A halál árnyéka

Jovan Kiss ismeri a halál árnyékát. Nagyon jól ismeri. Pedig szereti a napfényt.

 

– Jovan – mondja az Ördög.

Az Ördögnek hegyes az álla. Az orra, az ujjai. A szeme is hegyes.

Jovan Kiss vigyorog.

– Cimborám – mondja az Ördög. – Pajtásom.

Nem vigyor ez. Vicsorgás. Kisst valamikor Ordasnak nevezték a társai.

Jovan Kiss jobb keze előrelendül. Váratlanul. A kés hegye a gyomorszáján éri az Ördögöt.

Éles csörömpölés. Mint amikor követ hajítanak egy kirakatba.

Jovan Kiss fölébred. Nem mozdul. A félhomályt figyeli. Hallgatódzik. A teste lucskos az izzadságtól.

Fölkattintja az olvasólámpát. A hajóóra fél négyet mutat. Kint már pirkad. Szél fúj. A csónak orrát csendesen paskolják a hullámok. Június van.

Jovan Kiss cigarettára gyújt. Eloltja a lámpát. Csend, szürkeség. A szája keserű a cigarettától. Elnyomja és a fal felé fordul. A bolyhos takarót fölhúzza a nyakáig.

Álomtalanul alszik tovább. Hét órakor ébred az óra csörgésére. A függöny résén besüt a nap. Kábult az erős altatóktól. Mint minden reggel.

Tíz órakor ér a jugoszláv–magyar határállomáshoz. A nap éget. A Dunának erős a sodrása.

Száz méterre az úszóháztól Jovan Kiss hátrahúzza a gázkarokat. A Vércse fölemelkedő orra belesimul a vízbe. Kiss kopott farmerben, kék csíkos trikóban, tornacipőben.

Amikor a motorcsónak fehér teste egyvonalba ér az úszóházzal, Kiss leveszi a gázt. A kormánykereket jobbra fordítja.

A víz sodra lefékezi a csónakot. Az orra odasimul a pontonhoz.

A szolgálatban levő határőr már várja. Távcsövön figyelte a közeledő motorcsónakot. Messziről megismerte, hogy a Vércse.

– Ahoj, kapitány! – köszön Bulatovic tizedes. A távcsövét és a géppisztolyát a fehérre festett padon hagyta.

Bulatovic megfogja a motorcsónak kikötőbikáját. Jovan Kiss kiadja a kötelet. A tizedes ráhurkolja a ponton bakjára.

– Ahoj! – mondta Jovan Kiss. Hátramegy a kormányállásba. Elfordítja az indítókulcsot. A két halkan dohogó Volvo-motor elhallgat. Csend. Csak a Duna zúg. Az áramlás megtörik a pontonon.

– Rég nem járt felénk.

– Másutt is van víz – vigyorog Jovan Kiss.

Széltől, naptól cserzett karvalyarc. Hibátlan fogsor. Alig őszülő, fekete, erős szálú haj. A szeme valószínűtlenül kék. Mintha porcelánból lenne. Furcsa az arca ettől a világoskék porcelán szemtől.

Jovan Kiss százkilencven centiméter magas, nyolcvanhét kiló. Minden porcikája arányos. Nem látszik, hogy elmúlt ötvenegy éves.

– Igaz – mondja Bulatovic. – Másutt is van víz. De nem ilyen.

A tizedes egy közeli faluban született. A Duna mentén. Hajós, mint az apja, a nagyapja és a fél falu. A lányokat azzal szédíti a folyóparti csárdákban, hogy áthelyezteti magát a tengerészethez. Aztán tiszti vizsgát tesz. Hófehér egyenruha, arany sujtással. Bulatovic első tiszt a parancsnoki hídon, tomboló viharban. Dús keblű cicababák ölében a dél-tengeri kikötőkben.

Bulatovic tudja, hogy uszálykormányosként megy nyugdíjba. Nem bánja. Szereti a Dunát. Lesz majd háza, kertje, felesége, két gyereke. Egy fiú meg egy lány. A fiúból tengerészt nevel.

A tizedes erős és izmos. A zubbony feszül a vállán. Jovan Kiss mellett nyápicnak látszik.

– Nyaralás? – kérdezi Bulatovic.

– Az.

Jovan Kiss Marlboróval kínálja a tizedest, aki gyufa után kotorászik a zsebében. Eléje tartja a gázöngyújtóját. Szélcsend van. A kis láng meg se libben. A barnásszürke víz zubog a ponton alatt. A nap erősen süt.

– Tegye csak el – nyújtja Kiss a tizedes felé a cigarettás dobozt.

– Ugyan – szabadkozik Bulatovic.

– Voltam én is katona. Sokkal csóróbb magánál. Elhiheti.

Ezt a hangot szereti Bulatovic.

– Kösz. Szólok a százados elvtársnak.

Ezzel elkésett. Trokan százados már biceg lefelé a parti őrházból a pontonra. Az őrház emeletes. Vörös téglából épült. Trokan százados azért biceg, mert 1943-ban egy géppisztolysorozat négy helyen szétroncsolta a bal lábszárcsontját. Osztagával egy vasúti hidat robbantott föl. A hídőrséggel keveredtek tűzharcba. Berg professzornak köszönheti, hogy nem vágták le a lábát.

Milovan Berg a háború előtt többet volt külföldön, mint előkelő belgrádi magánszanatóriumában. New Yorktól Tokióig elég milliomos akadt, aki megengedhette magának, hogy különrepülőgéppel utaztassa a világ egyik legnevesebb csontsebészét.

1943-ban Berg professzor abban a partizánkórházban dolgozott, ahová Trokan őrmestert vitték a bajtársai. Ugyanitt ölte meg egy Messerschmidt vadászbombázó gépágyúsorozata. 1944-ben, műtét közben, a kórházsátorban.

– Ahoj, Jovan! – szorítja meg a százados Kiss kezét.

Jovan Kiss elvigyorodik. Porcelánkék szeme hideg.

– Bejönnétek? – int a kabin felé.

– Én őrségben vagyok – mondja Bulatovic.

Jovan Kiss megmerevedik. Érzi a veszélyt. Azonnal élesebb lesz a látása, a hallása. A mozdulatai pontosabbak.

Látta, hogy a százados a szemével int a tizedesnek. És tudja, hogy máskor nem veszik ilyen szigorúan a szolgálatot.

Jovan Kiss ellazítja az izmait.

Bulatovic csalódottan baktat vissza a géppisztolyához. A pokolba kívánja a két éber, idegen szempárt fent az őrházban. Jólesne egy pohár jeges whisky szódával.

Jovan Kiss két hosszú poharat vesz elő a konyhaszekrényből. A hűtőszekrényből egy üveg fehér kubai rumot. Narancslevet tölt hozzá. Tíz cseppet egy kis, nyolcszögletű, sötétzöld üvegből. Az üvegen nincs címke.

Kiss jégkockát tesz a poharakba. Hosszú nyelű, színes keverőkanalat. A hűtőszekrény akkumulátorokról működik.

Az ital kesernyés, kicsit csípős. Trokan százados még nem ivott ilyet.

– Mi ez? – kérdezi elismerően.

– Gyártási titok. Ha akarod: Kiss-koktél. Egészségedre!

Jovan Kiss feszülten figyel. Az arca közömbös. Porcelánkék szeme mozdulatlan.

Trokan századost már az első két korty elzsongítja. Kellemes. Fenékig issza a poharát. Jó ebben a nagy melegben ez a különös zamatú, jéghideg ital.

Trokan úgy becsüli a jó italt, mint a gondosan ápolt fegyvert. Vagy a szakszerűen karbantartott csónakmotort.

A Vércse kajütjének padlóján méregzöld, puha szőnyeg. Ugyanilyen színű tapéta a kabin mennyezetén. Az ablakon sötétzöld függöny. A bútor vöröses mahagóni. A rideg műanyagból, amiből a hajótest készült, belül semmi sem látszik. Kiss büszke erre. A berendezést ő tervezte. Együtt készítette egy újvidéki hajóáccsal.

– Nyaralás? – kérdezi Trokan százados. A furcsa italtól zsibbad az ajka.

Kiss éberen fülel. A százados hangsúlyára is.

– Az. Egy kis nyaralás.

Újabb italt kever. Trokan szabadkozó kézmozdulatára csak vigyorog.

– Merre?

A százados hangja nem árul el semmit. A kérdései sem.

– Magyarországra. Aztán talán Ausztriába. Esetleg Linzig.

Trokan százados tudja, hogy a Vércsével csak egy ugrás Budapesttől Linz. Hatszáz kilométer. Fél nap, kényelmesen.

– Majd ahogy alakul. Meg ahogy a halak harapnak.

Jovan Kissről minden ismerőse tudja, hogy szenvedélyes horgász. Azt is, hogy nem a legszerencsésebb.

Jó dolga van, gondolja a százados. Budapest, Linz, ahogy a kedve tartja.

Trokanban szemernyi irigység sincs. Nemcsak azért, mert kedveli Kisst. Jovan Kiss megérdemli, hogy jó dolga legyen.

Milyen szép lenne, ha egyszer valaki azt mondaná: Trokan százados megérdemli, hogy jó dolga legyen.

Elszánja magát.

– Tegnap parancs jött, Jovan. Három napig a legalaposabban kutassunk át minden motorcsónakot.

Jovan Kiss szeme kék, mint az ég. Mozdulatlan.

– Küldtek két fiút Belgrádból. Ez a szakmájuk.

A veszély Jovan Kiss életeleme. Sóvárog rá, mint a kábítószeres a morfiumra.

Most érzi a veszélyt.

– A fene tudja, mit keresnek.

Trokan százados valóban nem tudja. Kiss hisz neki. A veszély feloldja benne a feszültséget.

– Talán kábítószert. Mostanában mindig arról írnak az újságok.

Vagy engem, gondolja Jovan Kiss. Nem is rossz módszer, ha át akarják kutatni a hajóját.

Nem nyúl a poharához, a cigarettájához. Minden mozdulat az idegességet jelzi. Ezt tudja. Megtanulta. Ez a szakmája.

Trokan nem venné észre. Katona. És gyanútlan. De Jovan Kiss nem lazíthat. Soha. Semmilyen körülmények között.

Ez a vérévé vált. Ennek köszönheti, hogy életben van.

Meg a szerencséjének, gondolja. Magában elvigyorodik.

– Azt sem értem, mért épp ezen a három napon – mondja Trokan. – Talán drótot kaptak.

Jovan Kiss addigra végiggondolja, kik tudják, hogy aznap lépi át a határt.

Elég sokan. Nem titkolta.

A százados megvakarja a tarkóját.

– Visszajöhetnél holnap. Ha úgyse sietsz. Majd megmagyarázom a fiúknak, hogy csak látogatóba jöttél. Tudják, hogy jó ismerős vagy.

Trokan százados szolgálati titkot árul el. Jovan Kiss-sel szemben nem érzi kötelezőnek a titoktartást. Elvégre Jovan Kiss mégiscsak Jovan Kiss. Ezt megmondta a két kollégának is.

Jovan Kiss most gyújt cigarettára. Nyugodtan, kényelmesen.

– Miattam kutathatnak.

– Persze. Csak szörnyen aprólékosak. Tegnap három órán át kurkásztak egy kis farmotorost. Épp csak a hajtóművet nem szedték szét. Nyilván nincs kedved itt tölteni fél napot.

Kiss tudja, hogy mindent meg lehet találni. Csak szakértelem kell és türelem. Meg idő. Meg tehetség.

Jókedve van.

– Egészségedre.

A poharát a századoséhoz koccintja. A jég már elolvadt.

– Én ráérek. Ők meg ezért kapják a fizetésüket.

Fölhajtja az italt.

– Legalább lesz időnk egy kicsit elbeszélgetni.

Trokan örül. Tiszteli Kisst. A szolgálat egyhangú.

– Feltéve, ha meghívsz egy kávéra.

A két nyomozó fiatal ember. Az egyik magas és vékony, mint egy pózna. A százados irodájában üldögélnek.

– A csónak a rendelkezésükre áll – mondja Kiss. – Én itt maradok a százados elvtársnál, amíg végeznek.

Nem hagy időt, hogy megszólaljanak.

– Ha valamire szükségük van, csak szóljanak.

Mintha a beosztottai lennének. Úgy beszél velük.

A póznasovány nyomozó kézitáskát vesz föl az asztalról. Fekete műbőr.

Bemérő műszer, gondolja Kiss.

A másik a szerszámos táskát viszi.

Kiss kíváncsi, tudják-e a nyomozók, mit keresnek. Vagy kit.

Nem tudják. Csak annyit, hogy minden motorcsónakot kutassanak át. A legaprólékosabban. És ne mosóport keressenek.

Jovan Kiss is tudja, hogy nem mosóport keresnek. Azért nem küldenek két nyomozót Belgrádból.

Azt is tudja, hogy a Vércsén nincs se arany, se valuta, se kábítószer. Fegyver sem.

Legalábbis olyan, amit ezek keresnek.

 

– Negyvenhárom decemberében. Talán negyvennégy januárjában. A fene tudja. Rohadt hideg volt. A taknyom odafagyott az arcomra.

– Hívat a parancsnok. A parasztok jelentették, hogy négy idegen kódorog a környéken. Azt mondják, a németektől szöktek meg. A partizánokat keresik. Nincs náluk más, csak hátizsák.

A határőrség terasza a Dunára néz. Szemben az ártéri erdők zöldje. Alattuk az úszóház. A vörös téglafalon ujjnyi repedés. A tolóhajók ezer lóerős motorja szakadatlanul rázza a töltést.

Már a második kávét is megitták. Egy idős asszony főzi. Findzsában, törökösen. Trokan százados a Neretva völgyében született.

A két nyomozó négy órája dolgozik a Vércsében.

Alapos munka, gondolja Jovan Kiss.

– Másnap bukkantunk a nyomukra. Az előző éjjel friss hó esett. Rovátkált, gumitalpú bakancsot viseltek mind a négyen.

– Még sosem láttam ilyen cipőnyomot. A németektől szöktek. Ilyen jó bakancsban?

– Zsákmányolhatták. De mind a négyen egyformát?

– Csatárláncba állítottam a fiúkat. Kétszáz méter távköz. A parancs: minél gyorsabban. És minél csendesebben.

– Semmiképp sem lőni. Ha a mieink, akkor azért. Ha nem, akkor meg azért. Hullákra nincs szükségünk. Eleget kapartunk el abban az istenverte erdőben. A mieinket is, fritzeket is. Olyan emberek kellenek, akik beszélnek. A halottak nem beszélnek.

Jovan Kiss hátradől a karosszékben. Szívesen mesél. Trokan százados megigazítja a sajgó lábát. Mostanában már kevés emberrel beszélhet azokról az időkről. Az volt az ifjúsága. Az élete. Ma már tudja, hogy akkor boldog volt. Akkor nem tudta. Csak azt, hogy fázik és éhes. És hogy győzni kell.

Tiszteli Jovan Kisst.

– Távcsővel fedeztem föl őket. Libasorban mentek. Szép komótosan. Mint egy iskolai kiránduláson.

– Rongyosak voltak. Csak a bakancsuk új.

– Rongyos ruhában száz kilométereket is meg lehet tenni. Ha a bakancs jó. És tele a hátizsák.

– Nem tudtam, mi van a hátizsákjukban.

– Beértek a Szilfavölgybe. Károgtam. Kétszer, aztán négyszer. Ez volt a jel. Az egyik hátranézett. Mentek tovább nyugodtan. Sok a varjú arrafelé.

– A Szilfavölgy hat kilométer hosszú. Mindkét oldalán meredek sziklafal. Az egyik oldalon keskeny csapás. Csak az ismeri, aki ismeri.

– Öt embert előreküldtem a csapáson. Állják el a völgy kijáratát. Én Milodarral a völgyben követtem őket. Gyerekjáték volt. Az ösvényt fiatal fenyves szegélyezte. Tökéletes fedezék.

Trokan százados fiatalnak érzi magát. Ilyenkor tudja, hogy szép élete volt.

– Négyszáz méterre lehettek tőlünk, amikor elérték a völgy kijáratát. A tizedes kilépett az ösvényre. Fene tudja már, hogy hívták szegényt. Megkérdezte, kicsodák.

– A géppisztoly ott volt a kezében. Csőre töltve. Dobtáras, akár az enyém.

– Nekem volt egyszer egy Thompsonom – mondja Trokan. – Csoda művelt jószág. Csak nagyon kényes.

– Láttam, hogy az egyik széttárja a karját. Odaszalad a tizedeshez, átöleli. Azt kiabálja: testvér, testvér! A társai széthúzódnak. Mint a legyező. Parancs nélkül.

– Akkor már tudtam, hogy baj van. Siettünk Milodarral. Tehettük. Nem ránk figyeltek.

– A fiúk előléptek a fák közül. Mind, az isten verje meg. No persze: testvér, testvér!

– Partizánok voltak szegények, nem felderítők. Mindegyiknél géppisztoly.

Jovan Kiss lenéz a Vércsére. A két nyomozó még dolgozik.

– A tizedes már csúszott ki az ölelésből. Bukott le a hóra.

– Szíven szúrta a testvér. A másik kettő kezében pisztoly. A negyedik a hátizsákját bogozza.

Igen, gondolja Trokan. Ez volt az életük.

A nap is másképp sütött akkor.

– Két emberem eldőlt az első lövésektől. Még föl sem ocsúdtak. A másik kettő hasra vágta magát. Szerencsére.

– Egy sorozat a dobtárasból végzett a fickóval, aki a tizedest ölelgette. Egy másik sorozat a bal oldali társával. Láttam a bakancsuk talpát. Vastag, rovátkált gumi.

– Addigra a hátizsákból előkerült egy géppisztoly. Ívtáras, kicsi, fekete.

– A bal lábát lőttem el az ipsének. Közvetlenül a térde felett. Elesett, de tüzelt tovább.

– Ezek se kezdők, gondoltam.

– Egy emberemmel megint kevesebb. Ugrott egyet és szétdobta a karját. Mint a moziban.

– Milodar ellőtte a negyedik lábát. Szemből is kapott egy sorozatot a fickó. Letette a fejét a hóra.

– Maradt az az egy. A géppisztolyos. Rövid sorozatokat lőtt, most már felénk. Legszívesebben a földbe bújtam volna.

– Nem volt szerencséje. Csak a hó porzott körülöttünk. Egy fenyőágat lefűrészelt. A fejemre esett.

– Aztán üresen csattant a závár. Erre vártam. Rohantam feléje. Milodar is.

– Akkor már pisztoly volt a kezében. Nagyöbű Walter. Súlyos, rohadt jószág.

– Nagyot ugrottam, nehogy eltaláljon.

– Nem rám lőtt. Szájába vette a Walter csövét. Nem volt feje, mire odaértünk.

Trokannak most nem sajog a lába.

Jovan Kiss lenéz a pontonra. A szeme világoskék. Hideg, mint a halotté.

– Szép eredmény, mondhatom. Nálunk négy halott. Náluk: mind.

– Képzelheted, mit kaptam a parancsnoktól. Nem volt náluk semmilyen papír. Semmi, ami nyomra vezethetne.

– Ha élőket akar, felderítőket adjon, ne partizánokat, mondtam a parancsnoknak. Verte a fejét ököllel. A sapkáját megtaposta. Honnan a fenéből vegyen, ordította. A büdös isten tegyen engem a szifiliszes ördög markába. Mért nem vigyázok az embereimre? Az anyám kurva nagynénjével háljak, ha erre se vagyok képes. Basszam meg azt az urat, aki a világra küldött. Szörnyen tudott káromkodni.

– Szerette a fiúkat, akik otthagyták a fogukat. Vele harcoltak mind a négyen. Már második éve.

A két nyomozó jön föl a pontonról. A hosszú hozza a műszeres táskát

Jovan Kiss elvigyorodik.

Látja, hogy az ingük csupa víz.

Nagyon meleg van.

– Honnan vett volna felderítőket? – mondja Trokan századosnak. – Nagyon kevesen voltunk akkoriban.

– Elnézést, hogy föltartóztattuk – mondja a póznasovány nyomozó. Kék szegélyes, fehér zsebkendővel törölgeti arcáról az izzadságot.

– Kötelességük – mentegeti őket Trokan.

Jovan Kiss szeretné tudni, felhívják-e Belgrádot, ha elmegy.

Lenéz a pontonra. Bulatovic tizedes a fehér padon ül. Nyakában a távcső.

– Természetesen – mondja Kiss.

Jovan Kiss számára a halál épp olyan természetes, mint az élet.

 

Alkonyodik, amikor Budapestre ér. Baján ebédelt. Két adag halászlevet, tésztával. Szereti a halat.

Átsiklik a hidak alatt. Szereti ezt a várost. Bécs ápoltabb. Elegánsabb. Budapest olyan, mint egy szép nő, aki nem előírásszerűen öltözködik. Ez a bája.

Csak Belgrádot szereti jobban. Belgrád az otthona.

Elhagyja a Margitszigetet. A Római-parton, a Barátság csónakház előtt háromszor megszólaltatja a Vércse dallamkürtjét. A kürt Bizet Carmenjét harsogja. Néhány taktust a nagyáriából.

Mire kiköt, a gondnok és a felesége a parton várja. A Barátság csónakház a külföldiek budapesti kikötőhelye.

– Végre egy régi, kedves vendég – mondja a gondnok.

A mázsás gondnok gnómnak hat Jovan Kiss mellett. Asztmája van, sípolva lélegzik. A felesége kilencven kiló. A haját feketére festi, a körmeit vörösre.

– Rossz pénz nem vész el – vigyorog Kiss.

Jovan Kiss Újvidéken született. Az apja magyar volt, az anyja horvát, az unokatestvérei németek. Tökéletesen beszéli mind a három nyelvet.

A gondnoknak kis demizson házi főzésű szilvóriumot hozott. A feleségének parfüm, díszes üvegben. A két gyereknek hatalmas doboz csokoládé.

Az apró ajándékok kifizetődőek. Jovan Kiss tudja.

– A szabályok a régiek?

Kiss minden évben ellátogat Budapestre.

– Nálunk minden a régi – mondja a gondnok. – Magára különben sem vonatkozik semmilyen szabály. Magának itt mindent szabad, Kiss úr.

Jovan Kiss elvigyorodik. Porcelánkék szeme élettelen.

– Ilyet ne mondjon. Akkor udvarolni fogok a nagyságos asszonynak.

A fekete hajú asszony sikongva nevet. Fülében remeg az aranykarika. A gondnok pocakja rázkódik.

Kedvelik Jovan Kisst.

Kiss lezuhanyozik a csónakházban. A kajütben kibont egy sonkakonzervet. Paradicsomot, uborkát, hagymát szel. Besózza, önt rá néhány csepp ecetet, olajat. Nagy pohár vörös bort tölt magának.

Az alkony elszürkül. A parton kigyulladnak a fények. Jovan Kiss sokáig figyel. Előveszi a távcsövet. Végigpásztázza a parti házakat. Egy fűzfa tövében fiatal pár csókolódzik.

Nem észlel semmi gyanúsat. Mégis érzi a veszélyt.

Mért kutatták át a határon?

Az utolsó pohár borral beveszi az altatóját. Húsz éve altatóval alszik.

Elszív egy cigarettát. A túlsó partnál egy bója zöld fénye villog. A hajózási út szélét jelzi.

Este kilenckor elnyúlik a hálókajüt kétszemélyes heverőjén. Álomtalanul alszik reggelig.

Arra ébred, hogy a Vércse hánykolódik. Hatalmas vontató húz el mellette. Kínlódva cipeli rakományát az árral szemben.

Magas a Duna. Erős a sodra. A hullámok dobálják a Vércsét.

Jovan Kiss a hajóórára néz. Fél kilenc múlt. Csaknem tizenkét órát aludt.

Nyújtózkodik. Az ízületei ropognak. Kibújik a könnyű, bolyhos takaró alól. Ledobja selyem pizsamáját. Fölnyitja a mennyezeti csapóajtót. Napfény és vízszag csap a kajütbe.

A barométer egy higanymilliméterrel emelkedett. A páratartalom harmincnégy százalék. Meleg, csendes idő lesz.

Jovan Kiss teát főz. Cukor nélkül issza, néhány csepp tejszínnel.

A partot figyeli, amíg szürcsöli a forró teát. Tekintetével végigtapogat minden házat.

Semmi gyanús. Akárcsak este.

Nem is számított másra.

Melegítőben, tornacipőben fut három kilométert a parton. Megtapintja a pulzusát. Nem gyorsul.

Lezuhanyozik. Szalonnás rántottát süt. Ecetes paprikát eszik hozzá.

Kölcsönkéri a gondnok ócska Skodáját. Kétszer fordul a benzinkúthoz. A Vércse tankja háromszáz literes.

Többször belenéz a visszapillantó tükörbe. Biztos, hogy nem követik.

Beágyaz a hajóban. Elmosogat. Tíz percig tanulmányozza a hajózási térképet.

A Vércsét a szentendrei Duna-ágba kormányozza. A két gázkart előretolja a végállásig. A csónak megugrik. A fordulatmérők 4500-at mutatnak. A hajótest remeg. Sok ez a két nagy motor a hétméteres testhez. Jovan Kiss így tervezte. A Vércsét nem érik utol a rendőrmotorosok.

Útközben egy kielboottal találkozik. Néhány kajakozó. Horgász sehol. Június eleje van. A szezon még nem kezdődött meg.

Szentendre templomtornyai. Gömbölyded mutatóujjak az alacsony házak fölött. A városka mint egy zsemle. Domború, jó szagú.

Jovan Kiss kedveli ezt a dombra épült várost. Lassan húz el a magas, kikövezett part mellett.

Ahogy eltűnnek a tornyok, a part ellaposodik. Kiss a térképre néz. A terelőgát derékszögben nyúlik be a Dunába. A végétől tíz méterre piros bója.

Magas a víz. A gátból csak egy méter látszik.

Jovan Kiss közvetlenül a gát mögött fordul a part felé. A mélységmérő három métert mutat. A kőgát fölfogja a Duna sodrát. Mögötte áll a víz.

A parttól három hajóhossznyira két métert mutat a mélységmérő. A Vércsének egyméteres víz kell.

A hajó odakoccan egy kőhöz. Kiss addigra már az orrban van. Kiugrik a gátra. A kikötőkötelet egy négyszögletes terméskőhöz hurkolja. A hajó farát ötkilós horgonnyal biztosítja.

A Vércse békésen himbálódzik. Kiss elégedetten nézi.

A térképrekeszből előveszi Szentendre térképét. Percekig vizsgálja. Aztán zsebre teszi.

A kőgát végétől ösvény vezet a magas töltésig. Alig látszik a fűzfabokroktól. Csalán növi be.

Jovan Kiss elégedett.

Fölkapaszkodik a töltésre. Az országút százméternyire van. Az ösvény eltűnt.

Jovan Kiss fölvesz egy száraz gallyat. Leül a töltésre. Vár öt percet. Két gépkocsi húz el Szentendre felé. Egy zöld Wartburg, egy világoskék Skoda.

Kiss leteszi a gallyat az árokba. Ide kell visszaérnie.

Amikor eléri a várost, jobbra fordul. Felkapaszkodik a dombra. A girbegurba utcácska a főtérre vezet. A kis tér egyik oldalán sárgára festett, barokk templom. Ebben a városban minden kicsi. Lakályos. Mint a tengerparti dalmát városkákban.

A vendéglő cégtábláján két kutya űz egy szarvast. Itt balra fordul. Nem veszi elő a térképet.

Az ötödik ház a múzeum. Ez is sárga. Ez is barokk. Földszintes, hosszú épület. Nyolc ablak néz az utcára. Mindegyiken hasas vaskosár. A ház végében magas téglafal. Az is sárgára festve. Zöld, boltíves, barokk kapu. A bejárattól jobbra és balra üveg alatt plakát: KIS SZOBROK A NAGYVILÁGBÓL.

Jovan Kiss nem áll meg a múzeumnál. Erre már sokan járnak. Elsétál az utcácska végéig. Ott megfordul. Cigarettára gyújt. Nézelődik kényelmesen. Mint a turisták. Csak nem lóg fényképezőgép a nyakában.

Elindul visszafelé. A múzeum előtt benyomja karóráján a stopper gombját. Kényelmesen sétál a macskaköves utcákon.

A város határában éri el az országutat. Most már nagyobb a forgalom.

Messziről látja az ártéri erdő szélén előre dűlő fűzfát. Onnan harminclépésre van a gally.

Amikor visszaér a kőgátra, megállítja a stoppert. Negyvennégy perc ötven másodperc.

Nagyon meleg van. Leveti a nadrágját. Kibújik a trikójából. A nap égeti a bőrét. Fürdőnadrágja sötétkék.

Szentendre térképét darabokra tépi. Meggyújtja a hamutartóban.

Előveszi a hajózási térképet. Sokáig nézegeti. Előre-hátra hajtogatja.

Felszedi a horgonyt. A kikötőkötelet eloldja a kőről. Lassan végigsiklik a gát mellett. Elhagyja a piros bóját, beér a hajózóútba. Előretolja a gázkarokat. Eléri a Szentendrei-sziget csúcsát. Balra a magasban a visegrádi várrom. Széles ívben megkerüli a zátonyt jelző kerek bóját. Bekanyarodik a Nagy-Dunára.

A partok eltávolodnak. Kiszélesedik a víz. A sodrás itt már a motorokat segíti. A Vércse tajtékcsíkot húz maga után.

Hátrahúzza a gázkarokat. A hajó teste nem ütődik olyan keményen a vízhez.

Az 1685-ös folyamkilométernél fekete bóják terelik a bal partra a hajókat. Jovan Kiss kétezer fordulatra csökkenti a sebességet. Átvág a jobb partra. A mélységmérő négyméteres vizet mutat. Aztán három méter.

Két hajóhossznyira van a Kompkötő-szigettől. A térkép jelzi, hogy a sziget déli csúcsánál mély a víz. A part függőlegesen mered ki a Dunából.

A sziget végénél visszafordítja a csónakot. Ismét ár ellen halad. A motorok dohognak.

A partot figyeli. Fák, sűrű bokrok, derékig érő aljnövényzet.

Kétszer is végigpásztázza távcsövével a szigetet.

Senki.

A sodrás erős.

A sziget közepén hatalmas fűzfa lóg a víz fölé. Meztelen gyökerei a Dunába kapaszkodnak. Jovan Kiss egy karvastagságú gyökérhez kötözi a kikötőkötelet.

Tíz percig vár. Olykor szeméhez emeli a távcsövet. Méterről méterre végigtapogatja a szigetet. A túlsó partot is.

Senki.

Elővesz két horgászbotot. Felcsalizza. A botokat a csónak korlátjához rögzíti.

Kezeslábasba, tornacipőbe bújik. Az arcát vastagon bekeni szúnyogriasztóval. Kezére pamutkesztyűt húz. A szerszámos láda mellől kiemel egy rövid nyelű ásót.

Derékig ér a csalán, a gaz. Óvatosan hajtogatja félre a bokrokat, nehogy letörjön egy ágat.

Rajokban veri föl a szúnyogokat. Ott döngnek körülötte, és csípik. Hiába a kezeslábas, a szúnyogriasztó.

Jovan Kiss nem csapkod. Tudja, hogy felesleges.

A parttól ötven méterre derékvastag juharfa.

Jovan Kiss szeméhez emeli a nyakában lógó távcsövet. Araszonként tapogatja végig a szigetet.

Senki.

A távcsövet leteszi a juharfa tövébe.

Most már meghallja, ha valaki közeledik. A vízről nem lehet őt látni.

Ásni kezd. Nyugodtan. Nem siet.

A szúnyogok marják. A veríték végigcsorog az arcán. A hónalja alatt, a lábszárai között.

Négy óra alatt végez. Tízpercenként megáll. Nem pihenni, hallgatódzni.

Csak a szúnyogok sivítanak a füle körül.

Valahol egy harkály kopácsol.

A gödör szabályos. Kétszer is leméri. A kiásott földet kupacba rakja.

Ezt megtalálja sötétben is.

Csípi a veríték, marják a szúnyogok.

Beméri az irányt a juharfától a parti fűzig.

Nem fogja elfelejteni.

A kezeslábast, a tornacipőt, az ásót, a kesztyűt műanyag zsákba csomagolja. A Duna közepén leállítja a motorokat. Egész teste ég, viszket. Leereszti a hajó farán levő fürdőlépcsőt. Derékig a vízbe merül. Várja, hogy lehűljön a teste.

Húsz percig úszik a lassan sodródó Vércse körül.

Amikor visszamászik a csónakba, nem viszket úgy a teste. A szúnyogcsípések még égnek. Nem nyúl hozzájuk.

 

Kora délután átöltözik. Kék vászoncipő, halványkék farmer, sötétkék selyeming.

Vállra akasztható tengerészzsákjába fürdőnadrágot tesz. Törülköző, szappan, fésű, parfüm, papucs, fürdőköpeny.

A teste még mindig ég.

Az autóbusz zsúfolt. Kiss nem szereti a tömeget. Az izzadságszag ingeríti.

A peron sarkába húzódik. Nagyon meleg van.

Nem messze tőle egy vörös hajú lány. Nyakában parányi rubin, vékony aranyláncon.

A lány kinéz az ablakon.

Jovan Kiss tekintete nem mozdul a lány tarkójáról. A szeme porcelánkék.

Tudja, hogy a lány érzi a tekintetét.

A lány visszafordul. Kíváncsi a szeme.

Jovan Kiss elvigyorodik. A lány lehajtja a fejét. Aztán odaadja a tekintetét Kissnek.

Háromlépésnyire vannak egymástól.

Jovan Kiss nem mozdul. Nézi a lányt. A tekintete kék.

A lány elindul az ajtó felé. Jelzi, hogy leszállni készül.

Jovan Kiss nem mozdul a peron sarkából.

A vöröshajú kétszer is visszanéz rá. A megállóban mindenkit maga elé enged. Amikor lelép a lépcsőre, még egyszer visszapillant Kissre.

Jovan Kiss elvigyorodik.

A busz megy tovább.

Kiss elégedett.

A Margitsziget bejáratánál száll le. Gyalog megy a strandfürdőig. Az út mentén piros virágok nyílnak.

A strand pénztárai előtt százával kígyóznak az emberek. Nagyon meleg van.

Jovan Kiss megkerüli az egyik sort. Odalép a pénztároshoz. Épp akkor, amikor egy vendég megváltja a belépőjét. A következő elől elállja az utat. Hosszúkás, fekete igazolványt nyújt be a pénztárablakon. Felpattintja. A benne levő százforintos a pénztárosnő ölébe csúszik.

– Kabint kérek.

Vigyorogva int az igazolvánnyal a meglepett pénztárosnőnek.

A sorban állóknak annyi idejük sincs, hogy méltatlankodjanak.

Jovan Kiss leteríti kék köpenyét a satnya fűre. Három hete nem esik. A fűszálak megsárgultak.

A tengerészzsákot a feje alá teszi. Negyedórát alszik. Csak éjszaka nem tud altató nélkül aludni.

Amikor fölébred, pontosan négy óra van.

A meleg alig csökkent. A hangszórókból tánczene üvölt. Zsúfolt a strand. A medencékben talpalatnyi hely sincs.

Jovan Kiss nyújtózkodik. A köpenyt a vállára dobja. Belebújik a papucsába. Elindul a strand északkeleti sarka felé. Óvatosan lépdel, nehogy belebotoljon a napozókba. Puhán jár, mint a macska.

Már messziről látja. Pontosan a sarokban, a kerítés mellett. Hatalmas, sárga fürdőlepedőn. Feje búbjától a talpáig csillog a napolajtól.

Jovan Kiss megáll. Nézelődik. Sokáig. Mindenkit szemügyre vesz a kopaszodó, köpcös férfi közelében.

Leteríti kék köpenyét a sárga fürdőlepedő mellé.

– Megengedi?

– Sajnos, nem tudok magyarul – mondja a köpcös szerbül.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Akkor honfitársak vagyunk. Jovan Kiss, Belgrádból.

– Milan Davcek. Szintén Belgrádból.

Néhány percig az időjárásról beszélgetnek. Milyen nagy a meleg. Még éjszakára se hűl le a levegő. Júniusban ez szokatlan.

És milyen érdekes, hogy két belgrádi épp itt találkozik. Budapesten, a Margitszigeten. A Palatinus strandon.

Jobbra tőlük fiatal pár csiklandozza egymást. A lány sivít. Balra hetven év körüli férfi horkol. Hanyatt fekszik a gyékényen. A mellkasa szabályosan emelkedik.

Milan Davcek készségesen beleegyezik, hogy igyanak egy pohár italt a közeli Nagyszállóban. Különösen, miután kiderül, hogy Jovan Kiss szenvedélyes horgász. Davcek is él-hal a horgászásért.

 

– Rég abbahagytam a szakmát, főnök – mondta Milan Davcek, amikor Jovan Kiss négy hónappal ezelőtt letelepedett mellé egy belgrádi kávéházban.

Délelőtt volt. Csak két asztalnál ültek a sárgára tapétázott helyiségben.

Kiss a lakásától követte Davceket.

– Én is – mondta Jovan Kiss. – Tudja jól.

A zömök, kopaszodó Davceket műszaki zseniként tartották számon a rendőrségen. Főleg riasztóberendezésekkel foglalkozott.

Csak háromszor tudták elítélni.

Ötvenkét éves volt. Mindenki tudta a főkapitányságon, hogy nem három betörés van Davcek rovásán.

Amikor Jovan Kiss leült mellé a márványasztalhoz, Davcek már négy éve szabadlábon volt. Elektroműszerészként többet keresett, mint bármelyik társa a szerszámgépgyárban. A munkáját nagyra becsülték.

– Úgy látszik, abbahagyta – csodálkozott Lovcen százados.

Nem tudta elhinni, hogy Milan Davcek végleg jó útra tért. Olykor ráállította egy emberét.

Hiába.

Davcek nyolc órát dolgozott, labdarúgó-mérkőzésre, moziba járt, horgászott. Mindennap fél órát sétált az édesanyjával. Hetente kétszer Az Öreg Ladikhoz nevű kocsmában vacsorázott. Élvezettel válogatott a halételek közül.

Az alvilágból senkivel sem találkozott.

Jovan Kiss sem hitte, hogy Davcek jó útra tért. Tudta, hogy a betörésnél, ami miatt öt évet kapott, tízmillió dinár értékű ékszer tűnt el. Csak egy zöldfülűt kaptak el, aki falazott. Ő köpte be Davceket. A zsákmány nyomtalanul eltűnt.

Jovan Kiss azt is tudta, hogy három hete halt meg Davcek édesanyja. A kopasz imádta az anyját. Mindennap vitt neki cukrászsüteményt. Az öregasszony imádta az édességet. Nagyon kövér volt.

Mindezt természetesen a rendőrség is tudta. Csak nem jutott arra a következtetésre, mint Jovan Kiss.

– Szép summa vár magára Ausztriában – mondta Kiss a kávéházban.

Davceknek a szeme se rezzent. Tejszínhabos rizst evett. Ő is szerette az édességet.

– Nem tudom, miről beszél, főnök.

Kiss sokra becsülte a nyugalmát.

– Mondhatnám azt is, hogy Olaszországban. De én azt mondom: Ausztriában.

Milan Davcek nem is válaszolt.

– Szerzek magának útlevelet.

Davcek felnézett rá. Az arca nyugodt volt.

– Ha beadom a kérvényt, valószínűleg megkapom az útlevelet.

– Valószínűleg. És ha mégsem?

Davcek újra kanalazni kezdett a gyümölcsös rizsből.

– Én befejeztem, főnök.

Jovan Kiss kivette a kezéből a kanalat. A nagyujja és a mutatóujja közé fogta. Összeszorította a markát. Az acélkanál pengve eltört.

– Akkor fejezi be, ha eljut Ausztriába.

Davcek részesedése kétmillió volt. És a kamatok. A bank nevét is tudta. Megkapta az értesítést.

Milan Davceknek volt egy szenvedélye. A fiatal fiúk.

Ez pénzbe került. Egyre több pénzbe.

A rendőrség természetesen ezt is tudta. A homoszexualitás nem volt büntetendő. És Davcek nem költött többet, mint amennyit megkeresett.

Davcek viszont azt tudta, hogy a fizetéséből nem sokáig telik már fiúkra.

– Mi az ára?

– Egy kis segítség. Útközben. Magyarországon.

– Széf?

– Az nem a maga gondja. Tökéletesen biztos munka. És magának gyerekjáték.

– Mindenki tökéletesnek hiszi a maga buliját – mondta Davcek.

Jovan Kiss bólintott.

– Csakhogy most én vagyok a főnök.

Milan Davcek felállt. Odament a tálalóasztalhoz. Elvett egy kiskanalat. Visszaült az asztalhoz. Kanalazni kezdte a gyümölcsös rizst.

– Nyugalmat akarok.

Jovan Kiss elhitte.

– Ha megegyezünk, meglesz.

– Jó – mondta Milan Davcek.

A meglepetésnek nyoma sem látszott rajta. Pedig a bécsi bankszámláról rajta kívül mindössze ketten tudtak. És a férfi, aki mellette ült, a bűnügyi rendőrség nyugalmazott őrnagya volt.

Milan Davcek sok mindent látott életében. Megtanulta, hogy ne csodálkozzék. És hallgasson. Ez is a szakmájához tartozott.

– Minden rendben? – kérdezi Davcek a Nagyszálló teraszán.

A feje búbja is izzad. Kockás zsebkendővel törölgeti az arcát.

Még mindig nagy a meleg.

Jovan Kiss bólint. A határvizsgálatról nem óhajt beszámolni.

Kiss camparit rendel. Citrommal, szódával, jéggel. Davcek limonádét. Nem iszik szeszt.

– És maga?

Davcek bólint. A határőrök az útlevelét ugyanolyan gépiesen bélyegezték le, mint a többi utasét.

A strandról a Nagyszállóig Kiss többször körülnézett.

Nem követték őket.

A terasz zsúfolt. Az asztalokat színes napernyők árnyékolják. Jovan Kiss alaposan szemügyre veszi a szomszédaikat.

Nem akar suttogni.

Ha valaki kihallgatja a beszélgetésüket, ezt hallhatja:

– Szívesen felajánlom a tartalék botjaimat.

– Igazán kedves.

– Mindig hozok magammal tartalékot. A csónakban elfér.

– Nem horgászni jöttem. Csak nyaralni. De egy jó pecázás mindennél többet ér.

– Azért ne nagyon reménykedjék. Errefelé ritkán harap a hal.

– Fogtam én Zemunnál egy tizenhat kilós csukát. A fényképe benne volt a horgászújságban.

– Magáért megyek a szállodába.

– Köszönöm.

– Megnézhetnénk Szentendrén a múzeumot. Az egy kisváros, tudja. Húsz kilométerre Budapesttől. Az újság azt írja, a kiállítás nagyon érdekes.

– Nem sokat értek a művészetekhez. Festmények?

– Szobrocskák. Kis szobrok a nagyvilágból. Ez a kiállítás címe. Egyiptom, Mexikó, India. Az újság szerint egyik se nagyobb, mint két arasz.

– Megnézhetjük.

– Van a város fölött egy kőgát. Alkonyatkor talán fogunk valamit.

– Én Grockát szeretem. A halászok azt mondják, van ott egy öreg harcsa. Legalább negyven kiló. Két éve lesek rá.

– Egyszer megpróbálhatnánk együtt.

 

Jovan Kiss és Milan Davcek tizenegykor ér a múzeum bejáratához. A kapu mögött kis előcsarnok. A végében kopott asztal mögött ősz hajú nő. Az asztalon katalógusok. Színes levelezőlapok a városka műemlékeiről.

– Fejenként két forint – nyújtja a nő a jegyeket.

A vállán horgolt kendő. A múzeum kellemesen hűvös. Az utcán éget a nap.

– Először balra menjenek. Ott az indiai gyűjtemény.

Az indiai teremben aranyozott Buddhák, Visnuk, Krisnák üldögélnek az üvegtárlókban. A másik két teremben egyiptomi terrakották. Inka állatszobrok. Maláji elefántcsont-faragványok. Szúette középkori korpuszok. Féldrágakőből csiszolt japán figurák.

Az épületet könnyű kiismerni. Az előcsarnokból balra egy, jobbra két terem nyílik. Az ablakok az utcára néznek. Az ősz hajú nő mögött kétszárnyú ajtó. Nyilván az udvarra vezet. Jovan Kiss tudja, hogy a gondnokék lakása az udvari részen van.

Milan Davcek rá se néz a szobrokra. A falakat vizsgálja. A kapcsolókat. A vezetékeket.

Az ajtók fölött apró dobozok. Nagyon primitív berendezés lehet.

Davcek tizenkét évvel azelőtt szétszerelte az egyik zágrábi bank riasztókészülékét. Hat órát dolgozott rajta. Pedig megvolt a kapcsolási táblázat. Máig is emlékszik a rajzra.

A rendőrség sosem tudta rábizonyítani. Csak a munkából következtettek Davcekre.

Milan Davcek sértve érzi magát. Ezekkel a vacakokkal egy villanyszerelő is elboldogul. Nem az ő súlycsoportja.

A belső terem sarkában idős férfi ül. Zakóban, nyakkendőben. Tömött bajusza ősz. Bóbiskolni látszik.

Jovan Kiss ismeri a múzeumi teremőröket. Nyugdíjasok, egy kis mellékkeresetért.

– Ne haragudjék, merre van a W. C.?

Az öreg mégsem bóbiskol. Csak a feje billen előre.

– Sajnos nincs. A téren van nyilvános W. C.

Jovan Kiss szeretett volna kimenni az udvarra. Nem fontos. Bízik az informátorában.

Még egyszer megnézi a tárlókat. A faasztalokon összecsavarozott plexilapok takarják a szobrocskákat.

Még sosem dolgozott múzeumban.

Ezek a milliókat érő csecsebecsék gondosabb védelmet érdemelnének.

Az informátor pontos volt. Ez gyerekjáték.

Körülnéz.

Davcek már nincs a múzeumban.

Van némi kockázat, hogy együtt jöttek. De Davcek nem tud magyarul. Egy szerbül beszélő férfira könnyebben emlékeznek.

– Viszontlátásra – köszön az ősz hajú nőnek.

– Viszontlátásra – mondja az asszony.

Fel sem néz a könyvből, amit olvas. Tolsztoj Háború és békéje. Bolkonszkij épp most sebesül meg.

A könyvet a helyi könyvtárból kölcsönözte.

– Gyerekjáték – mondja Davcek.

A Vércse tajtékos csíkot húz maga után.

Jovan Kiss nem felel. Élvezi a száguldást. A két motor csendes, egyenletes dohogását.

– Aludja ki magát. Tud délután aludni?

– Mindig tudok.

– Altatóval?

– Még sose szedtem.

Kiss balról megelőz egy bolgár tolóhajót. Négy fával rakott bárkát tol maga előtt. Amikor egy vonalba ér a parancsnoki híddal, meglengeti a karját. A kormányos visszaint.

Hol lesznek ezek holnapra, gondolja Kiss.

Most nyugodt. A veszélytől.

– Csak ne legyen olyan biztos. Húsz éve én se tudtam, mi az altató. Most minden este szedek.

Davcek arca csillog a napolajtól. Érzékeny a bőre.

– Ki van zárva. Ha én leteszem a fejem, máris alszom.

Davceket a partra teszi.

Megiszik három pohár vörös bort. Mohón hajtja fel egymás után. Aludni akar.

Most már nyugtalan. Szereti ezt a nyugtalanságot.

Az erős bor elzsongítja. Enni nem eszik. Megiszik még egy pohárral. A Duna sebesen folyik. Kiss hátradől az ülésen. A vizet nézi. Nem gondolkozik. Az izmai lazák.

Ilyen volt a régi Jovan Kiss. A fiatal. Akit a társai Ordasnak hívtak.

Este hatig alszik. Felébred, mielőtt csörög az óra. Az időérzéke ilyenkor álmában is pontos.

Kávét főz. Dupla adagot. Kibont egy csomag Marlborót. Kortyolja a forró kávét. Mélyeket szív a cigarettából.

Egy csoport gyerek közeledik. Buzgón lapátolnak a kajakban. Az edző motorcsónakból ordítja az utasításokat.

A nappali hőség után most kellemes a levegő.

Sajtot eszik és szalámit. Sok kenyérrel. Éhes.

A morzsákat a vízbe szórja.

Jovan Kiss elővesz két hátizsákot. A fenékdeszka alól két könnyű alumínium ládát. A ládák vastag filccel vannak bélelve.

Kiveszi a szekrényből a nylonzsákot. Egy másik zsákban Davcek kezeslábasa, tornacipője, kesztyűje. Vadonatúj.

Jovan Kiss kezeslábasának két bőrrel bélelt zsebe van. A jobb combján és a bal hóna alatt. Kést csúsztat a zsebekbe. Van még hat a csónakban. A pengéje mindegyiknek más alakú.

Jovan Kiss bármelyikkel tíz méterről eltalálja egy kártyalap közepét. Tíz dobásból tízszer.

Nagyon sokat gyakorolta.

 

Coole kapitányt ejtőernyővel dobták le a partizántáborba. Jovan Kiss akkor már harmadik hónapja élt a hegyekben. Egyenruhája nem volt. Csak egy ócska puskája. És egy vörös csillagos sapkája.

Négy hónappal azelőtt tudta meg, hogy az egész családját megölték Újvidéken. Az apját, az anyját, a húgát. A Duna-parton belelőtték őket a jeges vízbe. Előbb le kellett vetkőzniük. Tizenöt fokos fagyban. Jovan Kiss didergett, ha rájuk gondolt.

Az apja békés ember volt. Az anyja büszke. Ha valami rosszat tettek, három napig nem szólt hozzájuk. Aztán meg kellett csókolniuk a kezét.

Jovan Kiss úgy gondolta, az anyja nem reszketett, amikor agyonlőtték.

Hacsak nem a hidegtől.

Kiss Belgrádban járt egyetemre. Első éves joghallgató volt. Halottat akkor látott először, amikor a németek Belgrádot bombázták. A szomszéd házat telitalálat érte. Jovan Kiss egy hatéves lányt kapart ki a romok közül. A bal karja hiányzott. Egy öregasszonynak nem volt feje. A halottakat sorba fektették az úttest szélére.

Harminckettőt. Senki se maradt életben abból a házból.

Jovan Kiss már csak ölni akart. Álmában a húga tágra meredt, kék szemét látta. A társai rázták föl, úgy kiabált. Aztán csak feküdt a sötétben, fázott, és a húga szemét látta.

Ölnie kellett.

Később sok embert ölt. Akkor már nem álmodott a húgával. Olykor az anyja kőmerev arcát látta. Gyönyörű volt. Hiába szólította meg álmában, az anyja nem szólt hozzá. Ezeken az éjszakákon lucskosra izzadt. A teste bűzlött a verítéktől. De már nem kiabált.

A századot fölsorakoztatták a tisztáson. Coole kapitányt a parancsnok és egy tolmács kísérte. A kapitány szőke volt. A feje kicsi, mint egy madáré.

Legalább tíz kilóval volt könnyebb Kissnél. Az első viadalukon két perc alatt végzett vele. Jovan Kiss nem tudta, hogyan csapott le rá a kapitány tenyerének éle.

A világ egy percre elsötétedett.

Coole kapitány a brit hadsereg egyenruháját viselte. Kopott zubbonya mellén kitüntetések szalagjai. Úgy hírlett, azelőtt a sivatagban szolgált. Senki sem tudta, honnan származott a hír. Coole kapitány sosem beszélt magáról.

Öt embert választott ki a századból. Más századokból is válogatott embereket. Sokáig nézte őket, összehúzott szemmel. Aztán továbblépett. Vagy intett.

Jovan Kissnek hónapokig nem volt módja, hogy öljön. Napi tizennégy órát gyakorlatoztak. Coole kapitány megtanította őket nyomkeresésre, titkos írásra, rejtőzésre, robbantásra, közelharcra.

Elsősorban arra igyekezett megtanítani őket, hogy soha ne féljenek.

– A katona félhet – mondta Coole kapitány. – Attól még jó katona lehet. Ha a felderítő fél, akkor vége.

– Két ember pisztollyal semmi. Ha ügyesek, három vagy négy se. Sose felejtsék el: azok katonák. Nem tudnak mást, mint meghúzni a ravaszt.

A pisztolyt semmire se becsülte. Játékszer. Csak ijesztgetésre jó. Vagy két lépésről.

A távcsöves puska. Azzal ötszáz méterről szét lehet lőni a vállízületet.

Akinek szétlövik a vállát, nem védekezik.

Távcsöves puska abban az időben az egész partizánezredben nem volt.

A géppisztolyra vigyázni kell, mondta Coole. Azzal a leghülyébb katona is találhat. Kis távolságból persze. Ingerelni kell, hogy lője ki a tárat. Akkor harminc másodpercig védtelen. Ennyi idő alatt egy felderítő kézzel is végez vele.

– Egy felderítő – mondta Coole kapitány. – Nem maguk.

Három harcost leültetett egy tisztásra. A derékszíjukon pisztolytáska. Akkor már Jovan Kissnek is volt egyenruhája.

Akkor vették észre, amikor négy lépésre volt tőlük. Az elsőnek a tarkójára ütött. A fiatal macedón eldőlt. Az eget nézte. Jovan Kiss kirántotta a pisztolyát. A karjára kapott egy ütést. Nem volt többé karja. Egy homokzsák lógott a válláról. A harmadiknak kirúgta a pisztolyt a kezéből. Fejjel rohant a gyomrába.

– Ez szakma, uraim – mondta Coole kapitány. – Mesterség. Meg kell tanulni. Aztán gyakorolni kell. Állandóan. Mint a hegedűművészek. Aki nem gyakorol, annak vége.

Aztán Coole ült a tisztásra. Fegyver nem volt nála. Cigarettázott.

Jovan Kiss hátulról közelítette meg. Egy ugrás hiányzott, hogy elérje. Akkor lerepült fejéről a csillagos sapka.

Kiss nem látta, honnan vette elő a kapitány a kést. A mozdulatot is alig látta, ahogy elhajította.

– Ezt nem a sapkájába kapta volna – mondta Coole kapitány.

A tőrre esküdött.

– Hangtalan. Tíz méterről biztos a találat. A gyomorra kell dobni. Nehogy elcsússzon a bordákon.

– És ami nem mellékes! – mondta a kapitány. – Ha lebuknak és pisztoly van maguknál, végük. Ha egy kés – hát, istenem. Lehet magyarázkodni.

Lőszer se kell hozzá. Bárhol lehet vele gyakorolni.

Azért volt pisztolya is a kapitánynak. Egy hosszú csövű Colt. Soha nem használta.

Az első bevetésre négyüket vitte magával.

 

Hatvan kilométert gyalogoltak másfél nap alatt. Sziklára föl, hegyről le. Mindig takarásban.

Az üzemanyagraktárt szögesdrót vette körül. A kerítés előtt géppisztolyos őr.

A kapitány intett a szemével Kissnek.

Kezében csőre töltve a géppisztoly.

Jovan Kiss öt perc alatt közelítette meg az őrt. Hason csúszva, a könyökével és a térdével tolva előre magát.

Azt a feszültséget érezte, amire azóta is sóvárgott. Nem a földön kúszott: a veszélyben.

Amikor az őr megfordult, a tarkójára ütött. Azzal a mozdulattal, amit százszor gyakoroltak. A német elesett; a torkára lépett. Vastag talpú bakancsa alatt megroppant a gége.

Jovan Kiss nem gondolkodott. Dolgozott. Ez szakma. A kést a német szívébe döfte. Érezte, ahogy a test megrándul a talpa alatt.

Coole kapitánnyal egy kézigránát végzett. A német hadosztály-parancsnokságot támadta meg egy csoporttal. Fölszakadt hasából kilógtak a belei.

A partizánok visszahozták a holttestet a táborba.

Eltemették, mint a többieket. Koporsó nélkül. A köves földbe.

A győzelem után kiásták Coole kapitány holttestét. Hazavitték Angliába.

Jovan Kiss sosem járt Angliában. Nem látta Coole kapitány sírját. Azt sem tudta, mi volt a kapitány valódi neve.

Coole oldalzsákjában megtalálták a végrendeletét. A Coltot Jovan Kissre hagyta. Tizennégy töltény volt hozzá.

Kiss négy németet ölt meg a hosszú csövű Colttal. De inkább kézzel dolgozott. Vagy késsel.

 

Éjfél után érnek a múzeumhoz.

Az ég befelhősödött.

Kedvező, gondolja Kiss.

Ilyenkor kifinomul a hallása.

Az egyik házban ingaóra üt.

Davcek tüdeje sípol, amikor fölkapaszkodnak a dombra.

Nem találkoznak senkivel. Kiss világos ablakot sem lát. A városka alszik.

Mindketten szürke kezeslábasban, sötétkék tornacipőben.

Amikor a múzeumhoz érnek, fekete pamutkesztyűt húznak. A fejükre fekete harisnyát. A tornacipőre nylonzacskót. Gumival erősítik meg a bokájukon.

A kapu zárjával Davcek húsz másodperc alatt boldogul. A pántok nem csikorognak.

Rendes emberek, gondolja Kiss.

Davcek bezárja a kaput.

A fal mellett mennek a gondnok lakásáig. Kiss lenyomja a kilincset. Az ajtó kinyílik. Nesztelenül.

Rendes emberek, gondolja Kiss.

Jovan Kiss fölkattintja az elemlámpáját. Az előszobából jobbra valószínűleg a konyha nyílik. Mellette a fürdőszoba. A következő ajtó a nappali. Vagy a hálószoba.

Kiss nem tudja, hány szobás a gondnok lakása. A padló megreccsen a lába alatt. Nem törődik vele. Benyit a szobába. Asztal, négy szék, tálaló. A túlsó falon még egy ajtó.

Ez a nappali.

Az éles fényű lámpa végigpásztázza a barna kettős ágyat. Kiss hallja Davcek szuszogását maga mögött.

A bal oldali ágyban az ősz hajú nő alszik, aki a jegyet adta. Nyugodt az arca.

Jovan Kiss az ablakra világít. A redőny le van eresztve.

Fölkapcsolja a villanyt.

A gondnok pislogva ül föl az ágyban. Megdörzsöli a szemét. Fehér hálóingben van.

Az asszony nem ül föl. Nyakáig húzza a takarót.

– Csönd – mondja Jovan Kiss. – Akkor nem lesz semmi bajuk.

Műanyag zsineget vesz elő a kezeslábas zsebéből. Megkötözi az asszonyt. Ügyel, nehogy túlságosan meghúzza a zsineget. A száját ragtapasszal ragasztja le.

Davcek ott áll a gondnok ágya mellett. Kiss tudja, hogy nem számíthat rá. Ez nem az ő szakmája.

Az öregember szája olyan, mint a harcsáé. Lefelé biggyed. Gyér haja borzas az alvástól.

Kiss a torkának szegezi a kést.

– Hol a riasztóberendezés?

Az öregember pislog. Kiss megnyomja a kést. A gondnok szeme kidülled.

– Hol a riasztóberendezés?

Az öregember felvisít. Letépi Jovan Kiss fejéről a fekete harisnyát.

Kiss a gondnok torkára üt. A tenyere élével.

Az öreg hörög. Visszapottyan az ágyba.

Jovan Kiss megfogja a gondnok torkát. Két kézzel. Megszorítja. Óvatosan. Egy perc múlva lazít a szorításon. A gondnok tüdeje sípol.

Hallja, ahogy Davcek szuszog.

– Hol a riasztóberendezés?

– Az előszobában – súgja az öregember.

Nincs hangja.

Milan Davcek az ajtó mellett megtalálja a kapcsolótáblát. Csavarhúzóval lecsavarja a fedelét. Két percig nézegeti a szerkezetet.

Ilyen egyszerű berendezést még nem látott.

Ettől ideges lesz.

Óvatosan dolgozik.

Igaz, mindig óvatosan dolgozik.

Kiss megkötözi a gondnokot. Úgy, mint a feleségét. Beragasztja a száját.

A fekete harisnyát nem húzza vissza a fejére. Most már mindegy.

Két óra alatt minden szobrocskát kiszednek a tárlókból. Kiss gondosan vattába csomagolja őket. Úgy teszi az alumínium ládákba. A ládákat a hátizsákokba.

– Várjon meg a kapunál.

A hátizsákját odanyújtja Davceknek.

A kopasz izzad. Jovan Kiss undorodik a verítéktől.

Megfogja Davcek vállát. Megszorítja, hogy az ízületei ropognak. A kijárat felé penderíti Davceket.

A kopasz, kezében a két hátizsákkal, megbotlik. Jovan Kiss ismét megfogja a vállát. Most nem szorítja meg.

Milan Davcek kimegy.

A rendőrség szabályzata szerint ölni csak akkor szabad, ha muszáj.

Jovan Kiss nem így tanulta a hegyekben.

Ott akkor kellett ölni, ha lehetett.

Jovan Kiss sok embert ölt meg. Géppisztollyal a gyomorra célzott. Bal kézzel leszorította a dobtárat, hogy ne vágjon föl a cső.

A kés más. Akkor a kezével érezte a halált. Hallotta a hörgést.

A tábori csendőrök nem hallhatták a húga hörgését. Azt mondják, részegek voltak. Minden tár után meghúzták a pálinkás kulacsot.

Jovan Kiss sosem ölt részegen.

A Duna-parton felfegyverzett csendőrök álltak. Levetkőztetett áldozatok.

Jovan Kiss mindig fegyveres embert ölt. Aki megölhette volna őt.

Száz százalék, mondta Coole kapitány. Mindig százszázalékos biztonsággal.

– Persze – mondta Coole – soha sincs százszázalékos esély.

Mióta a háború véget ért, Jovan Kiss három embert ölt meg. Egy rablógyilkost, aki kilőtte a zakója vállából a tömést.

És még kettőt.

Ha volna százszázalékos biztonság, nem lenne veszély.

Jovan Kiss eloltja a hálószobában a villanyt. A zseblámpa fényében látja a gondnok öreg arcát. A száján meggyűrődött a ragtapasz. Kiabálni akart.

Fölrántja a takarót a gondnok fejére.

Rádobja az asszonyéra is.

Ha nem látják, akkor könnyebb.

Tudja.

Nagyon jól tudja.

Az asszony szíve szaporán ver. A takaró megemelkedik.

Jovan Kiss szúr.

Az öregasszony teste megfeszül a takaró alatt. Aztán elernyed.

Jovan Kiss kihúzza a melléből a kést. Megkerüli a barna kettős ágyat. Lerántja a gondnok fejéről a takarót. A tenyere élével a nyaki érre csap.

Tudja, hogy az öreg most nem érez semmit.

Azt sem, ahogy a tőr a bordái közé hatol.

Fölhajtja az asszony arcáról a takarót.

A szeme üveges.

Nem fogja megtudni, mi lett Bolkonszkijjal.

Megkerüli az ágyat.

Az öregember a mennyezetet nézi. A ráncok mintha elsimultak volna az arcán.

Jovan Kiss tudja, hogy nem lát már semmit.

Elég halottat látott életében.

Danilo Vujicsics mellette hasalt egy szikla mögött. Nem mozdultak. Két német géppuska lőtte be őket.

A rövid sorozatok kicsipkézték a sziklát.

Bebújtak volna a földbe, ha lehet.

Pakk, csattant a szikla.

Ezt is megúsztuk, gondolta Kiss.

A fejét nem emelte föl. Óvatosan arra fordította az arcát, ahol Vujicsics hasalt.

Danilo Vujicsics az eget bámulta. Vihar volt. A felhők egymást kergették az égen.

Vujicsics már nem látta a felhőket.

Semmit sem látott.

A homlokába egy sziklaszilánk fúródott. A vége kiállt.

Jovan Kiss gondosan megtörli a kést a takaróban. Visszacsúsztatja a kezeslábas bőrrel bélelt zsebébe.

Az apjával sosem találkozott álmában. Az apja földrajzot tanított az újvidéki gimnáziumban. A neve magyar volt, de mindig szerbnek vallotta magát. A földrajz szerint a haza ott van, ahol élünk.

A németeknek, akiket Jovan Kiss megölt, mindig a szemét figyelte. Tudta, mikor merevedik meg a tekintetük.

Nem szerette a géppisztolyt. Akkor nem látta a szemüket.

Jovan Kiss hatszor sebesült. Mindig csak súrolta a golyó.

Fájt kegyetlenül.

Kiss átveszi a hátizsákját Davcektől.

Érzi, hogy a kopasz izzad.

Fejével int a kapu felé.

Davcek nem mozdul.

Most már felhőtlen az ég.

Süt a hold.

Milan Davcek arca gyöngyözik. A szeme rémült.

– Mit csinált velük?

Jovan Kiss a kapura mutat.

Davcek kinyitja.

Most nem remeg a keze.

Harmincnégy perc alatt érnek vissza a Duna-partra. Kiss benyomta a stopper gombját.

A városkában mindenki alszik. Gyenge szél fúj. Északnyugati.

– Forrassza le a ládákat! – mondja Kiss.

Akkor már kint vannak a nyílt vízen.

Milan Davcek rákapcsolja a pákát az akkumulátorra. Jovan Kiss látja, hogy a keze remeg.

– Igyekezzék.

A forrasztópáka serceg.

– Kész?

– Ezt nem teheti velem.

Davcekből dől a veríték.

A kopasz letépi a vezetékeket az akkumulátorról. A vízbe hajítja.

Jovan Kiss hátrarántja a gázkarokat. A csónak orra a vízbe bukik. Davcek előrezuhan.

Kiss hátraperdül a forgatható kormányülésen.

Érzi az izzadságszagot.

Undorítja.

Porcelánkék szeme hideg.

– Harminc éve dolgozom ebben a szakmában – hörgi Davcek. – És még nem láttam vért, érti?

Jovan Kiss rágyújt egy cigarettára. Mélyen leszívja a füstöt. Látja Davcek eltorzult arcát.

– Tudja, hány embert öltem meg?

A kopasz nem válaszol. Izzad.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Én sem tudom.

Előretolja a gázkarokat. Lassan, szabályosan.

– Mondok magának valamit.

Jovan Kiss nyugtalan. Csak a hangja nyugodt.

– Semmi értelme, hogy föliratkozzék az ismeretlen halottak listájára.

Amikor a háború után Belgrádban fölavatták az Ismeretlen Katona síremlékét, Jovan Kiss tagja volt a díszőrségnek.

Fényes csizma, vadonatúj egyenruha. Jobb kezével a géppisztoly tárát fogta, a ballal a tusát.

Mozdulatlanul állt a kékes láng mellett.

Százezrek vonultak el előtte.

Egy szovjet vontató hat uszályt vonszol maga mögött.

Fényszórója végigsöpri a Vércsét.

Jovan Kiss megszólaltatja a dallamkürtöt.

A vontató szirénája felbőg.

Százezer szegfű, rózsa, krizantém.

Kiss mozdulatlanul állt az őrhelyén.

A két láda pontosan belefér a kiásott gödörbe.

Jovan Kiss kimérte.

Kiss kesztyűs kezével eligazítja a hantokat. Mint a bajtársai sírján.

A friss ásás nyoma könnyen fölismerhető. De valószínűtlen, hogy valaki idevetődik.

Éjszaka nincsenek szúnyogok.

Mielőtt a csónakba szállnak, levetkőznek. Jovan Kiss nylonzsákba teszi a kezeslábasokat, tornacipőket, kesztyűket, harisnyákat. A kést a vízbe dobja. A zsákot több helyen fölhasítja. Mielőtt beköti a nylonzsák száját, egy ócska generátort tesz bele. Az lehúzza a fenékre.

A sodorvonalban dobja vízbe a zsákot. Azonnal elsüllyed.

Egy hajszál, egy lábnyom, egy göröngy. Minden nyomra vezethet. Tárgyi bizonyíték.

Százszázalékos biztonság, mondta Coole kapitány.

Ha lenne százszázalékos biztonság, nem ölték volna meg.

Ezt Jovan Kiss is tudja. Mégis megköveteli magától a százszázalékos biztonságot.

 

Alig pirkad, amikor Jovan Kiss a parthoz kormányozza a Vércsét.

Nem kapcsolja be a pozíciólámpákat. A fényszórót se használja. A fák körvonalait figyelve tapogatódzik a part felé. Amikor itt járt, rögzítette az agyában ezt a helyet.

Ledobja a horgonyt. Sokáig figyeli távcsővel a partot.

Lefekszik Davcek verítékező teste mellé a hálókajütbe. Undorítja az izzadságszag.

A háború alatt sokszor hetekig nem mosakodtak.

Nem volt mivel.

Egyszer egy éjszakát a trágyadombba ásva töltött.

Tudja, hogy Davcek sem alszik mellette a széles ágyon. Azt is tudja, hogy beszélgetni szeretne vele.

Jovan Kiss nem akar beszélgetni Davcekkel.

– Főnök – mondja Milan Davcek.

Kiss nem felel.

– Tudom, hogy nem alszik.

– Mit akar?

– Ma lelépünk?

– Majd akkor lép le, ha szólok.

– Mi az istent akar? Mire fölébrednek, Ausztriában leszünk.

Jovan Kiss is így tervezte. Délelőtt a határra érnek. Alighogy elkezdődik a nyomozás.

Megölt két embert.

Erre nem számított.

– Aludjon, Davcek.

Ő nem akar aludni.

– Legalább mondja meg, mire várunk.

Jovan Kiss cigarettára gyújt. A sárgaréz hamutartó ott van a feje fölött a polcon.

– Maga nem akar visszajönni.

Ez nem kérdés.

– Én vissza fogok jönni.

Jovan Kiss megszívja a cigarettáját. A parázs fényénél látja Davcek izzadó arcát.

– A rendőrség megnézi majd, kik távoztak a gyilkosság után az országból.

Nagyon kíván egy pohár italt. Most nem akar kimenni.

– Én nem óhajtok szerepelni ezen a listán. Semmiféle rendőrségi listán nem akarok szerepelni.

Beszélnie kell. Meg kell nyugtatnia Davceket.

– Két nap múlva ismét kijövünk horgászni. Aztán megint. Nem hagytunk nyomot. Maga is tudja. Egy hét múlva lelépünk. Akkor nem kerülök rá semmiféle listára.

A cigaretta a körmére ég. Kint szürkül már. Jovan Kiss ideges. Ha egy órával előbb végeznek, most nem lenne gondja Davcekkel.

– Én lelépek – mondja Davcek.

Kiss szeretne újabb cigarettára gyújtani. Nem gyújt rá. Nem mozdul.

– Megteheti. Én meg megtehetem, hogy fölhívom a belgrádi főkapitányságot. Közvetlen tárcsázással. És bemondhatok egy bécsi bankszámlát.

Davcek fölül. Dől belőle az izzadság.

A kivégzés előtt mindegyik izzadt. Volt, aki ordított. Volt, aki hallgatott. De mind izzadt.

– Én is mondhatok egy nevet.

Jovan Kiss megérzi Davcek hangjában a dacot. Azonnal üt. Fektéből, visszakézből, Davcek nyakára.

Davcek eldől. A kajüt elsötétedik előtte.

– Az is lehet, hogy egy hajnalon megtalálják magát valamelyik bécsi sikátorban – hallja Jovan Kiss hangját. – Átvágott torokkal.

Milan Davcek az alvilágban nőtt fel. Az apja Belgrád leghíresebb zsebtolvaja volt.

Egész életét az alvilágban töltötte.

Még nem félt soha.

Most fél.

– Nézzen körül – mondja Jovan Kiss.

Kiss kilép a hálókajütből. Tölt magának egy pohár fehér rumot.

Hajnalodik.

Tíz méterre vannak a parttól. Kiss gondosan választotta ki ezt a helyet. A partról nem lehet megközelíteni a sűrű csalit miatt. Hajó éjjel nem jár a keskeny Duna-ágban.

Ez nem alibi. De azt sem lehet bizonyítani, hogy nem voltak itt.

Ha egyáltalán a nyomukra bukkannak.

Jovan Kiss meg van győződve, hogy ez lehetetlen.

Tudja, hogy nincs lehetetlen.

– Itt töltöttük az éjszakát. Pecáztunk. Kapás nem volt. Hajnalban aludtunk néhány órát.

Davcek körülnéz. Föltérképezi a környéket.

Fél.

Jovan Kiss sokáig űzött embereket.

Űzték őt is.

Néhány éve csak őt űzik.

Érzi, hogy öregszik.

Vissza fog jönni. Nem tud élni veszély nélkül.

Nem engedheti meg, hogy legyen egy ember, aki bizonyítani tudja, hogy ölt.

Jovan Kiss nem akar akasztófán meghalni. Börtönben sem.

Ágyban sem akar meghalni. Rideg, fehér kórházi ágyban. Fehér falak között.

Család. Asszony, gyerek. Akkor meghalhatna otthon. Ha lenne, aki elvezeti a halálhoz.

Egyre többet gondol a halálra.

Amikor mindennap négyszemközt volt vele, nem érdekelte.

Ebből tudja, hogy öregszik. Ő dönti el, mikor hal meg. És hogyan.

Amikor Danilo szemét lefogta, tudta, hogy van jó és rossz halál. Sziklaszilánk fúródott a homlokába.

Egyetlen másodperc.

Az akasztás is egyetlen másodperc.

Danilo harcban esett el.

 

A délutánt Jovan Kiss végigalussza.

Hat órakor ébred, tompán, kábultan. Tölt egy pohár rumot. Visszafekszik az ágyra, elszív egy cigarettát.

Megborotválkozik, a csónakházban lezuhanyozik. A gondnoktól telefonon taxit hív.

A gondnok felesége kávét főz. Fülcimpáját lehúzza a nagy arany karika. Kiss kezet csókol neki.

A taxi nyolc órakor érkezik.

– Egy jó mulatóba – mondja Jovan Kiss.

– Természetesen.

A gépkocsivezető nem hajszolja a kocsit. Nyugodtan, egyenletesen vezet. Jegenyék szegélyezik az utat.

– Éjjel kettőig tart nyitva. A műsor príma.

Kiss hátradől az ülésen. Fáradt.

– Ismerek ott egy hölgyet – mondja a gépkocsivezető. – Elsőosztályú. Szívesen bemutatom.

Kiss nem felel.

A bárban légkondicionálás és félhomály. A főpincér a sarokban levő asztalkához vezeti Jovan Kisst. Cserébe a százforintosért, amit a zsebébe csúsztat.

Innen látni az egész termet. A táncparkettet. A színpadot.

Kiss camparit rendel, jéggel, szódával.

A műsor még nem kezdődik. A zenekar halkan játszik. A dobos földobja az ütőjét a levegőbe. Szólózik.

Megtapsolják.

Jovan Kiss szeme gyorsan megszokja a félhomályt.

A mellette levő asztalnál középkorú, pocakos úr ül, kitűnően szabott öltönyben, szivarzsebében fehér zsebkendővel. Jobbra tőle korosodó hölgy, a nyakában gyöngysorral. Két farmernadrágos fiú. A másnapi hortobágyi kirándulásról beszélgetnek németül.

Mögöttük platinaszőke nő. Egyedül a kerek asztalnál. Lakkozott körmű kezében hosszú elefántcsont szipka.

A mulató nincs tele.

A főpincér fiatal párt terel egy közeli asztalhoz. A lányon fehér, mélyen kivágott ruha. A szoknya alig fedi a combját. A fiún fehér ing és fehér nadrág.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Rajta is fehér ing és fehér nadrág.

Kimérten hajol meg a lány előtt.

Játszani akar.

A fehér ruhás lány rámosolyog. Iszik egy kortyot a poharából, mielőtt föláll.

A fehér ruhás fiú is mosolyog.

– Maga szép – mondja Jovan Kiss.

A zene lassú, nyúlós. Kiss álmos.

– Maga meg kedves. Vagy udvarias.

– Döntse el. Kedves vagy udvarias?

– Még nem tudom.

– Kár.

Most meg kellene pördítenie a lányt. Vagy magához szorítani.

Jovan Kiss kimérten tartja a karjában.

– Kár – mondja. – Azt hittem, kedves vagyok magának.

– Nem mindegy, hogy nekem kedves, vagy hozzám.

A fáradtság múlik.

– Erre meg kell tanítania. Ennyire nem tudok a nyelvüket. Nem vagyok magyar.

A lány meglepődik. A szeme barna, a haja is.

– Szerb vagyok. Pontosabban: félig horvát, félig magyar, félig sváb.

– Én meg félig magyar, félig zsidó, félig osztrák.

Nevetnek.

Jovan Kiss örül, hogy nevet.

A dobos földobja az ütőt. Erre láthatólag büszke. A cintányérra csap. A zenekar rock and rollba kezd.

Jovan Kiss megáll.

– Ehhez én már öreg vagyok.

A fehér ruhás lány nevet.

– Maga végig tudná rockandrollozni az Egyenlítőt.

– Lehet. De nem akarom.

– Akkor mért nem ezt mondja?

Kiss visszakíséri a lányt az asztalukhoz.

– A bátyám – mondja a fehér ruhás lány.

Jovan Kiss meghajol. Mereven, mint egy főpincér.

– Összebeszéltetek, hogy egyformán öltöztök? – nevet a lány.

– Ülj le – nevet a fiú. – Ha van kedved.

– Ez sértés a húgod ellen – mondja Jovan Kiss.

– Maga mégis inkább kedves, mint udvarias – mondja a lány.

Üvölt a zene.

– Nem is biztos, hogy Jocó a bátyám. Lehet, hogy az öcsém. Az orvos állítja, hogy ő született húsz perccel előbb. Anyu nem emlékszik.

Jovan Kiss még egy camparit rendel. A fehér ruhás ikrek bort isznak.

Hat táncosnő pattan a színpadra. A zenekar tusst húz. A lányok nagyjából egyszerre emelgetik a lábukat.

Tuss. Egy frakkos bűvész színes selyemkendőket csomóz össze. Egy rántás és a kendők szanaszét röpülnek. Fehér nyulat varázsol elő a cilinderéből. A vállára ülteti, mint egy papagájt.

Tuss.

Egy fekete uszkár pöttyös labdát pörget az orrán.

Ismét a táncosnők. Most ezüst flitterben.

Marija is ezüst flitterben táncolt. Negyvenháromban, egy belgrádi mulatóban.

Jovan Kiss sosem látta Mariját táncolni. Az erdőben ismerte meg. A parancsnok bunkerjében.

Három napig volt a szeretője. A fák keringőztek. A csontjai megolvadtak. Az ég nappal is csillaggal volt tele.

Aztán Marija visszament Belgrádba. A mulatóba, ahol táncolt.

Két hét múlva letartóztatta a Gestapo. Soha többé nem látták.

Jovan Kiss csak a háború után tudta meg.

Kiss fölhajtja az ötödik pohár camparit. Már nem fáradt.

– Nincs kedvetek csónakázni?

Már tegeződik a lánnyal is.

A számlát Kiss fizeti. A taxit a fehér ruhás fiú.

– Gyönyörű – mondja a lány. – Ez tényleg a tiéd?

Kiss kinyitja a kabin ajtaját. Fölkapcsolja a villanyt. Italt kever.

– Ilyet még nem láttam – mondja a fiú.

Az ikrek elnyújtóznak a hátsó ülésen. A poharukban megcsörren a jégkocka.

Kiss lassan farol ki a stég mögül. Hirtelen gázt ad. A Vércse megugrik.

A fehér ruhás lány nevet.

A csónak átsiklik a Margit-híd alatt. Jobbra a kivilágított Vár. Balra a Parlament kupoláján az ötágú vörös csillag. A Lánchíd fénylő csíkja.

A lány Kiss vállába kapaszkodik. Ott áll mögötte.

– Te varázsló vagy, ugye?

Kiss egy pillantást vet a kivilágított műszerfalra.

– Az.

Megcsókolja a lány kezét.

Az ősz hajú asszony megvonaglott a keze alatt.

Nem akarja elkergetni az emlékeket. Élni az emlékekkel kell.

– Varázsló – mondja Jovan Kiss.

 

Szabados őrnagy hátradől a múzeumigazgató karosszékében.

Nagyon meleg van.

Az őrnagy hátán átizzadt az ing.

Az orvos és a technikusok már végeztek. A holttesteket elvitték.

Szabados őrnagy nem reméli, hogy az ujjlenyomatok segítenek. A kutyák nem fogtak szimatot. Az áldozatokat szakszerűen kötözték meg. Mindkettőjükkel egyetlen, pontos szúrás végzett. A riasztóberendezést szétszerelték.

Itt profik dolgoztak. A profik nem hagynak ujjlenyomatot.

– Csak tudnám, mért ölték meg őket?

Gáli főhadnagy nem válaszol. Ő sem tudja.

Szabados őrnagy mindig a megmagyarázhatatlant keresi. Ami megmagyarázhatatlan, az hiba.

Kirabolnak egy múzeumot. A gondnokot és feleségét megkötözik. A szájukat leragasztják.

Ez érthető.

De mért ölték meg őket?

Ez érthetetlen.

Szabados sejti: csak abban bízhat, hogy a tettesek hibáztak.

– Talán megláttak valamit – kockáztatja meg Gáli főhadnagy.

A főhadnagy harmincegy éves. Olyan fekete, hogy sokan cigánynak nézik. Pedig nem cigány. Az apja filozófus.

Szabados őrnagy megcsóválja a fejét.

Ezek nem úgy dolgoztak, hogy a két öreg megláthatott volna valamit.

Szabados ötvennégy éves. Nem tudná megmondani, hány rablógyilkosságot nyomozott ki életében.

Most úgy érzi, tehetetlen. Fogalma sincs, kiket keressen és hol keresse őket.

Az valószínű, hogy nem egy tettes dolgozott. Több mint valószínű.

Kezdjétek újra a rutinmunkát, mondta a csoportvezetője. Ha kell, ötször, tízszer. Szabados akkor még kezdő volt.

Szabados őrnagy hatvanegy kiló. Vékony szálú, szőke haja még nem őszül. Ötven cigarettát szív naponta. Olykor többet is.

Az idő. Amíg újra elvégzik a rutinvizsgálatokat. Közben csak történik valami.

Szabados őrnagy most nem bízik az időben. Maga sem tudja, miért.

– Kik vannak kint?

– A múzeumigazgató és a pesti szakértő, akit az őrnagy elvtárs hívatott. Meg a teremőr. Azt mondja, látott valamit.

– Hány éves?

– Hetven körül.

Az őrnagy megtörli verítékező homlokát.

Ha az utcán elütnek valakit, tíz szemtanú tízféleképp mondja el a balesetet.

Egy öregember, aki látott valakit.

– Küldje be a múzeumiakat.

A múzeum igazgatója vékony fiatalember. Szemüvege négy dioptriás. Bizonytalanul mozog a világban.

Hat éve végezte el az egyetemet.

Bocsánatot kér, hogy elcsuklik a hangja. Ő találta meg a holttesteket.

A fővárosi szakértő a hőség ellenére zakót és nyakkendőt visel. Ő nem látta a két halottat.

Szabados őrnagy az elrabolt szobrok értékéről kérdezi őket.

Az igazgató kétségbeesetten tárja szét a karját. Régész, nem műtörténész. Fogalma sincs.

A szakértő megigazítja a nyakkendőjét. Átérzi felelősségének súlyát. Megköszörüli a torkát.

– A kiállítás anyagának összeállításában magam is részt vettem. Ezért valamennyire ismerem a műtárgyakat. Természetesen konzultálnom kell a kollégáimmal. Én az egyiptomi terrakották szakértője vagyok.

– Akkor azokról mondjon valamit.

– Gondolom, nem követek el nagy hibát, ha általánosítok. A megállapításaimat természetesen ellenőriznem kell.

Krákog.

– Erre a kiállításra az a jellemző, hogy egyetlen példány sem képvisel különleges, egyedi értéket. A terrakottákból például sok ezer ismert a világon. Az egyes darabokat nem könnyű megkülönböztetni egymástól. Ezek nem Mona Lisák és nem Rembrandtok. A mai szóhasználattal inkább iparművészeti alkotások. Noha tulajdonképpen nem azok. Úgy hiszem, ez vonatkozik az indiai, burmai, mexikói anyagra is. Ezt persze minden felelősség nélkül mondom.

– Vagyis ezeknek a tárgyaknak az értékesítése lényegesen egyszerűbb, mint egy nemzetközileg jegyzett festményé.

– Feltételezhetőleg.

Egy őrmester gépírásos jelentést ad át Szabados őrnagynak.

Hajnal óta több mint hatszáz külföldi állampolgár hagyta el Magyarországot. A kimutatás mellékelve.

Szabados őrnagy tudja, hogy az elrabolt műtárgyak súlya legalább negyven kiló. Szinte elképzelhetetlen, hogy repülőgépen vagy vonaton próbálják kivinni az országból. Gépkocsin is nagyon kockázatos.

– Az önök véleménye szerint mennyire tehető az elrabolt tárgyak értéke?

Szabados akarattal használ többes számot. Tudja, hogy az igazgatónak fogalma sincs erről. Megszánta. Még emlékezik, mikor látott először meggyilkolt embert.

A szakértő megigazítja a nyakkendőjét.

– Részemről mindenféle becslés felelőtlenség. Mondottam, hogy én az egyiptomi terrakották szakértője vagyok.

– És azok?

A szakértő megköszörüli a torkát. Meghívott előadó az egyetemen.

– Nézze, kérem. Ezeknek a tárgyaknak az értéke inkább eszmei. Ritkán kerülnek piacra. Múzeumok vagy közismert magángyűjtők tulajdonában vannak.

Szabados őrnagy inge csuromvíz. Az ügy egyre reménytelenebb.

Szeretné, ha nem egy szakember ülne vele szemben. Pedig ő is szakember. És szakemberre van szüksége.

– Mondjon egy összeget.

– Az árverési katalógusokat általában megkapjuk. Huszonegy egyiptomi szobrocska. Mit is mondjak? Csak felelőtlenül nyilatkoznék.

Akkor nyilatkozzon felelőtlenül, gondolja Szabados őrnagy.

– Hozzávetőlegesen.

– Talán négymillió. De minden felelősség nélkül.

– És a többi?

– Ahhoz szakvélemények kellenek. Nincs jogom a kollégáim nevében nyilatkoznom.

– Nyolc múzeumtól kaptuk kölcsön az anyagot – mondja az igazgató kétségbeesetten. – Ezt nem bocsátják meg nekem.

Szabados őrnagy nem kérdezi, kik nem bocsátják meg.

Az igazgató elátkozza azt a pillanatot, amikor ráharapott erre az ötletre. Senki sem tudja, hogy egy angol folyóiratban olvasta. KIS SZOBROK A NAGYVILÁGBÓL.

Nagyon meleg van.

– Nézze, kérem – mondja Szabados. – Ez nem árverés és nem műbecslés. Rablógyilkosság. Legalább nagyjából tudni akarom az elrabolt tárgyak értékét.

A szakértő érzi, ő itt a legfontosabb személy.

– De minden felelősség nélkül. Ezt hangsúlyozom.

Nem folytatja.

Szabados őrnagy vár.

A szakértő nem izzad.

– Talán harmincmillió.

Szabados őrnagy sóhajt.

– Hangsúlyozom, ez eszmei ár. Hogy a zugkereskedelemben mennyi az értékük, arról igazán nincs fogalmam.

– Két embert öltek meg – mondja az igazgató. Tördeli a kezét. – Két embert. Érti ezt, őrnagy elvtárs?

Az igazgató éppúgy izzad, mint Szabados.

– A teremőr – mondja Gáli főhadnagy.

A muzeológusok már elmentek.

– Küldje be.

Hetven év körüli, alacsony, köpcös. Oldalra fésült, ritkuló haja őszül. A bajusza tömött. Nyugodtnak látszik.

– Mit óhajt elmondani? – kérdezi Szabados őrnagy.

– Nem veszik jegyzőkönyvbe?

– Egyelőre nem. Most csak beszélgetünk.

– Helytelen – mondja a teremőr. – Amit mondok, azt jegyzőkönyvezni kell.

– Meglesz.

Szabados őrnagy fáradt. Nagyon melege van.

– A gyilkosság elkövetése előtti napon két feltűnően viselkedő személy járt a múzeumban. Véleményem szerint alaposan gyanúsíthatók a bűntett elkövetésével.

Szabados őrnagy hátradől az igazgató kényelmetlen karosszékében. Elég tanúval találkozott életében, aki úgy gondolta, ismeri a rejtély kulcsát.

Volt, aki valóban ismerte.

Nagyon ritkán.

– Én, kérem, reggel tíztől délután kettőig vagyok szolgálatban. Mint nyugdíjas. Délután kettőtől este hatig Gőcze kollégám a teremőr. Szintén mint nyugdíjas.

– Rágyújthatok? – kérdezi a teremőr.

Szabados szórakozottan bólint. Valami megütötte a fülét.

– A két gyanúsított pontosan tizenegy órakor érkezett.

Az őrnagy a teremőr szóhasználatát figyeli.

– Az egyik azért volt gyanús, mert meg se nézte a tárlókat. A falakat vizsgálta, az ajtókat, az ablakokat.

Szabados őrnagy vár.

– A képzőművészet lényege, kérem, a forma és a szín. A másik gyanús elem napszemüveget viselt. Eltakarta a fél arcát. Sötét üveggel.

A teremőrön látszik, hogy fölháborítja a napszemüveg.

– Le tudná írni őket?

– Természetesen. Az egyik köpcös, kopaszodó, jó ötvenes. Barna szandál, drapp kamgarn nadrág, fehér műanyag ing. A bal felső fogsorában aranyfog.

Szabados őrnagy már nem fáradt.

– A szemüveges százkilencven magas, kisportolt, farmernadrág, kissé őszülő fekete haj, tornacipő, világoskék garbó, jellegzetes sasorr.

Szabados őrnagy tárcsázik. A főkapitányságot hívja.

– Küldjenek ki egy rajzolót. Rohamkocsival.

– Maga mindent megfigyel? – kérdezi a teremőrt.

– Engedelmével. Ez a kötelességem.

Szabados őrnagy bólint. A kötelessége.

– Ezért fizetnek – mondja a teremőr.

Ezért fizetik, gondolja Szabados.

– Meg hát az embernek el kell töltenie valamivel az idejét.

– Hol dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment?

– Telepőr voltam a Gázgyárban.

– És azelőtt?

– Gépkocsivezető, ugyanott. Negyvenhatig detektívfelügyelő a főkapitányságon.

A tömött bajuszú teremőr nyugodt.

– Én csak az alvilággal foglalkoztam. Politikaiakkal sosem. Bélistáztak.

Meleg van nagyon.

Szabados őrnagy úgy gondolja, jobb ha most nem elemzi a történelem alakulását.

– Mióta dolgozik a múzeumban?

– Nyolc éve. Mint nyugdíjas. De itt még soha nem történt semmi.

Szabados őrnagyot kétszer vitték be a főkapitányságra. Akkor még nyomdásztanuló volt. Úgy megverték, hogy napokig dadogott.

Most mégsem bánja, hogy egy volt detektívfelügyelővel találkozott.

 

Jovan Kiss azt mondta Milan Davceknek, mindennap négytől ötig várjon rá a Palatinus strandon. Ha rossz az idő, a Nagyszállóban.

Az első napon Kiss nem megy ki a Margitszigetre.

Tudja, hogy Davcek bármikor elutazhat. Az útlevél a zsebében.

Azt is tudja, hogy Davcek fél tőle.

Várni a legrosszabb. Kiss fegyelmezett. Ideges.

Reggel fél órát fut, lezuhanyozik, kiszáguld a Vércsével a városból, felcsalizza a horgait, sokat úszik, órákig fekszik mozdulatlanul a napon.

Amikor visszaér a csónakházba, még idegesebb.

Megveszi az újságokat. A szentendrei rablógyilkosságról semmi hír.

Jovan Kiss hirtelen úgy érzi, hogy a két holttest azóta is ott fekszik a sötétbarna kettős ágyban.

A második napon kirakja a matracokat, az ágyneműt a napra. A motort gondosan megtörölgeti. A szerszámokat átdörzsöli olajos ronggyal. Másfél óráig tanulmányozza a Duna-térképet.

Alkonyodik. Kiss dupla adag rumot tölt a poharába. Megkeveri az italt. Hátradől a zöld műbőrrel bevont ülésen.

Kielboot húz el közvetlenül a stég mellett. Két fiú evez, a lány kormányoz. A csónak orrában nylonzsákban a holmijuk.

Szovjet tolóhajó dübörög a Duna közepén. Négy bárkát tol maga előtt. A hullámok meglódítják a Vércsét.

A fehér ruhás lány hét óra után lép a stégre.

Kiss megígérte, hogy fölhívja.

Nem hívta föl.

Jovan Kiss addigra megitta az italát. Az idegessége oldódik. Tudja, hogy csak az italtól.

– Szia – mondja a lány.

– Szia – mondja Kiss.

A parton jegenyék sorakoznak.

– Nem zavarlak?

A lány kint áll a stégen. Kiss nem mozdul az ülésről.

– A legjobb úton vagyok, hogy berúgjak.

– Egyedül?

Mielőtt elindulnak, Kiss még egy italt kever.

Olyan hirtelen nyomja előre a gázkarokat, hogy a Vércse fölvágja az orrát.

A lány nevet. A poharat a kezében tartja.

Kiss elrántja a kormányt. Nekirohan a saját hullámainak.

A Vércse fölrepül, visszazuhan.

Újból fölágaskodik és újra zuhan.

Az ital végigcsorog a lány ruháján.

Most is fehér ruhában van.

– Isteni – nevet a lány.

Jovan Kiss gyermekkorában egy ladikra vágyott. Aztán kitört a háború.

Kiss újabb italt kever.

Az éjszaka csillagos. A lány fehér ruhája világít a sötétben. Most kel föl a hold.

– Sose derült ki, kik ölték meg az apámat.

A fehér ruhás lány megborzong.

Meleg este van.

– Kértem, adják nekem az ügyet. Akkor főhadnagy voltam. Bűnügyi, nem politikai. Nem adták.

Kiss érzi, hogy az ital a fejébe szállt. Miért beszél erről?

A Duna sötét.

– Iszol még?

A lány nevet.

– Berúgok.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Ez az este arra jó, hogy berúgjunk.

– Akkor tölts.

A jégkockák csörögnek a poharakban.

– Nem engedték, hogy kinyomozzam az apám gyilkosait.

Jovan Kiss a vízbe vágja a poharát.

Ez a lány talán sosem látott halottat.

– Sztojánt decemberben fogták el a németek. Nem tehettem semmit. Két gépfegyverrel lőttek.

A lövedékek vijjogása. A nedves avar, amibe befúrta az arcát.

– Ketten voltunk egy szakasz ellen. Csapdába estünk.

Honnan tudná ez a lány, mi egy szakasz?

– Egy öreg paraszt találta meg. Ötágú csillagot vágtak a mellébe. A fogait kiverték. Összetörték a heréit.

– Hallgass – kéri a lány.

– Három nap múlva elfogtunk két fritzet. Az egyik jajgatott. Hogy ő szociáldemokrata.

Tudja ez a lány, mi az, hogy szociáldemokrata?

– Kiszúrtam a szemét. Késsel.

– Hallgass!

A fehér ruhás lány a korlátra bukik. Hány.

Jovan Kiss leállítja a motorokat. Megnedvesít egy törülközőt.

Megtörli a lány arcát.

Italt kever.

Ő már józan.

A lány undorodva tolja el a poharat.

Kiss pofon üti. Lazán, nyitott tenyérrel, hogy ne fájjon.

– Idd ki. Ez segít.

A lány kiissza. A szeme üveges.

Jovan Kiss könnyedén emeli föl a lányt. Beviszi a kajütbe. Lehúzza a hátán a cipzárt. Lerángatja a gyűrött, fehér ruhát.

A lány alszik. Kiss betakarja.

Ledobja magáról a ruháját. Az éjszaka meleg. A part mentén lehorgonyoz. Fejest ugrik a Dunába. A víz sodrása erős. Alig tudja elérni a Vércsét.

Megtörölközik. Altatót vesz be. Bebújik a lány mellé a hálókajütbe.

A lánynak nincs teste.

Kiss azonnal elalszik.

 

– Az egyik Milan Davcek – jelenti Gáli főhadnagy. – Ötvenkét éves, jugoszláv állampolgár, belgrádi lakos. A Béke szállóban lakik.

– Biztos, hogy ő az?

– Biztos. A portás a fantomkép alapján azonnal fölismerte. Megmutattuk a teremőrnek. Megesküszik rá.

– Hívta Belgrádot?

– Bediktáltam az adatokat. Az ígérték, egy órán belül jelentkeznek.

A szobában ventillátor keveri a levegőt. Meleg van. Íróasztal, ülőgarnitúra, páncélszekrény. A falon olajfestmény a Balatonról. Szabados szereti a képeket.

– Mit csinál ez a Davcek?

– Amit a többi turista. Mászkál a városban, fényképez, strandol.

– Hány embert állított rá?

– Hármat, egy kocsival.

– Kétszerezze meg.

A belgrádi telefon húsz perc múlva fut be.

– Vuketic alezredes nevében beszélek – mondja valaki magyarul. – Milan Davcek háromszor volt elítélve betörésért. Évek óta nem merült fel ellene gyanú.

– Profi?

– Mindig nagy ügyekkel gyanúsították. Akkor is, amikor nem sikerült rábizonyítani. Specialitása a különleges műszaki feladatok megoldása.

A szentendrei rablógyilkosságnál nem volt szükség különleges műszaki tudásra.

– Soha nem vett részt olyan bűntényben, ahol erőszakot alkalmaztak.

A múzeumban két embert megöltek. Egy bűnöző, ötven fölött, nem változtat a szokásain. Még kevésbé, mint a többi ember.

Ez szakma.

Szabados őrnagyot most nem zavarja, hogy sok minden nem illik a képbe. Majd összeáll. Ha nincs a teremőr, még mindig a sötétben tapogatódznának.

– A másik?

– A személyleírás alapján nem ismerjük. Még vizsgáljuk az ügyet.

Ez nem egészen igaz.

Vuketic alezredes ismer valakit, akire illik a leírás. Jól ismeri. Jovan Kiss a beosztottja volt.

Azt is tudja, hogy Kiss átlépte a magyar határt. Ő adott utasítást, hogy kutassák át a csónakját.

Vuketic alezredes négy éve figyelteti Jovan Kisst. Eredmény nélkül.

Úgy gondolja, erről egyelőre nem kell tájékoztatnia a magyarokat.

– Ne két kocsit állítson rá – mondja Szabados őrnagy Gáli főhadnagynak. – Hármat. És nők is legyenek a megfigyelők között.

Jovan Kiss a harmadik napon megy ki a Palatinus strandra.

A hőség nem enyhül. A strand zsúfolt. A fák között remeg a levegő.

Régi ismerősként üdvözli Davceket. Leteríti melléje kék fürdőköpenyét. Davcek arca fénylik a napolajtól. Nagyon ideges.

– Elegem van. Tűnjünk el, amíg nem késő.

– Csend – mondja Kiss.

Davcek nem meri megmondani, hogy úgy érzi, követik.

Húsz percig fekszenek egymás mellett. Davcekről dől a veríték.

Kiss meghívja Davceket egy pohár italra a Nagyszállóba.

Felfigyel, hogy a bokrok szegélyezte, betonozott gyalogúton egy fiatalember követi őket. Farmer, kék garbó, kezében összehajtogatott újság.

Kétszáz méterre a strandtól Jovan Kiss hirtelen megáll.

– Nézze, mekkora platánfa!

Davcek nem érti, mért érdeklik Kisst a platánok.

– Újvidéken platánfasor vezetett a Dunához. A háború alatt kivágták. Nem volt tüzelő.

Kiss látja, hogy a fiatalember is megáll. Újságjával a combját csapkodja. Nézelődik.

Nem valami találékony, gondolja Kiss.

– Maga mindig a háborúra gondol – mondja Davcek.

Jovan Kiss bólint.

Valóban. Mindig.

A következő keresztútnál a fiatalember elkanyarodik. Középkorú, napszemüveges nő lép ki a bokrok közül.

Kétszáz méter után Kiss ismét megáll. Cigaretta után kotorászik a vitorlazsákban. Elég sokáig tart, amíg megtalálja.

A napszemüveges nő is megáll. A kézitáskájában keresgél valamit.

Ez ügyesebb, gondolja Kiss.

Most már biztos, hogy követik őket.

Minden izma megfeszül.

A Nagyszállónál a napszemüveges nő eltűnik. Zömök, pocakosodó férfi bukkan föl. A nyakában fényképezőgép.

Kiss úgy választ asztalt, hogy a zömök férfi ne kerülhessen a közelükbe.

Képtelen rájönni, hol követtek el hibát.

Abban biztos, hogy nem őt követték.

Tehát Davceket.

Valaki személyleírást adott róluk. Meglehetősen pontosat. Annak alapján a szállodában lakó Davceket találták meg.

Ki láthatta őket? És mikor?

Kiss nem tudja.

Rutinmegfigyelés nem lehet. Hiába van Davceknek priusza. Túl nagy a nyüzsgés. És épp most?

Azért ölt meg két embert, hogy senki se adhasson személyleírást róluk. Jovan Kiss őrjöng. Az arca mozdulatlan. Porcelánkék szeme hideg. Pontosan tudja, hogy másként keresnek egy kétszeres gyilkost, mint egy betörőt.

Ha megmondja Davceknek, megrémiszti a kopaszt. Ha nem mondja meg, még valami hülyeséget csinál.

Jobb, ha megijeszti.

– Kullancs van rajtunk – mondja mellékesen.

Arról beszélgetnek, melyik évszakban hol harapnak a pontyok.

Davcek szeme kimered.

– Magát követték.

– Éreztem – mondja Davcek. Erősen izzad.

Jovan Kiss legszívesebben megfojtaná. Mért nem szólt a barom?

– Én kiszállok – mondja Davcek. – Nem bírom tovább.

– Tessék – mondja Jovan Kiss. – Szálljon ki. Induljon el Bécsbe. Meglátjuk, meddig jut el.

Davcek alig kap levegőt.

– Mit csináljunk?

A hangja alázatos.

– Igya meg a kávéját. Gondolkozom.

A zömök férfi tíz méterre ül tőlük. Nem hallhatja, mit beszélnek.

– Most hazamegy, becsomagol, kifizeti a számláját, taxiba ül és a Keleti pályaudvarra megy. Meg se próbálja lerázni a kullancsokat. A bőröndjeit beteszi a csomagmegőrzőbe. Jegyet vált a holnap reggeli bécsi gyorsra. Aztán kijön hozzám a Vércsére.

– Megadják az adataimat a határőrségnek.

– Csakhogy maga nem Bécsbe megy. És nem vonaton.

Kiss rágyújt.

– Az éjjel a Vércsével simán átjutunk Jugoszláviába. Ott majd szerzünk iratokat.

Milan Davcek bámul. Csodálja Jovan Kisst.

Kiss arca merev. Cigarettázik.

 

– Megvan a másik – mondja Szabados őrnagy a tolmácsnak.

A belgrádi főkapitányságon hívja Vuketic alezredest.

– Jovan Kiss, ötvenegy éves jugoszláv állampolgár, belgrádi lakos. Motorcsónakkal érkezett Budapestre. Abban is lakik.

Vuketic sokáig hallgat. Nem tudja eldönteni, hibázott-e, hogy nem szólt Kissről a magyaroknak.

– Mondja meg az őrnagy elvtársnak, azonnal indulunk gépkocsival. Kérem, várjanak a határállomáson.

A tolmács fordít.

– Mit csinálnak most? – kérdezi Vuketic.

– Davcek kifizette a számláját a szállodában, a csomagmegőrzőbe tette a bőröndjeit, jegyet váltott a bécsi gyorsra. Aztán lement a csónakházba Kisshez. Fél órája elindultak a csónakkal.

Vuketic üvöltene. Most már tudja, hogy hibázott.

– Tartóztassák fel őket. Bármilyen ürüggyel.

– Lehetetlen. A csónakjuk gyorsabb, mint a rendőrmotorosaink. Eltűntek.

– Megöli – mondja Vuketic alezredes.

Szabados hallgat. Tudja, mi a tehetetlenség.

Vuketic kinyitja a páncélszekrényt. Kivesz két doboz töltényt. Zsebre vágja.

– Hozzon maga is fegyvert. Elegendő lőszert. És siessen – mondja Stoc századosnak.

A százados csodálkozik. Még nem látta idegesnek az alezredest.

Szabados sem nyugodtabb.

– Lehetetlen követni őket? – kérdezi a szoba sarkában ülő főhadnagyot.

A főhadnagyot a vízirendőrség küldte a főkapitányságra.

– Csak versenyhajóval. Nappal helikopterrel. Éjjel csak figyelőszolgálattal.

– Hogyan?

– Mindkét parton öt kilométerenként egy ember. Meghallják a motor hangját. Nagyjából tudjuk majd, hol állnak le. Akkor URH-n értesíteni lehet a rendőrmotorosokat.

– És ha nem állnak meg?

A főhadnagy megvonja a vállát.

– Szervezzék meg – mondja Szabados őrnagy Gáli főhadnagynak.

– Nincs annyi emberünk.

– Reggel beszélek a főnökkel.

– Radar? – kérdezi a vízirendőrt.

– Ha a part takarásában maradnak, semmire sem jó.

Reggelre itt lesznek a jugoszlávok, gondolja Szabados őrnagy.

Megöli, mondta Vuketic alezredes.

Az egyetlen tanút.

Szabados tudja, hogy csak a szerencséjében bízhat.

Nem bízik a szerencsében.

Az éjjel nem tehet semmit.

Tudja.

 

A tett elkövetése előtt nem követték őket. Jovan Kiss gondolatban is úgy fogalmaz, mint a kihallgatási jegyzőkönyvek.

Rendőrtiszt volt. Nagyon sokáig.

Vagy a terepszemlén figyeltek fel rájuk, vagy azon az éjszakán.

Kiss kockánként vizsgálja az agyában pergő filmet.

Éjszaka nem találkoztak senkivel. Valamelyik ablakból megleshették őket.

Valószínűtlen. Ha éjjel figyelik meg őket, nem adhatnak olyan pontos leírást, hogy Davceket egy nap alatt megtalálják.

A terepszemle. Az utcákon sokan voltak.

Lehetetlen. Nem követték őket.

A múzeumban alig néhány ember.

Jovan Kiss feszülten gondolkodik.

Jó lenne most egy pohár ital.

Nem tölt magának.

Egy amerikai házaspár. Egy sovány fiatalember, aki minden tárgyat megkeresett a katalógusban. Egy asszony két gyerekkel. A gyerekek nyűgösek voltak. Egy középkorú házaspár. A férfi buzgón magyarázott. Az a fajta, amelyik mindenről mindent tud.

Más?

Kiss gondolkodik.

Nem.

A jegyeket a gondnoknő adta. Ő már nem él.

A teremőr. Jelentéktelen öregember. Mintha szunyókált volna.

Tulajdonképpen mindegy.

Jovan Kiss tudni akarja.

Nem tudja.

A teremőr a legvalószínűbb.

Ez csak következtetés.

Annak idején csekélyebb gyanú alapján is ölt.

Száz százalék.

Mit tudhatnak róluk?

Bizonyosat semmiképp. Akkor már lecsaptak volna rájuk.

Két halott. Ilyenkor a világ egyetlen rendőrsége sem tétovázik.

Megvan a személyleírásuk. Most már az övé is.

Bizonyíték nincs.

A ládákat nem fogják megtalálni. És ha mégis: ujjlenyomat nincs. Lábnyom nincs.

A gyanú nem bizonyíték.

A legbiztosabb gyanú sem.

Egyetlen bizonyíték van.

Davcek.

Milan Davcek sötétedés után érkezik. A parton Jovan Kiss nem lát senkit.

Tudja, hogy ez semmit sem jelent. Bármelyik part menti házból figyelhetik őket.

– Követték?

– Azt hiszem. Háromszor váltották egymást útközben.

Nagy a felhajtás, gondolja Kiss.

Nem csodálkozik.

Most nem a rendőrség érdekli.

Begyújtja a motorokat. Elköti a hajót.

Két motorcsónak követi őket. Nem kapcsolják be a pozíciólámpákat.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ő sem kapcsolja be a lámpákat.

Húsz perc alatt a követő motorosok eltűnnek. A motorok hangját sem hallani.

Milan Davcek izzad.

Jovan Kiss nem látja. Érzi. Nem mozdul a kormányállásból. Hajszolja a csónakot.

Most már csend van. Csak a víz sistereg.

– Iszik valamit?

Milan Davceknek kiszáradt a szája. Nincs nyála.

Százszor elátkozta azt a napot, amikor Jovan Kiss leült mellé a belgrádi kávéházban.

– Ne alkoholt.

– Vegye át a kormányt.

Jovan Kiss fölállt a kormányülésről.

– Irány a villogó zöld fény. És ne szarjon be. Reggelre otthon leszünk.

Davcek örül.

Becsúszik a kormányülésre. Megfogja a kormánykereket.

Jovan Kiss hátulról átkarolja a nyakát. A csuklója Davcek torkán. Elszorítja a gégéjét.

Szúr. Davcek teste rángatódzik.

Aztán már nem.

A feje a kormánykeréken koppan.

Jovan Kiss leállítja a motorokat.

Nem húzza ki Davcek szívéből a kést…

Tampont vesz ki a szekrényből.

A kést óvatosan húzza ki Davcek melléből. A tampont a sebre szorítja. Fogával tépi el a ragtapaszt.

Nem akar vérnyomot a csónakban.

Levetkőzteti a kopaszt. A csónakot viszi a víz. Ő is ledobja a ruháját, cipőjét.

Újabb műanyag zsák. Leköti a száját. Átlyuggatja. A nehezék egy hatkilós ólomcső.

A motortérből kiemeli a nagy horgonyt.

Huszonöt kiló.

A horgonyt hat milliméteres perlonkötéllel rákötözi Milan Davcek meztelen testére.

Beindítja a motorokat.

A Duna közepén vízbe dobja a zsákot. Itt erős a sodrás.

Felnyalábolja Milan Davcek testét a horgonnyal. Erőlködnie kell.

Régebben könnyen fölemelt egy mázsát.

Múlik az idő.

Átbillenti Davceket a korláton. A test nagyot csobban a vízben.

A huszonöt kilós horgony lehúzza.

Jovan Kiss utánanéz.

Nem így tervezte.

Még sötét van, amikor visszaér a csónakházba. Bekapcsolja a pozíciólámpáit.

Nem néz körül. Tudja, hogy figyelik.

Most kever italt magának. Az altatóhoz.

Meztelenül fekszik az ágyra.

Az éjszaka langyos. Meleg nap lesz.

 

Szabados őrnagy maga megy Vuketic alezredes elé a határra.

Ezzel is nyer három órát.

Vuketic kétméteres hústorony. Meglepően fürge. Koponyája sima, mint a biliárdgolyó.

– Jovan Kiss rejtély.

Vuketic szivarozik. Vastag kubai szivart szív.

– Partizán volt. Kiképzett felderítő. A törzslapja szerint a minősítése kiváló. Azzal a megjegyzéssel, hogy túlzottan vakmerő. Nem érdekli a veszély. Közelharcban több mint száz németet tett ártalmatlanná. Az egész családját kiirtották Újvidéken.

– A győzelem után a rendőrséghez került. Pontosan olyan volt, amilyennek a törzslapja leírta. Csakhogy a bűnügyi rendőrség nem felderítő osztag. A zsebtolvajok nem SS-ek.

– Elfogni egy felfegyverzett gyilkost. Ezt szerette. De nem a gyilkossági csoportnál dolgozott.

– Minden szabad idejét az edzőtermekben töltötte. Úszott, judózott, súlyt emelt, célba lőtt. Fogadásból négy ember ellen is kiállt. Nem lehetett legyőzni.

– Az első szívrohamot az irodámban kapta. A reggeli eligazításon.

– Azt hittem, ott hal meg. Az arca szürke volt. Dőlt róla a veríték. Véresre harapta a száját a kíntól.

– Egy év múlva újabb infarktus. Le kellett szerelni.

Vuketic újra meggyújtotta a szivarját.

– Egy évig nem hallottam róla. Néha találkoztunk az edzőteremben.

– Egy zágrábi bankrablással kapcsolatban fölmerült egy Felügyelő nevű férfi személye. Az egyik besúgónk jelentette. A személyleírás Jovan Kissre illett.

– Figyeltettük. Minden eredmény nélkül.

– Akkor nyerte meg a főnyereményt a lottón. Abból vette a motorcsónakját.

– Egy újvidéki bankrablás. Egy zágrábi ékszerüzlet.

– Semmi bizonyíték Kissre. Soha. Mindig csak a gyanú.

– Aztán a zadari emberrablás.

Vuketic elnyomja a szivarját. A dohánylevelek recsegnek a hamutartóban.

– Egy olasz gyárost raboltak el. A családjával nyaralt Zadarban.

– Éjjel felhívták a feleségét a szállodában. Ötszázezer dollár a váltságdíj. Semmi mást nem mondtak.

– Másnap levelet kapott az asszony. Benne egy fürt a férje hajából.

– Félreismerhetetlen haj volt. Fekete, göndör, erős, mint a rugó.

– A következő telefon arra utasította az asszonyt, menjen Murterre a pénzzel. A Csillag szállóban szálljon meg.

– Olyan rövid volt a beszélgetés, hogy nem tudtuk bemérni.

– Éjjel hívták a szállodában. Induljon azonnal a szálloda motorcsónakjával. A Kornátok egyik lakatlan szigetére. Ha bárki követi, a férjét megölik.

Vuketic alezredes sóhajtott.

– Ismeri a Kornátokat? Nem is szigetcsoport, inkább kisebb-nagyobb zátonyok. Valóságos labirintus.

– Húsz kilométeres távolságból követtük a csónakot. Négy helikopter is.

– A megjelölt zátonyon zseblámpával jeleztek.

– A csónak vezetőjét leütötték, amikor a partra lépett. Az asszonytól elvették a pénzt, aztán kloroformos vattát szorítottak az arcára.

– Amikor odaértünk, aludt. A férje is. Összekötözve. Injekciót adtak neki.

– Semmire sem emlékezett. Csak azt tudta, hogy olykor megetették. Motorzajra emlékezett, a tenger zúgására, a hullámok himbálására.

– A szeme be volt ragasztva ragtapasszal.

Vuketic újabb szivarra gyújt.

– Tudja, miben egyforma Zágráb, Novi Sad és Zadar?

Szabados őrnagy hallgat.

– Mindegyik vízparton van. A Száva, a Duna, az Adria.

– Két esetben sikerült megállapítanunk, hogy a bűntett elkövetésének időpontjában Jovan Kiss vízen volt a csónakjával. Az emberrabláskor is. Vonaton küldte a hajóját Dubrovnikba.

– Szentendre is a Duna partján van – mondja Szabados őrnagy.

Vuketic bólint. Megnézte a térképet.

A főkapitányságon Gáli főhadnagy várja őket.

– Jovan Kiss hajnali háromkor érkezett vissza a csónakházba. Egyedül. Azóta nem jött ki a kajütből.

– Davcek?

– Eltűnt. A szállodába nem ment vissza. A csomagjait nem váltotta ki. A bécsi gyorsot figyeltetjük.

– Felesleges – mondja Vuketic alezredes. A tolmács fordít.

Szabados őrnagy látja, hogy az alezredes sápadt. Azt nem látja, hogy ő is sápadt.

Nem kérdezi, miért felesleges figyeltetni a bécsi gyorsot.

– Mit kíván tenni? – kérdezi Vuketic alezredes.

– Maga mit tenne?

Szabados nem a felelősséget akarja áthárítani. Bízik ebben a hatalmas, nyugodt emberben.

– Milan Davcek eltűnt. Utoljára Jovan Kiss társaságában látták. Be kell hozatnia Kisst, hogy kihallgassa.

Megtörli a homlokát. Meleg van.

– Ő majd szépen elmondja, hol, mikor és miért tette partra Davceket. Tanúja nem lesz. De magának sem lesz tanúja Kiss ellen.

Hallgatnak.

– Kaphatnék egy Duna-térképet? – kérdezi az alezredes.

Gáli főhadnagy máris adja. A Duna-térkép a gyilkosság óta ott van Szabados irodájában.

Vuketic alezredes sokáig nézi a térképet. Aztán összehajtja.

– Ha meg akarja találni a szobrokat, legalább kétszáz kilométernyi partszakaszt kell átkutatnia. Méterről méterre. Feltéve, hogy még az országban vannak. Van ehhez elég embere?

A kérdés felesleges.

Mindketten tudják, hogy ehhez egy hadsereg kellene.

– És ha megtalálja a szobrokat, akkor még csak a zsákmányt találja meg. Hogy nem lesz rajtuk semmi nyom, ami Kiss ellen vallana, azt bármilyen összegben lefogadom.

– Reménytelen, hogy a csónakban nyomot találjunk?

Vuketic alezredes leteszi a hamutartóba a kialudt szivart.

Tízszer kutattam át Kiss csónakját. De azért csak kutattassa át, amíg kihallgatja. Egyszer ő is hibázhat.

Ezt a rendőrtiszt mondja, nem Vuketic. Vuketic nem hisz abban, hogy Jovan Kiss hibát követ el.

– Itt marad a kihallgatásnál?

Vuketic megrázza a fejét.

– Visszamegyek Belgrádba. Beszélek a főnökömmel.

– Minek?

Vuketic alezredes megvonja a vállát.

– Majd meglátjuk.

 

Jovan Kiss abban a pillanatban fölébred, amikor a két nyomozó a stégre lép.

Kiles a lefüggönyözött ablakon.

Visszafekszik.

Már várta őket.

Tudta, hogy eljönnek érte.

Gáli főhadnagy zavarban van. Nem tudja, hogy kell egy motorcsónakon kopogni. Belép a hajóba, a kajüt ajtaján kopogtat.

– Ki az? – hallja egy idő múlva Jovan Kiss álmos hangját.

A főhadnagy kinyitja a kajüt ajtaját. Nincs bezárva.

Jovan Kiss fölül az ágyban.

– Maga mit keres itt?

Gáli főhadnagy előveszi az igazolványát.

– Rendőrség. Maga Jovan Kiss?

– Várjon egy kicsit.

Kiss ledobja magáról a puha takarót. Meztelenül lép ki a lakókajütbe. Mintha nem is állna ott két idegen.

Kinyitja a szekrényt. Kiveszi a fürdőköpenyét. Belebújik.

Most nézi meg Gáli főhadnagy igazolványát.

– Jovan Kiss vagyok. Mit óhajt?

– Kérem, jöjjön velünk a főkapitányságra.

– Milyen ügyben?

– Arról majd inkább bent beszélünk.

Jovan Kiss elvigyorodik. Gáli főhadnagyot meglepi, milyen kék a szeme.

– Ön nyilván tudja, hogy jugoszláv állampolgár vagyok. Jogom van értesíteni a követséget.

– Természetesen. De úgy gondolom, egy kihallgatás miatt fölösleges hivatalos bonyodalmakat okozni.

Jovan Kiss hangja éles.

– Azt én döntöm el. És ha nem tudom, milyen ügyben óhajtanak kihallgatni, nem tudom eldönteni, értesítenem kell-e a nagykövetséget.

Gáli főhadnagy gondolkodik.

– A nagykövetséget a főkapitányságról is értesítheti.

Jovan Kiss nem gondolkodik. Már végiggondolta ezt a beszélgetést.

– Feltéve, ha önökkel megyek.

Gáli főhadnagy hallgat.

– Várjanak kint, amíg felöltözöm – mondja Jovan Kiss.

Feleslegesnek véli a további huzavonát.

Ennyit viszont szükségesnek tartott.

– Önt Milan Davcek eltűnésének ügyében hallgatjuk ki – mondja Szabados őrnagy.

A második emeleti szoba ablakát erős rács fedi. Lent az utcán dübörögnek a gépkocsik.

Jovan Kiss porcelánkék tekintete találkozik az őrnagyéval. Szabadosnak barna a szeme.

– Legyen szíves megmondani, mikor és hol találkozott először Milan Davcekkel?

– Talán öt napja. A Palatinus strandon.

– Ha lehet, kérem, pontosabban.

Jovan Kiss ráncolja a homlokát. Mintha gondolkozna.

Jól megnézte a szobát. Itt nem fogják verni.

Nem tudja biztosan, fél-e a veréstől. Hány évet harcolt és szolgált, hogy soha ne üthesse meg senki.

– Ma kedd van, ugye? Akkor csütörtökön. Múlt csütörtökön, kora délután.

– Azelőtt nem ismerte?

– Nem.

– Biztos?

– Egészen biztos.

Ez Jovan Kiss első hazugsága.

Száz meg száz embert hallgatott ki. Nem volt könnyű megállapítani, mikor hazudnak. Hacsak nem volt bizonyítéka.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ennek a nyomozónak nincs bizonyítéka.

– Hogy ismerkedtek meg?

– Megkérdeztem, szabad-e a mellette levő hely. Természetesen magyarul. Davcek szerbül válaszolt. Kiderült, hogy mindketten belgrádiak vagyunk.

– Meghívtam egy italra a Nagyszállóba. Elmondta, hogy szenvedélyes horgász. Felajánlottam neki a tartalék botjaimat. Másnap estére beszéltük meg, hogy kimegyünk a vízre.

– Miért csak másnap?

– Aznapra Davceknek jegye volt valami beatkoncertre.

– Szerette Davcek a beatzenét?

Jovan Kiss figyelmét nem kerüli el a múlt idő.

– Fogalmam sincs róla. Annyira nem ismerem.

Ő jelen időben beszél Davcekről.

– Másnap estig nem találkoztak?

– Nem.

– Biztos?

– Egészen biztos.

Most hazudik Kiss másodszor. És tudja, hogy mindkét hazugságra rákérdeztek.

– És aztán?

– Nem fogtunk semmit.

– Merre horgásztak?

– Többfelé. A Szentendrei-sziget mellett. Meg a túlsó parton.

– Melyik ágban?

– A szentendrei Duna-ágban.

– Szentendrénél is?

Jovan Kiss vár. Mintha gondolkozna.

– Igen. Ott is.

– Partra mentek?

– Nem.

– Ismeri Szentendrét?

– Jártam ott többször.

– Az elmúlt napokban is?

– Nem.

Jovan Kiss kíváncsi, most is megkérdezi-e a kihallgatója, hogy: biztos?

Szabados őrnagy most nem kérdezi meg.

A kihallgatás forgatókönyve ott van az agyában.

Tudja, hogy olykor rögtönöznie kell.

– Mikor találkoztak ezután?

– Tegnap.

– Mikor?

– Délután.

– Megbeszélték?

Kiss mintha gondolkozna. Ő is tudja a vallomása forgatókönyvét.

– Nem. De Davcek említette, hogy minden délután a Palatinus strandon van. Gondoltam, hátha van kedve horgászni.

– Maga mindig éjjel horgászik?

– Nem.

Jovan Kiss most megint vigyorog.

– De volt már éjszaka néhány szép kapásom.

– Tegnap is a szentendrei ágban voltak?

– Nem. Nagytétény alatt.

– És miért nem kapcsolta be a pozíciólámpáit?

Jovan Kiss tudja, hogy figyelték. Nem akar naivnak látszani.

– Tehát maguk követték Davceket.

Szabados őrnagy megvonja a vállát. Újabb cigarettára gyújt.

– Így is mondhatjuk. De nem felelt a kérdésemre.

– Kiment a biztosíték. Csak később vettem észre, hogy nem égnek a lámpák. Akkor kicseréltem a biztosítékot.

– Egyébként – mondja Jovan Kiss – a kiégett biztosíték ott van a hajóban. Azt hiszem, az asztalon.

Szabados őrnagy érzi, hogy ezt a játszmát nem nyerheti meg. Ilyen eszközökkel semmiképp.

Szabados még sosem ütött meg gyanúsítottat.

Talán megtenné, ha hinne benne.

Nem hiszi, hogy ebből az emberből ki lehet verni a vallomását.

– És most sem fogtak semmit?

Jovan Kiss cigarettát vesz elő az ingzsebéből. Nem kérdezi meg, hogy rágyújthat-e. Ő nem vádlott.

Mélyen leszívja a füstöt. Hátradől a székben.

– Megmondaná végre, hová akar kilyukadni?

Nézik egymást. Jovan Kiss és Szabados őrnagy.

– Gondolom, nem a horgászzsákmányom érdekli.

Szabados őrnagy már tudja, hogy ezt az embert nem lehet zavarba hozni.

Nyílt kártyákkal játszik.

Már amennyire.

– Milan Davcek eltűnt.

Jovan Kiss porcelánkék szeme nem mozdul.

– Miből gondolja? Hajnalban még velem volt.

– Okunk van föltételezni. Azt is, hogy ön látta utoljára.

Szabados cigarettára gyújt.

– Épp ezért szeretném tudni, hol és mikor látta utoljára.

– A Kvassay-zsilipnél tettem partra. Hajnali három felé.

– Miért nem vitte vissza a csónakházba?

Jovan Kiss hallgat. Aztán elvigyorodik.

– Azt mondta, nem szereti a nőket. Később megfogta a kezem. Undorodom ettől. Az első stégnél partra tettem. Hadd gyalogoljon a rohadt buzi.

Szabados őrnagy nézi Jovan Kisst. A szemébe néz. Úgy határoz, megpróbálja.

– Mit szólna, ha azt mondanám, tanúink vannak, hogy ön Davcekkel pénteken délelőtt a szentendrei múzeumban járt?

Jovan Kiss porcelánkék szeme mozdulatlan.

– Azt mondanám, hogy tévedtek.

Szabados őrnagy még nem adja fel.

– Önt nehéz összetéveszteni mással, Kiss úr.

– Úgy látszik, mégis lehet.

Szabados tudja, hogy nem győzhet.

– Természetesen arról sincs tudomása, hogy a szentendrei múzeumot kirabolták?

Vár. Csodák mindig vannak.

– És megöltek két embert.

– Úristen – mondja Jovan Kiss.

Sosem hitt istenben.

Az őrnagy tudja, hogy most nem számíthat csodára.

– Azon az éjszakán, amikor ön Milan Davcekkel Szentendre körül horgászott.

Jovan Kiss megkönnyebbülten sóhajt.

– Akkor nem lehetett Davcek. Egész éjjel velem volt.

Tökéletes, gondolja Szabados. Érzi, hogy az agyába tódul a vér.

– Lehet, hogy nem Davcek a gyilkos. Önt mindenesetre meg kell kérnem, hogy ne hagyja el Budapestet. Természetesen csónakkal sem.

Az őrnagy nem tud uralkodni magán.

– És ha akar, tiltakozhat a nagykövetségen.

 

Vuketic alezredes a főnöke terem nagyságú szobájában ül. Konyakot iszik. Negyven percig beszélt. Elmondott mindent, amit Jovan Kissről tud vagy feltételez.

Most nagyon fáradt.

Nemcsak azért, mert két napja nem aludt.

Jólesik a konyak.

A főnök kinyitja az asztalon levő ezüst dobozt. Gondosan válogat az arasznyi szivarok között.

A dobozt nyitva hagyja.

Ebben a szobában minden nagy.

Vuketic talán ezért érzi otthonosan magát.

Hatalmas teste elnyúlik a hatalmas karosszékben.

Most nem gyújt rá.

– Mi a javaslatod?

– Nincs javaslatom.

Mégis kivesz egy szivart a dobozból.

– Csak azt tudom, hogy Jovan Kiss megint ölni fog.

A főnök meggyújtja a szivarját. Vuketicnek nem ad tüzet.

Minden szivarhoz kell egy szál gyufa.

– A magyarok?

– Semmit sem tehetnek. Hiába tökéletes a gyanú. Bizonyíték nincs.

Vuketic alezredes is meggyújtja a szivarját.

– Jovan Kiss ellen egyetlen bizonyíték van. Önmaga.

Megszívja a szivart. Élvezi az aromáját.

– Jovan Kisst sosem fogják szóra bírni.

– Biztos?

A főnök is megélt már egyet-mást életében.

– Biztos.

– Mi mit tehetünk?

Vuketic tölt magának még egy pohár konyakot.

– Elővehetjük újra a régi ügyeit. Az utolsónak is másfél éve már. És akkor se jutottunk semmire.

Kortyol a pohárból.

– Figyeltethetjük Kisst. Ehhez legalább tíz ember kell. Azok is váltva.

Felhajtja a maradék konyakot.

– Ha Kiss úgy akarja, úgyis lelép.

A főnök megszívja a szivarját. Félhomály van a szobában. Csak az íróasztalon ég a lámpa.

– Nem becsülöd túl a képességeit?

– Nem – mondja Vuketic alezredes. – Nem becsülöm túl.

A főnök nem mozdul. Ül a karosszékben, és szivarozik.

– Várhatunk, amíg fölbukkannak a szobrok. De a szobrok nem fognak fölbukkanni. És ha mégis, nem vezetnek Kisshez.

– Biztos, hogy ő a tettes?

– Egészen biztos.

– Mit gondolsz, mért teszi?

Vuketic négy pohár konyakot ivott. Százszor is végiggondolta, miért.

– Nem tudom.

– Mit javasolsz?

– A mi eszközeinkkel semmire se megyünk. És Kiss folytatja. És most már ölni is fog. Ahányszor kell.

A főnök föláll. A hatalmas ablakhoz megy.

A jól világított utca üres. Sehol egy ember.

A főnök visszafordul az ablaktól.

– Emlékszel, mit mondtam neked az októberi visszavonuláskor?

A háború alatt Vuketic zászlóaljparancsnoka volt.

Az alezredes hallgat.

– Van, amikor minden más parancs felelőtlenség.

Vuketic föltápászkodik a karosszékből. A szivarját a hamutartóban hagyja.

Nagyon fáradt.

Az októberi visszavonuláskor azt a parancsot kapta, hogy cselekedjék a legjobb belátása szerint.

A kocsiban végigalussza az utat Belgrádtól Budapestig.

– A következőket kérem – mondja Szabados őrnagynak. – Ha megérkezem a partra, vonja vissza a megfigyelőit.

Szivarra gyújt. Az őrnagy cigarettázik.

– Értesítse a határőrséget, hogy a kollégámmal Jovan Kiss motorcsónakjával lépjük át a határt. Még ma éjjel.

– És Jovan Kiss?

Vuketic alezredes nem válaszol.

Aztán azt mondja:

– Nem lesz többé dolguk vele.

Szabados őrnagy szeme gyulladt az álmatlanságtól.

– Jelentenem kell a parancsnokomnak.

– Természetesen.

A Vércsét közben átkutatták.

Semmi nyom.

A késeket a laborba vitték. Vérnyom sehol. A pengék hasonlítanak, de nem egyeznek meg az áldozatokon talált szúrásokkal.

Szabados őrnagy tudja, hogy bármikor letartóztathatja Jovan Kisst.

Elítélni nem fogják.

Nincs bizonyíték.

 

Amikor Jovan Kiss visszaérkezik a főkapitányságról, a kajütben ledobja magáról a ruháit. Fürdőnadrágot húz. Húsz percet úszik a Dunában.

Tudja, hogy itt tilos fürdeni.

Nem érdekli.

A víz kellemesen hűvös.

Nem törölközik meg. Vizesen heveredik le a kajüt tetejére.

Meleg van.

A parton fehér Zsiguli, nyitott ajtókkal. Benne három férfi.

Nem törődik velük.

Újra végiggondol mindent. A legapróbb részleteket is kikényszeríti az emlékezetéből.

Muskátlik egy ablakban.

A nevető lány a templom előtt.

A fagylaltárus.

Leánder egy zöldre festett dézsában.

Mégiscsak a teremőr.

A nyomozó azt mondta, többen is látták őket.

Blöff.

Ha két tanújuk lenne, szembesítették volna őket.

Ha szembesítik a teremőrrel, tagadni fog.

Mit tud még a rendőrség? Hogy azon az éjszakán együtt volt Davcekkel. És akkor is, amikor Davcek eltűnt.

Ez már több, mint gyanú.

De még nem bizonyíték.

Alibije nincs.

Az egyetlen ember, aki tanúsíthatná vagy cáfolhatná az alibijét, már nem beszél.

Biztos, hogy a múzeumban nem hagytak nyomot. A ládákat nem találják meg.

És ha megtalálják?

A tőr, a ruhák, a hegesztőkészülék a Duna fenekén.

A ládák nem vallanak. A szobrocskák sem.

Tűz a nap. A fürdőruha megszárad Jovan Kiss testén.

A lépcsőn leereszkedik a vízbe. Sokáig úszik. Visszafekszik a kabin tetejére.

A fehér Zsiguli ott áll a parton.

Ha letartóztatják, vallani nem fog. Nem szólja el magát. Ellentmondásba nem keveredik.

Jovan Kiss biztos magában.

Bizonyítékok pedig nincsenek.

Otthon majd rászállnak.

Eddig két hét volt a leghosszabb, amíg egyfolytában figyelték. Most majd figyelik két hónapig.

Fél évig.

Képtelenség.

Jovan Kiss tudja, hány ember kellene ehhez.

De ha egy évig nem szállnak le róla, kényelmesen megél a nyugdíjából. A takarékbetétkönyv a nevére szól.

Sokat úszik majd. Judózik. Meccsre jár.

Lány akad.

Aztán majd találkozik valakivel. Valaki majd Ausztriába utazik. Bécsben beszél valakivel. Valaki megszervezi, hogy a ládák kijussanak Magyarországról. Valaki értékesíti a szobrocskákat.

Nem veszélytelen.

Ha a csempész vagy az értékesítő lebukik, fogalma se lesz, hogy él Belgrádban egy nyugalmazott rendőrtiszt, akit Jovan Kissnek hívnak.

Mindez persze csak elmélet. Jovan Kiss tudja, hogy bármikor a nyakát törheti egy apróság miatt.

Ki gondolt a teremőrre?

Dühöng.

Mindenre gondolni kell.

Kockázat mindig van. Különben mit sem érne az egész. De hibát nem szabad elkövetni.

A teremőr hiba.

Kiss rosszul alszik. Álmodik valamit. Amikor fölébred, már nem emlékszik rá.

Ideges.

Kinyitja a motorházat. Gondosan megtisztogatja a motorokat. Ellenőrzi a csatlakozásokat. A gyertyákat megcsiszolja. Desztillált vizet tölt az akkumulátorokba.

Minderre semmi szükség.

Csak hogy teljen az idő.

Nem szeret várni. Pedig nagyon sokat várt életében.

A fehér Zsiguli ott áll a parton. Nem is titkolják, hogy őt figyelik.

Jovan Kiss elvigyorodik, ahányszor beindítja a motorokat.

Idegesek lehetnek a fiúk.

Azt nem tudja, hogy a túlsó parton lehorgonyzott uszályok mögött két rendőrmotoros lapul. Azt sem, hogy az egyik part menti ház félig leeresztett redőnye mögül távcsővel figyelik. A Szentendrei-szigeten egy helikopter várakozik. A Duna mindkét partján egy-egy gépkocsi, felfegyverzett nyomozókkal. És minden figyelőnél URH adó-vevő.

Mindezt Jovan Kiss nem tudja. De ha tudná, sem érdekelné.

Most várnia kell.

Ez az egyetlen dolga.

A fehér ruhás lány délután lép a stégre.

Jovan Kiss a kajüt tetején fekszik. Chichester könyvét olvassa. Hogyan kerülte meg egyedül a Gypsi Mothon a Földet.

Harmadszor olvassa a könyvet. Chichester bolond. Egy teknőben körülhajózni a világot.

Rokonszenves bolond.

A lány integet a stégről. Most is fehér ruhában van.

Jovan Kiss visszaint neki.

A fehér Zsiguliban az egyik nyomozó szájához emeli az URH mikrofonját.

Kiss nem sajnálja a lányt. Megnyaggatják majd. Baja nem lehet.

– Ha én nem jövök, te sosem keresel meg?

– Ki tudja – mondja Jovan Kiss.

– Mindig ilyen undok vagy?

– Mindig.

– Hazudsz.

– Lehet.

Kiss italt kever. Odanyújtja a poharat a lánynak. A fehér ruhás lány megrázza a fejét.

– Nem akarok megint berúgni.

– Nem is fogsz.

A lány érzi, hogy furcsa a hangja. Bizonytalan lesz.

– És a vízre se megyünk ki.

– Más programod van?

Kiss megrázza a fejét.

– Akkor miért?

– Mert azok az urak megtiltották.

Fejével a fehér Zsiguli felé int. A lány követi tekintetével a mozdulatát.

– Kik azok?

– Rendőrök.

A fehér ruhás lány hallgat. Úgy érzi, nagyon meleg van.

– Mit akarnak tőled?

– Apróság.

Jovan Kiss szeme porcelánkék.

– Úgy vélik, kiraboltam egy múzeumot.

Cigarettára gyújt. A lányt is megkínálja.

– És megöltem három embert.

A fehér ruhás lány szeme kitágul.

– Elment az eszed?

Jovan Kiss megrázza a fejét.

– Hogy te öltél?

– Elég embert öltem meg életemben.

– Ne kezdd megint.

A lány kiabál.

Jovan Kiss megvonja a vállát.

– Jobb, ha most elmész.

A lány hallgat.

– Így is faggatni fognak.

– Nem érdekel.

– Hogy honnan ismersz, mióta ismersz, milyennek ismersz, miért ismersz.

– Nem is ismerlek.

Zubog a Duna.

– Kár, hogy nem ismerlek – mondja a fehér ruhás lány.

– Senki sem ismer – mondja Jovan Kiss. – Aki ismert, mind halott.

– Mindig a halál.

A lány arca eltorzul.

– Mindig veled van.

Jovan Kiss vigyorog.

– Talán én vagyok a halál.

– Te őrült vagy.

– Nem hiszem – mondja Jovan Kiss.

Szél söpör végig a vízen. A part menti fák hajladoznak.

Reggel óta négy milibárt esett a barométer.

Jovan Kiss bemegy a kajütbe. Fölveszi a fürdőköpenyét.

A lány mozdulatlanul ül a hátsó ülésen.

Jovan Kiss nézi.

– Arra gondoltam, tudnék-e veled élni – mondja a lány.

– Jobb, ha most elmész.

– Veled mi lesz?

– Semmi.

– Letartóztatnak?

Jovan Kiss megvonja a vállát.

Valóban nem tudja.

– Telefonálsz?

– Lehet.

– Eddig se telefonáltál.

Jovan Kiss a vizet nézi. Fodrozódik a széltől.

– Ígérd meg, hogy telefonálsz.

A lány is tudja, hogy hülyeséget mond.

– Ne ígérd meg. Inkább csókolj meg.

– Figyelnek.

– Gyere a kajütbe.

A lány elszánt.

– Le akarok feküdni veled.

– Nem szeretem, ha figyelnek – mondja Jovan Kiss.

– Fütyülök rá.

– Én is. De nem szeretem, ha figyelnek.

A lány már sír.

– Azt hiszem, szeretlek.

– Hülyeség.

Jovan Kiss akarattal goromba.

– Ki fognak hallgatni.

– Nem érdekel.

– Bevisznek a rendőrségre.

– Nem érdekel – kiabál a lány.

– Menj most – mondja Jovan Kiss.

– Mit mondjak? – kérdezi a lány.

– Az igazat.

Jovan Kiss nem kíséri ki a fehér ruhás lányt. Nézi, ahogy végigmegy a stégen.

Sokan mentek el az életéből.

A lány integet a partról.

Jovan Kiss felemeli a kezét.

Fúj a szél.

Az egyik nyomozó kiszáll a fehér Zsiguliból. Odalép a lányhoz.

Sose látja többé, gondolja Jovan Kiss.

Lábdobogásra ébred. Az órára pillant. Fél egy.

Félrehúzza a függönyt.

A stégen két férfi jön. Csak a körvonalaik látszanak.

Úszva elmenekülhetne. De mit kezdjen csuromvizesen, pizsamában, pénz és iratok nélkül?

És miért meneküljön?

Visszafekszik az ágyba.

Egy kés ott van mellette a polcon.

A kajütajtó recsegve szakad be.

Jovan Kiss káromkodik.

Ezek nem kopognak.

Éles fény vág a szemébe.

Le kell hunynia a szemét.

– Gyere ki – mondja valaki szerbül.

Jovan Kiss ismeri ezt a hangot.

– A kezedet tedd a fejed fölé. Nyitott tenyérrel.

Kiss már tudja, hogy Vuketic alezredes beszél hozzá.

Azt is tudja, hogy a játszma megváltozott.

Kibújik a takaró alól.

A kezét fölemeli.

Kilép a lakókajütbe.

Minden izma megfeszül.

A szűk kajütben Vuketic nehezen használhatja a fegyverét.

És a csónak billeg.

Az alezredes azonnal kihátrál a kabinból. Jovan Kiss látja kezében a pisztolyt.

Valószínűleg Beretta.

Pontosan nem tudja. Az éles fény elvakítja.

– Gyere ki – mondja Vuketic.

Kiss kilép a kajütből. Gumibot csap le a tarkójára.

Amikor meglátja az árnyékot, a feje elé rántja a karját.

Félig felfogja az ütést. Így is megszédül.

Bilincs csattan a csuklóján. Valaki nagyot ránt a karján. Fáj. A bilincs rákattan a vezetőülés melletti acél kapaszkodóra.

– Motozd meg – hallja Vuketic hangját.

Még kábult az ütéstől.

Valaki fölrántja a vezetőülésre. Gondosan végigtapogatja.

– Semmi.

A hangja után valószínűleg fiatal.

– Szólj a gépkocsivezetőnek, hogy elmehet.

Ez Vuketic.

Jovan Kiss agya föltisztul. Csak a tarkója sajog. A karja is, amivel fölfogta az ütést.

– Tedd a kezed a kormányra – mondja Vuketic. – Ide nézz, a lámpába.

Jovan Kiss lassan megfordul a fény felé. A szemhéja félig leeresztve. Mintha még kába volna.

Aki ilyen lassan mozog, attól nem kell félni.

Az alezredes leül a mellette lévő ülésre. Bal kezében az elemlámpa, a jobban a pisztoly. Valószínűleg Beretta.

– Befejeztük – mondja Vuketic.

Kiss nem így gondolja.

Az elemlámpa az arcába világít, nem a kezére.

Az arca bamba. Elég embert látott, akit gumibottal tarkón ütöttek.

A kormánykerék bőrhuzatában másfél arasznyi, ujjnyi széles penge van.

Kiss feje előrebukik. Lassan, kínlódva fölemeli. Porcelánkék szeme fénytelen.

A kisujjával és a gyűrűsujjával húzza ki a pengét. Centiméterenként.

A lépések már nem dübörögnek a stégen.

A feje előrecsuklik.

Vuketic alkarjába döfi a pengét.

Az alezredes nem kiált. A pisztoly kiesik a kezéből.

Jovan Kiss a szívébe szúr. Vuketic előrebukik.

Kiss a zsebébe nyúl. A bal zsebben van a bilincs kulcsa.

A parton fölberreg egy gépkocsi motorja.

Jovan Kiss a kormányülés melletti oldalzsebből kivesz egy kést. Vuketic hatalmas testét hátradönti az ülésen. A zseblámpát a stégre irányítja.

Bal kezét visszadugja a nyitott bilincsbe. Jobbját a kormánykerékre teszi. Három ujjal fogja a késpengét.

Vuketic társa nyugodt léptekkel jön a stégen. Nem siet. A feladatát elvégezte.

Így gondolja.

Amikor az elemlámpa fényébe ér, Kiss látja, hogy pisztoly van a kezében.

Jovan Kiss hátralendíti a jobb karját.

Ezerszer és ezerszer gyakorolta.

A penge a nyomozó gyomorszájába fúródik. Ahol nem akadhat meg csontban.

A tiszt a gyomrához kap. Térdre bukik.

Addigra Jovan Kiss már ott van mellette. Fejbe rúgja. A torkára tapos.

Látja, hogy a nyomozó a késbe kapaszkodik.

Egész testsúlyával újra a torkára tapos. Hallja a gége reccsenését.

Kihúzza a nyomozó gyomrából a pengét. A szívébe döfi.

A biztonság kedvéért.

Száz százalék.

Körülnéz. A parton a halvány lámpák világítanak. A Zsiguli sehol. Meleg este van.

Átkutatja a halott zsebeit. A holttestet a Dunába löki.

Beindítja a motorokat.

Vuketic kezéből kiveszi a pisztolyt. Zakója belső zsebéből a levéltárcát. A jobb külső zsebből a tartalék tárat és a lőszert.

A műszerfalra néz. A mutató jelzi, hogy a motorok bemelegedtek.

Elköti a Vércsét a stégről. A pozíciólámpákat nem kapcsolja be.

Amikor a Duna közepére ér, leállítja a motorokat.

Sokáig figyel, hallgatódzik.

Csend mindenütt.

Nyoma sincs, hogy követik.

Fölnyalábolja az alezredes mázsás testét. Erőlködve a korlátra emeli.

Vuketic feje a vállára billen. Megnézi az arcát. Ilyen volt életében is.

Átbillenti a testet a korláton.

Bekapcsolja a pozíciólámpákat. Gázt ad. A Vércse nekilódul a fekete víznek.

 

Holdvilág nincs. Az ég tele csillaggal.

A Vércse száguld. Hasítja a sötét vizet.

Nem lehetett másképp.

Nem szabad ezen töprengeni.

Vuketic azt kapta, amit megérdemelt.

Talán azt mondták volna, hogy szökési kísérlet.

Talán azt se.

Valahol kivet a víz egy fölpüffedt hullát. A tarkójában vagy a szeme között pisztolygolyó.

A nyomozás egy idő múlva holtpontra jut.

Ilyen egyszerű.

Jovan Kisst nem keresi senki. Nincs senkije.

Lehet, hogy Magyarországon akartak végezni vele. Lehet, hogy odahaza.

Most az ő holttestüket viszi a fekete folyó.

Az orvos azt mondta, vigyázzon magára. Nyugalom, kíméletes életmód.

Jovan Kiss vigyorgott.

Nem mondta az orvosnak, hogy nem érdekli a halál. Az orvosok azt gondolják, mindenki fél a haláltól.

Jovan Kiss az életet nem tudta elviselni.

A halállal eleget találkozott. Most benyúlt a mellébe és marokra fogta a szívét.

A bal karja elhalt.

Látta a halált. Fehér volt. Nem úgy, mint a fekete puskacsövek.

Közömbösen nézte. Nem köszönt neki.

Nem tudta, hogy az arca fakó. Dől róla a veríték.

A hétfői eligazításon volt. Hatan ültek az asztal körül.

– Mi van veled? – kérdezte Vuketic.

Azt akarta mondani, hogy semmi. De csak nyögni tudott.

– Megússza – mondta az orvos, amikor kihúzta belőle az injekcióstűt.

Azt hitte, nem hallja, amit mond.

Jovan Kisst nem érdekelte az orvos. Legfeljebb annyit tehet, hogy életben maradjon.

Az életét nem tudja megoldani.

A kicsinyes, szar, unalmas életet.

A Vércse a hajózóúton száguld, a piros és zöld fénnyel világító bóják között.

Tíz kilométerrel a határállomás előtt kioltja majd a lámpákat.

A motorok hangját akkor is meghallják.

Rakétákat lőnek föl.

Kiss vigyorog. Hányszor látta a rakéták százkarú, fehér fényét. Olyankor mindig kezdődött valami.

Mire utánaküldenek egy motorcsónakot, bottal üthetik a nyomát.

Értesítik a jugoszláv határőröket.

Jovan Kiss tudja, hogy Trokan századosnak két motorcsónakja van. Legénysége éjjel csak egyhez. És az a csónak is lassabb a Vércsénél.

Elállják majd az útját. De nincs ember, aki egy száguldó motorcsónakból eltalál egy másik száguldó motorcsónakot.

Lövik majd a Dunát, géppisztollyal.

Jovan Kiss a műszerfalra néz. Az akkumulátorok feltöltve. A motorok hőmérséklete rendben. Vízmélység öt méter. Fordulatszám négyezer.

Az üzemanyagmérő mutatja, hogy a határig van benzinje.

Jovan Kiss káromkodik. Erre nem gondolt.

Elővesz egy térképet. A műszerfal melletti kihúzható térképasztalra teszi. Felkattintja a térképlámpát.

Sehol egy benzinkút a Duna-parton.

Benzin mindenképp kell. Különben nem jut haza.

Haza?

Ott kell hagynia a lakását, a Dunát, a Szávát, az Adriát. És a Vércsét. A Vércsét sajnálja a legjobban. Nem tudja megbocsátani Vuketicnek, hogy betörte az ajtaját.

Most nem szabad arra gondolnia, mi lesz odahaza. Csak arra szabad gondolnia, hogyan jut át a határon.

Nem bánta, amikor a második infarktus után nyugdíjazták. Torkig volt a piti betörőkkel, szélhámosokkal, zsebmetszőkkel.

Akkor még nem tudta, mit jelent nyugdíjasnak lenni.

Sokáig vizsgálja a térképet. A benzinkutak mind messze vannak a Dunától.

Mindig számolt azzal, hogy egyszer ő lesz a vesztes. De igazán sosem hitte.

Nem érdekelte, mi lesz a vége. Hajszolta a veszélyt. A tét az élete volt.

Jovan Kiss tudja, hogy élve nem fogják el. Ezt már a hegyekben is tudta. Amikor vörös csillag volt a sapkáján.

Éljen úgy, mint egy egészséges ember, mondta az orvos-ezredes. Csak lassabban, óvatosabban.

Két infarktus nem játék.

Reggelente lement a parkba. Egy padra ült. Mint a többi nyugdíjas. A szolgálati pisztolyát megtarthatta. Legalább lesz, amivel végez magával.

Elviselhetetlen élet.

Egy évig dolgozott a zágrábi bankrablás tervén. Megint volt miért élnie. Ha találkozott a kollégáival az edzőteremben, látták, hogy megint vigyorog. Örültek neki.

Vén ordas.

Tolóhajó szuszog felfelé, árral szemben. Jovan Kiss ráirányítja a fényszóróját.

Jovan Kiss tudja, hogy ötvenéves korában nehéz újra kezdeni.

Mindegy. Van egy bankszámlája Milánóban. Néhány ember, akire számíthat. Két leforrasztott láda a Kompkötő-szigeten.

Annyi pénze nincs, hogy elég legyen élete végéig.

És ha lenne? Nem akar még egyszer nyugdíjas lenni.

Bármit, csak azt ne.

Akkor jut eszébe a holtág Baja alatt. Bevezet a faluig. A faluban van benzinkút.

Most nem érdekli más.

 

Nem kapcsolja be a fényszórót. A sötétben jobban eligazodik, mint a vakító fényben.

A torkolatot könnyen megtalálja.

A parton halászkunyhók.

A hold vékony karéja visszatükröződik a vízen.

A kunyhók mellett szárításra kiteregetett hálók.

A mélységmérő két métert mutat.

A holtág öt méter széles. Balról, a meredek parton fűzfák. Jobbról zsombék és nád.

Ott alacsony a víz.

Tíz perc múlva eléri a háború alatt fölrobbantott híd pilléreit.

Nagyon lassan halad.

A mélységmérő másfél métert mutat.

Lenyom egy gombot. A hajtóművek fölemelkednek.

A motor hörög.

A távcsőben kirajzolódnak a parti ladikok.

Jovan Kiss a ladikok mellé kormányozza a Vércsét.

A mélységmérő egy métert mutat.

Jovan Kiss élesen balra fordítja a kormányt. A motorokat leállítja.

A Vércse gerince alatt csikorognak a kavicsok.

Kiss már az orrban van. Belép a térdig érő vízbe. A köves parton kibotorkál a szárazra. A kikötőkötelet ráhurkolja egy fűzfára.

Vuketic pisztolyát a farzsebébe dugja. Farmernadrágja bőrrel bélelt oldalzsebébe kést csúsztat. A szerszámos ládából kalapácsot és feszítővasat vesz elő.

Két marmonkannát visz magával. Negyven liter elég lesz. Annyit elbír.

A kutyák megugatják Jovan Kisst. A kis utcákban nincs világítás.

A benzinkút a főtéren van. Koszos neoncsövek. A téren félhomály.

Leteszi a két kannát a kút mellé. A feszítővasat becsúsztatja a fedél alá. Egész súlyával rádől.

Acéllemezt csúsztat a zárba. Harminc másodperc múlva csattan a zár.

Jovan Kiss kinyitja az egyik marmonkannát. Beleilleszti a gumicső végén levő csapot. Lenyomja az indítót.

Üldözték és üldöző volt.

Most már csak üldözött.

Minek most erről gondolkodni? Lesz rá ideje.

Az egyik kanna megtelik. Jovan Kiss átteszi a csövet a másikba. Csurog a benzin.

A neszre figyel fel.

Valaki óvatosan csúsztatja a lábát a betonon.

Kiss nem egyenesedik föl. Kiles a kút mögül.

A benzinkút épülete mellett egyenruhás rendőr áll. Kezében pisztoly.

Jovan Kiss lassan ereszti a benzint a kannába. Nem akarja, hogy túl nehéz legyen.

A rendőr kilopakodik az épület mögül.

Kiss várja.

– Föl a kezekkel! – kiabálja a rendőr.

Öt lépésre lehet.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ez a gyerek most tanulja az ábécét. Ő már elvégezte az egyetemet.

Vörös Imrét márciusban léptették elő tizedessé.

– Föl a kezekkel! És ne mozduljon, mert lövök.

Jovan Kiss vigyorog. Vagy fölemeli a kezét, vagy nem mozdul.

Lassan fölegyenesedik.

A bal kezét a feje fölé emeli. A jobbal a benzines kanna fogantyúját markolja.

A rendőr három méterre van tőle. A pisztolyát maga előtt tolja.

Kiss látja, hogy a pisztoly csöve remeg.

– Kérem szépen – mondja Jovan Kiss.

Soha nem kért semmit. Senkitől.

A marmonkannát a rendőrhöz vágja. Azt a tizedmásodpercet várja, amikor a rendőr félreugrik.

Pisztoly is van nála, kés is. Egyikre se lesz szüksége.

Vörös Imre tizedes úgy megrémül a feléje repülő kannától, hogy nem ugrik félre. Ijedtében meghúzza a ravaszt.

A kanna a mellének csapódik.

Vörös tizedes hanyatt esik. A kezét védőleg az arca elé tartja.

A faluban csend van. Most a kutyák sem ugatnak.

A tolvaj hason fekszik a földön. A két karja széttárva.

A tizedes rémült. Kezében remeg a pisztoly. A testet a hátára fordítja. Erőlködnie kell.

Jovan Kiss homlokán kicsi lyuk. Pontosan a két szeme között. Mint a céltáblán a tízes találat. Csepeg belőle a vér.

A tizedesnek hányingere van. Ő nem célzott a fejére. Sehova sem célzott. Megpaskolja a betonon fekvő férfi arcát.

Jovan Kiss feje átbillen a másik oldalra. Hangosan koppan a betonon. Vörös tizedes sápadt. Negyven liter benzinért megölt egy embert.

Jovan Kiss a semmibe néz.

A halál köszönt neki.