A halál árnyéka –
Bűnösök –
Csütörtök –
Halálugrás

 

A halál árnyéka

Jovan Kiss ismeri a halál árnyékát. Nagyon jól ismeri. Pedig szereti a napfényt.

 

– Jovan – mondja az Ördög.

Az Ördögnek hegyes az álla. Az orra, az ujjai. A szeme is hegyes.

Jovan Kiss vigyorog.

– Cimborám – mondja az Ördög. – Pajtásom.

Nem vigyor ez. Vicsorgás. Kisst valamikor Ordasnak nevezték a társai.

Jovan Kiss jobb keze előrelendül. Váratlanul. A kés hegye a gyomorszáján éri az Ördögöt.

Éles csörömpölés. Mint amikor követ hajítanak egy kirakatba.

Jovan Kiss fölébred. Nem mozdul. A félhomályt figyeli. Hallgatódzik. A teste lucskos az izzadságtól.

Fölkattintja az olvasólámpát. A hajóóra fél négyet mutat. Kint már pirkad. Szél fúj. A csónak orrát csendesen paskolják a hullámok. Június van.

Jovan Kiss cigarettára gyújt. Eloltja a lámpát. Csend, szürkeség. A szája keserű a cigarettától. Elnyomja és a fal felé fordul. A bolyhos takarót fölhúzza a nyakáig.

Álomtalanul alszik tovább. Hét órakor ébred az óra csörgésére. A függöny résén besüt a nap. Kábult az erős altatóktól. Mint minden reggel.

Tíz órakor ér a jugoszláv–magyar határállomáshoz. A nap éget. A Dunának erős a sodrása.

Száz méterre az úszóháztól Jovan Kiss hátrahúzza a gázkarokat. A Vércse fölemelkedő orra belesimul a vízbe. Kiss kopott farmerben, kék csíkos trikóban, tornacipőben.

Amikor a motorcsónak fehér teste egyvonalba ér az úszóházzal, Kiss leveszi a gázt. A kormánykereket jobbra fordítja.

A víz sodra lefékezi a csónakot. Az orra odasimul a pontonhoz.

A szolgálatban levő határőr már várja. Távcsövön figyelte a közeledő motorcsónakot. Messziről megismerte, hogy a Vércse.

– Ahoj, kapitány! – köszön Bulatovic tizedes. A távcsövét és a géppisztolyát a fehérre festett padon hagyta.

Bulatovic megfogja a motorcsónak kikötőbikáját. Jovan Kiss kiadja a kötelet. A tizedes ráhurkolja a ponton bakjára.

– Ahoj! – mondta Jovan Kiss. Hátramegy a kormányállásba. Elfordítja az indítókulcsot. A két halkan dohogó Volvo-motor elhallgat. Csend. Csak a Duna zúg. Az áramlás megtörik a pontonon.

– Rég nem járt felénk.

– Másutt is van víz – vigyorog Jovan Kiss.

Széltől, naptól cserzett karvalyarc. Hibátlan fogsor. Alig őszülő, fekete, erős szálú haj. A szeme valószínűtlenül kék. Mintha porcelánból lenne. Furcsa az arca ettől a világoskék porcelán szemtől.

Jovan Kiss százkilencven centiméter magas, nyolcvanhét kiló. Minden porcikája arányos. Nem látszik, hogy elmúlt ötvenegy éves.

– Igaz – mondja Bulatovic. – Másutt is van víz. De nem ilyen.

A tizedes egy közeli faluban született. A Duna mentén. Hajós, mint az apja, a nagyapja és a fél falu. A lányokat azzal szédíti a folyóparti csárdákban, hogy áthelyezteti magát a tengerészethez. Aztán tiszti vizsgát tesz. Hófehér egyenruha, arany sujtással. Bulatovic első tiszt a parancsnoki hídon, tomboló viharban. Dús keblű cicababák ölében a dél-tengeri kikötőkben.

Bulatovic tudja, hogy uszálykormányosként megy nyugdíjba. Nem bánja. Szereti a Dunát. Lesz majd háza, kertje, felesége, két gyereke. Egy fiú meg egy lány. A fiúból tengerészt nevel.

A tizedes erős és izmos. A zubbony feszül a vállán. Jovan Kiss mellett nyápicnak látszik.

– Nyaralás? – kérdezi Bulatovic.

– Az.

Jovan Kiss Marlboróval kínálja a tizedest, aki gyufa után kotorászik a zsebében. Eléje tartja a gázöngyújtóját. Szélcsend van. A kis láng meg se libben. A barnásszürke víz zubog a ponton alatt. A nap erősen süt.

– Tegye csak el – nyújtja Kiss a tizedes felé a cigarettás dobozt.

– Ugyan – szabadkozik Bulatovic.

– Voltam én is katona. Sokkal csóróbb magánál. Elhiheti.

Ezt a hangot szereti Bulatovic.

– Kösz. Szólok a százados elvtársnak.

Ezzel elkésett. Trokan százados már biceg lefelé a parti őrházból a pontonra. Az őrház emeletes. Vörös téglából épült. Trokan százados azért biceg, mert 1943-ban egy géppisztolysorozat négy helyen szétroncsolta a bal lábszárcsontját. Osztagával egy vasúti hidat robbantott föl. A hídőrséggel keveredtek tűzharcba. Berg professzornak köszönheti, hogy nem vágták le a lábát.

Milovan Berg a háború előtt többet volt külföldön, mint előkelő belgrádi magánszanatóriumában. New Yorktól Tokióig elég milliomos akadt, aki megengedhette magának, hogy különrepülőgéppel utaztassa a világ egyik legnevesebb csontsebészét.

1943-ban Berg professzor abban a partizánkórházban dolgozott, ahová Trokan őrmestert vitték a bajtársai. Ugyanitt ölte meg egy Messerschmidt vadászbombázó gépágyúsorozata. 1944-ben, műtét közben, a kórházsátorban.

– Ahoj, Jovan! – szorítja meg a százados Kiss kezét.

Jovan Kiss elvigyorodik. Porcelánkék szeme hideg.

– Bejönnétek? – int a kabin felé.

– Én őrségben vagyok – mondja Bulatovic.

Jovan Kiss megmerevedik. Érzi a veszélyt. Azonnal élesebb lesz a látása, a hallása. A mozdulatai pontosabbak.

Látta, hogy a százados a szemével int a tizedesnek. És tudja, hogy máskor nem veszik ilyen szigorúan a szolgálatot.

Jovan Kiss ellazítja az izmait.

Bulatovic csalódottan baktat vissza a géppisztolyához. A pokolba kívánja a két éber, idegen szempárt fent az őrházban. Jólesne egy pohár jeges whisky szódával.

Jovan Kiss két hosszú poharat vesz elő a konyhaszekrényből. A hűtőszekrényből egy üveg fehér kubai rumot. Narancslevet tölt hozzá. Tíz cseppet egy kis, nyolcszögletű, sötétzöld üvegből. Az üvegen nincs címke.

Kiss jégkockát tesz a poharakba. Hosszú nyelű, színes keverőkanalat. A hűtőszekrény akkumulátorokról működik.

Az ital kesernyés, kicsit csípős. Trokan százados még nem ivott ilyet.

– Mi ez? – kérdezi elismerően.

– Gyártási titok. Ha akarod: Kiss-koktél. Egészségedre!

Jovan Kiss feszülten figyel. Az arca közömbös. Porcelánkék szeme mozdulatlan.

Trokan századost már az első két korty elzsongítja. Kellemes. Fenékig issza a poharát. Jó ebben a nagy melegben ez a különös zamatú, jéghideg ital.

Trokan úgy becsüli a jó italt, mint a gondosan ápolt fegyvert. Vagy a szakszerűen karbantartott csónakmotort.

A Vércse kajütjének padlóján méregzöld, puha szőnyeg. Ugyanilyen színű tapéta a kabin mennyezetén. Az ablakon sötétzöld függöny. A bútor vöröses mahagóni. A rideg műanyagból, amiből a hajótest készült, belül semmi sem látszik. Kiss büszke erre. A berendezést ő tervezte. Együtt készítette egy újvidéki hajóáccsal.

– Nyaralás? – kérdezi Trokan százados. A furcsa italtól zsibbad az ajka.

Kiss éberen fülel. A százados hangsúlyára is.

– Az. Egy kis nyaralás.

Újabb italt kever. Trokan szabadkozó kézmozdulatára csak vigyorog.

– Merre?

A százados hangja nem árul el semmit. A kérdései sem.

– Magyarországra. Aztán talán Ausztriába. Esetleg Linzig.

Trokan százados tudja, hogy a Vércsével csak egy ugrás Budapesttől Linz. Hatszáz kilométer. Fél nap, kényelmesen.

– Majd ahogy alakul. Meg ahogy a halak harapnak.

Jovan Kissről minden ismerőse tudja, hogy szenvedélyes horgász. Azt is, hogy nem a legszerencsésebb.

Jó dolga van, gondolja a százados. Budapest, Linz, ahogy a kedve tartja.

Trokanban szemernyi irigység sincs. Nemcsak azért, mert kedveli Kisst. Jovan Kiss megérdemli, hogy jó dolga legyen.

Milyen szép lenne, ha egyszer valaki azt mondaná: Trokan százados megérdemli, hogy jó dolga legyen.

Elszánja magát.

– Tegnap parancs jött, Jovan. Három napig a legalaposabban kutassunk át minden motorcsónakot.

Jovan Kiss szeme kék, mint az ég. Mozdulatlan.

– Küldtek két fiút Belgrádból. Ez a szakmájuk.

A veszély Jovan Kiss életeleme. Sóvárog rá, mint a kábítószeres a morfiumra.

Most érzi a veszélyt.

– A fene tudja, mit keresnek.

Trokan százados valóban nem tudja. Kiss hisz neki. A veszély feloldja benne a feszültséget.

– Talán kábítószert. Mostanában mindig arról írnak az újságok.

Vagy engem, gondolja Jovan Kiss. Nem is rossz módszer, ha át akarják kutatni a hajóját.

Nem nyúl a poharához, a cigarettájához. Minden mozdulat az idegességet jelzi. Ezt tudja. Megtanulta. Ez a szakmája.

Trokan nem venné észre. Katona. És gyanútlan. De Jovan Kiss nem lazíthat. Soha. Semmilyen körülmények között.

Ez a vérévé vált. Ennek köszönheti, hogy életben van.

Meg a szerencséjének, gondolja. Magában elvigyorodik.

– Azt sem értem, mért épp ezen a három napon – mondja Trokan. – Talán drótot kaptak.

Jovan Kiss addigra végiggondolja, kik tudják, hogy aznap lépi át a határt.

Elég sokan. Nem titkolta.

A százados megvakarja a tarkóját.

– Visszajöhetnél holnap. Ha úgyse sietsz. Majd megmagyarázom a fiúknak, hogy csak látogatóba jöttél. Tudják, hogy jó ismerős vagy.

Trokan százados szolgálati titkot árul el. Jovan Kiss-sel szemben nem érzi kötelezőnek a titoktartást. Elvégre Jovan Kiss mégiscsak Jovan Kiss. Ezt megmondta a két kollégának is.

Jovan Kiss most gyújt cigarettára. Nyugodtan, kényelmesen.

– Miattam kutathatnak.

– Persze. Csak szörnyen aprólékosak. Tegnap három órán át kurkásztak egy kis farmotorost. Épp csak a hajtóművet nem szedték szét. Nyilván nincs kedved itt tölteni fél napot.

Kiss tudja, hogy mindent meg lehet találni. Csak szakértelem kell és türelem. Meg idő. Meg tehetség.

Jókedve van.

– Egészségedre.

A poharát a századoséhoz koccintja. A jég már elolvadt.

– Én ráérek. Ők meg ezért kapják a fizetésüket.

Fölhajtja az italt.

– Legalább lesz időnk egy kicsit elbeszélgetni.

Trokan örül. Tiszteli Kisst. A szolgálat egyhangú.

– Feltéve, ha meghívsz egy kávéra.

A két nyomozó fiatal ember. Az egyik magas és vékony, mint egy pózna. A százados irodájában üldögélnek.

– A csónak a rendelkezésükre áll – mondja Kiss. – Én itt maradok a százados elvtársnál, amíg végeznek.

Nem hagy időt, hogy megszólaljanak.

– Ha valamire szükségük van, csak szóljanak.

Mintha a beosztottai lennének. Úgy beszél velük.

A póznasovány nyomozó kézitáskát vesz föl az asztalról. Fekete műbőr.

Bemérő műszer, gondolja Kiss.

A másik a szerszámos táskát viszi.

Kiss kíváncsi, tudják-e a nyomozók, mit keresnek. Vagy kit.

Nem tudják. Csak annyit, hogy minden motorcsónakot kutassanak át. A legaprólékosabban. És ne mosóport keressenek.

Jovan Kiss is tudja, hogy nem mosóport keresnek. Azért nem küldenek két nyomozót Belgrádból.

Azt is tudja, hogy a Vércsén nincs se arany, se valuta, se kábítószer. Fegyver sem.

Legalábbis olyan, amit ezek keresnek.

 

– Negyvenhárom decemberében. Talán negyvennégy januárjában. A fene tudja. Rohadt hideg volt. A taknyom odafagyott az arcomra.

– Hívat a parancsnok. A parasztok jelentették, hogy négy idegen kódorog a környéken. Azt mondják, a németektől szöktek meg. A partizánokat keresik. Nincs náluk más, csak hátizsák.

A határőrség terasza a Dunára néz. Szemben az ártéri erdők zöldje. Alattuk az úszóház. A vörös téglafalon ujjnyi repedés. A tolóhajók ezer lóerős motorja szakadatlanul rázza a töltést.

Már a második kávét is megitták. Egy idős asszony főzi. Findzsában, törökösen. Trokan százados a Neretva völgyében született.

A két nyomozó négy órája dolgozik a Vércsében.

Alapos munka, gondolja Jovan Kiss.

– Másnap bukkantunk a nyomukra. Az előző éjjel friss hó esett. Rovátkált, gumitalpú bakancsot viseltek mind a négyen.

– Még sosem láttam ilyen cipőnyomot. A németektől szöktek. Ilyen jó bakancsban?

– Zsákmányolhatták. De mind a négyen egyformát?

– Csatárláncba állítottam a fiúkat. Kétszáz méter távköz. A parancs: minél gyorsabban. És minél csendesebben.

– Semmiképp sem lőni. Ha a mieink, akkor azért. Ha nem, akkor meg azért. Hullákra nincs szükségünk. Eleget kapartunk el abban az istenverte erdőben. A mieinket is, fritzeket is. Olyan emberek kellenek, akik beszélnek. A halottak nem beszélnek.

Jovan Kiss hátradől a karosszékben. Szívesen mesél. Trokan százados megigazítja a sajgó lábát. Mostanában már kevés emberrel beszélhet azokról az időkről. Az volt az ifjúsága. Az élete. Ma már tudja, hogy akkor boldog volt. Akkor nem tudta. Csak azt, hogy fázik és éhes. És hogy győzni kell.

Tiszteli Jovan Kisst.

– Távcsővel fedeztem föl őket. Libasorban mentek. Szép komótosan. Mint egy iskolai kiránduláson.

– Rongyosak voltak. Csak a bakancsuk új.

– Rongyos ruhában száz kilométereket is meg lehet tenni. Ha a bakancs jó. És tele a hátizsák.

– Nem tudtam, mi van a hátizsákjukban.

– Beértek a Szilfavölgybe. Károgtam. Kétszer, aztán négyszer. Ez volt a jel. Az egyik hátranézett. Mentek tovább nyugodtan. Sok a varjú arrafelé.

– A Szilfavölgy hat kilométer hosszú. Mindkét oldalán meredek sziklafal. Az egyik oldalon keskeny csapás. Csak az ismeri, aki ismeri.

– Öt embert előreküldtem a csapáson. Állják el a völgy kijáratát. Én Milodarral a völgyben követtem őket. Gyerekjáték volt. Az ösvényt fiatal fenyves szegélyezte. Tökéletes fedezék.

Trokan százados fiatalnak érzi magát. Ilyenkor tudja, hogy szép élete volt.

– Négyszáz méterre lehettek tőlünk, amikor elérték a völgy kijáratát. A tizedes kilépett az ösvényre. Fene tudja már, hogy hívták szegényt. Megkérdezte, kicsodák.

– A géppisztoly ott volt a kezében. Csőre töltve. Dobtáras, akár az enyém.

– Nekem volt egyszer egy Thompsonom – mondja Trokan. – Csoda művelt jószág. Csak nagyon kényes.

– Láttam, hogy az egyik széttárja a karját. Odaszalad a tizedeshez, átöleli. Azt kiabálja: testvér, testvér! A társai széthúzódnak. Mint a legyező. Parancs nélkül.

– Akkor már tudtam, hogy baj van. Siettünk Milodarral. Tehettük. Nem ránk figyeltek.

– A fiúk előléptek a fák közül. Mind, az isten verje meg. No persze: testvér, testvér!

– Partizánok voltak szegények, nem felderítők. Mindegyiknél géppisztoly.

Jovan Kiss lenéz a Vércsére. A két nyomozó még dolgozik.

– A tizedes már csúszott ki az ölelésből. Bukott le a hóra.

– Szíven szúrta a testvér. A másik kettő kezében pisztoly. A negyedik a hátizsákját bogozza.

Igen, gondolja Trokan. Ez volt az életük.

A nap is másképp sütött akkor.

– Két emberem eldőlt az első lövésektől. Még föl sem ocsúdtak. A másik kettő hasra vágta magát. Szerencsére.

– Egy sorozat a dobtárasból végzett a fickóval, aki a tizedest ölelgette. Egy másik sorozat a bal oldali társával. Láttam a bakancsuk talpát. Vastag, rovátkált gumi.

– Addigra a hátizsákból előkerült egy géppisztoly. Ívtáras, kicsi, fekete.

– A bal lábát lőttem el az ipsének. Közvetlenül a térde felett. Elesett, de tüzelt tovább.

– Ezek se kezdők, gondoltam.

– Egy emberemmel megint kevesebb. Ugrott egyet és szétdobta a karját. Mint a moziban.

– Milodar ellőtte a negyedik lábát. Szemből is kapott egy sorozatot a fickó. Letette a fejét a hóra.

– Maradt az az egy. A géppisztolyos. Rövid sorozatokat lőtt, most már felénk. Legszívesebben a földbe bújtam volna.

– Nem volt szerencséje. Csak a hó porzott körülöttünk. Egy fenyőágat lefűrészelt. A fejemre esett.

– Aztán üresen csattant a závár. Erre vártam. Rohantam feléje. Milodar is.

– Akkor már pisztoly volt a kezében. Nagyöbű Walter. Súlyos, rohadt jószág.

– Nagyot ugrottam, nehogy eltaláljon.

– Nem rám lőtt. Szájába vette a Walter csövét. Nem volt feje, mire odaértünk.

Trokannak most nem sajog a lába.

Jovan Kiss lenéz a pontonra. A szeme világoskék. Hideg, mint a halotté.

– Szép eredmény, mondhatom. Nálunk négy halott. Náluk: mind.

– Képzelheted, mit kaptam a parancsnoktól. Nem volt náluk semmilyen papír. Semmi, ami nyomra vezethetne.

– Ha élőket akar, felderítőket adjon, ne partizánokat, mondtam a parancsnoknak. Verte a fejét ököllel. A sapkáját megtaposta. Honnan a fenéből vegyen, ordította. A büdös isten tegyen engem a szifiliszes ördög markába. Mért nem vigyázok az embereimre? Az anyám kurva nagynénjével háljak, ha erre se vagyok képes. Basszam meg azt az urat, aki a világra küldött. Szörnyen tudott káromkodni.

– Szerette a fiúkat, akik otthagyták a fogukat. Vele harcoltak mind a négyen. Már második éve.

A két nyomozó jön föl a pontonról. A hosszú hozza a műszeres táskát

Jovan Kiss elvigyorodik.

Látja, hogy az ingük csupa víz.

Nagyon meleg van.

– Honnan vett volna felderítőket? – mondja Trokan századosnak. – Nagyon kevesen voltunk akkoriban.

– Elnézést, hogy föltartóztattuk – mondja a póznasovány nyomozó. Kék szegélyes, fehér zsebkendővel törölgeti arcáról az izzadságot.

– Kötelességük – mentegeti őket Trokan.

Jovan Kiss szeretné tudni, felhívják-e Belgrádot, ha elmegy.

Lenéz a pontonra. Bulatovic tizedes a fehér padon ül. Nyakában a távcső.

– Természetesen – mondja Kiss.

Jovan Kiss számára a halál épp olyan természetes, mint az élet.

 

Alkonyodik, amikor Budapestre ér. Baján ebédelt. Két adag halászlevet, tésztával. Szereti a halat.

Átsiklik a hidak alatt. Szereti ezt a várost. Bécs ápoltabb. Elegánsabb. Budapest olyan, mint egy szép nő, aki nem előírásszerűen öltözködik. Ez a bája.

Csak Belgrádot szereti jobban. Belgrád az otthona.

Elhagyja a Margitszigetet. A Római-parton, a Barátság csónakház előtt háromszor megszólaltatja a Vércse dallamkürtjét. A kürt Bizet Carmenjét harsogja. Néhány taktust a nagyáriából.

Mire kiköt, a gondnok és a felesége a parton várja. A Barátság csónakház a külföldiek budapesti kikötőhelye.

– Végre egy régi, kedves vendég – mondja a gondnok.

A mázsás gondnok gnómnak hat Jovan Kiss mellett. Asztmája van, sípolva lélegzik. A felesége kilencven kiló. A haját feketére festi, a körmeit vörösre.

– Rossz pénz nem vész el – vigyorog Kiss.

Jovan Kiss Újvidéken született. Az apja magyar volt, az anyja horvát, az unokatestvérei németek. Tökéletesen beszéli mind a három nyelvet.

A gondnoknak kis demizson házi főzésű szilvóriumot hozott. A feleségének parfüm, díszes üvegben. A két gyereknek hatalmas doboz csokoládé.

Az apró ajándékok kifizetődőek. Jovan Kiss tudja.

– A szabályok a régiek?

Kiss minden évben ellátogat Budapestre.

– Nálunk minden a régi – mondja a gondnok. – Magára különben sem vonatkozik semmilyen szabály. Magának itt mindent szabad, Kiss úr.

Jovan Kiss elvigyorodik. Porcelánkék szeme élettelen.

– Ilyet ne mondjon. Akkor udvarolni fogok a nagyságos asszonynak.

A fekete hajú asszony sikongva nevet. Fülében remeg az aranykarika. A gondnok pocakja rázkódik.

Kedvelik Jovan Kisst.

Kiss lezuhanyozik a csónakházban. A kajütben kibont egy sonkakonzervet. Paradicsomot, uborkát, hagymát szel. Besózza, önt rá néhány csepp ecetet, olajat. Nagy pohár vörös bort tölt magának.

Az alkony elszürkül. A parton kigyulladnak a fények. Jovan Kiss sokáig figyel. Előveszi a távcsövet. Végigpásztázza a parti házakat. Egy fűzfa tövében fiatal pár csókolódzik.

Nem észlel semmi gyanúsat. Mégis érzi a veszélyt.

Mért kutatták át a határon?

Az utolsó pohár borral beveszi az altatóját. Húsz éve altatóval alszik.

Elszív egy cigarettát. A túlsó partnál egy bója zöld fénye villog. A hajózási út szélét jelzi.

Este kilenckor elnyúlik a hálókajüt kétszemélyes heverőjén. Álomtalanul alszik reggelig.

Arra ébred, hogy a Vércse hánykolódik. Hatalmas vontató húz el mellette. Kínlódva cipeli rakományát az árral szemben.

Magas a Duna. Erős a sodra. A hullámok dobálják a Vércsét.

Jovan Kiss a hajóórára néz. Fél kilenc múlt. Csaknem tizenkét órát aludt.

Nyújtózkodik. Az ízületei ropognak. Kibújik a könnyű, bolyhos takaró alól. Ledobja selyem pizsamáját. Fölnyitja a mennyezeti csapóajtót. Napfény és vízszag csap a kajütbe.

A barométer egy higanymilliméterrel emelkedett. A páratartalom harmincnégy százalék. Meleg, csendes idő lesz.

Jovan Kiss teát főz. Cukor nélkül issza, néhány csepp tejszínnel.

A partot figyeli, amíg szürcsöli a forró teát. Tekintetével végigtapogat minden házat.

Semmi gyanús. Akárcsak este.

Nem is számított másra.

Melegítőben, tornacipőben fut három kilométert a parton. Megtapintja a pulzusát. Nem gyorsul.

Lezuhanyozik. Szalonnás rántottát süt. Ecetes paprikát eszik hozzá.

Kölcsönkéri a gondnok ócska Skodáját. Kétszer fordul a benzinkúthoz. A Vércse tankja háromszáz literes.

Többször belenéz a visszapillantó tükörbe. Biztos, hogy nem követik.

Beágyaz a hajóban. Elmosogat. Tíz percig tanulmányozza a hajózási térképet.

A Vércsét a szentendrei Duna-ágba kormányozza. A két gázkart előretolja a végállásig. A csónak megugrik. A fordulatmérők 4500-at mutatnak. A hajótest remeg. Sok ez a két nagy motor a hétméteres testhez. Jovan Kiss így tervezte. A Vércsét nem érik utol a rendőrmotorosok.

Útközben egy kielboottal találkozik. Néhány kajakozó. Horgász sehol. Június eleje van. A szezon még nem kezdődött meg.

Szentendre templomtornyai. Gömbölyded mutatóujjak az alacsony házak fölött. A városka mint egy zsemle. Domború, jó szagú.

Jovan Kiss kedveli ezt a dombra épült várost. Lassan húz el a magas, kikövezett part mellett.

Ahogy eltűnnek a tornyok, a part ellaposodik. Kiss a térképre néz. A terelőgát derékszögben nyúlik be a Dunába. A végétől tíz méterre piros bója.

Magas a víz. A gátból csak egy méter látszik.

Jovan Kiss közvetlenül a gát mögött fordul a part felé. A mélységmérő három métert mutat. A kőgát fölfogja a Duna sodrát. Mögötte áll a víz.

A parttól három hajóhossznyira két métert mutat a mélységmérő. A Vércsének egyméteres víz kell.

A hajó odakoccan egy kőhöz. Kiss addigra már az orrban van. Kiugrik a gátra. A kikötőkötelet egy négyszögletes terméskőhöz hurkolja. A hajó farát ötkilós horgonnyal biztosítja.

A Vércse békésen himbálódzik. Kiss elégedetten nézi.

A térképrekeszből előveszi Szentendre térképét. Percekig vizsgálja. Aztán zsebre teszi.

A kőgát végétől ösvény vezet a magas töltésig. Alig látszik a fűzfabokroktól. Csalán növi be.

Jovan Kiss elégedett.

Fölkapaszkodik a töltésre. Az országút százméternyire van. Az ösvény eltűnt.

Jovan Kiss fölvesz egy száraz gallyat. Leül a töltésre. Vár öt percet. Két gépkocsi húz el Szentendre felé. Egy zöld Wartburg, egy világoskék Skoda.

Kiss leteszi a gallyat az árokba. Ide kell visszaérnie.

Amikor eléri a várost, jobbra fordul. Felkapaszkodik a dombra. A girbegurba utcácska a főtérre vezet. A kis tér egyik oldalán sárgára festett, barokk templom. Ebben a városban minden kicsi. Lakályos. Mint a tengerparti dalmát városkákban.

A vendéglő cégtábláján két kutya űz egy szarvast. Itt balra fordul. Nem veszi elő a térképet.

Az ötödik ház a múzeum. Ez is sárga. Ez is barokk. Földszintes, hosszú épület. Nyolc ablak néz az utcára. Mindegyiken hasas vaskosár. A ház végében magas téglafal. Az is sárgára festve. Zöld, boltíves, barokk kapu. A bejárattól jobbra és balra üveg alatt plakát: KIS SZOBROK A NAGYVILÁGBÓL.

Jovan Kiss nem áll meg a múzeumnál. Erre már sokan járnak. Elsétál az utcácska végéig. Ott megfordul. Cigarettára gyújt. Nézelődik kényelmesen. Mint a turisták. Csak nem lóg fényképezőgép a nyakában.

Elindul visszafelé. A múzeum előtt benyomja karóráján a stopper gombját. Kényelmesen sétál a macskaköves utcákon.

A város határában éri el az országutat. Most már nagyobb a forgalom.

Messziről látja az ártéri erdő szélén előre dűlő fűzfát. Onnan harminclépésre van a gally.

Amikor visszaér a kőgátra, megállítja a stoppert. Negyvennégy perc ötven másodperc.

Nagyon meleg van. Leveti a nadrágját. Kibújik a trikójából. A nap égeti a bőrét. Fürdőnadrágja sötétkék.

Szentendre térképét darabokra tépi. Meggyújtja a hamutartóban.

Előveszi a hajózási térképet. Sokáig nézegeti. Előre-hátra hajtogatja.

Felszedi a horgonyt. A kikötőkötelet eloldja a kőről. Lassan végigsiklik a gát mellett. Elhagyja a piros bóját, beér a hajózóútba. Előretolja a gázkarokat. Eléri a Szentendrei-sziget csúcsát. Balra a magasban a visegrádi várrom. Széles ívben megkerüli a zátonyt jelző kerek bóját. Bekanyarodik a Nagy-Dunára.

A partok eltávolodnak. Kiszélesedik a víz. A sodrás itt már a motorokat segíti. A Vércse tajtékcsíkot húz maga után.

Hátrahúzza a gázkarokat. A hajó teste nem ütődik olyan keményen a vízhez.

Az 1685-ös folyamkilométernél fekete bóják terelik a bal partra a hajókat. Jovan Kiss kétezer fordulatra csökkenti a sebességet. Átvág a jobb partra. A mélységmérő négyméteres vizet mutat. Aztán három méter.

Két hajóhossznyira van a Kompkötő-szigettől. A térkép jelzi, hogy a sziget déli csúcsánál mély a víz. A part függőlegesen mered ki a Dunából.

A sziget végénél visszafordítja a csónakot. Ismét ár ellen halad. A motorok dohognak.

A partot figyeli. Fák, sűrű bokrok, derékig érő aljnövényzet.

Kétszer is végigpásztázza távcsövével a szigetet.

Senki.

A sodrás erős.

A sziget közepén hatalmas fűzfa lóg a víz fölé. Meztelen gyökerei a Dunába kapaszkodnak. Jovan Kiss egy karvastagságú gyökérhez kötözi a kikötőkötelet.

Tíz percig vár. Olykor szeméhez emeli a távcsövet. Méterről méterre végigtapogatja a szigetet. A túlsó partot is.

Senki.

Elővesz két horgászbotot. Felcsalizza. A botokat a csónak korlátjához rögzíti.

Kezeslábasba, tornacipőbe bújik. Az arcát vastagon bekeni szúnyogriasztóval. Kezére pamutkesztyűt húz. A szerszámos láda mellől kiemel egy rövid nyelű ásót.

Derékig ér a csalán, a gaz. Óvatosan hajtogatja félre a bokrokat, nehogy letörjön egy ágat.

Rajokban veri föl a szúnyogokat. Ott döngnek körülötte, és csípik. Hiába a kezeslábas, a szúnyogriasztó.

Jovan Kiss nem csapkod. Tudja, hogy felesleges.

A parttól ötven méterre derékvastag juharfa.

Jovan Kiss szeméhez emeli a nyakában lógó távcsövet. Araszonként tapogatja végig a szigetet.

Senki.

A távcsövet leteszi a juharfa tövébe.

Most már meghallja, ha valaki közeledik. A vízről nem lehet őt látni.

Ásni kezd. Nyugodtan. Nem siet.

A szúnyogok marják. A veríték végigcsorog az arcán. A hónalja alatt, a lábszárai között.

Négy óra alatt végez. Tízpercenként megáll. Nem pihenni, hallgatódzni.

Csak a szúnyogok sivítanak a füle körül.

Valahol egy harkály kopácsol.

A gödör szabályos. Kétszer is leméri. A kiásott földet kupacba rakja.

Ezt megtalálja sötétben is.

Csípi a veríték, marják a szúnyogok.

Beméri az irányt a juharfától a parti fűzig.

Nem fogja elfelejteni.

A kezeslábast, a tornacipőt, az ásót, a kesztyűt műanyag zsákba csomagolja. A Duna közepén leállítja a motorokat. Egész teste ég, viszket. Leereszti a hajó farán levő fürdőlépcsőt. Derékig a vízbe merül. Várja, hogy lehűljön a teste.

Húsz percig úszik a lassan sodródó Vércse körül.

Amikor visszamászik a csónakba, nem viszket úgy a teste. A szúnyogcsípések még égnek. Nem nyúl hozzájuk.

 

Kora délután átöltözik. Kék vászoncipő, halványkék farmer, sötétkék selyeming.

Vállra akasztható tengerészzsákjába fürdőnadrágot tesz. Törülköző, szappan, fésű, parfüm, papucs, fürdőköpeny.

A teste még mindig ég.

Az autóbusz zsúfolt. Kiss nem szereti a tömeget. Az izzadságszag ingeríti.

A peron sarkába húzódik. Nagyon meleg van.

Nem messze tőle egy vörös hajú lány. Nyakában parányi rubin, vékony aranyláncon.

A lány kinéz az ablakon.

Jovan Kiss tekintete nem mozdul a lány tarkójáról. A szeme porcelánkék.

Tudja, hogy a lány érzi a tekintetét.

A lány visszafordul. Kíváncsi a szeme.

Jovan Kiss elvigyorodik. A lány lehajtja a fejét. Aztán odaadja a tekintetét Kissnek.

Háromlépésnyire vannak egymástól.

Jovan Kiss nem mozdul. Nézi a lányt. A tekintete kék.

A lány elindul az ajtó felé. Jelzi, hogy leszállni készül.

Jovan Kiss nem mozdul a peron sarkából.

A vöröshajú kétszer is visszanéz rá. A megállóban mindenkit maga elé enged. Amikor lelép a lépcsőre, még egyszer visszapillant Kissre.

Jovan Kiss elvigyorodik.

A busz megy tovább.

Kiss elégedett.

A Margitsziget bejáratánál száll le. Gyalog megy a strandfürdőig. Az út mentén piros virágok nyílnak.

A strand pénztárai előtt százával kígyóznak az emberek. Nagyon meleg van.

Jovan Kiss megkerüli az egyik sort. Odalép a pénztároshoz. Épp akkor, amikor egy vendég megváltja a belépőjét. A következő elől elállja az utat. Hosszúkás, fekete igazolványt nyújt be a pénztárablakon. Felpattintja. A benne levő százforintos a pénztárosnő ölébe csúszik.

– Kabint kérek.

Vigyorogva int az igazolvánnyal a meglepett pénztárosnőnek.

A sorban állóknak annyi idejük sincs, hogy méltatlankodjanak.

Jovan Kiss leteríti kék köpenyét a satnya fűre. Három hete nem esik. A fűszálak megsárgultak.

A tengerészzsákot a feje alá teszi. Negyedórát alszik. Csak éjszaka nem tud altató nélkül aludni.

Amikor fölébred, pontosan négy óra van.

A meleg alig csökkent. A hangszórókból tánczene üvölt. Zsúfolt a strand. A medencékben talpalatnyi hely sincs.

Jovan Kiss nyújtózkodik. A köpenyt a vállára dobja. Belebújik a papucsába. Elindul a strand északkeleti sarka felé. Óvatosan lépdel, nehogy belebotoljon a napozókba. Puhán jár, mint a macska.

Már messziről látja. Pontosan a sarokban, a kerítés mellett. Hatalmas, sárga fürdőlepedőn. Feje búbjától a talpáig csillog a napolajtól.

Jovan Kiss megáll. Nézelődik. Sokáig. Mindenkit szemügyre vesz a kopaszodó, köpcös férfi közelében.

Leteríti kék köpenyét a sárga fürdőlepedő mellé.

– Megengedi?

– Sajnos, nem tudok magyarul – mondja a köpcös szerbül.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Akkor honfitársak vagyunk. Jovan Kiss, Belgrádból.

– Milan Davcek. Szintén Belgrádból.

Néhány percig az időjárásról beszélgetnek. Milyen nagy a meleg. Még éjszakára se hűl le a levegő. Júniusban ez szokatlan.

És milyen érdekes, hogy két belgrádi épp itt találkozik. Budapesten, a Margitszigeten. A Palatinus strandon.

Jobbra tőlük fiatal pár csiklandozza egymást. A lány sivít. Balra hetven év körüli férfi horkol. Hanyatt fekszik a gyékényen. A mellkasa szabályosan emelkedik.

Milan Davcek készségesen beleegyezik, hogy igyanak egy pohár italt a közeli Nagyszállóban. Különösen, miután kiderül, hogy Jovan Kiss szenvedélyes horgász. Davcek is él-hal a horgászásért.

 

– Rég abbahagytam a szakmát, főnök – mondta Milan Davcek, amikor Jovan Kiss négy hónappal ezelőtt letelepedett mellé egy belgrádi kávéházban.

Délelőtt volt. Csak két asztalnál ültek a sárgára tapétázott helyiségben.

Kiss a lakásától követte Davceket.

– Én is – mondta Jovan Kiss. – Tudja jól.

A zömök, kopaszodó Davceket műszaki zseniként tartották számon a rendőrségen. Főleg riasztóberendezésekkel foglalkozott.

Csak háromszor tudták elítélni.

Ötvenkét éves volt. Mindenki tudta a főkapitányságon, hogy nem három betörés van Davcek rovásán.

Amikor Jovan Kiss leült mellé a márványasztalhoz, Davcek már négy éve szabadlábon volt. Elektroműszerészként többet keresett, mint bármelyik társa a szerszámgépgyárban. A munkáját nagyra becsülték.

– Úgy látszik, abbahagyta – csodálkozott Lovcen százados.

Nem tudta elhinni, hogy Milan Davcek végleg jó útra tért. Olykor ráállította egy emberét.

Hiába.

Davcek nyolc órát dolgozott, labdarúgó-mérkőzésre, moziba járt, horgászott. Mindennap fél órát sétált az édesanyjával. Hetente kétszer Az Öreg Ladikhoz nevű kocsmában vacsorázott. Élvezettel válogatott a halételek közül.

Az alvilágból senkivel sem találkozott.

Jovan Kiss sem hitte, hogy Davcek jó útra tért. Tudta, hogy a betörésnél, ami miatt öt évet kapott, tízmillió dinár értékű ékszer tűnt el. Csak egy zöldfülűt kaptak el, aki falazott. Ő köpte be Davceket. A zsákmány nyomtalanul eltűnt.

Jovan Kiss azt is tudta, hogy három hete halt meg Davcek édesanyja. A kopasz imádta az anyját. Mindennap vitt neki cukrászsüteményt. Az öregasszony imádta az édességet. Nagyon kövér volt.

Mindezt természetesen a rendőrség is tudta. Csak nem jutott arra a következtetésre, mint Jovan Kiss.

– Szép summa vár magára Ausztriában – mondta Kiss a kávéházban.

Davceknek a szeme se rezzent. Tejszínhabos rizst evett. Ő is szerette az édességet.

– Nem tudom, miről beszél, főnök.

Kiss sokra becsülte a nyugalmát.

– Mondhatnám azt is, hogy Olaszországban. De én azt mondom: Ausztriában.

Milan Davcek nem is válaszolt.

– Szerzek magának útlevelet.

Davcek felnézett rá. Az arca nyugodt volt.

– Ha beadom a kérvényt, valószínűleg megkapom az útlevelet.

– Valószínűleg. És ha mégsem?

Davcek újra kanalazni kezdett a gyümölcsös rizsből.

– Én befejeztem, főnök.

Jovan Kiss kivette a kezéből a kanalat. A nagyujja és a mutatóujja közé fogta. Összeszorította a markát. Az acélkanál pengve eltört.

– Akkor fejezi be, ha eljut Ausztriába.

Davcek részesedése kétmillió volt. És a kamatok. A bank nevét is tudta. Megkapta az értesítést.

Milan Davceknek volt egy szenvedélye. A fiatal fiúk.

Ez pénzbe került. Egyre több pénzbe.

A rendőrség természetesen ezt is tudta. A homoszexualitás nem volt büntetendő. És Davcek nem költött többet, mint amennyit megkeresett.

Davcek viszont azt tudta, hogy a fizetéséből nem sokáig telik már fiúkra.

– Mi az ára?

– Egy kis segítség. Útközben. Magyarországon.

– Széf?

– Az nem a maga gondja. Tökéletesen biztos munka. És magának gyerekjáték.

– Mindenki tökéletesnek hiszi a maga buliját – mondta Davcek.

Jovan Kiss bólintott.

– Csakhogy most én vagyok a főnök.

Milan Davcek felállt. Odament a tálalóasztalhoz. Elvett egy kiskanalat. Visszaült az asztalhoz. Kanalazni kezdte a gyümölcsös rizst.

– Nyugalmat akarok.

Jovan Kiss elhitte.

– Ha megegyezünk, meglesz.

– Jó – mondta Milan Davcek.

A meglepetésnek nyoma sem látszott rajta. Pedig a bécsi bankszámláról rajta kívül mindössze ketten tudtak. És a férfi, aki mellette ült, a bűnügyi rendőrség nyugalmazott őrnagya volt.

Milan Davcek sok mindent látott életében. Megtanulta, hogy ne csodálkozzék. És hallgasson. Ez is a szakmájához tartozott.

– Minden rendben? – kérdezi Davcek a Nagyszálló teraszán.

A feje búbja is izzad. Kockás zsebkendővel törölgeti az arcát.

Még mindig nagy a meleg.

Jovan Kiss bólint. A határvizsgálatról nem óhajt beszámolni.

Kiss camparit rendel. Citrommal, szódával, jéggel. Davcek limonádét. Nem iszik szeszt.

– És maga?

Davcek bólint. A határőrök az útlevelét ugyanolyan gépiesen bélyegezték le, mint a többi utasét.

A strandról a Nagyszállóig Kiss többször körülnézett.

Nem követték őket.

A terasz zsúfolt. Az asztalokat színes napernyők árnyékolják. Jovan Kiss alaposan szemügyre veszi a szomszédaikat.

Nem akar suttogni.

Ha valaki kihallgatja a beszélgetésüket, ezt hallhatja:

– Szívesen felajánlom a tartalék botjaimat.

– Igazán kedves.

– Mindig hozok magammal tartalékot. A csónakban elfér.

– Nem horgászni jöttem. Csak nyaralni. De egy jó pecázás mindennél többet ér.

– Azért ne nagyon reménykedjék. Errefelé ritkán harap a hal.

– Fogtam én Zemunnál egy tizenhat kilós csukát. A fényképe benne volt a horgászújságban.

– Magáért megyek a szállodába.

– Köszönöm.

– Megnézhetnénk Szentendrén a múzeumot. Az egy kisváros, tudja. Húsz kilométerre Budapesttől. Az újság azt írja, a kiállítás nagyon érdekes.

– Nem sokat értek a művészetekhez. Festmények?

– Szobrocskák. Kis szobrok a nagyvilágból. Ez a kiállítás címe. Egyiptom, Mexikó, India. Az újság szerint egyik se nagyobb, mint két arasz.

– Megnézhetjük.

– Van a város fölött egy kőgát. Alkonyatkor talán fogunk valamit.

– Én Grockát szeretem. A halászok azt mondják, van ott egy öreg harcsa. Legalább negyven kiló. Két éve lesek rá.

– Egyszer megpróbálhatnánk együtt.

 

Jovan Kiss és Milan Davcek tizenegykor ér a múzeum bejáratához. A kapu mögött kis előcsarnok. A végében kopott asztal mögött ősz hajú nő. Az asztalon katalógusok. Színes levelezőlapok a városka műemlékeiről.

– Fejenként két forint – nyújtja a nő a jegyeket.

A vállán horgolt kendő. A múzeum kellemesen hűvös. Az utcán éget a nap.

– Először balra menjenek. Ott az indiai gyűjtemény.

Az indiai teremben aranyozott Buddhák, Visnuk, Krisnák üldögélnek az üvegtárlókban. A másik két teremben egyiptomi terrakották. Inka állatszobrok. Maláji elefántcsont-faragványok. Szúette középkori korpuszok. Féldrágakőből csiszolt japán figurák.

Az épületet könnyű kiismerni. Az előcsarnokból balra egy, jobbra két terem nyílik. Az ablakok az utcára néznek. Az ősz hajú nő mögött kétszárnyú ajtó. Nyilván az udvarra vezet. Jovan Kiss tudja, hogy a gondnokék lakása az udvari részen van.

Milan Davcek rá se néz a szobrokra. A falakat vizsgálja. A kapcsolókat. A vezetékeket.

Az ajtók fölött apró dobozok. Nagyon primitív berendezés lehet.

Davcek tizenkét évvel azelőtt szétszerelte az egyik zágrábi bank riasztókészülékét. Hat órát dolgozott rajta. Pedig megvolt a kapcsolási táblázat. Máig is emlékszik a rajzra.

A rendőrség sosem tudta rábizonyítani. Csak a munkából következtettek Davcekre.

Milan Davcek sértve érzi magát. Ezekkel a vacakokkal egy villanyszerelő is elboldogul. Nem az ő súlycsoportja.

A belső terem sarkában idős férfi ül. Zakóban, nyakkendőben. Tömött bajusza ősz. Bóbiskolni látszik.

Jovan Kiss ismeri a múzeumi teremőröket. Nyugdíjasok, egy kis mellékkeresetért.

– Ne haragudjék, merre van a W. C.?

Az öreg mégsem bóbiskol. Csak a feje billen előre.

– Sajnos nincs. A téren van nyilvános W. C.

Jovan Kiss szeretett volna kimenni az udvarra. Nem fontos. Bízik az informátorában.

Még egyszer megnézi a tárlókat. A faasztalokon összecsavarozott plexilapok takarják a szobrocskákat.

Még sosem dolgozott múzeumban.

Ezek a milliókat érő csecsebecsék gondosabb védelmet érdemelnének.

Az informátor pontos volt. Ez gyerekjáték.

Körülnéz.

Davcek már nincs a múzeumban.

Van némi kockázat, hogy együtt jöttek. De Davcek nem tud magyarul. Egy szerbül beszélő férfira könnyebben emlékeznek.

– Viszontlátásra – köszön az ősz hajú nőnek.

– Viszontlátásra – mondja az asszony.

Fel sem néz a könyvből, amit olvas. Tolsztoj Háború és békéje. Bolkonszkij épp most sebesül meg.

A könyvet a helyi könyvtárból kölcsönözte.

– Gyerekjáték – mondja Davcek.

A Vércse tajtékos csíkot húz maga után.

Jovan Kiss nem felel. Élvezi a száguldást. A két motor csendes, egyenletes dohogását.

– Aludja ki magát. Tud délután aludni?

– Mindig tudok.

– Altatóval?

– Még sose szedtem.

Kiss balról megelőz egy bolgár tolóhajót. Négy fával rakott bárkát tol maga előtt. Amikor egy vonalba ér a parancsnoki híddal, meglengeti a karját. A kormányos visszaint.

Hol lesznek ezek holnapra, gondolja Kiss.

Most nyugodt. A veszélytől.

– Csak ne legyen olyan biztos. Húsz éve én se tudtam, mi az altató. Most minden este szedek.

Davcek arca csillog a napolajtól. Érzékeny a bőre.

– Ki van zárva. Ha én leteszem a fejem, máris alszom.

Davceket a partra teszi.

Megiszik három pohár vörös bort. Mohón hajtja fel egymás után. Aludni akar.

Most már nyugtalan. Szereti ezt a nyugtalanságot.

Az erős bor elzsongítja. Enni nem eszik. Megiszik még egy pohárral. A Duna sebesen folyik. Kiss hátradől az ülésen. A vizet nézi. Nem gondolkozik. Az izmai lazák.

Ilyen volt a régi Jovan Kiss. A fiatal. Akit a társai Ordasnak hívtak.

Este hatig alszik. Felébred, mielőtt csörög az óra. Az időérzéke ilyenkor álmában is pontos.

Kávét főz. Dupla adagot. Kibont egy csomag Marlborót. Kortyolja a forró kávét. Mélyeket szív a cigarettából.

Egy csoport gyerek közeledik. Buzgón lapátolnak a kajakban. Az edző motorcsónakból ordítja az utasításokat.

A nappali hőség után most kellemes a levegő.

Sajtot eszik és szalámit. Sok kenyérrel. Éhes.

A morzsákat a vízbe szórja.

Jovan Kiss elővesz két hátizsákot. A fenékdeszka alól két könnyű alumínium ládát. A ládák vastag filccel vannak bélelve.

Kiveszi a szekrényből a nylonzsákot. Egy másik zsákban Davcek kezeslábasa, tornacipője, kesztyűje. Vadonatúj.

Jovan Kiss kezeslábasának két bőrrel bélelt zsebe van. A jobb combján és a bal hóna alatt. Kést csúsztat a zsebekbe. Van még hat a csónakban. A pengéje mindegyiknek más alakú.

Jovan Kiss bármelyikkel tíz méterről eltalálja egy kártyalap közepét. Tíz dobásból tízszer.

Nagyon sokat gyakorolta.

 

Coole kapitányt ejtőernyővel dobták le a partizántáborba. Jovan Kiss akkor már harmadik hónapja élt a hegyekben. Egyenruhája nem volt. Csak egy ócska puskája. És egy vörös csillagos sapkája.

Négy hónappal azelőtt tudta meg, hogy az egész családját megölték Újvidéken. Az apját, az anyját, a húgát. A Duna-parton belelőtték őket a jeges vízbe. Előbb le kellett vetkőzniük. Tizenöt fokos fagyban. Jovan Kiss didergett, ha rájuk gondolt.

Az apja békés ember volt. Az anyja büszke. Ha valami rosszat tettek, három napig nem szólt hozzájuk. Aztán meg kellett csókolniuk a kezét.

Jovan Kiss úgy gondolta, az anyja nem reszketett, amikor agyonlőtték.

Hacsak nem a hidegtől.

Kiss Belgrádban járt egyetemre. Első éves joghallgató volt. Halottat akkor látott először, amikor a németek Belgrádot bombázták. A szomszéd házat telitalálat érte. Jovan Kiss egy hatéves lányt kapart ki a romok közül. A bal karja hiányzott. Egy öregasszonynak nem volt feje. A halottakat sorba fektették az úttest szélére.

Harminckettőt. Senki se maradt életben abból a házból.

Jovan Kiss már csak ölni akart. Álmában a húga tágra meredt, kék szemét látta. A társai rázták föl, úgy kiabált. Aztán csak feküdt a sötétben, fázott, és a húga szemét látta.

Ölnie kellett.

Később sok embert ölt. Akkor már nem álmodott a húgával. Olykor az anyja kőmerev arcát látta. Gyönyörű volt. Hiába szólította meg álmában, az anyja nem szólt hozzá. Ezeken az éjszakákon lucskosra izzadt. A teste bűzlött a verítéktől. De már nem kiabált.

A századot fölsorakoztatták a tisztáson. Coole kapitányt a parancsnok és egy tolmács kísérte. A kapitány szőke volt. A feje kicsi, mint egy madáré.

Legalább tíz kilóval volt könnyebb Kissnél. Az első viadalukon két perc alatt végzett vele. Jovan Kiss nem tudta, hogyan csapott le rá a kapitány tenyerének éle.

A világ egy percre elsötétedett.

Coole kapitány a brit hadsereg egyenruháját viselte. Kopott zubbonya mellén kitüntetések szalagjai. Úgy hírlett, azelőtt a sivatagban szolgált. Senki sem tudta, honnan származott a hír. Coole kapitány sosem beszélt magáról.

Öt embert választott ki a századból. Más századokból is válogatott embereket. Sokáig nézte őket, összehúzott szemmel. Aztán továbblépett. Vagy intett.

Jovan Kissnek hónapokig nem volt módja, hogy öljön. Napi tizennégy órát gyakorlatoztak. Coole kapitány megtanította őket nyomkeresésre, titkos írásra, rejtőzésre, robbantásra, közelharcra.

Elsősorban arra igyekezett megtanítani őket, hogy soha ne féljenek.

– A katona félhet – mondta Coole kapitány. – Attól még jó katona lehet. Ha a felderítő fél, akkor vége.

– Két ember pisztollyal semmi. Ha ügyesek, három vagy négy se. Sose felejtsék el: azok katonák. Nem tudnak mást, mint meghúzni a ravaszt.

A pisztolyt semmire se becsülte. Játékszer. Csak ijesztgetésre jó. Vagy két lépésről.

A távcsöves puska. Azzal ötszáz méterről szét lehet lőni a vállízületet.

Akinek szétlövik a vállát, nem védekezik.

Távcsöves puska abban az időben az egész partizánezredben nem volt.

A géppisztolyra vigyázni kell, mondta Coole. Azzal a leghülyébb katona is találhat. Kis távolságból persze. Ingerelni kell, hogy lője ki a tárat. Akkor harminc másodpercig védtelen. Ennyi idő alatt egy felderítő kézzel is végez vele.

– Egy felderítő – mondta Coole kapitány. – Nem maguk.

Három harcost leültetett egy tisztásra. A derékszíjukon pisztolytáska. Akkor már Jovan Kissnek is volt egyenruhája.

Akkor vették észre, amikor négy lépésre volt tőlük. Az elsőnek a tarkójára ütött. A fiatal macedón eldőlt. Az eget nézte. Jovan Kiss kirántotta a pisztolyát. A karjára kapott egy ütést. Nem volt többé karja. Egy homokzsák lógott a válláról. A harmadiknak kirúgta a pisztolyt a kezéből. Fejjel rohant a gyomrába.

– Ez szakma, uraim – mondta Coole kapitány. – Mesterség. Meg kell tanulni. Aztán gyakorolni kell. Állandóan. Mint a hegedűművészek. Aki nem gyakorol, annak vége.

Aztán Coole ült a tisztásra. Fegyver nem volt nála. Cigarettázott.

Jovan Kiss hátulról közelítette meg. Egy ugrás hiányzott, hogy elérje. Akkor lerepült fejéről a csillagos sapka.

Kiss nem látta, honnan vette elő a kapitány a kést. A mozdulatot is alig látta, ahogy elhajította.

– Ezt nem a sapkájába kapta volna – mondta Coole kapitány.

A tőrre esküdött.

– Hangtalan. Tíz méterről biztos a találat. A gyomorra kell dobni. Nehogy elcsússzon a bordákon.

– És ami nem mellékes! – mondta a kapitány. – Ha lebuknak és pisztoly van maguknál, végük. Ha egy kés – hát, istenem. Lehet magyarázkodni.

Lőszer se kell hozzá. Bárhol lehet vele gyakorolni.

Azért volt pisztolya is a kapitánynak. Egy hosszú csövű Colt. Soha nem használta.

Az első bevetésre négyüket vitte magával.

 

Hatvan kilométert gyalogoltak másfél nap alatt. Sziklára föl, hegyről le. Mindig takarásban.

Az üzemanyagraktárt szögesdrót vette körül. A kerítés előtt géppisztolyos őr.

A kapitány intett a szemével Kissnek.

Kezében csőre töltve a géppisztoly.

Jovan Kiss öt perc alatt közelítette meg az őrt. Hason csúszva, a könyökével és a térdével tolva előre magát.

Azt a feszültséget érezte, amire azóta is sóvárgott. Nem a földön kúszott: a veszélyben.

Amikor az őr megfordult, a tarkójára ütött. Azzal a mozdulattal, amit százszor gyakoroltak. A német elesett; a torkára lépett. Vastag talpú bakancsa alatt megroppant a gége.

Jovan Kiss nem gondolkodott. Dolgozott. Ez szakma. A kést a német szívébe döfte. Érezte, ahogy a test megrándul a talpa alatt.

Coole kapitánnyal egy kézigránát végzett. A német hadosztály-parancsnokságot támadta meg egy csoporttal. Fölszakadt hasából kilógtak a belei.

A partizánok visszahozták a holttestet a táborba.

Eltemették, mint a többieket. Koporsó nélkül. A köves földbe.

A győzelem után kiásták Coole kapitány holttestét. Hazavitték Angliába.

Jovan Kiss sosem járt Angliában. Nem látta Coole kapitány sírját. Azt sem tudta, mi volt a kapitány valódi neve.

Coole oldalzsákjában megtalálták a végrendeletét. A Coltot Jovan Kissre hagyta. Tizennégy töltény volt hozzá.

Kiss négy németet ölt meg a hosszú csövű Colttal. De inkább kézzel dolgozott. Vagy késsel.

 

Éjfél után érnek a múzeumhoz.

Az ég befelhősödött.

Kedvező, gondolja Kiss.

Ilyenkor kifinomul a hallása.

Az egyik házban ingaóra üt.

Davcek tüdeje sípol, amikor fölkapaszkodnak a dombra.

Nem találkoznak senkivel. Kiss világos ablakot sem lát. A városka alszik.

Mindketten szürke kezeslábasban, sötétkék tornacipőben.

Amikor a múzeumhoz érnek, fekete pamutkesztyűt húznak. A fejükre fekete harisnyát. A tornacipőre nylonzacskót. Gumival erősítik meg a bokájukon.

A kapu zárjával Davcek húsz másodperc alatt boldogul. A pántok nem csikorognak.

Rendes emberek, gondolja Kiss.

Davcek bezárja a kaput.

A fal mellett mennek a gondnok lakásáig. Kiss lenyomja a kilincset. Az ajtó kinyílik. Nesztelenül.

Rendes emberek, gondolja Kiss.

Jovan Kiss fölkattintja az elemlámpáját. Az előszobából jobbra valószínűleg a konyha nyílik. Mellette a fürdőszoba. A következő ajtó a nappali. Vagy a hálószoba.

Kiss nem tudja, hány szobás a gondnok lakása. A padló megreccsen a lába alatt. Nem törődik vele. Benyit a szobába. Asztal, négy szék, tálaló. A túlsó falon még egy ajtó.

Ez a nappali.

Az éles fényű lámpa végigpásztázza a barna kettős ágyat. Kiss hallja Davcek szuszogását maga mögött.

A bal oldali ágyban az ősz hajú nő alszik, aki a jegyet adta. Nyugodt az arca.

Jovan Kiss az ablakra világít. A redőny le van eresztve.

Fölkapcsolja a villanyt.

A gondnok pislogva ül föl az ágyban. Megdörzsöli a szemét. Fehér hálóingben van.

Az asszony nem ül föl. Nyakáig húzza a takarót.

– Csönd – mondja Jovan Kiss. – Akkor nem lesz semmi bajuk.

Műanyag zsineget vesz elő a kezeslábas zsebéből. Megkötözi az asszonyt. Ügyel, nehogy túlságosan meghúzza a zsineget. A száját ragtapasszal ragasztja le.

Davcek ott áll a gondnok ágya mellett. Kiss tudja, hogy nem számíthat rá. Ez nem az ő szakmája.

Az öregember szája olyan, mint a harcsáé. Lefelé biggyed. Gyér haja borzas az alvástól.

Kiss a torkának szegezi a kést.

– Hol a riasztóberendezés?

Az öregember pislog. Kiss megnyomja a kést. A gondnok szeme kidülled.

– Hol a riasztóberendezés?

Az öregember felvisít. Letépi Jovan Kiss fejéről a fekete harisnyát.

Kiss a gondnok torkára üt. A tenyere élével.

Az öreg hörög. Visszapottyan az ágyba.

Jovan Kiss megfogja a gondnok torkát. Két kézzel. Megszorítja. Óvatosan. Egy perc múlva lazít a szorításon. A gondnok tüdeje sípol.

Hallja, ahogy Davcek szuszog.

– Hol a riasztóberendezés?

– Az előszobában – súgja az öregember.

Nincs hangja.

Milan Davcek az ajtó mellett megtalálja a kapcsolótáblát. Csavarhúzóval lecsavarja a fedelét. Két percig nézegeti a szerkezetet.

Ilyen egyszerű berendezést még nem látott.

Ettől ideges lesz.

Óvatosan dolgozik.

Igaz, mindig óvatosan dolgozik.

Kiss megkötözi a gondnokot. Úgy, mint a feleségét. Beragasztja a száját.

A fekete harisnyát nem húzza vissza a fejére. Most már mindegy.

Két óra alatt minden szobrocskát kiszednek a tárlókból. Kiss gondosan vattába csomagolja őket. Úgy teszi az alumínium ládákba. A ládákat a hátizsákokba.

– Várjon meg a kapunál.

A hátizsákját odanyújtja Davceknek.

A kopasz izzad. Jovan Kiss undorodik a verítéktől.

Megfogja Davcek vállát. Megszorítja, hogy az ízületei ropognak. A kijárat felé penderíti Davceket.

A kopasz, kezében a két hátizsákkal, megbotlik. Jovan Kiss ismét megfogja a vállát. Most nem szorítja meg.

Milan Davcek kimegy.

A rendőrség szabályzata szerint ölni csak akkor szabad, ha muszáj.

Jovan Kiss nem így tanulta a hegyekben.

Ott akkor kellett ölni, ha lehetett.

Jovan Kiss sok embert ölt meg. Géppisztollyal a gyomorra célzott. Bal kézzel leszorította a dobtárat, hogy ne vágjon föl a cső.

A kés más. Akkor a kezével érezte a halált. Hallotta a hörgést.

A tábori csendőrök nem hallhatták a húga hörgését. Azt mondják, részegek voltak. Minden tár után meghúzták a pálinkás kulacsot.

Jovan Kiss sosem ölt részegen.

A Duna-parton felfegyverzett csendőrök álltak. Levetkőztetett áldozatok.

Jovan Kiss mindig fegyveres embert ölt. Aki megölhette volna őt.

Száz százalék, mondta Coole kapitány. Mindig százszázalékos biztonsággal.

– Persze – mondta Coole – soha sincs százszázalékos esély.

Mióta a háború véget ért, Jovan Kiss három embert ölt meg. Egy rablógyilkost, aki kilőtte a zakója vállából a tömést.

És még kettőt.

Ha volna százszázalékos biztonság, nem lenne veszély.

Jovan Kiss eloltja a hálószobában a villanyt. A zseblámpa fényében látja a gondnok öreg arcát. A száján meggyűrődött a ragtapasz. Kiabálni akart.

Fölrántja a takarót a gondnok fejére.

Rádobja az asszonyéra is.

Ha nem látják, akkor könnyebb.

Tudja.

Nagyon jól tudja.

Az asszony szíve szaporán ver. A takaró megemelkedik.

Jovan Kiss szúr.

Az öregasszony teste megfeszül a takaró alatt. Aztán elernyed.

Jovan Kiss kihúzza a melléből a kést. Megkerüli a barna kettős ágyat. Lerántja a gondnok fejéről a takarót. A tenyere élével a nyaki érre csap.

Tudja, hogy az öreg most nem érez semmit.

Azt sem, ahogy a tőr a bordái közé hatol.

Fölhajtja az asszony arcáról a takarót.

A szeme üveges.

Nem fogja megtudni, mi lett Bolkonszkijjal.

Megkerüli az ágyat.

Az öregember a mennyezetet nézi. A ráncok mintha elsimultak volna az arcán.

Jovan Kiss tudja, hogy nem lát már semmit.

Elég halottat látott életében.

Danilo Vujicsics mellette hasalt egy szikla mögött. Nem mozdultak. Két német géppuska lőtte be őket.

A rövid sorozatok kicsipkézték a sziklát.

Bebújtak volna a földbe, ha lehet.

Pakk, csattant a szikla.

Ezt is megúsztuk, gondolta Kiss.

A fejét nem emelte föl. Óvatosan arra fordította az arcát, ahol Vujicsics hasalt.

Danilo Vujicsics az eget bámulta. Vihar volt. A felhők egymást kergették az égen.

Vujicsics már nem látta a felhőket.

Semmit sem látott.

A homlokába egy sziklaszilánk fúródott. A vége kiállt.

Jovan Kiss gondosan megtörli a kést a takaróban. Visszacsúsztatja a kezeslábas bőrrel bélelt zsebébe.

Az apjával sosem találkozott álmában. Az apja földrajzot tanított az újvidéki gimnáziumban. A neve magyar volt, de mindig szerbnek vallotta magát. A földrajz szerint a haza ott van, ahol élünk.

A németeknek, akiket Jovan Kiss megölt, mindig a szemét figyelte. Tudta, mikor merevedik meg a tekintetük.

Nem szerette a géppisztolyt. Akkor nem látta a szemüket.

Jovan Kiss hatszor sebesült. Mindig csak súrolta a golyó.

Fájt kegyetlenül.

Kiss átveszi a hátizsákját Davcektől.

Érzi, hogy a kopasz izzad.

Fejével int a kapu felé.

Davcek nem mozdul.

Most már felhőtlen az ég.

Süt a hold.

Milan Davcek arca gyöngyözik. A szeme rémült.

– Mit csinált velük?

Jovan Kiss a kapura mutat.

Davcek kinyitja.

Most nem remeg a keze.

Harmincnégy perc alatt érnek vissza a Duna-partra. Kiss benyomta a stopper gombját.

A városkában mindenki alszik. Gyenge szél fúj. Északnyugati.

– Forrassza le a ládákat! – mondja Kiss.

Akkor már kint vannak a nyílt vízen.

Milan Davcek rákapcsolja a pákát az akkumulátorra. Jovan Kiss látja, hogy a keze remeg.

– Igyekezzék.

A forrasztópáka serceg.

– Kész?

– Ezt nem teheti velem.

Davcekből dől a veríték.

A kopasz letépi a vezetékeket az akkumulátorról. A vízbe hajítja.

Jovan Kiss hátrarántja a gázkarokat. A csónak orra a vízbe bukik. Davcek előrezuhan.

Kiss hátraperdül a forgatható kormányülésen.

Érzi az izzadságszagot.

Undorítja.

Porcelánkék szeme hideg.

– Harminc éve dolgozom ebben a szakmában – hörgi Davcek. – És még nem láttam vért, érti?

Jovan Kiss rágyújt egy cigarettára. Mélyen leszívja a füstöt. Látja Davcek eltorzult arcát.

– Tudja, hány embert öltem meg?

A kopasz nem válaszol. Izzad.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Én sem tudom.

Előretolja a gázkarokat. Lassan, szabályosan.

– Mondok magának valamit.

Jovan Kiss nyugtalan. Csak a hangja nyugodt.

– Semmi értelme, hogy föliratkozzék az ismeretlen halottak listájára.

Amikor a háború után Belgrádban fölavatták az Ismeretlen Katona síremlékét, Jovan Kiss tagja volt a díszőrségnek.

Fényes csizma, vadonatúj egyenruha. Jobb kezével a géppisztoly tárát fogta, a ballal a tusát.

Mozdulatlanul állt a kékes láng mellett.

Százezrek vonultak el előtte.

Egy szovjet vontató hat uszályt vonszol maga mögött.

Fényszórója végigsöpri a Vércsét.

Jovan Kiss megszólaltatja a dallamkürtöt.

A vontató szirénája felbőg.

Százezer szegfű, rózsa, krizantém.

Kiss mozdulatlanul állt az őrhelyén.

A két láda pontosan belefér a kiásott gödörbe.

Jovan Kiss kimérte.

Kiss kesztyűs kezével eligazítja a hantokat. Mint a bajtársai sírján.

A friss ásás nyoma könnyen fölismerhető. De valószínűtlen, hogy valaki idevetődik.

Éjszaka nincsenek szúnyogok.

Mielőtt a csónakba szállnak, levetkőznek. Jovan Kiss nylonzsákba teszi a kezeslábasokat, tornacipőket, kesztyűket, harisnyákat. A kést a vízbe dobja. A zsákot több helyen fölhasítja. Mielőtt beköti a nylonzsák száját, egy ócska generátort tesz bele. Az lehúzza a fenékre.

A sodorvonalban dobja vízbe a zsákot. Azonnal elsüllyed.

Egy hajszál, egy lábnyom, egy göröngy. Minden nyomra vezethet. Tárgyi bizonyíték.

Százszázalékos biztonság, mondta Coole kapitány.

Ha lenne százszázalékos biztonság, nem ölték volna meg.

Ezt Jovan Kiss is tudja. Mégis megköveteli magától a százszázalékos biztonságot.

 

Alig pirkad, amikor Jovan Kiss a parthoz kormányozza a Vércsét.

Nem kapcsolja be a pozíciólámpákat. A fényszórót se használja. A fák körvonalait figyelve tapogatódzik a part felé. Amikor itt járt, rögzítette az agyában ezt a helyet.

Ledobja a horgonyt. Sokáig figyeli távcsővel a partot.

Lefekszik Davcek verítékező teste mellé a hálókajütbe. Undorítja az izzadságszag.

A háború alatt sokszor hetekig nem mosakodtak.

Nem volt mivel.

Egyszer egy éjszakát a trágyadombba ásva töltött.

Tudja, hogy Davcek sem alszik mellette a széles ágyon. Azt is tudja, hogy beszélgetni szeretne vele.

Jovan Kiss nem akar beszélgetni Davcekkel.

– Főnök – mondja Milan Davcek.

Kiss nem felel.

– Tudom, hogy nem alszik.

– Mit akar?

– Ma lelépünk?

– Majd akkor lép le, ha szólok.

– Mi az istent akar? Mire fölébrednek, Ausztriában leszünk.

Jovan Kiss is így tervezte. Délelőtt a határra érnek. Alighogy elkezdődik a nyomozás.

Megölt két embert.

Erre nem számított.

– Aludjon, Davcek.

Ő nem akar aludni.

– Legalább mondja meg, mire várunk.

Jovan Kiss cigarettára gyújt. A sárgaréz hamutartó ott van a feje fölött a polcon.

– Maga nem akar visszajönni.

Ez nem kérdés.

– Én vissza fogok jönni.

Jovan Kiss megszívja a cigarettáját. A parázs fényénél látja Davcek izzadó arcát.

– A rendőrség megnézi majd, kik távoztak a gyilkosság után az országból.

Nagyon kíván egy pohár italt. Most nem akar kimenni.

– Én nem óhajtok szerepelni ezen a listán. Semmiféle rendőrségi listán nem akarok szerepelni.

Beszélnie kell. Meg kell nyugtatnia Davceket.

– Két nap múlva ismét kijövünk horgászni. Aztán megint. Nem hagytunk nyomot. Maga is tudja. Egy hét múlva lelépünk. Akkor nem kerülök rá semmiféle listára.

A cigaretta a körmére ég. Kint szürkül már. Jovan Kiss ideges. Ha egy órával előbb végeznek, most nem lenne gondja Davcekkel.

– Én lelépek – mondja Davcek.

Kiss szeretne újabb cigarettára gyújtani. Nem gyújt rá. Nem mozdul.

– Megteheti. Én meg megtehetem, hogy fölhívom a belgrádi főkapitányságot. Közvetlen tárcsázással. És bemondhatok egy bécsi bankszámlát.

Davcek fölül. Dől belőle az izzadság.

A kivégzés előtt mindegyik izzadt. Volt, aki ordított. Volt, aki hallgatott. De mind izzadt.

– Én is mondhatok egy nevet.

Jovan Kiss megérzi Davcek hangjában a dacot. Azonnal üt. Fektéből, visszakézből, Davcek nyakára.

Davcek eldől. A kajüt elsötétedik előtte.

– Az is lehet, hogy egy hajnalon megtalálják magát valamelyik bécsi sikátorban – hallja Jovan Kiss hangját. – Átvágott torokkal.

Milan Davcek az alvilágban nőtt fel. Az apja Belgrád leghíresebb zsebtolvaja volt.

Egész életét az alvilágban töltötte.

Még nem félt soha.

Most fél.

– Nézzen körül – mondja Jovan Kiss.

Kiss kilép a hálókajütből. Tölt magának egy pohár fehér rumot.

Hajnalodik.

Tíz méterre vannak a parttól. Kiss gondosan választotta ki ezt a helyet. A partról nem lehet megközelíteni a sűrű csalit miatt. Hajó éjjel nem jár a keskeny Duna-ágban.

Ez nem alibi. De azt sem lehet bizonyítani, hogy nem voltak itt.

Ha egyáltalán a nyomukra bukkannak.

Jovan Kiss meg van győződve, hogy ez lehetetlen.

Tudja, hogy nincs lehetetlen.

– Itt töltöttük az éjszakát. Pecáztunk. Kapás nem volt. Hajnalban aludtunk néhány órát.

Davcek körülnéz. Föltérképezi a környéket.

Fél.

Jovan Kiss sokáig űzött embereket.

Űzték őt is.

Néhány éve csak őt űzik.

Érzi, hogy öregszik.

Vissza fog jönni. Nem tud élni veszély nélkül.

Nem engedheti meg, hogy legyen egy ember, aki bizonyítani tudja, hogy ölt.

Jovan Kiss nem akar akasztófán meghalni. Börtönben sem.

Ágyban sem akar meghalni. Rideg, fehér kórházi ágyban. Fehér falak között.

Család. Asszony, gyerek. Akkor meghalhatna otthon. Ha lenne, aki elvezeti a halálhoz.

Egyre többet gondol a halálra.

Amikor mindennap négyszemközt volt vele, nem érdekelte.

Ebből tudja, hogy öregszik. Ő dönti el, mikor hal meg. És hogyan.

Amikor Danilo szemét lefogta, tudta, hogy van jó és rossz halál. Sziklaszilánk fúródott a homlokába.

Egyetlen másodperc.

Az akasztás is egyetlen másodperc.

Danilo harcban esett el.

 

A délutánt Jovan Kiss végigalussza.

Hat órakor ébred, tompán, kábultan. Tölt egy pohár rumot. Visszafekszik az ágyra, elszív egy cigarettát.

Megborotválkozik, a csónakházban lezuhanyozik. A gondnoktól telefonon taxit hív.

A gondnok felesége kávét főz. Fülcimpáját lehúzza a nagy arany karika. Kiss kezet csókol neki.

A taxi nyolc órakor érkezik.

– Egy jó mulatóba – mondja Jovan Kiss.

– Természetesen.

A gépkocsivezető nem hajszolja a kocsit. Nyugodtan, egyenletesen vezet. Jegenyék szegélyezik az utat.

– Éjjel kettőig tart nyitva. A műsor príma.

Kiss hátradől az ülésen. Fáradt.

– Ismerek ott egy hölgyet – mondja a gépkocsivezető. – Elsőosztályú. Szívesen bemutatom.

Kiss nem felel.

A bárban légkondicionálás és félhomály. A főpincér a sarokban levő asztalkához vezeti Jovan Kisst. Cserébe a százforintosért, amit a zsebébe csúsztat.

Innen látni az egész termet. A táncparkettet. A színpadot.

Kiss camparit rendel, jéggel, szódával.

A műsor még nem kezdődik. A zenekar halkan játszik. A dobos földobja az ütőjét a levegőbe. Szólózik.

Megtapsolják.

Jovan Kiss szeme gyorsan megszokja a félhomályt.

A mellette levő asztalnál középkorú, pocakos úr ül, kitűnően szabott öltönyben, szivarzsebében fehér zsebkendővel. Jobbra tőle korosodó hölgy, a nyakában gyöngysorral. Két farmernadrágos fiú. A másnapi hortobágyi kirándulásról beszélgetnek németül.

Mögöttük platinaszőke nő. Egyedül a kerek asztalnál. Lakkozott körmű kezében hosszú elefántcsont szipka.

A mulató nincs tele.

A főpincér fiatal párt terel egy közeli asztalhoz. A lányon fehér, mélyen kivágott ruha. A szoknya alig fedi a combját. A fiún fehér ing és fehér nadrág.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Rajta is fehér ing és fehér nadrág.

Kimérten hajol meg a lány előtt.

Játszani akar.

A fehér ruhás lány rámosolyog. Iszik egy kortyot a poharából, mielőtt föláll.

A fehér ruhás fiú is mosolyog.

– Maga szép – mondja Jovan Kiss.

A zene lassú, nyúlós. Kiss álmos.

– Maga meg kedves. Vagy udvarias.

– Döntse el. Kedves vagy udvarias?

– Még nem tudom.

– Kár.

Most meg kellene pördítenie a lányt. Vagy magához szorítani.

Jovan Kiss kimérten tartja a karjában.

– Kár – mondja. – Azt hittem, kedves vagyok magának.

– Nem mindegy, hogy nekem kedves, vagy hozzám.

A fáradtság múlik.

– Erre meg kell tanítania. Ennyire nem tudok a nyelvüket. Nem vagyok magyar.

A lány meglepődik. A szeme barna, a haja is.

– Szerb vagyok. Pontosabban: félig horvát, félig magyar, félig sváb.

– Én meg félig magyar, félig zsidó, félig osztrák.

Nevetnek.

Jovan Kiss örül, hogy nevet.

A dobos földobja az ütőt. Erre láthatólag büszke. A cintányérra csap. A zenekar rock and rollba kezd.

Jovan Kiss megáll.

– Ehhez én már öreg vagyok.

A fehér ruhás lány nevet.

– Maga végig tudná rockandrollozni az Egyenlítőt.

– Lehet. De nem akarom.

– Akkor mért nem ezt mondja?

Kiss visszakíséri a lányt az asztalukhoz.

– A bátyám – mondja a fehér ruhás lány.

Jovan Kiss meghajol. Mereven, mint egy főpincér.

– Összebeszéltetek, hogy egyformán öltöztök? – nevet a lány.

– Ülj le – nevet a fiú. – Ha van kedved.

– Ez sértés a húgod ellen – mondja Jovan Kiss.

– Maga mégis inkább kedves, mint udvarias – mondja a lány.

Üvölt a zene.

– Nem is biztos, hogy Jocó a bátyám. Lehet, hogy az öcsém. Az orvos állítja, hogy ő született húsz perccel előbb. Anyu nem emlékszik.

Jovan Kiss még egy camparit rendel. A fehér ruhás ikrek bort isznak.

Hat táncosnő pattan a színpadra. A zenekar tusst húz. A lányok nagyjából egyszerre emelgetik a lábukat.

Tuss. Egy frakkos bűvész színes selyemkendőket csomóz össze. Egy rántás és a kendők szanaszét röpülnek. Fehér nyulat varázsol elő a cilinderéből. A vállára ülteti, mint egy papagájt.

Tuss.

Egy fekete uszkár pöttyös labdát pörget az orrán.

Ismét a táncosnők. Most ezüst flitterben.

Marija is ezüst flitterben táncolt. Negyvenháromban, egy belgrádi mulatóban.

Jovan Kiss sosem látta Mariját táncolni. Az erdőben ismerte meg. A parancsnok bunkerjében.

Három napig volt a szeretője. A fák keringőztek. A csontjai megolvadtak. Az ég nappal is csillaggal volt tele.

Aztán Marija visszament Belgrádba. A mulatóba, ahol táncolt.

Két hét múlva letartóztatta a Gestapo. Soha többé nem látták.

Jovan Kiss csak a háború után tudta meg.

Kiss fölhajtja az ötödik pohár camparit. Már nem fáradt.

– Nincs kedvetek csónakázni?

Már tegeződik a lánnyal is.

A számlát Kiss fizeti. A taxit a fehér ruhás fiú.

– Gyönyörű – mondja a lány. – Ez tényleg a tiéd?

Kiss kinyitja a kabin ajtaját. Fölkapcsolja a villanyt. Italt kever.

– Ilyet még nem láttam – mondja a fiú.

Az ikrek elnyújtóznak a hátsó ülésen. A poharukban megcsörren a jégkocka.

Kiss lassan farol ki a stég mögül. Hirtelen gázt ad. A Vércse megugrik.

A fehér ruhás lány nevet.

A csónak átsiklik a Margit-híd alatt. Jobbra a kivilágított Vár. Balra a Parlament kupoláján az ötágú vörös csillag. A Lánchíd fénylő csíkja.

A lány Kiss vállába kapaszkodik. Ott áll mögötte.

– Te varázsló vagy, ugye?

Kiss egy pillantást vet a kivilágított műszerfalra.

– Az.

Megcsókolja a lány kezét.

Az ősz hajú asszony megvonaglott a keze alatt.

Nem akarja elkergetni az emlékeket. Élni az emlékekkel kell.

– Varázsló – mondja Jovan Kiss.

 

Szabados őrnagy hátradől a múzeumigazgató karosszékében.

Nagyon meleg van.

Az őrnagy hátán átizzadt az ing.

Az orvos és a technikusok már végeztek. A holttesteket elvitték.

Szabados őrnagy nem reméli, hogy az ujjlenyomatok segítenek. A kutyák nem fogtak szimatot. Az áldozatokat szakszerűen kötözték meg. Mindkettőjükkel egyetlen, pontos szúrás végzett. A riasztóberendezést szétszerelték.

Itt profik dolgoztak. A profik nem hagynak ujjlenyomatot.

– Csak tudnám, mért ölték meg őket?

Gáli főhadnagy nem válaszol. Ő sem tudja.

Szabados őrnagy mindig a megmagyarázhatatlant keresi. Ami megmagyarázhatatlan, az hiba.

Kirabolnak egy múzeumot. A gondnokot és feleségét megkötözik. A szájukat leragasztják.

Ez érthető.

De mért ölték meg őket?

Ez érthetetlen.

Szabados sejti: csak abban bízhat, hogy a tettesek hibáztak.

– Talán megláttak valamit – kockáztatja meg Gáli főhadnagy.

A főhadnagy harmincegy éves. Olyan fekete, hogy sokan cigánynak nézik. Pedig nem cigány. Az apja filozófus.

Szabados őrnagy megcsóválja a fejét.

Ezek nem úgy dolgoztak, hogy a két öreg megláthatott volna valamit.

Szabados ötvennégy éves. Nem tudná megmondani, hány rablógyilkosságot nyomozott ki életében.

Most úgy érzi, tehetetlen. Fogalma sincs, kiket keressen és hol keresse őket.

Az valószínű, hogy nem egy tettes dolgozott. Több mint valószínű.

Kezdjétek újra a rutinmunkát, mondta a csoportvezetője. Ha kell, ötször, tízszer. Szabados akkor még kezdő volt.

Szabados őrnagy hatvanegy kiló. Vékony szálú, szőke haja még nem őszül. Ötven cigarettát szív naponta. Olykor többet is.

Az idő. Amíg újra elvégzik a rutinvizsgálatokat. Közben csak történik valami.

Szabados őrnagy most nem bízik az időben. Maga sem tudja, miért.

– Kik vannak kint?

– A múzeumigazgató és a pesti szakértő, akit az őrnagy elvtárs hívatott. Meg a teremőr. Azt mondja, látott valamit.

– Hány éves?

– Hetven körül.

Az őrnagy megtörli verítékező homlokát.

Ha az utcán elütnek valakit, tíz szemtanú tízféleképp mondja el a balesetet.

Egy öregember, aki látott valakit.

– Küldje be a múzeumiakat.

A múzeum igazgatója vékony fiatalember. Szemüvege négy dioptriás. Bizonytalanul mozog a világban.

Hat éve végezte el az egyetemet.

Bocsánatot kér, hogy elcsuklik a hangja. Ő találta meg a holttesteket.

A fővárosi szakértő a hőség ellenére zakót és nyakkendőt visel. Ő nem látta a két halottat.

Szabados őrnagy az elrabolt szobrok értékéről kérdezi őket.

Az igazgató kétségbeesetten tárja szét a karját. Régész, nem műtörténész. Fogalma sincs.

A szakértő megigazítja a nyakkendőjét. Átérzi felelősségének súlyát. Megköszörüli a torkát.

– A kiállítás anyagának összeállításában magam is részt vettem. Ezért valamennyire ismerem a műtárgyakat. Természetesen konzultálnom kell a kollégáimmal. Én az egyiptomi terrakották szakértője vagyok.

– Akkor azokról mondjon valamit.

– Gondolom, nem követek el nagy hibát, ha általánosítok. A megállapításaimat természetesen ellenőriznem kell.

Krákog.

– Erre a kiállításra az a jellemző, hogy egyetlen példány sem képvisel különleges, egyedi értéket. A terrakottákból például sok ezer ismert a világon. Az egyes darabokat nem könnyű megkülönböztetni egymástól. Ezek nem Mona Lisák és nem Rembrandtok. A mai szóhasználattal inkább iparművészeti alkotások. Noha tulajdonképpen nem azok. Úgy hiszem, ez vonatkozik az indiai, burmai, mexikói anyagra is. Ezt persze minden felelősség nélkül mondom.

– Vagyis ezeknek a tárgyaknak az értékesítése lényegesen egyszerűbb, mint egy nemzetközileg jegyzett festményé.

– Feltételezhetőleg.

Egy őrmester gépírásos jelentést ad át Szabados őrnagynak.

Hajnal óta több mint hatszáz külföldi állampolgár hagyta el Magyarországot. A kimutatás mellékelve.

Szabados őrnagy tudja, hogy az elrabolt műtárgyak súlya legalább negyven kiló. Szinte elképzelhetetlen, hogy repülőgépen vagy vonaton próbálják kivinni az országból. Gépkocsin is nagyon kockázatos.

– Az önök véleménye szerint mennyire tehető az elrabolt tárgyak értéke?

Szabados akarattal használ többes számot. Tudja, hogy az igazgatónak fogalma sincs erről. Megszánta. Még emlékezik, mikor látott először meggyilkolt embert.

A szakértő megigazítja a nyakkendőjét.

– Részemről mindenféle becslés felelőtlenség. Mondottam, hogy én az egyiptomi terrakották szakértője vagyok.

– És azok?

A szakértő megköszörüli a torkát. Meghívott előadó az egyetemen.

– Nézze, kérem. Ezeknek a tárgyaknak az értéke inkább eszmei. Ritkán kerülnek piacra. Múzeumok vagy közismert magángyűjtők tulajdonában vannak.

Szabados őrnagy inge csuromvíz. Az ügy egyre reménytelenebb.

Szeretné, ha nem egy szakember ülne vele szemben. Pedig ő is szakember. És szakemberre van szüksége.

– Mondjon egy összeget.

– Az árverési katalógusokat általában megkapjuk. Huszonegy egyiptomi szobrocska. Mit is mondjak? Csak felelőtlenül nyilatkoznék.

Akkor nyilatkozzon felelőtlenül, gondolja Szabados őrnagy.

– Hozzávetőlegesen.

– Talán négymillió. De minden felelősség nélkül.

– És a többi?

– Ahhoz szakvélemények kellenek. Nincs jogom a kollégáim nevében nyilatkoznom.

– Nyolc múzeumtól kaptuk kölcsön az anyagot – mondja az igazgató kétségbeesetten. – Ezt nem bocsátják meg nekem.

Szabados őrnagy nem kérdezi, kik nem bocsátják meg.

Az igazgató elátkozza azt a pillanatot, amikor ráharapott erre az ötletre. Senki sem tudja, hogy egy angol folyóiratban olvasta. KIS SZOBROK A NAGYVILÁGBÓL.

Nagyon meleg van.

– Nézze, kérem – mondja Szabados. – Ez nem árverés és nem műbecslés. Rablógyilkosság. Legalább nagyjából tudni akarom az elrabolt tárgyak értékét.

A szakértő érzi, ő itt a legfontosabb személy.

– De minden felelősség nélkül. Ezt hangsúlyozom.

Nem folytatja.

Szabados őrnagy vár.

A szakértő nem izzad.

– Talán harmincmillió.

Szabados őrnagy sóhajt.

– Hangsúlyozom, ez eszmei ár. Hogy a zugkereskedelemben mennyi az értékük, arról igazán nincs fogalmam.

– Két embert öltek meg – mondja az igazgató. Tördeli a kezét. – Két embert. Érti ezt, őrnagy elvtárs?

Az igazgató éppúgy izzad, mint Szabados.

– A teremőr – mondja Gáli főhadnagy.

A muzeológusok már elmentek.

– Küldje be.

Hetven év körüli, alacsony, köpcös. Oldalra fésült, ritkuló haja őszül. A bajusza tömött. Nyugodtnak látszik.

– Mit óhajt elmondani? – kérdezi Szabados őrnagy.

– Nem veszik jegyzőkönyvbe?

– Egyelőre nem. Most csak beszélgetünk.

– Helytelen – mondja a teremőr. – Amit mondok, azt jegyzőkönyvezni kell.

– Meglesz.

Szabados őrnagy fáradt. Nagyon melege van.

– A gyilkosság elkövetése előtti napon két feltűnően viselkedő személy járt a múzeumban. Véleményem szerint alaposan gyanúsíthatók a bűntett elkövetésével.

Szabados őrnagy hátradől az igazgató kényelmetlen karosszékében. Elég tanúval találkozott életében, aki úgy gondolta, ismeri a rejtély kulcsát.

Volt, aki valóban ismerte.

Nagyon ritkán.

– Én, kérem, reggel tíztől délután kettőig vagyok szolgálatban. Mint nyugdíjas. Délután kettőtől este hatig Gőcze kollégám a teremőr. Szintén mint nyugdíjas.

– Rágyújthatok? – kérdezi a teremőr.

Szabados szórakozottan bólint. Valami megütötte a fülét.

– A két gyanúsított pontosan tizenegy órakor érkezett.

Az őrnagy a teremőr szóhasználatát figyeli.

– Az egyik azért volt gyanús, mert meg se nézte a tárlókat. A falakat vizsgálta, az ajtókat, az ablakokat.

Szabados őrnagy vár.

– A képzőművészet lényege, kérem, a forma és a szín. A másik gyanús elem napszemüveget viselt. Eltakarta a fél arcát. Sötét üveggel.

A teremőrön látszik, hogy fölháborítja a napszemüveg.

– Le tudná írni őket?

– Természetesen. Az egyik köpcös, kopaszodó, jó ötvenes. Barna szandál, drapp kamgarn nadrág, fehér műanyag ing. A bal felső fogsorában aranyfog.

Szabados őrnagy már nem fáradt.

– A szemüveges százkilencven magas, kisportolt, farmernadrág, kissé őszülő fekete haj, tornacipő, világoskék garbó, jellegzetes sasorr.

Szabados őrnagy tárcsázik. A főkapitányságot hívja.

– Küldjenek ki egy rajzolót. Rohamkocsival.

– Maga mindent megfigyel? – kérdezi a teremőrt.

– Engedelmével. Ez a kötelességem.

Szabados őrnagy bólint. A kötelessége.

– Ezért fizetnek – mondja a teremőr.

Ezért fizetik, gondolja Szabados.

– Meg hát az embernek el kell töltenie valamivel az idejét.

– Hol dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment?

– Telepőr voltam a Gázgyárban.

– És azelőtt?

– Gépkocsivezető, ugyanott. Negyvenhatig detektívfelügyelő a főkapitányságon.

A tömött bajuszú teremőr nyugodt.

– Én csak az alvilággal foglalkoztam. Politikaiakkal sosem. Bélistáztak.

Meleg van nagyon.

Szabados őrnagy úgy gondolja, jobb ha most nem elemzi a történelem alakulását.

– Mióta dolgozik a múzeumban?

– Nyolc éve. Mint nyugdíjas. De itt még soha nem történt semmi.

Szabados őrnagyot kétszer vitték be a főkapitányságra. Akkor még nyomdásztanuló volt. Úgy megverték, hogy napokig dadogott.

Most mégsem bánja, hogy egy volt detektívfelügyelővel találkozott.

 

Jovan Kiss azt mondta Milan Davceknek, mindennap négytől ötig várjon rá a Palatinus strandon. Ha rossz az idő, a Nagyszállóban.

Az első napon Kiss nem megy ki a Margitszigetre.

Tudja, hogy Davcek bármikor elutazhat. Az útlevél a zsebében.

Azt is tudja, hogy Davcek fél tőle.

Várni a legrosszabb. Kiss fegyelmezett. Ideges.

Reggel fél órát fut, lezuhanyozik, kiszáguld a Vércsével a városból, felcsalizza a horgait, sokat úszik, órákig fekszik mozdulatlanul a napon.

Amikor visszaér a csónakházba, még idegesebb.

Megveszi az újságokat. A szentendrei rablógyilkosságról semmi hír.

Jovan Kiss hirtelen úgy érzi, hogy a két holttest azóta is ott fekszik a sötétbarna kettős ágyban.

A második napon kirakja a matracokat, az ágyneműt a napra. A motort gondosan megtörölgeti. A szerszámokat átdörzsöli olajos ronggyal. Másfél óráig tanulmányozza a Duna-térképet.

Alkonyodik. Kiss dupla adag rumot tölt a poharába. Megkeveri az italt. Hátradől a zöld műbőrrel bevont ülésen.

Kielboot húz el közvetlenül a stég mellett. Két fiú evez, a lány kormányoz. A csónak orrában nylonzsákban a holmijuk.

Szovjet tolóhajó dübörög a Duna közepén. Négy bárkát tol maga előtt. A hullámok meglódítják a Vércsét.

A fehér ruhás lány hét óra után lép a stégre.

Kiss megígérte, hogy fölhívja.

Nem hívta föl.

Jovan Kiss addigra megitta az italát. Az idegessége oldódik. Tudja, hogy csak az italtól.

– Szia – mondja a lány.

– Szia – mondja Kiss.

A parton jegenyék sorakoznak.

– Nem zavarlak?

A lány kint áll a stégen. Kiss nem mozdul az ülésről.

– A legjobb úton vagyok, hogy berúgjak.

– Egyedül?

Mielőtt elindulnak, Kiss még egy italt kever.

Olyan hirtelen nyomja előre a gázkarokat, hogy a Vércse fölvágja az orrát.

A lány nevet. A poharat a kezében tartja.

Kiss elrántja a kormányt. Nekirohan a saját hullámainak.

A Vércse fölrepül, visszazuhan.

Újból fölágaskodik és újra zuhan.

Az ital végigcsorog a lány ruháján.

Most is fehér ruhában van.

– Isteni – nevet a lány.

Jovan Kiss gyermekkorában egy ladikra vágyott. Aztán kitört a háború.

Kiss újabb italt kever.

Az éjszaka csillagos. A lány fehér ruhája világít a sötétben. Most kel föl a hold.

– Sose derült ki, kik ölték meg az apámat.

A fehér ruhás lány megborzong.

Meleg este van.

– Kértem, adják nekem az ügyet. Akkor főhadnagy voltam. Bűnügyi, nem politikai. Nem adták.

Kiss érzi, hogy az ital a fejébe szállt. Miért beszél erről?

A Duna sötét.

– Iszol még?

A lány nevet.

– Berúgok.

Jovan Kiss elvigyorodik.

– Ez az este arra jó, hogy berúgjunk.

– Akkor tölts.

A jégkockák csörögnek a poharakban.

– Nem engedték, hogy kinyomozzam az apám gyilkosait.

Jovan Kiss a vízbe vágja a poharát.

Ez a lány talán sosem látott halottat.

– Sztojánt decemberben fogták el a németek. Nem tehettem semmit. Két gépfegyverrel lőttek.

A lövedékek vijjogása. A nedves avar, amibe befúrta az arcát.

– Ketten voltunk egy szakasz ellen. Csapdába estünk.

Honnan tudná ez a lány, mi egy szakasz?

– Egy öreg paraszt találta meg. Ötágú csillagot vágtak a mellébe. A fogait kiverték. Összetörték a heréit.

– Hallgass – kéri a lány.

– Három nap múlva elfogtunk két fritzet. Az egyik jajgatott. Hogy ő szociáldemokrata.

Tudja ez a lány, mi az, hogy szociáldemokrata?

– Kiszúrtam a szemét. Késsel.

– Hallgass!

A fehér ruhás lány a korlátra bukik. Hány.

Jovan Kiss leállítja a motorokat. Megnedvesít egy törülközőt.

Megtörli a lány arcát.

Italt kever.

Ő már józan.

A lány undorodva tolja el a poharat.

Kiss pofon üti. Lazán, nyitott tenyérrel, hogy ne fájjon.

– Idd ki. Ez segít.

A lány kiissza. A szeme üveges.

Jovan Kiss könnyedén emeli föl a lányt. Beviszi a kajütbe. Lehúzza a hátán a cipzárt. Lerángatja a gyűrött, fehér ruhát.

A lány alszik. Kiss betakarja.

Ledobja magáról a ruháját. Az éjszaka meleg. A part mentén lehorgonyoz. Fejest ugrik a Dunába. A víz sodrása erős. Alig tudja elérni a Vércsét.

Megtörölközik. Altatót vesz be. Bebújik a lány mellé a hálókajütbe.

A lánynak nincs teste.

Kiss azonnal elalszik.

 

– Az egyik Milan Davcek – jelenti Gáli főhadnagy. – Ötvenkét éves, jugoszláv állampolgár, belgrádi lakos. A Béke szállóban lakik.

– Biztos, hogy ő az?

– Biztos. A portás a fantomkép alapján azonnal fölismerte. Megmutattuk a teremőrnek. Megesküszik rá.

– Hívta Belgrádot?

– Bediktáltam az adatokat. Az ígérték, egy órán belül jelentkeznek.

A szobában ventillátor keveri a levegőt. Meleg van. Íróasztal, ülőgarnitúra, páncélszekrény. A falon olajfestmény a Balatonról. Szabados szereti a képeket.

– Mit csinál ez a Davcek?

– Amit a többi turista. Mászkál a városban, fényképez, strandol.

– Hány embert állított rá?

– Hármat, egy kocsival.

– Kétszerezze meg.

A belgrádi telefon húsz perc múlva fut be.

– Vuketic alezredes nevében beszélek – mondja valaki magyarul. – Milan Davcek háromszor volt elítélve betörésért. Évek óta nem merült fel ellene gyanú.

– Profi?

– Mindig nagy ügyekkel gyanúsították. Akkor is, amikor nem sikerült rábizonyítani. Specialitása a különleges műszaki feladatok megoldása.

A szentendrei rablógyilkosságnál nem volt szükség különleges műszaki tudásra.

– Soha nem vett részt olyan bűntényben, ahol erőszakot alkalmaztak.

A múzeumban két embert megöltek. Egy bűnöző, ötven fölött, nem változtat a szokásain. Még kevésbé, mint a többi ember.

Ez szakma.

Szabados őrnagyot most nem zavarja, hogy sok minden nem illik a képbe. Majd összeáll. Ha nincs a teremőr, még mindig a sötétben tapogatódznának.

– A másik?

– A személyleírás alapján nem ismerjük. Még vizsgáljuk az ügyet.

Ez nem egészen igaz.

Vuketic alezredes ismer valakit, akire illik a leírás. Jól ismeri. Jovan Kiss a beosztottja volt.

Azt is tudja, hogy Kiss átlépte a magyar határt. Ő adott utasítást, hogy kutassák át a csónakját.

Vuketic alezredes négy éve figyelteti Jovan Kisst. Eredmény nélkül.

Úgy gondolja, erről egyelőre nem kell tájékoztatnia a magyarokat.

– Ne két kocsit állítson rá – mondja Szabados őrnagy Gáli főhadnagynak. – Hármat. És nők is legyenek a megfigyelők között.

Jovan Kiss a harmadik napon megy ki a Palatinus strandra.

A hőség nem enyhül. A strand zsúfolt. A fák között remeg a levegő.

Régi ismerősként üdvözli Davceket. Leteríti melléje kék fürdőköpenyét. Davcek arca fénylik a napolajtól. Nagyon ideges.

– Elegem van. Tűnjünk el, amíg nem késő.

– Csend – mondja Kiss.

Davcek nem meri megmondani, hogy úgy érzi, követik.

Húsz percig fekszenek egymás mellett. Davcekről dől a veríték.

Kiss meghívja Davceket egy pohár italra a Nagyszállóba.

Felfigyel, hogy a bokrok szegélyezte, betonozott gyalogúton egy fiatalember követi őket. Farmer, kék garbó, kezében összehajtogatott újság.

Kétszáz méterre a strandtól Jovan Kiss hirtelen megáll.

– Nézze, mekkora platánfa!

Davcek nem érti, mért érdeklik Kisst a platánok.

– Újvidéken platánfasor vezetett a Dunához. A háború alatt kivágták. Nem volt tüzelő.

Kiss látja, hogy a fiatalember is megáll. Újságjával a combját csapkodja. Nézelődik.

Nem valami találékony, gondolja Kiss.

– Maga mindig a háborúra gondol – mondja Davcek.

Jovan Kiss bólint.

Valóban. Mindig.

A következő keresztútnál a fiatalember elkanyarodik. Középkorú, napszemüveges nő lép ki a bokrok közül.

Kétszáz méter után Kiss ismét megáll. Cigaretta után kotorászik a vitorlazsákban. Elég sokáig tart, amíg megtalálja.

A napszemüveges nő is megáll. A kézitáskájában keresgél valamit.

Ez ügyesebb, gondolja Kiss.

Most már biztos, hogy követik őket.

Minden izma megfeszül.

A Nagyszállónál a napszemüveges nő eltűnik. Zömök, pocakosodó férfi bukkan föl. A nyakában fényképezőgép.

Kiss úgy választ asztalt, hogy a zömök férfi ne kerülhessen a közelükbe.

Képtelen rájönni, hol követtek el hibát.

Abban biztos, hogy nem őt követték.

Tehát Davceket.

Valaki személyleírást adott róluk. Meglehetősen pontosat. Annak alapján a szállodában lakó Davceket találták meg.

Ki láthatta őket? És mikor?

Kiss nem tudja.

Rutinmegfigyelés nem lehet. Hiába van Davceknek priusza. Túl nagy a nyüzsgés. És épp most?

Azért ölt meg két embert, hogy senki se adhasson személyleírást róluk. Jovan Kiss őrjöng. Az arca mozdulatlan. Porcelánkék szeme hideg. Pontosan tudja, hogy másként keresnek egy kétszeres gyilkost, mint egy betörőt.

Ha megmondja Davceknek, megrémiszti a kopaszt. Ha nem mondja meg, még valami hülyeséget csinál.

Jobb, ha megijeszti.

– Kullancs van rajtunk – mondja mellékesen.

Arról beszélgetnek, melyik évszakban hol harapnak a pontyok.

Davcek szeme kimered.

– Magát követték.

– Éreztem – mondja Davcek. Erősen izzad.

Jovan Kiss legszívesebben megfojtaná. Mért nem szólt a barom?

– Én kiszállok – mondja Davcek. – Nem bírom tovább.

– Tessék – mondja Jovan Kiss. – Szálljon ki. Induljon el Bécsbe. Meglátjuk, meddig jut el.

Davcek alig kap levegőt.

– Mit csináljunk?

A hangja alázatos.

– Igya meg a kávéját. Gondolkozom.

A zömök férfi tíz méterre ül tőlük. Nem hallhatja, mit beszélnek.

– Most hazamegy, becsomagol, kifizeti a számláját, taxiba ül és a Keleti pályaudvarra megy. Meg se próbálja lerázni a kullancsokat. A bőröndjeit beteszi a csomagmegőrzőbe. Jegyet vált a holnap reggeli bécsi gyorsra. Aztán kijön hozzám a Vércsére.

– Megadják az adataimat a határőrségnek.

– Csakhogy maga nem Bécsbe megy. És nem vonaton.

Kiss rágyújt.

– Az éjjel a Vércsével simán átjutunk Jugoszláviába. Ott majd szerzünk iratokat.

Milan Davcek bámul. Csodálja Jovan Kisst.

Kiss arca merev. Cigarettázik.

 

– Megvan a másik – mondja Szabados őrnagy a tolmácsnak.

A belgrádi főkapitányságon hívja Vuketic alezredest.

– Jovan Kiss, ötvenegy éves jugoszláv állampolgár, belgrádi lakos. Motorcsónakkal érkezett Budapestre. Abban is lakik.

Vuketic sokáig hallgat. Nem tudja eldönteni, hibázott-e, hogy nem szólt Kissről a magyaroknak.

– Mondja meg az őrnagy elvtársnak, azonnal indulunk gépkocsival. Kérem, várjanak a határállomáson.

A tolmács fordít.

– Mit csinálnak most? – kérdezi Vuketic.

– Davcek kifizette a számláját a szállodában, a csomagmegőrzőbe tette a bőröndjeit, jegyet váltott a bécsi gyorsra. Aztán lement a csónakházba Kisshez. Fél órája elindultak a csónakkal.

Vuketic üvöltene. Most már tudja, hogy hibázott.

– Tartóztassák fel őket. Bármilyen ürüggyel.

– Lehetetlen. A csónakjuk gyorsabb, mint a rendőrmotorosaink. Eltűntek.

– Megöli – mondja Vuketic alezredes.

Szabados hallgat. Tudja, mi a tehetetlenség.

Vuketic kinyitja a páncélszekrényt. Kivesz két doboz töltényt. Zsebre vágja.

– Hozzon maga is fegyvert. Elegendő lőszert. És siessen – mondja Stoc századosnak.

A százados csodálkozik. Még nem látta idegesnek az alezredest.

Szabados sem nyugodtabb.

– Lehetetlen követni őket? – kérdezi a szoba sarkában ülő főhadnagyot.

A főhadnagyot a vízirendőrség küldte a főkapitányságra.

– Csak versenyhajóval. Nappal helikopterrel. Éjjel csak figyelőszolgálattal.

– Hogyan?

– Mindkét parton öt kilométerenként egy ember. Meghallják a motor hangját. Nagyjából tudjuk majd, hol állnak le. Akkor URH-n értesíteni lehet a rendőrmotorosokat.

– És ha nem állnak meg?

A főhadnagy megvonja a vállát.

– Szervezzék meg – mondja Szabados őrnagy Gáli főhadnagynak.

– Nincs annyi emberünk.

– Reggel beszélek a főnökkel.

– Radar? – kérdezi a vízirendőrt.

– Ha a part takarásában maradnak, semmire sem jó.

Reggelre itt lesznek a jugoszlávok, gondolja Szabados őrnagy.

Megöli, mondta Vuketic alezredes.

Az egyetlen tanút.

Szabados tudja, hogy csak a szerencséjében bízhat.

Nem bízik a szerencsében.

Az éjjel nem tehet semmit.

Tudja.

 

A tett elkövetése előtt nem követték őket. Jovan Kiss gondolatban is úgy fogalmaz, mint a kihallgatási jegyzőkönyvek.

Rendőrtiszt volt. Nagyon sokáig.

Vagy a terepszemlén figyeltek fel rájuk, vagy azon az éjszakán.

Kiss kockánként vizsgálja az agyában pergő filmet.

Éjszaka nem találkoztak senkivel. Valamelyik ablakból megleshették őket.

Valószínűtlen. Ha éjjel figyelik meg őket, nem adhatnak olyan pontos leírást, hogy Davceket egy nap alatt megtalálják.

A terepszemle. Az utcákon sokan voltak.

Lehetetlen. Nem követték őket.

A múzeumban alig néhány ember.

Jovan Kiss feszülten gondolkodik.

Jó lenne most egy pohár ital.

Nem tölt magának.

Egy amerikai házaspár. Egy sovány fiatalember, aki minden tárgyat megkeresett a katalógusban. Egy asszony két gyerekkel. A gyerekek nyűgösek voltak. Egy középkorú házaspár. A férfi buzgón magyarázott. Az a fajta, amelyik mindenről mindent tud.

Más?

Kiss gondolkodik.

Nem.

A jegyeket a gondnoknő adta. Ő már nem él.

A teremőr. Jelentéktelen öregember. Mintha szunyókált volna.

Tulajdonképpen mindegy.

Jovan Kiss tudni akarja.

Nem tudja.

A teremőr a legvalószínűbb.

Ez csak következtetés.

Annak idején csekélyebb gyanú alapján is ölt.

Száz százalék.

Mit tudhatnak róluk?

Bizonyosat semmiképp. Akkor már lecsaptak volna rájuk.

Két halott. Ilyenkor a világ egyetlen rendőrsége sem tétovázik.

Megvan a személyleírásuk. Most már az övé is.

Bizonyíték nincs.

A ládákat nem fogják megtalálni. És ha mégis: ujjlenyomat nincs. Lábnyom nincs.

A gyanú nem bizonyíték.

A legbiztosabb gyanú sem.

Egyetlen bizonyíték van.

Davcek.

Milan Davcek sötétedés után érkezik. A parton Jovan Kiss nem lát senkit.

Tudja, hogy ez semmit sem jelent. Bármelyik part menti házból figyelhetik őket.

– Követték?

– Azt hiszem. Háromszor váltották egymást útközben.

Nagy a felhajtás, gondolja Kiss.

Nem csodálkozik.

Most nem a rendőrség érdekli.

Begyújtja a motorokat. Elköti a hajót.

Két motorcsónak követi őket. Nem kapcsolják be a pozíciólámpákat.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ő sem kapcsolja be a lámpákat.

Húsz perc alatt a követő motorosok eltűnnek. A motorok hangját sem hallani.

Milan Davcek izzad.

Jovan Kiss nem látja. Érzi. Nem mozdul a kormányállásból. Hajszolja a csónakot.

Most már csend van. Csak a víz sistereg.

– Iszik valamit?

Milan Davceknek kiszáradt a szája. Nincs nyála.

Százszor elátkozta azt a napot, amikor Jovan Kiss leült mellé a belgrádi kávéházban.

– Ne alkoholt.

– Vegye át a kormányt.

Jovan Kiss fölállt a kormányülésről.

– Irány a villogó zöld fény. És ne szarjon be. Reggelre otthon leszünk.

Davcek örül.

Becsúszik a kormányülésre. Megfogja a kormánykereket.

Jovan Kiss hátulról átkarolja a nyakát. A csuklója Davcek torkán. Elszorítja a gégéjét.

Szúr. Davcek teste rángatódzik.

Aztán már nem.

A feje a kormánykeréken koppan.

Jovan Kiss leállítja a motorokat.

Nem húzza ki Davcek szívéből a kést…

Tampont vesz ki a szekrényből.

A kést óvatosan húzza ki Davcek melléből. A tampont a sebre szorítja. Fogával tépi el a ragtapaszt.

Nem akar vérnyomot a csónakban.

Levetkőzteti a kopaszt. A csónakot viszi a víz. Ő is ledobja a ruháját, cipőjét.

Újabb műanyag zsák. Leköti a száját. Átlyuggatja. A nehezék egy hatkilós ólomcső.

A motortérből kiemeli a nagy horgonyt.

Huszonöt kiló.

A horgonyt hat milliméteres perlonkötéllel rákötözi Milan Davcek meztelen testére.

Beindítja a motorokat.

A Duna közepén vízbe dobja a zsákot. Itt erős a sodrás.

Felnyalábolja Milan Davcek testét a horgonnyal. Erőlködnie kell.

Régebben könnyen fölemelt egy mázsát.

Múlik az idő.

Átbillenti Davceket a korláton. A test nagyot csobban a vízben.

A huszonöt kilós horgony lehúzza.

Jovan Kiss utánanéz.

Nem így tervezte.

Még sötét van, amikor visszaér a csónakházba. Bekapcsolja a pozíciólámpáit.

Nem néz körül. Tudja, hogy figyelik.

Most kever italt magának. Az altatóhoz.

Meztelenül fekszik az ágyra.

Az éjszaka langyos. Meleg nap lesz.

 

Szabados őrnagy maga megy Vuketic alezredes elé a határra.

Ezzel is nyer három órát.

Vuketic kétméteres hústorony. Meglepően fürge. Koponyája sima, mint a biliárdgolyó.

– Jovan Kiss rejtély.

Vuketic szivarozik. Vastag kubai szivart szív.

– Partizán volt. Kiképzett felderítő. A törzslapja szerint a minősítése kiváló. Azzal a megjegyzéssel, hogy túlzottan vakmerő. Nem érdekli a veszély. Közelharcban több mint száz németet tett ártalmatlanná. Az egész családját kiirtották Újvidéken.

– A győzelem után a rendőrséghez került. Pontosan olyan volt, amilyennek a törzslapja leírta. Csakhogy a bűnügyi rendőrség nem felderítő osztag. A zsebtolvajok nem SS-ek.

– Elfogni egy felfegyverzett gyilkost. Ezt szerette. De nem a gyilkossági csoportnál dolgozott.

– Minden szabad idejét az edzőtermekben töltötte. Úszott, judózott, súlyt emelt, célba lőtt. Fogadásból négy ember ellen is kiállt. Nem lehetett legyőzni.

– Az első szívrohamot az irodámban kapta. A reggeli eligazításon.

– Azt hittem, ott hal meg. Az arca szürke volt. Dőlt róla a veríték. Véresre harapta a száját a kíntól.

– Egy év múlva újabb infarktus. Le kellett szerelni.

Vuketic újra meggyújtotta a szivarját.

– Egy évig nem hallottam róla. Néha találkoztunk az edzőteremben.

– Egy zágrábi bankrablással kapcsolatban fölmerült egy Felügyelő nevű férfi személye. Az egyik besúgónk jelentette. A személyleírás Jovan Kissre illett.

– Figyeltettük. Minden eredmény nélkül.

– Akkor nyerte meg a főnyereményt a lottón. Abból vette a motorcsónakját.

– Egy újvidéki bankrablás. Egy zágrábi ékszerüzlet.

– Semmi bizonyíték Kissre. Soha. Mindig csak a gyanú.

– Aztán a zadari emberrablás.

Vuketic elnyomja a szivarját. A dohánylevelek recsegnek a hamutartóban.

– Egy olasz gyárost raboltak el. A családjával nyaralt Zadarban.

– Éjjel felhívták a feleségét a szállodában. Ötszázezer dollár a váltságdíj. Semmi mást nem mondtak.

– Másnap levelet kapott az asszony. Benne egy fürt a férje hajából.

– Félreismerhetetlen haj volt. Fekete, göndör, erős, mint a rugó.

– A következő telefon arra utasította az asszonyt, menjen Murterre a pénzzel. A Csillag szállóban szálljon meg.

– Olyan rövid volt a beszélgetés, hogy nem tudtuk bemérni.

– Éjjel hívták a szállodában. Induljon azonnal a szálloda motorcsónakjával. A Kornátok egyik lakatlan szigetére. Ha bárki követi, a férjét megölik.

Vuketic alezredes sóhajtott.

– Ismeri a Kornátokat? Nem is szigetcsoport, inkább kisebb-nagyobb zátonyok. Valóságos labirintus.

– Húsz kilométeres távolságból követtük a csónakot. Négy helikopter is.

– A megjelölt zátonyon zseblámpával jeleztek.

– A csónak vezetőjét leütötték, amikor a partra lépett. Az asszonytól elvették a pénzt, aztán kloroformos vattát szorítottak az arcára.

– Amikor odaértünk, aludt. A férje is. Összekötözve. Injekciót adtak neki.

– Semmire sem emlékezett. Csak azt tudta, hogy olykor megetették. Motorzajra emlékezett, a tenger zúgására, a hullámok himbálására.

– A szeme be volt ragasztva ragtapasszal.

Vuketic újabb szivarra gyújt.

– Tudja, miben egyforma Zágráb, Novi Sad és Zadar?

Szabados őrnagy hallgat.

– Mindegyik vízparton van. A Száva, a Duna, az Adria.

– Két esetben sikerült megállapítanunk, hogy a bűntett elkövetésének időpontjában Jovan Kiss vízen volt a csónakjával. Az emberrabláskor is. Vonaton küldte a hajóját Dubrovnikba.

– Szentendre is a Duna partján van – mondja Szabados őrnagy.

Vuketic bólint. Megnézte a térképet.

A főkapitányságon Gáli főhadnagy várja őket.

– Jovan Kiss hajnali háromkor érkezett vissza a csónakházba. Egyedül. Azóta nem jött ki a kajütből.

– Davcek?

– Eltűnt. A szállodába nem ment vissza. A csomagjait nem váltotta ki. A bécsi gyorsot figyeltetjük.

– Felesleges – mondja Vuketic alezredes. A tolmács fordít.

Szabados őrnagy látja, hogy az alezredes sápadt. Azt nem látja, hogy ő is sápadt.

Nem kérdezi, miért felesleges figyeltetni a bécsi gyorsot.

– Mit kíván tenni? – kérdezi Vuketic alezredes.

– Maga mit tenne?

Szabados nem a felelősséget akarja áthárítani. Bízik ebben a hatalmas, nyugodt emberben.

– Milan Davcek eltűnt. Utoljára Jovan Kiss társaságában látták. Be kell hozatnia Kisst, hogy kihallgassa.

Megtörli a homlokát. Meleg van.

– Ő majd szépen elmondja, hol, mikor és miért tette partra Davceket. Tanúja nem lesz. De magának sem lesz tanúja Kiss ellen.

Hallgatnak.

– Kaphatnék egy Duna-térképet? – kérdezi az alezredes.

Gáli főhadnagy máris adja. A Duna-térkép a gyilkosság óta ott van Szabados irodájában.

Vuketic alezredes sokáig nézi a térképet. Aztán összehajtja.

– Ha meg akarja találni a szobrokat, legalább kétszáz kilométernyi partszakaszt kell átkutatnia. Méterről méterre. Feltéve, hogy még az országban vannak. Van ehhez elég embere?

A kérdés felesleges.

Mindketten tudják, hogy ehhez egy hadsereg kellene.

– És ha megtalálja a szobrokat, akkor még csak a zsákmányt találja meg. Hogy nem lesz rajtuk semmi nyom, ami Kiss ellen vallana, azt bármilyen összegben lefogadom.

– Reménytelen, hogy a csónakban nyomot találjunk?

Vuketic alezredes leteszi a hamutartóba a kialudt szivart.

Tízszer kutattam át Kiss csónakját. De azért csak kutattassa át, amíg kihallgatja. Egyszer ő is hibázhat.

Ezt a rendőrtiszt mondja, nem Vuketic. Vuketic nem hisz abban, hogy Jovan Kiss hibát követ el.

– Itt marad a kihallgatásnál?

Vuketic megrázza a fejét.

– Visszamegyek Belgrádba. Beszélek a főnökömmel.

– Minek?

Vuketic alezredes megvonja a vállát.

– Majd meglátjuk.

 

Jovan Kiss abban a pillanatban fölébred, amikor a két nyomozó a stégre lép.

Kiles a lefüggönyözött ablakon.

Visszafekszik.

Már várta őket.

Tudta, hogy eljönnek érte.

Gáli főhadnagy zavarban van. Nem tudja, hogy kell egy motorcsónakon kopogni. Belép a hajóba, a kajüt ajtaján kopogtat.

– Ki az? – hallja egy idő múlva Jovan Kiss álmos hangját.

A főhadnagy kinyitja a kajüt ajtaját. Nincs bezárva.

Jovan Kiss fölül az ágyban.

– Maga mit keres itt?

Gáli főhadnagy előveszi az igazolványát.

– Rendőrség. Maga Jovan Kiss?

– Várjon egy kicsit.

Kiss ledobja magáról a puha takarót. Meztelenül lép ki a lakókajütbe. Mintha nem is állna ott két idegen.

Kinyitja a szekrényt. Kiveszi a fürdőköpenyét. Belebújik.

Most nézi meg Gáli főhadnagy igazolványát.

– Jovan Kiss vagyok. Mit óhajt?

– Kérem, jöjjön velünk a főkapitányságra.

– Milyen ügyben?

– Arról majd inkább bent beszélünk.

Jovan Kiss elvigyorodik. Gáli főhadnagyot meglepi, milyen kék a szeme.

– Ön nyilván tudja, hogy jugoszláv állampolgár vagyok. Jogom van értesíteni a követséget.

– Természetesen. De úgy gondolom, egy kihallgatás miatt fölösleges hivatalos bonyodalmakat okozni.

Jovan Kiss hangja éles.

– Azt én döntöm el. És ha nem tudom, milyen ügyben óhajtanak kihallgatni, nem tudom eldönteni, értesítenem kell-e a nagykövetséget.

Gáli főhadnagy gondolkodik.

– A nagykövetséget a főkapitányságról is értesítheti.

Jovan Kiss nem gondolkodik. Már végiggondolta ezt a beszélgetést.

– Feltéve, ha önökkel megyek.

Gáli főhadnagy hallgat.

– Várjanak kint, amíg felöltözöm – mondja Jovan Kiss.

Feleslegesnek véli a további huzavonát.

Ennyit viszont szükségesnek tartott.

– Önt Milan Davcek eltűnésének ügyében hallgatjuk ki – mondja Szabados őrnagy.

A második emeleti szoba ablakát erős rács fedi. Lent az utcán dübörögnek a gépkocsik.

Jovan Kiss porcelánkék tekintete találkozik az őrnagyéval. Szabadosnak barna a szeme.

– Legyen szíves megmondani, mikor és hol találkozott először Milan Davcekkel?

– Talán öt napja. A Palatinus strandon.

– Ha lehet, kérem, pontosabban.

Jovan Kiss ráncolja a homlokát. Mintha gondolkozna.

Jól megnézte a szobát. Itt nem fogják verni.

Nem tudja biztosan, fél-e a veréstől. Hány évet harcolt és szolgált, hogy soha ne üthesse meg senki.

– Ma kedd van, ugye? Akkor csütörtökön. Múlt csütörtökön, kora délután.

– Azelőtt nem ismerte?

– Nem.

– Biztos?

– Egészen biztos.

Ez Jovan Kiss első hazugsága.

Száz meg száz embert hallgatott ki. Nem volt könnyű megállapítani, mikor hazudnak. Hacsak nem volt bizonyítéka.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ennek a nyomozónak nincs bizonyítéka.

– Hogy ismerkedtek meg?

– Megkérdeztem, szabad-e a mellette levő hely. Természetesen magyarul. Davcek szerbül válaszolt. Kiderült, hogy mindketten belgrádiak vagyunk.

– Meghívtam egy italra a Nagyszállóba. Elmondta, hogy szenvedélyes horgász. Felajánlottam neki a tartalék botjaimat. Másnap estére beszéltük meg, hogy kimegyünk a vízre.

– Miért csak másnap?

– Aznapra Davceknek jegye volt valami beatkoncertre.

– Szerette Davcek a beatzenét?

Jovan Kiss figyelmét nem kerüli el a múlt idő.

– Fogalmam sincs róla. Annyira nem ismerem.

Ő jelen időben beszél Davcekről.

– Másnap estig nem találkoztak?

– Nem.

– Biztos?

– Egészen biztos.

Most hazudik Kiss másodszor. És tudja, hogy mindkét hazugságra rákérdeztek.

– És aztán?

– Nem fogtunk semmit.

– Merre horgásztak?

– Többfelé. A Szentendrei-sziget mellett. Meg a túlsó parton.

– Melyik ágban?

– A szentendrei Duna-ágban.

– Szentendrénél is?

Jovan Kiss vár. Mintha gondolkozna.

– Igen. Ott is.

– Partra mentek?

– Nem.

– Ismeri Szentendrét?

– Jártam ott többször.

– Az elmúlt napokban is?

– Nem.

Jovan Kiss kíváncsi, most is megkérdezi-e a kihallgatója, hogy: biztos?

Szabados őrnagy most nem kérdezi meg.

A kihallgatás forgatókönyve ott van az agyában.

Tudja, hogy olykor rögtönöznie kell.

– Mikor találkoztak ezután?

– Tegnap.

– Mikor?

– Délután.

– Megbeszélték?

Kiss mintha gondolkozna. Ő is tudja a vallomása forgatókönyvét.

– Nem. De Davcek említette, hogy minden délután a Palatinus strandon van. Gondoltam, hátha van kedve horgászni.

– Maga mindig éjjel horgászik?

– Nem.

Jovan Kiss most megint vigyorog.

– De volt már éjszaka néhány szép kapásom.

– Tegnap is a szentendrei ágban voltak?

– Nem. Nagytétény alatt.

– És miért nem kapcsolta be a pozíciólámpáit?

Jovan Kiss tudja, hogy figyelték. Nem akar naivnak látszani.

– Tehát maguk követték Davceket.

Szabados őrnagy megvonja a vállát. Újabb cigarettára gyújt.

– Így is mondhatjuk. De nem felelt a kérdésemre.

– Kiment a biztosíték. Csak később vettem észre, hogy nem égnek a lámpák. Akkor kicseréltem a biztosítékot.

– Egyébként – mondja Jovan Kiss – a kiégett biztosíték ott van a hajóban. Azt hiszem, az asztalon.

Szabados őrnagy érzi, hogy ezt a játszmát nem nyerheti meg. Ilyen eszközökkel semmiképp.

Szabados még sosem ütött meg gyanúsítottat.

Talán megtenné, ha hinne benne.

Nem hiszi, hogy ebből az emberből ki lehet verni a vallomását.

– És most sem fogtak semmit?

Jovan Kiss cigarettát vesz elő az ingzsebéből. Nem kérdezi meg, hogy rágyújthat-e. Ő nem vádlott.

Mélyen leszívja a füstöt. Hátradől a székben.

– Megmondaná végre, hová akar kilyukadni?

Nézik egymást. Jovan Kiss és Szabados őrnagy.

– Gondolom, nem a horgászzsákmányom érdekli.

Szabados őrnagy már tudja, hogy ezt az embert nem lehet zavarba hozni.

Nyílt kártyákkal játszik.

Már amennyire.

– Milan Davcek eltűnt.

Jovan Kiss porcelánkék szeme nem mozdul.

– Miből gondolja? Hajnalban még velem volt.

– Okunk van föltételezni. Azt is, hogy ön látta utoljára.

Szabados cigarettára gyújt.

– Épp ezért szeretném tudni, hol és mikor látta utoljára.

– A Kvassay-zsilipnél tettem partra. Hajnali három felé.

– Miért nem vitte vissza a csónakházba?

Jovan Kiss hallgat. Aztán elvigyorodik.

– Azt mondta, nem szereti a nőket. Később megfogta a kezem. Undorodom ettől. Az első stégnél partra tettem. Hadd gyalogoljon a rohadt buzi.

Szabados őrnagy nézi Jovan Kisst. A szemébe néz. Úgy határoz, megpróbálja.

– Mit szólna, ha azt mondanám, tanúink vannak, hogy ön Davcekkel pénteken délelőtt a szentendrei múzeumban járt?

Jovan Kiss porcelánkék szeme mozdulatlan.

– Azt mondanám, hogy tévedtek.

Szabados őrnagy még nem adja fel.

– Önt nehéz összetéveszteni mással, Kiss úr.

– Úgy látszik, mégis lehet.

Szabados tudja, hogy nem győzhet.

– Természetesen arról sincs tudomása, hogy a szentendrei múzeumot kirabolták?

Vár. Csodák mindig vannak.

– És megöltek két embert.

– Úristen – mondja Jovan Kiss.

Sosem hitt istenben.

Az őrnagy tudja, hogy most nem számíthat csodára.

– Azon az éjszakán, amikor ön Milan Davcekkel Szentendre körül horgászott.

Jovan Kiss megkönnyebbülten sóhajt.

– Akkor nem lehetett Davcek. Egész éjjel velem volt.

Tökéletes, gondolja Szabados. Érzi, hogy az agyába tódul a vér.

– Lehet, hogy nem Davcek a gyilkos. Önt mindenesetre meg kell kérnem, hogy ne hagyja el Budapestet. Természetesen csónakkal sem.

Az őrnagy nem tud uralkodni magán.

– És ha akar, tiltakozhat a nagykövetségen.

 

Vuketic alezredes a főnöke terem nagyságú szobájában ül. Konyakot iszik. Negyven percig beszélt. Elmondott mindent, amit Jovan Kissről tud vagy feltételez.

Most nagyon fáradt.

Nemcsak azért, mert két napja nem aludt.

Jólesik a konyak.

A főnök kinyitja az asztalon levő ezüst dobozt. Gondosan válogat az arasznyi szivarok között.

A dobozt nyitva hagyja.

Ebben a szobában minden nagy.

Vuketic talán ezért érzi otthonosan magát.

Hatalmas teste elnyúlik a hatalmas karosszékben.

Most nem gyújt rá.

– Mi a javaslatod?

– Nincs javaslatom.

Mégis kivesz egy szivart a dobozból.

– Csak azt tudom, hogy Jovan Kiss megint ölni fog.

A főnök meggyújtja a szivarját. Vuketicnek nem ad tüzet.

Minden szivarhoz kell egy szál gyufa.

– A magyarok?

– Semmit sem tehetnek. Hiába tökéletes a gyanú. Bizonyíték nincs.

Vuketic alezredes is meggyújtja a szivarját.

– Jovan Kiss ellen egyetlen bizonyíték van. Önmaga.

Megszívja a szivart. Élvezi az aromáját.

– Jovan Kisst sosem fogják szóra bírni.

– Biztos?

A főnök is megélt már egyet-mást életében.

– Biztos.

– Mi mit tehetünk?

Vuketic tölt magának még egy pohár konyakot.

– Elővehetjük újra a régi ügyeit. Az utolsónak is másfél éve már. És akkor se jutottunk semmire.

Kortyol a pohárból.

– Figyeltethetjük Kisst. Ehhez legalább tíz ember kell. Azok is váltva.

Felhajtja a maradék konyakot.

– Ha Kiss úgy akarja, úgyis lelép.

A főnök megszívja a szivarját. Félhomály van a szobában. Csak az íróasztalon ég a lámpa.

– Nem becsülöd túl a képességeit?

– Nem – mondja Vuketic alezredes. – Nem becsülöm túl.

A főnök nem mozdul. Ül a karosszékben, és szivarozik.

– Várhatunk, amíg fölbukkannak a szobrok. De a szobrok nem fognak fölbukkanni. És ha mégis, nem vezetnek Kisshez.

– Biztos, hogy ő a tettes?

– Egészen biztos.

– Mit gondolsz, mért teszi?

Vuketic négy pohár konyakot ivott. Százszor is végiggondolta, miért.

– Nem tudom.

– Mit javasolsz?

– A mi eszközeinkkel semmire se megyünk. És Kiss folytatja. És most már ölni is fog. Ahányszor kell.

A főnök föláll. A hatalmas ablakhoz megy.

A jól világított utca üres. Sehol egy ember.

A főnök visszafordul az ablaktól.

– Emlékszel, mit mondtam neked az októberi visszavonuláskor?

A háború alatt Vuketic zászlóaljparancsnoka volt.

Az alezredes hallgat.

– Van, amikor minden más parancs felelőtlenség.

Vuketic föltápászkodik a karosszékből. A szivarját a hamutartóban hagyja.

Nagyon fáradt.

Az októberi visszavonuláskor azt a parancsot kapta, hogy cselekedjék a legjobb belátása szerint.

A kocsiban végigalussza az utat Belgrádtól Budapestig.

– A következőket kérem – mondja Szabados őrnagynak. – Ha megérkezem a partra, vonja vissza a megfigyelőit.

Szivarra gyújt. Az őrnagy cigarettázik.

– Értesítse a határőrséget, hogy a kollégámmal Jovan Kiss motorcsónakjával lépjük át a határt. Még ma éjjel.

– És Jovan Kiss?

Vuketic alezredes nem válaszol.

Aztán azt mondja:

– Nem lesz többé dolguk vele.

Szabados őrnagy szeme gyulladt az álmatlanságtól.

– Jelentenem kell a parancsnokomnak.

– Természetesen.

A Vércsét közben átkutatták.

Semmi nyom.

A késeket a laborba vitték. Vérnyom sehol. A pengék hasonlítanak, de nem egyeznek meg az áldozatokon talált szúrásokkal.

Szabados őrnagy tudja, hogy bármikor letartóztathatja Jovan Kisst.

Elítélni nem fogják.

Nincs bizonyíték.

 

Amikor Jovan Kiss visszaérkezik a főkapitányságról, a kajütben ledobja magáról a ruháit. Fürdőnadrágot húz. Húsz percet úszik a Dunában.

Tudja, hogy itt tilos fürdeni.

Nem érdekli.

A víz kellemesen hűvös.

Nem törölközik meg. Vizesen heveredik le a kajüt tetejére.

Meleg van.

A parton fehér Zsiguli, nyitott ajtókkal. Benne három férfi.

Nem törődik velük.

Újra végiggondol mindent. A legapróbb részleteket is kikényszeríti az emlékezetéből.

Muskátlik egy ablakban.

A nevető lány a templom előtt.

A fagylaltárus.

Leánder egy zöldre festett dézsában.

Mégiscsak a teremőr.

A nyomozó azt mondta, többen is látták őket.

Blöff.

Ha két tanújuk lenne, szembesítették volna őket.

Ha szembesítik a teremőrrel, tagadni fog.

Mit tud még a rendőrség? Hogy azon az éjszakán együtt volt Davcekkel. És akkor is, amikor Davcek eltűnt.

Ez már több, mint gyanú.

De még nem bizonyíték.

Alibije nincs.

Az egyetlen ember, aki tanúsíthatná vagy cáfolhatná az alibijét, már nem beszél.

Biztos, hogy a múzeumban nem hagytak nyomot. A ládákat nem találják meg.

És ha megtalálják?

A tőr, a ruhák, a hegesztőkészülék a Duna fenekén.

A ládák nem vallanak. A szobrocskák sem.

Tűz a nap. A fürdőruha megszárad Jovan Kiss testén.

A lépcsőn leereszkedik a vízbe. Sokáig úszik. Visszafekszik a kabin tetejére.

A fehér Zsiguli ott áll a parton.

Ha letartóztatják, vallani nem fog. Nem szólja el magát. Ellentmondásba nem keveredik.

Jovan Kiss biztos magában.

Bizonyítékok pedig nincsenek.

Otthon majd rászállnak.

Eddig két hét volt a leghosszabb, amíg egyfolytában figyelték. Most majd figyelik két hónapig.

Fél évig.

Képtelenség.

Jovan Kiss tudja, hány ember kellene ehhez.

De ha egy évig nem szállnak le róla, kényelmesen megél a nyugdíjából. A takarékbetétkönyv a nevére szól.

Sokat úszik majd. Judózik. Meccsre jár.

Lány akad.

Aztán majd találkozik valakivel. Valaki majd Ausztriába utazik. Bécsben beszél valakivel. Valaki megszervezi, hogy a ládák kijussanak Magyarországról. Valaki értékesíti a szobrocskákat.

Nem veszélytelen.

Ha a csempész vagy az értékesítő lebukik, fogalma se lesz, hogy él Belgrádban egy nyugalmazott rendőrtiszt, akit Jovan Kissnek hívnak.

Mindez persze csak elmélet. Jovan Kiss tudja, hogy bármikor a nyakát törheti egy apróság miatt.

Ki gondolt a teremőrre?

Dühöng.

Mindenre gondolni kell.

Kockázat mindig van. Különben mit sem érne az egész. De hibát nem szabad elkövetni.

A teremőr hiba.

Kiss rosszul alszik. Álmodik valamit. Amikor fölébred, már nem emlékszik rá.

Ideges.

Kinyitja a motorházat. Gondosan megtisztogatja a motorokat. Ellenőrzi a csatlakozásokat. A gyertyákat megcsiszolja. Desztillált vizet tölt az akkumulátorokba.

Minderre semmi szükség.

Csak hogy teljen az idő.

Nem szeret várni. Pedig nagyon sokat várt életében.

A fehér Zsiguli ott áll a parton. Nem is titkolják, hogy őt figyelik.

Jovan Kiss elvigyorodik, ahányszor beindítja a motorokat.

Idegesek lehetnek a fiúk.

Azt nem tudja, hogy a túlsó parton lehorgonyzott uszályok mögött két rendőrmotoros lapul. Azt sem, hogy az egyik part menti ház félig leeresztett redőnye mögül távcsővel figyelik. A Szentendrei-szigeten egy helikopter várakozik. A Duna mindkét partján egy-egy gépkocsi, felfegyverzett nyomozókkal. És minden figyelőnél URH adó-vevő.

Mindezt Jovan Kiss nem tudja. De ha tudná, sem érdekelné.

Most várnia kell.

Ez az egyetlen dolga.

A fehér ruhás lány délután lép a stégre.

Jovan Kiss a kajüt tetején fekszik. Chichester könyvét olvassa. Hogyan kerülte meg egyedül a Gypsi Mothon a Földet.

Harmadszor olvassa a könyvet. Chichester bolond. Egy teknőben körülhajózni a világot.

Rokonszenves bolond.

A lány integet a stégről. Most is fehér ruhában van.

Jovan Kiss visszaint neki.

A fehér Zsiguliban az egyik nyomozó szájához emeli az URH mikrofonját.

Kiss nem sajnálja a lányt. Megnyaggatják majd. Baja nem lehet.

– Ha én nem jövök, te sosem keresel meg?

– Ki tudja – mondja Jovan Kiss.

– Mindig ilyen undok vagy?

– Mindig.

– Hazudsz.

– Lehet.

Kiss italt kever. Odanyújtja a poharat a lánynak. A fehér ruhás lány megrázza a fejét.

– Nem akarok megint berúgni.

– Nem is fogsz.

A lány érzi, hogy furcsa a hangja. Bizonytalan lesz.

– És a vízre se megyünk ki.

– Más programod van?

Kiss megrázza a fejét.

– Akkor miért?

– Mert azok az urak megtiltották.

Fejével a fehér Zsiguli felé int. A lány követi tekintetével a mozdulatát.

– Kik azok?

– Rendőrök.

A fehér ruhás lány hallgat. Úgy érzi, nagyon meleg van.

– Mit akarnak tőled?

– Apróság.

Jovan Kiss szeme porcelánkék.

– Úgy vélik, kiraboltam egy múzeumot.

Cigarettára gyújt. A lányt is megkínálja.

– És megöltem három embert.

A fehér ruhás lány szeme kitágul.

– Elment az eszed?

Jovan Kiss megrázza a fejét.

– Hogy te öltél?

– Elég embert öltem meg életemben.

– Ne kezdd megint.

A lány kiabál.

Jovan Kiss megvonja a vállát.

– Jobb, ha most elmész.

A lány hallgat.

– Így is faggatni fognak.

– Nem érdekel.

– Hogy honnan ismersz, mióta ismersz, milyennek ismersz, miért ismersz.

– Nem is ismerlek.

Zubog a Duna.

– Kár, hogy nem ismerlek – mondja a fehér ruhás lány.

– Senki sem ismer – mondja Jovan Kiss. – Aki ismert, mind halott.

– Mindig a halál.

A lány arca eltorzul.

– Mindig veled van.

Jovan Kiss vigyorog.

– Talán én vagyok a halál.

– Te őrült vagy.

– Nem hiszem – mondja Jovan Kiss.

Szél söpör végig a vízen. A part menti fák hajladoznak.

Reggel óta négy milibárt esett a barométer.

Jovan Kiss bemegy a kajütbe. Fölveszi a fürdőköpenyét.

A lány mozdulatlanul ül a hátsó ülésen.

Jovan Kiss nézi.

– Arra gondoltam, tudnék-e veled élni – mondja a lány.

– Jobb, ha most elmész.

– Veled mi lesz?

– Semmi.

– Letartóztatnak?

Jovan Kiss megvonja a vállát.

Valóban nem tudja.

– Telefonálsz?

– Lehet.

– Eddig se telefonáltál.

Jovan Kiss a vizet nézi. Fodrozódik a széltől.

– Ígérd meg, hogy telefonálsz.

A lány is tudja, hogy hülyeséget mond.

– Ne ígérd meg. Inkább csókolj meg.

– Figyelnek.

– Gyere a kajütbe.

A lány elszánt.

– Le akarok feküdni veled.

– Nem szeretem, ha figyelnek – mondja Jovan Kiss.

– Fütyülök rá.

– Én is. De nem szeretem, ha figyelnek.

A lány már sír.

– Azt hiszem, szeretlek.

– Hülyeség.

Jovan Kiss akarattal goromba.

– Ki fognak hallgatni.

– Nem érdekel.

– Bevisznek a rendőrségre.

– Nem érdekel – kiabál a lány.

– Menj most – mondja Jovan Kiss.

– Mit mondjak? – kérdezi a lány.

– Az igazat.

Jovan Kiss nem kíséri ki a fehér ruhás lányt. Nézi, ahogy végigmegy a stégen.

Sokan mentek el az életéből.

A lány integet a partról.

Jovan Kiss felemeli a kezét.

Fúj a szél.

Az egyik nyomozó kiszáll a fehér Zsiguliból. Odalép a lányhoz.

Sose látja többé, gondolja Jovan Kiss.

Lábdobogásra ébred. Az órára pillant. Fél egy.

Félrehúzza a függönyt.

A stégen két férfi jön. Csak a körvonalaik látszanak.

Úszva elmenekülhetne. De mit kezdjen csuromvizesen, pizsamában, pénz és iratok nélkül?

És miért meneküljön?

Visszafekszik az ágyba.

Egy kés ott van mellette a polcon.

A kajütajtó recsegve szakad be.

Jovan Kiss káromkodik.

Ezek nem kopognak.

Éles fény vág a szemébe.

Le kell hunynia a szemét.

– Gyere ki – mondja valaki szerbül.

Jovan Kiss ismeri ezt a hangot.

– A kezedet tedd a fejed fölé. Nyitott tenyérrel.

Kiss már tudja, hogy Vuketic alezredes beszél hozzá.

Azt is tudja, hogy a játszma megváltozott.

Kibújik a takaró alól.

A kezét fölemeli.

Kilép a lakókajütbe.

Minden izma megfeszül.

A szűk kajütben Vuketic nehezen használhatja a fegyverét.

És a csónak billeg.

Az alezredes azonnal kihátrál a kabinból. Jovan Kiss látja kezében a pisztolyt.

Valószínűleg Beretta.

Pontosan nem tudja. Az éles fény elvakítja.

– Gyere ki – mondja Vuketic.

Kiss kilép a kajütből. Gumibot csap le a tarkójára.

Amikor meglátja az árnyékot, a feje elé rántja a karját.

Félig felfogja az ütést. Így is megszédül.

Bilincs csattan a csuklóján. Valaki nagyot ránt a karján. Fáj. A bilincs rákattan a vezetőülés melletti acél kapaszkodóra.

– Motozd meg – hallja Vuketic hangját.

Még kábult az ütéstől.

Valaki fölrántja a vezetőülésre. Gondosan végigtapogatja.

– Semmi.

A hangja után valószínűleg fiatal.

– Szólj a gépkocsivezetőnek, hogy elmehet.

Ez Vuketic.

Jovan Kiss agya föltisztul. Csak a tarkója sajog. A karja is, amivel fölfogta az ütést.

– Tedd a kezed a kormányra – mondja Vuketic. – Ide nézz, a lámpába.

Jovan Kiss lassan megfordul a fény felé. A szemhéja félig leeresztve. Mintha még kába volna.

Aki ilyen lassan mozog, attól nem kell félni.

Az alezredes leül a mellette lévő ülésre. Bal kezében az elemlámpa, a jobban a pisztoly. Valószínűleg Beretta.

– Befejeztük – mondja Vuketic.

Kiss nem így gondolja.

Az elemlámpa az arcába világít, nem a kezére.

Az arca bamba. Elég embert látott, akit gumibottal tarkón ütöttek.

A kormánykerék bőrhuzatában másfél arasznyi, ujjnyi széles penge van.

Kiss feje előrebukik. Lassan, kínlódva fölemeli. Porcelánkék szeme fénytelen.

A kisujjával és a gyűrűsujjával húzza ki a pengét. Centiméterenként.

A lépések már nem dübörögnek a stégen.

A feje előrecsuklik.

Vuketic alkarjába döfi a pengét.

Az alezredes nem kiált. A pisztoly kiesik a kezéből.

Jovan Kiss a szívébe szúr. Vuketic előrebukik.

Kiss a zsebébe nyúl. A bal zsebben van a bilincs kulcsa.

A parton fölberreg egy gépkocsi motorja.

Jovan Kiss a kormányülés melletti oldalzsebből kivesz egy kést. Vuketic hatalmas testét hátradönti az ülésen. A zseblámpát a stégre irányítja.

Bal kezét visszadugja a nyitott bilincsbe. Jobbját a kormánykerékre teszi. Három ujjal fogja a késpengét.

Vuketic társa nyugodt léptekkel jön a stégen. Nem siet. A feladatát elvégezte.

Így gondolja.

Amikor az elemlámpa fényébe ér, Kiss látja, hogy pisztoly van a kezében.

Jovan Kiss hátralendíti a jobb karját.

Ezerszer és ezerszer gyakorolta.

A penge a nyomozó gyomorszájába fúródik. Ahol nem akadhat meg csontban.

A tiszt a gyomrához kap. Térdre bukik.

Addigra Jovan Kiss már ott van mellette. Fejbe rúgja. A torkára tapos.

Látja, hogy a nyomozó a késbe kapaszkodik.

Egész testsúlyával újra a torkára tapos. Hallja a gége reccsenését.

Kihúzza a nyomozó gyomrából a pengét. A szívébe döfi.

A biztonság kedvéért.

Száz százalék.

Körülnéz. A parton a halvány lámpák világítanak. A Zsiguli sehol. Meleg este van.

Átkutatja a halott zsebeit. A holttestet a Dunába löki.

Beindítja a motorokat.

Vuketic kezéből kiveszi a pisztolyt. Zakója belső zsebéből a levéltárcát. A jobb külső zsebből a tartalék tárat és a lőszert.

A műszerfalra néz. A mutató jelzi, hogy a motorok bemelegedtek.

Elköti a Vércsét a stégről. A pozíciólámpákat nem kapcsolja be.

Amikor a Duna közepére ér, leállítja a motorokat.

Sokáig figyel, hallgatódzik.

Csend mindenütt.

Nyoma sincs, hogy követik.

Fölnyalábolja az alezredes mázsás testét. Erőlködve a korlátra emeli.

Vuketic feje a vállára billen. Megnézi az arcát. Ilyen volt életében is.

Átbillenti a testet a korláton.

Bekapcsolja a pozíciólámpákat. Gázt ad. A Vércse nekilódul a fekete víznek.

 

Holdvilág nincs. Az ég tele csillaggal.

A Vércse száguld. Hasítja a sötét vizet.

Nem lehetett másképp.

Nem szabad ezen töprengeni.

Vuketic azt kapta, amit megérdemelt.

Talán azt mondták volna, hogy szökési kísérlet.

Talán azt se.

Valahol kivet a víz egy fölpüffedt hullát. A tarkójában vagy a szeme között pisztolygolyó.

A nyomozás egy idő múlva holtpontra jut.

Ilyen egyszerű.

Jovan Kisst nem keresi senki. Nincs senkije.

Lehet, hogy Magyarországon akartak végezni vele. Lehet, hogy odahaza.

Most az ő holttestüket viszi a fekete folyó.

Az orvos azt mondta, vigyázzon magára. Nyugalom, kíméletes életmód.

Jovan Kiss vigyorgott.

Nem mondta az orvosnak, hogy nem érdekli a halál. Az orvosok azt gondolják, mindenki fél a haláltól.

Jovan Kiss az életet nem tudta elviselni.

A halállal eleget találkozott. Most benyúlt a mellébe és marokra fogta a szívét.

A bal karja elhalt.

Látta a halált. Fehér volt. Nem úgy, mint a fekete puskacsövek.

Közömbösen nézte. Nem köszönt neki.

Nem tudta, hogy az arca fakó. Dől róla a veríték.

A hétfői eligazításon volt. Hatan ültek az asztal körül.

– Mi van veled? – kérdezte Vuketic.

Azt akarta mondani, hogy semmi. De csak nyögni tudott.

– Megússza – mondta az orvos, amikor kihúzta belőle az injekcióstűt.

Azt hitte, nem hallja, amit mond.

Jovan Kisst nem érdekelte az orvos. Legfeljebb annyit tehet, hogy életben maradjon.

Az életét nem tudja megoldani.

A kicsinyes, szar, unalmas életet.

A Vércse a hajózóúton száguld, a piros és zöld fénnyel világító bóják között.

Tíz kilométerrel a határállomás előtt kioltja majd a lámpákat.

A motorok hangját akkor is meghallják.

Rakétákat lőnek föl.

Kiss vigyorog. Hányszor látta a rakéták százkarú, fehér fényét. Olyankor mindig kezdődött valami.

Mire utánaküldenek egy motorcsónakot, bottal üthetik a nyomát.

Értesítik a jugoszláv határőröket.

Jovan Kiss tudja, hogy Trokan századosnak két motorcsónakja van. Legénysége éjjel csak egyhez. És az a csónak is lassabb a Vércsénél.

Elállják majd az útját. De nincs ember, aki egy száguldó motorcsónakból eltalál egy másik száguldó motorcsónakot.

Lövik majd a Dunát, géppisztollyal.

Jovan Kiss a műszerfalra néz. Az akkumulátorok feltöltve. A motorok hőmérséklete rendben. Vízmélység öt méter. Fordulatszám négyezer.

Az üzemanyagmérő mutatja, hogy a határig van benzinje.

Jovan Kiss káromkodik. Erre nem gondolt.

Elővesz egy térképet. A műszerfal melletti kihúzható térképasztalra teszi. Felkattintja a térképlámpát.

Sehol egy benzinkút a Duna-parton.

Benzin mindenképp kell. Különben nem jut haza.

Haza?

Ott kell hagynia a lakását, a Dunát, a Szávát, az Adriát. És a Vércsét. A Vércsét sajnálja a legjobban. Nem tudja megbocsátani Vuketicnek, hogy betörte az ajtaját.

Most nem szabad arra gondolnia, mi lesz odahaza. Csak arra szabad gondolnia, hogyan jut át a határon.

Nem bánta, amikor a második infarktus után nyugdíjazták. Torkig volt a piti betörőkkel, szélhámosokkal, zsebmetszőkkel.

Akkor még nem tudta, mit jelent nyugdíjasnak lenni.

Sokáig vizsgálja a térképet. A benzinkutak mind messze vannak a Dunától.

Mindig számolt azzal, hogy egyszer ő lesz a vesztes. De igazán sosem hitte.

Nem érdekelte, mi lesz a vége. Hajszolta a veszélyt. A tét az élete volt.

Jovan Kiss tudja, hogy élve nem fogják el. Ezt már a hegyekben is tudta. Amikor vörös csillag volt a sapkáján.

Éljen úgy, mint egy egészséges ember, mondta az orvos-ezredes. Csak lassabban, óvatosabban.

Két infarktus nem játék.

Reggelente lement a parkba. Egy padra ült. Mint a többi nyugdíjas. A szolgálati pisztolyát megtarthatta. Legalább lesz, amivel végez magával.

Elviselhetetlen élet.

Egy évig dolgozott a zágrábi bankrablás tervén. Megint volt miért élnie. Ha találkozott a kollégáival az edzőteremben, látták, hogy megint vigyorog. Örültek neki.

Vén ordas.

Tolóhajó szuszog felfelé, árral szemben. Jovan Kiss ráirányítja a fényszóróját.

Jovan Kiss tudja, hogy ötvenéves korában nehéz újra kezdeni.

Mindegy. Van egy bankszámlája Milánóban. Néhány ember, akire számíthat. Két leforrasztott láda a Kompkötő-szigeten.

Annyi pénze nincs, hogy elég legyen élete végéig.

És ha lenne? Nem akar még egyszer nyugdíjas lenni.

Bármit, csak azt ne.

Akkor jut eszébe a holtág Baja alatt. Bevezet a faluig. A faluban van benzinkút.

Most nem érdekli más.

 

Nem kapcsolja be a fényszórót. A sötétben jobban eligazodik, mint a vakító fényben.

A torkolatot könnyen megtalálja.

A parton halászkunyhók.

A hold vékony karéja visszatükröződik a vízen.

A kunyhók mellett szárításra kiteregetett hálók.

A mélységmérő két métert mutat.

A holtág öt méter széles. Balról, a meredek parton fűzfák. Jobbról zsombék és nád.

Ott alacsony a víz.

Tíz perc múlva eléri a háború alatt fölrobbantott híd pilléreit.

Nagyon lassan halad.

A mélységmérő másfél métert mutat.

Lenyom egy gombot. A hajtóművek fölemelkednek.

A motor hörög.

A távcsőben kirajzolódnak a parti ladikok.

Jovan Kiss a ladikok mellé kormányozza a Vércsét.

A mélységmérő egy métert mutat.

Jovan Kiss élesen balra fordítja a kormányt. A motorokat leállítja.

A Vércse gerince alatt csikorognak a kavicsok.

Kiss már az orrban van. Belép a térdig érő vízbe. A köves parton kibotorkál a szárazra. A kikötőkötelet ráhurkolja egy fűzfára.

Vuketic pisztolyát a farzsebébe dugja. Farmernadrágja bőrrel bélelt oldalzsebébe kést csúsztat. A szerszámos ládából kalapácsot és feszítővasat vesz elő.

Két marmonkannát visz magával. Negyven liter elég lesz. Annyit elbír.

A kutyák megugatják Jovan Kisst. A kis utcákban nincs világítás.

A benzinkút a főtéren van. Koszos neoncsövek. A téren félhomály.

Leteszi a két kannát a kút mellé. A feszítővasat becsúsztatja a fedél alá. Egész súlyával rádől.

Acéllemezt csúsztat a zárba. Harminc másodperc múlva csattan a zár.

Jovan Kiss kinyitja az egyik marmonkannát. Beleilleszti a gumicső végén levő csapot. Lenyomja az indítót.

Üldözték és üldöző volt.

Most már csak üldözött.

Minek most erről gondolkodni? Lesz rá ideje.

Az egyik kanna megtelik. Jovan Kiss átteszi a csövet a másikba. Csurog a benzin.

A neszre figyel fel.

Valaki óvatosan csúsztatja a lábát a betonon.

Kiss nem egyenesedik föl. Kiles a kút mögül.

A benzinkút épülete mellett egyenruhás rendőr áll. Kezében pisztoly.

Jovan Kiss lassan ereszti a benzint a kannába. Nem akarja, hogy túl nehéz legyen.

A rendőr kilopakodik az épület mögül.

Kiss várja.

– Föl a kezekkel! – kiabálja a rendőr.

Öt lépésre lehet.

Jovan Kiss elvigyorodik.

Ez a gyerek most tanulja az ábécét. Ő már elvégezte az egyetemet.

Vörös Imrét márciusban léptették elő tizedessé.

– Föl a kezekkel! És ne mozduljon, mert lövök.

Jovan Kiss vigyorog. Vagy fölemeli a kezét, vagy nem mozdul.

Lassan fölegyenesedik.

A bal kezét a feje fölé emeli. A jobbal a benzines kanna fogantyúját markolja.

A rendőr három méterre van tőle. A pisztolyát maga előtt tolja.

Kiss látja, hogy a pisztoly csöve remeg.

– Kérem szépen – mondja Jovan Kiss.

Soha nem kért semmit. Senkitől.

A marmonkannát a rendőrhöz vágja. Azt a tizedmásodpercet várja, amikor a rendőr félreugrik.

Pisztoly is van nála, kés is. Egyikre se lesz szüksége.

Vörös Imre tizedes úgy megrémül a feléje repülő kannától, hogy nem ugrik félre. Ijedtében meghúzza a ravaszt.

A kanna a mellének csapódik.

Vörös tizedes hanyatt esik. A kezét védőleg az arca elé tartja.

A faluban csend van. Most a kutyák sem ugatnak.

A tolvaj hason fekszik a földön. A két karja széttárva.

A tizedes rémült. Kezében remeg a pisztoly. A testet a hátára fordítja. Erőlködnie kell.

Jovan Kiss homlokán kicsi lyuk. Pontosan a két szeme között. Mint a céltáblán a tízes találat. Csepeg belőle a vér.

A tizedesnek hányingere van. Ő nem célzott a fejére. Sehova sem célzott. Megpaskolja a betonon fekvő férfi arcát.

Jovan Kiss feje átbillen a másik oldalra. Hangosan koppan a betonon. Vörös tizedes sápadt. Negyven liter benzinért megölt egy embert.

Jovan Kiss a semmibe néz.

A halál köszönt neki.

 

Bűnösök

Nagy vagy Uram és igen dicséretes: Nagy a Te erőd, és bölcsességed megszámlálhatatlan.

Ugyanazon szavakkal kezdem én is e szerény írást, mint Szent Ágoston kezdte örökbecsű vallomásait. Nem mintha gyarló soraimat Hippó püspökének halhatatlan alkotásához merészelném hasonlítani, hiszen a Szent művében – miként egyik méltatója mondja – benne foglaltatik a bölcsességek summája, én pedig nem foglalkozom mással e néhány oldalon, mint szerencsétlen és bűnös öcsém halálának történetével. Egyedül szándékunk közös tehát: mindketten Isten nagyobb dicsőségének szenteljük művünket. S ezen az sem változtat, hogy a Püspök a mi Urunk Jézus Krisztus születését követő negyedik század fordulóján mártotta a tintába pennáját, én pedig az Úr 1945. esztendejének tavaszán, a zsírpapírral beragasztott ablakú plébániahivatal íróasztalán körmölöm öreg kezemmel a szöveget.

Azt mondottam az elébb, hogy testvérem haláláról számolok be az olvasónak. Mert szomorúan kell bevallanom, hogy életének történetét bizony nem írhatnám meg. Ha erre vetemednék, ellentétbe kerülnék szándékommal és célommal, mármint azzal, hogy művemet Isten dicsőségének szentelem. Híven az igazsághoz ugyanis kertelés nélkül meg kell mondanom, hogy szomorú emlékezetű öcsém élete erre semmiképp sem alkalmas. Bármennyire nehéz is leírnom, nem titkolhatom el, hogy bizony megátalkodott istentagadó és hitehagyott volt szegény. Ügyvédi talárral a vállán előszeretettel vette védelmébe azokat, akik az istenkáromlás vagy a vallásgyalázás ocsmány bűne miatt kerültek a törvényszék magas színe elé, s mint az egyik közismert napilap cikkírója, nem átallott minden alkalmat felhasználni, hogy Anyaszentegyházunkat sárral és epével fröcskölje be.

Ha csak ennyit mondok el róla, az olvasó már ebből is megértheti, miért nem kívánom a továbbiakban elébe tárni e szennyes élet részleteit. S amennyiben erre olykor mégis kénytelen leszek, úgy csak abból a célból, hogy pontosabban megértethessem tragikus halálát. Mert halálának története, úgy hiszem, megfelel kitűzött szándékomnak, s épülésére szolgálhat az olvasónak. Nem mintha szebb volna életénél, ezzel egy pillanatra sem akarok áltatni senkit, és sajnos arról sem számolhatok be, hogy legalább utolsó óráiban megbánta volna rút bűneit, vagy legalábbis semmi sem tanúskodik erről. Még azt is előre kell bocsátanom, hogy erőszakos halál vetett véget életének. A kínok, melyeket szörnyűséges pusztulása előtt elszenvedni kényszerült, figyelmeztethették a rá váró túlvilági gyötrelmekre, de lelke még akkor sem tárult ki bűnbánóan jóságos és a megbocsátásra mindig kész Teremtőjének.

Ezek után joggal kérdezheti az olvasó, miért vélem megírásra méltónak e bűnös halált, mikor a bűnös életet legszívesebben az örök feledés fátylával borítanám. A felelet azonban egyszerű. E borzalmas halál talán ráébreszti a tévelygőket, hogy a rossz útnak csak rossz vége lehet, és megerősíti az igazszívűek hitét, hogy a kegyelemteljes halálhoz csak Isten ösvényei vezetnek. Ha csak ennyit elérek szerény írásommal, akkor eleget tettem a kötelességemnek, s talán remélhetem, hogy legalább valamit jóvátettem a bűnökből, melyeket szerencsétlen sorsú öcsém Isten és az Anyaszentegyház ellen elkövetett. Szándékosan nem teszem hozzá: "és önmaga ellen” – holott egyetlen józan ember sem kételkedhet benne, hogy maga ellen vétette a legnagyobbat, amikor életével és halálával rászolgált az örök kárhozatra. Nem teszem hozzá, mert ezt már nem lehet jóvátenni. S ha a hosszú éjszakákon, mikor a magamfajta öregembert elkerüli a jótékony álom, mégis imádkozom érte, akkor ezt inkább háborgó szívem megnyugtatására teszem, s nem abban a reményben, hogy segíthetek az elkárhozotton.

Még egy vallomással tartozom az olvasónak. Valahányszor szegény öcsém emléke felmerül bennem, nem tudom elfojtani magamban a részvét és a szeretet érzését. Hiszen bármennyit is szenvedtem ocsmány bűnei miatt, s bármennyire elítélem is azokat, nem tudok megfeledkezni róla, hogy egy szülőanya keblén nevelkedtünk. Ezért az vesse rám az első követ, aki helyeselné, hogy másképp cselekedjék.

Mindazonáltal kérem az olvasót, egy pillanatig se gondoljon arra, hogy e szeretet elhomályosíthatja bennem az igazságot. Amikor mérlegre helyezem majd testvérem tetteit, nem fog remegni kezem, s nyelvem nem tétovázik majd, ha ítéletet kell mondanom cselekedetei felett. Mert a szeretettel az embereknek tartozom, de az igazsággal Istennek.

 

Ott kezdem a történetet, hogy az elmúlt esztendő szeptember havának végén öcsém váratlanul felkeresett. Ha az olvasó tisztában lenne testvérem szokásaival, nem kellene hangsúlyoznom, hogy váratlanul, hisz Kálmán öcsém szinte kizárólag váratlanul jelent meg nálam. S bizony igen gyakran nem épp a legmegfelelőbb időben. Legtöbbször késő este toppant be, mikor már minden jóravaló ember nyugovóra tért. Ilyenkor mindig bérautón érkezett, a sofőrt leültette a konyhában, s egy pohárka rumot kellett adni neki. Rendszerint már erőszakos csengetésére felriadtam – addig nyomta a csengőt, míg ki nem nyitották az ajtót –, de ha nem, léptei űzték el szememből az álmot. Lassan járt, és erősen lihegett, mert asztmás volt szegény, s meglehetősen nagy zajt csapott. A bútorokat ugyanis nem kerülte ki, hanem félretolta útjából – nemcsak az ebédlőszékeket, hanem a fogadószoba nagy foteljeit is –, s az ajtókat nagy robajjal lökte be. Aztán nyitva hagyta őket, Kati járt utána mindig, s csukogatta az ajtókat. Ahogy beért a hálóba, belevetette magát az egyik karosszékbe, egy ideig fújtatva szuszogott, úgyhogy szája szélén apró nyálbuborékok jelentek meg. Testsúlya az utolsó időben jóval meghaladta már a száz kilót, igaz, hogy ennek megfelelően termete is hatalmas volt. Ebben szegény jó édesapánkra hasonlítottunk mindketten – hisz magam is jól megtermett férfiúnak számítok még most, öregkoromban is –, akinek korai halálát sajnos épp túlterhelt szíve okozta.

Kálmán öcsém még ki sem fújta magát, máris gyufát kotort elő mellényzsebéből, s meggyújtotta kialudt szivarját, mely mindig ott csüngött szája sarkában. Bár az orvos szigorúan eltiltotta a dohányzástól, s én is nemegyszer igyekeztem a lelkére beszélni, erről a káros szenvedélyről sosem mondott le. Legfeljebb mikor már nagyon nehezen lélegzett, ritkábban gyújtott rá, s csak a kihűlt szivarcsutakot forgatta a szájában. A ruháját mindig összemaszatolta hamuval, sokszor még ki is égette. Különben se törődött az öltözködéssel; bár a legjobb szabónál dolgoztatott, de minden évben csupán egyetlen öltönyt csináltatott, mindig ugyanabból a sötétszürke angol szövetből. Azt viselte aztán télen-nyáron egyaránt. A cipőjét is a Belvárosban készíttette, de alig hordta egy hétig, máris félretaposta a sarkát. Megjavíttatni azonban nem engedte; mikor elkopott a talpa – ami pedig elég hamar bekövetkezett, mert bár keveset járt, de inkább csoszogott, mint lépett –, kidobta, s újat vett helyette.

Meg kell vallanom, nem örültem késői látogatásainak. Nem azért, mert felriasztott álmomból – ennyi kényelmetlenséget igazán szívesen elviseltem egyetlen testvérem kedvéért, akit különben is meglehetősen ritkán láttam –, de nem tartottam összeegyeztethetőnek hivatásommal, hogy éjszakának idején taxi állomásozzék a plébániahivatal épületében lévő lakásom bejárata előtt. Ezt egyszer szóvá is tettem öcsémnek, mire ő eléggé nem kárhoztatható kaján mosollyal megkérdezte: – És ilyenkor mit gondolnak a kedves híveid? Hogy egy nőcskét hozattál a Moulin Rouge-ból?

Az olvasót minden bizonnyal megbotránkoztatják e triviális szavak. Én azonban – őszinte szívvel mondom, hogy sajnos – nem lepődtem meg: évtizedek alatt sem kérlelő jószóval, sem a testvéri kapcsolat megszakításának fenyegetésével nem tudtam rávenni szegény öcsémet, hogy megkíméljen az effajta beszédtől. Ezért már most figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy történetemben – ha hű akarok maradni az igazsághoz, ami pedig feltett szándékom – még nemegyszer kénytelen leszek hasonló, sőt olykor ennél is szemérmetlenebb kifejezéseket idézni, vagy ilyenekre célozni.

Nem akarok azonban elébe vágni a történetnek, s a múltba sem szándékozom a kelleténél jobban elkalandozni. Még csak annyit jegyzek meg, hogy szelíd figyelmeztetésem után öcsém mintha még az addigiaknál is gyakrabban látogatott volna meg a késő esti, sőt éjszakai órákban. Ha idegen emberről lenne szó, ezt gonoszságnak kellene neveznem. Testvéröcsémről azonban ilyet igazán nem tételezhettem fel, s inkább annak a különös hajlamának számlájára írtam, hogy szerette az embereket bosszantani, s ezen mindennél jobban tudott derülni. Természetesen furcsának tűnhet az olyan tréfa, melyen egyedül ő mulatott, míg engem kellemetlen helyzetbe hozott, s híveimet minden bizonnyal megbotránkoztatta. Hiszen ha olyan elvetemült gondolat nyilván nem is fordult meg a fejükben, amilyet öcsém feltételezett, azért bizonyára nem nézték jó szemmel, hogy lelkipásztoruk éjnek idején fogad látogatókat. Én azonban nem lepődtem meg ezen sem, mert tudtam, hogy Kálmán öcsém egy neki tetsző tréfa kedvéért minden kötelező tisztelettudást és tapintatot képes figyelmen kívül hagyni, s mivel nem tehettem egyebet, belenyugodtam ebbe is. Legfeljebb a sofőrnek minden alkalommal kijáró rumadag ellen berzenkedtem magamban, mert ehhez a drága italhoz a háborús évek folyamán egyre nehezebben lehetett hozzájutni, s én igazán nem nélkülözhettem megszokott esti teámból.

Most azonban végképp visszatérek oda, hogy öcsém ezúttal is váratlanul keresett fel. Ebben az esetben ugyan nem az esti órákban, hanem közvetlenül ebéd után, mikor hajlott koromra való tekintettel – tavaly júniusban múltam hatvanhat esztendős – szunyókálni szoktam a fogadószoba heverőjén. Ez alkalommal alighogy elszenderedtem, éles csengetés riasztott fel, s nem tagadom, amikor valamennyire magamhoz tértem az álom kábulatából, első gondolatommal igen helytelenítettem, hogy valaki épp ezt az időpontot választja látogatásának idejéül. De azon lepődtem csak meg igazán, hogy az ebédlő ajtaja kinyílt, s lépések közeledtek a fogadószoba felé. Hogy az olvasó ezt megértse, ahhoz ismernie kell lakásom beosztását, amit az alábbiakban megkísérlek röviden felvázolni. A földszintes plébániaépület boltozatos kapualjából hosszú előszoba nyílik, melyből balra a konyhába, fürdőszobába, az egyéb mellékhelyiségekbe s Kati szobácskájába, jobbra pedig a plébániahivatal háromablakos, nagy irodahelyiségébe lehet jutni. Az előszoba végén levő ajtó vezet az ebédlőbe, ahonnét a fogadó-, majd a hálószoba nyílik. A házat valamikor a múlt század végén építették, innen a lakás helytelen s kényelmesnek aligha nevezhető beosztása. Nem csak az a baj, hogy a szobákba csak egymáson keresztül lehet bejutni, de még csak nem is rendezhettem be az elsőt fogadónak s a másodikat ebédlőnek, ahogy illett volna, mert a drága szüleinktől örökölt faragott ebédlőbútor nem fért volna el a meglehetősen kicsiny, egyablakos második helyiségben. Így tehát, ha látogatóm érkezett, az előszobában kellett várakoznia, míg Kati bejelentette, s azután az ebédlőn keresztül juthatott csak a fogadóba. Ezt a kellemetlenséget úgy igyekeztem enyhíteni, hogy rendszerint magam mentem ki a látogató elé, s vezettem keresztül az ebédlőn, még akkor is, ha személye nem kívánta volna meg e túlzottnak tűnő udvariasságot.

Ezek után, úgy hiszem, érthető már, hogy meglepődtem, mikor a csengetés után nem Kati jól ismert csoszogása közeledett a fogadószoba felé, hanem ismeretlen léptek. Még felocsúdni sem volt időm, s az ajtó kopogtatás nélkül kinyílt. Elképzelhető, mennyire megdöbbentem, mikor egy ismeretlen hölgyet pillantottam meg, kezében kis bőrönddel. Hozzá kell tennem, hogy meglepetésemben még helyzetemen sem változtattam, pedig az semmiképp sem volt alkalmas egy hölgy fogadására. A délutáni pihenőnek megfelelően reverendámat levetettem, s még az ing legfelső gombját is kigomboltam. Amellett természetesen a cipőmből is kibújtam, hogy be ne piszkítsam a huzatot, s így semmiképp sem kelhettem fel a heverőről. Nem tehettem tehát mást, mint gyorsan államig húztam a magamra terített kék flanelltakarót.

A hölgy viszont, miután köszönt, nyugodtan letette táskáját, s ahelyett hogy – látva kínos helyzetemet – sietve elhagyta volna a szobát, szemmel látható kíváncsisággal nézett körül, amit természetesen igen furcsállottam.

Már igazán a legnagyobb zavarban voltam, mikor egyszerre Kálmán öcsém jelent meg lihegve az ajtóban. Mindjárt rám mordult, hogy mért nem kelek fel. Önkéntelenül is a hölgyre pillantottam, aki változatlan nyugalommal állt az ajtóban, s jelét sem mutatta, hogy el kívánja hagyni a szobát. Mivel öcsém újra rám szólt, hogy menjünk be a hálóba, s egy idegen hölgy jelenlétében nem óhajtottam vitába szállni vele, nem tehettem mást, ki kellett nyújtanom a lábam, s amilyen gyorsan csak tudtam, beledugtam a cipőbe. Ez nem volt olyan egyszerű, mert fekvés közben megduzzadt egy kicsit, s csak hosszabb kínlódás után sikerült, miközben éreztem, hogy az erőlködéstől fejembe tódul a vér. Gyorsan felálltam, s most az egyszer nem törődve az udvariasság kötelező szabályaival, öcsém előtt léptem be a hálószobába, miközben egyre éreztem, hogy a hölgy kíváncsi tekintete minden mozdulatomat követi. Végre becsukhattam az ajtót, s azonnal felelősségre akartam vonni öcsémet, amiért ilyen tapintatlanul rám tört, de még mielőtt megszólalhattam volna, leintett, hogy most az egyszer ne morogjak. Szokása szerint belevetette magát a karosszékbe, s még erősen lihegett, mikor megkérdezte: – Mondd, Dezső, tudsz te hallgatni? – Ami meglehetősen felesleges kérdés volt, tekintetbe véve hivatásomat. Természetesen biztosítottam erről. Öcsém erre kivette szájából a szivart, mely épp az előbb aludhatott ki, a hamut nyugodtan leverte a szőnyegre, s a dohányrudat jó darabig elgondolkozva forgatta jobb keze ujjai között. – És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.

Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.

Öcsém ettől meglepő módon mintha megkönnyebbült volna. Meggyújtotta szivarját, s hátradőlt a székben. – Na jó – mondta –, hát akkor én gyónni akarok neked!

Igen nagy megerőltetésembe került, hogy leplezzem csodálkozásomat, mely ezzel a kívánsággal kapcsolatban semmiképp sem lett volna helyénvaló. Kötelességemnek tartottam azonban, hogy megkérdezzem, nem akar-e csupán gúnyt űzni – nem személyemből, hiszen azt sajnos már megszoktam, hanem a gyónás szentségéből –, mert azt semmiképp sem tűrhetném el.Mire csak legyintett, s szokatlanul komolyan mondta, hogy eszeágában sincs. S ha eddig élt is bennem a gyanú, hogy megint valami ízetlen tréfára készül, hangjából most megéreztem, hogy igazat beszél. Belebújtam hát reverendámba, nyakamba öltöttem a stólát, s úgy ültem le melléje, hogy ne kelljen rátekintenem. Hosszú lelkipásztorkodásom alatt ugyanis megtanultam, hogy az emberek sokkal könnyebben tárulkoznak ki, ha nem nézek a szemükbe. Anyaszentegyházunk bölcs intézkedése is ezt célozza, amikor a bűnbánót ráccsal választja el gyóntatóatyjától. Öcsém ekkor megkérdezte, feltétlenül szükséges-e, hogy letérdepeljen. Nem tagadom, egy pillanatig jólesett arra gondolnom, hogy ez a megátalkodott bűnös egyszer mégiscsak térdre kényszerül Isten felkent szolgája előtt, de aztán az igazsághoz híven azt feleltem, hogy a szentség kiszolgáltatásához nem feltétlenül szükséges letérdepelnie. Mindenesetre ha igazán komolyan gondolja a gyónást (amiben akaratom ellenére egy kicsit még mindig kételkedtem), akkor nem ártana, ha ő is úgy cselekedne, mint a többi bűnbánó hivő.

– Öreg vagyok én már az efféle játékokhoz – mondta erre, s mielőtt még tiltakozhattam volna a szentséggyalázás ellen, szivarral a kezében hadarni kezdte: – Gyónom a mindenható Istennek és helyette neked, atyám, ésatöbbi, ésatöbbi. – Aztán rátámaszkodott nagy kezével az asztalra, s most már egészen komolyan mondta: – Na, ide figyelj, Dezső! Ez a hölgy itt fog lakni nálad.

Egy pillanatig szólni sem tudtam, de aztán felháborodottan tiltakoztam, hogy a szent gyónással ilyen minősíthetetlen játékot űzzön. Erre ingerülten rám mordult, hogy ne papoljak. Értsem meg: ő most meggyónja, hogy a kisasszony valami olyat tett, amiért veszélyben van, tehát itt kell maradnia.

Kötelességemhez híven figyelmeztettem, hogy ha a hölgy bűnt követett el, akkor azt neki kell meggyónnia. Öcsémet nem oldozhatom fel másvalaki bűnei alól, s az ilyen gyónás amúgyis érvénytelen. – Igen? – kérdezte gúnyosan. – Tehát a hölgynek kell gyónnia? Jó, akkor majd behívom a hölgyet.

Megragadtam a kezét, s úgy kértem, ne hívja be. Különben is legyen tekintettel rám, s hagyja abba ezt a képtelen játékot.

– Nem játék ez – mondta ekkor egészen csendesen. – És ha mindenképp ragaszkodsz a formaságokhoz, akkor vedd tudomásul, hogy én is bajban vagyok, nemcsak a kisasszony. Elég ez végre?

Be kell vallanom, hogy megrémültem. Mert soha, de soha nem hallottam még testvéröcsémtől, hogy bajban van. Pedig mozgalmas élete során nemegyszer lett volna oka a panaszkodásra. Emlékszem, az utolsó választások után, mikor pártja egyes vezetőinek rosszindulata miatt kibukott az alsóházból, csak a vállát vonogatta. S amikor vigasztalni próbáltam, még kicsúfolt: – De buta vagy te, Dezső! Épp olyan buta, mint azok a hájfejek. Azt hiszik, ártanak nekem, pedig… – És legyintett. Nem tudtam megérteni, hogyan veheti ilyen könnyen a kudarcot, hisz nekem, ha nem is helyeseltem politikai állásfoglalását, fájt a szívem szép karrierjéért, mely véleményem szerint most kettétört, de éreztem, hogy valóban nem bántja a bukás. Érthető tehát megdöbbenésem, amikor most azt kellett hallanom, hogy bajban van. Ennek ellenére természetesen tiltakoznom kellett az esztelen terv ellen. Mindenekelőtt hogyan képzeli, hogy én, a Szent Ágota egyházközség plébánosa, rejtegethetnék valakit a törvény elől? Hiszen ha jól értettem, a kisasszonynak valami miatt bujkálnia kell. – Sok ártatlan ember bujkál ma – felelte öcsém mérgesen. Megmondtam neki, hogy ennek eldöntésére egyikünk sem hivatott. De különben még azt sem tudom, mit csinált voltaképp a hölgy. – Mért beszélsz mindig csak a hölgyről? – förmedt rám ekkor. – Nem érted, hogy ami rá vonatkozik, az rám is érvényes? Ha őt lefülelik – (ezt a furcsa kifejezést használta) –, egy lyukas garast sem adnék az életéért. De az enyémért sem.

Kérleltem, ne rémítsen meg még jobban, s mondja meg végre, mit követtek el. Erre azonban nem volt hajlandó, csak azt felelte, hogy olyasmit, ami nem bűn, de amit ma annak tartanak. – És ha elcsípnek, akkor végünk, ezt jegyezd meg jól, Dezső – tette hozzá. – És eszerint dönts!

Nem egészen értettem mindezt, de a rémülettől összeszorult a szívem, hogy egyetlen testvérem életét veszély fenyegeti. Értse meg, kérleltem, hogy elképzelését lehetetlen megvalósítani. Alkalmas az én lakásom arra, hogy egy hölgynek szállást adjak? S még ha szeretett öcsém kedvéért áthágnék is minden illemszabályt, hová rejthetném a kisasszonyt, ahol nem veszik észre az emberek? A híveim, kik ügyes-bajos dolgaikkal felkeresnek, mindenekelőtt a káplánom, aki szabadon jár-kel a lakásban, s ugyancsak csodálkozna, ha egyszer zárt ajtókra találna?

– A hálószobába is be szokott menni? – szakított félbe Kálmán öcsém. Igaz, ez még sosem fordult elő, de érthető módon elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy hölgy a hálószobámban lakjék.

– Pedig mást nem lehet tenni – vonta meg a vállát öcsém. – Az ajtót zárjátok be. És a káplán úr csodálkozzék, ha akar. – Még mindig nem tudtam belenyugodni, hogy ez így legyen. Könyörögtem öcsémnek, költözzék ide ő, ha veszély fenyegeti, a hölgy pedig menjen máshová. De csak legyintett. Értsem meg, erősködött, őt úgy menthetem meg, ha a hölgyön segítek. Ha erre nem vagyok hajlandó, biztos pusztulásba taszítom mindkettőjüket.

 

Négy évtizedes lelkipásztorkodásom alatt Isten segedelmével sikerült olyan életrendet kialakítanom, mely hivatásomhoz a legméltóbb, s természetemnek a legmegfelelőbb. A rendszerességet már kisdiák koromban is kedveltem, s ezzel sikerült is megnyernem oktatóim jóindulatát. Velem sosem fordult elő, ami szegény öcsémmel nemegyszer megesett, hogy otthon feledjem valamelyik füzetemet vagy tankönyvemet, nem is szólva arról, hogy esetleg ne jusson időm házi feladataim elkészítésére. Hamar megtanultam becsülni a bölcs elvet, hogy előbb a munka, aztán a pihenés, s ennek megfelelően ebéd után mindig a leckéimet készítettem el először, s csak azután gondoltam arra, hogy olvasással vagy egyéb üdvös szórakozással üdítsem fel elfáradt lelkemet és testemet.

Ugyanezt a rendszerességet valósítottam meg felnőtt koromban is, s bízvást állíthatom, hogy kötelességeim maradéktalan teljesítéséhez nemegyszer elsősorban innen merítettem erőt. Testvéröcsém sokszor mondogatta, hogy olyan vagyok, mint az óra: reggel felhúzom magam, s estére lejárok. Nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel elismerését akarta kifejezni. Épp ellenkezőleg: csúfot akart űzni rendszerességemből, melyet pedig – anélkül hogy a dicsekvés vétkével szennyezném be magam – nyugodtan sorolhatok jó tulajdonságaim közé. Ő, szegény, még azt sem tudta megszokni soha, hogy mindig ugyanabban az órában keljen és feküdjön, ami pedig alapfeltétele a rendezett életnek. Ezért aztán sokszor panaszkodott, hogy semmire sem jut ideje, ellentétben velem, kinek a kemény munkában eltöltött órák után mindig telt pihenőre is.

Talán akkor tudom legjobban megértetni az olvasóval, milyen kimeríthetetlen erőforrás a rendszeres életmód, ha elmondom, hogy életemen még a háború vérzivataros esztendői alatt sem kellett változtatnom. Egyedül délutáni pihenőmet nyújtottam meg olyankor, ha a fenyegető légitámadások elől – melyek Isten különleges kegye folytán a mi környékünket szerencsére elkerülték – éjszaka a pincébe kellett menekülnünk. Ettől eltekintve azonban pontosan úgy éltem, mint a béke áldott napjaiban, s ha nyugalmamat – lelkiismeretes alkatomhoz és hivatásomhoz híven – nem fertőzte volna meg az aggodalom híveimért, a fronton harcoló hős fiainkért s édes hazánk sorsáért, tudomást sem kellett volna vennem a körülöttem dúló világégésről.

Elképzelhető tehát, milyen megrázkódtatást okozott, hogy öcsém látogatását követően életmódom fenekestől felfordult. Kati ettől kezdve a fogadószoba heverőjén ágyazott meg nekem. Bár a keskeny heverőt igazán nem arra készítették, hogy aludjanak rajta, ezt a kényelmetlenséget még szívesen vállaltam volna, ha a többi elmarad. Addig mindennap reggel hatkor keltem, s akkor még bőven volt időm nyugodalmasan felkészülni a hétórás szentmisére. A káplánom azonban már hatkor misézett, s utána az irodában fogyasztotta el reggelijét. Még sosem fordult ugyan elő, hogy ilyen korai órában bejött volna a lakásba, de azért nem tudtam nyugodni a gondolattól, hátha egyszer mégis megteszi. S elképzelhető, mennyire csodálkozott volna, ha felfedezi, hogy a fogadószobában töltöm az éjszakát.

Ennek következtében ettől kezdve minden reggel fél hatkor keltem, de megvallom, már öt órakor álmatlanul forgolódtam a kemény heverőn, arra gondolva, hogy a káplán valamiért a mise előtt is bejöhet a parókiára.

A hölgyet különben egész nap nem láttam; sosem hagyta el a belülről kulcsra zárt hálószobát. Csak az esti órákban jött elő, mikor már nem kellett attól tartani, hogy idegen léphet a lakásba, s káplánom is elhagyta a plébániaépületet. Így természetesen gondolni sem lehetett a korai lefekvésre, már csak azért sem, mert Kálmán öcsém, aki ebben az időben mindennapos vendégünk volt, mindig az esti órákban látogatott meg. Ebéd utáni szendergéseimről is le kellett mondanom, hiszen hogy helyezhettem volna kényelembe magam, mikor tudtam, hogy a szomszéd szobában egy hölgy tartózkodik.

Hadd jegyezzem meg azonnal: elsősorban nem évtizedek alatt megszokott életrendem felborulását sajnáltam, s nem is azt a néhány órácskát, mellyel nyugodalmas pihenőm megrövidült. Ezt a keresztet alázatosan hordoztam, s hála erős szervezetemnek, a rám rótt kötelességeknek így is maradéktalanul eleget tudtam tenni. Nem is annyira ezek a kényelmetlenségek, hanem az állandó bizonytalanság mérgezte meg nyugalmamat. Egész életemben tiszta lelkiismerettel éltem; a bocsánatos vétkeken kívül, melyektől csak a szentek maradnak tiszták, soha bűnt nem követtem el. Így sosem volt okom, hogy tartsak embertársaimtól. Gyermekkoromban drága szüleim és szeretve tisztelt tanáraim éppúgy nem ébresztettek bennem félelmet, mint később elöljáróim. Mindnyájuknak nyugodtan nézhettem a szemébe, mert tudtam, hogy sem kötelességmulasztással, sem bűnös szenvedélyekkel nem vádolhatnak. A tiszta lelkiismeretű ember nem ismerheti a félelmet; egyedül a mindenható Istent kell félve tisztelnie, de a bizalom az Ő végtelen jóságában és irgalmában ennek is élét veszi.

Ilyen nyugodt élet után, hatvanhat esztendős koromban kellett megismerkednem a félelemmel! Ha valaki néhány nappal a történtek előtt azt mondja nekem, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódom majd fekhelyemen, bizonyára megfeddem oktalanságáért. Pedig így történt. Azelőtt, alighogy elmondtam estéli imámat, s a jobb oldalamra fordultam, hogy ne nyomjam fekvés közben a szívemet, azonnal elszenderedtem, s fel sem ébredtem pontosan hat óráig. Most pedig nemcsak hogy legalább öt-hat Miatyánkot kellett elmondanom, míg el tudtam aludni, de éjszaka is minduntalan felriadtam. S hiába feküdtem a jobb oldalamra, lidérces álomképek gyötörtek nap nap után. Lám, milyen igaz, hogy nyugodalmas pihenése csak a nyugodt lelkiismeretű embernek lehet.

Azonban nemcsak éjszakáimat, nappalaimat is megmérgezte a félelem. Nem mertem elhagyni a lakást, mert mindig attól rettegtem, hogy távollétemben valami szörnyűség történik. Még az irodába se mentem ki szívesen, leginkább a fogadóban tartózkodtam. Mintha így megvédhettem volna a hálószoba lezárt ajtaját! De hiába, alighogy kiléptem onnan, mindjárt sebesebben vert a szívem, s valami húzott vissza oly kelletlenül vállalt őrhelyemre. A legkisebb kívülről hallatszó zajra is megremegtem; a hálóból kiszűrődő neszeket pedig zaklatott lelkiállapotomban mennydörgő dübörgésnek hallottam, s bizonyos voltam, hogy még a járókelők az utcán is felfigyelnek rájuk. Mi sem jellemzőbb, mint hogy olykor még a szentmise celebrálása közben is azon kaptam magam, hogy arra gondolok: mi történhet közben otthon?

Eleinte azzal igyekeztem nyugtatni magam, a lelkiismeretem tiszta, hiszen Isten és az Anyaszentegyház egyetlen parancsolata sem tiltja, hogy befogadjak valakit otthonomba, s a félelmemet csupán a furcsa és könnyen félreérthető helyzet okozza. Nem akarom azonban eltagadni az olvasó elől, hogy ennek ellenkezőjéről igen hamar megbizonyosodtam. Bár mindig járatlan voltam a világ dolgaiban, öcsém átlátszó titkolózásának gyorsan nyitjára jöttem. Nagyon jól emlékeztem szavaira a rejtélyes veszedelemről, mely Magda kisasszonyt (így hívták a hölgyet) s vele együtt őt is fenyegeti – hogy is feledhettem volna el! –, s amellett ismertem jellemét és azt az eléggé nem kárhoztatható szokását, hogy mindig az ellenzéket képviselte hazánk bölcs kormányzatával szemben. Mindebből nem volt nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy szeretett öcsém Magda kisasszony rejtegetésével megsértette országunk valamely törvényét. Mármost azt is tudtam, hogy hazánkban egyes-egyedül az izraelita származású egyénekkel szemben léptettek életbe bizonyos különleges és megkülönböztető rendelkezéseket. Így tehát könnyen megállapíthattam, hogy Magda kisasszony – hacsak nem közönséges tolvaj, betörő vagy más effajta bűnöző, ami szóba sem jöhetett – nyilvánvalóan az előbb említettek közé tartozik. Lehetséges, hogy ezt a gondolatmenetet nem mindenki tudja ilyen világosan követni, de mi a teológián többek között logikát is tanultunk, s mint mindennek, amire ott oktattak, ennek is nagy hasznát vettem az életben.

Illetve – bevallom őszintén vétkes gondolatomat – most az egyszer talán nem bántam volna, ha tanítómestereim nem vérteznek fel a logikus gondolkodás erős fegyverével. Hiszen ezek után már nem nyugtathattam magam, hogy félelmem oktalan és indokolatlan. Bizony, társa lettem öcsémnek egy törvénybe ütköző cselekedet elkövetésében. S még csak nem is mentegetőzhetem, hogy akaratomon és tudtomon kívül, mert miután önmagamban megbizonyosodtam erről, változtathattam volna a helyzeten. Sőt töredelmes szívvel megvallom, kötelességem is lett volna változtatni. Hisz már Szent Pál megmondotta a Róma-beliekhez írt levelében: Minden lélek a felső hatalmasságoknak engedelmes legyen: mert nincsen hatalmasság, ha nem Istentől, és amely hatalmasságok vagynak, Istentől rendeltettek. Azért valaki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene.

Megvallom, nem voltam egészen tisztában, milyen okok késztették kormányzatunkat, hogy különböző korlátozásokkal sújtsa izraelita származású és hitű állampolgárait. Ezek a rendelkezések magamnak is sok gondot okoztak, és nagy munkát jelentettek, mert e törvények életbeléptetése óta jelentősen megnövekedett a kikeresztelkedők száma. S bár nem voltam annyira oktalan, hogy ne tudjam, a legtöbben csak a földi előnyök reményében veszik fel a keresztség szentségét, mégsem tudtam örvendezés nélkül gondolni híveim szépen gyarapodó táborára. Isten bölcsessége kifürkészhetetlen, és sohasem tudhatjuk, kinek hogyan válik hasznára, hogy megtért az Anyaszentegyház keblére, még ha a megtérés színleges is volt csak. Az pedig bizonyos, hogy utódaik áldani fogják majd az Urat, aki ily csodálatos módon elősegítette, hogy az egyedül üdvözítő vallásban nevelkedhessenek.

A törvény tehát így vált Isten eszközévé, s meg kell vallanom, lelkiismeretfurdalásom csak növekedett, hogy épp e törvény megsértéséhez nyújtok segédkezet.

Ezek után nem csodálható, ha úgy éreztem, nem hallgathatok tovább, s este kereken megmondtam Kálmán öcsémnek: kötelességemnek érzem megkérdezni, miért kell Magda kisasszonynak bujkálnia, ahelyett hogy nyugodtan élne, mint a többiek.

– Miféle többiek? – kérdezte erre Kálmán.

– Mint a többi zsidó – feleltem.

Testvéröcsém ekkor igen csodálkozva nézett rám, s kíváncsian tudakolta, ki mondta nekem, hogy Magda kisasszony zsidó. – Senki se mondta – válaszoltam. – Rájöttem magamtól. Nem kell engem olyan ostobának tartani. – Nem bizony – mondta, s töprengett egy kicsit. – Különben mindegy – legyintett. – Azt tehát tudod, hogy üldözött. – Miért lenne üldözött? – csodálkoztam. – Hiszen mindennap találkozhatunk az utcán sorstársaival, kiket nem nehéz felismerni a sárga csillagról, melyet ruhájukon viselnek.

Kálmán öcsém erre nem szólt semmit, csak furcsán nézett rám, mintha nem értené szavaimat. Én pedig megmondtam, hogy véleményem szerint Magda kisasszony csak azért bujkál, mert nem akarja viselni a megkülönböztető jelet. Amit tulajdonképpen meg lehet érteni, hisz az érzékenyebb lelkű embereket feltehetőleg bántja e megbélyegzés. De ha egyszer a törvény így írja elő, akkor minden állampolgár köteles ehhez tartania magát. És nagyon helytelenítem, hogy öcsém ebben a kérdésben nemcsak maga tagadja meg az engedelmességet, hanem kihasználva érte való aggódásomat és szeretetemet, engem is arra kényszerít, hogy segédkezet nyújtsak neki. Még folytatni akartam, hogy megkérjem, vessen véget megpróbáltatásomnak, de ezt már nem mondhattam el, mert félbeszakított: – Arra tanít téged a Jézus Krisztus meg a te szerelmetes Egyházad, hogy engedelmeskedj a gyilkosoknak?

Bár ismertem öcsém helytelen nézeteit országunk kormányzatáról, ez mégis felháborított. Hogy lehet gyilkosoknak nevezni egy állam felelős vezetőit! És különösen akkor, mikor mindenki láthatja, hogy a zsidóknak semmi bajuk, hiszen nyugodtan járnak-kelnek az utcán. – Fogd be már a szád! – kiabált rám ekkor öcsém. – Mit látsz te a világból, mikor ki sem dugod az orrod a templomból? Tudod te, kik a zsidók? Majd a Biblia nyelvén mondom, hogy megértsd: A halál jegyesei!

No de mire alapozza ezt a szörnyűséget? – döbbentem meg. – Mire? – kiabálta, s olyan vörös lett, hogy attól tartottam, megüti a guta. – Tudod te, hogy Németországban ezerszámra gyilkolják le a zsidókat? És hogy ugyanez a sors vár a miéinkre is? – Vagy hallottam-e arról, hogy az Oroszországba hurcolt – (ő használta ezt a kifejezést) – munkaszolgálatosok közül alig tért vissza egynéhány, s azok is lefagyott lábbal, kézzel? Hogy vidékről máris viszik a zsidókat a német táborokba? – És akkor te csak azt látod, hogy Pesten nyugodtan sétálnak a sárgacsillagosok! – förmedt rám dühösen.

Érthető, hogy megborzadtam ezektől a szavaktól, de őszintén szólva, nem tudtam hitelt adni öcsémnek. Hogy a szomszédos Német Birodalomban előfordulhattak bizonyos igazságtalanságok, azt még inkább el tudtam hinni, mivel mindnyájan értesültünk, hogy ott egyes egyházi személyeket is börtönbe vetettek. Természetesen csak azokat, akik ellene szegültek a Vezér és Kancellár új rendjének. Azt azonban elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon, a Boldogasszony birodalmában ilyesmi előfordulhatna, vagy hogy olyan törvényeket hoznának, melyek ellenkeznének az isteni parancsolatokkal. Meg is kérdeztem öcsémet, honnan tudja ezeket a szörnyűségeket. Tudhatnám én is, felelte, ha a megfelelő hullámhosszra csavarnám a rádiómat. Azonnal megértettem, hogy a londoni rádió adásaira céloz – kitűnően beszélt angolul, s gyakran érvelt már innen szerzett értesüléseivel –, s ezek után még inkább kénytelen voltam kételkedni szavaiban, hisz napilapjaink többször leleplezték már hazánk ellenségeinek itt elhangzott rágalmait. Hiába, a Mindenható nem mindenkit ruházott fel az éleslátás képességeivel, hogy meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól, s nem lehet csodálni, hogy épp megátalkodott öcsémtől tagadta meg ezt a kegyet.

Mégsem tudtam azonban egyszerűen napirendre térni szavai felett, s lelkiismeretem megnyugtatására, valamint hogy kétségeimet végképp eloszlassam, úgy döntöttem, hogy káplánommal is beszélek erről. Az olvasó talán furcsának találja, hogy ilyen fontos kérdésben nálamnál alacsonyabb egyházi méltóságú személy véleményét akartam kikérni, de ehhez tudnia kell, hogy káplánom fiatal kora ellenére is szinte teljes mértékben bírta Püspök Urunk bizalmát, aki többször adott már kifejezést iránta való jóindulatának. Ez lemérhető azon is, hogy a teológia elvégzése után azonnal a fővárosban kapott beosztást, mégpedig nem is valamelyik külvárosi kerületben, hanem az én plébániámon, melyhez – ezt igazán nem dicsekvésből mondom – a hivők ha nem is nagyszámú, de annál előkelőbb serege tartozott. Ha ehhez még hozzáteszem azt, hogy édesatyja Főméltóságú Kormányzó Urunk testőrségének alezredese, boldogult nagybátyja pedig az egykori veszprémi püspök volt, úgy hiszem, érthető, miért fordultam éppen hozzá. Emellett, nem restellem bevallani, sosem tudtam megszabadulni a nyomasztó félelemtől, hogy egyszer mégis felfedezi vétkes titkomat, s már csak ezért sem ártott megismernem véleményét.

Egyik reggel, mise után, be is mentem az irodába, ahol délelőttönként rendszerint tartózkodott. – Édes fiam – mondottam neki –, te járatosabb vagy a világ dolgaiban, mint a magamfajta öregember, aki már csak ritkán lépi át a háza küszöbét. Épp ezért, de azért is, mert tudom, hogy nemegyszer alkalmad nyílik Püspök Urunk közvetlen környezetéhez tartozó személyekkel beszélni, szeretném, ha felvilágosítanál valamely kérdésben.

– Atyám – felelte (mindig ezzel a kispapos megszólítással illetett) –, nagy örömömre szolgálna, ha szerény képességeimhez mérten segítségére lehetnék.

Ilyen kenetteljesen beszélt – hiába igyekeztem erről jó példámmal leszoktatni –, s a szemét mindig lesütötte: sosem nézett arra, akit megszólított. A hangja is olyan halk volt, mintha állandóan titkokról sugdolózna. Igaz, az egész ember nem nyomhatott többet ötven kilónál; nem is tudom, hogyan örökölhetett délceg katonaapjától ilyen cingár termetet.

Arról volna ugyanis szó, folytattam, hogy nemigen ismerem ki magam az új törvények között, melyek izraelita származású honfitársainkra vonatkoznak. Erről szeretném tudni a véleményét.

Összekulcsolta kezét az ölében, s hátát még púposabbra görbítette. Isten ne vegye vétkemül, de arra kellett gondolnom, hogy éppolyan, mint egy sovány, fekete macska. Nagyon örvendetes, mondta aztán, hogy engem is érdekelnek ezek a kérdések, melyek nemcsak az ő szerény véleménye, hanem nálánál sokkal jelentősebb személyiségek szerint is igen fontosak szeretett hazánk és Anyaszentegyházunk szempontjából. Az ügy természetesen igen bonyolult. Elsősorban azért, mert különbséget kell tenni izraelita hitűek s kikeresztelkedett zsidók között. A Püspök Úrhoz közel álló személyek véleménye szerint ez a különbség igen lényeges. Ugyanakkor kedves édesapjától tudja, hogy bizonyos hazafias körök csak a származást óhajtják figyelembe venni, mondván, hogy nem a vallást, hanem a fajt üldözik.

Erre közbevetettem, hogy azt sem értem egészen, mire való ez az üldözés. Nem is helyes a kifejezés, felelte, hisz voltaképp nem üldözésről van szó, hanem védekezésről. A zsidók, ahogy kedves édesapja katonás keménységgel mondani szokta, élősködő férgek, akik a nemzet vérén hizlalják magukat kövérre. Természetes, hogy a magyarság védekezik ezellen. Engedjem meg, kérte, hogy elmondjon egy igen jellemző történetet, melyet Máthé doktor úrtól, a Püspök Úr Őméltósága jogtanácsosától hallott. A doktor úr szülőfalujában két üzlet volt, a Hangya és a Krausz boltosé. Köztudomású, hogy a mai háborús időkben egyet-mást nem lehet kapni az üzletekben. A Krausznak viszont még akkor is volt gálica, petróleuma, mikor a Hangyában már réges-rég kifogyott. Az egész faluban beszéltek erről, s vásárolhatott is belőle, akinek volt pénze megfizetni a zsidó borzalmas uzsoraárait. Amellett olyan ügyesen csinálta, hogy hiába tartottak nála akárhány vizsgálatot, sosem találtak semmit. S még a parasztokat is úgy megfélemlítette, hogy egyetlen tanú sem akadt, aki bevallotta volna, hogy vásárolt tőle a zugárukból. Ezek után igazán nem lehet csodálni, hogy egyszer a hatóságok is ráuntak, a zsidót becsukták, a boltját elkobozták, s átadták egy becsületes kereszténynek.

No de mi történik azokkal, akik nem vétenek a törvény ellen, érdeklődtem. Ilyen nagyon kevés van, kaptam meg a felvilágosítást. Mert nemcsak az állam tételes törvényeit kell figyelembe venni, hanem nemzetünk s nem utolsósorban az Anyaszentegyház védelmét. Ezzel kapcsolatban is tud egy példát, amire viszont ő maga a tanú. Tudom, hogy van nekik egy kis birtokuk lent Somogyban. Ott a környéken a bencés apátság uradalma mellett volt egy zsidó bérlő is, aki a Széchenyi gróf birtokán gazdálkodott. Ez a zsidó, bár az anyakönyv szerint még gyermekkorában megkeresztelték, sose járt templomba, még a lánya első áldozására se ment el. És minden évben, summásszegődtetéskor, többet ígért az aratóknak, mint az apátság. Erre az elmaradott parasztok, akiket csak a pénz érdekel, mind hozzászegődtek, s az apátság sokszor csak a legnagyobb nehézségek közepette tudta learatni gabonáját, melyből az áldott kenyér lesz. Ez azonban mit sem érdekelte a zsidót. Neki csak az volt a fontos, hogy ő jól éljen, mással nem törődött. Az írott törvény szerint természetesen nem lehetett megbüntetni – volt esze, hogy erre ügyeljen –, de ugye, nyilvánvaló, mennyit ártott az Anyaszentegyháznak.

Ezek után azt szerettem volna még tudni, hogyan képzelik el ennek a nyilvánvalóan igen nehéz kérdésnek a megoldását. Ez valóban nem könnyű probléma, felelte, és sok gondot is okoz az ország vezetőinek. Kedves édesapjától azt hallotta, hogy a Német Birodalomban már megtalálták a módját. Munkatáborokat létesítettek, ahol a zsidók megfelelő ellátás fejében kötelesek dolgozni a háború győzelmes befejezéséig. Egyes vezető magyar személyiségeknek – ezt ugyancsak édesatyjától tudja – az a véleményük, leghelyesebb, ha mi is átadjuk a magyarországi zsidókat német szövetségeseinknek, mivel nekik már kiépített rendszerük van a foglalkoztatásukra. Így tehát sok felesleges gondtól és kényelmetlenségtől szabadulnánk meg, s a zsidókérdés, legalábbis egyelőre, megoldódna Magyarországon.

Azonban, tette hozzá, s ismét összekulcsolta a kezét, az igazsághoz híven meg kell jegyeznie, hogy ezt az elképzelést Anyaszentegyházunk vezető körei nem mindenben helyeslik. A Püspöki Kar, a Hercegprímás Úr Őeminenciája vezetésével, állítólag személyesen járt közben a Kormányzó Úr Őfőméltóságánál, hogy a magyarországi zsidókat ne vigyék ki az ország területéről. Azt pedig biztos forrásból tudja, hogy a Püspök Úr, akinek szívjósága és könyörületessége közismert, egy szűk körű társaságban annak a véleményének adott kifejezést, mely szerint tart tőle, hogy szövetségeseink esetleg nem mindenben az isteni törvényeknek megfelelően bánnak majd az izraelita származású magyarokkal, s ehhez az Egyház természetesen nem nyújthat segédkezet. (Ekkor egy pillanatig kísértésben voltam, hogy elmondjam neki mindazt, amit öcsémtől hallottam, s aminek semmiképp sem akartam hitelt adni, de aztán mégiscsak jobbnak láttam, ha hallgatok.) Mindenesetre a leghelyesebb, ha buzgón kérjük az Urat, vezérelje hazánk vezetőit mindig a helyes úton, s az Anyaszentegyház feladatának megfelelően magunk is éberen őrködjünk, hogy a Mindenható törvényeit ne csak mi tartsuk meg, hanem szerény lehetőségeinkhez mérten híveinkkel is megtartassuk.

 

Nem tagadom, igen megkönnyebbültem e beszélgetés után. Az olvasó számára talán nem egészen érthető, de ehhez úgy kellene ismernie káplánomat, ahogy én megismertem az együtt eltöltött évek alatt. Ilyen kényes kérdésben, melyben még országunk bölcs vezetői sem láttak tisztán, természetesen nem nyilváníthatta egyértelműen a véleményét, amit a legnagyobb mértékben helyeselni tudtam. Egyházunk évszázados szónoki hagyományai alapján azonban a végső tanulságot beszéde végére hagyta, hogy elsősorban az vésődjék a hallgató lelkébe. S ha igen finoman fogalmazta is, a figyelmes fület semmiképp sem kerülhette el az a tény, hogy a Püspöki Kar nem mindenben helyesli az izraelita származású egyénekre vonatkozó rendeleteket, s az Úr Jézus Krisztus tanításának megfelelően igyekszik jobban érvényt szerezni a megbocsátásnak, a könyörületességnek és a felebaráti szeretetnek. Az igazság kedvéért mindjárt meg kell jegyeznem, hogy Magda kisasszony egyáltalán nem hasonlított a vérszopó élősdiekhez, akiket káplánom édesatyja emlegetett. Jól szemügyre vettem mindjárt az első napon, mikor Kálmán bemutatta, s az én öreg szemem már annyi vezeklőt látott a gyóntatószékben, hogy dicsekvés nélkül állíthatom: arcáról felismerem a bűnöst.

A kisasszony viszont egyáltalán nem látszott bűnösnek. Inkább kissé furcsán viselkedett, mint azt az olvasó mindjárt látni fogja. – Ez Magda – mondta öcsém, miután behívta a kisasszonyt a hálószobába. Akkor azt hittem, úgy huszonöt éves lehet; később kiderült, hogy alig múlt húsz. Nyilván azért tévedtem, mert olyan komoly és fáradt volt az arca. – Itt fog lakni – mondta Kálmán, mire a kisasszony körülnézett a szobában, olyan alaposan, mintha leltárba akarná venni az ágyat, az asztalt, a szekrényt, az ajtót. Aztán bólintott. – Megbeszéltek mindent? – kérdezte Kálmántól. – Persze – felelte öcsém. – Legyen nyugodt. Itt biztonságban lesz. – De a kisasszony megrázta a fejét: – Nem így értettem. Hanem hogy a tisztelendő úr tudja-e, mit vállal? – Tudja – bólintott Kálmán. – Akkor rendben – mondta a kisasszony. Aztán hozzám fordult (s akkor egyszerre levedlett róla a fáradt komolyság; kedves és mosolygós lett az arca, szinte vidám): – Ne tessék félni, biztos jól kijövünk majd egymással. Férfiakkal mindig jól kijövök.

Nem tagadom, megdöbbentett ez a hang különösen egy fiatal lánytól –, olyannyira, hogy megrovóan pillantottam rá, de a kisasszony nyugodtan állta rosszalló tekintetemet. – Miért, nem tetszik hinni, hogy jól kijövök a férfiakkal? – kérdezte vidáman, mire Kálmán öcsém – a helyzethez egyáltalán nem illően – harsogva felnevetett. Nem tudtam türtőztetni magam, s eléggé kimért hangon megkértem a kisasszonyt, a lehetőségekhez mérten kerüljük az efféle társalgást.

Kálmán öcsém még mindig nevetett, de úgy látszik, kissé élesebb hangot használhattam, mint szándékomban volt, mert láttam, hogy a kisasszony szája durcásan megrándul, s arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Ettől kezdve kétségtelenül eléggé kimérten viselkedett velem, ami azért lepett meg, mert egyébként szemmel láthatólag nem érezte vendégnek magát nálam. Olyan természetes nyugalommal rendezkedett be a hálószobában, mintha otthon lenne. Úgy látszik, még az sem zavarta, hogy az ágyamban kell aludnia, s ugyanabban a fürdőszobában mosdania, melyet én is használok. És soha még csak meg sem kérdezte, nem alkalmatlan-e a jelenléte.

Az igazat megvallva, alig láttam. Nyolc óra felé jött ki a hálóból, megmosdott, s utána Katival vacsorázott a konyhában. Többször kértem ugyan, költse el velem az estebédet – ezt már csak udvariasságból is meg kellett tennem –, de mindig visszautasított, mégpedig eléggé hűvösen.

Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a konyhában sokkal több időt tölt, mint amennyi az étkezéshez szükséges, mert csak kilenc felé ment vissza a hálószobába. Mivel nem akartam kíváncsinak látszani, Katit kérdeztem meg, mivel töltik az idejüket, de ő csak a vállát vonogatta. – Beszélgetnek? – faggattam. – Inkább csak én – felelte húzódozva. – Mert tetszik tudni, a kisasszony mindig csak kérdez. – Erre már igazán kíváncsi lettem: mit érdekelheti a kisasszonyt egy olyan vénség, mint Kati. Nem szólva arról, hogy tőlem még sosem kérdezett semmit. – És miket kérdez? – unszoltam Katit. – Hát mindenfélét – mondta. – Hogy mi volt az édesapám. Meg mióta szolgálok a plébános úrnál. És meg vagyok-e elégedve a sorommal. No hát ilyeneket.

Ezt bizony meglehetősen furcsállottam. Őszintén szólva, helytelenítettem is. Meg is mondtam nyíltan a kisasszonynak: igaz, hogy nyilván én sem vagyok a legmegfelelőbb társaság egy fiatal lánynak, de ha itt lenne az édesanyja, bizonyára ő is helyesebbnek vélné, ha velem töltené az estéit, ahelyett hogy ilyen hozzá nem illő személlyel társalog. – Mármint Kati nénivel? – kérdezte erre. – Igen, Katival – feleltem –, aki mégiscsak egy egyszerű cseléd. – Magda kisasszony erre csodálkozva mért végig. – Mit tetszik gondolni, én grófnak születtem? – mondta aztán, s mielőtt még bármit is szólhattam volna, bebicegett a hálóba.

Azt nem mondtam eddig, hogy a kisasszony sántított. Nem szívesen beszélek erről; mindig úgy véltem, hogy akit a Teremtő ilyen megpróbáltatással sújtott, annak legalább embertársai ne nehezítsék a sorsát, hogy szájukra veszik a fogyatékosságát. Az igazság kedvéért azonban ezt sem hallgathatom el. Igaz, nem volt nagyon észrevehető a bicegés, épp csak a bal lábát húzta egy kicsit, s ha megállt, sose zárta össze a lábait, hanem szétterpesztette, hogy egyensúlyt találjon.

Feltételeztem, hogy régóta, talán már születésétől kezdve szenvedhetett ebben a fogyatékosságban, mert láthatólag ügyet sem vetett rá. Nem úgy, mint a legtöbb nyomorék, akik leplezni igyekszenek testi hibájukat, s ezzel csak még jobban felhívják rá a figyelmet.

Mondom, ezt csak feltételezem, mert természetesen sosem kérdeztem meg a kisasszonyt, mi okozza a bicegését. Mint már említettem, különben is eléggé hűvös viszonyban voltunk, s azt is tapasztaltam, hogy egyáltalán nem közlékeny természet. (Ami egy fiatal lánynál különösen meglepő.) Hogy csak egyetlen példát említsek: még a vezetéknevét se mondta meg soha. Pedig azt meg is kérdeztem, de nem felelt, hanem azt mondta: – Nem mindegy? És különben is jobb, ha nem tetszik tudni. – Ilyen furcsa teremtés volt szegényke.

 

Mondottam már, hogy Kálmán öcsém ebben az időben nap mint nap meglátogatott. Illetve tulajdonképpen nem is engem, hanem Magda kisasszonyt. Mert nekem épp csak köszönt, s máris bezárkóztak a hálószobába. Öcsém aztán sokszor csak éjfél felé távozott a lakásból; még szerencse, hogy a közelben lakott, így is eleget aggódtam, hogy útközben éri egyszer a légiriadó. (Isten különös kegye folytán azonban ezekben a napokban egyszer sem bombázták szeretett fővárosunkat az ellenség repülőgépei.) Hogy mit csinálhattak ennyi ideig a hálóban, azt képtelen voltam megállapítani. Nemhiába építették a plébániát fél évszázaddal ezelőtt, a vastag falak elnyelték a hangot; egyetlen szót sem lehetett érteni abból, amit beszéltek, még akkor sem, ha a közvetlenül az ajtó mellett álló karosszékben üldögéltem.

Bevallom, rosszulesett ez a titkolózás. Ha már magamra vállaltam érettük a sok kellemetlenséget, mért nem méltattak a bizalmukra? Miért kellett bezárkózniuk előlem? Igazán nem voltam kíváncsi a titkaikra, de mennyivel barátságosabb – és nem utolsósorban illedelmesebb – lett volna, ha esténként hármasban családiasan elbeszélgetünk egy csésze tea mellett. (Ekkor már azt is bántam, hogy olyan erős hangot használtam a kisasszonnyal. Talán nem is érdemelte meg, hisz lehet, hogy csak idegességében viselkedett olyan furcsán, ami érthető, ha figyelembe vesszük, milyen megpróbáltatásokon eshetett át.) Ehelyett azonban mindig magamra hagytak, s még azzal sem törődtek, hogy le sem tudok feküdni, amíg ők ott bent sugdolóznak.

Néhány nappal azután, hogy Magda kisasszony hozzám költözött, egyik délután temetésre kellett mennem, mégpedig át Pestre, a Kerepesi temetőbe. Nem szívesen tettem meg ilyen nagy utat, de ebben a szomorú esetben semmiképp sem tagadhattam meg a kétségbeesett szülők kérését. Be kell vallanom, hogy a hosszú évtizedek alatt, mióta papi hivatásomat gyakorolom, annyiszor kísértem már utolsó útjukra híveimet, hogy nem tudtam már úgy egyesülni a gyászban a hozzátartozókkal, mint eleinte, mikor még szinte velük sirattam szeretteiket. Nehogy azt higgye valaki, hogy a szívem keményedett meg, de aki nap mint nap találkozik a halállal, egyre jobban megérti, hogy e földi porhüvely pusztulása is csak Isten akaratát szolgálja. Ez esetben azonban én is megrendültem. Még egy éve sem volt, hogy az ikreket, egy fiúcskát s egy leányt, én részesítettem az első áldozás szentségében. Múlt héten a szülők estélyre voltak hivatalosak, s a fiúcska keresztanyja, aki rajongott a gyermekekért, átvitte őket magához Pestre. Éjjel telitalálat érte a házat, s mindnyájan ottpusztultak. A szülők kétségbeesett gyászát még az önvád is tetézte, hiszen ha nem mennek el az estélyre, vagy nem engedik el otthonról a gyermekeket, nem görbül meg a hajuk szála sem. Bizony, sokszor ilyen véletleneken múlik az ember élete. S oly nehéz megértetni a gyászbaborultakkal, hogy a véletlenekben is a Mindenható kezét lássák.

Már sötétedett, mire hazaértem a temetésről, s borongós hangulatomban a magam bajáról szinte megfeledkeztem. Este azonban öcsém váratlanul másodmagával érkezett. Hallottam, hogy a taxi megáll a ház előtt, s feltűnt, milyen sokáig nem hallatszik öcsém hosszú, idegesítő csengetése. Mikor aztán végre belépett a szobába, meglepetten láttam, hogy úgy liheg, mintha lépcsőt mászott volna, holott a plébániaépület földszintes. És még csak nem is köszönt, hanem mindjárt rám szólt, hogy kopogjak be Magda kisasszonynak. Erre azonban nem került sor, mert máris csikordult a kulcs a zárban. – Meghozták? – kérdezte a kisasszony Kálmánt, s rólam még csak tudomást sem vett, mintha nem is lennék a szobában, pedig máskor sosem mulasztott el köszönni, mikor kilépett a hálóból.

Kálmán csak bólintott; láttam, hogy nehezére esik a beszéd, annyira liheg. – Hát akkor gyorsan – mondta a kisasszony, s engem otthagytak a szobában.

Nem tudtam erőt venni kíváncsiságomon, s utánuk indultam, de mire kiértem az előszobába, már jöttek is vissza, mégpedig hárman, s egy ládát cipeltek. Az egyik végét egy idegen fiatalember fogta, a másikat Magda kisasszony és az öcsém. Meg sem álltak, csak vitték be a ládát a hálószobába, ahová már nem akartam utánuk menni. Őszintén szólva nem is mehettem volna, mert miután csomagjukat nagy zajjal letették a földre, kulcsra zárták az ajtót.

Egy darabig csend volt, aztán Kálmán kiment a konyhába, s a kisbaltával tért vissza. Ekkor már igazán furcsállottam, hogy nem szól hozzám egy szót sem. Egy idő múlva megint kijött, s akkor már nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam, de rám se figyelt, csak visszaszólt, hogy nem ér rá. Aztán egy csomagot cipelt be, s ismét kulcsra zárták mögötte az ajtót.

Mikor Kálmán s az idegen kijöttek a szobából, fel sem keltem a karosszékből, hogy kikísérjem őket. Őszintén szólva sértett a viselkedésük. Az idegen azonban megállt az ajtóban, s igen tisztességtudóan köszönt: – Viszontlátásra, főtisztelendő úr. – Erre öcsém is megállt, s odajött hozzám. – Neked meg mért lóg az orrod? – kérdezte. – Van rá okom – feleltem olyan hangsúllyal, hogy értsen belőle. – Csak nem ez a mozgolódás zavar? – tudakolta. De aztán meg sem várta, hogy megmondhassam a véleményem. – Hát ne zavarjon – mondta –, ez igazán ne zavarjon. Inkább örülj, hogy végre élet költözött ebbe a kriptába. – És elégedetten megdörzsölte a kezét. Különben is láttam, hogy igen jó kedve van. – Fel a fejjel, öregfiú – veregette meg a vállam –, és ne morogj mindig. – Aztán máris nyújtotta a kezét: – Na szervusz, sietnem kell.

Még hallottam, hogy az előszobában odaszól Katinak: – Ha ez az úr bármikor jön, ereszd be, és vezesd a kisasszonyhoz. Nézd meg jól, hogy megismerd! – Aztán az idegen mondott valamit – halkabban, mert nem értettem –, amin mindketten nevettek. Kinéztem az ablakon, s meglepetten láttam, hogy nem taxi áll a ház előtt, hanem egy kis teherautó. Az idegen kezet fogott öcsémmel, s beszállt a kocsiba, míg Kálmán gyalog indult el, amin megint csak csodálkoztam, mert sosem kedvelte a gyaloglást, lehetőleg még a legrövidebb útra is taxit bérelt. – Nincs nekem annyi időm, hogy villamosozzak – mondta egyszer, mikor testvéri szeretettel figyelmeztettem, hogy nagyon sok pénze mehet el a kocsikázásra. De akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mióta Magda kisasszony nálam lakik, öcsém mindig gyalog jön. Érdekes, hogy addig fel sem figyeltem erre, s csak most kezdtem csodálkozni rajta.

Egy idő múlva Magda kisasszony kijött a hálószobából, s nagyon kedvesen megkérdezte, nem haragszom-e, hogy ilyen felfordulást csinálnak. Ezzel azonban semmiképp sem tudta feledtetni előbbi viselkedését (hisz mégiscsak hallatlan, hogy úgy elment mellettem, mintha nem is ismerne), s épp ezért igen kimérten feleltem, hogy nincs okom semmiért sem haragudni, ez az ő szobája. Gondoltam, ettől majd feleszmél, hogy még sincs otthon, s nekem is van némi beleszólásom abba, ami ebben a lakásban történik, legalábbis annyi, hogy engedélyt kérnek tőlem, mielőtt valamit csinálnak. Magda kisasszony azonban olyan ártatlanul nézett rám, mintha semmit sem értene szavaim célzatosságából, s megköszönte, hogy ilyen jó vagyok hozzá.

Aznap este még a szokottnál is nehezebben aludtam el. Nem tudom, miért, de mindig arra figyeltem, nem hallatszik-e valami nesz a hálószobából. Pedig csend volt, éppolyan csend, mint máskor, s nekem mégis az volt az érzésem, hogy Magda kisasszony nem alszik, hanem csinál valamit odabent.

Már éjfél felé járt az idő, s az álom még mindig elkerült. El is határoztam, hogy másnap beszélek öcsémmel, és a leghatározottabban felszólítom, vessen véget ennek a tarthatatlan helyzetnek. Elvégre mégiscsak tűrhetetlen, hogy a saját otthonomban semmibe se vesznek! Úgy járnak-kelnek a lakásban, mintha ott sem volnék. Magukra zárják az ajtót, holott nagyon jól tudják, hogy sosem léptem át a hálószoba küszöbét, mióta Magda kisasszony ott lakik. Idehoznak egy ládát, s arra sem tartanak érdemesnek, hogy közöljék, mi van benne. És Kálmán Katival beszéli meg, kit engedjen be a lakásba, mintha nem az én feladatom lenne ezt eldönteni.

Bizony nagyon megbántam már gyengeségemet, hogy engedtem öcsém kérésének. Mivé lett az én békés, csendes életem, amikor reggel, ha felébredtem, előre tudtam, mi fog történni aznap, s este könnyű szívvel hajthattam álomra a fejem? Mintha még az emberek is megváltoztak volna körülöttem. Kálmán öcsém köszönésre is alig méltat, s Kati, akiről kicsiny gyermekkorom óta azt hittem, hogy a megbízhatóság mintaképe, egyszer a sótartót feledte el behozni az ebédhez, máskor pedig nem tett cukrot az esti teámba. (Bezzeg a kisasszonyról nem feledkezett meg sose!)

Már-már a Kálmán öcsémet fenyegető veszedelemben is kételkedni kezdtem, holott annak idején csakis ez bírt rá, hogy beleegyezzem lehetetlen kérésébe. De ha valóban veszedelemben vannak, akkor miért nem maradnak nyugton? Bezzeg nekem megtiltotta Kálmán, hogy bárkinek is szóljak Magda kisasszony jelenlétéről, ő pedig idegen embereket hoz a lakásba! És különben is, ne bujkáljon a kisasszony, akkor majd nem veszélyezteti se önmagát, se Kálmán öcsémet. Hogy magamról ne is beszéljek. Mindenképp ideje hát, hogy elhagyja a házat.

Elhatározásomat sajnos nem tudtam valóra váltani, mert öcsém sem aznap, sem másnap nem jött el. Helyette viszont megjelent az ismeretlen fiatalember, aki elfelejtett bemutatkozni. Mindkét alkalommal nagy csomagot vitt be a hálóba, s több apró, újságpapírba csomagolt, spárgával gondosan átkötözött paksamétát vitt el. Nem tagadhatom, hogy mindig igen illedelmesen köszönt, viszont sötétkék svájcisapkáját nem vette le a fejéről, ami, őszintén szólva, nem a legjobb nevelésre vallott. Különben is egyszerűbb ember lehetett, mert még Katival is kezet fogott, s megfigyeltem, hogy maga vezeti a kis teherautót.

A svájcisapkás fiatalember titokzatos látogatásai mindjobban felkeltették bennem a gyanút, hogy a hálószobában különös dolgok történnek. Ezt Magda kisasszony megváltozott viselkedése is igazolni látszott. Nemcsak arra gondolok, hogy szemmel láthatólag vidámabb volt, mint az első napokban – mindig dúdolva jött ki a hálóból, s a szeme úgy csillogott, mint a menyasszonyoké az oltár előtt –, de most még az eddiginél is ritkábban láttam. Épp hogy mosdani és vacsorázni jött ki este, s aztán azonnal eltűnt megint a hálóban. Most már nem üldögélt Katival a konyhában, s az volt a gyanúm, hogy nappal alszik, éjjel pedig valamit csinál, ami nyilvánvalóan a ládával és a csomagokkal lehet összefüggésben. (De hogy mit, arra semmiképp sem tudtam rájönni, bármennyire is törtem a fejem.) Ezt abból következtettem, hogy esténként mindig vitt be magának valami hideg ennivalót, s Kati délben nem adott be neki ebédet. Persze ezt sem beszélték meg velem, pedig akkor már nem lehetett olyan könnyen élelemhez jutni. Természetesen megkérdezhettem volna Magda kisasszonyt, mit jelentenek ezek a titokzatos dolgok – hozzá kell tennem, hogy most már egyáltalán nem volt olyan kimért velem, csak mindig annyira sietett vissza a hálóba, hogy éppen csak köszönt, bár sose mulasztotta el, hogy közben rám mosolyogjon –, de ha ő nem érezte kötelességének, hogy beszámoljon, én viszont méltóságomhoz nem illőnek tartottam, hogy kérdezősködésemmel a kíváncsiság gyanújába keveredjek. Különben is elhatároztam, hogy nem bánom, csináljanak, amit akarnak, csak tudjak végre beszélni Kálmán öcsémmel, majd megmondom neki a véleményemet, s véget vetek ennek a lehetetlen állapotnak.

Harmadnap este azonban sem Kálmán, sem a svájcisapkás nem érkezett meg. Már tíz óra is elmúlt, amikor Magda kisasszony egyszerre kijött a hálószobából, s megkérdezte, nincs-e véletlenül egy cigarettám. Hogyhogy, mondtam csodálkozva, hisz eddig sose láttam dohányozni. Csak azóta nem szív, felelte, mióta ideköltözött. Nem akarta, hogy megérződjék a füst a lakásban.

Kihúztam a könyvesszekrény fiókját, ahol a vendégeknek vásárolt szivart, cigarettát tartom – én természetesen nem dohányzom –, s megkínáltam Magda kisasszonyt. Kivett egy symphóniát, s mohón szívta le a füstöt. Láttam, hogy nagyon ideges – mutatóujjával egyre ütögette a cigarettát –, mégsem állhattam meg, hogy ne figyelmeztessem atyailag: szülei bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy dohányzik. Akkor rám nézett, majd megvonta a vállát, s azt mondta, hogy sosem ismerte a szüleit.

Nem tagadom, nagyon megdöbbentem ettől a vallomástól, s arra számítottam, hogy ezek után mesél majd egyet-mást az életéről, de nem szólt semmit, csak a hamut verte le a cigarettájáról. Aztán egyszerre azt mondta komolyan: – Azért ne tessék haragudni rám…

Így mondta pontosan, emlékszem jól, a fejét félrehajtotta, s az utolsó szót elnyújtotta hosszan. És akkor egyszerre, nem tudom, miért úgy éreztem, nagyon kedves ő az én szívemnek. Ami eléggé meglepő, figyelembe véve a sok bajt és kellemetlenséget, amit okozott.

– És bocsásson is meg – folytatta még mindig nagyon komolyan. – Leányom – mondtam akkor neki, bár sosem szólítottam eddig így –, a megbocsátás Isten dolga, akinek én csak szerény szolgája vagyok. De ha úgy érzi, könnyíteni szeretne lelkiismeretén, hivatásomnál fogva részesíthetem a feloldozás szentségében.

Erre megrázta a fejét és elmosolyodott, de olyan furcsán, ahogy még soha senkit nem láttam mosolyogni. Mert mások a szájukkal nevetnek, vagy az egész arcukkal, de Magda kisasszonynak csak a szeme mosolygott, míg az arca komoly maradt. – Nem úgy értettem – mondta. – Csak hogy ne tessék haragudni a sok alkalmatlankodásért.

Ekkor megszólalt a csengő – három rövid csengetés egymás után, megfigyeltem, hogy a svájcisapkás csenget így –, s Magda kisasszony azonnal elnyomta a cigarettáját, holott még el sem szívta. Elindult az ajtó felé bicegve, én meg szerettem volna utánaszólni, megkérni, legyen hozzám bizalommal, már csak azért is, mert úgy talán jobban a segítségére lehetnék. De nem szólhattam semmit, mert a svájcisapkás belépett a szobába.

Aztán még egy negyedóra sem telt el, s máris elment. (Ezúttal nem hozott magával semmit.) Én meg csak vártam, vajon kijön-e hozzám Magda kisasszony. Rövidesen kijött. És azt mondta: – Én most elmegyek.

Hirtelen összeszorult a szívem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy sose lássam többé. Most már nyugodtan bevallhatom: imáimban nemegyszer kértem az Urat, szabadítson meg tőle, s íme, mikor elérkezett a perc, nyomát sem éreztem az örömnek, inkább a fájdalom keserűsége lett úrrá rajtam.

– Ha tudok, holnap estére visszajövök – folytatta a kisasszony, mintha kitalálta volna gondolataimat. – És ha mégse jönnék – mondta aztán csendesen –, a doktor úr – (Kálmán öcsémet nevezte így, aki, mint már említettem, doctor juris volt) – majd intézkedik.

Lám, Magda kisasszony nem hajtogatta, milyen bajban van, s mégis azonnal megéreztem, hogy valami veszedelem fenyegeti. Meg is kérdeztem, mért akarja elhagyni a házat, ahol oltalomra talált. Azt felelte, hogy el kell mennie. Kikísértem hát az előszobaajtóig, ahol hirtelen megállt, s megcsóválta a fejét: – Tetszik látni, milyen vagyok! Kati nénitől el se búcsúztam. – De Kati, mintha megérezte volna, már jött is ki a konyhából. – Hát elmegy a kisasszonyka? – meresztette nagyra a szemét, hogy kabátban látta. Magda kisasszony csak bólintott. Kati meg beletörölte a kezét kötényébe, s azt mondta neki nagyon szépen: – Akkor áldja meg magát a mi Urunk Jézus Krisztus – mire önkéntelenül ráfeleltem, hogy „ámen” –, és kezet akart csókolni a kisasszonynak. Ő azonban gyorsan elkapta a kezét, s megsimogatta Kati arcát. Aztán még annyit mondott: – Még egyszer köszönök mindent – s kilépett az ajtón. Szerettem volna utánaszólni, visszahívni, hogy rárajzoljam homlokára a szent kereszt jelét: védje és óvja őt minden vésztől, bajtól, de akkorra már a kapunál kopogtak bicegő lépései.

 

Bizony, szinte már szokatlannak tűnt, hogy egyedül vagyok a lakásban. S ne higgye senki, hogy aznap este könnyebb szívvel aludtam el. Milyen kiszámíthatatlan Isten akarata: mindeddig azért nem leltem nyugodalmat, mert Magda kisasszony a lakásban tartózkodott, most pedig amiatt került el az álom, mert tudtam, hogy a hálószobában üres a vetett ágy.

Éjszaka pedig ördögökkel álmodtam. Ez még csak egyszer fordult elő, kispap koromban, mikor a szemináriumban egy húsvéti lelkigyakorlaton Páter Zenthe oly élénk színekkel ecsetelte a Sátán cselvetéseit és fondorlatait, hogy valamennyien lúdbőrző háttal s dermedt tagokkal reszkettünk a templom padjaiban. És másnap reggel több társam bevallotta, hogy álmában – akárcsak nekem – megjelent a Gonosz.

Most az ördögök – igazi lópatás, kecskeszarvas ördögök, ahogy a középkori miniatúrák ábrázolják – Magda kisasszonyra leselkedtek egy sűrű erdőben. Én egy dombon álltam, kezemben az Oltáriszentséggel, s láttam jól, ahogy a kisasszony gyanútlanul közeleg az irtás széléhez, ahol az ördögök lapulnak. Kiáltani szerettem volna, hogy figyelmeztessem, de nem jött ki hang a torkomon. Erre futásnak eredtem, ami – tekintettel hajlott koromra – nem csekély megerőltetésembe került, hogy az Oltáriszentséggel megvédelmezzem a gonoszoktól, de az indák rácsavarodtak a bokámra, a tüskék belekapaszkodtak reverendámba, s még a fák ágai is mintha úgy hajladoztak volna a szélben, hogy utamat állják. Megfeszítettem minden erőmet, de hasztalan, sehogy sem tudtam utolérni a kisasszonyt, aki bicegve ugyan, de fürge léptekkel haladt a fák között. S közben láttam – olyan élesen, mintha közvetlenül mellettem lettek volna – a sátánivadékok vicsorgó pofáját, kilógó nyelvét, hegyes fogait. Még az sem kerülte el figyelmemet, ahogy farkuk végén a szőrcsimbók remegett a visszafojtott izgalomtól. Már csak néhány lépés választotta el Magda kisasszonyt az irtás szélétől, amikor egyszerre hátranézett s megpillantott. Fejét félrehajtotta, s szelíden csodálkozva nézett rám, én pedig feléje nyújtottam az Oltáriszentséget, hogy távol tartsam tőle a gonoszokat, de már késő volt, az egyik kiugrott a bokorból, s karmos mancsával megragadta a kisasszony gyenge vállát. Abban a pillanatban visszatért a hangom, felkiáltottam a borzalomtól s felébredtem. Hálóingem csupa víz volt a rémület verítékétől.

Nem is aludtam már el, mert hajnalodott. És aznap reggel, miután befejeztem a prédikációt, így szólottam híveimhez a szószékről: – Most pedig imádkozzunk hős honvédeinkért, akik drága hazánkat és szent hitünket védelmezve, életüket kockáztatják a harctereken, és minden testvérünkért, kit valaminő veszedelem fenyeget. Könyörögjünk az Úrhoz, óvja életüket, és mentse meg lelküket. Mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is… – És térdre ereszkedtem én is, úgy mondtam el híveimmel együtt az imádságot.

A délelőtt nagy részét az irodában töltöttem káplánommal. S bár igyekeztem minden figyelmemet hivatalos teendőinkre összpontosítani, többször megkísértett az incselkedő kívánság, hogy azt mondjam neki: tessék, gyere be, nézz körül a lakásban, lásd a magad szemével, hogy nincs itt senki. Hisz addig, ahányszor együtt voltam vele, sose tudtam megszabadulni a szorongástól, hogy minden óvatosságom ellenére mégis megsejtett valamit. S nem tagadom, most jó érzés volt, hogy nyugodtan nézhettem a szemébe. De ahogy eszembe jutott Magda kisasszony, egyszerre megint elkomorodtam, s már ennek sem tudtam örülni.

Mielőtt ebédelni mentem, benyitottam a konyhába. Kati a hokedlin kuporgott, kezében rózsafüzérrel, s láttam, hogy a szeme vörös a sírástól. Nem szóltam semmit, de mikor behozta a levest s felsóhajtott: – Édes Jézusom, vajon a kisasszonyka ma hol ebédel? – és könnyek gyűltek a szemébe, azt mondtam neki: – Ne sírj, Magda kisasszony visszajön. – Erre még jobban sírni kezdett, majd kezefejével elmázolta arcán a könnyeket, s úgy kérdezte: – Visszajön? Biztosan visszajön?

Bár eddig is láttam, mennyire ragaszkodik a kisasszonyhoz – nem is értem, mivel babonázhatta meg így, hisz sosem kedvelte az idegeneket, azt mondta mindig, hogy csak sarat és port hoznak a lakásba, és lehamuzzák a szőnyeget –, azért meglepődtem, hogy így sír-rí utána. Meg is kérdeztem, mért siratja úgy, mikor alig néhány napja ismeri. – Hát tudom én? – mondta még mindig hüppögve. – Talán mert olyan szelíd a lelkem, mint Szent Terézke.

Ezen bizony elcsodálkoztam, mert én nem ilyennek ismertem a kisasszonyt. Inkább morcos volt és kiszámíthatatlan. De aztán eszembe jutott a mosolya, amitől olyan lágy és kedves lett a tekintete. Bizony, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem a kisasszonyt.

Úgy terveztem, hogy szokásomhoz híven, ebéd után ledőlök egy kicsit. De hiába örültem már előre a rég nem élvezett pihenőnek, sehogy sem tudtam elszundítani. Csak forgolódtam a heverőn, s egy idő múlva fel is keltem, de valahogy akkor sem találtam a helyem a lakásban. Egyszerre eszembe jutott, voltaképp nem is tudom, bezárta-e Magda kisasszony a hálószoba ajtaját. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Erre felhajtottam reverendámat, s letérdeltem a kulcslyuk elé. Nehogy azt higgye az olvasó, hogy kíváncsiskodni akartam, csupán szerettem volna látni a hálószobámat, ahová már több mint egy hete nem tehettem be a lábam.

A szobában igen szép rend volt; Magda kisasszony szemmel láthatólag semmit sem mozdított el a helyéről. A titokzatos ládát azonban s a csomagokat, melyeket a svájcisapkás hozott, nem láttam sehol, pedig elsősorban ezek érdekeltek. Igaz, hogy a kulcslyukon át csak a szoba közepét lehetett látni.

Elnézelődtem volna még egy darabig, de nem akartam, hogy Kati esetleg bejöjjön, s félreértse érdeklődésemet. Feltápászkodtam hát, s elhatároztam, hogy kihasználom az alkalmat, és sétálok egy kicsit. Fogtam is mindjárt a breviáriumot, s szóltam Katinak, hogy járok egyet. Igen szép idő volt, ami október közepén már elég ritkaság; a nap olyan kellemesen sütött, hogy szinte melegem volt a felöltőben.

A plébániától nem messze lévő kis térre igyekeztem, ahol gyakran üldögéltem, tavasszal és ősszel a simogató napfényben, nyáron pedig a gesztenyefák árnyékában, s figyeltem a nevelőnők felügyelete alatt játszadozó gyermekeket, akik úgy csipogtak és ugrándoztak, mint a verebek. Azért is szeretem ezt a környéket, mert sokban hasonlít a kedves vidéki kisvárosokhoz, ahol gyermekkoromat s életem nagy részét töltöttem. Errefelé csupa kertes ház van, az utcákat fák szegélyezik, s a villamos csörömpölése sem zavarja a csendet. Az emberek is barátságosabbak, közvetlenebbek, mint Pesten, mintha az itt lakók valamennyien egy nagy családhoz tartoznának. Nemegyszer megfigyeltem, hogy ha új gyerek jön a térre, a többiek mindjárt maguk közé fogadják. S ugyanígy a nevelőnők is új társnőjüket. Ami persze érthető is, hiszen ebben az úri kerületben nem kell attól tartaniuk, hogy hozzájuk nem illő társaságba keverednek.

Ez a tér mindig a békesség nyugodt szigetét jelképezte számomra, még a háború súlyos esztendeiben is. Mint már említettem, Isten keze a mi környékünket mindaddig megóvta a bombázásoktól; a háborúra nem is emlékeztetett más, csak a sziréna a tér sarkán lévő emeletes villa tetején. Talán annak köszönhettük ezt, hogy a templom tornya magasan kiemelkedett az apró házak közül, bár az ugyancsak jól látható városmajori templom emlékezetes barbár bombázása mindenkit figyelmeztethetett, milyen szörnyűségekre képesek ellenségeink. Mindazonáltal bíztam az Úr végtelen kegyelmében, hogy ettől a keserű pohártól megkímél engem s híveimet.

Mondom, a téren eltöltött órák életem kedves, békés emlékei közé tartoznak. Mégis, aznap hiába igyekeztem figyelmemet a jól nevelt gyermekekre vagy a bokrok közt ugrándozó feketerigókra terelni. A langyos napocskát sem tudtam élvezni, s a pad körül heverő, színpompás levelek sem okoztak olyan örömet, mint máskor, mikor ezekben is a Teremtő bölcsességét és hatalmát csodáltam. Hiába nyitottam ki breviáriumomat is, gondolataim minduntalan elkalandoztak. Az jutott például eszembe, hogy Magda kisasszony egyszer jelenlétemben kérte meg Kálmán öcsémet, hozzon neki másnap egy fésűt. Mert hogy azt elfelejtette beletenni a táskájába. És most arra kellett gondolnom, honnan menekülhetett szegény apátlan-anyátlan árva, hogy még fésűt sem hozott magával?

És akkor nagyon elszégyelltem magam, mert úgy éreztem, túlságosan kemény volt a szívem iránta. Vajon megbizonyosodtam-e minden kétséget kizáróan, hogy valóban bűnös-e? És nem azt tanítja-e az Írás is: ne ítélj, hogy ne ítéltessél?

Nem, mondottam akkor magamban, nincsen jogom pálcát törni felette. Nincsen jogom még gondolatban sem megbántani azzal, hogy bűnösnek bélyegezzem. Hiszen olyan kedvesen mondta: „Azért ne tessék haragudni rám…” Beszélhet így valaki, aki valóban bűnös?

Ma már, elcsendesedett szívvel, s oly tények ismeretében, melyekkel az olvasó csak a későbbiek folyamán ismerkedik majd meg, tudom jól, hogy a szeretet adatta meg velem akkor e felmentést. Mert bizony Magda kisasszony valóban bűnös volt, még szegény, szerencsétlen öcsémnél is bűnösebb. És újra csak rá kell eszmélnem, mennyire igaza volt a mi Urunk Jézus Krisztusnak, mikor a szeretet parancsát nevezte a nagy parancsolatnak, ahogy az Máté evangéliumában áll. Mert ha a hit hegyeket mozgat, úgy a szeretet még ennél is többre képes: úrrá tud lenni mindenen, még a józan észen s a megfontolt mérlegelésen is. Amire talán a magam példája is jó bizonyíték. Hiszen bármennyire hihetetlennek tűnik, nem tagadom, Magda kisasszony befészkelte magát a szívembe, akármennyi bajt és keserűséget okozott is. Hiába, úgy látszik a szív és az értelem más-más sínpáron haladnak. S mikor hazafelé indultam a térről, önkéntelenül is meggyorsítottam lépteimet, mert azt reméltem, hogy Magda kisasszonyt esetleg otthon találom.

Ezen reményem azonban nem vált valóra. Várnom kellett hát tovább, az estszürkületig. S bevallom, nagyon nehezemre esett a várakozás. Nem leltem helyem a lakásban, legszívesebben kimentem volna az utcára, hogy fel-alá sétálva várjam be Magda kisasszony érkezését, amit ugye, mégsem tehettem volna meg feltűnés nélkül.

Aztán leszállt az este, s én az ebédlő nagy ablakánál álltam, ahonnan jól lehetett látni az utcát, s egyre csak imádkoztam. – Uram – mondogattam –, hallgasd meg a te szolgád szavát. És segíts azokon, akik talán önhibájukon kívül veszedelembe keveredtek. Én ismerem testvérem lelkét, s tudom, hogy nem megátalkodott gonosz, csak tévelygő szerencsétlen, akinek nem nyílt ki a szeme a Te világosságodra. S ha leányod szívét nem is ismerhetem ennyire, látom, hogy a tisztaság csillaga ragyog a homlokán. Segíts, Uram és Teremtőm a Te gyarló szolgádnak, segíts a Te végtelen kegyelmeddel, és óvd meg azokat, akik közel állnak a szívéhez, minden bajtól és veszedelemtől. Segíts rajtuk, hisz talán épp ezáltal térnek majd meg Hozzád.

Aztán egyszerre feltűnt Magda kisasszony vékony alakja a sarki lámpánál; lassan jött, bicegve, a kabátot fázósan összehúzta magán, s az örömtől és a megkönnyebbüléstől csaknem könnyek szöktek a szemembe, úgy adtam hálát az Úrnak, akinek bölcsességét és jóságát mi, földi halandók, sosem tudjuk eléggé értékelni.

 

Nem is mondottam még, hogy mindez egy szombati napon történt, 1944. október 14-én. Másnap tehát vasárnap volt, szép, napsütéses őszi vasárnap. Miközben a déli énekes misét celebráltam, kedvtelve figyeltem, ahogy a napsugár megvilágítja a színes üvegablakokat. Az oltártól jobbra Szent György viaskodott a sárkánnyal, balra Szent László királyunk támaszkodott félelmetes csatabárdjára. Ez utóbbi – a nemes Lampérth-család kegyes adománya, akik nemzedékek óta a csodatevő királyt tisztelték névadójukként – különösen sikerült alkotás volt. A pogányverő lovag arcán egyaránt tükröződött a jóságos nemesség s a bátor férfiasság.

Mise után igen békés hangulatban üldögéltem a fogadószobában. Ezen a verőfényes, szép vasárnap délelőttön oly távolinak tűnt minden baj és keserűség. Szeretett fővárosunkat immár két hete nem érték bombatámadások, s az előző napi nagy izgalom hullámai is elcsendesedtek már szívemben. Nem szégyellem bevallani: jólesett tudnom, hogy a háló zárt ajtaja mögött nem üres a szoba. Lám, gondoltam, ahogy a karosszékben üldögéltem s élveztem a szobába besütő napocskát, milyen felesleges gondokkal és bánattal zaklatni magunkat: az Úr kegyes keze mindent eligazít. És hálatelt szívvel gondoltam a Mindenható bölcsességére, ki úgy teremtette az embereket, hogy a rosszról könnyen és szívesen megfeledkeznek.

Olyan jó volt így békésen üldögélni, s várni, hogy Kati feltálalja az ebédet. Egyik kedves hívem egy pár rántani való csirkével örvendeztetett meg, ami elég nagy ritkaság volt abban az időben. Nyugalmas töprengésemből egyszerre Kálmán öcsém ideges csengetése riasztott fel. Örömmel mentem elébe, mivel már napok óta nem láttam, de meglepődtem zilált külsején. Kalap nem volt a fején, és sálját is csak úgy kutyafuttában tekerhette a nyaka köré, mert az egyik vége kilógott a kabátból. – Nyisd ki a rádiót! – parancsolt rám lihegve, ő pedig megzörgette Magda kisasszony ajtaját, aztán mindjárt elnyúlt az egyik fotelban, s hörögve szedte a levegőt.

A rádió épp abban a pillanatban szólalt meg, amikor a kisasszony csodálkozó arccal, fésületlenül megjelent az ajtóban. (Hálóingben volt, arra terítette nagykabátját.) S le sem tudom írni megdöbbenésemet, mert mindjárt az első mondat úgy hangzott, hogy a Német Birodalom elvesztette a háborút.

A további szövegre nem emlékszem szó szerint, de nyilván nem is szükséges ismertetnem az olvasóval Főméltóságú Kormányzó Urunk szózatát, hiszen azt még bizonyára senki sem felejtette el. Csak annyit írok, hogy mindhárman feszült figyelemmel hallgattuk végig, még Kálmán öcsém is, aki pedig – mint később kiderült – egyszer már hallotta a proklamációt.

Mikor a hős katonáinkhoz intézett legfelsőbb parancs is elhangzott, egy pillanatig néma csend lett a szobában, csak öcsém asztmás lihegése hallatszott. Aztán egy induló harsant fel a rádióban, mire Kálmán rám mordult, hogy halkítsam le. Előkotorta gyufáját, s mit sem törődve rosszalló pillantásommal, meggyújtotta félig szívott szivarját, melyet egész idő alatt idegesen rágcsált. – Na? – fordult aztán Magda kisasszonyhoz.

A kisasszony mind ez ideig az ajtófélfához támaszkodva állt. Most odajött hozzánk ő is, s nem törődve – enyhén szólva – furcsa öltözékével, leült az egyik fotelba, de nem szólt egy szót sem.

– A marhák! – hördült fel ekkor Kálmán öcsém. – Most jönnek rá, hogy elvesztették a háborút! Amit minden utcaseprő már évek óta tud, arra a kormányzó úrnak most kell rájönnie!

– Kicsit hirtelen jött – szólalt meg Magda kisasszony, aki eddig az asztalterítő rojtjaival játszadozott idegesen. – Persze – mondta Kálmán –, mert ezek az ökrök vagy nem csinálnak semmit, vagy kapkodnak. – És mit szólnak ehhez a németek? – kérdezte ekkor Magda kisasszony csendesen, mire öcsém megint csak felhördült: – Kit érdekel, hogy mit szólnak? Le vannak csinálva! – (Elnézést kell kérnem az olvasótól ezért a szóért, de mint már jeleztem, lehetőleg változtatás nélkül szeretném visszaadni szegény öcsém szavait, mivel úgy hiszem, hogy csak így nyerhetnek tiszta képet róla.) – Gondolja? – kérdezte Magda kisasszony, s nem láttam, hogy megbotránkozott volna ezen a parlagi kifejezésen. S azt mondta még, nem hiszi, hogy ilyen simán megy majd a dolog.

– Épp maga kishitű? – mérgelődött Kálmán öcsém. – Épp maga? – És kifejtette, hogy a németek minden bizonnyal igyekszenek majd minél gyorsabban kitakarodni az országból, hisz csak így kerülhetik el, hogy a magyar alakulatokkal is fel kelljen venniük a harcot.

Magda kisasszony ekkor elengedte a terítő rojtjait, s elhúzta a száját: – Ennyire bízik a magyar hadseregben? – Nézze – felelte öcsém –, ezek állatok mind, az egész tisztikar, de tenyészállatok, akiket arra idomítottak, hogy engedelmeskedjenek. S az öregnek – (a Kormányzó Urat illette ezzel a tiszteletlen kifejezéssel) – bizonyára engedelmeskednek is. Ha eddig vakon követték, mért épp most hagynák magára, amikor végre megjött az esze? – Épp azért – mondta a kisasszony, de öcsém csak legyintett, hogy nem ismeri ezeket az egyenruhás majmokat. Egész életükben feltétlen engedelmességhez szoktak, s ha az eszüket nem is tudják használni, erről nem feledkeznek meg. – Majd meglátjuk – vonogatta a vállát Magda kisasszony, majd megkérdezte: – És a nyilasok? – Mire Kálmán öcsém néhány olyan jelzőt használt a nyilaskeresztes párt tagjaival kapcsolatban, melyeknek leírásától végképp el kell tekintenem.

Még vitatkoztak egy darabig, miközben öcsém a finnek példáját emlegette, Magda kisasszony pedig azt bizonygatta, hogy mindenre fel kell készülni, nemcsak a legkedvezőbb eshetőségekre. – Hagyja már abba! – kiabált rá akkor Kálmán. – Ahelyett hogy örülne, az ördögöt festi a falra! – Én nem örülök? – kérdezte a kisasszony csodálkozva. – Miből gondolja, hogy nem örülök? – Hisz úgy ül itt, mint egy faszent – mérgelődött öcsém. Erre Magda kisasszony elnevette magát, s azt mondta: – Látja, ebben igaza van. – Aztán hozzátette: – Úgy látszik, engem már úgy elrontottak, hogy örülni se tudok igazán. Pedig lassan ideje lesz megtanulni. – Majd hirtelen hozzám fordult: – És a tisztelendő úr mit szól ehhez? – Azt feleltem, én mindebből csak annyit értek, hogy végre békesség lesz megint ezen a földön, amiért áldassék az Úr szentséges neve.

– Ez aztán az ész! – gúnyolódott Kálmán öcsém, majd igyekezett meggyőzni a kisasszonyt, hogy valakikkel – nem értettem, kikről van szó – azonnal fel kell venni a kapcsolatot. Magda kisasszony viszont azt mondta, hogy várják meg Fricit, addig ne csináljanak semmit. (Az olvasó kedvéért megjegyzem, hogy – mint később megtudtam – a svájcisapkás fiatalembert hívták Fricinek.)

Még akkor is ezen vitatkoztak, amikor váratlanul megszólalt a csengő. A nagy örömben bizony megfeledkeztünk az óvatosságról. Magda kisasszony azonnal felpattant, s eltűnt a hálószobában. De csak a sekrestyés volt, aki azt kérdezte, ne húzza-e meg a harangokat. Ezt persze nem engedhettem meg, mivel sem az egyházi, sem az állami hatóságoktól nem kaptam utasítást. Pedig milyen szép is lett volna zúgó harangszóval köszönteni a békét! Mert lám, gondoltam akkor, milyen fenséges és csudálatos a békesség: örömet hoz mindenkinek. Az édesanyák és hitvesek annak örvendeznek, hogy szeretteik hazatérnek a harcterekről. Kati bizonyára arra gondol, hogy végre megszűnik a jegyrendszer – sose ismerte ki magát a sok szelvény között –, és nem lesz többé gondja, hogy mit főzzön ebédre. Kálmán öcsémnek, aki országunk kormányzatával ellentétben mindig ellenezte a háborút, most nyilván ismét szép reményei lehetnek pályáján. Magda kisasszonynak pedig a szabadulást hozza meg a béke, hogy ne kelljen többé bujkálnia. És nekem, igen, nekem a nyugodalmamat adja vissza, éjszakáim és nappalaim nyugalmát, háborítatlan lelkiismeretemet. Íme, mennyi öröm és mily boldogság, és mindennek közös neve van: béke.

 

Mennyi öröm és mily boldogság, s hogy semmivé lehet mindez egy pillanat alatt! Alig néhány órával azután, hogy a rádióban elhangzott a szentséges szó: béke, ismét súlyos gondok árnyékolták előbb még örömtől repeső szívünket. Isten kifürkészhetetlen akaratából még mindig nem ragyoghatott fel a békesség csillaga sokat szenvedett, drága hazánk felett. Nincs jogom bírálni országunk vezetőinek cselekedeteit, de nem tagadom, hogy elkomorult lélekkel hallgattam az új nemzetvezető hadparancsát. Az előbbi szépséges remények után ez lett a keserves valóság. Bizony, ilyenkor érezzük csak igazán, milyen könnyebbség, hogy a súlyos órákban van kihez fordulnunk, s a gyarló emberi eszünknek amúgy is megoldhatatlan problémák elől van kihez menekülnünk. Ó, hogy szerettem volna átültetni hitemet szegény testvérem szívébe is, aki gondoktól redőzött homlokkal hallgatta a hadparancsot. Sípoló lélegzete egyik-másik mondat után hörgésbe fulladt, halántékán ceruzavastagságra duzzadt az ér, a vér még szemefehérjét is elöntötte, úgyhogy attól tartottam, megüti a guta felindulásában. Milyen szívesen mondottam volna neki: Az Úrhoz fordulj, testvérem, hisz egyedül Ő csillapíthatja le háborgó lelkedet. Mert aki Beléje veti bizodalmát, sosem csalatkozhat, és tudja, hogy semmi sem történik ebben a világban, ami nem az Ő akaratát szolgálja. Ezt mondottam volna, de nem mertem szólani, mert tudtam, hogy szavaimmal csak szítanám indulata lobogását. A vulkán így is kitört; alig hallgatott el a rádió, borzalmas szitkok és szidalmak áradata zúdult szegény öcsémből. Meg sem kísérlem visszaadni szavait, de kérem az olvasót, tudja be mentségére, hogy csak féktelen dühe szülte e rettentő káromlásokat.

Magda kisasszony ugyanakkor csukott szemmel ült a fotelban, s ha szempillája nem rezdül meg olykor idegesen, azt hihette volna az ember, hogy alszik. Kálmán öcsém szitkozódását is némán hallgatta, mintha gondolatai egészen másutt járnának. Csak akkor szólalt meg, amikor öcsém szinte durván ráförmedt: – Mikor mondja már, hogy „ugye megmondtam”? – Erre azt felelte: – Mért mondjam? Azzal nem segítünk semmit. – De csak mondja! – kiabált Kálmán. – Csak mondja, hogy megint magának volt igaza! Mondja, hogy ökör vagyok! Mert az vagyok: hülye barom, aki még mindig nem tanulta meg, hogy ennél ocsmányabb szemétdomb nincs a világon, mint ez az ország. – Mért szidja az országot? Szidja csak saját magát – mondta Magda kisasszony hűvösen. – Szidom is – tajtékzott öcsém. – De az ország is megérdemli a sorsát. Hol van akár csak egyetlen ember is, aki fogna egy kézigránátot, és bevágná a stúdióba, hogy végre csend legyen? – El se jutna odáig, már a kapuban lelőnék – mondta erre a kisasszony. – És aztán? – dühöngött Kálmán. – Úgyse lehet itt mást csinálni, mint megdögleni. Hát legalább dögöljünk meg becsülettel. – Ekkor a kisasszony is méregbe jött: – Nagyon könnyen dobálódzik az emberek életével. Lehet különben – tette hozzá csípősen –, hogy maga úgy érzi, megérett már a kukacoknak, de nekem még eszem ágában sincs megdögleni, érti? – Aztán gyorsan erőt vett magán, s azt magyarázta, hogy a helyzet ugyan nem rózsás, de azért kár elkeseredni. Az oroszok már Debrecennél vannak, egy-két hónap, s vége ennek a kutyakomédiának. Öcsém csak legyintett: – Egy-két hónap alatt kiirtanak ezek mindenkit, akit csak lehet. – Magda kisasszony ekkor gúnyosan elmosolyodott: – Épp maga kishitű? – kérdezte ugyanúgy, mint néhány órával azelőtt öcsém. – Épp maga?

Megvallom, én szóhoz sem jutottam ebben a vitában. A rádió közben egyre harsogott, egyik felhívás követte a másikat, s valamennyi arról szólt, hogy ki kell tartani a végső győzelemig. Ez szép gondolat volt, hisz melyik becsületes magyar szíve ne dobbant volna meg a reménytől, hogy visszaállíthatjuk ezeréves határainkat, a Kárpátoktól koszorúzott Nagymagyarországot, csak ne került volna a győzelem annyi áldozatba, oly tengernyi könnybe és vérbe. Bizony, a magamfajta gondolkodó ember már-már kísértésbe esett, hogy feltegye a kérdést, nem felelt volna-e meg inkább a Mindenható akaratának, ha a békés életet választjuk a dicsőséges, de keserves harc helyett? Az ilyen gondolatokat azonban leghelyesebb száműzni, hisz csak megzavarják az elmét, ahelyett hogy nyugalmat hoznának. Bizalommal kell viseltetnünk Istentől rendelt elöljáróinkkal szemben; bizonyára ők tudják a legjobban, hogyan irányítsák sorsunkat.

Ahogy így eltöprengtem, szinte nem is figyeltem öcsém és a kisasszony vitájára. Egyszerre azonban hallottam, hogy azt mondja Kálmán csendesen: – Úgy hiszem, jobb, ha elmegyünk innen. – Miért? – kapta fel a fejét Magda kisasszony. Öcsém nem tudott felelni, köhögési roham vett erőt rajta, kezét a szája elé kapta, s háta megrándult, ahogy fuldokolva küszködött. A kisasszony idegesen dobolt az asztalon, s meg sem várta, míg Kálmán megtörli a száját zsebkendőjével. – Csak nem mondta el mégis? – kérdezte gyanakodva. Öcsém még mindig nem jutott szóhoz, az arca vérvörös volt, s csak bólintott. – De hisz megbeszéltük, hogy hallgat! – csattant fel Magda kisasszony. – Olyannak látszott a helyzet, hogy helyesebbnek tartottam, ha mégis elmondom – mentegetőzött Kálmán. – Mindenki azt mondta, hogy már csak egy-két nap van hátra. És tudni akarták, kire lehet számítani. – Istenem, hogy lehet egy felnőtt ember ilyen hülye! – kapott a fejéhez a kisasszony. – És mindent elmondott? Mindent? – Kálmán lehajtotta a fejét. Magda kisasszony arca egészen eltorzult, s láttam, hogy az ajkába harap. – Mért nem ment mindjárt a Nagykörútra, és doboltatta ki! – sziszegte. És egyszerre, mintha eszét vesztette volna, kitört: – Hülye állat! – kiabálta. – Őrült! – Majd hirtelen kezébe temette az arcát, s a vállát rázta a zokogás.

Megdöbbenten figyeltem a dühkitörést, de az sem lepett meg kevésbé, hogy öcsém meg sem kísérelt védekezni. Összeroskadva ült a karosszékben, maga elé meredt, anélkül hogy a fejét egyszer is felemelte volna. (Meg kell jegyeznem, hogy annak idején nem egészen értettem egyikük viselkedését sem, s nyilván így lesz az olvasó is. Mégis igyekeztem lehetőleg pontosan visszaadni szavaikat, hiszen a későbbiek folyamán – sajnos – mindenre fény derült, s erről a megfelelő időben majd az olvasó is tudomást szerez.)

Magda kisasszony egyszerre kiegyenesedett. Kezével az asztalra támaszkodott, s száraz hangon mondta: – Most már mindegy. Azonnal mennünk kell. – Tudja Frici címét? – kérdezte Kálmán. A kisasszony megrázta a fejét. – Hát akkor? – csodálkozott öcsém. – Valamit majd csak kitalálunk – mondta Magda kisasszony nagyon határozottan. – Itt egy percig se maradhatunk. – Öcsém összeráncolta a homlokát, majd felragyogott az arca az örömtől. – Tudom már – kezdte, de a kisasszony hirtelen félbeszakította: – Várjon! – És félreérthetetlenül rám pillantott.

Nem tagadom, nagyon rosszulesett, hogy megint titkolóznak előttem, s épp ezért – nem is igyekezve titkolni sértődöttségemet – azt mondtam, ha terhükre vagyok, ki is mehetek. Inkább azonban ők mentek be a hálószobába, s engem magamra hagytak.

Amíg egyedül voltam, igyekeztem megfejteni mindannak az értelmét, amit hallottam, de bizony hasztalanul. Inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy valami nagy veszedelem lebeg mindnyájunk felett. Aztán, emlékszem, azon töprengtem, milyen furcsák is az emberek. Például Magda kisasszony: olykor olyan kedves és jóságos, hogy egyetlen mosolyával belopja magát a szívembe, máskor meg mintha épp arra törekedne, hogy eltaszítsa magától szeretetemet. Hiába, gondoltam, a kiegyensúlyozottságot csak az istenfélő lelkek ismerik. (Mert hogy Magda kisasszony is az lett volna, annak mindaddig semmilyen jelét nem adta.)

Soká azonban nem gondolkozhattam, mert öcsém egyszer csak kinyitotta az ajtót, s rám szólt, hogy menjek be. Magda kisasszony már kabátban ült az asztalnál, mellette kis bőröndje s egy hatalmas, viharvert hátizsák volt, melyet addig sosem láttam.

– Mi most elmegyünk – mondta Kálmán öcsém, mire nem tudtam mást felelni, mint azt, hogy történjék minden Isten akarata szerint. Öcsém idegesen áttolta a szivart a szája másik sarkába, s rám mordult, hogy most az egyszer ne Isten akaratával törődjek, hanem próbáljam a magam fejét használni. Mert komoly dologról van szó. Lehet, hogy őket már néhány óra múlva keresni fogják. – Kik? – kérdeztem meglepetten. Kálmán öcsém nagyot sóhajtott. – A kedvesnővérek a szeretetházból! – mondta dühösen. Megkértem, ne ízetlenkedjék, hanem beszéljen komolyan, ha tényleg komoly dologról van szó, amit különben magam is sejtek. – Na jó – mondta erre csendesebben –, a rendőrség keres majd.

Mondanom sem kell, hogy a rémület jeges keze markolta meg szívemet. Hatvanhat esztendőt megéltem, és soha, de soha semmi dolgom nem akadt a rendőrséggel. Sőt, még csak eszembe sem jutott, hogy tartsak tőlük. Inkább nemegyszer kedvtelve nézegettem a nyalka egyenruhás, szép szál magyar legényeket. S most mégis megremegtem a félelemtől. Nemcsak magamra gondoltam, hanem arra is, mit szólnak majd ehhez a híveim? És Püspök Urunk?

– Most jól figyelj! – szólt rám Kálmán öcsém. – Ha megkérdezik, itt volt-e Magda kisasszony, mit mondasz? – Mit mondhatnék? – válaszoltam csodálkozva. – Csak nem tagadhatom le az igazságot? – Mire öcsém dühösen az asztalra csapott: – Mondtam, ugye, megmondtam, hogy ilyen hülye! – Értsem meg végre, folytatta, hogy nem babra megy a játék. Ha bevallom, hogy Magda kisasszony itt rejtőzött, elvisznek, és soha többé nem látom meg a napvilágot. E szörnyű fenyegetéstől először szólni sem tudtam, de aztán összeszedtem magam, s újra csak azt feleltem, hogy ha darabokra tépnek, ha agyonvernek, akkor se mondhatok mást, mint az igazságot. – Meg is érdemelnéd – morogta Kálmán, de akkor Magda kisasszony közbeszólt, hogy ő csak hallgasson. Aztán kedvesen – milyen gyorsan változott a kedélye! – azt magyarázta: senki sem kötelezhet, hogy a biztos pusztulásba rohanjak. – Kisasszony – feleltem erre –, engem az igazmondásra maga a Teremtő kötelez, s ez alól nem menthet fel senki. – Látja, hogy reménytelen – szólt közbe Kálmán, de a kisasszony nem is figyelt rá. Kérte, fontoljam meg még egyszer: ha bevallom, hogy ő itt lakott, jóvátehetetlen bajt zúdítok a fejemre. Pontosan emlékszem, azt, hogy jóvátehetetlen, igen erősen hangsúlyozta, s nincs mit szégyellenem, hogy ettől ismét megremegtem. De aztán a szent vértanúk példájára gondoltam, akiket semmilyen gyötrelem sem bírhatott rá hitük megtagadására, s ismét megmondottam, hogy nem tehetek hamis tanúbizonyságot. – Akkor nincs más hátra, magunkkal kell vinni – fordult a kisasszony öcsémhez, mire ő nagyon dühösen nézett rám. – És Kati? – kérdezte aztán. – Te jó Isten! – sóhajtott Magda kisasszony. – Na mindegy, hívja be. – S mikor Kati bejött, ezt mondta neki: – Mi most elmegyünk, Kati néni, s magunkkal visszük a tisztelendő urat is. Aztán valószínűleg rendőrök jönnek majd, és megkérdezik, ki lakott itt az utóbbi időben. Mit mond nekik? – Kati először nagyon zavartan pislogott, aztán megkérdezte, mit kell mondania, mire a kisasszony elmosolyodott. Közbe akartam szólni: ne vigyék bűnbe az öregasszonyt, de Kálmán rám förmedt, hogy fogjam be a szám. S kioktatta Katit, mondja azt a rendőröknek, hogy soha senki nem lakott itt rajtam kívül. Én meg elutaztam az unokahúgomhoz Szekszárdra. – Mit mondasz hát? – szólt rá erélyesen. Kati előbb lopva rám pillantott, aztán így felelt: – Nem lakott itt senki, kérem, csak a plébános úr meg én. És a káplán úr jár ide mindennap, de ő nem lakik itt, tessék csak megkérdezni tőle. A plébános úr pedig elutazott a Gizella nagyságához, Szekszárdra.

– Több esze van, mint neked! – mordult rám Kálmán, miután Kati kiment. Aztán azt mondta, hogy készüljek. – Nem készülök – feleltem –, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok. – Micsoda? – förmedt rám. – Térj végre észhez! – Kissé sértődötten figyelmeztettem, hogy ne használjon ilyen kifejezéseket. Én különben is eszemnél vagyok, hisz nem a józan ész és a kötelességtudat parancsolja-e, hogy a helyemen maradjak? Mi is lenne a híveimmel nélkülem? Ki misézne, ki oldozná fel a bűnösöket, ki vinne utolsó vigasztalást a haldoklóknak? – És ki csinálja mindezt, ha a tisztelendő urat elviszik? – szakított félbe Magda kisasszony. Gondoljak arra, mondta, ha hirtelen megbetegednék, akkor sem állna meg az élet. Ez igaz is volt, hiszen mi, gyarló teremtményei az Úrnak, hogy is merészelnénk azzal dicsekedni, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Mégis azt kellett felelnem: elöljáróim engedélye nélkül nem hagyhatom el őrhelyemet, ahová állítottak. – Tessék már megérteni – bizonygatta –, hogy háború van. Most minden a feje tetején áll, ilyenkor nem szabad olyan szigorúan ragaszkodni a szabályokhoz. – Márpedig én ragaszkodom – válaszoltam. – Hatvanhat évig mindig ragaszkodtam, s erről ezután sem fogok lemondani. – Írj egy levelet a káplánodnak, hogy hirtelen el kellett utaznod Gizihez – erősködött Kálmán, de megint csak azt feleltem, hogy ilyen levelet nem írhatok, mert nem felel meg a valóságnak. – Akkor ne írj – mondta –, majd megmondja neki Kati. – Magda kisasszony az órájára pillantott, s egyre idegesebb lett. – Ne húzzuk az időt – szólt rám –, tessék végre megérteni: ha ittmarad, be fogják csukni. – Ha viszont velük megyek, folytatta, néhány hét múlva visszatérhetek, és gyóntathatom a híveimet életem végéig. – Hát melyik hasznosabb a Jóistennek? – tette hozzá. – Ide figyelj, Dezső – szólalt meg Kálmán –, ha te nem jössz, nem megyek én se. Itt maradok, és megvárom, amíg értem jönnek és felkötnek. Az orrod előtt fognak felkötni, érted?

Ismertem testvéröcsém konok természetét, s tudtam, hogy képes beváltani fogadalmát. És ekkor nem volt többé erőm ellenkezni. Elsősorban nem a félelem vett rá tehát álláspontom feladására, hanem megint csak a szeretet. Hisz hogyan viselhettem volna el, hogy kedves öcsémnek valami bántódása essék? Nyilván úgy segíthettem neki a legtöbbet, ha nem hagyom el sem jóban, sem rosszban, ahogy ezt szegény jó édesanyánk halálos ágyánál megfogadtam. Amellett igaz ugyan, hogy öreg ember vagyok, napjaim meg vannak számlálva, de e hátralévő rövid idő alatt is csak úgy szolgálhatom a Mindenhatót és híveimet, ha életben maradok, s nem pusztulok el egy sötét tömlöc fenekén. Ki ismeri Isten szándékait, gondoltam, talán épp ezt a rögös utat szabta ki nekem, hogy levezekeljem vétkeimet, s gyenge erőmhöz képest megkíséreljem tévelygő bárányait visszavezetni az Ő nyájába.

 

Csak jóval később, amikor hosszú viszontagságaim után visszatérhettem otthonomba, tudtam meg, hogy szegény öcsém elővigyázatossága korántsem volt felesleges. Kati mesélte, hogy a menekülésünket követő napon, kora reggel négy civil ruhás rendőrnyomozó jelent meg a plébánián, s hiába tagadta ő állhatatosan, hogy valaha is látta a kisasszonyt, felforgatták az egész lakást, még az irodát is. A szekrényekből kiszórták a ruhákat és a fehérneműt, a könyveket átlapozták, még az ágyneműt is kidobálták az ágyból. Aztán elmentek mérgesen – miután Katit megfenyegették, hogy magukkal viszik, mert nem mondta meg az igazat –, de következő éjjel ismét visszatértek, s újra átkutatták az épületet a padlástól a pincéig. Őszintén szólva kissé csodáltam az öregasszony bátorságát, bár helyeselni természetesen nem tudtam, hogy hazugságra vetemedett – ezt meg is mondtam neki –, de azért bíztam a Mindenható irgalmában, hogy e vétket megbocsátja. (Azt hiszem, helyes, ha itt jegyzem meg, hogy ugyanezekben a napokban Kálmán öcsém lakását is átkutatták, s minden írását, még régi peres okmányait is elvitték.)

Mi ezekről természetesen mit sem tudtunk, hiszen a Mária-villában a világtól elszigetelten éltünk. Nehogy azonban azt higgye az olvasó, hogy menedékhelyünk valóban villa volt; az emberek javíthatatlan nagyzolók. A kulipintyó is, melynek egykori tulajdonosa nem átallotta a büszkén csengő Mária-villa nevet adni, voltaképp csak egy víkendház volt, egyetlen szobácskával s akkora konyhával, hogy két ember semmiképp sem fért el benne.

Ezt a házikót Kálmán öcsém néhány hónappal odaköltözésünk előtt vásárolta, hogy befektesse felesleges pénzét. Titokban, úgy hiszem, arra is számított, hogy ha az egyre erősödő repülőtámadások során netalán bombatalálat éri a lakását – ennek bizony mindenki ki volt téve sokat szenvedett fővárosunkban –, átmenetileg legyen hol meghúzódnia. Ezt abból következtettem, hogy elég nagy mennyiségű élelmiszert tárolt a nyaralóban, aminek – mondanom sem kell – jó hasznát vettük.

Nem mondom, nyáron igen kellemes lehetett a kis lak a Széphalom tövében, a nagy kert gyönyörű cseresznye- és diófái között, azonban az októberi hidegek ellen vajmi kevés védelmet nyújtott. Kályha természetesen nem volt benne, egykori tulajdonosa nyilván nem téli tartózkodásra építette. De még ha lett is volna, tüzelnünk nem szabadott, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. (Az ilyen szigorú óvintézkedéseket én különben túlzottnak véltem, hiszen a Mária-villa környékén messze távolban egyetlen ház sem volt.) Így bizony rettenetesen fáztunk. Még szerencse, hogy néhány pokrócot találtunk a házikóban, melyek nemcsak éjjel, de nappal is nagy könnyebbségünkre szolgáltak. Ha ültünk, jó szorosan magunk köré csavartuk a takarókat, s így valahogy el lehetett viselni a hideget. Márpedig szinte egész nap ültünk, kivéve Magda kisasszonyt, aki kénytelen volt egyfolytában az ágyat őrizni. (Hogy miért, azt majd mindjárt elmesélem.)

A szobácska háromszor három méteres lehetett, egyik felét csaknem betöltötte a sarokba állított két emeletes vaságy, s ezeken kívül még egy deszkából összeeszkábált, keskeny szekrény, egy kecskelábú asztal s két fonott szék is volt benne. Elképzelhető, hogy alig tudtunk megmozdulni. Amellett a kis spirituszfőzőt is a szobában állítottuk fel, mert a konyhát más célokra kellett használnunk. Az árnyékszék ugyanis a kert végében volt, tehát nappal nem vehettük igénybe. Ezért ebből a célból a konyhácskába állítottunk egy vödröt, melyet aztán sötétedés után ürítettünk ki. Megvallom, nagyon kellemetlen helyzet volt, hisz mégiscsak egy hölggyel éltünk egy fedél alatt. Eleinte igyekeztem kivárni az estét – s ez sikerült is –, később azonban, nyilván a hideg hatására, nem tudtam már visszatartani magam, s bizony nekem is igénybe kellett vennem a vödröt.

Sajnos még ennél nagyobb nehézségek is akadtak. Mindenekelőtt az alvás. Az egyik ágyat természetesen Magda kisasszonynak engedtük át, így a másikon mi ketten osztoztunk. S bár Kálmán volt a fiatalabb, felajánlottam, hogy én alszom a felsőben, amit el is fogadott, mondván, hogy az ő súlya alatt amúgyis leszakadna. Ez igaz is volt, de elképzelhető, hogy nekem is nehezemre esett a mindennapos tornamutatvány az ágy végére akasztott, imbolygó vaslétrán. Vegye figyelembe az olvasó, hogy alaposan elmúltam már hatvanéves, és serdülő gyerekkorom óta nem kényszerültem semmiféle testi megerőltetésre. Amellett koromsötétben kellett feltornásznom magam az emeletes ágyra, mivel a petróleumlámpát már előbb elfújtuk, hogy le tudjak vetkőzni. Bizony, nem csoda, ha vágyakozó szívvel sóvárogtam otthoni kényelmes fekhelyem után.

Ez a tortúra reggel megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor már világosban kellett elhagynom az ágyat. S bár Magda kisasszony természetszerűleg minden alkalommal hátat fordított, igen kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy hölgy jelenlétében éjjeli öltözékben kell mutatkoznom, még ha felsőtestemet el is takarta a hosszú ujjú, fekete gyapjúpulóver, melyet a hideg miatt éjszakára sem vethettem le. Ezért igyekeztem minél gyorsabban lemászni a létrán, nem törődve a veszedelemmel, hogy esetleg megcsúszom a síkosra koptatott fokokon.

Reggel mindig korán ébredtünk, hiszen az egész napos tétlenkedésben igazán nem fáradtunk el. Miután felöltöztünk, dideregve topogtam, míg Kálmán öcsém elkészítette a reggelit. Bizony csak pótkávét ittunk, tej nélkül, de a forró ital legalább kissé felmelegített bennünket. Aztán becsavartuk magunkat takaróinkba, s vártuk, hogy teljék a nap. Pontosan így történt, ahogy írom; egész nap nem csináltunk mást, mint várakoztunk az estére. Ha felidézem ezt az időt, meg kell állapítanom, hogy a sok kellemetlenség között talán az unalom volt a legnagyobb csapás. Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú lehet egy nap, de még egy óra is. Talán mondanom sem kell, hogy egészen más, ha otthon, egy kényelmes karosszékben üldögélünk, mint mikor ilyen mostoha körülmények között kell várni az idő múlását. Eleinte tízpercenként elővettem ezüst zsebórámat, melyet szegény jó édesapámtól örököltem, de aztán rájöttem, hogy így még nehezebben telik a nap, s erről is letettem.

Természetesen ha jobban felkészülünk száműzetésünkre, hozhattunk volna magunkkal könyveket, hogy legalább némiképp elűzzük az unalmat. Magda kisasszony azonban még arra is alig engedett időt, hogy Kati néhány fehérneműt becsomagoljon nekem s Kálmánnak – öcsém már nem is ment haza –, s máris indulnunk kellett. Először azt mondta a kisasszony, menjünk mi előre, ő majd jön utánunk, de aztán kiderült, hogy a hátizsákot egy ember alig bírja megemelni. (Akkor még nem tudtam, csak feltételeztem, hogy abban lehet a titokzatos csomag, melyet egyik este öcsém a svájcisapkás fiatalemberrel hozott.) Nagy nehezen felsegítettük a zsákot öcsém hátára, de miután néhány lépést tett a szobában, vörös arccal kijelentette, hogy nem bírja. Dugjuk el itt a pincében, ajánlotta, de Magda kisasszony hallani sem akart róla. Végül is ő vette a vállára, s abban maradtunk, hogy együtt megyünk, legalább segítségére lehetünk, ha szüksége van rá. (Előbb azonban még megkért a kisasszony, állítsunk egy virágvázát az ablakba. Ebből Frici tudni fogja, mondta, hogy baj van, s nem jön be a házba.)

Már egészen sötét volt, mikor elindultunk, elöl Magda kisasszony, meggörnyedve a hátizsák súlya alatt, mögötte én, a táskámmal, s öcsém a kisasszony bőröndjével. Utunk a villamosmegállóhoz a kis téren keresztül vezetett, melyről már írtam. Itt meg is pihentünk. Magda kisasszony lihegett a megerőltetéstől, de mégsem engedte, hogy öcsém ismét megpróbálja felvenni a zsákot. – Megy ez – mondta szinte vidáman. Mielőtt ismét elindultunk, még egy pillantást vetettem a piros padra, ahol annyi kellemes órát töltöttem, s szívem összeszorult a gondolattól, hogy ennek a békés életnek mindörökre vége lehet. Pedig ekkor még nem is sejtettem a rám váró megpróbáltatásokat.

A villamosra egyesült erővel tettük fel a zsákot, s attól kezdve a Széll Kálmán térig nyugalmunk volt. Mikor azonban leszálltunk, Magda kisasszony egyszerre megtorpant. – Nézze csak – súgta Kálmánnak, s fejével alig észrevehetően a tér közepe felé intett. A kerek kis épület előtt két egyenruhás, karszalagos férfi cigarettázott. A vállukon fegyver csillogott. Kálmán halkan szitkozódni kezdett. – Most már mindegy – mondta a kisasszony –, ha itt megállunk, annál rosszabb. Én felszállok, de maguk csak akkor lépjenek fel, ha már indul a kocsi. – Azzal máris indult, mert a 83-as épp akkor kanyarodott be a végállomásra. Néhány lépés távolságból követtük, s egyszerre láttam, hogy irányt változtat, s odalép a két egyenruháshoz. – Nem segítenék fel ezt a zsákot? – kérdezte mosolyogva, mire az egyik hátralökte a fegyverét, s a kisasszony hóna alá nyúlt. A kalauz máris csengetett, úgyhogy sietve felszálltunk mi is, de rémülten láttam, hogy a karszalagosok is eldobták cigarettájukat, s felléptek a hátsó kocsi peronjára.

Dobogó szívvel pillantottam Kálmán öcsémre, s észrevettem, hogy ő is nagyon ideges. Félelmünk ez alkalommal azonban indokolatlan volt, mert a fegyveresek a fogaskerekű után leszálltak. Pasarét környékén azonban újabb kalandunk akadt, mert egyszerre csak elaludtak a kocsiban a lámpák, s a villamos zökkenve megállt. Egy szemmel láthatólag italos állapotban levő közkatona, aki addig hortyogva aludt a sarokban, most egyszerre felpattant. – Hajrá! – üvöltötte eltorzult hangon, s a sötétben előretámolygott a vezető felé. Abban a pillanatban valahol a közelben lövések csattantak, mire a katona hasra vágódott, s fekve maradt. Senki sem mozdult, s néhány pillanat múlva hallani lehetett, hogy ismét hortyog. Valaki elnevette magát a sötétben, s egy hang azt morogta: – Már kezdik. – Aztán csend lett, s a sötétség úgy rám nehezedett, mint kisgyermek koromban, mikor este végig kellett mennem a hosszú előszobán, és nem értem el a kapcsolót, hogy meggyújtsam a villanyt. Moccanni sem mertem, bár legszívesebben megfogtam volna mellettem ülő öcsém kezét. A lövések azonban nem ismétlődtek, s csakhamar újra elindult a villamos. (Mikor később elmondtam Kálmánnak, hogy én még a golyók fütyülését is hallani véltem, kinevetett, hogy ne gyulladjak be mindjárt. Pedig én igazán hallottam.)

Ezek után már baj nélkül érkeztünk el a hűvösvölgyi végállomásra – a katonát közben feltámogatták az ülésre, ahol nyugodtan aludt tovább –, s leszálltunk. Most öcsém ment elöl, ő mutatta az utat. Alig hagytuk el azonban a Balázs-vendéglőt, meg kellett állnunk, mert a kisasszony nem bírta tovább a terhet. Akkor megpróbálták, hogy ő fogja a hátizsák egyik szíját, s Kálmán a másikat – így mind a két bőröndöt nekem kellett vinnem –, s így valóban haladtunk is egy darabig. Az út azonban egyre emelkedett, s hallottam, hogy Kálmán öcsém nagyon nehezen szedi a levegőt. Csakhamar ismét meg kellett állnunk, s akkor megint a kisasszony vette hátára a zsákot. Így cserélgették, míg egyszerre azt mondta öcsém, hogy le kell térnünk az országútról. Itt még nehezebben haladtunk, mert a lámpák is elmaradtak, s egy ösvényen botorkáltunk a sötétségben. Magda kisasszony egyszerre halkan felsikoltott, aztán egy tompa puffanás hallatszott. (Látni szinte semmit sem láttam.) – Mi történt? – kérdezte Kálmán riadtan. – A bokám – sziszegte a kisasszony. Odaléptünk melléje, s akkor láttam, hogy a földön ül. Kálmán a kezét nyújtotta, s Magda kisasszony feltápászkodott, de amint ráállt a hibás lábára, ismét visszahanyatlott. Azért megpróbálta még egyszer – hallottam, ahogy megcsikordult a foga –, de képtelen volt lábra állni. – Vigyék be a csomagokat, aztán jöjjenek vissza értem – mondta a fájdalomtól remegő hangon. Kálmán előrement a két bőrönddel – szerencsére már közel voltunk a házhoz –, aztán velem együtt becipelte a zsákot is. El sem tudtam képzelni, mi lehet benne, olyan nehéz volt. Bizony, inkább a földön vonszoltuk, mint vittük.

Miután Magda kisasszonyt is betámogattuk a házba, öcsém gondosan megvizsgálta a zsalukat, jól zárnak-e, aztán meggyújtotta a petróleumlámpát. A kisasszony addigra levetette cipőjét és a harisnyáját, s megdöbbenve láttuk, milyen csúnya a lába. A bokája ökölnyire megdagadt, s már kezdett színesedni. – Van víz? – kérdezte Magda kisasszony, mire öcsém fogott egy vödröt s kiment. A kisasszony akkor rám mosolygott – pedig bizonyára nagyon fájt a lába –, s azt mondta: – Ne tessék keseregni. Nem lesz semmi baj. – Nem tagadom, meghatott, hogy nehéz helyzetében még engem igyekszik vigasztalni, s mikor öcsém behozta a vizet, magam tettem rá a borogatást a lábára. – Ilyen lábbal biztos nem tetszem a tisztelendő úrnak – mondta akkor, de ezért sem tudtam rá igazán haragudni, mert már kiismertem, hogy az ilyen illetlen beszéd mellett is jószívvel viseltetik irántam.

Amikor az éjszaka sötétjében először pillantottam meg a kis házat, nagyon megörültem, mert végre célhoz értünk. Bizony, akkor nem gondoltam még, milyen keserves börtönünkké válik majd ez a csúcsos tetejű, zsalugáteres lak. Tevékeny életemben sosem ismertem a tétlenséget, ezt nyugodt szívvel állíthatom, de az is igaz, hogy munkálkodásomnak volt eredménye, sosem szenvedtem hiányt semmiben. És most egyszerre nemcsak tevékenységemtől fosztottak meg, hanem megszokott kényelmemtől is, amire pedig minden szorgos és becsületes embernek nemcsak joga, de szüksége is van. Nem tudom, el tudja-e képzelni valaki, mit jelent három embernek együtt lakni egy tenyérnyi szobában? Szomorú tapasztalataimra hivatkozva állíthatom, hogy ezek a körülmények nem emberhez méltóak. Hiszen az ember nem állat; szüksége van a magányra, hogy egyedül maradhasson önmagával és Teremtőjével. De hogy képzelhető ez el, amikor fel sem állhat anélkül, hogy bele ne ütközzék felebarátjába? Hogyan merülhettem volna el nyugodtan a breviárium szent szövegében, ha Magda kisasszony épp akkor egy dalt dúdolt, vagy esetleg Kálmán öcsémmel beszélgetett?

Ennek ellenére is nagy könnyebbséget jelentett, hogy breviáriumomat s a Szentírást magammal vittem. Ez utóbbi különben – nem csekély meglepetésemre – kézről kézre járt, aminek igen örültem, hisz még ha fel is kellett tételeznem, hogy nem szent hitükből fogant buzgalomból, hanem csak unaloműzőként forgatják, számoltam azzal, hogy a Mindenható szava a legparányibb nyíláson is beszivárog az emberek lelkébe, s bíztam benne, hogy aki megismeri az Ő igazságát, előbb-utóbb mindenképp megtér Hozzá. Igaz ugyan, hogy Kálmán öcsém minden igyekezete szemmel láthatólag arra irányult, hogy ellentmondásokat fedezzen fel a szent szövegekben, mert mindjárt első nap diadalmasan közölte, hogy Szent Máté evangéliumában más családfája van Krisztus Urunknak, mint Szent Lukácséban. – Figyeljen csak – mondotta Magda kisasszonynak, s láttam, hogy izeg-mozog a széken bűnös örömében –, Máté azt írja, hogy Jákob nemzé Józsefet, Máriának férjét, kitől születék Jézus, ki Krisztusnak mondatik. Lukács szerint viszont József Héli fia volt. – Azonnal közbevágtam, s megmagyaráztam, ez azért van, mert a zsidók nemcsak vér szerinti, hanem törvény-rendelte, vagyis fogadott őseiket is számon tartották, s így nem csoda, ha a két családfa a hosszú évszázadok alatt s a sok másolás következtében összekeveredett. – Na, ezek is jól néznének ki egy zsidótörvény esetén – ízetlenkedett Kálmán öcsém, de mindjárt leintettem, s közöltem vele – úgy, hogy Magda kisasszony is értsen a szóból –, ha még egyszer ilyen megjegyzést tesz a Szentírásra, nem adom többé oda a könyvet. – Hogyhogy? – fortyant fel erre. – Mindenkinek joga van olvasni. – De a könyv az enyém – figyelmeztettem, élesen kihangsúlyozva tulajdonjogomat. – És a ház kié? – kiabálta vörösen a méregtől. – És milyen jogon alszol akkor ebben az ágyban? – Igyekeztem uralkodni magamon, s nyugodtan feleltem, hogy nem a magam akaratából jöttem ide, és el is mehetek, ha úgy gondolják. Sőt, valószínűleg az volna a leghelyesebb.

Bizony, szégyenkezve kell bevallanom, hogy az ilyen civódások szinte nap mint nap megismétlődtek. Éjjel nemegyszer borzalmas dübörgésre ébredtünk; ilyenkor tudtuk, hogy ismét bombázzák székesfővárosunkat. Én összekulcsolt kézzel imádkoztam híveimért s minden veszélyben forgó lélekért, de Kálmán és Magda kisasszony képesek voltak hajbakapni, vajon melyik kerületet érte a támadás. Más alkalommal pedig attól jött méregbe az öcsém, hogy Magda kisasszony állítólag többet tálalt nekem ebédre az üres lencsefőzelékből, mint önmagának. – El akar fogyni – kiabált rá –, csak azért, hogy Dezsőke megtölthesse a pókhasát? – Ez bizony nagyon rosszul esett, mert sosem kívántam a magam előnyét mások kárára. Bár igaz, hogy jobb étvágyam volt, mint öcsémnek, de neki viszont egész nap szájában lógott a szivar, bizonyára azzal verte el éhségét. Magda kisasszony azonban védelmébe vett, mondván, hogy aki éhesebb, annak többet kell ennie. – Ez a maguk híres egyenlősége? – kérdezte öcsém gúnyosan. – Pontosan ez – bólintott a kisasszony, mire öcsém mérgesen legyintett.

Vagy például sakkoztunk. A sakkot Magda kisasszony készítette; a táblát egy üres cipősdoboz kartonjára rajzolta, melyet a szekrényben találtunk, a figurákat pedig vízzel összegyúrt kenyérbélből formálta ki igen ügyesen, s az egyik garnitúrát cipőkrémmel feketére festette. Szemmel láthatólag örömét lelte ebben a foglalatosságban, mert amikor elkészült egy-egy bábuval, a tenyerére állította, s kedvtelve nézegette. – Ni, milyen daliás legény! – mondta, vagy: – Ilyen szép lovat már rég nem csináltam. – Kálmán öcsém kiváló sakkozó volt, én azonban diákkorom óta nem foglalkoztam ilyen gyerekes játékokkal, s Magda kisasszony se nagyon jeleskedett. Így öcsém nagyon kurtán-furcsán végzett mindkettőnkkel, és sose mulasztotta el, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyen tudásunkra. Én nem is méltattam válaszra, mert nem érdekelt különösebben, győzök-e vagy veszítek, csak az volt a fontos, hogy teljék az idő, de láttam, hogy Magda kisasszony minden erejét megfeszíti a győzelem érdekében, amit persze sosem sikerült elérnie. Kálmán öcsém is felfigyelt a kisasszony győzelmi vágyára, s csak annál jobban hergelte: – Ne meneküljön a királynővel, úgyis elkapom a sleppjét! Így, látja? Na, most mit csinál? Ja bizony, nem ártott volna gondolkozni egy kicsit. Mert most repül a hölgy! És öt lépésben itt a mattocska. Hiába, furcsa játék ez, csak az okosok tudják megtanulni. – Így ment ez napszámba, míg egyszer a kisasszony kifakadt: – De nagyra van azzal, hogy mást se csinált életében, csak sakkozott a kávéházban! – Attól tartottam, öcsém azonnal szétrobban a dühtől, úgy elöntötte arcát a vér, de abban a pillanatban Magda kisasszony kacagni kezdett. (Szegény Kálmán, nem tagadom, eléggé nevetséges volt paprikapiros fejével.) – Azért meg ne pukkadjon – nevetett a kisasszony, mire öcsém nem szólt semmit, de attól kezdve ritkábban gúnyolta sakktudásunkat.

Mondom, ilyen összekoccanások sajnos nap mint nap adódtak. Magam is nemegyszer éreztem, hogy az idegesség forró hulláma elönt, de azért igyekeztem megőrizni méltóságomat, ami bizony öcsémnek s a kisasszonynak gyakran nem sikerült.

Vitathatatlan, hogy hármunk közül Magda kisasszony helyzete volt a legnehezebb, hisz őt a mindnyájunkat sújtó kellemetlenségek mellett még sérült lába is gyötörte. A daganat a bokáján apadt ugyan, de nagyon lassan, úgyhogy csak az ágyba, asztalba kapaszkodva vagy a seprűre támaszkodva tudott ugrándozni a szobában.

Láthatólag azonban nem ez bántotta a legjobban. – Itt ülünk ebben a rókalyukban – fakadt ki már a második nap délutánján –, és azt sem tudjuk, mi történik a világban! – Örüljön, hogy itt ülünk és nem máshol – morogta Kálmán öcsém. – Ha rendben lenne a lábam, már rég nem ülnék itt! – vágott vissza a kisasszony. – Hát mit csinálna? – kérdezte Kálmán, s hozzátette, hogy itt legalább biztonságban vagyunk. – Olyan biztonság ez, mint mikor a strucc a homokba dugja a fejét – mondta Magda kisasszony csípősen. – Mondjon valami okosabbat, ha olyan bölcs! – fakadt ki erre az öcsém. – Nem kell éppen bölcsnek lenni, hogy az ember ne gubbasszon itt, és várja a sült galambot – feleselt a kisasszony. – Ha én járni tudnék – mondta –, legalább bemennék a városba, s beleszagolnék a levegőbe, érezni-e már a szabadságot? – Alighanem mást érezne – morogta Kálmán, de láttam, hogy töprengeni kezd. – Gondolja – kérdezte néhány pillanat múlva –, érdemes volna bemenni? – Annyira bizonyára, mint itt ücsörögni – felelte Magda kisasszony. – Lehet – mondta az öcsém elgondolkodva. Aztán egyszerre izgalomba jött ő is. – Tényleg be kell menni – folytatta most már élénken. – Nem lesz veszélyes? – szóltam közbe, de rám se hederítettek. – Csak nagyon vigyázzon – intette a kisasszony. – Legjobb, ha ma még senkivel se beszél, csak körülnéz, szimatol. Istenem, bárcsak én mehetnék! – sóhajtott fel, mire Kálmán azt mondta, ne féljen semmit, bízza csak nyugodtan rá.

Miután besötétedett, kikísértem a kertkapuig. Nem tagadom, nehezemre esett elválni tőle, ő azonban olyan jókedvű volt, amilyennek már rég nem láttam. – Milyen szamár vagyok, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – mondta kétszer is. – Ne félj, öregfiú, most már minden rendbe jön – veregette meg a vállam búcsúzóul.

Még sokáig néztem utána, aztán lassan visszamentem a házba. Magda kisasszony hanyatt feküdt az ágyon, s a mennyezetet bámulta. Neki láthatólag sokkal rosszabb kedve volt, s ezt szívből meg tudtam érteni, mivel én sem tudtam osztozni öcsém jó hangulatában. – Ne olvassak fel a Szentírásból? – kérdeztem, gondolván, hogy ezzel elterelem a gondolatait, de még csak nem is válaszolt. Először azt hittem, nem hallotta, amit mondok, s ismét megkérdeztem, de csak legyintett, és a fal felé fordult.

Azt hiszem, soha életemben nem telt olyan lassan az idő, mint azokban az órákban, mikor öcsémre várakoztam. Hatkor ment el, aztán hét óra lett, majd nyolc, megkérdeztem a kisasszonyt, akar-e vacsorázni, de csak megrázta a fejét, s én sem éreztem éhséget, holott máskor alig tudtam kivárni az estebéd idejét. Már imádkozni se tudtam, legszívesebben fel-alá sétáltam volna a szobában, de erre igazán nem volt hely. Kimenni pedig nem akartam a házból; valahogy úgy éreztem, nem lenne helyes, ha magára hagynám Magda kisasszonyt. A fal felé fordulva feküdt, de láttam, hogy nem alszik, mert olykor idegesen hátrasimította arcába hulló haját.

Tíz óra is elmúlt már, mikor meghallottuk öcsém lépéseit.

– Na – mondta elégedetten, amint belépett a szobába –, ez is megvolt. – Egy nagy zacskó fruttit tett az asztalra, de hozzá se nyúltunk, pedig az édesség hiányzott legjobban táplálékunkból, hanem azonnal kérdésekkel kezdtük ostromolni. Ahelyett hogy ezeket leírnám, igyekszem folyamatosan ismertetni öcsém kalandjait, mert azt hiszem, az olvasó így könnyebben követheti útját. Mindenekelőtt legyalogolt a hűvösvölgyi végállomásig, s egy 83-as villamossal bement a Széll Kálmán térre. Ott vett egy Magyarságot – még mérgelődött is, hogy nem kapott mást –, majd ismét villamosra szállt, hogy átmenjen Pestre. Már áthaladtak a Szent Margit-hídon, mikor öcsémnek feltűnt, hogy egy zöldkalapos, jól öltözött úr feltűnően figyeli. Biztos akart lenni a dolgában, ezért a Hitler-téren leszállt, bement egy Meinl-boltba, megvásárolta a cukorkát. Mikor visszament a Vilmos császár úti megállóhoz, nem látta már a zöldkalapost, úgyhogy megnyugodott. Legnagyobb csodálkozására azonban a villamoson ismét észrevette. Ekkor már nagyon ideges volt, s a Rákóczi útnál újra leszállt, hogy ott a nagy forgalomban megszabaduljon üldözőjétől. Szerencséje volt, mert közvetlenül a megállóban sikerült elfognia egy üres taxit. Így aztán nem is tudta megállapítani, vajon a zöldkalapos is leszállt-e a villamosról. A biztonság kedvéért azonban a taxiból is hamarosan kiszállt, s jó darabig gyalog kószált a városban. Mikor azonban ismét villamosra ült, megint úgy tűnt neki, hogy valaki figyeli. (Ezúttal egy Bocskai-kabátos, idősebb úriember.) Elment az Emke-kávéházig, s itt leszállt. A Bocskai-kabátos szintén. Öcsém ekkor fellépett egy 6-os villamosra, mely épp akkor indult, s így a Bocskai-kabátos nem követhette. Ezek után egyenesen hazajött, de már néhány megállóval a végállomás előtt leszállt, s nagy kerülővel tért vissza a Mária-villába.

Az olvasó azt hihetné, hogy ennyi viszontagság után meglehetősen idegesen tért haza. Erről azonban szó sem volt. Ellenkezőleg: igen jókedvűen mesélte kalandjait. Szemmel láthatólag felvillanyozta a kirándulás, s azonnal kijelentette, hogy másnap ismét bemegy a városba. Erről azonban Magda kisasszony hallani sem akart. Ennek így semmi értelme, bizonygatta, bár azt mondta, öcsém nyilván csak rémeket látott, mikor azt hitte, hogy követik. Ezen megint hajbakaptak, mert ezt Kálmán sehogy sem akarta elismerni. Annyit mindenesetre sikerült elérnie a kisasszonynak – s ennek bizony tiszta szívből örvendtem –, hogy Kálmán megígérte, másnap nem hagyja el a Mária-villát.

Végeredményképp tehát a világ helyzetéről csupán annyit tudtunk meg, amennyit az öcsém által vásárolt újság írt. Mint kiderült, a nyilaskeresztes párt volt hatalmon, amin csodálatosképp sem Kálmán, sem Magda kisasszony nem lepődött meg annyira, mint én. Öcsém ugyan szitkozódott, de nem felháborodottan, inkább csak szokásból. Annak azonban mindketten egyaránt örültek, hogy csapataink átcsoportosítása következtében az oroszok közelednek a székesfővároshoz. Én bizony néhány héttel azelőtt még súlyos aggodalommal hallgattam a bolsevisták betöréséről szóló híreket. Ezekben a napokban viszont, ha aggodalmam nem is csökkent a vörös veszedelem miatt, rémületem érthető módon alábbhagyott. Szabadulásomat ebből a rettenetes helyzetből sajnos már csak attól remélhettem, ha az oroszok elfoglalják szeretett fővárosunkat. Bizony, súlyos megpróbáltatást jelentett még a gondolat is, hogy szabadságomat legádázabb ellenségeinktől kell várnom. Én nem tudtam csak a magam javát nézni, mint egyesek – nem tagadom, öcsémet és Magda kisasszonyt is ezek közé kellett számítanom –, nem feledkezhettem meg híveimről és az Anyaszentegyházról s arról a szörnyű veszedelemről, mely őket fenyegeti, ha a vörösök legázolják az országot. Ezt meg is mondtam Kálmán öcsémnek, de erre csak azt felelte, hogy hülye vagyok. Lám, hová vezethet a gőgös elbizakodottság, mikor egyes emberek azt hiszik, hogy ők mindenkinél okosabbak. Persze én nem értek a politikához, sose foglalkoztam vele, de azért ha meghallgat, elmondhattam volna neki, milyen gaztetteket követtek el a bolsevisták Oroszországban az Anyaszentegyház, a papság és a hívek ellen. Hisz tudtam ugyan, hogy semmibe sem veszi szent vallásunkat, de azért az olyan szörnyűséges cselekedetek, mint a templomok istállóvá való átalakítása, a papok tömeges tarkónlövése, a hitüket megtagadni nem hajlandó hívek száműzetése – mindez oly köztudomású volt, hogy csak az nem hallott róluk, aki szántszándékkal befogta a fülét – bizonyára sok mindenről megváltoztatták volna még az ő véleményét is.

Bár azok után, ami rövidesen a tudomásomra jutott, még azt is fel kell tételeznem, hogy ezek a borzalmak sem váltották volna ki a kellő hatást szeretett testvéremből, annyira megátalkodott volt már akkoriban. Erre mindjárt rá is térek.

Előbb azonban hadd mondjam el, hogy öcsém kalandos kiruccanása után még feszültebb lett a hangulat, mint addig volt. Kálmán úgy méregette a kisasszonyt, mint a rabtartóját, s Magda kisasszony valóban minden lépését figyelte, mintha nem bízna benne. Többször ingerült szóváltásra került sor, amit egyre szomorodó szível hallgattam.

Másnap délután – épp az ágyon szunyókáltam – éles hangú vitára riadtam fel. Nem nyitottam ki a szemem, hadd higgyék, hogy alszom, hisz épp elegem volt a torzsalkodásaikból. – Mondtam már, hogy ne menjen sehová! – hallottam Magda kisasszony hangját. – Várja meg azt az egy-két napot, amíg lábra állok. – Dehogy várok! – vágott vissza Kálmán ellenségesen. – Különben is, épp maga mondta, hogy nem okos tétlenül ülni ebben a rókalyukban. – De akkor még nem gondoltam, hogy ilyen mulya! – fortyant fel a kisasszony. – Egész nap tekereg a városban, mint egy farkatlan kutya, és a végén nem tud meg semmit. – Majd ma megtudok – mondta öcsém. – Elmegyek Kárpáthyhoz… – Dehogy megy! – vágott közbe Magda kisasszony. – Még csak az hiányzana! Annyira bízik benne? – Magának az én barátaim sose megbízhatók – tajtékzott Kálmán. – Csak a maguk emberei, azok a bölcsek, az okosok, a hősök! – Láthatta, mi történt tizenötödikén – mondta Magda kisasszony csendesen. – Nem miattam kellett menekülnünk. És nem is a mi embereink miatt. – Na és? – kérdezte Kálmán gúnyosan. – Olyan nagy baj, hogy idejöttünk? Maga mindjárt begyullad, ha valami nem úgy megy, ahogy számította. – Azon vitatkozhatnánk, ki gyullad be előbb – viszonozta a kisasszony élesen, de mindjárt letompította a hangját. – Ennek semmi értelme. Legalább mi ne idegesítsük egymást. Épp elég baj, hogy sose alhatunk nyugodtan. – Én nyugodtan alszom – mondta Kálmán öcsém magabiztosan. – Ne gondoljon mindig arra, hogy lebukhatunk, akkor mindjárt nem lesz nyugtalan. A bátorság nem feltétlenül ártalmas tulajdonság. – Hagyjuk ezt – mondta a kisasszony nagyon komolyan. – Annyira már ismerhetne, hogy nem vagyok éppen félénk. De azért azt sem akarom elhitetni magammal, hogy mindig nyugodtan alszom. Maga még nem került a kezük közé… – Egy pillanatra elhallgatott, mintha egy sóhajtást fojtott volna el, aztán folytatta: – Amit el kell viselnünk, azt elviseljük. Nem erről van szó. Remélem, ha netalán sor kerülne rá, nem fog csalódni bennem. – Csak ne fesse az ördögöt a falra – szólt közbe Kálmán öcsém. – Nem festem. De ezzel is számolnunk kell. S jobb, ha felkészülünk rá. Nem az a bátorság, hogy letagadjuk az aggodalmainkat, hanem hogy ennek ellenére megtesszük, amit kell. És különben is, nemcsak ezért vagyok nyugtalan. Tudja jól, hogy mióta eljöttünk a tiszitől, abba kellett hagynunk a munkát, s most itt lógunk a levegőben. – Épp azért akarok bemenni – mondta Kálmán. – Bízza ezt rám – kérlelte Magda kisasszony, mire öcsém megint felfortyant: – Ne legyen már olyan beképzelt, hogy mindent csak maga tud megcsinálni! – Márpedig kénytelen vagyok azt hinni – vágott vissza a kisasszony idegesen. Ezen Kálmán végképp feldühödött: – Vegye tudomásul, hogy fütyülök magára! Azt csinálok, amit akarok! – Szeretném látni, hogy elmegy Kárpáthyhoz! – csattant fel Magda kisasszony, mire öcsém gúnyosan megkérdezte, ki fogja ebben megakadályozni. – Én – sziszegte a kisasszony. – Hisz fel se tud kelni – nevetett Kálmán. – Nem – mondta Magda kisasszony nagyon elszántan –, de ha maga elmegy, kimászom az ajtón, és elindulok a városba, ha kell, akár négykézláb is. Kálmán ekkor már nem is kiabált, szinte hörgött dühében: – Beleavatkozni mások életébe, megszabni mindenkinek, hogy mit tehet és mit nem, ehhez értenek, maguk, kommunisták!

Megdermedtem a rémülettől, mikor ezt a szörnyű szót meghallottam. És abban a pillanatban mindent megértettem, Magda kisasszony bujkálását, az öcsémet fenyegető veszélyt, menekülésünket, mindent, mindent. Kivert a veríték, hisz ekkor döbbentem rá, hogy akaratlanul is a Sátán cimborája lettem. Görcsösen lehunytam a szemem, mintha ezzel távol tarthatnám magamtól a valóságot, s legszívesebben a fülemet is befogtam volna, hogy ne halljak többé semmit e bűnös beszédből. Olyannyira erőt vett rajtam az elkeseredés, hogy legszívesebben elaludtam volna, de mindörökre. (Az olvasó kedvéért ideírom: Magda kisasszonynak végül mégis sikerült meggyőznie öcsémet, hogy ne menjen el ahhoz a bizonyos Kárpáthyhoz, hanem ha már mindenképp menni akar, keressen fel egy Mányoki nevű embert, akinek a címét megadta.)

Miután öcsém elment, még jó darabig mozdulatlanul feküdtem, mintha aludnék. Megvallom, féltem Magda kisasszony szemébe nézni, féltem, hogy nem tudom palástolni iszonyatomat és döbbenetemet. Kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy egy ilyen személynek adtam szállást a plébánia megszentelt falai közt. S a tudat, hogy magam is egy fedél alatt laktam vele heteken át, nemkevésbé borzalommal töltött el.

Aztán egyszerre úgy éreztem, fel kell kelnem. – Kimegyek – mondtam a kisasszonynak, anélkül hogy ránéztem volna, s mintha sétálni indulnék, magamra vettem nagykabátomat. Egészen sötét volt, a hold sem világított, s nagyon fáztam. Bár lehet, hogy nem is annyira a hidegtől, mint a rossz lelkiismerettől reszkettek tagjaim.

Magam sem tudtam, merre indulok, csak nekivágtam egyenesen a göröngyös földeknek. Milyen végtelen a Teremtő hatalma! Amikor az agy képtelen teljesíteni az Ő parancsolatját, a láb engedelmeskedik neki. Mert nem gondoltam én semmire, miközben a szántóföldeken botorkáltam, nem tudtam semmire sem gondolni, úgy megzavarodott a lelkem, de lábam szaporán egyre távolabb vitt a bűnök tanyájától, ahol a Gonosz volt az úr, aki alattomos mesterkedéseivel elérte, hogy még én, Isten felkent szolgája is, cinkosa lettem. Nem emlékszem, mennyi ideig haladtam úttalan utakon a sötétségben, de tudom, hogy a fogam minduntalan összekoccant, s lábam meg-megbotlott a göröngyökben, mintha a Sátán akarná megállítani menekülésében.

Aztán egyszerre közvetlenül előttem volt az országút. A Mária-villából a lámpaoszlopok vékony cövekeknek látszottak, s az emberek apró bábuknak. Olyan távolinak tűnt onnan az országút, mint a békés, nyugodt élet. De most itt volt előttem, szinte hívogatott, hogy elvezessen ostobán elhagyott otthonomba, a városba, ahonnan botorul megszöktem, híveimhez, kiket vétkes könnyelműséggel magukra hagytam. Átmásztam az árkon, s a kövek megkoppantak talpam alatt. Ez is jelkép gyanánt hatott: addig a sötétben botorkáltam bukdácsolva, most pedig egyenes, világos úton haladtam. Már nem is fáztam úgy, mintha az egymástól távol pislákoló villanykörték fénye melegítette volna fel meggémberedett testemet.

Az egyik villanyoszlopnál elővettem zsebórámat. Nyolc óra volt, öcsémnek tehát rövidesen vissza kellett térnie a Mária-villába, hisz a kisasszony a lelkére kötötte, ne maradjon soká, nehogy az abban az időben már nap mint nap ismétlődő bombatámadások esetleg a városban érjék. Önkéntelenül is arra fordultam, ahol a sötétségben a kis lakot sejtettem. Kedves öcsém talán már haza is ért, s most keres, villant az eszembe, s egyszerre elbizonytalanodtak lépteim. Vajon elhagyhatom-e a házat, anélkül hogy szót váltsak vele? Otthagyhatom-e kétségekben és bizonytalanságban sorsom felől, őt, ki mégiscsak testvérem, szülőanyám szülöttje? És eszembe jutott az is, hogy a kisasszony betegen és magatehetetlenül fekszik a házban, s bármennyire is megundorodtam tőle, méltó lett volna a krisztusi szeretet és megbocsátás szelleméhez, hogy ilyen állapotban magára hagyjam?

Ahogy mentem az úton, egyszerre arra is rádöbbentem, azt sem tudom, hová megyek tulajdonképpen. Visszatérhetek-e vajon otthonomba? S ha visszatérek, nyugodalmat lelek-e majd a sok megpróbáltatás után? Nem leselkednek-e rám már a kapuban, alig várva hazatértemet? Bizony, a lábam csak elindult, a Mindenható szavát követve, hogy minél távolabb vigyen a bűn fészkétől, de vajon helyes irányba vitt-e? Olykor nem olyan egyszerű kifürkészni a Teremtő akaratát, s ki tudja, ha az ember jót akar, jót is cselekszik-e?

Mentem az úton, de már korántsem olyan biztos lélekkel, mint amikor átmásztam az árkon. A Mindenható nehéz keresztet mért rám: jogom van-e letennem vállamról? Vajon nem ott az Ő szolgájának a helye, ahol legnagyobb a baj, s ahol a legnagyobb szükség lehet rá? Bizony, bűnös társaságba keveredtem, de nem épp akkor teljesítem kötelességemet, ha igyekszem megmenteni a tévelygő lelkeket? Az Úr Jézus Krisztus mondotta, hogy nagyobb öröm lészen a mennyben egy megtérő bűnös emberen, mint kilencvenkilenc igazakon, kik nem szűkölködnek megtérés nélkül.

Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy motorbúgás hallatszik a hátam mögül. Nagyon megrémültem, s hirtelenjében azt sem tudtam, mit csináljak. Mily jó lett volna odaállni kitárt karral az országút közepére, s megkérni, vigyen magával, be a városba, ahol meleg van, s nem fütyül a szél. Vagy nem az lett volna állampolgári kötelességem, hogy jelentsem a legközelebbi rendőrnek: a széphalmi Mária-villában egy kommunista bujkál? De mit tettek volna akkor kedves öcsémmel? És ha megkérdezik, honnan tudom, mit felelhettem volna? Bizonyára engem is melléjük csuktak volna a börtönbe, úgy, ahogy Kálmán fenyegetett. De hát nem kellett volna az igazságért még ezt is vállalnom, penitenciaként bűnös tévedéseimért?

Ó, csak lett volna időm gondolkodni! A motorzúgás azonban egyre közeledett, már láttam kibukkanni az autó reflektorainak fényét a kanyar mögül, s megint a lábam cselekedett, mert lóhalálában bebújtam az árokba, mit sem törődve azzal, hogy a kabátom piszkos lesz. Még a fejem is lehúztam, úgyhogy nem is láttam az autót, csak hallottam, ahogy közeledik. Egy pillanatig azt hittem, hogy épp mellettem leáll a motor, de talán csak a szívem verése hallgatott el, mert mire felocsúdtam, a gépkocsi már messze járt.

Akkor kimásztam az árokból, átvágtam az úton, s megindultam, megint a sötétben botorkálva, a Mária-villa felé.

Éjszaka sokáig nem tudtam elaludni. Nagyon átfáztam a hosszú bolyongás alatt, s hiába húztam fejemre a takarókat, leheletemmel csak felsőtestemet tudtam átmelegíteni, lábam olyan hideg maradt, mint a jégcsap. Kínlódó lelkem már kissé lecsillapodott; Istennél nyugalmat találtam. Miközben visszatértem a Mária-villába, szilárd elhatározás született meg bennem. Visszamegyek, de közölni fogom öcsémmel, hogy tovább nem maradhatok velük egy fedél alatt. Így nem mondhatják, hogy szó nélkül magukra hagytam őket szorongatott helyzetükben, s ezzel eleget teszek a testvéri szeretet s a felebaráti könyörületesség parancsának.

Voltaképp mindjárt visszatértem után közölni akartam ezt velük, de Kálmán öcsém még nem érkezett meg. Miközben várakoztunk reá, többször lopva a kisasszonyra pillantottam. Szerettem volna leolvasni arcáról, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre. Úgy látszik azonban, ez esetben cserbenhagyott hosszú évtizedes lelkipásztorkodásom alatt szerzett emberismeretem. Bizony, ha más mondja, el sem tudtam volna hinni a kisasszonyról ezt az ocsmányságot. Sovány arcán – mióta a Mária-villában tartózkodtunk, láthatólag lefogyott, pedig azelőtt se volt kövér – hiába kerestem a megátalkodott bűnösre valló vonásokat. S nem tagadhatom, meghatott, hogy éppúgy aggódik távollevő kedves testvéremért, mint jómagam.

Már ágyban voltam, mikor Kálmán végre megérkezett. (Említettem már, mennyire fáztam; nem volt erőm a széken kuporogva megvárni.) Rosszkedvű volt, mert nem sikerült megtalálnia az illetőt, akihez Magda kisasszony küldte. – Kétszer is voltam ott, de hiába csengettem, nem nyitottak ajtót – mondta. – Nem baj – vigasztalta a kisasszony –, legközelebb majd én megyek. Már rá tudok állni a lábamra. – S nem volt rest felkelni a hideg szobában, hogy megmutassa. Valóban, tudott már járni, ha nehezen is. Öcsém csak morgott valamit, s azonnal lefeküdt. Talán jobb is így, gondoltam, mért rontsam el éjszakai nyugodalmukat. Reggel majd tudtukra adom, ami a lelkemet nyomja. S miután sokáig imádkoztam az Úr Jézus Krisztushoz, kérve, segítsen nehéz helyzetemben, öcsémet és Magda kisasszonyt a Szűzanya oltalmába ajánlottam, aki jóságos szívével sosem szűnik meg közbenjárni az Ő szeretett Fiánál a bűnösök érdekében. Ezek után megnyugodott szívvel végre elszenderedtem.

Nem sokáig alhattam azonban, mert egyszerre arra riadtam, hogy rázkódik az ágy. Azonnal kinyitottam a szemem. A holdfény megvilágította a szobát, s láttam, hogy Magda kisasszony öcsém fölé hajol és rázza. – Mi történt? – kérdeztem ijedten. – Figyeljen csak – súgta a kisasszony. Fülelni kezdtem, egyre erősödő motorzúgást véltem hallani. – Mintha nem az országút felől jönne a hang – mondtam rémülten. – Persze hogy nem – felelte Magda kisasszony ingerülten, s megint öcsém fölé hajolt. Kálmán azonban sehogy sem akart felébredni. Már gyermekkorában is ilyen nehezen lehetett felkelteni, s mikor ébredezni kezdett, rettenetesen goromba volt. Most is ellökte magától Magda kisasszony kezét, s még félálomban dühösen rámordult, hogy menjen a fenébe. Én közben egyre a motorzúgást füleltem, amely állandóan erősödött. Aztán egyszerre csend lett, s szívem összeszorult a rémülettől. Abban a pillanatban hallottam, hogy Magda kisasszony halkan szitkozódik. – Nem akar felébredni ez a hájzsák! – morogta a fogai között. Most azonban nem tudtam vele törődni, csak a kívülről hallatszó zajokra figyeltem. Egy csattanást hallottam, mintha ajtót csaptak volna be. – Hallotta? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel Magda kisasszonyt. Nem felelt, mert Kálmán öcsém végre ébredezni kezdett, s felült az ágyon. – Mi az, mi történt? – motyogta, miközben a szemét dörzsölte álmosan. – Valaki jön – mondta a kisasszony. – Ki jön? – kérdezte öcsém, aki még mindig nem tért egészen magához. – Csend! Figyeljenek – sziszegte Magda kisasszony. Mindhárman lélegzetvisszafojtva füleltünk, s a mély csendben mintha lépéseket hallottam volna a kertkapu felől. Magda kisasszony az ablakhoz bicegett, s óvatosan félrehúzta a függönyt. Én az ágyról nem láthattam ki, de az ablakon beözönlő holdfény megvilágította a szobát, s így, mikor a kisasszony megfordult, jól láttam az arcát. Nyugodt volt, semmi nyoma sem látszott rajta az előbbi izgalomnak. Gyorsan visszabújt az ágyba, s magára húzta a takarót. Akkor már hallani lehetett a közelgő lépteket.

 

Könyvem – s egyben életem – legszomorúbb fejezetéhez érkeztem. Arról vagyok ugyanis kénytelen beszámolni az olvasónak, hogy életem hatvanhetedik esztendejében meg kellett ismerkednem a börtönnel. Bizony szomorú még csak leírni is, hogy Isten szolgájának útja a rácsok mögé vezetett.

Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy ez csak olyan képletes kifejezés, mert a zárkámon semmiféle rács nem volt. Az ajtó közönséges fából készült, ablak pedig egyáltalán nem volt. Illetve az ajtó fölé vágtak egy kis szellőztetőnyílást, de azt sem rács, hanem sűrű fonatú drótháló fedte.

Ez természetesen semmit sem változtat azon a tényen, hogy ősz fejjel ilyen szégyent kellett megérnem. Nem is beszélve azokról a szörnyű megpróbáltatásokról, amelyek rám vártak. Mikor a Mária-villában laktunk, azt hittem, ennél nagyobb baj nem is szakadhat már rám az életben. Pedig mi volt az a börtönhöz képest! Igaz, a villa szobácskája alig lehetett nagyobb a zárkánál, s ott éppúgy nem léphettem ki az ajtón, mint itt, de legalább mégis emberi társaságban voltam s nem egyedül a négy meszelt fal között. S bár az ennivaló sem volt rosszabb – itt is mindig babot meg lencsét kaptunk –, mennyivel jobban ízlett kedves öcsém főztje (még cserkészkorában tanulta a szakácskodást), mint az az étel, amit az őr lökött be a kétes tisztaságú csajkában. Nem is szólva arról, hogy még egyetlen lelki táplálékomtól, a Szentírástól és breviáriumomtól is megfosztottak. Amikor azon a szörnyű emlékezetű éjszakán bevittek bennünket a börtönbe, még a zsebeinket is kiforgatták lent a pincében. – Mindent kitenni szépen az asztalra, mert ha jön a hipis, és találnak valamit a zsebecskékben, lesz dádá – mondta a civilruhás, aki elszedte holminkat, s megdörzsölte a kezét. Bizonyára ő is fázott, mert nagyon hideg volt a kőpadlós pincehelyiségben. Nem értettem, mit mond, s azért meg is kérdeztem: – Ki jön, kérem szépen? – A civil tetőtől talpig végigmért, aztán csak legyintett, s nem magyarázta meg. Láttam azonban, hogy furcsállva szemlél; gondolom, bizonyára azért, mert ő is csodálkozott, hogy egy felszentelt pap ilyen helyre kerülhet. Ezen különben még a szúrósszemű börtönőr is meglepődött, akinek fent az emeleten átadtak. – Hát maga mit csinált? – kérdezte, miközben kizárta az ajtót. Mondtam neki, hogy semmit, mire elhúzta a száját. – Azt mindjárt gondoltam – morogta. – Na, bújjon be gyorsan.

Abban a pillanatban, mikor az ajtó becsapódott mögöttem, rettenetes szorongás fogott el. A négy fal mintha rám akart volna dőlni. Kiabálni szerettem volna, eresszenek ki, én ártatlan vagyok, csak félreértésből kerültem ide, nem is tudtam, hogy Magda kisasszony kommunista, különben sose fogadtam volna be a házamba. De hát nem mertem szólni, féltem a szúrósszemű őrtől. Inkább lekuporodtam a priccsre, s magam köré csavartam a pokrócot, mint a Mária-villában.

És akkor egyszerre éreztem, mennyire egyedül vagyok. Magda kisasszonyt s az öcsémet másfelé vitték. Mikor elváltunk, a kisasszony még rám mosolygott: – Fel a fejjel! – de rákiabáltak, hogy fogja be a száját. Öcsém csak a kezével intett búcsúzásul. Aztán elvezették őket. Hátrafordultam, s láttam, hogy nehezen vonszolja magát az őr mellett. De akkor rám förmedtek, hogy előre nézzek, mert beverem az orrom. Egy darabig még hallottam lépéseiket: öcsém lassú csoszogását, a kisasszony bicegő kopogását – nagyon nehezen járhatott szegényke – s az őrök csizmájának dobbanását. Aztán már csak a magam léptei koppantak a síri csendben. Néhány órával azelőtt még a Mária-villában lestük ugyanígy a kert terméskővel kirakott útján dobbanó lépéseket. Mind közelebb jöttek, feltartóztathatatlanul jöttek, aztán egyszerre megálltak az ajtó előtt, és csend lett. – Aludni! – sziszegte Magda kisasszony, mikor dörömbölni kezdtek az ajtón, s valaki kiabált, hogy nyissuk ki. Egyszerre villanylámpák fénye szabdalta szét a sötétet, az egyik épp a szemembe világított, úgyhogy semmit sem láttam. Aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy a szoba tele van fegyveresekkel. Még az ajtó előtt is álltak, akik nem fértek be. Valamelyikük megtalálta a petróleumlámpát s meggyújtotta. A szoba közepén alacsony, szemüveges férfi állt, civil ruhában. Jobb kezében nagy pisztolyt szorongatott. Ő lehetett a vezetőjük, mert a többiek köréje csoportosultak. Ezek fekete egyenruhát viseltek s karjukon piros-fehér csíkos karszalagot. A szemüveges először Magda kisasszonyt vette szemügyre, majd Kálmán öcsémre nézett, végül pedig rám emelte fürkésző tekintetét. Hideg szeme volt, legalábbis én megremegtem, mikor végigmért. Aztán lassú mozdulattal zsebre dugta a bal kezét. – Na! mondta elégedetten. – Szép kis madarak… – majd hirtelen ráförmedt Magda kisasszonyra: – Hogy hívnak? – Mit akarnak, kérem? – mondta a kisasszony, s az álláig húzta a takarót. – Azt kérdeztem, hogy hívnak! – csattant fel a szemüveges. – Kenyeres Magda – felelte a kisasszony, s a táskájáért nyúlt. – Tessék, itt az igazolványom. – A szemüveges elvette, de bele se nézett, hanem zsebre vágta. Aztán ránk ripakodott: – Öltözni! – De kérem… – szólalt meg Kálmán öcsém, azonban a szemüveges hirtelen lerántotta róla a takarót: – Öltözz, értetted! – s fejével intett az embereinek, akik nyomban nekiestek a szekrénynek és az asztalfióknak, s kidobáltak mindent. Még az ágyakat is felforgatták, a matracokat felhasították, s mindhármunkat végigtapogattak. A szemüveges – aki egyébként igen jól öltözött úriembernek látszott – közben mozdulatlanul ült az egyik széken s cigarettázott. A nagy pisztoly ott hevert előtte az asztalon. Csak akkor pattant fel, mikor az egyik egyenruhás megtalálta a ládát az ágy alatt, s felnyitotta a fedelét. – Mi a fene – füttyentett a szemüveges –, ez igen! – Igyekeztem odasandítani, de a félhomályban csak annyit láttam, hogy valami gépezet van a ládában. A szemüveges akkor rám nézett – már belebújtam reverendámba –, s csodálkozva vonta fel szemöldökét: – Ni, egy fekete madár! Hát maga hogy kerül ide? – Nem tudtam, mit feleljek, csak hallgattam ijedten. – Na, mi lesz? Megnémult? – csattant fel a szemüveges. A nyelvem mintha valóban megbénult volna, alig tudtam dadogni. – Én, kérem szépen… – kezdtem, de sehogy se jutottam tovább. Akkor azt mondta egész halkan, szinte lágyan: – No nem baj. Majd megtanul dalolni. Még fütyülni is. Sőt, trillázni! – Egyik társa felnevetett, de akkor hátrafordult mérgesen s ráförmedt: – Kuss! – mire megint csend lett. A szemüveges ekkor Kálmán öcsémet mérte végig, s rosszallólag megcsóválta a fejét: – Ejnye, ejnye, ennyire hülyének tartjátok a magyar királyi államrendőrséget? Azt hiszitek, mi nem ismerjük a telekkönyvet? – S mikor az öcsém döbbenten nézett rá, vigyorogni kezdett. Aztán felvette pisztolyát, s intett az embereinek: – Indulás!

Aznap éjjel kétszer is felriadtam a priccsen; azt álmodtam, hogy a szemüveges rám fogja a pisztolyát, s el akarja sütni. Úgy látszik, kiabálhattam is, mert az őr benézett a kukucskálón, s rám szólt, hogy mit üvöltök. De hát én erről semmit sem tudtam. Úgy látszik, nem is lehetett olyan rossz ember, mert még azt is megkérdezte, hogy talán nem elég kényelmes a fekhelyem.

Bizony, nagyon igaza volt, hisz már ezen is felmérhettem, hová jutottam. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy Magda kisasszony kedvéért kiköltöztem kényelmes ágyamból a fogadószoba keskeny díványára. Aztán azt is fel kellett cserélnem a Mária-villa emeletes vaságyával. És utána pedig egy priccs a börtönben… Nem csoda, hogy csaknem könnyek szöktek a szemembe, mikor erre gondoltam.

Többször is megfordult a fejemben, míg ott kuporogtam a zárka magányában, hogy bár hallgattam volna a lábamra, s hagytam volna ott a Mária-villát, akkor nem kerülök ide. De hát ezen már nem lehetett változtatni; meg kellett nyugodni a Mindenható akaratában, aki bizonyára tudta, mért irányította így életemet. Nem tagadom, rettenetesen féltem a rám váró sorstól; már a gondolattól is megremegtem, hogy újra találkoznom kell a szemüveges úrral. Egész nap csak lestem, mikor jönnek értem, s valahányszor az őr léptei megkoppantak a folyosón, már hántottam le magamról a pokrócokat, hogy készen álljak.

De aztán eltelt egy nap – onnan tudtam csak, hogy megkaptam a vacsorát: üres babfőzeléket, egy darab kenyérrel, hisz a napvilág sosem hatolt be cellámba –, és nem jöttek. Aznap éjjel már nyugodtabban aludtam, s reggel, mikor felébredtem, mintha nem lett volna oly riasztóan rideg a cella, mint az előző napon. Kicsiny lyuk volt, az igaz, három lépés hosszú s két lépés széles, de a falakat nemrég meszelhették, mert szép fehéren fénylettek. Az ajtó fölött, a magasban csupasz villanykörte égett éjjel-nappal, s a sarokban angol W. C. volt. Ez bizony nagy könnyebbséget jelentett a Mária-villa vödre után. Amilyen borzalmas súllyal nehezedett rám a magány az első napon, annyira kezdtem már megbarátkozni az egyedülléttel. Egész életemben egyedül élő ember voltam; már gyermekkoromban is jobban kedveltem a magam társaságát, mint pajtásaimét. Később pedig hivatásomhoz illően vállaltam a magánosságot – mégpedig szívesen –, hogy minden erőmet az Úr szolgálatának szentelhessem.

Néhány nap alatt egészen beleszoktam ebbe az életbe. Reggel az őr megdöngette az ajtót – ez volt a jel a felkelésre –, majd később beadott egy vödör vizet s egy seprűt. A vízben megmosdottam – nagyon hideg volt, csak úgy csípte a testem, de legalább nem kellett mindig arra gondolnom, hogy más előtt vagyok kénytelen levetkőzni –, a seprűvel pedig kitakarítottam a zárkát. Bizony, sosem hittem volna, hogy valamikor ilyesmivel kell foglalkoznom, de őszintén szólva, nem is volt olyan rossz. Szinte kedvtelve vadásztam minden porszemre, különösen a sarkokban. A mozgástól és mosdástól kimelegedtem egy kicsit, aztán jó szorosan magam köré csavartam a pokrócokat, s elmondtam az egész szentmisét. Utána szunyókáltam egy kicsit – bár ezt nem volt szabad, de nem vették olyan szigorúan –, majd fel-alá sétáltam, szép komótosan. És aztán már hozták is az ebédet. Ez a rendszeresség emlékeztetett kissé otthoni életemre, s így könnyebb volt elviselni sorsomat.

Nem mondom, a délutánok már nehezebben teltek el. Meg is tudakoltam az őrtől, nem kaphatnám-e vissza a Szent Bibliát vagy a breviáriumomat, de erre azt kérdezte, hogy nem kell-e inkább egy pakli kártya. – Azt nem kérek – feleltem –, sosem értettem a kártyavetéshez. – Még szerencse – mondta, s becsapta az etetőablakot. Így hát könyv nélkül imádkoztam, közben megint szundikáltam és sétálgattam, míg beadták a vacsorát. Már nem kaptam fel a fejem, valahányszor meghallottam az őr lépteit; utólag magam is csodálkozom, de akkor annyira beleszoktam háborítatlan magányomba, hogy a jövőről szinte meg is feledkeztem.

Aztán egyik éjjel egyszerre arra riadtam, hogy csattan a zár. Rémülten ültem fel a priccsen, s láttam, hogy az őr belép a zárkába, amit különben sosem tett meg. – Na gyerünk – mondta, s intett a fejével. Úgy, ahogy voltam, alsóruhában megindultam az ajtó felé, de rám mordult, hogy öltözzem fel. Egész testem libabőrös volt – mégpedig nemcsak a hidegtől –, s a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam begombolni a reverendát. Nagyon szerettem volna tudni, hová visznek, de nem mertem megkérdezni. A folyosó végén egy másik őr állt, az vezetett tovább, le a pincébe. Megdobbant a szívem a reménytől, hogy talán elengednek. Az őr kinyitott egy ajtót, s belökött rajta. És akkor már tudtam, hogy nem engednek el. Mert a szobában, az íróasztal mögött a szemüveges nyomozó ült cigarettázva. Előtte pedig, háttal felém, Magda kisasszony állt. A szemüveges intett a fejével, s hallottam, ahogy az ajtó becsapódik. Aztán kurtán rászólt a kisasszonyra: – Fordulj feléje!

 

Az Úristen kegyelméből hatvanhat esztendőt megéltem, s e hosszú idő alatt, mint annyi ember lelkiatyja s haldoklók utolsó vigasztalója, láttam és hallottam szörnyűséget, borzalmat eleget. Sok mindent el is feledtem már; az emberi agy gyarló, s az emlékek könnyen elhomályosulnak. De bármeddig is adatik még élnem, azt a pillanatot, amikor Magda kisasszony lassan, szinte gépiesen, kezét a háta mögé kulcsolva felém fordult, sosem felejtem el. Hisz bűnös volt, tudom, de ezt, ezt mégsem szabadott volna csinálni vele. Mert az arca merő seb volt, bal szeme egészen bedagadt, az ajka fölpuffadt. Ezen az arcon már a halál ült. Az első pillanatban nem is tudtam megérteni a helyzetet, s rémülten kérdeztem, mi történt vele. A szemüveges azonban azonnal felcsattant, hogy fogjam be a szám. Aztán Magda kisasszonyhoz fordult: – Megismered? – A kisasszony csak bólintott. Úgy látszik, már beszélni se tudott. – Szóval, ez volt? – kérdezte a nyomozó. Magda kisasszony akkor egy kicsit felemelte a fejét, nagyon kicsit, de látszott, hogy még ez is fájdalmat okoz neki. – Mondtam már, hogy nem tud semmit – suttogta. – Kuss! – ordított rá a szemüveges. – Még mindig nem tanultad meg, hogy arra felelj, amit kérdeznek? Nem kaptál még eleget? – A kisasszonynak megrebbent a szempillája, s egész halkan, hangsúly nélkül mondta, mint a diákok a bemagolt szöveget: – Akkor sem tud semmit. – A nyomozó hirtelen felugrott az asztaltól és pofonvágta. A kisasszony hátratántorodott, s nekidűlt a falnak. Ép szemét nem hunyta le, s láttam, hogy nyugodtan nézi a szemüvegest. Az ott állt előtte, leszegett fejjel, s attól féltem, hogy még egyszer megüti, és akkor talán meg is hal a kisasszony, de egy idő múlva megvonta a vállát, s visszament az íróasztalhoz.

Aztán elvitték a kisasszonyt, s kettesben maradtunk a nyomozóval. Sokáig nem szólt semmit, csak nézett rám meredten. És ez borzalmas volt, ez a csend és a tekintete. A térdem remegni kezdett, egyre erősebben, úgyhogy alig tudtam már állni. Akkor megkérdezte, mért remegek. Nem tudtam mást kinyögni, csak azt, hogy én ártatlan vagyok. – Azt tudom – mondta, de nem mertem hinni neki, mert a börtönben annyit gúnyolódtak velem, hogy már nem tudtam megállapítani, mikor mondanak igazat. Aztán hátradőlt a székben, s rám szólt, elég csendesen: – Na mesélj! – Miről meséljek? – kérdeztem félve. – Hófehérkéről és a hét törpéről – mondta, de most biztosan tudtam, hogy gúnyolódik, mert a következő pillanatban rám ordított: – Na gyerünk, egy-kettő, kipakolni mindent! – Aztán meg se várta, hogy szóljak, hanem azt mondta: – Különben ne is mondj semmit. Úgyis tudunk mindent. – Felállt, odajött elém – jaj, hogy féltem –, s zsebre dugta a kezét. – Ugye, tudod, hogy mi mindent tudunk? – Igenis kérem – rebegtem, hisz valóban bizonyára tudtak már mindent Magda kisasszonytól meg az öcsémtől. – Hát akkor szavalj, te fekete madár, mert kitépem a tolladat – mordult rám, s olyan közel hajolt hozzám, hogy megéreztem a ruhájából áradó parfümszagot. Félénken megkérdeztem, hogy az öcsémről és Magda kisasszonyról meséljek-e? – Nem, a nagyanyádról! – fortyant fel mérgesen. És még azt mondta: ugye, láttam, mi vár rám, ha nem mondok el mindent? Ezt bizonyára szegény kisasszonyra értette, s a gondolattól, hogy velem is így bánhatnak, annyira rosszul lettem, hogy meg kellett kérnem, engedjen leülni. – Nem akarsz egy pohár vizet is? – kérdezte, mire azt feleltem, hogy de igen, kérek szépen. Akkor kikiabált az őrnek, aki idehozott, s behívta. – Hozz egy korsó vizet a tisztelendő úrnak – mondta, s ettől egy kissé megnyugodtam. Hiszen ha így szólít, akkor csak nem fog bántani? Bizonyára tudja ő is, hogy egy felszentelt pappal mégsem lehet így bánni.

Megittam a vizet, s mindjárt jobban éreztem magam. De akkor egyszerre ismét üvölteni kezdett, hogy mi lesz, még mindig nem beszélek? Csak azt tudtam kinyögni megint, hogy ártatlan vagyok. – Úgy, szóval azt sem tudtad, hogy ez a sánta k… kommunista? – kérdezte. (Bocsássa meg az olvasó ezt a kifejezést, de jeleznem kellett, hogy lássa, milyen hangon beszéltek velem.) – Most már tudom – feleltem –, de először nem tudtam. – Mikor tudtad meg? – kérdezte kurtán. Az igazsághoz híven elmondtam, hogyan értesültem arról, hogy Magda kisasszony kommunista. És azt is elmeséltem, hogy mikor ezt megtudtam, el akartam hagyni a Mária-villát. – És miért mentél vissza? – kérdezte most már csendesebben, érdeklődve. – Azért – feleltem –, mert mégsem hagyhattam ott szó nélkül egyetlen testvéremet. – Akkor megint kiabálni kezdett, hogy Kálmán éppolyan oroszbérenc hazaáruló, mint Magda kisasszony. Mondtam neki, hogy kérem, ez nem így van, mert az öcsém régebben mindig szidta a kommunistákat. – Régebben! – legyintett. – De most! Mit csinált most! – Erre bizony nem tudtam felelni.

És kit ismerek még, faggatott tovább. Mondtam, hogy egy Frici nevű svájcisapkás fiatalembert, mire pontosan tudni akarta, ki ő, de hát azt én sem tudtam. Csak a külsejét írhattam le, s azt mesélhettem el, hányszor és mikor találkoztunk. Ezt aztán részletesen feljegyezte. Érdekes, addig semmit sem írt fel, csak akkor kezdett jegyezni, mikor Friciről beszéltem. – Na gyerünk – noszogatott –, most már kezdd el elölről – s én igazán nem tehettem mást, mint hogy pontosan elmondtam mindent, ami történt, attól kezdve, hogy Kálmán öcsém elhozta hozzám a kisasszonyt. Ezt megint nem jegyezte fel, nem is szólt közbe, csak dobolt a ceruzával az asztalon, s néha bólogatott, úgyhogy azt hittem, meg van elégedve azzal, amit mondok. Amikor befejeztem, megkérdezte: – Ez minden? – Igen – feleltem –, ennél többet nem tudok. – Akkor lassan rám emelte a tekintetét, s nagyon halkan, de olyan hangsúllyal, hogy megdermedt bennem a vér, azt mondta: – És azt képzeled, hogy én ezt elhiszem? – Aztán rám parancsolt, hogy álljak fel, s mondjak el mindent, de most már úgy, ahogy valóban történt. Közben pedig odaállt elém, zsebre dugott kézzel. Rettenetesen megijedtem, mert attól tartottam, hogy megüt, s azt nyögtem, hogy ez az igazság, kérdezzék meg az öcsémet vagy Magda kisasszonyt, ők is csak ezt mondhatják. Egy ideig nem szólt semmit – már megint remegni kezdett a lábam –, aztán lassan elfordult, s visszament az asztalhoz. Töltött magának egy pohár vizet, majd lezöttyent a székbe, s állát a tenyerébe támasztotta. Láthatólag fáradt volt. Egy idő múlva megkérdezte: – Na, még mindig nem tudsz semmit? – Kértem, kérdezzen, amit akar, én felelek mindenre, de így igazán nem tudom, mit szeretne tudni. Akkor rám parancsolt, mondjam el még egyszer, amit Magda kisasszonyról tudok. Ismét elmondtam mindent pontosan, de nem tudom, hogy figyelt-e, mert láttam, hogy apró négyszögeket és köröket rajzol az előtte fekvő papirosra. Már nagyon fáradt voltam, szerettem volna, ha abbahagyja a faggatást, de mikor befejeztem, azt mondta, soroljak fel mindenkit, akit Kálmán öcsém ismer. Mondtam néhány nevet, de rám szólt, hogy ne így összevissza, hanem sorjában, kik voltak az osztálytársai, kiket ismert az egyetemen, ügyvédi pályája során és a többi. Nagyon lassan haladtunk, hisz én alig ismertem szegény öcsém barátait, de ő mindegyikről mindent tudni akart, hol lakik, hogy néz ki, mi dolga volt Kálmánnal. És ha valamit nem tudtam, úgy nézett rám, hogy borsózott a hátam. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, csakhogy a kedvére tehessek, de azt hiszem, még így sem volt megelégedve velem. Különösen az utóbbi évekről akart mindent részletesen tudni. Már alig álltam a lábamon, de nem mertem megkérni, engedjen leülni, mert féltem, hogy megharagszik. Igazán mindent elmondtam, amit tudtam, de még mindig faggatott, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy Magda kisasszony valami Mányoki nevezetű emberhez küldte el az öcsémet. Mindjárt megmondtam a szemüvegesnek, aki rám meredt. – Kihez? – kérdezte izgatottan. Megismételtem, hogy valami Mányoki nevűhöz. – Hol lakik? – Csak arra emlékeztem, hogy az Evetke utcában, a házszámot már elfelejtettem, de ez, úgy látszik, nem érdekelte a szemüvegest, mert attól kezdve nem is törődött velem, hanem izgatottan telefonált, hogy a kocsi álljon elő, s csakhamar jött egy őr, aki visszavezetett a zárkámba.

Megvallom, kissé megdöbbentett, mennyire izgalomba jött a felügyelő ettől a névtől, s bizony felmerült bennem a kétely, vajon helyes volt-e ezt elmondanom. Ki tudja, nem ártottam-e ezzel szeretett öcsémnek, ami pedig semmiképp sem volt szándékomban.

Olyannyira nyugtalanított ez, hogy nem is tudtam elaludni, bármennyire kimerült voltam. Szemrehányást is tettem magamnak, hogy az elmúlt napokban túlzottan lefoglalt a magam baja, s talán kevesebbet gondoltam Kálmán öcsémre, mint a helyzet megkívánta volna. Igaz, a sorsát magának köszönhette, ez azonban nem homályosíthatta el szívemben a testvéri szeretetet és aggódást. S nagyon-nagyon bántott a gondolat, hogy most talán még jobban megnehezítettem helyzetét. De jó lett volna beszélni vele, hogy elmondjam kételyeimet, s hogy megnyugtasson!

Azonban hiába vágyakoztam megnyugvásra, a kétely nem távozott szívemből. Ó jaj, ha kiderülne, hogy bár akaratomon kívül, de mégis a veszély sötét felhőit tornyoztam a feje fölé! Hogy nézhetnék akkor a szemébe? S mit szólna szegény jó édesanyánk, ha élne, hogy így vigyáztam egyetlen testvéröcsémre!

Nem tudom, mennyi idő múlt el, míg álmatlanul, gondoktól terhelten forgolódtam a kemény deszkapriccsen. S mivel szívem nem tudott megnyugodni, az imádságban kerestem menedéket. És lám, az Úr most is segített, megvilágosította elmémet. Hisz az Ő parancsait a testvéri szeretet szavára sem szeghetem meg. Márpedig nem követtem volna el bűnt az igazmondás törvénye ellen, ha eltagadom azt, amiről tudomással bírtam? Amikor a felügyelő rám parancsolt, hogy számoljak be mindenkiről, akit az öcsém ismer, kötelességem volt elmondani mindent, amit tudtam. Az elhallgatás éppolyan hazugság lett volna, mint ha valótlant állítok. S a hazugság ocsmány bűnével semmiképp sem mocskolhattam be a lelkem. Ezt nem kívánhatja tőlem senki, még szeretett öcsém sem.

Most már megnyugodott szívvel folytattam az imádkozást, s íme, a jótékony álom végre lezárta fáradt pilláimat.

Reggel az őr, ahelyett, hogy beadta volna a seprűt, kitárta az ajtót s rám szólt: – Na, jöjjön. – Nagyon álmos voltam, úgyhogy az első pillanatban szinte kábultan engedelmeskedtem, csak később nyilallt belém a félelem, hogy talán megint kihallgatásra visznek. De nem, egy másik zárkába vezettek. Mikor az őr kinyitotta az ajtót, két fogoly állt fel a priccsről. Illemtudóan üdvözöltem őket, de úgy meg lehettek lepve, hogy vissza se köszöntek. Aztán végre megszólalt a fiatalabb: – Hát maga mért került ide, tisztelendő úr? – Megint csak azt feleltem, hogy én ártatlan vagyok, mire a katonaruhás legény, aki megszólított – legfeljebb húszéves lehetett –, nevetni kezdett: – No, akkor legalább három ártatlan ember van ebben a zárkában! Mert én is ártatlan vagyok ám, csak éppen megléptem a frontról. És a Miska bácsi is ártatlan – mutatott az öregebbre. – Nem csinált ő semmit, csak egy egész ezred németet akart a levegőbe röpíteni. De ezt nem vallaná be az istennek sem, pedig ott csípték el a helyszínen. – Figyelmeztettem a fiatalembert, hogy én igazán ártatlan vagyok, elhihetik. – Jól van, kérem – szólalt meg az öregebb –, senki sem akarja kifaggatni. Üljön le nyugodtan. – És most már tisztességtudóan bemutatkozott, hogy Szekeres Mihálynak hívják. Nagyon alacsony, cingár emberke volt, ősz hajú s olyan sovány, hogy az arcán minden csont kirajzolódott. – Most hozták? – kérdezte aztán. – Nem – feleltem –, már ötödik napja vagyok itt. – Már? – vihogott a katonaruhás (kicsit kerge ifjúnak látszott, ami abból is lemérhető, hogy még a nevét se mondta meg). – És mit szólna, ha már harmadik hete rontaná itt a levegőt, mint én? – Az öreg ügyet se vetett rá, csak tovább kérdezett: – Az oroszok hol vannak? – Erre nem tudtam pontosan felelni, csak annyit mondhattam, hogy közelegnek szeretett fővárosunkhoz. – Bennünket előbb kinyírnak, mielőtt azok ideérnek – legyintett a legény, de az öreg leintette, hogy ne kezdje megint a siránkozást. – Én siránkozom? – húzta fel a vállát a katonaruhás. – Ítélje meg a tisztelendő úr: tizenötödikén délben azt mondta Horthy, hogy fuccs a háborúnak. Erre összehív minket a zászlós úr: „Na, fiúk, menjen mindenki, amerre lát.” Én épp délnyugati irányba néztem, s mert arra van Vecsés, elindultam szépen hazafelé. Este aztán elcsípett egy járőr, és azoknak hiába magyaráztam, hogy mit mondott a kormányzó úr meg a zászlós úr, fogtak és behoztak ide. Itt előbb félig agyonvertek, most meg azt mondják, hogy felhúznak, mert szökevény vagyok. És akkor még én siránkozom! – Jól van, na – szakította félbe az öreg a szóáradatot, s megint hozzám fordult: – Kihallgatták már? – Mondtam, hogy az éjjel. – Vécsey? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem –, nem mutatkozott be. Egy alacsony, szemüveges ember, igen elegáns ruhában. – Az a Madár – szólt közbe a legény. – Ismerem; akkora pofont tud adni, hogy az ember úgy érzi magát utána, mintha harangoznának a fejében. – Engem nem bántott – mondtam mindjárt –, velem nagyon tisztességesen bánt, még vizet is adott, és megengedte, hogy leüljek, csak nagyon kiabált. – No persze – bólintott az öreg –, mindig így kezdik. De azért nem beszélt, ugye? – Mért ne beszéltem volna? – kérdeztem csodálkozva. – Elmondtam én mindent, hisz ártatlan vagyok, igazán nem tudtam, hogy egy kommunistát rejtegetek. – Kicsodát? – kérdezte az öreg hirtelen izgatottan. – Egy kommunistát – feleltem. – De kit? – tudakolta. – Egy fiatal hölgyet – válaszoltam, s mivel láttam, hogy érdekli a dolog, elmondtam mindent, amit Magda kisasszonyról tudtam. Nem tagadom, a hosszú egyedüllét után jólesett egy kicsit beszélgetni. – Szóval, egy sánta lány – mondta Szekeres, miután befejeztem –, aki Kenyeres Magdának nevezte magát.

Egyszerre őszinte vágy támadt bennem, hogy megosszam valakivel éjszakai kétségeimet, s mielőtt még jobban megfontoltam volna, elmondtam Szekeresnek arról a Mányoki nevezetű emberről tett vallomásomat. Még be se fejeztem, máris megbántam, mert láttam, hogy nagyon elkomorul az arca. Egy darabig nem szólt semmit, nem is nézett rám, de aztán egyszerre felkapta a fejét. – Ez mire volt jó? – kérdezte inkább szomorúan, mint felháborodottan. Nem egészen értettem a kérdést, de úgy látszik, nem is várt választ, mert folytatta: – Mire jó bármit is elmondani, amit nem tudnak? – Neki is csak azt felelhettem, hogy az igazmondás parancsolatát semmilyen körülmények között nem szeghetem meg. – Először is – emelte fel a mutatóujját –, ha nem akart hazudni, hallgathatott volna. Másodszor pedig: tanulja meg, hogy itt minden feleslegesen kimondott szó ártalmas. – Az igazság sosem ártalmas – vetettem közbe, de rám se hederített. – És ha most azt a Mányokit is letartóztatják? – kérdezte. Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, hiszen természetesen nem akartam neki ártani, de ha letartóztatják, akkor bizonyára valami bűnt követett el. Az öreg ekkor a fejéhez kapott, de aztán leengedte a kezét, és azt mondta: – Ha már az idegenekkel nem törődik, legalább a saját testvérére tekintettel lehetne! – Nagyon bántam már, hogy egyáltalán szóba hoztam ezt a kérdést, hisz nem akartam ismét tápot adni a kétségeimnek, azért hát le is zártam a vitát, mondván, hogy az Úristen törvényei mindennél előbbre valóak. S különben sem hiszem, hogy ezzel a csekélységgel bármit is ártottam volna szeretett öcsémnek. Erre az öreg csak legyintett, ami őszintén szólva nem volt valami udvarias tőle.

Egyébként nem tagadom, hogy semmi bajom nem volt vele, amíg egy zárkában tartózkodtunk. Legfeljebb azt róhatom fel neki, hogy minden alkalmat megragadott, s igyekezett lebeszélni, nehogy a legközelebbi kihallgatásomkor elmondjak valamit, amiről eddig esetleg nem tettem említést. – Ez a heppje – mondta a katonaruhás (akit egyébként Ferencnek hívtak), amikor az öreg egyszer elaludt. – Bár igaz, hogy belőle fogóval se tudtak kihúzni semmit. Olyan dagadt és kék volt, mikor visszahozták, mint egy vízihulla! Még szerencse, hogy tudja, én nem köphetek be senkit, így aztán nekem nem prédikál. De volt itt egy szocdem képviselő, annak addig duruzsolt a fülébe, hogy inkább hagyta letépni a körmeit, de nem nyikkant meg. Hát megéri az ilyesmi, mondja?

Őszintén szólva én nem sokat törődtem azzal, hogy Szekeres mit beszél, de szöget ütött a fejembe, hogy mindig a következő kihallgatásomat emlegeti. Nagyon nem szerettem volna még egyszer találkozni Madár felügyelővel. Érthető, hogy meghűlt bennem a vér, mikor egy délelőtt kinyílt az ajtó – máskor még az ennivalót is a kisablakon adták be –, s a szemüveges nyomozó lépett be. Ferenc azonnal felpattant, s vigyázzba vágta magát, hát felálltam én is, bár senki se mondta. Csak az öreg maradt ülve. Vártam, hogy a szemüveges majd ráförmed, de ügyet se vetett rá. Csak engem nézett; le nem vette rólam a szemét, miközben lassan közelebb jött. Már olyan közel volt, hogy megéreztem rajta a szesz szagát, mikor megállt. Sokat ihatott, mert hiába terpesztette szét a lábát, előre-hátra imbolygott, s a szeme véres volt. Nem tagadom, nagyon féltem, a hónom alja egészen megizzadt, pedig hideg volt a zárkában. Akkor megszólalt: – Na, te fekete madár! Élsz még? – Abban a pillanatban azt hittem, ütött az utolsó órám. De nem is várt választ. – Hát mondd csak – kérdezte –, jó ember vagyok én? Ugye, jó ember vagyok én? – Nem tudtam, mit feleljek. Hisz Magda kisasszonyt megütötte, azt láttam, de velem igazán egészen rendesen viselkedett. Ezért azt feleltem, hogy igen, jó ember. – Na – böffent föl belőle –, látjátok, büdösök! Ti mindig csak szidtok, tudom én jól. Hát most ez a fekete madár megmondta, hogy jó ember vagyok! Na! – Mi sose mondtuk, hogy a felügyelő úr rossz ember – kotyogott közbe Ferenc, de a szemüveges ráordított, hogy ne pofázzon. – Látjátok – mondta még egyszer –, én jó ember vagyok. Az Isten is azt fogja mondani, hogy jó ember vagyok, ugye, te pap? – Erre aztán igazán nem tudtam mit válaszolni, de szerencsére megint nem várt feleletet. – Na gyere – förmedt rám –, repülhetsz!

Nem értettem, mit akar ezzel mondani, mindenesetre dobogó szívvel követtem. Megint a pincébe vezettek, de ezúttal valahová hátra. Az egyik ajtó előtt őr állt, ott megálltunk. A szemüveges rám nézett vérbe borult szemével, aztán még egyszer megkérdezte: – Hát jó ember vagyok én? – Ismét azt feleltem, hogy jó. – Na, akkor menj be ide – mondta –, és ne felejtsd el megmondani az Istennek is, hogy én jó ember vagyok. – Az őr kizárta az ajtót, s beléptem. Elképzelhető a meglepetésem, mikor a zárkában Kálmán öcsémet pillantottam meg.

Hirtelenjében nem is tudtam szólni, csak a kezem nyújtottam feléje. Nehézkesen emelkedett fel a székről – ebben a zárkában asztal és szék is volt –, s ő is felém nyújtotta a kezét. De nem szorítottunk kezet, hanem átöleltük egymást, amit pedig már nagyon-nagyon régen nem tettünk. Mikor kibontakoztam az ölelésből, láttam, hogy szegény öcsém arca is csupa kék folt; alsó ajka duzzadtan lefittyedt, úgyhogy kivillantak a fogai. Nem mertem semmit sem szólni, mert az őr ott állt a hátunk mögött, de öcsém észrevehette rémült pillantásomat s legyintett: – Most már túl vagyunk rajta. Na, ülj le – mondta aztán, s ő is visszaereszkedett a székre. – Mi van veled? – kérdeztem, mert hirtelen nem jutott okosabb az eszembe. Nem felelt, de egy kis idő múlva elmosolyodott, és akkor csaknem sírva fakadtam, olyan borzalmas volt a mosoly eltorzult arcán. – Azt se gondoltam volna soha, hogy saját testvérem hozza meg a halálom hírét – mondta. – Mit beszélsz? – kérdeztem rémülten. – Hát mit gondolsz, mért engedtek téged ide? Mert holnap hajnalban… – nem folytatta, hanem kezével mutatta, hogy felakasztják. – Ez nem lehet igaz – suttogtam kétségbeesetten. – Mért végeznének téged ki? – Mert a terhükre vagyok – felelte, s láttam, hogy szegény elkínzott arca megkeményedik. – Mert terhükre van az igazság. Mert őrültek és gazemberek, és mindenki terhükre van, aki maga is nem őrült vagy gazember, érted? – Ijedten az őrre pislantottam, de az nem mozdult, egykedvűen támaszkodott a falnak. Kálmán öcsémet viszont egészen elragadta az indulat, s ilyenkor nem válogatta meg szavait. Olyan ocsmány szitkokkal illette az államrendőrséget, a nyilaskeresztes pártot, a nemzetvezetőt, melyeket semmiképp sem írhatok le. Nem mertem közbeszólni, mert tudtam, ezzel csak még jobban ingerelném. Végre lecsillapodott egy kicsit, s csak legyintett dühösen: – Na, mindegy! Ha a fejük tetejére állnak, akkor is lesz itt jobb világ. – Kálmán – mondtam kétségbeesetten –, az mégsem lehet hogy téged… hogy téged… – nem tudtam kimondani azt a szörnyű szót, a könnyek elfojtották a hangom. Aztán hirtelen eszembe jutott egy mentőötlet: – Beszélni kell a felügyelő úrral! Meg kell mondani, hogy te nem így gondoltad a dolgot. Biztosan nem is tudtad, hogy kommunisták közé keveredtél. Hisz te úriember vagy! – Összetettem a kezem, úgy könyörögtem: – Mondd meg a felügyelő úrnak, hogy megbántad, amit tettél, és ígérd meg, sose csinálsz többé ilyet, csak most az egyszer kegyelmezzen! Majd én beszélek vele, jó? – noszogattam. Rám nézett, akkor már egész nyugodt volt, s csendesen mondta: – Hagyd abba, Dezsőke. Semmi értelme. Szeretném ezt a pár órát már nyugodtan tölteni. És nem akarok veszekedni veled. – Abban a pillanatban éreztem, hogy mindennek vége. Ha az én hatalmas, erős öcsém ilyen csendes lett, akkor minden elveszett. Nem tudtam tovább uralkodni magamon: sírva fakadtam. – Ne sírj – mondta Kálmán, s megfogta a kezem. – Most már mindegy. Legalább ne sírj. – Egy pillanatig töprengett, aztán megkérdezte: – És veled mi lesz? – Nem tudom – feleltem, de akkor igazán nem is érdekelt a magam sorsa. – Téged talán nem bántanak – mondta Kálmán, s mintha vigasztalni akarna, még hozzátette: – Nem, téged bizonyára nem. – Aztán megvonta a vállát: – Tulajdonképpen senkinek sincs üzennem. Most már mindegy – legyintett, s mintha még akart volna mondani valamit, de elharapta a szót. – Magda kisasszonynak mit mondjak, ha találkozom vele valaha? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét: – Nem fogsz találkozni vele. Vele sem… – És abban a pillanatban megszólalt az őr: – Befejezni! – Kálmán – könyörögtem –, az Úristen kegyelmes, szabadulj meg bűneid terhétől! – Megint csak a fejét rázta: – Hagyjuk ezt. Én már elintéztem a számadásom. – Azzal felállt, s megint átölelt. A sírás újra kibuggyant belőlem – hiába, gyenge öregember vagyok én már –, mire megveregette a hátam. – Na, fel a fejjel, öreg – mondta s megcsókolt. Én is megcsókoltam, s gyorsan, mielőtt még elvonhatta volna a fejét, keresztet rajzoltam a homlokára. – Hát Isten veled – intett, az őr megfogta a karomat és kivezetett. Mielőtt kiléptem volna a zárkából, szegény öcsém utánam szólt: – Katit üdvözlöm! – Aztán becsapódott az ajtó.

Ma sem tudom, hogyan jutottam el a hosszú pincefolyosó végére, csak arra emlékszem, hogy az őr mindvégig fogta a karom. Csak akkor tértem magamhoz kissé, mikor átadták breviáriumomat, a Szent Bibliát s mindazt, amit elkoboztak tőlem, mielőtt felvittek a zárkába. Akkor megkérdeztem, beszélhetnék-e a felügyelő úrral. – Melyikkel? – kérdezte az őr. – A Madár felügyelő úrral. – Kivel? – nézett rám csodálkozva. – Azt mondták a zárkában, hogy Madárnak hívják – magyaráztam –, olyan alacsony, szemüveges, jól öltözött úriember. – Az őr vihogott, s meglökte a társát: – Hallod? Madárnak nevezik a Kalmárt! „Na gyere csak, te szép madár” – utánozta a szemüveges hangját. Ezen mind a ketten nevettek, aztán az egyik rám szólt, hogy menjek vele. Megint végigvezetett egy folyosón, de nem azon, ahonnan szegény öcsém zárkája nyílt, s bekopogott az egyik ajtón. Mikor beléptünk, mindjárt megismertem, hogy ugyanabban a szobában vagyunk, ahol Magda kisasszonyt utoljára láttam. A szemüveges előtt egy üveg állt az asztalon. Lassan felemelte a fejét, először mintha nem is ismert volna meg, aztán egyszerre rám ordított: – Te még mindig itt vagy? – Szóhoz sem tudtam jutni, nem is beszélhettem szegény öcsémről, mert felállt, s dülöngélő léptekkel odajött hozzám. – Ide figyelj, te állat – sziszegte –, ha két percen belül nem vagy kint a kapun, elfelejtem, hogy jó ember vagyok, érted? – Megkíséreltem megszólalni, de rám üvöltött: – Mars ki! – és az őr megfogta a karom. Abban a pillanatban a szemüveges megint felordított: – Állj! – A vér meghűlt bennem a rémülettől, de csak annyit mondott: – Ha még egyszer, érted, ha még egyszer meglátlak valahol, akkor nem szabadulsz meg ilyen könnyen! Egyenként tépem ki a tollaidat, te fekete madár, te! – És ahogy visszatántorgott az asztalhoz, hallottam, hogy azt mormolja maga elé: – Pedig én jó ember vagyok…

Az őr kivezetett a kapuhoz, s ott rácsapott a vállamra: – Na, magának marha mázlija van, öregúr! – Hazamehetek? – kérdeztem félve, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy megszabadultam ebből a pokolból. – Felőlem – vigyorgott az őr. – Csak vigyázzon, nehogy útközben kilyukasszák a bőrét. – Aztán kinyitották a vaskaput, s kiléptem a napvilágra. Még egyszer félve hátranéztem, nem hívnak-e vissza, de a kapu becsapódott.

 

Bent a börtönben miről álmodozik legtöbbet az ember? A szabadságról. Én is azt hittem, hogy abban a pillanatban, mikor kilépek az utcára, felujjong majd a lelkem: szabad vagyok! Hányszor kiszíneztem magamban a képet: újra látok majd villamost, gondtalanul sétáló embereket, és nem a csupasz villanykörte világít a fejem fölött, hanem az Úristen napja. Úgy képzeltem, mélyeket lélegzem majd, teleszívom a tüdőmet szabad levegővel, egy darabig sétálok, és élvezem, hogy mehetek, amerre akarok, s csak aztán szállok majd villamosra.

Így képzeltem. De ehelyett, mikor kiléptem a kapun, nem azt éreztem, hogy szabad vagyok, hanem hogy milyen idegen körülöttem minden. Az emberek, az utca, a forgalom, még a napfény is. Nem sétáltam nyugodtan, hanem bűntudatosan osontam a fal mellett, mint egy bűnöző, s ha valaki rám tekintett, riadtan rezzentem össze, mert úgy éreztem, rám van írva, hogy a börtönből jövök. Már éppen taxit akartam fogadni – szerencsére volt nálam pénz –, mikor felbődültek a szirénák. Az utca egyszerre olyan lett, mint a megpiszkált hangyaboly. A villamosok csengettek, az autók dudáltak, az emberek összevissza futkostak. Én csak álltam ebben a kavarodásban, és azt sem tudtam, mit tegyek. Az emberek hirtelen eltűntek; mintha magam lettem volna az egész városban, olyan egyedül álltam az utcán. Akkor egyszerre kinyílt mellettem a kapu, s valaki rám kiabált: – Jöjjön gyorsan, főtisztelendő úr! – Gépiesen engedelmeskedtem, s beléptem a kapu alá. Ott se volt már senki, de újra hallottam a hangot: – Erre tessék jönni! – Lebotorkáltam a sötét lépesőn az óvóhelyre. Kicsi volt a pince, de ember is kevés volt benne. Legnagyobbrészt asszonyok, gyerekek meg öregek. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt egy öregasszony, s arrébb húzódott a padon. – Mindörökké – feleltem, s láttam, hogy akar valamit mondani, de abban a pillanatban felsírt egy gyerek a sarokban, s az öreg nehézkesen felállt. – Az unokám – mondta –, mindig sír szegény, ha le kell hozni. – Úgy kétéves lehetett a kicsi, egy fekete ruhás asszonyka babusgatta az ölében. Az öreg is ott matatott körülötte, de hiába, a kicsi csak nem akart elcsendesedni. – Csináljanak már valamit vele, ezt nem lehet kibírni! – csattant fel valaki a másik sarokban. – Hát mit csináljak? – kérdezte az anyja kétségbeesetten. – Igaz is, mit csináljon? – keltek többen a védelmére. – Nem szórakozni jöttünk ide – morogta mellettem valaki. Abban a pillanatban nagyot dördült az ajtó, s egy férfi jelent meg a pincében, fején sisakkal, karján „légoltalmi parancsnok” feliratú karszalaggal. – Jönnek – mondta lihegve –, hallottam! Csepel felől jönnek! – A pincében egyszerre csend lett. Még a gyerek is elhallgatott, csak halkan szipogott. – Talán ledobják Csepelre, s nem jönnek idáig – sóhajtott valaki. De aztán egy idő múlva tompa dörrenéseket hallottunk. – Kezdődik – suttogta egy asszony a sarokban. – Édes Jézusom, már megint kezdődik! – Őrizzük meg a nyugalmunkat! – mondta hangosan a parancsnok, aki még mindig az ajtóban állt. Az öregasszony visszajött hozzám, s megállt előttem. – Imádkozzék velünk, főtisztelendő úr – kérte. A kezem remegett, ahogy összekulcsoltam, s legszívesebben behúzódtam volna a sarokba, hogy ne lássak senkit, és engem se lásson senki, de nem tehettem. Nem mondhattam ezeknek a szegény embereknek, hogy én is félek; nem árulhattam el, hogy most jövök a börtönből, s egy órája sincs még, hogy elbúcsúztam halálra készülő testvéremtől. Nem, nem tehettem. Akit az Úristen a maga szolgálatára rendelt, annak erőt is ad, hogy teljesítse kötelességét. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben – kezdtem az imát, s ők folytatták kórusban: – Szenteltessék meg a Te neved. – A robbanások egyre közeledtek, aztán egyszerre csend lett. – Szűzanyám, segíts! – sóhajtott valaki. Akkor elkezdtem a loretói litániát. Kint megint robbantak a bombák, most már szünet nélkül. Olykor megremegett a ház, s a szavam elveszett a robajban. Már nem is figyeltem oda, az emberekre se figyeltem, imádkoztam, de nem magamért és nem is érettük, hanem szegény, szerencsétlen öcsémért, aki valahol, nem is olyan messze tőlem, a halált várja. És Magda kisasszonyért is, hogy legyen hozzá kegyelmes az Úr.

Aztán elcsendesedett minden, s kis idő múlva lefújták a riadót. – Áldja meg az Isten, főtisztelendő úr – hálálkodott az öregasszony –, annyival könnyebb volt így. – És láttam, hogy sír. – A fiam – zokogta –, szegény fiam! Két hete kaptuk a hírt, hogy elesett. – Halál, mindenütt csak halál, gondoltam megrendülve. Vajon mikor száll már annyi imádság az Úr zsámolyához, hogy végre felemelje szentséges kezét, s azt mondja: Legyen elég a szenvedésből? És mit tehetek én, gyarló ember, akinek majd megszakad a szíve a bánattól, hogy megvigasztaljam embertársaimat? – Meg kell nyugodnunk a Mindenható akaratában – mondottam, mert ennél nagyobb vigaszt nem adhattam neki. – Imádkozni fogok érte – tettem hozzá, de a könnyek elfojtották a szavam, mert megint csak szerencsétlen öcsém jutott az eszembe.

Késő délután volt, mire hazaértem. A mi környékünket még mindig nem sújtotta Isten keze, a házak épek voltak, pedig amerre jártam, itt is, ott is beszakadt tetőket, csupaszon meredező falakat, leomlott épületeket láttam. Ahogy végigmentem a kis utcán, egyszerre reszketni kezdtem. Vajon hazamehetek-e, hasított belém a félelem. Vajon nem jönnek-e holnap megint értem, hogy elhurcoljanak, újra becsukjanak? Hirtelen arra gondoltam, elutazom valahová, talán a húgomhoz, vagy elmegyek Püspök Urunkhoz, elmondok neki mindent töredelmesen, és kérem, vegyen védelmébe. De aztán nagyon, nagyon fáradtnak éreztem magam. És nem bántam, történjék bármi, én hazamegyek.

Csengetnem kellett, mert kulcs nem volt nálam. Kati, amikor kinyitotta az ajtót, mindjárt sírva fakadt. Csak egy idő múlva tudott megszólalni, mikor már valamennyire megnyugodott. – És Kálmánka? – kérdezte még mindig szipogva.

Nem szégyellem bevallani, hogy akkor nekem öntötték el könnyek a szemem. Ott álltunk az ajtóban, sírtunk mind a ketten, sirattuk szegény öcsémet, akinek az Úr kifürkészhetetlen akaratából nem adatott meg a békés halál.

Ezzel voltaképpen végére is értem szerencsétlen sorsú öcsém történetének. De hadd mondjam még el, hogy március első napjaiban, nem sokkal azután, hogy előmerészkedtünk a pincéből, küldönc jött az elöljáróságtól, s levelet hozott. Az állt benne, hogy menjek be sürgősen. – Mit akarnak tőlem? – kérdeztem, s nem tagadom, kissé megijedtem; még mindig tartottam a hatóságoktól. – A Kovács úr szeretne beszélni a plébános úrral – mondta az altiszt. – Ki az a Kovács úr? – tudakoltam. – Az új elöljáróhelyettes – felelte, de hogy mit akarhat, azt ő sem tudta.

Hát bementem. Szerencsére nem volt messze az elöljáróság, különben igazán nem tudom, hogy jutottam volna oda. Villamos természetesen még nem járt, az utcákat romhalmazok borították – bizony, a végén a mi kerületünk se menekült meg a pusztító lövedékektől, s nyugodtan állíthatom, hogy sokat, nagyon sokat szenvedtünk –, nem egy helyen úgy kellett átmásznom a törmelékeken. Milyen szörnyű bűnöket követhetett el ez a szerencsétlen nemzet, hogy Isten keze ily keményen sújtotta! Ahogy elnéztem a romba dőlt házsorokat, arra kellett gondolnom, sose lesz itt már olyan élet, mint egykor volt, amikor még a békesség uralkodott az országban.

Az elöljáróságon alig lézengett néhány ember, s hármat is meg kellett kérdeznem, míg útba igazítottak, hol találom meg Kovács urat. Az előszobában hiába kerestem szolgát vagy titkárnőt, hogy bejelentsen, nem volt ott senki, hát bekopogtam a párnázott ajtón. S bizony nagyon megdöbbentem, mikor a hatalmas íróasztal mögött Fricit pillantottam meg. Semmit sem változott, mióta nem láttam, most is ugyanazt a svájcisapkát viselte, a télikabátja gallérját feltűrte, úgy ült a szobában, mert hideg volt nagyon. Elém jött, s megszorította a kezem mosolyogva. Nem tudom, miért, valahogy én is nagyon megörültem neki. – Hát ezt is megértük – mondta, aztán kért, üljek le. S megkérdezte, tudok-e valamit Kálmán öcsémről. Elmondtam röviden szomorú búcsúnkat. Lehajtotta a fejét, s mikor megint felemelte, nagyon komoly volt a tekintete: – Akkor talán nem rázza meg nagyon a hír, hogy a doktor urat kivégezték. – Bizony, bármennyire is számoltam ezzel, megrendültem. – Biztos? – kérdeztem, mire bólintott: – Sajnos biztos. Kivitték a Duna-partra, s ott lőtték agyon. Bevallották a pribékek, akiket elcsíptünk. – És a kisasszony? – tudakoltam. – Együtt voltak végig – mondta Frici. Nem tudom, hogyan, de abban a pillanatban lelki szemeim előtt megjelent a szörnyű kép, ahogy fegyveresek kísérik őket, s ők mennek egymás mellett, Kálmán öcsém görnyedten, lihegve csoszog, Magda kisasszony lassan biceg mellette. Olyan borzalmas volt ez a látomás, hogy kezembe temettem az arcom, s csak akkor eszméltem fel, amikor Frici azt mondta, hogy a Kacsa utca sarkán, ahol kivégezték őket, emléktáblát fognak állítani. Aztán a lelkemre kötötte, ha bármire szükségem lenne, forduljak nyugodtan hozzá. – Nem felejtjük el őket – rázta meg a kezem búcsúzóul.

Ahogy hazafelé mentem, egyszer csak valaki utánam kiabált az utcán. A Pákozdyné méltóságos asszony volt, de olyan kopott kabátban, nagy kendőbe burkolózva, hogy alig ismertem meg. – Ne csodálkozzék, plébános úr – mondta, mert észrevette meglepetésemet, majd közelebb hajolt, s bizalmasan súgta: – Csak nem jöhetek bundában az utcára, még lehúznák rólam! – Ott laktak a szomszédos villában, behívott egy csésze teára. – Mással nem tudom megkínálni a plébános urat – szabadkozott –, de egy kis teát még megmentettünk. Valódi – tette hozzá s mosolygott: – Orosz! – Bizony, jólesett, mert én már régóta csak plantateát ittam meg cikóriakávét. – Hallottuk ám – mondta, miközben kortyoltuk a keserű teát – cukor nem volt, melasszal pedig kár lett volna elrontani az ízét –, hogy a plébános úr is mennyit szenvedett a szabadságért. – Csodálkozva néztem rá, de csak bólogatott komolyan. – Mi is nagyon nehéz időket éltünk át – sóhajtotta, majd oly halkan súgta, mintha valami titkot közölne: – Mert mi is rejtegettünk üldözötteket! – Kommunistákat? – kérdeztem meglepetten. – Na nem, azt azért nem – felelte. – Zsidókat. De tudja, olyan rendes zsidókat. A Hermes gyár igazgatóját meg a feleségét. Három napig voltak itt, el tudja képzelni, plébános úr, mit izgultunk ezalatt? Aztán el kellett menniük, mert lakott itt a szomszédban egy nyilas, tudja, a Pécsi, az autófuvarozó, és mindig attól rettegtünk, hogy észreveszi őket, s mindnyájunkat elhurcolnak. – És megmenekültek? – tudakoltam. – Nem tudom – vonta meg a vállát a méltóságos asszony –, azóta se jelentkeztek. Amilyen hálátlanok ezek, még megfeledkeznek rólunk. Pedig nekik most biztosan jól megy. – És panaszkodni kezdett, milyen nehezen élnek, a férje még nem tud átmenni Pestre, a minisztériumba, annyira kínozza a köszvénye, így fizetést november óta nem kaptak, s ami pénzt félretettek, annak bizony már a vége felé járnak. – De különben is – legyintett –, mit ér a pénz! Csak az arany meg az ékszer, de azt csak nem fogjuk elherdálni! – Aztán megint mosolygott: – Na, nem baj, fontos, hogy megértük a szabadságot. – És megkérdezte, igaz-e, hogy otthagyom a plébániát. – Mért hagynám ott? – tudakoltam meglepetten. (Különben is egyedül maradtam, a káplánom plébános lett Pesten.) – Nana – fenyegetett meg tréfásan az ujjával –, tudjuk mi, amit tudunk! Egy ember, akinek olyan érdemei vannak, mint a főtisztelendő úrnak, csak nem marad meg egy ilyen kis plébánián!

Később sokat töprengtem, mit érthet a méltóságos asszony azon, hogy nekem érdemeim vannak. Engem bizony – ezt nem lepleztem az olvasó előtt sem – mindig furdalt a lelkiismeret azért, amit tettem. Hisz szegény öcsémet, de különösen Magda kisasszonyt bűnösnek tartottam, akiknek segédkezet nyújtani is vétek. És most azt mondja a svájcisapkás Frici, hogy emléktáblát állítanak nekik, mint a szabadságharc hőseinek. Igaz ugyan, hogy a Frici valószínűleg ugyancsak valami forradalmár – milyen időket élünk, hogy ilyen embereket neveznek ki az elöljáróságra! –, de a méltóságos asszony is érdemekről beszélt, pedig az ő férje miniszteri főtanácsos, tehát jól értesült és mérvadó ítéletű úriember.

Ha arra gondolok, hogy szerencsétlen öcsémnek néhány hónappal ezelőtt azért kellett meghalnia – mégpedig milyen keserves és szégyenteljes halállal –, amiért ma hősként ünnepelik, bizony elszorul a szívem a keserűségtől. De mi mást bizonyít ez is, mint hogy az igazságot nem e földön kell keresnünk. Hisz ki tud itt eligazodni: tegnap még halálra keresték a kommunistákat, ma pedig Frici ott ül az elöljáróhelyettes párnázott ajtajú szobájában. Vagy talán azt jelenti ez, hogy szegény hazám elfordult szentséges Pátrónájától, s a bűn tanyája lett? De az Írás úgy szól, hogy amely hatalmasságok vagynak, Istentől rendeltettek. Tehát az is, amelyik Fricit odaültette az elöljáróságra.

Bevallom, gyarló eszemmel nem tudtam eligazodni e bonyolult kérdésekben. Hatvanhat esztendőt értem meg békés kiegyensúlyozottságban, lelkinyugalomban, s ilyen öreg fejjel kellett megismerkednem a bizonytalanság szörnyű kételyével. Nem tagadom, napokon keresztül úgy éreztem, elvesztettem lábam alól a talajt. Mindaddig, míg – talán a Szentlélek sugallatára – rá nem döbbentem, hogy nem a mi feladatunk, halandóké, az ilyen kérdések megoldása. S akkor egyszerre megértettem: szegény öcsémnek is az lett a veszte, hogy az alázatosság hiányzott a szívéből. Nem tagadhatja senki, okos ember volt, de arról megfeledkezett, hogy a Mindenható az észt is csak azért adja az embereknek, hogy Őt szolgálják vele. Azt hitte szegény, rábízhatja magát gyarló értelme iránytűjére, s megátalkodott gőgösségében úgy képzelte, a Teremtő segítsége nélkül is eligazodhat az élet ösvényein. Pedig e földi élet ingoványos mocsár, s a helyes utat sose szegényes eszünk, hanem mindig csak az Úr kegyelme segít megtalálni. Azért hát ez a tanulsága szerencsétlen sorsú kedves öcsém halálának s az én történetemnek: a jámbor és békés élet mindig kedvesebb a Mindenhatónak, mint az Istent kísértő merész szárnyalás. Hisz írva vagyon, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.

 

Csütörtök

 

Halálugrás

Fázom. Begombolom a bekecset, csak két gombja van, a másik kettő leszakadt, de körülfogja a nyakamat, nem fúj át a szél, megnyújtom a lépteimet, lassan fölmelegszem, lépéseim fölkavarják a homokot, a homokszemcsék átbújnak a harisnyámon, izzadt talpamhoz tapadnak, ropognak az agyamban, reggel óta tépi a szél a fákat, rázza az orgonabokrokat, tudtam, hogy nem szabadna az udvaron festeni, rücskös lesz a sima felület, levélcafatok, a körtefa virágának szirmai tapadnak a sötétzöld festékbe, mindegy, nem törődtem a szőrszálait hullató ecsettel, csak festettem egész nap, már sajgott a csuklóm, a kavargó homokszemek végigkarcolták a nedves festéket, tudtam, semmi értelme így, de hiszen nem is azért festettem hajnal óta, megvacogva, ha felhő rohant a nap elé, belebújva a bekecsbe, megint ledobva azt, amikor végigvágott az udvaron a nap, május van, a szélcsend ritka pillanataiban égett a bőröm, nem azért festettem fényesre a zsalugátereket, mintha értelme lenne, mi közöm nekem ehhez a házhoz, mért világítsanak sötétzöld zsaluk egy elhagyott romon, a gépies munka kellett, fel-le, fel-le húzni az ecsetet, ügyelve, hogy egyenletesen tapadjon a festék, amit úgyis fölkarcol a homok, beleragadnak a bogarak, kapálódzva forgolódnak a festék halálos mézében, méregzöld haláltusájukban vergődő csíkot húzva a fényes festékben, nem kapartam ki őket az ecset nyelével, úgyis újra kell festeni az egészet, be akartam fejezni estig, minden zsalut le akartam festeni, mért mindegyiket és mért épp ma, semmi sem mindegy, ennek is oka van, mindegy, hogy mi az oka.

Harangoznak, egy öregasszony kinyitja a templomajtót, a szél belekapaszkodik, bent ég a villany, az öregasszony két kézzel húzza az ajtót, mintha az életbe kapaszkodna, két kislány siet át a templomkerten, május van, persze, litánia, de mért májusban van litánia, Miklós elmagyarázná, öt éve, karácsonykor annyian voltak az éjféli misén, hogy moccanni sem lehetett, kint ugyanígy fütyült a szél, csak akkor a havat kavarta, az ajtót nem lehetett becsukni, még kint is álltak, a tömeg úgy hozzászorított Miklóshoz, mintha ölelkeznénk, nem a szokott, szertartásos baráti öleléssel, hanem ahogy egyszer Belgrádban elbúcsúztunk, ő Párizsba ment, én haza, tudtam, mi elől fut, tudtam, sokáig nem látom, tudtam, rángatódzik az arca, ha hazajön, tudtam, sokáig nem jön haza, tudtam, mért menekül Párizsba, szívrohama volt az előző éjjel, egy francia lány kapaszkodott a karjába, minek, gondoltam egy pillanatig, de tudtam, minek, belém kapaszkodott az ölelésével, vagy én belé, mindegy.

A szürkület lassan elsötétedik, a nyitott kocsmaajtón át sárga négyszöget fest a villanyfény az utcára, halászlé van a kocsmában, fehér cseréptányérban tálalják, ritkán főznek, csak ha jó fogás van, egyébként csak néhány kerek sajtosdobozt, fűrészporízű húskonzervet lep be a pulton a por, langyos sör van, émelygős piros bor, Sztár Cola fél deci rummal, kisüstinek nevezett rossz szagú, rossz ízű kotyvalék, a falba vágott kerek lyukban unatkozva pörög a ventillátor, kilódítja az utcára a zajt, az elfogott piros betlik siráma, a damilt elszakító óriáspontyok legendái, a gyerek bizonyítványának délceg számai, a köszvényes láb panaszai, a tavalyi lakodalom csámcsogása tompán csapódik a málló festésű rózsaszín falaknak, a szobafestőművész kék és zöld csíkjainak.

Nyolc hónapja már, hogy nem vagy. Az idő úgy lelassult, mint a magánzárka szurkos csöndjében, a hajnali ébresztő és az esti takarodó között minden másodpercet megélsz, percekre bontod szét az órát, mint a narancs gerezdjeit, és a percek sehogy se állnak össze órákká, az órák napokká, a napok hetekké, hónapokká. Ez a nyúlós lassúság megsokszorozza az életet, átkozottul megnyújtja, átkozottul, mondom, pedig kaphat-e az ember többet, mint hogy megszázszorozódik az élete. Zárkáim fala sosem volt rózsaszín, nem emlékszem rózsaszín karikára sem a sok színes karika között, amivel az atomjaira szétbomló másodpercek vagy a drótháló mögött szakadatlanul égő villanykörte teleszórta a zárkát, akkor is, ha becsuktam a szemem. A magánzárka összeszorított fogú, kikínlódott fegyelem; hiányod magányzárkája ellen nem segít a csikorgó fogú elszántság, nem merevít kővé a kivajúdott akarat. Huszonöt év van a két cella között, ezt a mostanit lakályossá tehetem mindennel, amit csak megkívánok, ha beletaposok a gázba, a kilométeróra piros csíkja száznegyvenet mutat, enyém a kocsi sebessége, a motor ereje, követelődző idegrendszerem bekebelezheti a fogyó kilométereket, egy holdvilágos dombhajlatot, egy meszelt házfalat, a házak átpislogó lámpáit a tó túlsó partjáról, a sebességtől összeszűkülő távolság örömét, a mehetek, ahová akarok szabadságát, a nincs elérhetetlen felszabadultságát, tárcámban igazolvány, ami bizonyítja, ki vagyok, az igazolványban adatok, amik köszönni késztetik az embereket, pénz, tulajdonképpen annyi pénz, amennyit akarok, amennyit talán valamikor akartam, amennyivel nem tudok mit kezdeni, elfogy, de mire, marad belőle, minek, annyi mindig van, hogy kinyisson bármilyen szállodai szobát, bármelyik városban, megterítse az asztalt bármelyik étteremben, telerakja könyvekkel azt a polcot, ahol az el nem olvasott könyvek sorakoznak, kivegyen a kirakatból bármilyen ruhát, amit úgysem fogok hordani, mert csak a kopott farmer szabadságában érzem jól magam, amibe beletörölhetem a kezem, leülhetek benne a járdaszegélyre, megszerzi az új ébresztőórát, aminek a ketyegése nem dörömböl az agyamban a véget nem érő éjszakákon, amire már semmi szükségem, hisz órákkal előbb ébredek, mintsem az óra csörögne, az egyetlen, amire mégis múlhatatlanul szükségem van, hogy megvédjen a föl nem ébredés riadalmától, az elkésés rettenetétől, amit az évtizede szedett altatók örökre belém oltottak, az altatók, melyek nemrég még maguknak követelték a reggelt, s csak az ébresztőóra korbácsának voltak hajlandók engedelmeskedni.

Örökre? Soha, mindig, örökké, utoljára, elképzelhetetlen, nem történhet meg, lehetetlen, visszavonhatatlan, mindig, soha, soha már, soha még, soha többé. Talán most te is megtanulod, hogy minden szó, ami a megmásíthatatlant hordja magában, esetleges is lehet. Nekem mást kell megtanulnom itt, az országúton, miközben a szél újra meg újra arcomba csapja az orgonaillatot és a homokot, valahol egy kutya vonít, vajon megütötték vagy magányában rí, az orgonabokrok tömör falként sorakoznak, homokos, lila fal, az utcai lámpa fényében rázza a szél a lila fürtöket. Ostoba mondat volt, tudom, ilyet nem szabad kimondani: csak attól félek, nem lesz virág a szobában, amikor meghalok, ostoba mondat, még ha igaz is, egy kicsit igaz, felnagyítva a pillanat hangulatát, ostoba, mert émelygős, a halál keményebb és egyszerűbb, ilyen mondatot csak akkor szabad kimondani, ha akinek mondod, az ugyanannak a hangulatnak ópiumpipáját szívta, ha idegrendszerének tolmácsberendezése ugyanolyan pontosan fordítja le az émelygősség mögötti igazságot, amilyen pontosan te tudod, mi van az émelygős mondat mögött, a fehérre festett fal, a fehér kórházi ágy, a mindennap cserélt fehér ágyhuzat, a minden tagodba behatoló, minden gondolatodat letakaró fehérség, az egyik pillanatról a másikra felkiabáló, sosem ismert, talán éppen ezért mélyebbre hasító, mélyebben lerakódó, kínzó vágy az az orgona sötétlilája, a pipacs pirosa, a kikirics sárgája után, összetört orrom alig működő szaglóidegeinek hirtelen feltámadt, éles vágyakozása az orgonaszagra, kazalnyi orgonára, hogy elborítsa az egész kórházi szobát, hogy beletemethessem az arcom az orgonaágyba, hogy annyi év után beszívhassam az orgonaillatot, a követelő vágy egyetlen sötétlila orgona után, ami semmissé teszi ezt az elviselhetetlen, könyörtelen fehérséget. Neked ilyen ostoba mondatokat is mondhattam.

Az utolsó házzal elfogy az utolsó lámpaoszlop is, a falu vaksi lámpái nem vakítják el a szemem, látok a sötétben, látom a szőlőtőkéket, a ritkás lombú mandulafákat, az árok szélén egy elfektetett jegenyetörzset, legallyazva, három egyforma darabba vágva, aládúcolva vastagabb ágaival, hogy kiszáradjon, hogy felhasználható legyen, amíg a szőlőföld sarkában állt, nem volt semmi haszna, gyümölcsöt nem adott, még árnyékot se, legfeljebb iránytű lehetett volna, ha valakinek szüksége van rá, de nem volt, senkinek sem kellett, nyilvánvaló. Mért épp most végeztek vele, tíz éve, húsz éve nyilvánvaló már, hogy életében semmire sem használható, talán eladták a szőlőt, az új tulajdonos vágatta ki, talán meghalt a gazda, az örököse végzett a jegenyével, vagy semmi se történt, csak húsz év után, épp most, ezen a héten eszmélt rá valaki, hogy ez a jegenye itt fölösleges, ki kell vágni, feldarabolni, hogy valami haszna legyen; csak azt nem tudom, mire használható. A mérhetetlen, kimeríthetetlen ismerethalomból, amit Miklós újabb és újabb kupacokban rakott elém, ez megmaradt; tudom, melyik fát mire használják, a szilből nyél lesz, a tölgyből támfa, hajógerinc, az akácból karó, a fenyőből palánk, cseresznyéből, dióból, körtéből bútor, kőrisből berakás, cédrusból hordó, egy darab tikfa ma is ott fekszik az íróasztalomon, Miklós hozta valahonnan, az acél kicsorbul rajta, nehéz, mint a vas, nem árt neki a fa ősellensége, a víz sem, indiai parasztok és amerikai milliomosok ebből készítik soha el nem korhadó bárkáikat és luxusjachtjaikat. De mire használható a jegenye? Nem tudom, és nem kérdhetem meg Miklóst, pedig ez érdekelne, csak ez, a többi minden, amit tud, az erdélyi udvar illemkódexének bonyolult szabályai, a szentek mesévé olvadó élettörténete, a francia forradalom dalainak csattogása, a színükről, pöttyeikről fölismerhető madártojások, a vadvirágok, bokrok, füvek számlálhatatlan sokasága, a táblabíró-világ rendszerének kacskaringós tekervényei, rég nem használt halászszerszámok nevei, a parasztbútorok története, a vályogvetés módozatai, mindez csak Miklóson keresztül érdekelt, csak általa megformálva, rajta keresztülszűrve, mert mindez ő volt, ez is ő volt, nélküle minden tudása csak ismeretanyag, nem érdekelnek az ismeretkupacok, csak ha ő adja, egyedül azt az egyet szeretném tudni, mire használják a jegenyét.

Autó jön szembe, bukdácsol a rossz makadámúton, fényszórója minden huppanónál a szemembe vág, goromba fénnyel, hajszálpontosan célozva a szembogaram közepébe. Megállok, figyelem magam, kegyetlen pontossággal, sokat tudó professzorként, az érverés gyorsul, a gyomor összehúzódik, a bőr melegebb lesz, a száj kiszárad, a beteg állapotában nem mutatkozik javulás. Tudom, hogy nem te jössz, Magyarország tízmillió lakosa közül bárki jöhet, egyedül te nem, halott apám és anyám, harminc éve nem látott tanítóm, elfeledett pajtásaim, Ausztráliáig futott tanítványom, Londonban élő kollégám, Fidel Castro, Aga Khán, mindenki, bárki ülhet a szememet kegyetlen fénnyel verő kocsi kormányánál, mindenki, csak te nem, pontosan tudom, és az érverésem mégis szaporább, az arcom ég, gyomrom összehúzódik, kiszárad a szám, mint tíz évvel ezelőtt, a szerelem első napjaiban, mint utána még nagyon sok évig, a soha nem csillapodó szerelemben, pontosan tudom, hogy nem te jössz, te nem jöhetsz, mert valahol most neked is ég az arcod, összehúzódik a gyomrod és kiszárad a szád, tudom, hogy bárki jöhet, csak te nem, és mégis belefúrom a tekintetem az éjszaka feketéjébe, a fényszóró ezüstjébe, hol a sötétség forró szurkába, hol a reflektor jéghideg fényébe mártom a szemem, hogy felismerjem a kocsi gyártmányát, színét, a szememet kiégető autóét, ami bárkié lehet, egyedül a tiéd nem, ha piros, akkor sem lehet a tiéd, ha piros Skoda, akkor sem lehet a tiéd, ha IC 23-45 a rendszáma, akkor sem a tiéd, és ha mégis a tiéd, akkor se te világítasz a szemembe, és ha mégis te ülsz a kormánynál, akkor nem hozzám jössz, máshová mész, másvalakihez, elhúzol majd mellettem, eltűnsz az úton, amelyik más utakba torkollik, itthagysz engem a sötétségben, eltűnsz, és csak stoplámpád piros fényét látom majd sokáig, amíg el nem tűnik az is a következő kanyarban.

Százszor megjártam ezt az utat, minden göröngyét ismerem, pontosan tudom, két perc telt el azóta, hogy a fényszóró először csapott a szemembe, addig, amíg el nem zötyögött mellettem a kocsi; ez a százhúsz másodperc, amíg szorító, lüktető, felmorzsoló hiányodat az eszelős, őrületbe csapó, reménytelen remény csóvává gyújtotta, elég volt, hogy megtörténjen minden, ami tíz év alatt kettőnk között történt, először fogtam meg a kezed, először húztalak magamhoz, először láttam a szemed, mentünk, halálra fagyva a hóban, sírtál, hazudtál, hazudtam, szétégettük egymást, belebotlottál az árnyaidba, elszürkült minden, megkeményedett az arcod, megcsaltalak, delfinek bukkantak ki a tengerből a csónakunk mellett, napos rét volt a tested, egyre mélyebben gubództam a hallgatásba, sós lett a szánk a testünkre rakódott sótól, összetörted értem az életedet, és nem tudtad többé összerakni, sarat mázoltam az arcodra, miért, madár kiáltozott hajnalban a nádasban, jöttél lefelé a hegyről, izzó lávafolyam, egyre szélesebben hömpölyögve, szétégettél mindent magad körül, örökre megsebeztelek, elfogyott a nevetésed, egyre mélyebb lett a csend, tőled lett színe a fáknak, kiszorítottam arcodból a mosolyt, elkomorult testtel húztuk magunkba egymást, földszínű lett az arcom, verítékes a reménytelen haláltól, gyémánttá csiszoltalak, könyörtelen koronggal, a fák árnyai egymáshoz tapadtak, homok ropogott a fogunk között, megszégyenítettelek, éveken át hiába építettük mindennap a falat, másnapra mindig leomlott, először hallottalak jajgatni, szétázott az arcod a sírástól, gyúrhatóvá lett, mint a gyurma, kaláccsá formálhattalak volna, talán még kiegyenesedem, ha leveszed vállamról a zsákot, hatalmas, sárga repcetáblába gázoltunk, térdig arany lett a lábad, egymás vállát már csak fogtuk, nem öleltük, megterítettem neked az asztalt, úgy vártalak este, fehérre izzítottál, kiégetted belőlem a salakot, fogvacogva vártad a halálomat, kint kuporogva a folyosón, mert nem engedtek a betegszobába, elvettem tőled mindent, sírva fakadtál örömödben, amikor felkelt a nap, tésztaszűrővel fogtunk rákot, a kövek feltörték a lábad, kioldhatatlan gúzsba kötöztél, moccanni se bírtam, harminc év óta egyedül te láttál sírni, a rádióból öt nyelven mondták a híreket, berúgtunk, bor nélkül is, magasra kapaszkodtunk, megszédültünk, az izzó golyó vassá merevedett, kiszúrtam a szemed, ólmot öntöttél belém, koloncod lettem, kihullt a hajam, kopár csend, köd, eső.

A dűlőúton, ahová letértem, bokáig ér a homok, a sötétben is látom, ahogy minden lépésem homokfelhőt kavar, nem törődöm vele, hogy a cipőm tele lesz homokkal, egyre súlyosabb, búvárcipőben járok már, minden lépésnél fel kell emelnem a lábam, hogy kiszabadítsam a homokmocsárból, a cipőmnek ólomtalpa van. Elpattant a húr. Ismerem ezt, órákig, napokig a hiányod táplálta feszültség atomreaktorában ezredrészeire hasított másodpercek ólomlassúságában élek, a nem múló idő mindent ezerszeresére növelő nagyítótükre leégeti a bőröm, meztelen idegvégződéseim, megfosztva a bőr védelmétől, közvetlenül érzékelik a világot, a kín, a hiányod, emléked, arcaid megszázszorozódnak kiszolgáltatott, pőre idegrendszerem érzékenységétől, árnyékuk ezerszeresére nő a végtelenné lett időben, aztán egyszerre csend lesz bennem, nem jótékony csend, mint mikor a futballbelsőt kiszúrják, s lassan leenged, puha, ráncos lesz a labda, belemélyed a világ lába, most már lehúz a homok, semmi erőm nincs, számig ér a homokmocsár, aludni kellene, most, azonnal, itt, összekucorodva a szőlőtőkék védelmében, egy szélvédett zugban, nem bírom tovább, ledőlök, a térdem felhúzom a mellemre, magamhoz szorítom az ócska bekecset, behúzom a fejem a vállam gödrébe, mint a gondolkozó madarak, tudom, hogy néhány perc, és felkelek, de néhány perc nagyon sok, rettenetesen sok, elviselhetetlenül sok, most nem tudok továbbmenni, ha nagyon akarnék, tudnék, de minek, miért, hová, stoplámpád piros szeme rég eltűnt az éjszakában.

Reggeli, ebéd, vacsora, ébresztő, takarítás, mosakodás, séta, torna, takarodó, sárgaborsó, káposzta, szárazbab, főtt tészta, hat lépés oda, hat lépés vissza, hat lépés oda, fordulás, hat lépés vissza, ennyi a magánzárka, ma is pontosan le tudom rajzolni a fal pókhálórepedéseit, leheletpontossággal ki tudom keverni az ajtó színét, le tudom kottázni, én, a botfülű, az etetőablak nyikorgását, az udvarról fényszóróval megvilágított ablakrács képét jobban ismerem, mint Miklós tusrajzát, ami húsz éve lóg az íróasztalommal szemben, tudom, hány szál drót ment hosszába és keresztbe a villanykörtét takaró dróthálóban, de ott zár volt a vaslemezzel borított ajtón, az ajtó előtt nemezpapucsos foglárok, a folyosó végén kulcsra zárt rácsos ajtó, előtte fegyveres őr, a kapuban géppisztolyos egyenruhások, a határon spanyollovasok, aknamező, farkaskutyák, őrtornyok, magasfeszültségű vezeték, gépfegyverek, tányéraknák, a határon túl a Semmi, legalábbis nekem. Most kikövezhetném a tört részeire bomlott idő homoksivatagját, elszigetelhetnék minden rést, ahol besüvít a hiányod, fölemelhetném önmagam a hajamnál fogva, kiemelhetném nemléted magába húzó mocsarából, halomban áll a kábítószer, hogy visszavegyem magam a jegenyékké nőtt másodpercektől, mégse nyúlok a telefon után, nem hívok föl senkit, nem keresek meg senkit, eltolom magamtól a lányok szélfútt, kurta szoknyáját, a szesz agyamat satuba fogó kábulatát, ismeretlen karok pillanatnyi álmát, át akarom élni, ahogy hiányod felszeleteli az agyamat, a perzselő idő mikroszkópja alatt vizsgálok minden emlékmetszetet, kinagyítva a múltat és jelent, felnagyítva mindent, ami te voltál és én voltam, görcsbe csavarodva a kíntól, amíg bírom, tudom, hogy nem bírom már soká.

Vállal belököm az évek óta szétesni készülő deszkakaput, lekapcsolom az övemen lévő karabinerről az arasznyi hosszú kulcsot, a szél rázza a körtefa ágait, az ajtóba dugva távirat a titkárnőmtől, D. kéri, ha lehet, menjek föl Pestre, udvariasan fogalmaz, mint mindig, ő is tudja, hogy a kérése parancs, nem a rangja miatt, hanem mert számomra kötelező, udvarias, mert megengedheti magának, mert félszeg, mint a gyerekek, sután vállamra teszi a kezét, nem is kell ennél több, a szeretetből kovácsolódott tisztelet ennyit engedélyez számunkra. A konyha hideg, csikorog lábam alatt a homok, én hoztam be a cipőmön, befújta a szél a rozoga ajtó alatt, fölgyújtom a villanyt, a meztelen, százötvenes égő fénye kiszívja a sötétséget a sarkokból is, délről maradt paprikás krumpli, fölteszem a villanytűzhelyre, gondolkodom, mit igyak, szódavizet fröcskölök a könnyű homoki borba, aztán mégis megiszom egy pohár bikavért, a villanytűzhely lapja lassan melegszik át, tudom, hogy mire megmelegszik a krumpli, már csak beletúrok, ismét teletöltöm a poharat vörös borral, de csak a felét iszom meg, megrázkódom tőle, nem kívánom. Az asztalon koromszemcsék, föltartóztathatatlanul hull a korom az egykori szabad kémény deszkával elfalazott boltozatából, a száz éven át füstölt sonkák, kolbászok, oldalasok zsíros korma, Miklós minden évben elhatározta, kibontja a kéményt, a paprikás krumpli rotyogni kezd, az asztal sarkán furcsa alakú, ujjnyi vastag falú öreg befőttesüvegben orgonacsokor, reggel vágtam a kert végében, nem érzem a szagát, talán nincs is szaga, nem sötétlila az orgona, sápadt, csapzott, vadon nőtt. Az olajkályha percek alatt bemelegíti a szobát, május van, nyirkosak a méteres vályogfalak, vagy csak én fázom, Miklós búbos kemencét akart, padkával, a konyhából lehessen fűteni, venyigével, abból se lett semmi, behúzódom a kályha mellé a sarokba, kiszórom a harisnyámból a homokot az időtől sötétbarnára pácolt padlóra, holnap Pesten leszek, farkasszemet nézve a fekete telefonnal, amin nem hívhatlak fel, mert nem akarlak felhívni, örökké várva a hívásodat, órákig bénán gubbasztva a telefon előtt, mert azt mondtad, felhívsz, ha tudsz, de nem hívsz, mert nem tudsz, nem vagy otthon, nem vagy egyedül, nem akarsz hívni, nem tudok olvasni, nem tudok dolgozni, csak a készüléket lesem, megcsörren-e, félek a hívásodtól, mit mondhatunk már egymásnak, mindent szeretnék elmondani, ami évek óta belém szorult, amit hiányod vihara másodpercenként sodor tudatom sziklás partjára, tudom, hogy lehetetlen, más hullámhosszra állt a vevőkészüléked, nem akarok zavaróállomás lenni, tudom, hogy mégis az vagyok, félek, hogy telefonálsz, mert a vége egy kattanás, csend, aztán vonalat ad a készülék, kit hívjak fel, és minek, te egy másik készülék mellett ülsz, elbújsz mögéje, hiába köt össze velem egy kábel, elérhetetlen vagy, és mégis szakadatlan várom a hívásodat.

A falon hosszú nyelű sütőlapát, rozsdás hajólámpa, csorba tányér, kovácsolt pincekulcs, Miklós egyik utolsó képe, befejezetlenül, mikor már minden színt eldobott, csak feketével és fehérrel festett, egymást ölő és ölelő karok őserdeje, kibogozhatatlan jajgatás, kínhalálukban megcsavarodó fűzfák, halált hozó és kenyeret szelő kések, a félelem vonítása, galamb, amelyik nem tud repülni, mert a fekete vértől összetapadtak a tollai, mért nem értettek meg, Miklós, mért értettek félre, fegyverré egyenesített kaszák pengéje, melyekkel nem aratnak többé, csak emberi testeket, feketén bugyogó vér, a rettenet nyüszítése, földarabolt testek, melyek az Utolsó Ítéletkor sem támadhatnak föl, hisz hol keressék a fejüket, a karjukat, a kíntól emberarcúvá vált kövek, vértől megduzzadt fekete patak, kiszúrt szemű lófej, mért nem értették meg, azért kínlódod ki magadból a világ minden iszonyatát, hogy félelmed verítékében fürödve megsemmisítsd a Rosszat, amit csak akkor lehet elpusztítani, ha megtestesítjük, mért nem értették meg, hogy szörnyű látomásaid jajgatása himnusz a Jóhoz, könyörgés a Jobbért, zsolozsma és fohász, májusi litánia egyetlen istenedhez, az örök és mindenható, mindent megtisztító és megváltó Forradalomhoz. Olyan hihetetlen, hogy nem festesz többé.

Kiürült az üveg. Mintha semmit se ittam volna, nincs bunkó, amivel elkábíthatom magam, a kétszeres adag altató három-négy óra alvást engedélyez, a szesz nem szívódik fel bennem, talán hánynék, ha meginnék még egy üveggel, de a tudatomat nem bunkózhatom le, ott, a szőlőtőkék között talán elalhattam volna, ha nem fúj a szél, abban a percben, amikor kiment belőlem minden erő, most már késő, jobb is így, ezért jöttem ide, át akarok élni mindent, hiányod tisztítótüzében kiégetni magamból a szürkeséget, feketére égetni minden közömbösséget, ahogy Miklós égette vadul, tüzes vassal a rönköket, hogy élő, kínlódó látomás legyen a halott fából.

Föl akarok menni hozzád, telefonáltál váratlanul parancsolóan, nem tetted le a napszemüveged, mögéje bújtál, nem dőltél végig a heverőn, pedig remegtél, azt hittem, a fáradtság, agyonhajszolt tested, a szervezet önkiegyenlítő rendszeréből elszabadult, önálló életre kelt, fölugró és lezuhanó vérnyomásod, akkor még nem hasított belém az emlék, hogy előző este nem hagytad megcsókolni a szád, amikor elbúcsúztunk, nem is figyeltem oda, az utolsó esztendőkben rám rakódott fáradtság eltompította érzékeimet, baj van, mondtad, elhúztad remegő kezed, hogy ne fogjam meg, még mindig csak egy hatalmas napszemüveg beszélt hozzám, mondtam fahangú, vigasztaló mondataimat, az évek alatt megszokott rutinnal, nem hallottam unalmas kopogásokat, te se hallottad talán, hisz nem arra figyeltél, te már tudtad, hogy a kivégzőosztag vállához emelte a fegyvert, tudtad, az áldozat gyanútlan, aztán eldördült a mondat sortüze, egyetlen suta mondaté, szereted, kérdeztem tárgyilagos hangon, és nemcsak a hangom volt tárgyilagos, az évtizedek alatt rám kényszerített, magamra parancsolt, magamévá lett fegyelmezettség megbízhatóan teljesítette a kötelességét, nem tudom, mondtad elvékonyodott hangon a szemüveg mögül, négy napja nem megy le egy falat sem a torkomon, elnevettem magam, a nevetés őszinte volt, ez a legbiztosabb jele, hogy szereted, őszintén mondtam, még büszkeség is lappangott a mondat alján, mint mikor az orvos az első pillantásra fölismeri a betegséget, nyugtató szavaim már nem kongtak üresen, felfűltek az álmosító duruzsolásba, amivel valamikor, régen, legrosszabb éjszakáidon is el tudtalak altatni, feloldódott benned a görcs, elfáradt a mit tegyek lüktető kínja, kibújtál a szemüvegedből, végigdőltél a heverőn, fogvacogva, betakartalak, még mindig nyugodt voltam, tettem, amit tenni kell, simogattam elbágyadó kezed, mondtam, amit mondani kell, rendbe jön minden, ne félj, fogalmam sem volt, hogy eldördült már a sortűz, röpülnek felém a golyók, mikor elmentél, csak mosolyogtam, átöleltem a vállad, másnap a kíváncsiság ámulata, feldobott színes labdák közt válogatni, lehetőségek üveggolyóival gurigázni, csak harmadnap csapódtak belém a golyók, akkor taglózott le a sortűz, váratlanul, nem közölték a halálos ítéletet, nem tudatták, hogy kegyelmi kérvényemet elutasították, nem kötötték be a szemem, nem tudtam, hogy utolsó másfél napomat a siralomházban töltöttem, nem kérdezték utolsó kívánságomat, egyetlen pillanat alatt fölrobbant a világ, meghasadt a Nap aranygömbje, a Hold a földre zuhant, a golyók szétloccsantották a koponyámat, kaparom a falról szétfröcskölt agyvelőm kocsonyás maradékát, szedegetem a földről homlokom csontszilánkjait.

Elfáradtam. Kiszedem az ágyneműt az ócska ládából, a hatalmas heverő a szoba túlsó sarkában van, a kályha melege itt már csak meglangyosítja a falakból áradó nedvességet, Miklós kiverette a két szoba közti falat, így lett ez az ötablakos óriáshodály, mindent át akart alakítani a házban, semmi sem készült el, csak ez a szoba, teleszórva fekhelyekkel, padlásról lecipelt dikó, lomtárpincékből előhurcolt törött rugójú díványok, kettős ágy nagyanyáink korából, egyik lába hiányzik, téglával van alápolcolva, ha Miklós jött, megteltek a fekhelyek, a földre dobott, kilógó belű matracok, táborrá alakult a szoba, ismerősök és ismeretlenek tanyájává, gyerekek, férfiak, feleségek, szeretők, férjek, kutyák nyüzsögtek átbukdácsolva egymáson, emberek csapata, akik nyomába szegődtek Miklós agyának, tekintetének, az öregedésnek ellenálló testének, világhírének, pénzének, tehetetlenségének, mosolyának, koponyájának, göcsörtös kezeinek, gyámoltalanságának, gyerekfintorainak, énekének, hajlíthatatlanságának, fölemelt mutatóujjának, megközelíthetetlenségének, szétszórt képeinek, emberek, akik kiszipolyozták, megágyazták neki a világot, befonták, kifizették a lakbérét, az adóját, a takarítónőjét, elszívták a napjait, megették és megdicsérték a főztjét, megitták furcsa alakú üvegben hozott francia konyakját, és elvitték az üvegeket, kimosták a holmiját, elhasználták ládaszám gyűjtögetett fűszereit, fölmosták a padlóját, emberek, akik így, hordává verődve, Miklós kolompját követő csordaként, körülötte forgó tömeggé változva az éjszakák kifogyhatatlan hordójában, mégiscsak őt jelentették, bolygórendszer, mely nem létezhet a Nap nélkül, az ő teremtménye volt ez a gyülevész had, kóbor cigányok, zsoldosok, vérteskapitányok, vajákosok, mezítlábas parasztok, markotányosnők, írástudó papok, sebkötözők, félelem és gáncs nélküli lovagok, szerzetesek, kültelki vagányok végeláthatatlan serege, ha ő jött, nyomában jött a had is, követve kibontott zászlaját, vakon engedelmeskedve, a háta mögött lázadozva, hozzáidomulva furcsa szertartásrendjéhez, a szeretőivel sose jött ide kettesben, csak csapata élén lovagolva, nagy ritkán egyedül, néha velem.

A nyirkos ágynemű lassan átmelegszik a testemtől, meggyújtom a combvastagságú, sárga gyertyát, Szarajevóban vettük a bazárban Miklósnak, öt éve ég a méhviasz, még mindig van belőle egy arasznyi, bekapom a fél marék altatót, öklendezem a vörös bortól, szemenként csúsznak le a tabletták a nyelőcsövemen, talán most sikerül elaludni, elernyedt a testem, a lábamra dobott ócska cserge fűt, mint a kályha, kilométer távolságból a kovácsok kalapácsainak csengése a bazárban, száz kalapács formálta, díszítette a rézkorsókat, óntálakat, csöbröket, üstöket, bográcsokat, kávésfindzsákat, súlyos kalapácsütések tömör kongása, ujjnyi vékony mintázókalapácsok csengettyűcsöngése, órákig jártuk a bazárt, a parázson pirított húst is kalapácsok kalapálták, az erjesztett túrót is, kalapácsok harangütése csengett a könnyű vörös borban, méz csurgott végig a bazáron, lassan hömpölyögve, darazsak milliói dongtak a mézfolyam fölött, zümmögő kopácsolás, fel se vertük a sátrat, csak hálózsákba bújtunk, magunkra terítettük a sátorlapot a hajnali harmat ellen, kétlépésre zúgott tőlünk a folyó, telihold volt, a vállamba fúrtad a fejed, a meredek emelkedőn fölfelé kapaszkodó gépkocsik fényszórója az eget pásztázta, légiveszély elmúlt, azonnal elaludtál, magaddal vive álmodba a köveken megtörő víz tajtékát, az üvegcserepek méteres kupacait a partról, a szerelmet, a kalapácsokat, a lépesméz-bazárt, a mecsetet a patak túlsó partjáról, a bicegő csacsit, a nyarat, a felhőtlen eget, a jövőnket, barna testünket, mindent magaddal vittél az álmodba, hogy hajnalban kiöntsd magadból, elárasztva a bőségszarudból a kopár sziklákat, megduzzasztva a száguldó hegyi folyót, a magadra fröcskölt kés-hideg víz harmatcseppjeire nevetve, egyensúlyozva a kerekre koptatott köveken, hátranéztél rám, vizes hajad az arcodhoz tapadt, szemed kitágította a világot, odadobta nekem a napfényt, a folyóban cikázó pisztrángok árnyát, a mohás kövek sötétzöldjét, az üvegcserepeken megtörő fény szivárványát, a soha nem fogok mást szeretni értelmetlen, akkor gyönyörű, az egész életet betöltő ígéretét.

Nem hat az altató, hiába, nézem a mennyezet combvastag gerendáit, a szú sörétnyomait a fában, a középső gerendában kézzel kovácsolt, örökre belerozsdásodott kampó, csak kötél kellene, hurok, a bicegő konyhaszék, bakfisromantika, nem leszek öngyilkos, amíg valami rá nem kényszerít, hogy megtagadjam magam, szerencsés természetem nem ismeri a halál szagát, pórusaimból csak a kín izzadsága ömlött, a halálfélelem nyirkos verítéke még nem, pedig találkoztunk már, a megbillenő kocsiban, átpördülve az út túlsó oldalára, a levegőbe emelkedve, kemény csattanással a tetejére zuhanva, a semmivel sem enyhíthető kín félájultában, farkasszemet nézve a testemhez kapcsolt, halálom jelzésére váró műszerekkel, fülemben a haldokló férfi hörgésével, sóhajaival, amíg örökre el nem csendesedett, szememben a meztelen öregasszony lógó melleivel, akinek hasztalan próbálták életre masszírozni makacsul hallgató szívét, az olajfestékkel lefestett falú vallatószobában, az agyonverünk, ha nem beszélsz szakadatlan monotóniájában, mellőlem egymás után eltűnő társaim lidércárnyékától körülvéve, a fájdalomtól kifacsart, minden porcikáját külön érzékelő test börtönében, a felelősség cövekel az élethez, magamnak fogalmazott, magam által törvényerőre emelt rendelet, nem a félelem a haláltól, a felelősség százezer, cérnavékony liliputi kötele, nem lehet egy csapással elvágni, mint a gordiuszi csomót, élnem addig kell, amíg van, amiért felelős vagyok, persze lehet, hogy ez öncsalás, ki dönti el, mikor szakad el az utolsó cérnaszál, én, természetesen, amíg ítélőképességem birtokában vagyok, egyedül én dönthetem el, ha tévedek, én tévedtem, nem háríthatom át sem másokra, sem idegrendszerem megbomló egyensúlyára, nincs menekvés a felelősség alól.

Belém mar az éhség, úgy ordít a testem táplálék után, mint az elvonókúrásoké az injekciós tű mindent megoldó szúrását követelve, kézzel tépem a kenyeret, a kolbászt, elakad a lélegzetem, ahogy tömöm magamba, mezítláb a konyha hideg, homokos kövén, belebújok a bekecsbe, Miklós ócska, szakadt pántú sarujába, falom a kenyeret, a kolbászt, végre csillapodik tébolyodottan remegő gyomrom, megiszom egy fröccsöt, olyan éber vagyok, mintha izgatószert vettem volna be, nem fél maréknyi altatót, nadrágba bújok, kiülök a kertben a padra, a szél elcsendesedett, a falu néma, holdfény van, a kajla diófa ágai alig motoznak, Miklósnak ott a tenger, én innen nem látom a tavat, az öregasszony, akinél lakik, bizonyára rég alszik már, fekete ruhás, fekete kendős, kis, töpörödött öregasszony, mint minden parasztasszony, bárhol a világon, beesett, töppedt ajka fogatlan ínyére tapad, vajon miről álmodik, a leglényegesebbet minden ember megéli, ki-ki a maga módján, szeretet, félelem, fájdalom, öröm, nincs más kiindulópont, mint amit százmillió ember megél, Miklós látja a tengert a ház elől, ami nem az övé, mert az ő háza előtt én ülök, kétezer kilométerre tőle, tudom, a Semmivel vív naphosszat, mint én a hiányoddal, félreértik megint, tévednek, hogy elmenekült önmaga elől, nem tehetett mást, föl kellett vállalnia a Semmit, az Igen és a Nem közötti kérlelhetetlen senkiföldjét, nem menekülés ez, bevallása a legszörnyűbbnek, hogy nincs mit mondania a világnak a világról, hogy megvakult a lelke, nem lát se örömöt, se kínt, nem látja a tengert, a madarakat, a mandulafákat, a gyerekeket, a szőlőgyökereket, a napfényt, a házakat, már fehér festéke sincs, csak fekete, nem az éjszaka feketéje, nem a szuroké, a széné, a gyászé, a Semmi színtelen feketéje, aki nem látja a világot, hazudik, ha színekben beszél, nem tehet mást, föl kellett vállalnia a pusztító és reménytelen feketeséget. Elpusztulsz-e, Miklós, vagy kibírod, kibírja-e sorsodat az életbe vert vékony szeg, vagy kiszakad a falból, és a földre zuhansz, kővel a nyakadban himbálódzva egy azúrkék tengeröböl algás fenekén, örök táplálékul a halaknak, a szemgolyód eszik majd ki először, azt, amire semmi szükséged nincs, a Semmit üres szemgödörrel is láthatod, elpusztulsz, vagy kibírod, a megvakult világot nem bírhatod soká, tudom, azt is vállalni fogod, hogy nem bírod, csak akkor maradhatsz életben, ha lesz mit mondanod, ha legalább egyetlen színt fölfedezel megint, ha kimondják a válást közted és a Semmi között, a törvényes válást, de ki mondja ki, mikor, miért, szeretném visszaadni a bekecsedet, talán a kemencét is megépíthetnénk, nem foglak megtalálni a tenger mélyén, nincs búvárruhám, a halak, rákok, csigák, tengeri csillagok elfogadják majd csontvázadat barátjuknak, szeretőjüknek, mesterüknek.

Éjfél van, nyúlik az idő, mint a gumi, bevehetnék még altatót, de hajnalban vezetnem kell, különben is minek, mióta nem vagy, végkimerült, évek óta egyik kórházból a másikba hurcolt testem néhány órányi alvással is megelégszik, a fogolytáborban meggyógyul a gyomorfekély, mióta nem vagy velem, kisimult az arcod, a szemed fényes, egymás rabja és rabtartója voltunk, kínzója és megkínzottja, kivégzettje és hóhéra, ki nem mondva is a legostobább kérdésre kerestük a feleletet, hogy ki a hibás, de miben hibás, hogy a napok fénylő ezüst tízesei fölváltódtak a percek alumínium forintjaivá, amitől megfeketedett a kezünk, hogy a színek megkoptak bennünk, figyelmünk szívókorongja nem tapadt már egymás testére, egymásra fektetett létünk fahasábjai leégtek, csak az üszkös csonkok maradtak, alatta hamu, csak a hamu alatt a parázs, nem pukkadt ki a léggömb, de nem tudott már szállni, nem kellett fogni a madzagot, leereszkedett a földre, agyongyötörtük egymást, mért nem süt úgy a Nap, mint azelőtt, mért ízetlenebb az eper, mért van olyan hideg, mért nem zöldellnek még ki a fák, a ki nem mondott te vagy a hibás elburjánzott bennünk, mint a rák, lassan fölfalta minden sejtünket, az öröm sejtjeit, a nyugalomét, a boldogságét, a vágyét, a csak veled sejtjeit, a jó veledét, a boldog vagyok veledét, ki a hibás, de miben, nem tudtad már elhinni, hogy szeretlek, dühödten, konokul kínoztál a minden kételyt eloszlató, a fojtogató lidércnyomástól örökre megszabadító, egyetlen, perdöntő bizonyítékért, és én nem tudtam bizonyítani, elfáradtam, megtörtem, belefáradtam a kínzattatásba, az örök bizonyításkényszerbe, miért, hogy a kényszerűség megöli a képességet, a kényszer a tehetséget, tehetségtelen lettem a bizonyításhoz, csak a kínzást érzékeltem már, megsüketülve, nem hallva mögötte a jajgató rimánkodást a bizonyosságért, ami nélkül nem tudtál élni, amit nem tudtál megkapni tőlem, tehetetlen lettem, bizonyítékaim egyre unalmasabbak, gépiesebbek, semmitmondóbbak, semmit sem bizonyítóak, minden összezsugorodott a veled akarok élni görcsös ragaszkodásává, álbizonyíték, nem menthetett meg a lidérctől, nem ezt követelted tőlem konokul, a szerelem csiszolt gyémántragyogását, szemet vakító aranykorongját, szőlőszem nagyságú igazgyöngyeit, a szerelemét, ami búvópatakként eltűnt az élet karsztjában, hogy csak akkor bújjon elő, szélesedjék a régi folyóvá, mikor már nem akarsz megfürdeni benne, nem mártod meg magad a vizében, nem nyúlsz el boldog lustasággal a felszínen, hadd vigyen magával, látod, hömpölygő folyó lett megint, a vize egyre nő, tavasz van, a hegyekben olvadnak a hómezők, egyre duzzasztják a folyót, látod, most már tudok bizonyítani, minden bizonyíték összegyűlt, most már meg tudnálak menteni az elviselhetetlen bizonytalanságtól, most, amikor nincs már szükséged a bizonyítékaimra, amikor megkaptad mástól, amit tőlem hiába vártál, már csak magamnak bizonyíthatok, az agyamat csikorogva felőrlő kín perdöntő bizonyítékával, utánad jajgató idegszálaim minden kételyt eloszlató alibijével, mire jó ez, kinek kell ez, nem tudok mást tenni, nem is akarok, szakadatlanul bizonyítok, mert visszavárlak.

Nem fogy az éjszaka, az idő visszahúzódott csigaházába, nem mozdul, elállt a szél, kihalt és néma a falu, harang, nyelv nélkül, ha fúj a szél, soha nincs csend, semmi sem mozdulatlan, nyelv nélküli harang a világ, odabent, a fekete szemű ablakok mögött alszik a falu, együtt alszik múlt, jelen, jövő, nehezen lélegző, pilleálmú öregek, reszelő horkolású férfiak, tejet szuszogó gyerekek, múlt, jelen, jövő a fénylő, bordó huzatú duplarekamiékon, vitrines kombinált szekrényekben, a mindennap gondosan letörölt porcelán figurákban, lila vázákban pompázó műanyag virágokban, kikeményített csipketerítőcskékben, valahogy nem így képzeltük, valamikor, tizenöt éve, huszonöt éve, ötven éve, új kerítések lebegnek az álmokban, betonba ágyazott, sárgára és kékre festett vasrácsok, keveset használt gépkocsik gördülnek be dudálva, csillogóra festve, mindennap szertartásosan megmosva, mint a gyerekeket, fürdőkádak úsznak be ünnepélyesen, fehérre zománcozott hűtőszekrények, rajtuk műanyag tálban műanyag gyümölcs, üvegszemű televíziókészülékek, elröpítenek a Hold krátereibe, betaszítanak a butaság bugyraiba, a műanyag csipkefüggönyök mereven és méltóságteljesen libegnek, porszívó szürcsöli a port a mű-perzsaszőnyegből, sorvadjon el a keze, aki mindezt visszavenné tőlük, és mégsem így képzeltük, nem így akartuk, nem ezért köszörültük borotvaélesre a fegyvert, levágva vele saját kezünket is, nem ezért öltünk és ölettük meg magunkat, arcunkat már életünk végéig eltorzítja az önmagunkkal vívott párbaj szörnyű forradása, mit mondok a tanítványaimnak, holnap, holnapután, zászlók csattogtak a fényes szélben, hol vannak, kik emelik fel őket, hol az egymásba font karok melege, az egymásnak feszülő vállak ereje, hangszórók harsognak helyettünk az ünnepeken, talán elfelejtettünk már énekelni, papírlapokról olvassuk föl a szónoklatokat, mit mondjak D.-nek, ül teremnyi szobája benépesített magányában, ül, napi tizenkét-tizennégy órát a hatalmas teremben, légkondicionálás helyett nyitott ablakot szeretne, arra vár, hogy éjjel fölhívja valaki: gyere, beszélgessünk, romantika, mért lenne romantika az emberszabású élet, testén a már láthatatlan, de soha el nem múló korbácsütések vörös csíkjai, a gumibotozások véraláfutásai, kezén új körmök a kitépettek helyett, mellkasában testvéreinek árnyai, akiket mellőle vittek akasztani, asztalán az elroppantott csigolyájú hullák örökké élő koponyája, testvéreink húzták meg a csigán átfutó kötelet, hogy kinyúljon a gerinc, a falra fölfeszítve kitárt karú, meghasadt, a hit emberfeletti pákájával összeforrasztott tudata, mellé rajzszögezve szeretet, tisztelet, az enyém, másoké, gyűlölet, félelem, köpések nyála, meghajlott derekak, elhallgatott igazságok, mit vár tőlem, mit várok tőle, mit várok magamtól, milyen más minden, ha fúj a szél, ugyanaz az utca, ugyanaz a falu, a parasztházak büszke homlokfalában torzul vicsorgó hármas ablakok, sárga redőnnyel a zöld zsaluk helyén, a halványkékre festett, ezüst mintával hengerelt, valamikor szentelt fehérre meszelt falak, az ismeretlen mesterek boltívremekei, megvakulva a beüvegezéstől, az új házak kérkedően magas sátorteteje, négyszögletes egyenkockája, ahogy gőgösen elnéznek a nádtetős tornácok fölött, emberszabásúbb élet, tágasabb, levegősebb, kényelmesebb, nem lehetett volna másképp, szebben, nemcsak kényelmesebben, okosabban, nemcsak tágasabban, kitől kérdezem ezt, minek kérdezem, mért nem tudok rá felelni.

Lassan lejt az út a tó felé, a dombok kibuggyanó mellein szőlőtőkék fekete csontváza a holdfényben, gyökerük görcsösen, kitéphetetlenül kapaszkodik a földbe, szőlőfürt, édes illatú őszi virág, ősz: a napfény tört szívű sárgája, az élet lomhává lassult léptei, a vendéglő tenyérnyi lugasában cigányfiú búcsúzott, másnapra szólt a behívója, öreg, vak cigány tépte szőlőgyökérujjaival a hárfát, lent, a mélyben, kéken bóbiskolt a tó, a holnapi katona nem eresztette el a lány kezét, a borfoltos asztalnak dalolt, órákon át, mozdulatlanul, fogtam a kezed, tükörsima volt a tó, a vitorlás bágyadtan bandukolt, mintha áradat vinné, nem a láthatatlan őszi szél, odaadtad a tested az utolsó napfénynek, két levél elvörösödött a fán, beérett a füge, sűrű levétől ragacsos lett a kezed, mézes a szád, tél, tél: a hó monoton ropogása a talpunk alatt, a fakutyává szentelt vas kertiszék, a part menti kásás jégről be a mélyvíz csonttükrére, nevető arcod a kemény fényű téli napban, a vadkan fekete tömbje a fehér hóban, karomba markoló görcsös kezed, a fagy piros kárpitja arcodon, hamuban sült krumpli melege a tenyeredben, görcsös fahasábok durrognak a kályhában, szarvas vére a havon, nyár: a délkeleti vihar forró hörgése, napfénytől sózott tested öröme, a hajnali szellő megkócolja a nádas haját, árnyéktól csíkozott izzó arany a homok, a lebukó napot lassan szívják magukba a dombok, sirályok hólabdája a vízbe vert karókon, a víz csendje alkonyatkor, most tavasz van, semmilyen, mindent átéltünk egymással, itt, a tavon, a tó környékén, a tó vizében, a víz alatt, lerágtuk az évszakok húsát, csak a csontvázuk maradt, citerázott a fagy, a szél brácsázott, kiürült a tál, elfogyott a gyümölcs, a szerelemre szövetkeztünk, vérszerződés volt, most már tudom, fölfaltuk egymást, magunkat, a lázat, az őrületet, csak a csontvázunk maradt, szerelem csontváza, a holnapot nem éltük át, a holnap már nem a miénk, nem kettőnké, együtt, talán a tó vizét is lecsapolják egyszer, hatszáz négyzetkilométernyi jó termőföld, búza nőne, krumpli, rozs a víz helyén, sirályok helyett nyulak és őzek, ürgék, mezei pockok, minek ez a sok víz ennek a kicsi országnak, sás, nád, káka helyett kukorica, hurkásodik a disznók tokája, talán magunk csapoljuk le a tavat, minek nekünk ennyi kék víz, a vérszerződés pergamenje elmállott, elhalványodtak a betűk, olvashatatlan lett az eskü, a szerelemre szövetkeztünk, a te példányod elveszett, ki tehet róla, őriztem volna jobban, ősz van mégis, nem május, a jajgatás ráfonódik a húrokra.

Most már mindegy, tudom, nem alszom az éjjel, hiába ragacsos a szemem az altatótól, a fáradtságtól, amint lefekszem, éber lesz minden sejtem, ugrásra kész, minek erőltetni, ami lehetetlen, ki tudja, hol a határ lehetséges és lehetetlen között, rég magam mögött hagytam a határsorompót, messze begyalogoltam az értelmetlen országba, ábránd, ostobaság, hogy visszavárlak, a léggömb madzagja kicsúszott a kezemből, lassan távolodik, piros pont a felhők szürkéjében, magam verem testembe a szögeket, hogy kifeszüljek hiányod keresztfáján, nem igaz, a te kezedben a kalapács, az alvást nem kell erőltetni, ha lehetetlen, elmondhatatlanul fáradt vagyok, végkimerült lábaim alig vonszolják föl a testem a kapaszkodón, sötét van, meddig tart ez az éjszaka, lekaszálták az orgonákat, hiába kínálják magukat a dús fürtök, a szemem nem továbbítja őket az agyamig, mondd, Miklós, ilyen a Semmi, hanyatt feküdni volna jó az éjszaka vizében, várni, amíg odaevez értem a ház kopott bárkája, úsznom kell, egyre erőtlenebb a karom, végtelen az éjszaka fekete vize, végigzuhanok a heverőn, ruhástul, begombolt bekecsben, cipőben.

Két órát aludtam, kiszürkült a szoba, beleizzadtam a ruhába, ragacsosan tapad hozzám az ing, fekszem, idegenül nézem a falakat, közömbösen, éber vagyok, nyoma sincs a kialvatlanság ólmának, meddig fekhetek, előbb-utóbb el kell indulnom, minek, mert kell, a bőröm sikítva tiltakozik a jéghideg víz ellen, minden reggel fogcsikorgatva locsoltam magamra a vizet a zárka jégvermében, könnybe lábadt a szemem, ha csak egyetlenegyszer nem mosdom meg tetőtől talpig, nem vagyok többé ura magamnak, a létezés mindennapos mechanizmusa fölötti uralmat elvették tőlem, nem akkor fekszem, kelek, eszem, iszom, amikor akarok, három meszelt fal és egy vasajtó határolja be életem mozgásterét, azon belül vagyok én, a végletekig korlátozva mindenben, és mégis én vagyok, meg akarok maradni, nem élőlénynek, törvényeket ismerő, vállaló, megtagadó, a magam uralma alatt élő embernek, ha elismerem, hogy ez itt lehetetlen, akkor végem, akkor nem szabad tovább élni, akkor már nem vagyok ember, kell a jéghideg víz, minden reggel, nem volt hová mennem, amikor szabadultam, Miklós kinyitotta az ajtót, kitágult a szeme, egyre nagyobb lett, tétován félreállt, hogy beléphessek, leültem a vetett ágy összegyűrt lepedőjére, mozdulatlanul állt mellettem, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt, rám meredő szeme tenyérnyi napraforgó, gyere, mondta, fürödj meg, ilyen kurta tőmondatok boltozták alá barátságunk évtizedeit, képtelenek voltunk többre, nem is volt szükség többre, a lényeg belefér egy rövid mondatba is, a jéghegynek is csak egy parányi része van a víz fölött, így is tudtuk egymás víz alatti jéghegytömegét, a fürdőkád meleg öle hétszáz nap jeges esője után, honnan tudta, hogy ez a lényeg, sose kérdeztük egymástól, az átvitatkozott éjszakák végtelen sorozatában két szó hangzott el legritkábban, az én meg a te, egymás előtt meztelenre vetkőzött életünk magáért beszélt, értettük a nyelvét, két éve nem láttam, mért képzelem, hogy mindent tudok róla, hogy a forró drót akkor is összeköt, ha sosem vesszük föl a kagylót, ne érzelegjünk, mondta, mikor utoljára bóklásztunk együtt a szőlőhegy dűlőútjain, órákon keresztül egy szót se szólva, segítenél, Miklós, ha itt lennél velem, miben kell nekem segíteni, miben lehet, én se tudok neked segíteni, ecseterdőd beporosodva kókadozik a zöld mázas csuprokban, befonja a feleslegesség pókhálója, egyetlen tőmondatban megfogalmazható évtizedeink, ennyi maradt, annyi, hogy beleépültünk egymás sejtjeibe, jó lenne elnyúlni fördőkádad langyos kagylójában, semmi esetre se lenne jó, kár, vajon kihajtanak-e még elszáradt ecsetjeid.

Szürke a hajnal, a falu visszafojtja lélegzetét, valahol ugrásra kész már a nappal, hogy széttörje a csend időtlen mozdulatlanságát, még lapít, nem mozdul, türelmesen várja, hogy eljöjjön az ő ideje, amikor rám vetheti magát, kikerülhetetlen a küzdelem, a kétszáz kilométeres távolság szakadéka valamennyire megvédett tőled, mért fáj jobban a seb, ha csak ezer méterre vagy, ott is utcák vannak közöttünk, házak, falak, ajtók, zárak, kilincsek, nem mehetek át a tereken, nem nyithatom ki az ajtókat, nincs kulcsom a zárhoz, elzárja előlem az utat a nem vagy az enyém rendőrkordona, nem mindegy hát, és mégse mindegy, felhős az ég, de a levegő langyos, ma meleg lesz, fölzeng az első kakasszó riadója, megkezdődött, mégse megyek föl Pestre, hiába, nem bírom, minek is, hát ide jutottam, parancsmegtagadás, háborús időkben főbe lőnének, most béke van, áldott, langymeleg béke, magamnak kell haditörvényszék elé állítanom önmagamat, egyszerre vagyok vádlott, bíró, ügyész, mindhárman előre tudjuk az ítéletet, nincs fölmentés a kötelesség alól, most még a bűntudat is, meg kell emésztenem, bele kell építenem jövendő életembe, hogy erre is képes vagyok, vagy képtelen, mindegy, ugyanaz, mit kell még megtudnom magamról, ötvenéves leszek maholnap, mennyi még bennem a fölfedezetlen terület, az ismeretlen, ember nem járta vidék, a kör, aki vagyok, tágulhat, összehúzódhat, vagy négyzet is lehet belőle, elképzelhetetlen, vigyázz, mi mindenről hitted már, hogy elképzelhetetlen, a színek változnak a körön belül, citromsárga lesz a karom, az arcom fekete, már kórusban zeng a kakasok harsonája, csörög a tyúkólakban a falu tucatnyi, büszke tollú ébresztőórája, hány éve, hogy autón járok, nem villamoson, hogy nem látom a kialvatlanság csipáját a hajnalban kelők szemében, kezük ernyedt fáradtságát, ahogy a fogantyúba kapaszkodnak, az összeszorított testek tiltakozását a minden megállóban megújuló várostrom ellen, az ostromlók kétségbeesett rohamát, öncsalás lenne közéjük állnom, rosszabb, képmutatás, nincsenek fölösleges perceim, a munkaóráimból villamosok lesznek, vasöntödék, élelmiszerboltok, agysejtjeim terméke az államkasszába kerül, idegrendszerem költségvetési tétel, vajon nem öncsalás ez is, hányan vannak a villamosozók között, akik több értéket termelhetnének nálam, talán csak a kényelmet biztosító kiváltságaimat védem, a gépkocsi puha rugózását a villamos rázása ellen, mi van, ha kihullik egyszer a tudatomból a koránkelők szürke arca, a fölemelt ládák súlya, a meg nem torolható mindennapos igazságtalanságok arcpirító fájdalma, mi lesz, ha az átlagbér már csak statisztikai adatot jelent, ha elfelejtem, hogy a fizetésből vagy cipőre telik, vagy nadrágra, hogy meg kell fontolni, ehetünk-e vendéglőben, ha egyszer csak nem mondom a hivatalsegédnek, hogy köszönöm, nem engedem előre az ajtóban a takarítónőt, nem köszönök előre a portásnak, ha pénzem, hatalmam, előjogaim megkülönböztetett szabadsága vasfüggönyként ereszkedik közém s a világ közé, ha megvakul a tükör, nem vetíti többé elém tízmillió ember százmillió gondját, ha kihúzom a konnektorból a vezetéket, az áramkör megszakad, lelkiismeretem nem töltődik fel többé, nem kínlódom meg mások kínjait, nem értem meg örömeit, mi lesz ebből az országból, ha egyszer nem azok ülnek majd a hatalom íróasztalainál, akik mocsokkal, vérrel, gennyel befröcskölve, sárban kúszva, mocsárban gázolva, összetört tagokkal kerültek oda, akiknek idegsejtjeibe örökre beleette magát elmúlt évtizedeink minden perce, fölszívódott bennük, ha akarnák, se hányhatnák ki magukból soha, mi lesz, ha a hivatalnok-egyenruha fehér inge, sötét nyakkendője a hatalom egyenruhájává válik, embereken, akik nem ismerik a test és a lelkiismeret verítékét, ha a mindennapos megalkuvások mögül eltűnik a cél vörös aranygömbje, amelyért a megalkuvásokat vállaljuk, s nem marad, csak a megalkuvás ernyesztő kényelme, jönnek utánunk nemzedékek, amelyek sosem laktak cselédházban, pinceodúban, nem pásztoroltak libát, nem láttak ezüst halálfejet fekete egyenruhákon, nem tudják, hogy a kenyeret eldobni bűn, nem ismerik a zuhanóbombázók vijjogását, nem kaptak pofont inaskorukban, nem ölték meg egyetlen hozzátartozójukat sem, nem olvastak petróleumlámpa mellett, nem kapják föl a fejüket, ha hajnalban kapujuk előtt becsapódik egy gépkocsi ajtaja, mi vagyunk az utolsók, de mit akarok, feszüljön rá az ő dobhártyájukra is a bombák sivításának magas céje, szivárogjon be csontvelőjükbe a félelem, csíkozza meg a testüket az éhség korbácsa, akkor mi minek éltünk, azért éltünk, hogy ne így legyen, de mi legyen, mi vagyunk az utolsók, akiknek sejtjeiben lerakódott a történelem ismételhetetlen tragédiaciklusának katarzisüledéke, kihalófélben levő őslények, nem e világra való iromba mamutok, melyikőnk testét őrzi meg az utókornak a történelem méteres jégkérge, mint azét az egyét a mauzóleum vörösmárvány szentélyhidege, a fajtánkból mi marad meg, mit tudunk átörökíteni mamutlényünkből, hány évünk van még hátra, tudunk-e még valamit létrehozni, amit nem lehet olyan végzetesen elrontani, ahogy mi elrontottuk, amit magunk hoztunk létre, hallom ziháló lélegzetünket, ahogy öreg inainkat megfeszítve törtetünk a pont felé, ahonnan nincs visszaút a Rosszhoz, de van-e ilyen pont, elérjük-e, elfogadják-e az utánunk jövők, amit létrehoztunk, vagy mást akarnak, hatalmas agyarú, mindent kibíró, otromba testű mamutok helyett karcsú szarvasokkal akarják benépesíteni a földet, mi a hegyekre építkeztünk, ők a völgyekben akarnak élni, elindultunk valamerre, vajon ők is arra akarnak-e menni, ha igen, milyen úton, ha nem, milyen úton, a legszörnyűbb, hetedíziglen visszahulló, sírjainkat is kiforgató átok, ha elfogadják az utunkat, pedig másfelé szeretnének menni, kinőnek-e meggyötört, elfáradt ágyékunkból, atyáskodó, durva kezünk alól nemzedékek, amelyeket tiszta lelkiismerettel irigyelhetünk.

Kiülök a kispadra, nekitámaszkodom az egykori kocsibejáró korhadt oszlopának, mozog az oszlop, évek óta, meddig tartja még a rozzant kaput, két utcával odébb gyülekezik már az első buszra várók seregélycsapata, szidják a gépkocsivezetőt, aki minden reggel elalszik, törődik is ő azzal, hogy húsz ember késik el miatta, az öreg néni eltotyog a ház előtt, csak a köszönésnyi időre hagyja abba félhangon mormolt imáját, kis, kerek, fekete gomba, hét gyerekét temette el, viszi mindennapos szál virágját a templom falánál megfeszített Üdvözítő kőlábához, a hét kicsi neve katonás rendben sorakozik a szürke sírkövön az elgazosodott temetőben, egyik se élte meg a két évet, kinyit a bolt, vasredőnyének csikorgása végiggördül a főutcán, el kéne mennem tejért, az egymás után elrágott cigaretták epévé pácolták szám kiszáradt nyálkahártyáit, nincs kedvem felkelni a kispadról, ha nem mozdulnék, mennyi idő alatt nőne be a gaz, megtartaná-e az oszlop holttestemet, amíg lerágja csontjaimról a húst az idő, vagy kidőlne előbb, zuhanni hagyva szétrohadó hullámat, gyerekek fecskeraja húz csivitelve az iskolába, csapatban köszönnek, kinyit a posta, nem olyan fontos, mondja D., maradjak csak nyugodtan, néhány adatot kérdez, köszörüli a torkát, várom a mondatát, kész rá a felelet, nagyon rossz, kérdezi, nem rossz, mondom, nagyon nehéz.

Huszonnégy óra haladék, negyvennyolc, mindegy, a végtelenné terebélyesedett jelen után nincs jövő, megszűnt, elveszett, csak a múlt keresztrejtvényét hoztam magammal, tele megfejtetlen sorokkal, ha mindent meg tudnék fejteni, akkor is minek, hová küldjem be, kinek, mi a jutalom a helyes megfejtésért, az egyetlen jutalmat, ami kellene, téged, kisorsoltak már másnak, a jövő nem áll össze a megfejtett múltból, farkasszemet néznek velem az üres kockák, agytorna, semmi más, de közben elfolyik a vérem, kisüt a nap, kibújok a bekecsből, a vállamra dobom, veszek egy zacskó tejet, kenyér nincs, csak délben hoznak, minek is, jó, ha egy bögre tejet meg tudok inni, a gyomrom tiltakozik az evés ellene elkövetett súlyos testi sértése miatt, megfeküdték az elrágott cigaretták százai, a megemészthetetlen idő, a soha többé reménytelensége, a szomszédban ugat a kutya, meleg lesz ma, küszöbön a nyár, mindjárt benyit, tíz év óta az első nyár nélküled, szeptembertől júliusig csak óráink voltak, holtfáradt éjszakáink, egy-egy ellopott nap a sosem elég időből, egész évünk a nyár néhány hetébe zsúfolódott össze, sűrített élet, maximális dózis a boldogságból, egy egész évre kitartó adag, napfényből, vízből, belőled összegyúrva, az idén nem süt ki a nap, eliszaposodik a tó, kiszárad a tenger, felhős ég alatt is lehet élni, sótól fehér homoksivatagban, megtanulom, meg kell tanulnom a cuppogó iszap, a borús ég szürkeségében élni, drága a tandíj, nagyon, miből fizetem ki.

A kutya tébolyodottan vonyít, kilépek az ajtón, macska rángatódzik a szomszéd diófáján, nyakán zsineg, fel-feldobja a testét, izmai kinyúlnak és visszapattannak, mint a rugó, a kutya üvölt, a rángó mancsok kieresztett karmokkal a levegőt pofozzák, megfeszül és utánaenged a zsineg, ahogy megfeszül és elernyed az állat, a vastag faág alig remeg, őrjöngő küzdelem, nem az életért, a halál ellen, az ember is küzd és vonaglik, a biztos reménytelenség tudatában is, a szürke bundás test a levegőbe pattan, és visszazuhan a levegőbe, másfél méterre kalimpál a földtől, amit nem érhet el, soha többé nem lesz a lába alatt talaj, csak levegő, újra meg újra görcsbe rándul az állat, ahogy a vér az agyába szorul, s az életösztön pattanásig feszíti az izmok rugóit, hogy egy másodperc töredékére levegő jusson a tüdőbe, elegendő levegő a következő rohamig, mikor fogy el az ereje, a macska szívós állat, hiába csuknám be a szemem, hiába csuknám magamra az ajtót, a zsalukat, az agyam már filmre vette a tébolyodott haláltáncot, nincs hatalmam, hogy leállítsam a vetítőgépet.

Tövig nyomom a gázpedált, a kocsi sikít, nagyokat zökken a rossz úton, elrántom a kormányt, átvágok a másik oldalra, hogy kikerüljek egy gödröt, megint beletaposok a gázba, a film pereg, a gumibot suhogásának magas ciszje, véraláfutásos testem vinnyogása, az ájulások rövid szabadságos levelei, a vérbe borult szememet dörzspapírral kaparó, tűvel szurkáló lámpa, pereg a film, életünk végéig, megsemmisíthetetlen filmtekercsek, minek folytatni, mért nem adom föl, belelépek a fékbe, egy csirke sikoltozva, verdeső szárnyakkal szalad a kocsi előtt, a kerekek visítanak az éles kanyarban, el kéne égetni bennünket, hogy örökre megsemmisüljenek a filmtekercsek, hogy ne kelljen emlékeznie senkinek, túl sokan vagyunk még, létünkkel vetítjük újra meg újra a filmeket, mi sem akarjuk látni, mi a legkevésbé, a kezem nyugodtan fekszik a kormánykeréken, a szorongató görcs mélyebben lapul, nem a reflexekben, a homlokomon verítékezik, szekér ballag előttem az úton, nem tudom megelőzni, szemből egy másik szekér jön, egyesbe kapcsolok, a motor dohog, lépésben döcögök a szekér mögött.

A kikötő kihalt, egyetlen horgász ül a móló végén, mozdulatlanul, mint a kövek közé szúrt villás faágra támasztott két horgászbot, a parafa úszók a sima vízen, a cukrászda zárva, a piszkos ablakok mögött az asztalokra rakott, tótágast álló székek poros, égnek meredő lábai föltartott ujjal jelentkeznek, hogy várják már a nyarat, a négy gesztenyeóriás az üres kerthelyiséget árnyékolja be, karácsonyfagyertyáik már elvirágoztak, lombjukba beleivódott a tangók méze, a rock and roll-ok izzadsága, ha bedobnék egy kétforintost az odvas törzsbe, megpendülne az ágak gitárja, felbúgna a tenyérnyi levelek szaxofonja, a sövény poros bokrai egymásra borulnának a táncparketten, átölelnék egymást, összesimulna az arcuk, mért képzelem, hogy ősz van, vége a nyárnak, talán a csend sóhaja, az elárvult, kavicsos utak bágyadt szomorúsága, a mozdulatlan víz némasága, pedig tavasz van, sírtál, amikor elrúgtam a vitorlást, az orra lassan elfordult, lágyan feküdt bele a hajó a csendes szél ölébe, köd úszott a tó fölött, elválasztva egymástól a napot és a vizet, összekuporodva ültél egy kövön, kókadt szárnyú, borzas, szomorú madár, a lassan tovaimbolygó hajóról sokáig láttam az arcodon lecsorgó könnyeket, sirattad a halkan elúszó nyarat, ahogy belevész a ködbe, eltűnik a csöndben, elnyeli a víz, ez is elmúlt, ennek is vége, ültél, összekuporodva, mozdulatlanul, nem integettél, a búcsúzás szertartásait nem építettük bele az életünkbe, lenyeltük a fájdalom keserű piruláját, hogy elmész, hogy elmegyek, hogy elmegy a nyár, de hisz most tavasz van, készülődsz már, böngészed naphosszat a nyár térképét, itt kihalt minden, talán a halak is kihaltak télen a tóból, azért nem mozdul a horgászbotok úszója, vajon kihalsz-e belőlem valaha is.

A kikötőőr az ágya szélén ül, körülötte pulikutyái: bóják, összetekert kötélcsomók, zsákban alvó vitorlavásznak, evezők, kampós orrú csáklyák, hasas merítőháló, itt itthon vagyok, a kutyák farkcsóválva köszöntenek, elkérem a csónakot, az evezőknek ott a helye a vállam gödrében, a csónak píros-fehér tavaszi díszegyenruhában, még csillog a festék, nincs rajta horzsolás, nem marta le a víz, a nap, őszre összegyűrődik, megkopik, piszkos lesz a ruha, elfáradnak az evezők, öreg már a csónak, szomorú és fáradt, korhadt a palánkja, a gerincén beszivárog a víz, bordái repedtek, pihennie kell, fenékkel fölfelé fordítva a két ócska bakon, lassú, hosszú csapásokkal evezek a nádas mentén, vadkacsacsalád úszik el mögöttem, elöl a ruca, mögötte tiszteletteljes távolságban a kiskacsák csapata, fölhúzható, barna játék állatok, ahogy mozdulatlanul siklanak a sima vízen, nyugodtan, sietség nélkül, ilyenkor még üres a tó, egyeduralmuk háborítatlan, szerettem ezt a késő tavaszi nyugalmat, a várakozást a nyárra, már csak néhány hét, és a nyár forgószele teleszórja virágokkal a parkokat, sárga kaviccsal az utakat, zenével az estét, félmeztelen emberekkel a partot, a vizet, a kikötőt, az üzleteket, szerelmespárokkal a stégeket, a padokat, csónakokkal, gumimatraccal, fehér vitorlákkal a tavat, színes villanykörtékkel a hajókat, nevetéssel a csendet, egyszer csak berobban a nyár, ahogy egyszer berobbantál az életembe, semmissé téve  mindent, ami előtted volt, évtizedes szokásaimat, az ébredést és az elalvást, az ételek ízét, a színeket, megkérdőjelezve a szabad, nem szabad addig ismert játékszabályait, felborítva a lakásban a bútorokat, átalakítva a testemet, a szememet, forgószeled földobott a levegőbe, tanuljak meg röpülni, szárnyam nőtt, megismertem a levegő törvényeit, a boldogság szemaforja zöldre váltott, fenyőszagú lett a fürdővíz, először kóstoltam meg a nem jó egyedül pezsgőjét, a mindig veled akarok lenni nehéz vörös borát, telehordtam a pincét hordókkal, üvegekkel, hogy egy életre elég legyen, nagyon sok kellett belőle, sosem volt elég belőled, forrasztólámpád leégette rólam a hallgatás évről évre vastagodó festékrétegeit, a megszokott, véglegesnek hitt magányosság abroncsai szétpattantak, szabad lett a kezem, a lábam, a tüdőm, megszülettem általad, azzá, aki vagyok, vajon hányszor születik meg az ember, más lett a világ, hogy újra megszülettem, ajtók nyíltak ki, sosem voltam mögöttük, berozsdásodott zárakban megfordult a kulcs, küszöböket léptem át, sosem látott virágok nyíltak ki varázsütésre, más világ: kérges tenyerű favágók valószínűtlen tündérmeséje.

Valószínűtlenül szürke volt a reggel, szürke egyenruhában a fegyőr, a szürke börtönkapun túl a járda szürke aszfaltja, az úttest szürke kockakövei, a házak szürke falai, az első perc szürke légpárnája ott maradt köztem és az élet között, puha, szürke szőnyegpadlón lépdeltem vastag talpú, szürke nemezpapucsban, hiába kaptam meg lassacskán minden színt, a kényelem barnáját, a nők sárgáját, a munka zöldjét, a siker liláját, a barátság feketéjét, a hatalom kékjét, a felelősség pirosát, csak színes foltok voltak életem tengernyi szürke vásznán, felkeltem, dolgoztam, ebédeltem, örültem, tanultam, tárgyaltam, ittam, cigarettáztam, dühöngtem, nyaraltam, vitatkoztam, olvastam, elkeseredtem, öleltem, aludtam, utaztam, gondolkodtam, hallgattam, úsztam, tanítottam, reggeliztem, kínlódtam, feküdtem, beszéltem, másnap kezdődött minden elölről, a következő évben újra, megszoktam, az élet ilyen, nem ismertem mást, az ifjúság néhány évének sistergő, bugyborékoló lávafolyama, a börtönévek csontfehérje, elmúlt, ez is, az is, ököllel törted szét az üveggömböt, kiömlöttek belőle a színek, felszikrázott a világ, tarkák lettek a másodpercek, szivárványglóriásak az évek, hogy csináltad, magaddal vitted a titkát, nézem a nádas zizegő erdejét, tudom, hogy zöld, és mégsem igazán zöld, valami hiányzik, nem igazán kék a tó, megszürkültek a sirályok.

Meghúzom a bal evezőt, a csónak engedelmesen besiklik a keskeny csatornába, a nádszálak vigyázzba álló sorfala között, tisztelgő, zöld egyenruhás kormányőrség a boldogság egyszerű palotája előtt, kinyílik a kis öböl, közepén a méregzöld kákasziget, a te öblöd, meglátogatlak, sose volt semmid, se telked, se nyaralód, se öröklakásod, ezt az öblöt akartad magadnak, csak a miénk legyen, kihez kellett volna beadni a kérvényt, a nádashoz, a tóhoz, a naphosszat mozdulatlanul heverő óriásharcsához, nem írtuk meg a kérvényt, nem lett magánterületünk, látod, most mit kezdenénk vele, kerítéssel kettéosztanánk, nádsövényt ültetnénk a közepébe, hogy eltakarjon bennünket egymás elől, négy napig nem mozdultunk az öbölből, a kis sárga vitorlás befúrta az orrát a zöld nádszálak közé, békésen pihent a sima vízen, négy napig nem ment le a nap, négynapos volt az éjszaka, négy napig éltünk összesimulva a tenyérnyi hajón, a vízben, a himbálódzó gumimatracon, a nap leégette rólunk énünk felhámját, az éjszaka kihámozott a felszín ruhájából, az öböl tökéletesen fölszerelt műtőjében a szerelem sebészkése fölnyitotta az életünket, a múlt emlékmetszetei, elfelejtett sebek hegei, soha föl nem fedezett összefüggések varratai, hanyatt fekve lebegtünk a mozdulatlan, langyos vízben, a megismerés csodája, a most már tudom bámulata, az éjszaka szikrázó csendje, háttal az árbocnak támaszkodva, a meg tudom magam mutatni gyönyöre, az ismerlek mámora, a valamit megértettem a világból Kolumbusz-fölfedezése, a Hold mutatta az utat, hogy éjjel is kiúszhassunk a keskeny nádbevágáson, ki, a nyílt víz sötétjébe, az eddig mért nem tudtam megdöbbenése, a megismertelek szédülete, a megismertem magam rácsodálkozása, a minden másképp lesz elképzelhetetlen vonzása, az ember akkor nincs egyedül, ha beleépül valakibe, önmaga életének kemény burkát se tudja egyedül feltörni, hasztalan erőlködés, izzadságszagú, nem juthat el a lényegig, mi a lényeg, az egymáshoz simuló nádszálak sokasága, a vagyunk többes száma, üres az öböl, Kolumbusz is azt hitte, Indiát fedezte föl, sirály úszik az öböl csöndes vizén, lusta szárnycsapásokkal repül föl a csónak elől.

Behúzom az evezőt, hanyatt fekszem a csónakban, rám csukódik a zöld börtön, így fekve csak a nádas falát látom, a most már melegen sütő napot, a halványkék eget, újra becsukódott életemet, megírtam a forradalmak történetét, lefordították minden világnyelvre, dolgozószobám párnázott ajtaja őrzi a nyugalmamat, a levéltárak készségesen tárják föl előttem pincegyomrukban porosodó rongyos szélű iratkötegeiket, polcaimon könyvek ezrei, Londonból, Moszkvából, Berlinből, Varsóból, New Yorkból, dedikációk: „őszinte tisztelettel”, „nagyrabecsüléssel”, „ismeretlenül is híve”, kétezer oldalt írtam a forradalmakról, a miénkről, az enyémről nem írtam egy sort sem, tíz éve készülök rá, apám zöldre festett első világháborús katonaládája rég megtelt cédulák ezreivel, adatok, emlékezések, följegyzések, gondolattöredékek, fényképek, vallomások, minden együtt van a ládában, bennem csak töredékek vannak, évek óta keresem az egyetlen gondolatot, ami mögé fölsorakozhatnak az adatok, tények, érvek ezredei, a sereg hiába vár, nincs vezére a katonáknak, nincs, aki kiadja a parancsot, minden kor kulcsa egyetlen gondolat, hiába tudományos rangfokozataim, fiókokban kallódó kitüntetéseim, elhányt díszdoktori okleveleim, nem vagyok tudós, a történelem nekem nem tudomány, válasz a magam életére, ezer kérdésre tudok válaszolni, arra az egyetlenegyre, ami mindent eldönthetne, arra nem, talán mert a feleletben benne van az én életem is, mert részese voltam a kornak, létrehozója és elrontója, alakítója, szenvedő tárgya és alanya, a kérdésben benne vannak az én sejtjeim is, a nem tudok válaszolni lassan fölfalja a sejtjeimet, talán én vagyok tehetségtelen, talán évtizedek kellenek, amíg valaki majd válaszolni tud, s mi, szorgalmas és kötelességtudó méhek, csak gyűjtögetjük az adatokat, tényeket, érveket, gondolatokat, egyszer majd kipergetik a mézet a lépekből, még nem tudok belenyugodni, még nem akarok, fölgyújtottuk a világot, mind a négy sarkán, hogyan lehet életben tartani a tüzet, anélkül hogy porig égne az egész Föld, hogy fölgyulladna ez a tó is, a nádas, a szőlőtőkék, a nyaralók, a présházak, ha kialszik a tűz, kihűl a Föld, kiszárad a tó, elrohad a nád, megnémulnak a falvak, kipusztulnak a békák és a jegenyék, mért nekem kell válaszolnom, mért nem elég, hogy élek, pedig ez is válasz valamire, mért kevés, amire ez a válasz, valami hiányzik az égről, a seregélyek fekete sörétszemei, ahogy belerobbannak a napba, tavasz van, nem ősz, nincsenek seregélyek.

A nádas megindul felém, egyre kisebb lesz az öböl, a nádszálak körülállják a csónakot, némán, szomorúan, föl kell egyenesednem, hogy visszahúzódjanak, a gömbölyű hasú csónak billeg a lábam alatt, leülök, vízbe lököm az evezőket, szembenézek a nádrengeteggel, az öböl eltűnt, összezárult körülötte a nád; víz, nap, nád, csónak, szemben a hegy, a tenyérlevelű szőlőtőkék közé tűzve a barackfák májusfája, a túlsó part elé tüllfüggönyt ereszt a párás levegő, az összezsugorodott öböl után kinyílt a világ, tágas lett, vajon van-e partja a szabadságnak, vajon annál szabadabb az élet, minél tágabbak a határok, az öböl körültapogatható nádfala, a látható, talán elérhető célok tapintható valósága, a homokon elnyúló, napfénnyel ölelkező lánytestek kimeríthetetlen választéka, egyetlen test mindent behatároló, mindennek gátat szabó, minden változatosságot kiszorító, minden örömöt magába halmozó csodája, felfröcsköl a víz, ragadozó hal kergeti a zsákmányát, egy pillanat tört része, ennyi, a halálfélelem utolsó görcsében megszázszorozódott erő a levegőbe röpíti a testet, repül a hal, egy pillanat tört részéig repül, aztán visszazuhan a vízbe, az egyetlen közegbe, ahol élni tud, ahol egy tátott száj várja, félelmetes fogakkal, a halál által behatárolt lét végessége, a halálba zárt élet rabsága, életfogytiglani börtön, életfogytiglani szabadság, választhatsz jó és rossz között, de mi a jó és mi a rossz, jó, ha van mit enned, van lakásod, van pénzed, van munkád, de aztán, tovább, ezen túl, és ha tudod, ha megtudod, választhatod-e, és ha választottál, eléred-e, élsz-e még, kis hal, ha élsz, megint röpülnöd kell majd, s akárhányszor röpülsz, sosem tanulsz meg röpülni, a hal nem repülhet, az ember nem repülhet, és néha mégis repül, ha csak egy pillanat tört részére is.

Kihúzom a villából az egyik evezőt, csendesen ráteszem a vízre, libeg, mozdulatlanul, mozdulatlan a csónak is, mozdulatlan a levegő, a tó, az evező mégis távolodik, lopva, észrevétlenül, a padról már nem érem el, ki kellene hajolnom érte, semmi sem mozdulatlan, hadd ússzon, piros szárnyú fehér madár, elhimbálódzna a túlsó partra, a halak kíváncsian cikáznának körülötte, rátelepednének pihenni a sirályok, a nádas zöld hálója fogná ki, elrejtené, mint gyermekkorom felszikrázó örömét, egy igazi evezőt a nádasban, valahol meg kell lennie a párjának is, csak át kell kutatnom a nádat, az evezők mindig párosan úsznak, két evező már csaknem egy csónak, igazi csónak, nem billegő, újra meg újra fölboruló teknő, nem korhadt deszkákból összetákolt lomha tutaj, nem nádkévékből spárgával összekötözött, két-három nap alatt elmerülő tákolmány, egy igazi csónak, gyermekéletem legszívszorítóbb álma, aztán a hol találtad kijózanító gyanakvása, a vidd vissza szívszorító szomorúsága, a nem a tiéd döbbentő érthetetlensége, kié a nádas, ha meg tudnám fogni a rucát, az az enyém lenne, ahogy enyémek a nádban a horgomra akadó arasznyi keszegek, a nádas senkié, én a nádban találtam az evezőt, a tengeren is azé a hajóroncs, aki megtalálja, a sose lesz nekem csónakom fuldokló zokogása, tenyérnyi tó ez, nem tenger, itt mások a szabályok, mások a törvények, ezen a kicsi tavon minden evezőnek van gazdája, csak nekünk tenger ez a tó, nincs más, ha lenne fiam, vehetnék neki csónakot, de nincs fiam, és talán nem is kellene neki csónak.

Az út élesen balra kanyarodik a dombon, megállok, visszanézek az üdülőtelepre, a kanyar után nemsokára ott a falu, a faluból nem látni a telepet, a telepről a falut, két világ, közöttük a domb, még ha összekulcsolódik is a kezük, a kikötő kis patkójában a csónak fehér foltja, a bedeszkázott ablakú nyaralókat hűségesen őrzik a bokrok zöld komondorai, papírfalú kis házak, sete-suták, összevissza dobálva a víz partján, a tó hatalmas mágnesének vonzásában, kopott-színes olcsó örömtanyák, a kéj drágán megfizetett lakhelyei, keservesen összekuporgatott verítékből épült falak, a lemondás szürke hullámpalájával fedett tetők, súlyos, megbízható horgonyok, vastag, rövid lánccal, lehorgonyzott életek himbálódznak békésen a tenyérnyi kertekben, a csenevész gyümölcsfák satnya árnyékában, a gondosan elgereblyézett virágágyásokban, a málnabokrok elvadult sűrűjében, a szépen metszett szőlőlugasok alatt, valamit valamiért, valamiért valamit, megbízható, súlyos horgonyok, kitartanak egykét emberöltőt, tomboló vihar téphetné csak ki őket, ki merne vihart szabadítani rájuk, leköpdösheted a megvetés nyálával a rózsafákat, a rozsdásodó, nyikorgó függőágyakat, a földhöz lapuló eperpalántákat, a düh oltott meszével kiégetheted a gazos füvet, leforrázhatod a ribizkebokrokat, a labdarózsa virágait, hol vessenek horgonyt, mutasd meg, kikötők ezrei kellenének, kivilágítva az öröm és a jövő zászlóival, legyen miért felszedni a horgonyt, újra ledobni, megint továbbmenni, legyen hová menni annak, aki tovább szeretne menni, aki nem akar egy helyben himbálódzni egy életen át, világítótornyokat kellene építeni, sokat, villogó fénnyel, szikrázó útjelzőket, szép, karcsú, bóbitás fejű tornyokat, sokat, nagyon sokat.

Pipacsok a réten, gyönyörű, piros, kalitkát nem tűrő vadmadarak, letelepíthetetlen piros cigánylányok; kazalnyi pipacsot vittem neked, hogy beletemesd az arcod, a szemed lángba borult, felizzott a szoba a pipacsok tüzétől, a boldogság piros selyemkárpitja a falakon, az ablaküveg csiszolt gyémántjának vörös szikrázása, szemhéjadra tapadtak a piros szirmok, lángolt az arcod, testedre csavartad a pipacsok piros bársonyát, beburkolóztál a meleg, bolyhos pipacsköpenybe, lángra gyulladt az életünk, a szerelem piros pipacsforradalma, pipacsok piros pompája, izzó parázshalom, a testeden hervadtak el, kérészéletű gyönyörű-piros vadvirágok, öledbe hajtották halott fejüket, még, még, miért nem szedtem többé pipacsot neked, mi volt fontosabb a pipacsoknál, miért megismételhetetlen a csoda, talán nem is megismételhetetlen, a varázslópálca tört el, vagy el se tört, a varázsló mondott csődöt, a pipacsok kinyílnak és elhervadnak, százezernyi pipacs, millió, piros pettyek az ország mezőin, hasznanincs vadvirágok, hamar hervadó piros lepkék, halott pipacsok fonnyadó lepkeszárnya az ágyadon, magadra húztad a pipacstakarót, hogy piros legyen az álmod, feküdtem melletted, a piros sötétségbe meredve, piros éjszaka és piros reggel, most süt a nap, felhőtlen az ég, a pipacsok nagy feje előregörnyed vékony szárukon, céltalan életű virágok, gyenge fényű, piros gyertyák a gaz erdejében, véres sebhelyek a tarló fakó holttestén, pipacsszemed többé nem nekem fénylik, a pipacsokat eltemették, és mégis visszavárlak, naiv-gyönyörű piros népmese: boldogan éltek, míg meg nem haltak, hazug-ezüst temetőfelirat: van feltámadás, a holtak nyugodjanak, az élők éljenek, de hogyan nyugodjanak a halottak, hogyan éljenek az élők, nem ragaszthatod vissza a pipacsok lehullott szirmait.

Csikorog a lánc, a vaskolonc ütemesen csapódik a vödör oldalához, a lyukas vödörből csorog vissza a kútba a víz, rozsdás lesz a tenyerem, ahogy megmarkolom az ócska láncot, mikor kiemelem a kávára a vödröt, ledobom az asztalról az évek óta toronyba gyűlő újságkötegeket, porfelhő száll föl, ahogy tompán csattannak a padlón, kinyitom az ablakot, a nap nem süt be a szobába, útját állja a tornác, örökös naphiányban szenvedő köszvényes ház, megduzzadt, fájó ízületekkel, hiába a kályhameleg iszappakolása, rendet kéne tenni a szobában, kitakarítani, kitenni a napra az ágyneműt, meginni egy fröccsöt, félórára elnyúlni a napon az ócska nyugágyban, élni kellene, összegereblyézni az udvaron a száraz leveleket, örülni a felmosott padló tisztaságának, a tavaszi nap bársonytakarójának, élni, kerek tányért ásni a fák köré, kigyomlálni az elgazosodott virágágyakat, rákönyökölni az ásó nyelére, karommal letörölni homlokomról az izzadságot, elszívni egy cigarettát, örülni a cigarettának is, elnézni a bárányfelhők habcsókját az égen, élni és örülni, bezsírozni az ajtópántokat, hogy ne nyikorogjanak, lemosni a kocsit, enni, amikor itt az ideje, örülni az ételnek, megteríteni az asztalt, elmosogatni a tányérokat evés után, örülni, hogy van idő, a vágtázó örökös kielégületlensége, tíz másodperc a rajt és a célszalag között, hol a küzdelem öröme, a megvalósulás öröme, a győzelem öröme is csak egy századmásodperc, egy fel sem fogható pillanattöredék, a nem is érezhető nyomás a mellemen, amikor átszakítom a célszalagot, voltak-e győzelmeim, az örömüket nem ismerem, csak a rajtpisztoly dörrenése, a tíz másodperc a célvonalig, a vágtázó kényszerű örömtelensége, kegyetlen vágtázó-élet, mindig csak száz méter, százszor, ezerszer, a pipacsok lehajtják a fejüket, nem néznek a szemembe.

A macska teste élettelenül csüng a fán. Beülök a kocsiba, ráadom a gyújtást, kapcsolok, lassan felengedem a kuplungpedált, gázt adok, rákanyarodok a pesti útra. Hazamegyek.