettek tagjaim.

Magam sem tudtam, merre indulok, csak nekivágtam egyenesen a göröngyös földeknek. Milyen végtelen a Teremtő hatalma! Amikor az agy képtelen teljesíteni az Ő parancsolatját, a láb engedelmeskedik neki. Mert nem gondoltam én semmire, miközben a szántóföldeken botorkáltam, nem tudtam semmire sem gondolni, úgy megzavarodott a lelkem, de lábam szaporán egyre távolabb vitt a bűnök tanyájától, ahol a Gonosz volt az úr, aki alattomos mesterkedéseivel elérte, hogy még én, Isten felkent szolgája is, cinkosa lettem. Nem emlékszem, mennyi ideig haladtam úttalan utakon a sötétségben, de tudom, hogy a fogam minduntalan összekoccant, s lábam meg-megbotlott a göröngyökben, mintha a Sátán akarná megállítani menekülésében.

Aztán egyszerre közvetlenül előttem volt az országút. A Mária-villából a lámpaoszlopok vékony cövekeknek látszottak, s az emberek apró bábuknak. Olyan távolinak tűnt onnan az országút, mint a békés, nyugodt élet. De most itt volt előttem, szinte hívogatott, hogy elvezessen ostobán elhagyott otthonomba, a városba, ahonnan botorul megszöktem, híveimhez, kiket vétkes könnyelműséggel magukra hagytam. Átmásztam az árkon, s a kövek megkoppantak talpam alatt. Ez is jelkép gyanánt hatott: addig a sötétben botorkáltam bukdácsolva, most pedig egyenes, világos úton haladtam. Már nem is fáztam úgy, mintha az egymástól távol pislákoló villanykörték fénye melegítette volna fel meggémberedett testemet.

Az egyik villanyoszlopnál elővettem zsebórámat. Nyolc óra volt, öcsémnek tehát rövidesen vissza kellett térnie a Mária-villába, hisz a kisasszony a lelkére kötötte, ne maradjon soká, nehogy az abban az időben már nap mint nap ismétlődő bombatámadások esetleg a városban érjék. Önkéntelenül is arra fordultam, ahol a sötétségben a kis lakot sejtettem. Kedves öcsém talán már haza is ért, s most keres, villant az eszembe, s egyszerre elbizonytalanodtak lépteim. Vajon elhagyhatom-e a házat, anélkül hogy szót váltsak vele? Otthagyhatom-e kétségekben és bizonytalanságban sorsom felől, őt, ki mégiscsak testvérem, szülőanyám szülöttje? És eszembe jutott az is, hogy a kisasszony betegen és magatehetetlenül fekszik a házban, s bármennyire is megundorodtam tőle, méltó lett volna a krisztusi szeretet és megbocsátás szelleméhez, hogy ilyen állapotban magára hagyjam?

Ahogy mentem az úton, egyszerre arra is rádöbbentem, azt sem tudom, hová megyek tulajdonképpen. Visszatérhetek-e vajon otthonomba? S ha visszatérek, nyugodalmat lelek-e majd a sok megpróbáltatás után? Nem leselkednek-e rám már a kapuban, alig várva hazatértemet? Bizony, a lábam csak elindult, a Mindenható szavát követve, hogy minél távolabb vigyen a bűn fészkétől, de vajon helyes irányba vitt-e? Olykor nem olyan egyszerű kifürkészni a Teremtő akaratát, s ki tudja, ha az ember jót akar, jót is cselekszik-e?

Mentem az úton, de már korántsem olyan biztos lélekkel, mint amikor átmásztam az árkon. A Mindenható nehéz keresztet mért rám: jogom van-e letennem vállamról? Vajon nem ott az Ő szolgájának a helye, ahol legnagyobb a baj, s ahol a legnagyobb szükség lehet rá? Bizony, bűnös társaságba keveredtem, de nem épp akkor teljesítem kötelességemet, ha igyekszem megmenteni a tévelygő lelkeket? Az Úr Jézus Krisztus mondotta, hogy nagyobb öröm lészen a mennyben egy megtérő bűnös emberen, mint kilencvenkilenc igazakon, kik nem szűkölködnek megtérés nélkül.

Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy motorbúgás hallatszik a hátam mögül. Nagyon megrémültem, s hirtelenjében azt sem tudtam, mit csináljak. Mily jó lett volna odaállni kitárt karral az országút közepére, s megkérni, vigyen magával, be a városba, ahol meleg van, s nem fütyül a szél. Vagy nem az lett volna állampolgári kötelességem, hogy jelentsem a legközelebbi rendőrnek: a széphalmi Mária-villában egy kommunista bujkál? De mit tettek volna akkor kedves öcsémmel? És ha megkérdezik, honnan tudom, mit felelhettem volna? Bizonyára engem is melléjük csuktak volna a börtönbe, úgy, ahogy Kálmán fenyegetett. De hát nem kellett volna az igazságért még ezt is vállalnom, penitenciaként bűnös tévedéseimért?

Ó, csak lett volna időm gondolkodni! A motorzúgás azonban egyre közeledett, már láttam kibukkanni az autó reflektorainak fényét a kanyar mögül, s megint a lábam cselekedett, mert lóhalálában bebújtam az árokba, mit sem törődve azzal, hogy a kabátom piszkos lesz. Még a fejem is lehúztam, úgyhogy nem is láttam az autót, csak hallottam, ahogy közeledik. Egy pillanatig azt hittem, hogy épp mellettem leáll a motor, de talán csak a szívem verése hallgatott el, mert mire felocsúdtam, a gépkocsi már messze járt.

Akkor kimásztam az árokból, átvágtam az úton, s megindultam, megint a sötétben botorkálva, a Mária-villa felé.

Éjszaka sokáig nem tudtam elaludni. Nagyon átfáztam a hosszú bolyongás alatt, s hiába húztam fejemre a takarókat, leheletemmel csak felsőtestemet tudtam átmelegíteni, lábam olyan hideg maradt, mint a jégcsap. Kínlódó lelkem már kissé lecsillapodott; Istennél nyugalmat találtam. Miközben visszatértem a Mária-villába, szilárd elhatározás született meg bennem. Visszamegyek, de közölni fogom öcsémmel, hogy tovább nem maradhatok velük egy fedél alatt. Így nem mondhatják, hogy szó nélkül magukra hagytam őket szorongatott helyzetükben, s ezzel eleget teszek a testvéri szeretet s a felebaráti könyörületesség parancsának.

Voltaképp mindjárt visszatértem után közölni akartam ezt velük, de Kálmán öcsém még nem érkezett meg. Miközben várakoztunk reá, többször lopva a kisasszonyra pillantottam. Szerettem volna leolvasni arcáról, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre. Úgy látszik azonban, ez esetben cserbenhagyott hosszú évtizedes lelkipásztorkodásom alatt szerzett emberismeretem. Bizony, ha más mondja, el sem tudtam volna hinni a kisasszonyról ezt az ocsmányságot. Sovány arcán – mióta a Mária-villában tartózkodtunk, láthatólag lefogyott, pedig azelőtt se volt kövér – hiába kerestem a megátalkodott bűnösre valló vonásokat. S nem tagadhatom, meghatott, hogy éppúgy aggódik távollevő kedves testvéremért, mint jómagam.

Már ágyban voltam, mikor Kálmán végre megérkezett. (Említettem már, mennyire fáztam; nem volt erőm a széken kuporogva megvárni.) Rosszkedvű volt, mert nem sikerült megtalálnia az illetőt, akihez Magda kisasszony küldte. – Kétszer is voltam ott, de hiába csengettem, nem nyitottak ajtót – mondta. – Nem baj – vigasztalta a kisasszony –, legközelebb majd én megyek. Már rá tudok állni a lábamra. – S nem volt rest felkelni a hideg szobában, hogy megmutassa. Valóban, tudott már járni, ha nehezen is. Öcsém csak morgott valamit, s azonnal lefeküdt. Talán jobb is így, gondoltam, mért rontsam el éjszakai nyugodalmukat. Reggel majd tudtukra adom, ami a lelkemet nyomja. S miután sokáig imádkoztam az Úr Jézus Krisztushoz, kérve, segítsen nehéz helyzetemben, öcsémet és Magda kisasszonyt a Szűzanya oltalmába ajánlottam, aki jóságos szívével sosem szűnik meg közbenjárni az Ő szeretett Fiánál a bűnösök érdekében. Ezek után megnyugodott szívvel végre elszenderedtem.

Nem sokáig alhattam azonban, mert egyszerre arra riadtam, hogy rázkódik az ágy. Azonnal kinyitottam a szemem. A holdfény megvilágította a szobát, s láttam, hogy Magda kisasszony öcsém fölé hajol és rázza. – Mi történt? – kérdeztem ijedten. – Figyeljen csak – súgta a kisasszony. Fülelni kezdtem, egyre erősödő motorzúgást véltem hallani. – Mintha nem az országút felől jönne a hang – mondtam rémülten. – Persze hogy nem – felelte Magda kisasszony ingerülten, s megint öcsém fölé hajolt. Kálmán azonban sehogy sem akart felébredni. Már gyermekkorában is ilyen nehezen lehetett felkelteni, s mikor ébredezni kezdett, rettenetesen goromba volt. Most is ellökte magától Magda kisasszony kezét, s még félálomban dühösen rámordult, hogy menjen a fenébe. Én közben egyre a motorzúgást füleltem, amely állandóan erősödött. Aztán egyszerre csend lett, s szívem összeszorult a rémülettől. Abban a pillanatban hallottam, hogy Magda kisasszony halkan szitkozódik. – Nem akar felébredni ez a hájzsák! – morogta a fogai között. Most azonban nem tudtam vele törődni, csak a kívülről hallatszó zajokra figyeltem. Egy csattanást hallottam, mintha ajtót csaptak volna be. – Hallotta? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel Magda kisasszonyt. Nem felelt, mert Kálmán öcsém végre ébredezni kezdett, s felült az ágyon. – Mi az, mi történt? – motyogta, miközben a szemét dörzsölte álmosan. – Valaki jön – mondta a kisasszony. – Ki jön? – kérdezte öcsém, aki még mindig nem tért egészen magához. – Csend! Figyeljenek – sziszegte Magda kisasszony. Mindhárman lélegzetvisszafojtva füleltünk, s a mély csendben mintha lépéseket hallottam volna a kertkapu felől. Magda kisasszony az ablakhoz bicegett, s óvatosan félrehúzta a függönyt. Én az ágyról nem láthattam ki, de az ablakon beözönlő holdfény megvilágította a szobát, s így, mikor a kisasszony megfordult, jól láttam az arcát. Nyugodt volt, semmi nyoma sem látszott rajta az előbbi izgalomnak. Gyorsan visszabújt az ágyba, s magára húzta a takarót. Akkor már hallani lehetett a közelgő lépteket.

 

Könyvem – s egyben életem – legszomorúbb fejezetéhez érkeztem. Arról vagyok ugyanis kénytelen beszámolni az olvasónak, hogy életem hatvanhetedik esztendejében meg kellett ismerkednem a börtönnel. Bizony szomorú még csak leírni is, hogy Isten szolgájának útja a rácsok mögé vezetett.

Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy ez csak olyan képletes kifejezés, mert a zárkámon semmiféle rács nem volt. Az ajtó közönséges fából készült, ablak pedig egyáltalán nem volt. Illetve az ajtó fölé vágtak egy kis szellőztetőnyílást, de azt sem rács, hanem sűrű fonatú drótháló fedte.

Ez természetesen semmit sem változtat azon a tényen, hogy ősz fejjel ilyen szégyent kellett megérnem. Nem is beszélve azokról a szörnyű megpróbáltatásokról, amelyek rám vártak. Mikor a Mária-villában laktunk, azt hittem, ennél nagyobb baj nem is szakadhat már rám az életben. Pedig mi volt az a börtönhöz képest! Igaz, a villa szobácskája alig lehetett nagyobb a zárkánál, s ott éppúgy nem léphettem ki az ajtón, mint itt, de legalább mégis emberi társaságban voltam s nem egyedül a négy meszelt fal között. S bár az ennivaló sem volt rosszabb – itt is mindig babot meg lencsét kaptunk –, mennyivel jobban ízlett kedves öcsém főztje (még cserkészkorában tanulta a szakácskodást), mint az az étel, amit az őr lökött be a kétes tisztaságú csajkában. Nem is szólva arról, hogy még egyetlen lelki táplálékomtól, a Szentírástól és breviáriumomtól is megfosztottak. Amikor azon a szörnyű emlékezetű éjszakán bevittek bennünket a börtönbe, még a zsebeinket is kiforgatták lent a pincében. – Mindent kitenni szépen az asztalra, mert ha jön a hipis, és találnak valamit a zsebecskékben, lesz dádá – mondta a civilruhás, aki elszedte holminkat, s megdörzsölte a kezét. Bizonyára ő is fázott, mert nagyon hideg volt a kőpadlós pincehelyiségben. Nem értettem, mit mond, s azért meg is kérdeztem: – Ki jön, kérem szépen? – A civil tetőtől talpig végigmért, aztán csak legyintett, s nem magyarázta meg. Láttam azonban, hogy furcsállva szemlél; gondolom, bizonyára azért, mert ő is csodálkozott, hogy egy felszentelt pap ilyen helyre kerülhet. Ezen különben még a szúrósszemű börtönőr is meglepődött, akinek fent az emeleten átadtak. – Hát maga mit csinált? – kérdezte, miközben kizárta az ajtót. Mondtam neki, hogy semmit, mire elhúzta a száját. – Azt mindjárt gondoltam – morogta. – Na, bújjon be gyorsan.

Abban a pillanatban, mikor az ajtó becsapódott mögöttem, rettenetes szorongás fogott el. A négy fal mintha rám akart volna dőlni. Kiabálni szerettem volna, eresszenek ki, én ártatlan vagyok, csak félreértésből kerültem ide, nem is tudtam, hogy Magda kisasszony kommunista, különben sose fogadtam volna be a házamba. De hát nem mertem szólni, féltem a szúrósszemű őrtől. Inkább lekuporodtam a priccsre, s magam köré csavartam a pokrócot, mint a Mária-villában.

És akkor egyszerre éreztem, mennyire egyedül vagyok. Magda kisasszonyt s az öcsémet másfelé vitték. Mikor elváltunk, a kisasszony még rám mosolygott: – Fel a fejjel! – de rákiabáltak, hogy fogja be a száját. Öcsém csak a kezével intett búcsúzásul. Aztán elvezették őket. Hátrafordultam, s láttam, hogy nehezen vonszolja magát az őr mellett. De akkor rám förmedtek, hogy előre nézzek, mert beverem az orrom. Egy darabig még hallottam lépéseiket: öcsém lassú csoszogását, a kisasszony bicegő kopogását – nagyon nehezen járhatott szegényke – s az őrök csizmájának dobbanását. Aztán már csak a magam léptei koppantak a síri csendben. Néhány órával azelőtt még a Mária-villában lestük ugyanígy a kert terméskővel kirakott útján dobbanó lépéseket. Mind közelebb jöttek, feltartóztathatatlanul jöttek, aztán egyszerre megálltak az ajtó előtt, és csend lett. – Aludni! – sziszegte Magda kisasszony, mikor dörömbölni kezdtek az ajtón, s valaki kiabált, hogy nyissuk ki. Egyszerre villanylámpák fénye szabdalta szét a sötétet, az egyik épp a szemembe világított, úgyhogy semmit sem láttam. Aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy a szoba tele van fegyveresekkel. Még az ajtó előtt is álltak, akik nem fértek be. Valamelyikük megtalálta a petróleumlámpát s meggyújtotta. A szoba közepén alacsony, szemüveges férfi állt, civil ruhában. Jobb kezében nagy pisztolyt szorongatott. Ő lehetett a vezetőjük, mert a többiek köréje csoportosultak. Ezek fekete egyenruhát viseltek s karjukon piros-fehér csíkos karszalagot. A szemüveges először Magda kisasszonyt vette szemügyre, majd Kálmán öcsémre nézett, végül pedig rám emelte fürkésző tekintetét. Hideg szeme volt, legalábbis én megremegtem, mikor végigmért. Aztán lassú mozdulattal zsebre dugta a bal kezét. – Na! mondta elégedetten. – Szép kis madarak… – majd hirtelen ráförmedt Magda kisasszonyra: – Hogy hívnak? – Mit akarnak, kérem? – mondta a kisasszony, s az álláig húzta a takarót. – Azt kérdeztem, hogy hívnak! – csattant fel a szemüveges. – Kenyeres Magda – felelte a kisasszony, s a táskájáért nyúlt. – Tessék, itt az igazolványom. – A szemüveges elvette, de bele se nézett, hanem zsebre vágta. Aztán ránk ripakodott: – Öltözni! – De kérem… – szólalt meg Kálmán öcsém, azonban a szemüveges hirtelen lerántotta róla a takarót: – Öltözz, értetted! – s fejével intett az embereinek, akik nyomban nekiestek a szekrénynek és az asztalfióknak, s kidobáltak mindent. Még az ágyakat is felforgatták, a matracokat felhasították, s mindhármunkat végigtapogattak. A szemüveges – aki egyébként igen jól öltözött úriembernek látszott – közben mozdulatlanul ült az egyik széken s cigarettázott. A nagy pisztoly ott hevert előtte az asztalon. Csak akkor pattant fel, mikor az egyik egyenruhás megtalálta a ládát az ágy alatt, s felnyitotta a fedelét. – Mi a fene – füttyentett a szemüveges –, ez igen! – Igyekeztem odasandítani, de a félhomályban csak annyit láttam, hogy valami gépezet van a ládában. A szemüveges akkor rám nézett – már belebújtam reverendámba –, s csodálkozva vonta fel szemöldökét: – Ni, egy fekete madár! Hát maga hogy kerül ide? – Nem tudtam, mit feleljek, csak hallgattam ijedten. – Na, mi lesz? Megnémult? – csattant fel a szemüveges. A nyelvem mintha valóban megbénult volna, alig tudtam dadogni. – Én, kérem szépen… – kezdtem, de sehogy se jutottam tovább. Akkor azt mondta egész halkan, szinte lágyan: – No nem baj. Majd megtanul dalolni. Még fütyülni is. Sőt, trillázni! – Egyik társa felnevetett, de akkor hátrafordult mérgesen s ráförmedt: – Kuss! – mire megint csend lett. A szemüveges ekkor Kálmán öcsémet mérte végig, s rosszallólag megcsóválta a fejét: – Ejnye, ejnye, ennyire hülyének tartjátok a magyar királyi államrendőrséget? Azt hiszitek, mi nem ismerjük a telekkönyvet? – S mikor az öcsém döbbenten nézett rá, vigyorogni kezdett. Aztán felvette pisztolyát, s intett az embereinek: – Indulás!

Aznap éjjel kétszer is felriadtam a priccsen; azt álmodtam, hogy a szemüveges rám fogja a pisztolyát, s el akarja sütni. Úgy látszik, kiabálhattam is, mert az őr benézett a kukucskálón, s rám szólt, hogy mit üvöltök. De hát én erről semmit sem tudtam. Úgy látszik, nem is lehetett olyan rossz ember, mert még azt is megkérdezte, hogy talán nem elég kényelmes a fekhelyem.

Bizony, nagyon igaza volt, hisz már ezen is felmérhettem, hová jutottam. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy Magda kisasszony kedvéért kiköltöztem kényelmes ágyamból a fogadószoba keskeny díványára. Aztán azt is fel kellett cserélnem a Mária-villa emeletes vaságyával. És utána pedig egy priccs a börtönben… Nem csoda, hogy csaknem könnyek szöktek a szemembe, mikor erre gondoltam.

Többször is megfordult a fejemben, míg ott kuporogtam a zárka magányában, hogy bár hallgattam volna a lábamra, s hagytam volna ott a Mária-villát, akkor nem kerülök ide. De hát ezen már nem lehetett változtatni; meg kellett nyugodni a Mindenható akaratában, aki bizonyára tudta, mért irányította így életemet. Nem tagadom, rettenetesen féltem a rám váró sorstól; már a gondolattól is megremegtem, hogy újra találkoznom kell a szemüveges úrral. Egész nap csak lestem, mikor jönnek értem, s valahányszor az őr léptei megkoppantak a folyosón, már hántottam le magamról a pokrócokat, hogy készen álljak.

De aztán eltelt egy nap – onnan tudtam csak, hogy megkaptam a vacsorát: üres babfőzeléket, egy darab kenyérrel, hisz a napvilág sosem hatolt be cellámba –, és nem jöttek. Aznap éjjel már nyugodtabban aludtam, s reggel, mikor felébredtem, mintha nem lett volna oly riasztóan rideg a cella, mint az előző napon. Kicsiny lyuk volt, az igaz, három lépés hosszú s két lépés széles, de a falakat nemrég meszelhették, mert szép fehéren fénylettek. Az ajtó fölött, a magasban csupasz villanykörte égett éjjel-nappal, s a sarokban angol W. C. volt. Ez bizony nagy könnyebbséget jelentett a Mária-villa vödre után. Amilyen borzalmas súllyal nehezedett rám a magány az első napon, annyira kezdtem már megbarátkozni az egyedülléttel. Egész életemben egyedül élő ember voltam; már gyermekkoromban is jobban kedveltem a magam társaságát, mint pajtásaimét. Később pedig hivatásomhoz illően vállaltam a magánosságot – mégpedig szívesen –, hogy minden erőmet az Úr szolgálatának szentelhessem.

Néhány nap alatt egészen beleszoktam ebbe az életbe. Reggel az őr megdöngette az ajtót – ez volt a jel a felkelésre –, majd később beadott egy vödör vizet s egy seprűt. A vízben megmosdottam – nagyon hideg volt, csak úgy csípte a testem, de legalább nem kellett mindig arra gondolnom, hogy más előtt vagyok kénytelen levetkőzni –, a seprűvel pedig kitakarítottam a zárkát. Bizony, sosem hittem volna, hogy valamikor ilyesmivel kell foglalkoznom, de őszintén szólva, nem is volt olyan rossz. Szinte kedvtelve vadásztam minden porszemre, különösen a sarkokban. A mozgástól és mosdástól kimelegedtem egy kicsit, aztán jó szorosan magam köré csavartam a pokrócokat, s elmondtam az egész szentmisét. Utána szunyókáltam egy kicsit – bár ezt nem volt szabad, de nem vették olyan szigorúan –, majd fel-alá sétáltam, szép komótosan. És aztán már hozták is az ebédet. Ez a rendszeresség emlékeztetett kissé otthoni életemre, s így könnyebb volt elviselni sorsomat.

Nem mondom, a délutánok már nehezebben teltek el. Meg is tudakoltam az őrtől, nem kaphatnám-e vissza a Szent Bibliát vagy a breviáriumomat, de erre azt kérdezte, hogy nem kell-e inkább egy pakli kártya. – Azt nem kérek – feleltem –, sosem értettem a kártyavetéshez. – Még szerencse – mondta, s becsapta az etetőablakot. Így hát könyv nélkül imádkoztam, közben megint szundikáltam és sétálgattam, míg beadták a vacsorát. Már nem kaptam fel a fejem, valahányszor meghallottam az őr lépteit; utólag magam is csodálkozom, de akkor annyira beleszoktam háborítatlan magányomba, hogy a jövőről szinte meg is feledkeztem.

Aztán egyik éjjel egyszerre arra riadtam, hogy csattan a zár. Rémülten ültem fel a priccsen, s láttam, hogy az őr belép a zárkába, amit különben sosem tett meg. – Na gyerünk – mondta, s intett a fejével. Úgy, ahogy voltam, alsóruhában megindultam az ajtó felé, de rám mordult, hogy öltözzem fel. Egész testem libabőrös volt – mégpedig nemcsak a hidegtől –, s a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam begombolni a reverendát. Nagyon szerettem volna tudni, hová visznek, de nem mertem megkérdezni. A folyosó végén egy másik őr állt, az vezetett tovább, le a pincébe. Megdobbant a szívem a reménytől, hogy talán elengednek. Az őr kinyitott egy ajtót, s belökött rajta. És akkor már tudtam, hogy nem engednek el. Mert a szobában, az íróasztal mögött a szemüveges nyomozó ült cigarettázva. Előtte pedig, háttal felém, Magda kisasszony állt. A szemüveges intett a fejével, s hallottam, ahogy az ajtó becsapódik. Aztán kurtán rászólt a kisasszonyra: – Fordulj feléje!

 

Az Úristen kegyelméből hatvanhat esztendőt megéltem, s e hosszú idő alatt, mint annyi ember lelkiatyja s haldoklók utolsó vigasztalója, láttam és hallottam szörnyűséget, borzalmat eleget. Sok mindent el is feledtem már; az emberi agy gyarló, s az emlékek könnyen elhomályosulnak. De bármeddig is adatik még élnem, azt a pillanatot, amikor Magda kisasszony lassan, szinte gépiesen, kezét a háta mögé kulcsolva felém fordult, sosem felejtem el. Hisz bűnös volt, tudom, de ezt, ezt mégsem szabadott volna csinálni vele. Mert az arca merő seb volt, bal szeme egészen bedagadt, az ajka fölpuffadt. Ezen az arcon már a halál ült. Az első pillanatban nem is tudtam megérteni a helyzetet, s rémülten kérdeztem, mi történt vele. A szemüveges azonban azonnal felcsattant, hogy fogjam be a szám. Aztán Magda kisasszonyhoz fordult: – Megismered? – A kisasszony csak bólintott. Úgy látszik, már beszélni se tudott. – Szóval, ez volt? – kérdezte a nyomozó. Magda kisasszony akkor egy kicsit felemelte a fejét, nagyon kicsit, de látszott, hogy még ez is fájdalmat okoz neki. – Mondtam már, hogy nem tud semmit – suttogta. – Kuss! – ordított rá a szemüveges. – Még mindig nem tanultad meg, hogy arra felelj, amit kérdeznek? Nem kaptál még eleget? – A kisasszonynak megrebbent a szempillája, s egész halkan, hangsúly nélkül mondta, mint a diákok a bemagolt szöveget: – Akkor sem tud semmit. – A nyomozó hirtelen felugrott az asztaltól és pofonvágta. A kisasszony hátratántorodott, s nekidűlt a falnak. Ép szemét nem hunyta le, s láttam, hogy nyugodtan nézi a szemüvegest. Az ott állt előtte, leszegett fejjel, s attól féltem, hogy még egyszer megüti, és akkor talán meg is hal a kisasszony, de egy idő múlva megvonta a vállát, s visszament az íróasztalhoz.

Aztán elvitték a kisasszonyt, s kettesben maradtunk a nyomozóval. Sokáig nem szólt semmit, csak nézett rám meredten. És ez borzalmas volt, ez a csend és a tekintete. A térdem remegni kezdett, egyre erősebben, úgyhogy alig tudtam már állni. Akkor megkérdezte, mért remegek. Nem tudtam mást kinyögni, csak azt, hogy én ártatlan vagyok. – Azt tudom – mondta, de nem mertem hinni neki, mert a börtönben annyit gúnyolódtak velem, hogy már nem tudtam megállapítani, mikor mondanak igazat. Aztán hátradőlt a székben, s rám szólt, elég csendesen: – Na mesélj! – Miről meséljek? – kérdeztem félve. – Hófehérkéről és a hét törpéről – mondta, de most biztosan tudtam, hogy gúnyolódik, mert a következő pillanatban rám ordított: – Na gyerünk, egy-kettő, kipakolni mindent! – Aztán meg se várta, hogy szóljak, hanem azt mondta: – Különben ne is mondj semmit. Úgyis tudunk mindent. – Felállt, odajött elém – jaj, hogy féltem –, s zsebre dugta a kezét. – Ugye, tudod, hogy mi mindent tudunk? – Igenis kérem – rebegtem, hisz valóban bizonyára tudtak már mindent Magda kisasszonytól meg az öcsémtől. – Hát akkor szavalj, te fekete madár, mert kitépem a tolladat – mordult rám, s olyan közel hajolt hozzám, hogy megéreztem a ruhájából áradó parfümszagot. Félénken megkérdeztem, hogy az öcsémről és Magda kisasszonyról meséljek-e? – Nem, a nagyanyádról! – fortyant fel mérgesen. És még azt mondta: ugye, láttam, mi vár rám, ha nem mondok el mindent? Ezt bizonyára szegény kisasszonyra értette, s a gondolattól, hogy velem is így bánhatnak, annyira rosszul lettem, hogy meg kellett kérnem, engedjen leülni. – Nem akarsz egy pohár vizet is? – kérdezte, mire azt feleltem, hogy de igen, kérek szépen. Akkor kikiabált az őrnek, aki idehozott, s behívta. – Hozz egy korsó vizet a tisztelendő úrnak – mondta, s ettől egy kissé megnyugodtam. Hiszen ha így szólít, akkor csak nem fog bántani? Bizonyára tudja ő is, hogy egy felszentelt pappal mégsem lehet így bánni.

Megittam a vizet, s mindjárt jobban éreztem magam. De akkor egyszerre ismét üvölteni kezdett, hogy mi lesz, még mindig nem beszélek? Csak azt tudtam kinyögni megint, hogy ártatlan vagyok. – Úgy, szóval azt sem tudtad, hogy ez a sánta k… kommunista? – kérdezte. (Bocsássa meg az olvasó ezt a kifejezést, de jeleznem kellett, hogy lássa, milyen hangon beszéltek velem.) – Most már tudom – feleltem –, de először nem tudtam. – Mikor tudtad meg? – kérdezte kurtán. Az igazsághoz híven elmondtam, hogyan értesültem arról, hogy Magda kisasszony kommunista. És azt is elmeséltem, hogy mikor ezt megtudtam, el akartam hagyni a Mária-villát. – És miért mentél vissza? – kérdezte most már csendesebben, érdeklődve. – Azért – feleltem –, mert mégsem hagyhattam ott szó nélkül egyetlen testvéremet. – Akkor megint kiabálni kezdett, hogy Kálmán éppolyan oroszbérenc hazaáruló, mint Magda kisasszony. Mondtam neki, hogy kérem, ez nem így van, mert az öcsém régebben mindig szidta a kommunistákat. – Régebben! – legyintett. – De most! Mit csinált most! – Erre bizony nem tudtam felelni.

És kit ismerek még, faggatott tovább. Mondtam, hogy egy Frici nevű svájcisapkás fiatalembert, mire pontosan tudni akarta, ki ő, de hát azt én sem tudtam. Csak a külsejét írhattam le, s azt mesélhettem el, hányszor és mikor találkoztunk. Ezt aztán részletesen feljegyezte. Érdekes, addig semmit sem írt fel, csak akkor kezdett jegyezni, mikor Friciről beszéltem. – Na gyerünk – noszogatott –, most már kezdd el elölről – s én igazán nem tehettem mást, mint hogy pontosan elmondtam mindent, ami történt, attól kezdve, hogy Kálmán öcsém elhozta hozzám a kisasszonyt. Ezt megint nem jegyezte fel, nem is szólt közbe, csak dobolt a ceruzával az asztalon, s néha bólogatott, úgyhogy azt hittem, meg van elégedve azzal, amit mondok. Amikor befejeztem, megkérdezte: – Ez minden? – Igen – feleltem –, ennél többet nem tudok. – Akkor lassan rám emelte a tekintetét, s nagyon halkan, de olyan hangsúllyal, hogy megdermedt bennem a vér, azt mondta: – És azt képzeled, hogy én ezt elhiszem? – Aztán rám parancsolt, hogy álljak fel, s mondjak el mindent, de most már úgy, ahogy valóban történt. Közben pedig odaállt elém, zsebre dugott kézzel. Rettenetesen megijedtem, mert attól tartottam, hogy megüt, s azt nyögtem, hogy ez az igazság, kérdezzék meg az öcsémet vagy Magda kisasszonyt, ők is csak ezt mondhatják. Egy ideig nem szólt semmit – már megint remegni kezdett a lábam –, aztán lassan elfordult, s visszament az asztalhoz. Töltött magának egy pohár vizet, majd lezöttyent a székbe, s állát a tenyerébe támasztotta. Láthatólag fáradt volt. Egy idő múlva megkérdezte: – Na, még mindig nem tudsz semmit? – Kértem, kérdezzen, amit akar, én felelek mindenre, de így igazán nem tudom, mit szeretne tudni. Akkor rám parancsolt, mondjam el még egyszer, amit Magda kisasszonyról tudok. Ismét elmondtam mindent pontosan, de nem tudom, hogy figyelt-e, mert láttam, hogy apró négyszögeket és köröket rajzol az előtte fekvő papirosra. Már nagyon fáradt voltam, szerettem volna, ha abbahagyja a faggatást, de mikor befejeztem, azt mondta, soroljak fel mindenkit, akit Kálmán öcsém ismer. Mondtam néhány nevet, de rám szólt, hogy ne így összevissza, hanem sorjában, kik voltak az osztálytársai, kiket ismert az egyetemen, ügyvédi pályája során és a többi. Nagyon lassan haladtunk, hisz én alig ismertem szegény öcsém barátait, de ő mindegyikről mindent tudni akart, hol lakik, hogy néz ki, mi dolga volt Kálmánnal. És ha valamit nem tudtam, úgy nézett rám, hogy borsózott a hátam. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, csakhogy a kedvére tehessek, de azt hiszem, még így sem volt megelégedve velem. Különösen az utóbbi évekről akart mindent részletesen tudni. Már alig álltam a lábamon, de nem mertem megkérni, engedjen leülni, mert féltem, hogy megharagszik. Igazán mindent elmondtam, amit tudtam, de még mindig faggatott, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy Magda kisasszony valami Mányoki nevezetű emberhez küldte el az öcsémet. Mindjárt megmondtam a szemüvegesnek, aki rám meredt. – Kihez? – kérdezte izgatottan. Megismételtem, hogy valami Mányoki nevűhöz. – Hol lakik? – Csak arra emlékeztem, hogy az Evetke utcában, a házszámot már elfelejtettem, de ez, úgy látszik, nem érdekelte a szemüvegest, mert attól kezdve nem is törődött velem, hanem izgatottan telefonált, hogy a kocsi álljon elő, s csakhamar jött egy őr, aki visszavezetett a zárkámba.

Megvallom, kissé megdöbbentett, mennyire izgalomba jött a felügyelő ettől a névtől, s bizony felmerült bennem a kétely, vajon helyes volt-e ezt elmondanom. Ki tudja, nem ártottam-e ezzel szeretett öcsémnek, ami pedig semmiképp sem volt szándékomban.

Olyannyira nyugtalanított ez, hogy nem is tudtam elaludni, bármennyire kimerült voltam. Szemrehányást is tettem magamnak, hogy az elmúlt napokban túlzottan lefoglalt a magam baja, s talán kevesebbet gondoltam Kálmán öcsémre, mint a helyzet megkívánta volna. Igaz, a sorsát magának köszönhette, ez azonban nem homályosíthatta el szívemben a testvéri szeretetet és aggódást. S nagyon-nagyon bántott a gondolat, hogy most talán még jobban megnehezítettem helyzetét. De jó lett volna beszélni vele, hogy elmondjam kételyeimet, s hogy megnyugtasson!

Azonban hiába vágyakoztam megnyugvásra, a kétely nem távozott szívemből. Ó jaj, ha kiderülne, hogy bár akaratomon kívül, de mégis a veszély sötét felhőit tornyoztam a feje fölé! Hogy nézhetnék akkor a szemébe? S mit szólna szegény jó édesanyánk, ha élne, hogy így vigyáztam egyetlen testvéröcsémre!

Nem tudom, mennyi idő múlt el, míg álmatlanul, gondoktól terhelten forgolódtam a kemény deszkapriccsen. S mivel szívem nem tudott megnyugodni, az imádságban kerestem menedéket. És lám, az Úr most is segített, megvilágosította elmémet. Hisz az Ő parancsait a testvéri szeretet szavára sem szeghetem meg. Márpedig nem követtem volna el bűnt az igazmondás törvénye ellen, ha eltagadom azt, amiről tudomással bírtam? Amikor a felügyelő rám parancsolt, hogy számoljak be mindenkiről, akit az öcsém ismer, kötelességem volt elmondani mindent, amit tudtam. Az elhallgatás éppolyan hazugság lett volna, mint ha valótlant állítok. S a hazugság ocsmány bűnével semmiképp sem mocskolhattam be a lelkem. Ezt nem kívánhatja tőlem senki, még szeretett öcsém sem.

Most már megnyugodott szívvel folytattam az imádkozást, s íme, a jótékony álom végre lezárta fáradt pilláimat.

Reggel az őr, ahelyett, hogy beadta volna a seprűt, kitárta az ajtót s rám szólt: – Na, jöjjön. – Nagyon álmos voltam, úgyhogy az első pillanatban szinte kábultan engedelmeskedtem, csak később nyilallt belém a félelem, hogy talán megint kihallgatásra visznek. De nem, egy másik zárkába vezettek. Mikor az őr kinyitotta az ajtót, két fogoly állt fel a priccsről. Illemtudóan üdvözöltem őket, de úgy meg lehettek lepve, hogy vissza se köszöntek. Aztán végre megszólalt a fiatalabb: – Hát maga mért került ide, tisztelendő úr? – Megint csak azt feleltem, hogy én ártatlan vagyok, mire a katonaruhás legény, aki megszólított – legfeljebb húszéves lehetett –, nevetni kezdett: – No, akkor legalább három ártatlan ember van ebben a zárkában! Mert én is ártatlan vagyok ám, csak éppen megléptem a frontról. És a Miska bácsi is ártatlan – mutatott az öregebbre. – Nem csinált ő semmit, csak egy egész ezred németet akart a levegőbe röpíteni. De ezt nem vallaná be az istennek sem, pedig ott csípték el a helyszínen. – Figyelmeztettem a fiatalembert, hogy én igazán ártatlan vagyok, elhihetik. – Jól van, kérem – szólalt meg az öregebb –, senki sem akarja kifaggatni. Üljön le nyugodtan. – És most már tisztességtudóan bemutatkozott, hogy Szekeres Mihálynak hívják. Nagyon alacsony, cingár emberke volt, ősz hajú s olyan sovány, hogy az arcán minden csont kirajzolódott. – Most hozták? – kérdezte aztán. – Nem – feleltem –, már ötödik napja vagyok itt. – Már? – vihogott a katonaruhás (kicsit kerge ifjúnak látszott, ami abból is lemérhető, hogy még a nevét se mondta meg). – És mit szólna, ha már harmadik hete rontaná itt a levegőt, mint én? – Az öreg ügyet se vetett rá, csak tovább kérdezett: – Az oroszok hol vannak? – Erre nem tudtam pontosan felelni, csak annyit mondhattam, hogy közelegnek szeretett fővárosunkhoz. – Bennünket előbb kinyírnak, mielőtt azok ideérnek – legyintett a legény, de az öreg leintette, hogy ne kezdje megint a siránkozást. – Én siránkozom? – húzta fel a vállát a katonaruhás. – Ítélje meg a tisztelendő úr: tizenötödikén délben azt mondta Horthy, hogy fuccs a háborúnak. Erre összehív minket a zászlós úr: „Na, fiúk, menjen mindenki, amerre lát.” Én épp délnyugati irányba néztem, s mert arra van Vecsés, elindultam szépen hazafelé. Este aztán elcsípett egy járőr, és azoknak hiába magyaráztam, hogy mit mondott a kormányzó úr meg a zászlós úr, fogtak és behoztak ide. Itt előbb félig agyonvertek, most meg azt mondják, hogy felhúznak, mert szökevény vagyok. És akkor még én siránkozom! – Jól van, na – szakította félbe az öreg a szóáradatot, s megint hozzám fordult: – Kihallgatták már? – Mondtam, hogy az éjjel. – Vécsey? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem –, nem mutatkozott be. Egy alacsony, szemüveges ember, igen elegáns ruhában. – Az a Madár – szólt közbe a legény. – Ismerem; akkora pofont tud adni, hogy az ember úgy érzi magát utána, mintha harangoznának a fejében. – Engem nem bántott – mondtam mindjárt –, velem nagyon tisztességesen bánt, még vizet is adott, és megengedte, hogy leüljek, csak nagyon kiabált. – No persze – bólintott az öreg –, mindig így kezdik. De azért nem beszélt, ugye? – Mért ne beszéltem volna? – kérdeztem csodálkozva. – Elmondtam én mindent, hisz ártatlan vagyok, igazán nem tudtam, hogy egy kommunistát rejtegetek. – Kicsodát? – kérdezte az öreg hirtelen izgatottan. – Egy kommunistát – feleltem. – De kit? – tudakolta. – Egy fiatal hölgyet – válaszoltam, s mivel láttam, hogy érdekli a dolog, elmondtam mindent, amit Magda kisasszonyról tudtam. Nem tagadom, a hosszú egyedüllét után jólesett egy kicsit beszélgetni. – Szóval, egy sánta lány – mondta Szekeres, miután befejeztem –, aki Kenyeres Magdának nevezte magát.

Egyszerre őszinte vágy támadt bennem, hogy megosszam valakivel éjszakai kétségeimet, s mielőtt még jobban megfontoltam volna, elmondtam Szekeresnek arról a Mányoki nevezetű emberről tett vallomásomat. Még be se fejeztem, máris megbántam, mert láttam, hogy nagyon elkomorul az arca. Egy darabig nem szólt semmit, nem is nézett rám, de aztán egyszerre felkapta a fejét. – Ez mire volt jó? – kérdezte inkább szomorúan, mint felháborodottan. Nem egészen értettem a kérdést, de úgy látszik, nem is várt választ, mert folytatta: – Mire jó bármit is elmondani, amit nem tudnak? – Neki is csak azt felelhettem, hogy az igazmondás parancsolatát semmilyen körülmények között nem szeghetem meg. – Először is – emelte fel a mutatóujját –, ha nem akart hazudni, hallgathatott volna. Másodszor pedig: tanulja meg, hogy itt minden feleslegesen kimondott szó ártalmas. – Az igazság sosem ártalmas – vetettem közbe, de rám se hederített. – És ha most azt a Mányokit is letartóztatják? – kérdezte. Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, hiszen természetesen nem akartam neki ártani, de ha letartóztatják, akkor bizonyára valami bűnt követett el. Az öreg ekkor a fejéhez kapott, de aztán leengedte a kezét, és azt mondta: – Ha már az idegenekkel nem törődik, legalább a saját testvérére tekintettel lehetne! – Nagyon bántam már, hogy egyáltalán szóba hoztam ezt a kérdést, hisz nem akartam ismét tápot adni a kétségeimnek, azért hát le is zártam a vitát, mondván, hogy az Úristen törvényei mindennél előbbre valóak. S különben sem hiszem, hogy ezzel a csekélységgel bármit is ártottam volna szeretett öcsémnek. Erre az öreg csak legyintett, ami őszintén szólva nem volt valami udvarias tőle.

Egyébként nem tagadom, hogy semmi bajom nem volt vele, amíg egy zárkában tartózkodtunk. Legfeljebb azt róhatom fel neki, hogy minden alkalmat megragadott, s igyekezett lebeszélni, nehogy a legközelebbi kihallgatásomkor elmondjak valamit, amiről eddig esetleg nem tettem említést. – Ez a heppje – mondta a katonaruhás (akit egyébként Ferencnek hívtak), amikor az öreg egyszer elaludt. – Bár igaz, hogy belőle fogóval se tudtak kihúzni semmit. Olyan dagadt és kék volt, mikor visszahozták, mint egy vízihulla! Még szerencse, hogy tudja, én nem köphetek be senkit, így aztán nekem nem prédikál. De volt itt egy szocdem képviselő, annak addig duruzsolt a fülébe, hogy inkább hagyta letépni a körmeit, de nem nyikkant meg. Hát megéri az ilyesmi, mondja?

Őszintén szólva én nem sokat törődtem azzal, hogy Szekeres mit beszél, de szöget ütött a fejembe, hogy mindig a következő kihallgatásomat emlegeti. Nagyon nem szerettem volna még egyszer találkozni Madár felügyelővel. Érthető, hogy meghűlt bennem a vér, mikor egy délelőtt kinyílt az ajtó – máskor még az ennivalót is a kisablakon adták be –, s a szemüveges nyomozó lépett be. Ferenc azonnal felpattant, s vigyázzba vágta magát, hát felálltam én is, bár senki se mondta. Csak az öreg maradt ülve. Vártam, hogy a szemüveges majd ráförmed, de ügyet se vetett rá. Csak engem nézett; le nem vette rólam a szemét, miközben lassan közelebb jött. Már olyan közel volt, hogy megéreztem rajta a szesz szagát, mikor megállt. Sokat ihatott, mert hiába terpesztette szét a lábát, előre-hátra imbolygott, s a szeme véres volt. Nem tagadom, nagyon féltem, a hónom alja egészen megizzadt, pedig hideg volt a zárkában. Akkor megszólalt: – Na, te fekete madár! Élsz még? – Abban a pillanatban azt hittem, ütött az utolsó órám. De nem is várt választ. – Hát mondd csak – kérdezte –, jó ember vagyok én? Ugye, jó ember vagyok én? – Nem tudtam, mit feleljek. Hisz Magda kisasszonyt megütötte, azt láttam, de velem igazán egészen rendesen viselkedett. Ezért azt feleltem, hogy igen, jó ember. – Na – böffent föl belőle –, látjátok, büdösök! Ti mindig csak szidtok, tudom én jól. Hát most ez a fekete madár megmondta, hogy jó ember vagyok! Na! – Mi sose mondtuk, hogy a felügyelő úr rossz ember – kotyogott közbe Ferenc, de a szemüveges ráordított, hogy ne pofázzon. – Látjátok – mondta még egyszer –, én jó ember vagyok. Az Isten is azt fogja mondani, hogy jó ember vagyok, ugye, te pap? – Erre aztán igazán nem tudtam mit válaszolni, de szerencsére megint nem várt feleletet. – Na gyere – förmedt rám –, repülhetsz!

Nem értettem, mit akar ezzel mondani, mindenesetre dobogó szívvel követtem. Megint a pincébe vezettek, de ezúttal valahová hátra. Az egyik ajtó előtt őr állt, ott megálltunk. A szemüveges rám nézett vérbe borult szemével, aztán még egyszer megkérdezte: – Hát jó ember vagyok én? – Ismét azt feleltem, hogy jó. – Na, akkor menj be ide – mondta –, és ne felejtsd el megmondani az Istennek is, hogy én jó ember vagyok. – Az őr kizárta az ajtót, s beléptem. Elképzelhető a meglepetésem, mikor a zárkában Kálmán öcsémet pillantottam meg.

Hirtelenjében nem is tudtam szólni, csak a kezem nyújtottam feléje. Nehézkesen emelkedett fel a székről – ebben a zárkában asztal és szék is volt –, s ő is felém nyújtotta a kezét. De nem szorítottunk kezet, hanem átöleltük egymást, amit pedig már nagyon-nagyon régen nem tettünk. Mikor kibontakoztam az ölelésből, láttam, hogy szegény öcsém arca is csupa kék folt; alsó ajka duzzadtan lefittyedt, úgyhogy kivillantak a fogai. Nem mertem semmit sem szólni, mert az őr ott állt a hátunk mögött, de öcsém észrevehette rémült pillantásomat s legyintett: – Most már túl vagyunk rajta. Na, ülj le – mondta aztán, s ő is visszaereszkedett a székre. – Mi van veled? – kérdeztem, mert hirtelen nem jutott okosabb az eszembe. Nem felelt, de egy kis idő múlva elmosolyodott, és akkor csaknem sírva fakadtam, olyan borzalmas volt a mosoly eltorzult arcán. – Azt se gondoltam volna soha, hogy saját testvérem hozza meg a halálom hírét – mondta. – Mit beszélsz? – kérdeztem rémülten. – Hát mit gondolsz, mért engedtek téged ide? Mert holnap hajnalban… – nem folytatta, hanem kezével mutatta, hogy felakasztják. – Ez nem lehet igaz – suttogtam kétségbeesetten. – Mért végeznének téged ki? – Mert a terhükre vagyok – felelte, s láttam, hogy szegény elkínzott arca megkeményedik. – Mert terhükre van az igazság. Mert őrültek és gazemberek, és mindenki terhükre van, aki maga is nem őrült vagy gazember, érted? – Ijedten az őrre pislantottam, de az nem mozdult, egykedvűen támaszkodott a falnak. Kálmán öcsémet viszont egészen elragadta az indulat, s ilyenkor nem válogatta meg szavait. Olyan ocsmány szitkokkal illette az államrendőrséget, a nyilaskeresztes pártot, a nemzetvezetőt, melyeket semmiképp sem írhatok le. Nem mertem közbeszólni, mert tudtam, ezzel csak még jobban ingerelném. Végre lecsillapodott egy kicsit, s csak legyintett dühösen: – Na, mindegy! Ha a fejük tetejére állnak, akkor is lesz itt jobb világ. – Kálmán – mondtam kétségbeesetten –, az mégsem lehet hogy téged… hogy téged… – nem tudtam kimondani azt a szörnyű szót, a könnyek elfojtották a hangom. Aztán hirtelen eszembe jutott egy mentőötlet: – Beszélni kell a felügyelő úrral! Meg kell mondani, hogy te nem így gondoltad a dolgot. Biztosan nem is tudtad, hogy kommunisták közé keveredtél. Hisz te úriember vagy! – Összetettem a kezem, úgy könyörögtem: – Mondd meg a felügyelő úrnak, hogy megbántad, amit tettél, és ígérd meg, sose csinálsz többé ilyet, csak most az egyszer kegyelmezzen! Majd én beszélek vele, jó? – noszogattam. Rám nézett, akkor már egész nyugodt volt, s csendesen mondta: – Hagyd abba, Dezsőke. Semmi értelme. Szeretném ezt a pár órát már nyugodtan tölteni. És nem akarok veszekedni veled. – Abban a pillanatban éreztem, hogy mindennek vége. Ha az én hatalmas, erős öcsém ilyen csendes lett, akkor minden elveszett. Nem tudtam tovább uralkodni magamon: sírva fakadtam. – Ne sírj – mondta Kálmán, s megfogta a kezem. – Most már mindegy. Legalább ne sírj. – Egy pillanatig töprengett, aztán megkérdezte: – És veled mi lesz? – Nem tudom – feleltem, de akkor igazán nem is érdekelt a magam sorsa. – Téged talán nem bántanak – mondta Kálmán, s mintha vigasztalni akarna, még hozzátette: – Nem, téged bizonyára nem. – Aztán megvonta a vállát: – Tulajdonképpen senkinek sincs üzennem. Most már mindegy – legyintett, s mintha még akart volna mondani valamit, de elharapta a szót. – Magda kisasszonynak mit mondjak, ha találkozom vele valaha? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét: – Nem fogsz találkozni vele. Vele sem… – És abban a pillanatban megszólalt az őr: – Befejezni! – Kálmán – könyörögtem –, az Úristen kegyelmes, szabadulj meg bűneid terhétől! – Megint csak a fejét rázta: – Hagyjuk ezt. Én már elintéztem a számadásom. – Azzal felállt, s megint átölelt. A sírás újra kibuggyant belőlem – hiába, gyenge öregember vagyok én már –, mire megveregette a hátam. – Na, fel a fejjel, öreg – mondta s megcsókolt. Én is megcsókoltam, s gyorsan, mielőtt még elvonhatta volna a fejét, keresztet rajzoltam a homlokára. – Hát Isten veled – intett, az őr megfogta a karomat és kivezetett. Mielőtt kiléptem volna a zárkából, szegény öcsém utánam szólt: – Katit üdvözlöm! – Aztán becsapódott az ajtó.

Ma sem tudom, hogyan jutottam el a hosszú pincefolyosó végére, csak arra emlékszem, hogy az őr mindvégig fogta a karom. Csak akkor tértem magamhoz kissé, mikor átadták breviáriumomat, a Szent Bibliát s mindazt, amit elkoboztak tőlem, mielőtt felvittek a zárkába. Akkor megkérdeztem, beszélhetnék-e a felügyelő úrral. – Melyikkel? – kérdezte az őr. – A Madár felügyelő úrral. – Kivel? – nézett rám csodálkozva. – Azt mondták a zárkában, hogy Madárnak hívják – magyaráztam –, olyan alacsony, szemüveges, jól öltözött úriember. – Az őr vihogott, s meglökte a társát: – Hallod? Madárnak nevezik a Kalmárt! „Na gyere csak, te szép madár” – utánozta a szemüveges hangját. Ezen mind a ketten nevettek, aztán az egyik rám szólt, hogy menjek vele. Megint végigvezetett egy folyosón, de nem azon, ahonnan szegény öcsém zárkája nyílt, s bekopogott az egyik ajtón. Mikor beléptünk, mindjárt megismertem, hogy ugyanabban a szobában vagyunk, ahol Magda kisasszonyt utoljára láttam. A szemüveges előtt egy üveg állt az asztalon. Lassan felemelte a fejét, először mintha nem is ismert volna meg, aztán egyszerre rám ordított: – Te még mindig itt vagy? – Szóhoz sem tudtam jutni, nem is beszélhettem szegény öcsémről, mert felállt, s dülöngélő léptekkel odajött hozzám. – Ide figyelj, te állat – sziszegte –, ha két percen belül nem vagy kint a kapun, elfelejtem, hogy jó ember vagyok, érted? – Megkíséreltem megszólalni, de rám üvöltött: – Mars ki! – és az őr megfogta a karom. Abban a pillanatban a szemüveges megint felordított: – Állj! – A vér meghűlt bennem a rémülettől, de csak annyit mondott: – Ha még egyszer, érted, ha még egyszer meglátlak valahol, akkor nem szabadulsz meg ilyen könnyen! Egyenként tépem ki a tollaidat, te fekete madár, te! – És ahogy visszatántorgott az asztalhoz, hallottam, hogy azt mormolja maga elé: – Pedig én jó ember vagyok…

Az őr kivezetett a kapuhoz, s ott rácsapott a vállamra: – Na, magának marha mázlija van, öregúr! – Hazamehetek? – kérdeztem félve, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy megszabadultam ebből a pokolból. – Felőlem – vigyorgott az őr. – Csak vigyázzon, nehogy útközben kilyukasszák a bőrét. – Aztán kinyitották a vaskaput, s kiléptem a napvilágra. Még egyszer félve hátranéztem, nem hívnak-e vissza, de a kapu becsapódott.

 

Bent a börtönben miről álmodozik legtöbbet az ember? A szabadságról. Én is azt hittem, hogy abban a pillanatban, mikor kilépek az utcára, felujjong majd a lelkem: szabad vagyok! Hányszor kiszíneztem magamban a képet: újra látok majd villamost, gondtalanul sétáló embereket, és nem a csupasz villanykörte világít a fejem fölött, hanem az Úristen napja. Úgy képzeltem, mélyeket lélegzem majd, teleszívom a tüdőmet szabad levegővel, egy darabig sétálok, és élvezem, hogy mehetek, amerre akarok, s csak aztán szállok majd villamosra.

Így képzeltem. De ehelyett, mikor kiléptem a kapun, nem azt éreztem, hogy szabad vagyok, hanem hogy milyen idegen körülöttem minden. Az emberek, az utca, a forgalom, még a napfény is. Nem sétáltam nyugodtan, hanem bűntudatosan osontam a fal mellett, mint egy bűnöző, s ha valaki rám tekintett, riadtan rezzentem össze, mert úgy éreztem, rám van írva, hogy a börtönből jövök. Már éppen taxit akartam fogadni – szerencsére volt nálam pénz –, mikor felbődültek a szirénák. Az utca egyszerre olyan lett, mint a megpiszkált hangyaboly. A villamosok csengettek, az autók dudáltak, az emberek összevissza futkostak. Én csak álltam ebben a kavarodásban, és azt sem tudtam, mit tegyek. Az emberek hirtelen eltűntek; mintha magam lettem volna az egész városban, olyan egyedül álltam az utcán. Akkor egyszerre kinyílt mellettem a kapu, s valaki rám kiabált: – Jöjjön gyorsan, főtisztelendő úr! – Gépiesen engedelmeskedtem, s beléptem a kapu alá. Ott se volt már senki, de újra hallottam a hangot: – Erre tessék jönni! – Lebotorkáltam a sötét lépesőn az óvóhelyre. Kicsi volt a pince, de ember is kevés volt benne. Legnagyobbrészt asszonyok, gyerekek meg öregek. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt egy öregasszony, s arrébb húzódott a padon. – Mindörökké – feleltem, s láttam, hogy akar valamit mondani, de abban a pillanatban felsírt egy gyerek a sarokban, s az öreg nehézkesen felállt. – Az unokám – mondta –, mindig sír szegény, ha le kell hozni. – Úgy kétéves lehetett a kicsi, egy fekete ruhás asszonyka babusgatta az ölében. Az öreg is ott matatott körülötte, de hiába, a kicsi csak nem akart elcsendesedni. – Csináljanak már valamit vele, ezt nem lehet kibírni! – csattant fel valaki a másik sarokban. – Hát mit csináljak? – kérdezte az anyja kétségbeesetten. – Igaz is, mit csináljon? – keltek többen a védelmére. – Nem szórakozni jöttünk ide – morogta mellettem valaki. Abban a pillanatban nagyot dördült az ajtó, s egy férfi jelent meg a pincében, fején sisakkal, karján „légoltalmi parancsnok” feliratú karszalaggal. – Jönnek – mondta lihegve –, hallottam! Csepel felől jönnek! – A pincében egyszerre csend lett. Még a gyerek is elhallgatott, csak halkan szipogott. – Talán ledobják Csepelre, s nem jönnek idáig – sóhajtott valaki. De aztán egy idő múlva tompa dörrenéseket hallottunk. – Kezdődik – suttogta egy asszony a sarokban. – Édes Jézusom, már megint kezdődik! – Őrizzük meg a nyugalmunkat! – mondta hangosan a parancsnok, aki még mindig az ajtóban állt. Az öregasszony visszajött hozzám, s megállt előttem. – Imádkozzék velünk, főtisztelendő úr – kérte. A kezem remegett, ahogy összekulcsoltam, s legszívesebben behúzódtam volna a sarokba, hogy ne lássak senkit, és engem se lásson senki, de nem tehettem. Nem mondhattam ezeknek a szegény embereknek, hogy én is félek; nem árulhattam el, hogy most jövök a börtönből, s egy órája sincs még, hogy elbúcsúztam halálra készülő testvéremtől. Nem, nem tehettem. Akit az Úristen a maga szolgálatára rendelt, annak erőt is ad, hogy teljesítse kötelességét. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben – kezdtem az imát, s ők folytatták kórusban: – Szenteltessék meg a Te neved. – A robbanások egyre közeledtek, aztán egyszerre csend lett. – Szűzanyám, segíts! – sóhajtott valaki. Akkor elkezdtem a loretói litániát. Kint megint robbantak a bombák, most már szünet nélkül. Olykor megremegett a ház, s a szavam elveszett a robajban. Már nem is figyeltem oda, az emberekre se figyeltem, imádkoztam, de nem magamért és nem is érettük, hanem szegény, szerencsétlen öcsémért, aki valahol, nem is olyan messze tőlem, a halált várja. És Magda kisasszonyért is, hogy legyen hozzá kegyelmes az Úr.

Aztán elcsendesedett minden, s kis idő múlva lefújták a riadót. – Áldja meg az Isten, főtisztelendő úr – hálálkodott az öregasszony –, annyival könnyebb volt így. – És láttam, hogy sír. – A fiam – zokogta –, szegény fiam! Két hete kaptuk a hírt, hogy elesett. – Halál, mindenütt csak halál, gondoltam megrendülve. Vajon mikor száll már annyi imádság az Úr zsámolyához, hogy végre felemelje szentséges kezét, s azt mondja: Legyen elég a szenvedésből? És mit tehetek én, gyarló ember, akinek majd megszakad a szíve a bánattól, hogy megvigasztaljam embertársaimat? – Meg kell nyugodnunk a Mindenható akaratában – mondottam, mert ennél nagyobb vigaszt nem adhattam neki. – Imádkozni fogok érte – tettem hozzá, de a könnyek elfojtották a szavam, mert megint csak szerencsétlen öcsém jutott az eszembe.

Késő délután volt, mire hazaértem. A mi környékünket még mindig nem sújtotta Isten keze, a házak épek voltak, pedig amerre jártam, itt is, ott is beszakadt tetőket, csupaszon meredező falakat, leomlott épületeket láttam. Ahogy végigmentem a kis utcán, egyszerre reszketni kezdtem. Vajon hazamehetek-e, hasított belém a félelem. Vajon nem jönnek-e holnap megint értem, hogy elhurcoljanak, újra becsukjanak? Hirtelen arra gondoltam, elutazom valahová, talán a húgomhoz, vagy elmegyek Püspök Urunkhoz, elmondok neki mindent töredelmesen, és kérem, vegyen védelmébe. De aztán nagyon, nagyon fáradtnak éreztem magam. És nem bántam, történjék bármi, én hazamegyek.

Csengetnem kellett, mert kulcs nem volt nálam. Kati, amikor kinyitotta az ajtót, mindjárt sírva fakadt. Csak egy idő múlva tudott megszólalni, mikor már valamennyire megnyugodott. – És Kálmánka? – kérdezte még mindig szipogva.

Nem szégyellem bevallani, hogy akkor nekem öntötték el könnyek a szemem. Ott álltunk az ajtóban, sírtunk mind a ketten, sirattuk szegény öcsémet, akinek az Úr kifürkészhetetlen akaratából nem adatott meg a békés halál.

Ezzel voltaképpen végére is értem szerencsétlen sorsú öcsém történetének. De hadd mondjam még el, hogy március első napjaiban, nem sokkal azután, hogy előmerészkedtünk a pincéből, küldönc jött az elöljáróságtól, s levelet hozott. Az állt benne, hogy menjek be sürgősen. – Mit akarnak tőlem? – kérdeztem, s nem tagadom, kissé megijedtem; még mindig tartottam a hatóságoktól. – A Kovács úr szeretne beszélni a plébános úrral – mondta az altiszt. – Ki az a Kovács úr? – tudakoltam. – Az új elöljáróhelyettes – felelte, de hogy mit akarhat, azt ő sem tudta.

Hát bementem. Szerencsére nem volt messze az elöljáróság, különben igazán nem tudom, hogy jutottam volna oda. Villamos természetesen még nem járt, az utcákat romhalmazok borították – bizony, a végén a mi kerületünk se menekült meg a pusztító lövedékektől, s nyugodtan állíthatom, hogy sokat, nagyon sokat szenvedtünk –, nem egy helyen úgy kellett átmásznom a törmelékeken. Milyen szörnyű bűnöket követhetett el ez a szerencsétlen nemzet, hogy Isten keze ily keményen sújtotta! Ahogy elnéztem a romba dőlt házsorokat, arra kellett gondolnom, sose lesz itt már olyan élet, mint egykor volt, amikor még a békesség uralkodott az országban.

Az elöljáróságon alig lézengett néhány ember, s hármat is meg kellett kérdeznem, míg útba igazítottak, hol találom meg Kovács urat. Az előszobában hiába kerestem szolgát vagy titkárnőt, hogy bejelentsen, nem volt ott senki, hát bekopogtam a párnázott ajtón. S bizony nagyon megdöbbentem, mikor a hatalmas íróasztal mögött Fricit pillantottam meg. Semmit sem változott, mióta nem láttam, most is ugyanazt a svájcisapkát viselte, a télikabátja gallérját feltűrte, úgy ült a szobában, mert hideg volt nagyon. Elém jött, s megszorította a kezem mosolyogva. Nem tudom, miért, valahogy én is nagyon megörültem neki. – Hát ezt is megértük – mondta, aztán kért, üljek le. S megkérdezte, tudok-e valamit Kálmán öcsémről. Elmondtam röviden szomorú búcsúnkat. Lehajtotta a fejét, s mikor megint felemelte, nagyon komoly volt a tekintete: – Akkor talán nem rázza meg nagyon a hír, hogy a doktor urat kivégezték. – Bizony, bármennyire is számoltam ezzel, megrendültem. – Biztos? – kérdeztem, mire bólintott: – Sajnos biztos. Kivitték a Duna-partra, s ott lőtték agyon. Bevallották a pribékek, akiket elcsíptünk. – És a kisasszony? – tudakoltam. – Együtt voltak végig – mondta Frici. Nem tudom, hogyan, de abban a pillanatban lelki szemeim előtt megjelent a szörnyű kép, ahogy fegyveresek kísérik őket, s ők mennek egymás mellett, Kálmán öcsém görnyedten, lihegve csoszog, Magda kisasszony lassan biceg mellette. Olyan borzalmas volt ez a látomás, hogy kezembe temettem az arcom, s csak akkor eszméltem fel, amikor Frici azt mondta, hogy a Kacsa utca sarkán, ahol kivégezték őket, emléktáblát fognak állítani. Aztán a lelkemre kötötte, ha bármire szükségem lenne, forduljak nyugodtan hozzá. – Nem felejtjük el őket – rázta meg a kezem búcsúzóul.

Ahogy hazafelé mentem, egyszer csak valaki utánam kiabált az utcán. A Pákozdyné méltóságos asszony volt, de olyan kopott kabátban, nagy kendőbe burkolózva, hogy alig ismertem meg. – Ne csodálkozzék, plébános úr – mondta, mert észrevette meglepetésemet, majd közelebb hajolt, s bizalmasan súgta: – Csak nem jöhetek bundában az utcára, még lehúznák rólam! – Ott laktak a szomszédos villában, behívott egy csésze teára. – Mással nem tudom megkínálni a plébános urat – szabadkozott –, de egy kis teát még megmentettünk. Valódi – tette hozzá s mosolygott: – Orosz! – Bizony, jólesett, mert én már régóta csak plantateát ittam meg cikóriakávét. – Hallottuk ám – mondta, miközben kortyoltuk a keserű teát – cukor nem volt, melasszal pedig kár lett volna elrontani az ízét –, hogy a plébános úr is mennyit szenvedett a szabadságért. – Csodálkozva néztem rá, de csak bólogatott komolyan. – Mi is nagyon nehéz időket éltünk át – sóhajtotta, majd oly halkan súgta, mintha valami titkot közölne: – Mert mi is rejtegettünk üldözötteket! – Kommunistákat? – kérdeztem meglepetten. – Na nem, azt azért nem – felelte. – Zsidókat. De tudja, olyan rendes zsidókat. A Hermes gyár igazgatóját meg a feleségét. Három napig voltak itt, el tudja képzelni, plébános úr, mit izgultunk ezalatt? Aztán el kellett menniük, mert lakott itt a szomszédban egy nyilas, tudja, a Pécsi, az autófuvarozó, és mindig attól rettegtünk, hogy észreveszi őket, s mindnyájunkat elhurcolnak. – És megmenekültek? – tudakoltam. – Nem tudom – vonta meg a vállát a méltóságos asszony –, azóta se jelentkeztek. Amilyen hálátlanok ezek, még megfeledkeznek rólunk. Pedig nekik most biztosan jól megy. – És panaszkodni kezdett, milyen nehezen élnek, a férje még nem tud átmenni Pestre, a minisztériumba, annyira kínozza a köszvénye, így fizetést november óta nem kaptak, s ami pénzt félretettek, annak bizony már a vége felé járnak. – De különben is – legyintett –, mit ér a pénz! Csak az arany meg az ékszer, de azt csak nem fogjuk elherdálni! – Aztán megint mosolygott: – Na, nem baj, fontos, hogy megértük a szabadságot. – És megkérdezte, igaz-e, hogy otthagyom a plébániát. – Mért hagynám ott? – tudakoltam meglepetten. (Különben is egyedül maradtam, a káplánom plébános lett Pesten.) – Nana – fenyegetett meg tréfásan az ujjával –, tudjuk mi, amit tudunk! Egy ember, akinek olyan érdemei vannak, mint a főtisztelendő úrnak, csak nem marad meg egy ilyen kis plébánián!

Később sokat töprengtem, mit érthet a méltóságos asszony azon, hogy nekem érdemeim vannak. Engem bizony – ezt nem lepleztem az olvasó előtt sem – mindig furdalt a lelkiismeret azért, amit tettem. Hisz szegény öcsémet, de különösen Magda kisasszonyt bűnösnek tartottam, akiknek segédkezet nyújtani is vétek. És most azt mondja a svájcisapkás Frici, hogy emléktáblát állítanak nekik, mint a szabadságharc hőseinek. Igaz ugyan, hogy a Frici valószínűleg ugyancsak valami forradalmár – milyen időket élünk, hogy ilyen embereket neveznek ki az elöljáróságra! –, de a méltóságos asszony is érdemekről beszélt, pedig az ő férje miniszteri főtanácsos, tehát jól értesült és mérvadó ítéletű úriember.

Ha arra gondolok, hogy szerencsétlen öcsémnek néhány hónappal ezelőtt azért kellett meghalnia – mégpedig milyen keserves és szégyenteljes halállal –, amiért ma hősként ünnepelik, bizony elszorul a szívem a keserűségtől. De mi mást bizonyít ez is, mint hogy az igazságot nem e földön kell keresnünk. Hisz ki tud itt eligazodni: tegnap még halálra keresték a kommunistákat, ma pedig Frici ott ül az elöljáróhelyettes párnázott ajtajú szobájában. Vagy talán azt jelenti ez, hogy szegény hazám elfordult szentséges Pátrónájától, s a bűn tanyája lett? De az Írás úgy szól, hogy amely hatalmasságok vagynak, Istentől rendeltettek. Tehát az is, amelyik Fricit odaültette az elöljáróságra.

Bevallom, gyarló eszemmel nem tudtam eligazodni e bonyolult kérdésekben. Hatvanhat esztendőt értem meg békés kiegyensúlyozottságban, lelkinyugalomban, s ilyen öreg fejjel kellett megismerkednem a bizonytalanság szörnyű kételyével. Nem tagadom, napokon keresztül úgy éreztem, elvesztettem lábam alól a talajt. Mindaddig, míg – talán a Szentlélek sugallatára – rá nem döbbentem, hogy nem a mi feladatunk, halandóké, az ilyen kérdések megoldása. S akkor egyszerre megértettem: szegény öcsémnek is az lett a veszte, hogy az alázatosság hiányzott a szívéből. Nem tagadhatja senki, okos ember volt, de arról megfeledkezett, hogy a Mindenható az észt is csak azért adja az embereknek, hogy Őt szolgálják vele. Azt hitte szegény, rábízhatja magát gyarló értelme iránytűjére, s megátalkodott gőgösségében úgy képzelte, a Teremtő segítsége nélkül is eligazodhat az élet ösvényein. Pedig e földi élet ingoványos mocsár, s a helyes utat sose szegényes eszünk, hanem mindig csak az Úr kegyelme segít megtalálni. Azért hát ez a tanulsága szerencsétlen sorsú kedves öcsém halálának s az én történetemnek: a jámbor és békés élet mindig kedvesebb a Mindenhatónak, mint az Istent kísértő merész szárnyalás. Hisz írva vagyon, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.