Faustus doktor boldogságos pokoljárása

Védencem személyének megválasztását indokolják majd az alábbi feljegyzések, elöljáróban azonban nem árt röviden megokolnom, miért esett a választásom arra az országra, amely védencem szülő- és lakóhelye volt. A hely kiválasztása ugyanis mindig megelőzi a személy megválasztását; mivel a tudás forrása a tapasztalás, más és más korokban más és más országok szülötteinek adatik meg a lehetőség a legérdemlegesebb tapasztalatok birtoklására. Nem választom védencemet például oly nemzetek szülöttei közül, melyek eljátszották már történelmi szerepüket (a népek, birodalmak, társadalmi rendszerek hanyatlásának folyamata az elfogulatlan és alapos szemlélőnek jól ismert, akkor is, ha a világ általában oly keveset okul ebből), valamint oly országokban sincs keresnivalóm, melyek még nem jutottak arra a fokra, hogy alkalmasak lennének az egész földgolyó számára általánosítható tapasztalatok létrehozására. Nem állítom természetesen, hogy ezen országok állampolgárai között nem lenne számomra megfelelő alany, de a kivételek és egyedi esetek sohasem vonzottak; lényegem az egyetemesség és általánosság, aminthogy a tudásnak is csak akkor van számomra jelentősége, ha a történelem számára új ismeretanyag fogalmazódik meg benne. Ezért, hogy immár háromezer éve az európai kontinensen tevékenykedem, leszámítva egyetlen esetet, amikor Amerikában – pontosan meghatározva az Amerikai Egyesült Államokban – választottam védencet, bár meg kell jegyeznem, hogy ezen ország története eleddig a legszorosabb összefüggésben van a világ sorsát az utóbbi évezredekben meghatározó európai földrész történetével.

Nem kétséges tehát, hogy a kor a perdöntő: ez határozza meg a helyet, ahol a személy kiválasztása történik. Mások talán más módszert vélnek célravezetőnek – számomra ez az egyedül elképzelhető, egyetlen helyes eljárás. Az időpont, melyről védencem esetében szó van, ezerkilencszáznegyvenöt; ekkor hagytam magára előző védencemet, a német ajkú és állampolgárságú Serenus Zeitblomot, az ókori nyelvek és történelem professzorát, ki azon kevesek közé tartozott, akik túlélték az auschwitzi koncentrációs táborban elpusztított hárommillió (más becslések szerint két és fél millió) társukat, s kinek elméje, nem sokkal az életben maradt foglyok kiszabadítása után, úgymond, elborult. (Szabadjon ezúton is eloszlatnom ama tévképzetet, hogy akkori védencem alkatának nagyfokú naivitása avagy a véletlenek szerencsétlen találkozása miatt került koncentrációs táborba: Zeitblom professzor sorsát, miként valamennyi védencemét, a teljes tudás igénye határozta meg.) Itt említem meg, hogy Zeitblom professzort megelőzően, az ezerkilencszázötös esztendőtől kezdve, az orosz származású Borisz Szavinkov volt a védencem, ki hol írónak, hol forradalmárnak vallotta magát (mindenesetre kétségbevonhatatlan tény, hogy könyveket írt s merényleteket hajtott végre az állam vezetői ellen), akit ezerkilencszázhuszonötben hagytam magára kényelmesen berendezett moszkvai börtönében, ahol rövid idővel később saját kezével vetett véget az életének. Talán hosszúnak tűnhet az idő, amit egy-egy védencem társaságában töltök, ez azonban pusztán látszólagos; néhány évtized csak a végesre szabott emberi életben számottevő, nem a végtelen történelemben.

Teljes tudást említettem az előbb, ami természetesen pontatlan fogalmazás; az ember számára semmiben sem adatik meg a teljesség, így a tudásban sem, s ennek védenceim is tudatában vannak, hiszen gondosan óvakodom a fantasztáktól, rajongóktól, ábrándozóktól, akik szempontjaim szerint eleve érdektelenek. Van azonban a tudásnak egy foka, mely az évezredek során ugyan növekvő, azonban különösebben hosszúnak most sem mondható emberi élet viszonylatrendszerében igényt tarthat a teljesség fogalmára. Az út, ami ide vezet, roppant tanulságos, s ezért boldogságosnak is merném nevezni. Az ember – ezt is kénytelen vagyok megjegyezni – amikor a tudásra tör, óhatatlanul alakítja a világot, azonban még inkább a világ őt. Hogy mikor mennyire, az koronként változó, valamint az is, hogy milyen tág védenceim mozgásköre az életben; akadt olyan jobbágysorú védencem, ki egész életében nem hagyta el szülőfaluját, s nem tett mást, mint amit az urai parancsoltak neki. Az én szerepem pusztán ennyi, semmi több: kiválasztani a kornak megfelelő helyet s ott az arra alkalmas személyt, őt védencemmé fogadni, és elkísérni addig a pillanatig, amikor tapasztalatai nyomán kialakul benne a teljes tudás érzete, valamint az, ami ebből következik. A többi: a vérszerződés, az eskü, a fogadalomtétel, a lélek áruba bocsátása, a túlvilági boldogság feláldozása az evilági tudásért és így tovább, ami oly részletesen ábrázoltatik a Faust-mondakör számos művében, természetesen csak legenda, bár vitathatatlan, hogy e művek ismert vagy ismeretlen szerzői megsejtettek valamit védenceim sorsának lényegéből, ha túl is cirkalmazták képzeletük sokszor gyermekded, máskor poétikus virágaival, s ha jelentősen el is túlozták (és persze eltorzították) szerény személyem jelentőségét.

Mindenesetre nem árt figyelembe venni, hogy a fausti sorsnak, vagyis a tapasztalat és a tudás birtoklásának s az ezzel járó örömnek – a köztudattal ellentétben – számos útja van; ez ismét a kortól s a helytől függő, mely védenceimnek osztályrészül jut.

Nos, mint mondottam, az időpont jelen védencem esetében ezerkilencszáznegyvenöt. A hely, melyet még nem említettem, Magyarország. Az érdeklődő bármely világtérképen megtalálhatja ezt a kicsiny, kevéssé ismert kelet- vagy közép-európai országot (az égtájak szerinti besorolás, ami természetesen nem az én feladatom, csak azért lényeges, mert nem kis része van ezen ország történelmében s ezáltal védencem sorsában). Csak mellékesen említem meg, hogy mintegy négy évszázaddal ezelőtt már választottam magamnak védencet ezen – akkor még lényegesen nagyobb területtel rendelkező – ország fiai közül, bizonyos Mészáros Lőrinc nevű szerzetest, az akkor épp ezen a földön fellángoló parasztfölkelés egyik vezetőjét, ki két évvel a lázadás leverése után (melynek következményeként – az akkori időknek s a helyi jellegzetességeknek megfelelően – a felkelés vezérét élve megsütötték s híveivel fölfalatták) egy mocsaras lápvidék idegenek számára megközelíthetetlen rejtekhelyén éhen halt, nem mintha nem lett volna mit ennie, hanem mert nem volt hajlandó élelmet venni magához.

Mindjárt szeretném eloszlatni az esetleges félreértést: az említett Magyarország nevezetű állam sem a tizenhatodik, sem a huszadik században nem volt döntő tényezője a világtörténelem alakulásának, még ha államférfiainak, tudós történészeinek, mi több, népének egy része hajlamos is ezt a felfogást vallani (ami egyébként kivétel nélkül jellemző az európai földrész valamennyi nagy és kis országára). Az emberiség szempontjából fontos (tehát számomra érdekes) tapasztalatok nemcsak a világ vezető hatalmainak sorában sűrűsödnek össze – sőt sokszor épp azokban nem –, hanem minden olyan nemzetben, mely félúton van a jelenben ismert múlt s az ismeretlen jövő között. Azt is megmondhatom, hogy védencem kiválasztásának időpontjában (ezerkilencszáznegyvenötben) több szomszédos ország között választhattam, melyek ma (ezerkilencszázhetvennyolcban) valamennyien a sajtó által – ugyan nem egészen szabatos meghatározásként – szocialista tábornak nevezett politikai, hadászati és gazdasági tömörülés tagjai, s nem tagadom, döntésemben befolyásolt a nevezett, alig tízmillió lakosú Magyarország nagy értékű, ámde idegeneknek a nyelvi nehézségek miatt sajnálatos módon hozzáférhetetlen, tehát a világ számára voltaképpen nem létező népköltészetének ama filozófiailag is rendkívül figyelemreméltó, védenceim sorsát páratlan tömörséggel megfogalmazó passzusa, mely szerint AKI DUDÁS AKAR LENNI, POKOLRA KELL ANNAK MENNI.

Védencem, ki a római katolikus keresztségben a György Imre nevet kapta (előbbit édesapja, utóbbit anyai nagyapja után), ezerkilencszázhuszonhét szeptember elsején született Magyarország fővárosában, Budapesten; tizenhét éves koráig lényegében semmi érdemleges nem történt vele. Édesapja, idősebb Szabados György – kinek haláláig védencemet az ifjabb Szabados György név illette meg –, fia születésének időpontjában (majd még jó néhány évtizedig) főpénztáros volt a Magyar Általános Gépgyárban. Feleségének fullánkos titulusa („az a könyvelő”) tehát nem volt egészen helytálló, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy idősebb Szabados György (akit egyébként akkor még az ifjabb Szabados György név illetett meg, lévén, hogy apját ugyanúgy hívták), iskoláinak elvégzése után, tizenkilenc éves korában – ezerkilencszáztízben – valóban könyvelőként kezdte pályafutását ama gépgyártó üzemben, ahol élete végéig munkálkodott, leszámítva azt a hat esztendőt, melyet az első világháború alatt és után hadifogolyként Szibériában töltött, anélkül hogy valaha is elsütötte volna a fegyverét, lévén, hogy ezredét a kivagonírozás utáni napon bekerítették, és harc nélkül foglyul ejtették. Ez a titulus általában akkor szokott a család kiskorú tagjai (védencem és két leánytestvére) jelenlétében elhangzani, amikor idősebb Szabados György a házastársak közötti nem túlságosan gyakori, ámde mégis előforduló nézeteltérések elől sietve visszavonult a szülői hálószoba zárt ajtaja mögé, híven a nicht vor dem Kind (vagyis: ne a gyerek előtt – az Osztrák–Magyar Monarchiában nevelkedett magyar középosztály csaknem minden tagja beszélt valamelyest németül) általa mindig betartott elvéhez. Maga a titulus védencem édesanyjának tántoríthatatlan (s mint látni fogjuk, nehezen kétségbe vonható) felsőbbrendűségi tudatából eredeztethető, melynek egyik pillérét a maga énektanári mivolta képezte, ami nyilvánvalóan nem volt egyenértékű, mi több, egy lapon sem említhető idősebb Szabados György említett főpénztárosi beosztásával. Voltak azonban ennek a – csaknem a lenézés határát súroló – felsőbbrendűségnek más, bonyolultabb okai is, melyek részben a házastársak alkatára és természetére, részben társadalmi helyzetére vezethetők vissza. Védencem édesanyja, kiből saját elbeszélése szerint (amit nincs jogunkban kétségbe vonni) operaénekes is lehetett volna, ha nem tartja önmaga számára elsőrendű kötelességnek a nő örök hivatását (az anyaságot s az ezzel járó férjhezmenetelt), kétségtelenül színesebb és vonzóbb – s ennek következtében közkedveltebb – egyéniség volt hallgatag, tartózkodó uránál (az a mulya, legyintett Katinka asszony baráti vagy rokoni társaságban, olykor a megnevezett jelenlétében is); énektanári elfoglaltsága mellett, melyet igen komolyan vett s nagyra értékelt, ő irányította a háztartást (természetesen egy cselédlány közreműködésével), a gyerekek nevelését, ő alakította ki a maga rokoni és baráti köréből a család társasági életét, s mindezek mellett arra is volt ideje és gondja (s nem utolsósorban igénye), hogy tájékozódjék és véleményt formáljon a világ dolgairól, melyben a rádió mellett (újságot csak idős korában kezdett olvasni) nem kis segítségére volt a magyar úriasszonyok számára szerkesztett népszerű képes hetilap, melynek házasságától kezdve előfizetője és szorgalmas olvasója volt, s amelynek gondosan megőrzött példányait még évtizedek múlva is újra meg újra elővette. Ha megemlítem, hogy az Operaházba bérlete volt, s évente kétszer színházba is elment (ezen ünnepélyes alkalmak természetesen idősebb Szabados György számára is kötelezőek voltak, aki ugyan sosem tiltakozott, de különösebb lelkesedést sem mutatott, ami eleve kiváltotta feleségéből a már többször említett titulust), s hozzáteszem, hogy nemcsak Herczeg Ferenc és Csathó Kálmán, a kor népszerű magyar íróinak a könyvei fordultak meg a kezén, de Cronin, Bromfield és Margaret Mitchell regényei is (többek között az általa örökbecsűnek ítélt Elfújta a szél), nem is szólva arról, hogy a nem túl gyakori, de rendszeres családi és baráti összejöveteleken – ami természetes – ő zongorázott és énekelt (repertoárja az akkoriban és mindmáig divatos magyar nótáktól és operettmelódiáktól Verdi és Puccini egy-egy közkedvelt áriájáig terjedt), nem kétséges, hogy igen megalapozott volt az az általános vélemény, mely szerint Katinka nemcsak okos, hanem művelt asszony is. Utóbbi jelző, gondolom, nem szorul bizonyításra, az előbbivel kapcsolatban viszont hadd jegyezzem meg, hogy védencem édesanyjára nemcsak a mindennapos élet kisebb-nagyobb gondjainak megoldásához elengedhetetlen éleslátás volt jellemző, hanem a határozott véleményalkotás is, akár erkölcsről, viselkedésről, illemről, akár társadalmi kérdésekről vagy világfelfogásról lett légyen szó. S még az is a javára írandó, hogy bár minderről egyértelmű és megfellebbezhetetlen véleménye volt, azt – családja és tanítványai kivételével – senkire sem igyekezett ráerőszakolni; társaságban átengedte a társalgás irányítását az élet dolgaiban nyilvánvalóan tapasztaltabb férfiaknak (kivéve természetesen a saját férjét, aki azonban – érthető okok miatt – erre nem is tartott igényt), s csak olykor-olykor fűzött az elhangzottakhoz néhány találó, tájékozottságra valló megjegyzést, mi több, vele született tapintata és illemtudása még asszonykörökben is visszatartotta a jólneveltségnél egyértelműbb véleménynyilvánítástól. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy bár kis termetű, de formás, a kor ízlésének megfelelő babaarcú s nem utolsósorban kedves természetű asszony volt, aki mindig gondosan ügyelt öltözéke hozzá illő egyszerű eleganciájára, de mindezek mellett a kacérság árnyéka is idegen volt tőle (anélkül hogy ez elszürkítette volna vonzó egyéniségét), megérthetjük, miért örvendett ismeretségi körében általános rokonszenvnek és megbecsülésnek.

Sajnálatos vállalkozás lenne ezt a kecses, művelt, társaságbeli asszonyt szembeállítani lomha, testes, kevés szavú férjével, mindenekelőtt azért, mert védencem édesapjának erényei (melyeket kár lenne megtagadni tőle) egészen más természetűek voltak, s a felesége által használt nem éppen dicsérő titulusok – melyekről már esett szó – ezen erények fonákját tükrözték. Idősebb Szabados György maga volt a pontosság, megbízhatóság, szorgalom és becsületesség, amely jó tulajdonságok – mint felsorolásukból is kitűnik – mindenekelőtt hivatalában, munkatársai körében nyertek kellő elismerést, nem annyira családjában vagy társasági körükben (bár meg kell mondanom, hogy ezen tulajdonságok bármelyikének hiánya feleségében természetesen a leghevesebb ellenérzést váltotta volna ki). S akkor még nem szóltam legjellemzőbb tulajdonságáról, a hűségről, ami elsősorban természetesen nem a házastársi hűséget jelenti (hiszen az több mint magától értetődő volt számára); idősebb Szabados György hűséges volt a munkaadóihoz, akiket – az említett hatéves kényszerű megszakítás kivételével – harmincnyolc évig, vagyis a gyár államosításáig szolgált (még lesz szó arról, hogy ez a fogalom mit jelent), hűséges volt a mindenkori főkönyvelőhöz, a vastag rácsokkal védett pénztárszobához, a hatalmas, zöld páncélszekrényhez, melynek rézfogantyúját a takarítónők fényesre dörgölték, posztóval borított íróasztalához, gondosan kihegyezett ceruzáihoz, a napi pénztáregyenleghez, mindennapos, sohasem változó életritmusához, családjához és szüleihez (ami pedig nem kis problémát okozott a házastársak között, mint ezt látni fogjuk), még az öltönyeihez is hűséges volt, ami nemcsak azt jelentette, hogy mindig ugyanannál a szabónál, ugyanabból a szövetből készült, ugyanolyan szabású ruhát viselt, hanem azt is, hogy egy-egy, véleménye szerint még hordható öltönye védelmében még feleségével is hajlandó volt vitába bocsátkozni, olykor hónapokig vállalva az eleve veszett ügy védelmezését s Katinka asszony lovagiasnak és béketűrőnek csak nagy fenntartásokkal nevezhető vitamódszerét. Mindebből megállapítható, hogy idősebb Szabados György számára az emberekhez, tárgyakhoz, szokásaihoz és életformájához való hűség nemcsak ragaszkodást és odaadást, de szeretetet is jelentett, s olyan belső biztonságérzettel, kiegyensúlyozott nyugalommal vértezte fel, ami még ismeretségi körükben is, ha nem is közkedveltséget, de rokonszenvet és tiszteletet biztosított számára.

Szenvedélye – amennyiben ez a kifejezés idősebb Szabados Györggyel kapcsolatban egyáltalán alkalmazható – csupán egy volt: a sakk; minden szerdán délután eljárt a Terézvárosi Sakk-körbe, ahol hozzá hasonló társadalmi viszonyok között élő (bár sakktudásban általában gyengébb képességű) ellenfelekkel mérte össze az erejét, s az is előfordult, hogy egyik-másik sakkpartnerét olykor a lakásán is meglátogatta, természetesen gondosan ügyelve, nehogy ezek az alkalmak egybeessenek a felesége által szervezett, számára is kötelező programokkal. Odahaza esténként gyakran töltötte az idejét az ebédlő sarkában álló kerek asztalka mellett, a sárga selyemhuzatú állólámpa fényében, könyvből játszva le egy-egy nagymester sakk-körökben híres játszmáját (már megint sakkozik, szokta volt mondogatni Katinka asszony, aki ilyenkor rendszerint olvasgatott, kötött, a gyermekeknek varrt valamit, vagy nagy ritkán a maga kedvtelésére zongorázott, bár az ilyen alkalmakkor idősebb Szabados György kötelességszerűen abbahagyta a sakkozást, s a karosszékben hátradőlve, lecsukott szemmel hallgatta felesége játékát).

Mint már céloztam rá, a családi értékviszonyok nem jelentéktelen meghatározója volt a házasfelek származása is. Kisselmeci Selmeczy Katinka ugyanis nemesi családból származott, amit előnevén kívül az ebédlő falán díszhelyen lógó, bekeretezett, selyemre festett családi címer is bizonyított, édesapja kúriai bíró volt (védencem anyai nagyszüleit azok korai halála miatt nem ismerte), ezzel szemben idősebb – illetve akkor még ifjabb – Szabados György származása valóban szolgáltatott némi okot felesége azon felszisszenésére, melyre akkor került sor, midőn egy ízben védencem édesapja, a nyilvános vita előli visszavonulás közben – bizonyára csak véletlenül –, a szokottnál hangosabban tette be maga mögött a hálószoba ajtaját (rám csapta, így emlegette az esetet Katinka asszony). Mindazonáltal az ekkor elhangzott titulus („az a paraszt”) nem felelt meg pontosan a valóságnak; idősebb Szabados György – vagyis védencem apai nagyapja – gazdatisztként szolgált egy dunántúli nagybirtokon, noha kétségtelen, hogy nem végzett mezőgazdasági akadémiát, csak kereskedelmi iskolát és valamilyen szaktanfolyamot, s vitathatatlan, hogy édesapja jómódú gazdálkodó volt (így nevezték védencem ifjúkorában finomabb nyelven a birtokkal rendelkező földművelőket, a paraszt szó ugyanis Magyarországon akkoriban arcpirító sértésnek számított). Bár férje származását társaságban Katinka asszony természetesen soha nem hozta szóba, a négyszemközti – meglehetősen egyoldalú – összeszólalkozásaik során gyakorta elhangzó, nem éppen jóindulatú megkülönböztetés („mi, Selmeczyek – ti, Szabadosok”) mélyén ott lappangott ez a kérdés is. Házasságuk első komoly nézeteltérésére is ebben a tárgyban került sor, mindjárt az első esztendőben, amikor is Szabados György tőle teljesen szokatlan határozottsággal kijelentette, hogy a karácsonyi ünnepek és a szilveszter közti napokat szüleinél tölti (ez a kijelentés magától értetődően kérés formájában fogalmazódott meg), s ettől a szándékától a fiatalasszonynak sem könnyei, sem fullánkos megjegyzései nem voltak képesek eltántorítani, még az azonnali válással való fenyegetődzés sem, úgyhogy végül is együtt utaztak Intapusztára (ahol idősebb Szabados György élete végéig gazdatiszt volt), nyomós okot szolgáltatva ezzel Katinka asszonynak a házasságuk alatt oly gyakran elhangzó „bezzeg én megtettem érted” kezdetű mondathoz, ami azonban nem változtatott azon, hogy védencem édesapja, egészen szülei gyors egymásutánban bekövetkezett haláláig, az említett napokat (hol családostul, hol nélkülük) minden esztendőben Intapusztán töltötte, akárcsak legényember korában.

Igencsak helytelen következtetésre jutna, aki a házastársak és a köztük levő kapcsolat futó jellemzése alapján azt feltételezné, hogy védencem feszült családi légkörben nőtt föl; épp ellenkezőleg, a Szabados család életét – mármint ami a felszabadulás előtti időszakot illeti (amely fogalom magyarázatával még adós vagyok) – a rend, a nyugalom és a kiegyensúlyozottság jellemezte, különösen az élet azon vetületeiben, melyek a gyermekek számára érzékelhetőek voltak. Felnőtt fejjel védencem ráeszmélt, hogy szülei párhuzamos pályán éltek egymás mellett, s ezért volt családi életük az esetleges ellenkező látszatok ellenére is harmonikusnak mondható. Mi több, ifjabb Szabados György később azt is megértette, hogy a családban kétségtelenül alárendelt szerepet játszó édesapja magányának szigorú falai mögött voltaképp szabadabban mozoghatott a maga pályáján, mivel csak nagyon kevés sarkalatos szabályt tartott fontosnak, amiért is élete megfelelt szerényre szabott igényeinek; idősebb Szabados Györgyből az lett, ami lehetett, számára egyetlen út kínálkozott az életben, s ezt az utat (bizonyára a kedvező körülmények segítségével) biztosította magának. Katinka asszonynak viszont – bár az élet minden területén fölényben volt férjével szemben – tágabbra nyitott, többre törő, változatosabb színeket igénylő élete során óhatatlanul alkalmazkodnia kellett a külvilág nálánál erősebb szabályaihoz és elvárásaihoz, melyek nem egy esetben gátat szabtak egyéniségének, még ha ő ennek nem is volt (vagy alig volt) tudatában. Pusztán azt nem értette védencem soha (igaz, nem is kutatta az okát), hogyan és miért került ez a két ember egymás mellé.

Mint már említettem, védencem életében az első tizenhét esztendőben semmi érdemleges eseményre nem került sor. Itt kell elmondanom, hogy ifjabb Szabados György a család három gyermeke közül a középső volt; nővére, Szabados Anna, 1925-ben, húga, Szabados Zsófia, 1929-ben született, bár ezen nevek nemigen voltak használatosak a családban: Annát (ki – Katinka asszony nem kis szomorúságára – termetére az édesapjukra ütött s igen hajlamos volt a hízásra, ami különösen attól kezdve, hogy a fiúk érdekelni kezdték, sok gondot és fájdalmat okozott neki) Ducinak, Zsófiát pedig – ugyancsak testalkata miatt – Csöpinek becézték. A család a harmadik gyerek születése után új lakásba költözött, a Damjanich utcába (a gyerekek miatt: közel van a Liget, magyarázta az ismerősöknek Katinka asszony); a hosszú, keskeny előszoba az ebédlőbe vezetett, melyből balra a szülők hálója, jobbra védencem, abból pedig a lányok szobája nyílt (ez utóbbit az ablaktalan fürdőszobán keresztül az előszobából is meg lehetett közelíteni). Ebben a – természetesen utcára néző, ami nem csupán kényelmet, hanem társadalmi rangot is jelentő – Damjanich utcai négyszobás lakásban élt védencem több mint két évtizedig, bár a szobák (a szülői háló kivételével) a családban bekövetkezett különböző változások miatt – melyekről majd később lesz szó – többször gazdát cseréltek. A Liget, vagyis a Városliget – ez a nagy kiterjedésű, fás, bokros, utakkal és terekkel behálózott, részben jól karbantartott, részben elhanyagolt terület – akkor kapott igazán szerepet védencem életében, amikor elhatározta, hogy labdarúgó lesz (tizenkét éves volt ekkor), egészen pontosan középcsatár, gólzsák (húsvétra meg is kapta az ehhez szükséges stoplis, barna bőrből varrt futballcipőt, ami eleve biztosította felsőbbségét a játszótéren, különösen, mivel labdája is volt, valódi ötös meccslabda), de szíve vágya, hogy egy igazi labdarúgócsapatba, természetesen a Ferencvárosi Torna Clubba, népszerű nevén a Fradiba, Magyarország mindmáig legközkedveltebb egyesületébe kerüljön, megfeneklett édesanyja hathatós tiltakozásán, kinek – nem indokolatlanul – az volt a véleménye, hogy egy úrigyerek számára a focizás lehet játék, de annál semmiképp se több. Védencem labdarúgó-pályafutása így megfeneklett, s egy idő után a Ligetbe se járt, mert a játék önmagában nem elégítette ki (majd csak évek múlva fedezte föl ismét a Városligetet, de akkor már nem játszótereket, hanem a bokrok közt megbújó, a lámpáktól lehetőleg messze eső padokat); a sporthoz való vonzódása azonban, aminek izmos felsőtestét köszönhette, egész életében elkísérte: iskolabajnokságot nyert hatvanméteres síkfutásban és magasugrásban, bekerült az iskola – középiskolai szinten a legjobbak közé számító – kosárlabda-válogatottjába (de hamarosan tapasztalnia kellett, hogy közepes termete miatt ebben a sportágban aligha érhet el kimagasló eredményt, ami kedvét szegte), teniszezett és síelt, bár egyiket sem kedvelte igazán, annál jobban szeretett vitorlázni és evezni, s igen kitartóan, habár rossz stílussal úszott, mivel nem úszómester oktatta, az első tempókat édesapja tenyerén fekve tette meg hároméves korában a Balatonban, majd maga sajátította el előbb a mellúszás, majd az ő gyerekkorában kraulozásnak nevezett gyorsúszás és a hátúszás fortélyait.

A Balaton, egészen pontosan a balatonszéplaki nyaraló, legalább úgy hozzátartozott a Szabados gyerekek életéhez, mint a Damjanich utcai lakás. Erről a tóról annyit érdemes tudni, hogy Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű, igen sekély vizű s ezért könnyen felmelegedő vízfelülete, melynek különböző nyaralótelepei nem utolsósorban társadalmi rang szerint alakultak ki; megvolt a maga kedvelt helye az arisztokráciának és a magas rangú kormányhivatalnokoknak, a kereskedelmi és iparvilágnak, a művészeknek és a nagy keresetű értelmiségieknek, a tisztviselőréteg különböző fokozatainak s a középosztály legalsóbb szintjével még érintkező módosabb iparosoknak, vasutasoknak, postásoknak (Balatonszéplak ebből a szempontból az úri középosztálynak nevezett réteg alsóbb régióinak egyik törzshelye volt). A tó egyébként az idegenforgalmi látványosságokban ugyancsak szűkölködő kis ország mindmáig egyetlen igazi vonzóereje a külföldiek számára; napjainkban, a turizmus rohamos elterjedése nyomán (természetesen nem függetlenül az említett országban s a világpolitikában az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásoktól), évente több millióan keresik fel Európa minden tájáról, a zordabb éghajlatú Csehszlovákiából, Lengyelországból vagy a Német Demokratikus Köztársaságból enyhe klímája, a nyugati, konvertibilis – vagyis az egész világon beváltható – valutával rendelkező államokból viszonylag olcsó árai miatt (ám tegyük hozzá, hogy nem ez az egyetlen ok; a magyaroknak, úgy látszik, sikerült valamilyen sajátos, a külföldiek számára is kellemes életformát kialakítaniuk, ami vonzóvá teszi ezt az országot a Keletről és Nyugatról érkező – s ezen fogalmak ezúttal sem égtájakat, hanem társadalmi rendszereket jelölnek – idegenek számára).

A széplaki telek Katinka asszony apai öröksége volt, a nyaralót védencem születésének évében építették (a gyerekeknek valahol nyaralniuk kell, mondogatta Katinka asszony), s így Balatonszéplak őslakosai közé számítottak – idősebb Szabados György tagja volt a helyi Fürdőegyesület vezetőségének, pénztárosi rangban –; a gyerekek édesanyjukkal minden évben az egész nyári szünidőt, vagyis három hónapot a Balaton partján töltöttek. Katinka asszony ügybuzgalma, szervezési és rábeszélő készsége eredményeként („nemcsak szép, de olcsó is”) hamarosan több fővárosi barátjuk és ismerősük vásárolt telket Széplakon, így az élet nyáron a Szabados család számára csak abban különbözött a télitől (amin védencem eleinte meg is ütközött, aztán besorolta a világ számára érthetetlen, de nem túl lényeges különösségei közé), hogy amíg Budapesten a férfiak a zakójukat se vetették le soha, Széplakon pizsamában sétáltak az utcán is, s az íratlan illemszabály csupán azt tiltotta – de ezt a gyerekeknek is –, hogy a strandon kívül fürdőruhában járjanak. Az egyetlen kivételt Elek bácsi képezte, a helybéli csónakkölcsönző tulajdonosa, aki már abban is kivételnek számított, hogy télen is Széplakon lakott, s bár az úri nyaralóközönség természetesen nem érintkezett a helybéli őslakosokkal (földművesekkel, iparosokkal, parasztokkal), Elek bácsi, tekintettel az Osztrák–Magyar Monarchiában elnyert tengerésztiszti rangjára, ebben is kivételben részesült, s nemcsak csónakkölcsönzői minőségét nézték el (ami nem számított úri foglalkozásnak), hanem azt is, hogy egész nyáron egyetlen, térdig érő fekete úszónadrágban, fején aranyzsinóros, kétesen tiszta tengerésztiszti sapkában járt-kelt a nyaralótelepen. Elek bácsi egyébként is közkedveltségnek örvendett Balatonszéplakon, a hölgyek számára kifogyhatatlan volt a bókokból, s nélkülözhetetlen a tej, zöldség, gyümölcs és baromfi beszerzésének megszervezésében, ismerte a környék valamennyi kirándulóhelyét, senki sem értett úgy a szalonnasütéshez, mint ő (s természetesen az ehhez elengedhetetlenül szükséges bort is ő szerezte be, olcsón és jót), és ha valakinek olyan vendége érkezett, akit ritka élményben akart részesíteni, feltétlenül Elek bácsit kérte meg a nyílt tűzön való bográcsgulyás elkészítésére (ilyenkor a legénye, ahogy ő szólította az általában évenként cserélődő, de mindig tizennyolc év körüli parasztsuhancokat, akik ellátták helyette a csónakkölcsönzést, valamint az egyéb, ház körüli és házon belüli munkákat, már délután megjelent egy nagy kosár, gondosan méretre aprított fával – „mert nem mindegy, kézcsókom, hogy és mivel tüzelünk a bogrács alá” –, a szükséges késekkel, bárdokkal és egyéb szerszámokkal, a vas háromlábbal és a gondosan kisúrolt bográccsal; a fűszereket maga Elek bácsi hozta egy gyékényszatyorban); férfitársaságban kifogyhatatlan volt a borsos, de azért a jó ízlés határát nem túllépő tengerészadomákból, meg tudta mondani, milyen időjárás várható, s nemcsak vasúti, de hajómenetrendje is volt, és fölényes ismeretei s csónakjai révén természetesen ő volt a víz korlátlan ura, amivel különösen a serdültebb ifjúság kegyeit nyerte meg magának, mivel a gyerekek szülői felügyelet nélkül nem ülhettek csónakba (a víz nem játék, kérem, volt Elek bácsi leggyakoribb szólása, s számtalan példával tudta bizonyítani e mondás igazát), a felnőttek pedig, ritka kivételtől eltekintve, inkább a parton való sütkérezést és a sekély vízben való tocsogást részesítették előnyben, mint a csónakázást.

Védencem a fürdőtelepen természetszerűen kialakult rend alapján a kisebb gyerekek csapatába tartozott (Duci már a nagyobbakéba), ott azonban hangadó szerepet töltött be, sőt hamarosan ő lett a titkos szertartások közepette szervezett indián törzs hadifőnöke, amit részben az indiántörténetekben átlagon felüli jártasságának, nem utolsósorban pedig annak köszönhetett, hogy édesanyja valódi indiánruhát varrt neki, ördögbőrből, gyöngyökkel díszítve. Az indiánok legfőbb tevékenysége egyébként a serdültebb fiatalok meglesése és bosszantása volt, akik, túljutva a kamaszkoron, számukra teljesen nevetséges szokásoknak kezdtek hódolni: ahelyett hogy bandában kószáltak volna, kisebb társaságokra, sőt párokra szakadtak (a párokba azonban, félreértés ne essék, egynemű ifjak tartoztak; a szerelmi enyelgés igen kezdetleges és ártatlan formáira – ritka kivételtől eltekintve – a többiek jelenlétében került sor), mindenféle ostobaságokról súgtak-búgtak, s lenézően elhallgattak, ha egy „kicsi” tűnt fel a közelükben; kezdtek hasonlítani a felnőttekhez abban is, hogy meghívták egymást vendégségbe (s a meghívás csak bizonyos személyeknek szólt), ahelyett hogy bekiabáltak volna a kerítésen, estére átöltöztek, és ha napközben találkoztak, köszöntek egymásnak. A bosszantásból elsősorban (s ez védencem főnöki tekintélyének volt köszönhető) Ducinak jutott ki, akit gyakran meglestek, amikor valamelyik barátnőjével sétálni vagy fürödni ment, békát csempésztek a cipőjébe, ellopták a ruháját az öltözőkabinból, vagy a legváratlanabb pillanatokban előrohanva a bokrok takarásából, kórusban üvöltötték a gúnydalokat, melyeket öccse költött különböző gyermekmondókák parafrázisaként, mint „Szeretnék szántani, hat Ducit hajtani” avagy „Duci, Duci tarka, se füle, se farka”, aminek következtében a család elsőszülöttje gyakran szaladt bőgve panaszkodni édesanyjukhoz, ki ilyenkor vagy ígért, vagy le is sózott néhány pofont ifjabb Szabados Györgynek, aki azonban ezt nemigen vette a szívére, legfeljebb nővére iránti ellenszenve erősödött, s a törzsi tanácsban, miközben kézről kézre adták a gubóból faragott békepipát, még válogatottabb kínzások kieszelésére és végrehajtására szólította fel harcostársait.

A gimnáziumban védencem jó tanulónak számított: a lecke nem okozott számára gondot, gyakran nem is készült, mégis jól felelt, ki nem állhatta a magolást igénylő tantárgyakat, s nem is vette a fáradságot erre az általa feleslegesnek ítélt erőfeszítésre, aminek következtében az érettségi közeledtével meggyűlt a baja a matematikával és a latinnal, melyeknek még az alapjait sem tudta tisztességesen. Kedvenc tantárgya a történelem volt (szerencsére igen jó tanár tanította), a spártaiakkal együtt küzdött a gazdag Athén és a görögökkel a hódító perzsák ellen, maga is átkelt Hannibál elefántjaival az Alpokon, Attilával táborozott a világhatalmú Róma kapuinál (ez a rész különösen foglalkoztatta, mivel a hunok feltehetően a magyarok rokonai voltak), együtt bukott el Napóleonnal a túlerővel szemben Waterloonál, s vele tért vissza a nép ujjongásától kísérve Elba szigetéről, valamint természetesen részt vett a magyar nép oly számos csatájában, melyet hol a keletről támadó tatárok, hol a délről benyomuló törökök, hol az ország függetlenségét nyugatról fenyegető osztrákok (az égtájak ezekben a korokban még valóban égtájakat jelentettek) ellen vívtak, általában sikertelenül, de a tankönyv szerint mindig becsülettel és hősiesen bukva el a harcmezőn. Kedvelt olvasmányai is a történelmi regények voltak, melyeket részben az iskolai könyvtárból választott ki – felsős korában a Damjanich utca végén, egy pincehelyiségben levő kölcsönkönyvtárba is beiratkozott –, részben szüleitől kapott karácsonyra, húsvétra, születés- és névnapjára (ebből a fiúból tudós lesz, annyit olvas, mondogatta édesanyja, s el is tudta képzelni egyetlen fiát nyilvános rendes egyetemi tanárként, ami abban az időben rangban is, fizetésben is jelentős karriernek számított); gyerekkorában arra készült, hogy áthajózik az óceánon, hollófekete ménen lovagolva, töltényekkel teletűzdelt övén két colttal, nyeregkápáján keresztbe fektetett winchester puskával összegyűjti a rezervátumokba száműzött indiánokat, s győztes csatába vezényli őket a betolakodott sápadtarcúak ellen (amely harcban ő is elesik, s kileheli a lelkét vörös bőrű testvére, a sziú indiánok nagyfőnökének karjai között – ámbár volt a történetnek egy olyan befejezése is, hogy súlyosan megsebesül, de életben marad, s az indiánok fejedelmükké választják felszabadítójukat), később azonban olvasott egy könyvet, melynek írója azt ecsetelte, hogyan zajlott volna le a segesvári csata, ha a magyarok 1849-ben feltalálják a gépfegyvert és a gyorstüzelő ágyút, s ezután védencem jó ideig nemzete oly számos vesztett csatájában jelent meg a döntő pillanatban, kisszámú, válogatott sereg élén, ámde tankokkal avagy harci repülőkkel felfegyverkezve (mikor hogy), aminek természetesen sem a tatár lovasság, sem a török janicsárok, sem a császári (vagyis osztrák) ezredek nem tudtak ellenállni, s mely győzelmek eredményeként Magyarország Európa vezető birodalma lett, amely szerepre mindig is hivatva volt, s ami csak azon történelmi véletlen miatt nem következett be, mert a kivételes hadvezéri és államférfiúi képességekkel rendelkező ifjabb Szabados György csupán a huszadik században látta meg a napvilágot.

A széplaki indiántörzs érthetetlen módon föloszlott, körülbelül akkor, amikor ifjabb Szabados György az első hosszúnadrágját kapta, ezerkilencszázharmincnyolcban, s védencem és társai unott felháborodással tárgyalták a kicsik éretlen és gyerekes csínyeit, otromba tolakodását. Ekkor már szülői felügyelet nélkül is kaphattak csónakot Elek bácsitól, mi több, védencem vitorlázni is megtanult a nyugállományú tengerésztiszt Sirály nevű jolléján, aminek egyetlen hátránya az volt, hogy a vitorlást csak Elek bácsi jelenlétében lehetett használni, aki bár elismerte védencem kiváló képességeit („ha így folytatod, jövőre fedélzetmester leszel”), e tekintetben azonban – híven alapelvéhez, hogy a víz nem játék – vele sem tett kivételt. Ezen elv helyességét egyébként ifjabb Szabados György a saját kárán is megtanulta, midőn egy hirtelen támadt viharban (a kétpárevezős csónakban rajta kívül Csöpi húga s egy vele egykorú, Béla nevű fiú tartózkodott, aki az első öt perc után bőgni kezdett, s az édesanyját hívta kétségbeesetten) egyszer csak azt vették észre, hogy hiába eveznek a part felé, a déli szél által felkorbácsolt hullámok egyre beljebb sodorják a csónakot a tó közepe felé. Hogy a helyzet nem vált tragikussá, az kétségtelenül védencem lélekjelenlétén s beható vízi ismeretein múlott, aki rövid, eredménytelen küszködés után rájött, az egyetlen megoldás, ha hagyja magát sodortatni a hullámokkal, s igyekszik irányban tartani a csónakot, nehogy egy hullám oldalba kapja (amit természetesen könnyebb elmondani, mint a veszedelmesen himbálódzó, az iránytól minduntalan eltérő s ezáltal felborulással fenyegető, meglehetősen nehézkes jószággal végrehajtani), no meg a motoros bárkán, melyet Elek bácsi telefonon riasztott a közeli siófoki kikötőben, s amely végül is partra mentette a csónak csapzott és – védencem kivételével – halálra rémült utasait (később elterjedt, hogy a mentőhajó maga a kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós motoros jachtja volt, melyet Hitler Adolf kancellártól kapott születésnapi ajándékul, ez azonban legenda).

Ifjabb Szabados György ekkor került először a halál közelébe, noha – hála annak, hogy a gyerekek kevésbé érzékelik a veszélyt – ennek sem a viharos vízen, sem a szerencsés partot érés után nem volt tudatában (annál inkább édesanyja, aki, miközben a parton összesereglett tanácstalan nyaralók társaságában kétségbeesetten figyelte az egyre távolodó csónakot s benne két gyermekét, előbb sírógörcsöt kapott, kiabálva az urát hívta – aki Pesten tartózkodott –, majd elájult). A kaland, melyről igen sok szó esett a széplaki nyaralók körében, mindenesetre ugyancsak növelte védencem tekintélyét a nyaralótelepi ifjúság körében, korra és nemre való tekintet nélkül; még az is előfordult, hogy három egyetemista fiatalember beinvitálta védencemet a kertvendéglő hatalmas gesztenyefái alatt álló asztalukhoz, egy pohár sört rendeltek neki, s kifaggatták a részletekről, mint egyenlők az egyenlőt, ami egyébként a több éves korkülönbség miatt sosem fordulhatott volna elő. Ekkor rögtönözte ifjabb Szabados György azt a mondatot, melyet nyomban maga is elhitt – volt is benne némi igazság –, olyannyira, hogy később még jó néhányszor megismételte, mindig kellő szerénységgel és a megfelelő hatással: az egész idő alatt, úgymond, egyetlen gondolat járt a fejében, hogy a gyerekeket meg kell menteni. Az iránta megnyilvánuló általános érdeklődés nem utolsósorban abból a szempontból is hasznos volt, hogy egy Ili nevezetű, nála egy évvel idősebb, fiús, fekete lány, akit védencem már régóta méregetett, váratlanul igen barátságosan fogadta meglehetősen félszeg udvarlását. Ifjabb Szabados György ebben az évben kezdte tudomásul venni a férfiak s a nők közti meglehetősen alapvető különbségeket, amiben nem kis része volt egy Andris nevű, hosszúra nyúlt osztálytársának, kivel gyakran mentek együtt haza, mivel egy utcában laktak, s aki egyszer a kapuban, mielőtt elváltak, megkérdezte:

– Mit csinálsz vasárnap?

– Semmit. Talán moziba megyek.

– Kijössz a vurstliba Márit fogni?

– Mehetünk – felelte ifjabb Szabados György, látszólag közömbösen, voltaképpen azonban felserkent izgalommal, mivel az iskolában hallott már efféle kalandokról, de addig fel sem merült benne, hogy ő is részese lehet egy ilyen vállalkozásnak, most viszont hirtelen úgy érezte, hevesen áhítozik a váratlanul kínálkozó alkalomra. Hadd jegyezzem meg, hogy vurstlinak a Városliget akkori mutatványosbódé-sorát nevezték, ahol volt céllövölde, körhinta, kuglipálya s ehhez hasonló szórakozóhelyek, akárcsak a mellette levő, elkerített, sokkal nagyobb választékot kínáló Angol Parkban – ma Vidám Parknak nevezik –, ahol azonban belépti díjat kellett fizetni; a Mári név pedig gyűjtőfogalomként a cselédlányokat illette, azok közül soknak vasárnap volt a kimenője (vagyis akkor nem voltak kötelesek kenyéradó gazdájuk rendelkezésére állni, általában az ebédet követő mosogatás befejeztétől kapuzárásig), s akik tavasztól őszig előszeretettel keresték fel a vurstlit, ahol elég lehetőségük volt eltávozáson levő legénységi állományú katonákkal, fiatal iparoslegényekkel avagy a serdültebb tanulóifjúság vállalkozóbb kedvű tagjaival megismerkedni.

– Ahhoz a kettőhöz mit szólsz? – kérdezte védencemet nyurga termetű társa, akinek ádámcsutkája izgatottan mozgott, miután háromszor oda-vissza sétáltak a két bódésor között, nagyképű nyugalommal, mint akit semmi sem érdekel, közben azonban éberen és mohón lesve a karonfogva sétáló Márikat (úrilány még véletlenül sem ment volna a vurstliba, különösen nem vasárnap délután).

– Jöhetnek – felelte védencem blazírt közömbösséggel, s vita nélkül elfogadta nyilvánvalóan nagyobb tapasztalatokkal rendelkező társa választását, aki a gömbölydedebb szőkét szemelte ki magának, míg ifjabb Szabados Györgynek a vékonyabb (pontosabban: véznább) barna jutott.

– Bedugtad a kezed a combja közé? – kérdezte Andris, mikor este hazafelé mentek; a ligeti padokon egymáshoz bújó párokat bágyadt lámpafény világította meg.

– Be.

– A bugyija alá is beengedett?

– Oda nem.

– Pedig az a jó. Attól rémesen fölizgulnak.

Ezt később ifjabb Szabados Györgynek Ilivel volt alkalma tapasztalnia egy-egy meleg augusztusi estén, amikor többé-kevésbé föltűnés nélkül lemaradhattak a többiektől, s hevesen csókolództak, de azon túl, hogy remegő kézzel nyomkodta a lány lúdbőrző mellét s becsúsztatta kezét meztelen combjai közé, melyeket a lány némi vonakodás után kissé széttárt, majd nyöszörögve, görcsösen összeszorított, nem történt köztük semmi, ami nem kis mértékben azon múlt, hogy többre védencem sem merészkedett, bár feltételezhető, hogy ez esetben a lány védekezése lett volna erőteljesebb.

1944 tavaszán (védencem ekkor tizenhét éves volt) az angolszász légierő bombázni kezdte Budapestet – Magyarország időközben hadiállapotba lépett a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával, majd az Amerikai Egyesült Államokkal s a többi szövetséges nemzettel –; a bombázások olyan súlyos károkat okoztak, hogy a fővárosi iskolákban beszüntették a tanítást, s felszólították a szülőket, aki csak teheti, költöztesse gyermekeit vidékre. Katinka asszony azonnal csomagolt (a tizenkét személyes, családi címerrel ékesített ezüst evőeszközt – édesapja nászajándékát – tartalmazó, selyemmel bélelt ládát is vonatra adta), a három gyerekkel leköltözött a nyaralóba, férjét a cselédlánnyal a Damjanich utcai lakásban hagyva, ahol a szőnyegeket felszedték, és gondosan újságpapírba göngyölték, az ülőbútorokat pedig védőhuzattal takarták be. Széplakon Elek bácsi vezetésével megalakult a légoltalmi őrség, melynek feladata az elsötétítő függönyök ellenőrzése, valamint a bombakárok és ejtőernyővel leereszkedő katonák jelentése volt (ez utóbbira azonban egyszer sem nyílt alkalom), ami jó lehetőséget nyújtott a serdültebb ifjúságnak, hogy az estéket hivatalosan is házon kívül töltsék, bár magyarázatra nemigen volt szükség, a családi fegyelem meglazult, mintha valami bizonytalanság lett volna úrrá a felnőtteken (anélkül, hogy erről, főleg a gyerekek előtt, beszéltek volna), hiszen a háború rohamosan közeledett Magyarország határaihoz (sőt a szinte mindennap megjelenő, a rádió által pontosan jelzett bombázókötelékek formájában már át is lépte azokat), több családnak volt hősi halottja, vagy a fronton vagy a bombázott fővárosban tartózkodó, állandó életveszélynek kitett hozzátartozója, bevezették a jegyrendszert, bizonyos élelmiszerekhez és ruházati cikkekhez még a jobb módú középosztály tagjai is csak kisebb-nagyobb nehézségek árán tudtak hozzájutni, a német csapatok, szövetségesi kötelességükre hivatkozva (valójában attól tartva, hogy szövetségesük kilép a háborúból), bevonultak Magyarországra, s ez volt az első nyár, amelyet a nyaralók nemcsak passzióból, hanem félig-meddig kényszerűségből töltöttek a Balaton partján.

Védencem mindebből nem sokat érzett. Az ő és a hasonló korú társainak élete lényegében mit sem változott, a nyár ugyanolyan nyár volt, mint addig, s a Balaton változatlanul a Balaton; a szülőknek, ha voltak is gondjaik, azokat – híven a nicht vor dem Kind kötelező elvéhez – nem osztották meg gyermekeikkel, lévén, hogy az ezekben a körökben uralkodó általános felfogás szerint a szülő elsőrendű kötelessége volt megóvni gyermekeit a külvilág bármiféle zavart okozó befolyásától. Érthető tehát védencem meglepetése, mikor egy este szokatlanul éles szóváltásra került sor a család egyébként oly nyugalmas nyaralójában; a verandán eltöltött estén, ahol a közeli bodzabokrok Katinka asszony szerint távol tartották a szúnyogokat (bár szapora zümmögésűk és vakaródzásra ingerlő csípéseik az ellenkezőjét bizonyították), Szabadosékon kívül jelen voltak a szomszédos nyaraló tulajdonosai, két, ifjabb Szabados Györggyel egykorú ikerlányukkal, akik közül a szőkébbnek védencem inkább csak rutinból csapta a szelet, valamint Duci udvarlója, egy Ludovika Akadémiát végzett – vagyis hivatásos – katonatiszt, aki a fronton szerzett könnyű sebesülése folytán lábadozott a Balaton partján, nagynénje nyaralójában. A fiatalok – szokásuk szerint – nemigen figyeltek a felnőttek beszélgetésére, mivel a maguk ügyeivel voltak elfoglalva, amíg a köztük levő falon át nem hatolt egy mondat, a hadnagy kissé rikácsoló hangján:

– Márpedig a németek ezt a háborút elvesztették. Nem is annyira a mondat, mint az azt követő kínos csend késztette ifjabb Szabados Györgyöt, hogy abbahagyja a balatoni és a tengeri hullámok közti különbségek ecsetelését, s felfigyeljen a felnőttek beszélgetésére.

– Lennél szíves, kedves öcsém, hogy ezt a képtelen állítást valamivel alátámaszd? – kérdezte szigorúan a szomszédos nyaraló tulajdonosa, egy rendkívül alacsony termetű, madárcsontú középkorú úr (felesége valamikor négyszemközt Pincsinek becézte), foglalkozását illetően minisztériumi számvevőségi főtanácsos.

– Ugyan, Béla, Kálmán biztos nem úgy értette – ajánlkozott Katinka asszony azonnal a közvetítő szerepére, híven nemcsak háziasszonyi, hanem női és anyai kötelességéhez.

Talán valóban kissé kategorikusan fogalmazott, mondta a hadnagy, eleget téve a jó modor kötelmeinek, de a lényeg vitán felüli: a szövetségesek hadianyagkészleteivel és ipari kapacitásával a németek már nem vehetik fel a harcot.

– És a csodafegyverek? – vetette közbe Katinka asszony, ki, mint már említettem, jártas volt a világ dolgaiban, s így ismerte azokat a (félhivatalosan is terjesztett) híreket, hogy a német birodalomban titokban olyan soha nem ismert hatóerejű fegyverek gyártásán dolgoznak, amelyekkel a legrövidebb idő alatt megsemmisíthetik ellenségeiket.

– Azokról majd akkor lehet szakszerűen nyilatkozni, ha bevetésre kerülnek – mondotta a hadnagy, s a hangsúlyából érezhető volt, hogy ebben alaposan kételkedik, de az illemszabályoknak megfelelően nem mondott nyíltan ellent a háziasszonynak.

– Tudod, mit mondok én erre, öcsém? – emelte fel vékony hangját oktatóan a szomszédos villa tulajdonosa. – Én az ilyen elvont spekulációkhoz nem értek, de nem is érdekelnek. Én csak egyet tudok, és az nekem elég: azt, hogy a német a világ legjobb katonája. Hát ez a lényeg, a többi smafu.

Politikáról a Szabados családban (különösen a gyerekek előtt) sosem esett szó; társaságban Katinka asszony természetesen azon a nézeten volt (őszinte meggyőződésének megfelelően), hogy a németek mindenképp megnyerik a háborút, már csak azért is, mert a rádióból ezt hallotta, valamint, mert németül beszélt, angolul vagy ne adj‘ isten oroszul magától értetődően nem, tehát tudta, hogy a németek hozzájuk hasonló úriemberek, míg angolt vagy amerikait természetesen soha nem látott, valamint, mert a magyarok Hitler Adolf szövetségesei voltak, mely szövetség a Duce (Mussolini) és a Tenno (a Felkelő Nap Országa – Japán – császárának) közreműködésével arra a célra rendeltetett, hogy megvédje a világot a bolsevisták rémuralmától, amelynek Katinka asszony maga is tanúja volt a szörnyű emlékezetű Tanácsköztársaság idején (1919-ben), melyre (noha a Selmeczy családot – bizonyára csak véletlenül – semmiféle inzultus nem érte) azóta is csak rettegéssel és borzalommal tudott visszaemlékezni, lévén hogy a vörösök nemcsak a gyárakat, üzleteket és birtokokat vették el, hanem az aranyat, ékszert, sőt a jobb ruhaneműt is, s köztudott, hogy munkatáborokba akartak zárni minden úriembert (ha nem jön a kormányzó úr a fehér sereggel, mesélte Katinka asszony fiatalabb ismerőseinek, akik nem élték át ezeket a szörnyű napokat, mindnyájuknak vége). Idősebb Szabados György soha nem nyilvánított véleményt a politikáról, de ha volt véleménye, feltehetően nem különbözött feleségétől, legfeljebb nem tudta volna olyan jól kifejezni magát; ő mindenesetre úgy vélte, hogy a nyugalomhoz föltétlenül rend kell, rend pedig csak úgy lehet, ha nyugalom van.

A hadnagyot egyébként nem kedvelte védencem, mindenekelőtt azért, mert Ducinak udvarolt: idegesítette nővére örökös nyafogása, hogy minden apró sérelme miatt édesanyjához szaladt árulkodni, Katinka asszony mozdulatait és hanghordozásait igyekezett utánozni már kamaszkora óta, ami azért is különösen rosszul állt neki, mert másfél fejjel volt magasabb kecses édesanyjuknál, már tizenöt éves korában a felnőttekhez húzott, mondván, hogy ő nagylány, megátalkodott magoló volt, aki kívülről fújta a leckét, még ha egy szót sem értett belőle, de legfőképp az bosszantotta öccsét, hogy mindenről ugyanolyan megfellebbezhetetlen véleménye volt, mint Katinka asszonynak, noha ifjabb Szabados György pontosan tudta, hogy nővére sokkal butább nála. Duci különben, miután színjelesre érettségizett, segített édesanyjuknak a háztartásban, érmelegítőket és kesztyűket kötött a fronton harcoló katonáknak, pergamenpapírból lámpaernyőket és könyvjelzőket készített, melyekre nagy gonddal, gótikusan cirkalmazott betűkkel jelmondatokat írt, mint Hit, remény, szeretet vagy Ember, küzdj és bízva bízzál (ezt édesanyjuk a maga művészi tehetsége folytatásának tulajdonította), legfőképp azonban egy komoly partira várt, aki megérdemli, hogy neki nyújtsa a kezét, amire azonban – több kisebb-nagyobb csalódás után, aminek következtében hetekig panaszkodott Katinka asszonynak a férfiak szívtelenségéről és rossz természetéről – csak tizenkilenc éves korában került sor, amikor a hadnagy megjelent a láthatáron. A hadnagyot egyébként Kovách Gézának hívták (ch-val, a kürti Kovách családból: az is védencem hazájának különlegességei közé tartozott, hogy a nemesi származásnak – noha jogilag semmiféle előnyt nem jelentett – jobb körökben nagy jelentőséget tulajdonítottak; egy Kovách, aki ch-val írta a nevét, feltétlenül különbözött a Kovácsoktól, akiknek vezetékneve cs-re végződött). Ez a találkozás olyan hatással volt Ducira, hogy két hét alatt öt kilót lefogyott, félvén, hogy udvarlójának nem nyeri meg a tetszését több mint teltkarcsú termete (noha a hadnagy ennek semmi jelét nem adta, sőt ki nem fogyott Duci bájainak finom dicséretéből), s édesanyjának bevallotta, elpusztul, ha Kovách Géza nem kéri meg a kezét. A hadnagy azonban Ducitól függetlenül sem nyerte meg védencem tetszését, talán azért, mert mindenben tökéletes volt: jóképű, jóvágású, izmos, megjárta a frontot, még meg is sebesült, és kitüntették, kiválóan úszott és teniszezett, bármilyen témáról csevegni tudott a felnőttekkel, de a fiatalokhoz is megtalálta a hangot, mindig kedves volt és mosolygott, mindenkihez volt egy – kellően megválasztott – jó szava; ifjabb Szabados György tudta, hogy Kovách Géza fölényben van vele szemben, s valamiért berzenkedett e fölény ellen, amit a hadnagy természetesen soha nem éreztetett vele.

1944 októberében (Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós közben – ha nem is egészen önként, mindenesetre engedelmesen – átadta a hatalmat a német szövetségesek minden óhaját készségesen teljesítő nyilaskereszteseknek, az orosz csapatok már az ország területén harcoltak, a fővárost egyre súlyosabb bombatámadások érték, a nyaralók nagy része Széplakon maradt) Katinka asszony a két lánnyal néhány napra Budapestre utazott a téli holmikért; védencem ugyancsak meglepődött, amikor egy fekete személygépkocsi állt meg a villa előtt, s a kormánykerék mögül Kovách Géza szállt ki (aki valamilyen oknál fogva nem került vissza a frontra, hanem a hadügyminisztériumban kapott beosztást), jól szabott felöltőben, fején kalappal.

– Egyedül vagy? – kérdezte a hadnagy védencemtől, aki eléje jött a kertbe.

– Duci Pesten van.

– Azt tudom. De arra gondoltam, talán látogatód van.

Védencem nemleges válaszára megkérte őt, vezesse be a házba; gondosan felhúzta térdén az élesre vasalt nadrágot, s igen komoly hangsúllyal kifejtette, nem kételkedik abban, hogy ifjabb Szabados György okos fiú és becsületes magyar ember, majd megkérdezte, számíthat-e arra, hogy amiről szó lesz, kettőjük között marad, amit védencem kissé elképedve megígért, majd erre – a hadnagy kérésére – becsületszavát is adta. Kovách Géza ekkor elmondotta: védencem előtt nyilvánvalóan nem titok, hogy az ő véleménye szerint (s nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ez nem csupán az ő véleménye) Magyarország (s természetesen a vele szövetséges Német Birodalom) a háborút elvesztette, amit pedig a hatalomra került nyilasbanda művel, az tűrhetetlen és fölháborító, tehát ő és néhány bajtársa mindebből levonta a megfelelő konzekvenciákat, s most azt kérdezi, hajlandó-e ifjabb Szabados György a segítségükre lenni.

– Kérlek – mondta védencem még jobban elképedve, mert nem egészen értette, miről beszél a hadnagy, s még kevésbé, hogy miben segíthetne ő.

Tulajdonképp egy apróságról, de nagyon fontos apróságról van szó, mondta Kovách Géza; a kocsijában levő csomagokat (hogy mi van bennük, nem lényeges) bizonyos okok miatt nem tanácsos a lakásán tartania; aztán megkérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, hajlandó-e a csomagokat a padláson megőrizni, amíg ő értük jön.

– Persze – mondta védencem kissé megkönnyebbülve, mert most már legalább azt értette, mi a teendője.

A hadnagy a lelkére kötötte, hogy a hölgyeknek – vagyis Katinka asszonynak és a két lánynak – ne említse a látogatását (minek őket nyugtalanítani, mondotta, bár védencem nem egészen értette, miért nyugtalanítaná ez őket), megkérte, hogy ha ő nem tudna a csomagokért jönni, adja át azokat annak a bajtársának, aki vér és kereszt jelszóval jelentkezik nála (a jelszót elismételtette ifjabb Szabados Györggyel), majd búcsúzóul azt mondta, ha valami baj lenne (amiről természetesen szó sem lehet), védencem mondja azt, fogalma sincs, hogyan kerültek a csomagok a padlásra, és semmiképp se szóljon arról, hogy ő itt járt, amit ifjabb Szabados György ismételten megígért.

A dologból azonban mégiscsak baj lett, mert néhány nap múlva, hajnalban (még egészen sötét volt), a Szabados család – Katinka asszony és a két lány közben visszaérkezett Budapestről, ahol minden éjszakát a légoltalmi pincében kellett tölteniük, s szörnyűségeket meséltek a bombázásokról és a romokról – arra ébredt, hogy hangosan dörömbölnek a nyaraló ajtaján. Ifjabb Szabados György félálomban kibotorkált a verandára (édesanyja és testvérei a másik szobában aludtak), s álmosan megkérdezte, ki az.

– Államrendőrség – volt a válasz. – Azonnal nyissa ki.

Mire védencem – aki még mindig nem ébredt föl egészen – beeresztette a két civil ruhás urat s az őket követő három egyenruhás csendőrt, Katinka asszony és a két lány is kijöttek a szobájukból, pongyolában, papucsban, nem kevésbé álmosan; alighanem először fordult elő a Szabados család életében, hogy ebben az órában verték fel őket álmukból.

– Államrendőrség – ismételte meg az alacsonyabb termetű civil, most már Katinka asszonyhoz fordulva, mivel bizonyára megállapította, hogy koránál fogva ő képviseli a családot; fényképes igazolványt mutatott, s hozzátette, hogy házkutatási parancsa van.

– Mi tetszik, kérem? – kérdezte Katinka asszony, aki ilyen mondatot legfeljebb detektívregényben olvashatott volna, azonban ilyesfajta könyvet elvből nem vett a kezébe.

A köpcös nyomozó utasította a társát, menjen föl a padlásra; az egyik csendőr követte, míg a másik kettő, puskáját a lábához támasztva, a bejárati ajtó mellett állt.

Katinka asszony azt kezdte mondani, hogy ő nem érti (valóban fogalma sem volt, mi történik), de a nyomozó meglehetősen nyersen félbeszakította, hogy majd megérti; társa néhány perc múlva lemászott a padlásra vezető meredek lépcsőn, mögötte a csendőr hozta a csomagokat, melyeket a hadnagy hagyott itt s ifjabb Szabados György a kémény mellett álló ládába tett. A nyomozó felszakította az egyik csomagot, megmutatta a társának, majd megkérdezte, ki volt idehaza három nappal ezelőtt a Szabados családból.

– Én – mondta önkéntelenül védencem, aki ekkor eszmélt rá, hogy pizsamában van, mezítláb és fázik. Katinka asszony elkezdte mondani, hogy ő a két lánnyal a fővárosban volt, de a nyomozót ekkor már csak ifjabb Szabados György érdekelte.

– És hogy kerültek ide ezek a csomagok?

– Nem tudom.

– Szóval nem tudod?

– Nem, kérem – ismételte védencem, s bal talpát fölemelte a hideg kőről, remélve, hogy így vissza tudja fojtani a vacogását.

Amikor a budapesti rendőr-főkapitányságon ugyanezt a kérdést tették föl ifjabb Szabados Györgynek, s ő ugyanazt a választ adta, visszakézből akkora pofont kapott, hogy átesett a mögötte álló széken, s fejét a falba verte.

– Szóval nem tudod? – ismételte az egyik, nyilaskeresztes egyenruhát viselő nyomozó (rajta kívül még ketten voltak a szobában), s meg sem várva a választ, csizmás lábával keményen oldalba rúgta védencemet, aki ekkor jajdult föl először, aztán már egyfolytában jajgatott, amíg elájult a további rúgások és gumibotütések következtében. Amikor magához tért (mert ráöntöttek egy vödör vizet), ugyanaz a nyomozó ismét megkérdezte:

– Szóval nem tudod?

Védencem később sokat töprengett, mit felelt volna, ha szóhoz hagyják jutni, de erre nem került sor: mielőtt a kérdés eljutott volna kábult agyához, az egyik nyomozó gyomorszájon ütötte, majd ismét nekiestek, s most már lényegesen rövidebb idő alatt verték ájultra.

Ezután két napig békén hagyták a zárkában, ahol rajta kívül két halálra ítélt katonaszökevény várta a kegyelmet vagy az ítélet végrehajtását, s egy idősebb sánta férfi tartózkodott, akit a katonák János bácsinak hívtak, és aki a kihallgatás után órákig cserélgette a vizes borogatást védencem fején.

– Mért hoztak be? – kérdezte János bácsi ebéd közben, amíg a két katona mohón falta védencem adagját, amihez ő hozzá sem tudott nyúlni.

– Nem tudom – felelte ifjabb Szabados György, s válaszában volt valami konokság, amitől a hangja keményebb lett. Ezt nyilván János bácsi is megérezte, mert megcsóválta a fejét, és azt mondta, így nem lesz jó, ehhez ő nem elég nagy legény: találjon ki valami elfogadható mesét, különben ezek a pribékek kitapossák a belét.

– Hagyjon békén – förmedt rá védencem váratlanul, s maga is elképedt dühös felfortyanásán: legszívesebben bocsánatot kért volna modortalanságáért (hiszen érezte az idősebb ember jó szándékát), de valami meggátolta, hogy újra megszólaljon, pedig János bácsi következő mondatára („akkor csak bátran, öcsi”) majdnem elsírta magát.

Amikor legközelebb kihallgatásra vitték, nyoma sem volt benne ennek a dacnak; minden tagja remegett, mintha láz rázná a testét, s csak azon igyekezett, hogy valahogy leplezze reszketését vallatója előtt. Ezúttal egy őszülő, szikár nyomozó elé vezették, aki nem viselt egyenruhát és szivarozott; jó ideig csak nézte védencemet (aki úgy érezte, ez az ember mindent tud róla), aztán mintha elmosolyodott volna, s leverte szivarja hamuját a nagy üveg hamutartóba.

– Nagy marha vagy te – mondta a nyomozó, s ifjabb Szabados György valahogy már nem félt annyira. Ismered Kovách Gézát?

– Ismerem.

– Honnan?

– A nővérem vőlegénye.

– Ő hozta a csomagokat, ugye?

– Ő – felelte védencem önkéntelenül, de abban a pillanatban már meg is bánta, s hebegni kezdett valamit.

Hagyja a fenébe a mellébeszélést, semmi szükség rá, mondta a nyomozó egykedvűen; megkérdezte, tudja-e, mi van a csomagokban, mire védencem azt válaszolta, hogy fogalma sincs.

– Szóval nem tudod?

– Nem tudom, kérem – felelte védencem, s ezúttal nyoma sem volt hangjában a dacnak.

A nyomozó elővezettette a hadnagyot (amíg vártak rá, nem szólt védencemhez, nem is nézett rá, mintha megszűnt volna számára létezni, csak a szivarját szívta s az egyre hosszabbodó hamut figyelte a szivar végén), s megkérdezte tőle, ismeri-e ifjabb Szabados Györgyöt. Ismeri, felelte a hadnagy, aki gyűrött ruhája, borostás arca, a szemét övező véraláfutások ellenére ugyanolyan elegánsnak hatott, mint amikor védencem utoljára látta. A nyomozó kérdésére azt is elmondotta, hogy 1944. október 29-én felkereste ifjabb Szabados Györgyöt balatonszéplaki nyaralójukban.

– És megkérte, tegye el a csomagokat, amíg értük jön?

– Igen.

– És a fiúnak fogalma sem volt, mi van a csomagokban?

A hadnagy erre tiszti becsületszavát adta: a nyomozó hátradőlt a székben, sokáig nézte a hadnagyot, s védencem érezte, hogy a tekintete más, mint az előbb, amikor őt fürkészte.

– Mondja, hadnagy úr, értékelni tudná, ha én ezt a fiút most szabadon engedem?

Kovách Géza biztosította a nyomozót – akit felügyelő úrnak szólított –, hogy feltétlenül értékelni fogják (a többes számot nyomatékosan hangsúlyozta).

– Persze, ha lesz rá módjuk – mondta a nyomozó, s egyszerre mintha megöregedett volna. – És persze, ha nekem is lesz rá módom, hogy ennek hasznát vegyem.

Ha valaki ezerkilencszáznegyvenöt nyarán megkérdezte volna védencemtől, mit nem ért, ifjabb Szabados György azt felelte volna, hogy semmit: semmit sem ért a világból.

A háború, mint köztudott, közben véget ért, a Szabados család a front elvonultával visszaköltözött a fővárosba, de a nyarat ismét Széplakon töltötték, nem utolsósorban azért, mert Budapesten alig lehetett élelmiszert kapni (szigorú jegyrendszer volt: kenyeret naponta tizenöt dekát adtak); védencem az elmúlt időben szemmel láthatólag megváltozott, mogorva és ingerült lett, kerülte az embereket (olyan hallgatag ez a fiú, mondogatta édesanyja aggódva), s valójában a szerencséjét sem tudta kellőképp értékelni, ahogy kellemetlen, bár számára – mint a későbbiekből majd kiderül – sorsdöntő kalandja véget ért, mivel voltaképp föl sem fogta, mi történt (és mi történhetett volna) vele, aminthogy azt sem tudta, hogy abban az időben a magyar államgépezetben (mint a példa mutatja, még a politikai rendőrségen is) akadtak olyanok, akik nem osztották egyértelműen Hitler Adolf kancellárnak, a Nagynémet Birodalom vezérének és Szálasi Ferenc testvérnek, Magyarország nemzetvezetőjének azon rendíthetetlen hitét, hogy a háborút a tengelyhatalmak (vagyis Németország és egyre apadó számú szövetségesei) nyerik meg. A szivarozó nyomozót egyébként – nem utolsósorban Kovách Géza tanúvallomása alapján – a felszabadulás után az Igazoló Bizottság igazolta, s csupán a politikai rendőrség kötelékéből bocsátották el; tehergépkocsi-vezető lett egy útépítő vállalatnál, a túlórákkal együtt igen szép fizetése volt, azonban ezerkilencszáznegyvenkilencben családjával együtt mint megbízhatatlan elemet kitelepítették egy alföldi faluba, s ott is halt meg, másfél év múlva, gyomorrákban. (Idősebb leánya jelenleg állatorvos egy Budapest környéki termelőszövetkezetben, a fiatalabb nem dolgozik, három gyermekét neveli, férje egy fővárosi nagyüzem kereskedelmi osztályvezetője.)

Védencem, aki ekkor a tizennyolcadik életévében volt, tudta, hogy fogalma sincs a világról, nem tudja hová elhelyezni azt a véletlenül megismert másik világot, a húgyszagú zárkát, a halálra ítélt katonaszökevények trágár történetekben feloldást kereső halálfélelmét, a kegyetlen verést, fogalma sincs, mi az összefüggés az általa addig ismert és az újonnan megismert élet között, valamit felfedezett, aminek létezését még csak nem is sejtette, de ugyanúgy nem tudta, mit fedezett fel, mint Kolumbusz Kristóf, s még abban is bizonyos volt, hogy amit megismert, az is csak része valaminek, amit nem ismer.

– Maga mindig ilyen hallgatag? – kérdezte a bárónő, amikor hazafelé mentek a parti villához, ahol az asszony lakott; meleg augusztusi este volt (előírásszerűen sok csillaggal és holdfénnyel), a fekete ruhás asszony védencem karjába fűzte a kezét, de ennek a kéznek nem volt súlya: mintha egy őszi levél hullott volna ifjabb Szabados György karjára.

– Nem vagyok hallgatag – mondta védencem dacosan, pedig tudta, hogy az; nem találja a helyét, nem érdeklik az emberek, egyre hevesebben vágyik megismerni és megérteni a számára ismeretlenné és érthetetlenné vált világot, s ebben sem a családja, sem ismerősei nem segíthetik, tudta, ők ugyanúgy nem értenek semmit, mint ő, s még azt sem tudják, amit ő, hogy valami nagyon fontosat nem ismernek és nem értenek.

– Ha van kedve, jöjjön be – mondta a bárónő, aki egyébként nem bárónő volt, hanem tanár, csak a nyaralótelepiek nevezték el így, talán szembetűnően egyenes tartása, büszke nyaka miatt, talán, mert mindig fekete ruhát viselt, nyakában vékony aranylánccal (amit, ha gondolkodott, a szájába vett), talán, mert Erdélyből jött; a front elől menekült a családjával, a vonatot bombatalálat érte, férje és egyéves kisfia ott pusztult, ő még csak meg sem sebesült; a nyarat egy távoli rokona villájában töltötte Széplakon, napközben ritkán látták, a strandra nem járt, de esténként, ha meghívták, szívesen ment vendégségbe, s Katinka asszony különösen a szívén viselte a sorsát („szörnyű lehet annak a szerencsétlennek, mindig csak egyedül, ilyen emlékekkel” – noha a bárónő nem is látszott szerencsétlennek).

– Iszik teát? – kérdezte a bárónő, s védencem igenlőleg válaszolt, leplezve meglepetését, ugyanis a Szabados családban csak akkor ittak teát, ha valaki beteg volt; az asszony spirituszfőzőt tett az asztalra, arra állította a lepattogzott zománcú kék teáskannát.

Ez az utolsó csomag teája, mondta a bárónő, ha elfogy, ennek is vége. (Magyarországon a háború alatt – és után – a tea éppolyan kincs volt, mint a babkávé, a narancs vagy a citrom.)

– Dohányzik? – kérdezte az asszony, s védencem azt felelte, hogy köszöni, ezúttal is eltérve az igazságtól, mivel még sosem gyújtott rá, de meglepetten tapasztalta, hogy ízlik neki a cigaretta, ellentétben a teával, ami íztelen volt és olyan forró, hogy megégette a száját. A spiritusz kék lángja ellobbant, a holdfényben látta a bárónő fekete alakját, ahogy összekuporodik a fonott karosszékben, s amikor szívott a cigarettájából, a parázs mögött felvillant fehér arca; szeretett volna kérdezni tőle valamit, de nem tudta, hogy mit, így hát ő is szívta a cigarettáját, ami kissé elbódította, de az is kellemes volt, mint a langyos este, a csend (no meg a tücskök ciripelése).

– Néha én is csodálkozom – mondta a bárónő valahonnan messziről. – Itt ülök, cigarettázom, teát iszom, ők pedig halottak. Már egy éve, hogy halottak. Maga is szívtelennek tart?

– Dehogyis – sietett védencem a válasszal, noha nem volt erről véleménye, s voltaképp szeretett volna eltöprengeni a kérdésen, de úgy érezte, kötelessége azonnal felelni, s természetesen azt, amit mondott.

– Pedig valószínűleg szívtelen vagyok – mondta az asszony tárgyilagosan. Más a helyében semmire se tudna gondolni, csak rájuk, tette hozzá, ő meg olvas, gondolkodik, beszélget, él, és ha fáj, akkor se úgy, hogy minden mást elfelejtsen, hogy csak a fájdalom legyen meg a halottak emléke.

– Rajtuk már úgysem segíthet – mondta ifjabb Szabados György, de azonnal eszébe jutott, hogy ezt az édesanyjától hallotta, s ettől olyan dühös lett, hogy egyszerre hevesen magyarázni kezdett, nem törődve azzal, hogy egészen másról beszél (és amit mond, az meglehetősen zavaros): az ember arra születik, hogy megismerje az életet, azt az egyetlen életet, ami neki adatik, mert minden más megismételhető, csak az ember élete nem, és minek az élet, ha nem tud semmit, haszontalan, felesleges, csak tengődés, nem élet, meg kell ismerni a világot, és ha már nem tudnak segíteni, ne szóljanak bele, hagyják őt békében, meg kell találnia a maga útját.

– Hány éves maga? – kérdezte a bárónő.

– Tizennyolc – felelte ifjabb Szabados György, s megint dühbe jött, hiszen mi köze a korának ahhoz, amit mond, s hogy igaza van-e vagy sem.

Sok év múlva védencem elgondolkozott, vajon mit is akart akkor mondani Kátyának (a bárónőt ugyanis, akárcsak védencem édesanyját, Katalinnak hívták, de második férje Kátyának szólította, s csakhamar mindenki így nevezte); alighanem nem is az volt a fontos, amit mondani akart – hogy mit, arról már fogalma sem volt –, hanem, hogy belebotlott valakibe, aki más volt, mint ők, a halottaitól, a fekete ruhájától, a nyakában levő vékony aranylánctól, és védencem ez idő tájt egy másik világot keresett, úgy érezte, üvegházban nőtt fel az őserdő kellős közepén, bele szeretett volna kapaszkodni valakibe, megtudni a titkot (hogy milyen titkot, azt természetesen ő sem tudta); erre kellett Kátya, de hogy mért pont ő, azt pontosan sosem tudta.

Kátya már jóval elmúlt ötvenéves, amikor egyszer megkérdezte védencemtől:

– Mondja, Gyuri, szerelmes volt belém azon a nyáron?

Ifjabb Szabados György sokáig nem válaszolt; voltaképp minden adva volt: egy szép és rejtelmes fiatalasszony, egy nekikeseredett kölyök, holdfény, lágy esték, és mégse volt szerelmes a bárónőbe, valami mást várt tőle, nem szerelmet (mármint amit ő, tizennyolc éves korában, szerelemnek vélt), többet annál, azt a megfogalmazhatatlant, amit hasztalan próbált megfogalmazni, a megváltást, amiről akkor még nem tudta, hogy nincsen, vagy ha mégis, egészen másként, mint ahogy ő álmodta.

Nagyon szerette ezt az asszonyt, haláláig; nem volt ez se szerelem, se barátság: szélfútta, esőverte, napsütötte szeretet volt.

De erről még lesz szó, többször is.

A Szabados családnak – védencem kellemetlen kalandját is beleértve – voltaképp határozott szerencséje volt a háborúban: valamennyien épségben maradtak (ami meglehetősen kevés családról volt elmondható Magyarországon), a Damjanich utcai lakásnak csak az ablakai törtek ki, ami igazán semmi volt ahhoz képest, hogy csak az ő utcájukban négy házat földig romboltak a bombák, egy pedig kiégett, a széplaki villában még a családi ezüst is megmaradt, a gyárat, ahol idősebb Szabados György dolgozott, ugyan több aknatalálat érte az utcai harcokban s a gépek egy részét Németországba vitték, de a termelés azért megindult, úgyhogy védencem édesapja, amint helyreállt a vasúti összeköttetés a Balaton és a főváros között s a Szabados család visszatérhetett Budapestre, ismét elfoglalta helyét megszokott íróasztala mellett a megszokott főpénztárosi szobában, ahogy Katinka asszony is folytathatta az énektanítást régi iskolájában, miután az Igazoló Bizottság nem talált kivetnivalót a múltjában (védencem szülőhazájában ebben az időben minden köztisztviselőnek számot kellett adnia a háború s különösen a nyilaskeresztes uralom alatti politikai tevékenységéről), ifjabb Szabados György és Csöpi húga ugyan vesztettek egy évet az iskolában, de ez cseppet sem zavarta őket, és a hadnagy is, aki miatt Duci nap mint nap vörösre sírta a szemét, előkerült egy vidéki börtönből (a háború előbb fejeződött be, mintsem sor került volna a hadbírósági tárgyalásra, ami ékes bizonyítéka, hogy bizonyos esetekben a kellően lassú ügymenetnek határozott előnyei vannak), pusztán a cselédlányuk hagyta ott őket, mivel az új kormány felosztotta a nagybirtokokat a parasztoknak, s a lány hazaköltözött szülőfalujába, ahol addig napszámosként dolgozó édesapja öt holdat kapott, s ezáltal szükségessé vált a napi munkában az ő segítsége is.

A hadnagy, akit időközben századossá léptettek elő, s az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységéért két érdemrenddel tüntettek ki, minden délután megjelent Szabadosék Damjanich utcai lakásában, s védencem – nem éppen ok nélkül – úgy érezte, hogy a család egész élete ezekhez a szertartásszerű látogatásokhoz igazodik; egy órával Kovách Géza érkezése előtt Duci bezárkózott a fürdőszobába, édesanyjuk pedig elfoglalta a helyét a sárga selyemernyős állólámpa alatti karosszékben, és horgolni kezdett; félóra múlva Duci is megjelent az ebédlőben, gondosan megfésülködve, tiszta blúzban, diszkrét parfümszagot hozva magával a fürdőszobából, s olvasni kezdett, jobban mondva könyvet tartott a kezében, de védencem tudta, hogy bele se néz, hanem a csengőt lesi; a százados mindig kétszer kopogtatott az ebédlő ajtaján, meghajolva kezet csókolt Katinka asszonynak, Ducinak az arcát csókolta meg (ekkor már természetesen gyűrűs menyasszony és vőlegény voltak), Katinka asszony pontosan tíz perc múlva elnézést kért, mivel a konyhában van dolga, s ekkor következett az az óra, amikor védencem is, a húga is tudták – anélkül hogy erre figyelmeztették volna őket –, hogy nem illik benyitniuk az ebédlőbe (pedig nyugodtan bemehetnénk, mondta egyszer Csöpi, amilyen hülyék ezek, még csak nem is csókolódznak). Egy óra múlva megérkezett munkahelyéről idősebb Szabados György, akit a százados könnyedén meghajolva köszöntött („tiszteletem, Gyurka bátyám”), Katinka asszony épp ekkorra fejezte be konyhabeli teendőit, s visszatelepedett horgolásával a székére (ettől kezdve védencem és húga is bejöhettek, de általában nem akartak), beszélgetni kezdtek, pontosabban a százados beszélt, Duci áhítattal hallgatta, Katinka asszony közbeszúrt egy-egy mondatot, idősebb Szabados György pedig, mondanom sem kell, hallgatott.

Alighanem a nővérükkel szembeni közös ellenszenv hozta létre azt a pajtási viszonyt védencem és húga között, ami ekkortájt alakult ki s később is megmaradt közöttük. Csöpi szinte egyik napról a másikra lett kislányból felnőtt – legalábbis ifjabb Szabados György így érezte –, s bár védencem megszokta, hogy a húga sosem tesz lakatot a szájára (szerette és kissé irigyelte is ezt a tulajdonságát), azon azért mégis meglepődött, amikor egy szép napon kishúga megkérdezte, volt-e már úgy egy lánnyal, s a hangsúlyt félreérthetetlenül az úgy szócskára tette. Ifjabb Szabados György önkéntelenül is azt akarta mondani, hogy ilyesmiről nem illik beszélni, de szerencsére azonnal eszébe jutott, hogy ezt az édesanyja mondaná, s ezért inkább nem szólt semmit.

– Mért bámulsz? – kérdezte Csöpi, s a szájába vette fekete, derékig érő hajfonatát. – Klári már volt úgy egy fiúval, és azt mondta, nem is olyan jó.

– Nagy a szád – mondta védencem mogorván, megkerülve a kérdést. – Aztán csak vigyázzatok, nehogy gyereketek legyen.

– Á, én nem csinálom – jelentette ki Csöpi. – Majd ha szerelmes leszek.

– Attól még lehet gyereked – tartott ki védencem konokul a nevelő szándékú báty szerepében, ismét mellőzve az igazságot, miszerint neki még nem volt ilyen kapcsolatban része, amit, úgy érzett, felesleges húgával közölnie.

– Hát akkor lesz – fejezte be Csöpi az eszmecserét.

Duci és a százados esküvőjét a Regnum Marianum-templomban tartották, ünnepélyes, de a kornak megfelelően szerény körülmények között; mint a legtöbb legyőzött államban, Magyarországon is gyakorlatilag értékét vesztette a pénz, egy doboz gyufa több millióba került (bár a közgazdászok bizonyára másképp fogalmaznák: egy államrend bukása megrendíti az állampolgárok bizalmát az állam által kibocsátott fizetési eszközökben is; a pengő értéke – ez a pénznem volt használatos védencem hazájában ezerkilencszáznegyvenhat augusztusáig – megbukott a bankjegyprést működtető politikai rendszerrel), felvirágzott a cserekereskedelem, petróleumért vagy rézgálicért minden élelmiszert kapni lehetett, amiről azok, akiknek csak pénzük volt, nem is álmodhattak, s mint ilyenkor lenni szokott, az arany volt az ország egyetlen valóságos értékmérője: Duci esküvőjére ráment Katinka asszony legtöbb ékszere (igazán nem sajnálta), s a kelengye még így is csak háborúsnak volt nevezhető. Mivel Duci a százados budai (a főváros előkelőbb és kellemesebb részében levő) kétszoba-hallos szolgálati lakásába költözött, Szabadoséknál megszűnt az ebédlő minden délutáni zárlata, s Katinka asszony úgy érezte, hogy élete üresebb és értelmetlenebb lett; jól sejtette, hogy két fiatalabb gyermekét sosem köti majd olyan erős kötelék sem hozzá, sem a családi tűzhelyhez, mint elsőszülöttjét, s csak az vigasztalta, hogy jobb partit nem is álmodhatott volna Ducinak, hiszen a százados nemcsak jóképű volt, figyelmes és udvarias, de az új rendszerben szemmel láthatóan szép pályafutásra számíthatott.

Védencemet sem a tanulás, sem az iskola nem érdekelte; mint mondottam, kényszerű széplaki tartózkodásuk miatt osztályt veszített, így még azok a laza kötelékek is megszakadtak, melyek addigi tanulótársaihoz fűzték: az új osztályban csupa idegen fiú közé került, akik fiatalabbak is voltak nála (szeptemberi születése miatt amúgy is egy évvel később került iskolába; új osztálytársai nemcsak érdektelenek, de taknyosok is voltak a számára), a tananyagot unta, tanárai semmiben sem különböztek azoktól az emberektől, akik már rég nem érdekelték. Társai közül azonban egyszer csak felfigyelt egy karvalyarcú, szemüveges, fekete fiúra, aminek a története a következő.

Osztályfőnöki órán (ki tudja már, miről volt szó, de feltétlenül politikáról; ebben az időszakban védencem szülőhazájában a diákok többet foglalkoztak a politikával, mint más országokban a parlamenti képviselők) tanáruk a beavatottak fölényes mosolyával figyelmeztette őket, hogy nem kell mindent elhinni, amit az újságok írnak, mire a hátsó padokból valaki megkérdezte, a háború alatt mért nem mondta ezt a tanár úr.

Tessék, mondta a tanár, mint aki reménykedik, hogy nem jól hallott (avagy talán, hogy időt nyerjen a kellemetlen kérdés megválaszolására), mire egy Káldor Béla nevű fiú fölállt, és nyugodtan megismételte:

– Azt merészeltem kérdezni, hogy a háború alatt mért nem mondott ilyeneket a tanár úr?

És meg se várva a tanár válaszát, ugyanilyen kihívó hangsúllyal meg is felelt önmagának: ugyanis kénytelen feltételezni, hogy vagy azért, mert akkor az újságok csupa igazságot írtak, amit még a leghülyébb fasiszta sem merne állítani, vagy azért, mert akkoriban ilyet nem lehetett mondani, amely esetben viszont legalábbis méltánytalan, hogy a tanár úr a demokráciát ócsárolja, amely megvalósította a szólásszabadságot.

Az osztályban élénk mozgás támadt; az elöl ülők hátrafordultak, hogy lássák Káldort, majd gyorsan visszafordították a fejüket, hogy el ne mulasszák sarokba szorított osztályfőnökük válaszát. A korán kopaszodó, köpcös termetű tanárnak két lehetősége volt: vagy kihívja a katedrához a pimaszkodó diákot, és szájon vágja (amit szeretett volna, de az adott körülmények között nem mert megtenni), vagy igyekszik fölényes maradni (s érthető módon ez utóbbit választotta, noha nem kis megerőltetésébe került).

– Maga szerint az nem tartozik a szólásszabadsághoz, hogy én is megmondhatom a véleményemet?

– Esetleg hozzátartozik, de ez nem válasz a kérdésemre – felelte magabiztosan a diák, s az esetleg vélt vagy valóságos hangsúlyozása végképp kihozta a sodrából a tanárt.

– Ez nem párthelyiség, Káldor, itt ne szemtelenkedjék, mert kirúgom!

A karvalyarcú fiú hűvösen (s ugyanakkor gúnyosan) elmosolyodott; felesleges néven neveznie azt a rendszert, mondotta, melynek szokása volt, hogy tárgyilagos kérdésekre érvek helyett erőszakkal válaszol, hiszen sajnos valamennyien ismerik, majd tettetett udvariassággal meghajolt, mint az ügyvédek a szószéken, amikor kezükbe jut a döntő bizonyíték, amivel megsemmisíthetik ellenfelüket:

– Köszönöm, tanár úr, ezek után nincs több kérdésem.

– Hogyhogy milyen rendszerre céloztam? – kérdezte Káldor, ezúttal valóban meglepődve, amikor a szünetben osztálytársai egy csoportja (köztük védencem is) közrefogta, s valamelyikük feltette ezt a kérdést. A fasizmusra, kisfiam. Fasiszták ezek mind, egytől egyig.

– A Kopi is? – kérdezte valaki hitetlenül (Kopi volt ugyanis az osztályfőnök gúnyneve, nem éppen dús hajzata okán).

Icipici fasisztácska, magyarázta Káldor. Nem tett ő semmi rosszat, csak éppen mindent elhitt, amit a nagyobbacskák és a még nagyobbak sóderoltak, és mindent megcsinált, amit mondtak neki. Ha történetesen az SS-be kerül, ott is megtette volna, amit parancsolnak neki, és akkor ma hóhérnak neveznék, nem tanár úrnak.

Védencemet több okból is elképesztette ez a szócsata: még sosem tapasztalta, hogy egy gyerek (lett légyen bár fiatalember) ilyen hangon beszéljen egy felnőttel, meglepte a fekete fiú arrogáns magabiztossága és fölényes érvelése s a tanár látható meghunyászkodása, ami ellentmondott a kettőjük közt levő függőségi viszonynak (illetve arról tanúskodott – ami addig még nem tudatosult ifjabb Szabados Györgyben –, hogy az iskolában is az addigitól eltérő erőviszonyok alakultak ki: a politikai álláspont sokban diákok és tanárok kapcsolatát is meghatározta), nem utolsósorban pedig azért (azon kívül, hogy Káldor zsidó volt: a Szabados család – mint a keresztény úri középosztály számos más tagja – kerülte a társadalmi érintkezést zsidó származású vagy vallású honfitársaival), mert megdöbbentették a karvalyarcú fiú számára merőben új gondolatai, olyannyira, hogy néhány nap múlva hazafelé menet csatlakozott hozzá (noha egészen másfelé lakott), és megkérdezte:

– Akkor szerinted mindenki fasiszta volt ebben az országban?

– Sajnos, jobbára az, kisfiam – felelte Káldor, s kifejtette, hogy itt még csak kényszeríteni se kellett senkit, csinálták önként, amit elvártak tőlük, és még hittek is benne; még az ő apucikája is egyre csak azt hajtogatta, hogy a jóságos kormányzó úr nem fogja engedni, hogy nekik (mármint a zsidóknak) bántódásuk essék, hiszen kultúrnemzet vagyunk, ugye, és közben csak az üzlettel törődött, amíg ki nem kötöttek a gettóban, ahol igazán nem a drága főméltóságú úron múlott, hogy nem nyírták ki őket. És hallott-e mást védencem az iskolában vagy bármely ismerősétől, olvasott-e mást az újságban – ifjabb Szabados György nem vallotta be, hogy azelőtt nem olvasott újságot –, mint hogy így a német győzelem, úgy a magyar igazság? Csűrhetjük, ahogy akarjuk, legyintett Káldor Béla, bizony az ő apukáik fasisztácskák voltak, ki így, ki amúgy.

Védencem ugyan nehezen tudta képzeletében azonosítani békésen sakkozó édesapját a vicclapokban ábrázolt, vértől csöpögő kezű, eltorzult arcú fasisztákkal, s az is megdöbbentette, hogy egy zsidót fasisztának nevezzenek, méghozzá a saját fia, mégis úgy érezte, hogy újdonsült barátjának (mert valahogy egyszeriben annak nevezte ki a karvalyarcú fiút) mégiscsak igaza van, és nem állta meg, hogy végre meg ne ossza valakivel a maga titkát:

– És az ellenállók?

– Azok kommunisták voltak, kisfiam.

Akadtak mások is, mondta védencem. Például őt is letartóztatták a nyilasok, pedig nem volt kommunista.

– Mi a fene? – hökkent meg Káldor, s egyszerre valamiféle tisztelet jelent meg az arcán, amivel védencem még annyiszor találkozott, ha kalandja szóba került, s ami (legyünk őszinték) kissé jólesett neki; elkönyvelte mint kellő ellenszolgáltatást a jókora verésért, amit annak idején kapott. – És ezt csak most mondod?

Ifjabb Szabados György megvonta a vállát, jelezvén, hogy szót sem érdemel az egész:

– Nem érdekes. Én különben is olcsón megúsztam, de a többieket föl is köthették volna.

Ezek a szűkszavú mondatok (a hozzájuk tartozó vállvonogatással) beléje rögződtek; később újra meg újra elismételte őket, mert pontosan megfeleltek a tényeknek, de jóval többet sejtettek annál, ami történt, s valamiféle dicsfényt vontak köréje: voltaképp így tudatosult benne rendkívüli szerencséje s az, hogy ügye nem holmi gyerekes csíny volt, hanem könnyen végzetessé válhatott volna (amiben – miként az ellenkezőjében sem – neki természetesen semmi szerepe nem volt). A félelmet mindenesetre másfél éves késéssel ismerte meg; ekkortájt nemegyszer álmodott arról, hogy három gumibotos férfi áll vele szemben a szobában, s az egyik lassan elindul feléje, s olykor éjszaka arra ébredt, hogy lucskosra izzadta a pizsamáját.

Védencem édesanyja ugyancsak csodálkozott volna, mennyire megváltozott mogorva, visszahúzódó fia, de nem volt módja erről meggyőződni, mivel ifjabb Szabados György rendszerint csak enni meg aludni járt haza; szinte egész napját – olykor az iskolaidőt is a MADISZ-ban töltötte (a MADISZ – Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség – a Kommunista Párt ifjúsági szervezete volt), ahová Káldor Béla vitte el először, aki nemcsak bennfentesnek, de hangadónak számított a kerületi szervezetben. Még a hétvégéket is rendszerint távol töltötte otthonától; a MADISZ-osok ilyenkor falura jártak, színdarabokat adtak elő, és szenvedélyes szócsatákat vívtak a helybeli (általában a Kisgazdákhoz – vagyis a meglehetősen hosszú nevű Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párthoz –, az ország akkori legerősebb politikai pártjához tartozó) fiatalokkal s a kevésbé élemedett falusi értelmiséggel, mivel az idősebbek vagy szóba sem álltak velük, vagy úgy vélték, jobb, ha kerülik a nyílt vitát a kommunistákkal. A leponyvázott teherautó szombaton délután három órakor indult a MADISZ helyisége elől (a szervezet egy egykori tánciskolában ütött tanyát, melynek tulajdonosa, senki sem tudta, miért, a háború végén elhagyta az országot); a falócákon egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a fiatalok, a padok minden erősebb fékezésnél, élesebb kanyarnál fölborultak, ami újra meg újra nehezen csillapítható nevetésre adott okot.

Színdarabként Móricz Zsigmond Sári bíró című darabját adták elő (védencem hol az ügyelői, hol a súgói feladatot látta el, de olykor kisebb szerepekben is szerepelt), melyet Káldor Béla vezetésével alaposan átírtak; ez a változtatás általában önmagában elegendő volt a színjátszók és a közönség közti vita kirobbantásához, amire rendszerint nyomban az előadás után sor került. A falusiak ugyan nemigen ismerték a neves prózaíró színművét (melyet 1909-ben mutatott be a budapesti Nemzeti Színház), de a színjátszók kézzel írott plakátján nagy betűkkel szerepelt, hogy „a kerületi MADISZ eredeti átdolgozása”, amiből óhatatlanul adódott a kérdés, hogy miért kellett a színdarabot átdolgozni, mire a MADISZ-osok kifejtették, hogy Móricz Zsigmond tulajdonképpen kispolgár volt (bár kétségtelenül haladó polgár), ők viszont a szocializmus igazságait akarják kifejteni. Ezután önkéntelenül adódott a következő kérdés, hogy akkor mért ezt a darabot játsszák, amire az volt a válasz, hogy a Sári bíró voltaképp tehetséges írás, de meglátszik rajta, hogy olyan korban írták, amikor nem lehetett kimondani az igazságot, ők tehát semmi mást nem tettek, mint beleírták azt, amit feltehetően Móricz Zsigmond is megírt volna, ha erre módja van, és természetesen ha elfogadja a szocializmus igazságait.

A színmű (melyet eredetileg egy színművészeti akadémiai növendék rendezett, aki azonban később az egyik főszerepet játszó hosszú copfos lány társaságában átpártolt a SZIM-hez, vagyis a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomhoz) egyébként szinte előadásról előadásra változott, minek következtében egyre kevésbé hasonlított az eredetihez, viszont egyre élesebben bírálta a reakciót, elsősorban a katolikus egyházat, amelynek feje, Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érsek kemény hangon szállt szembe mindenféle baloldali politikával, elsősorban természetesen a kommunistákkal. Írtak például egy jelenetet (ebben már védencem is részt vett), melyben a falu kenetteljes plébánosa (aki az eredeti műben egyáltalán nem szerepelt) megzsarol egy ártatlan parasztlányt, hogy elárverezteti apja nyomorúságos viskóját, ha a lány „nem lesz vele jóba” (így állt a szövegkönyvben). Ebből egyszer – Árokfaluban – komoly bonyodalom támadt, mert az első felvonás végén bejött az öltözőbe három csizmás, ünneplő ruhás parasztlegény, s nyugodtan, de nyomatékosan közölték, hogy zöldre verik a színjátszókat, ha folytatni merik ezt a szemetet, majd be sem várva a választ, ugyanolyan nyugodtan távoztak, mint akik természetesnek veszik, hogy az ügy ezzel el van intézve.

Az öltözőben óriási felfordulás támadt, mindenki egyszerre beszélt, s a hangzavarból csak az újra meg újra elhangzó „reakció” szót lehetett kivenni; a Horváthtibi (valamilyen okból mindenki így hívta a titkárt) végül is megkereste a falu kommunista párttitkárát, egy lakatosmestert, aki a legnagyobb meglepetésükre kijelentette, hogy ő is ellenzi az előadás folytatását.

Az ezután támadt zsivajból olyasmiket lehetett érteni, hogy a MADISZ-osok nem tojnak be akármiféle fenyegetéstől, hogy elmúltak azok az idők, amikor be kellett fogni a pofájukat, hogy az erőszak elől nem hátrálnak; elhangzott még, hogy hívják a rendőrséget, hogy a parasztoknak csak a pofájuk nagy, hogy szavazzanak, s valaki (történetesen épp védencem) feltette a kérdést a párttitkárnak, nagyon fél-e egy kis bunyótól, ami eléggé furcsán hangzott, mivel a lakatosmester ugyan sánta volt, de csaknem kétméteres, s bizonyára fél kézzel fel tudta volna emelni ifjabb Szabados Györgyöt.

Ha verekedni kell, felelte a kommunista párttitkár (nem védencemnek, hanem a hangzavarnak), akkor majd verekszenek. De ha nincs igazuk, akkor ne verekedjenek.

Mi az, hogy nincs igazuk, csattantak föl a MADISZ-osok, mire a lakatos kifejtette, hogy amit játszanak, bizonyára jó színdarab (az az igazság, hogy ő nem nagyon ért az ilyesmihez), de nem ebben a faluban; itt mások az emberek, másképp kell szólni velük.

– Különben azt mondják, a kommunisták hazudnak. És még verekszenek is.

– Nem mi verekszünk, hanem ők! – hangzott a felháborodott válasz, mire a lakatosmester azt mondta, mindig az verekszik, aki idegen, és nem számít, ki kezdte.

– Márpedig nem vagyunk hajlandók abbahagyni az előadást – jelentette ki Káldor Béla, az együttes lelkes helyeslése mellett, mire a lakatos azt válaszolta, hogy a MADISZ-osok verekszenek vagy sem, utána elmennek Pestre, és Jézus, neki viszont ebben a faluban kell agitálnia a kommunizmus mellett.

– És úgy agitál, hogy meghátrál a fekete reakció elől?

Ez megint Káldor volt, aki a vitákban általában a csoport szószólójaként szerepelt a kevés beszédű Horváthtibi helyett.

A lakatos azt mondta (most már keményebb hangon), hogy Káldor seggén még meg se száradt a tojáshéj, amikor ő már összeakasztotta a tengelyt a csuhásokkal, de ebben a faluban véletlenül rendes ember a pap – egyébként itt van az előadáson –, szereti a népet, az emberek is tisztelik őt, és nem engedik, hogy sértegessék, amiben igazuk is van.

– De ez a darab nem a maguk papjáról szól, elvtárs – mondta Káldor Béla; a MADISZ-osok általában tegezték a kommunista párttagokat, de ezt az őszülő, hatalmas termetű, sánta lakatosmestert valamiért mégis magázták.

– Persze. Csakhogy a népek így fogják föl.

– Arról mi nem tehetünk – vetette oda foghegyről védencem, aki közvetlenül a barátja mellett állt a MADISZ-osok karéjában.

– Nekünk az a véleményünk, hogy az előadást folytatni kell – összegezte a vitát a Horváthtibi. – Az elvtársnak ellenvéleménye van. Az a kérdés, ki dönti el a vitát.

– Én – mondta a lakatos, akit egyébként Zohubek Bálintnak hívtak, s a Horthy-korszakban kétszer volt börtönben politikai tevékenysége miatt.

– És milyen jogon? – emelte fel a hangját a Horváthtibi, ami nála meglehetősen szokatlan volt, mivel általában nemcsak keveset beszélt, hanem halkan is.

Azon a jogon, felelte nyugodtan Zohubek Bálint, hogy ebben a faluban ő képviseli a kommunista pártot, valamint mivel a sógora az őrsparancsnok (egyébként ő is kommunista), és neki is az a véleménye, hogy jobb, ha a színjátszók sürgősen szedik a sátorfájukat.

– Mint a Horthy-korszakban – mondta hazafelé a teherautón Káldor Béla felháborodottan. – Feudalizmus! Kiskirályok! Okvetlenül jelenteni kell a központnak.

Amit meg is tettek, s azt a választ kapták, hogy majd utánanéznek az ügynek.

Védencem igencsak meglepődött, amikor az egykori tánciskola nagytermében (ahol a város ostroma alatt elromlott s azóta is használhatatlan selyemernyős falikarok között a kommunista mozgalom nagyjainak arcképei lógtak, az eszme szülőatyjától, Marx Károlytól Rákosi Mátyásig, a magyar kommunisták elismert vezéregyéniségéig) egy este a bárónőbe botlott. Meglepetése csak fokozódott, amikor kiderült, hogy az asszony (aki már nem viselt gyászt, de a vékony aranylánc ott lógott a nyakában, s ha elgondolkozott, ugyanúgy a fogai közé vette, mint azon a nyáron) az előadó társaságában van; Petrik Sándor nevét mindenki ismerte a kommunista mozgalomban (azon kívül is jó néhányan), nemcsak mint újságírót s a Holnap című hetilap főszerkesztőjét, hanem mint sokra becsült szónokot, akiről azt is mondogatták, hogy a mozgalom egyik legképzettebb vezetője. Hírnevét nem kis mértékben öregbítette, hogy tagja volt annak az ellenállási csoportnak, mely nem sokkal a nyilaskeresztesek hatalomátvétele után fölrobbantotta gróf Tisza István egykori miniszterelnök (a konzervatív reakció és az úri Magyarország jelképének) márványszobrát; a szobor a nagy erejű robbanás következtében térdben kettétört, s fejjel belefúródott a földbe. Ennél jóval kevesebb is elegendő lett volna, hogy védencem ismeretlenül is a csodálója legyen (rendszeresen olvasta cikkeit és parlamenti fölszólalásait; Petrik többek között nemzetgyűlési képviselő is volt), amellett ő volt az első vezető politikus, akit személyesen megismert, tehát igazán érthető, hogy nemcsak jólesett, hanem hízelgett is neki, hogy Kátya (aznap hallotta először így szólítani a bárónőt) úgy beszélt vele, mint meghitt ismerőssel, Petrik előadása alatt (aki a kapitalizmus és az imperializmus összefüggéseit magyarázta, s valóban elgondolkoztató, élvezetes előadónak bizonyult) melléje ült, majd miután a főszerkesztő több órán át beszélgetett a köréje telepedő MADISZ-osokkal – nem az előadás témájáról, hanem saját életükről, terveikről (közben a balul sikerült árokfalusi színielőadás és a helyi párttitkár fölháborító magatartása is szóba került, amiről Petrik Sándor részletesen kifaggatta a fiatalokat) –, Kátya meghívta ifjabb Szabados Györgyöt, ha nincs más dolga, menjen föl hozzájuk egy zsíros kenyérre, ott laknak a szomszédban, s nyilván ő sem vacsorázott még.

A tenyérnyi garzonlakásban, ahol a heverőn kívül szinte semmi sem volt, csak könyvek a falakat borító polcokon, az asztalon, a székeken, nagy kupacokban a padlón (valóban zsíros kenyeret ettek, sóval és paprikával, s teát ittak hozzá, amit védencem ugyanolyan hősiesen hörpölt föl, mint utolsó találkozásukkor), Kátya megemlítette, hogy ifjabb Szabados Györgyöt is letartóztatták a nyilasok, mire Petrik Sándor fölhúzta a szemöldökét – valószínűtlenül magas termetű, sovány, csontos arcú, szemüveges férfi volt, aki jóval fiatalabbnak látszott a koránál –, s valami olyasmit mondott, hogy ezek szerint sorstársak voltak az illegalitásban.

– Ugyan – pirult el ifjabb Szabados György, s ezúttal nem ismételte el szokott mondatait, csak a vállát vonogatta félszegen. – Gyerekség volt az egész.

– Akkor se szégyen – mondta Petrik Sándor, s hozzátette, hogy valamikor csak el kell kezdeni, majd megkérdezte: – Kikkel buktál le?

– Kovách Gézával.

– A hadnaggyal?

Védencem igenlő válaszára, valamint magyarázatára, hogy az időközben századossá előléptetett hadnagy a sógora (valamiért úgy érezte, meg kell magyaráznia, hogyan került kapcsolatba Kovách Gézával), Petrik azt mondotta, hogy szerinte nagy pancserok voltak, de hozzátette, hogy horthysta katonatiszt létükre így is rendes volt tőlük, amit csináltak, majd hirtelen ceruzát kotort elő a zsebéből, felírt valamit az egyik – feltehetően éjjeliszekrénynek használt – könyvcsomón heverő jegyzettömbre (védencem később gyakran megfigyelte azt a sajátos képességét, hogy beszélgetés közben valami egészen máson gondolkodik, úgy, ahogy mások két könyvet olvasnak párhuzamosan, s mindkét történetet pontosan követik), s közölte, szeretne lemenni Árokfaluba, ahol a MADISZ-osok annak idején összerúgták a port a kommunista lakatosmesterrel.

– Hát mért nem mész? – kérdezte Kátya, mire Petrik dühösen legyintett hosszú karjával: és mért nem megy arra a további harminckét helyre, ahová el szeretne menni, mért nem olvassa el azt a kétszáz könyvet, amit el kellene olvasnia, és egyáltalán: mért nem csinál semmit, azon kívül, hogy mindig csinál valamit?

Ifjabb Szabados György megjegyezte: pedig jó lenne, ha valaki alaposan megmosná a fejét annak az elvtársnak (beszéd közben gondosan kerülte a megszólítást, mert Petrik – aki harminchat éves volt ekkor, de mint említettem, jóval fiatalabbnak látszott – már a beszélgetésük elején rámordult, hogy hagyja a fenébe a magázódást, azonban védencemnek sehogy sem akaródzott letegeznie ezt a híres embert); Petrik Sándor azt felelte, hogy valóban jó lenne, vagy az lenne jó, ha pontosan meg tudná magyarázni a MADISZ-osoknak, hogy miért nem volt igazuk, amin védencem ugyancsak meglepődött: ezt semmiképp sem várta Petrik Sándortól.

Búcsúzáskor Kátya a lelkére kötötte, feltétlenül jöjjön el máskor is; a leánygimnázium telefonszámát adta meg, ahol tanított, mondván, hogy otthon sosem lehet megtalálni őket, amiből egyértelműen nyilvánvaló lett, hogy együtt lakik Petrik Sándorral, ez azonban egyáltalán nem háborította föl védencemet – noha az ilyen kapcsolat meglepő és szokatlan volt számára –, inkább a csodálatát fokozta, mint minden egyéb, ami eltért a Szabados család életmódjától.

– De ne ám, hogy csak ígérje – fenyegette meg Kátya mutatóujjával ifjabb Szabados Györgyöt, s mielőtt kilépett az ajtón, könnyű mozdulattal megsimogatta az arcát, amitől úgyis zavarban levő védencem – aki már ezt a vendéglátást is mérhetetlen megtiszteltetésnek érezte, természetesen nem annyira Kátya, mint Petrik Sándor miatt – fülig vörösödött, s végképp nem tudta, mire vélje ezt a gyengédséget; nem tudta, hogy az asszony azokban a napokban, amikor Széplakon találkoztak, szakadatlanul az öngyilkosságra gondolt: mint aki labirintusba jutott, s nem találja a kijáratot, és már bele is törődik, nem is keresi, megnyugszik a kiúttalanságban: gépiesen tette, amit tennie kellett, megágyazott, főzött, elmosogatott, nézte a kert sarkában földig hajló szomorúfüzet, nem tudott erőt meríteni a bánatából, mert nem volt igazi bánata, nem tudott jajgatni és üvölteni, szívta a cigarettáját, beszélgetett, egyenes háttal ült a széken, letörölte a port a bútorokról, csak éppen semminek nem volt semmi értelme, mintha a halott férfi és a halott kisgyerek, akiket sose látott holtan, magukkal vitték volna az ő életét is, nem hívták, de tudta, ott a helye mellettük, együtt lesznek megint, helyreáll a világ rendje, mindörökre – aztán azon az estén, amikor teát főzött ifjabb Szabados Györgynek és cigarettával kínálta, felfakadt a tályog, kibuggyant belőle néhány mondatnyi váladék, odafigyelt egy másik emberre, másnap sokáig aludt, nyugodtan, mélyen, amikor fölébredt, önkéntelenül az ablakra nézett, süt-e a nap.

– Mintha a gyerekem lenne – mondta Kátya a keskeny díványon fekve (a lámpát már leoltották), beágyazva a fejét Petrik Sándor biztonságot nyújts vállgödrébe. – Pedig alig fiatalabb nálam. (Kátya ekkor huszonhat éves volt.) És húsz mondatot se beszéltünk egymással. Most magyarázd meg.

Petrik Sándor a harmadik csomag cigarettát bontotta föl, s hosszú karjával addig csápolt, amíg előkotort egy hamutartót valamelyik újságkupac mögül.

– Minden rajtunk múlik – mondta, hosszan megszíva a cigarettáját. – Amikor a Kerepesi temetőt bombázták, a halottak fölkeltek a sírjukból. Láttam. A sírok kinyíltak, és a hullák kiugrottak a koporsójukból. Ez a forradalom nem pusztít, hanem teremt. Tízezreket. Mint ezt a te fiadat is. – S hozzátette: ha nem fordul föl a világ, alighanem védencemből se lett volna ember; a hamu a mellére hullt, lesöpörte, s ismét mélyet szívott a cigarettájából.

– Egyébként rokonszenves kölyök – mondta később. Védencem ugyan megfogadta, hogy nem hívja föl Kátyát (tolakodás lenne rájuk erőltetni magát, mondogatta magának), de a kísértés túl nagy volt, elsősorban nem is azért, mert a MADISZ-ban érezhetően megnőtt a tekintélye a Petrik Sándorral való ismeretsége miatt: sóvárgott a könyvraktárhoz hasonló szoba föltáratlan titkaira, s ez a vonzalom már nemcsak Kátya gyengédségének, Petrik tekintélyének szólt, várt valamit ettől a magas, vékony, mosolygó szemű férfitól; végül egy utcai telefonfülkéből – Szabadoséknak nem volt telefonjuk – összeszorult torokkal csak fölhívta Kátyát, s megkönnyebbült örömmel hallotta az asszony hangjának telefonon keresztül is érezhető kedvességét.

A MADISZ-ban közben a Horváthtibi helyett (aki rendőrtiszt lett) csaknem egyhangúlag Káldor Bélát választották meg kerületi titkárnak; ő vezette az íróbrigádot is, melynek az volt a feladata, hogy új darabot írjon a színjátszók számára, mivel maguk sem voltak már elégedettek a Sári bíró agyonfoldozott szövegével (sem a darab nem igazán jó, sem amit beleírtak, összegezte Káldor; valami olyan kellene, ami igazán belőlük jön, és a kommunizmus nagy eszményeiért lelkesíti az embereket). A jeleneteket a brigád tagjai (hatan voltak) közösen beszélték meg, a darab megírását – egy partizáncsoportról szólt, amelyik hősiesen harcol a fasiszta túlerő ellen – védencemre bízták, ki mindig jeles osztályzatot kapott dolgozataira, s aki éjszakánként nagy buzgalommal körmölte a művet, minek következtében (édesanyja őszinte megbotránkozására) többször nem ment iskolába, lévén, hogy reggel nem ébredt föl, ami azonban akkortájt egyáltalán nem volt szokatlan, mivel az iskolai (és általában minden) fegyelem meglazult, a tanári kar – miként minden parancsadásra jogosult szerv – elbizonytalanodott jogait illetően, a diákok pedig (mint általában az addigi kiszolgáltatottak) egyáltalán nem átallottak visszaélni a kialakult és érezhető bizonytalansággal. Amikor az első felvonás elkészült (az íróbrigád egyhangú tetszéssel fogadta, ami őszintén szólva kissé hízelgett védencemnek), megbízták ifjabb Szabados Györgyöt, mutassa meg Petrik Sándornak, s kérjen róla véleményt, de védencem csak Kátyának merte odaadni az írásművet (aki mégiscsak irodalomtanár volt); úgy érezte – s alighanem igaza volt –, nem illik ilyesmivel terhelniük a főszerkesztőt. Az asszony a díványon fekve olvasta végig a vonalas füzetbe gondosan letisztázott, Dicsőséges hősök című színdarab elkészült felvonását (a tisztázás, védencem olvashatatlan macskakaparása miatt, az egyik MADISZ-os lány zsinórírásos műve volt), majd azt ajánlotta, maradjanak inkább a Sári bíró-nál, amit védencem is, a brigád is azonnal elfogadott, már csak azért is, mert közben kissé beleuntak az írói tevékenységbe, ami fölöttébb sok idejüket vette igénybe. Olvasni hasznosabb, mint írni, összegezte a kudarcot Káldor Béla, a kék fedelű füzet pedig a kerületi MADISZ irattárába került.

Védencem, aki hetente többször is bebocsátást nyert a hatodik emeleti garzonlakás kimeríthetetlen könyvhalmazai közé (Kátya és Petrik Sándor gyakran magára is hagyták a lakásban; közben különben megesküdtek, amit ifjabb Szabados György onnan tudott meg, hogy egy gyűlésen Petrik a feleségeként mutatta be az asszonyt, amit addig sosem tett), itt ismerkedett meg a Kommunista Kiáltvánnyal (Marx és Engels műve), a Bűn és bűnhődés-sel (Dosztojevszkij regénye), József Attila verseivel (a két világháború között alkotó, tragikus sorsú kiváló magyar költő) és A bolsevik párt rövid történeté-vel, melynek címlapján ugyan nem szerepelt szerző, de köztudott volt, hogy maga Joszif Visszarionovics Sztálin írta. Egyébként meg volt győződve, hogy van valami rendszer az egész lakást elborító könyvhalmazban, de Petrik Sándor csak mosolygott, mikor ez után tudakozódott, s kijelentette, egyszerűen tudja, mit hová tesz, amit nemegyszer be is bizonyított, amikor csalhatatlan biztonsággal ráncigálta ki az éppen keresett könyvet valamelyik kupacból.

Az éjszakai olvasások (mert olvasni gyakran csak éjjel volt ideje) megint csak azt eredményezték, hogy védencem nemegyszer jogosnak érezte a reggeli alvást – mondanom sem kell, hogy édesanyjának merőben más volt a véleménye -; hogy elkerülje a reggeli zaklatást, ilyenkor kulcsra zárta az ebédlőbe nyíló ajtót, s egy cédulát rajzszögezett rá, amin ez állt: „Ma alszom!!” (két felkiáltójellel, ami különösen fölháborította Katinka asszonyt, akinek életelve szerint az ember még írásban se hangoskodjék). Ez ügyben Petrik is pártját fogta Kátyával szemben (aki ugyancsak nem helyeselte az iskolából való mulasztást), mondván, ha le tud érettségizni (amiről védencem meg volt győződve, különösen, mióta az osztályban híre kelt, hogy nem buktatnak meg senkit, mert az ellentmondana a demokráciának), sokkal okosabb, ha Marxot és Balzacot olvas, mint hogy azt a sok sületlenséget biflázza, amit a tanterv előír.

– Akkor szüntessük meg az iskolát – mondta Kátya mérgesen, nemcsak tanári mivoltában sértve, hanem mert maga is nap mint nap látta a foghíjas padsorokat, s ugyanolyan tehetetlen volt, mint tanártársai (amellett a lelke mélyén nem is tudta igazán elítélni a távolmaradókat).

Petrik kifejtette, hogy nem az iskolát kell megszüntetni, hanem olyan iskolát kell létrehozni, ahol az életre nevelnek, ahol az irodalmat szerettetik meg, és nem a költők születési évszámát tanítják, s megértetik a történelmet, ahelyett hogy különböző dátumokat sulykolnának a diákok fejébe.

– Akkor majd joggal kirúghatod, aki nem jár órára – mondta Kátyának, s újabb cigarettára gyújtott. Később hozzátette, hogy ez persze kissé még odébb lesz.

Védencem, amikor sok év múlva (a főszerkesztő halála után) igyekezett felidézni, mi volt az, ami Petrik Sándort minden más embertől megkülönböztette, nem tudott választ adni magának; Petrik Sándorban talán épp az volt a különleges, hogy semmi különleges nem volt benne.

Védencem életmódja miatt érthetően elkerülhetetlen lett, hogy előbb-utóbb súlyos összetűzésre kerüljön sor a Szabados családban (cédulán üzenget neki, mint egy cselédnek, panaszolta édesanyja Ducinak, akit minden pénteken délután meglátogatott; a százados és felesége minden kedden vacsoráztak Szabadoséknál, de ifjabb Szabados Györggyel úgyszólván sosem találkoztak). „És apád persze tűri, annak mindegy”, volt Katinka asszony második visszatérő panasza, hozzátéve, hogy „hiszen ismered” és „mi mást várhatok tőle”, amire Duci együttérzően sóhajtott. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy ifjabb Szabados György a húgát is elvitte a MADISZ-ba, ahol Csöpi éles nyelvével, szókimondásával (s nem utolsósorban szemtelenül kedves kacérságával) egy csapásra a társaság kedvence lett – méghozzá nemcsak a fiúké –, s csakhamar ugyanolyan ritkán volt odahaza, mint fivére, ami egy lány esetében (Katinka asszony szerint) egyértelműen azt jelentette, hogy a züllés útjára lépett. Kétségbeesésében idősebb Szabados Györgyhöz fordult, aki természetesen mindenben igazat adott neki, majd gyámoltalanul azt kérdezte, hogy ő most mit tegyen, végképp bebizonyítva ezzel (nem mintha addig nem lett volna nyilvánvaló), hogy alkalmatlan a családfői tisztre, amit Katinka asszony kellő nyomatékkal és hangerővel (egyedül voltak a lakásban, nem kellett visszavonulniuk a hálószobába) ismételten a tudomására is hozott. Ekkor, érezvén, hogy egymaga nem tud megbirkózni a feladattal, a vejét kérte meg, hogy mint a család egyetlen férfitagja (a célzás egyértelműen idősebb Szabados Györgyre vonatkozott), legyen a segítségére, amire a százados – átérezve a felelősséget, s eleget téve Duci unszolásának – kissé húzódozva bár, de vállalkozott.

Kovách Géza (aki előnyös beosztást kapott a minisztériumban, ahol rövid idő alatt megkedveltette magát mind a régi katonatisztekkel, mind a különböző politikai pártok tagjaiból verbuválódott új tisztikarral) akkor már rég tisztázta védencemmel balul sikerült közös kalandjukat: a rendőrség még aznap kereste a lakásán, amikor ő levitte a csomagokat Széplakra (kitöltetlen, lebélyegzett nyílt parancsok, szabadságos levelek és egyéb nyomtatványok voltak, melyeknek birtokában bárki háborítatlanul közlekedhetett Budapesten, ahol akkor már vadásztak a katonaszökevényekre és bujkálókra), s a házvezetőnője gyanútlanul közölte a nyomozókkal, hogy a hadnagy úr a Balatonra ment, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni úticélját, mivel Ducival ekkor már eljegyezték egymást. S bár ifjabb Szabados György a kimagyarázkodáskor nagyvonalúan legyintett: „fontos, hogy megúsztuk” (igaz, hogy amikor később tudatosult benne az átélt veszély, s nem utolsósorban Petrik Sándor elejtett megjegyzése nyomán, mely szerint a hadnagyék nagy pancserek voltak, nem éppen hízelgően gondolt vissza sógora könnyelműségére), Kovách Géza – lelkiismeretes ember lévén – változatlanul hibásnak érezte magát a történtekért, ami feszélyezte védencemmel való kapcsolatát, különösen, mivel többször is megpróbált némi zsebpénzt felajánlani ifjabb Szabados Györgynek, amit védencem határozottan s kissé ridegen visszautasított. Érthető hát, hogy a százados némiképp húzódozott a tervezett beszélgetéstől, de belátta, hogy nem térhet ki anyósa kérése s Duci unszolása elől.

A beszélgetés, melyen Csöpin kívül a Szabados család valamennyi tagja részt vett (ezt Katinka asszony rendezte így, gondolván, ha a fiát meg tudják győzni, a lányával majd csak boldogul), idősebb Szabados Györgyné meglehetősen hosszúra nyúlt panaszaival kezdődött, melyek között éppúgy szerepelt a férje élhetetlensége (egy „bezzeg mások” kezdetű mondat kíséretében), mint a szörnyű infláció, hogy se lisztet, se zsírt nem lehet kapni, a krumpliért is órákig kell sorba állni, és amit kap, az is fagyott, a felét eldobhatja, hogy egyedül kell ellátnia az egész háztartást, mert a kettőjük fizetéséből cselédre természetesen nem telik, a kisasszony pedig – vagyis Csöpi – naphosszat csavarog, ki tudja, hol (idősebb Szabados György itt gyámoltalanul közbeszólt, hogy ő esténként szívesen elmosogat, amire természetesen az volt a válasz, hogy „jobb, ha hallgatsz”), szó esett a régi szép időkről, amikor az egész család együtt vacsorázott, a dohányzás bűnös ártalmasságáról (ekkor már nemcsak védencem, hanem Csöpi is dohányzott – „pedig ezt még az édesapátok sem engedi meg magának”), a fiúi kötelességtudásról („ha már apádra nem számíthatok”), a szülőkkel (különösen az édesanyával) szembeni kötelező tiszteletről, az iskolakerülés és a csavargás végzetes következményeiről, hogy ő sokszor éjszakákon át nem alszik (de ezzel persze nem törődik senki), mert a gyerekei ki tudja, milyen társaságba keveredtek, sor került annak részletes ecsetelésére (immár könnyek között), hogy ő mindent föláldozott a családjáért, az egész életét, most is csak értük él, és ez a hála, hálát persze nem vár, csak ne kellene látnia, hogy a gyermekei tönkreteszik a saját életüket, elzüllenek, igenis kimondja nyíltan: elzüllenek, és ebbe ő belepusztul, ami persze senkit sem érdekel, legkevésbé a saját gyerekeit, hogy a férjéről, arról a mamlaszról ne is beszéljen, majd akkor fogják megtudni, kit veszítenek el – de akkor már késő lesz –, ha kikerül a temetőbe.

Védencem türelmesen végighallgatta a panaszáradatot (ami külön bosszantotta édesanyját), majd olyan választ adott, amitől Katinka asszonynak elállt a lélegzete: nagyon sajnálja, hogy életfelfogása ennyire különbözik a mamáétól, ő a maga részéről nem óhajt erről vitába bocsátkozni, mivel semmi értelmét nem látja, úgyse tudják meggyőzni egymást, ő viszont nem hajlandó engedni a meggyőződéséből; ha pedig édesanyja arra célzott, hogy amíg az ő kenyerüket eszi, köteles úgy viselkedni, ahogy a mama megkívánja (ez a mondat valóban elhangzott Katinka asszony szájából), akkor abbahagyja a tanulást, és elmegy dolgozni, el tudja ő tartani magát, még Csöpit is, és ha a szülei (megfontoltan használta a többes számot) úgy kívánják, el is költözhet otthonról, ő is, Csöpi is, hogy ne okozzanak gondot a mamának.

Ez a példátlan és minősíthetetlen impertinencia még idősebb Szabados Györgyöt is arra késztette, hogy megjegyezze (bár az összefüggés nem volt egészen világos): „ne felejtsd el, hogy az anyáddal beszélsz”, ami azonban nem volt elegendő, hogy Katinka asszony könnyeit megállítsa: ő a fiától várta ezt a hangot, az őszinte megbánást és töredelmes bocsánatkérést, úgyhogy a családfő tétova közbeszólása csak ingerítette, s meg is kapta ezért a neki kijáró „te csak hallgass”-t. A százados elővette monogramos ezüst cigarettatárcáját (ő csak elvétve gyújtott rá, a tárcát – Duci eljegyzési ajándékát – elsősorban kínálásra tartotta magánál), odanyújtotta védencemnek, mintegy jelezve, hogy Katinka asszony némely túlzásával, például a dohányzást illetően, ő sem ért egyet, s miután rágyújtottak, megkérdezte:

– Te kommunista vagy, Gyuri?

– Van valami kifogásod ellene? – kérdezett vissza ifjabb Szabados György, aki közben valóban belépett a Magyar Kommunista Pártba, noha középiskolások hivatalosan nem lehettek politikai párt tagjai, de mint abban az időben annyi mást, ezt sem vették nagyon komolyan; belépését ugyan nem közölte szüleivel, nem mintha tartott volna a következményektől, de úgy gondolta, nem tartozik rájuk, s különben sem értenék meg.

– Nincs – felelte Kovách Géza, s kifejtette, akár tetszik neki, akár nem, a helyzet úgy alakult Magyarországon, hogy a kommunistáknak beleszólásuk van az ország életébe. Csak arról nincs meggyőződve, vajon védencem tudja-e, mi van pártja látszólag oly szépen hangzó elvei mögött.

– Szerinted mi? – kérdezett vissza ismét védencem, aki a számos vita során, melyben a MADISZ-osokkal részt vett, megtanulta, hogy ez a módszer (amiről természetesen nem tudta, milyen ősi) általában eredményes.

– Föld, kenyér, szabadság, ez a jelszavatok, ugye? – kérdezte a százados. Szép, mondta, ő is aláírja. Még azt is, hogy a nagybirtokokat oda kellett adni a parasztoknak (védencem szülőhazájában a felszabadulás után a száz holdon felüli birtokokat térítés nélkül felosztották a földművesek között), legfeljebb kissé túlzásba vitték.

Csakhogy tudja-e védencem, folytatta Kovách Géza, mi lesz ezekből a szép szavakból, ha az elvtársai netán hatalomra jutnak? A parasztot kolhozba terelik, még a Sihács néni boltját is államosítják (özvegy Sihácsnénak zöldségüzlete volt a Damjanich utca egyik pincehelyiségében, s közkedveltségnek örvendett a környéken, mert amíg vevő volt, sose zárta be a boltját, s az infláció alatt is igyekezett törzsközönségének – így a Szabados családnak is – némi kedvezményt biztosítani), vaj helyett fontosabb lesz az ágyú, akárcsak Hitlernek, a szabadság pedig azt jelenti majd, hogy akiket még nem csuktak börtönbe, azoknak szabad lesz a kommunizmust dicsőíteniük.

Ifjabb Szabados György nem először hallotta ezt a számára merő hülyeségnek számító érvelést, úgyhogy változatlan nyugalommal folytatta kérdéseit:

– És mire alapozod ezt, ha szabad kérdeznem? Arra, mondotta a százados, hogy nincs Magyar Kommunista Párt, mint ahogy nincs lengyel se, jugoszláv se, francia se; csak Moszkva van, és Oroszország egyedüli célja a világhatalom.

Védencem ekkor saját papírdobozából kotort elő egy cigarettát, s a füstöt szinte a százados arcába fújta, ami úriemberek között sértésnek számított; ha ez a véleménye, kérdezte, miért nem robbantja föl Kovách Géza a Parlamentet? Hiszen katona, az a kötelessége, hogy fegyverrel is harcoljon az elveiért.

– És akkor talán még tiszteletet is érdemelnél – tette hozzá.

A százados nyugodtan mosolygott – érdekes, hogy nyugodt mosolya valahogy hasonlított Petrikére -; nem törődött sem az arcába fújt füsttel, sem védencem félreérthetetlen pimaszságával. Gyerekség, legyintett; ő azt mondta, mi lenne, ha a kommunisták hatalomra jutnának: csakhogy erre nem kerülhet sor, mert sem a magyarok nem akarják, sem az angolszászok – vagyis az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – nem engedik meg.

Hogy mit akar a magyar nép, azt nem Kovách Géza dönti el, emelte föl a hangját védencem (a vitákban általában volt egy pont, amikor nem tudta türtőztetni az indulatát). Az angolokra meg szarik: azokat még Indiából is kirúgják!

Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen illemsértő kifejezés elhangzott a Szabados család otthonában; Duci elpirult, és lehajtotta a fejét, idősebb Szabados György a mennyezetet vizsgálta elmerülten, s Katinka asszony – miközben könnyei újra eleredtek – talán most értette meg, hogy végképp elvesztette a fiát.

A jelen helyzetben, folytatta a százados nyugodtan (látszólag tudomást sem véve védencem ingerültségéről), egy kis létszámú kommunista párt – természetesen ellenzékben – nemcsak szükséges, hanem hasznos is, mivel megakadályozza az oroszokat, hogy okuk legyen a fegyveres beavatkozásra. Amellett a demokrácia szabályai szerint – márpedig a vesztett háború után csak ez az államforma képzelhető el – minden politikai irányzatnak szabad utat kell biztosítani: ezt még az angolszászok is elvárják tőlük. És őszintén meg kell mondania, hogy a kommunisták között egész csomó rendes ember van, akiknek fogalmuk sincs, hogy csak eszköznek használják őket Moszkva érdekében. De majd kinyílik a szemük, miként (ebben ő személy szerint bizonyos) védencemnek is.

És ha megenged egy tanácsot az idősebbtől és tapasztaltabbtól, emelte fel a hangját, látván, hogy ifjabb Szabados György türelme fogytán van: az ember hozza összhangba az elveit a családi életével, méghozzá nem az utóbbi rovására, s legyen tekintettel másokra is, különösen, ha azok a saját szülei.

Védencemben eddigre összesűrűsödött minden, amit az utóbbi időben összeolvasott, Petriktől vagy Káldortól hallott a szabadságról, elnyomásról, osztályharcról, kizsákmányolásról, proletárhatalomról, szocializmusról, és ezek az elvont fogalmak egyszerre valóságos tartalmat kaptak, hiszen a saját életéről volt szó, és berobbantak a Szabados család ebédlőjébe – ahol akkor már égett a villany –, kétségtelenül némi pátosszal koszorúzva, ami azonban a kor egyik jellegzetessége volt

– Márpedig az ország a miénk lesz, érted? – jelentette ki ifjabb Szabados György emelt hangon, s hozzátette, hogy majd kisöprik ezt a reakciós szemétdombot, sógorával és a vele hasonszőrűekkel együtt.

Ekkor példátlan (és épp ezért egészen váratlan) fordulat következett be az elmérgesedett vitában; idősebb Szabados György fölállt, pofon ütötte a fiát (amit még soha életében nem tett), majd bement a hálószobába, s becsapta maga mögött az ajtót (amire addig – állítólag – ugyancsak mindössze egyszer került sor).

Védencem akkoriban (életkorát tekintve érthetően) nem töprengett az életében bekövetkezett változás okain; egyszerűen jól érezte magát, vagy mondhatnánk úgy is, hogy boldog volt. Vagy húsz év múltán egyszer azt mondta (Jean-Paul Sartre, a neves francia író és elmélkedő gondolatmenetére célozva), nem az a fontos, hogy Isten meghalt, s az ember elvesztette legfontosabb tájékozódási pontját; ez csak filozófia, a lényeg mélyebben van, a mindennapok törvényeiben. Az emberek attól válnak bizonytalanná, ha nincs megszabva, ki ül az asztalfőn, ki szegi meg a kenyeret, kinek kell előre köszönni: ezt tudta minden parasztasszony, és tudta az ő édesanyja is. Az ő mámoruk az életszabályok elleni lázadás volt.

– Ma – folytatta – az merít először a levesestálból, aki előbb veszi föl a kanalat. Talán ezért nem lázadnak föl ellenünk a gyerekeink.

Elgondolkozott, s hozzátette, hogy minden társadalom megszüli a maga istenét, erkölcseit, szertartásait.

– Nekünk még csak istenünk van – fejezte be gondolatmenetét (ismétlem: mintegy két évtizeddel az előző s a jelen fejezetben tárgyalt események után).

A MADISZ-osok kisajátították maguknak a feloszlatott Szent Imre Evezősegylet római-parti csónakházát (Káldor Béla szerint azért nevezték el a csónakdát a szüzesség jelképeként tisztelt liliomos Árpád-házi királyfiról, mivel az egykor zöldre festett, a háború alatt alaposan megkopott kabinok kétarasznyi széles priccsei legfeljebb arra nyújtottak lehetőséget, hogy egyetlen személy óvatosan végignyúljon rajtuk, a tákolmányok minden egyéb esetben feltétlenül leszakadtak volna, ami azonban nem felelt meg egészen a valóságnak, mivel védencem is az egyik kabinban volt először úgy egy lánnyal – ahogy azt Csöpi annak idején nevezte –, egy hatalmas felhőszakadás alatt, miközben egyre dörgött és villámlott, s az ajtó alatt becsorgott az eső). Néhány kétpárevezős csónakot nagy üggyel-bajjal – és Asztalos Feri irányításával, akinek nemcsak a neve, a foglalkozása is asztalos volt – olyan állapotba hoztak, hogy legalább közvetlenül a vízre tételkor nem süllyedtek el (mindenesetre a vízmerőknek szaporábban kellett dolgozniuk, mint az evezősöknek), egy egykori MADISZ-os, akiből közben határőr főhadnagy lett, kiutalt számukra egy halom kiselejtezett kincstári sátorlapot és pokrócot, aminek selejtességét más időkben esetleg kétségbe vonták volna, Csöpiről kiderült, hogy kiváló paprikás krumplit tud főzni (otthon még csak közelébe se ment a tűzhelynek), s védencem nemcsak vízi ismereteit kamatoztatta, hanem elismerten ő lett a mestere a sátorverésnek, tűzhelykészítésnek, nyársfaragásnak, tűzrakásnak, legfeljebb az elmaradhatatlan esti éneklésben nem jeleskedett (botfüle volt), ellentétben kitűnő hallású húgával, aki ráadásul az iskolában (énektanárnője a zeneapostol Kodály Zoltán lelkes híve volt, személyesen is ismerte a mestert) megszámlálhatatlan népdalt tanult. Káldor a túrákon habozás nélkül átengedte a vezetést ifjabb Szabados Györgynek, ő még a kormányzsinórt helyettesítő madzagot sem volt hajlandó kézbe venni, s a többiek kénytelenek voltak elfogadni nyomós érvelését, miszerint született kétbalkezes, amihez nyúl, abból pontosan az ellenkezője lesz. Káldor egyébként némileg megváltozott (közben leérettségiztek, minden nehézség nélkül – nemcsak ők, az egész osztály -; úgy látszik, mégis volt némi igazság a kósza hírekben, bár Kátya határozottan tagadta, hogy lett volna olyan rendelet, amely tiltotta a tanulók megbuktatását, viszont könnyen elképzelhető, hogy a tanárok minden utasítás nélkül is ezt a kétségtelenül biztonságosabb megoldást választották: meséltek esetekről, amikor a diákok sztrájkkal kényszerítették ki egy-egy, számukra nem megfelelő tanár eltávolítását); komolyabb lett, megfontoltabb, kevésbé pökhendi és kötekedő, de még határozottabb és öntudatosabb (belőle vagy nagy ember lesz, vagy senki; nem azért, mert így akarja, hanem mert másra nem alkalmas, mondta egyszer vigyorogva védencemnek, aki tudta, hogy barátja komolyan gondolja, amit mond); ifjabb Szabados György nem értette, mikor jut ideje annyit olvasni, hiszen rendszerint reggeltől estig együtt voltak („éjszaka, kisfiam, mire való az éjszaka”, s gyakran valóban csak két-három órát aludt naponta, így aztán nem csoda, hogy a csónaktúrákon akkor sem ébredt föl, ha elbontották fölüle a sátrat, amivel kifogyhatatlan ugratásokra adott alkalmat, melyeket megadóan tűrt – aki megérdemli, viselje, mondogatta –, s a csónak orrában rendszerint ismét azonnal elaludt). Este viszont esze ágában sem volt bebújni a sátorba (igaz, a többiek se nagyon igyekeztek); védencem, különösen élete utolsó éveiben, amikor egyre gyakrabban foglalkoztatták az emlékei, pontosan föl tudta idézni sovány alakját, ahogy kétesen tiszta melegítőjében a fel-fellángoló tűz mellett kuporog, s miközben hol a nyakán csapkodja a sűrű rajokban támadó szúnyogokat, hol összemart bokáját vakarja dühösen, az értéktöbblet-elméletről magyaráz (mellyel, mint némelyeknek bizonyára ismeretes, Marx Károly a kizsákmányolást határozta meg), avagy azt fejtegeti, miért reakciós Tolsztoj Leó, noha kétségtelenül nagy író („nosztalgia, fiacskáim, színtiszta nosztalgia: az urak legyenek jók, és egyenek egy asztalnál a cselédeikkel, a parasztok legyenek jók, és mossák meg a lábukat, egyszóval szeressük egymást, gyerekek, és nem kellenek azok a csúnya gyárak, ott az aranyló búzamező, s pacsirta trilláz a jóisten kék egén”). Reakciós, ez volt abban az időben a leggyakrabban használt szava, és meg is indokolta: egy olyan korban, amely új értékrendet akar kialakítani, nincs fontosabb, mint az élet minden területén feltárni és leleplezni a reakciót, hogy átértékelhessék a fogalmakat, melyeket apukáik a maguk osztályérdekeinek megfelelően meghamisítottak.

Petrik Sándor az érettségi után odavette védencemet újságíró-gyakornoknak a Holnap-hoz; a sportrovathoz került, ami annyira elkeserítette, hogy napokig töprengett, hogyan mondja meg a főszerkesztőnek, engedje el a laptól (emögött természetesen az a hátsó gondolat is ott lappangott, hogy ennek hatására érdemlegesebb beosztásba kerül), elhatározta, hogy beszél Kátyával (ezt mégsem tette; erkölcstelennek érezte, hogy a feleségén át próbálja megkörnyékezni a főnökét), az is megfordult a fejében, hogy Petrik Sándor nem bízik benne – talán a századossal való sógorsága miatt –, s ezért nem tartja alkalmasnak felelősebb munkára (ezt meg is beszélte Káldorral, aki kijelentette, hogy hülyeség; köztudott, hogy Petrik Sándornak védencem a kedvence), egy végképp elkeseredett estéjén elhatározta, levelet ír a főszerkesztőnek, s részletesen kifejti, elveivel összeegyeztethetetlen, hogy a forradalom kellős közepén olyan semmiségekkel foglalkozzék, mint a labdarúgó-bajnokság vagy az atlétikai versenyek, azonban amikor először mutatta föl hanyag mozdulattal fényképes újságírói igazolványát a ferencvárosi pálya bejáratánál, tagadhatatlanul valamiféle jó érzés (hogy ne mondjam: büszkeség) töltötte el, bármenynyire is igyekezett úrrá lenni ezen a restellni való gyerekességen.

Egy délután (a sportrovat udvarra nyíló, sötét szobájában már égett a villany) Petrik Sándor hívatta ifjabb Szabados Györgyöt; a szobájában a belpolitikai rovatvezető és egy ismeretlen, idősebb férfi ült a nagy filodendron alatt, ami lassan a főszerkesztőt is kiszorította nem éppen tágas birodalmából, azonban Petrik Sándor valamiért ragaszkodott ehhez az óriás növényhez, inkább odébb tolta az íróasztalát, hogy legyen helye az egyre jobban elterpeszkedő, százkarú szörnynek.

– Bozsón meggyilkolták a párttitkárt – mondta a főszerkesztő. – Te velem jössz.

A védencem számára ismeretlen vendég kijelentette, ismételten leszögezi, nem helyesli, hogy Petrik elvtárs menjen, mire Petrik Sándor azt felelte, hogy ezt már hallotta és tudomásul vette, majd megkérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, van-e pisztolya.

Védencem tagadólag válaszolt, s valamiért úgy érezte, mintha szégyenkeznie kellene ezért a hiányosságért. Petrik Sándor kihúzta az íróasztal fiókját, elővett belőle egy katonai pisztolyt, a tárat kicsúsztatta belőle és zsebre tette, a töltetlen fegyvert odaadta védencemnek, aki ezen elcsodálkozott, de úgy gondolta, jobb, ha most nem szól.

– Van pisztolyod? – kérdezte Petrik a gépkocsivezetőt is, aki közölte, hogy hála a magasságos úristennek és a szentséges Szűzmáriának, nem volt katona, azt sem tudja, melyik a pisztoly csöve és melyik a markolata. Ekkor ifjabb Szabados György is megkérdezte (némileg sértődötten, noha neki sem volt fogalma, hogy kell elsütni egy pisztolyt), mit csináljon egy töltetlen fegyverrel, mire Petrik Sándor azt mondta, néha nem árt, ha az embernek pisztoly van a kezében: úgy nagyobb a hitele. Másra úgyse jó ez a vacak, legfeljebb arra, hogy véletlenül önmagába eresszen egy golyót; vagy azt hiszik, kérdezte, ő talán eltalálna húsz lépésről egy elefántot? Védencem ugyan nem hitte, amit mond, de úgy érezte, nincs értelme vitatkoznia.

A Pest megyei faluban – Bozsó mindössze harminc kilométerre van Budapesttől – kísérteties csend fogadta őket; a széles főutcán egyetlen emberrel sem találkoztak, noha még nem volt sötét, a rendőrség épületének ajtaja széles vaspánttal volt lelakatolva, az ablakok lefüggönyözve, a ház láthatólag nem erre a célra épült, talán a jegyző háza volt, talán az orvosé. Petrik dörömbölésére csak nagy sokára jött elő egy rendőr az udvar felől, kezében lövésre tartott pisztollyal, hosszan silabizálta a főszerkesztő igazolványát, miközben újra meg újra végigpásztázta tekintetével a főutcát, aztán morgott valamit, hogy inkább géppisztolyt küldenének, mint újságírókat. Az őrsön mindössze még egy rendőr volt, előtte az asztalon pisztoly, a sarokban két puska.

– Hol a gyilkos? – kérdezte Petrik Sándor.

– Pesten – mondta a szakaszvezető, aki beengedte őket. – Minket meg itt hagytak egyedül, az anyjuk büdös istenit.

– Zűr lesz? – tudakolta Petrik.

A rendőr káromkodott, most már hosszabban és kacskaringósabban, s védencem nem tudta eldönteni, inkább csak szokásból, vagy valóban fél és ideges.

– A fene ismeri ezeket. Nem vagyunk mi idevalósiak. A párttitkár se volt idevalósi, mondta, valahonnan Erdélyből jöttek a háborúval, hat családja volt a szerencsétlennek, a gyilkos, az idevaló legény, jól beszívott, aztán mikor Sanyi bácsi (vagyis a párttitkár) ment haza, kiállt eléje a kocsmaajtóba, hogy mit beszéltek, senki se tudja, tanú persze nincs, senki nem hallott semmit (itt megint egy hosszú káromkodás következett, melyben több szentnek a Szűzmáriával való kapcsolatáról esett szó), akkor a gyilkos elővette a pisztolyát – annyi fegyvert szórtak el errefelé a németek, amikor megpucoltak, hogy csak annak nincs, aki nem vette föl –, háromszor belelőtt Sanyi bácsiba, egyszer még a levegőbe is durrantott, nyilván a virtus kedvéért, aztán kezében a pisztollyal (még csak zsebre se vágta) szépen hazasétált, a nyomozókra is rálőtt, de akkor már tökrészeg volt, vállon lőtték géppisztollyal, az öccse fejszével ment a rendőröknek, úgy kellett puskatussal leütni, a falu meg zúg, hogy a kommunisták ölik a parasztokat, a földet is elveszik, azt is, amit adtak, kolhoz lesz itt, meg csajkarendszer.

– Maga kommunista? – kérdezte Petrik Sándor.

– Én aztán nem – mondta a szakaszvezető. – Parasztpárti. De rendnek csak kell lenni.

Petrik kopott aktatáskájából (egy csomó gyűrött papír, újságok, összefirkált jegyzetfüzetek, kitört hegyű ceruzák közül) kikotort egy pisztolyt, csövét a föld felé tartva fölhúzta és kibiztosította, aztán zsebre tette; ügyet sem vetve a rendőr tiltakozására, azt mondta védencemnek, jöjjön vele, a gépkocsivezetőnek meg, hogy ha két órán belül nem jönnek vissza, telefonáljon a fővárosba. Kint már sötét volt (a faluban – mint akkoriban Magyarország igen sok helységében – nevolt villany); alighogy kiléptek az utcára, a szomszédban ugatni kezdett egy kutya. Mintha ez lett volna a jeladás, a falu valamennyi kutyája rázendített: csaholtak, hörögtek, nyüszítettek, a kerítésnek ugrottak, tépték a láncukat. Védencem megborzongott; nem tudta, fázik-e vagy fél, de mégis tudta, hogy fél.

Az udvaron, ahová benyitottak, nem volt kutya (a kapu zárva volt, de Petrik átnyúlt a kerítésen, és belülről kiakasztotta a kampót), a ház ablakai vaksötétek voltak; maradjon mögötte, mondta a főszerkesztő ifjabb Szabados Györgynek, aki a kezében szorongatta töltetlen pisztolyát, kopogott a tornácról nyíló ajtón, nem kapott választ, lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt.

A konyhában, ahová beléptek (a főszerkesztő az ajtóban a zsebébe süllyesztette a kezét), egy öregasszony ült az asztal mellett, előtte feszület, a kezében rózsafüzér. A feszület mellett mécses égett, épp csak akkora fénnyel, hogy föl lehetett ismerni a tárgyak körvonalait.

– Jó estét adjon isten – köszönt a főszerkesztő, amin védencem meglepődött; nem tudta elképzelni, hogy Petrik Sándor szájára veszi isten nevét.

Az öregasszony rájuk se nézett, göcsörtös ujjait továbbcsúsztatta a rózsafüzéren, s hangtalanul mormolta maga elé az imádságot, amihez rajta kívül nyilván valóan senkinek sem volt köze.

– Itt laknak Kenderesék? – próbálkozott még egyszer Petrik, de a válasz ugyanaz volt; az öregasszony oldalt ült nekik, a fekete kendőtől az arcát se látták, csak ráncos orrát, hangtalanul mozgó, ínyéhez tapadó száját. Védencem szeretett volna a szemébe nézni, de nem mozdult, mert Petrik Sándor se mozdult, a konyhában sem mozdult semmi, csak a mécses kanóca libbent meg olykor.

Ekkor már túl voltak a nemzetgyűlési választásokon (ezekre 1947-ben került sor, a MADISZ-osok éjjel-nappal plakátot ragasztottak, röpcédulát osztogattak, a gyűléseken egymásba kapaszkodva, szavalókórusban kiabálták a kommunisták jelszavait); a választás napján a szerkesztőségből egész éjjel nem ment haza senki, számlálhatatlan cigarettát szívtak el, a gépírónők teát főztek, szakadatlan csöngött a telefon, hajnaltájt Petrik Sándor kijött a szobájából, önkéntelenül mindenki elhallgatott, ki tudja, mért, hisz a főszerkesztő egész éjjel ki-be járt a szobájába, elvtársak, mondta Petrik Sándor, az ország legerősebb pártja a Magyar Kommunista Párt. Mindenki fölállt – nem tudni, miért –, valaki énekelni kezdte az Internacionálét (amely, mint köztudott, a nemzetközi kommunista mozgalom himnusza), s amikor ahhoz a sorhoz értek, mely szerint ez a harc lesz a végső, a sportrovat vezetője, akit ifjabb Szabados György még sosem látott józan állapotban, zokogva az asztalra borult; a többiek mintha észre sem vették volna, mereven álltak és énekeltek, védencem csak arra ügyelt, hogy lenyelje a könnyeit, nem fordította el a fejét, így nem láthatta, hogy mások is sírnak, a főszerkesztő két üveg konyakot bontott, az ő egészségére ittak (ismét képviselő lett), a kommunizmusra, a pártra, a győzelemre.

Érdekes módon a győzelmet nem mindenki értékelte olyan egyértelműen a kommunisták közül, mint ők, az első pillanatban; igaz ugyan, hogy a kommunisták kapták a legtöbb szavazatot (30 százalékot), de csak a szociáldemokraták, a kisgazdák és a parasztpártiak támogatásával tudtak kormányt alakítani (előbbiek 16 százalékot, utóbbiak 7 százalékot, a nemrég még reakciósnak számító, abszolút többséggel rendelkező Kisgazdapárt 16 százalékot szerzett a választásokon). Káldor például – Leninre és Sztálinra hivatkozva, akik (különösebben az utóbbi, a Szovjetunió akkori miniszterelnöke és a Szovjetunió Kommunista [bolsevik] Pártjának főtitkára) a kommunista mozgalomban megfellebbezhetetlen tekintélynek számítottak – kifejezte abbéli véleményét, hogy az egész parlamentarizmus nem más, mint népbutítás, a hatalomért folyó harcot az osztályerők döntik el, nem holmi nemzetgyűlési választások. Egyébként is miféle győzelem az, amikor a kommunisták kénytelenek egy tálból cseresznyézni a szocdemekkel (akik a Horthy-rendszer alatt köztudottan elárulták a munkásosztályt), a parasztpártiakkat, akiknek az osztályharc annyit jelent, hogy minden dolgozó hordjon gatyát és ünnepnapokon cifraszűrt, nem is szólva a kisgazdákról, akiknek egytől egyig börtönben lenne a helyük.

Kátya gyereket várt, de terhesen is ugyanolyan sudár volt, mint azelőtt; Petrikék már nem a kis garzon lakásban laktak, hanem Pasaréten (a főváros budai oldalán levő, szép fekvésű villanegyedben), egy kétszoba hallos lakásban, melynek korábbi bérlője, egy fogorvos, a gettóban éhen halt, az utána következő lakó, egy hentesmester pedig a nyilasokkal Nyugatra távozott, noha senki sem állította egyértelműen, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak. A költözködéskor Petrik védencem segítségével spárgával kötözte össze a könyveket (meglehetősen ügyetlenül, úgyhogy jó néhány csomag szétesett), s az új lakás csakhamar olyan lett, mint a régi, minden zugban folyóiratok, könyvek, újságok tornyosultak; az lenne a legjobb, mondta Kátya a férjének, ha útjelzőket állítana: arra van az ágy, arra a fürdőszoba, arra az asztal.

– Türelem – mondta Petrik Sándor, meghallgatván védencem beszámolóját az elégedetlenkedő véleményekről, s előkotorta egy újsághalom mögül a lakásban szanaszét heverő számtalan hamutartók egyikét. Tudod te, hány párttag volt negyvennégyben? Ötszáz, de akkor sokat mondok. – S hozzátette: ha valaki akkor azt mondja neki, hogy három év múlva nyolcszázezer szavazatot kapnak, annak a képébe röhög.

– És ez a nyolcszázezer mind kommunista – jegyezte meg Kátya némi éllel, mivel jó néhány embert ismert, aki egy évvel azelőtt még minden vasárnap templomba járt, ma pedig hivalkodva viseli a gomblyukában a párt vörös csillagos jelvényét (mint köztudott, az ötágú vörös csillag a nemzetközi kommunista mozgalom jelképe).

Fenét, mondta Petrik Sándor; jó részük Marx Károly nevét hallotta legfeljebb; de valamit éreznek, és ha százezrek éreznek valamit, az már erő. Az a pár ezer tetű pedig, amelyik minden erőre kapó mozgalmon ott élősködik, nem érdekes; ha itt lesz az ideje, könnyen elbánnak velük. (Hadd jegyezzem meg – néhány ezer év tapasztalataiból ítélve –, hogy Petrik Sándor ezúttal fölöttébb derűlátó volt. )

Az ő jelszavuk, folytatta a főszerkesztő: Bort, búzát, békességet; Isten, haza, család; Szabadság, függetlenség, demokrácia – csupa elvont, lényegében semmitmondó fogalom, ami épp ezért mindenki szívének kedves lehet. A kommunistáké viszont: A föld azé, aki megműveli; Fizessenek a gazdagok; Tiéd az ország, magadnak építed. Ezek vezényszavak, egy pontos cél érdekében, nem csoda, hogy nem mindenkinek a szája íze szerint valók, de aki elfogadja őket, a cselekvésre szavaz, s ez most a legfontosabb.

És az elvek, tudakolta védencem (nem mondotta, hogy a nagy és szent elvek, noha így gondolta), az osztályharc, a proletárdiktatúra, a kommunizmus, azok hol maradnak a plakátjaikról.

Mit gondol, kérdezte Petrik Sándor, mi az oka, hogy a felszabadulás előtt olyan kevés kommunista volt. Nemcsak az, hogy egy könyörtelen államgépezet irtotta őket minden eszközzel; ebben az országban eltört valami 1919-ben (ebben az esztendőben védencem hazájában néhány hónapig szovjethatalom volt), talán nem is a bukott forradalom miatt, hanem mert egy korán jött forradalom bukott el olyan korán, hogy az ország az ízét nem ismerhette meg, csak a bukás utáni csömört.

Most nem elveket kell hirdetni, folytatta Petrik Sándor, elveket, melyeknek még nincs hitelük; ha az emberek tapasztalják, hogy valóban jobban élnek, valóban szabadabban, akkor majd gondolkozni kezdenek, akkor megértik az elveket is.

Védencem elcsodálkozott ezen az okfejtésen (ilyet se gyűlésen nem hallott, se újságban nem olvasott), de azért (némiképp Káldor Béla véleményét ismételve) annak a nézetének adott hangot, hogy az ő szülei számára például – akik természetesen teljes jogú választó polgárok – nemcsak a kommunisták az ördög földi helytartói, de az a szó, hogy „baloldal” is valami trágár kifejezés, amit kiejteni is erkölcstelen, s a demokrácia is csak azért nem szerepel a kárhozatos (vagy legalábbis gyanús) fogalmak között, mert Ducit véletlenül Kovách Géza vette feleségül, tehát édesanyjuk (idősebb Szabados Györgyné) tudomásul vette, hogy a veje karrierje – s ezáltal természetesen a lánya boldogsága is összefügg azzal a valamivel, amit demokráciának neveznek. Helyes-e tehát, tette fel a kérdést ifjabb Szabados György, hogy a Szabados családok százezrei (akiket legjobb akarattal is legfeljebb politikai analfabétáknak lehet nevezni, de nyugodtan alkalmazható reájuk a reakciós jelző is) döntik el szavazataikkal az ország sorsát, nem pedig azok, akik valóban tudják, milyen politikára van szükség?

Petrik Sándor, aki közben újabb csomag cigarettát halászott elő a könyvek közül, azt felelte, hogy amiről ifjabb Szabados György beszél, az forradalom (olyankor valóban nem választanak, hanem lőnek), Magyarországon viszont nem volt forradalom, a Vörös Hadsereg (így nevezték és nevezik ma is a Szovjetunió szárazföldi, légi és tengeri haderejét) szabadította fel az országot, tehát más módszerekkel kell politizálni. Egyébként – ha védencem nem vette volna észre – már most sem a Szabados családok döntik el az ország sorsát.

– Tehát türelem – ismételte Petrik Sándor, és hozzá tette nagyon jól tudják, hogy sokak számára minden, ami baloldali, az ördögtől származik, s azt is, hogy nem kevés valóban reakciós ember él az országban. Csak azt ne felejtse el védencem: három évvel a felszabadulás után Magyarországon nincs párt és nincs politikus, aki azzal állhatna ki az ország elé, hogy ő jobboldali vagy reakciós. És ez hatalmas eredmény egy olyan országban, ahol huszonöt évig dicsőségnek számított, ha valaki ellenforradalmár.

(Immár elkerülhetetlen, hogy ígéretemhez híven magyarázattal szolgáljak, mit jelent védencem szülőhazájában a felszabadulás fogalma: a kommunisták és más baloldaliak ezt a kifejezést használták azon tény megjelölésére, hogy a már említett Vörös Hadsereg kiverte az országból a német csapatokat és a velük szövetséges nyilaskeresztes osztagokat – később ez a szóhasználat általános lett –; a felszabadulás napját, 1945. április 4-ét Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepének nyilvánították. )

Védencem lényegében egyedül vezette a Holnap sportrovatát, noha névlegesen hat hónapig gyakornok volt, aztán pedig munkatárs; rovatvezetője ugyan mindennap bement a szerkesztőségbe, végigjárta a szobákat, itt is, ott is lehuppant egy székre, elkezdett valami történetet, de be sem fejezte, s támolygott tovább, csoszogó léptekkel, mint egy aggastyán, noha ifjabb Szabados György tudta, hogy csak negyvenhat éves. Pirityi Antal (így hívták a rovatvezetőt) rendszerint Petrik Sándor titkárságára is beimbolygott, s a főszerkesztő, ha csak tehette, behívta magához. Inni a szerkesztőségben nem ivott, de azt mondogatták, nincs is már szüksége italra, hogy kótyagos legyen; reggel megiszik két deci bort, napközben három-négy nagy fröccsöt, este még egyet: ennyi már elég alkohollal átitatott szervezetének, hogy sose józanodjék ki egészen. A rovatvezető tompult agyában elképesztő ismeretanyagot őrzött, pontosan tudta, milyen útvonalon jutott el Hannibál Rómáig, melyik évben indult útjára az első gőzhajó, milyen filmekben szerepelt Greta Garbo, ki volt a magyar labdarúgó-válogatott jobbösszekötője 1932-ben, s hány világcsúcsot állított fel Paavo Nurmi, a finn csodafutó. És az adatokról történetek jutottak az eszébe, érdekesek és általában hihetőek, de ezeknek rendszerint nem jutott a végére, egyszercsak abbahagyta a mesélést, maga elé révedt, végigtapogatta a zsebeit, de cigaretta sosem volt nála, kért egyet, rágyújtott, köszönt és csoszogott tovább. Ifjabb Szabados György – mint mindenki a szerkesztőségben – tudta, hogy a háború vége felé a nyilasok a szeme láttára akasztották föl a feleségét egy ablakkilincsre, hogy kicsikarják belőle, hol van elrejtve a kommunisták illegális nyomdája.

A munkáját védencem hamar megszerette, holott legfőbb teendője az volt, hogy a különböző hírügynökségi jelentések alapján összeállítást készített a hét legjelentősebb sporteseményeiről. Volt valami vonzó abban – legalábbis ő így érezte –, hogy az asztalát elborító több száz oldalas anyagból ő válogathatja ki azt a néhány sort, ami a Holnap olvasóinak kezébe kerül, mi több, még arra is büszke volt, hogy saját íróasztala, sőt saját szobája van (hiszen Tóni bácsi – a rovatvezető –, mint említettem, alig járt be a szerkesztőségbe). És amikor megírta első nagyobb cikkét a labdarúgó-börzéről, melyben a társadalmi igazságra apellálva ostorozta azt, hogy a játékosokat az egyesületek úgy adják és veszik, mint egykor a rabszolgákat (amit ugyan sportberkekben mindenki tudott, csak feleslegesnek vélték, hogy a részleteket a nyilvánosság elé tárják), úgy érezte, kötelessége megmondani Petrik Sándornak, nem volt igaza, amikor sértőnek és megalázónak érezte beosztását (azután mégsem szólt, gondolván, hogy a főszerkesztőnek kisebb gondja is nagyobb ennél, amiben igaza is volt).

Káldor Bélával változatlanul gyakran találkozott védencem, különösen, mióta nyilvánvaló lett, hogy barátja beleszeretett Csöpibe. Alighanem nem ő volt az egyetlen; a tanítás végén az iskola kapujában mindennap két-három fiú várt Csöpire, s a MADISZ-ból is rendszerint falkástul kísérték haza, bár volt, hogy a lány kiválasztott egyet a hódolói közül, napokig csak vele járt, a többieket elhessegette maga körül, majd – mintha mi sem történt volna – visszatért udvartartása körébe, amelyik (olykor lázadozva ugyan, de végül is beletörődve a megváltoztathatatlanba) ismét behódolt neki. Amikor védencem egyszer (tréfásra igyekezvén fordítani a szót, de valójában komolyan gondolva) kérdőre vonta Csöpit, miért bolondítja a fiúkat, kishúga kijelentette, ő senkit sem bolondít, akinek nem tetszik, hogy mással is jár, az eltűnhet, különben, majd ha szerelmes lesz, úgyis elzavar mindenkit.

– Addig meg csókolódzom, az jó, nem? – jelentette ki, és csillogott a szeme.

Ifjabb Szabados Györgynek ugyan más volt a véleménye (nem a csókolódzásról), de erről nem óhajtott szót váltani, mivel voltaképp egyedül a barátja érdekeit képviselte, s nem a húga többi udvarlójáét; nem mintha Káldor panaszkodott volna, de védencem úgy érezte, barátja számára megalázó ez a kapcsolat. Káldor Béla sohasem beszélt vele Csöpiről, egészen addig, amíg egy hétfői napon délután hat órára találkozóra hívta védencemet a Rózsa eszpresszóba (ez 1948 januárjában történt), ahol elmondotta, hogy elköltözik a szüleitől.

– Tarthatatlan – jelentette ki Káldor Béla, s nem egészen tiszta zsebkendőjével megtörölte ugyancsak nem egészen tiszta szemüvegét. Az édesapukája feketézésből összesíbolt pénzén él, hatszobás lakásban lakik, cselédlány mossa a gatyáit, ő meg a kommunizmusról prédikál.

Védencem annyit tudott Káldor Béla édesapjáról, hogy textil-nagykereskedő, s mivel köztudott volt, hogy az üzérkedésnek az értékállónak bizonyuló új pénz, a forint sem vetett véget (az ország változatlanul súlyos áruhiánnyal küszködött, a munkások és alkalmazottak fizetése épp hogy a megélhetéshez volt elegendő), el tudta képzelni, hogy az idősebb Káldor – akinek még a keresztnevét sem tudta, mivel családjukról nemigen esett szó közöttük – nem mindenben a rendeleteknek megfelelően bonyolítja üzleteit. Noha először megdöbbentette barátja elhatározása (neki, az édesanyjával való feszültnek nevezhető viszony ellenére, sosem jutott eszébe, hogy elköltözzék otthonról), ám egyre növekvő csodálattal hallgatta Káldor Béla terveit: albérletbe költözik (már talált is egy szobát, cselédszoba, a konyhából nyílik, ennek megfelelően olcsó a bére, s ő amúgy is csak aludni jár haza), ősszel beiratkozik a bölcsészkarra (filozófiai szakra), ami pénzre szüksége van, könnyen megkeresheti vagonkirakással a Ferencvárosi pályaudvaron (akkor már a MADISZ központjában dolgozott, igen kis tisztelet díjért).

– Minden döntésnek következménye van – fejtette ki Káldor Béla. – Aki a következményeket nem vállalja, a döntést sem vállalja.

Azt is elmondotta, hogy voltaképp nem gyűlöli a szüleit (noha természetesen elítéli őket), még sajnálja is őket, hogy képtelenek bármit is felfogni a világ változásaiból, s ennek következtében számukra az új rend nem vezethet életük megújulásához; azt sem tagadja, hogy némi szerető szánalom is fűzi hozzájuk (különösen most, amikor eldöntötte, hogy végképp elszakad tőlük), mindez azonban nem befolyásolja meggyőződését, hogy kommunistaként kell élnie, ami a családi fészekben (perzsaszőnyegek és ezüst evőeszköz között) elképzelhetetlen.

– Amíg valaki fel nem ismeri – mondotta Káldor Béla –, milyen következményeket eredményeznek a döntései, legfeljebb ostobasággal vádolható. De aki fölismeri, és mégsem vonja le életében a megfelelő következtetéseket, az gazember.

Védencemet barátja okfejtésében az új élet megcsillanó lehetősége nyűgözte le leginkább; új élet: ezt a fogalmat gyakran hallotta és hangoztatta ő is az elmúlt két esztendőben, önmagára is érvényesnek érezte (aligha kell bizonyítanom, hogy joggal), most azonban egyszerre úgy vélte, Káldor Béla ebben is sokszorta felülmúlja. Még az is megfordult a fejében, nem kellene – e neki is követnie barátját az új élethez vezető úton, de valahogy visszásnak érezte, ha benne is azonnal ugyanaz a döntés fogalmazódik meg. Mindenesetre elhatározta, hogy újra alaposan végiggondolja saját életét.

– Csöpivel is – mondta Káldor –, vele is valahogy másképp kellene. Csak vele nem lehet.

Ekkor már este nyolc óra volt, az eszpresszó délutáni vendégei, nagyrészt meglehetősen kopott ruhájú emberek, akik fázósan melengették a kezüket a forró kávéspoháron, kicserélődtek; jól öltözött férfiak és nők foglalták el a helyüket, a zongorista a kor közkedvelt slágerével, a Holdfény-keringő-vel kezdte a műsorát, a tömzsi kávéspoharak helyett barna konyak és átlátszó pálinka került az asztalokra (őszintén szólva meg lehetősen silány minőségű); ifjabb Szabados György és barátja még egy kávét rendeltek.

Káldor kifejtette, hogy a féltékenység természetesen hülyeség; nem az a baj, hogy Csöpi más fiúkkal is jár, ehhez mindenképpen joga van, de valószínűleg nem szereti őt, pontosabban szereti, ezt meg is mondta, csakhogy nem tudja, mikor hihet neki, nem mintha hazudna, erről szó sincs, Csöpi sosem hazudik, de néha az az érzése, nincs pontosan tisztában önmagával, talán nem is tudja, kit szeret és miért, mi a célja, s ha ő (Káldor Béla) igyekszik rávenni, hogy gondoljon mindent végig, csak kuncog, a copfját rágja, még elmélete is van (mert kétségtelenül okos), hogy élni kell, a többi majd kialakul, amivel ő természetesen semmiképp sem tud egyetérteni.

Ifjabb Szabados György kijelentette, hogy Csöpi még gyerek (bár ebben egyáltalán nem volt biztos), nyilván meg fog komolyodni, és akkor minden másképp lesz (de ha történetesen megkérdezik, mi az a minden és mi az a másképp, aligha tudott volna válaszolni), s mert barátja ilyen váratlanul megnyilatkozott előtte, és talán azért is, mert havas este volt és a zongorista halkan érzelmes dalokat énekelt, bevallotta, hogy az a lány, akivel néhány hete megismerkedett – Csapó Sárinak hívják –, alighanem sokkal többet jelent számára, mint bármelyik lány az életében (nem mintha olyan sok lett volna).

Két és fél évtizeddel később, a néma, fekete vizet hallgatva a nádas neszezését, a hullámok kotyogását, védencem gyakran gondolt Csapó Sárira: Szabados Györgynére.

A helyiérdekű vasút abban különbözött a villamostól, hogy kocsijai nem sárgák, hanem zöldek voltak (éppolyan kényelmetlen faülésekkel), s Budapestet kötötte össze a körülötte kialakult településekkel, melyek lassan összeépültek a fővárossal, s 1950-ben közigazgatásilag is egyesítették őket, aminek következményeként létrejött Nagy-Budapest – bár ezt az elnevezést senki sem használta –, ahol jelenleg Magyarország népességének mintegy húsz százaléka, kereken kétmillió ember él. Csapóék az egyik ilyen településen, Rákosszentmihályon laktak, egy földszintes házban, ahol fürdőszoba nem volt, de üvegezett veranda igen, melyet azonban ritkán használtak; az asszony rendszerint a konyhában tevékenykedett (télire ide szorult az egész család, mert csak ezt a helyiséget fűtötték), a hat gyerek – Sári volt a legidősebb – a kertet és a környékbeli utcákat birtokolta, Csapó István pedig, amint hazaért a munkából, bevetette magát a műhelynek kinevezett és berendezett alacsony, kis ablakos kamrába, ahol vagy dolgozott – ezúttal nem kenyéradó gazdájának, a Magyar Államvasutaknak, hanem ismerősei rozzant bútorait javítgatta –, vagy környékbeli barátaival vitatta meg (némi, de sosem nagy mennyiségű bor elfogyasztása közben) a világ dolgait.

Ifjabb Szabados György és Csapó Sári a MADISZ-ban találkoztak; később védencem egyre gyakrabban kísérte el a lányt a helyiérdekű vasút végállomására, a Keleti pályaudvarhoz, majd ő is kiutazott vele Rákosszentmihályra, ahol Sári megvárta, amíg félóra múlva indul vissza a következő szerelvény Budapestre (közben egymáshoz bújva csókolództak a megálló körüli utcákon, az egymástól százméternyire pislákoló lámpák közti sötétben), végül otthonos lett Csapóéknál, előbb a verandán (ekkor már tavasz volt), majd a konyhában és a műhelyben is.

Sári kontyba fonta a haját, s védencem remegni kezdett, amikor először bontotta le az aranyszőke, selymes hajzuhatagot; a hajával sosem tudott betelni, később sem, mikor már a felesége volt, elernyedt testtel is becézte az ujjaival, a tenyerével, a kezére csavarta, beletemette az arcát, beszívta friss szagát (Sári hetente kétszer mosott hajat), elveszett, föloldódott benne. Te nem is engem szeretsz, mondta egyszer Sári, csak a hajamat.

A lány 1944-ben, tizenhat éves korában került az Egyesült Acél-és Gépgyárba adminisztrátornak – férfi munkaerőben a háború miatt nagy hiány volt –, később elvégzett két tanfolyamot, kiváló eredménnyel, úgyhogy három év múlva már szakképzett könyvelő volt, noha csak polgári iskolát végzett (így nevezték azt az iskolát, ahová a szegényebb származású, de törekvő szülők íratták be gyermekeiket, ami által jogot szereztek arra, hogy irodai munkával keressék meg a kenyerüket); a munkahelyén ugyanolyan volt, mint az életben: lelkiismeretes, megbízható, végtelenül pontos és aprólékos. Védencemet némileg édesapjára emlékeztette (talán foglalkozása miatt is), noha a lány természetesen egészen más volt, mint idősebb Szabados György.

– Egyszer már elhozhatná azt a kislányt, hadd nézzem meg magamnak – mondta Kátya, noha ifjabb Szabados György természetesen egyetlen szóval sem említette neki Sárit, de lehetetlen volt nem észrevenni, hogy védencem egyre ritkábban jelenik meg Petrikék pasaréti lakásában. A főszerkesztő hajnaltól késő estig nem volt otthon, s Kátya a gyerek miatt csak ritkán mehetett vele; sokszor állt az ablakban, nézte a szemközti hegyoldalon a fák között megbúvó házakat, hallgatta a kislány egészséges szuszogását a gyerekágyban, olykor eszébe jutott az a kisfiú, aki valamikor ugyanilyen békésen szuszogott és gőgicsélt a karjában.

– Akarsz gyereket? – kérdezte Sárit, aki azt felelte, hármat, két fiút és egy lányt: a lány legyen a középső, akkor a bátyja pátyolgathatja, ő pedig ajnározhatja az öccsét (a hat Csapó gyerek közül öt fiú volt).

– És maga mit szól ehhez? – fordult Kátya védencemhez, aki zavarba jött, mert ilyesmiről ők sosem beszéltek Sárival, még arról sem, hogy összeházasodnak (három hónapja ismerték ekkor egymást), bár ezt ifjabb Szabados György valahogy természetesnek vélte. Később megérkezett Petrik is, az államosításról faggatta Sárit, hogyan zajlott le náluk; a lány elmesélte, hogy egy Janek Gábor nevű vasöntő az új igazgató – vagy ahogy akkor nevezték: vállalatvezető, ami demokratikusabban hangzott –, őt is hívatta már egyszer (nyilván azért, mert rajta kívül nincs más kommunista a könyvelésben); Sári még sosem járt az igazgatói irodában, furcsa volt a hatalmas szoba, a faragott bútorok, a kristálycsillár, a süppedő szőnyeg, szinte nyomasztó, de Janek Gábort mindez láthatólag nem zavarta, otthonosan telepedett le az öblös karosszékbe a tárgyalóasztal mellé, elvtársnőnek szólította őt, töviről hegyire elmagyaráztatta magának, mi a kettős könyvelés és a mérleg, azután megvakarta a fejét, azt mondta, ő ebből semmit sem ért, de hát nem is ezért ültették ide; kihúzta a hatalmas íróasztal középső fiókját, fekete töltőtollat vett elő, aranyhegyűt, Sárinak adta, mondván, hogy biztos többet ír, mint ő, s látva a lány zavarát, hozzátette, hogy ötvenet talált az igazgató páncélszekrényében, majd azzal búcsúzott, ha bármit észlel, ami arra vallana, hogy a régi vezetők ki akarnák játszani az államosítást, azonnal keresse meg őt (annyit azért ő is tud, mondotta, hogy a számokkal sok mindent lehet csinálni), de egyébként is bármikor szívesen látja.

Egy héttel azután, hogy Petrikéket meglátogatták – pontosan 1948. április 20-án, védencem arra ébredt, hogy az édesanyja rázza a vállát. Álmos volt nagyon – előző nap, mint általában, az utolsó HÉV-vel jött haza Rákosszentmihályról –, morogva az éjjeliszekrényen fekvő karórájára nézett, s meglepetve látta, hogy még csak öt óra; ekkor vette észre, hogy pongyolás, kócos hajú édesanyja halálsápadt.

– Gézát letartóztatták – mondta Katinka asszony, s fázósan összehúzta magán a pongyolát, noha a szobában meleg volt. Duci az ebédlőben ült, ugyanolyan sápadtan, mint az édesanyjuk; idősebb Szabados György az állólámpa alatti karosszékben gubbasztott. Éjjel egy órakor csöngettek, mesélte Duci, az őrnagy nyitott ajtót – Kovách Gézát néhány héttel azelőtt léptették elő –, a nyomozók négyen voltak, megmutatták a letartóztatási parancsot, elkérték Géza szolgálati fegyverét, átkutatták az egész lakást, de nem csináltak nagy rendetlenséget, csak ami írást találtak, azt vitték magukkal, Géza nyugodt volt és magabiztos, mint mindig, civil ruhába öltözött, nyakkendőt kötött, mielőtt elvitték, udvariasan megkérdezte a nyomozókat (hiszen bizonyára azok voltak, bár nem mutatkoztak be), elbúcsúzhat-e a feleségétől, amire azt válaszolták, hogy természetesen.

– Azt mondta a drágám – zokogott Duci –, hogy ne féljek, rendben lesz minden. És megcsókolta a homlokomat, de olyan hideg volt a szája.

Katinka asszony közben kissé magához tért, s ellentmondást nem tűrő hangon utasította a fiát, azonnal intézkedjék, Ducira pedig rászólt, menjen be a hálószobába, nézze meg, alszik-e a gyerek, és ne izgassa magát, mert az árt az állapotának (az őrnagyék kisfia ekkor másfél éves volt, s Duci a hatodik hónapban volt a másodikkal); védencemnek fogalma sem volt, mit intézkedhetne ő, s ezt meg is mondta édesanyjának (azt neki kell tudnia, felelte Katinka asszony drámai hangon), aztán eszébe jutott, hogy fölhívja Petrik Sándort, szerencsére volt is egy telefonérméje, de azt elnyelte a sarki nyilvános telefonkészülék, anélkül hogy vonalat adott volna, úgyhogy elindult a főszerkesztő lakására, aki gyűrött pizsamában, cigarettával a szájában nyitott ajtót, meghallgatta, majd beküldte ifjabb Szabados Györgyöt a hálószobába, ahol Kátya felhúzta magára a takarót, odébb csúszott a heverőn, hogy védencem melléülhessen, s miközben csendre intette, nehogy a gyerek fölébredjen, sürgetően követelte a tekintetével, hogy mi történt. Amíg ifjabb Szabados György suttogva elmondta, amit tudott, hallotta, hogy a főszerkesztő a másik szobában telefonál, az éles kattanást is hallotta, amikor letette a kagylót, aztán Petrik kinyitotta az ajtót, s intett a fejével, hogy menjen ki; Kátya is kibújt az ágyból, s mezítláb, hálóingben ment utána.

– Egyelőre semmit sem lehet tudni – mondta a főszerkesztő, mélyet szíva a cigarettájából (védencem ekkor fedezte föl, hogy az arca borostás; még sosem látta borotválatlanul). – Mindenesetre elég ronda ügy.

Aztán, érezve, hogy ezzel nem mondott semmit, hozzátette:

– Összeesküvés.

Elnyomta a körmére égő cigarettát, és sután megszorította védencem vállát.

– Gyere, igyál egy pohárral.

Kátyára rászólt, bújjon vissza az ágyba, mert megfázik, de az asszony azt mondta, ő is kér egy kis pálinkát.

Duci, akinek férje letartóztatása után el kellett hagynia a budai szolgálati lakást, hazaköltözött Szabadosék Damjanich utcai otthonába, s a gyerekekkel Csöpi szobáját (az egykori lányszobát) foglalta el. Csöpi először az ebédlőbe telepedett át, ahol egy összecsukható vaságyon aludt, de rövidesen – mit sem törődve édesanyjuk tiltakozásával – a konyhából nyíló cselédszobát vette birtokba. Sári a házasságuk után védencem szobájába költözött be, ahová új díványt vásároltak; a szülők természetesen megtartották hálószobájukat. A megszaporodott család fölélesztette Katinka asszony energiáit, s megpróbált valamiféle ésszerű rendet kialakítani a háztartásban, de (bár ezt nemigen vallotta be magának) nem sok sikerrel, mivel a menyét és két fiatalabb gyermekét változatlanul alig látta (mintha ágyrajárók lennének, panaszolta a hálószobában idősebb Szabados Györgynek). Azért mégis örömét lelte a közös vacsorákban és unokáiban (Duci második gyermeke is fiú lett; a nagyobbikat Gézának, a kicsit Györgynek keresztelték, apjuk, illetve nagyapjuk után); a családi élet középpontja – különösen a tél beálltával – Duci szobája lett, mivel csak ott fűtöttek egész nap (a gyerekek miatt), a szülői hálóban csak késő délután gyújtottak be, hogy kissé átmelegedjék a levegő. Katinka asszony egy ideig fia szobájában is begyújtott, de később – takarékossági okokból – azt a megoldást választotta, hogy estefelé kinyitotta az egykori leányszoba és védencem szobája közötti ajtót (Duci ugyan rémüldözött, hogy a gyerekek megfáznak, de édesanyja leintette, mondván, hogy ettől nem fáznak meg). Eleinte vasárnaponként az ebédlőt is befűtötték, mivel Katinka asszony abban reménykedett, hogy a meleg szoba legalább az ünnepnapokra összehozza az egész családot, de ifjabb Szabados Györgyék – ha ráértek – ilyenkor kimentek Rákosszentmihályra (amit védencem édesanyja különösen rossz néven vett, s ebben is újabb bizonyítékát látta abbéli meggyőződésének, hogy a menye határozottan rossz befolyással van a fiára), Csöpi pedig az egyetemre való beiratkozás után is folytatta addigi életét: sosem lehetett tudni, mikor jön és mikor megy, úgyhogy a Szabados család otthon tartózkodó tagjai – vagyis a szülők, Duci és a két unoka – a vasárnapot is Duci bútorokkal telezsúfolt szobájában töltötték, az ebédlőt pedig nem fűtötték be többé.

A takarékosságra fölöttébb szükség volt, mivel idősebb Szabados György és felesége igen kicsiny fizetéséből – egy tisztviselő vagy egy pedagógus akkoriban Magyarországon jóval kevesebbet keresett, mint egy szakmunkás, s ez az arány lényegében mindmáig nem változott – immár hat embernek kellett megélnie (bele értve természetesen a két kisgyereket is), nem is szólva a Kovách Gézának küldött börtöncsomagokról, a fiától pedig – annak minden unszolása ellenére – Katinka asszony csak annyi pénzt volt hajlandó elfogadni, amennyi a lakbér, a gáz- és villanyszámla rájuk eső része volt. Az ügyvédet, aki Duci férjét védte, csak úgy tudták kifizetni, hogy Katinka asszony eladta az utolsó ékszereit is; Kovách Gézát egyébként a katonai bíróság államellenes összeesküvésben való részvételért nyolcévi börtönre ítélte, zárt tárgyaláson, úgyhogy az ügyről a család semmi részletet nem tudott meg. Duci napokon keresztül sírt, s az ügyvéd megnyugtatásnak szánt kijelentését, miszerint az őrnagynak voltaképp szerencséje volt, Duci és édesanyja súlyos igazságtalanságnak minősítette (Katinka asszonyban ez a megjegyzés azt a meggyőződést erősítette, hogy az ügyvéd csak fölvette a nagy pénzt, de valójában semmit sem tett a veje érdekében, de ezen határozott véleményét kíméletből nem osztotta meg a lányával). Mindenesetre tény, hogy az elsőrendű vádlottat, Bende Imre századost – aki gyakran megfordult Kovách Gézáék budai szolgálati lakásában –, halálra ítélték, bár az ítéletet a köztársasági elnök kegyelemből életfogytiglani börtönre változtatta.

Az viszont kétségtelenül szerencse volt, hogy Duci egyik barátnője révén némi pénzkeresethez jutott, méghozzá otthoni munkával – kendőket és sálakat festett –, hiszen a két kisgyerek miatt állást nem tudott vállalni. Délutánonként így – miután hazajött az iskolából – Katinka asszony vette át a gyerekek gondozását, Duci pedig, az asztal fölé hajolva, nagy gonddal rajzolta és festette a megadott mintákat a műselyem kendőkre. Eleinte ugyan sokat elrontott, ami jelentősen csökkentette amúgy is kicsi keresetét, s ezért gyakran sírva is fakadt (de legalább elfoglalja magát valamivel, mondotta Katinka asszony a férjének), később azonban egészen jól beletanult, s büszkeségnek is beillő jó érzés töltötte el, hogy ő is hozzájárul a háztartás költségeihez, ellentétben például a húgával, aki a szülei nyakán él, noha bizonyára volna módja az egyetem mellett némi pénzt keresni, nem is szólva arról, hogy őt például nem is járatták egyetemre, noha kitüntetéssel érettségizett. Ezt a véleményét közölte is Csöpivel, aki azonban csak megvonta a vállát, hogy nincs ideje ilyen hülyeségekkel törődni, s elviharzott, mielőtt Duci sírva fakadhatott volna, hogy őt mindenki semmibe veszi. Amikor azonban egyik este sógornője véletlenül feldöntötte a fürdőszobában a festékes üveget, s a piros festék tönkretette a száradásra kiakasztott kendőket, dühösen kikérte magának, hogy tönkretegyék a munkáját, különösen olyanok, akiknek fogalmuk sincs, mennyit kell neki gürcölnie, hogy enni adhasson annak a két kis szerencsétlennek, akinek az apját egyesek börtönbe juttatták, csak azért, mert tisztességes magyar ember.

– Ne haragudj – mondta Sári és elvörösödött. Nem akarattal tettem.

Majd hirtelen indulattal hozzátette, hogy a sógorát – akit nem is ismert – nem ő juttatta börtönbe, valamint kétli, hogy a demokráciában tisztességes emberek börtönbe kerülnek, mire Duci sírógörcsöt kapott, és azt kiabálta, hogy az ő urát senki se merészelje gazembernek nevezni, különösen ne egy kommunista, amire Sári azt felelte, hogy kifizeti a kendők árát, és ha eddig nem tudta volna, mért van börtönben Kovách Géza, most már nem kétséges számára, mire Duci földhöz vágott egy festékes üveget (a kék folyadék a falra is felfröccsent) – ekkorra védencem és édesanyja is benyomult a fürdőszobába –, és azt sikoltozta, hogy a saját otthonában meggyilkolja ez a proli; ifjabb Szabados György lehülyézte a nővérét, aztán a feleségét is, Katinka asszony berángatta a szobájába Ducit, védencem pedig Sárit húzta ki a konyhába, de az asszony nem volt hajlandó bemenni a szobájukba; fasiszták, sziszegte lerohanva a lépcsőn, magával húzva a karjába kapaszkodó férjét, az utcán ő is sírva fakadt, csak nagy sokára nyugodott meg, mikor beültek egy eszpresszóba, ahol ifjabb Szabados György konyakot rendelt, és a lelkére beszélt a feleségének – közben a kezét simogatta –, mondván, hogy mindenben igaza van, de meg kell értenie azt a szerencsétlent (vagyis Ducit), igazán nem könnyű a helyzete; szerencsére Sári tudta, hogy a férje ki nem állja a nővérét, megitta a konyakot, és hajlandó volt hazamenni, noha félórával azelőtt megesküdött, hogy soha többé be nem teszi a lábát abba a lakásba. Védencem (joggal) tartott attól, mi lesz, ha hazamennek, de Sári gondolkodás nélkül bekopogott a szomszéd szobába, és bocsánatot kért Ducitól, aki viszont bocsánatot kért tőle (mivel közben Katinka asszony kioktatta, hogy bár igaza van, de egy úriasszony nem viselkedik így, s követelte, hogy a családi béke érdekében szedje össze magát): a két asszony attól kezdve olyan udvariasan beszélt egymással, mint két, hadüzenet előtt álló állam diplomatája.

Kétségtelen, hogy fia házassága Katinka asszonynak számos álmatlan éjszakát okozott (elsősorban nem is azért, mert a fiatalok nem templomban esküdtek, hanem csak anyakönyvvezetőnél, bár ezt is igen nehezményezte), különösen miután idősebb Szabados Györggyel együtt látogatást tettek Csapóéknál Rákosszentmihályon; istenem, mit kell még megérnie, sóhajtotta hazafelé, a zsúfolt HÉV-en zötykölődve, ahol még ülőhelyet sem kaptak, s amikor becsukódott mögöttük a családi otthon hálószobájának ajtaja, sírva fakadt. Nem ilyen partit képzelt el a fiának, akire voltaképpen büszke volt, nemcsak azért, mert a fia, de lám, húszéves, és máris szerkesztő, ami mindenképp rang, akármilyen világ van, az esküvői tanúja egy országgyűlési képviselő (Petrik Sándor), akinek a nevét a rádió is többször emlegeti, s aki tegező viszonyban van a fiával, a lány szülei pedig prolik, ez tagadhatatlan, és Sári egy egyszerű könyvelő; mindez óhatatlanul saját sorsát idézte föl, de ő mégiscsak nő, aki a családjáért áldozta föl magát, a fiának viszont olyan asszonyra lett volna szüksége, aki segíti a pályáján, serkenti, ösztökéli.

Idősebb Szabados Györgynek ebben az időben a szokottnál is több jutott ki felesége fullánkos megjegyzéseiből; alighanem senki sem vette észre hozzátartozói közül, hogy a családfő az elmúlt évben egyszerre megöregedett: csoszogva járt, s beesett, ráncos arca furcsa ellentétben volt testes termetével, amit növekvő pocakja csak kihangsúlyozott. Attól a naptól kezdve, hogy a gyárat, ahol csaknem negyven éve dolgozott, államosították (az államosítást a legnagyobb titokban, rajtaütésszerűen hajtották végre az ország minden jelentős üzemében, nehogy a tulajdonosok pénzt vagy bármi mást magukkal vihessenek), végképp nem ismerte ki magát a világban.

Azon a délutánon a lakatosműhely vezetője egy idegen férfival jelent meg a főpénztárban; az idegen megmutatta a minisztérium pecsétes papírját, hogy a gyárat államosítják (hogy ez mit jelent, azt idősebb Szabados György nem tudta pontosan), a közölte védencem édesapjával, hogy további utasításig nem hagyhatja el a pénztárt, amit azzal nyomatékosított, hogy kívülről rázárta a rácsos ajtót: idősebb Szabados György két órát fogolyként töltött a saját szobájában. Két óra múlva az ismeretlen férfi a művezetővel és egy anyagkönyvelővel (aki kommunista párttag volt) visszatért, s elszámoltatták idősebb Szabados Györgyöt a pénztárban lévő összegről (az egyenleg természetesen fillérre egyezett); a művezető, aki tizenhat éve ismerte védencem édesapját, bocsánatot kért, és felületesen megmotozta idősebb Szabados Györgyöt, az idegen pedig szigorúan utasította, meg ne próbálja fölvenni a kapcsolatot a leváltott igazgatóval (ami annál inkább képtelenség volt, mert a gyáron kívül még sohasem találkoztak, ott is csak ritkán).

A munkáját idősebb Szabados György azután is ugyanolyan pontosan és lelkiismeretesen végezte, mint addig, de hiába ült a régi íróasztalánál, a régi páncélszekrény előtt, valahogy minden más volt, mint azelőtt; a legnagyobb örömét abban lelte, ha Katinka asszony elküldte vásárolni a közeli piacra (azelőtt ez szóba sem jöhetett): többször végigjárta az árusokat, gondosan mustrálta az árut, s jó érzékkel választotta ki a legszebb krumplit, a legkevésbé szemetes lencsét, a legolcsóbb babot. Idősebb Szabados György öröme akkor volt igazán teljes, ha a bevásárlásra nagyobbik unokája is elkísérte, akit kézen fogva vezetett (másik kezében a kosarat vitte, s egyáltalán nem szégyenkezett a férfiatlannak minősülő csomag miatt), vagy ha a kicsi elfáradt, a karjára vette, bár ilyenkor többször meg kellett állnia, hogy pihenjen.

Védencem rákosszentmihályi látogatásaik alkalmával anyósával csupán néhány szót váltott, aztán máris ment a műhelybe; Sári rendszerint az édesanyjával maradt, aki mindig tudott neki valami munkát adni, mivel a hat férfira – Csapóné, akit lánynevén Rossbauer Ilonkának hívtak, ide sorolta a nyolcéves Ferit, a tizenkét éves Jancsit és a tizennégy éves Miklóst is – állandóan kellett mosni, főzni, vasalni, varrni.

A műhelyt Csapóné kaszinónak nevezte, s nem ok nélkül; a négyszer négy méteres helyiségben, melynek kétszárnyú ajtaja volt, hogy beférjenek a javításra szánt bútorok, nemegyszer tucatnál több ember zsibongott. Csapó István fiatal korában tagja volt a Munkás Dalárdának, ahonnan azonban később ki kellett maradnia, részben, mert az egyre gyarapodó családot csak egyre több otthoni különmunkával tudta eltartani, részben makacs hörghurutja miatt (a bagózást persze nem hajlandó abbahagyni, panaszkodott a szomszédasszonynak Csapóné, aki féltette a férje egészségét, de a pipafüstöt is utálta; legnagyobb örömére és megelégedésére sem Sári, sem a nagyobb fiúk nem dohányoztak, ami nem gátolta Csapó Istvánt abban, hogy nemcsak a műhelyt, de a konyhát is telefüstölje). A Dalárdából ugyan kimaradt Csapó István, de az építőipari munkások szakszervezetének húszéves kora óta tagja volt, s három év múlva belépett a Szociáldemokrata Pártba is, aminek következtében jó néhányszor elbocsátották a munkahelyéről, de mindannyiszor hamarosan kapott munkát, mivel kiváló munkás volt, amellett csendes és megbízható; a kaszinót többen Csapó-féle szervezetként emlegették (a háború alatt a rendőrség kétszer is házkutatást tartott náluk, de nem talált semmit), ahol a házigazda környékbeli szaktársai és elvtársai gyűltek össze eszmecserére, bár volt olyan régi kollégája is, aki ugyanúgy helyiérdekűn érkezett a fővárosból a kaszinóba, mint védencem.

1948 tavaszán és nyarán az olykor éles vitává, sőt kiabálássá fajuló beszélgetések szinte egyetlen tárgya a két munkáspárt egyesülése volt (a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt az év június 12-én egyesült Magyar Dolgozók Pártja néven), ami nem keltett osztatlan egyetértést a kaszinó tagjaiban. Csapó Sándor – a család legidősebb, akkor tizenkilenc éves fia, aki kommunista párttag volt – például munkásárulónak nevezte Garas Imre kárpitost, aki a gyalupadon ülve kifejtette, hogy a kommunisták megeszik a szocdem pártot, mint a sült csirkét, a csontjait meg a kutyáknak dobják, ha már a húst lerágták róluk, s hozzátette, hogy ő nemcsak a párttagsági könyvét tépi szét, de a szakszervezetből is kilép, noha harminc éve szervezett munkás. Ekkor hangzott el Csapó Sándor sértő megjegyzése, amire édesapja ráförmedt, hogy ő még pisis kölyök volt, amikor Garas Imre már sztrájkot szervezett, de fia – aki kazánkovács volt az Óbudai Hajógyárban – megvonta a vállát, s közölte, fütyül arra, mit csinált Garas úr (ez a megszólítás ebben a körben ugyancsak sértésnek számított) húsz évvel ezelőtt, ha ma ugyanazt a nótát fújja, mint a reakció.

Védencemet eleinte meglepte, hogy a pártegyesülés a kaszinóban egyáltalán nem vált ki olyan lelkesedést, mint az ő ismeretségi körében. Apósa egyszer, amikor kettesben voltak a műhelyben, elmesélte, hívták őt is a kommunisták, mindjárt negyvenötben, a Csók Öcsi ment is, a Gizinger Karcsi is, meg még néhányan.

– Én azt gondoltam – mondta Csapó István, aki egy fenyődeszkát gyalult –, húsz éve van feleségem; igaz, kicsit lusta, meg házsártos is, meg nem is mindenben passzolunk egymáshoz: most jön egy fiatal, esetleg szebb is, jobb is, de mindenképp idegen. Hát én már csak maradok a réginél.

Az mindenképp jólesett védencemnek, hogy a kaszinó kezdettől fogva befogadta, bár nem volt kétsége, hogy ebben nem kis szerepe van, hogy Sárinak udvarol, vagyis voltaképp a családhoz tartozik. Némely kérdésben, különösen a világpolitikai események terén – a szerkesztőségi híranyagok jóvoltából – jóval tájékozottabb volt a kaszinó látogatóinál; részletesen elmagyarázta a Nyugat-Európai Unió elnevezésű katonai tömb, valamint az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet megalakulásának jelentőségét (mindkettő 1948 tavaszán jött létre, Nagy-Britannia és Franciaország vezetésével), amiből a kommunista párt vezetői azt a következtetést vonták le, hogy az általuk tőkés hatalmaknak nevezett országok olyan szövetséget igyekszenek létrehozni, amely alkalomadtán akár fegyveresen is képes a Szovjetunió ellen fordulni. A kaszinó tagjai érdeklődéssel hallgatták védencem okfejtését, de egy Gróh Béla nevű kőműves kijelentette, hogy ez hülyeség, hiszen Angliában munkáspárti kormány van, azok pedig igazán tudják, mit csinálnak, a magyar szocdemek pedig jobban tennék, ha az angol elvtársakkal keresnék a kapcsolatot, ahelyett hogy a kommunistákkal paktálnak, ami megint csak éles vitát váltott ki a jelenlévők körében.

Védencem egy vasárnap a húgát és Káldor Bélát is kivitte Rákosszentmihályra; Csöpi fölmászott a gyalupadra, s elmagyarázta Csapó Imrének – a család harmadik, tizenhét éves gyermekének –, hogy a vénák (gyűjtőerek) viszik a szívbe a vért, az artériák (verőerek) szállítják onnan tovább, kifaggatta a jelenlévőket, hogyan zajlott le az 1937-es sztrájk, amikor negyvenezer építőmunkás tette le a munkát, megkérdezte a családfőt, mi a különbség a keményfa és a puhafa között, majd közölte, hogy a HÉV-ről (ez volt a helyiérdekű vasút rövidítése) nagyon szép rétet látott, amit meg akar nézni, összegyűjtötte a föllelhető Csapó gyerekeket – még Sándor is csatlakozott hozzájuk, s kénytelen-kelletlen Káldor Béla is velük ment, noha szívesebben maradt volna a kaszinóban, amiről már sokat hallott védencemtől s nagyon érdekelte –; hazatérve nagy csokor mezei virágot hozott Csapónénak, majd megkérdezte a családfőt, szokott-e virágot hozni a feleségének, amin az asztalos elcsodálkozott (mivel sosem szokott), mire Csöpi kijelentette, az a férfi, aki nem visz virágot az asszonyának, nem is ember, mert a virág olyan, mint egy mosoly, az emberek pedig mosolyogjanak egymásra, ha szeretik egymást.

A cselédszobából, melyet Csöpi az anyai tiltakozással dacolva birtokba vett s barlangnak nevezett el, valóban ritkán hiányzott a virág; védencem húgának hódolói voltak kötelezve, hogy az ágy melletti, éjjeliszekrénynek használt hokedlin álló zöld mázas csupor ne maradjon üresen. A barlang ajtajára Csöpi rajzszénnel ráírta: Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel (Alighieri Dante olasz költő Isteni Színjáték-ában ékesíti ez a mondat a Pokol kapuját), amit látogatói különféleképp értelmeztek; Csöpi, ha megkérdezték, a barlangban uralkodó sanyarú állapotokra vonatkoztatta, mivel a szobát fűteni nem lehetett, az ágyon kívül egyetlen szék állt a látogatók rendelkezésére, hogy helyet foglalhassanak, megkínálni pedig kizárólag vízzel tudta a barlang vendégeit.

Katinka asszonyt ugyan meghökkentette a felirat (véleménye szerint az ajtó nem arra való, hogy írjanak rá), de a lelke mélyén némi megnyugvást érzett, remélve és feltételezve, hogy a felirat a férfilátogatóknak szól, s azt jelenti, hogy legkisebb gyermeke nem követi el azon végzetes ballépést, aminek következtében nem lehetne többé leánynak nevezni (amiben tulajdonképpen igaza is volt, ha nem is egészen úgy, ahogy ő gondolta; Csöpi szívesen és hosszan csókolódzott az udvarlóival, azt is megengedte, hogy megsimogassák a mellét, de ennél többet semmit). Egyébként amikor először fordult elő, hogy Csöpi látogatói – történetesen többen voltak – kapuzárás után hagyták el a barlangot és Szabadosék lakását (akkoriban Budapesten este kilenc órakor zárta be a házmester a lakóházak kapuját), védencem édesanyja közölte Csöpivel, nem tűri az éjszakai látogatókat, ilyet egy tisztességes lány nem engedhet meg magának, mit szól a házmester, az ő leányának kötelessége vigyáznia a jó hírére, Csöpi azt felelte, senkinek semmi köze, hogy ő tisztességes vagy sem, a házmesterre ugyanúgy fütyül, mint a jó hírére, kikéri magának, hogy bárki is beleszóljon az életébe, és ha az édesanyja továbbra is vegzálja, kollégiumba költözik. Így hát Katinka asszony kénytelen volt eltűrni a látogatókat, s csupán az ajtóra írt mondatban reménykedhetett, meg abban, amit Ducinak kifejtett, hogy elvégre nem úgy nevelte a lányát. Duci viszont minden rosszat feltételezett a húgáról (még azt is), de ezt kíméletből nem közölte az édesanyjával.

Ifjabb Szabados Györgyné ugyanolyan keveset tartózkodott a Damjanich utcai lakásban, mint védencem; reggel öt órakor kelt, s így elsőnek használhatta a fürdőszobát; ebben a csendes félórában, amikor még mindenki aludt, otthon érezte magát a lakásban, beszappanozta az egész testét, hideg vízzel lezuhanyozott – a henger alakú fürdőszobakályhába csak hetenként egyszer gyújtottak be –, gondosan megfésülködött a tükör előtt, és kontyba csavarta a haját (gyerekkorában bizonyára az asztal körül kergették, ha nem fürdött mindennap, mondta Duci gúnyosan az édesanyjának). A gyárban általában öt óráig dolgozott, utána könyvelői tanfolyamra járt, és pártoktatásban vett részt, ahol megtanulta a mechanikus és a dialektikus materializmus közti különbséget, a munkásmozgalom történetét, a politikai gazdaságtan elméletét (mindezeket természetesen igen leegyszerűsített formában), úgyhogy este kilenc-tíz óra előtt sosem ért haza. Védencem rendszerint melléje bújt a keskeny díványra, bebújtatta a karját a feje alá, s szeretett volna csókolódzni vele, de Sári fáradt volt, nem kívánta ifjabb Szabados György hozzá simuló testét, holott szerette a férjét, de a szeretkezéshez nem volt kedve, s ha mégis odaadta a száját és engedte, hogy védencem a sötétben lehúzza róla a hálóinget, csak a férje kedvéért tárta szét kissé vonakodva a lábát, mivel örömöt akart okozni neki, s úgy érezte, hogy ez kötelessége is. A vasárnap reggeleken, mikor kipihenten ébredt, olykor hevesen kívánta, hogy férje bújjon melléje a paplan alá, de erre ritkán került sor, mivel mindkettőjüket zavarta a szomszéd szobából áthallatszó gyerekzsivaj és az, hogy a dívány rugóinak nyikorgása netán áthallatszik Duciékhoz vagy az ebédlőbe; ha néha mégis összebújtak, Sári boldogan adta oda a simogatástól lúdbőröző és meg-megránduló testét az ölelésnek, de a szemét lehunyta, mert a világosság zavarta, és a száját összeharapta, nehogy a gyönyör nyöszörgése kibuggyanjon belőle. Amikor az év végén terhes lett, kissé megkönnyebbülve kérte férjét, ne éljenek házaséletet, mert az árthat a magzanak, amibe védencem – ha nem is lelkesen – természetesen beleegyezett, nem tudván, hogy ilyenkor voltaképp mi is a teendő.

1948 őszén a vállalatvezető (Janek Gábor) hívatta Sárit – az asszony meglepetésére a gyár párttitkára és ugyancsak kommunista üzemi bizottsági elnöke is ott ült az igazgatói szobában –, és közölte vele, hogy kinevezi főkönyvelőnek. Ifjabb Szabados Györgyné elsápadt, és tiltakozni akart, de nem találta a megfelelő szavakat, s nem is jutott szóhoz, mert Janek Gábor máris magyarázni kezdte, hogy a régi főkönyvelőt beosztottként megtartják, s neki csak az lesz a feladata, hogy ellenőrizze, nehogy valami susmus legyen a könyvelésben, mivel ezen a területen ő nem ismeri ki magát, és – úgy gondolja, joggal – bizalmatlan, Sáriban viszont mint elvtársban megbízik, majd egy kopott demizsonból, amit a faragott szekrényből vett elő, pálinkát töltött, s mindnyájan ittak Sári egészségére és kinevezésére, amiről a párttitkár (egy hatvankét éves, zömök lakatos, aki negyven éve dolgozott a gyárban) úgy nyilatkozott, hogy új korszakot fog nyitni az üzem történetében, amitől ifjabb Szabados Györgyné elsírta magát, mire Janek Gábor újabb pohárral töltött a pálinkából.

– Van, amikor a politikai megbízhatóság többet ér, mint a szaktudás. Hát most ilyen időket élünk – mondta Petrik Sándor védencemnek, aki hozzá fordult tanácsért, mivel Sári odahaza szakadatlanul azt hajtogatta, hogy nem tud megfelelni a megbízatásának, hogy jön ő ahhoz, hogy egy csomó embert irányítson, akik képzettebbek is, tapasztaltabbak is nála; rosszul érezte magát a párnázott ajtajú főkönyvelői szobában, nyomasztotta a csönd, még sohasem dolgozott egyedül egy szobában, visszavágyott társnői közé az irodába, legszívesebben nyitva hagyta volna az ajtót, hogy legalább a hangjukat hallja, s esténként heves fejfájással érkezett haza, olyan későn, hogy védencem addigra már rendszerint aludt.

Különben is, mondta ifjabb Szabados György a Petrik Sándorral való beszélgetés után Sárinak, nem az a fontos, hogy ő hogy érzi magát, hanem hogy mi szolgálja jobban a párt érdekeit (ez volt akkoriban a legdöntőbb szempont a kommunisták számára). És Sári ellenvetésére, hogy mások sokkal jobban el tudnák látni ezt a munkát, újra meg újra azt kérdezte, van-e valaki a könyvelésben, aki nemcsak a szakmáját tudja nála jobban, hanem politikailag is bízni lehet benne – a gazdasági rendőrség abban az időben több olyan ügyet leplezett le, amikor kiderült, hogy a régi gazdasági vezetők milliós összegeket juttattak az egykori tulajdonosoknak, elsősorban a gyárak külföldi követeléseiből –; Sári ilyenkor kénytelen volt beismerni, hogy ilyen ember nincs a gyárban, mert az idősebb könyvelők közül ugyan többen beléptek a pártba, de ezeket karrieristáknak tartotta és semmire sem becsülte, de ez sem tudta eloszlatni félelmét és szorongásait.

Védencem ekkor már rovatvezető-helyettes volt a Holnap-nál – a rovatvezetői posztot névlegesen változatlanul Tóni bácsi töltötte be –; nemcsak a minden heti rovatvezetői értekezleten vett részt, ahol a főszerkesztő tájékoztatta munkatársait a politikai helyzetről, és megbeszélték a heti legfontosabb feladatokat, hanem olykor vezércikket is írt (a Holnap-ban a vezércikket a lap vezetői közösen vitatták meg, s az írás név nélkül jelent meg a lapban). A szerkesztőség létszáma a két munkáspárt egyesülése után jelentősen megnőtt, mivel a szociáldemokraták hetilapját, a Gondolat-ot megszüntették, s a munkatársak jó részét átvették a Holnap-hoz. Ifjabb Szabados György is kapott egy beosztottat, Gromák Istvánt, aki egy évvel fiatalabb volt nála (vagyis húszéves), s még sosem dolgozott újságnál; mint egykori ifjúsági válogatott tornász, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom sportosztályát vezette, tanult szakmája szerint pedig faesztergályos volt. A Holnap-nál akkor figyeltek fel rá, amikor nem sokkal a belépése után hívatták a rovatvezetői értekezletre, és felelősségre vonták, mert nem ment el a férfi-kézilabdabajnokság sorsát eldöntő mérkőzésre (randim volt, api, mentegetődzött később védencemnek, aztán elhúzódott, no); Gromák István szótlanul végighallgatta a dorgálást, a sarokba ment, arccal a fal felé fordulva a fejére állt, s úgy közölte, hogy a mulasztásért a sarokba állítja magát, bocsánatot kér, önkritikát gyakorol, ígéri, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, majd az újságírók hahotájától kísérve kézen állva kisétált a szobából (az ajtót a lábával nyitotta ki, majd csukta be maga után). A jelenlévők közül egyedül az új főszerkesztő-helyettes, Berkes Imre nem nevetett, sőt kijelentette, hogy az ilyen viselkedést nemcsak helytelennek, hanem pártszerűtlennek is tartja.

– Hagyd a fenébe – legyintett Petrik Sándor –, kölyök ez még.

Berkes Imre a Gondolat főszerkesztője volt, az egyesülési kongresszuson a Központi Vezetőség tagjává választották, tehát a pártban magasabb tisztsége volt, mint Petrik Sándornak; az értekezleteken ritkán szólalt meg, akkor is rendszerint azért, hogy kifejtse, miért ért egyet a főszerkesztő véleményével, a munkatársakkal udvariasan beszélt, de magázta őket, amit védencem nehezen tudott megszokni, a nyomdában érezte igazán jól magát, órákat töltött a szedőteremben, egyszer azt mondta, a nyomdafesték szagát jobban szereti a legfinomabb francia parfümnél, s gondosan elolvasott minden levonatot, noha ez az olvasószerkesztő feladata volt.

Gromák Istvánt védencem türelmesen és buzgón oktatta az újságíró-mesterségre (a sporthoz Gromák legalább úgy értett, mint ifjabb Szabados György); az egykori tornász úgy írt, ahogy beszélt, színesen és érdekesen, kedvelve a nagy szavakat és a hangzatos frázisokat (a sportolók nála úgy küzdöttek, mint az oroszlánok, foggal és körömmel védekeztek, a vezető góltól megtáltosodtak, s az egyik csapatról egyszer azt írta, hogy a vereségtől úgy letört, mint a bili füle), a helyesírása viszont kétségbeejtő volt, a j és az ly között képtelen volt különbséget tenni, s olykor még a múlt időt is egy t-vel írta.

– Újságíró vagy, ugye – magyarázta neki védencem a szerkesztőség melletti kocsmában, ahová Gromák unszolására gyakran leszaladtak meginni egy fröccsöt. – Ez a szó pedig eleve azt jelenti, hogy írni tudni kell.

Gromák István minden alkalommal belátta a hibáját, s megfogadta, hogy naponta legalább egy órát gyakorolja a helyesírást, de a fogadkozásnak vajmi kevés foganatja volt; egyszer, lapzárta után, a negyedik fröccsöt fogyasztva, őszintén meg is mondta ifjabb Szabados Györgynek, hogy fütyül a helyesírási szabályokra („túró, apikám, érted?”); az a fontos, hogy érdekes legyen, amit ír, a helyesírási hibákat majd kijavítja valaki.

Semmivel sem jutott többre védencem abbéli igyekezetében, hogy beosztottja elsajátítsa a marxizmus elméletének legalább az alapjait; Gromák István úgy vélekedett, hogy ő jottányival sem lesz jobb újságíró vagy kommunista, ha tudja, mi az értéktöbblet vagy a tagadás tagadása; az ilyen tudóskodás csak elveszi az időt az élettől, különben is, ő szagról megismeri az osztályellenséget és a gólerős középcsatárt.

– A forradalmi ösztönösség olyan veszély, mint a tüdőbaj: ha későn tárod fel, semmit sem tehetsz ellene – mondta Káldor Béla, akinek védencem beszámolt sikertelen nevelési kísérleteiről; ifjabb Szabados György, barátja biztatásától megerősítve, nem hagyott föl azon igyekezetével, hogy beosztottját jó útra terelje, mivel ezt nemcsak kötelességének érezte, de őszintén kedvelte is Gromák Istvánt.

Káldor Béla egyébként nem vagonkirakással kereste meg a kenyerét, ahogy tervezte (valóban elköltözött a szüleitől, s egy csaknem pontosan ugyanolyan cselédszobában élt, mint Csöpi); a MINSZ propagandaosztályának vezetője lett – a koalíciós pártok ifjúsági szervezetei a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége néven egyesültek –, amikor csak tehette, bejárt az egyetemre, ahol minden nehézség nélkül tette le a vizsgáit, s így még ösztöndíjat is kapott.

Ez idő tájt védencem szülőhazájában a Magyar Dolgozók Pártja volt az egyetlen tényleges hatalom; a többi pártok vezetői (köztük több neves szociáldemokrata is, akik nem helyeselték pártjuk egyesülését a kommunistákkal) elhagyták az országot, visszavonultak a politikai élettől, vagy jelentéktelen beosztást kaptak. Védencem – sok ezer más kommunistával együtt olyan természetesnek érezte győzelmüket, hogy az még különösebb örömöt sem okozott neki.

1949 tavaszán Petrik Sándort a miniszterelnökség személyzeti főosztályvezetőjévé nevezték ki; a Holnap főszerkesztője Berkes Imre lett, aki a szerkesztőségi értekezleten kijelentette, a lap változatlanul a párt politikáját képviseli, ugyanúgy, mint elődje irányítása alatt. Tóni bácsit rövidesen nyugdíjazták – érdemei elismeréseként ez viszonylag fiatal kora ellenére is lehetséges volt –, úgyhogy védencem immár hivatalosan is rovatvezető lett. Berkes Imre főszerkesztő megkövetelte, hogy a lap minden munkatársa reggel kilenckor jelenjen meg a szerkesztőségben (akár volt munkája, akár nem), tehát voltaképp félkilencre kellett bejárniuk, mert a munkaidőt megelőző félórát a Szabad Nép – a párt központi napilapja – aznapi vezércikkének felolvasásával és megvitatásával töltötték el. Védencem ezt kissé furcsállotta, hiszen mint újságírók és párttagok amúgy is olvasták a Szabad Nép-et, de meg kellett állapítania, hogy Gromák Istvánnak ebben az időben javult a helyesírása, s egyre gyakrabban használt olyan kifejezéseket, mint „termelési viszonyok”, „értéktöbblet”, „antagonizmus” (amiből arra lehetett következtetni, hogy előrehaladt a marxizmus tudományának jártasságában)

Duci pénztáros lett egy élelmiszerüzletben; mióta semmi hírt nem kapott a férjéről – azt sem tudta, melyik börtönben van –, egyre többet imádkozott, s minden vasárnap gyónt és áldozott; védencem, ha nagy ritkán találkozott vele (mikor ő fölkelt, Duci már elment hazulról, s mire hazajött, Duci már régen lefeküdt), kissé szomorúan állapította meg, hogy nővére nemcsak kövér, de ápolatlan és elhanyagolt, a pongyolája pecsétes, a haja zsíros; csak vasárnapokon öltözött ki, amikor a templomba ment, ilyenkor még egy kis rúzst is kent a szájára, és beparfümözte magát, amitől azonban védencem számára még gusztustalanabb lett. Amikor Gézuka – aki ekkor már elmúlt kétéves s nagyon hasonlított az édesapjára – egy vasárnap délelőtt behívta a nagybátyját és a nagynénjét a szobájukba, hogy megmutassa, mit rajzolt, ifjabb Szabados György megütközve fedezte fel nővére éjjeliszekrényén a néhány hónappal azelőtt államellenes összeesküvésért letartóztatott bíboros hercegprímás, Mindszenty József fekete keretes, rózsafüzérrel áthurkolt fényképét. Védencem nagyot nyelt, hogy úrrá legyen az indulatán – a hercegprímást jobban gyűlölte, mint bármelyik jobboldali politikust –, majd viszonylag nyugodt hangon közölte, tőle a nővére annyit imádkozik és jár templomba, amennyit akar, de ezt a fényképet ne lássa a lakásban. Duci természetesen sírva fakadt, mire édesanyjuk bejött a konyhából (védencem közben sietve visszament a saját szobájukba), s ráparancsolt Ducira, azonnal tegye el a fényképet: semmi szükség, hogy még ezzel is bajt hozzon a családra, eléggé meg vannak verve úgyis. Duci ellenkezés nélkül bedugta a fényképet a szekrénybe a fehérneműi alá (őszintén szólva ő is megszeppent), a rózsafüzért pedig esküvői fényképükre akasztotta, amelyik aranyrámában lógott az ágya fölött, miközben újra sírni kezdett, s a könnyek elmázolták az arcán a púdert.

Sárit a terhesség nem viselte meg, viszont főkönyvelői beosztását képtelen volt megszokni; noha jó munkájáért többször dicséretben, mi több, pénzjutalomban részesült, s Janek Gábor igazgató ismételten kijelentette, azóta lehet biztos a dolgában, mióta a könyvelés – amihez ő nem ért – egy megbízható elvtárs kezében van, mindig attól rettegett, hogy valami jóvátehetetlen, végzetes hibát fog elkövetni, amivel mérhetetlen kárt okoz a pártnak és a néphatalomnak. Legszívesebben mindenben kikérte volna elődje véleményét (aki beosztott könyvelőként dolgozott, s készségesen adott tanácsot minden kérdésben), de azt sem merte, mert attól is félt, hogy az egykori főkönyvelő – aki kétségtelenül a volt gyártulajdonos bizalmi emberének számított – esetleg félrevezeti; gyanúját csak erősítette főnökéből beosztottjává lefokozott kollégája tüntető és erőltetett alázatossága, amit nehezen viselt el. Janek Gábor Sári állandó fáradtságát és idegességét – amit hiába igyekezett fegyelmezettséggel leplezni – áldott állapotának tulajdonította, s noha a vezetők abban az időben nemigen mentek szabadságra, ragaszkodott hozzá, hogy Sári júniusban legalább egy hetet a Balatonnál töltsön; ebben az ügyben Berkes Imrét is felhívta, aki készségesen beleegyezett, hogy védencemet a felesége állapotára való tekintettel egy hétre szabadságolja a szerkesztőségből.

Balatonszéplakon, noha az üdülőszezon kellős közepén voltak, alig tartózkodott néhány nyaraló, azok is jórészt idősebb emberek, a gondozatlan kerteket benőtte a gaz, sok helyen még a bombatölcséreket sem temették be a háború óta – a környéken hónapokig dúlt a harc a szovjet és a német csapatok között –, a strand kabinjait eltüzelték, több villatulajdonos elhagyta az országot, néhány üresen maradt házba Erdélyből vagy a Bácskából áttelepült parasztok költöztek be, akik a Vörös Hadsereg közeledtére önszántukból vagy a hatóságok kényszerítésére hagyták el otthonukat, ahová nem tudtak vagy nem akartak visszatérni, mivel az említett országrészeket – a háború előtti állapotnak megfelelően – ismét a román, illetve a jugoszláv államhoz csatolták.

Védencem már a második napon megbánta, hogy eljöttek Budapestről, noha édesanyja – aki a tanítás után Duci két gyerekével azonnal leköltözött Széplakra (legalább nyaraljanak szegénykéim, mondogatta) – láthatóan igyekezett a kedvükben járni; idegennek érezte magát abban a környezetben, ahol felnőtt, ostobának és érdektelennek az emlékeit; Elek bácsival, aki teljesen az önellátásra rendezkedett be, disznót hizlalt, s egy üres telken (meglepő módon semmibe véve a magántulajdon törvényeit) krumplit és kukoricát termelt, igyekezett szóba elegyedni, de ki tudja, miért, semmi mondanivalójuk nem volt egymásnak; nem tudott mit kezdeni az idejével, még úszni sem volt kedve, hiányzott a minden percét lefoglaló nyüzsgés, amit évek óta megszokott, egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy minden reggel begyalogolt az öt kilométerre levő Siófokra, s megvette a Szabad Nép-et; leginkább a kertben üldögélt, s Marx Károly A tőke című vaskos könyvét olvasta, részletes jegyzeteket készített belőle, s olykor egy-egy részt megbeszélt Sárival: ezek voltak a legmeghittebb perceik a nyaralás alatt.

Egy reggel az újságban felfedezte a szűkszavú közleményt, mely szerint az Államvédelmi Hatóság Rajk Lászlót népellenes bűntett, hűtlenség és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének gyanúja miatt őrizetbe vette; védencem olyannyira megdöbbent, hogy egy padon ülve legalább tízszer elolvasta a hírt, de semmivel sem lett okosabb: Rajk László a kommunisták egyik legismertebb vezetője volt, a Magyar Dolgozók Pártja vezető szerveinek – a Politikai Irodának és a titkárságnak – tagja, belügy-, majd külügyminiszter, aki még a május 1-i felvonuláson is ott állt az ország legfőbb vezetői között a dísztribünön, vidáman integetve a százezres tömegnek. Sári ugyanúgy megdöbbent, mint ifjabb Szabados György; Katinka asszony, meghallván a hírt, sírva fakadt (nem tudni, miért, hiszen igazán nem szívelte a kommunistákat), s szótlanul bement a házba. Védencem egész nap alig váltott szót a feleségével; az egyetlen témáról, amiről beszélni szerettek volna – a közismert és a kommunisták által nagyra becsült vezető letartóztatásáról –, nem tudtak beszélni; olyannyira nem értették, mi történt, s hogyan válhatott ez a köztiszteletnek örvendő és általuk személy szerint is csodált ember (jó néhány beszédét hallották különböző gyűléseken) árulóvá, a nép ellenségévé. Ifjabb Szabados György még aznap este elhatározta, hogy azonnal hazautaznak; képtelen volt Balatonszéplakon maradni, úgy érezte, megbolondul, ha nem kap újabb híreket, s nem beszélhet valakivel erről az ügyről. Édesanyja reggel a két gyerekkel kikísérte őket az állomásra, figyelmeztette Sárit, most ne törődjék mással, mint a kicsivel, akinek minden izgalom megárthat, s amikor a vonat elindult, ismét sírva fakadt. Védencem, aki a lehúzott ablakból visszanézett rájuk, először vette észre, hogy édesanyja már öregasszony; utánaszámolt, s rájött, hogy abban az évben lesz ötvenéves.

Petrik Sándorral védencem csak egyszer találkozott, mióta a főszerkesztőt áthelyezték a miniszterelnökségre; Petrik nem sokkal ezután behívatta ifjabb Szabados Györgyöt az Országházba, leültette az őserdőként burjánzó filodendron alá, amit magával vitt új munkahelyére, Sáriról kérdezte, nagyon fáradtnak látszott, az ólomkristály hamutartók tele voltak csikkekkel; arra kérte védencemet, ugyanúgy dolgozzanak a szerkesztőségben, mint addig, Berkes Imre rendes elvtárs, mondta, s hozzátette, majd csak kibírja ő is ebben a kriptában (akkora szobája volt, mint a fél szerkesztőség, két emelet magas, a falakat berakásos faburkolat fedte, az íróasztalokon kínos rend, a padlón hatalmas perzsaszőnyeg). Amikor védencem – Széplakról megérkezvén – rövid habozás után felhívta, Petrik Sándor arra kérte, tizenegyre menjen a lakására, előbb képtelen végezni, de csak éjfél előtt érkezett meg; Kátya az egész idő alatt nem emelte fel a szemét a kötésről, a sarokban gubbasztott, ő is Sáriról kérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, még akkor sem élénkült fel, amikor védencem az iskoláról próbálta kérdezgetni (Kátya az egyházi iskolák államosításakor a Szent Ágota leánygimnázium igazgatója lett: az iskolát akkor Vörösmarty Mihályról, a múlt század jeles magyar költőjéről nevezték el); elmentek mind, mondta az apácákról, pedig taníthattak volna, ha leteszik az esküt, és milyen jó tanárok voltak. Petrik ledobta az aktatáskáját egy székre, teát kért, a homlokán elmélyültek a ráncok, egyébként nyugodtnak látszott, leült ifjabb Szabados Györggyel szemben, elnyomta a cigarettáját, s egy másikra gyújtott.

– Na, kezdjed – mondta, s fáradtan rákönyökölt az asztalra.

Védencem hallgatott, mert nem volt mit kérdeznie; az aznapi újság részletesen közölte Rajk László bűnlajstromát: már a harmincas években rendőrségi besúgó volt, kommunisták tucatjait juttatta rendőrkézre, a felszabadulás után az amerikai titkosszolgálat ügynöke lett, lepaktálva Titóval és a többi áruló jugoszláv vezetővel (a jugoszláv kommunistákat egy éve megbélyegezték és kizárták a nemzetközi kommunista mozgalomból), összeesküvést szervezett a magyar köztársaság ellen, s tervet dolgozott ki, hogy meggyilkolja Rákosi Mátyás elvtársat és a többi kommunista vezetőt. – Igaz – mondta Petrik Sándor. – Nemcsak tanúk és bizonyítékok vannak: ő is bevallotta.

Összegyűrte az üres cigarettásdobozt, s az asztalra dobta; végigtapogatta a zsebeit, lesöpört az egyik székről egy halom újságot, s onnan vett elő egy újabb csomagot.

– Tizenkét éve ismerem – mondta, s a ráncai egyre mélyebbek lettek. Hetekig lakott vele egy szobában, folytatta, és soha a legkisebb gyanú sem merült fel benne.

– Ilyen állat vagyok – mondta csendesen, de a keze ökölbe szorult. – Ilyen ostoba barom.

Kátya rászólt, ne eméssze magát, azzal semmit sem segít; Petrik Sándor bólintott, fáradtan megdörzsölte a homlokát: tulajdonképpen mindenkit felelősségre kellene vonni, mondta, aki annyira vak volt, hogy egy árulót szolgált, de most nem ez a legfontosabb.

– Egyszer majd le kell ülnünk, hogy szembenézzünk magunkkal. De nem most; erre most nincs idő.

Ha akit a legjobbnak tartottak, áruló volt, tette hozzá, mindenre fel kell készülnünk, a legrosszabbra is.

– Most már vérre megy. Az imperialisták megszervezték maguknak Jugoszláviát, beépültek a pártba: ezek mindenre képesek. És ha háború lesz, vagy ők pusztulnak el, vagy mi. És nem szabad, hogy mi pusztuljunk el.

Az emberek elpusztulhatnak, mondta, ő is, mások is, sokan is, ez lényegében semmit sem jelent, jönnek majd helyettük mások; de ha a rend, amit kínkeservesen a világra hoztak, elpusztul, az évszázadokkal vetné vissza a történelmet.

– A történelem – mondta Petrik Sándor – nem az ember sorsa: az emberek sorsa. Tudod, hány ezer embert akasztanának fel ebben az országban, ha mi elbukunk? És hány ezret Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában? És hány milliót a Szovjetunióban?

– Érted már – kérdezte védencemet –, mi most a legfontosabb? Harcolni, minden erővel. És győzni, mert most nem lehet mást. Aztán majd töprenghetünk, ki a felelős és miért. És aztán felelősségre vonhatjuk önmagunkat is.

Miénk lesz a győzelem! Miénk lesz a győzelem! – harsogta az a sok tízezernyi fiatal is, aki a föld minden tájáról sereglett össze védencem szülővárosában a Világifjúsági Találkozóra; ifjabb Szabados György Káldor Béla mellett állt a tribünön (Káldor a találkozó egyik szervezője volt, amit karszalagja s piros csíkkal áthúzott igazolványa is tanúsított, ami mindenhová bebocsátást biztosított számára), nézte a népviseletbe öltözött fiúk és lányok áradatát, az egymásba karoló négereket és indonéziaiakat, a jelmondatos táblákat: béke, szabadság, győzelem, szocializmus, a reflektorfényben táncoló, száz nyelven éneklő fiatalok önfeledt, mámoros tömegét, a jelvényeket és kendőket cserélő fiatalokat, s úgy érezte, ha semmi másért, ezért az egyetlen napért érdemes volt megszületnie és élnie.

– Ezt az erőt – mondta Káldor Béla, és átkarolta védencem vállát –, ezt az erőt nem győzheti le soha senki. Ifjabb Szabados György – mint már annyiszor – most is egyetértett barátjával, s nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: a jövő ezeké a fiataloké. Méghozzá minden bizonnyal egy szebb és boldogabb jövő. A büszkeséget, hogy ezen boldogabb jövendő bekövetkeztében neki is van némi része, még önmagának sem merte megfogalmazni.

Védencem ekkor pontosan huszonkét éves volt; súlyosan tévedne, aki gyerekesnek tűnő lelkesedését pusztán életkorának tulajdonítaná.

Ifjabb Szabados Györgyöt 1949. december 16-án, hajnali három órakor tartóztatta le az Államvédelmi Hatóság. Hogy hová vitték, nem tudta, mert a gépkocsi ablakai le voltak függönyözve. A számára ismeretlen épületben egy pincehelyiségbe vezették, ahol feljegyezték a személyi adatait, aztán meztelenre kellett vetkőznie, a ruháját gondosan átkutatták, elvették a nyakkendőjét, óráját, levéltárcáját, pénzét, cipőfűzőjét, övét, töltőtollát, mindezekről leltárt készítettek, majd egy ablaktalan szobába vezették, ahol egy kék parolis államvédelmi hadnagy ült, aki felszólította, írja le az életrajzát.

– De minél részletesebben – mondta a hadnagy, papírt és tollat adott védencemnek, aztán magára hagyta a szobában.

Ifjabb Szabados György nyolc oldalt írt, majd sokáig várakozott (hogy meddig, nem tudta, mert nem volt órája), amíg a hadnagy visszajött, elolvasta, amit védencem írt, aztán nyugodt mozdulattal kettétépte a papírlapokat, s a szemétkosárba dobta.

– Figyelmeztettem, hogy részletesen írja le az életét – mondta a hadnagy, s hozzátette, hogy jó lenne, ha védencem kissé megerőltetné a memóriáját, majd ismét magára hagyta őt, de az ajtóból még visszafordult:

– Van valami a maga életében, ami érdekel bennünket.

– Micsoda? – kérdezte ifjabb Szabados György, amire a hadnagy azt mondta, hogy gondolkodjék, és becsukta maga mögött az ajtót.

Védencem némi töprengés után rájött, hogy csak sógorával való kapcsolata érdekelheti az Államvédelmi Hatóságot; ezúttal tizenkét oldalt írt, részletezve mindent, amit Kovách Gézáról tudott. A hadnagy ezúttal egy őrnaggyal jött vissza, gondosan elolvasták, amit írt, majd a hadnagy összegyűrte a lapokat, és bedobta a papírkosárba.

– Maga kommunista? – kérdezte az őrnagy.

– Az vagyok – felelte a védencem.

– Akkor mit hazudik összevissza a Hatóságnak? A hadnagy elvtárs megmondta, hogy bennünket érdekel valami. Mért nem arról ír?

Védencem igyekezett elmondani, hogy fogalma sincs, mi érdekli az Államvédelmi Hatóságot, és ha közölnék vele, ő készséggel elmondana mindent, amit tud, de a mondat feléig sem jutott, mert az őrnagy leintette.

– Ha nem tudja, gondolkodjék.

Védencem irtózatosan fáradt volt – feltételezte, hogy már délelőtt lehet, esetleg dél is –, legszívesebben ráborult volna az íróasztalra, hogy legalább néhány percet pihenjen, de inkább háromszor is átgondolta a sógorával való minden találkozását, aprólékosan leírta egyetlen hosszabb beszélgetésüket – amiről korábban már esett szó –, igyekezett felidézni magában, ki mindenkit említett Duci, aki meglátogatta őket a lakásukon (a hadnagy közben rányitott, de amikor látta, hogy védencem még ír, szótlanul becsukta az ajtót), még arra is megpróbált visszaemlékezni, kik tartoztak Kovách Géza társaságához, amikor Széplakon megismerkedtek. Arról, hogy a nővére Mindszenty József hercegprímás fényképét őrzi odahaza, nem írt; úgy gondolta, az ilyen gyerekes dolgok nem érdekelhetik az Államvédelmi Hatóságot.

– Nem jó vége lesz ennek, Szabados – mondta az őrnagy, miután ezt az írást is a papírkosárba dobta. – Én megpróbáltam segíteni magán, de ha maga nem hajlandó nekünk segíteni, akkor semmit sem tehetek.

Védencemet végigkísérték egy hosszú folyosón, felmentek két emeletet, ismét egy folyosó következett, azon balra fordultak, amikor füttyszó hallatszott; az államvédelmis katona, aki kísérte, ráförmedt, hogy forduljon a falnak, s ne merészeljen hátranézni; ifjabb Szabados György így csak annyit tudott, hogy valakik elmentek a háta mögött, de nem láthatta őket. A zárkában ruhástól végigdőlt a priccsen, magára húzta a takarót, s azonnal elaludt; arra ébredt, hogy rázzák a vállát, nem tudta, mennyit alhatott, de feltételezte, hogy csak perceket, mintha ólomból lett volna az egész teste, úgy vonszolta magát a hosszú folyosón, azt sem tudta, hol van, ezúttal egy másik szobába vezették, ennek ablaka is volt, de olyan gondosan elfüggönyözve, hogy nem tudhatta, világos van-e kint vagy sötét. Az őrnagy egy íróasztal mögött ült, előtte három papírcsomó, azokat tanulmányozta sokáig, amíg védencem előtte állt; a fal mellett két ingujjra vetkőzött fiatalember ült, a szobában fojtó meleg volt.

– Ilyenek maguk mind – mondta az őrnagy. – Hazudnak szakadatlanul, és azt képzelik, hogy a Hatóság hülye.

Védencem meg akart szólalni, de az őrnagy – Garai Imrének hívták, s teherautó-sofőr volt, mielőtt az Államvédelemhez került – nem hagyta szóhoz jutni: az előtte levő papírokból (melyekről védencem nem kis meglepetésére kiderült, hogy azok a saját, szeme láttára összetépett írásainak másolatai) felolvasta, hogy Szabados György első vallomása szerint 1946 októberében ismerkedett meg Petrik Sándorral, a harmadik vallomásában viszont már azt állítja, hogy erre a találkozóra 1946 novemberében került sor. Most mi az igazság, kérdezte az őrnagy, akinek az egyenruhája olyan frissen vasalt volt, hogy védencem – noha nem látta önmagát – koszosnak érezte magát előtte.

Ifjabb Szabados György azt felelte, hogy nem emlékszik már pontosan, s nem érti, miért fontos ez; az őrnagy kelletlenül elhúzta a száját, s közölte: hogy mi fontos és mi nem, azt az Államvédelmi Hatóság tudja, arra pedig megvannak a megfelelő módszereik, hogy bárki emlékezőtehetségét felfrissítsék. Védencem voltaképp ekkor fogta föl, hogy őt itt nem kérdezgetik, hanem kihallgatják; arcán megrándult egy izom, ami nem kerülte el a mereven figyelő őrnagy tekintetét.

– Mindenre válaszolok, amit az őrnagy elvtárs tudni akar – mondta védencem akaratlanul is megkeményedő hangon, de ekkor akkora ütést kapott a tarkójára, hogy ráesett az íróasztalra.

– Hagyd – mondta az őrnagy a gumibotos fiatalembernek, majd fölvilágosította a szédelegve feltápászkodó Szabados Györgyöt, hogy az Államvédelmi Hatóság tagjait egyetlen piszkos fasiszta sem nevezheti elvtársnak; neki – mármint védencemnek – csak egyetlen lehetősége van: töredelmesen valljon be mindent, különben aligha kerüli el az akasztófát, nem is beszélve arról, ami addig vár rá, amíg átadják az ítéletvégrehajtó közegnek.

A kérdések – mert az őrnagy ettől kezdve már csak kérdezett – védencem legnagyobb meglepetésére nem a sógorára, hanem kizárólag Petrik Sándorra vonatkoztak: mikor, hol, miért, kinek a társaságában találkoztak, miről beszéltek, volt-e köztük nézeteltérés, ha igen, miben, ha nem, miért; ifjabb Szabados György legjobb tudása szerint válaszolt az egyre gyorsabb ütemű kérdésekre, s csodálkozott, hogy a szavait nem írja senki; úgy gondolta, a kihallgatásról jegyzőkönyvet vezetnek.

Ennyi egyelőre elég, mondta váratlanul az őrnagy (a hangsúly félreérthetetlenül azon volt, hogy egyelőre), majd ráparancsolt védencemre, írja le mindazt, amit addig elmondott, s kiment a szobából. Szabados György leült az asztalhoz, s kezébe akarta venni a tollat, de az egyik fiatalember a gallérjánál fogva fölemelte a székről – védencem még hallotta, ahogy elreped a kabátvarrása –, a másik egy gyors ütéssel gyomorszájon vágta, amitől összecsuklott és hányni kezdett. Hogy aztán meddig verték, nem tudta – közben nem hangzott el egyetlen szó sem; a két fiatalember összeszokott párosként dolgozott –; akkor tért újra eszméletre, amikor ráöntöttek egy vödör vizet.

– Még mindig nem írtad le, amit az őrnagy elvtárs parancsolt – mondta valaki, akit nem látott pontosan, mert mind a két szeme bedagadt; fölrántották a földről, s a székre lökték, ahol víztől csepegő ruhában, dagadt ujjakkal írta le, hogyan ismerkedett meg Petrik Sándorral, mikor és hányszor találkoztak, miről beszéltek. A zárkában a foglár – aki ugyancsak az államvédelmisek kék parolis egyenruháját viselte – közölte vele, ha takarodó előtt megpróbál lefeküdni, azért kurtavas jár (Szabados György nem tudta, hogy ez mit jelent, de feltételezte, hogy semmi jót); erre, még ha lett is volna kedve, ideje sem volt, mert igen hamar jöttek érte, s ismét az őrnagy elé vezették, aki azóta mintha megfürdött, megborotválkozott s tiszta inget váltott volna (ami nem volt valószínű, de védencem nem tudott szabadulni ettől a képzetétől), s ismét ifjabb Szabados György írásos vallomását lapozgatta.

– No, látja – mondta az őrnagy, amikor végzett a gyűrött papírlapok tanulmányozásával. – Úgy látszik, tud maga értelmes is lenni. Akkor elkezdhetjük.

Mikor szervezte őt be Petrik Sándor, kiket ismer az összeesküvők közül, hogyan juttatták ki az államtitkokat az országból, kiket akartak meggyilkolni, hol terveztek szabotázsakciókat, kik szerepeltek az általuk összeállított kormánylistán, milyen külföldi kémszervezetekkel voltak kapcsolatban, mennyi pénzt sikkasztottak el az összeesküvés céljaira, honnan akartak fegyvereket szerezni; a kérdések rövidek és gyorsak voltak, s minden tagadó válaszra csattant a gumibot – a verő legények most már négyen voltak, sorban ültek a fal mellett álló székeken –; a vallatás során Petrik Sándor neve vésődött be legmélyebben ifjabb Szabados György tudatába, minden kérdés rá vonatkozott, valld már be, te állat, sziszegték a gumibotok, csak nem fogsz miatta megdögleni; hogy hányszor ájult el és hányszor vitték föl a zárkájába, azt védencem nem tudta, ezek a napok összemosódtak benne, álom és ébrenlét, nappal és éjszaka, az őrnagy mindig ugyanolyan jól vasalt egyenruhát viselt, védencem meg volt győződve (ki tudja, miért), hogy naponta nyolc órát alszik s minden nap kétszer borotválkozik, míg egyszer csak vége lett ezeknek a kérdéseknek, most már arról kellett vallania, hogyan hozta össze Petrik Sándort Kovách Gézával, miért kérte meg őt erre Petrik, miről tárgyaltak, rendben van, hogy őt nem avatták be a részletekbe, de a lényegről tudnia kell, elébe tették sógora kézírásos vallomását, hogy Petrik Sándor segítségével került a demokratikus hadseregbe, az ő utasításait követte mind végig, s Petrik és befolyásos cinkosai (kik azok, süvített a kérdés és a gumibot) mentették meg a halálos ítélettől, amit pedig teljes mértékben megérdemelt, mivel elárulta az országot, melynek szülöttje és polgára, valljon Petrik Sándor áruló tevékenységéről, ha nem ezt, akkor mást, amit tud, sivították a gumibotok, és megint összefolyt a nappal és az éjszaka, ébrenlét és ájulat, csak puffadt, gennyesedő teste lett érzékenyebb, s az ütések lágyabbak, finomabbak (ami természetesen képtelenség volt, de védencem így érzékelte).

Aztán ennek is vége lett.

Védencem nem tudhatta, miért maradt abba egyik napról a másikra a módszeres veréssel párosuló vallatás (nem is érzékelte azonnal, hogy abbamaradt); Petrik Sándort, akit két nappal ifjabb Szabados György után tartóztattak le, egy nyilvános per fővádlottjává szemelték ki – ebben a perben kellett volna védencemnek bűntársként szerepelnie –, de valamiért megváltoztatták a tervet, s így ifjabb Szabados György személye érdektelen lett az Államvédelmi Hatóság számára (Petrik Sándort később halálra ítélték, de az ítéletet nem hajtották végre). Még azzal sem törődtek, lefekszik-e nappal a priccsre (igaz, néhány hétig csak úgy tudott lábra állni, ha a falnak támaszkodott); egész nap azt csinált a magánzárkában, amit akart, vagyis feküdt a priccsen, s a repedezett mennyezetre meredt, reggel-délben-este odavánszorgott az ajtóhoz a silány ennivalóért, amit egyre mohóbban falt fel (eleinte szilárd étel nem ment le a torkán, csak a levest tudta lenyelni), ha kellett, odatámolygott a cellában levő vízöblítéses klozetthoz, de több mint egy hétig csak vizelni tudott, széklete nem volt; amíg vallatták, mindennap megvizsgálta az orvos, és adott valami injekciót – szíverősítőt, de ezt védencem nem tudta –, de mióta abbamaradtak a kihallgatások, senki nem nyitotta rá az ajtót, csak a foglár, amikor belökte az ennivalót.

Ifjabb Szabados Györgynek nemcsak arról nem volt fogalma, hány nap telt el a letartóztatása óta, de eleinte arról sem, éjszaka van vagy nappal, a reggelit nem tudta megkülönböztetni a vacsorától, a sűrű dróthálóval fedett ablak a zárkában ugyanúgy feketére volt festve, mint a vallatószobában. Sokszor azt sem tudta, mikor alszik, és mikor van ébren, nem tudta, hogy olykor hangosan beszél, kíntól gyulladt agyveleje gondolatfoszlányait hebegi el a falnak, s volt, hogy nem találta a lábát, amikor cipőt kellett húznia, a combjától tapogatódzott végig a lábfejéig.

Minek: ez volt a legfontosabb szó, amire ebből az időszakból később visszaemlékezett; ha úgyis meg kell döglenie, akkor minek, és ha azzal mentheti meg a bőrét, hogy másokat juttat akasztófára, akkor minek éljen. Minek?

Később, de már jóval később, amikor törött bordái összeforrtak, testén fölszívódtak a vérömlenyek, három ujjáról leesett a föltépett köröm, valami olyasmit mondott önmagának, hogy egyszer úgyis kiderül az igazság, és akkor mindenki felelős lesz a történelem ítélőszéke előtt (pontosan így fogalmazott a zárka négy falának magányában a történelem ítélőszéke előtt), aki a maga hazugságával hozzájárult ehhez a gaztetthez.

Ekkoriban egyre az foglalkoztatta, miféle tévedés áldozata lett; bármennyit töprengett, csak arra tudott következtetni, hogy Petrik Sándor körül támadt valami félreértés, viszont Petrik ártatlanságáról éppúgy meg volt győződve, mint a magáéról (a sógora vallomása nem befolyásolta a véleményét; az ő helyzetében nem kellett különleges képzelőerő ahhoz, hogyan lehet valakit hamis vallomásra bírni).

Azért óhatatlanul fölmerült benne, hátha Petrik Sándor mégiscsak áruló; emlékezett, Petrik maga mondta, megesküdött volna, hogy Rajk László a legbecsületesebb kommunista, és mégis, mi minden bizonyosodott be róla, ezt védencem a saját szájából hallhatta, mivel egy napig részt vehetett Rajk László és bűntársai nyilvános tárgyalásán (ez nagy megtiszteltetés volt akkoriban); ifjabb Szabados György a saját szemével látta azt az embert, akiért még nem is olyan rég rajongott, ahogy sápadtan, de nyugodtan, részletesen és szakszerű pontossággal tesz vallomást olyan bűnökről, melyeket alighanem egy tömeggyilkos is szégyellt volna bevallani (Rajk Lászlót és néhány társát – mint ez némelyek számára tudott – fölakasztották).

De nem, jutott el újra meg újra a végkövetkeztetésig: Petrik Sándor tévedhetett Rajkot illetően, de az nem lehet, hogy ő tévesen ítéli meg Petriket; ha van ember, akiért tűzbe tenné a kezét, akiért az életét is odaadná (nem tudta, milyen közel volt ehhez), az Petrik Sándor.

Később – ekkor már az édesanyja is alig ismert volna rá, szakálla nőtt, a teste felpuffadt és tésztás lett: ha az ujját benyomta a húsába, a lyuk sokáig ott maradt, a tekintete zavaros volt, mintha még a szeme színe is megváltozott volna – arra a következtetésre jutott, hogy ha egy szervezet legfőbb vezetői között árulók akadnak, lehetetlen gátat vetni az indokolatlan gyanúnak és gyanakvásnak, mi több, súlyos hiba is lenne: inkább hurcoljanak meg száz ártatlant, mint hogy egy bűnöst elszalasszanak (mondanom sem kell, hogy a kettő közötti összefüggés egyáltalán nem magától értetődő). Ez a nem éppen támadhatatlan felismerés védencemet mindenesetre némiképp megnyugtatta.

A borbély volt az első ember, akit ifjabb Szabados György a fogláron kívül hosszú idők óta látott; miután lenyírta a haját és a szakállát s megborotválta, védencemet a már ismert folyosókon Garai Imre őrnagy elé vezették. Az őrnagy valamiért most magasabbnak tűnt, mint amikor utoljára látta (bár az is lehet, hogy lefogyott); vaskos köteg iratot tanulmányozott, s hosszú ideig mintha észre sem vette volna, hogy rajta kívül más is van a szobában. Végül becsukta az irattartót, s végigmérte védencemet.

– A maga vallomása alapján – mondta az őrnagy – a szüleit és a nővérét ötévi börtönre ítélhetjük.

Mivel ifjabb Szabados György hallgatott, az őrnagy folytatta: ő nem akar rosszat védencemnek (esetleges meggondolatlan kijelentéseit is hajlandó figyelmen kívül hagyni), ifjabb Szabados György írja alá az előtte fekvő jegyzőkönyvet, s ezzel az ügy véglegesen befejeződik.

A jegyzőkönyvet, melyben védencem bevallotta, hogy egy idegen ország hírszerző szolgálata számára készített jelentéseket, de ezeket az Államvédelmi Hatóság ébersége folytán nem tudta átadni megbízóinak, ifjabb Szabados György gondosan elolvasta, s mivel talált benne egy olyan mondatot, mely szerint bűncselekményét tettestársak nélkül követte el, az őrnagytól kapott tollal aláírta (amely aláírásért élete végéig lelkiismeret-furdalása volt).

A katonai bíróság zárt tárgyaláson hűtlenség vétkében – ez a kémkedés jogi elnevezése – bűnösnek találta ifjabb Szabados Györgyöt, s figyelembe véve töredelmes vallomását, őszinte megbánását, valamint büntetlen előéletét, tizenkét évi börtönre ítélte; tanúk megidézésétől és bizonyítékok megvizsgálásától (tekintettel arra, hogy a vádlott mindent bevallott) a bíróság eltekintett. A hadbírák kérdéseire védencem csaknem kizárólag igennel és nemmel felelt; beismerte bűnösségét, és tagadta, hogy bűntársai lennének. Úgy látszik, ekkor nem gondolt arra, hogy egykoron a történelem ítélőszéke előtt – az ő szavait használom – mindenki felelősségre vonatik.

A hadbírósági tárgyalás után védencemet a váci börtönbe vitték, s egy kétszemélyes zárkában helyezték el, ahol rajta kívül még hárman raboskodtak: Mihala Ferenc volt nyilaskeresztes körzetvezető-helyettes, Gróh Elemér volt gyalogsági tábornok és Jankó Szilveszter ferences rendi szerzetes. Mihala Ferenc életfogytiglant kapott, mert társaival együtt csillagos házakat fosztott ki, s agyonlőtt több tucat zsidót (a gyilkosságokban való személyes részvételét nem sikerült egyértelműen rábizonyítani); Gróh Elemért ugyancsak életfogytiglanra ítélték, mert nemcsak eltűrte, hogy a hadosztályához beosztott munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedjenek, hanem erre kifejezett parancsot adott; Jankó Szilveszter tizévi börtönt kapott, mert 1948-ban hat főből álló illegális ifjúsági szervezetet hozott létre.

Védencem eleinte nehezen szokta meg, hogy egy pillanatig sincs csend a zárkában; Gróh általában a két világháborúban szerzett frontélményeiről mesélt, Jankó (aki filozofikus alkat volt) Isten létének tudományos bizonyítékait magyarázta, Mihalának pedig a nőkről és a disznókról voltak kimeríthetetlen történetei (a körzetvezető-helyettes ugyanis eredetileg hentes volt: saját elbeszélése szerint az egész Erzsébetvárosban senki sem tudott olyan véres és májas hurkát csinálni, mint ő, bár elismerte hogy a kolbászát némelyek túl csípősnek ítélték, de hiába, ez volt az ő specialitása). Rabtársai némileg csodálkoztak, hogy védencem személyében egy kommunista került a zárkájukba – bár arról már értesültek a házimunkások útján, akik az ételt osztották és a küblit ürítették ki (ebben a zárkában nem volt W. C. ), hogy kommunisták és szociáldemokraták is vannak a börtönben, ők azonban nem találkoztak még eggyel sem –, eleinte feszélyezte is őket védencem jelenléte, de csakhamar megszokták, különösen mivel ifjabb Szabados György csendes és szolgálatkész embernek bizonyult: ha a tábornokot kínozta a reumája, kérés nélkül fölmosta helyette a zárkát, s önként ajánlotta fel, hogy mint a legfiatalabb, a kübli melletti szalmazsákon alszik (ami egyébként nem esett nehezére, mert a kihallgatások óta – alighanem mert összetörték az orrát – elvesztette a szaglását). Hevesebb vitára csak egyetlen esetben került közöttük sor, 1950 karácsony estéjén, amikor a rabok a páter vezetésével térden állva elmondták a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, és suttogva, nehogy kihallatsszék a zárkából, elénekelték a Mennyből az angyal lejött hozzátok kezdetű karácsonyi éneket; védencem nem térdelt le, nem imádkozott és nem énekelt, Sárira gondolt, s a kislányára, aki háromhónapos volt, amikor őt letartóztatták. Mihala Ferenc a közös éneklés után kiköpött a zárka cementpadlójára, s közölte, az ilyen rohadt zsidóbérencek miatt szenvednek valamennyien, mert ezek még Istent sem félik; védencem nem felelt, amitől az egykori körzetvezető-helyettes még jobban dühbe jött, és kijelentette, minden kommunistát fel kellene akasztani, mint azt a büdös főnöküket, azt a Rajk Lászlót.

– Rajk nem volt kommunista – mondta védencem csendesen. – Ugyanolyan fasiszta volt, mint maga. Mihala Ferenc előbb rábámult védencemre, aztán elröhögte magát; csak nem képzeli, kérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, hogy Rajk bármit is elkövetett abból, amivel vádolták. Szabados György erre azt felelte, a saját fülével hallotta Rajk László beismerő vallomását, mire az egykori hentesmester és körzetvezetőhelyettes még jobban röhögött, és azt mondta, ő meg azt hallotta a saját fülével, hogy a farkas megette Piroskát, a vadász fölvágta a farkas hasát, és Piroska olyan vidáman pattant ki belőle, mintha mi sem történt volna. Mégpedig az édesanyjától hallotta ezt, aki egyrészt igazmondó asszony volt, másrészt – hála a magasságos úristennek! – sosem volt dolga az államvédelmisekkel.

– Tudja, mi történt, kolléga? – folytatta Mihala Ferenc. – Pofon egyszerű. Két bandavezér összeveszett a zsákmányon, s az egyik lepuffantotta a másikat.

Védencem ekkor – amit még soha életében nem tett – visszakézből szájon vágta a hentesmesterből lett körzetvezető-helyettest, olyan erővel, hogy annak eleredt az orra vére. Mihala Ferenc ordítani kezdett, az őr bejött, s ifjabb Szabados György (aki vallomása szerint minden különösebb ok nélkül ütötte meg rabtársát) két hét sötétzárkát kapott; Gróh Elemér, Mihala Ferenc és Jankó Szilveszter egyértelműen megerősítette védencem vallomását.

Fegyelmi büntetése letöltése után ifjabb Szabados György egy másik kétszemélyes zárkába került, ahol vele együtt hat rab tartózkodott, úgyhogy aludni csak nagyon nehezen tudtak, olyan szorosan voltak; ekkoriban reggelente már sétálni is vitték őket, s a téglalap alakú börtönudvaron, a parancsszóra lépést tartva kocogó rabok gyűrűjében védencem több kommunistát fölismert, akivel azelőtt találkozott. Két évig a börtön asztalosüzemében dolgozott, majd zacskót ragasztott, aztán – ki tudja, miért – egy időre ismét magánzárkába került, nem dolgozhatott, nem vitték sétára, viszont hetente kapott egy könyvet olvasni.

– Mindenkinek megvan a saját elmélete – mondta egyik zárkatársa, Dobsi Ferenc, akit megyei párttitkárként tartóztattak le, és így is volt: ahány kommunista rabbal védencem találkozott, valamennyinek volt egy teóriája, miért került ő ártatlanul börtönbe, amikor az országban az elvtársai vannak hatalmon; még olyan is akadt, aki szentül hitte, hogy az amerikaiak megszállták Magyarországot, s valamennyi kommunista vezető börtönbe került. – Csak az a kérdés, mi az igazság?

Ifjabb Szabados György, aki egyre gyakrabban gondolt arra, hogy mindkét kezével beletúr Sári selymes hajába s arcát is beletemeti, ekkor Mikszáth Kálmán (múlt századbeli jeles magyar író) Beszterce ostroma című regényét olvasta, gondosan elidőzve minden soron, napról napra beosztva a lapokat, nehogy túl gyorsan végezzen a könyvvel, olykor fölemelte fejét a könyvből, és sokáig nézte a zárka meszelt, meglehetősen piszkos falát, amit az őrök minden héten alaposan megvizsgáltak, nehogy valamelyik rab írásos üzenetet karcoljon a vakolatba.

Nem tudom, mondta magának védencem; s többször megismételte: nem tudom.

Úgy érezte, nagyon fáradt és nagyon öreg, holott huszonhat éves volt, a homloka ugyan barázdás, de a teste izmos, az arca kemény, s ha takarodókor magára húzta a pokrócot, egyhuzamban, álomtalanul aludta végig az éjszakát.

Védencemet legjobban a szakadatlan éhség kínozta (különösen a magánzárkában, ahol semmi sem volt, ami elterelje erről a figyelmét), nem is annyira az élelem hiánya, mint a koszt egyhangúsága miatt: a rabok leggyakoribb álmai közt a habos torta és a kacsasült szerepelt. Csomagot természetesen nem kaphattak otthonról, mint ahogy levelet sem írhattak, és látogatót sem fogadhattak; a rabok ugyanúgy nem tudtak semmit hozzátartozóikról, mint azok róluk.

Sári heteken át lesütött szemmel ment be a gyárba; állandóan úgy érezte, mindenki őt figyeli, s a leselkedő tekintetekből kajánságot és félelmet vélt kiolvasni. Még aznap reggel, amikor védencemet elvitték, elment a kerületi rendőrkapitányságra, de ott az Államvédelmi Hatósághoz utasították, mondván, hogy az ügy nem az ő hatáskörükbe tartozik. Az Államvédelmi Hatóság épületébe (ide délután, a munkája végeztével ment el) be sem eresztették; a kapuban álló géppisztolyos őr közölte vele, írjon kérvényt a Belügyminisztériumba. Sári otthonról többször is megpróbálta fölhívni Petrik Sándort (akkor már volt telefonjuk), de a készülék állandóan foglaltat jelzett; megszoptatta a gyereket, majd anyósa erélyes tiltakozása ellenére még aznap este kiment Rákosszentmihályra. Csapó István a kurva anyját szidta a pribékeknek, akik ilyesmit művelnek, amiért összeszólalkozott legidősebb fiával: Csapó Sándor kijelentette, egy kommunista nem beszélhet így a nép rendőrségéről, különösen az Államvédelmi Hatóságról, amely a néphatalom legfontosabb őre. Csapó István erre a kommunistákat is elküldte a kurva anyjukba (ő maga is párttag volt), amit Sándor kikért magának a párt és a munkásosztály nevében, de megígérte nővérének, beszél egy barátjával, akit néhány hónapja helyeztek át a Hajógyárból az Államvédelmi Hatósághoz, s tudomása szerint főhadnagyi rangja van. Sári megírta a kérvényt a Belügyminisztériumba (sosem kapott rá választ); Sándor két nap múlva üzent Imre öccsükkel, hogy a barátja semmit sem tud az ügyről, és azt mondja, Sári ne érdeklődjék sehol, és ne tegyen semmit, amíg nem kap hivatalos értesítést. Ifjabb Szabados Györgyné újra meg újra megpróbálta fölhívni Petrik Sándort, de a készülék állandóan foglaltat jelzett: úgy látszik, elromlott a telefonjuk. Végül az iskolában hívta fel Kátyát (elkéredzkedett a gyárból, s egy utcai fülkéből telefonált); amikor megkérdezte, mikor beszélhetne a férjével, nagyon sürgős ügyben, Kátya közölte, hogy Petrik Sándort letartóztatták. Sári rémületében a mondat közepén letette a kagylót, de harmadnap este elment Petrikék lakására, sokáig sírt Kátya vállán, aki görcsösen magához ölelte, s végül ő is elsírta magát, majd azt mondta, ki fog derülni az igazság; ő maga Rákosi elvtársnak írt (aki akkor a párt főtitkára s az ország miniszterelnök-helyettese volt, s személyesen is ismerte Petrik Sándort); Sári vigyázzon magára és a gyerekre, s amint megtudnak valamit – ami nyilvánvalóan csak napok kérdése –, azonnal keressék meg egymást.

Ifjabb Szabados Györgynét két héttel a férje letartóztatása után hívatta Janek Gábor vállalatvezető; barátságos volt, mint mindig, s kertelés nélkül a tárgyra tért: tudomására jutott, hogy Szabados Györgyöt letartóztatták, de ő személy szerint meg van győződve arról, hogy Sári – bármit tett is a férje – tisztességes és becsületes kommunista, tehát csak annyit akar mondani, végezze úgy a munkáját, mint addig, s őrá mindig számíthat. Sári sírva fakadt, s ettől kezdve szemébe mert nézni a munkatársainak; még abban is reménykedett, hogy a férje egy szép napon betoppan, mintha mi sem történt volna. Körülbelül három hónap múlva – Sári ekkor már nem remélte, hogy a férje egyszer csak hazatér; itt is, ott is suttogták, hogy egyik napról a másikra tűnnek el emberek (elsősorban kommunisták), valami nagy nemzetközi összeesküvésről is beszéltek, bár Sári nem tudta elképzelni, mi köze lehet ehhez ifjabb Szabados Györgynek – Janek Gábor ismét hívatta; ezúttal egy fiatalember ült a szobájában, aki Barát Istvánként mutatkozott be, s közölte, hogy a kerületi pártbizottságról jött. Janek vállalatvezető konyakot töltött mindhármuknak, koccintottak, majd Barát István elmondotta, a pártbizottságnak tudomása van arról, milyen nehéz helyzetbe került Szabados elvtársnő, valamint természetesen azt is tudják, hogy egyszerű munkáscsaládból származik, a káderlapja kifogástalan, mind a vállalatvezető, mind a helyi pártszervezet a legjobb véleménnyel van róla; őt azért küldték, hogy a párt nevében szólítsa fel az elvtársnőt, adja be férje ellen a válókeresetet, mivel egy tisztességes munkásasszony és becsületes kommunista nem viselheti egy áruló nevét. Sári annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott; Janek Gábor ismét töltött a konyakból, s amikor megitták, ifjabb Szabados Györgyné azt mondta, ő voltaképp azt se tudja, miért tartóztatták le a férjét, mire Barát István közbeszólt, hogy az Államvédelmi Hatóság nem szokott ártatlan embereket letartóztatni. Akkor legalább azt mondják meg, hol van és mit követett el, mondta Sári, és sírva fakadt; Janek Gábor megveregette a vállát, s valami olyasmit mondott, hogy egy kommunistának mindig igaz embernek kell lennie (nem lehetett pontosan tudni, hogy ez mire vonatkozott), Barát István pedig kijelentette, ezt követeli Szabados elvtársnőtől a párt, majd Janek vállalatvezető javasolta, adjanak Sárinak gondolkodási időt, amivel Barát István először nem értett egyet, de aztán mégis beleegyezett.

Miután Barát István elment, a vállalatvezető beleerőltetett még egy pohár konyakot a még mindig síró ifjabb Szabados Györgynébe.

– Ide figyeljen, Sári – mondta Janek Gábor (ekkor szólította először keresztnevén a főkönyvelőjét) –, én ugyanúgy nem értek egy csomó dolgot, mint maga; tanulatlan proli vagyok, a franc se tudja, hogy lett belőlem vállalatvezető. De azt azért megtanultam, hogy szél ellen nem érdemes pisálni.

– Csak ha muszáj, bassza meg az isten – tette hozzá, s felhajtott még egy pohár konyakot.

Ifjabb Szabados Györgyné munka után hazament, hogy megszoptassa a gyereket, majd (anyósának nem említve a történteket) kiutazott Rákosszentmihályra. Csapó István első indulatában földhöz vágott egy tányért, amikor leánya elmesélte nekik a délelőtti beszélgetést, aztán azt mondta, a Központi Ellenőrző Bizottsághoz kell fordulni, majd legyintett, s kijelentette, hogy hülyeség az egész: olyan mindegy, hogy a lányát Szabados Györgynének vagy Csapó Sárinak hívják, attól nem lesz más ember, ha meg más ember lesz, akkor úgyis le van szarva. Csapó Sándor osztotta édesapjuk véleményét, mármint azt illetően, hogy Sári váljon el a férjétől; a párt, mondta, tudja, mit akar. Csapó Istvánné nem szólt semmit, csak sírt.

Sári még aznap éjjel bekopogott a szülői hálószobába; sosem látta még együtt ágyban az apósát és az anyósát: most valahogy nagyon öregeknek és szerencsétleneknek tűntek. Bejelentette, hogy elválik a fiuktól, s megkérdezte, hajlandók-e továbbra is otthont adni nekik, mivel ő mindezek ellenére is ifjabb Szabados Györgynének tekinti magát, és szeretné, ha a kislánya abban a szobában nőne föl, ahol az édesapja. Katinka asszony sírva fakadt (mire Sári is sírni kezdett; amúgy is vörös volt a szeme, mert a HÉV-en is végig sírt hazafelé), s azt mondta, a legfontosabb, hogy bajuk ne essék, se Sárinak, se a kislánynak; idősebb Szabados György azonban egyszer csak kikászálódott az ágyból, bokáig érő hálóingében az ajtóhoz csoszogott, kitárta, s rikácsolva rákiabált a menyére: – Mars ki, maga céda perszóna! – (addig mindig tegezte Sárit). Erre Katinka asszony nyomban felhagyott a sírással, ugyancsak kiszállt az ágyból – szintén hosszú flanelt hálóingben –, vén hülyének nevezte a férjét, aki azt se tudja, mit beszél; kijelentette, amíg ő él, az unokája mindig otthon lesz ebben a lakásban: akinek pedig annyi esze sincs, hogy a család biztonsága forog kockán – mert mi lesz, ha holnap őket is kirúgják a fiuk miatt az állásukból –, az fogja be a száját, mire idősebb Szabados György azt mondta, hogy őt nem lehet csak úgy ukmukfukk kirakni az utcára, mivel tisztességesen, mi több, kiválóan végzi a munkáját, amit a nemrég kapott dicsérő oklevél is tanúsít, de Katinka asszony leintette, hogy ne szóljon bele olyasmibe, amiről fogalma sincs, jobbról-balról megcsókolta Sárit, és aludni küldte, mondván, hogy reggel korán kell kelniük.

Sári másnap este Kátyát is felkereste; ha őt kérdezi, mondta Kátya, csak azt mondhatja, hogy ne tegye: ez azt jelentené, hogy elhiszi a férje bűnösségét; ilyet ő – sem mint feleség, sem mint ember, sem mint kommunista – nem tehet (igaz, őt nem is szólították föl erre).

– De bármit teszel – tette hozzá –, én nem ítéllek el. Most ne egymásról mondjunk ítéletet.

Sári ezek után évekig nem találkozott Kátyával; másnap reggel bejelentette Janek Gábornak, hogy beadja a válókeresetet a férje ellen, amit a vállalatvezető nyomban megtelefonált a kerületi pártbizottságnak. A válást két héten belül kimondták; Janek Gábort három hónap múlva főosztályvezetőnek nevezték ki a minisztériumba, utóda egy abban az évben végzett fiatal mérnök lett; Sárit néhány nap múlva hívatták a személyzeti osztályra, ahol közölték, hogy rendezetlen családi viszonyaira való tekintettel alkalmatlan vezető beosztásra, de tekintettel arra, hogy szigorúan elhatárolta magát férje bűneitől, valamint mert kis gyermeke van, nem bocsátják el, hanem visszahelyezik régi beosztásába, a könyvelési osztályra.

Csöpi dühöngött, és azt mondta, ez disznóság; követelte, hogy Sári fellebbezzen, amiről azonban ifjabb Szabados Györgyné hallani sem akart; bármennyire rossz volt az első hetekben kollégái kaján megjegyzéseit hallgatni, melyeknek lényege az volt, hogy úgy kell annak, aki felkapaszkodott az uborkafára (Sári nemegyszer szaladt ki sírni a mosdóba), a könyvelésben voltaképp hamar visszafogadták maguk közé, rövidesen érezte, hogy a legtöbben sajnálják, ő pedig megkönnyebbült, hogy megszabadult a számára nyomasztó felelősségtől. Csöpi – aki ekkor negyedéves medika volt, kitűnő tanuló s az évfolyam DISZ-titkára (1950 júniusában a különböző ifjúsági szervezeteket Dolgozó Ifjúsági Szövetség néven egyesítették, ezzel is hangsúlyozva, hogy az ország ifjúsága egységes) – nemsokára írásbeli felszólítást kapott, hogy jelenjen meg az egyetemi DISZ fegyelmi bizottsága előtt. A fegyelmi bizottság elnöke közölte, hogy mivel Szabados Anna az önéletrajzában csalárdul eltitkolta bátyja államellenes tevékenységét, leváltják titkári funkciójából, s kizárják a Dolgozó Ifjúság Szövetsége tagjainak sorából. Csöpi ingerültségében először csak dadogott, aztán kijelentette, bizonyos abban, hogy a bátyja ártatlan, s csak valami fatális tévedés miatt tartóztatták le, ami rövidesen úgyis kiderül: egyébként sem lehet valakit bűnösnek nyilvánítani, amíg a bíróság jogerősen el nem ítéli, ami legjobb tudomása szerint nem történt meg; az pedig nem igaz, hogy az önéletrajzában bármit is eltitkolt volna, mivel az önéletrajzot még ifjabb Szabados György letartóztatása előtt írta, s azóta nem kellett újabb önéletrajzot beadnia (védencem szülőhazájában ebben az időben az önéletrajzírás felette elszaporodott). A fegyelmi bizottság nem fogadta el az érveit, s Szabados Annát leváltotta titkári tisztségéből, és kizárta a DISZ-ből; Csöpi egész délután a rakparton ült, a Dunát nézte, dühödten elzavart egy fiatalembert, aki szóba akart elegyedni vele, majd felhívta Káldor Bélát. Káldor ekkor már a pártközpontban dolgozott (egyetemi tanulmányait levelező szakon végezte): meglehetősen rég nem találkoztak, de a hangjából Csöpi úgy érezte, örül, hogy felhívta. A Csöpi eszpresszóban találkoztak (Káldor ajánlatára, amin Csöpi elmosolyodott, pedig igazán rossz hangulata volt); Csöpi rumot rendelt, Káldor Béla egy üveg Bambi elnevezésű üdítő italt – amit állítólag kátrányból készítettek-, a sarokban ősz hajú, csokornyakkendős zongorista játszott; Káldor meg is mondta örül, hogy láthatja Csöpit.

– Még mindig gondolok rád – mondta kissé elérzékenyülve. – Látod, milyen hülye vagyok?

Ezúttal rendesen volt öltözve, s az inge is tiszta volt, de valamiért legalább harmincévesnek látszott; amikor Csöpi elmondta, mi történt, higgadtan feltett néhány kérdést, azt is megkérdezte, ki az egyetem DISZ-titkára – sajnos, nem ismeri, mondta, pedig akkor talán tehetne valamit –, majd őszintén megmondta, nem ígérhet semmit, de igyekszik valakit találni, aki közben tud járni az ügyben. Csöpi ekkor ráförmedt: ő nem protekciót kér, hanem az igazát követeli, kikéri magának, hogy vele kivételezzenek, azokat kell kirúgni, akik ilyen aljas disznóságra képesek.

– Nézd – mondta Káldor Béla nyugodtan (Csöpi közben még egy rumot rendelt magának, pedig ritkán ivott) –, neked formálisan biztos igazad van, csakhogy ezzel nem megyünk semmire.

Azok után, folytatta, hogy a bátyja is meg a sógora is börtönben vannak, mindketten államellenes összeesküvésért, voltaképp csoda, hogy nem zárták ki a pártból is, aminek pedig sokkal súlyosabb következményei lennének.

Két nap múlva Csöpit hívatták a tanulmányi osztályra, s a titkárnő átadta neki az oktatásügyi minisztérium végzését, mely szerint Szabados Annát az ország összes egyeteméről azonnali hatállyal kitiltják; indokolás: politikai megbízhatatlanság. Ezután a pártirodára kellett mennie (a tanulmányi osztály titkárnője adta át az üzenetet), ahol közölték vele, hogy kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából; a fegyelmi bizottság összehívását és a fegyelmi tárgyalás lefolytatását nem tartották indokoltnak és szükségesnek (noha ez ellentmondott a párt érvényben levő szervezeti szabályzatának).

Csöpi fellebbezett a DISZ Központi Vezetőségéhez, az oktatásügyi miniszterhez, az MDP Központi Ellenőrző Bizottságához; mindhárom helyről érkezett válasz (hónapok múlva): az első fokú döntést indokoltnak és megalapozottnak tartják, Szabados Anna fellebbezését elutasítják. Csöpi akkor már ápolónőként dolgozott a Károly-kórházban, ahol megismerkedett doktor Faragó Imrével, aki csaknem húsz évvel volt idősebb nála: negyvenéves kora ellenére már nemzetközileg ismert sebész s rendkívül vonzó és elegáns férfi. 1951-ben házasságot kötöttek – ez volt a sebészorvos harmadik házassága-, s Csöpi elköltözött a Damjanich utcából Faragó doktor négyszobás, szabadság-hegyi villalakásába, ahol rajtuk kívül a férje édesanyja élt: a lakás hat méter hosszú erkélyéről gyönyörű kilátás nyílt az egész városra, látni lehetett a kígyózó Dunát, a Bazilika kupoláját, az OTI-palota tornyát.  

Védencemet 1954 márciusában bocsátották szabadon a váci fegyházból. Az asztalosműhelyből – akkoriban ismét ott dolgozott – kísérték fel a fegyházirodába, ahol vadonatúj öltönyt, fehérneműt, kalapot, cipőt, nyakkendőt kapott (az öltöny túlságosan bő volt), aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy senkinek sem beszélhet arról, ami a letartóztatása óta történt vele, egy zacskóból kiborították eléje az értéktárgyait, melyeket őrizetbe vételekor elvettek tőle, a jegygyűrűjét, levéltárcáját, töltőtollát, óráját (az óra nem járt), elismervény ellenében kapott kétszáz forint előleget s egy igazolást, hogy a fogságban végzett munkájáért járó munkadíjat – levonva belőle a rabtartási költségeket – bérszámfejtés után postán megküldik a lakására, valamint egy elbocsátó igazolást, amely egyben arra is szolgált, hogy ingyen utazhassék haza a lakóhelyére.

Az utcán addig ment lehajtott fejjel, amíg eltűnt előle a börtön szürke négyszöge (a kalapot a kezében vitte; soha életében nem hordott se sapkát, se kalapot); egyszerre olyan fáradtnak érezte magát, hogy keresett egy padot, amire leülhet, alighanem fázott is (nagy kabátot nem kapott, és a Duna felől éles szél fújt), de azt nem érezte, annyira hozzászokott a börtönben a fázáshoz. Rászeretett volna gyújtani, de nem volt cigarettája; bement egy trafikba, és egy doboz Munkást kért – ezt a cigarettát kapták a rabok, naponta tíz darabot, de csak az utóbbi hónapokban, mióta az őrök is érezhetően emberségesebben bántak velük, s a fenyítések is egyre ritkábbak lettek –, valamint egy skatulya gyufát.

– Mennyibe kerül ez? – kérdezte a trafikostól; az öregember pokrócba burkolódzva ült a pult mögött. – Politikai? – kérdezte a trafikos (vagyis azután érdeklődött, hogy védencem politikai fogoly volt-e). Ifjabb Szabados György bólintott.

– Ne sértsen meg, elvtárs – mondta a trafikos vékony hangon. – Tizenkilencben vöröskatona voltam.

A pályaudvaron megvárta, amíg senki sincs a pénztárnál, akkor ment oda, s egy fapados jegyet kért Budapestre (védencem hazájában eltörölték a vasúti kocsik nemzetközileg használatos első és másodosztályú elnevezését, s helyettük a demokratikusabban hangzó párnás és fapados kategóriát vezették be).

– Hisz van igazolványa – mondta a pénztáros, miután végigmérte védencemet. – Az nem jó magának? Ifjabb Szabados György arca egyszerre megkeményedett.

– Nem – mondta. – Kérek egy fapados jegyet Budapestre.

Védencem hazaérkezése után három napig ki sem mozdult a Damjanich utcai lakásból, az ágyból is ritkán kelt fel, jobbára csak akkor, amikor evett valamit – elsősorban befőttet, sorra bontva fel a kamrában az édesanyja által eltett cseresznyés, őszibarackos, meggyes üvegeket –; a délelőttök voltak a legjobbak, amikor senki sem volt otthon, hallgathatta a csendet, nézhette a kopott falakat (a lakást több mint tíz éve nem festették ki, először a háború, aztán a nehéz évek miatt), a gyerekkorából ismert bútorokat, olykor kiment az ebédlőbe, leült a foszladozó huzatú karosszékbe, a megkopott huzatú állólámpa alá, idegenkedett attól, hogy az utcára menjen, emberek közé, minden zavarta, a beszéd különösen nehezére esett, nem volt mit mondania, magának sem, nemhogy másoknak. Amikor Duci két gyereke hazajött az iskolából – Géza nyolcéves volt, Gyuri hét –, már rosszabb volt, nem azért, mert áthallatszott a szomszédból a ricsajozásuk – szakadatlanul veszekedtek valamin –; attól tartott, hogy benyitnak (noha nagyanyjuk ezt szigorúan megtiltotta, és édesanyjuk is nyomatékosan a lelkükre kötötte), és akkor miről beszél velük, próbálgatta magában a mondatokat, de mind hamisan csengett. A legrosszabb az volt, amikor az édesanyja is hazaérkezett, azonnal megterítette az asztalt az ebédlőben, fölmelegítette az ételt, amit hajnalban főzött, mielőtt tanítani ment, ott ült mellette, amíg evett (Katinka asszony az iskolában ebédelt), le nem vette róla a szemét, s védencem nem tudott mit mondani neki, édesanyja ősz haját, ráncos arcát látta, amíg kanalazta a levest, Katinka asszony szerette volna elmondani a fiának, hogy mindig várta, nagyon várta, éjjelente felriadt, mert azt álmodta, hogy csöngetnek, és hazajött a fia, elmondani, hogy milyen nehéz volt az életük, a fizetés nagyon kevés, és még abból is békekölcsönt kellett jegyezni (a kötelező államkölcsönjegyzés védencem hazájában akkoriban az adóztatás meglehetősen sajátos formája volt), jegyre adtak mindent, s mindenből keveset, de megbéklyózva fia hallgatásától, csak azt kérdezte, ízlik-e az étel, kér-e még, mit főzzön másnap; védencem, amint befejezte az evést, gyorsan megköszönte az ebédet, bocsánatot kért, de fáradt, alszik egy kicsit, menekült vissza a szobájába, az ágyba, a magányba, de nem aludt, hallotta, hogy édesanyja újra meg újra csendre inti a zajongó gyerekeket („Gyuri bácsi alszik!”), nem aludt éjjel sem, csak néhány órát, mozdulatlanul feküdt a félhomályban (a szakadozott vászonrolókon át beszűrődött az utcai lámpák fénye), hallgatta Sári csendes szuszogását, érezte meleg karját, amit nem takart a hálóing, olykor heves vágya támadt, hogy magához ölelje, hogy érezze az egész testét, beletemesse arcát a hajába, beszéljen neki, reggelig, elmondjon mindent, amit magának sem tudott megfogalmazni, de nem mozdult, tudta, hogy az asszonynak hajnalban kell kelnie – amikor Sári óvatosan kibújt az ágyból, nehogy megzavarja az álmát, akkor is úgy tett, mintha aludna –, nézte a félhomályt, nyitott szemmel, hallgatta az asszony lélegzetét, az egyetlent, ami nem zavarta a csendet, nem tudta, mi történt vele, nem tudta, mi vár rá, és nem is érdekelte. Délután már jobb volt, akkor az egész család ott nyüzsgött a lakásban, nem kellett attól tartania, hogy egyedül marad valamelyikükkel, különösen a kislányával, aki lopva, bizalmatlanul méregette az idegen férfit, hasztalan mondogatta neki Sári, hogy ez az ő drága édesapja, neki sosem volt édesapja, ahogy Gézának és Gyurinak sem, és ez az ember még a szobájából is kitúrta (a gyerek ágyát átvitték a nagyszülők hálójába, Ági toporzékolt, és azt kiabálta az anyjának, hogy nem szereti, a nagyanyja a kezére vert, mire behúzódott a cselédszobába bőgni); ifjabb Szabados György is csak lopva nézegette a lányát, nem tudta, kire hasonlít, hasztalan bizonygatta Katinka asszony újra meg újra, hogy szakasztott az apja (ami nem volt igaz, mert ha valakire, leginkább Csöpire hasonlított a lány), tudta, hogy ez az ő lánya, és mégsem érezte, nem érzett semmit, még a vágyat se, hogy megismerje ezt a kis, idegen lényt, a saját gyerekét.

Csöpi még aznap este beviharzott – védencem délután érkezett haza Vácról –, mindkét kezében ajándékokkal, a gyerekeknek, Ducinak, Sárinak, a szüleinek; védencemnek egy bolyhos, puha, kockás sálat hozott (voltaképp Faragó doktornak vette karácsonyra, de a férje sosem hordta), sírt és nevetett, csókolgatta a bátyját, az ölébe ült, az arcát simogatta, elmesélte, hogy Faragó doktor egy sebészkongresszuson van Varsóban, a múlt héten egy miniszter feleségét operálta, a méhét kellett kivenni, nehéz és hosszú műtét volt, de ragyogóan sikerült, a pácienst azóta mintha kicserélték volna, meghámozott egy narancsot – az üzletekben évek óta nem árultak déligyümölcsöt, de Faragó doktornak nem egy olyan betege volt, aki bármihez hozzá tudott jutni a vezetők számára fenntartott külön üzletekből –, gerezdenként beletömte a bátyja szájába, hívta védencemet, lakjon nála néhány napig, úgyis halálra unja magát abban a nagy lakásban azzal a vén döggel (mármint az anyósával), de elkapta Sári szemrehányó pillantását, s gyorsan azt mondta, talán inkább máskor, a férjeura úgyis minden hónapban elutazik valamilyen kongresszusra, védencem pedig egyelőre biztos örül, hogy otthon lehet. Ifjabb Szabados György észlelte – nem lehetett nem észrevenni –, hogy a húga milyen elegáns a család többi, szegényesen öltözött tagjához képest; valami jó szagú, fanyarkás kölnit használt, az ujján platinagyűrűt viselt, egész vékony karikát, meglehetősen nagy briliánssal, jegygyűrűt viszont nem hordott; aztán egyszerre azt vette észre, hogy ő is simogatja Csöpi haját.

Az ötödik napon este ifjabb Szabados György felöltözött, és azt mondta Sárinak, elmegy Kátyához; Sári szerette volna megkérni, vigye magával (bár évek óta nem találkozott Petrik Sándornéval, s némileg tartott is ettől a találkozástól), de aztán mégsem szólt. Védencem a villamoson behúzódott a peron sarkába, s a várost nézte; az utcákon sok ember volt, meglepte, milyen sok, az is, hogy milyen világosak az üzletek kirakatai, milyen hangosan beszélnek az emberek, autókat látott és autóbuszokat, és ezen is csodálkozott. Amikor becsöngetett Petrik Sándorék lakásába, az ajtót egy komoly arcú, szemüveges kislány nyitotta ki; védencem megkérdezte, otthon van-e az édesanyja, mire a kislány azt mondta, tessék bejönni; ifjabb Szabados György kopogott a szobába vezető üvegajtón, Kátya a sarokban ült és olvasott, ő is szemüveget viselt, csak nézte védencemet, mint aki nem jól lát, aztán csorogni kezdtek a könnyei, a könyv kicsúszott a kezéből, védencemre borult, és zokogott, zokogott, csillapíthatatlanul – három éve nem sírt már, egyetlenegyszer sem –, az öklével verte védencem hátát, ahogy átölelte, valamit kiabált, aminek nem volt semmi értelme, de ifjabb Szabados György tudta, hogy Petrik Sándort hívja; a komoly arcú kislány döbbenten állt az ajtóban.

Kátya később megmutatta Petrik levelezőlapját – a kislány közben teát főzött nekik –, az egyetlen lapot, amit négy év óta kapott, egy hónappal ezelőtt érkezett, a postabélyegző szerint Budapestről, néhány szó volt csak, jól van, vigyázzanak magukra, öleli és csókolja őket. Ifjabb Szabados György semmit sem hallott a börtönben Petrik Sándorról, egyetlen rabtársa sem tudott róla; úgy hírlett, a jelentősebb vezetőket valahol külön őrzik.

– Te semmit sem változtál – mondta Kátya, s a két tenyere közé fogta védencem arcát (addig sosem tegezte, később sem, csak azon az estén, észre sem véve, hogy ifjabb Szabados György változatlanul magázza őt). Védencem azt akarta mondani, hogy Kátya sem – noha az asszony láthatóan őszült, s a homlokán mélyek voltak a ráncok –, de Kátya leintette, és azt mondta, ez is elmúlt (nem lehetett pontosan tudni, mire érti), majd megkérdezte, nagyon rosszul bántak-e velük, amire Szabados György azt felelte, hogy nem, tulajdonképpen el lehetett viselni.

– Visszajönnek – mondta Kátya, s megint sírni kezdett, hangtalanul, csak a válla rázkódott. – Mind visszajönnek.

– Akik élnek – mondta Szabados György, mire Kátya ismét kiabálni kezdett, hogy mindenki visszajön, mindenki, zokogta, akiket megöltek, azok is vissza jönnek.

– Sárira ne haragudj – mondta Kátya, amikor védencem elbúcsúzott. – Nekünk is nehéz volt.

Védencem azt mondta, hogy ez természetes, mint ahogy valóban nem haragudott Sárira; az asszony mindjárt az első éjjel, hozzábújva az ágyban, elmondta, hogy elvált tőle, sírt, és kérte, házasodjanak össze újra, mindjárt, már másnap. Nem fontos, mondta ifjabb Szabados György, Sári selymes haját simogatva, ráérnek erről beszélni; Sári könyörgött, legalább bocsásson meg neki, de védencem fáradtan megvonta a vállát: nincs mit megbocsátania, Sári nem tett semmi rosszat, és ezt valóban így gondolta, pontosabban egyáltalán nem érdekelte, mit tett Sári, amíg ő nem volt vele.

Kátya meglátogatása után védencem felkereste azoknak a rabtársainak a hozzátartozóit, akiknek tudta a címét; bár senki sem sejtette, hogy szabadul, s így üzenni sem tudtak vele, jó néhány egykori zárkatársának ismerte az életét: elég hosszú volt az idő, hogy mindent megtudjanak egymásról; a politika és az evés mellett a család volt a rabok leggyakoribb beszédtémája. Így hát amikor benyitott Kenyeresék szobakonyhás lakásába, úgy érezte, mintha hazaérkezne: pontosan tudta, hol áll a fehér konyhakredenc (üveges felső részében a piros és kék pettyes bögrék s a vastag falú, kétdecis poharak: Kenyeres Bálint ezekből itta reggel a tejet és este a három fröccsét), a virágmintás viaszosvászonnal letakart asztal és a két hokedli, mindkettő fiókos (az egyikben a cipőtisztításhoz szükséges kefék, rongyok, lapos cipőpasztás dobozok – Kenyeres Bálint sosem lépett ki piszkos cipővel a lakásból –, a másikban egy csomó nélkülözhetetlen limlom: szögek, dugók, villanydrót, spárga, használt csomagolópapír), a szobában a sötétre fényezett kettős ágy, sárga ágytakaróval, kétajtós szekrény, hajlított lábú asztal csipketerítővel, két bordó huzatú szék (a garnitúra, emlegette Kenyeres Bálint), csaknem megkérdezte Kenyeresnét, hogy kerül a falra az a kép, az nem volt ott, aztán felismerte a fényképen Kenyeres Bálintot, nagyon fiatalon, nyilvánvalóan amatőr felvételből nagyították ki, az arcvonásai elmosódtak, csak bozontos szemöldöke volt összetéveszthetetlen. Kenyeresnét is ismerte; hatalmas, arányos testén, erős karján, sima arcán, valószínűtlenül porcelánkék szemén valóban nem látszott, hogy hatvanéves, noha szoros kontyba font dús haja egészen ősz volt. A mozdulatot is ismerte, ahogy Annus – Kenyeres Bálintné – megtörölte a kezét a falon lógó kék csíkos konyharuhával (éppen mosott egy nagy lavórban, amikor védencem beállított), ahogy levetette a kötényét és betessékelte a vendéget a szobába; Kenyeres Bálint géplakatos volt, 1910 óta szervezett munkás, 1913-tól szociáldemokrata párttag, a Horthy-rendszerben – vagyis a két világháború között – hatszor ült börtönben (egyet-kettőt még kibírok, mondogatta a váci fegyházban), a Vasas Szakszervezet egyik vezetője a felszabadulás előtt és után – ezt a fogalmat már elmagyaráztam –, 1945-ben néhány hónapig egy vidéki nagyvárosban rendőr-főkapitány, ezredesi rangban, a Szociáldemokrata Párt Ellenőrző Bizottságának tagja a két munkáspárt egyesüléséig, országgyűlési képviselő 1945-től a letartóztatásáig: a börtönben soha senki nem látta Kenyeres Bálintot idegesnek, fáradtnak, rosszkedvűnek, ingerültnek, türelmetlennek.

Ismerte védencem doktor Kisvárday Imre hatszobás belvárosi lakását is, ahol jogász rabtársán, a feleségén és három gyermekükön kívül doktor Kisvárday Ödön lakott – a rabtárs édesapja, nemzetközileg ismert jogtudós, aki a negyvenes években azzal keltett feltűnést, hogy több perben vállalta kommunista vádlottak védelmét (noha joggyakorlatot ritkán folytatott), s egy tekintélyes polgári napilapban cikksorozatot írt az állampolgárok teljes jogi egyenlőségének szükségességéről a civilizált államban –, valamint a professzor két húga: az egyik pártában maradt, és sógornője korai halála óta vezette a bátyja háztartását, a másik, aki apáca volt, a szerzetesrendek 1949-ben bekövetkezett feloszlása óta élt a testvérénél. Kisvárday doktor nehéz zárkatárs volt, olykor hetekig nem szólt egy szót sem, csak ült, és mereven nézte az ablakot, máskor minden apróság miatt kötözködött és dühbe jött, olykor még a csajkáját is földhöz vágta, úgy, hogy az étel szétfröcskölt a cellában (ami az egyik legsúlyosabb vétségnek számított), de jó napjaiban derűs volt, kedves és szolgálatkész, kifogyhatatlan történetekkel szórakoztatta zárkatársait, s egyetemi szintű előadásokat tartott, nemcsak a jogról, hanem a közgazdaságtanról és a filozófiáról; még egyetemista korában belekeveredett egy kommunista szervezkedésbe – csak az édesapja tekintélye és összeköttetései mentették meg a börtöntől –, attól kezdve látszólag nem politizált, csak néhány ember tudta, hogy a legszorosabb összeköttetésben van az illegális Kommunista Párt vezetőségével, ő szerzi számukra az életfontosságú hamis iratokat és igazolványokat; a felszabadulás után az ország gazdasági életének egyik irányítója lett, jelentős része volt az infláció megszüntetésében; vádirata szerint kilenc évig a Horthy-rendszer besúgója volt. Doktor Kisvárday Imre lakásába védencem nem jutott be, az ajtón más névtábla volt, a csöngetésre megjelenő asszony közölte, hogy Kisvárdayék már nem laknak itt (mint később Szabados György megtudta, az egész családot kitelepítették egy Debrecen melletti tanyára; doktor Kisvárday Ödön ott is halt meg, gyomorvérzésben).

Nem jutott be védencem Stróbl István lakásába sem, illetve csak az előszobába; Stróbl Istvánné – akit ugyancsak ismert – nyugodtan végighallgatta, hogy a férje jól van, s bizonyára hamarosan szabadul, ahogy védencem is kiszabadult, majd kijelentette, hogy Stróbl István (vasúti mérnök, mindig mosolygó és éhes, cigányképű férfi, néhány évvel idősebb ifjabb Szabados Györgynél) nem a férje, azt is szégyelli, hogy valaha az volt, ő örökre megtagadta, s bizonyos benne, hogy az élete végéig a börtönben fog rohadni a többi árulóval együtt, akik bemocskolták a párt és a szocializmus becsületét.

Özvegy Horgas Antalnénak a Gát utcában nem számolhatott be védencem a fia sorsáról; özvegy Horgas Antalné az előző évben meghalt.

– Hétfőn még nem volt semmi baja – mondta az öregasszony, aki ajtót nyitott (a hosszú, földszintes házban úgy sorakoztak egymás mellett a lakások, mint az ólak) –, kedden fájlalta a gyomrát, biztos elrontotta valamivel, mondta, szerdán már nagyon fájt neki, görcsölt, tudja, pénteken jött az orvos, hívta a mentőket mindjárt, föl is vágták szegényt, még aznap, ott halt meg az operációs asztalon, valami daganat volt a hasában, azt mondják, akkora, mint egy ember feje. Meg azt is mondják, hogy nem a daganat ölte meg, hanem a szíve nem bírta.

– Mikor elvitték szegényt – mondta a fekete kendős öregasszony az ismerős konyhában, ahol védencemet leültette –, csak szorította a kezem, ahogy mentem vele a hordágy mellett, és az Antinak üzent, hogy mindig őt várta.

Kitipegett az ajtó elé, s átkiabált a szomszédba:

– Maris, hallod, az Anti jól van!

Bejött egy mosolygós fiatalasszony, karján féléves forma kisgyerekkel, azt mondta, nagyon örül, hogy az Anti jól van, az öregasszony hozzátette, tudta ő mindig, hogy az Anti rendes fiú, nem csinálhatott az semmi rosszat, ha szegény anyja megélhette volna, hogy még egyszer átölelheti a fiát, talán örömében szakad meg a szíve. Horgas Antal nagyon szerette az édesanyját (tudod, pajtás – mondta egyszer ifjabb Szabados Györgynek –, az a szörnyű, hogy ha az embernek ilyen anyja van, ilyen feleséget is keres: ilyen meg nincs még egy az egész földkerekségen); vallatás közben eltörték a jobb karját, s a csont rosszul forrt össze. Most aztán megtanulhat bal kézzel lőni, mondogatta, mivel biztos volt benne, ha kiszabadul, ismét nyomozó lesz; a főváros ostroma alatt – tizenhét éves korában – két német páncélautót gyújtott fel benzines palackkal, tizennyolc évesen már rendőr hadnagy volt, s ismerte a fél alvilág, ő fogta el Hörcsög Bandit, a leghírhedtebb csempészbanda vezérét (csak arannyal és ékszerrel foglalkoztak), háromszor sebesült meg a bűnözőkkel vívott tűzharcban, nyomozó főhadnagy volt, amikor 1950-ben letartóztatták. Az öregasszony biztosította védencemet, amint az Anti hazajön, ő visszamegy a lányához – a mosolygós fiatalasszonyhoz –; csak azért költözött be szegény Horgas néni lakásába, mert az úgyis üres volt, náluk meg megjött a második gyerek (akit az anyja a karján tartott), és öten kicsit szűkösen voltak a szobakonyhában. A fiatalasszony egy tányér friss krumplis pogácsát hozott, s nem nyugodott, amíg védencem meg nem kóstolta (ízlett neki, úgyhogy kettőt is vett); kikísérték a kapuig, az öregasszony még az utcára is utánaszólt, ha találkozik Antival, mondja meg, várják szeretettel, az egész ház, legfeljebb a Sumóék nem, mert azokat csak az ital érdekli, nem törődnek senki emberfiával, jó is lenne, ha az Anti végre rendet teremtene, mert ha Sumóék berúgnak, fölvernek mindenkit a ricsajozásukkal, azonkívül azt is mondja meg Antinak, hogy nem hiányzik a lakásból egy gombostű sem, megőrzött ő mindent, becsülettel.

Rákosszentmihályon szinte üresnek tűnt a ház: Csapó Sándort vidékre helyezték üzemegység-vezetőnek, Csapó Imre megnősült, és új lakásba költözött, Csapó Miklós tisztiiskolás volt, csak a két kicsi – a tizenhat éves Jancsi és a tizennégy éves Feri – maradt otthon; a kaszinóba csak hébe-hóba tévedt be egy-egy ismerős, az is inkább, hogy megtudakolja, jól vannak-e a háziak, s közölje, hogy ők is jól vannak. Csapó István külsőleg semmit sem változott, még tömött bajusza sem őszült (védencem ekkor eszmélt rá, mennyire megőszült a saját édesapja, s nemcsak meggörnyedt, hanem csoszogva, nehezen jár), csak hallgatagabb lett, s a tekintete csendesebb; másfél éve dolgozott egy intarziás sublóton – a bútor cseresznyéből készült, a berakások körtefából –, maga rajzolta a mintákat, szemüveggel az orrán, mélyen a papír fölé hajolva.

– Mi, hál’ istennek, megvagyunk – mondta Csapó Istvánné –, az egész család. – Megmutatta Imre esküvői fényképét s egy másik képet: Miklós, katonaruhában; Csapó István rámordult, hogy vigye a fényképet a gyalupadról, leveri az intarziákat. Védencemnek meg azt mondta (de csak akkor, amikor Sári és az édesanyja bementek a konyhába):

– Hát nem így gondoltuk, fiam.

Ifjabb Szabados György nem válaszolt, még csak nem is bólintott; ő sem így gondolta, de hogy hogyan, és hogy miért nem lett úgy, azt nem tudta, hasztalan gyötörte az agyát álmatlan éjszakákon, Sári szuszogását hallgatva; jó lett volna beszélni Petrikkel, de Petrik Sándorról azóta sem érkezett hír, mással meg nem tudott erről beszélni, Sárival sem, senkivel; olykor azt gondolta, sosem fogja megtudni, mi történt és miért történt.

1954 májusában összehívták a Magyar Dolgozók Pártja legfelsőbb választott szervét, a pártkongreszszust; védencem többször is elolvasta az újságban a beszámolókat és a fölszólalásokat. Az országban mindenütt beszélték, hogy az új miniszterelnök (Nagy Imrének hívták) könnyíteni akar a parasztok helyzetén, fölemeli a fizetéseket, leszállítja az árakat, szabadon bocsátja a foglyokat, az internáltakat, a kitelepítetteket – védencem hazájában akkoriban többféle módon lehetett törvényen kívül kerülni –; s azt is mondogatták, hogy mindezt azért, mert a Szovjetunióban, mióta Sztálin meghalt – ez 1953-ban történt: a temetésén tucatnyi embert taposott agyon a több százezres tömeg, a rendőrség és a katonaság képtelen volt rendet teremteni, mindenki látni akarta a legendás vezér fölravatalozott holttestét –, hasonló szelek fújdogáltak.

Ifjabb Szabados György értesítést kapott – nem a postás hozta, hanem egy küldönc; a kézbesítőkönyvben aláírásával kellett igazolnia a küldemény átvételét –, hogy másnap reggel kilenckor jelenjen meg a pártközpont IV. emelet 402-es szobájában. A kapuban álló géppisztolyos őrnek megmutatta a levelet, mire a katona az eligazítóba küldte, ahol belépőcédulát állítottak ki a számára, az őr ezt gondosan elolvasta, majd tisztelgett, és azt mondta, felmehet az elvtárs. Védencem bekopogott a 402-es szobába, ahol egy titkárnő fogadta, aki elolvasta a belépőcédulát, bevitte a szomszéd szobába, majd visszajött, és azt mondta, bemehet az elvtárs. Szabados Györgyöt aznap már másodszor szólították elvtársnak – méghozzá a pártközpontban –, amihez nem volt hozzászokva; a börtönben ez a megszólítás szigorúan tilos volt, még a rabok között is. A szobában, ahová védencem belépett, az íróasztal mögött Káldor Béla ült; alaposan meghízott, enyhén kopaszodott, s szemüvegének lencséje egészen domború volt.

Káldor Béla fölállt, hátratolta a székét, odament védencemhez, aki az ajtóban állt, kezet nyújtott neki, s azt mondta: szervusz, Gyuri.

Az üdvözlésen érezni lehetett, hogy Káldor Béla sokáig töprengett, mi legyen az első mondat, amivel megszólítja védencemet; aztán karon fogta ifjabb Szabados Györgyöt, a sarokban levő ülőgarnitúrához vezette, hellyel és cigarettával kínálta, tüzet adott neki, majd azt mondta, a múltról most ne beszéljenek, inkább arról, ami előttük áll. Ifjabb Szabados György hallgatott; kétségtelenül zavarban volt, s nem értette, miért hívatták. Káldor Béla Sáriról kérdezte, a gyerekről, Csöpiről, a szüleiről, az apósáékról, láthatólag mindent tudott a Szabados családról, de azért csak kérdezgetett, aztán letette az öngyújtót, amivel addig szórakozottan játszogatott.

– Nézd, Gyuri – mondta –, felejtsük el, ami veled történt. Ezt kéri tőled a párt.

Hozzátette, hogy természetesen személy szerint ő is ezt kéri, majd be sem várva védencem válaszát, kifejtette, a vezető elvtársaknak is tudomására jutott, milyen bűnöket követett el Péter Gábor és bandája – Péter Gábor altábornagyot, az Államvédelmi Hatóság vezetőjét időközben letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték, de erről védencem nem tudott – becsületes kommunisták ellen (ő, mondotta Káldor Béla, védencemet természetesen ezek közé sorolja), és Rákosi elvtárssal az élen mindent meg fognak tenni, hogy ezeket a hibákat jóvátegyék, mert nem tűrhetik, hogy a párt soraiba befurakodott árulók beszennyezzék a párt becsületét.

– Ugye, érted, Gyuri – mondta Káldor Béla –, hogy miről van szó.

Védencem nem értette, s ezt meg is mondta; ekkor szólalt meg először, mióta belépett a szobába. Káldor Béla hangja kissé vékonyabb lett, amikor kijelentette: csak nem képzeli (mármint ifjabb Szabados György), hogy akár Rákosi elvtárs, akár a párt többi vezetője, vagy személyesen ő (vagyis Káldor Béla), tudtak volna arról, hogy tisztességes kommunistákat tartóztattak le hamis vádak alapján; mindezért egyedül Péter Gábor a felelős, aki ideig-óráig félre tudta vezetni a pártot, sőt még Rákosi elvtársat is.

– Erről ennyit, ez tény, kár róla többet beszélni mondta – Káldor Béla. Azt azért nem hallgathatja el (elvégre elvtársak vagyunk, jelentette ki, legyünk egymáshoz őszinték), hogy védencem nagyot hibázott, amikor a nyomozati eljárás folyamán olyan bűnöket vallott be, amiket nem követett el, mi több, hamis vallomását a bíróság előtt is fenntartotta. Ha ő is és mások is bátran a szemébe merték volna mondani annak a pribéknek (mármint Péter Gábornak) az igazságot, nem vezethették volna félre a pártot.

Mindazonáltal most nem arról van szó, miben hibázott védencem, folytatta Káldor, felejtsék el, ami történt, s kezdjenek mindent elölről, tiszta lappal. Megkérdezte, milyen ifjabb Szabados György egészségi állapota (köszöni, jó, mondta védencem), nem akar-e néhány hónapot szanatóriumban tölteni (köszöni, nem); hát akkor, mondta Káldor Béla, elérkeztek a lényeghez, s felteszi a kérdést: hogyan képzeli el ifjabb Szabados György a jövőjét.

Védencem azt mondta, fogalma sincs, de szeretne dolgozni, nem akar a felesége nyakán élni, aki voltaképp nem is a felesége – ez csak formaság, lényegtelen, azonnal elintézhető, vetette közbe Káldor Béla, s hozzátette, anyagi ügyekkel most ne foglalkozzanak, mert azokat a párt természetesen rendezi –; mint Káldor is jól tudja, mondta, tanult szakmája nincs, soha nem csinált mást, mint újságíróskodott.

Ez most valószínűleg még nem aktuális, mondta Káldor Béla, talán majd egyszer, természetesen, erre is sor kerülhet, mindenesetre gondoskodni fog arról – természetesen nem ő, hanem a párt –, hogy védencem neki megfelelő s őt megillető állást kapjon.

– Gyuri – mondta Káldor, s a hangja most volt először olyan, amilyennek védencem valamikor megismerte –, ugye, hiszel nekem?

Az egyes szám első személyre s az ismert hangra ifjabb Szabados György felkapta a fejét; most ki tudta mondani azt, amit az első pillanattól kezdve kérdezni akart, mióta az őr elvtársnak szólította.

– És a többiekkel mi lesz?

Látván, hogy Káldor Béla nem érti, megismételte azt kérdezi, mi lesz azokkal, akik éppolyan ártatlanok, mint ő (Petrik Sándorra gondolt, Kenyeres Bálintra, Ungvári Imrére, egy megyei párttitkárra, akinek minden fogát kiverték, s alig lehetett érteni, mit beszél, Horgas Tónira, Czakó Ferenc egykori főosztályvezetőre, Stróbl Istvánra és a többiekre, akik abban a pillanatban eszébe jutottak), és még mindig börtönben vannak.

Akik ártatlanok, mondta Káldor, s ráncok rajzolódtak ki párnás homlokán, aki ártatlan, az mind elégtételt fog nyerni, akárcsak védencem, erről a párt kezeskedik: soha többé nem vezethetik félre őket a Péter Gábor-féle árulók.

Azzal felvette a telefont, és tárcsázott; valakinek azt mondta, kéri, jöjjön át hozzá, van nála valaki, akivel jó lenne, ha találkozna; nemsokára bejött Gromák Imre, aki semmit sem változott, mióta védencem utoljára látta, s széles vigyor jelent meg az arcán, meglátván ifjabb Szabados Györgyöt.

– Nofene, hát te itt vagy, api? – mondta Gromák Imre (noha nem látszott meglepettnek; mintha számított volna rá, hogy védencemet itt találja).

Azt mondta, igazán örül, hogy találkoznak, végül is minden tisztázódik és rendbe jön, s hozzátette – védencem nem tudta eldönteni, vajon tréfából-e – higgye el, hogy azóta megtanulta a helyesírást.

A titkárnő – miután ifjabb Szabados György elbúcsúzott Káldor Bélától és Gromák Imrétől – elvezette védencemet a folyosó végére, egy ablaktalan szobába, ahol Szabados Györgynek elismervény ellenében körülbelül annyi pénzt fizettek ki, amennyi akkor egy magyar munkás évi bére volt; a nyugtán, melyet aláírt, kétszer aláhúzva, nagybetűvel, az állt, hogy előleg.

Ifjabb Szabados György hazafelé menet bement a Corvin Áruházba – Budapest legnagyobb áruházába; az áruk (mai szemmel nézve) rendkívül szegényesek, hogy ne mondjam: ócskák voltak, s a választék siralmas, de védencemet a szürke börtönévek után elkápráztatta a talmi tarkaság –, sokáig nézegette a ruhákat, ingeket, kabátokat, bútorokat, a rengeteg, egymást lökdöső embert, aztán nem vásárolt semmit; a sarki élelmiszerüzletben vett mind a három gyereknek egy-egy zacskó savanyúcukrot, a pénzt pedig, amit kapott, otthon egy csomóban (úgy, ahogy átvette) letette az asztalra; Sári, amikor hazajött s meglátta a vastag köteg piros bankót, a szájához kapta a kezét, elsápadt, majd sírni kezdett.

Négy hét múlva védencem írásban értesítést kapott az Iparügyi Minisztériumból, hogy kinevezték a Vörös Csillag Nyomda vállalatvezető-helyettesének.

Ifjabb Szabados György és felesége – közben ismét összeházasodtak – egy este meglátogatta Csöpiéket; a fogaskerekű vasúton mentek föl a Szabadság-hegyre, ahol a fák levelei már sárgultak. Védencem ekkor ivott életében először skót whiskyt; az orvos egyik előkelő betegétől kapta ajándékba, hálából egy jól sikerült veseműtétért.

– Nézd, kérlek – mondta doktor Faragó Imre az első találkozásukkor –, velem mindenről lehet beszélni, kivéve a politikát. Mert én nem politizáltam, nem politizálok, és nem is fogok politizálni soha.

Az ő dolga, mondta, hogy felvágja az emberek hasát, pártállásra, származásra, nemre és fajra való tekintet nélkül, az epekőnek és a vakbélnek pedig semmi köze a politikához. Édesanyja (aki mindig fekete ruhában járt) hozzátette, hogy boldogult urának is pontosan ez volt a véleménye, s hosszan sorolta, ki mindenkit operált meg a férje a Horthy-világban (sokan így emlegették a felszabadulás előtti korszakot), beleértve az egyik magyar királyi belügyminisztert is. Csöpi epésen megjegyezte, hogy munkásokat és parasztokat, úgy látszik, nem operált a professzor úr, mire az anyósa kijelentette, hogy nagyon téved, az ő ura mindenkit megoperált, aki megkereste: igazán nem ő tehet arról, hogy parasztok és munkások nem keresték meg. Arra viszont határozottan emlékszik, hogy a klinika portásának saját kezűleg távolította el a vesekövét, s egyetlen fillért sem fogadott el a műtétért.

A hatalmas, perzsaszőnyeggel borított, erkélyes fogadószobából gyönyörű kilátás nyílt a városra; Csöpi kék mintás meisseni porcelán csészékben tálalta föl a feketekávét (valódi babkávéból, amit abban az időben ugyancsak nem lehetett Magyarországon üzletben vásárolni). Faragó doktor azt mondta, nem sokra becsüli a herendi porcelánt, hiába vannak oda érte egyesek, sem az égetése, sem a festése nem hasonlítható a sévresihez vagy a meissenihez, a kínaiakról nem is beszélve. Természetesen ő is őriz néhány jobban sikerült herendi alkotást a gyűjteményében (doktor Faragó Imre – az édesapja nyomdokán haladva – nőket ábrázoló porcelán figurákat gyűjtött; a mintegy háromszáz darabból álló gyűjtemény egy hatalmas, erre a célra készült, üvegajtós szekrényben volt elhelyezve, amihez csak a doktornak volt kulcsa, sem a takarítónő, sem Csöpi, de még az édesanyja sem nyúlhattak a szobrocskákhoz, s Faragó Imre büszkén emlegette, hogy ő még soha egyetlenegyet sem tört el: hiába, egy sebésznek biztos a keze), de a kávét azért inkább meisseni csészéből issza. Csöpi egyszer azt mondta a védencemnek, akkor lenne igazán boldog, ha egyenként vághatná a földhöz a gyűjteményt, amiből arra lehetett következtetni, hogy a Faragó házaspár élete nem volt mentes a bonyodalmaktól.

Védencem egy kényelmes, bordó huzatú karosszékből nézte a gyönyörű kilátást és a húgát, aki szép volt és elegáns, szurokfekete haja kibontva omlott a vállára, s nem látszott boldogtalannak (noha az volt), ellentétben Ducival, aki egyre formátlanabb lett, a bőre zsíros volt, s szakadatlanul áradt belőle a panasz: a vevőkre, akik pimaszok és szemtelenek, a főnökére, aki egy modortalan tahó, a kollégáira, akik szakadatlanul áskálódnak ellene, mivel pontosan tudják, hogy őt nem védi meg senki (Kovách Gézáról azóta sem volt hír, azt sem tudta, él-e még; lehet, hogy már el is pusztult a drága, s ő még a sírjára sem vihet egy csokor virágot, mondogatta Duci, amikor nagyon el volt keseredve, s ezt a kijelentést mindig hosszú sírás követte, aminek rendszerint Katinka asszony vetett véget, hol néhány kemény szóval, el nem hanyagolható anyai kötelességeire figyelmeztetvén Ducit, hol azzal, hogy maga is sírva fakadt).

Faragó doktor lengyelországi utazásáról mesélt védencemnek és Sárinak, többek között arról, hogy Varsóban a németek által porig rombolt Óvárost pontosan úgy építették föl, amilyen azelőtt volt; hiába, mondta a doktor, nagy nemzet a lengyel: tudják jól, hogy csak az a nép marad fenn, amelyik megőrzi a múltját.

– Mi pedig fölépítettük a Népstadiont – mondta Csöpi, nem minden él nélkül, de Faragó doktor kifejtette, hogy arra is szükség van, idézvén a római közmondást, miszerint mens sana in corpore sano, vagyis – Sári kedvéért, aki nem tudott latinul – ép testben ép lélek.

– No meg panem et circenses – mondta Csöpi, s megint csak Sári kedvéért mindjárt lefordította: ahhoz, hogy egy nép befogja a pofáját (ugyancsak egy római mondás szerint), kenyeret és cirkuszt kell adni neki.

– Hát cirkusz, az van – mondta Csöpi. – Most már csak kenyér kellene.

Faragó doktor először is arra kérte Csöpit, ne használjon drasztikus kifejezéseket, tudja, hogy ő nem kedveli ezt a hangnemet („befogja a pofáját”), másodszor pedig szeretné a tárgyilagosság kedvéért megkérdezni, ugyan miben szenvednek ők hiányt.

– Te például abban – mondta Csöpi –, hogy annyi eszed sincs, mint egy csirkének. – Bár az is lehet, tette hozzá, hogy a férje nem annyira hülye, amilyennek látszik, csak tetteti magát.

Azzal bevágta maga mögött a hálószobába vezető ajtót; Faragó doktor biztosította vendégeit, nem kell komolyan venni, amit a felesége mond: kissé ideges természetű, hajlamos a hisztériára, de különben nagyon jólelkű és kedves asszony.

A Vörös Csillag Nyomdában mindössze negyven ember dolgozott, különféle űrlapokat készítettek egy pincehelyiségben az ósdi nyomdagépeken; a bejárat fölött elmosódva még látszott a régi felirat: Fellner és Tsa. (társa) Nyomdavállalat. Az irodahelyiségek az első emeleten voltak, az egykori tulajdonos, Kompár András hatszobás lakásában (ő volt a Tsa.: Fellner Jakab már 1932-ben meghalt), akit egész családjával együtt kitelepítettek mint kapitalistát. Védencem az egykori – meglehetősen tágas – cselédszobában kapott egy íróasztalt; a vállalatvezető, Bognár István hosszasan mentegetődzött, hogy nem tudott Szabados Györgynek más helyet biztosítani, de a nagyobb szobákban legalább hat ember dolgozik, egy vállalatvezető-helyettesnek pedig feltétlenül külön szoba kell, de ez természetesen csak átmeneti megoldás, a minisztérium segítségével bizonyára megoldják majd a helyzetet, amúgy is már rég szeretnék megszerezni a szomszédos lakást, mert az adminisztrációnak mindenképp szüksége van újabb helyiségekre.

Védencem csak önmagának tette föl a kérdést, minek egy negyvenfős üzem élére a vállalatvezető mellé még vállalatvezető-helyettes is; rövidesen tapasztalta, hogy Bognár István – aki tanult mestersége szerint pék volt – szinte sosem tartózkodik az üzemben, Kompár Andrásék egykori hálószobájában berendezett vállalatvezetői irodájában: szakadatlanul rohant egyik értekezletről a másikra, hol az Iparügyi Minisztériumba, hol a Nyomdaipari Központba, hol a kerületi pártbizottságra; az üzemet voltaképpen a főkönyvelő vezette, aki egykor a Fellner és Tsa. cég egyetlen irodistája volt, meg egy Vadász József nevű szedőmester, akit az Athenaeum Nyomdából (az ország legjelentősebb nyomdaüzeméből) helyeztek át a Vörös Csillagba (úgy hírlett, büntetésből); Vadász régi illegális kommunista volt, részt vett a spanyol polgárháborúban, abban az ezredben szolgált, amelynek az árulónak bizonyult Rajk László volt a politikai biztosa, együtt volt Rajkkal a franciaországi internáló táborban is, ahol a köztársaságiak veresége után a Nemzetközi Brigád önkénteseit őrizték, tehát eleve nem számított megbízhatónak, noha az áthelyezésen kívül semmi bántódása nem esett; azt beszélték, azért, mert a huescai ütközetben egy aknaszilánktól elvesztette a fél szemét (bár ez valószínűleg csak afféle találgatás volt): a nyomdában mindenki Félszemű Joe-nak nevezte.

Védencemet a háta mögött (amiről természetesen rövidesen ő is tudomást szerzett) „a helyettes”-nek nevezték, más és más hangsúllyal; már munkába állása napján elterjedt a hír, hogy börtönben volt, némelyek szerint bizonyára nem véletlenül (még azt is tudni vélték, hogy jelentős összegek tűntek el a kezén, de befolyásos pártfogói végül megmentették), mások – különböző okokból – mártírnak tekintették, ismét mások pedig azt gondolták (az ilyesmit persze nem mondták ki, legfeljebb otthon, négy fal között), hogy úgy kell neki, bár az elvtársai is ott rohadnának mind. Némi gúny mindenesetre tapadt ehhez az elnevezéshez; azt a kérdést, hogy minek egy ekkora üzem élére még egy vállalatvezető-helyettes is, nyilvánvalóan a nyomdászok is föltették maguknak.  

– Rajk ártatlan volt – mondta Petrik Sándor. Rákosi pedig hazudik, mondta, hogy nem tudott arról, mit művelnek az államvédelmisek.

Petrik Sándort másfél évig magánzárkában tartották, ahol nem hallott egyetlen emberi szót sem, s nem tudta, melyik reggel viszik akasztani (halálra ítélték), könyvet nem kapott, sétálni nem vitték, saját maga volt egyetlen társa önmagának, de erről az időszakról senkinek nem beszélt, még Kátyának sem; látszólag semmit sem változott, csak a haja lett hófehér, amitől az arca mintha fiatalabb lett volna (negyvenöt éves volt ekkor); a börtönből való szabadulása óta az egyik kerületi pártbizottságon dolgozott. A csupasz falak időközben ismét megteltek könyvekkel, a lakásban elszaporodtak a hamutartók és a cigarettásdobozok, csak Kátya homlokáról nem tűntek el a ráncok.

Baj lesz, mondta Petrik Sándor, újabb cigarettára gyújtva, nagyon nagy baj; csak a vak nem látja, mekkora a feszültség az országban: egyetlen szikra elég, hogy minden lángra lobbanjon.

– Ezért van egyelőre szükség Rákosira – tette hozzá; az egyetlen remény, ha a pártvezetés erős és egységes lesz, amíg átvészelik a krízist; a Rákosi Mátyás és Nagy Imre (valamint a körülöttük csoportosulók) közötti áldatlan huzavona katasztrófához vezethet.

Védencem azt mondotta, azoknak a nyomdászoknak, akikkel műszak után olykor megiszik egy fröccsöt a sarki talponállóban (akkoriban általában már főnöknek vagy Szabados elvtársnak szólították), más a véleményük: ők Nagy Imrétől várják, hogy rendbe hozza, amit Rákosiék elrontottak, Rákosinak pedig egy szavát sem hiszik el. Kátya hozzátette, félő, hogy ennél is rosszabb a helyzet; vele mint egyszerű pedagógussal (a férje letartóztatása után leváltották igazgatói tisztéből és kizárták a pártból) őszintébben beszélnek az emberek, mint Petrikkel vagy védencemmel: egy kezén meg tudja számolni, hány ember bízik még a kommunistákban, a legtöbben elfásultak és semmivel sem törődnek, vagy egyszerűen arra várnak, jöjjenek be az amerikaiak, és bukjék meg az egész rendszer.

– Maguk, szaki – mondta egy kajla bajszú vasutas védencemnek a rákosszentmihályi kaszinóban, ahová lassanként újra be-benéztek Csapó István barátai (az intarziás sublót még mindig nem készült el; ott állt, flanel huzattal letakarva, a műhely sarkában) –, átvertek mindenkit, börtönbe dugták a katolikusokat, a kisgazdákat, a polgárokat; minket (vagyis a szociáldemokratákat) lenyeltek, mint kacsa a nokedlit: no jó, eddig rendben, ilyet már látott a világ. De aztán átverték saját magukat is, és a saját embereiket is fölakasztották. Most magyarázza meg nekem, hogy lesz ebből szocializmus?

Ifjabb Szabados György akkor sem magyarázhatta volna meg, ha tudta volna a magyarázatot, mert a vasutas – Bélaskó Ferencnek hívták – köpött egyet, megigazította a sapkáját, azt mondta, hogy jó napot kíván, s ott hagyta védencemet és az apósát.

Csak azt ne gondolja védencem, mondta Csapó István, mikor magukra maradtak, hogy Bélaskó Ferenc sértett ember; párttag, élmunkás, most vett új szobabútort a lányának, nincs annak semmi baja.

– Csak hát valami mást vártunk, fiam – mondta Csapó István, s lefejtette a huzatot a sublótról. Azt meg különösen nehezen veszi be az ember gyomra; tette hozzá, hogy furtonfurt csak hazudnak neki.

Minél több az ellenség, magyarázta Petrik Sándor – különösen akkor, ha becsületes, jó szándékú emberek a párt hibájából lettek a rendszer ellenségévé (vagy legalábbis most annak érzik magukat) –, annál nagyobb szükség van arra, hogy a párt egységes legyen, mert cselekedni csak egységesen lehet, márpedig cselekedni kell, hogy jóvátegyék, amit elrontottak.

Itt az ideje, folytatta, hogy valaki a szemébe mondja Rákosi elvtársnak és a társainak: vonják le végre a megfelelő következtetéseket azokból az iszonyú bűnökből, amiket elkövettek. Elsősorban nem velük, akiket börtönbe zártak, még csak nem is azokkal, akiket kivégeztek – ők legalább kommunistaként haltak meg –, hanem a néppel és a szocializmus ügyével szemben (szó szerint Petrik Sándor szavait idézem).

Petrik Sándor arcvonásai hirtelen megkeményedtek, az inak megfeszültek a nyakán, a tekintete merev lett – sem Kátya, sem Szabados György nem tudhatták, hogy így feszült meg a teste, amikor vallomásra akarták bírni a vallatószobában –; most nincs idő, hogy a sebeiket nyalogassák, most dolgozni kell, okosan, szívósan, célratörően, ezt a feladatot kapták a történelemtől, senkire sem háríthatják át a felelősséget, ha nem tudnak eleget tenni a megbízatásuknak, személy szerint felelősek azért, ami ebben az országban történni fog, most nincs helye a személyes sérelmek fölemlegetésének, egy ország sorsa forog kockán, ennél is több, a világforradalomé, s ez az eszme már nem könyvekben fogalmazódik meg, hanem azokban az országokban, ahol győzött a szocializmus, mindenekelőtt a Szovjetunióban, de az ő hazájukban is, bármilyen kicsi ez az ország a maga tízmillió lakosával, bármennyire lényegtelen pont a világ térképén, nekik itt kell megmutatniuk, hogy a bűnök, amiket elkövettek, nem a szocializmus lényegéből fakadnak, hanem épp annak a lényegét megtagadva jöttek létre. (Ezt a gondolatot védencem később gyakran hallotta beszédekben, olvasta újságcikkekben; olyan frázissá vált, hogy maga is megdöbbent, amikor sok év múlva valaki egyszer megjegyezte: ezt már végre nem állítani, hanem bizonyítani kellene. )

Petrik Sándort néhány hét múlva áthelyezték a Mezőgazdasági Minisztériumba, annak az alosztálynak az élére, amelyik a műtrágyázásért volt felelős; Nagy Imrét leváltották miniszterelnöki posztjából (helyébe Hegedűs András, Rákosi Mátyás egyik fiatal bizalmasa került), majd kizárták a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Irodájából, s később – mint jobboldali elhajlót – a pártból is. Védencem műszak után többször betért a sarki talponállóba, hogy megigyon egy fröccsöt, de egyedül, mert a nyomdászok közül senki sem ért rá, sietniük kellett haza, vagy valami más dolguk akadt. A főkönyvelővel, aki addig naponta legalább háromszor bekopogtatott az egykori cselédszobában berendezett irodájába, s kikérte a tanácsát olyan ügyekben, melyeknek az eldöntéséhez az ő véleményére egyáltalán nem volt szükség, most már csak a kapuban vagy a folyosón találkozott, ahol Barabás István (így hívták a Felmer és Tsa. egykori irodistáját) alig észrevehető fejbiccentéssel és kimért „jó napot”-tal üdvözölte, sosem téve hozzá az eddig mindig elhangzó „vállalatvezető-helyettes elvtárs”-at vagy „Szabados elvtárs”-at. Az üzemben – erről védencem nem tudott – némelyek arról beszéltek, hogy a népi demokráciában (így nevezték Magyarországon az új államformát) senki sem kerül véletlenül börtönbe; szó sem volt már sikkasztásról, hanem arról, hogy egyesek bizony elárulták a szocializmust, s nem lehet pontosan tudni, hogyan kerültek szabadlábra, ahelyett hogy méltán megérdemelt büntetésüket töltenék, számkivetve a tisztességes emberek köréből; ezért mindenesetre egyszer majd felelősségre vonnak valakit, tehát jó lesz vigyázni.

– Kisfiam – mondta védencemnek édesanyja egy olyan pillanatban, amikor egyedül voltak az ebédlőben –, kisfiam – mondta, s öregedő arcán végigfolytak a könnyei –, egyet ígérj meg, az isten áldjon: hagyj fel azzal a politikával.

Jól van, mama, legyen nyugodt, mondta ifjabb Szabados György némiképp szórakozottan, s mivel nem tudott kitérni édesanyja ölelése elől, futólag megcsókolta az arcát; éjszakánként – ritka ölelkezéseik alkalmával – azonban hiába próbált beletemetkezni Sári selymes hajába, a szeme elől nem tudott elmenekülni, még abban a pillanatban sem, amikor ívvé feszült a teste, akkor is az asszony szemét látta, a tekintetében egyre mélyebben fészkelő rémületet, s nem tudta, szeretkezéseik ritkuló hőhullámait feleségének fáradt, örömre feledékeny öle, a sötétben is rémült szeme vagy a maga éber hallása akadályozta, hogy még a legönfeledtebb percekben is arra figyelt az éjszakai csöndben, nem áll-e meg egy autó a kapujuk előtt.  

Mikinek az egyik könyvelőt hívták a Vörös Csillag Nyomdában – védencem a személyzeti irataiból tudta, hogy a neve Székely Ágota –; valóban olyan volt, mint a rajzfilmek Miki egere, s ifjabb Szabados Györgyöt némiképp a húgára emlékeztette.

Csöpi egyébként 1956 januárjában két elegáns bőrönddel, taxin hazatért a Damjanich utcába, közölte, hogy elválik doktor Faragó Imrétől, elege van a háromszáz porcelán szobrából, a gyönyörű kilátásból és Faragó doktor töketlenségéből (édesanyjuk e szó hallatára rémülten a szája elé kapta a kezét, noha nem pontosan értette, miről beszél a lánya); beköltözött az addig lomtárnak használt cselédszobába, ismét ápolónőként helyezkedett el – ezúttal a József kórházban –, s férje leveleit, melyek mindig egy rózsacsokor kíséretében érkeztek, bontatlanul a szemétbe dobta, a virágokat viszont vázába tette, mondván, azok nem tehetnek arról, hogy doktor Faragó Imre egy lenyalt frizurájú hülye, aki éljen csak a porcelán babáival meg azzal a dög vénasszonnyal, akinek nem is ember az, aki nem jár egész nap selyemruhában.

Miki többször épp akkor végzett a munkájával, amikor védencem hazafelé indult, úgyhogy együtt mentek a következő villamosmegállóig, de ez mindaddig nem tűnt fel Szabados Györgynek, amíg a lány – azt is az irataiból tudta, hogy huszonkét éves – egyszer megkérdezte, nincs-e kedve meginni egy kávét a sarki eszpresszóban. Ifjabb Szabados György a kávé után rumot rendelt, Miki megitta, és azt kérdezte, tudja-e védencem, hogy ő egy érdekes ember. Ifjabb Szabados György elmosolyodott (már nagyon régen nem mosolygott); Miki kérte, hogy kísérje haza – ekkor már három féldeci rumot ittak meg –, a villamoson hozzásimult és ránevetett, majd azt mondta, az édesanyja csak kilencre jön haza, az egészen biztos, s amikor védencem az udvarra néző félhomályos szobában kigombolta a blúzát s a tenyerébe vette a mellét, azt sóhajtgatta, hogy olyan rég vár rá, az ágyban pedig hangosan sikongatott, ami meglepte ifjabb Szabados Györgyöt, furcsának tűnt számára, de végül is inkább kellemesnek, mint megbotránkoztatónak.

Attól kezdve védencem hetente kétszer hazakísérte Mikit – a lány édesanyja ilyenkor látogatta meg a nővérét –, sikolyai örömöt okoztak neki, az is, hogy Miki a szájával csalta ki belőle a gyönyört (ilyesmiről védencem addig csak olvasott): ifjabb Szabados György ekkor huszonkilenc éves volt, s nyolc esztendeje tartó házassága alatt Miki volt az első szeretője.

Kovách Géza 1956 tavaszán szabadult a börtönből; a Damjanich utcai lakásnak ő volt a tizedik lakója. Katinka asszony szinte kivirágzott, hogy megint együtt van az egész család, esténként megkövetelte idősebb Szabados Györgytől, hogy felvegye Bocskai-sujtásos bordó házikabátját, s a gyerekeket csendre intette, Ducinak pedig négyszemközt – mint asszony az asszonynak – a lelkére beszélt: igyekezzék sürgősen lefogyni, vagy ne csodálja, ha a férje más nőre veti a szemét.

Ilyesmire Kovách Géza egyelőre aligha vetemedett; negyvenkilenc kiló volt, amikor hazaérkezett, a keze úgy remegett, hogy olykor elejtette az evőeszközt, a nap legnagyobb részét ágyban töltötte, mert nem volt ereje felkelni, csak a modora nem változott semmit, éppolyan udvarias volt, mint régen, s mindenkihez volt egy jó szava; később, amikor már – botra támaszkodva – le tudott menni az utcára, soha nem jött úgy haza, hogy ne hozott volna a gyerekeknek valami apróságot, nem mulasztotta el, hogy anyósának minden alkalommal kezet csókoljon, Ducit pedig „drágám”-nak vagy „szívem”-nek szólította.

Védencemet egy délelőtt a nyomdában felhívta Káldor Béla – Káldor ekkor már nem a pártközpontban dolgozott, áthelyezték a Sportszövetségbe főtitkárhelyettesnek –, s megkérdezte, nem zavarná-e, ha este hétkor meglátogatná. Ifjabb Szabados Györgynek aznap volt találkája Mikivel; némi töprengés után telefonon behívta a szobájába a lányt, s elnézést kért, hogy ma nem ér rá: Miki csak annyit mondott, hogy rendben van, s kissé hangosabban tette be maga mögött az ajtót, mint kellett volna.

Káldor Béla nem egyedül érkezett, hanem a Horváthtibivel, akiből azóta rendőr alezredes lett, a főkapitányság gazdasági bűnügyekkel foglalkozó osztályának helyettes vezetője – most civilben volt, ő is meghízott s kopaszodott, mint Káldor –, két üveg bort hoztak, s miután üdvözölték a család tagjait, védencem javaslatára és Csöpi invitálására a cselédszobában telepedtek le, a lakás egyetlen viszonylag nyugodt és csendes zugában. Csöpi az ágyra kuporodott (mellette, a változatlanul éjjeliszekrényként használt hokedlin Faragó doktor rózsacsokra illatozott), Káldor egy rozoga zsámolyra ült – megjegyezvén, hogy ezt már nem az ő súlyának méretezték: mintegy kilencven kiló lehetett –, hátát a falnak vetette, s azt mondta, most egészen olyan minden, mint régen, egykor, mikor még fiatalok voltak (Csöpi közölte, hogy ő még most is fiatal, ha nem vennék észre); elmesélte, hogy az egykori MADISZ-helyiségben a Magyar Nők Demokratikus Szervezetének kerületi irodája székel, a selyemernyős falilámpákat leszerelték, s kristálycsillár lóg a mennyezetről, megkérdezte Csöpit, mért nem kérelmezte, hogy visszavegyék a pártba, mire védencem húga azt felelte, majd ha hülye lesz, neki elege van az egészből, ennyi hazugságtól fölfordul a gyomra, ő valamikor úgy gondolta, kommunistának lenni szép és jó, nem ilyen mocskos feladat, egyébként ha zavarja az elvtársakat, szóljanak nyugodtan, magukra hagyja őket, nem kíváncsi a titkaikra, de a Horváthtibi azt mondta, maradjon csak, nekik nincsenek titkaik, végre itt az idő, hogy legalább egymás közt nyíltan beszéljenek; azt azért hozzátette, nem ért egyet Csöpivel, ezekben a nehéz időkben minden tisztességes embernek a pártban a helye, mire Csöpi azt mondta, hogy ezek szerint ő nem tisztességes, viszont a kórházban azt mondják, hogy jó ápolónő.

A beszélgetés a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának nemrég megtartott XX. kongresszusáról s az onnan hazatérő Rákosi Mátyásnak erről tartott beszámolójáról folyt. Különböző hírforrásokból valamennyien tudtak a szovjet párt főtitkárának, Nyikita Szergejevics Hruscsovnak a kongresszuson tartott titkos beszédéről, melyben elmondotta, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin, a párt nemrég elhunyt főtitkára sok ezer neves bolsevik vezetőt végeztetett ki, köztük a Politikai Iroda számos tagját, a Központi Bizottság többségét, a Vörös Hadsereg parancsnokainak egész sorát; önmagát csalhatatlannak vélte, szinte isteni kiváltságokkal ruházta föl, s az egész pártot a maga eszközeként használta (ezt a jelenséget nevezték el – tudományosan alighanem nem eléggé megalapozottan, noha a marxisták szigorúan ragaszkodnak elméletük tudományos voltához – személyi kultusznak). Rákosi Mátyás – anélkül hogy említette volna a titkos beszámolót – a Magyar Dolgozók Pártja aktívaülésén kijelentette, hogy a szovjet pártkongresszuson elhangzottak Magyarországra nem vonatkoznak, mert a magyar párt már kijavította azokat a hibákat, amelyekről ott szó esett.

Ez már tűrhetetlen, mondta Káldor Béla, Rákosinak távoznia kell, különben lehetetlen bármiféle kibontakozás (arról nem is beszélve, hogy országszerte beszélik, Rákosiék összeállítottak egy több száz fős feketelistát azokról a személyekről, akiket likvidálni fognak, amint hatalmuk ismét megszilárdul; hogy ki szerepel a névsorban, senki sem tudta biztosan, de Káldor Béla meg volt győződve, hogy ő például rajta van). A Horváthtibi azt mondta, hogy a párt tisztességes erőinek össze kell fogniuk, és támadásba kell átmenniük, mire Csöpi megjegyezte, hogy ha Rákosi távozik, jön majd helyére egy másik Rákosi, de védencem erélyesen rászólt, ne szóljon bele olyasmibe, amihez nem ért, mire Csöpi azt mondta, ebben az országban, úgy látszik, csak a párttagoknak van joguk beleszólni az ország ügyeibe; mindenesetre nem ártana, ha a tisztelt elvtársak csak egy hétre befeküdnének egy közkórházba, s meghallgatnák, hogyan vélekednek minderről a betegek, akik egyáltalán nem tesznek már lakatot a szájukra, talán épp azért, mert betegek.

Védencem elmondta Petrik Sándornak, miről beszéltek, aki arra kérte ifjabb Szabados Györgyöt, nagyon vigyázzanak; nem a maguk bőrét viszik a vásárra, hanem az országét; ezekben az időkben minden meggondolatlan lépésnek végzetes következményei lehetnek.

– Egyszer, nyugodtabb napokban, mindent újra kell majd gondolnunk – mondta Petrik, aki láthatólag egyre idegesebb lett, már szinte sosem ült le, fel-alá járt a szobában, s az egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

Persze hogy nem helyes, folytatta, hogy mindent egy szűk körben, zárt ajtók mögött döntenek el, de az elmúlt években annyi indulat gyűlt föl az országban – s az a tragikus, hogy az indulatoknak nagyon is valóságos okai vannak –, hogy most lehetetlen a népre bízni a döntést, abból csak káosz lenne és pusztulás.

A katarzis, mondta Kátya – Sári sosem kísérte el védencemet Petrikékhez, mindig talált valami kifogást, vagy mosnia kellett, vagy a gyereket nem hagyhatta egyedül, holott voltaképp a Kátyával való találkozást kerülte –, bármilyen tragikus, olykor a katarzis az egyetlen megoldás.

De nem egy egész országnak, csattant föl Petrik ingerülten (védencem még sosem hallotta kiabálni Petrik Sándort); a nép nem kísérleti nyúl, amelyik vagy kibírja vagy belepusztul.

– Egyszer majd mindent újra kell gondolnunk – mondta Petrik, s idegesen beletúrt hófehér hajába; az arca most cseppet sem látszott fiatalabbnak, mint a haja.

Amikor ifjabb Szabados György a Mikivel való első találkájáról hazament, szerencsére az egész családot az ebédlőben találta; Kovách Géza fejtegetéseit hallgatták, hogy az atomháború humbug: Duci láthatólag nem tudott betelni a férjével, mellette ült, le nem vette róla a szemét, s olykor megsimogatta a kezét. Sári azonnal elaludt, ahogy lefeküdtek; védencem még sokáig nézte a félhomályt – amelyik olyan más volt, mint Miki szobájának félhomálya –, aztán elaludt ő is, mert nagyon fáradt volt, talán nem is annyira fáradt, mint ernyedt. A lelkiismeret-furdalás akkor kezdte ki, amikor a Mikivel való találkozásaik rendszeressé váltak, noha Sári szuszogása az ágyban éppolyan nyugodt volt, mint azelőtt, nem fosztotta meg az asszonyt semmitől, sőt talán könnyebbé is tette az életét, hogy ritkábban igyekezett érvényt szerezni férji és férfiúi jogainak, s mégis tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű, ő valamit megkapott, amiért cserébe Sári nem kapott semmit, vagy ami ennél is fontosabb, volt az életének egy része, melynek Sári nem lehetett a részese, ki volt rekesztve belőle: nem tudta megkerülni a szót, hogy megcsalja Sárit, s a csalást – bár végrehajtotta – nem tudta elhelyezni élete rendjében.

1956 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége egészségi állapotára való tekintettel, saját kérésére fölmentette főtitkári tisztéből Rákosi Mátyást, s helyébe legközvetlenebb munkatársát, Gerő Ernőt nevezte ki; a Politikai Iroda tagjai közé beválasztották Kádár Jánost, akiről azt beszélték, hogy Rajk László barátja volt, s a börtönben a szokásosnál is jobban megkínozták – belügyminiszterként tartóztatták le 1950-ben –, valamint az országszerte Buci Gyuriként ismert Marosán Györgyöt (fiatal korában péklegény volt), az egykori szociáldemokrata vezetőt, aki ugyancsak nemrég szabadult ki a börtönből. Petrik Sándort a Mezőgazdasági Minisztériumból áthelyezték a Budapesti Pártbizottság osztályvezetőjének.  

– Ezt már nem lehet megállítani – mondta Kátya, aki a tízezres tömegben védencem mellett lépdelt a Kerepesi úti temetőben; kezében egy szál piros szekfűt szorongatott, hogy elhelyezze Rajk László ravatalán. Rajk Lászlónak és vele együtt kivégzett társainak, a munkásmozgalom ártatlanul elpusztított mártírjainak – így fogalmazott az egyik napilap – a Magyar Dolgozók Pártja dísztemetést rendezett, koporsójuk mellett (melyet az 1848-as magyar szabadságharc vezérének, Kossuth Lajosnak a mauzóleuma előtt ravataloztak fel) a szónokok fogadták meg, hogy soha többé nem fordulhat elő ilyen törvénytelenség, a díszegyenruhás katonazenekar gyászindulókat játszott, a koporsók lábánál bársonypárnán csillogtak a kivégzettek kitüntetései, a gyászszertartást a rádió is közvetítette; úgy hírlett, a koporsók üresek, a holttesteket az akasztás után (Rajk László állítólag az akasztófa alatt is a pártot éltette) elégették, s a hamvaikat egy válogatott államvédelmis osztag a Dunába szórta, mások viszont tudni vélték, hogy a holttesteket ismeretlen helyen földelték el, s leöntötték mésszel, az akcióban részt vevőket pedig – akik természetesen ugyancsak államvédelmisek voltak – később eltették láb alól.

A csigalassúsággal haladó tömegben ifjabb Szabados György az emberek arcát figyelte, mintha ezekről akarta volna leolvasni a jövőt, de most minden arc egyformának tűnt, az ünnepélyes gyász elfedett minden mást; néha feltűnt egy ismerős, olykor nem is tudta, honnan ismeri, a MADISZ-ból, a börtönből, Kátya belékarolt (Petrik Sándor a gyászőrség tagjai közé tartozott, akik ötpercenként váltották egymást a koszorúkkal borított koporsók mellett; néha, messziről, látni vélte hófehér haját), magához szorította a piros szekfűt, hogy a tömeg össze ne nyomja, s órák hosszat nem emelte fel a tekintetét a földről, mintha senkit sem akarna látni; ha köszöntek neki – sok volt az ismerős –, csak némán biccentett.

Idősebb Szabados György, aki rádión hallgatta végig a gyászszertartás közvetítését, este a vacsoránál azt mondta, a hadifogságban is pontosan így temették el a bajtársaikat: mivel se fegyverük, se lőszerük nem volt, díszsortüzet nem adhattak az elhunyt végső tiszteletére, csak a Himnuszt énekelték el (védencem édesapja akkoriban töltötte be hatvanötödik életévét, s legtöbb örömét változatlanul az unokáiban lelte; ifjabb Kovách Géza ekkor tízéves volt, Szabados Ági és Kovách György pedig kilenc). Duci megette a levest, letette a kanalát, s halkan, de nagyon határozottan azt mondta, Rajk László ugyanolyan gyilkos volt, mint a többi kommunista; csak azt kapta, amit mindnyájan megérdemeltek. A döbbent csöndben – még a gyerekek is abbahagyták az evést, pedig fogalmuk sem volt, miről van szó – Kovách Géza szólalt meg először, erélyes hangon a szobájukba küldte Ducit, udvariasan elnézést kért a többiektől, összehajtogatta a szalvétáját, majd ő is követte a feleségét; a házaspár aznap este nem mutatkozott, a gyerekeket is a nagyanyjuk vitte lefeküdni.

Csöpi éjszakánként egyre gyakrabban nem jött haza; amikor édesanyja kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy szeretője van, egy negyedéves bölcsészhallgató (Csöpi ekkor huszonhét éves volt), a neve nem fontos, mert esze ágában sincs bemutatni a családnak, mint ahogy eszébe sincs feleségül menni hozzá; a kórházban ismerkedtek meg, ahol a fiút tüdőgyulladással ápolták, vele tölti az éjszakáit, méghozzá rendkívül kellemesen. Katinka asszony felháborodott tiltakozására azt felelte, hogy elmúlt már tizenhat éves, s úgy emlékszik, a szüzességét is elvesztette valamikor, nagyon kéri tehát az édesanyját, ne szóljon bele az életébe. Katinka asszony védencemhez fordult segítségért (elvégre ő a család egyetlen férfitagja, mondotta), ifjabb Szabados György meg is ígérte, hogy beszél a húgával – gondolván, ennyivel tartozik édesanyjának, noha eleve tudta, hogy reménytelen feladatra vállalkozik –, de Csöpi csak az első mondatát hallgatta végig (a cselédszobában feküdt az ágyon, és olvasott; a hokedli üres volt: mióta beadta a válópert, Faragó doktor rózsacsokrai elmaradtak), aztán megkérdezte, nem beszélgetnének inkább arról, mit csinál az ő testvérkéje kedden és csütörtökön délután azzal a mikiegérrel.

– Nekem nem kell, hogy megjátszd magad – mondta Csöpi, mivel védencem szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Arra azonban vigyázzon, tette hozzá, hogy Sári ne tudja meg; fájna neki.

A Mikivel töltött délutánok egyre kevesebb örömöt szereztek ifjabb Szabados Györgynek; úgy érezte, olyan, mint egy vekkeróra, kedden és csütörtökön délután ötkor fölhúzzák, hétkor csörög, nyolckor pedig leállítják, mert kilencre hazaér a mama; olykor szerette volna beletemetni az arcát Sári hajába, eljátszani a testével, ahogy Mikitől tanulta, de az asszony, bár hitvesi kötelességéhez híven (noha kissé húzódozva) engedelmesen kibújt a hálóingéből, csak langyos testét tudta adni neki, a hajából áradó egykori mámor hiányzott ölelkezéseikből, melyek még így is kissé egyoldalúak voltak (védencem előnyére).

– Siet, Szabados elvtárs? – állította meg egy napon a félszemű szedőmester a nyomda kapujában védencemet, aki éppen hazafelé indult; Vadász Józseffel hivatalos ügyeken kívül addig sosem váltottak szót, ifjabb Szabados Görgy érezte, hogy Félszemű Joe akarattal zárkózik el a vele való találkozás elől, s noha nem értette ennek az okát, nem erőltette a beszélgetést. A sarki eszpresszóban ültek le – Vadász antialkoholista volt –, s miután védencemnek kihozták a rumos feketéjét, a szedőmesternek pedig a málnaszörpjét, a félszemű megkérdezte:

– Nincs valami mondanivalója számomra, Szabados elvtárs?

Majd látván védencem értetlenségét, hozzátette, azért kérdezi, mivel másnap taggyűlés lesz. Ő pedig úgy gondolja, hogy a párt vezetői bizonyára kidolgozták a pontos akciótervet, amivel ő semmiképp sem akar szembefordulni, csakhogy ahhoz tudnia kellene, mit terveznek, s feltételezi, hogy védencem tudja, hiszen kapcsolatai a pártvezetéshez közismertek.

Ifjabb Szabados György kénytelen volt az válaszolni, hogy nincsenek kapcsolatai a pártvezetéshez (a pártvezetés megfelelő köreihez, vetette közbe Vadász József), nem tud a terveikről; őszintén szólva nem is hiszi, hogy ilyen tervek léteznének.

– Ahogy gondolja – mondta a szedőmester, s kortyolt egyet a málnaszörpjéből (amit nem málnából készítettek, hanem valamilyen vegyi anyagból, de ugyanolyan pirosas színű volt).

Mindenesetre, folytatta, engedje meg védencem, hogy megjegyezzen valamit: a túlzott konspiráció olykor megbéníthatja az egész mozgalmat; 1944-ben például-amire Szabados György nem emlékezhet, hiszen még gyerek volt – olyannyira betartották a konspiráció szabályait, hogy amikor a nyilasok átvették a hatalmat, ők teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, mivel a felsőbb kapcsolataik egyszerűen eltűntek, a kommunista sejtek (igaz, nem sok volt belőlük, csak manapság vallják magukat több tízezren ellenállóknak) vezetés nélkül maradtak, s azt sem tudták, mit csináljanak, mert semmiféle központi utasítást nem kaptak.

Másnap a párttaggyűlésen Vadász József határozati javaslatot terjesztett be, hogy ne csak Farkas Mihályt állítsák bíróság elé – Farkas a Politikai Iroda s a Központi Vezetőség tagja volt, vezérezredesi rangban honvédelmi miniszter s az Államvédelmi Hatóság legfőbb irányítója; azt is beszélték, hogy a fia, Farkas Vlagyimir, állítólag ezredesi rangban, személyesen vett részt több kommunista vezető megkínzásában –, hanem Rákosi Mátyást is, mivel lehetetlen, hogy mint a párt főtitkára ne ő kezdeményezte vagy legalábbis ne helyeselte volna a törvénysértő és a kommunista mozgalmat meggyalázó pereket és letartóztatásokat.

– Maga mióta gondolja ezt így? – kérdezte Vladár Béla, a nyomda párttitkára, mire Félszemű Joe azt felelte, hogy az első pillanattól – Rajk László letartóztatásától – fogva; Vladár párttitkár ekkor határozati javaslatot terjesztett a taggyűlés elé: indítványozzák vizsgálat indítását Vadász elvtárs ellen, aki éveken keresztül eltitkolta a véleményét az alapszerv és a felsőbb pártszervek elől (nyilván megvolt rá az oka), a szedőmester határozati javaslatát pedig utasítsák el, mivel egy ennyire nem szavahihető embernek (akiről voltaképpen azt sem tudja, méltó-e arra, hogy a párt tagja legyen, de ezt majd bizonyára eldöntik a felettes szervek) a véleményét is felesleges meghallgatni.

Vadász József ekkor szót kért – a párttitkár nem adta meg neki a szót, mondván, ne terrorizálja a tagságot, Félszemű Joe azonban ennek ellenére felállt –, s azt mondta, csak annyit szeretne közölni a taggyűléssel, hogy Vladár elvtárs egy tetű, amire elszabadult a pokol: Barabás István azt kiabálta, hogy őt félrevezették, noha már a felszabadulás előtt antifasiszta magatartást tanúsított, és mindig a munkásokat támogatta a Fellner és Tsa.-féle kizsákmányolókkal szemben, Lóránd István gépmester azt ordította, hogy Barabás mindig a népnyúzók lakája volt, a könyvelési és az anyaggazdálkodási osztály dolgozói közül (az adminisztrátorok csaknem mind párttagok voltak) többen kifejtették, hogy ők nem tehetnek semmiről, ők mindig végrehajtották, amire utasították őket, Miki sikoltozott – a hangja védencemet valahogy azokra a sikolyokra emlékeztette, amelyeket máshonnan ismert; ettől igen rossz kedve lett –, hogy ezt az országot tönkretették, és ezért valakinek majd felelni kell, egy Fén Endre nevű huszonkét éves kéziszedő azt mondta, ő már szarik mindenre, s ha nagyon akarják, tehetnek neki egy szívességet (ami a magyar nyelvjárásban azt jelenti, hogy kinyalhatják az ülepét), aztán védencem kért szót, s maga is meglepődött, hogy az addig méhrajként zúgó szobában – Kompár Andrásék egykori ebédlőjében – egyszerre csend lett, még az egyfolytában kiabáló és csöndet kérő Vladár Béla párttitkár is elhallgatott: ifjabb Szabados György először tapasztalta az életében (később elég nagy árat fizetett ezért), hogy némelyek valamilyen okból figyelnek a szavára.

– Elvtársak – mondta védencem, akinek fogalma sem volt, miről akar és miről kellene beszélnie –, elvtársak – mondta, s arról beszélt: ha ők, kommunisták, ezekben a nehéz napokban nem tudnak egyetérteni, az ország a katasztrófa szélére kerül (tudta, hogy Petrik Sándor szavait ismétli, de ez most nem zavarta), aminek pedig nem szabad bekövetkeznie; ők azért kommunisták, mert felelősek ezért a népért, tízmillió ember sorsa múlik rajtuk, most félre kell tenni minden egyéni sérelmet, csak a jövő fontos, a szocializmus jövője, amire mindnyájan fölesküdtek, amikor a párt tagjai lettek. (Védencem szülőhazájában ekkor már több mint egymillió kommunista párttag volt, a felnőtt és munkaképes lakosság csaknem egyötöde: legalábbis kétségbe vonható, hogy valamennyien nagy és szent eszméktől fűtve kérték felvételüket a Magyar Dolgozók Pártjába. )

Másnap, 1956. október 23-án reggel Petrik Sándor titkárnője telefonált védencemnek, azonnal menjen a Budapesti Pártbizottságra; ifjabb Szabados György épp a Vörös Csillag Nyomda következő évi tervén dolgozott, de haladéktalanul félretette a kimutatásokat, s villamosra szállt, hogy Petrik kérésének megfelelően minél hamarább megjelenjék a pártbizottságon.

Amikor odaért, Petriket már nem találta a helyén, behívták a pártközpontba; a titkárnője kávéval kínálta és leültette védencemet, de nem tudta megmondani, mikor jön vissza Petrik; az a hír járta, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége egyfolytában ülésezik, és sok elvtársat behívtak a pártközpontba. Petrik jó három óra múlva érkezett meg, betessékelte védencemet a szobájába (ahol nem volt filodendron; a hatalmas, ismerős növény az évek folyamán vagy elpusztult, vagy másnak a birtokába került), kávét kért a titkárnőjétől, s nagyon fáradtnak látszott.

– Ebből nem lesz semmi jó – mondta cigarettára gyújtva, s elmondotta védencemnek, hogy az egyetemisták délutánra felvonulást terveznek, amit a belügyminisztérium (a Politikai Iroda döntése alapján) betiltott, majd később (a Központi Vezetőség döntése szerint) mégis engedélyezett; még egy kávét kért a titkárnőjétől, s megkérdezte Szabados Györgyöt, van-e fegyvere. Védencem azt mondta, hogy nincs, mire Petrik telefonált, rövidesen megjelent egy széles vállú, kövérkés fiatalember, megkérte ifjabb Szabados Györgyöt, szíveskedjék vele menni, valahová a pincébe vezette, ahol egy vasszekrényből elővett egy pisztolyt, megmutatta, hogy kell megtölteni, csőre tölteni, kibiztosítani, aláíratott védencemmel egy elismervényt, melyen a fegyver száma szerepelt, s ifjabb Szabados György kérdésére, hogy mikor kell a pisztolyt visszaadni, megvonta a vállát, mondván, erről neki fogalma sincs, bizonyára értesítik majd.

– Ezt a csürhét viszont gépfegyverrel fogadnám, az biztos – tette hozzá, s védencemnek nem volt nehéz kitalálnia, hogy a felvonulásra készülőkről beszél.

Ifjabb Szabados György kabátjának a zsebét lehúzta a nehéz pisztoly és a százas tölténydoboz; Petrik Sándor előtt az asztalon újabb kávé gőzölgött: azt mondta, a felvonulást vagy eleve engedélyezni kellett volna (ha bíznak abban, hogy ilyen módon le lehet vezetni a felgyülemlett indulatokat), vagy eleve betiltani (mivel a karhatalom erőszak nélkül nem fékezhet meg egy több tízezres tömeget, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyetemistákhoz mások is csatlakoznak majd, ha pedig erőszakot kell alkalmazni, annak a következményei beláthatatlanok). Aztán elbúcsúzott védencemtől, anélkül hogy említette volna, miért hívatta.

– Most legyünk észnél, Gyuri – mondta, mielőtt kiengedte az ajtón; magas, vékony alakja görnyedt volt.

Őket, akik börtönben voltak, folytatta Petrik Sándor, úgy dongják majd körül, mint a darazsak a lépes mézet. Innen is, onnan is, tette hozzá, anélkül hogy ezt pontosabban megmagyarázta volna.

– Csakhogy én nem vagyok lépes méz – húzta el a száját a már nyitott ajtóban, búcsúzóul megszorította védencem vállát, s még egy kávét kért a titkárnőjétől.

Délutánra nem tízezres, hanem százezres tömeg gyűlt össze az utcákon – köztük a Vörös Csillag Nyomda dolgozói is, akik egy hirtelen, nem tudni, ki által összehívott röpgyűlésen megszavazták a felvonuláson való részvételt –; amerre a menet elvonult, az ablakokból lelkesen megéljenezték; az egymásba karoló felvonulók a szabadságot, Nagy Imrét (akiről néhány napja közölték az újságok, hogy visszavették a Magyar Dolgozók Pártjába), a demokráciát, a törvényességet, a magyar függetlenséget éltették, önkéntes rendezők irányították az emberfolyamot, a házmesterektől piros-fehér-zöld nemzeti zászlókat szereztek (amikkel ünnepnapokon a házakat lobogózták fel), csak itt-ott tűnt fel a tömegben néhány kurjongató részeg, s védencem kissé csodálkozva tapasztalta, hogy némely zászlóból kivágták a Magyar Népköztársaság vörös csillagos címerét; az emberek a Köztársasági induló-t és a Fényes szelek-et énekelték, ezeknek a felszabadulás után született, évek óta nem hallott daloknak a mámora ifjabb Szabados Györgyöt is magával ragadta, a karjába kapaszkodó Mikivel (a másik oldalról egy Solti Ferenc nevű fiatal nyomdász karolt belé, aki alig néhány hete dolgozott a Vörös Csillagban) menetelt ő is a többiekkel – noha nem énekelt s nem kiabálta az egyre ütemesebb jelszavakat, át a Margit-hídon, Budára, Bem József szobrához (az 1848-as magyar szabadságharc neves, lengyel származású hadvezérének emlékművénél akartak hitet tenni az örök lengyel-magyar barátság mellett: néhány napja hírek érkeztek, hogy Lengyelországban tömegtüntetésekre került sor, egyesek szerint a szocialista rendszer hibáinak kiküszöbölése érdekében, mások szerint a szocialista államhatalom megdöntésének céljával), a szobornál egy ismert író, a Nemzeti Parasztpárt egykori vezetője, a Magyar Írók Szövetségének elnöke beszélt, hogy mit, azt védencem nem hallotta, mert nagyon messze volt a szónoktól, de a tömegben azt mondogatták, hogy a magyar írók kiáltványát olvasta fel a magyar nemzethez a szabadságról, függetlenségről, demokráciáról. Ezután a tömeg – ugyancsak a Margit-hídon át – visszaáramlott Pestre, a Parlament előtti hatalmas térre (Mikit rég elsodorták ifjabb Szabados György mellől, de ezzel most nem törődött, vörös csillagbeli munkatársaitól is elszakadt a tolongásban), jelszavakat kiabált, énekelt, s kórusban követelte, hogy Nagy Imre beszéljen a néphez. Közben már beesteledett, védencemet a hullámzó tömeg egyre közelebb szorította a Parlament számos bejáratának egyikéhez, ahol (akárcsak a többi kapunál) igen sokan igyekeztek bejutni az épületbe, különböző igazolványokat lobogtatva a fejük fölött, s hangosan kiabálva, hogy nekik (ki tudja, mi okból) ott a helyük; a megzavarodott, magas termetű őrök olykor be is engedtek egy-egy embert – nem tudni, milyen alapon –, amivel csak fokozták a kint rekedtek elszántságát; egy közismert színész Petőfi Sándornak (a múlt század híres magyar költőjének, aki az 1848-as szabadságharcban esett el) a verseit szavalta; ifjabb Szabados György úgy jutott be az épületbe – bár ez egyáltalán nem volt szándékában –, hogy az őrök között egyszer csak megjelent Káldor Béla, helyet, kiabálta, kinyúlt védencemért, s berántotta a résnyire kinyitott kapun, miközben ifjabb Szabados Györgynek a tülekedésben leszakadt a kabáthajtókája.

– No végre – mondta Káldor Béla (mintha csak arra várt volna, hogy ifjabb Szabados György megérkezzék), sietve felkísérte őt a piros bársonyszőnyegekkel borított márványlépcsőn a hatalmas kupolaterembe (a Parlamentet a századfordulón építették, olyannak, mintha a gótika korában épült volna; az épület kétségtelenül impozáns, noha szépészetileg bizonyára kifogásolható); elhadarta, hogy küldöttség ment Nagy Imréért, de az egykori miniszterelnök csak akkor hajlandó jönni, ha a párt Központi Vezetősége hívja, úgyhogy újabb küldöttséget menesztettek érte, s remélik, hamarosan megérkezik, mivel a tömeg szakadatlanul őt követeli, s mint védencem is hallhatja, a Parasztpárt egyik egykori, közismert vezetőjét, későbbi minisztert és országgyűlési képviselőt, aki kiment az erkélyre, hogy beszéljen a néphez, szóhoz sem hagyták jutni. Majd – mondván, hogy neki fontos dolga van – magára hagyta védencemet egy hatalmas gobelinszőnyegekkel díszített helyiségben (a szőnyegek a magyar történelem különböző korszakait ábrázolták), számos ember társaságában – ifjabb Szabados György egyet sem ismert közülük személyesen –, akik izgatottan és felháborodottan tárgyalták, hogy Gerő Ernő hazaérkezett Jugoszláviából (ahová hivatalos küldöttség élén utazott, hogy a Magyarországon több év óta az imperializmus csahos kutyájának nevezett Tito marsallt és államfőt kiengesztelje s biztosítsa a magyar politika jóra fordulásáról), és rádiónyilatkozatában ellenforradalmár bandának, a szocializmus esküdt ellenségeinek nevezte a fölvonulókat.

Védencem az ablakból kinézett a térre, a hatalmas, ide-oda hullámzó, kiáltozó tömegre; a teremben egyszerre csend lett (pontosabban elhalkult a zsivaj), az ajtóban megjelent Nagy Imre – akit fényképről ifjabb Szabados György is jól ismert –, körülötte néhány ember, aki szinte testőrként követte és sietve betuszkolta a szomszéd szobába az egykori miniszterelnököt. Néhány perc múlva Nagy Imre kiment az erkélyre, ahol a tömeg ujjongva fogadta, szűnni nem akaró éljenzéssel és zászlólobogtatással, de amikor a volt miniszterelnök elvtársaknak szólította a tüntetőket (mint tudott, a kommunisták és a szocialisták szólítják így egymást), olyan füttykoncert és pfujolás szakította félbe, hogy percekig nem tudta folytatni a beszédét. Hogy mit mondott, azt ifjabb Szabados György már nem hallotta, mert a terembe berohant egy zilált külsejű, kövér férfi, markában töltényhüvelyeket szorongatva, s azt kiabálta, a Rádió épületénél az államvédelmisek gyilkolják a népet. A jelenlevők közül egy barázdált arcú, idősebb férfi kijelentette, azonnal küldöttséget kell meneszteni a Rádióhoz, fölszólította az éppen mellette álló ifjabb Szabados Györgyöt, induljon máris (védencemnek fogalma sem volt, ki az illető és mért rá esett a választás), vele együtt még heten indultak el, akiket védencem ugyancsak nem ismert, nagy nehezen keresztülvergődtek a téren, leállítottak egy teherautót, amelyre hatalmas nemzeti lobogó volt kitűzve, végighajtottak a városon, ahol megzavart hangyabolyként nyüzsögtek az emberek, de a Rádió épületéig nem tudtak eljutni, mert az oda vezető utcát két felgyújtott gépkocsi torlaszolta el, úgyhogy gyalog törtettek tovább a tömegben (kísérőit védencem már néhány perc múlva elvesztette). A rádió előtt két parolis államvédelmis osztag állt, csupa fiatal fiú, szabályos katonai alakzatban, feltűzött szuronnyal, élükön egy ugyancsak fiatal hadnaggyal; alig néhány lépésnyire velük szemben ordítozó, öklüket rázó emberek tülekedtek; halottakat vagy sebesülteket védencem nem látott.

– A Parlamentből jövök – ordította ifjabb Szabados György a hadnagynak (ezzel az önkéntelenül kitalált jelszóval sikerült átvergődnie a tömegen is), s kiabálva arra kérte a fiatal parancsnokot, akadályozza meg a vérontást. A hadnagy visszaordított, hogy inkább a tömeget fékezze meg – az irtózatos lármában csak kiabálva lehetett szót érteni –, láthatja, hogy letapossák őket.

– És kővel dobálnak! – kiáltotta oda ifjabb Szabados Györgynek a hadnagy mellett álló szakaszvezető, aki géppisztolyt tartott a kezében; a tömeg egyre közelebb nyomult a katonákhoz, hátulról, az utca végéről nyomták őket, ahonnan nem lehetett látni, mi történik elöl.

– Láncot! – ordította védencem, belekarolva két ismeretlen férfiba; egyszer csak Gromák István tűnt fel mögötte, az első sor összekapaszkodott, de a tömeg egyre nyomta őket a szuronyok hegye felé, aztán összekapaszkodott a második és a harmadik sor is – akik közel voltak a feltehetően csőre töltött puskákhoz, mintha óvatosabbak lettek volna –, hátrább nem tudták szorítani a mögöttük tülekvőket, de legalább megállították őket, fél lépésnyire a szuronyoktól; nyomjuk, ordította ifjabb Szabados György, hallotta, hogy Gromák István is ordít, többen is átvették tőlük a jelszót, egymásba kapaszkodva nekifeszítették a hátukat a mögöttük levőknek, a szuronyok néhány arasznyira az arcuktól villogtak, a katonák tekintete zavart és rémült volt, a hadnagy görcsösen szorongatta a pisztolyát, egy tiszt szaladt ki hajadonfőtt az épületből, valamit kiabált, a katonák lassan hátrálni kezdtek, nem eresztve le a szuronyt; amikor becsapódott mögöttük a kapu, a rögtönzött csatárlánc fölbomlott, s a tömeg egy perc alatt ellepte az utcát.

Védencem csak másnap reggel tudta meg – az este még visszagyalogolt a meglehetősen messze levő Parlamenthez (a villamosok nem közlekedtek), ahová az őrség nem engedte be, mondván, hogy már senki sem tartózkodik az épületben, csak aztán ment haza, ugyancsak gyalog –, hogy a tüntetők az éjszaka folyamán megostromolták és elfoglalták a Rádió épületét; az összecsapásnak több tucatnyi halálos áldozata volt.  

Három nappal később – közben Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké, a kormány a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat kérte fel a rend helyreállítására, s kijárási tilalmat rendelt el, az üzleteket nem nyitották ki, az üzemekben és a hivatalokban megállt a munka, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége leváltotta Gerő Ernőt, s Kádár Jánost választotta meg első titkárnak, a városban többfelé fegyveres harc folyt – a Vörös Csillag Nyomdának az üzemben tartózkodó dolgozói Barabás István főkönyvelő javaslatára öttagú munkástanácsot választottak. A munkástanács elnöke Barabás István lett, aki köszönetét nyilvánította az iránta megnyilvánuló bizalomért, tagjai közé megválasztották ifjabb Szabados Györgyöt, valamint Vadász József szedőmestert, aki azonban közölte, hogy nem vállalja a megbízatást, de kijelentését nem volt hajlandó megindokolni, amiért egy Bóka Ágoston nevű anyagkönyvelő gyávának nevezte; Lóránd István gépmester azt ordította, akkorát rúg Bóka Ágoston seggébe, ha nem fogja be a pofáját, hogy körülszánkázza a béketábort (ez a szólásmondás – habár nem nyilvánosan – akkoriban járatos volt Magyarországon; béketábornak az újságokban és a gyűléseken a Szovjetuniót és a szocialista országokat nevezték). A munkástanács így végeredményben négytagú lett, s azt a határozatot hozta, hogy másnap összeülnek; a választáson sem Bognár István vállalatvezető, sem Vladár Béla párttitkár nem vett részt; az utóbbit október 23-a óta nem is látták az üzemben.

Katinka asszony ezekben a napokban sokat sírt – az utóbbi időkben egyébként is egyre gyakrabban fordult elő, hogy sírva fakadt –, mert sem Csöpi, sem Kovách Géza nem ment haza, még aludni sem; mindketten telefonáltak: Csöpi azt mondta, sok a sebesült, s jobb, ha éjjel is a kórházban marad (édesanyja titokban – nem is egészen alaptalanul – valami férfit sejtett legkisebb gyermeke éjszakai távolmaradásai mögött), az egykori őrnagy pedig közölte a recsegő telefonon keresztül, hogy egy szabadságharcos alakulat élén harcol a szovjet elnyomók ellen – nem mondta meg, hogy hol –, s hozzátette, csókoltatja a gyerekeit, a család legyen nyugodt, most végre kivívják a szabadságot, védencem pedig azt üzente, hogy ebben a súlyos történelmi pillanatban (az esetleges véleménykülönbségek ellenére is) minden becsületes magyarnak össze kell fognia a haza érdekében. Duci bocsánatot kért Sáritól, ha esetleg valamikor megbántotta, idősebb Szabados György – nem törődve a lövöldözéssel és a kijárási tilalommal – mindennap a szokott időben bement a munkahelyére (gyalog, mert a villamosok azóta sem közlekedtek), mondván, hogy neki minden fillérért felelnie kell; a rákosszentmihályiakról semmit sem lehetett tudni, mert oda gyalog nem lehetett eljutni.

Az elkövetkező napokban védencem mindennap bement az üzembe, noha a nyomda nem dolgozott; a nyomda előtti kis teret megkerülte, mert az a hír járta, hogy azt időnként géppuskákkal lövik valamelyik padlásról, feltehetőleg ott rejtőzködő államvédelmisek. (A hír később némiképp igaznak bizonyult; egy húsztagú fegyveres csoport átkutatta a sarokházat, s a padláson egy civil ruhás halottra bukkantak, akinek az igazolványából kiderült, hogy Pintér Béla államvédelmi százados; nyilvánvalóan utolsó golyójával lőtte magát főbe, mivel a körülötte heverő géppisztolytárak mind üresek voltak. ) Az üzem nevét – a munkástanács határozatára – Szabad Magyarország Nyomdára változtatták; a Vörös Csillag Nyomda feliratot leszerelték, s helyére – a kapu fölé, a falba vert két ácskapocsra felakasztották a léckeretekre feszített, vászonra festett új elnevezést. Ezt a műveletet a környékbeli lakosok közül számosan megtapsolták.

– Tudja, mi maga, Szabados? – kérdezte Vadász József, aki megkereste védencemet Kompás Andrásék, a Fellner és Tsa. cég volt társtulajdonosának egykori cselédszobájában berendezett irodájában (láthatóan szándékosan kerülve, hogy ifjabb Szabados Györgyöt elvtársnak, szaktársnak vagy úrnak nevezze, mely megkülönböztetés akkoriban igen sokat jelentett). – Egy nagy rakás szar.

Védencem azt felelte, ő ellenezte a nyomda nevének megváltoztatását, de a munkástanács három-egy arányban leszavazta, mire a szedőmester legyintett, s rácsapta az ajtót.

Csöpi még mindig nem jött haza, Kovách Géza sem – mindketten naponta telefonáltak –, Katinka asszony kijelentette, hogy elválik, ha annak a vén totyakosnak (mármint a férjének) fontosabb a páncélszekrénye, mint a családja, ami azonban nem gátolta meg idősebb Szabados Györgyöt abban, hogy változatlanul mindennap begyalogoljon a munkahelyére (kikerülve azokat az utcákat, ahol lövöldöztek), ami oda-vissza csaknem két órát vett igénybe – hatvanöt éves volt akkoriban –, a vejének pedig azt üzente, küldjön egy századot a gyár védelmére, mert ott igen értékes gépek vannak. Duci és az édesanyja órák hosszat álltak sorba kenyérért és tejért (az üzletet, ahol Duci dolgozott, aknatalálat érte), a gyerekek örültek, hogy nincs tanítás, csak azt nehezményezték, hogy nagyanyjuk nem engedi le őket az utcára, de ebben Katinka asszony kérlelhetetlen volt, Sárit ugyancsak beválasztották a munkástanácsba (akkoriban nagy ázsiójuk volt azoknak, akik a Rákosi-korszaknak nevezett időszakban börtönben voltak, még ha ez Sári esetében csak a férjére vonatkozott is), és sokat rágódott azon, mi lehet a szüleivel és a testvéreivel. Miki többször hívta védencemet, kísérje haza, de ifjabb Szabados György ezt mindig elutasította; naponta telefonált Petriknek, de mindig Kátya vette föl a kagylót: Petrik Sándor október 23-a óta éjjel-nappal a Budapesti Pártbizottságon tartózkodott, olykor telefonált, s Kátya azt mondta védencemnek, érzi a hangján, hogy nagyon ideges, bár igyekszik leplezni.

A nyomdában a dolgozók – már akik bejártak – izgatottan vitatkoztak vagy kártyáztak; egyszer (nem tudni, honnan) egy teherautó krumplit irányítottak az üzembe, amit valahonnan vidékről küldtek a parasztok a forradalmároknak (akkoriban így nevezték a felkelőket); a munkástanács – ismét Szabados György ellenszavazatával – hosszas vita után úgy döntött, hogy a küldemény a nyomda dolgozóinak kizárólagos tulajdona, ami meglehetősen nagy felzúdulást váltott ki a környékbeliek, különösen a ház lakói körében, akik ugyancsak igényt tartottak a krumplira: a burgonyát végül is a gépteremben tárolták, s védelmére üzemőrséget szerveztek önként jelentkező fiatal dolgozókból; Barabás István, a munkástanács elnöke szerzett valahonnan a számukra két puskát s mindegyikhez tíz-tíz töltényt. Bognár István vállalatvezető kétszer is bement az üzembe – Barabás István tüntetően nem köszönt neki –, de nem a saját szobájába, hanem ifjabb Szabados Györgyöt kereste meg; hosszan magyarázta, hogy ő nem tehet semmiről, őt ugyanúgy félrevezették, mint a többieket, legszívesebben visszamenne péknek, ahhoz legalább ért, mindig is rosszul érezte magát a nyomdában, ez neki idegen világ, még arra sem volt ideje, hogy megtanulja a különböző betűtípusokat; védencem intézkedett, hogy ő is kapjon tíz kiló krumplit, amit a vállalatvezető egy kölcsönkért hátizsákban vitt haza. Vladár Béla párttitkárt változatlanul nem látta senki; némelyek úgy tudták, hogy öngyilkos lett, mások pedig, hogy szovjet őrnagyként harcol a forradalmárok ellen.

Október 30-án Kátya kétségbeesetten telefonált védencemnek, hogy a Budapesti Pártbizottságot több órás tűzharc után elfoglalták; állítólag több százan estek el, a férjéről nem tud semmit. Mielőtt ifjabb Szabados György bármit is tehetett volna, Csöpi is telefonált, hogy Petrik Sándor náluk fekszik, comblövést kapott, nem vészes, csontot nem ért a golyó, különszobában helyezték el, mert ő elmondta a főorvosnak, hogy Petriket Rákosiék halálra ítélték. Védencem azonnal elment Kátyáért, együtt látogatták meg a sebesültet, akinek hosszú lába kilógott a takaró alól; Kátya sírva fakadt, Petrik arca falfehér volt, elmondta, hogy az elvtársait (köztük Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság titkárát, akit Rákosi Mátyás egyik legjelentősebb politikai ellenfeleként emlegettek) a pártbizottság előtti téren a lábuknál fogva akasztották fel. A főorvos – aki Csöpi szeretője volt – megpaskolta Kátya arcát, s kijelentette, hogy aggodalomra semmi ok, a beteg néhány héten belül makkegészséges lesz.

Az elkövetkező napokban Nagy Imre miniszterelnök bejelentette az egypártrendszer megszüntetését, koalíciós kormányt alakított a kisgazdák, a szociáldemokraták és a parasztpártiak (s természetesen a kommunisták) részvételével, a szovjet csapatok kivonultak Budapestről, a házi őrizetben levő Mindszenty József hercegprímást – akit 1949-ben életfogytiglani börtönre ítéltek – egy páncélos alakulat kiszabadította a vidéki kastélyból, ahol őrizték, s a fővárosba hozta, a kormány kinyilvánította, hogy kilép a Varsói Szerződésből (a szocialista államok katonai szövetségét nevezték és nevezik ma is így), deklarálta Magyarország semlegességét, a harcok megszűntek Budapesten, a Magyar Dolgozók Pártja feloszlott, illetve Kádár János rádióbeszédben bejelentette, hogy helyette Magyar Szocialista Munkáspárt néven tömörülnek a kommunisták.  

Kovách Géza fekete gépkocsin érkezett haza, s kijelentette, hogy a forradalom győzött; a szabadságharcos osztagok vezetőit – köztük őt is – behívták a Parlamentbe, s bevonják őket a fegyveres erők vezetésébe; látszott, hogy egy hete nem borotválkozott, s alig aludt, a keze piszkos volt, a körmei feketék, a ruhája több helyen elszakadt; két géppisztolyos fiatalember kísérte, akik a konyhában ültek le, amíg az egykori őrnagy megfürdött, megborotválkozott, s ruhát váltott. Védencem megkérdezte sógorát, vajon az események nem vezetnek-e a szocialista államrend megdöntéséhez; Kovách Géza letette a villát – mákos tésztát evett, vastagon megszórva porcukorral –, s azt mondta, ideje lenne, hogy ifjabb Szabados György is észrevegye (épp ő, aki annyit szenvedett ettől a rendszertől, s végeredményképp mégsem egy buta proli), hogy a magyar nép torkig van ezzel az úgynevezett szocializmussal.

Csöpi telefonált védencemnek, hogy jó lenne, ha Petrik Sándort elvinnék a kórházból, mert különféle fegyveres csoportok egyre gyakrabban kutatnak sebesült államvédelmisek után. Ifjabb Szabados György azonnal elment a Károly-kórházba; Petrik eleinte mindenképp haza akart menni, de aztán beleegyezett, hogy mentőautóval a Damjanich utcai lakásba szállítsák: a családnak védencem azt mondta, hogy barátja véletlenül sebesült meg az utcán, s a lakását aknatalálat érte a harcokban. A saját ágyába fektette a sebesültet; ő Sárival egy ágyban aludt összebújva: felesége testének érintése közömbös volt számára, különben is, mire ágyba kerültek, holtfáradtak voltak mind a ketten, noha egész nap nem dolgoztak. Petrik Sándort Katinka asszony szolgálta ki – az iskolában nem volt tanítás –, az ágytálat (amit Csöpi küldött a kórházból) is ő vitte a betegnek, olyan természetességgel, mintha egész életében ezt csinálta volna, bár Petriknek (feltehetően a szégyenérzettől) napokig nem volt széklete. Kátyának Petrik Sándor megtiltotta, hogy meglátogassa, vagy akár csak telefonáljon; védencemen keresztül üzentek egymásnak, a családnak pedig azt mondták, hogy Kátya a gyerekkel vidéki rokonaihoz költözött, amit Katinka asszony helytelenített, mondván, hogy a feleségnek a bajban a férje mellett a helye, de belátta, hogy az asszony a gyerekkel mégsem költözhet a Damjanich utcába.

– Megvan a pisztolyod? – kérdezte Petrik Sándor védencemtől, amikor először maradtak magukra az egykori gyerekszobában.

– Odaadjam? – kérdezte ifjabb Szabados György, de a barátja azt mondta, hogy nem: ebben a lakásban akkor sem lövöldözhet, ha érte jönnek.

– Csak vigyázz rá – mondta Petrik Sándor, s az ajkába harapott, mert ahogy megmozdult, belehasított a fájdalom a lábába.

Védencem kérdésére azt mondta, nem tudja, mi lesz; nem érti, hogy a kommunista Nagy Imre hogyan tűrheti, hogy kommunistákat akasszanak az utcán; itt most már lőni kellene, nem tárgyalni, és ha nincs, aki megvédje a népi demokráciát (az Államvédelmi Hatóságot feloszlatták, a rendőrök eltűntek, a katonák egy része csatlakozott a felkelőkhöz), vissza kell hívni Budapestre a szovjet hadsereget. Védencem bizonytalan megjegyzésére, hogy akkor megint vér fog folyni, Petrik Sándor azt mondta: ő az utolsó, aki ezt kívánja, s örök szégyene lesz a magyar kommunistáknak, hogy maguk nem tudták megvédeni a néphatalmat, de ha a szocializmus léte forog kockán, nem lehet válogatni az eszközökben.

– Az a legszörnyűbb – mondta Petrik Sándor, s az arca eltorzult, ezúttal nem a sebe okozta fájdalomtól –, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek.

Arra kérte védencemet, keresse meg Tandor Istvánt – ifjabb Szabados György névről ismerte ezt a kommunista vezetőt, akit néhány hete neveztek ki földművelésügyi miniszterhelyettesnek –, s számoljon be neki az ő helyzetéről. Ifjabb Szabados György többször elment a miniszterhelyettes lakására, de hiába csengetett, senki sem nyitott ajtót. Amikor negyedszer járt ott, a házmester megállította, s nem éppen barátságosan megkérdezte, kit keres. Védencem válaszára, hogy Tandor Istvánnét (nem akarta a miniszterhelyettes nevét említeni), a zömök, jól táplált házmester kiköpött, és azt mondta, hogy megpucoltak a szemetek. Szerencséjükre, tette hozzá, és ismét kiköpött.

Szabados György be akart lépni a Magyar Szocialista Munkáspártba, de Vladár Béla párttitkár változatlanul nem mutatkozott a nyomdában; elment a kerületi pártbizottságra is, de az épületet két géppisztolyos őrizte (az egyik közülük nő volt), a neoncsövekből készült vörös csillagot leverték a kapu fölül; védencem – okkal – úgy vélte, hogy a pártbizottságot elfoglalták a felkelők.

Amikor visszament a nyomdába, a szedőteremben három fiatalember várta, hátukon átvetett géppisztollyal; egy írógéppel írt felhívást hoztak, melyben a Magyar Szabadságharcos Tömörülés (védencem hazájában ezekben a napokban százával alakultak különböző pártok, szervezetek, egyesületek) felszólítja az Amerikai Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy a magyar szabadság és függetlenség biztosítására küldjenek csapatokat az országba. Bognár István vállalatvezető nem tartózkodott az üzemben, s a nyomdászok azt mondták a fegyvereseknek, várják meg védencemet, az ő engedélye nélkül nem nyomhatnak ki semmit (bár volt, aki amellett kardoskodott, hogy bármit kinyomhatnak, hiszen szabadság van és a nyomda az övék). Ifjabb Szabados György elolvasta a röplapot, s azt mondta, nem nyomtatja ki; először is azért, mert semmi értelme: ha a Magyar Szabadságharcos Tömörülés közölni óhajt valamit az Egyesült Államokkal vagy az ENSZ-szel, írjon nekik levelet. Másodszor pedig azért, mert a röpirat tartalmával nem ért egyet.

– Mi ez, polgártárs, diktatúra? – csattant fel az egyik fiatalember, akinek a bal kezén piszkos kötés volt. Maga szabja meg, hogy mi a helyes és mi nem?

Azzal fölállt, s rántott egyet a géppisztolya szíján, de a társa rászólt, hogy maradjon nyugton; elmagyarázta védencemnek, hogy a leveleket már eljuttatták az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetségére, viszont fontosnak tartják, hogy a lakosságot is tájékoztassák a Magyar Szabadságharcos Tömörülés állásfoglalásáról.

– Mivel a nép nélkül nem lehet politizálni – tette hozzá oktatólag a nyurga, szőke fiú, aki éppolyan borotválatlan és fáradt volt, mint a társai. A bekötött kezű fiatalember hozzátette, hogy a Rákosi-féle diktátorokkal (ezzel védencemre célzott), akik rá akarják kényszeríteni a véleményüket a népre, egyszer s mindenkorra leszámoltak; nem azért harcoltak egy egész hétig, hogy folytatódjék a Rákosi-rendszer. Védencem meglehetősen élesen azt felelte, hogy a fiatalemberek feltehetően Rákosi iskolájába jártak, amíg ő Rákosi börtönében raboskodott, amitől a fegyveresek láthatólag elbizonytalanodtak, de Vadász József szedőmester – aki ott állt Szabados György mellett – közbeszólt, hogy kár a vitáért, semmit sem tudnak kinyomtatni, mert az üzemben nincs áram. A bekötött kezű fiatalember ismét megmarkolta a géppisztolyát, Barabás István pedig – akit mint a munkástanács elnökét közben előkerítettek – ráförmedt Vadász Józsefre, hogyan merészel szabotálni. Védencem megmarkolta a zsebében a pisztolyát (amit még sosem vett elő); Vadász József azt mondta, ő nem szabotál, próbálja meg Barabás István beindítani a gépeket. A főkönyvelő (aki elég rég dolgozott a nyomdában, hogy értsen a gépekhez) meg is próbálta, de kiderült, hogy a szedőmesternek igaza van. A három fegyveres elment, de közölte, hogy nem fogják szem elől téveszteni a nyomdát; védencem pedig utasítást adott, hogy a vállalatvezető vagy az ő engedélye nélkül semmit sem nyomhatnak ki a nyomdában, ami miatt heves szóváltásra került sor közte és Barabás István között, aki, mint a munkástanács elnöke, magának (illetve a munkástanácsnak) követelte az intézkedési jogot, s több dolgozó egyetértésével találkozva kijelentette, hogy Bognár István vállalatvezető be ne merje tenni a lábát a nyomdába, valamint Vladár Béla párttitkár sem (de őt úgysem látták október 23-a óta). Ifjabb Szabados György azt mondta, egyelőre Bognár István és ő a nyomda felelős vezetője, s amíg le nem váltja őket a központ, ők felelnek az üzemért; Barabás István azt felelte, nincs semmiféle központ, csak a felszabadult magyar nép, és mindnyájan annak tartoznak felelősséggel. Miután a vitában egyikük sem tudott győzedelmeskedni, mindketten hazamentek, azzal, hogy a munkástanács majd még visszatér erre a kérdésre.

Kovách Géza tiszti egyenruhában érkezett haza – az egyenruha kissé bő volt, látszott, hogy nem rá szabták –, alezredesi rangjelzéssel, épp csak evett egy falatot és megfürdött, behívta védencemet a szobájukba – Ducit és a két gyereket kiküldte –, s kijelentette, őt nem érdekli, hol és hogyan sebesült meg Petrik Sándor, hajlandó ettől eltekinteni, mivel tudja, hogy Petrik is börtönben volt Rákosiék alatt, ahhoz viszont ragaszkodik, hogy huszonnégy órán belül hagyja el a lakást. Ifjabb Szabados György azt felelte, a lakás tudomása szerint nem Kovách Gézáé, tehát aligha van joga megszabni, ki tartózkodhat ott, mire az alezredes azt mondta, ne kényszerítse őt védencem olyan cselekedetre, amit nem szívesen tenne meg; ha ideküld az osztagából néhány szabadságharcost, azok feltehetően behatóbban érdeklődnek majd Petrik Sándor sebesülésének körülményei iránt, mint ő, s annak igen kellemetlen következményei lesznek. Védencem közölte a sógorával, hogy aki be meri tenni a lakásba a lábát, azt lelövi, mire az alezredes azt mondta, nem is tudta, hogy sógorának fegyvere van; ahhoz neki semmi köze, mondta a védencem, mire Kovách Géza azt felelte, rendben van, de jobb lenne, ha ifjabb Szabados György végre tudomásul venné, hogy a forradalom győzött, és eszerint viselkedne (nem magyarázva meg pontosan, hogy mire gondol).

Védencem először nem akart szólni Petriknek a történtekről, de aztán úgy döntött, nincs joga eltitkolnia Petrik Sándor elől, milyen veszély fenyegeti a Damjanich utcai lakásban. Petrik azonnal a ruháit kérte, s közölte, hogy elköltözik, de védencem kijelentette, erről szó sem lehet; először is: hová menne, másodszor nem tud lábra állni, tehát mentőautót kellene keríteni, ami nem éppen egyszerű, s egy sebesült, aki ezekben a napokban nem akar kórházba menni, mindenképp feltűnést kelt. Azt is hozzátette: meggyőződése, hogy a sógora semmiképp sem vetemedik ilyen aljasságra. Ebben ugyan Petrik Sándor nem volt biztos – mint mondotta, vannak helyzetek, amikor nem az emberek jelleme a döntő –, de belátta, hogy elköltözését valóban elő kell készíteni, tehát egyelőre maradt ifjabb Szabados György ágyában.

Másnap reggel a szovjet harckocsizó osztagok ismét megjelentek Budapesten, a rádió bejelentette, hogy Kádár János vezetésével új kormány alakult, Nagy Imre miniszterelnök és néhány társa a jugoszláv követségen keresett menedéket, Mindszenty József hercegprímás az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült; a fővárosban újra kezdődtek az utcai harcok.  

Vladár Béla párttitkár üzent Bognár István vállalatvezetőnek, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (ez volt a hivatalos neve a Kádár János vezetésével megalakult új kabinetnek) által létrehozott munkásőrség soraiban harcol az ellenforradalmárok ellen, s követelte, azonnal állítsák vissza a nyomda régi nevét, amit a munkástanács egyhangúlag elvetett; védencem is képtelenségnek érezte ezt a névváltoztatást, részben, mert aligha akadt volna a nyomdában vállalkozó, aki a Vörös Csillag Nyomda feliratú táblát a kapu fölé kiakassza, részben, mert ebben az esetben számolni kellett volna a környéken tanyázó fegyveresek megtorlásával, mi több, a környékbeli lakosság fölzúdulásával is, s ennek védencem nem látta értelmét. Ifjabb Szabados György azt javasolta, változtassák a nevüket Magyarország Nyomdává, de a munkástanács ezt sem fogadta el. A nyomdában – akárcsak Budapest legtöbb gyárában és hivatalában – változatlanul nem dolgoztak; a Budapesti Munkástanács határozatának megfelelően a főváros dolgozói sztrájkoltak, követelték a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról s a Nagy Imre-kormány újbóli hivatalba lépését. A városban azt beszélték, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete rövidesen beavatkozik a magyarországi eseményekbe, amint azt a szuezi válság esetében is tette (mint ismeretes, ebben az időben angol, francia és izraeli csapatok támadták meg Egyiptomot, mivel az államosította a Szuezi-csatornát; a harcoknak rövidesen véget vetettek, s a támadók kivonultak az országból, bár a beavatottak szerint nem annyira az ENSZ jóvoltából, hanem azért, mert a Szovjetunió azzal fenyegetődzött, hogy a megtámadott egyiptomiak védelmében beavatkozik a harcba, s ez feltételezhetően egy új világháború kirobbanását eredményezte volna, amit pedig az Egyesült Államok – amely nem vett részt a támadásban nem volt hajlandó kockáztatni). Igen sok magyar állampolgár nem bízott a helyzet békés és számukra megfelelő megoldásában, s felhasználva, hogy a határok úgyszólván nyitva állnak – a magyar hadsereg, így a határőrség is, gyakorlatilag megszűnt létezni –, a legkülönbözőbb okok miatt tízezrével hagyták el az országot: a szomszédos Ausztriában (nemzetközi segítséggel) hatalmas táborokat hoztak létre a magyarországi menekültek befogadására.

Kovách Géza az új kormány hatalomra jutása óta nem ment haza a Damjanich utcába, csupán egyszer küldött üzenetet Ducinak, hogy jól van, s kötelességéhez híven fegyverrel harcol a magyar szabadságért; a rákosszentmihályiak végre jelentkeztek, valamennyien jól vannak, üzente Csapó István, s két kiló lisztet küldött Szabadoséknak, ha netán szükséget szenvednének; a városban az a hír járta, hogy Nagy Imre nem miniszterelnök, hanem földművelési miniszter lesz az új kormányban; a fegyveres harcok megszűntek, de a sztrájk tovább tartott; a hírek szerint az országban több ezer embert tartóztattak le különféle ellenforradalmi (vagyis a szocialista államrend megdöntésére irányuló) cselekményért. Vladár Béla megjelent a nyomdában, megbeszélést tartott Bognár István vállalatvezetővel s védencemmel mint vállalatvezető-helyettessel, és azt kérdezte, kit kell letartóztatni a nyomda dolgozói közül, amire Bognár István nem válaszolt, ifjabb Szabados György pedig kijelentette, hogy senkit; Vladár Béla gúnyosan elmosolyodott, s valami olyasmit mondott, hogy a zsák, úgy látszik, megtalálja a maga foltját. Megalakították a Magyar Szocialista Munkáspárt helyi szervezetét; a pártba mindössze hárman léptek be, Vladár Béla, Vadász József és védencem (a Magyar Dolgozók Pártjának a nyomdában. korábban huszonnégy tagja volt); Bognár István vállalatvezető kijelentette, hogy inkább pártonkívüli marad, s szeretne visszamenni a sütőiparba, amiért Vladár Béla árulónak nevezte, és közölte, hogy le fogják váltani.

Egy hét múlva Barabás István főkönyvelő nem ment be dolgozni; a délelőtt folyamán felesége telefonált Bognár István vállalatvezetőnek, hogy a férjét hajnalban letartóztatták, s kérte, tanúsítsa, hogy Barabás István nem tett semmi rosszat: már a Horthy-rendszerben is a munkások érdekeit védte. Védencem az eset kapcsán kérdőre vonta Vladár Bélát, aki készséggel vállalta, hogy ő jelentette föl a főkönyvelőt, mivel az ellenforradalom idején – ekkoriban már hivatalosan is így nevezték az 1956. október 23-a utáni eseményeket – súlyos bűnöket követett el. Védencem megkérdezte, honnan tudja ezt Vladár Béla – mivel az említett időszakban be sem tette a lábát a nyomdába –, amire a párttitkár azt felelte, nem az ismeri legjobban a tüzet, aki maga is a füstben kóvályog, s hozzátette, védencem is jobban tenné, ha nem nagyon ugrálna, mivel neki is vaj van a fején. Ifjabb Szabados György kikérte magának ezt a gyanúsítást, s követelte, hogy a párttitkár fejtse ki, mire céloz, de Vladár Béla csak annyit mondott, hogy mindennek eljön az ideje; védencem erre szarházinak nevezte, s rácsapta az ajtót.

Három nap múlva ifjabb Szabados Györgyöt hajnalban letartóztatták: öten jöttek érte, akik közül az egyik géppisztolyt tartott a kezében; a házmester s az egyik szomszéd kíséretében jelent meg, mivel az érvényben levő rendelet szerint házkutatást – a szabályosan kitöltött letartóztatási parancsot megmutatták védencemnek – csak két semleges tanú jelenlétében lehetett tartani. Gondosan átnézték védencem könyveit és a szobában található papírokat, a pisztolyát természetesen magukkal vitték; a börtönben megmotozták ifjabb Szabados Györgyöt, elvették minden értéktárgyát, a nyakkendőjét, a derékszíját, a cipőfűzőjét (nehogy kárt tehessen magában), majd másfél napig magára hagyták egy zárkában.

Tévedés, mondogatta magának ifjabb Szabados György, fel-alá járva a zárkában. Ez csak tévedés lehet, bizonygatta (ugyancsak magának), de képtelen volt szabadulni a gondolattól, vajon pusztán tévedésből tartóztatják-e le, immár harmadszor, s ha tévedés, kiben van a hiba, benne avagy akik letartóztatják. Hasztalan próbálta megmagyarázni magának, hogy a három letartóztatásnak semmi köze egymáshoz (pusztán az, hogy mindháromszor őt tartóztatták le), s eldöntötte, hogy ha ezúttal nem tévedésről van szó, végez magával; nem akarta még egyszer átélni sem a vallatást, sem a börtönt, de legfőképp azt, hogy az ügy, amire föltette az életét (ő fogalmazott ilyen szónokian a zárka magányában), még egyszer képes elkövetni azt a tévedést, amellyel most már csaknem elpusztította önmagát. Ha fölfejti a pulóverét, a szálakból tud olyan erős zsineget fonni, amire fölakaszthatja önmagát: ezt az öngyilkossági módot még a váci börtönben hallotta Csutorás Imrétől, akinek egyik társa így végzett magával 1944-ben, mert félt, hogy nem tudja kiállni a kínzást, s elárulja társait (az öngyilkos Fazekas Mihályról azóta utcát neveztek el védencem szülővárosában).

Amikor kihallgatásra vezették, ifjabb Szabados György önkéntelenül remegni kezdett, mintha a láz rázná; a teste alighanem emlékezett még az ütésekre, rúgásokra, pofonokra, melyekről védencem úgy gondolta, hogy elfelejtette őket. A kihallgatószobában, melyet ifjabb Szabados György jól ismert, noha soha nem járt ebben a helyiségben (ezúttal a Fő utcai börtönbe vitték), az íróasztal mögött egy idős, fáradt tekintetű férfi ült, aki láthatólag ideges volt: ráförmedt a védencemet kísérő foglárra: vegye le ifjabb Szabados György kezéről a bilincset, de gyorsan, és menjen ki a szobából, de azonnal.

– Szabados elvtárs – mondta az idős nyomozó (Jókor Istvánnak hívták, bútorasztalos volt, 1950-ben került a rendőrségre, de politikai ügyekkel sosem foglalkozott; az ő kliensei piti zsebtolvajok, markecolók, csirketolvajok, orgazdák voltak) –, az ön esetében súlyos tévedés történt.

Ezután bocsánatot kért védencemtől a maga, a bűnüldöző szervek és a Magyar Népköztársaság nevében – hangsúlyozván, hogy minderre hivatalos felhatalmazása, sőt utasítása van –, s mint elvtárs az elvtársat kérte védencemet, hogy ez a tévedés ne ingassa meg a mozgalomba vetett hitét (Jókor István rendőr százados szavait idézem): a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány szilárd elhatározása, hogy a korábbi korszak törvénysértései soha többé nem fordulhatnak elő. Védencem – természetesen – nem tudhatta, hogy Petrik Sándor a Központi Állami Kórházban levő különszobájából (ebbe a kórházba kizárólag párt- és állami vezetőket, neves értelmiségieket, művészeket, fontos személyiségeket utaltak be) ifjabb Szabados György ügyében magát a belügyminisztert hívta fel, akivel együtt robbantották fel Tisza István volt miniszterelnök szobrát, amiről már ejtettem szót.

– Azt a csirkefogót pedig – mondta Jókor István százados, akinek a ruhája gyűrött volt; nem folytatta, csak legyintett, s az ajkába harapott, majd maga kísérte le védencemet a börtönirodára, ahol visszakapta értéktárgyait, a derékszíját, nyakkendőjét, cipőfűzőjét, majd elkísérte a kapuig, ahol az őr feszesen tisztelgett (feltehetőleg a nyomozónak, nem védencemnek).

A Damjanich utcai lakásban ifjabb Szabados György csak édesanyját találta otthon; Katinka asszony átölelte a fiát és sírt; azt hajtogatta: tudta, hogy hazajön, aztán csak sírt tovább, majd odaadott egy levelet, amit Csöpi írt a bátyjának; ne haragudjék, hogy felbontotta, mondta az édesanyja ifjabb Szabados Györgynek, de nem tudhatta, mikor jön haza, csak azt tudta, hogy hazajön, biztosan hazajön.

A levélből kiderült, hogy Csöpi elhagyta szülőhazáját, s más országban próbál szerencsét („amennyiben az én életemben még szerepe van a szerencsének – írta –; bár az is lehet, hogy már csak a szerencse az egyetlen lehetőségem”); azt írta, nagyon szereti védencemet, s nagyon kívánja, hogy boldog legyen. És volt egy sora, amit ifjabb Szabados György élete végéig nem felejtett el: „Előbb a hitemet vettétek el, aztán az életem értelmét, végül a reményt.”

Védencem bement a nyomdába, a portán megkérdezte, bent van-e Vladár Béla, s azt a választ kapta, hogy félóra múlva várják; megkérte Vadász József szedőmestert, menjen vele, feszítővassal feltörte a párttitkár íróasztalát, s az egyik irattárban megtalálta az ellene készített feljegyzés másolatát, melyet Vladár Béla mint a nyomda párttitkára s a munkásőrség szakaszparancsnoka írt alá; a feljelentésben az állt, hogy a politikai vétségért már korábban is többszörösen büntetett előéletű Szabados György, az ellenforradalom egyik vezetőjének, Kovách Gézának a sógora, az október 23-át követő időkben súlyos bűncselekményeket követett el: mint az üzem úgynevezett munkástanácsának tagja, a nyomdát Vörös Csillag Nyomdáról önkényesen Szabad Magyarország Nyomdává keresztelte át (saját kezűleg verve le a kapu fölül a régi elnevezést, miközben szemtanúk szerint hangosan ócsárolta a népi demokráciát), a nyomda régi nevének visszaállítását az ellenforradalom leverése után megtagadta – súlyosan terrorizálva eközben a munkásokat –, utasítást adott, hogy a nyomdában ellenforradalmi röplapokat nyomjanak ki, amelyek harcra uszítottak a felszabadító Vörös Hadsereg, valamint a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ellen, odahaza fegyvert rejteget, s állandó összeköttetésben van a munkáshatalom ellen fegyveresen harcoló sógorával.

Amikor Vladár Béla belépett a szobájába, védencem eléje tartotta a följelentés másolatát, s megkérdezte (magázva a párttitkárt, noha addig tegeződtek), ő írta-e. Vladár Béla igenlő válaszára két pofont adott neki, a másodiktól Vladár megtántorodott, s a zsebéhez kapott; hogy lőni akart-e, azt nem lehet tudni, mert Vadász József szedőmester a feszítővassal a csuklójára ütött, úgyhogy a párttitkár elejtette a pisztolyt, s fájdalmában felkiáltott; a szedőmester gyakorlott mozdulattal kivette a pisztolyból a tárat, zsebre vágta, a fegyvert odadobta a fájdalomtól sziszegő, csuklóját tapogató Vladár Béla lába elé, majd védencemmel együtt elhagyta a pártirodát.  

Vladár Béla párttitkárt többé nem látták a nyomdában; két hét múlva leirat érkezett a minisztériumból Szabados György vállalatvezetőnek címezve (Bognár Istvánt saját kérésére fölmentették; művezető lett egy sütödében), hogy Vladár Bélát áthelyezték a Fémművek Bokor utcai telepére személyzeti vezetőnek.

– Hogy képzelitek ezt? – ordította védencem, aki aznap este fölkereste Petrik Sándort a lakásán (Petrik bottal járt, s a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának alosztályvezetője volt); tetvekkel akarják megvalósítani a szocializmust, kérdezte ifjabb Szabados György kiabálva, mire vezet ez, mire gondolnak.

Petrik Sándor azt felelte, hogy a szocializmust azokkal kell megvalósítani, akik erre hajlandók; nyilvánvaló, hogy Vladár egy tetű, de a kritikus napokban mégiscsak tudta, ki ellen kell fegyvert fognia. Szabados György dühösen azt mondta, hogy Vladár Béla senki ellen nem fogott fegyvert, amikor baj volt, hanem lapított, mint szar a fűben, s csak akkor bújt elő, amikor a harc már eldőlt. Kátya hozzátette: lehet, hogy a kritikus percben Vladár a jó oldalra állt, de épp az ilyen Vladárok okozzák a kritikus perceket, ezért is kellene a pártnak megszabadulnia tőlük.

– Nézzétek – mondta Petrik Sándor elkomorulva, s odabicegett az asztalhoz a cigarettájáért; nem tűrte, hogy Kátya bármiben is kiszolgálja, s ha az asszony mégis megpróbálta, ráförmedt, hogy nincs neki semmi baja –, ami történt, azért nem egyedül Rákosi a felelős. – Rákosi, mondta, nem uralkodhatott volna a sok ezer kis Rákosi Mátyás nélkül, s ezek jórészt ma is a párt tagjai, többen közülük magas vezető beosztásban: érthető, hogy összetartanak és védik egymást, s nem lehet tőlük máról holnapra megszabadulni. Beletúrt hófehér hajába, s hozzátette, csak a katolikusok hitték, hogy a gyónás és áldozás után tiszta lappal kezdhetik az életüket; bármilyen keserves, meg kell tanulni, hogy az életben semmit sem lehet tiszta lappal kezdeni.

Újabb cigarettára gyújtott, s azt mondta védencemnek, rossz híre van a számára: sógorát, aki – miután a fővárosban felszámolták a fegyveres csoportokat – osztagával a Pilis hegységben folytatta a harcot, elfogták, és rövidesen rögtönítélő bíróság elé állítják; az ítélet aligha kétséges, nemcsak azért, mert Kovách Géza a fegyveres ellenforradalom egyik legelszántabb vezetője volt, hanem mert bebizonyosodott – ő maga sem tagadta –, hogy saját kezűleg végzett ki két foglyul ejtett szovjet katonát: vallomása szerint azért, hogy példát mutasson az osztagának, s lehetetlenné tegye emberei számára, hogy letegyék a fegyvert; a két katonát – mondta vallomásában – személy szerint sajnálja, valamint azt is, hogy így kellett elbánnia velük, de meggyőződése, hogy nem tehetett mást: be kellett bizonyítania, hogy a harc élet-halálra megy, s azok számára, akik fegyvert fogtak, nincs visszaút.

Kátya, aki ugyanúgy megdöbbent a hírtől, mint védencem, megkérdezte a férjét, nem tehet-e valamit az alezredes érdekében, hiszen Kovách Géza mégiscsak részt vett a fasizmus elleni ellenállásban, s a nehéz napokban Petrik Sándor végül is az ő lakásukban kapott menedéket; Petrik Sándor azt mondta, ha akarna, se tehetne semmit, de nem is akar: ahhoz, hogy a pártban ne azok legyenek a hangadók, akik a kérlelhetetlen leszámolást, több tízezer ember letartóztatását, ezrek kivégzését követelik (s nyíltan vagy titokban azt hangoztatják, hogy Rákosi Mátyásnak igaza volt, amikor kérlelhetetlenül fölszámolta az osztályellenséget), a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak meg kell mutatnia, hogy nem habozik leszámolni az ellenforradalom vezetőivel, s ebben nem lehet szerepe, hogy ő személy szerint sajnálja-e Kovách Gézát vagy sem.

Ducinak a kivégzés előtt engedélyezték, hogy beszéljen a férjével; Kovách Géza nyugodt volt, s azt mondta, semmit sem bánt meg, a szabad és független Magyarországért áldozza az életét, ami emberi és tiszti kötelessége: kérte a feleségét, nevelje a gyerekeit jó magyarnak, s ne hagyja, hogy apjuk emlékét bemocskolják előttük – az alezredest többek között többrendbeli, előre megfontolt szándékú gyilkosságért ítélték halálra –; a családot csókoltatja, köszön nekik mindent, védencemnek pedig azt üzeni, hogy neki is felelnie kell majd a történelem ítélőszéke előtt, amely mondat ismerősnek tűnt ifjabb Szabados Györgynek. Azt beszélték, hogy mielőtt az akasztófa alatt a fejére húzták a csuklyát (amely aktus – mint kevésbé köztudott – elsősorban nem arra szolgál, hogy az elítélt ne lássa, mi történik vele, hanem hogy a kivégzők ne lássák a kivégzendő arcát), a magyar szabadságot éltette.

Duci két napig nem mozdult ki a szobájából, jajgatott és sírt, üveges szemmel maga elé meredt – hol szülei, hol Sári voltak vele, ki amikor ráért (védencemet nem tűrte meg maga mellett; azt kiabálta, hogy ő a férje gyilkosa); a gyerekeket – ifjabb Kovách Géza tízéves volt ekkor, Kovách György pedig kilenc – ideiglenesen átköltöztették a nagyszülők szobájába, s azt mondták nekik, az édesapjuk külföldre ment, akárcsak Csöpi néni.

Ducit azonnali hatállyal elbocsátották az állásából, Petrik Sándor intézkedett, hogy eladóként alkalmazzák egy édességboltban; Barabás István főkönyvelőt (aki a tárgyalásán azt bizonygatta, hogy már a Fellner és Tsa. cégnél is a munkásokat támogatta a kizsákmányolók ellenében) nyolchónapi börtönre ítélték, de az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztették; ifjabb Szabados György igazgató – a volt főkönyvelő kérésére visszavette őt a Magyarország Nyomdába, ahol huszonkilenc éve dolgozott, s a bérelszámolókhoz osztotta be.

– Apuka mért nem ír, mint Csöpi néni? – kérdezte Gézuka a nagyanyjától; ettől kezdve Katinka asszony (két ujjal pötyögtetve az írógépen) rendszeresen írt levelet a családnak kivégzett veje nevében, közölte, hogy jól megy a sora, reméli, rövidesen megint együtt lesznek, a gyerekeket csókoltatja, s üzeni nekik, hogy tanuljanak jól, és fogadjanak szót az édesanyjuknak. Gézuka és Gyuri a borítékot szerették volna megkapni, hogy leáztassák róla a bélyegeket, a kanadai bélyegek (mert Kovách Géza ebből az országból küldte a leveleit) a gyermekek szerint bizonyára igen értékesek voltak – nagyanyjuk ezt elismerte, s arra hivatkozott, hogy a bélyegeket édesanyjuk áztatja le és adja el, ebből egészítve ki a keresetét, hogy a gyerekeknek ne csak ennivalóra teljék, hanem ruhára és cipőre is, amíg majd édesapjuk pénzt is tud küldeni.

Csöpi egy ausztriai menekülttáborból írt, mindig csak képeslapot, melyek hol a bécsi Stephanskirchét (Szent István-dómot), hol az osztrák Alpok hóborította tájait ábrázolták: a szöveg rendszerint annyi volt, hogy jól van, és csókol mindenkit; ezeket a bélyegeket megkaphatták a gyerekek, mivel nem voltak olyan értékesek, mint a kanadaiak: köztudomású, hogy Ausztria szomszédos Magyarországgal, míg az amerikai földrészen levő Kanada igen messze van, a bélyegek értéke pedig Gézuka és Gyuri tudatában a távolsággal egyenlő mértékben növekedett.  

– Én tudom ám, mi történt apukával – közölte két év múlva ifjabb Kovách Géza bizalmasan a nagyapjával, aki rendszeresen segített a három gyereknek iskolai feladataik elkészítésében, s általában velük járt bevásárolni is; idősebb Szabados Györgyöt 1957-ben, hatvanhat éves korában nyugdíjazták (a két „kicsi”, Kovách György és Szabados Ágnes épp a boltba ment burgonyáért, úgyhogy rajtuk kívül senki sem volt a lakásban); elmondta, egy osztálytársától tudja, hogy az édesapja nem Kanadában él, hanem az 1956-os szabadságharcban esett el, ahol a magyar csapatok vezére volt, s ő nagyon büszke az apukájára, aki egy igazi hős. Idősebb Szabados György mint férfi a férfival beszélt az unokájával (titokban – mint már említettem – őt szerette legjobban a három gyerek közül), s becsületszavát vette, hogy senkinek nem szól arról, ami a tudomására jutott, mert ezzel nagyon elszomorítaná az édesanyját, a két kicsi pedig úgysem értené; a levelek tehát továbbra is érkeztek Kanadából, ahol néhai Kovách Géza időközben farmot vásárolt, míg évek múlva Duci – az édesanyja jelenlétében – elmondta a két fiúnak, hogy édesapjuk elesett az 1956-os harcokban; a teljes igazságot a Kovách gyerekek csak felnőtt korukban tudták meg.

Védencem kora reggel ment el a nyomdába – melyet végül is a felettes szervek rendeletére Csillag Nyomdának neveztek el –, s rendszerint csak este jött haza; a gyakori értekezletek kivételével ideje nagy részét a Kompár Istvánék egykori hálószobájában berendezett igazgatói irodában töltötte, többet foglalkozva a négyszáz személyes új nyomdaépület terveivel, mint a Csillag Nyomda napi irányításával, amivel alig volt gondja, noha – mint említettem – már nem Barabás István volt a főkönyvelő, Vadász Józsefet pedig kerületi párttitkárrá választották. Mikivel való kapcsolata 1956 októberében megszakadt, anélkül hogy bármelyikük is megszakította volna; a lány nemsokára férjhez ment egy külkereskedelmi vállalat főelőadójához, esküvője alkalmából ifjabb Szabados György köszöntötte a nyomda dolgozói nevében és adta át neki mindnyájuk közös ajándékát, egy igen szép herendi porcelán vázát. A nyomdában változatlanul nap mint nap találkoztak, barátságosan köszöntötték egymást (természetesen magázódva), s védencem egyszer csak megállapította, hogy Miki bőre már nem olyan sima, mint azokban az időkben, amikor följárt vele az édesanyja lakására, ahol most Miki a főelőadóval – és természetesen édesanyjával – lakott (védencem ekkortájt harmincéves volt).

Ifjabb Szabados Györgynek egy ideig viszonya volt egy Hollós Kálmánné nevű, kétszer elvált asszonnyal (a keresztneve Rozi volt, de azt szerette, ha Rozinkának becézik, egyébként négy évvel volt idősebb védencemnél, de ez igazán nem látszott rajta), akit a minisztériumban ismert meg; Rozinkának – mert természetesen védencem is így nevezte – szénfekete haja volt, inas, izmos teste (síelt és teniszezett), ízlésesen berendezett garzonlakása, a testi kapcsolatok terén Mikinél is jóval tapasztaltabbnak bizonyult (előfordult, hogy nem az ágyába hívta védencemet, hanem az illatosított, meleg vízzel teleengedett fürdőkádba; a fürdőszobát lila csempe borította, s narancssárga burás lámpa világította meg); Rozinka négy nyelven beszélt folyékonyan – édesapja gazdag nagykereskedő volt, a lányát Svájcban neveltette –, a minisztériumban főelőadóként dolgozott, szabad idejében cikkeket fordított angolból, franciából, németből, olaszból, amivel igen szépen keresett. Rövidesen kiderült, hogy Rozinkának lényegesen több a szabad ideje, mint ifjabb Szabados Györgynek, s az asszony egyre gyakrabban követelte, hogy töltse vele az éjszakát – ilyenkor védencem otthon azt mondta, hogy vidékre megy, kiküldetésbe –; élete szépséges szerelmének nevezte ifjabb Szabados Györgyöt, s különösen a vasárnapok miatt volt gyakori a nézeteltérés közöttük, melyeket védencem családja körében töltött, amiért Rozinka felpanaszolta, hogy nem törődik vele, mindig egyedül hagyja, egyre féltékenyebb lett Sárira (akit természetesen nem ismert), majd megemlítette, hogy ifjabb Szabados György váljon el, s házasodjanak össze. Ezen óhaját egyre gyakrabban és egyre nyomatékosabban emlegette; védencemnek pedig egyre inkább terhére volt állandó követelődzése, hogy becézze őt, mint egy kisbabát, de nem tudta, hogyan szakítson vele, amire végül is az asszony szolgáltatott lehetőséget, mivel egy napon kijelentette ifjabb Szabados György nyilatkozzék, elválik-e Sáritól, mégpedig most és azonnal, mire védencem nemmel felelt, s ott hagyta Rozinkát a hangulatlámpa fényében, az asztalon álló virágcsokorral (melyet ő hozott) s a két metszett pohárba kitöltött konyakkal.

Sári – akit időközben ismét főkönyvelőnek neveztek ki – csaknem ugyanannyit dolgozott és értekezett, mint védencem; most már nem félt attól, hogy nem tudja ellátni a munkáját, hozzáértően és szakszerűen igazgatta a gyár pénzügyeit, s büszke volt rá, hogy a miniszter is fogadta: a miniszter Janek Gábor volt, Sári egykori vállalatvezetője, aki teremnyi szobájában kisüstivel kínálta az asszonyt, érdeklődött a gyereke és a férje iránt, s a harmadik féldeci után (Sári csak egyet ivott) hátradőlt a hatalmas fotelban, és azt mondta, azok voltak a szép idők, amikor együtt államosították az Egyesült Acél- és Gépgyárat.

– A fene se gondolta, mi minden történik majd azután – mondta Janek Gábor, amivel Sári egyetértett, s hajlandó volt még egy kis pálinkát inni a miniszterrel, de csak egy ujjnyit.

– Az a fontos, hogy a végén mégiscsak minden rendbe jött – mondta Janek Gábor, amikor kikísérte Sárit (atyáskodva átkarolva a vállát; a titkárnőjének büszkén mesélte, hogy ezzel a kislánnyal államosították annak idején az Egyesült Acél- és Gépgyárat), s a lelkére kötötte, feltétlenül keresse meg, ha bármi problémája van.

A nyarakat a Szabados család ismét Balatonszéplakon töltötte: az üdülőtelep kezdett újra benépesülni, bár a régi ismerősök nagyon megfogyatkoztak; a nagyszülők az unokákkal a tanítás befejeztével leutaztak, s augusztusig maradtak, védencemék kéthetes szabadságukat töltötték lent, mindig más időben, mint Duci, aki egyre jobban elhízott (ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az üzletben korlátlan mennyiségben fogyaszthatott édességet, amit igen szeretett), s a családján kívül senkivel sem érintkezett: egykori barátai vagy elhagyták az országot, vagy nem keresték vele a találkozást (elvégre a férjét mégiscsak kivégezték, s ki tudja, nem jönnek-e ismét olyan idők, amikor egy ilyen ismeretség kellemetlen lehet), munkatársaihoz Duci nem ereszkedett le (hiszen ő mégiscsak Kovách Gézáné, s nem afféle bolti eladó, még ha erre is kényszerítette az igazságtalan sors), a férfiakat pedig nemigen vonzotta kövérsége és ápolatlansága, noha Duci ekkor még csak harminchárom éves volt.

Elek bácsi meghalt, a háza – örököse nem lévén – azóta zárva volt, a kertet fölverte a gyom, az egyik sarkában korhadt ladik állt két bakon; védencem megkereste a sírját a temetőben, az ócska keresztfán levő rozsdás táblán az volt olvasható, hogy Előd Elek, élt 67 évet, béke poraira. Ifjabb Szabados György átjárt Siófokra vitorlázni (egy testvérvállalat üdülőjében volt néhány rozzant, Kalóz típusú vitorlás), egyedül, mert Sári félt a víztől; a kis hajó – amiből elég gyakran ki kellett merni a vizet – odasimult a zizegő nádashoz, befúrta orrát a tajtékos hullámokba, csend volt körülötte, mélységes csend, hiszen a szél sivítása, a hullámok hörgése, a vitorlavászon csattogása is csend volt; védencem általában úgy osztotta be az idejét, hogy déltájt odakanyarodott a széplaki strandhoz, ahol a gyerekek már izgatottan várták, a sekély vízben ujjongva gázoltak elébe, kiabálva s egymást fröcskölve kapaszkodtak fel a hajóra, de a vitorláson ifjabb Szabados György kérlelhetetlen fegyelmet követelt, nem felejtve el Elek bácsi aranyszabályát, hogy a víz nem játék; Gézuka, Gyuri és Ági egymást váltva kezelhették az orrvitorlát, vagy csendes időben a nagyvitorlát és a kormányt.

Csapóék gyakran meglátogatták őket, hol a szülők, hol valamelyik fiú – Sándor párttitkár volt a Hajógyárban, Imre (akiből mégsem lett katonatiszt) géplakatos, Miklós elektroműszerész. Csapó István, aki tizenkét évvel volt fiatalabb védencem édesapjánál, jól megbarátkozott idősebb Szabados Györggyel, megtanult sakkozni, s meglepően hamar komoly ellenfélnek bizonyult; a gyümölcsfák metszéséhez és a palántázáshoz viszont kétségtelenül jobban értett, mint nászura. Katinka asszony s Rossbauer Ilonka (Csapó Istvánné) némiképp feszélyezve érezték magukat egymás társaságában, mert mindketten más-más recepteket tudtak, s mindegyikük meg volt győződve arról, az a jó, amit ő főz; tiszteletére váljék a család többi tagjának, hogy egyaránt dicsérték mindkettőjük főztjét.

Egy délelőtt Káldor Béla is megjelent, rövidnadrágban, szakállasan, hátizsákkal; kerékpáron kerülte meg a Balatont, s mivel látta, hogy Szabadosék otthon vannak, gondolta, benéz hozzájuk. Védencem hallotta, hogy Káldornak az ellenforradalom után súlyos kellemetlenségei voltak, alig kerülte el a börtönt; Káldor Béla elmondta, hogy jelenleg egy kültelki általános iskolában tanít, a politikával egy életre leszámolt, mert marhaságnak tartja – nagyon kérte ifjabb Szabados Györgyöt, ne kezdjenek erről vitatkozni –, majd kifejtette, hogy a politika szükséges rossz, de neki nem szükséges abban részt vennie, különben is alapvető tévedés, hogy a politikusok irányítják a világot, ez csak a látszat, a világ sorsát az dönti el, milyenek lesznek az elkövetkező nemzedékek, a legfontosabb tehát az iskolai nevelés (a nevelés: nem az oktatás!); jövőre már a tanítványait is magával viszi egy kerékpártúrára, sátorban alszanak majd, ott, ahol rájuk esteledik, visznek bográcsot, szalonnát sütnek, persze ha addig nem fúrja meg az igazgató, aki valamiért azt képzeli, hogy a helyére pályázik, ami pedig az ő múltjával természetesen elképzelhetetlen, noha nyilvánvalóan alkalmasabb lenne az igazgatói tisztre, s akkor egy egész iskola nevelését irányíthatná.

Káldor Béla Csöpiről kérdezősködött, mire Katinka asszony elővette a fényképalbumot, melybe a lánya által küldött képeket ragasztotta; minden képről elmagyarázta, mit ábrázol: ez Csöpi az ausztriai menekülttáborban, ez ugyanott, a barátaival, ez a falu, ahol védőnő volt, ez a falu temploma, ez úton, a hajón, amikor Amerikába ment, ez ugyanott, az útitársaival, ez Cansas City, ahol jelenleg él, ez a kórház, ahol dolgozik (igen előkelő magánklinika), ez az első kocsija (mert kocsija is van; itthon sosem lehetett volna), ez egy szilveszteri összejövetel a barátaival (mind magyarok), ez a szabadsága alatt készült, a tengerparton, ez ugyanott, a barátaival, ez szintén, egy kedves ismerősével.

– Szép idők voltak, kispajtás – mondta Káldor Béla ifjabb Szabados Györgynek, s ebédre nem kért a pörköltből, mondván, hogy vegetariánus; sokkal egészségesebbnek érzi magát, mióta nem eszik húst, tehát kell hogy ennek valami természettudományos oka legyen, még ha a tudomány eddig nem is tudott erre pontos magyarázatot adni.

Sári – ki tudja, mért, talán mert az ifjúságukra emlékeztette – nagyon megörült Káldor Bélának, ebédhez megivott három pohár bort (Káldor szeszes italt sem fogyasztott), s délután, amikor lefeküdtek pihenni, odabújt védencem mellé a keskeny heverőre, ami már nagyon rég fordult elő.  

1960-ban új képes hetilap jelent meg védencem szülővárosában Vasárnapi Újság címmel; a lap főszerkesztőjévé Petrik Sándort nevezték ki.

– Inkább nekem való ez, mint a hivatal – mondta Petrik ifjabb Szabados Györgynek. – Ott csak ül az ember és ír. Itt meg majd ülök, és mások írnak helyettem.

Védencem nem volt biztos, vajon Petrik egészen őszinte-e, nem érzi-e kudarcnak a főszerkesztői kinevezését, hiszen pályája visszakanyarodott oda, ahonnan elindult: a felszabadulás után – hogy én is ezt a Magyarországon akkor már általános elnevezést használjam – egy hetilap főszerkesztője volt, s tizenöt év elteltével ismét egy hetilap főszerkesztője lett (igaz, hogy közben beválasztották a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságába, s azt beszélték, maga Kádár János – a párt és az ország elismert vezetője – is hallgat a szavára).

Petrik Sándor megkérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, nem volna-e kedve elvállalni a szerkesztői posztot a Vasárnapi Újság-nál; védencem hosszas töprengés után (csábította, hogy Petrik Sándorral dolgozhat, s vonzotta a szerkesztői munka, amiből tíz-egynéhány éve kicsöppent) végül is nemleges választ adott: az új nyomdaépület a befejezéséhez közeledett, s úgy érezte, most már kötelessége kitartani társaival a régi kis kócerájban (kétségtelenül az is nyomott a latban elhatározása megszületésénél, hogy nemsokára az ország legkorszerűbb nyomdájának vezetője lesz). A Csillag Nyomdában egyébként ekkor már elviselhetetlen állapotok uralkodtak, naponta állt le valamelyik gép, a munkások lavórban mosdottak műszak után, hideg vízben, a gépteremben lehullott a vakolat, s kilátszottak a csupasz téglák, a tűzrendészeti hatóság havonta fenyegetődzött, hogy bezáratja az épületet, a Kompár Istvánék egykori lakásában berendezett irodában szinte egymás ölében ültek a könyvelők, kalkulátorok, mert a nyomda dolgozóinak létszáma – különösen az adminisztrátoroké – egyre nőtt, új helyiségeket pedig nem kaptak. A Csillag Nyomda dolgozói háromszor is ellátogattak az épülő új épületbe, s elragadtatva bámulták a hatalmas, világos géptermeket, raktárakat, a csempézett zuhanyozókat; az irodai alkalmazottak közül többen már tervezgették, hogyan teszik majd lakályossá munkahelyüket: volt, aki örökzöld növényeket akart, volt, aki akváriumot, a főkönyvelő határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az ő szobáját világoskékre fessék. A nyomdagépeket Angliából rendelték meg, a legkorszerűbb típust, ami igen nagy szó volt, mert akkoriban az úgynevezett nyugati (más zsargonban: kapitalista) államok nemigen kereskedtek védencem szülőhazájával s a többi keleti (vagyis szocialistának nevezett) állammal.

Idősebb Szabados György már korábban is jelentkező vesepanaszai ekkortájt egyre gyakoribbak lettek, olyannyira, hogy egy éjjel a mentőket kellett kihívni, akik azonnal kórházba szállították; Katinka asszony ott ült mellette a mentőautóban, s fogta a nyöszörgő és jajgató beteg kezét, amíg csak ki nem gurították a hordágyat a kocsiból. Az orvosok megállapították, hogy idősebb Szabados György bal veséjét el kell távolítani, ami ilyen korban – egy híján hetvenéves volt – egyáltalán nem látszott veszélytelennek. Védencemnek többen is doktor Faragó Imrét ajánlották, aki a veseműtétek immár világhírű szaktekintélye volt; ifjabb Szabados György fölkereste egykori sógorát előkelően berendezett főorvosi szobájában: Faragó doktor igen szívélyes volt, s készséggel vállalta a műtétet. Az operáció a vártnál is jobban sikerült; Faragó doktor azt mondotta egykori apósának, meglevő veséjével akár százhúsz évig is elélhet. Ifjabb Szabados György egy igen drága porcelán táncosnőt vásárolt, amit a főorvos eleinte nem akart elfogadni – mondván, hogy elvégre mégiscsak rokonok –, majd nagyon megdicsért, végül (miután védencem eltávozott, ígéretet téve, hogy egyszer feltétlenül meglátogatják, s Csöpinek is megírja, hogy a volt férje üdvözli, és szeretettel gondol rá) betette szekrényének arra a polcára, ahol a betegeitől kapott, számára értéktelen ajándékokat őrizte, melyeket vagy továbbajándékozott vagy eladott, s őszintén remélte, hogy volt sógora nem veszi komolyan a meghívást (s ebben nem is tévedett).

Védencem és Sári között olykor minden különösebb ok nélkül ingerült szóváltásra került sor; Sári általában azt emlegette, hogy a férje csak önmagával meg a munkájával törődik, úgy élnek, mint a remeték, nem járnak sehová, hozzájuk se jön senki, ami igaz is volt, de az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy Sári sem volt otthon reggeltől estig, különösen mióta esti hallgatóként beiratkozott a Közgazdasági Egyetemre. Védencem – kinek, mint tudjuk, csak érettségije volt – azt mondta, hogy ez hülyeség, mi akar Sári lenni, talán miniszter – és ha az, ahhoz nem kell egyetemi végzettség –, mire Sári azt felelte, a férje is jobban tenné, ha továbbtanulna, például elvégezné a Műegyetemet, ha már a nyomdaipar mellett döntött. Védencem szülőhazájában akkoriban az állami és gazdasági vezetők közül egyre többen iratkoztak be meglett korban az egyetemre. Ifjabb Szabados György viszont úgy vélte, diplomával a zsebében sem lenne jobb igazgató; vásárolt egy kis vitorlást (használtan vette, újabb összeveszés árán, mivel nyilvánvaló volt, hogy Sári bele nem ül a csónakba); ettől kezdve tavasztól őszig, ha csak tehette, a hétvégeket a Balatonnál töltötte. Maga tartotta karban a hajót, minden évben lecsiszolta, a palánkok közötti hézagokat eltömítette, a hajót újrafestette, két réteg festékkel (a testet fehérre, a fedélzetet halványkékre, a víz alatti részt pirosra), ponyvát szabatott rá, úgyhogy gumimatracon aludni is lehetett a hajóban: a vitorlást Sirálynak keresztelte, bár azon is töprengett, hogy a kislánya után – aki ugyancsak imádott vitorlázni – az Ági nevet adja a hajónak.

Az új nyomda elkészült, s ifjabb Szabados György az avatáskor kormánykitüntetést kapott (ez volt a második, az elsőt 1957-ben kapta, az ellenforradalom alatt – ezúttal is a hivatalos meghatározást használom, noha sokan, hosszú ideig, forradalomnak nevezték az 1956-os eseményeket – tanúsított példamutató magatartásáért). Az angol nyomdagépek megérkeztek, de sok gond volt velük, mert senki sem értett a kezelésükhöz; az új épülettel általában sok baj volt, az ajtók nem záródtak, a kilincsek letörtek, a csapokból csöpögött a víz, a főkönyvelő szobájában – melyet végül is halványsárgára festettek ezüst mintával, mint a többi helyiséget – a mennyezetről lezuhant a vakolat, de ezek az apróságok nem vették el védencem örömét: esténként, amikor az irodák már üresek voltak, s a titkárnője is hazament, gyakran üldögélt az igazgatói szoba kényelmes karosszékében, elképzelve, hogy alatta csattognak a korszerű nyomdagépek, vagy lement az üzembe, megállt egy szedő mellett, nézte, ahogy az, a szövegről föl sem emelve a szemét, villámgyorsan veri a billentyűket, végighúzta a kezét a betördelt oldalakat tartalmazó tepsiken, beszívta az ólom alig érezhető, kesernyés szagát, s arra gondolt, hogy valamit ő is létrehozott az életében (bár jó néhányan azt mondották, az új nyomda csak azért épült fel, mert védencemnek közismerten befolyásos kapcsolatai vannak).  

Évával Siófokon ismerkedett meg ifjabb Szabados György; az asszony (teljes nevén dr. Szerencs Gáborné született Kincses Éva, de a leánynevét használta, amire a magyar törvények lehetőséget biztosítanak férjezett asszonyok számára is) a Meteor Sportegyesületben – a bányászok sportklubjában – versenyzett, ahová védencem gyakran betért, részben, mert a gondnoknak igen jó bora volt s kitűnő halászlét főzött, részben, amikor magányos hétvégi túráin egyedül érezte magát s társaságra vágyott.

– A Wurmbauert nem fogom megverni – mondta Kincses Éva egy verseny előtt, a siófoki sportklub fekete-fehér kockakövekkel kirakott, kellemesen hűvös társalgójában (a klub a felszabadulás előtt a Magyar Yacht Egyesületé volt, melynek tagjait – társadalmi származásuk szerint – igen gondosan megválogatták: a teraszról gyönyörű kilátás nyílt a túlsó part szelíd dombjaira). Ahhoz ő már öreg, tette hozzá mosolyogva.

Wurmbauer Erzsébet (a Vasas versenyzője) kétségtelenül a legjobb női vitorlázónak számított Magyarországon (ami nemzetközi viszonylatban – őszintén szólva – nem sokat jelentett). Védencem, aki akkor már három pohárral ivott meg a gondnok fanyaran édeskés badacsonyi borából, erre azt mondotta, ha Éva vereséget szenved ellenfelétől, az sok mindennel magyarázható, de a korával semmiképp sem.

Kincses Éva megköszönte a bókot, s hozzátette: ez tehát annyit jelent, hogy tehetségtelenebb Wurmbauer Erzsébetnél; esetleg mégis hízelgőbb lenne a számára, ha várható vereségét inkább a korának tudnák be.

– Könnyű neki – mondta –, ő már hatéves korában vitorlázott. Én meg húszéves voltam, amikor elkezdtem.

Kincses Éva férje – dr. Szerencs Gábor, aki ezen az estén nem volt jelen – a Bányász Szakszervezet jogásza volt; ugyan sosem vitorlázott, de kedvelte a siófoki klubot, s amikor 1948-ban megnősült, nászútra Siófokra vitte a feleségét, akiből viszont csakhamar szenvedélyes vitorlázó lett.

– Ha nem jön a gyerek, s nem kell kihagynom két évet – mondta Kincses Éva (Szerencs Krisztina – aki ekkor ugyancsak nem volt jelen – 1950-ben született) –, talán vittem volna valamire. De így – legyintett, s ivott egy kortyot a gondnok borából (akkoriban még nem vették olyan szigorúan a versenyre való sportszerű felkészülést, különösen egy olyan harmadrangú sportágban, mint a vitorlázás).

Védencem ekkor fogadást ajánlott Kincses Évának, hogy másnap legyőzi Wurmbauer Erzsébetet; az asszony ráállt, s a szakosztályvezető vágta el a fogadást megpecsételő kézfogást; Éva kérdésére ifjabb Szabados György azt felelte, amelyikük nyer, az majd eldönti, mibe fogadtak.

Másnap ötös szél fújt – a Beaufort-skála szerint, amely a szélerősség nemzetközi mértékegysége –, ami túl erős volt ahhoz, hogy védencem kicsiny, Kalóz típusú hajójával nyugodtan követhesse a versenyt; ifjabb Szabados György fölkéredzkedett a Meteor Sportegyesület erősen bukdácsoló, tömpe orrú kísérő motorosára, s onnan nézte a futamot, melyet Wurmbauer Erzsébet fölényesen nyert meg Kincses Éva előtt.

– Magán a sor – mondta védencem az asszonynak este a klubházban (a többiek izgatottan tárgyalták az egyes futamok részleteit); Kincses Éva ránézett ifjabb Szabados Györgyre, de nem szólt semmit: fehér arca – ismert volt arról, hogy a legnagyobb hőségben sem barnul le – álarcként fedte el a gondolatait, csak nagy, barna szeme világított.

– Elvesztettem a fogadást: tessék, közölje, mivel tartozom – mondta védencem, mire az asszony fölhajtotta a borát, s azt ajánlotta, sétáljanak egy kicsit.

A szél estére kissé csendesedett, de a felkorbácsolt tó még nem; a hullámok sisteregve csapódtak a mólónak, a védett öbölben billegtek a vitorlások. Amikor megálltak a móló végén, Kincses Éva természetes mozdulattal karolt bele védencembe – felhős, csillagtalan éjszaka volt, a kikötő pozíciólámpája hol fölvillant, hol elsötétedett –; mozdulatlanul álltak, egymásnak dőlve, a hömpölygő hullámokat nézve, aztán az asszony megkérdezte ifjabb Szabados Györgyöt, hol van kikötve a hajója. A Sirály megbillent, amikor beléptek a hajóra, az árbocfeszítő sodronyok csikorogtak, a keskeny gumimatrac sírt, beszorítva a hajó palánkjai s az uszonyszekrény közé, fényes villám hasított védencem testébe, olyan elmondhatatlan gyönyörűség, amit sohasem ismert; a sötétben ekkor látta először megvillanni Éva szemében az eszelős lángot, amit később annyira megismert.

– Rád vártam egész életemben – mondta az asszony, védencemhez szorulva a szűk kis hajóban, a széltől csattogó ponyva alatt, s egyszerre ifjú Szabados György is tudta, hogy erre az asszonyra várt egész életében (amely felismerés – bár a kívülálló számára némiképp megmosolyogtató – az adott esetben föltétlenül őszinte volt).  

Az a hat esztendő, ami ezután következett, a boldogságot jelentette védencem életében, noha semmiképp sem volt zavartalannak mondható, ami azonban nem mond ellent az előző ténymegállapításnak; csak azokban él a téveszme, hogy a nyugalom valamiféle előfeltétele a boldogságnak, akik nem tapasztalták ennek az ellenkezőjét: a szerelemre és a forradalomra, az emberi élet legmámorítóbb viharaira nem a békesség a jellemző. (De meg kell jegyeznem, hogy ezen mámorok – még az emberi élet mércéjével mérve is – fölöttébb rövid életűek. )

Kincses Éva újságíró volt (eredetileg a bölcsészkaron végzett magyar–történelem szakot, utána egy könyvkiadóhoz került lektornak, majd 1957-től az egyik budapesti napilap kulturális rovatának munkatársa, később rovatvezetője lett), így meglehetősen sok szabad idővel rendelkezett, pontosabban: a munkaidejét – némi megkötéstől eltekintve – szabadon osztotta be, azonban hosszú évek alatt kialakult életformáján igen nehezen változtathatott feltűnés nélkül; ilyen volt például, hogy a nyáron minden hétvégét Siófokon töltött, edzéssel vagy versenyzéssel, rendszerint férje s tizenkét éves kislánya társaságában. Dr. Szerencs Gábor, egy csaknem kétméteres, jó húsban lévő, de semmiképp sem kövér, kissé kopaszodó férfi (akkoriban múlt negyvenéves), a nap legnagyobb részét egy hatalmas, színes napernyő alatt töltötte a klub kertjében, naphosszat limonádét szürcsölve, rendszerint népes társaságtól körülvéve (kifogyhatatlan volt az érdekes történetekből, melyeket élvezettel és élvezetesen adott elő – jobbára különféle jogi eseteket; a jogász, mondogatta, az orvosnál is többet tud az emberekről); fürdeni nem fürdött (mondván, hogy ő nem kacsa), vitorlásba semmi pénzért nem ült volna, még evezős csónakba se, a napfényt nem szerette: a klubnak, szokta volt mondogatni, az az egyetlen hibája, hogy a Balaton partján van, s nem a Belvárosban. Krisztát – a kislányukat – imádta s a végtelenségig kényeztette (ezt a gyerek alaposan ki is használta), amiért felesége, aki a szigorúbb nevelés híve volt (bár inkább csak elméletben), nemegyszer rá is ripakodott; ezektől az összekoccanásoktól eltekintve a Szerencs házaspár családi életét barátaik maradéktalanul harmonikusnak ismerték, hozzátéve, hogy ez nem is csoda, mivel Szerencs Gábornak nemcsak a termete, hanem rendíthetetlen nyugalma és békés természete is egy jóindulatú jámbor elefántra emlékeztet (ami természetesen magában foglalta azt a ki nem mondott bírálatot, hogy Kincses Évát nem egészen ilyen fából faragták).

A Balaton volt ezen a nyáron védencem és szerelmese találkahelye (milyen döbbenten mondta ki ifjabb Szabados György ezt a szót: szerelem): az északi partot szegélyező nádrengeteg idegenek számára megközelíthetetlen kis öbleiben vetették meg nászágyukat, a naptól kifakult, egyik oldalán kék, a másikon piros gumimatracot; meleg napokon a ponyva alatt átizzott a levegő, védencem az asszony karcsú, fehér testével csillapította olthatatlan szomjúságát, szájával itta föl bőréről a sós, jóízű verítéket, újra meg újra megsemmisülve Éva testében, miközben karjukat, lábukat minduntalan beverték az uszonyszekrénybe s a hajó oldalába, amit akkor észre sem vettek, csak később nevették egymás kékülő véraláfutásait.

Éva, amint a parttól látótávolságra ért, kibújt fürdőruhájából, s meztelenül vezette a hajóját (kivéve természetesen a versenyeken); ezt a szokását nemcsak a klubban ismerték, hanem a többi vitorlázók, mi több, a vízirendőrök is – akkoriban még igen kevés vitorlás volt a tavon, motorcsónak pedig, a hivatalos mentőhajókon kívül, egy sem, s a vízen járók szinte valamennyien személyesen ismerték egymást –, és tiszteletben is tartották, vagyis nem közelítették meg Kincses Éva hajóját, legfeljebb tréfából egy-egy jókedvű társaság, amelyik felöntött a garatra, s bőszen kurjongatott és hadonászott, de Éva nem kapkodott a fürdőruhája után, hanem nyugodtan kormányzott tovább meztelenül, odakiabálva a fiúknak, hogy menjenek a fenébe. Úszni is mindig meztelenül úszott (a klub strandján nem, de ott nem is szeretett, mert lassan mélyült a víz); szerette, ahogy a levegő és a víz simogatja a bőrét.

– Csak a te kezed jobb – mondta védencemnek, szorosan hozzábújva a Sirály szűkre méretezett belső terében, a félhomályt teremtő ponyva alatt. – Meg a szád. A szád a legjobb.

– Még sosem voltam szerelmes – mondta aztán. – Soha. Mindig rád vártam.

Védencem hasonlóképpen válaszolt a fülledt melegben: higgyük el nekik, amit mondtak; a legalapvetőbb igazságok – melyekből igen kevés van – mindig közhelyek.

Megbújásaik a csendes nádöblökben rövidek voltak (Évának estére vissza kellett érnie a klubba), s nem is túl gyakoriak, mert amikor verseny volt, az asszony nem jöhetett; hétközben Budapesten lehetőleg mindennap találkoztak, külvárosi eszpresszókban és kiskocsmákban, ahol Éva nem félt annyira, hogy ismerőssel találkoznak; sötét kapualjakban és elhagyott utcákon csókolództak, poros mozikban ölelték egymást az utolsó sorban (miközben a vásznon zord apák tagadták ki megtévedt leányukat, partizánok haltak hősi halált erdőkben, mocsarakban, délceg királyfiak küzdöttek elorzott trónjukért). Aztán védencem felhívta Horgas Antalt, hogy beszélni szeretne vele; egykori zárkatársa (aki őrnagyi rangban bűnügyi csoportvezető volt) rendőrségi riadókocsit küldött érte – ez némi feltűnést keltett a nyomdában –; a gépkocsivezető mellett ülő őrmester bekísérte ifjabb Szabados Györgyöt a főkapitányság épületébe, fel a második emeletre, az őrnagy a szoba sarkában lévő fotelba ültette védencemet, a titkárnője konyakot tett a csipketerítővel letakart, üveglapú dohányzóasztalra, Horgas Antal bal kézzel töltött, merev jobb karja a térdén feküdt, s egy húzásra felhajtotta a dupla adag konyakot.

– Mi van, öreg? – kérdezte Horgas Antal, aki nem viselt egyenruhát; jobb, ha mindjárt kiböki, mondta, mit követett el: gyilkosság, sikkasztás, rablás, akkor legalább túl vannak rajta, s beszélgethetnek fontosabb dolgokról is. Az őrnagy arca alaposan megváltozott a börtönben együtt töltött idők óta: akkor kisfiús volt, most sovány és feszült, a tekintete villogott, de valahogy másképp, mint régen, idegesen, mint a sólyomé. Védencem – hogy ne kelljen rögtön a tárgyra térnie töredelmesen bevallotta, az este a hátán hazavitte a nyomda páncélszekrényét, de nem tudja kinyitni ezért jött a barátjához, ajánljon neki egy megbízható s nem túl drága kasszafúrót. Az őrnagy szemhéja idegesen rángatódzott; bal kézzel töltött még egy konyakot, s a poharát hozzákoccintotta védenceméhez.

– Vágj bele, öreg – mondta Horgas Antal.

Ifjabb Szabados György nagy nehezen kinyögte: mivel tudja, hogy barátja egyedül lakik, valamint azt is, hogy olykor napokig nem megy haza, nem volna-e lehetséges, hogy esetleg néha – természetesen csak akkor, ha ez nem okoz gondot – kölcsönadja neki a lakását.

Horgas Antal rámeredt védencemre, aztán elvigyorodott, s ekkor megint olyan kamaszos volt az arca, mint amikor ifjabb Szabados György a zárkában megismerte. – Te marha – mondta, s bal kezével a térdére csapott. – Te vén marha, te.

Kivett a zsebéből egy kulcscsomót, a karikáról levett két kulcsot (kapukulcs, lakáskulcs, mondta), közölte védencemmel, csak telefonáljon, ha kell a lakás, ő úgysincs otthon egész nap, aludnia is van kinél – ekkor ismét elvigyorodott –, különben is éjféltájt, ha befejezi a munkát, legszívesebben az ügyeleten alszik néhány órát, legalább kéznél van, ha keresik, egyébként is mi a fenét csináljon ő odahaza, mióta a mama nem él, nem várja haza senki. Figyelmeztette ifjabb Szabados Györgyöt, hogy a lakásban rettenetes kupleráj van, de a szekrényben valószínűleg találnak tiszta ágyneműt, s általában innivaló is akad, fogyasszák egészséggel, az ajtóban bal karjával átölelte védencem vállát, s azt mondta: – Sok szerencsét, öreg.

Az őrnagy kétszobás lakásában minden vadonatúj volt (noha védencem tudta, hogy barátja már évek óta lakik az angyalföldi lakásban); a bútorok úgy álltak a szobákban, mint egy bútorüzlet kirakatában: hálószoba, dolgozószoba – az íróasztal fényes, karcolásmentes lapján a vastag porréteg arról tanúskodott, hogy ennél az asztalnál még nem dolgozott senki –, csupa egyforma tányér, konyhaedény, valószínűleg minden berendezési tárgyat egyszerre vásároltak, leszállították, berakták a lakásba, aztán soha többé nem nyúltak hozzá. Hogy él is valaki itt, arról nem tanúskodott más, mint a gyűrött ágynemű a heverőn, a számtalan elmosatlan pohár szanaszét a lakásban s a fürdőszobában kupacba hányt piszkos zoknik, ingek, alsónadrágok.

– Mint egy kripta – mondta Kincses Éva, s megborzongott, de azért boldog volt, amikor védencem átölelte.  

Az új nyomdában, ahol – noha eredetileg négyszáz személyesre tervezték – nem sokkal az épület átadása után már hatszázan dolgoztak, védencem alig ismert valakit; az irodaépületben még találkozott néhány régi ismerőssel, Mikivel (közben ikrei születtek, egy kisfiú s egy kislány), Barabás Istvánnal (aki azóta könyvelési csoportvezető lett, s minden alkalommal alázatosan köszönt az igazgatójának), Zombor Endrével, a félkarú bérelszámolóval (tartalékos tisztként harcolt a második világháborúban, Ukrajnában egy aknalövedék roncsolta szét a bal karját), de az üzemben csupa olyan ember dolgozott, akinek legfeljebb a nevét ismerte, s csak a személyi lapjáról tudta, van-e felesége, férje, gyereke, köszöntek neki, amikor végigment a gépteremben, váltottak néhány szót, ha megállt valaki mellett, de mindig csak a munkáról: elképzelhetetlen volt – mint a régi Vörös Csillagban –, hogy műszak után meghívja valamelyiküket egy fröccsre. Ifjabb Szabados György egyre ritkábban ment le az üzembe, s egyre magányosabbnak érezte magát az igazgatói irodában; alig találkozott mással, mint a főmérnökkel, főkönyvelővel s azokkal a vezetőkkel, akikkel valamilyen hivatalos ügyet kellett megbeszélnie. Ekkor már bánta, hogy nem fogadta el Petrik Sándor ajánlatát, s nem cserélte fel az igazgatói tisztet a szerkesztői székkel.

– Magának az a hibája, Szabados elvtárs – mondta Berkes Imre, a nyomda párttitkára, aki senkivel nem tegeződött az üzemben, csak néhány idősebb nyomdásszal, akiket még a felszabadulás előttről ismert, lévén hogy maga is nyomdász volt –, hogy nincs megfelelő kapcsolata a dolgozókkal.

Védencem ezt elismerte (ekkor már tagja volt a kerületi pártbizottságnak), bevallotta, hogy nem is érzi jól magát a helyén, s megkérdezte a párttitkártól, hogyan lehetne ezen segíteni.

Azt ő nem tudja, mondta Berkes Imre, s úgy gondolja, erre nincs is recept, viszont úgy véli, aligha lehet jól vezetni az üzemet, ha valaki nem tudja, hogy például a Sika-brigádban ketten is házat építenek (Blaskó Ignác mindennap három órát vonatozik, s a felesége azzal fenyegetődzik, hogy elválik tőle: elvégre nem azért ment férjhez, hogy soha ne lássa a férjét; Hutterernek két gyereke van, s a szoba-konyhás lakásban négyükön kívül az apósa, az anyósa, valamint a felesége húga lakik), tehát aligha fognak túlórázni, bármilyen sürgős postamunka akad, vagy hogy a kötészet művezetőjének a feleségét két hónappal ezelőtt elütötte a villamos, s Kerényi Péter (a művezető) az asszony halála óta csak ül az asztalnál, a műhelytől üvegfallal leválasztott kis irodában, s maga elé mered.

Védencem kissé megbántva azt mondta, hogy ezek szerint ő rosszul vezeti az üzemet; a párttitkár azt felelte, hogy ő nem ezt mondta.

Berkes Imre 1946-tól 1956 decemberéig a Nyomdász Szakszervezet titkára volt; ekkor – felettesei minden rábeszélése ellenére – lemondott, s visszament a Kispesti Nyomdába kéziszedőnek (ebben az üzemben szabadult fel – vagyis lett szakképzett nyomdász 1933-ban); a Magyarország Nyomda új épületének megnyitásakor helyezték át védencem vállalatához, majd fél évre rá, a kerületi pártbizottság ajánlása folytán, megválasztották függetlenített párttitkárnak. Ez védencem hazájában azt jelenti, hogy akit függetlenítenek, az nem mindennapos munkája mellett látja el párt- vagy szakszervezeti munkáját, hanem ezért a funkciójáért kapja a fizetését. Innen ered a magukat szocialistának nevező országokban dívó funkcionárius elnevezés; Milovan Gyilasz, a Jugoszláv Kommunista Párt egykori vezető funkcionáriusa ezt a réteget nevezte el új osztálynak (amely terminológia világszerte ismert lett), s az ő nyomán mondják sokan azok közül, akik hivatásosan foglalkoznak társadalompolitikai kérdésekkel, hogy az úgynevezett szocialista rendszerben az új osztály ugyanolyan kiváltságos kaszt, mint az úgynevezett kapitalista rendszerben a kizsákmányolók, vagyis azok, akik mások munkájából húznak hasznot. Mások természetesen tagadják ezt az elméletet a vita részletezésére itt nincs mód kitérni.

– Én azt mondtam – mondta Berkes Imre párttitkár, aki mindig nyakkendőt viselt s tíz éve ugyanabban a sötétszürke ruhában járt –, hogy a dolgozókkal való megfelelő kapcsolat nélkül nem lehet jól vezetni az üzemet.

– Álmodoztok – mondta Kincses Éva. – Vágyódtok valamire, ami azért nincs, mert nem is lehet.

Egy ferencvárosi eszpresszóban ültek (a magyar főváros több kerületét az egykori császári család tagjairól nevezték el – Ferencváros, Józsefváros, Terézváros –, s ezek az elnevezések mindmáig használatosak), s konyakot ittak; védencem ujjai szorosan rákulcsolódtak az asszony térdére.

Aligha valószínű, mondta Éva, hogy a Ford Művek vezérigazgatója kapcsolatban van a dolgozókkal, s feltehető, hogy mégiscsak jól vezeti a vállalatot; a nagyüzemben törvényszerűen megszűnnek a kisüzemre jellemző emberi kapcsolatok, amint a város is megváltoztatja az emberek életformáját: a faluban mindenki mindenkit ismer, a városban viszont olykor a szomszédjáról sem tud semmit az ember. A nagyipar, mondta, nemcsak gépeket termel, hanem magányosságot is.

Védencem azt javasolta a nyomda szakszervezeti bizottságának, szervezzenek egy vasárnapon egész napos dunai hajókirándulást az üzem dolgozói részére; a kirándulásra száznyolcvanhatan jelentkeztek, de mivel zuhogott az eső, a fele se jött el, így kényelmesen elfértek a bérelt hajó fedett helyiségeiben. A tervezett visegrádi közös szalonnasütésből semmi sem lett; a szalonnát és a kolbászt nyersen ették meg, s mivel bor volt elegendő, a hangulat meglehetősen kellemes volt, noha a szép Duna-kanyarból semmit sem láttak (a fővárostól északra a Duna erdős hegyek között kanyarog: ez a folyó legszebb magyarországi szakasza). A férfiak közül többen kártyáztak, mások énekeltek, néhány fiatal a fedélzetre is felmerészkedett, de csakhamar visszajöttek, mivel nemcsak az eső esett, hanem hideg szél is fújt, noha május eleje volt.

– Tudja, mi lennék én, ha még egyszer születnék? – kérdezte védencemtől Majoros Péter kéziszedő (a fiatalember még csak néhány hete dolgozott a Magyarország Nyomdában, s láthatólag felöntött a garatra). Igazgató!

Ezen mindenki nevetett, s amikor Majoros Péter koccintott ifjabb Szabados Györggyel, megtapsolták; valaki azt kiabálta, hogy a leendő igazgató egészségére.

Mikor a hajó délután kikötött Budapesten, s a matrózok tapintatosan a partra segítették a leginkább dülöngélő utasokat – az eső közben elállt –, a szakszervezeti bizottság titkára (aki szintén kissé kapatos volt) azt mondta védencemnek, gyakrabban kellene ilyen közös együttléteket szervezni, hogy jobban összeforrjon az üzem kollektívája. Ifjabb Szabados György ezzel egyetértett. Berkes Imre azt javasolta, alakítsák meg a nyomda dalárdáját: ez a terv azonban nem valósult meg, mert nem találtak megfelelő karnagyot.  

Amikor védencem másnap este hazaérkezett – meglehetősen későn, tizenegy óra után, és fáradtan: Évával volt találkája –, nagy meglepetésére az ebédlőben apósa és anyósa ült édesanyja és idősebb Szabados György, valamint Sári társaságában; Csapó Istvánnénak vörös volt a szeme a sírástól, s a kezében gyűrött zsebkendőt szorongatott. Csapó István (láthatólag szégyenkezve) elmondta, hogy legkisebb fiukat – Ferit, aki ekkor huszonhárom éves volt és segédmunkásként dolgozott a Vágóhídon – elvitték a rendőrök: azt mondták, garázdasággal és lopással vádolják. Feri sértő megjegyzéseket tett a rendőrökre, mire az egyik gumibottal kétszer a fejére ütött, majd megbilincselte. Csapó Istvánné (Rossbauer Ilonka) azt mondta, hogy a rendőrök voltak erőszakosak, de Csapó István ismételten leszögezte, hogy sajnos a fia pimaszkodott, mire Rossbauer Ilonka ismét sírni kezdett. Apósa azt is elmondta védencemnek, hogy először Sándort (a legidősebb fiukat) keresték fel, de Csapó Sándor azt mondta, a kisujját sem hajlandó megmozdítani az öccse érdekében: az a pimasz huligán csak azt kapta, amit megérdemelt, s erre azért került sor, mert édesapjuk nem képelte föl alaposan, amikor egy évvel az érettségi előtt kimaradt a gimnáziumból, mondván, hogy semmi kedve a tanuláshoz, majd a szakmunkásvizsgát sem tette le (villanyszerelőnek tanult), ismét csak arra hivatkozva, hogy neki nincs szüksége semmiféle bizonyítványra. Csapó Istvánné azt bizonygatta, hogy Feri voltaképp jó fiú, csak rossz társaságba keveredett – közben természetesen ismét sírva fakadt –, s ő nem éli túl, ha börtöntöltelék lesz belőle.

Ifjabb Szabados György felhívta a főkapitányságon Horgas Antal őrnagyot, aki meghallgatta a történteket, s azt mondta, várják meg, mindjárt értük megy. A fehér csíkos, kék színű rendőrségi riadóautóba a gépkocsivezetővel együtt hatan zsúfolódtak be (mivel Sári ragaszkodott, hogy ő is velük megy), noha a kocsi csak ötszemélyes volt. Horgas Antal bekapcsoltatta a szirénát s a kocsi tetején lévő villogó kék lámpát; tizenhét perc múlva a rákosszentmihályi kapitányságon voltak. Csapóékat és Sárit leültették az előszobában, az őrnagy és védencem bementek az ügyeletes tiszthez, aki elmondta nekik, hogy Csapó Ferenc egy galeri tagjaként több békés járókelőbe belekötött, szemtelenkedett velük, két embert meg is vertek, valamint alaposan gyanúsítható azzal, hogy társaival együtt több élelmiszerüzletből szeszes italt és cigarettát lopott. Horgas Antal azt mondta, vezessék ide a gyanúsítottat; az ügyeletes tiszt – egy fiatal, szőke hadnagy – azt felelte, hogy ehhez nincs joga. Az őrnagy szemében furcsa fény villant meg – védencem megdöbbent barátja arckifejezésétől s éles hangjától –, az asztalra könyökölt, s megkérdezte az ügyeletes tisztet, tudja-e, hogy kivel beszél. A hadnagy elsápadt, s azt mondta, természetesen tudja, de akkor sincs joga, hogy a nyomozói eljárás során elővezettesse a gyanúsítottat.

– Pajtás, pajtás – mondta Horgas Antal rendőr őrnagy, érezhetően rosszalló hangsúllyal, majd felszólította a hadnagyot, hívja fel a lakásán a kerületi rendőrkapitányt, és jelentse neki, hogy ő (Horgas Antal) beszélni akar Csapó Ferenc gyanúsítottal, méghozzá a gyanúsított sógorának a jelenlétében. Hogy a kapitányság vezetője mit mondott, azt védencem nem hallotta, az ügyeletes tiszt viszont közölte Horgas Antallal, hogy elöljárója parancsára a gyanúsítottat előállítja.

– Szóval mit csináltál, öcsi? – kérdezte Horgas Antal Csapó Ferencet, akit egy szakaszvezető kísért fel a fogdából.

Csapó Ferenc kétségtelenül meglepődött, hogy a kapitányságon a sógorával találkozik, de igyekezett ezt leplezni, s az őrnagynak pökhendien azt felelte, hogy nem csinált semmit, s kikéri magának, hogy így bánjanak vele.

– Szóval nem csináltál semmit – mondta Horgas Antal. Hátratolta a székét, felállt, s bal keze mutatóujját előremeresztve, lassan közeledett Csapó Ferenchez, aki először csak állt, majd mikor az őrnagy mutatóujja az orrához közeledett, hátrálni kezdett, s hátrált egészen a falig; Horgas Antal mutatóujja ekkor enyhén benyomta Csapó Ferenc orrát.

– Szóval semmit – mondta az őrnagy, s ujjával erősebben megnyomta a gyanúsított orrát.

Csapó Ferenc tekintete ekkor már ijedt volt, s elvékonyodott hangon azt mondta az őrnagynak, hogy meg ne merje ütni.

Horgas Antal egy ideig még a gyanúsított orrán tartotta a mutatóujját, majd leengedte a bal kezét jobb karja mereven lógott a teste mellett –, és azt mondta, ő nem üt meg senkit. Aztán – mindenki számára váratlanul – ordítani kezdett: nem sül le a bőr a képéről ennek a rohadt csibésznek, aki nem törődik azzal, hogy az édesanyja vörösre sírja miatta a szemét.

– Ide figyelj, pajtás – mondta az őrnagy, olyan közelről, hogy az arca szinte érintette a gyanúsított arcát –, ha én téged kezelésbe veszlek, mindjárt eszedbe jut az édesanyád.

Bal kezével hirtelen megmarkolta Csapó Ferenc mellén az inget, a falnak taszította a fiatalembert, gyors mozdulattal a földre rántotta, úgyhogy védencem sógora térdre esett, majd elengedte, s ugyanolyan nyugodtan visszaült a székre. Amíg a megdöbbent Csapó Ferenc föltápászkodott, Horgas Antal azt mondta, gondja lesz rá, hogy a gyanúsított ne lássa meg isten kék egét, amíg térden állva bocsánatot nem kér az édesanyjától, hogy így megszomorította.

Miután Csapó Ferencet visszavitték a fogdába, az őrnagy azt mondta a láthatóan meghökkent ügyeletes tisztnek, öreg hiba lenne, ha a rendőrség maga gyártaná a bűnözőket, márpedig ezekből a huligánokból rendszerint az lesz, ha börtönbe kerülnek.

– Na, szervusz – köszönt el a szőke, egyenruhás hadnagytól (addig nem tegezte), s valami olyasmit mondott, hogy a szocializmusban a büntetőjog is az emberekért van, nem az emberek ellen; az előszobában bal karjával átölelte Csapó Istvánné vállát – aki ismét sírni kezdett –, azt mondta neki, ne féljen, nem lesz semmi baj azzal a stricivel, majd a rendőrségi gépkocsin hazavitte védencem apósát és anyósát. Ezután ifjabb Szabados Györgyöt és feleségét vitte haza, most már lassabb tempóban, mellőzve a sziréna használatát, s amikor a kocsi megállt a Damjanich utcában – addig némán ült az egyenruhás gépkocsivezető mellett –, azt mondta védencemnek, ezek a kölykök nem éppen a legjobb korban születtek; ha történetesen egyidős lenne Csapó Ferivel (ahogy magát ismeri), lehetséges, hogy most ő ülne a fogdában.

(Csapó Ferencet egyébként a bíróság négyhónapi börtönre ítélte, de figyelembe véve büntetlen előéletét s őszinte megbánását, az ítéletet próbaidőre felfüggesztette; védencem anyósa kérésére – ha nem is nagy örömmel – felvette a sógorát a nyomdába, hogy legalább szem előtt legyen, ahogy Csapó Istvánné mondta. )

Katinka asszony hálóingben és pongyolában várta őket az ebédlőben, amikor hazaértek, meghallgatta a történteket, s azt mondta, ilyesmi is csak manapság fordulhat elő: ezek a mai fiatalok se tisztességet, se becsületet nem ismernek. Ifjabb Szabados György – bár nagyon fáradt volt – nehezen aludt el (Sári öt perc múlva békésen szuszogott): azon töprengett, vajon ők valóban jobb korban születtek-e.

A hazugságok egyre jobban átszőtték védencem életét; hazudott a nyomdában, hogy hirtelen értekezletre kell mennie, hazudott otthon, mért megy minden este későn haza, s a hétvégeken miért látogat meg olyan gyakran egy-egy vidéki nyomdaüzemet. Ugyanakkor minden órában, amit Éva nélkül töltött, fájdalmasan érezte a hiányát; nemegyszer előfordult, hogy ha nem tudtak találkozni, este – arra hivatkozván, hogy sétálni megy – egy utcai telefonfülkéből fölhívta az asszony lakását, reménykedve, hogy Éva veszi fel a telefont, legalább a hangját hallja, s megmondhatja neki, hogy szereti. Ha doktor Szerencs Gábor vagy a kislány jelentkezett, letette a kagylót, anélkül hogy megszólalt volna. Ekkortájt már egyre gyakrabban aludt altatóval.

– Meddig fogsz szeretni? – kérdezte újra meg újra az asszonyt (noha tudta, hogy kérdése felesleges, mert megválaszolhatatlan). – Meddig?

– Mindig. Örökké – mondta Kincses Éva, és hitte is, amit mond.

Hogy elváljanak, arról Éva hallani sem akart; csökönyösen ismételte, hogy a gyereke miatt nem teheti, noha alig látta Krisztát, a kislányt voltaképp egy néni nevelte, aki a háztartásukat vezette, mivel doktor Szerencs Gábor is nagyon elfoglalt ember volt.

– Veled akarom tölteni a nyarat – mondta Éva váratlanul 1965 májusában. – Legalább egyszer akarok úgy lenni veled, hogy másnap ne kelljen hazamennem.

Hogy Kincses Éva mit hazudott otthon, azt védencem nem tudta; ő azt mondta Sárinak, hogy júniusra kapott egy háromhetes beutalót Jugoszláviába: Sárit – aki közben elvégezte az egyetemet – két héttel azelőtt nevezték ki osztályvezetőnek az Iparügyi Minisztériumba; védencem tudta, hogy most semmiképp sem mehet vele.

– Csak menj – mondta Sári, aki az utóbbi időben kissé meghízott: harminchét éves volt ekkor, szakadatlanul arról panaszkodott, hogy fáradt – amire minden oka megvolt –, s gyakran fájt a feje, különösen esténként.

Jugoszláviába Éva Moszkvics gyártmányú gépkocsijával mentek, végig az asszony vezetett, mert védencemnek nem volt jogosítványa; ifjabb Szabados György a térdén fekvő térképet tanulmányozta (egyikük sem járt még ebben a Magyarországtól délre fekvő országban, melynek ezer kilométeres tengerpartja nagy számban vonzza a turistákat Európa minden országából). Az útikönyv és a térkép alapján a Pag-szigetet választották ki táborhelynek (sátrat béreltek a Kölcsönző Vállalattól, hogy ne kelljen szállodába menniük, s egyedül lehessenek); ezt a kopár szigetet – mint kiderült – viadukt köti össze a szárazfölddel, s néhány halászfalu kivételével lakatlan. A hepehupás autóút a tengerpart vonalát követte, de vagy száz méterrel a tengerszint fölött; védencem kiválasztott egy öblöt, s több órás keserves munkával a hátukon hordták le a sátrat, a takarókat, edényeket, élelmiszert, ruhászsákokat s a húszliteres vizeskannát a Kagyló-öbölbe (ahogy táborhelyüket elnevezték). A tengerparton mintegy tízméteres homokos part volt a sziklás lejtő alatt, védencem itt verte fel a sátrat, egy hatalmas, víztől átlyuggatott szikla üregeiben helyezték el az élelmet, a főzőedényt és a spirituszfőzőt (ez volt a konyhaszikla), az öböl egyetlen, satnya, gyér lombú fája alatt felállították az összecsukható asztalt és székeket (ezeket is kölcsönözték); Éva azonnal elaludt a gumimatracon a sátorban – elfárasztotta a kétnapos vezetés –, védencem még sokáig ült a parton, hallgatta a tengert, nézte a felkelő holdat, s úgy érezte, nagyon boldog.

Ez a három hét valóban a boldogságot jelentette védencem számára (ne irigyeljük érte, nem volt gyakran része benne); később, visszagondolván életére, úgy érezte, hogy volt az élete s volt ez a húsz nap, s a kettő közt nincs összefüggés: mintha ez a három hét egy másik élet lett volna. Az éles napfény már kora reggel kikergette őket az átforrósodott sátorból, Éva rántott levest főzött a konyhaszikla egyik üregében, amely megvédte a széltől a spirituszfőzőt, még reggeli előtt megittak egy pohár szilvapálinkát (védencem kövekből kis medencét épített, ahonnan a dagály nem vitte el a tengervízben hűtött üvegeket), s az éhgyomorra ivott pálinka kábulata átitatta egész napjukat. A víz langyos volt és áttetsző, a búvárszemüvegen át tíz méter mélyre láttak, látták a sziklaüregeket, a tengeri uborkákat, a lusta halakat, egész nap meztelenül jártak, ha elálmosodtak, aludtak, amikor megkívánták, lecsókolták egymás meleg testéről a tenger sóját, ifjabb Szabados György ösvényt tört a tengerbe, fél méter szélességben kidobálta az éles köveket a tízlépésnyire lévő mély vízig, de a tenger mindig újabbakat görgetett a helyükre, felfedeztek egy simára koptatott sziklát, ahonnan úgy ugorhattak a tengerbe, mint egy kútba, Éva tízszer, tizenötször, hússzor ugrott fejest, szorosan összezárva a lábát, s mindannyiszor boldog arccal bukva fel a tengerből, háromnaponként bementek a szomszéd faluba vízért és ennivalóért, s mikor visszaérkeztek, átizzadva a melegtől és lihegve a kaptatótól, ledobták magukról a ruhát, s az ösvényen bementek a tengerbe, hanyatt fekve a sós vízen, szemben az öböllel, a sátorral, a csenevész olajfával, az asztallal és székekkel, a konyhasziklával, a hűtőmedencével: tudták, hogy hazaérkeztek.

– Most már minden mindegy – mondta Kincses Éva egy este, nézve a sápadt holdfényt s hallgatva a tengert (vörös bort ittak, kortyonként; védencem olykor felállt a székből, az asszony mögé lépett, s megcsókolta a vállát). Most már kerékbe is törhetik, mondta, akkor is volt értelme, hogy éljen.

Amilyen kiszámíthatatlan volt máskor – örömöt üzenő szeme egyik pillanatról a másikra elkomorodott, s hirtelen idegesen lerázta magáról ifjabb Szabados György simogató kezét –, úgy elpihent a Kagyló-öböl langyos ölében: minden szavával és mozdulatával hozzásimult védencemhez.

Ifjabb Szabados György egy éjjel furcsa zajra ébredt: mintha a tenger a sátor ponyváját csapdosná. Éva összegömbölyödve aludt a gumimatracon, védencem kimászott a sátorból, s meglepetten látta, hogy a tenger alig néhány lépésnyire locsog tőle; az élénk szél ütemesen csapkodta a ponyvát, s a harsogó hullámok átcsaptak a konyhasziklán (a bóra, mondták másnap a halászok a faluban, és keresztet vetettek). Lekuporodott egy kőre, s nézte, közeleg-e a tenger; a vihar átnyomta a vizet az öbölbe, s a tenger araszolva közeledett a sátorhoz. Menekülni kellene, gondolta ifjabb Szabados György, de nem mozdult a kőről, noha a víztarajok már felfröccsentek a lábára, a hűtőmedencében lévő üvegek megcsendültek a sziklákon, de nem nyúlt értük, megbabonázva nézte a tengert, a tajtékzó vizet, azt se bánta, ha elönti őket, képtelen volt megmozdulni, legyen, aminek lennie kell, a húszliteres vizeskannát kihúzta a partra, mert az újra meg újra tompán puffant a köveken, félt, hogy fölébreszti Évát, a tenger hörgött és sistergett, ifjabb Szabados György egész éjjel ébren volt, nézte a közelgő özönvizet, amely elmossa paradicsomöblüket, de a tenger csak két méterre közelítette meg a sátrukat, az edényeket elmosta a konyhaszikláról (újat kellett venniük), reggelre lecsendesült a szél, a tenger lassan visszahúzódott, Éva hajnalban fölébredt, kócosan kidugta a fejét a sátor nyílásán, vihar van, mondta ifjabb Szabados György, aludj nyugodtan, az asszony visszabújt a sátorba, védencem ott maradt a kövön, reggel, mikor felkelt a nap, cseppet sem volt fáradt, bár átélhetné még százszor, mondta Évának, aki úgy ébredt, hogy semmiről sem tudott, a tenger már visszahúzódott régi szintjére, s halkan dorombolt.  

Idősebb Szabados György hallani sem akart arról, hogy megünnepeljék a hetvenötödik születésnapját; nincs azon semmi ünnepelnivaló, mondotta, s amikor ebbe Katinka asszony (látszólag) belenyugodott, megbántódva vonult vissza a hálószobába, s valamit motyogott, hogy vele egész életében nem törődött senki.

Az ünnepi előkészületek ettől kezdve hallgatólagos megállapodás alapján folytak; Katinka asszony úgy tett, mintha nem készülne semmiféle ünneplésre, idősebb Szabados György pedig, mintha semmiről sem tudna, ami körülötte történik: nem ment ki a konyhába, amikor a felesége süteményt sütött (a vaníliás kifli szagát az egész lakásban érezni lehetett), nem kérdezte meg, mért tartózkodik Katinka asszony olyan sokat Duci szobájában (kesztyűt kötött a férjének), s még véletlenül se nyitott volna be az egykori cselédszobába, melyet most Szabados Ági (védencem akkor tizennyolc éves leánya) birtokolt, s amely – tekintettel, hogy ez volt a lakás legfélreesőbb része – az ünneplésre készülődők főhadiszállása lett: itt gyűltek össze az ajándékok, s itt tartották az előkészítő megbeszéléseket. Katinka asszony egészen szűk körű rokoni összejövetelt tervezett: Duci és a két fia, védencem Sárival és a lányukkal, valamint Csapó István és a felesége: az ünnepelttel és a háziasszonnyal tíz személy. Idősebb Szabados Györgyné mindenképp meleg vacsorát akart főzni, húslevest hosszú metélttel, rántott húst krumplival, rizzsel és uborkasalátával, tortát és aprósüteményt, de végül is engedett Sárinak, aki a mellett kardoskodott, hogy hidegtálakat hozassanak: még ha a főzést meg is lehetett volna úgy oldani, hogy az ünnepelt ne vegyen észre semmit, tíz személy számára nem tudtak volna teríteni az egykori ebédlőben, ahol jelenleg két fekhely volt beállítva Duci fiai számára, akik egyébként reggeltől estig nem voltak otthon. Gyuri az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karára járt – az egyetem 1949-ig Pázmány Péter esztergomi érsek, a tizenhetedik századi ellenreformáció vezérének nevét viselte, aki az akkor Magyarországhoz, ma Csehszlovákiához tartozó Nagyszombat nevű városban alapította meg a nagy hírű intézményt, melyet az említett időpontban a századforduló világhírű magyar fizikusáról neveztek el, akinek tudományos munkásságát Einstein is felhasználta az általános relativitás elméletének kidolgozásában, s akit, bár a század végén vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság saját halottjaként temetett el (védencem kénytelen volt igénybe venni Petrik Sándor segítségét, noha Kovách György több középiskolás matematikai versenyt nyert, színjelesen érettségizett, s az egyetemi felvételi vizsgán a maximális pontszámot érte el, azonban édesapja miatt, aki az 1956-os eseményekkel foglalkozó művekben az ellenforradalom egyik vezéreként szerepelt, elutasították a felvételi kérelmét) –, Géza, édesanyja és nagyanyja legnagyobb bánatára, nem végzett gimnáziumot, hanem autószerelő szakmát tanult, igen gyakran váltogatta munkahelyét, olykor – főleg nyáron hónapokig nem dolgozott, motorkerékpárjával csavargott az országban, s rendszerint a Balatonról küldözgetett egy-egy képeslapot.

A hidegtálakat a születésnap délelőttjén hozták meg (igen mutatósak voltak, ami azonban nem tudta feledtetni Katinka asszony bánatát, hogy még egy tisztességes születésnapi vacsorát sem készíthet az urának), amikor idősebb Szabados György a szakszervezeti bizottság meghívására kiment a gyárba, ahol csaknem ötven évig dolgozott; a főkönyvelő helyettese ünnepi beszéd keretében a gyár dolgozói nevében egy kristályvázát adott át neki, melyet védencem édesapja taxin vitt haza, mivel az ünnepség alatt (idősebb Szabados Györgyöt saját kérésére bevezették egykori szobájába, ahol a bútort ugyan kicserélték, de a régi páncélszekrény még a helyén állt) megivott két kis pohár konyakot, úgyhogy már a taxihoz is csak némi segédlettel tudott lecsoszogni, otthon pedig – miután a vázát, melynek nyakát piros selyemszalaggal kötötték át, Katinka asszony lelkendezése kíséretében elhelyezték az ebédlő sarkában álló dohányzóasztalon – lefeküdt kicsit szunyókálni, mondván, hogy a szokatlanul hosszú út elfárasztotta. Az ebédidőt is átaludta, úgyhogy amikor felébredt, csak egy libazsíros kenyeret evett uborkával, Katinka asszony segítségével gondosan felöltözött, nyakkendőt kötött, s letelepedett az ebédlő sarkában álló karosszékbe, közvetlenül a váza mellé.

Csapó István és felesége pontosan a megbeszélt időben, hat órakor érkeztek; a család többi tagja – védencem kivételével – már otthon volt, de nem mentek be az ebédlőbe: úgy tervezték, hogy egyszerre nyitnak be, ha Csapóék megérkeznek. Védencem távolléte (aki telefonált, hogy értekezlete van a minisztériumban, s lehet, hogy egy kicsit késik) felborította a tervet: Csapóék rózsaszínű selyempapírba csomagolva, aranyszalaggal átkötve nagyon szép gyapjúsálat nyújtottak át az ünnepeltnek; a családi tanács – Katinka asszony, Sári, Duci és Ági – a cselédszobában úgy határozott, hogy a többi ajándékkal és a felköszöntővel megvárják védencemet, de addig is bemennek az ebédlőbe.

Ifjabb Szabados György este nyolckor még mindig nem volt otthon; a két fiú megevett két nagy szelet zsíros kenyeret, Csapó István kicsit spicces volt már a konyaktól, az ünnepelt láthatólag elálmosodott, Katinka asszony egyre idegesebb lett, Sári arca pedig vörös volt, s az ajkát harapdálta. Nyolc óra után Ági elmondta a felköszöntőt (maga írta, versben, s így fejeződött be: „éljen nagyapa még hetvenöt évig”), átadták az ajándékokat, sorban mindenki megcsókolta az ünnepeltet, aki elsírta magát, s még akkor is könnyezett, amikor védencem jó negyedóra múlva megérkezett, valami mentegetődzésfélét mormolt, koccintott az édesapjával, aki azt hajtogatta, hogy az ő fia nagyon fontos beosztásban dolgozik és roppant elfoglalt ember.

– Legalább az apádra lehetnél tekintettel – mondta Sári élesen, miután a vendégek elmentek s a család tagjai visszavonultak, ki-ki a maga szobájába.

Védencem, aki jó néhány pohár konyakot megivott az este folyamán, s ekkor épp a cipőjét fűzte ki, fölkapta a fejét, ránézett Sárira, akinek tüzelt az arca, s ingerülten azt mondta:

– Légy szíves, hagyd abba.

De Sári nem hagyta abba; csak nem képzeli, mondta, hogy nem tudja, mik ezek az állítólagos értekezletek: amíg a férjének csak futó kalandjai voltak, azt tűrte, istenem (de nehogy azt képzelje, hogy olyan könnyű volt), de most már elég, ez tűrhetetlen, nem bírja tovább, elgondolni is rossz, mire lehet képes egy ember, aki még az édesapja hetvenötödik születésnapját is a szeretőjénél tölti.

– Ha Ági haldokolna, te még akkor sem jönnél haza – tette hozzá feldúltan; láthatólag nem először fordult meg a fejében ez a gondolat.

Védencem (aki ezúttal véletlenül ártatlan volt, mivel az estét valóban a minisztériumban töltötte, bár kétségtelen, hogy nem nagyon sietett haza) újra befűzte a cipőjét, bebújt az ingébe, begombolta, a kabátjáért nyúlt, amikor Sári riadtan megkérdezte, mit csinál.

– Elmegyek – mondta ifjabb Szabados György, mire Sári kifakadt; hogy ezt nem teheti vele; elmegy éjnek idején, az apja születésnapján, itt hagyja őt szégyenszemre, hadd tudja meg az egész család, hogy már éjjel is a szeretőjéhez jár.

– Nem – mondta ifjabb Szabados György. – Végleg elmegyek.

Sári arca egyszerre hófehér lett, belekapaszkodott védencem vállába, úgy kérte, hogy ne menjen, ne tegye ezt vele, csináljon akármit, de ne menjed el, gondoljon Ágira, a szüleire, édesapjának ma van a hetvenötödik születésnapja, ezt mégsem teheti, éljen, ahogy akar, de ne menjen el.

– Elmegyek – mondta védencem, s igyekezett kiszabadítani magát a felesége szorításából.

Sári már sírt, azt hajtogatta, hogy bocsásson meg neki, többé nem szól egy szót sem, nagyon ideges volt, nem fordul elő többé, és minden rendbe jön majd, csak most ne menjen el.

Ifjabb Szabados György érezte, hogy nagyon fáradt; az apjára gondolt, és hirtelen nagyon elszégyellte magát: vajon hány születésnapja lesz még idősebb Szabados Györgynek; letette a zakóját, amit eddig sután szorongatott a kezében, Sári még hevesebben sírt, átölelte, meg akarta csókolni, kigombolta az ingét, a vállát simogatta.

– Hagyjál – mondta ifjabb Szabados György fáradtan, és eltolta magától a feleségét; üres volt és összetört, az ágyban egy ideig még hallotta az asszony elcsendesedő szipákolását, de nagyon hamar elaludt.  

– A szabadságot – mondta Éva –, a szabadságot kellene kitalálnunk.

És még az is csak lehetőség, tette hozzá elgondolkozva: lehetőség a boldogságra.

– Ott tévedünk, hogy célnak gondoljuk a szabadságot. Pedig csak eszköz.

Attól, hogy Magyarországon megszűnt a kizsákmányolás (ez a marxista – bár nem Marx Károlytól származó – fogalom azt jelenti, hogy köztulajdonba veszik a termelőeszközöket, vagyis a gyárakat és a földeket), vajon boldogabbak lettek-e az emberek? Csak szabadabbak. De hogyan használják ezt a lehetőséget, hogy boldogok legyenek?

– Lehet, hogy inkább a boldogságot kellene kitalálnunk.

– Én boldog vagyok veled – mondta védencem, s beletúrt Éva hajába. – Nagyon boldog.

Tavasz volt, s a prágai szálloda hatalmas franciaablakain ömlött be a napfény, épp az ágyukra; védencem megcsókolta Éva hasát, nyelvével végigtapogatta a gyerekkori vakbélműtét forradását, mutatóujját lassan végighúzta a combján, érezte, ahogy az asszony teste megborzong, Éva megemelte a csípőjét, hogy védencem becsúsztathassa alája a karját, egymás száját keresték mohón, Éva csípője ismét megemelkedett, megfeszült, mint a húr, halkan nyöszörgött, lábai átkulcsolták ifjabb Szabados Györgyöt, szeretlek, lihegte védencem a gyönyör szédületében, szeretlek, ismételte egyre erőszakosabban, szeretlek, szeretlek, szeretlek, hallotta Éva gyenge kiáltását, alighogy aláhullt az ernyedésbe, tudta, megint kívánni fogja, megint lüktetni kezd ereiben a vér, megint szeretné megcsókolni a mellét, ötödik éve már, azelőtt nem volt teste, ezt a testet nem ismerte, Évával született, vele nőtt fel, ahogy a boldogság is vele született, de nem a testétől lett boldog, a szerelemtől kapott örömöt a teste, kiapadhatatlan örömöt, tőled izzom, mondta Évának, bennem izzasz, mondta Éva, olyan forró vagy bennem, meggyulladok, meggyújtottál, mondta Szabados György, az asszony nevetett, szép fogai csillogtak, mint a hold, elégetlek, nevette, soha ne lehess másé, mindig az enyém, csak por és hamu marad belőlem, mondta védencem, ha már nem leszel nekem, por és hamu, ez volt az élete, mielőtt Évát megismerte, szürke por és szürke hamu, langyos szürke por, mindig a tiéd leszek, csókolta rá Éva a testére a szavakat, a betűket, a hűség hőség, mondta Éva, letapogatva a testén a szerelem izzását, még, kérte, még, nem kellett kérnie, kívánság várta a kérést, ahogy a „szeretlek” újra meg újra ismételt mámora mámort szított és adott, a levegőt az öröm sikoltásához, a lúdbőr pikkelyét a testen, delet ütött az óra a szomszédos templom tornyán, alabárdos vitézek masíroztak körbe, tizenketten, tisztelegve az elmúló és örök időnek.

Védencem ekkor már elköltözött a Damjanich utcából, egyik ismerőse lakását bérelte ki, aki három évre egy afrikai országba szerződött – belgyógyász volt és agglegény, s amikor lejárt a szerződése, nem jött haza; néhány évre rá Münchenben elütötte egy autó –, Sári sírt, az édesanyja is, Duci összeszorította a száját, gőgösen fogadta a köszönését, ha hazatelefonált; idősebb Szabados György nemigen értette, mi történt, azelőtt is alig látta védencemet, Gyuri fontos ember, nagyon sok a dolga, mondta Katinka asszonynak, aki ilyenkor kiment a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, hogy meg ne lepjék, amikor sír (bár törődik is vele valaki ebben a lakásban, talán azt se vennék észre, ha meghal, legfeljebb abból, hogy nincs, aki főzzön nekik). Te mindig a lányom leszel, mondta Sárinak, és együtt sírtak, de két héttel azután, hogy védencem elköltözött a Damjanich utcából, ráförmedt, mért nem mosogat el maga után, ő nem a cselédje senkinek; azt csak Ducinak mondta, hogy szegény Gyuri különb asszonyt érdemelt volna, aki megbecsüli, a fehérneműjét se mosta ki már három napja, ott aszalódik a szennyeskosárban, persze, van tiszta elég, de ki győzi ezt pénzzel, nem tanulni kell egy asszonynak, hanem az urával törődni, akkor minden másképp lett volna, ő sem éri meg öregkorára ezt a szégyent. Duci azt mondta, csak ki kellene lötybölnie a szennyest, mert persze csupa nylonholmija van (ami akkoriban védencem hazájában elegáns holminak számított), de úgy látszik, restelli vízbe dugni a kezét, mintha grófkisaszszonynak született volna, pedig ők igazán tudják, honnan jött.

Öt napig voltak Prágában, Éva riportot írt a lapjának a csehszlovák főváros zenei életéről, az estéiket hangversenytermekben töltötték. Magyarországon alighanem túlzásba vitték a Kodály-módszert, mondta Éva, itt senki sem énekel népdalokat, de hol játszanak odahaza így Bachot (amiről ifjabb Szabados Györgynek természetesen sejtelme sem volt), késő este mentek haza a szállodába, eltévedve a girbegurba utcácskákban, de nem is nagyon igyekeztek haza, itt az utca is az övék volt, nemcsak a szoba, itt mehettek egymást ölelve, betérhettek akármelyik vendéglőbe, a hab vastagon tapadt a vastag falú pohárhoz, foghatták egymás kezét, eljátszottak egymás ujjaival, miközben kortyolták a sűrű sört, macskaköves utca vezetett föl a dombra, a vendéglő teraszáról belátták egész Prágát, a kúpcserepes háztetőket, karcsú templomtornyokat, hasas kupolákat, itt nem járt sem a tatár, sem a török, mondta Éva (védencem hazáját tudvalevőleg a tatár, majd a török hadak pusztították el többször is a középkorban s a későbbi századokban), itt boldog tudna lenni, tette hozzá, s a szeme fölragyogott, amikor védencem azt mondta: ő bárhol boldog lenne vele, akár az Északi-sarkon is, bár irtózik a hidegtől. Arról, hogy összeházasodnak, már rég nem beszéltek; Kincses Éva megmondta a férjének, hogy szeretője van, doktor Szerencs Gábor hét percig hallgatott, malmozott az ujjaival, aztán arra kérte a feleségét, az együttélésen ne változtassanak (már csak a gyerek miatt sem), egyébként Éva azt csinál, amit akar, rá nem kell hogy figyelemmel legyen – ezt Szerencs doktor akkor valóban így gondolta –, csak arra kéri, őrizzék meg a látszatot, ne tegye őt nevetségessé az emberek előtt. A valóságban természetesen ez nem volt ilyen egyszerű, Éva tudta, hogy a férjét megrendítette kapcsolatuk megváltozása; a hatalmas koloniál kettős ágyat eladták, s két külön fekhelyet vettek helyette, de Éva igyekezett az éjszakát otthon tölteni (már csak a gyerek miatt is), egyedül hagyva védencemet az idegen lakásban, az idegen bútorok között, ahol a falról a házigazda szüleinek hatalmas olajfestménye nézett rá, egy szürke selyemruhás asszony és egy vékony bajuszú férfi; ifjabb Szabados György ekkortájt szokott rá végleg a minden esti altatóra, s a nap akkor kezdődött a számára, amikor Éva fölhívta az irodájában.

– A szerkesztő elvtársnő – mondta a titkárnője a házi telefonon, s védencem mohón hajolt a kagylóra: egész éjjel szomjazta ezt a hangot.  

Petrik Sándort 1968 januárjában oktatásügyi miniszterré nevezték ki; a televízió esti híradójában látni lehetett, ahogy az Országházban esküt tesz az Elnöki Tanács elnökének (ez Magyarországon a legmagasabb állami tisztség), a másnap reggeli lapok közölték a fényképét, életrajzát, kitüntetéseit: csak a beavatottak tudták, hogy a Kossuth Érdemrendet, melynek Petrik Sándor ugyancsak a birtokosa volt, 1948 januárjában adományozta először és utoljára a Magyar Köztársaság elnöke (akkoriban így nevezték az államfőt védencem szülőhazájában), mindössze százharminchat embernek, az antifasiszta mozgalom vezetőinek.

Petrik Sándor egy hét múlva telefonált ifjabb Szabados Györgynek, ha ráér, menjen be hozzá este hétre a minisztériumba. A hatalmas íróasztalon félméteres kupacokban könyvek, folyóiratok, újságok, iratok hevertek, épp csak annyi hely maradt az asztal közepén, hogy Petrik írni tudjon. Védencem kávét kért, Petrik Sándor teát; a tálcát nem titkárnő hozta be – egyébként hárman is dolgoztak a titkárságon –, hanem egy fehér köpenyes női hivatalsegéd, a teát is, a kávét is virágmintás, drága herendi csészében, de olcsó alpakka tálcán. Petrik az íróasztal fölső fiókjából egy halom cigarettásdobozt markolt ki, Philip Morrist, Chesterfieldet, Gaulois-t s féltucatnyi magyar márkát; a régi gyerekes mosoly jelent meg az arcán, mikor azt mondta, mostanában azzal szórakozik, hogy váltogatja a különböző fajtákat, ahogy kedve tartja.

– Vagy legalábbis ezzel ámítom magam – tette hozzá, s védencem kérdésére azt felelte, hogy naponta nyolcvanat szív, amiből ötvenet vall be az orvosának, aki Kátyától természetesen úgyis tudja az igazat.

Petrik Sándor ekkor ötvennyolc éves volt, ugyanolyan vékony és inas, mint amikor védencem megismerte, csak a háta görbült meg, széles válla előrelógott, s csontos arcát számtalan ránc árkolta. Ifjabb Szabados György tizennyolc évvel volt fiatalabb nála, de inkább a bátyjának, mint az apjának érezte Petrik Sándort.

– Korai még – mondta a miniszter, amikor védencem megkérdezte, hogy érzi magát az új helyén. Inkább magadról beszélj.

– Élek – felelte védencem, mire Petrik azt mondta, hogy ezt látja; természetesen tudta, hogy ifjabb Szabados György elköltözött otthonról, tudott Éváról, bár védencem mindezt néhány kurta tőmondatban mondta el neki; sem Petrik, sem Kátya nem kérdezték a részletekről.

– A gyerekek? – kérdezte Petrik.

Ági a bölcsészkarra járt, magyar-történelem szakos tanárnak készült, Gyuri egy kutatóintézetben dolgozott, Géza már egy Fiat kocsival kóborolt az országban, s mindig talált munkát, mert kiváló szerelő volt, de megtelepedni sehol sem tudott.

– A nyomda? – kérdezte Petrik.

Védencem elgondolkozott; rendben volt minden, de nem lelte örömét a munkában, úgy érezte, nélküle is megy minden, szinte magától, ha ő hónapokig nem menne be, a gépek is, az emberek is ugyanúgy dolgoznának.

A telefon halkan búgott, Petrik odament az íróasztalhoz, szinte eltűnt a könyvkupacok között, amikor leült a székbe, s fölvette a kagylót.

– Itt Petrik Sándor beszél – mondta, s védencem látta, hogy elkomorodik; a vonal túlsó végén valaki hosszan beszélt, Petrik csak olykor szúrt közbe egy igent vagy egy nemet, s azzal búcsúzott, hogy másnap reggel fél nyolckor jelentkezik.

– Ráérsz? – kérdezte hirtelen védencemet, miután letette a kagylót, s cigarettát kotort ki az egyik dobozból. Ifjabb Szabados György igenlő válaszára azt mondta, jöjjön föl hozzájuk vacsorára, Kátya amúgy is hiányolja már. Egy csomó iratot bezárt a páncélszekrénybe, egy másik köteget betett hatalmas aktatáskájába; a minisztérium kihalt volt, gyalog mentek le a második emeletről, a portás tisztelgett nekik, a gépkocsivezető kinyitotta a fekete Mercedes ajtaját; a hatalmas nappaliban tucatnyi fiatal ült, Petrik Kata barátai, Kátya a konyhában szendvicseket készített és teát főzött.

– Hazajött a miniszter elvtárs? – kérdezte Petrik Kata, aki évről évre jobban hasonlított az édesanyjára, csak a nyakában nem lógott a vékony aranylánc (Kátya azóta is hordta), s mindig nadrágban járt.

Petrik Sándor közölte, hogy hazajött; Kata megkérdezte, nem zavarják-e valamilyen fontos és halaszthatatlan államügy elintézésében, mert ebben az esetben természetesen visszavonulnak az ő szobájukba, mivel a világért sem vennék a lelkükre, ha a Magyar Népköztársaságot netán azért érné valami kár, mert ők nem hagyják dolgozni a miniszter elvtársat.

– Ha mondjuk még ma alá akarod írni annak a sok baromnak a felmondólevelét, akiket tiszteletre méltó elődeid egyetemi tanárnak neveztek ki, akkor még őrséget is állunk a ház körül, nehogy valaki megzavarjon.

– Már megint nagy a szád – mondta Kátya, aki épp egy tálca szendvicset hozott be.

– Már megint – mondta Kata, s hozzátette, hogy ez így lesz a továbbiakban is.

Petrik Sándor közölte, hogy őt nem zavarják, a mai napon minden halaszthatatlan államügyét elintézte már, s aznap nem szándékozik egyetlen egyetemi tanárnak sem felmondani, majd engedélyt kért a lányától, hogy védencemmel visszavonuljon a saját szobájába, nehogy esetleg akadályozzák Katát és barátait a világ megváltásában, ami remélhetőleg még azon a napon be fog következni. Petrik Kata kegyesen engedélyezte, hogy édesapja visszavonuljon, s megjegyezte, ideje volna néhány bársonyszéket beszerezni, hogy jusson a lakás minden szobájába, különben a miniszter elvtárs nem találja majd a helyét a saját otthonában, s ez még a házasságát is veszélyeztetheti. Kátya a férfiaknak is hozott szendvicset és teát – védencem még mindig nem mondta meg, hogy nem szereti a teát –, majd lekuporodott a sarokban álló karosszékbe, s maga alá húzta a lábát; Kátya negyvennyolc éves volt, erősen őszült, kicsit meg is hízott, de még mindig szép volt, vagy legalábbis ifjabb Szabados György annak látta.

– Benyik Jóska keresett meg – mondta Petrik Sándor; Benyik egy ideig zárkatársa volt a Gyűjtőfogházban, azelőtt ügyvéd és szociáldemokrata képviselő, az volt a híre, hogy az egész börtönben ő tud a legügyesebben üzletelni, akár étel kellett, akár cigaretta, akár könyv, valahogy mindig megszerezte, igaz, hogy szerzeményeiből mindig juttatott a zárkatársainak is. Amit a Benyik nem tud megszerezni, mondta egyszer az egyik társuk, az nincs is: nemcsak a börtönben vagy az országban, egész Európában. Miután Petrik Sándor ismét jelentős ember lett, időnként felkereste: hol a lakását akarta nagyobbra cserélni, hol soron kívül kért útlevelet vagy gépkocsikiutalást; ezúttal arra kérte a minisztert, legyen gondja a lányára, aki nyáron felvételizik a Közgazdasági Egyetemre: nem protekciót kér, szó sincs róla, a gyerek színjeles tanuló, a gimnázium KISZ-titkára (védencem szülőhazájának egyetlen ifjúsági szervezetét Kommunista Ifjúsági Szövetségnek nevezték), különben is beszélt már a dékánnal, aki szegről-végről rokona, megígérte, hogy a lányt fölveszik, mégis úgy gondolta, biztos, ami biztos, megemlíti Petrik Sándornak is, mert a lány kifejezetten közgazdásznak született, már most három nyelven beszél, s feltehetőleg kiváló külkereskedő lesz belőle.

– Ahová ugyancsak te fogod elhelyezni, s többet keres majd, mint mi hárman együttvéve – mondta Kátya.

– Hol leszek én már akkor- legyintett Petrik Sándor.

– Akkor egy másik Petrik Sándor. Benyik Jóska majd elintézi.

Védencem azt mondta, az emberiséget nemcsak kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra lehet felosztani (mint eléggé köztudott, ez a marxisták egyik alapvető tétele), hanem ügyes és ügyetlen emberekre – egy újságcikkben olvasta ezt, s nagyon megragadt az emlékezetében –; az ügyesek, ugyanolyan körülmények között, kétszer vagy háromszor jobban élnek, mint az ügyetlenek. A társadalomnak, mondta Petrik Sándor – természetesen a szocialista társadalomra gondolt –, ki kellene termelnie magából valami ellenmérget az ügyeskedők ellen.

– Például úgy – mondta Kátya –, hogy legközelebb küldd a fenébe Benyik Jóskát.

Petrik Sándor – némi bűntudattal – belátta, hogy Kátyának igaza van; minden társadalom, mondta, ahol még erősek a feudális kötöttségek, ahol a személyi kapcsolatok sokszor jelentősebbek az intézményes rendnél, kedvez az ügyeseknek; ha a köztulajdonban levő termelőeszközök nemcsak egy államformát jelentenek majd, de az emberek életformáját és életeszményét döntően befolyásolják, akkor kialakulnak majd azok az erkölcsi törvények, melyek az ügyeskedőt ugyanúgy elítélik, mint a tolvajt.

– De ha lehet, ezt egyelőre ne próbáljátok rendeletekkel szabályozni – jegyezte meg Kátya.

Kata nyitott be a szobába, s megkérdezte Petrik Sándort, szerinte biztos-e, hogy nincs isten. Petrik azt felelte, hogy szerinte biztos, mire Kata megkérte, szíveskedjék ezt a többieknek is bebizonyítani, de ne a miniszteri tekintélyével, hanem értelmes érvekkel.

– Maga nem valami vidám, Gyuri – mondta Kátya, amikor kettesben maradtak.

Védencem elmosolyodott; de, mondta, csak leplezi. Boldog, kérdezte Kátya, s ifjabb Szabados György bólintott; akkor megérte, mondta Kátya: mindketten tudták, mire mondja, nem kellett erről beszélni. Az asszony hozzátette, védencemnek, úgy látszik, nincs szüksége családra (amit ugyan ő nehezen tud megérteni, de rég megtanulta már, hogy sok minden van, amit ő nem ért meg): ha szüksége lenne rá, bizonyára volna családja.

Ifjabb Szabados György arra gondolt, hogy ez azért nem ilyen egyszerű; most például semmi kedve nem volt hazamenni az orvos üres lakásába, szeretett volna elbeszélgetni Petrik Kata barátaival, a saját lánya barátaival, vagy egyszerűen csak ülni ebben a nagy, rendetlen szobában, Petrikkel, Kátyával.

– Jó itt maguknál – mondta védencem; Kátya megkérdezte, akkor miért nem jön gyakrabban.

– Én nem vagyok Benyik Jóska – mondta ifjabb Szabados György, maga se tudta, miért.

Kátya arca megrándult, s ráharapott a nyakában lógó aranyláncra.

– Ezt nem kellett volna mondania – jegyezte meg csendesen, s hozzátette, hogy ifjabb Szabados György számára a férje Petrik Sándor és nem miniszter.

– Ne haragudjék – mondta védencem –; nekem sem olyan könnyű.

– Tudom – bólintott Kátya, s rátette a kezét védencem térdére. – Vagy legalábbis gondolom.

Aztán elnevette magát, s azt mondta, a fene egye meg, hogy az élet sose könnyű, és fölszólította védencemet, igyanak egy konyakot, amíg az az aszkéta (Petrik Sándor nagyon ritkán ivott szeszes italt) isten nemlétéről tart szemináriumot az egyetemi ifjúságnak.

Kátya megborzongott a konyaktól, de azért töltött még egy pohárral; azt mondta, baj lesz a csehekkel (amiről majd később esik szó), és kérte ifjabb Szabados Györgyöt, ne hagyja magára a férjét.

Védencemnek kissé a fejébe szállt a hirtelen fölhajtott két pohár konyak: közölte Kátyával, hogy közismerten hűséges természetű, amire az asszony azt mondta, hogy tudja.

Otthon, az üres lakásban az orvos szüleinek aranyrámás arcképe várta ifjabb Szabados Györgyöt; aztán megszólalt a telefon, s amikor védencem meghallotta Éva hangját, úgy érezte, nagyon boldog.  

1968. augusztus 21-én reggel a rádió bemondta, hogy a Varsói Szerződéshez tartozó államok csapatai (Románia kivételével) a veszélyben levő szocialista rend megvédésére bevonultak a Csehszlovák Szocialista Köztársaságba. A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást. Alekszander Dubčeket, a Kommunista Párt első titkárát és munkatársait a hírek szerint letartóztatták s Moszkvába vitték. Prágában, a Vencel téren egy egyetemista – tiltakozásul a megszállás ellen – benzinnel leöntötte és fölgyújtotta magát.

Két nappal később, este nyolc órakor csöngettek védencem lakásában (pontosabban abban a lakásban, melyet az Afrikában tartózkodó orvostól bérelt).

– Ez ki? – kérdezte Éva csodálkozva; ifjabb Szabados György azt mondta, fogalma sincs. A lánya állt az ajtóban, egy nyurga fiatalemberrel.

– Beszélnem kell veled, apa – mondta Ági. – Azonnal.

Az se baj, tette hozzá gyorsan, ha nincs egyedül. – Látod, hogy én se vagyok egyedül.

– Gyertek be – mondta védencem meglehetősen zavarban; Ági még nem találkozott Kincses Évával s nem járt ebben a lakásban. Láthatólag Éva is zavarban volt, amikor bemutatkoztak egymásnak; Szabados Ági inkább izgatottnak látszott.

– Segítened kell, apa – mondta; kiáltványt fogalmaztak a magyar egyetemisták nevében, melyben szolidaritást vállalnak a csehszlovák néppel, s tiltakoznak az ellen, hogy a magyar hadsereg Csehszlovákiában részt vett a szabadság eltiprásában.

– Itt van – mondta Ági, s kivett néhány gépelt papírlapot a táskájából. – Olvasd el.

Ifjabb Szabados György elolvasta; a szöveg – némileg bővebben s emelkedettebb stílusban (ilyen megfogalmazások voltak benne: „felemeljük tiltakozó szavunkat” meg „a történelemmel és a szocializmus jövőjével szemben érzett felelősségünk tudatában”) – azt tartalmazta, amit a lánya elmondott. Védencem gépiesen odaadta a papírt Kincses Évának; amíg az asszony olvasott, nem nézett a lányára.

– Igazatok van – mondta ifjabb Szabados György meglepetésére Kincses Éva, s Szabados Ági mintha csak erre várt volna, közölte édesapjával, hogy ezt ki kell nyomtatni.

Ifjabb Szabados György megrökönyödve nézett a lányára, s megkérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e.

– Komolyan. Te megteheted.

Meg, bólintott ifjabb Szabados György, legalábbis valószínűleg, legfeljebb másnap már nem ő lenne a nyomda igazgatója.

– Az állásodat félted? – kérdezte Ági megvetően (a huszonévesek minden öntudatával).

– Egy pillanat – szólt közbe a nyurga fiatalember, akit Katona Ernőnek hívtak, s Szabados Ági évfolyamtársa és szeretője volt; azt ajánlotta, mindenekelőtt tisztázzák, egyetért-e ifjabb Szabados György a kiáltványukkal.

Védencem elgondolkozott; két nap óta szakadatlanul erről beszéltek Évával.

– És ha kinyomtatom, mit csináltok vele? – kérdezte.

– Osztogatjuk az egyetemen és az utcán – mondta Ági.

És eljuttatják a nyugati kommunista pártoknak és a világlapokhoz, mondta Katona Ernő: a világnak kell tudnia, hogy a magyar fiatalok nem értenek egyet Csehszlovákia megszállásával, és tiltakoznak ellene.

Védencem megkérdezte, gondoltak-e arra, mit szól majd ehhez a rendőrség, mire Ági azt felelte, a rendőrségnek nincs joga ebbe beleavatkozni, mert ők a szocializmus tisztaságát védik, Katona Ernő pedig azt mondta, ha letartóztatják őket, természetesen azt is vállalják.

– Mintha te is ültél volna börtönben, apa – jegyezte meg Ági élesen; Katona Ernő azt mondta, védencem még mindig nem felelt arra, hogy egyetért-e a kiáltványukkal.

– Nem – mondta ifjabb Szabados György. – Nem értek egyet.

Az elvekkel igen, mert azok természetesen igazak: minden népnek magának kell eldöntenie a sorsát, és a szocializmus nem a szabadság korlátozása, hanem kiteljesedése.

Akkor mért kell megszállni egy szocialista országot, ahol végre igazán demokrácia van, ahol mindenki azt mondhatja és azt írhatja, ami a véleménye, ahol a kommunista vezetőket az egész ország támogatja?

– Akkor miért? Miért? – mondta Ági kiabálva, a sírással küszködve; az arca ugyanúgy kivörösödött, mint az anyjáé, ha indulatba jött.

Miféle politika az, kérdezte Katona Ernő megvetően, amelyik lábbal tiporja (így mondta) a saját elveit, és hogy merik ezt szocialista politikának nevezni?

Védencem azt felelte, hogy az elvek hosszú távra érvényesek, a mindennapos gyakorlatot viszont a politikai szükségszerűség szabja meg; szocializmus még nincs, azt előbb meg kell valósítani, éspedig egy olyan világban, ahol az ellenség hatalmas és erős, s megtanulta, hogy kihasználja az ő legkisebb hibájukat is. Katona Erna közbe akart szólni, de védencem hirtelen fölemelte a hangját (alighanem azért is, mert érezte, hogy úgy fogalmaz, mint a vezércikkek): ha megkérdezték a véleményét, akkor engedjék meg, hogy elmondja.

Csak egyetlen kérdésben van közöttünk vita, mondotta: mi okoz nagyobb kárt a szocializmusnak, ha bevonulnak Csehszlovákiába (ami nemcsak fájdalmas, de kétségtelenül visszatetszést szül odahaza és külföldön egyaránt), vagy ha kockáztatják, hogy Csehszlovákiában megbukik a szocialista rendszer? Leánya és a barátja az előbbit tartják veszélyesebbnek, ő az utóbbit.

Lehet, tette hozzá, hogy akik döntöttek, túlzottan óvatosak voltak, de ha országok és népek sorsáról van szó a jelen világpolitikai helyzetben (érezte, hogy már megint hasonlít a vezércikkek hangneméhez), ő is az óvatosságra voksol.

Tehát a kommunista Dubček, mondta Katona Ernő gúnyosan, azzal, hogy megvalósította Csehszlovákiában a szabadságot, meg akarta dönteni a szocializmust?

Védencem hirtelen úgy érezte, hogy rettenetesen fáradt; harmadik napja nem aludt, az éjszakákat is átvitatkozta Kincses Évával, ugyanezekre az érvekre kellett felelnie, s a maga súlyos kételyeire is: minden tapasztalatát el kellene mondania, ami húsz-egynéhány év alatt fölgyülemlett benne, amit nem fogalmazott meg magának sem, amit nem fogalmaztak meg helyette és helyettük a teoretikusok; egyszerre érezte, hogy a politika, amit képviselni próbál, aminek mindennapi életével maga is részese, csak a gyakorlatban áll helyt, elmélet nem lett belőle, amit azok is megértenének, akik nem élték át mindazt, amit ők; most magyarázza el, próbálja elmagyarázni, hogy hónapok óta ő is lelkesen figyelte, ami Csehszlovákiában történt, szokása ellenére állandóan hallgatta a nyugati rádiókat, hogy minél pontosabb képet kapjon, úgy szurkolt Alekszander Dubčeknek és elvtársainak, mint egy futballrajongó, mert a történelem őket hozta olyan helyzetbe, hogy valami újat hozhassanak létre; magyarázza el, próbálja elmagyarázni, nem az a kérdés, hogy Dubček meg akarta-e dönteni a szocializmust (bizonyos, hogy nem akarta), hanem hogy létrejött-e Csehszlovákiában olyan helyzet (a cseh kommunista vezetők akarata ellenére, illetve attól függetlenül), amikor megbukhat a szocializmus, megbukhat vagy megdönthetik; magyarázza el, próbálja elmagyarázni, hogy Nagy Imre (az 1956-os kommunista magyar miniszterelnök, akit 1958-ban ellenforradalmi tevékenységéért kivégeztek) sem a szocializmus bukására tört, Magyarországon mégis megdöntötték volna a szocialista rendet, ha nem avatkoznak közbe a szovjet csapatok: gyönge virág még a szocialista társadalmi rend, a gyökerei még nem kapaszkodtak meg igazán a talajban, nagyon kell óvni és védeni, különben elpusztul; próbálja megmagyarázni nekik, hogy az újságcikkek lejáratott frázisai az ellenségről frázisok, de az ellenség valóság, a hatalommal csak hatalmat lehet szembeállítani, és nekik győzniük kell, mindenáron, vagy legalábbis nem veszíteni, de hogy magyarázza meg ezt azoknak, akik nem tudják, mi a győzelem és mi a vereség, nem tanulhatták meg a saját bőrükön, hogy magyarázza meg, hogy vannak korszakok, amikor a szabadságnak, demokráciának, népuralomnak elsősorban a lehetőségét óvhatják, a jövő számára; hogy idő kell, idő, idő, idő, amíg a vetés beérik, sokkal több idő, mint valaha is gondolták, de hogy magyarázza ezt el ezeknek a gyerekeknek, minden nemzedék meg akarja vívni a maga dicsőséges harcát, ezeknek mi jutott, milyen gyönyörű eszmék, mámorító csaták: az idő az ember legdrágább kincse, s az csak múlik, múlik, reménytelenül.

Tudta, hogy mindezt el kellene magyaráznia, de idegen volt ez a szoba, a falon az Afrikában tartózkodó belgyógyász szüleinek olajfestményeivel, idegen ez a bőrkabátos fiú, gőgös magabiztosságával, idegen a saját lánya, akinek megkövült az arca, aki már nem az apjával beszélt, hanem egy öregedő, rangját, fizetését, pozícióját féltő emberrel, idegen Kincses Éva is, aki szobormereven ült, jéggé dermedt szemmel, hallgatagon, vagy ő volt idegen nekik, unt frázisokat szajkózó, a múltban élő, változásra alkalmatlan, negyvenegy éves vénember.

– Szovjet imperializmus – mondta Katona Ernő fagyosan.

Igen, mondta ifjabb Szabados György, most már hideg dühvel és reménytelenül; impérium latinul annyi, mint birodalom, imperializmus: a birodalom hatalmának mindenáron való védelme, de a szovjet oroszul tanács, a szovjethatalom tanácshatalom, a szovjet birodalom a szocialista országok birodalma, a Szovjetunió – hogy áttérjenek a napi politikára, vágta oda hirtelen élesen – a szocializmus létének egyetlen biztosítéka. A szovjet imperializmus a megvalósulásban levő szocializmus hatalmának mindenáron való védelme, mondta elkeseredetten (tudta, hogy nem értik, nem érthetik meg, s azt is tudta, hogy képtelen pontosan fogalmazni), és ha ez nem tetszik nekik, szerezzenek fegyvert, nem is kell szerezniük, ad ő nekik, ne mondják, hogy hiába jöttek; kihúzta a belgyógyász íróasztalának fiókját, kivette a pisztolyát, s odalökte a fiatalember elé; ne kiáltványokat írjanak, förmedt rájuk (már maga sem tudta, mit beszél, nem tudta, miért kiabál, csak Ági rémült arcát látta), hanem lőjenek, ha úgy gondolják, hogy ezzel segítik a szocializmus és a demokrácia ügyét, de azzal számoljanak, hogy nála is fegyver lesz, a magafajta imperialisták nem szokták önként átadni a hatalmukat.

– Ez az elv szülte a sztálinizmust – mondta Kincses Éva fagyott arccal, miután Ágiék elmentek (a pisztolyt természetesen nem vitték magukkal). – Ennek alapján végezték ki Zinovjevet, Buharint, Rajkot. A Szovjetunió az egyetlen reménység, tehát a Szovjetuniónak mindig igaza van.

Ifjabb Szabados György ingerülten arra kérte Kincses Évát, ne keverje össze a sztálinizmust és a koncepciós pöröket (így nevezték az ártatlanul kivégzett politikusok elleni eljárást) a Szovjetunió történelmi szerepével.

– És ha holnap azt olvasod az újságokban, Dubček bevallotta, hogy az imperialisták ügynöke, akit az amerikai titkosszolgálat pénzelt, s 1943 óta a nácik beépített embere?

Védencem tekintete találkozott a belgyógyász szürke selyemruhás édesanyjának tekintetével; a bordó huzatú fotelek fölizzottak.

– Akkor kilépek a pártból – mondta. – És kinyomtatom Ágiék röplapját százezer példányban.

– Nem – mondta keserűen elmosolyodva, s a pisztolyt visszadobta a fiókba. – Ennél azért jobbat tudok fogalmazni.

– Menj a fenébe! – ordított rá hirtelen Kincses Évára. – Akkor szavalj nekem, ha már vittek el mellőled embert akasztani.

Később, jóval később, védencem ráeszmélt, azért vesztette el azon az estén a fejét, azért kezdett kiabálni, mert képtelen volt megértetni az igazát, noha tudta, bizonyosan tudta, hogy igaza van; a közmondás, mely szerint az kiabál, akinek nincs igaza, sántít (legfeljebb az kérdőjelezhető meg, mit ér az olyan igazság, amit nem értenek meg).

Másnap reggel a rádió bemondta, hogy Moszkvában megegyezést írtak alá a szovjet és a csehszlovák párt vezetői; Alekszander Dubček hazatért Prágába, s egy év múlva lemondott (mások szerint lemondatták); Kincses Éva ekkor már nem volt ifjabb Szabados György szeretője.  

Ha valaki megkérdezte volna védencemet (senki sem kérdezte meg), hogy vannak Sárival, bizonyára azt mondta volna, hogy jól. Egy-két évig ugyan észre kellett volna vennie, hogy az asszony nem mondott le róla, visszavárja (noha erről soha nem beszélt), de azokban az években ifjabb Szabados György csak Kincses Évát érzékelte a világból, s a maga megváltozott önmagát, nem figyelt Sári tekintetére, erőltetett kacérkodására, föl sem tűnt neki, hogy az asszony igyekszik minél csinosabb lenni, ha náluk vacsorázott a Damjanich utcában, az a hamis fölhang sem ütötte meg a fülét, ahogy Sári erőlködve igyekezett visszahozni régi kedveskedő szavaikat, egymás számára kitalált mondataikat (nem volt nagyon sok egyikből sem). Katinka asszony bezzeg észrevette; nem látja szegény, mondta Ducinak, hogy hiába teszi magát, nem kell Gyurinak; Duci azt mondta, a férfiak mind ilyenek, bár nem lehetett pontosan tudni, hogy ezt mire értette, mindenesetre semmiképp sem a sógornője védelmére. Aztán Sári is beletörődött, hogy a házasságuknak vége (noha törvényesen nem váltak el), kétségtelenül meg is nyugodott ettől, kiegyensúlyozottabb lett, a férfi nem hiányzott neki, talán csak az első hónapokban – akkor is inkább féltékenységből –, rengeteget dolgozott, és büszke volt, hogy értékelik a munkáját, a miniszterhelyettes minden jelentősebb kérdésben megkérdezi a véleményét, a kollégái szeretik és tisztelik (az öreglány, mondogatták a háta mögött, de őszinte megbecsüléssel); beválasztották a minisztérium szakszervezeti bizottságába, mint szakszervezeti funkcionáriusnak kétszer is kemény vitája volt a miniszterrel, s mindkét esetben az ő álláspontja érvényesült, 1969. április 4-én kitüntették a Munka Érdemrend ezüst fokozatával (az arany fokozatot rendszerint a nyugdíjba vonuláskor adományozzák); volt néhány barátja – nem szeretője; védencem volt az egyetlen férfi az életében –, s amikor kapott egy kétszobás lakást a kelenföldi lakótelepen (védencem segített költözködni, pénzt is adott bútorra, noha Sárinak jócskán volt megtakarított pénze) és elköltözhetett az anyósától, úgy érezte, házasságának egyetlen értelme volt, hogy megszülte Ágit, akit görcsösen szeretett (hol nevelni akarta, hol meg elhalmozta mindennel): a gyerek kellett az életéhez, a férj nem; a házasság mindenképp kiszolgáltatottság, különösen a nőknek, mindenütt ezt tapasztalta, de elismerte (természetesen csak magának), hogy védencem valószínűleg jobban megfelelt neki férjnek, mint bármelyik férfi, akit ismert. Később vett egy telket a Dunakanyarban (a fővároshoz igen közel – alig húsz kilométerre – levő, egyre felkapottabb nyaralótelepek egyikén), kétszobás, teraszos csehszlovák faházat vásárolt – csak mosolygott, amikor Csapó István azt mondta, hogy ilyen harmadosztályú fenyőből az ő idejében stelázsit csináltak: hiába, az öregnek csak az a jó, ami az ő idejében volt (amiben egyébként van igazság) –, ott töltötte a nyári szabadságát s jó időben a hétvégeket. A ház elé diófát ültetett – Csapó István két lócát s asztalt ácsolt a fa alá, a földbe süllyesztett lábakat kátránnyal kente be, hogy ne korhadjanak –, a kert végében cseresznyefát, sövénynek aranyesőt; az aranyeső valahogy satnya lett, de azért tavasszal kivirított, a diófa sehogy sem akart megnőni, csak a cseresznye tárta egyre széjjelebb a karjait, s a fehér szirmok májusban egyre fehérebbre csipkézték alatta a gazt. A nyaralótelepre ugyanúgy helyiérdekű vasúttal lehetett kimenni, mint Rákosszentmihályra, de a kocsik hosszabbak lettek, a menetidő rövidebb, a sínek mintha meglágyultak volna, nem zötyögött úgy a vasút, és autóbusz is indult óránként a város központjából (Rákosszentmihályra egyébként már kék – vagyis városi – busz járt, hatpercenként); a vezető olykor megállt, ha valamelyik nyaraló, lekésve a járatot, az útszélen integetett kétségbeesetten. Azt persze nem tudta Sári, hogy Ági nemcsak egyedül vagy valamelyik barátnőjével megy ki a nyaralóba, s nemcsak tanulni, hanem olykor a szeretőjével is; ilyesmiről sosem beszélt a lányával, talán szeméremből, talán, mert nem is gondolta, hogy Ágit ez érdekli vagy foglalkoztatja. A házasságról olykor váltottak szót; Sári azt mondta, ha az ember gyereket akar – márpedig anélkül nem érdemes élni –, akkor férjhez kell mennie; Ági ezzel egy ideig egyetértett, aztán ráeszmélt, hogy nem akar se gyereket, se férjhez menni, viszont szeretője lett egyik osztálytársának (ez nem sokkal az érettségi előtt történt).

A belgyógyász, akitől védencem a lakást bérelte, miután lejárt a szerződése Afrikában – mint már említettem –, nem tért vissza Magyarországra; a kerületi tanács fölszólította ifjabb Szabados Györgyöt, költözzék ki a szoba-hallos lakásból, melyet egy háromgyerekes családnak utaltak ki, akik egy volt üzlethelyiségben laktak a Dorozsmai utcában. Védencem – némi protekcióval – alighanem elintézhette volna, hogy a belgyógyász lakását neki utalják ki, de semmit sem tett ennek érdekében, hanem hazaköltözött a Damjanich utcába. Ifjabb Szabados Györgynek ekkoriban a beszéd is nehezére esett, ha valakivel okvetlenül találkoznia kellett, előtte percekig gyűjtötte rá az erőt, a titkárnőjének szigorúan meghagyta, csak azt kapcsolja, akit feltétlenül szükséges, értekezleteket mondott le, influenzára hivatkozva, neuraszténia, mondta volna bármelyik orvos (magyarán idegösszeroppanás), de természetesen nem ment orvoshoz, minek is ment volna, nem volt beteg, csak az élet volt számára elviselhetetlen. Egyedül öt óra után volt egy kis nyugalma, amikor már a titkárnője is elment, maga volt az egész irodaépületben, hátradőlt a karosszékben, és konyakot ivott (nem a nyomda vendégei számára állami pénzből fedezett reprezentációs italt; maga vásárolta az üzletben, s az üres üvegeket az aktatáskájában vitte el), nézte a mennyezetet, az íróasztala fölött lógó fényképet, Lenin kinagyított arcát (a magasabb beosztású vezetők kötelességüknek érezték, hogy szobájukat a szovjet állam első vezetőjének képmásával díszítsék; védencem valóban szerette ezt a fényképet, ő nagyíttatta ki egy csoportképből), de hat óra tájt már nyugtalan lett, nem tudott megmaradni egyedül, végigjárta a géptermeket, mindenütt köszönt, de nem állt meg egyik gépnél sem, a munkások kissé furcsállva viszonozták a köszönését, nem értették, mit bolyong itt közöttük, látható, hogy nem a munkát ellenőrzi, azelőtt sose járt le ilyen későn az üzembe: azt beszélték, hogy elhagyta a felesége; este az utcán kóborolt, nézte a kirakatokat, az embereket, jó volt, hogy nincs egyedül, mégsem kell szóba állnia senkivel, beült egy vendéglőbe, konyakot ivott – hónapokig alig evett, nem ment le falat a torkán, legfeljebb egy fél tányér leves; valószínűleg ekkor kezdődött a gyomorfekélye –; a Damjanich utcai lakásba csak kapuzárás után ment haza, hogy senkivel ne kelljen találkoznia a családból. A házmesternő már várta, mert háromszoros kapupénzt adott, s mert tudta, addig nem érdemes elaludnia, amíg védencem nem megy haza: a Damjanich utcai ház lakói ritkán jártak haza kapuzárás után, az első emeleten lakó főpincérnek saját kapukulcsa volt, amiért havonta fizetett a házmesteréknek.

Öt hónap telt el így, az után, hogy Éva elhagyta (egy este Kincses Éva nem ment el védencem lakására, ahogy megbeszélték, kérte, hogy a Viola eszpresszóban találkozzanak; ő már nem szerelmes, mondta, elbújva hatalmas napszemüvege mögé, akkor minek, semmi értelme; arról nem beszélt, hogy beleszeretett egy egyetemi tanárba, akit Földes Imrének hívtak); ifjabb Szabados György délután olykor elővette a páncélszekrényből a pisztolyát, letette maga elé az asztalra, és nézte, maga se tudta, miért, valahogy megnyugtatta, hogy fegyvere van, pedig nem akart öngyilkos lenni, mint ahogy semmit sem akart, csak azt, hogy hagyják békén, ne szóljon hozzá senki, ne történjék semmi; olyan fáradt volt egész nap, hogy járnia is nehezére esett, de este egyre több altatót vett be, hogy el tudjon aludni, éjjel lucskosra izzadta a pizsamáját, s minden reggel úgy ébredt, mint akit agyonvertek.

Egy délelőtt bement a minisztériumba, s kérte, hogy a teljesen elavult, csődbe ment Hunyadi János Nyomdát – melyet, ki tudja, mért, az egykori törökverő hadvezérről neveztek el – csatolják a Magyarország Nyomdához; a minisztérium ezt az üzemet már minden nagyobb nyomdának felajánlotta (védencemnek is), de egyik sem volt hajlandó a nyakába venni egy ilyen csődtömeget, úgyhogy ifjabb Szabados Györgyöt bolondnak nézték (amiben volt némi igazság), mások meg úgy gondolták, így akar jó pontot szerezni magának (ami viszont tévedés volt).

Védencem egy hét alatt leváltotta a Hunyadi Nyomda egész vezetőségét, összeveszett a kerületi pártbizottsággal, amelyik nem helyeselte ezt a radikális megoldást, magából kikelve kiabált (amit soha életében nem tett): ha azt akarják, hogy rendbe hozza ezt a szemétdombot, hagyják dolgozni saját belátása szerint, hitelt szerzett és új gépeket vásárolt, nem egészen szabályos körülmények között megállapodott egy építőipari szövetkezettel, hogy másfél hónap alatt rendbe hozza a düledező épületet, nagy összegű jutalmat fizetett annak a két brigádnak, amelyik önként vállalkozott, hogy a Magyarországból átmenjen a Hunyadiba (ez sem volt egészen szabályos), a külkereskedelmi minisztériumban elintézte, hogy bérmunkát vállalhasson egy osztrák cégnek; a szakmában azt rebesgették, hogy Szabados György mindent megengedhet magának, s a Petrik Sándorral való közismert kapcsolatára célozgattak, pedig védencem ebben az időben alig találkozott Petrikkel, kerülte őt is, noha olykor szeretett volna elmondani neki mindent, de tudta, hogy képtelen beszélni, és nem is volt mit elmondania, azon kívül, hogy elviselhetetlen az élet (ami közhely, de olykor – mint ezúttal védencem esetében – valóban igaz).

A Kócsagot, egy 22-es cirkálót is ebben az időben vásárolta ifjabb Szabados György (a kis Sirályt, melynek minden zuga Kincses Évára emlékeztette, eladta), potom pénzért, de elképesztően rossz állapotban: több palánkja teljesen elkorhadt, bordákat is kellett cserélni, a fedélzete több helyen beszakadt. Megállapodott egy nyugdíjas hajóáccsal, Sümegi Ferenccel, akinek a felszabadulás előtt saját műhelye volt, hogy rendbe hozza a hajót; Feri bácsi – az egész környék így szólította a köpcös, tarfejű ácsot – a nap legnagyobb részét azzal töltötte, hogy fröccsöt ivott siófoki háza üvegezett verandáján; olykor dolgozott is a Kócsagon, igen nagy gonddal, de hihetetlenül lassan, s ha védencem megpróbálta sürgetni, kikérte magának, hogy beleszóljanak a dolgába: a hajónak lelke van, mondta, azt nem lehet összecsapni, mint egy autót. A Kócsag végül is három év alatt készült el, a javítás a háromszorosába került, mint amennyiben eredetileg megállapodtak, viszont a hajó kétségtelenül nagyon szép volt, Feri bácsi valóban remekelt: az öreg test, miután bedagadt, alig eresztett. Látja, igazgató úr, mondta Feri bácsi, ezúttal a vízre bocsátás tiszteletére bontott pezsgőt kortyolgatva, megmondta ő, ugye, hogy a rendes munka kifizetődik.

A Hunyadi nyomdát védencem fél év alatt úgyahogy lábra állította; ebben az időben napi tizennégy-tizenhat órát dolgozott, gyakran bement az éjszakai műszakra is – aludni változatlanul nem tudott –, a munkatársait is úgy megdolgoztatta, mint egy hajcsár (igaz, hogy az év végén szokatlanul magas nyereségrészesedést kaptak), aztán egy szerda reggel váratlanul lemondta a szokásos heti vezetői értekezletet, üzent, hogy tartsák meg nélküle, noha nem volt semmi dolga, a titkárnőjének szólt, hogy csak azt kapcsolja, akit feltétlenül szükséges, ült a szobájában, és maga elé meredt, a főmérnöknek, aki meg akarta beszélni vele az új szedőgépek elhelyezését, azt mondta, intézze el ő (tudta, hogy el fogja intézni: úgy érezte, rá már semmi szükség, az üzem megy nélküle is), két hétig kínlódott, igyekezett legyőzni a bénító tehetetlenséget, kiszabadulni a ráfekvő ürességből, egyre többet gondolt Kincses Évára, nem is csak Évára, azokra az évekre, amíg együtt voltak, egyre fáradtabb lett, egyre jobban zavarta munkatársai furcsálló tekintete (szólni nem szólt neki senki), bujkált előlük, letagadtatta magát, naphosszat csak ült az irodájában, maga elé meredve, aztán felhívta Petrik Sándort.  

A miniszternél értekezlet volt, amikor védencem telefonált; Olga, a titkárnője (aki még a Holnap szerkesztőségétől ismerte ifjabb Szabados Györgyöt), megígérte, amint végez, visszahívja. Védencem megivott két pohár konyakot, amíg Petrik jelentkezett; azt mondta Petrik Sándornak, feltétlen beszélni szeretne vele, sürgősen.

– Nagyon kérlek – tette hozzá (bár tudta, hogy ez felesleges).

Petrik Sándor egy ideig hallgatott (védencem tudta, hogy az előjegyzési naptárát nézi); este fogadás van a bolgár nagykövetségen, mondta, de tízre hazaér. Ifjabb Szabados György megivott még egy pohár konyakot, azt mondta a titkárnőjének, aznapra végeztek, a gépkocsiját kérte, az ajtóból még visszafordult, kinyitotta a páncélszekrényt, s a revolverét az aktatáskájába tette; a gépkocsivezetőnek azt mondta, vigye a Damjanich utcába, ott pedig megkérte, várjon rá. Véletlenül mindenki otthon volt (ami igen ritkán fordult elő Szabadoséknál), még Géza is, aki épp az új ajtócsengőt szerelte föl, amit testvére a Szovjetunióból hozott, ahová tanulmányútra küldték; a csengő nem csengetett, hanem olyan hangot adott, mint a harang. Kovách György egy angol fizikakönyvet olvasott, Duci mosott, Katinka asszony sálat kötött, idősebb Szabados György pedig az ebédlőben ült a karosszékben, papucsban, és maga elé nézett: hetvenkilenc éves volt ebben az évben.

Katinka asszony igencsak meglepődött, amikor védencem benyitott; ifjabb Szabados György sosem járt haza ebben az időben.

– Nem vagy éhes? – kérdezte (ez volt számára a legtermészetesebb kérdés), s letette a kötést az asztalra.

Nem, mondta ifjabb Szabados György, s elindult a szobája felé, de aztán – kezében az aktatáskával – megállt, s megkérdezte, van-e otthon egy kis szalonna. Paprikás abált szalonna volt a kamrában, Duci hozta vacsorára; Katinka asszony abroszt tett az asztalra, sót, kenyeret: ki tudja, mióta nem evett otthon a fia (másnap hallgathatta Duci szemrehányását: ha az igazgató elvtársnak kedve szottyan otthon enni, ne az ő vacsorájukat fogyassza). Ifjabb Szabados György jó étvággyal megevett tíz deka abált szalonnát, alaposan megsózva, aztán megkérdezte édesanyját, nincs-e otthon valami innivaló. Csak rum volt, amiből Katinka asszony töltött néhány cseppet a teájába, ízesítőnek (több mint tíz éve már, hogy rendszeresen teázott), de azt védencem nem kért; nem szerette a rumot. Édesapja közben megkérdezte, sok-e a munkája, amire azt felelte, hogy nagyon sok; látod, mondta idősebb Szabados György a feleségének, megmondtam, hogy nagyon sok a munkája.

Védencem bement a szobájába, de az édesanyja utánament; megvárta, amíg fia leteszi az irattáskáját, leveszi a zakóját, aztán azt mondta:

– Mondd, fiam, nem iszol te túl sokat?

Ifjabb Szabados György esztendők óta nem beszélt magáról az édesanyjával; kigombolta az inge ujját, s nagyon fáradtan elmosolyodott. Nem, nem iszik sokat, mondta, amire édesanyja célzatosan megjegyezte, hogy az ital semmin se segít, csak züllésbe visz.

– Jól van, mama, most megfürdöm – mondta ifjabb Szabados György; lezuhanyozott, tiszta inget és alsónadrágot vett; már megint elmész, kérdezte az édesanyja, tudod, hogy milyen sok dolgom van, mondta ifjabb Szabados György, Kovách Géza ezalatt bekötötte az új csengőt, többször kipróbálta, a szerkezet mindannyiszor halkan, de élesen giling-galangozott; a szovjet ipar remeke, mondta, mi az oka, hogy űrrakétát tudnak gyártani, de a Moszkvicsok dugattyúit egy sörösszekérbe is vétek beépíteni; Gyuri nem ér rá, dolga van, mondta a nagyanyja, védencem pedig azt felelte, hogy ő az ajtócsengőt nem tudja megkülönböztetni az űrholdtól, mire Kovách Géza megkérdezte, hogy a nyomdában vannak-e gépek, és ha vannak, hogyan tudja a nagybátyja az üzemet vezetni, ha semmit sem ért a gépekhez.

– Nehezen – mondta ifjabb Szabados György, s megkérdezte unokaöccsét, hol dolgozik jelenleg; ahol fizetnek, mondta Kovách Géza, vagyis pillanatnyilag a Hajdú Termelőszövetkezet gépjárműüzemében; ennek a Debrecen környéki – Budapesttől mintegy kétszáz kilométerre levő – mezőgazdasági szövetkezetnek a fővárosban kitűnően felszerelt gépjavító üzeme volt, ahol a szerelők sokkal jobban kerestek, mint az állami vállalatoknál.

– Csókolom, mama, este jövök – mondta ifjabb Szabados György, s vette az aktatáskáját; Katinka asszony megfogta a fia kabátujját, s megcsókolta az arca mellett a levegőt, mert az arcát nem érte el.

– Csak ne nagyon későn, fiam.

Védencem kérte a gépkocsivezetőt, menjenek a Duna eszpresszóba; Kincses Évával annak idején sokat jártak erre a mulatóhelyre, kora este, mikor még nem kezdődött meg az éjszakai forgalom. Ifjabb Szabados György konyakot kért, Courvoisier-t, a kiszolgálónő nem ismerte meg (ami rosszul esett neki, bár több mint egy éve nem járt itt), a gépkocsivezető – akit behívott magával – narancslevet ivott; megkérdezte Szörény Pétert – így hívták a gépkocsivezetőt –, hogy halad a házépítés, egy percig gondolkodott, kérjen-e még egy konyakot, aztán inkább fizetett.

– Mára végeztünk, Péter – mondta a gépkocsivezetőnek, amikor megálltak Petrik Sándor lakása előtt.

– Holnap, főnök? – kérdezte a gépkocsivezető, mire ifjabb Szabados György azt mondta, még nem tudja.

Petrik Sándor nem volt otthon; Kátya teával várta és szendvicsekkel, de védencem konyakot kért; Kátya az óráját nézte, a lányának már otthon kellene lennie, mondta, aztán elmosolyodott: valamikor őt is így várhatta az anyja, s ő se ért haza soha, amikorra ígérte, aztán végül mégiscsak mindig megérkezett.

Petrik fáradtnak látszott: az ilyen protokollfogadások jobban elnyűvik, mint a napi munka, mondta; szendvicset nem kért ő sem, most mind a nyakán marad, mondta Kátya, aztán megkérdezte, kimenjen-e, de védencem kérte, hogy maradjon.

– Akkor mondd – mondta Petrik Sándor, újabb cigarettára gyújtva.

Ifjabb Szabados György azt mondta, vidékre szeretne menni; kéri Petriket, hogy segítsen.

– Úgy érted, végleg? – kérdezte a miniszter.

Végleg, mondta Szabados György.

Petrik Sándor elnyomta a cigarettáját, s ő is kért egy pohár konyakot.

– Mi baj van, Gyuri? – kérdezte aztán.

Védencem várta ezt a kérdést; csak most hajtotta fel a konyakját, egy ideig forgatta a poharat az ujjai között, aztán letette az asztalra.

– Nem bírom tovább – mondta, és mondta tovább; mióta elhagyta, most beszélt először magáról, hogy semmi értelme az életének, illetve biztos van, csak ő képtelen így élni, beszélt a parttalan csendről, ami az élettől elválasztja, kért még egy konyakot, arról beszélt, hogy elfáradt, megöregedett, hogy újra kellene kezdeni, de nem itt és nem így, erre képtelen, mindent megpróbált, de az ürességet, ami körülveszi, nem tudja megsemmisíteni.

– Pihennie kéne, Gyuri – mondta Kátya, de Petrik Sándor ingerülten legyintett; újabb cigarettára gyújtott, s azt kérdezte védencemtől, jól meggondolta-e.

– Különben nem jöttem volna hozzád – mondta ifjabb Szabados György, s Petrik Sándor bólintott. És milyen állásra gondolt, kérdezte; védencem azt mondta, mindegy, csak ne Budapesten legyen, és ha lehet, ne nyomdában.

– Értem – mondta Petrik Sándor; nem mondta meg védencemnek, hogy a következő évi országgyűlési választásokkor képviselőnek akarják jelölni, mint az ország egyik legjobb nyomdájának vezetőjét.

Petrik Sándor dolgozószobájában csak az állólámpa égett; a könyvespolcok félhomályban voltak, az egymásra dobált újságkötegek is, ők maguk is, amikor Kátya azt mondta:

– Nekem nagyon hiányozni fog, Gyuri. – Ingerülten hozzátette: őt ne intsék le, hogy ne érzelegjen; ha érzelgős, nem szégyelli. És ne felejtse el, kérte védencemet, hogy ők szeretik.

Egyébként ifjabb Szabados Györgynek igaza van, mondta, nem kell, hogy az ember élete végéig egy helyben maradjon; csak azt ne higgye, tette hozzá, hogy bárhol is megszökhet maga elől.

– Mondj még néhány ilyen szépet – jegyezte meg Petrik Sándor szárazon. – Egyébként sem Ausztráliába megy – tette hozzá.

Kátya azt mondta, a távolság nem szüntethet meg évtizedeket – nem bizonyos, hogy ebben igaza volt –; konyakot töltött, egy pillanatig mindhárman vártak, összeérintsék-e a poharukat, aztán fölhajtották az italt, koccintás nélkül. Petrik Sándor egy magyar költőt idézett, aki szerint a messze is lehet közel, s nincs semmi távolabb az elérhetetlennél (amely gondolat akkor mindhármójuk számára nyilvánvaló volt, még ha némelyeknek esetleg homályos marad is).

Szabados Györgyöt egy hónap múlva megválasztották Gyűrű város tanácselnökévé.  

A negyvenkétezer lakosú, Duna menti Gyűrű semmiképp sem tartozott az ország jelentős nagyvárosai közé; a századfordulón épült kétemeletes tanácsházát (vármegyeházának épült; Gyűrű akkor még megyeszékhely volt) nemrég tatarozták, a homlokzatát élénksárgára festették – a városban mindenki Sárga Háznak nevezte –, az egykori főispáni iroda teremnek is beillett volna. A szobának négy ablaka volt, s egy kétszárnyú, üvegezett ajtó nyílott az erkélyre; védencem elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy nagyobb szobája van, mint Petrik Sándor miniszternek. A régi, tölgyfából készült bútorok is megmaradtak (Gyűrűt megkímélte a háború, a megyeházát nem fosztották ki, mint a háború végén igen sok kastélyt és hivatalos épületet), csak a bőrgarnitúrát cserélték ki modernre; a bárka nagyságú kanapét s a négy óriás fotelt a raktárnak használt pincében látta meg védencem, amikor végigjárta az épületet.

– Szép darab – mondta elismeréssel.

– Tetszik az elnök elvtársnak? – kérdezte a gondnok, s védencem azt mondta, tetszik; a megsötétedett bőr ugyan már erősen töredezett, több helyen fel is szakadt, s kilógott belőle a lószőr, de így is lenyűgöző volt a hatalmas, szinte építménynek tűnő bútordarab.

A garnitúra másfél hónap múlva ott állt ifjabb Szabados György irodájában, újonnan behúzva puha, világos bőrrel (védencem akkor még nem tudta, hogy Gyűrűn a tanácselnök gondolata is parancs). Azt se tudta, hogy a garnitúra rendbehozatala annyiba került, mint az ő féléves fizetése; a fővárosban kellett iparost keresni, s a szövetkezet vezetői három láda vadhúst – szarvast, őzet, fácánt – kaptak, hogy egyáltalán elvállalják a munkát, méghozzá ilyen rövid határidőre. (Mondom, mindezt védencem nem tudta; ő szeretett elüldögélni valamelyik hatalmas, lószőrrel kitömött fotelban. )

Az erkély négyszögletes, kis térre nézett (valamikor innen tartottak beszédet a megye és a város vezetői), balra volt a barokk stílusú katolikus plébániatemplom, jobbra a kevésbé díszes református, valamivel hátrább a jóval kisebb görögkatolikus; a városban magyarok, svábok és délszlávok laktak, utóbbiak számára német és szerb nyelvű iskola is volt (sváboknak azoknak a német származású lakosoknak a leszármazottait nevezik védencem hazájában, akiket az osztrák uralkodóház a XVIII. század folyamán, a Rákóczi-szabadságharc leverése után telepített Magyarországra, noha a többségük nem is sváb volt, hanem szász). A Fő térről (mindenki így nevezte a városban, noha hivatalosan 1950-től Sztálin tér, 1956-ban Március 15-e tér, 1957-től Felszabadulás tér volt a neve) néhány utcányira folyt a Duna, amely itt igen széles volt; a magas, gondosan kikövezett part Gyűrűt eddig még mindig megóvta az árvíztől. A túlsó parton levő homokos, árnyékot nyújtó fákkal beültetett félsziget volt a gyűrűiek kedvelt strandja (a városból kishajó vitte át a fürdőzőket a szigetre); a város mögött magasló dombot hegynek nevezték, s jó bor termett rajta (rangnak számított, ha valakinek a hegyben présháza van).

Védencemnek a város három házat kínált fel, hogy válasszon közülük.

– Pillanatnyilag ennyi van eladó – mondta a tanácstitkár mentegetőzve. – Mármint olyan, ami neked megfelelhet.

Ifjabb Szabados György azt mondta, ő nem akar házat venni; a házat a város veszi meg, mondta a tanácstitkár, s bérbe adja az elnöknek. Védencem azt mondta, inkább a tulajdonostól bérelné, felesleges, hogy a város költségekbe verje magát miatta. Az lehetetlen, mondta a tanácstitkár, bérbe senki sem ad házat, mert a lakót nem lehet kitenni, lakottan pedig semmit sem ér a ház; különben sem rossz befektetés a tanácsnak, tette hozzá, ha ingatlanba fekteti a pénzét (ami természetesen nem egészen fedte az igazságot: a tanács vezetői két napig törték a fejüket, melyik rovatról csípjék le azt az összeget, amibe az új tanácselnök háza kerül). Ifjabb Szabados György megnézte mind a három házat, s a legkisebbet választotta (ebben is három hatalmas szoba volt, óriási konyha, kamra, padlás, pince, külön épületben nyárikonyha, füstölő, istálló, ólak – ez utóbbiakat lebontották), őszintén szólva nemcsak azért, mert ez volt a legkisebb – el sem tudta képzelni, mit kezd ő egy ekkora házzal –, hanem mert a szobák ablaka közvetlenül a Dunára nézett; a ház valamikor egy borkereskedőé volt, négy éve, mióta májrákban meghalt, üresen állt, az egykori borkereskedő egyetlen fia Budapesten élt, állatorvos volt az Állatkertben, s az apja halála óta nem járt a városban. A tanács a házat újravakoltatta, kifestette, mázoltatta, a fürdőszobában bojlert szereltetett föl, a szögletes, vajszínű cserépkályhákba villanyfűtést vezettetett be, a tetőt megjavíttatta, az istállót, ólakat elbontatta; a kertet a városi kertészet gondozza majd, mondta a tanácstitkár – Gedő Imrének hívták, harminckét éves volt, levelező hallgatóként a jogi egyetemre járt –, a házat a tanács egyik takarítónője tartja rendben, lévén, hogy az objektum tanácsi tulajdon; védencem közölte, hogy a ház és a kert rendben tartása az ő dolga, amit Gedő Imre nem egészen értett, s azt mondta, ha az elnök elvtárs nincs megelégedve a kertésszel vagy a takarítónővel, felvesznek helyettük mást; nem erről van szó, mondta Szabados György, már az is elég kellemetlen neki, hogy a házat el kellett fogadnia (másképp valóban nem jutott volna lakáshoz a városban), s nem óhajtja, hogy még a háztartását is a tanács fedezze; keressenek neki valakit, kérte, aki megfelelő fizetésért rendben tartja a házat és az udvart: így került hozzá Grósz Jenőné, akit védencem Bözsi néninek hívott, noha csak két évvel volt idősebb nála, de az arca olyan ráncos, a keze olyan göcsörtös, hogy inkább az anyjának látszott; Grósz Jenő a pályaudvaron volt rakodómunkás, naponta három liter bort ivott – nem számítva a deci pálinkát reggeli, ebéd és vacsora előtt –, s hetente egyszer (szombaton) megverte a feleségét. A házban levő bútort is a tanács akarta megvenni – mondván, hogy bútorozva adja ki az elnöknek –, de végül is ifjabb Szabados György vette meg (a tanácstitkár otthon azt mondta a feleségének, hogy az új elnök vagy flúgos vagy puritán: ő a maga részéről reméli, hogy az előbbi), egy tételben az egészet, igen olcsón, a berendezésén egyelőre nem változtatott semmit, csak a hálószobába vásárolt egy széles heverőt a kettős ágy helyett, amit fölvitetett a padlásra. Amikor minden elkészült, ifjabb Szabados György beköltözött a Duna-parti házba – késő délután volt, a nap a Duna fölött bukott le –, és végigment a három egymásba nyíló szobán (az elsőben, ládákban és papírzsákokban, még kicsomagolatlan volt a holmija); eszébe jutott, hogy életében először van saját lakása. Negyvenhárom éves volt ekkor; kissé már őszült.  

Védencem elődjét, Bónis Pált nyugdíjazták, amely alkalomból magas kormánykitüntetést kapott; hatvanhét éves volt (tehát hét évvel túl a korhatáron), de mivel senkinek sem volt útjában, nem sürgették, ő pedig jól érezte magát a hivatalában, s nem igyekezett nyugállományba vonulni.

– Nálunk nem szokás évente cserélgetni az embereket: aki tisztességesen szolgál, innen megy nyugdíjba – mondta Bónis Pál ifjabb Szabados Györgynek, akit mindjárt az első héten meghívott vacsorára, nehogy az utódja azt higgye, neheztel rá. Azt nem tette hozzá, hogy ezt majd védencem is tapasztalja; a város vezetői nem értették, miért lett ifjabb Szabados Györgyből Gyűrű tanácselnöke: ismervén a múltját (ellenállási mozgalom, negyvenhetes párttag, börtön a Rákosi-érában, több kormánykitüntetés, egy nagy nyomda igazgatója, Petrik Sándor miniszter barátja), vagy valami disznóságot követett el, hogy távoznia kellett a fővárosból, vagy magasabb posztra szánják – esetleg megyei tanácselnöknek, ami már komoly rang –, és Gyűrű csak átmenet (ez utóbbi látszott valószínűbbnek, mivel ha van valami a füle mögött, annak mindenképp híre terjedt volna).

– Horgászol? – kérdezte Pali bácsi (Bónis Pált az egész város így nevezte, a gyerekek is így köszöntek neki az utcán). Védencem azt felelte, hogy nem. De vadászni biztosan vadászik, mondta Pali bácsi, azonban védencem azt mondta, hogy nem is vadászik. Ez baj, nagy baj, mondta Pali bácsi; jegyezze meg, hogy Gyűrűn három hatalom van: a horgászegylet, a vadásztársaság és a párt.

– És a tanács? – kérdezte védencem, de Pali bácsi legyintett.

– Mi olyan mindeneslány vagyunk, aki kiszolgálja a többit.

Bónis Pál cipész volt, egy kis suszteréj tulajdonosa az Alvárosban (ahol a szegényebb néprétegek laktak), a húszas évek végén belépett a szociáldemokrata pártba, kétszer is letartóztatták izgatásért – először két, másodszor négy hónapra ítélték, de mindkét büntetés letöltését felfüggesztették, úgyhogy nem került börtönbe –; a felszabadulás után polgármester lett, 1950-ben a helyi kisipari termelőszövetkezet elnöke, majd 1957-től ismét a városi tanács elnöke (ami a polgármesteri címnek felel meg). Ötszobás háza volt, nem messze a Fő tértől, emeletes présháza a hegyben, szépen gondozott szőlője (minden évben maga metszette); a nagy ház csak nyáron telt meg, amikor hazajöttek nyaralni a gyerekek és az unokák: Pali bácsinak három fia, egy lánya és tizenkét unokája volt, valamennyien a fővárosban éltek, s Bónis Pál büszkén emlegette, hogy minden gyerekéből diplomás embert csinált (ő mondta így).

– Ez van az embernek, a becsülete és a családja – mondta Pali bácsi. – A többi smafu.

– Meg egészség legyen – tette hozzá Juli néni (a felesége), akin igazán nem látszott, hogy elmúlt hatvanéves s tizenkét unokája van, kerek arcú volt, gömbölyded és mosolygós; igaz, Pali bácsi is nyugodtan letagadhatott volna jó néhány évet, a haja dús volt, tömött bajusza alig őszült, zömök felsőtestén feszült a ruha. Vacsorára rácponty volt és saját termésű rizling; védencem azt mondta (és őszintén így gondolta), nem tudja, melyiket dicsérje jobban.

– A várost, fiam, ezt az áldott várost – mondta Pali bácsi (némileg elérzékenyülve). – Ahol ilyen bor terem és ilyen hal. – Mert ez nem műhal ám, magyarázta – műhalnak a helybeliek a halastóban tenyésztett pontyot nevezték megvetően –, ez nem zsíros, mint a tavi, az íze is egészen más, ahogy a rizling sem egyszerű rizling, hanem gyűrűi rizling, méghozzá a Katus-dűlőből (mert a hegyen sem terem ám mindenütt egyforma bor): ilyen homok nincs sehol az egész országban.

– No, egészségedre – emelte fel Pali bácsi a poharát; az üvegkancsó harmatos volt, a bort nem a hűtőszekrényben tartották, hanem a pincében, Juli néni krumplis pogácsát tett az asztalra, hatalmas tállal: addig fogyasszák, mondta, amíg friss.

– Akkor a város egészségére – koccintott védencem az elődjével.

Meg hát a szocializmust dicsérjék, mondta a nyugalmazott tanácselnök (ezúttal némi pátosz érződött a hangján), hiszen annak köszönhetik, hogy így élnek; védencem el se tudja képzelni, hogyan éltek itt az emberek a felszabadulás előtt: mint az állatok; ő hatodmagával lakott egy kétszobás lakásban, de az egész lakás nem volt akkora, mint itt egy szoba; W. C. , fürdőszoba, ilyesmire még csak nem is gondoltak, a kert végében volt a budi, fürdeni meg dézsában fürödtek. Pedig neki mégiscsak műhelye volt, akármilyen nyomorúságos, elképzelheti védencem, hogyan éltek azok, akiknek semmijük sem volt.

– Igaz-e, Juli?

Juli néni azt mondta, hogy mosni a Dunára jártak, az egész város, a gazdagoktól persze a cselédek, mert nem volt ám Patyolat, s ki győzte volna az öblítéshez azt a rengeteg vizet fölhúzni a kútból, mert vízvezeték se volt, különben is a Dunában mosott, napon szárított ágyneműnek az illata is más, igaz, akkor még olyan tiszta volt a víz, hogy inni lehetett belőle; az igaz, mondta Pali bácsi, a Duna bizony sokkal tisztább volt, mostanság elszorul az ember szíve, mennyi szemetet dobálnak belé, meg mennyi az olaj a vízben, megfulladnak a halak, nem kapnak levegőt, nem csoda, ha kevés van és kicsik, megnőni se tudnak, az ő legénykorában a tízkilós harcsa mindennapos volt, persze, nem motorral jártak halászni, hanem ladikkal, az íze se olyan már a halnak, mint régen, s ha valaki egy kilós pontyot fog, azt már ünneplik. Na, meg a személyhajó, mondta: nemcsak a fővárosba utazhatott vele az ember fillérekért, hanem akár Pozsonyba, Bécsbe is, persze, akkor az útlevél se volt gond, most meg a pesti járatot is megszüntették, ott áll a szép kikötő üresen, csak fáj az ember szíve, pedig micsoda élet volt ott valaha, halott már a Duna, akinek nincs kocsija, mehet busszal vagy vonattal, gyorsabb, az igaz, de micsoda különbség, pénzben is; Juli néni azt mondta, lánykorában ő is följárt Pestre piacozni – parasztlány volt, az apja három holdon gazdálkodott, jó gyűrűi homokon, megtermett ott minden zöldség, gyümölcs –, este indult a hajó, hajnalra értek Pestre, aki ügyesebb volt, a kémény körül talált helyet, dübörgött a gép rettenetesen, de jó meleg volt a fedélzet; megölték ezt a várost, mondta Pali bácsi (immár indulatosan), így igaz: megölték, elvették tőle a Dunát, ipart meg nem adtak, a beruházásokat persze a megyeszékhely fölözi le, nem csoda, hogy aki fiatal, mind szökik Gyűrűről, lassan már aggok menhelye lesz a város, aztán ki fogja eltartani őket.

– Ez a te feladatod, öcsém – mondta Pali bácsi (emelt hangon), akinek már fátyolos volt a tekintete a maga termelte rizlingtől. Ha védencem igaz ember (amiről ő, személy szerint, meg van győződve), föltámasztja Gyűrűt, mert ez a város százszor többet ér, mint amennyit kihoznak belőle, ilyen város nincs még egy Magyarországon, csak jól kellene sáfárkodni azzal, amivel a természet megáldotta, mert hiába a szocializmus, ha nincs víz, meg homok, meg napfény, mert Gyűrűn még a nap is többet süt, mint bárhol az országban (ez tény, benne van a statisztikában), csak kellene valaki, akinek jó kapcsolatai vannak odafent, akivel a megye se packázhat, két év, három év alatt paradicsom lehetne itt, üdülőközpont, tódulnának a külföldiek, jönne a valuta, csak szálloda kellene, meg áruház, meg kemping, meg strand, meg hangulatos vendéglők, mert van ám itt hangulat, védencem el se tudja képzelni, milyen hangulatos ez a város, csak pénz kellene, talán nem is nagyon sok, mert a hangulathoz pénz is kell, hogy az idegeneknek is része lehessen benne, hisz aki gyűrűi lakos, annak ott a háza, szőlője, pincéje, mostanában a víkendházak is egyre szaporodnak az ártérben, a gyűrűiek tudják, hogyan éljenek, van rá lehetőségük, de ezt a hangulatot százezrek élvezhetnék, hiszen sehol sem ilyen szép a Duna, sehol nem ilyen tiszta a vize, finom, homokos a partja, no meg a borok, a jó gyűrűi borok, a zöldség, a gyümölcs, micsoda őszibarack terem itt és micsoda szilva; Kossuth Lajos óta – aki az 1848-as magyar szabadságharc kormányzója volt –, mondta Bónis Pál nyugalmazott tanácselnök (megzengetve a hangját, mintha népgyűlésen szólana), az lesz az első nagy ember Gyűrűn, aki eléri, hogy Gyűrű ismét megyeszékhely legyen.

– Ez az, ami nekem nem sikerült. – Legyintett s felhajtott még egy pohár bort. De hát ő nem nagy ember, mondja, sose akart az lenni: ő csak az alsóvárosi suszter. Hirtelen indulatba jött, a szeme is kidülledt. – Még azt is az orrom alá dörgölték, hogy szocdem voltam. – A fososok, tette hozzá (vörösödő fejjel), akiknek szobalány púderozta a seggét, amikor ő már a munkásságért harcolt.

Juli néni rászólt, hogy ne eméssze magát; Pali bácsi mérgesen horkantott, s megivott még egy pohár bort.  

– Vén trotty, ha nem haragszol ezért a kifejezésért – mondta Ámos Imre tanácselnök-helyettes. – Már rég nyugdíjba kellett volna küldeni.

Persze legjobb lett volna, ha meg se választják, de az ellenforradalom után valami nosztalgia támadt a koalíciós évek iránt – mintha azok olyan szép idők lettek volna! –: ha ötvenig a Bónis Pali volt a polgármester, legyen ő a tanácselnök, meg persze szocdem volt, Rákosiék mellőzték, azt képzelték, nagyobb ázsiója lesz a nép előtt; hát így mentek akkoriban a dolgok a megyében. Hogy semmit sem ért az államigazgatáshoz, az nem számított, később aztán szívhatták a fogukat az elvtársak, mert folyton csak pénzt kunyerált a megyétől, üdülőközpontot akart Gyűrűből, mintha azt csak úgy le lehetne akasztani a szögről, a közgazdasághoz persze nem is konyított, arra nem gondolt, hogy azt kell fejleszteni, ami van, okosan, tervszerűen.

– Én nem akarom fúrni szegényt, isten nyugosztalja, most már különösen nem – mondta Ámos Imre egykori főnökéről (mintha az már meghalt volna). Hiszen láthatta védencem, hogy él: a háza egy svábé volt, akit negyvenhatban kitelepítettek (a már említett svábok egy részét a nagyhatalmak 1945-ös potsdami konferenciájának döntése alapján visszatelepítették Németországba), a Klein Vilmosé, még a bútorát se vihette magával, minden a Pali bácsié lett. A szőlőt ötvenhat után vette, a Kiss Francié volt, aki disszidált (disszidenseknek azokat a magyar állampolgárokat nevezték védencem hazájában, akik megfelelő hivatalos engedély nélkül hagyták el az országot), bagóért szerezte meg, présházzal, felszereléssel, új telepítés volt, a legjobb helyen, akkor fordult termőre.

Védencem Ámos Imrénél is vacsorára volt hivatalos, de föl a hegyre, a présházba – itt hangulatosabb, mondta az elnökhelyettes –; a tornácról gyönyörű kilátás nyílt a Dunára. A présház régi parasztbútorokkal volt berendezve, a tálason öreg tányérok, bokályok, az abrosz háziszőttes, a bort zöld mázas cserépkorsóban tálalta föl a háziasszony; Ámos Imre harmincnégy éves volt, építészmérnök, az egyetem elvégzése után a tanács építési osztályára került, később osztályvezető lett, majd elnökhelyettes. Az édesapja is gyűrűi volt, jónevű ügyvéd, a Kisgazdapárt helyi vezetője, akit valamiért Rákosiék sem ejtettek (dísz-kisgazdáknak hívták az ilyeneket); 1958-ban belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, s a gyűrűi Népfront elnöke volt haláláig.

– A feleségem hobbija – intett az elnökhelyettes a fekete hajú, karcsú asszony felé, aki babos kendővel a fején a vacsora körül szorgoskodott, amikor védencem megdicsérte a berendezést; Bea (így hívták Ámos Imrénét, noha a leányneve Mária volt) örömmel fogadta a dicséretet, s fölcipelte védencemet az emeleti szobába, ami eredeti sváb parasztbútorral volt berendezve, két szekrény, sublót, asztal sarokpaddal s két ágy, a tulajdonos nevének kezdőbetűivel s a készítés évszámával díszítve.

– Azt tudja, hogy ez mit jelent? – kérdezte Bea, az ágyakon levő 1867-es évszámra mutatva.

Védencem nem tudta.

– Azt, hogy kiegyezünk – somolygott az asszony, aki legalább olyan kacér volt, amilyen csinos (1867-ben jött létre a kiegyezés Magyarország és az osztrák császár között). A sublót fiókjából szőtteseket vett elő, mindegyikről elmagyarázta, mi a jellegzetessége, s biztosította védencemet, szerez majd neki is, ami csak kell, van még a környéken elég, a parasztoknak fogalmuk sincs az értékéről, fillérekért lehet tőlük vásárolni (egyébként Ámos Imréné is parasztcsaládból származott, igaz, hogy édesapja nagygazda volt – az ötvenes években ezeket kuláknak nevezték védencem hazájában –, s a lányát gimnáziumba járatta).

– Ha elfordul, mutatok magának valamit – mondta Bea sejtelmesen; védencem úgy vélte, nem illik magára hagyni a házigazdát, de az asszony csak legyintett ugyan, a Muki (így becézte a tanácselnök-helyettest) jól megvan egyedül, ha egy kancsó borral társaloghat, s a lelkére kötötte ifjabb Szabados Györgynek, nehogy lessen ám. Védencem hallotta, hogy a szekrényajtó nyikorog, ruhasuhogást is hallott, aztán Bea azt mondta, most már megfordulhat. Az asszony levetette a blúzát, s ujjatlan, áttört mellénykébe bújt, ami feszült a mellén.

Fehér anyagon fehér hímzés, ezt csak lányok viselték, no persze ing fölé, mondta Bea, és sietve biztosította védencemet, hogy ő nem lány, igazán nem, biztos lehet benne.

Jöjjön, tapintsa meg, milyen finom anyag, biztatta ifjabb Szabados Györgyöt, aki érezte az asszony meleg bőrének lüktetését.

És a kiegyezésről mi a véleménye, tudakolta Bea; védencem azt felelte, hogy valószínűleg szükségszerű volt (mondanom sem kell, hogy a párbeszéd nem egészen az 1867-es történelmi eseményre vonatkozott).

Ámos Imre kifejtette, hogy mindenekelőtt a szeszgyárat kellene nagyobbítani és korszerűsíteni.

– A szesz, kérlek, mindig biztos üzlet – mondta, s hozzátette: főleg, ha nem kommerszet készítenek, hanem valami speciálisat. A múlt évben, mesélte, Svájcban nyaraltak; egy akkora helységben, amihez képest Gyűrű világváros, van egy likőrgyár, ahol csak gyomorkeserűt gyártanak, de olyat, hogy ahhoz foghatót ő még nem ivott, az egész világra exportálnak, persze az összetétel szigorú gyártási titok, de talán idehaza is ki lehetne keverni valami különlegeset, vagy megvásárolni egy külföldi licencet.

– És te lennél az előkóstoló, mi? – mondta Bea csípősen (közben természetesen visszabújt a blúzába).

– Annak elmennék, el én – bizonygatta az elnökhelyettes, s azt mondta, az is bolond Magyarországon, aki a tanácsnál dolgozik (a klasszikus magyar költő azon mondására célozva, miszerint az is bolond Magyarországon, aki poéta lesz), hát lehet itt keresni, egy vállalatnál a dupláját is összehozná, mellékes semmi, kinek jutna eszébe, hogy lepénzeljen egy elnökhelyettest, míg az építőiparban, hiszen azt Szabados György is tudja, el se kezdik a munkát, amíg nincs célprémium, nem is beszélve arról, amit akkor kapnak, amikor befejezik.

A vacsora szarvaspörkölt volt s vaddisznócomb, mártással; ifjabb Szabados György megkérdezte Ámos Imrét, ő lőtte-e, de az elnökhelyettes azt felelte, hogy az erdőgazdaságtól kapta, ő napok óta nem volt kint az erdőn, nem ért rá (olyan elfoglalt szegény, szúrta közbe Bea), s védencemet feltétlenül valami különlegességgel akarta megvendégelni, persze ez sem egészen az igazi, az igazi az, amit kint a vadászházban főznek, van ott egy szakácsnő, aki még az Esterházy hercegeknél szolgált, azoké volt az erdő meg a vadászház, nem is ház az, inkább kastély (ez a főúri család védencem szülőhazájában a felszabadulás előtt mintegy kétszázezer holdat birtokolt, s a szomszédos Ausztriában is több tízezer hold gazdája volt), az a nő úgy főz, hogy Pestről az elvtársak direkt az ő főztjéért jönnek le Gyűrűre, no, van is olyankor trakta.

– Hát ez a mi mellékesünk, kérlek – mondta Ámos Imre. Mert a vadat, ugye, nem lehet leltározni az erdőben, a halat se a Dunában. – De hát kinek van ebből haszna? A városnak, egyedül a városnak.

Nem is maradna ő itt egy pillanatig sem, tette hozzá, rég főmérnök lehetne, akár Budapesten is, de hát szereti ezt a várost, mit csináljon, nem tudna megszokni másutt, meg aztán, minek tagadja, mondta, s átkarolta a felesége vállát, ha szegények is, de jól élnek, ugye, mucuskám, amit Bea is elismert; az a fontos, hogy most már más világ lesz Gyűrűn, tudta ő, hogy csak kiböjtöli azt a vén trottyost (mármint Pali bácsit), de hogy ilyen szerencséje lesz ennek a városnak, no meg neki is – ezzel védencem kinevezésére célzott –, arra nem számított. Ismételten fölhívta a tanácselnök figyelmét a szeszgyár bővítésére, egyáltalán arra, hogy ipar kellene Gyűrűnek, például egy konzervgyár, akkor itt maradnának a fiatalok, nem költöznének Pestre meg a megyeszékhelyre, ezt alkalomadtán megemlíthetné a miniszter elvtársnak (vagyis Petrik Sándornak), esetleg ha főiskolát létesítenének Gyűrűn, hogy megindulna itt az élet, fellendülne a kultúra is, mert most mi van, a művelődési ház, ami valamikor úri kaszinó volt, és az az egy mozi meg a múzeum; múzeum: nevetséges, négy szoba az egész, a Klein Ignác egykori háza, aki nagybérlő volt, igaz, de kiváló gazda, ezt senki sem tagadhatja. Aztán arról kérdezte védencemet, igaz-e, hogy Kádár elvtárs beteg, s a legközelebbi pártkongresszuson lemond; ifjabb Szabados György azt mondta, ő semmi ilyet nem hallott, de ez persze semmit sem jelent, mint ahogy az ellenkezője sem: a politikai pletykák terén Budapest bizonyára a világ élvonalába tartozik, ami természetesen összefügg azzal, hogy sajnos igen kevés a hiteles információ, mire Ámos Imre bólintott, hogy persze, pártfegyelem is van a világon (arra célozva, hogy ha védencem tud is valamit, akkor sem beszélhet).

Bea azzal búcsúzott, hogy másnap kimegy egy közeli tanyára, egy szép opálburás petróleumlámpát akar megvenni, de az öregasszony száz forintra tartja, hát majd bolond lesz, megkapja ő ötvenért is; szívesen elviszi védencemet a kocsiján, már magáért az útért is érdemes, mert nem a kövesúton megy, hanem az erdőn keresztül: rég nem esett az eső, ilyenkor arra is át lehet vágni.

Védencem megköszönte, s azt mondta, másnap sajnos a pártbizottságon van értekezlete.

Akkor majd legközelebb, mondta Bea, s ifjabb Szabados György ráhagyta, hogy legközelebb; közben arra gondolt, hogy a szeszgyár bővítését feltétlenül érdemes megfontolni.  

Ifjabb Szabados György bekérette az elmúlt három hónapban a tanács panaszirodájára érkezett beadványokat; azt tapasztalta, hogy a kétharmadukra nem is válaszoltak. Behívatta a panasziroda vezetőjét, egy vékony, ideges, szőke fiatalembert, aki azt mondta, azért nem válaszolt, mert nem volt rá ideje. Védencem megkérdezte, tudja-e, mit ír elő a törvény; a panasziroda vezetője (aki egyfolytában idegesen tördelte a kezét) azt mondta, hogy tudja, de ő egy személyben vezető és beosztott, még gépírónőt is az igazgatási osztálytól kell kérnie, ha meg akar írni egy levelet. Védencem legszívesebben rászólt volna, hogy ne ropogtassa a kezét, de úgy gondolta, ez nem lenne helyes.

– Nézze, elnök elvtárs – mondta a szőke fiatalember (akiről nem lehetett tudni, ingerült-e vagy ijedt) –, akarja tudni az igazat? – Ha száz panaszból mind a százat megvizsgálja, mondta, kilencvenkilencre azt kell válaszolnia, hogy a kérés indokolt, de jelenleg sajnos teljesíthetetlen: hát tud ő lakást szerezni, utat építeni, közművesíteni, helyet biztosítani a bölcsődében; az egész csak aktatologatás, merő bürokrácia. Mert ő, mondotta, egy nulla, egy senki, semmivel sem több.

Amikor mindezt elmondta, nagyot fújt (közben egészen kipirosodott az arca), s abbahagyta az ujjai tördelését. Ifjabb Szabados György megjegyezte, hogy a törvényt akkor is be kell tartani, azért törvény; az állampolgároknak tudniuk kell, hogy a tanács törődik a panaszaikkal, még ha nem is tudja mindegyiket orvosolni.

– Én utánajárok, kivizsgálom, és ha kapok gépírónőt, meg is válaszolom – mondta a fiatalember meglehetősen rezignáltan; ha lenne egy beosztottja, tette hozzá, akkor határidőre végezni tudnának az ügyekkel.

Esetleg erről is szó lehet, mondta védencem, s egy tucatnyi panaszos levelet, amit kiválasztott, átadott a fiatalembernek: ezeknek az írójával személyesen akar beszélni.

– Mikorra rendeljem be őket? – kérdezte a panasziroda vezetője; a tanácselnök azt mondta, hogy ő akarja felkeresni a panaszosokat, s kérte a fiatalembert, menjen vele, mert ő még nem ismeri ki magát a városban. A panasziroda vezetője azt mondta, sajnos ő sem idevalósi, csak fél éve van Gyűrűn, de az elnök elvtárs gépkocsivezetője helybéli; ifjabb Szabados György azt mondta, gyalog akar menni, nem kocsival, s kérte a fiatalembert, tudakolja meg a címeket. (Mint Mátyás király, csak éppen álruhát nem öltött, mesélte este a panasziroda vezetője a szeretőjének; a mondatot gúnyosnak szánta, de némi meglepetés is vegyült a hangjába. )

Özvegy Stark Zsigmondné azt panaszolta, hogy eltartási szerződést kötött Fekete Rozáliával, aki köteles rá főzni, mosni és takarítani, aminek fejében halála után a háza és minden ingósága Fekete Rozáliára száll, de amit Fekete Rozália főz, az moslék, az ágyneműt nem keményíti ki, s ha végighúzza az ujját a szekrény tetején (mármint ő, özvegy Stark Zsigmondné született Csanda Zsófia, aminek érdekében föl kell állnia a hokedlira, s ez az ő korában – áprilisban múlt hetvenhat esztendős – mindenképp veszélyes), olyan poros lesz az ujja, hogy kezet kell mosnia, amihez a vizet persze magának kell fölhúznia a kútból, mert az a perszóna csak reggel húz egy vödörrel meg este, amikor hazajön a munkából, ha egyáltalán munkának lehet nevezni, amit csinál, mert miféle munka az, amitől tiszta marad az ember keze; neki mindenesetre (mármint özvegy Stark Zsigmondnénak) megvan a véleménye az efféle munkáról.

Özvegy Stark Zsigmondné a Duna-soron lakott, lent a Duna-parton az Alsóvárosban; magas, gömbölyű ívű deszkakerítés fedte el az udvart az utcától, a kapu be volt zárva, a kutya vadul ugatott, amikor védencem megzörgette az ajtót, háromaraszos kutya volt, alig látszott ki a földből, nincs genealógus, aki a származását tisztázni tudta volna; özvegy Stark Zsigmondné botra támaszkodott, a kaput csak résnyire nyitotta ki, a háta ugyanolyan görbe volt, mint a botja.

– Maga kicsoda? – kérdezte éles hangon védencemet; a panásziroda vezetője azt mondta, hogy az elvtárs a tanácselnök. Az elnök a Pali bácsi, mondta özvegy Stark Zsigmondné; ifjabb Szabados György azt mondta, hogy nemrég jött a fővárosból.

– Akkor maga a képviselő – mondta özvegy Stark Zsigmondné, s kinyitotta előttük a kaput. – Mert annak is írtam ám – folytatta, amíg végigbicegett az udvaron (Gyűrű országgyűlési képviselője egy budapesti egyetemi tanár volt). A szoba-konyhás, vályogból épült házban viszonylag rend volt; özvegy Stark Zsigmondné megmutatta, hol alszik ő (a szobában, egy valószínűtlenül keskeny és rövid ágyban), s hol Fekete Rozália (egy sezlonon a konyhában): de még abban sem biztos, hogy egyedül alszik-e, elvégre neki nem kötelessége virrasztania, azt viszont nem tűri, hogy bordélyt csináljanak a házából; megmutatta a tűzhelyre készített ebédet, iszonyúan sós leves volt (valami kockából csinálja, mondta özvegy Stark Zsigmondné, azt se tudja, nincs-e benne méreg), és mákos tészta, az összeragadt metélt tésztát néhány szem mák pöttyözte. Most mit kíván a néni, kérdezte ifjabb Szabados György (aki hasztalan igyekezett tisztázni, hogy ő nem képviselő), azt, mondta özvegy Stark Zsigmondné, hogy kötelezzék azt a perszónát, főzzön tisztességes ebédet, a ruhát rendesen mossa ki – különösen az ágyneműt –, a szekrény tetején pedig ne legyen por, hogy neki ne kelljen a hokedlira másznia.

Fekete Rozália – akit védencem másnap mégis kénytelen volt behívatni a tanácsházára – elmondta, hogy havi ezernyolcszáz forintot keres a Kis Kakas vendéglőben, ahol konyhalány, kétszáz forint a maga kosztja – önköltségi áron –, hatszáz az öregasszonyé, háromszáz elmegy villanyra, mosószerre, miegymásra, most mi marad neki, ha egy bugyit kell vennie, azt is megfontolja, hát mondja meg az elnök elvtárs, mit csináljon, mikor még a lelencnek is kétszáz forintot fizet a gyerekéért, mert az apja nem ad tartásdíjat, nem is adhat, mert börtönben van, két és fél évre ítélték, betöréses lopásért. Védencem úgy vélte, hogy özvegy Stark Zsigmondnénak legalább az az aggodalma indokolatlan, miszerint eltartója nem egyedül tölti az éjszakát a konyhában elhelyezett keskeny sezlonon; Fekete Rozália ápolatlan volt, izzadságszagú, a haja zsíros, fogsora hiányos, noha még nem múlt el harmincéves. (Meg kell jegyeznem, hogy ifjabb Szabados György ebben az esetben kissé naivnak bizonyult. )

Párka Ferenc azt panaszolta a Rév utcai lakók nevében, hogy a Fuvarozó Vállalat tehergépkocsijai félméteres árkot vájnak az utcában, mivel az nincs lekövezve, az állampolgárok pedig térdig járnak a sárban, mert járda nincs; a Fuvarozó Vállalat igazgatója azt mondta, ők lennének a legboldogabbak, ha végre rendes út vezetne a Rév utcai telepükre, évente harmincnegyven gépkocsit kell dömperrel kivontatni a sárból (erre agyagos a talaj); a tanács építési osztályán azt mondták, a Rév utca kikövezését három év múlva tervezik, persze ha az elnök elvtárs úgy gondolja, megcsinálhatják az idén is, de akkor vagy a Ponty utcát, vagy a Garas utcát kell elhagyniuk (azoknak már hat éve ígérik a kövezést), a Garas utcaiak már Kádár elvtársnak is írtak, a szocializmusban tűrhetetlen, hogy esős időben a gyerekek nem tudnak iskolába menni, mert a sár lehúzza a lábukról a gumicsizmát is (védencem hazájában gyakori szokás volt, hogy az állampolgárok panaszaikkal a párt első titkárát keresték meg).

Szabó István azt írta, ugyan ő kulák és osztályidegen, de mégsem tűrheti, hogy az állam pénzét úgy herdálják, mint a Csáky szalmáját; ha Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van – márpedig ő nincs a szocializmus ellen, mióta a szocializmus sincs őellene –, akkor neki kötelessége felhívni a tanács figyelmét, hogy az Új Élet Termelőszövetkezet vezetői a saját zsebükre dolgoznak (ő – szerencsére – nem tagja a szövetkezetnek, de amit lát, azt látja), ott van például az a húsz sertés, neki ne mesélje senki, hogy azokat a kór pusztította el, nem volt itt vész már három éve, egyszerűen leírták, és senki se nézett utána, az állatorvos is megkapta a maga részét, aki kiállította a dögcédulákat, tudja ezt az egész szövetkezet, csak senki nem mer szólni, tisztelettel Szabó István, volt kulák és osztályidegen, jelenleg egyéni gazdálkodó, négy holdon, akinek még van lelkiismerete. A tanács mezőgazdasági osztályán (ahol ifjabb Szabados György előzetesen érdeklődött) azt mondták, Szabó István hírhedt méregkeverő, azért is nem erőltették annak idején, hogy belépjen a szövetkezetbe, csak örültek az emberek, hogy nem kell vele dolgozniuk, a szövetkezet vezetőit gyűlöli, s nyíltan hangoztatja, hogy azok forgatták ki a birtokából. Szabó István egy málló vakolatú, hatalmas portán lakott; a felesége, egy riadt tekintetű, fekete ruhás öregasszony (mint kiderült, alig múlt ötvenéves), azt mondta, az ura a kertben van. Szabó István egy hosszú fóliasátorban paradicsompalántát ültetett, még három sátor volt a kertben, azokban paprika, uborka; a szálfatermetű, nehéz tekintetű gazda, aki jóval fiatalabbnak látszott a feleségénél (noha két évvel idősebb volt), bekísérte a vendégeket a házba, de közben megmutatta az istállót, ahol négy bikaborjat nevelt, és az ólakat – védencem meg sem tudta számolni a sertéseket –, s hangsúlyozta, neki nincs mit rejtegetnie, mindenre szerződése van az Állatfelvásárlóval, prémiumot is kap minden évben, mert az ő jószágai mindig meghaladják az előírt súlyt. Egy nagy, csupa új bútorral berendezett szobában ültette le őket, s azt mondta, borral nem kínálja az urakat, mivel tudja, hogy azt a hatósági közeg megvesztegetésének lehet tekinteni; ifjabb Szabados György azt mondta, neki nyugodtan tölthet egy pohárral, nem tekinti megvesztegetésnek, majd megkérdezte, mivel tudja bizonyítani a feljelentését, mire Szabó István megvonta a vállát, s azt mondta, hogy az köztudott (ami kissé meglepte, bár nem győzte meg védencemet).

A panasziroda vezetője közbeszólt, hogy ez mégsem elég bizonyíték ilyen súlyos vádhoz; Szabó István azt mondta, ha az irodavezető úr (tudta, hogy a szőke fiatalember a panasziroda vezetője) itt élne közöttük, tudná ő is, még ennél sokkal többet is; a disznók dolgát megírta: nyilvánvaló, ha nincs vész, nem pusztulhat el az állat; de mondhatna ő sokkal többet is, a termelőszövetkezet elnöke átellenben lakik (a komája házában, akit ötvenegyben lecsukatott, hogy szabotál, úgyhogy a komája soha többé nem jött vissza Gyűrűre, még látogatóba se, Pesten dolgozik, egy virágkertészetben), látja ő, ahogy beállnak a kocsik az elnök udvarára, rakottan persze, és üresen jönnek ki, és mindig sötétedés után; nemrégiben például egy teherautónyi téglát hoztak.

– Jön majd homok is, mész is, cement is, ne féljenek – mondta Szabó István, s megjegyezte, hogy építkezik az elnök úr: üveges verandát épít.

Mi okból tett bejelentést, kérdezte védencem; hogy a népnek jobb legyen, mondta Szabó István öntudatosan, hogy ezek a tetvek ne szívhassák a vérét a becsületes embernek.

A termelőszövetkezet elnöke pálinkával kínálta az irodájában ifjabb Szabados Györgyöt és a szőke fiatalembert; védencem azt mondta, köszöni, most nem kér. Amikor Bubner Mihály – így hívták az elnököt; a bal lábára sántított, erdőmunkás volt valamikor, vagy harminc évvel ezelőtt rádűlt egy fa – meghallotta, miről van szó, vörös lett mérgében; nem is leplezve indulatát kijelentette, föl van háborodva, hogy egy olyan embert hallgatnak meg, akiről az egész város tudja, hogy az esküdt ellensége, arról nem is beszélve, hogy a legaljasabb népnyúzó volt (kérdezze csak meg védencem azokat, akik cselédkedtek nála még kulák korában), ő pedig mégiscsak a város legnagyobb termelőszövetkezetének az elnöke: elvárta volna, hogy előbb vele beszéljenek. Mindenkit meg kell hallgatni, mondta ifjabb Szabados György; így is fel lehet fogni, mondta Bubner Mihály, de ha az elnök elvtárs olyan rég élne Gyűrűn, mint ő (neki már a nagyapja is itt született), akkor tudná, mit jelent az a név, hogy Szabó István. Eddigre lecsillapodott, s készséggel válaszolt mindenre: a sertések valami betegségben hullottak el, hivatalos állatorvosi bizonyítvány van róla, de meg lehet kérdezni a sertésgondozókat is. Igaz, hogy a termelőszövetkezet kocsiján hazaszállítanak neki ezt-azt, ez minden szövetkezeti tagnak jár, a közgyűlés megszavazta, ő se veszi többet igénybe a fuvart, mint bárki más, meg lehet kérdezni a gépkocsi-előadót, s ki lehet keresni a fuvarleveleket. Az is igaz, hogy a múlt héten egy rakomány téglát hoztak, az alsó-majori tanyát bontották el, abból vásárolt ezer darabot, az árát befizette a pénztárba, utána lehet nézni; egyébként – hogy félreértés ne essék – ez a tizenhatodik tanya, amit lebontanak, ha valakinek a tagok közül tégla kell (amennyiben persze nem vályogból épült a ház), kaphat, ugyanannyiért, amennyit ő fizetett érte, s ez az első alkalom, hogy ő téglát vásárol. Az pedig természetes, hogy a fuvarokat este hozzák; mindenkihez akkor viszik, napközben munkában vannak a gépek is, az emberek is.

Mindezt igen kimérten és hivatalosan mondta; védencem, hogy oldja a fagyos hangulatot, mégis kért egy pohár pálinkát; elmondta Bubner Mihálynak azt is, hogy találomra választott ki egytucatnyi panaszos levelet (ami nem volt egészen igaz): mint tudja, új ember ő itt, ismerkedni akar egy kicsit a várossal.

Bubner Mihály fölnevetett, s töltött még egy pohárral.

No, mondta, ha az elnök elvtárs, ha maga a panaszok alapján akarja megismerni a várost, akkor nehéz dolga lesz. Mert sok mindenhez értenek itt az emberek, de a legjobban panaszkodni tudnak.

– Ugye, Béla? – kérdezte a szőke fiatalembert, aki rezignáltan helyeselt.

Ifjabb Szabados György azt mondta, a papoknak az emberek elmondják a bűneiket, s ettől megkönnyebbülnek; nekik a panaszaikat mondják, hát azokat kell meghallgatniuk.

– De nem mindenkiét – mondta Bubner Mihály.

A papok sem válogatnak, felelte védencem.

De ők nem papok, mondta Bubner Mihály.

Nem, mondta ifjabb Szabados György, de mégsem árt tudni, kit hol szorít a cipő. Vagy legalábbis mikor érzik úgy, hogy szorít; a vezetőnek nemcsak az adatokat, hanem a közhangulatot is ismernie kell. Ezzel Bubner Mihály is egyetértett; jól nézne ő ki, ha nem tudná, mit beszél a nép a háta mögött. Ifjabb Szabados György ugyan nem egészen erre gondolt, de ezt nem közölte a termelőszövetkezeti elnökkel, nem akarván tovább élezni a vitát.

Fél évvel azután, hogy Gyűrűre költözött, védencem meghívta a szüleit látogatóba. Katinka asszony, mióta a fia elköltözött a Damjanich utcából, minden héten négyoldalas levelet írt neki, melyben részletesen beszámolt a család minden tagjáról, beleértve természetesen Ágit, Sárit és Csöpit is, akiről ugyan meglehetősen ritkán érkezett hír, rendszerint egy-egy képeslap Kanadából, Mexikóból, a Hawaii szigetekről: mint írta, egyetlen fényűzése és szórakozása, hogy a szabadsága alatt utazgat. Katinka asszony levelei eléggé egyhangúak voltak: a papa sokat kínlódik a reumájával, de ez a kisebb baj, mostanában már mindent elfelejt, egyszer zokniban indult le az utcára, de hát istenem, nyolcvanéves, Duci prémiumot kapott a boltban a jó munkájáért, Gyuri kitüntetéssel végezte el az egyetemet, Géza fejébe vette, hogy repülőgép-szerelő lesz, csak már végre megkomolyodna, Ági nagyon sokat tanul, neki úgy tűnik, hogy túlságosan sovány, persze tudja, hogy ma ez a divat, de azért az anyja jobban vigyázhatna rá, egyébként szakasztott olyan, mint az apja (reméli, hogy védencem ír neki), Sári jól van, úgy tudja, Csapóék is jól vannak, Petrik Sándor nyilatkozott a televíziónak, hogy az iskolában túlterhelik a diákokat, ideje, hogy ezt valaki végre kimondta, ő, mint régi pedagógus, igazán tudja, mennyire helytelen ez, látta az unokáin is: szörnyű, hogy mi mindent kellett megtanulniuk; magáról csak annyit, hogy hála Istennek, jól van, Schubertné (a szomszédasszony) a múlt héten azt mondta: nem is hiszi, hogy elmúlt hetvenhárom éves, akár tíz évet letagadhatna a korából.

Védencem a hivatali gépkocsiját küldte a szüleiért, egy nagy, fekete, szovjet gyártmányú Volgát (Duci nagyon megsértődött, hogy őt nem hívta: persze, Kovách Géza özvegye most nem jó pont neki, mondta az édesanyjuknak, és sírva fakadt, holott védencemnek eszébe sem jutott, hogy nővérének is kedve lenne meglátogatni őt Gyűrűn, s valószínű, hogy ha hívja, Duci azt mondta volna, hogy nem ér rá); lefelé az úton Katinka asszony megkérdezte a gépkocsivezetőt, egy kövér, kopaszodó embert, akit Kurucz Lajosnak hívtak s húsz éve szolgált a tanácsnál, szeretik-e a fiát Gyűrűn; Kurucz Lajos azt mondta, az elnök elvtárs arany ember (amitől védencem édesanyja igen elérzékenyült). Ifjabb Szabados György a tanácsházán várta a szüleit, bemutatta nekik a titkárnőjét, a gépírónőt, a hivatalsegédet, Olga egy tál hájas pogácsát hozott be, amit ő sütött, amikor megtudta, hogy az elnök elvtárs szülei látogatóba jönnek, ebédre Bözsi néni rántott harcsát készített s meggyes és mákos rétest, ebéd után idősebb Szabados György aludt egy órácskát, Katinka asszony is lefeküdt, de ő nem tudott elaludni, annyi minden járt az eszében, délután védencem értük küldte a kocsit, az irodájában kávéztak, idősebb Szabados György szinte eltűnt a hatalmas bőr karosszékben, eszébe jutott; hogy a Magyar Általános Gépgyár vezérigazgatójának az irodájában is ilyen bőrgarnitúra volt, amitől könnybe lábadt a szeme, s azt mondta védencemnek, hogy úgy él itt, mint egy király.

– Mint egy kiskirály – mondta ifjabb Szabados György, fanyarul elmosolyodott a szó kettős értelmétől.

– Mindig tudtam, fiam – mondta idősebb Szabados György –, hogy belőled nagy ember lesz.

Hozzátette, nem hiába, hogy a miniszter a barátja, aztán arról kezdett beszélni, hogy év végén, a mérlegnél, ha egyetlen fillér eltérés volt, azt addig keresték, amíg meg nem találták, ha kellett, egész éjszaka, különösen, ha többlet volt, mert az az igazán veszélyes, többlet sose lehet, ott valami számolási hiba van; Katinka asszony rászólt, hogy ezt most mért mondja, mert fontos, mondta idősebb Szabados György, a mérleg nagyon fontos, és a fiának, aki ilyen nagy ember, ki kell magát ismernie az ilyen dolgokban is.

Este a Béke-szállóban vacsoráztak (a felszabadulás előtt Hungária-szállónak nevezték a klasszicista stílusú épületet, ahol a pincérnők nem csupán az étteremben álltak a vendégek rendelkezésére), különteremben, három szmokingos pincér szolgálta ki őket; a szálloda igazgatója bejött, és megkérdezte, hogy ízlett a kedves vendégeknek a vacsora (Ujházy-tyúkleves volt és töltött káposzta); amikor idősebb Szabados György kijelentette, hogy nagyon finom volt, az igazgató közölte, hogy ő maga főzte, a zakója zsebéből elővett egy tokot, abból egy aranyérmet (pontosabban aranyozottat), melyet tizennyolc évvel ezelőtt nyert egy nemzetközi szakácsversenyen; mostanság sajnos már nincs ideje főzni, mondta, csak ha ilyen illusztris vendégek vannak, akiktől, ugyebár, megtiszteltetés, ha az ő főztjét eszik, egyébként az a rengeteg adminisztráció, és mekkora a felelősség, mindenre oda kell figyelni, de hát ezt az elnök elvtárs tudja a legjobban.

– Azért új bútort vehettél volna – mondta Katinka asszony a fiának, amikor a lefekvéshez készülődtek; idősebb Szabados György már szunyókált.

– Veszek, mama – mondta ifjabb Szabados György. – Csak még nem volt időm.

Katinka asszony megjegyezte, hogy az ő helyzetében – mármint védencemében – nagyon vigyázni kell a reputációjára. Feltételezi, hogy a fiát igen magas rangú személyiségek is felkeresik otthonában (ifjabb Szabados György nem közölte az édesanyjával, hogy eddig még egyetlen látogatója sem volt).

Másnap a város nevezetességeit nézték meg; idősebb Szabados György mindenáron be akart menni a plébániatemplomba, amit Katinka asszony nem helyeselt (nem tudta, összeegyeztethető-e ez fia tanácselnöki tisztével), de védencem azt mondta, érdemes megnézni, különösen az oltárképet dicsérik; a plébános tudta, hogy az elnök szülei aznap megnézik Gyűrűt, s maga vezette őket végig a templomon, részletesen elmagyarázva a mellékoltárok festményeit és szobrait, valamint a Jézus passióját ábrázoló tizenhárom kis méretű olajképet, egy helybéli szabómester, Garas Sámuel múlt század végi műveit; ne haragudjék a plébános úr, mondta ifjabb Szabados György (a plébános elnök úrnak szólította védencemet), ő ezeket a kissé primitív képeket jobban szereti, mint az igen dekoratív, nagy rutinnal festett, de számára kissé jellegtelen barokk oltárképet, egy jónevű festő Mária mennybemenetelét ábrázoló művét. Katinka asszony egyértelműen az oltárképre szavazott, a plébános azt mondta, az a jó, ha mindenki megtalálja a neki tetszőt, idősebb Szabados György nem nyilvánított véleményt; kifelé menet előkotorta a pénztárcáját, s öt kétforintost dobott a perselybe, amire a plébános azt mondta, hogy Isten fizesse meg. Felkeresték a városi múzeumot, ahol idősebb Szabados György az őket kalauzoló igazgatónővel gondosan felolvastatta a Gyűrű történetére vonatkozó magyarázó táblákat (az olvasószemüvegét Pesten felejtette); Katinka asszony követelte, hogy nézzék meg a szovjet hősi emlékművet is – a tájékoztatóban, amit a múzeumban kapott, ez is szerepelt Gyűrű látványosságai között –, s hiába mondta védencem, hogy az csak egy oszlop, olyan, mint a többi városban, Katinka asszony ragaszkodott hozzá (úgy gondolta – a fia érdekében –, ha a templomba elmentek, ide is el kell menniük); az emlékművön valóban nem volt mit nézni, de Katinka asszony azt mondta, nagyon szép, s hozzátette, bizony sok embernek kellett meghalnia az egész világon, amíg ilyen békés lett az élet. Ebédelni a Duna-parti halászcsárdában ebédeltek, ahol ebből az alkalomból hatféle halból főzték a halászlevet; idősebb Szabados György azt mondta, hogy fenséges, és még egyszer akart venni, de Katinka asszony nem engedte, mondván, hogy árt az epéjének, hiába bizonygatta védencem édesapja, hogy cseppet sem erős, épp olyan, amilyennek lennie kell. Először határozottan tiltakozott a délutáni alvás ellen, mondván, hogy mi ez a két nap, még nem is látott semmit; védencem azt mondta, maradjon itt az édesapja, akár egy hétre is, Bözsi néni majd gondját viseli, de idősebb Szabados György a kocsiban már elszunyókált, s Katinka asszony kijelentette, hogy erről szó sem lehet. Ifjabb Szabados György elnézte a díványon horkoló édesapját, az arca fonnyadt volt és töredezett, mint az öreg papiros, a testén mintha nem is lett volna hús.

– Csak az a fontos, hogy a fejedbe ne szálljon a dicsőség – mondta Katinka asszony, aki egy karosszékben ült, összekulcsolt kézzel. Nem is tudja a fia, folytatta, hogy az emberek milyen irigyek arra, aki viszi valamire az életben, különösen olyan fiatalon, mint védencem.  

Egy péntek délután – délelőtt végrehajtó bizottsági ülés volt (a Végrehajtó Bizottság védencem hazájában a tanács vezető testülete) – Bea váratlanul beállított ifjabb Szabados György irodájába, s közölte (védencem érezte, hogy nem tűr ellentmondást: igaz, ő sem ellenkezett), most azonnal indulnak Szonátára, egy nyolc kilométerre levő községbe, ahol egy gyönyörű sublótot talált védencem számára, de lehet, hogy szekrény is lesz, mégse élhet mindig Sümegi Arnold bútoraiban – így hívták a borkereskedőt, akinek a házában védencem lakott –; arra pedig ne hivatkozzék, mondta, hogy értekezlete van, mert ő pontosan tudja, hogy aznap már semmi programja.

Olga, védencem titkárnője később megesküdött, hogy Bea ezt nem tőle tudta, alighanem egyszerűen blöffölt, s ezt ifjabb Szabados György el is hitte neki. Amikor átvette a hivatalát, egy hétig alig beszélt Olgával, csak figyelte, aztán behívta magához, pálinkával és kávéval kínálta, s egyezséget ajánlott neki: Olga soha nem beszél arról, amit a tanácselnöki irodában megtud, viszont mindent elmesél neki, ami a városban történik, mivel feltételezi, hogy ami érdemleges Gyűrűn történik, azt Olga úgyis tudja.

Gombár Olga – akinek a második pohár pálinkától kissé piros lett az arca; egyébként telt idomú, babaarcú, elvált asszony volt –, aki a lánynevét viselte, ezt nem tagadta, viszont megjegyezte, hogy az egyezség kissé egyoldalú: neki csak kötelességei vannak, az elnök elvtársnak csak jogai. Ilyen igazságtalan az élet, mondta ifjabb Szabados György: az egyiknek semmi, a másiknak minden. De hogy enyhítsen valamit az élet törvényszerű igazságtalanságán, azt kínálja cserébe, hogy mint a mesebeli tündér, teljesíti Olga három kívánságát, bármi legyen is az.

– Áll az alku? – kérdezte, s újabb pohár pálinkát töltött.

Gombár Olga megitta a harmadik pohár cseresznyét is, s azt mondta, hogy az alku áll, majd megjegyezte, hogy ezek szerint ő most eladta az ördögnek a lelkét, miként az a híres Faust (amennyiben jól emlékszik a kötelező iskolai olvasmányra). Ha ő az ördög, mondta védencem, akkor igen; Gombár Olga azt mondta, neki ugyan jelenleg semmi kívánsága nincs, de biztos lesz, arra készüljön fel az elnök elvtárs. Védencem kérte, nevezze őt a nevén (vagyis Szabados elvtársnak), ami pedig a kéréseit illeti, állja a szavát.

Ettől kezdve ifjabb Szabados György valóban minden lényegeset tudott Gyűrűről, többek között azt is, hogy Bea hírhedt perszóna, voltaképp be kellene venni a város nevezetességei közé, mondta Gombár Olga somolyogva, mert olyan fiatalabb férfi még nem volt Gyűrűn, akit ő kihagyott. A Muki meg tűri, s láthatólag nem is érdekli az egész, csak neki főzze meg az ebédet és a vacsorát, s olykor álljon (feküdjön) az ő rendelkezésére is az ágyban.

– Ha azt képzeli, Szabados elvtárs – mondta Gombár Olga –, hogy maga megússza, akkor téved.

Ne is kapálóddzék ellene, tette hozzá, jobb túlesni rajta. Különben is, folytatta, Bea csinos nő, mármint azoknak, akik az ilyen soványat szeretik; van, aki azt kedveli, akin valamit fogni is lehet.

Bea kétségtelenül csinos volt, aznap is, amikor rátört védencemre; fekete haját kontyba tűzte, kékfestő anyagból készült szűk ruhája meg sem közelítette a térdét, a melle fölött szalag fűzte össze, úgyhogy a válla egészen csupasz volt.

Ámos Imrééknek piros Skoda sportkocsijuk volt, lehajtható tetővel; az autót egyedül Bea használta, a tanácselnök-helyettesnek jogosítványa sem volt, ő csak a hivatali gépkocsit használta.

– Most egy kis kitérő következik – mondta Bea (aki kiválóan vezetett, nyugodtan, jó ritmusban), nem sokkal azután, hogy elhagyták a város határát, balra bekanyarodott egy földútra, ami az erdőbe vezetett. Szeretnék mutatni magának valamit.

– Kíváncsi, hogy mit? – kérdezte, miután a kocsival rátértek a földútra, s két kilométer múlva elérték az erdőt; innen keskeny, de láthatólag járt csapáson mentek, Bea óvatosan vezetett, gondosan kikerülve a döccenőket.

Ifjabb Szabados György azt mondta, hogy kíváncsi (részben beletörődött a sorsába, részben izgatta az asszony); mióta Éva elhagyta (s ez már nagyon rég volt), nem volt dolga nővel.

– Ne így mondja – sóhajtott Bea. – Így olyan unalmas. Mondja, hogy majd megvész a kíváncsiságtól. Védencem biztosította, hogy majd megvész a kíváncsiságtól; Bea kérte, oldja ki a hátán a szalagot, ami a ruhája felsőrészét tartja.

Nagyon melegem van, sóhajtotta, amikor ifjabb Szabados Györgynek sikerült kibontania a csomót; a ruha felsőrésze lehullott a derekáig.

– Így jobb, ugye? – kérdezte, és sebességet váltott; jobb, mondta ifjabb Szabados György, s megcsókolta az asszony vállát, aki azt mondta, lesz még jobb is, higgye el; bükkfák szegélyezték az utat, köztük egy-egy öreg, kicserepesedett kérgű tölgy. Bea bal kezével megmarkolta a mellét – a jobbot a kormányon tartotta mozdulatlanul –, és védencemnek kínálta; ifjabb Szabados György a szájába vette az asszony mellbimbóját, s gyengéden harapdálta. Bea elrántotta a mellét; ezt még ne, most még ne, mondta, a meglepetés még hátravan; ne siessen a kisfiú, úgyis odaérnek. Védencem nem lelkesedett azért, hogy kisfiúnak nevezik, s hátradőlt az ülésen; Bea a jobb kezével ügyesen kigombolta ifjabb Szabados György nadrágját, s tenyerét a hasára szorította.

– Most várj – mondta. – Még egy kicsit várj. Aztán nagyon jó lesz, majd meglátod.

Balra bekanyarodott egy ösvényre (nem vette el a tenyerét védencem hasáról, de tovább nem mozdultak az ujjai), majd leállította a motort, és behúzta a kéziféket. A kézitáskájából kulcscsomót vett elő, kinyitotta a vadászház (ahogy ő mondta: a kunyhó) lakatját, s azt mondta, tessék befáradni; persze nem kötelező, csakis önkéntes alapon, ha védencemet történetesen érdekli, mi van bent (a felsőteste változatlanul meztelen volt). A szobában egy nagy heverő volt, rajta Bea meztelen teste, a puha laticel úgy süppedt, ahogy az asszony nyögdécselt, védencem perceken belül elmerült benne, hallotta Bea sikkantását, aztán az asszony ismét magára húzta, átkulcsolta a combjával, majd fölébe fordult, felülről nézett rá, nevetve, a csípőjét megfeszítve.

– Most jön a meglepetés – mondta. – Ugye, kíváncsi vagy? Ugye, kíváncsi?

Védencem fáradt volt, de kíváncsi; Bea hátraszegte a fejét, a csípője ütemesen ringott; Szabados György az asszony melle után nyúlt.

– Most – mondta Bea. – Most.

Aztán már csak sikított és dobálta magát; később követelte védencemtől, csókolja le testéről az izzadságot: ő csinálta, az övé, igya, csak igya.

A sublótot azért megvették, potom százötven forintért (Bea úgy alkudott, mint egy cigányasszony, egyszer már indult is kifelé a házból, végül még azt is tudtára adta a fekete kendős öreg parasztasszonynak – aki nagyságos asszonynak szólította őt –, hogy védencem a gyűrűi tanács elnöke, amiért ifjabb Szabados György nagyon megharagudott), ráadásként Bea még egy szőttes abroszt is kikunyerált.

Hazafelé az asszony egy közismert dalt dudorászott (most az országúton mentek), s megkérdezte Szabados Györgyöt, ugye, jó kis kirándulás volt, amire védencem helyeselt; napokig kellemetlenül érezte magát, ha Ámos Imrével találkozott, de az asszony testének íze megmaradt benne. Bea nem jelentkezett, ő meg nem kereste, bár esténként néha gondolt rá; csak skalpokat gyűjt, mondta Gombár Olga, az kell neki, hogy egy újabb nevet kipipálhasson a listáról; ez kissé rosszul esett védencemnek.

A következő év költségvetési tárgyalásán ifjabb Szabados György váratlan (mármint a Végrehajtó Bizottság tagjai számára váratlan) javaslatot terjesztett elő, a szeszgyár korszerűsítését és jelentős bővítését. Védencem szándékosan készítette elő a legnagyobb titokban a tervet – ami nem volt könnyű, hiszen számos adatra volt szüksége –, még Ámos Imrét sem avatta be elképzelésébe (híven Gombár Olga azon megállapításához, hogy amit Gyűrűn ketten tudnak, azt tudja az egész város is), mivel gyanította, hogy javaslatának számos ellenzője lesz, s (joggal) tartott attól, ha az elképzelés ellenzői idő előtt szagot kapnak, minden kapcsolatukat latba vetik a terv megszavazása ellen.

A tanácselnök előterjesztése valóban nagy vihart kavart a Végrehajtó Bizottság ülésén; a javaslatot elsősorban Bubner Mihály ellenezte, akivel védencem nem éppen szerencsés körülmények között ismerkedett meg, bár később megtanulta értékelni eszét és rámenősségét, ahogy mindenből és mindenkiből (a földből csakúgy, mint az emberekből) kisajtolta a lehetségest vagy még annál többet is; a sánta szövetkezeti elnök nem volt válogatós az eszközeiben, melyet sokszor csak a legnagyobb jóindulattal lehetett szabályszerűnek nevezni, de védencem meglehetősen rég megtanulta, hogy ahol a vezető minden szabályt betart, ott a dolgozóknak felkopik az álla – ez egyike volt Szabados György szülőhazája furcsa jellegzetességeinek –, s el kellett ismernie, hogy Bubner Mihályt mindig a termelőszövetkezet érdeke vezérli (más kérdés természetesen, hogy ebből neki is jócskán származott haszna). A Balaton-parti borkimérés engedélyezése például – úgy beszélték – három akó borába került a szövetkezetnek; ezt Bubner Mihály nem is nagyon tagadta, amikor ifjabb Szabados György egyszer tréfásan célzott rá; évi egymillió forint a tiszta jövedelmük, mondta, mert nemcsak bort árulnak, hanem kolbászt, hurkát, lacipecsenyét sütnek (az árut a szövetkezet szállítja), s azt is nyugodtan állítja, hogy a nyaralók is jól járnak, mert tisztességes árut kapnak, elfogadható áron. Védencem nem is annyira a szövetkezet eljárását kifogásolta, hanem azokét, akik a pénzt (pontosabban a három akó bort) elfogadták; Bubner Mihály megvonta a vállát, mondván, hogy ahhoz neki semmi köze: az ő dolga, hogy a szövetkezet tagjainak minél nagyobb osztalékot fizessen.

Bubner Mihály érthető okokból ellenezte a szeszgyár fejlesztését: amennyiben a város költségvetéséből beruházásra fordítható összeg nagy részét erre az üzemre költik, nem tudják megvalósítani azokat a feladatokat, melyek a szövetkezet számára lényegesek, az öntözőcsatorna építését, az úthálózat fejlesztését, a villany bevezetését a távolabbi tanyákba.

Védencem felkészült az agrárpártiak támadására, s szóbeli referátumában kifejtette, hogy a szeszgyár fejlesztésének jelentős perspektívája van: ha ugyanis a korszerűsített üzem beválik (amire minden lehetőség megvan), kérhetik a kormány támogatását, hogy a szeszfőzdét konzervgyárrá fejlessze, ami új távlatokat nyitna Gyűrű mezőgazdasága számára.

Ez az érvelés nem hatott kellőképp a javaslat ellenzőire; az erdőgazdaság igazgatója (Bubner Mihály legjobb barátja) kifejtette, elmúltak azok az idők, amikor azt hirdették, hogy nem szabad megenni az aranytojást tojó tyúkot (ez a híres jelmondat magától Rákosi Mátyástól, a párt akkori első titkárától származott, s azt jelentette, hogy az ország lakossága áldozza föl a jelenét a jövőjéért); a városi tanács mezőgazdasági osztályának vezetője – adatokkal megindokolva – azt bizonygatta: Gyűrő mezőgazdaságának az elkövetkező évtizedekben nem lesznek értékesítési problémái, tehát a konzervgyár a város szempontjából voltaképp felesleges (ezt természetesen diplomatikusabban fogalmazta, elvégre mégis a főnöke javaslatáról volt szó).

Védencem alighanem alulmaradt volna a Végrehajtó Bizottság ülésén (a városban azt rebesgették, hogy Gyűrű vezetőinek többsége Bubner Mihály és az erdőgazdaság igazgatójának a zsebében van; jegyezzük meg, hogy ez erős túlzás volt), ha nem áll mellé Tóth Antal, a Vörös Csillag Halászati Szövetkezet elnöke, akivel Bubner Mihály sem mert ujjat húzni, noha dédelgetett terve volt a város valamennyi szövetkezetének összevonása (természetesen a legnagyobb, az Új Élet fennhatósága alatt); vonzotta például az a gondolat, milyen jó lenne a balatoni borkimérésben sült halat is árusítani, de a Vörös Csillagtól nem kapott, arra hivatkoztak, hogy amit fognak, az a városnak és a környéknek kell. Tóth Antal 1953-tól 1956-ig a megyei pártbizottság első titkára volt (vagyis a megye első embere); 1956. október 26-án az ablakon keresztül menekült el az őt kereső fegyveresek elől, a fővárosba ment, részt vett (Petrik Sándorral együtt) a Budapesti Pártbizottság védelmében (meg is sebesült), november 4. után munkásőrparancsnok lett, majd nem tért vissza a megyeszékhelyre, hanem hazajött a szülővárosába, s újjáalakította a feloszlott halászati szövetkezetet (melyet egyébként ő alapított, még 1945-ben); eredeti foglalkozása halász volt, miként az apja és a nagyapja is. Ott élt azóta is, az apja elég nyomorúságos halásztanyáján, a város szélén, közvetlenül a Dunaparton; nemritkán maga is kiment halászni, különösen, ha kemény volt az idő: mázsás testével olyan könnyedén lépett az ingatag ladikba, hogy az meg se billent.

– Látott maga rongyos embert a városban? – kérdezte Tóth Antal ifjabb Szabados Györgyöt, amikor a tanácselnök egyszer fölkereste az irodájában; egyébként ő volt az egyetlen vezető a városban, aki magázódott védencemmel. – Vagy hallotta valakitől, hogy éhezik?

Mert ilyen nincs, mondta, még a cigányok között sem. Akkor mi a fontosabb, kérdezte, hogy az emberek még ötszáz forinttal többet keressenek, vagy hogy tisztességés életük legyen.

– Ezért nem kellenek nekem a Bubnerek, azok forintban mérik a szocializmust.

És azt képzelik, tette hozzá, az lesz a kommunizmus, ha mindenki rántott csirkét reggelizik.

Tóth Antal téglából építtette újra a nyolc nyomorúságos halásztanyát, ahonnan a brigádok a Dunára indultak, cserépkályhát rakatott mindegyikbe, aggregátort vásárolt, hogy legyen áram; minden tanyán volt televízió, rádió, néhány tucat könyv (ezeket Tóth Antal személyesen válogatta), sakk, dominó, kártya.

Ifjabb Szabados György azt kérdezte, nem lehet-e egyszerre mind a kettőt: hogy a szocializmusban az emberek egyre módosabbak legyenek, s ugyanakkor emberibb életet éljenek. Tóth Antal azt mondta, hogy elméletben talán igen, de a gyakorlat az, hogy aki a pénzre hajt, az minden másról megfeledkezik, ez törvényszerű.

Gondolja, kérdezte Tóth Antal védencemet, ő nem tudna nagyobb osztalékot fizetni, ha egy kicsit ráhajtana az üzletelésre? De még anélkül is. Hát ő juszt se fizet, tette hozzá (érezhető büszkeséggel).

Most például óvodát építtet, igaz, kicsi, de kell, hogy legyen; a halászember maga főz, azt az egy bográcsot, tányért, kanalat elsúrolja homokkal, hamuval, a hálót is maga köti: hadd mehessenek az asszonyok is dolgozni, mert eddig nem mehettek a gyerekek miatt, mivel még véletlenül sem fordult elő, hogy egy halász gyereke helyet kapott volna valamelyik városi óvodában (ez a megjegyzés nem éppen a tanács dicséretére fogalmazódott).

– És a tagság megszavazta, pedig az ő zsebükre megy – mondta Tóth Antal elégedetten; az ócska faszék megreccsent alatta, ahogy hátradőlt rajta: a szövetkezet irodája kopottabb volt, mint bármelyik halásztanya.

A halászok valóban megszavazták az óvoda építését, mint ahogy az elnök minden javaslatát (csak azt nem lehetett egészen pontosan tudni, mennyire őszintén választották az óvodát a nagyobb kereset helyett); Gyűrűn azt beszélték, hogy Tóth Antalnak tucatnyi barátja van a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában, még azokból az időkből, amikor ő is nagy ember volt – igaz, hogy jószerivel sosem találkozott velük, nagy ritkán látogatta meg egy-egy régi cimborája, akit ilyenkor motoros ladikkal kivitt valamelyik halásztanyára, maga főzte a hallevet, tésztával, harcsát rántott, az italt a vendégnek kellett hoznia.

És ami a legfontosabb, mondta Tóth Antal (láthatólag erre volt a legbüszkébb), nekik aztán nem kell attól félniük, hogy nem kapnak fiatalt a szövetkezetbe; amíg a Dunában víz lesz és a vízben hal, addig halász is lesz, pedig piszok kemény munka ez, esőben, forróságban, se vasárnapjuk, se nyugodt éjszakájuk: hiába, ha az ember szereti azt, amit csinál, nem törődik vele, mennyi verítékébe kerül.

– Cigány fajta az – legyintett Ámos Imre (aki egyébként nagyon szerette a halat) –; akkor dolgoznak, amikor a kedvük tartja.

Hajnalban, mondta, kimennek a vízre, s délre már végeztek is, aztán csak vedelik a bort és zabálják a halat; ha éppen olyan a kedvük, délután is meghúzzák a hálót, fölszednek néhány varsát, ha meg nincs, csak tanyáznak: nézik az eget, szívják a cigarettát és álmodoznak.

Ámos Imre (aki kitűnő munkaerőnek bizonyult, pontos volt, lelkiismeretes, megbízható) természetesen a szeszgyár korszerűsítésére szavazott, kebelbarátjával, Szikura Vincével, a Szövő- és Fonóipari Vállalat igazgatójával (a vállalatnak mindössze száztíz dolgozója volt), aki azt szerette volna, ha a szövetkezeteket rászorítják, hogy nagy mennyiségben termeljenek kendert és lent, s jelentősen növeljék a birkaállományt; minderre Gyűrűn ideális lehetőségek vannak, bizonygatták az iparpártiak, de a termelőszövetkezetek ragaszkodtak a számukra kifizetődőbb kukoricához és sertéshizlaláshoz.

A Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága végül is elfogadta a tanácselnök javaslatát; a korszerűsített szeszgyár termelése két év alatt megnégyszereződött, külföldre is szállítottak már, bár nem valami italkülönlegességet, hanem jófajta szilvapálinkát (igaz, a konzervgyár építéséhez – védencem életében – hozzá se fogtak).

A tavaszon váratlan esemény kavarta föl Gyűrű meglehetősen nyugalmas életét; az Alpokban való nagy hóolvadás, valamint a bőséges esőzések miatt emberemlékezet óta nem látott árhullám vonult le a Dunán. A gyűrűiek nyugodtak voltak, hiszen városukat a gátak megépítése óta nem árasztotta el a folyó, a vízügyisek azonban (ismervén az árhullám pontos adatait) egyre nyugtalanabbak lettek. S aztán Gyűrű egyik napról a másikra olyan lett, mint egy ostromlott város; az iskolákban beszüntették a tanítást, és katonaságot szállásoltak el, a férfilakosságot kivezényelték a gátakra, éjjel-nappal teherautók hordták a földet, a homokzsákokat, a levegőben helikopterek keringtek, dübörögve megjelentek a szovjet hadsereg hatalmas, páncélozott kétéltű járművei; Gyűrű lakosai naponta százával zarándokoltak a város határában lévő Kecske csárdához, melynek falán réztábla mutatta, meddig emelkedett 1912-ben a Duna (ez volt a legmagasabb vízállás, amit Gyűrűn valaha is mértek), esténként az emberek kitódultak a gátra, és nézték, hogyan önti el a folyó a szemközti szigetet; a strandvendéglő és a kabinok már víz alatt voltak. A városban mindennek ellenére nyugalom honolt (ami némiképp árulkodó az emberi természetre).

A parancsnokság a Tanácsházára települt (a Vízügyi Hivatal földszintes épülete szűknek bizonyult), katonák telefonvezetékeket húztak be, s rádió adóvevő készülékeket állítottak föl az irodahelyiségekben, a kapuban géppisztolyos őrök álltak, Ámos Imre szobájában egy nyolctagú törzs – felkészülve a legrosszabbra – a legnagyobb titokban éjjel-nappal a város kitelepítésének tervén dolgozott. Megjelentek az első menekültek a szomszédos falvakból, melyeket még jobban fenyegetett az ár, de ezeket csak átmenetileg szállásolták el az óvodákban, iskolában, a kultúrotthonban, majd sietve továbbszállították őket, mivel maga a város is veszélyben volt (amiről a város lakói változatlanul nem vettek tudomást).

Magyarország alsó-dunai szakaszának védelmére kormánybizottság alakult (a folyó felső szakaszát nem fenyegette az ár, de a belvizektől több tízezer hold víz alá került); Gyűrűn az árvízvédelmi munkálatokat tizenkét tagú operatív bizottság irányította, élén a Vízügyi Hivatal Budapestről leküldött megbízottjával, egy ezredessel, aki a Honvédelmi Minisztériumból érkezett, valamint védencemmel, a város tanácselnökével. A Vízügyi Hivatal megbízottja – egy ötvenéves főmérnök, aki úgy ismerte a Dunát, mint a tenyerét ifjabb Szabados György lakásába költözött; az ezredes (Tromba Jánosnak hívták) köszönettel visszautasította védencem meghívását, s a Tanácsházán állíttatott föl magának egy tábori ágyat, közvetlenül a rádiósok szobája mellett: ahogy nőtt a víz, a főmérnök és ifjabb Szabados György is egyre gyakrabban töltötték az éjszakát a tanácselnöki irodában (mint kiderült, az egykori főispán hatalmas bőrgarnitúrája hálóhelynek is egészen kényelmes volt).

Az első árhullámot bírták a gátak (a Kecske csárdának már csak a nádfedeles teteje látszott ki a vízből), de a második még magasabb vízzel fenyegetett; a főmérnök egyre gondterheltebb arccal rajzolta a grafikonjait az óránként érkező jelentések alapján; ifjabb Szabados György az ezredessel (aki nem tudott úszni, de ezt nem közölte senkivel) s egy fiatal vízügyi mérnökkel naponta többször is végigjárta a Dunát egy kis méretű, de nagy teljesítményű motorral fölszerelt hajóval: a mérnök a töltéseket vizsgálta, védencem az ártéri erdőt nézte, melyből már csak egy-egy jegenye látszott ki, és a várost, amely most úgy emelkedett ki a folyóból, mint egy sziget: a templomtornyok a karcsú jegenyefákra emlékeztették, s megborzongott, ha arra gondolt, hogy a házak éppúgy eltűnhetnek a víz alatt, mint az erdő.

Egy keddi napon a főmérnök – egyébként Deák Péternek hívták – megbeszélésre hívta Tromba János ezredest és ifjabb Szabados György tanácselnököt, kérve, hogy rajtuk kívül senki se legyen jelen az értekezleten, mire az ezredes fegyveres őrt állított az ajtó elé (bár védencem úgy vélte, Olga is megfelelne erre a célra). Deák Péter főmérnök kifejtette, hogy véleménye szerint – amit jelenlévő kollégáinak többsége is oszt – a katasztrófát csak úgy lehet elkerülni, ha a város felett tizenkét kilométerrel átszakítják a gátat: ebben az esetben (számítása szerint) víz alá kerül három falu, esetleg a külváros néhány utcája, sőt az országút is, de a város megmenekül; kéri az elvtársakat, szóljanak hozzá. Tromba ezredes azt mondta, neki nincs mit hozzászólnia, mert ehhez nem ért; az ő feladata, hogy megadja a katonai segítséget ahhoz, amihez kell. Ifjabb Szabados György azt mondta, ő bizonyára elfogult, hiszen ennek a városnak a tanácselnöke, de teljesen tárgyilagosan is úgy véli, hogy az ország szempontjából a város fontosabb, mint három falu (Gyűrű megér három falut, emlegették még sokáig a gyűrűiek, mivel a szigorúan titkos értekezletnek valahogy mégis híre ment). A főmérnök az erre a célra létesített különvonalon fölhívta az árvízvédelmi kormánybiztost – végül is nem akármilyen döntésről volt szó –, aki azt mondta, Deák Péter van a helyszínen, ő ismeri a legjobban a helyzetet, cselekedjék legjobb belátása szerint.

A főmérnök úgy vélte, másnap déltájt kell fölrobbantani a gátat; a robbantásnál személyesen jelen akar lenni, hogy a helyszínen határozza meg a legmegfelelőbb helyet. Az operatív bizottság tagjait azonnal összehívták; megszólaltak a telefonok, a rádióadók, riadóztatták a katonai egységeket, a harcosoknak éleslőszert osztottak ki; szerte az országból autóbuszok, teherautók százai indultak el Gyűrű felé, megrakva élelemmel, ágyneművel, takarókkal, ruhával. A kitelepítési törzs most már az új terven dolgozott, Deák Péter a tanácselnöki irodában maradt, Tromba ezredes és védencem egy terepjáró gépkocsiba szállt, melyet egy őrmester vezetett: nyolc tehergépkocsi követte őket, megrakva géppisztolyos katonákkal.

Hercegudvar volt az első falu, ahol megálltak (útközben kilométerenként tüzek égtek, lapátos parasztok vigyázták, lesték a gátat a hideg szélben); éjfél volt, de a tanácselnököt nem kellett keresni, ott volt a tanácsházán, az íróasztalra borulva aludt, az arcán háromnapos borosta: fiatalember volt, huszonkilenc éves, védencem jól ismerte, gyakran találkoztak, kedvelte szívós makacsságát, ahogy igyekezett mindent kiharcolni a falujának. Bóna Endre (a tanácselnök) fölemelte a fejét az íróasztalról, amikor ifjabb Szabados György és az ezredes rányitotta az ajtót; nem állt föl, csak nézte az idegeneket, mert ezek most idegenek voltak, akik lerombolják a faluját, abban a percben tudta, amikor beléptek a szobájába, hogy a sorsuk megpecsételődött. Aztán mégis fölállt, megfogta a kopott íróasztallámpát, kitépte a zsinórját a falból, s odavágta a sarokba (amivel aligha segített a helyzeten, de legalább a maga indulatát némileg levezette).

Tromba ezredes gyorsan elosztotta a katonákat – az eligazítást menet közben megkapták –, verjenek fel mindenkit, ki ne maradjon egyetlen ház se, másnap reggel hatra itt lesznek az autóbuszok, mindenki csak annyi csomagot hozhat magával, amennyit kézben vagy háton elbír, az állatokért teherautók jönnek, ami holmit csak lehet, vigyenek föl a padlásra, a családok maradjanak együtt, legyen nyugodt mindenki, félelemre semmi ok, gyülekezés a tanácsháza előtt, aki nem jön, az halál fia (az utóbbi meglehetősen patetikusan hangzott, de a jelen esetben kétségtelenül megfelelt a valóságnak).

Az osztag hajnali négyre ért vissza Gyűrűre; védencem megmosdott, megborotválkozott, Tromba János ezredes (akit makacs szívpanaszai miatt helyeztek át csapatszolgálatból a minisztériumba, de erről Gyűrűn nem tudott senki) végigdőlt az ágyán, s húsz percig aludt, mint a hulla: hat órakor ismét Hercegudvaron voltak; védencem egy orvossal – a falunak nem volt orvosa –, két szakasz katonával, az autóbuszokkal és teherautókkal a faluban maradt, a többiek mentek tovább, a másik két faluba, melyet ki kellett telepíteni.

A tanácsháza előtti kis tér feketéllett az emberektől a hajnali szürkületben; asszonyok sírtak, tehenek bőgtek, gyerekek kiabáltak, bálákban hevertek szanaszét a csomagok, az ágyneműs batyukon csecsemők aludtak, összekötözött lábú tyúkok kotkodácsoltak, egy megkötözött kakas harsányan kukorékolt, a spárgát egy négyéves kisfiú csuklójára kötötték, aki békésén aludt. A tanácselnök a tér közepére állított asztal mellett ült, előtte névjegyzék a falu lakóiról, még tizenkét család hiányzik, mondta, miután nem fogadta védencem köszönését (nem tudni, hogy akarattal, vagy a nagy zsivajban nem hallotta); a katonák elindultak, vállukon átvetett géppisztollyal, az orvos velük ment, néhány helybéli fiatalember mutatta az utat; védencem leült a tanácsháza mellé a földre, az épület falának dőlt, nézte az embereket, akik elveszítik az otthonukat, azért, hogy az ő városa megmeneküljön – sosem érezte még ennyire magáénak Gyűrűt, meg is lepődött ezen –, a lelkiismerete nyugodt volt, mégis gyötörte valami (amely kettősség, úgy látszik, nem is olyan szokatlan).

Háromnegyed órába tellett, amíg összegyűjtötték azokat, akik nem voltak hajlandók elhagyni a házukat; két nőnek az orvos idegcsillapító injekciót adott, egy öregasszonyt két katona cipelt, mert nem akart jönni, semmi áron, ő abban a házban akar meghalni, hajtogatta, ahol született, ahol a gyerekeit a világra hozta; egyetlen férfi nem került elő, Korpándi Imrének hívták, hiába keresték, nem találták sehol, ötvennyolc éves csősz volt, a szomszédok szerint még az éjszaka nekiindult a határnak, hogy hová, ki tudja, az is lehet, hogy elbújt egy szénakazalban.

Kocsira, adta ki a parancsot a fekete bajuszú főhadnagy, aki a katonákat vezényelte, de senki sem mozdult; az emberek álltak a csomagjuk mellett, vagy kucorogtak a batyujukon, de az autóbuszokba senki se szállt be. A katonák a főhadnagy parancsára hordani kezdték a csomagokat a buszokra (gondolván, hogy akkor majd megy mindenki a holmija után), de hiába: a batyuk, bőröndök, ládák eltűntek a térről, de az emberek maradtak. Ekkor kivált a tömegből a falu plébánosa – egy beesett mellű, cingár, korán őszülő pap, kezében fekete műbőr aktatáskával –, kiment a tér közepére, keresztet vetett, némán imádkozott, majd (termetéhez képest) meglepően erős hangon rákezdte a réges-régi katolikus éneket, amely a Boldogasszony – vagyis Szűz Mária – kegyeibe ajánlotta a nagy ínségben lévő Magyarországot. Először néhány öregasszony csatlakozott hozzá, aztán egy basszus hang is belekapcsolódott, majd zengte a fél falu (a fiatalok már nem ismerték ezt az éneket), miközben a plébános emelt fejjel elindult az egyik autóbusz felé.

– A csomagod? – kérdezte védencem Bóna Endrét, aki nem mozdult a térre állított asztal mellől.

– Itt van – mondta Bóna Endre; kétrét hajtotta a falu lakosainak névsorát, s a belső zsebébe tette. Védencem szeretett volna valamit mondani a tanácselnöknek, valami biztatót, egy jó szót, de aztán inkább hallgatott (s bizonyára igaza volt).

Három év múlva Bóna Endrét, Hercegudvar tanácselnökét fegyelmi úton leváltották; miután a romba dőlt házak helyett újakat építettek (csupa egyforma, négyszögletes, piros cseréptetős, nagy ablakos épületet), a sérülteket kijavították, a kiskertekben ismét virágok nyíltak, Bóna Endre egyszer csak inni kezdett, ivott reggelföl estig, nap mint nap részegen ment be a hivatalába, gorombán beszélt az emberekkel, a kimutatásokat nem készítette el, a hivatalos postát a papírkosárba dobta, anélkül hogy fölbontotta volna; mezőőr lett, ugyanabban a faluban, ahol született s melynek az elnöke volt, és mezőőrként is csak ivott szakadatlan, de ezt már elnézték neki.

Idősebb Szabados György 1972. február 14-én hunyt el – még megérte nyolcvanadik születésnapját; a Minőségi Cukrászdából hozatott csokoládétortát nyolc vastag gyertya díszítette, s egy cukormázból készült felirat: „Éljen az Ünnepelt!” –, infarktus következtében, éjszaka; Katinka asszony reggel arra ébredt, hogy a férje holtan fekszik mellette a családi ágyban: az arca nyugodt volt, csak felső ajka húzódott fel fogatlan ínyéről (védencem édesapja tizenhét éve protézist viselt).

– Részvétem – mondta ifjabb Szabados Györgynek (illetve Szabados Györgynek, hiszen idősebb Szabados György nem volt már az élők sorában) Ősz István, a városi pártbizottság első titkára. Az isten bassza meg ezt a rohadt életet, tette hozzá fáradtan, hogy nem tud mást mondani, csak ezt a hülyeséget: azok a barmok (barmoknak Ősz István rendszerint az írókat, újságírókat, filozófusokat nevezte) összefirkálnak mindent életről, halálról, szerelemről, de arra nem találnak kifejezést, hogyan fejezze ki az ember a részvétét embertársa iránt.

– Persze lehet, hogy ez képtelenség – mondta Ősz István még fáradtabban; védencem azt mondta, a primitív népeknél a gyászolók megszaggatták a ruhájukat, sebeket ejtettek magukon, együtt virrasztottak a halottnál, imádkozva és énekelve; persze akkor a gyász még valóban gyász volt, tette hozzá.

– Az igaz, ma már a kutya se gyászol igazán – mondta Ősz István; a negyvenkét éves párttitkárnak két infarktusa volt, miután a másodikból kilábalt, a megyei első titkár beszélt vele, nem akar-e valami nyugalmasabb állást, de Ősz István azt kérte, hagyják a helyén, s ezt – beszélvén az orvosával, aki őszintén megmondta, fogalma sincs, mi árt jobban a betegének meg is tették.

– Mit iszol? – kérdezte Ősz István Szabados Györgyöt.

– Amit adsz – mondta Szabados György.

– Whisky jó lesz? – kérdezte Ősz István; a második infarktusa óta sokat ivott, de sosem részegedett le (orvosának nyíltan nem hangoztatott meggyőződése az volt, hogy az infarktus egyik legfőbb oka az idegállapot; ha tehát a betegnek alkoholra van szüksége, hogy kiegyensúlyozott legyen az idegállapota, inkább fogyasszon szeszes italt, az még kevésbé ártalmas, mint az alkohol megvonásával járó feszültség). Ősz Istvánnak nem volt háza, nem volt nyaralója, nem volt kocsija, és nem volt szőlője (nem Gyűrűn született, hanem Miskolcon, egy észak-magyarországi iparvárosban, apját, anyját nem ismerte, a Szovjetunióban végezte el az egyetemet, filozófia szakos hallgatóként, másfél évig a pártközpontban dolgozott, majd járási párttitkár lett az Alföldön, onnan került Gyűrűre), viszont legalább harmincféle itala volt otthon a kamrában, skót és ír whisky, francia, román, albán, örmény konyak, orosz és lengyel vodka, cseresznye-, barack-, szilva- és kisüsti pálinka, palackozott fehér és vörös borok egész regimentje.

– Én lelencházban nevelkedtem – mondta a párttitkár; kissé gúnyosan hozzátette, ő igazán elmondhatja a költővel (József Attilát, a már említett, szomorú sorsú költőt idézte), hogy nincsen apám, se anyám, hát nincs kit meggyászolnia, ahogy őt sem gyászolja majd senki, mivel gondoskodott, hogy se asszony, se gyerek ne legyen a koporsója mellett.

– Majd a gyűrűi férfikar zengi, hogy „hős voltál és vitéz, te nemes férfiú”, és valamelyik elvtársunk olvassa fel egy papirosról az életrajzomat meg elévülhetetlen érdemeimet, hozzátéve, hogy dolgozó népünk sosem felejti el dicső fiát.

– Mármint engem – mondta Ősz István, s figyelmeztette védencemet, a whisky elveszti az aromáját, ha megmelegszik a pohárban.

Idősebb Szabados György temetésén a pap – a családtagok kérésére – rövidre fogta a búcsúztatót; Katinka asszony halkan sírdogált, Duci zokogott, olyan feltűnően, hogy Géza (akinek a karjába kapaszkodott) többször is rászólt, szedje össze magát. Odahaza, a Damjanich utcai lakásban Katinka asszony összeszólalkozott Ducival, aki állítólag levest főzött a tejeslábasban, amit Duci határozottan tagadott, kikérte magának az ilyen gyanúsításokat, sírva panaszolta, hogy őt mindenki bántja, persze, mert nincs férfi, aki megvédelmezze, amire Katinka asszony is sírva fakadt, mondván, hogy elveszítette egyetlen támaszát. Ági fel sem ment a temetés után a lakásba, arra hivatkozva, hogy feltétlenül meg kell hallgatnia egy világhírű francia tudós előadását az Akadémián (valójában randevúja volt), Csöpi telefonált Amerikából, de alig lehetett valamit érteni abból, amit mond, mert egyfolytában zokogott, azt hajtogatta, hogy boldogtalan és szeretne otthon lenni, Géza kért tőle valami elemet (nem bizonyos, hogy a legjobb időpontot választotta kérése tolmácsolására), filléres vacak az egész, de itthon nem lehet kapni, megmondta az utcát is, ahol a bolt van, de Csöpi nem ismerte az utcát, nézze meg a térképen, mondta Géza, Csöpi azt mondta, hogy nincs várostérképe, és sírt tovább (Géza később azt mondta Gyurinak, a telefonbeszélgetés egy vagyonba kerülhetett: ha Csöpi fölveszi magnetofonra a bőgését s elküldi a szalagot, sokkal olcsóbb lett volna).

Ősz Istvánnak hatalmas karosszékei voltak, akár feküdni is lehetett bennük, az egész szobát éles fényű izzók világították meg; nem tudta elviselni a homályt, minden zugban nappali fénynek kellett lennie, éjjel-nappal égett a villany a vastag falú, öblös ablakú egykori polgárházban; mint a kutyát, úgy kaparják majd el, mondta Ősz István, abba a rohadt, sötét gödörbe, ez ténymegállapítás, nem panasz, tette hozzá, neki aztán édesmindegy lesz, zokognak-e a hantja felett, vagy a másnapi halvacsorát beszélik meg. Neki mindegy, mondta védencem, megcsörgetve a jégkockát a whiskys pohárban, de a társadalomnak nem, hogy tudnak-e még az emberek valóban gyászolni, avagy csak a kegyeletüket róják le egy egyszer volt ember földi maradványainál; mégsem mindegy, éreznek-e valóságos fájdalmat, ha valaki megszűnik létezni, át tudják-e érezni, mit jelent, ha egy ember nincs többé.

– A túlvilági életet – mondotta védencem – elvettük az emberektől. Pontosabban nem mi vettük el: elveszett. Ehelyett csak az evilági élet örökkévalósága van (ismét kortyolt a poharából, melyben a föloldódott jég már elvette a whisky kesernyés ízét); a bizonyosság, hogy tovább élünk emberekben, eszmékben, folyamatokban, személyesen élünk tovább, nem mint absztrakció, személyes érzelmeket ébresztve, személyekben megkövesülve és lerakódva, átörökítve magunkat a jövőnek, amely az életünk végeztével kezdődik. Csak az a kérdés, mi az a személyes többlet, melyet létünk vagy nemlétünk jelent, kikben fejeződik ki és hogyan (védencem ezen elmefuttatásával olyan kérdésre kereste a választ, melyet szerte a világon jól fizetett tudományos kutatók elemeztek hatalmas könyvtárral, katalógusokkal, számítógépekkel fölszerelt intézetekben – s meg kell mondanom, vajmi kevés eredménnyel).

– Vegyél egy kutyát, ha azt akarod, hogy valaki vonyítson utánad – mondta Ősz István párttitkár. Mert a kutya sír és szűköl, ha a gazdája elpusztul: ebből szíveskedjék az a gané banda (írók, gondolkodók, filozófusok) levonni a megfelelő következtetéseket, a többi csak süket duma, szófosás.

– Leningrádban – mondta Ősz István párttitkár – minden családnak megvan a maga háborús halottja; csak annak nincs, amelyikből senki sem maradt életben. Azokra a szomszédaik emlékeznek, az iskolatársaik vagy akik együtt dolgoztak velük. Ott, mondta Ősz István, minden kőnek gazdája van, amelyre emberi vér tapadt, s az örökmécsesek valóban örökké lángolnak, mert az utcakövek, a házfalak mögött egy ember arca van, nem csupán egy eszme, egy általánosság.

– Persze lehet, hogy ez anakronizmus. Bálványimádás, pravoszláv misztika. Lehet, hogy a bulldózerek nemcsak a köveket szántják fel, hanem a bennük lévő arcokat is.

Lehet, mondta Ősz István, hogy az űrkorszakban nincs hely a halottaknak; lehet, hogy Gagarin mosolygós arcát is elmossák majd az űrrepülők ezrei.

– Olykor gyalog jövök haza – mondta Ősz István. – És önkéntelenül keresem a követ, amelyik majd az én arcomról beszél.

De ilyen kő nincs, ilyen tégla nincs, ilyen irat nincs, nemcsak Gyűrűn, sehol az országban, tette hozzá.

– Marad a kutya, hogy szűköljön – mondta védencem.

Aztán a kutya is megdöglik, mondta Ősz István. A szobát tizennégy kétszáz wattos izzó festette vakító fehérre, a hétdecis whiskysüveg kiürült (védencem egyszer – jóval később – arról álmodott, hogy csákánnyal szedi föl az utcaköveket; a kövek visszanéztek rá, de hogy kiknek a szemével, arra reggelre már nem emlékezett).

Azon a nyáron ifjabb Szabados György egész szabadságát a Kócsagon töltötte; nem egyedül, hanem Bordás Zsuzsával, a gyűrűi Vörösmarty gimnázium magyar–történelem szakos tanárával. Védencem Gyűrűn többször találkozott a harmincéves tanárnővel, aki hosszú, sima, fekete haját hol kontyba tűzte (amitől komoly és nyugodt lett az arca), hol leengedte (ettől viszont a szeme csillogott furcsán). Szabados György Gombár Olgától tudta, hogy a tanárnő szüleit Auschwitzban pusztították el (védencem hazájának mintegy félmillió zsidó vallású vagy származású állampolgárát ölték meg a háború utolsó évében), az édesapja Gyűrű egyik leggazdagabb terménykereskedője volt, Bordás Zsuzsát ismerősök rejtegették a nyilasok elől, egyetemista korában férjhez ment egy évfolyamtársához, aztán elvált – valami nagy szerelem miatt, de az a férfi is otthagyta –, néhány éve jött vissza a fővárosból Gyűrűre, azóta egyedül él, de meglehetősen sok férfi nyüzsög körülötte, ami nem is csodálható, kétségtelenül dekoratív jelenség (ezt Gombár Olga fogalmazta így). Védencem érdeklődéssel figyelte az asszonyt, de elképzelhetetlennek érezte, hogy Gyűrűn viszonyt kezdjen egy nővel: ez olyan lett volna (legalábbis ő így érezte), mintha meztelenül járkálna az utcán. Teljesen véletlenül találkoztak egy vasárnap Budapesten, a 12-es autóbuszon; Bordás Zsuzsa azt mondta, este az Operába van jegye, mire védencem közölte, hogy halálosan unja az operákat; Zsuzsa azt mondta, ne is törje magát, aznap egy bolgár énekes énekli a Faustot, a jegyek hetekkel ezelőtt elkeltek; védencem kijelentette, ha nagyon törné magát, talán mégis tudna jegyet szerezni; Bordás Zsuzsa azt mondta, annyira azért ne igyekezzék, ha úgyis unja az operát; végül egy eszpresszóban kötöttek ki, kávét ittak, Zsuzsa Martinit, védencem paradicsomlevet vodkával, majd még egyet rendeltek, ezúttal kávé nélkül.

– Tudja, hogy én már régóta nézem magát? – kérdezte Szabados György.

– Tudom – mondta Bordás Zsuzsa. – Én is régóta nézem magát.

És megkérdezte, a jó hírét félti-e, hogy eddig nem szólította meg. Védencem megvonta a vállát; tudja jól, mondta, hogy se kutyája, se macskája, senki elől nincs mit takargatnia (ami nem volt egészen igaz a fent említettek miatt). Akkor talán félénk, mosolygott Bordás Zsuzsa, mire védencem megint csak megvonta a vállát: lévén, hogy Gyűrűn mindenki mindenkiről mindent tud, Zsuzsának is tudnia kell, hogy ő félénk-e.

– Egyáltalán, mit beszélnek rólam Gyűrűn? – csapott le hirtelen az asszonyra.

Bordás Zsuzsa egy ideig gondolkozott; pontosan akart fogalmazni.

– Maga idegen – mondta, de mindjárt kijavította magát. – Nem idegen, ez nem jó szó. Maga ismeretlen.

– Tehát még lehetek igazi gyűrűi? – kérdezte Szabados György.

Tulajdonképpen lehet, mondta Bordás Zsuzsa, de amennyit ő tud védencemről, nem tartja valószínűnek.

– És mások? – kérdezte Szabados György.

Mások nem tartják kizártnak, sőt remélik.

– Akkor maga szerint mért nem valószínű? – kérdezte Szabados György.

Biztos evett már osztrigát, mondta Bordás Zsuzsa; védencem bevallotta, hogy még nem evett.

– Maga egy fordított osztriga – mondta az asszony. Az osztrigának, mondta Bordás Zsuzsa, a kagylója kemény, a teste meg puha; aki felnyitja a kagylót, azé az osztriga. Szabados Györgynek a felszínéhez könnyű hozzáférni, belül van egy kemény mag, amit nehéz feltörni – ezért valószínűtlen, hogy igazi gyűrűi legyen.

– Maga igazi gyűrűi? – kérdezte Szabados György.

– Az vagyok – mondta Bordás Zsuzsa. – Majdnem igazi, ha így jobban tetszik.

Az éjszakát egy szállodában töltötték (busás borravaló ellenében: védencem hazájában akkoriban csak törvényes házastársak alhattak együtt egy szállodai szobában); Szabados György hajnaltájt hirtelen felkönyökölt a gyűrött lepedőn.

– Nincs kedve velem tölteni a nyarat?

– Hol? – kérdezte Bordás Zsuzsa, fölriadva álmából.

– Egy vitorláson, a Balatonon.

– Mi a neve a hajónak? – kérdezte Bordás Zsuzsa (ki tudja, miért).

– Kócsag – felelte védencem.

– Akkor igen – mondta Bordás Zsuzsa, és aludt tovább.

Szabados György számára a vitorlás a szabadság volt; sosem határozta el, mikorra kell kikötőbe érniük, ha a nyílt vízen esteledett rájuk, ledobta a horgonyt, a fenékdeszka alatt mindig volt néhány napra való konzerv és ital, gyakran már hajnali négykor felhúzta a vásznat (ami Zsuzsát cseppet sem zavarta az alvásban), máskor meg fél napokat himbálódzott horgonyvégen, a szerelést javítgatva, a ruhákat szárítva, avagy egyszerűen azért, mert nem volt kedve elindulni. Bordás Zsuzsa mintha vitorláson született volna; természetes volt számára, hogy a hajó állandóan dülöngél, himbálódzik, hogy hol a csípőjét, hol a fejét veri be a szűk kajütben, nem félt a vihartól, akkor sem, ha a Kócsag úgy megdőlt, hogy egyik fedélzete víz alá került, s védencem minden erejével küszködött a kormánnyal, hogy irányban tartsa a hajót, nem kapott tengeribetegséget a rövid bukóhullámoktól, sem napszúrást a teljes szélcsendben, amikor a Kócsag meg sem moccant, s még a vitorlák is egy kis szellő után lihegtek. Boldog volt a hajón, és boldog volt védencemmel (hadd tegyem hozzá: szerelmes volt, bár ezt sose mondta ki, csak a testével, apró mozdulataival, a szemével, boldogan alázatos létével). Szabados György elfogadta az asszonyt, a főztjét, a jelenlétét, boldog testét, ügyességét (Bordás Zsuzsa néhány nap alatt megtanulta felhúzni a vitorlát, felszedni a horgonyt, erős szélben is kezelni az orrvitorlát); a jövőről sosem beszéltek, még arról sem, mi lesz, ha letelik a szabadság s vissza kell menniük Gyűrűre.

– Voltaképp ki az igazi gyűrűi? – kérdezte védencem egy este; a part menti presszóban, ahol konyakot ittak, bömbölt a zenekar, a tó sötét volt és nyugodt.

– Gyűrűi az, aki elégedett a sorsával – mondta Bordás Zsuzsa.

Akkor belőle aligha lesz igazi gyűrűi, mondta Szabados György, amire Bordás Zsuzsa megjegyezte, hogy ebben azért ne legyen biztos.

Gyűrűi az, tette hozzá Bordás Zsuzsa rövid idő múlva, akinek a mai nap mindig fontosabb, mint a tegnapi vagy a holnapi: mondhatta volna, hogy úgy, mint nekik (de inkább hallgatott); felhajtotta a konyakját, cigarettára gyújtott, hátradőlt a székben, s a tavat nézte.

– Szép a víz – mondta (csillagos este volt, holdfénnyel).

Szép, felelte védencem, akinek gondolatai másutt jártak.

Védencemet és Ősz Istvánt 1972 novemberében behívták a megyei pártbizottságra; döntés született, mondta Kovács István, a pártbizottság titkára, hogy a város két mezőgazdasági termelőszövetkezetét, az Új Életet és a Haladást összevonják. Az Új Életben, mondta Kovács István, a tagok jól keresnek, a termelési eredmények kiválóak, a vezetés biztos kezekben van, a Haladás viszont lényegesen gyengébb eredményeket ér el, az egyik évben jó a termés, a másikban csaknem csődbe jutnak, az elnök határozatlan, nincs koncepciója (mindez valóban így is volt), amellett pártonkívüli, ami persze nem baj, de mégis jelez valamit.

A megyei pártbizottság új épülete egy éve készült el, korszerű volt és szép (a fővárosból gyakran hoztak külföldi vendégeket, hogy megcsodálják). Kovács István egy ötszögletű szobában dolgozott, a bútorokat – miként az egész épületben – egy jónevű iparművész tervezte, a szőnyegpadló méregzöld volt, a fotelok huzata néhány árnyalattal világosabb, az egyik sarokban diófából készült posztamensen – valamennyi bútort ebből az anyagból készítették – bronz Lenin-szobor állt, az ország egyik legnevesebb szobrászának alkotása (eredetijét a Magyar Nemzeti Galériában őrizték). Az ötszögletes szoba három üvegfalán beáramló napfényt halványzöld selyemfüggöny szűrte meg.

Védencem azt mondta, aligha hiszi, hogy a Haladás tagjai örülnének az egyesítésnek; igaz, hogy kevesebbet keresnek, de nem is hajtanak úgy, mint az Új Életben: nehéz lenne nekik megszokni egy más életformát, nem is beszélve Bubner Mihály katonás vezetési módszereiről. Amellett az is félő, hogy mindenképp másodrangú állampolgárok lesznek az új szövetkezetben, a jól fizető munkák nem nekik jutnak, tehát anyagi helyzetük sem javulna, vagyis az egyesítésnek ők csak a hátrányait élveznék.

Kovács István megkérdezte, isznak-e még egy kávét; Szabados György kért, Ősz István nem: ő inkább inni szeretett volna valamit, de tudta, hogy a megyei párttitkár sosem kínálja itallal a vendégeit.

Mindent nehéz megszokni, ami új, mondta Kovács István; amikor tíz-egynéhány éve az egész országban megalakították a termelőszövetkezeteket, emberek tucatjai lettek öngyilkosok, mert elképzelni sem tudták, hogy ezentúl nem a saját földjükön gazdálkodnak, a saját jószágukkal, a saját fejük szerint, az állatokat inkább leölték, semhogy a közösbe vigyék (közösnek védencem hazájában a termelőszövetkezetet nevezték); olyanok is akadtak – s nem is elvétve –, akik fejszével a kezükben akarták megvédeni a maguk portáját, vagyis az addigi életüket. És ma, mondta Kovács István, nemigen van paraszt, aki hajlandó lenne kilépni a szövetkezetből, arról nem is beszélve, hogy tíz év alatt megoldották az ország ellátását: nem lehet olyan rossz a termés, hogy a mezőgazdaság ne biztosítsa az ország kenyerét.

– De hát ezt neked felesleges mondanom – tette hozzá Kovács István, s kiitta a kávéját, ami közben kihűlt. Egyébként, mondta, Bubner elvtárssal minden meg van beszélve: ígéretet tett, hogy a Haladás tagjai semmiben sem szenvednek majd hátrányt az új szövetkezetben.

Ha Bubner elvtárssal minden meg van beszélve, mondta védencem (némi felhanggal), akkor őket minek hívatták ide. Különben is: a szövetkezet sorsáról a törvény szerint a tagság dönt, nem az állami és pártvezetők.

– Épp ezért beszéltem Bubner elvtárssal – mondta Kovács István türelmesen, s hozzátette: Bubner Mihály garantálta, hogy a tagság megszavazza az egyesülést.

Mivel az erősebb kutya baszik, szólt közbe Ősz István; a megyei párttitkár hangján ekkor már érezhető volt az ingerültség: ő azért kérette magához a város vezetőit, hogy egyetértésre jussanak, s megbeszéljék a teendőket. Mivel az egyesítés párthatározat (a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezeti szabályzata szerint a párthatározatokat minden párttag köteles végrehajtani), felteszi a kérdést, egyetértenek-e az elvtársak a határozattal. Ősz István nem válaszolt; védencem azt mondta, a szervezeti szabályzat szerint minden párttagnak joga van kifejezni ellenvéleményét a felsőbb pártszervek előtt: ő a maga részéről nem ért egyet a határozattal (ami nem volt egészen igaz: túlságosan jól ismerte a Haladás Termelőszövetkezet nehézségeit), de ha ez párthatározat, akkor természetesen végrehajtja, legfeljebb azt kérdezi, ki hozta a határozatot, mivel kétli, hogy Bubner Mihály elvtárs elhatározása párthatározatnak számít.

A határozatot a párt megyei végrehajtó bizottsága hozta, mondta a megyei párttitkár (most már érezhetően igen ingerülten); rendben van, mondta Szabados György, ezután csak azt kérdezi, nem lett volna-e helyes, ha a pártbizottság előbb hallgatja meg a város vezetőit, s aztán hoz határozatot: ő úgy gondolja, ez inkább megfelelt volna a demokrácia szellemének. Arról nem is beszélve, hogy tudomása szerint a szervezeti szabályzat értelmében minden párttagnak joga van fellebbezni a határozatot hozó pártszerv döntése ellen annak felettes szervéhez, ebben az esetben a párt Központi Bizottságához.

Kovács István, a megyei párttitkár, úgy érezte, hogy nagyon fáradt; legszívesebben megivott volna egy pohár pálinkát (a kávé ilyenkor már nem segített), de ez ellenkezett az elveivel. Ő sem tudta pontosan, miért helyezték Szabados Györgyöt Gyűrűre, még az is megfordult a fejében, hogy talán a főnökének szemelték ki; azt is tudta, hogy nem egészen szabályszerűen jártak el, amikor a város vezetőinek megkérdezése nélkül döntöttek a város két legjelentősebb termelőszövetkezetének sorsáról; az is eszébe jutott, hogy nem ritkán volt vendége Bubner Mihálynak, s nem tudhatja bizonyosan, hogy az Új Élet Termelőszövetkezet elnöke ilyenkor mindig a maga borát tette az asztalra s a maga által nevelt disznót vagy baromfit tálalta fel (pedig így volt); tudta, hogy Szabados György Petrik Sándor barátja, aki nemcsak miniszter és a Központi Bizottság tagja, hanem állítólag Kádár János (a párt első titkára) is hallgat a szavára; szíve szerint már visszavonulót fújt volna, de az ellen ugyanúgy berzenkedett, mint védencem az egyesítés ellen (noha ugyanúgy nem volt egészen meggyőződve a maga igazáról).

– Természetesen fellebbezhetsz a Központi Bizottsághoz – mondta, de kérte védencemet, gondolja meg, mi lenne, ha minden ilyen üggyel a Központi Bizottsághoz fordulnának.

– Szóval te egyetértesz, Ősz elvtárs? – fordult a városi párttitkárhoz, mintegy megerősítésként.

Ősz István azt mondta (ő is fáradt volt). hogy nem emel kifogást a döntés ellen.

– És te? – kérdezte Kovács István védencemet (s a hangjában már nem ingerültség, hanem kérés bujkált). – Remélhetem, hogy te is egyetértesz?

Szabados György gondolkodott; tudta (vagy tudni vélte), mit jelent, ha egyetért, s mit, ha nem. Aztán azt mondta, ő is egyetért.

Kovács István megkönnyebbülten hátradőlt a zöld karosszékben; akkor arra kéri az elvtársakat, segítsenek, hogy minél zökkenőmentesebben menjen végbe az egyesítés; Ősz Istvántól elbúcsúzott (hosszan rázta a kezét), védencemet pedig arra kérte, maradjon még néhány percig, valamit szeretne megbeszélni vele.

– Ne haragudj – mondta a megyei párttitkár, mikor kettesben maradtak. Amiről beszélni akar, az természetesen védencem magánügye, s elmúltak már azok az idők, amikor a párt beleszólt a párttagok magánügyeibe, különösen kínos neki, hogy most kell erről szót ejtenie, amikor látszólag nincs teljes egyetértés közöttük (nagyon finoman fogalmazott), de mégis kötelessége figyelmeztetnie védencemet, hogy a vezetők magánélete – különösen, ha olyan jelentős vezetőről van szó, mint Szabados György – közügy, hiszen életük a közvélemény reflektorfényében zajlik: egyszóval azt szeretné kérdezni, hogyan kívánja védencem rendezni a családi életét, mivel köztudott, hogy felesége van (akitől – még ha nem is él vele együtt – nem vált el), gyereke, s ugyanakkor nem egészen tisztázódott a viszonya valakivel (szándékosan használta ezt a bizonytalan megfogalmazást), aki ugyancsak a városban lakik, miáltal Gyűrűn sokféle mendemonda járja, ami nem tesz jót védencem jó hírének. Ezt most mint párttag mondja a párttagnak, s kéri, ne értse félre: neki személy szerint (s ez igaz is volt) semmi kifogása e nem egészen tisztázott kapcsolat ellen, hiszen Szabados György nem gyerek már, joga van az önálló élethez, akkor is, ha az nem felel meg egészen a társadalom által elfogadott normáknak, de egy vezetőnek tekintettel kell lennie a közvéleményre, elvégre annak a bizalmából vezető: nem lenne talán jobb – ezt csak ötletként mondja –, ha védencem elválna a feleségétől, s feleségül venné, akivel él. Természetesen más módja is elképzelhető az ügy rendezésének, tette hozzá sietve (el óhajtván kerülni azt a látszatot, hogy konkrét tanácsot kíván adni védencemnek).

Szabados György a vitorláson eltöltött hetek után nem szakította meg kapcsolatát Bordás Zsuzsával, noha gondolt erre; az asszony olyan természetesen kuporodott be az egyik fotelba, vetette meg az ágyat, beszélte meg Bözsi nénivel, hogy másnap mit főzzön, mintha odatartozna a lakásba, s mi tagadás, védencem sem érezte idegenül magát Bordás Zsuzsánál, a faragott, régi bútorok, a rengeteg hanglemez között: Zsuzsának nemcsak hazai lemezei voltak, hanem méregdrága amerikai, francia, nyugatnémet felvételek, a preklasszikusoktól a Beatlesekig, Louis Armstrongtól Sztravinszkijig. De ha nem kettesben voltak (ami egyébként igen ritkán fordult elő), akaratlanul is úgy viselkedett, hogy se be ne vallja, se meg ne tagadja kapcsolatukat, ami Bordás Zsuzsát láthatólag cseppet sem zavarta (annál inkább védencemet).

Kovács István fejtegetése tehát érzékeny pontján érte Szabados Györgyöt, s alighanem ezért válaszolta a szándékoltnál sokkal élesebben és ingerültebben, hogy ez az ő magánügye, ehhez senkinek semmi köze.

– Mi csak a javadat akarjuk – mondta a megyei párttitkár mentegetődzve (nem lehetett pontosan tudni, kit takart a többes szám); védencem nagyon határozottan azt mondta, köszöni a jóindulatukat, de kéri, hogy ne szóljanak bele az életébe.

A karácsonyi szünetben Szabados Ági váratlanul megjelent Gyűrűn; késő délután, a postáról telefonált védencem hivatalába, aki nagyon meglepődött, s kocsit akart küldeni érte, de Ági azt mondta, szó sem lehet róla, csak azért telefonál, hogy ráér-e, mert ha igen, elmenne hozzá. Jöjjön nyugodtan, nincs nála senki, mondta Szabados György (el nem tudta képzelni, mit keres Ági Gyűrűn; fél éve már, hogy nem látta a lányát), s ismét felajánlotta, hogy elküldi érte a gépkocsiját, amit Ági ismét elutasított (a posta gyalog tízpercnyire volt a tanácsházától).

– Iszol valamit? – kérdezte Szabados György kissé elfogódottan a lányától, mivel sehogy sem tudta elkezdeni a beszélgetést. Ugyanakkor kétségtelenül valami büszkeséget érzett (s ezen meg is lepődött), amikor Ágit bemutatta Gombár Olgának, s közölte vele, hogy a lánya, amin Olga kellőképp csodálkozott, mondván, nem is hitte Szabados elvtársról, hogy ilyen nagy lánya van.

Ági farmernadrágot és pulóvert viselt; barna, rövid irhabundáját a titkárságon levő fogasra akasztotta.

– Nagyapa leszel – mondta Ági, elnyújtózva az egyik bőrfotelban; hosszú haja éppolyan selymes volt, mint az anyjáé.

Nem kell megijednie, tette hozzá, még bőven lesz ideje, hogy hozzászokjon a gondolathoz, mivel csak a harmadik hónapban van, majd közölte, hogy apja nincs a gyereknek, illetve természetesen van, de hogy ki, az érdektelen, nemcsak azért, mert védencem nem ismeri, hanem mert már nem élnek együtt.

– Huszonnégy éves vagyok – mondta Szabados Ági, s úgy vélte, soká már nem várhat, ha gyereket akar, márpedig akar, tehát úgy döntött, hogy megszüli.

Aztán azt mondta, egy pohár bort szívesen meginna, töményet nem kér, nem az állapota miatt, hanem mert nem kívánja; Gombár Olga csiszolt talpas poharakat tett eléjük s egy mázas kancsóban gyűrűi rizlinget: stílszerű, mondta Szabados Ági (nem lehetett tudni, gúnyosan vagy komolyan); kellemes bor, tette hozzá, miután megkóstolta.

Védencem nézte a lányát, s igyekezett felfogni, hogy unokája lesz (holott még azt sem tudta igazán felfogni, hogy ez a hosszú lábú, selymes hajú nő a lánya); hogy időt nyerjen, újra töltött a kancsóból, Szabados Ági felemelte a csiszolt poharat, a fény felé tartotta a bort, aztán letette, de nem ivott belőle.

– Te semmiképp sem vagy mintaapa – mondta, s hozzátette, hogy ő sem mintagyerek; valamiben – úgy látszik – mégiscsak hasonlítanak.

- Anyád tudja? – kérdezte Szabados György, mire Ági azt mondta, hogy nem; minek idegesítse, ráér megtudni később is.

– Téged úgyse idegesít – tette hozzá; talán jó is, mondta, ha az embernek olyan apja van, akihez voltaképp semmi köze, azt legalább nem idegesíti, ami vele történik.

Ne sértődjék meg, folytatta Szabados Ági, s felhajtotta a borát, ezt komolyan gondolja; szülőnek lenni bizonyára nem hálás, de gyereknek lenni sem az, s ő voltaképp tényleg szerencsés, hogy olyan apja van, akivel másképp beszélhet, mintha igazán az apja lenne, és mégiscsak az (védencem képtelen volt eldönteni, hogy lánya tárgyilagos hangjában lappang-e gúny vagy sértődöttség).

A kancsó kiürült, s Ági azt mondta, álmos; Szabados György szerette volna magához ölelni a lányát, megsimogatni a haját, ami annyira emlékeztette Sáriéra, s valami olyasmit mondani neki, hogy legyen nyugodt, majd ő mindent elintéz, de Ági nyugodt volt, és neki nem volt mit elintéznie, azon kívül, hogy szállodai szobát szerzett a lányának (természetesen nem ő, hanem Gombár Olga), aki konokul ragaszkodott ahhoz, hogy ne az apjánál aludjon.

Másnapra védencem minden programját lemondta (Bubner Mihály, akivel többek között megbeszélése lett volna, elhúzta a száját, amikor megkapta a telefonüzenetet, mert nem értette, miért nem akar találkozni vele a tanácselnök); tízre ment Ágiért a szállodába (maga vezette a hivatali kocsit), a fekete Volgával átvágott a város széli kiserdőn, rákanyarodott a töltésre, a kocsi elől fácánok röpültek fel, egy őzsuta is átvágott az úton, riadt szökkenéssel, a Kecske csárda előtt állította le a kocsit, ami aznap zárva volt, de Gombár Olga felhívta az üzletvezetőt, hogy Szabados elvtárs kimenne a lányával (ezt valamiért fontosnak vélte hangsúlyozni), a csárdában kellemes meleg volt, a bort behűtötték, hatalmas fatálcán sonkát tálaltak, kemény tojást, abált szalonnát, hideg karajt, körítésként retket, újhagymát, paradicsomot, zöldpaprikát (mindezt Bubner Mihályék szövetkezete termelte üvegházban), négyféle sajtot – Ági elsősorban azt evett –, szajmókát, csípős gyűrűi kolbászt (ezt is az Új Élet Termelőszövetkezetből).

– Megmutatod a birodalmadat – mondta Szabados Ági, s ez kijelentés volt, nem kérdés; védencem, aki nem is tudta pontosan, mért hozta a lányát épp a Kecske csárdába, azt mondta, hogy igen; igen, ez az ő birodalma. Nem örökölhető, mondta Szabados György, s hozzátette, hogy szerencsére; ne folytassa, mondta Ági, nem szükséges, hogy megmagyarázza, miben különbözik a szocialista társadalom (ahol a kiváltságok nem örökölhetők) a kapitalistától (ahol ez lehetséges); mióta elvégezte az egyetemet, egy falusi iskolában tanított, noha védencem (akkor) felajánlotta, szerez számára állást a fővárosban, a végzettségének megfelelőt – Ági általános iskolában tanított irodalmat és történelmet, noha középiskolai tanári diplomája volt –, amit azonban Ági nem fogadott el, mondván, hogy semmi kedve egy előkelő budapesti iskolában előkelő szülők előkelő csemetéit okítani. Az orvos, a mérnök, a géplakatos, a tanár, az neki előkelő, kérdezte (akkor) ingerülten az apja, mire Ági azt mondta, Szilácson nem – ez volt a község neve, ahová tanítani ment, négyezer lakosú alföldi falu, két iskolával –, de a fővárosban igen: arról nem beszélt, hogy a szerelmével megy Szilácsra, akitől (később) gyereke lett, s aki fél év múlva otthagyta őt, és a falut, s Debrecenben (Magyarország egyik legnagyobb városában) könyvtáros lett; hagyj, apa, mondta Ági a Kecske csárdában, sajtot majszolva a borhoz, nekem megvan a magam utam.

– Leányanya leszel Szilácson? – kérdezte védencem szándékosan agresszíven; igen, mondta Szabados Ági, hátradőlve a fonott széken, igen, leányanya, ő, a pedagógus, „a falu büszkesége” (amikor ezt mondta, elhúzta a száját); hadd lássa, eltűrik-e egy embertől, akit szeretnek – mert úgy gondolja, valóban szeretik –, hogy szembeforduljon a törvényeikkel; ott akar szülni, a faluban, az emberek között, akik ismerik; meg akarja mutatni nekik, hogy ő ilyen, azt akarja, hogy ilyennek is elfogadják, őt, a kedves és tisztelt tanító nénit, aki apa nélkül szüli meg a gyermekét.

– Te nem gyereket akarsz szülni – mondta Szabados György (meglepődött büszkeséggel). – Te a világot akarod megváltoztatni.

Mit szól hozzá védencem, jelentette ki Szabados Ági, gyereket akar szülni, és a világot is meg akarja változtatni: de ezt már sírva mondta (Szabados György nem tudta, hogy a szerelmét siratja, a gyermeke apját, aki nem lesz apja a gyermekének, ahogy neki sem volt apja); ebédre rántott csukát tálaltak, Ági csak beletúrt a hal fehér húsába, védencem is csak piszkálta az ételt (valahogy derűs lett attól, hogy ez a lány az ő lánya, és szomorú, hogy neki valójában sohasem volt lánya).

– Anyáddal majd én beszélek – mondta Szabados György, amikor Ágit visszavitte a szállodába (a lány az esti gyorsvonattal utazott vissza Szilácsra).

Nem, mondta Ági. Neki ehhez semmi köze.

Az arca most ugyanolyan elkínzott volt, mint Sárié, amikor még együtt éltek, este, későn, amikor Sárinak fájt a feje, s riadt, bizonytalan mozdulattal tolta el magától a férjét; anyát hagyd békén, mondta Ági, neki megvan a maga gondja (nem lehetett tudni, mire céloz, s védencem nem kérdezte meg).

Szabados György – miután a szállodában elbúcsúzott a lányától, aki ragaszkodott hozzá, hogy apja ne kísérje ki a pályaudvarra – Bordás Zsuzsához ment; a Volgát (nagyméretű, sokat fogyasztó, de kényelmes, szovjet gyártmányú gépkocsi) a kapu előtt hagyta – amit máskor sohasem tett –, szó nélkül fölhajtott egy nagy pohár konyakot, az izzadságot sem mosta le magáról, követelődzve simogatta az asszony combját, a karosszékben húzta le róla az inget (közben Beethoven hatodik szimfóniája szólt); Bordás Zsuzsa a vetett ágyba húzta, halkan nyöszörgött az öleléstől, az izmai remegtek, de jó veled, súgta, amikor védencem kielégült, és elaludt; Szabados György hanyatt fekve nézte a sötétet (a lemezjátszó önműködően kikapcsolt, amikor a szimfónia véget ért), nem tudta, hogy Bordás Zsuzsa álmában sír, a szerelem után, amit nem kapott meg, fáradt teste alszik csak, az öle nem, hiába ivott ő is konyakot, hiába nyöszörgött, az álomba menekült, hogy elfelejtse, hiába boldog, mégis boldogtalan.

Petrik Sándor egy reggel telefonált – a minisztert néhány hónapja a Magyar Szocialista Munkáspárt legfelsőbb szerve, a Politikai Bizottság tagjává választották –, hogy elküldte védencemért a kocsiját: azonnal menjen Budapestre. A fekete, Mercedes gyártmányú gépkocsi (nem törődve a kötelező sebességkorlátozással) kigyújtott fényszóróval, száznegyven kilométeres sebességgel száguldott a nem túl széles országúton, megszólaltatva különös hangú kürtjét, erőszakosan leszorítva az útról a riadtan félrehúzódó járműveket.

– Elnézést – mondta a gépkocsivezető –, a főnök a lelkemre kötötte, hogy nagyon siessek.

Petrik Sándor miniszterhelyettesi értekezletet tartott, de amikor a titkárnője beszólt a tanácsterembe, hogy védencem megérkezett, azonnal félbeszakította az ülést. A miniszter kávét kért, s egy csomó cigarettásdobozt tett Szabados György elé az asztalra.

– Horgas Antal lelőtte az egyik bajtársát – mondta Petrik Sándor, idegesen szíva a cigarettáját.

Horgas Antal egy alezredest lőtt le; vallomása szerint előre megfontolt szándékkal, a saját dolgozószobájában, a főkapitányság épületében, hajnali két órakor. Az esetnek tanúja nem volt, Horgas Antal azonnal értesítette az ügyeletes tisztet, átadta neki szolgálati fegyverét, melyből két töltény hiányzott; az alezredes holtteste a szőnyegen feküdt, mindkét golyó pontosan a szívébe hatolt, a szobában semmi jel nem vallott arra, hogy dulakodtak volna. A vizsgálati jegyzőkönyv szerint Horgas Antal alezredes fogyasztott alkoholt, nem is kis mennyiséget, de teljesen józan volt; a kollégái már megszokták, hogy az alezredes szakadatlanul iszik, anélkül hogy meglátszana rajta.

Tettének okáról Horgas Antal a nyomozóknak nem volt hajlandó nyilatkozni; követelte, hogy értesítsék Petrik Sándort, a Politikai Bizottság tagját: szigorúan titkos jelentenivalója van a számára; ezt végül (tekintettel az ügy különös voltára s Horgas Antal személyére) meg is tették.

– Az elvtársak – mondta Petrik Sándor Szabados Györgynek (nem nevezte meg, kikről van szó) – úgy döntöttek, beszélj vele te. Neked a barátod.

Szabados Györgyöt a miniszter gépkocsija vitte a Fő utcai börtönbe, ahol már várták, s egy kihallgatószobába kísérték (védencem nem éppen jó érzéssel ment végig az ismerős, üres folyosókon); néhány perc múlva megjelent Horgas Antal, egy őr kíséretében, megbilincselt kézzel; az őr levette Horgas Antal kezéről a bilincset, s engedélyt kért védencemtől a távozásra.

Szabados György cigarettával kínálta Horgas Antalt; az alezredes csont és bőr volt, a szeme szakadatlanul rángatódzott, de a keze nem remegett, amikor rágyújtott a cigarettára.

– Szóval téged küldtek – mondta Horgas Antal.

– Engem – mondta Szabados György.

Tehát a miniszter elvtársnak derogál a börtön, mondta Horgas Antal; csak vigyázzon, tette hozzá, nehogy mégis ide kerüljön, de nem látogatónak.

– Ne marháskodj, Anti – kérte Szabados György; az alezredes leszívta a füstöt, s hátradőlt a kényelmetlen faszéken; ő nem marháskodik, mondta, nem olyan marha, hogy hurokba dugja a fejét, ha erre nincs nyomós oka.

– Te nem tudod – hajolt előre hirtelen, s ép kezével megmarkolta az asztal lapját –, ti nem tudjátok, mi van a mélyben.

Csak élnek, folytatta az alezredes, mintha minden rendben volna, mintha fogalmuk sem lenne, hogy tűzhányó van a lábuk alatt, vagy talán valóban nincs fogalmuk róla, ami még rosszabb.

Horgas Antal elmondotta, hogy Sieger István alezredes (akit lelőtt) társaival együtt meg akarja buktatni a jelenlegi pártvezetést; felsorolta a csoport általa ismert tagjait, köztük több honvéd- és rendőrtisztet, egy minisztériumi főosztályvezetőt, egy államtitkárt, egy egyetemi tanárt, két volt minisztert, két gyárigazgatót. Az alezredes szerint azért kellett lelőnie Sieger Istvánt, hogy a legfelső pártvezetés komolyan foglalkozzék az üggyel; ha pusztán bejelentést tesz, az esetet bizonyára eltussolják.

Milyen bizonyítékai vannak, kérdezte védencem az alezredest, aki nevetni kezdett, szárazon, hisztérikusan; bizonyítékok, mondta, ahhoz széles körű nyomozás kellene, de ki indít nyomozást ebben az országban X. elvtárs ellen (a vallomásában szereplő államtitkár nevét mondta) vagy Y. és Z. elvtársak ellen (ugyancsak két név a vallomásából, egy volt miniszteré s az ország egyik legnagyobb gyárának vezérigazgatójáé); ebben az országban csak a tyúktolvajok ellen nyomoznak, meg a hülye kölyköket vallatják, akik március 15-én (Magyarország egyik nemzeti ünnepén) akkora kokárdával mászkálnak az utcán, mint egy kelkáposzta.

Tárgyi bizonyítékok nincsenek, mondta Horgas Antal, aki már a harmadik cigarettát szívta; neki nem kellenek tárgyi bizonyítékok, hogy tudja, mi történik, ő közöttük él, hallja a félszavaikat, látja a tekintetüket, ismeri őket: ő rendőrtiszt, előtte nyíltabban beszélnek, még akkor is, ha börtönben volt Rákosi alatt, mert ezek persze nem Rákosit akarják visszahozni (a párt egykori első titkára közben a Szovjetunióban meghalt), a kemény kéz politikája a jelszavuk, ezt nevezik ők proletárdiktatúrának, elég volt ebből az átkozott liberalizmusból, amikor mindenki pofázhat, kussoljanak, akiknek más a véleményük, mire valók a börtönök, csak néhány száz embert kellene begyűjteni (mármint a börtönökbe), mindjárt rend lenne ebben az országban: röhej, hogy egy koszos humorista, az ország színe előtt, a televízióban kifigurázhatja a párt első titkárát, ez a párt tekintélyének lejáratása, az ellenforradalom (1956-ban) is így kezdődött, és mi az, hogy új gazdasági mechanizmus, mi az, hogy az üzemek önállósága, ez a kapitalizmus újratermelése, aki gyöngíti a központi irányítást, a proletárdiktatúrát ássa alá; neki, a rendőrtisztnek, könnyen elejtenek néhány szót, hiszen a rendőr, ugye, mind bunkó, a gumibotot kedveli, csak jó erősen odaütni, az mindent megold.

– Lelőttem Siegert – mondta Horgas Antal, s hozzátette, hogy az a szerencsétlen egy jelentéktelen senki volt. – Öltem meg már nála jobbat is, rosszabbat is – mondta, s a szeme most eszelősen villogott. A halált nem dekára mérik, az ő halálát sem; mert felakasztják, tudja jól: vele nem tehetnek mást, vagy előléptetik, vagy felakasztják, de előléptetésről nem lehet szó, ahhoz bizonyítékok kellenének – bizonyítékok, hangsúlyozta karvalymosolyával, s így van ez jól, senki sem ölhet büntetlenül –, tudja, hogy nem lehet fölszámolni egy összeesküvést, ami nincs és mégis van, az egyetlen mód, amit ő választott: egy gyilkosságon el kell gondolkozniuk a vezetőknek, egy bejelentésen nem; ő nem arra tett esküt ezelőtt huszonöt évvel, hogy bejelentéseket tesz, hanem hogy minden erejével megvédi a néphatalmat, ha kell, az élete árán is (jelen helyzetben Horgas Antalnak ezt a kijelentését aligha lehetett fellengzős pátosznak nevezni).

– Mondd meg Kádárnak – mondta Horgas Antal –, mondd meg neki, hogy a vesztébe rohan. Esküdj meg, hogy megmondod neki.

Szabados György (aki sosem beszélt Kádár Jánossal, a párt első titkárával) megígérte, hogy megmondja neki.

A maga számára az alezredes annyit kért, hogy golyóval végezzék ki, ne kötéllel; hülyeség mondta, tudja jól, hogy az akasztás sem fulladásos halál, a csigolyáját törik el, de mégis golyót kér, a závárok csattanását akarja hallani, ez legyen az utolsó emléke az életről; ennyit talán megérdemel.

Szabados György beszámolt Petrik Sándornak arról, amit Horgas Antaltól hallott; a miniszter különvonalán fölhívta a Központi Bizottság egyik titkárát, aki kérte, azonnal menjenek át hozzá. A Központi Bizottság Duna-parti székházában az őrség tisztelgett Petrik Sándornak (védencemtől sem kértek belépőt), a Központi Bizottság titkára meghallgatta Szabados György beszámolóját, néha írt egy-egy szót a jegyzettömbjébe, aztán megkérdezte védencemet, mi a véleménye Horgas Antalról és a vallomásáról.

Szabados György szerette volna elmondani, mikor és milyen körülmények között ismerkedett meg Horgas Antallal; szerette volna elmondani, hogyan kereste meg az édesanyját, akit már nem talált meg, szerette volna elmondani, milyen kapcsolat volt azóta közte és az alezredes között, de érezte, hogy ez lehetetlen.

– Azt hiszem, igazat mond – mondta végül is, hosszú töprengés után. Pontosabban: azt nem tudja, igaza van-e, de abban biztos, hogy Horgas Antal meg van győződve arról, amit mond (hozzátette, hogy ez természetesen az ő személyes véleménye).

Horgas őrült, mondta Petrik Sándor, s újabb cigarettát vett ki az asztalon levő ezüstdobozból; de talán a kor is az, folytatta, amelyben élnek.

A Központi Bizottság titkára megköszönte védencemnek a segítségét, s arra kérte, álljon a rendelkezésükre, ha még szükség lesz rá (amit Szabados György természetesen megígért).

Két hónap múlva a Katonai Bíróság – zárt tárgyaláson – megfosztotta a rangjától Horgas Antal rendőr alezredest, s nyolcévi börtönbüntetésre ítélte (védencemre, úgy látszik, nem volt már szükség az ügyben, mert többé nem hívatták). Horgas Antal nyugodtan és fegyelmezetten válaszolt a bírák kérdéseire, bűnösségét elismerte, de tettét nem volt hajlandó megindokolni; az ítélet hallatán tombolni kezdett, a fegyőröknek kellett lefogniuk, mert rá akart rontani a bírákra, üvöltve követelte, hogy ítéljék halálra.

Három hónap múlva Horgas Antal, az ellenállási mozgalom egykori harcosa, a Magyar Népköztársaság lefokozott rendőr alezredese, számos magas kormánykitüntetés volt birtokosa (ezektől is megfosztották a bírói ítélet alapján) a szegedi Csillag-börtönben – a Tisza-parti város országszerte ismert fogháza csillag alakú épülettömbje miatt kapta a nevét – öngyilkos lett: borotvaélesre köszörült késpengével vágta föl az ereit magánzárkájában, ahol naponta kapta az újságokat, rádiója és televíziója volt; az államtitkárt, akit annak idején Horgas Antal megnevezett, két hét múlva – érdemeinek elismerése mellett – felmentették tisztségéből, s egy vidéki gépgyár igazgatójává nevezték ki. Horgas Antal sírjára – a szegedi köztemetőben, az elítéltek parcellájában – halála évfordulóján minden évben nagy csokor virág került: ötven szál vörös szegfű, örökzölddel díszítve (hogy ki tette oda, azt nem kérdezte soha senki).

Bubner Mihály ellen névtelen feljelentés érkezett védencem nevére; a levelet nem a hivatalába, hanem a lakására címezték (és nem postán küldték, hanem bedobták a kertkapun levő zöld leveles ládába). A feljelentést géppel írták: a termelőszövetkezetben (a névtelen levél írója szerint) több ezer liter benzin és gázolaj felhasználását számolták el hamis menetlevelek alapján, s a szövetkezet elnöke is részese a sikkasztásnak (hogy milyen mértékben, arról a feljelentő nem tudott pontos felvilágosítást adni); a levél számos olyan adatot tartalmazott, ami valószínűvé tette írójának állítását.

Védencem sokáig töprengett, mitévő legyen, majd megmutatta a levelet Ámos Imrének, aki megvakarta a fejét, s azt mondta, a termelőszövetkezetnek húsz erőgépe és tíz teherautója van, melyek a nagy munkák idején szinte éjjel-nappal dolgoznak a földeken: ezeknek a pontos üzemanyag-fogyasztását ellenőrizni utólag szinte lehetetlen; csak egy alapos rendőri vizsgálat vezethetne eredményre, ha személy szerint mindenkit vallatóra fognak (védencem kérdését, hogy szerinte mi a teendő, az elnökhelyettes megválaszolatlanul hagyta). Szabados György Ámos Imre jelenlétében felhívta Bubner Mihályt, s kérte, jöjjön be hozzá; a termelőszövetkezet elnöke elolvasta a levelet, s azt mondta (fékezvén az indulatát), hogy manapság már nem szokás névtelen feljelentésekkel foglalkozni, de a könyvelés és a nyilvántartás mindenki számára hozzáférhető, aki erre felhatalmazást kap, legfeljebb annyit szeretne hozzátenni, hogy az üzemanyag-elszámolásokhoz neki semmi köze, nem is látja azokat, úgyhogy ő személy szerint kikéri magának ezt a mocskos rágalmazást. Egyébként, tette hozzá (immár emelt hangon), ha Szabados György úgy látja rendjén valónak, hogy a tavaszi vetés kellős közepén egy ilyen vizsgálattal zaklassa az embereket, lelke rajta.

Védencemet másnap kora reggel felkereste a hivatalában Moór Bálint, a megyei tanács elnöke; Moór négy évvel azelőtt került a fővárosból a megye élére, Budapesten kerületi párttitkár volt, azelőtt a Központi Bizottság gazdasági osztályán dolgozott, előtte – az egyetem elvégzése után; a Marx Károlyról elnevezett Közgazdaságtudományi Egyetemre járt – a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának munkatársa volt. Moór Bálint nem ivott és nem dohányzott, három gyereke volt, a felesége fogorvos a megyei kórházban; a tanácselnök reggel nyolc órára ment be a hivatalába, s mindennap pontosan délután hatig dolgozott, a városi Vörösmarty Színház minden bemutatóján az első sorban ült a feleségével, aki ilyenkor sötétkék kosztümöt viselt: a megyében mindenki meg volt győződve, hogy tanácselnökükre (lévén, hogy fiatal ember, mindössze harmincnyolc éves) jelentős politikai pályafutás vár.

Moór nem kért kávét – amivel védencem megkínálta –, hanem valami üdítő italt, s egyenesen rátért a Bubner-ügyre (nem mondta ki, de nem is leplezte, hogy Bubner Mihály tájékoztatta az eseményekről); Szabados György megmutatta neki a levelet, amit gondosan elolvasott (noha bizonyára ismerte a tartalmát). A névtelen leveleknek általában nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani, mondta a megyei tanácselnök: ha valakinek nincs mersze aláírni a nevét, aligha lehet bízni a szavahihetőségében. Aztán megkérdezte Szabados Györgyöt, mit szándékozik tenni; védencem azt felelte, még nem döntött, amit Moór Bálint a maga részéről csak helyeselt: az ilyen ügyeket felesleges elkapkodni, hiba lenne felelőtlenül gyors döntést hozni.

Szabados György megismételte, amit Ámos Imre mondott (közben maga is bizonyos lett, hogy az elnökhelyettesnek igaza van): ebben az esetben csak egy alapos rendőri nyomozás hozhat eredményt. Neki is ez a véleménye, mondta Moór Bálint; csak az a kérdés, helyes-e felkavarni a szövetkezetet, a város – sőt a megye – közvéleményét egy ilyen üggyel; a Rákóczi Termelőszövetkezet (az egyesítés után a szövetkezet a hajdani magyar fejedelem nevét vette fel, aki a tizennyolcadik században harcolt az országot elnyomó osztrákok ellen, s a város környékén aratta egyik jelentős győzelmét) mégis a megye egyik legnagyobb és legjobb szövetkezete, nem beszélve arról, hogy Bubner Mihály két és fél évtizede szolgálja hűségesen a néphatalmat: helyes-e tehát, hogy egy névtelen levél alapján meghurcolják (hiszen a vizsgálatnak már a megindítása is azt jelentené), nem is szólva arról, hogy egy ilyen nyomozás kétségtelenül hátráltatná a tavaszi munkákat, bizalmatlanságot keltene az emberekben, rossz légkört szülne a városban, s pellengérre állítaná a megyét az ország színe előtt, mivel a sajtó előszeretettel csemegézik az ilyen ügyeken: némely újságíró – úgy látszik azt képzeli, a botrányok szellőztetésével alapozhatja meg a hírnevét. Arról már nem is szólva, mondta a megyei tanácselnök – s nagyon kérte Szabados Györgyöt, ne értse félre, amit mond (közben ivott egy korty tonicot) –, kissé furcsa lenne, ha védencem most indítana vizsgálatot Bubner Mihály ellen, hiszen köztudott, hogy ellenezte a két termelőszövetkezet egyesítését; az emberek óhatatlanul azt hinnék, hogy személyes bosszúról van szó (noha ez nyilvánvalóan tévedés), s aligha segítené a párt politikáját, ha ilyesféle mendemondák kapnának lábra a megyében.

Nem az a kérdés, mondta védencem kissé ingerülten, hogy ő helyeselte-e az egyesítést, és nem is az, hogy kedveli-e Bubner Mihályt, hanem hogy történt-e sikkasztás a Rákóczi Termelőszövetkezetben. Persze, mondta Moór Bálint, de azt, hogy történt-e sikkasztás, mindkettőjük véleménye szerint csak egy széles körü nyomozás állapíthatná meg; ha viszont megindítják a nyomozást, ezzel ők (mármint az állami vezetés) eleve megkérdőjelezik Bubner Mihály tisztességét, tehát olyan döntést hoznak, aminek beláthatatlanok a következményei.

Akkor mit tegyenek, kérdezte Szabados György (s most kényelmetlennek érezte a süppedő bőrfotelt). Ezt természetesen Szabados Györgynek kell eldöntenie, mondta Moór Bálint; ő a város tanácselnöke, egyedül neki van joga az ügyben határozni.

Ha esetleg érdekli a véleménye, tette hozzá a megyei tanácselnök (szokása volt, hogy rendszerint csak tanácsokat adott, s a beosztottaira bízta a döntést), ő semmiképp sem ajánlana rendőrségi nyomozást: adják át az ügyet a megyei tanács ellenőrzési osztályának, amelyik kellő tapintattal (s természetesen pártatlansággal és hozzáértéssel) tudja lefolytatni a vizsgálatot.

A megyei tanács ellenőrzési osztálya (mivel védencem végül is megfogadta Moór Bálint tanácsát) megállapította, hogy a Rákóczi Termelőszövetkezetben nem egészen szabályszerűen ellenőrzik az üzemanyagfelhasználást, gyakran a gépjárművezetők bemondása alapján utalványozzák a benzint és a gázolajat, amiért a gépjármű-előadót szigorú megrovásban, a főkönyvelőt pedig – a kellő ellenőrzés elmulasztása miatt – feddésben részesítették.

Védencem közben levelet kapott az édesanyjától, melyben Katinka asszony közölte, hogy Duci férjhez megy; az esküvő két hét múlva lesz (melyre védencemet természetesen feltétlenül elvárják: ha a templomi esketésen esetleg nem akarna részt venni, akkor az anyakönyvezetői hivatalban); a vőlegény negyvennyolc éves, özvegy, egy felnőtt gyermeke van, a Rákóczi úti (Budapest egyik legforgalmasabb főútvonala) Mignon eszpresszó üzletvezetője, kétszobás lakása van az óbudai új lakótelepen, s Duci az esküvő után természetesen hozzáköltözik. Most hát itt marad egyedül, írta Katinka asszony (s két felkiáltójelet tett a mondat után); Kovách György ekkor a Szovjetunióban dolgozott, atomfizikusként, az öccse pedig albérletben lakott a Logodi utcában (Katinka asszony és Duci véleménye szerint a főbérlő élettársaként; az asszony egyébként hat évvel volt idősebb Kovách Gézánál).

Az esküvő szűk családi körben zajlott – védencem egyébként elment a templomba is, ahol a pap az egymás iránti szeretetre és hűségre szólította fel az ifjú párt –, Csapóék jöttek el (Csapó István már kissé csoszogva járt), Sári, Ági – akin már látszott, hogy terhes-, Géza (természetesen egyedül, a főbérlője nélkül, farmerban, nem egészen tiszta ingben); a vőlegény szülei nem éltek, testvérei nem voltak, a lánya éppen kórházban feküdt epekővel; Duci kissé lefogyott, kék kosztümöt viselt, aranymedalionnal a nyakán, a vőlegény (Kamuty Gábor) csokornyakkendőt, sötétkék öltönyt; Kovách György táviratot küldött, hogy őszintén gratulál és sok boldogságot kíván, Petrik Sándor is táviratot küldött (Katinka asszony küldött neki – Duci tudta nélkül – esküvői meghívót), védencem (Bordás Zsuzsa tanácsára) herendi kávéskészletet s tizenkét személyes evőeszközt vásárolt a nővérének, Csöpi hosszú táviratot küldött Kaliforniából – ahol éppen nyaralt –: boldog, hogy a nővére ismét boldog lett, ezután három érthetetlen szó következett (bizonyára az amerikai postahivatal hibájából, ahol aligha tudtak magyarul), majd az, hogy remélhetőleg rövidesen az egész családot megölelheti; az anyakönyvvezető-nő az egymás iránti szeretetet és megértést ajánlotta az új házasok figyelmébe.

Az új pár nászútra Sopronba – egy nyugat-magyarországi városba – utazott szakszervezeti beutalóval (védencem hazájában a szakszervezeti tagok bizonyos időközönként igen kedvezményes áron üdülhettek); Kamuty Gábor a búcsúzkodáskor megcsókolta Katinka asszony kezét, majd az arcát is, Duci integetett a taxi ablakából, és sírt, védencem Kovách Gézára gondolt (az idősebbre), amikor utoljára találkoztak, az őrnagy arca borostás volt, a tekintete komor, aztán a fiatal hadnagy is eszébe jutott, a Balaton partján, fehér egyenruhában, magabiztosan, keresztbe tett lábakkal, cigarettázva.

Az éjszakát Szabados György a Damjanich utcai lakásban töltötte (nem volt szíve magára hagyni édesanyját), az egykori díványon, a gyerekszobában, ahol valamikor Sári feküdt mellette, nyugodtan szuszogva; Katinka asszony – aki fejkendőt viselt, mondván, hogy bántja a huzat – kijelentette, hogy Ducinak is joga van a boldogságra, ezt szemébe mondja bárkinek (noha nem vonta kétségbe senki), más ital nem volt a lakásban, csak rum, amit az édesanyja a teába töltött – természetesen csak egy-két csöppet –, Szabados György megborzongott, amikor megivott egy pohárral, altatót vett be, meglehetősen nagy adaggal (már évek óta minden este altatóval aludt), ennek ellenére sokáig nézte a mennyezetet, a gipszrozettát a plafonon, elszokott a város zajától, hajnalban ébredt, lucskosra izzadt pizsamában, cédulát hagyott az ebédlőasztalon, hogy nagyon sajnálja, okvetlenül el kell mennie. Katinka asszony (miután felébredt) sértődötten gombóccá gyúrta a cédulát, leült a karosszékbe, az állólámpa alá, ahol idősebb Szabados György valamikor önmagával sakkozott, és sírva fakadt az üres lakásban.

Petrik Sándor 1973. május 11-én reggel kilenc órakor halt meg; csengetett a titkárnőjének, aki rémülten látta, hogy a miniszter arca szürke, a homloka erősen verítékezik, a keze, amivel az íróasztalára támaszkodik, remeg.

Hívjon orvost, mondta Petrik Sándor, láthatólag nehezen préselve ki magából a szavakat, aztán előrebukott az íróasztalra, a titkárnő sikoltozni kezdett, többen is beszaladtak a szobába, de a miniszter akkor már halott volt. Infarktus, mondta az orvos, miután megérkezett, s hozzátette, hogy percek alatt végzett vele a szívroham.

A halálhírt délben mondta be a rádió; védencemet Ámos Imre tájékoztatta a szomorú eseményről (az elnökhelyettes mindig meghallgatta a déli híreket). Szabados György rámeredt Ámos Imrére, mint aki nem érti, amit hallott, aztán (ki tudja, miért) azt mondta, hogy köszönöm. Nagyon szomorú, mondta Ámos Imre, majd tapintatosan magára hagyta Szabados Györgyöt; védencem mintegy negyedórát mozdulatlanul ült az íróasztalánál (később képtelen volt felidézni, mire gondolt ebben a tizenöt percben), aztán hívta a gépkocsivezetőjét, s a fővárosba ment. A Damjanich utcai lakásból – Katinka asszony sírva fogadta: ő is hallgatta a rádiót – felhívta Petrikék lakását; Kata vette föl a kagylót, védencem megkérdezte, beszélhet-e az édesanyjával.

– Nem zavarom, ha felmennék? – kérdezte Szabados György.

Kátya azt mondta, jöjjön; a hangja fakó volt és színtelen.

Kata nyitott ajtót, vörösre sírt szemmel, ott volt a férje is és még egy nő, akit védencem nem ismert; Kátya a szobában ült, egy karosszékben, bizonytalanul állt fel (az orvos nyugtató injekciót adott neki), ráborult Szabados György vállára, és percekig sírt, szinte önkívületben; a többiek magukra hagyták őket, védencem gyámoltalanul a heverőhöz vezette a zokogó asszonyt, leültette, átkarolta a vállát, s valami olyasmit mondott, hogy ő is így szeretne meghalni, percek alatt, nem szenvedni hetekig, hónapokig (s ez igaz is volt, de Kátyát most aligha vigasztalta).

– Nem lehet igaz – ismételgette Kátya. – Ez nem lehet igaz.

Soha semmi baja nem volt a szívével, mondta, reggel jókedvűen indult a hivatalába, este színházba akartak menni.

Petrik Sándort a Mező Imre úti temetőben temették el, ünnepélyes díszpompával, a munkásmozgalom kiemelkedő vezetőinek fenntartott panteonba. A koporsó előtt, melyet méteres magasságban vettek körül a koszorúk, két bársonypárnán az elhunyt kitüntetései feküdtek, a katonazenekar halkan gyászindulókat játszott, a díszőrségben egymást váltották a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának és Központi Bizottságának tagjai, az elhunyt minisztertársai, országgyűlési képviselők, egyetemi tanárok, neves tudósok, akadémikusok. Kátya arcát fekete fátyol fedte (ismét kapott nyugtató injekciót), a gyászbeszédet a minisztertanács elnöke mondta; Kátya üzent a védencemnek (aki a fővárosban maradt), s kérte, hogy a család és a barátok nevében ő búcsúztassa Petrik Sándort. Amikor Szabados György fellépett az emelvényre s szembenézett a több ezres tömeggel (a televízió és a filmhíradó kamerái halkan zümmögtek, mint a méhek, a fotóriporterek gépei élesen csattantak), remegett a keze, és alig tudott megszólalni: a díszes tölgyfa koporsóra pillantott, amire ezüstbetűkkel festették: Petrik Sándor, élt 63 évet, s egyszerre arról szeretett volna beszélni, hogy ez nem igaz, Petrik Sándor nem volt hatvanhárom éves, Petrik Sándor fiatal ember volt, ő csak tudja, hiszen ismerte, de remegő hangon olvasta a papírlapokról a leírt beszédet (a temetés előtti éjszakán írta, közben megivott két üveg vörös bort); arról szeretett volna beszélni, hogy Petrik Sándor alig múlt negyvenéves, az idő csalás (védencem ekkor fedezte föl a maga számára a relativitás elméletét), Petrik Sándor százhúsz évet élt meg, s mégse volt több negyvenévesnél, de ezt még Kátyának se tudta elmondani, senkinek sem tudta elmondani, ezt oda temették Petrik mellé, eltűnt a sírgödörben, a tompán puffanó hantok alatt.

– Nem lesz neked ebből valami bajod? – kérdezte Katinka asszony még a temetés előtt; Szabados György nem egészen értette, mit mond az édesanyja, de azt mondta, hogy nem, biztosan nem lesz semmi baja. A Damjanich utcai lakás elhanyagolt volt és piszkos, a bútorok porosak, a parketta több helyen berogyott; Szabados György kérte az édesanyját, költözzék le hozzá Gyűrűre (bár elképzelni sem tudta, hogyan élne együtt az édesanyjával); Katinka asszony – aki állandóan kendőt tekert a derekára, s nyáron is hosszú flanel nadrágot hordott – kijelentette, hogy esze ágában sincs vidékre költözni, itt van Duci, az unokák, Csöpi is hazalátogat majd, neki szüksége van a Damjanich utcai lakásra, az ő drága ura is itt élt, s manapság nem sok embernek van ilyen szép lakása. Védencem kérte, fogadjon egy takarítónőt, ő szívesen fizeti, az édesanyja nem tudja ezt a nagy lakást rendben tartani; Katinka asszony azt mondta, manapság lehetetlen tisztességes takarítónőt találni, neki nincs szüksége egy olyan perszónára, aki a szemét is kilopja, a port meg legfeljebb elmaszatolja, különben is, rendet tud ő tartani a lakásban, nem kell őt még eltemetni, szegény ura mellett sajnos nem volt annyira elkényeztetve, hogy ne tudja elvégezni a házimunkát. Védencem beszélt Ducival, hogy mit tegyenek az édesanyjuk érdekében, talán jó lenne, ha Géza hazaköltözne a Damjanich utcába, akkor mégsem lenne egészen egyedül, de Duci (aki láthatólag elolvadt a házasság rég élvezett védettségében) kijelentette, jobb lett volna, ha az öccse nem költözik vidékre, az ő helyzetében kaphatott volna a fővárosban is állást, nem is akármilyet, Géza pedig kijelentette, esze ágában sincs a Damjanich utcába költözni, jól érzi magát ott, ahol van. Szabados György Sárival is beszélt, aki minden második héten meglátogatta az anyósát, és kanasztát játszott vele; Sári azt mondta, védencem legalább a hétvégeken hazajöhetne, s nyáron tölthetne egy-két hetet Széplakon az édesanyjával (a nyarat Katinka asszony változatlanul minden évben Balatonszéplakon töltötte, a gazt gyomlálva az elvadult kertben); ő igazán sajnálja Katinka asszonyt, hogy így egyedül maradt, de a saját szüleivel sincs ideje törődni, azok is öregek már, a hivatalában egyre több a munka és nagyobb a felelősség, néha úgy érzi, nem bírja; Sári már nemcsak az olvasáshoz viselt szemüveget, a haja erősen őszült (ami nem látszott, mert festette).

A temetés után Szabados György nem ment haza, egyedül akart lenni (nem bírta volna elviselni, hogy édesanyja negyedóránként rányissa valamiért az ajtót); vendéglőben vacsorázott, halat rendelt, de képtelen volt megenni, csak belepiszkált, megivott egy üveg vörös bort, késő este ment haza, amikor Katinka asszony már lefeküdt, leült az egykori ebédlőben, az állólámpa alatti karosszékbe, nézte a hámló falat, a kopott, pecsétes terítőt az asztalon, kiment a cselédszobába (Csöpi egykori barlangjába, ahol valószínűleg hónapok óta nem takarítottak), látta, hogy a heverő egyik rugója átszakította a kárpitot, a fürdőszobában csöpögött a csap, ütemesen, idegesítően, barna csíkot festve a repedezett mosdókagylóra, hajnalban ébredt ismét, megint csak cédulát hagyott az édesanyjának, hogy muszáj elutaznia; amikor óvatosan becsukta maga mögött a nyikorgó előszobaajtót, a katonazenekar rézfúvósai szólaltak meg a fülében, ahogy a gyászindulót harsogták Petrik Sándor temetésén.

Szabados György minden reggel nyolcra ment be a hivatalába (általában gyalog, csak ha esett az eső, akkor jött érte gépkocsi), Gombár Olga már kávéval várta, fél kilencig – amikor a hivatalos munkaidő kezdődött az egyik karosszékben ült, mélyen belesüppedve a hatalmas fotelba, s a teret nézte az ablakon át (sok minden járt ilyenkor a fejében, tervek, egy-egy emlék, gondolatfoszlányok, melyeknek nem ért a végére, napi teendői, a saját sorsa, olykor Kincses Éva is); fél kilenckor Olga behozta a postát és az előjegyzési naplót, hogy aznap kit kell fogadnia, hová kell mennie, milyen értekezlete van. Ebédelni a tanácsháza többi dolgozójával együtt az alagsorban berendezett ebédlőben ebédelt, bár mindig feszélyezte, hogy asztaltársai érezhetően hangot váltanak, amikor leül közéjük, de nem akarta, hogy az ebédjét fölhozzák a szobájába (mert ő demokrata, mondta a helyettesének a lakásügyi hivatal vezetője, aki valamiért nem szívelte védencemet, s nem is igyekezett leplezni megjegyzésének gúnyos élét); általában este nyolc óra tájban ment haza – Gombár Olga négy órakor elment, egy gépírónő vette át az ügyeletet a telefon mellett –, a hosszú kulccsal nyitotta a kertkaput, a rövidebbel a ház bejárati ajtaját, a konyhában a villanytűzhelyen ott volt a vacsorája, amit Bözsi néni napközben megfőzött, ha sportközvetítés, krimi vagy egy érdekesebb film volt műsoron, bekapcsolta a televíziót – a jugoszláv tv, melyet Gyűrűn ugyanolyan jól lehetett fogni, mint a magyart, igen gyakran közvetített sporteseményeket –, olvasott egy darabig (rendszerint történelmi műveket, emlékiratokat, életrajzokat), megivott két-három üveg sört, s minden reggel pontosan hatkor ébredt, nagyon fáradtan.

Havonta egyszer – szinte szertartásszerűen – Pali bácsiéknál vacsorázott; a nyugalmazott tanácselnök mintha semmit sem öregedett volna, a nap nagy részét a szőlőjében töltötte (a nehéz munkát természetesen nem ő végezte), telepített egy új lugast, azt saját kezűleg gondozta, s volt egy kedvenc körtefája, ahhoz sem engedett mást nyúlni. Jövőre mandulafát ültet, mondta, csak úgy kísérletképp; úgy gondolja, hogy a gyűrűi talaj és éghajlat nagyon megfelel a mandulának, de még nem próbálkozott vele senki (Gyűrű jövőjéről már rég nem beszéltek). Juli néni minden vacsoránál sápítozott, hogy védencem milyen keveset eszik, Pali bácsi kissé tántorogva kísérte ki a vendéget, mert rendszerint valamivel több saját termelésű rizlinget ivott a kelleténél.

Ámos Imréék is meghívták védencemet vacsorára, hol a városi házukba, hol a présházba; Bea soha még csak célzást sem tett a vadászházbeli kirándulásra, előírásszerűen kacér volt, semmi több; Szabados György egyszer csak észrevette, hogy az asszony szeme körül szaporodnak a ráncok (aznap este, a fürdőszobában megállapította, hogy őszül).

– Mert mi vár rám? – mondta Ámos Imre, mikor már a pohár fenekére nézett. – Még csak abban sem reménykedhetem, hogy téged elhelyeznek.

Elégedetten vigyorgott, hogy ilyet mer mondani a főnökének; ha védencemet netán elhelyeznék, folytatta, biztos, hogy nem ő kerül a helyére.

– Én, úgy látszik, helyettesnek születtem – mondta Ámos Imre, s nagyot kortyolt saját termelésű borából (ez kissé fanyarabb volt, mint a Pali bácsié). Ő azért elégedett ember, folytatta, mert felismerte a helyzetét, és tudomásul vette, hogy elnökhelyettesként megy nyugdíjba: talán jobb lenne, ha folyton arról ábrándozna, hogyan és mikor változik meg a sorsa? Nem, annál ő okosabb; beletörődött, hogy ez a sorsa, és így is lehet élni, méghozzá nem is rosszul, bánja a fene, hogy nem lesz belőle elnök (azért némi mélabú érződött a hangján).

Bubner Mihály disznóvágáskor kóstolót küldött Szabados Györgynek; védencem először arra gondolt, hogy visszaküldi, de belátta, hogy ez súlyos sértés lenne, amit mint tanácselnök nem tehet meg, elvégre Bubner a város legnagyobb szövetkezetének az elnöke, s mellékes, hogy kedvelik-e egymást; sokáig töprengett, aztán egy nagy csokor virágot küldött Bubner Mihálynénak, mással nem tudván viszonozni a kóstolót (noha tudta jól, hogy a virág Bubner szövetkezetének az üvegházából kerül a virágkereskedésbe).

– Embernek lenni – mondta Ősz István-, ezt kellene az iskolában tanítani.

Védencem, ahányszor a fővárosban járt, mindig vásárolt valami különleges italt, amit a párttitkár mindig őszinte örömmel fogadott; Szabados György egyszer megjegyezte, Ősz Istvánt nem is az ital érdekli, hanem az üveg és a címke: a választás lehetősége, mondta a városi párttitkár, talán ez a szabadság, de aztán legyintett, hogy ez természetesen marhaság, könyveljék el passziónak az italgyűjteményét (ahogy manapság mondják, hobbinak), végeredményképp a kommersz cseresznyepálinka is megtenné, de hát ő nem vadászik, nem horgászik, nincs szőlője, még hanglemezeket sem gyűjt.

Ez utóbbival természetesen Bordás Zsuzsára célzott, de Ősz Istvántól védencem nem vette rossz néven a célzást; elmosolyodott, és azt mondta, ő sem vadászik, nem is horgászik, neki sincs szőlője, nem gyűjt hanglemezeket, de még italokat sem.

– Mert te egy marha vagy – mondta Ősz István, s felbontott egy üveg kubai rumot, citromot szeletelt bele és tonickal hígította. – Néha azt hiszem – folytatta –, hogy te nem is vagy ember.

Védencemnek kissé rosszul esett ez a megjegyzés (úgy érezte, Ősz István ezúttal komolyan beszél, ami azonban csak részben volt igaz); arra kérte a párttitkárt, fogalmazza meg, mitől ember az ember. Ezt kellene tanítani az iskolában, mondta Ősz István; Engels (a marxizmus egyik klasszikusa) szerint az embert a munka tette emberré, ami valószínűleg így igaz, csakhogy Engels Frigyes az ősemberről beszélt, s azóta mintha eltelt volna néhány tízezer év; a kérdés az, ma hogyan kell embernek lenni, s azoknak a barmoknak (íróknak, filozófusoknak) kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy ezen töprengjenek, ők tehát, parlagi kis politikusok és szerencsétlen pedagógusok, csak az újságcikkek unalmas sablonjait szajkózhatják.

Bordás Zsuzsa nem tűnt el védencem életéből, bár általában csak a hétvégeken találkoztak, vagy ha Szabados György olykor telefonált a tanárnőnek, hogy meglátogatná, amire Bordás Zsuzsa mindig azt felelte, hogy örömmel várja. Az öröm valóságos volt (bár kétségtelenül kissé hétköznapi): védencemet terített asztal, meleg fürdő, ital és vetett ágy várta, s ő mindegyiket elfogadta, olyan magától értetődően, mint a tanárnő testét.

Vasárnap reggel Szabados György rendszerint nyolckor ébredt, amikorra Zsuzsa már elkészítette a reggelit; éhgyomorra megivott egy pohár pálinkát, ami kellemesen elzsongította, reggeli után megfürdött, amíg Bordás Zsuzsa az ebédet főzte, elolvasta az újságokat, hetilapokat, átlapozta a politikai és művészeti folyóiratokat, ebéd után a tanárnő odabújt mellé az ágyba, amit reggel óta nem vetettek be, az ebédhez bort ittak, Bordás Zsuzsa csak álmában volt követelődző, hozzásimult védencemhez, minden porcikájával érezni akarta: Szabados Györgynek, amikor felébredt, le kellett fejtenie magáról az asszony testét, aki álmában tiltakozott, belekapaszkodott védencembe, de aludt tovább; Szabados György fürdőköpenyben egy karosszékbe kuporodott, olvasott, amíg Bordás Zsuzsa fölébredt, aztán bekapcsolta a televíziót, s hétfőn reggel mindig pontosan hat órakor ébredt.

Krón Gábor egy reggel telefonált Szabados Györgynek, s kérte, fogadja azonnal, halaszthatatlan ügyben. Védencem azt mondta, jöjjön máris; kávéval kínálta Krón Gábort, aki megkérdezte, nem kaphatna-e valamit inni. Gombár Olga pálinkát hozott – védencem ritkán ivott a hivatalában –, Krón Gábor fölhajtotta a magáét, kérés nélkül újra töltött, s azt is megitta.

– Ne haragudj – mondta Krón Gábor. – Lemondok.

Krón Gábor az Általános Szolgáltató Szövetkezet elnöke volt; védencem Petrik Sándoréknál ismerte meg a fiatalembert (egy ideig együtt járt Petrik Katával), aki gépészmérnöki diplomát szerzett a Műegyetemen, s amikor megalakították az Általánost – Gyűrűn csak így emlegették az új szövetkezetet-, hívta, vállalja el az elnöki tisztet; a tagság (tudván, hogy Krón Gábor a tanácselnök pártfogoltja) meg is választotta a számukra ismeretlen mérnököt.

Az Általános Szolgáltató Szövetkezet Szabados György ötlete volt; Gyűrűn – miként védencem hazájának többi városában is – hetekbe tellett, míg valaki megjavította a vízcsapot, kifestette a lakást, vagy kicserélt egy elromlott zárat; a háza, mondta az egyik tanácstag egy tanácsülésen (a jelenlevők élénk helyeslésétől kísérve), hamarább felépült, mint amennyi idő alatt most felcsiszolják a parkettáját. Szabados György jelentős kölcsönt szerzett az új szövetkezetnek, műhelyeket létesítettek, gépeket vásároltak, két gépkocsit is a szerelőknek; a gépkocsikat fehérre dukkózták, s az ajtajukra ráfestették, hogy Általános Szolgáltató Szövetkezet: a kocsikat a városban fehér angyaloknak nevezték (tervezték, hogy a közeljövőben gépkocsiszerelő-műhelyt is létesítenek, de ehhez igen jelentős beruházásra lett volna szükség).

– Hadd ne kerteljek – mondta védencem kérdésére Krón Gábor. – Csődbe mentünk.

Vagyis talán még nem, de bizonyos, hogy a csőd elkerülhetetlen: a következő negyedévben nem tudják átutalni a banknak az esedékes hitelrészletet, s még az sem biztos, hogy a dolgozók bérét ki tudják fizetni.

Krón Gábor huszonnyolc éves volt, amikor Gyűrűre került, magas termetű, erős, fekete hajú fiatalember; az arca most beesett volt, a tekintete ideges, a keze remegett. Az apját alig ismerte: hároméves volt, amikor Krón István határőr alezredest letartóztatták; a katonatiszt – aki a felszabadulás előtt műszerész volt s Petrik Sándor barátja – 1953-ban halt meg a börtönben, a hivatalos börtönorvosi jelentés szerint májrákban.

Ő a hibás, mondta Krón Gábor, mindenben ő; egyszerűen képtelen megfelelni a feladatának. A főkönyvelőnek egy szavát sem hiszi el (ő pedig nem ért a gazdasági ügyekhez), a megrendeléseket összekeverik, asztalos helyett lakatost küldenek, kőműves helyett villanyszerelőt, képtelen rendbe tetetni a nyilvántartást, a szerelők szakadatlanul azzal fenyegetőznek, hogy kilépnek, ha nem kapnak béremelést (több béralapja pedig nincs), minduntalan érkeznek a panaszok, hogy a számlákat hamisan állítják ki, alkalmazott négy ellenőrt, de minden szerelő mellé mégsem állíthat ellenőrt, s az ellenőrök mellé főellenőrök kellenének, mert a szerelők összejátszanak az ellenőrökkel (bizonyítani persze ezt sem tudja), az ideje nagy része azzal telik el, hogy a panaszosokat és a felmondással fenyegetőző szerelőket fogadja; ő mérnök, nem panaszirodavezető, ehhez nem ért, valószínűleg túl sokat ígért, többet, mint amennyit teljesíteni tudnak, tisztességes munkát ígért, tisztességes bért, de a hullámok összecsapnak fölötte, nem tehet mást, mint hogy lemond, majd elhelyezkedik mérnökként egy gyárban, elvégre tisztességes szakmája van, az Általános vezetésére pedig láthatóan alkalmatlan.

– Egy éve csinálod – mondta Szabados György (végighallgatván a szóáradatot); egy év után, folytatta, nem szabad abbahagyni, amit az ember fölvállalt; egy év semmi, ezek csak a kezdeti nehézségek: mi lenne, mondta (végső adunak szánva ezt az érvet), ha mindenki meghátrálna, amikor nehézségekbe ütközik.

– Nem szeretnek itt engem – felelte Krón Gábor, akinek egyetlen szenvedélye a bélyeggyűjtés volt; kizárólag gépkocsikat ábrázoló bélyegeket gyűjtött, a világ minden tájáról, harminckét külföldi cserepartnere volt, Ausztráliától Kanadáig, az országban tizenheten specializálták magukat erre a műfajra (természetesen csak a komoly gyűjtőket számítva), ezek fejből ismerték egymás gyűjteményének minden darabját. Megfagyott körülötte a levegő, mondta Krón Gábor mintha betolakodott volna közéjük, pedig ő azért jött ide, hogy tegyen valamit; ebben a légkörben képtelen, megbénul, úgy érzi, a háta mögött röhögnek rajta, összefognak ellene, csak azért, mert ő egy fővárosi mitugrászjancsi, mondják meg őszintén: a tanácselnök kreatúrája. Köszöni szépen, neki ebből elege van, ezt a szerepet ő nem vállalja.

Most Szabados György töltött (talán azért, hogy ne válaszoljon első indulatából), de miután fölhajtották az italt, Krón Gábor nem hagyta szóhoz jutni: ő gépészmérnök, nem világmegváltó, különösen egy olyan korban, amikor a világot nem lehet megváltani; az Általánostól ne várjanak csodát, lehetetlen egyik napról a másikra elérni, hogy a városban egyetlen vízcsap ne csöpögjön, minden televíziókészülék működjék; ki várja ezt tőle, kérdezte Szabados György (akinek a fürdőszobájában ugyancsak csöpögött a csap, de nem jelentette be, tudván, hogy neki azonnal megjavítják); mindenki, mondta Krón Gábor: amikor az Általános megalakult, a megyei újság egész oldalas riportot készített – védencem kérte meg erre az újság főszerkesztőjét –, ő a nyilvánosság előtt megígérte, hogy minden panaszt a lehető leggyorsabban orvosolnak, azóta aztán sorban állnak a panaszosok, ha másnapra nem javítják meg a zárat vagy a villanytűzhelyet; nem értik, hogy nincs elég embere, nincsenek alkatrészek, nem tudja megakadályozni, hogy a szerelők a maguk zsebére dolgozzanak; az ő kezét megkötik a pénzügyi szabályozók, a rendeletek, az utasítások (melyeket maga is csak nagyjából ismer); ő már tehetetlen, rendben van, megbukott, nem tudta a világot megváltani, még a fehér angyalok menetlevelét sem tudja ellenőrizni: mért osztott rá Szabados György olyan szerepet, amit ő nem tud eljátszani.

Védencem ismét Krón Gábor felelősségtudatára hivatkozott: lehetetlen, hogy cserbenhagyja az embereit, a várost, amely várt valamit az Általánostól; nem szabad meghátrálni, ha nem megy minden azonnal, kitartás kell és türelem (arról nem beszélt, hogy Krón Gábor neki is felelősséggel tartozik, hiszen ő hozta a mérnököt az Általános élére, Krón Gábor kudarca az ő kudarca is; mondhatta volna, hogy ezt nem teheti vele, de ezt szégyellte kimondani). Most Krón Gábor töltött, de csak önmagának; a pohár remegett a kezében, amikor azt mondta, hogy mindenkinek joga van a maga életéhez, ő nem tehet mást, mint hogy levonja a megfelelő konzekvenciákat, azokra a hülyékre pedig fütyül, akik a megváltást várták az Általánostól (vagyis tőle); neki csak egy élete van, s akkor él tisztességesen, ha ellátja a feladatát, amire az Általánosnál képtelen.

– Az apád se tudta egy év alatt megszervezni a határőrséget – mondta Szabados György, aki a börtönben többször találkozott Krón István alezredessel; az egykori műszerész tántorogva rótta a köröket a börtönudvaron, az arca ólomszürke volt, a szeme táskás; nem tudta folytatni, mert Krón Gábor közbevágott, hogy nem is akarja úgy végezni, mint az édesapja: az ember azt vállalja, amit meg tud csinálni, nem az örökkévalóságnak élnek, hanem a mának, ő nem vállal ábrándképeket, ezzel csak ártana, mindenkinek; ha valami nem megy, becsületesen be kell vallani, hogy nem megy.

Negyvenöt éves védencem – akinek a halántéka előkelően őszült, mint a sikeres filmsztároknak s az unott arisztokratáknak – legszívesebben azt mondta volna huszonkilenc éves, fekete hajú pártfogoltjának, hogy annak idején (mármint Szabados György fiatalkorában) az embereket nem kérdezték, mihez van kedvük, hanem azt nézték, hol van szükség rájuk, de tudta, hogy ez nem éppen a legjobb érv: azt mondta Krón Gábornak, hogy minden tisztség szolgálat, és senki nem mentheti föl önmagát a szolgálat alól; a mérnök azt felelte, legjobb tudomása szerint nem a hadsereg tagja (ahol, mint köztudott, parancsra kell cselekedni), s egyedül ő tudja megítélni, hasznos-e, amit tesz: ebbe senkinek sem lehet beleszólása; egyébként, ha védencemnek engedelmes pojácára van szüksége, talál eleget a városban.

Miután Krón Gábor elment, Szabados György sokáig ült az egykori főispán kényelmes karosszékében; bármennyit töprengett, úgy gondolta, neki van igaza, de tudta (tapasztalta), hogy semmire sem megy az igazával: aznap este nem sört ivott, hanem pálinkát – mintegy fél litert –, álmában Petrik Sándorral beszélgetett, de reggelre nem emlékezett, hogy miről, csak arra, hogy fújt a tavaszi szél.

Védencemet Krón Gábor lemondása miatt négyszer hívták be a megyei tanácshoz; utoljára az elnökhelyettes beszélt vele, egy harminckét éves jogász, aki vastag, fekete keretes szemüveget viselt.

– Most már, remélem, megérted – mondta az elnökhelyettes (aki megyeszerte közismerten kedvelte a telt idomú nőket; egyébként nőtlen volt) –, hogy az efféle magánakciók semmire sem vezetnek.

A népre, folytatta, semmit sem szabad ráerőltetni; egy szövetkezet azt válassza meg elnökének, akit akar, és ne ültessenek senkit erőszakkal a nyakára (különösen, ha az illető nem tud megfelelni a feladatának). Egyébként is, az olyan erőltetett központosítás, mint az Általános Szolgáltató Szövetkezet létrehozása, ritkán vezet eredményre, és nem is felel meg a párt (vagyis a Magyar Szocialista Munkáspárt) irányelveinek.

– Őszintén szeretnénk – tért át az elnökhelyettes a többes számra –, ha ebből is levonnád a megfelelő konzekvenciákat.

Védencemet elsősorban az is szócska zavarta (ami félreérthetetlenül azt jelezte, hogy felettesei nem egészen elégedettek egyéb tevékenységével sem), de nem volt kedve Köpecz Istvánnal – így hívták az elnökhelyettest – vitatkozni, belefáradt az Általános körötti, hetek óta tartó huzavonába; este ismét pálinkát ivott, a Dunát nézte a nyitott ablakból, s Petrik Sándorra gondolt: vajon megkeresné-e most, ha még élne. Valószínű, hogy elment volna hozzá; ha másért nem, hogy elmondja neki: őt nem bántja, hogy Petrik Sándor kreatúrájának tartják (ami nem volt egészen igaz), még büszke is rá (ez már maradéktalanul igaz volt); az élete értelméről szeretett volna beszélni Petrik Sándorral (és Kátyával), de Petrik Sándor már halott volt: a kérdést csak önmagának tehette föl.

A Tarnóy présházat sokáig nézegette védencem; a pince fenn volt a hegy tetején, kocsival nem is lehetett megközelíteni, csak gyalog, a hatszáz öl szőlő rég elöregedett, kipusztult, derékig lepte a gaz, egyik-másik göcsörtös tőke termett még néhány töppedt fürtöt, de évtizede nem szedte le senki, a darazsak ették meg. Maga a ház nem volt olyan rossz állapotban, mint a szőlő, terméskőből épült, amit nem fogott az idő (ez is az építtető hóbortjai közé tartozott: a Dunántúlról hozatta a bazaltot, ilyen Gyűrű környékén sehol se volt), csak a tetőt borzolta meg a szél, a lesodort cserepek ott hevertek szanaszét, összetörve. A présház fölötti lakószoba tágas volt, a sarokban zöld mázas csempékből rakott búbos kemence, a szoba előtt – ugyancsak terméskő oszlopokra támaszkodva – hatalmas loggia, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, a folyóra, a túlparti rétekre; a loggiát (miként az egész házat) sűrűn benőtte a repkény, úgyhogy télen-nyáron zölden virított a hegy tetején.

Tarnóy Bálint, amikor a présházat építtette (a harmincas évek elején), huszár százados volt, alacsony termetű, mokány, fekete ember, akinek a tekintete szúrt, mint a vasvilla, s halkan alighanem képtelen volt megszólalni, vagy legalábbis nem hallotta soha senki. Az apjának hatalmas szőlője volt Gyűrűn, több száz hold földje a környéken, amiből alig maradt valami, amikor meghalt (mindent elkártyázott; ami maradt, azt a fia kártyázta el). A présházat Tarnóy Bálint a felesége hozományából építtette, de senki nem tudta, minek, mert olykor évekig feléje se néztek, még szüretkor sem; vincellér művelte a szőlőt, kezelte a bort, amiből – levélbeli utasításra – olykor fölküldött egy-egy hordóval a huszártiszt fővárosi lakására.

Tarnóy Bálint rendszerint néhány tiszttársával kereste fel a présházat, ilyenkor szekérrel hordták a kenyeret, kolbászt, sonkát, tojást, vajat, túrót, sajtot a hegyre (a csípős juhsajtot a huszártiszt különösen szerette); mire az urak megérkeztek, a vincellérné megterítette a hatalmas asztalt, s a vincellér kalaplevéve várta a vendégeket a szőlő aljában. Estére cigánybandát rendeltek, olykor három nap, három éjjel folyt a dáridó, harsogott tőle a hegy (aki kidőlt, végighevert egy lócán, aludt néhány órát, aztán folytatta); amikor a vendégsereg elvonult, a vincellérné keresztet vetett.

A huszártiszt felesége mindössze kétszer járt a présházban, szüretkor; gyönyörű, sápadt, karcsú, szőke asszony volt, aki mindig fehér ruhát hordott, s egy-egy ezüst ötpengőst adott a vincellérék három gyerekének (ez igen nagy pénz volt akkoriban).

1944 őszén Tarnóy Bálint és a felesége az egyik utolsó vonattal érkezett Gyűrűre; a szovjet csapatok akkor már ötven kilométerre voltak a várostól. A huszár ezredes – ekkor már ez volt a rangja – megparancsolta a vincellérnek, hogy semmi körülmények között ne zavarják őket, de amikor már négy napig nem mutatkoztak, a vincellér csak felóvakodott a présházhoz; az ezredes felesége fehér ruhában az ágyon feküdt, Tarnóy Bálint (díszegyenruhában, valamennyi kitüntetésével a mellén) az asztalra borult; a huszár ezredes előbb a feleségét lőtte agyon, aztán önmagát, egy-egy lövéssel: hogy miért, azt nem tudta soha senki.

A front alatt a présházat kirabolták, elvitték a hordókat, a kádakat, a prést, a bútorokat, később a vincellér beszögelte a feltört ajtót, aztán húsz évig senki nem tette be a lábát a házba. Ekkor jelentkezett Budapestről egy ügyvéd, hogy ő Tarnóy Bálint unokahúgának a fia (az ezredesnek nem volt gyermeke) s mint ilyen, az örököse; egyszer lent is járt Gyűrűn, megnézte a présházat, és közölte (az akkor még élő vincellérrel), hogy eladó, újságban is hirdette, nem is egyszer, de nem akadt rá vevő; messze volt a pince, túl magasan, a telek meredek, a szőlőt újra kellett volna telepíteni (meg talán a két halott is ott kísértett a gyűrűiek tudatában).

– Ne légy bolond – mondta Pali bácsi, amikor híre ment, hogy Szabados György esetleg vevő a Tarnóy házra –, nem terem ott bor soha többé.

Védencemet őszintén szólva nem a bor érdekelte; olykor, ha fölment a hegyre, felkapaszkodott a présházig, megállt a loggián, és sokáig nézte a tájat: itt jutott eszébe először, hogy egyszer ő is öreg lesz (ha megéri), méghozzá nem is olyan sokára. Nem kell neki szőlő, gondolta, néhány gyümölcsfát ültet, kis veteményeskertet, sok virágot; elképzelte, ahogy ül a loggián, vagy a présház előtti nagy diófa alatt, olvasgat, kapál, s nézi a takaros szőlőket, a várost, a templomtornyokat, a Dunát. Ezen ugyan elmosolyodott (különösen a kapáláson), de a Tarnóy házat megvette, potom pénzért, a tetőt kijavíttatta, a szobát fehérre meszeltette, újrapadlóztatta, az ajtókat, ablakdeszkákat zöldre festette.

Bea fölcipelte védencemet városi házuk padlására, ahol mozdulni sem lehetett a festett ládáktól, sublótoktól, faragott padoktól, székektől, asztaloktól; két hatalmas polcon (erre a célra csináltatták) korsók, bokályok, köcsögök, lámpák, tükrök; a szekrények, sublótok tele szőttessel, hímzéssel; a présházba már nem fért semmi, a városi lakásban pedig Ámos Imre nem tűrt meg ilyen kacatot, ott modern bútorok voltak és perzsaszőnyegek, Bea viszont szakadatlanul járta a környéket, újabb és újabb zsákmánnyal érkezett (az elnökhelyettes csak legyintett: ha ez a bónája, hadd csinálja). Bea mindennap fölment a padlásra, letörölgette a bútorokat, hetente vizes ruhával a cserepeket; a gyűjteményt a városi múzeumra hagyja, mondta (a múzeum igazgatónőjének, akit utált, soha nem mutatta meg a kincseit), ez lesz az Ámos-hagyaték, tette hozzá nevetve, ennyi marad belőlük az utókorra.

Amikor egy szekérrakomány bútort fölvittek a Tarnóy házba (Bea megmutatta az embereknek, mit hová tegyenek; védencem nem szólt bele: majd átrendezi, gondolta), Szabados György meghívta az asszonyt egy pohár borra; a loggián ültek, egy hosszú padon (a háttámlájába virágmintákat faragtak), előttük kecskelábú asztalon zöld mázas boroskancsó s két vastag falú, öreg üvegpohár; szégyellje magát, mondta Bea, micsoda szőlősgazda, aki demizsonban hordja föl a bort a pincéjébe.

A bor kellemes volt és az este langyos, a várost megvilágították az utcai lámpák, a kecskelábú asztalon fehér burás petróleumlámpa égett, bogarak rajzották körül.

– Tudja, mi kellene nekem? – kérdezte Bea váratlanul; védencem néhány órával azelőtt, a nappali fényben, látta az asszony arcán a ráncokat, meg is hízott, nehezebb lett a teste.

Egy gyerek, mondta Bea, egy gyerek kellene, akkor nem a köcsögjeit pelenkázná. Mért nem szül, kérdezte Szabados György; meddő vagyok, mondta Bea érdesen (a petróleumlámpa nem világította meg az arcát), védencem nem tudta ezt, azt se tudta, bocsánatot kérjen-e, de Bea legyintett s azt mondta, mindegy, majd babusgatja a szőtteseit. Aztán megsimogatta Szabados György arcát, s közölte, hogy vele nagyon jó volt, de ebben nem volt sem kacérság, sem kihívás.

Bordás Zsuzsa lemezjátszót vitt a présházba, amihez nem kellett áram, telepről működött (ilyet akkoriban nem lehetett védencem hazájában vásárolni, a tanárnő a nagybátyjától kapta, aki Amerikában élt), s egy hanglemezt, Bartók Béla – a század egyik legismertebb, magyar származású zeneszerzőjének, aki ugyancsak Amerikában halt meg – egyik utolsó művét, a Concertó-t. A présházban a sarokpadot áttolta az egyik oldalról a másikra, azt mondta, aranyesőt kell ültetni a kertbe, és labdarózsát, meg sok nefelejcset, a diófa alá malomkerékből lehetne asztalt állítani, van még a városban, a régi vízimalmokból; a hanglemezről Bartók Béla követelt örömöt a világ számára, a New York-i Filharmonikusok előadásában.

A szőlőtőkéket Szabados György kiszántatta, de nem telepített újat a helyükbe; fűmaggal szóratta be az egész hatszáz négyszögölt, de a gyom hamar kitúrta a helyéből a füvet; a városban mosolyogtak a tanácselnökön, aki bor helyett gazt termel (volt, aki azt mondta, olyan ez, mint a Tarnóy, az meg bort termelt, de minek). Egyébként úgy vélték, hogy Szabados György előbb-utóbb betelepíti szőlővel a telket; Pali bácsi hosszan magyarázta védencemnek a lugasos termelés előnyeit, Bubner Mihály pedig üzent, hogy a termelőszövetkezet gépei – természetesen a megfelelő térítés ellenében – bármikor a tanácselnök rendelkezésére állnak.

Szabados György egyszer elment az Óvárosi temetőbe, hogy megkeresse Tarnóy Bálint és a felesége sírját, de hiába túrták föl a régi papírokat, a parcellát, ahová egykor a huszártisztet elhantolták, derékig érő gaz verte föl, amiből csak itt-ott bújt ki egy-egy kőből faragott sírkereszt; Tarnóy Bálinték fából ácsolt fejfája rég elkorhadt már, s kidobták a többivel együtt a szemétbe.

Katinka asszony 1973. április 22-én volt hetvenöt éves, de Csöpi azt írta, csak júliusban tudja kivenni a szabadságát, és mindenképp ott akar lenni az édesanyja születésnapján (Katinka asszony sírva fakadt, amikor a levelet olvasta; egyébként is egyre gyakrabban fordult elő, hogy minden különösebb ok nélkül sírni kezdett), így hát elhatározták, hogy a születésnapot júliusban ünneplik meg, amikor együtt lesz az egész család, méghozzá Balatonszéplakon.

Csöpi – aki ekkor negyvennégy éves volt s tizenhét éve nem járt szülőhazájában – mindenkinek hozott ajándékot: édesanyjának egy ametiszt nyakláncot, védencemnek egy tengerészeti távcsövet, Ducinak gyűrűt és fülbevalót, Sárinak karperecet, Áginak két blúzt, Gézának zsebórát (Amerikában most ez a divat), Gyurinak pulóvert, Kamuty Gábornak vastag csíkozású nyakkendőt. Szabados György örült, hogy a húga fiatalabbnak látszik a koránál; kopott, elegáns farmerszoknyát és hajszálvékony blúzt viselt, hosszú, fekete haját kibontva hordta, a jobb csuklóján tizenkét hajszálvékony ezüstkarika volt, amit sohasem vett le (kabala, mondta), az ujjain négy gyűrű; gondosan ápolta az arcát, a bőrét, a haját, másképp festette ki magát nappalra és estére, s szívesen tűzött egy szál virágot a hajába (Duci – noha házassága óta többet törődött a külsejével – legalább tíz ével látszott idősebbnek a húgánál, aki, mint tudjuk, mindössze négy ével volt fiatalabb nála).

A társaság középpontja természetesen Csöpi volt, aki igen sokat beszélt, enyhe akcentussal (a szavakat gyakran másként hangsúlyozta, mintha anyanyelve ritmusát felejtette volna el), elsősorban különböző utazásairól; Amerikában az a csodálatos, mondta, hogy ha ki sem teszi a lábát az országból, akkor is bejárhatja az egész világot: van ott tenger és hegy, tó és folyó, sivatag és hómező, őserdő és világvárosok. De járt Japánban is (ahol megriasztotta a sok egyforma kis sárga ember), Hawaiiban (ami nem más, mint idegenforgalmi látványosság, bár a fekvése valóban elragadó), Brazíliában (ahol a Rio de Janeiró-i öböl valóban a világ egyik legszebb pontja). Egyébként röntgenaszszisztens egy előkelő kórházban (ő mondta, hogy előkelő; különben valóban az volt), százhúsz kilométerre New Yorktól, egy kisvárosban, háromszobás lakása van (egészen tűrhető, mondta, bár ez nem lényeges, keveset tartózkodik otthon, vagy dolgozik, vagy a barátaival tölti az idejét, vagy utazik), van egy Oldsmobile sportkocsija, nem új, de ő szereti, hogy lenyitható a teteje, narancssárga, képzelhetik, mekkora feltűnést keltett, amikor először hajtott végig a városon (a kocsit New Yorkban vette, előző tulajdonosa állítólag egy másodosztályú filmsztár volt: a másodosztály a filmszakmában egyáltalán nem lebecsülendő, azok is százezreket keresnek, persze nagyon sok elmegy adóra), a városkában fél tucat magyar él, természetesen összejárnak, az egyik, aki fogorvos (néger felesége van és három aranyos gyereke, az egyik kávébarna, a másik kettő olyan, mint a kakaó), a legszűkebb baráti köréhez tartozik, együtt szoktak teniszezni, ő sokat sportol, mindennap úszik a városi uszodában, golfozott is, de azt unta, a teniszt szereti a legjobban, az minden izmot megmozgat, a fogorvossal szoktak vegyes párost játszani, azt mondják, a fonákütése igazán jó.

A család csak egy napra érkezett, a késő esti vonattal utaztak vissza Budapestre, mert a nyaralóban nem tudtak volna aludni (bár Katinka asszony állította, hogy elférnek); a házról lemállott a vakolat – harminc éve nem tatarozták –, az esőcsatornát megette a rozsda, a díványnak, amin Katinka asszony aludt, kitört az egyik lába: három téglával polcolták alá; Csöpi egy kempingágyon aludt, amit Szabados György hozott, nevetve mesélte, hogy aludt ő már hálózsákban is, sátor nélkül, Floridában, csak úgy, a földön, védencem az éjszakai vonattal ment át Siófokra (ami mindössze hat kilométerre volt), s a Kócsagon aludt.

Másnap Szabados György taxival ment át Széplakra (Siófokon két taxi volt), reggel nyolckor érkezett, Katinka asszony – valószínűleg az előző nap izgalmai miatt – még aludt (egyébként általában korán ébredt); Csöpi egy foszladozó nyugágyban feküdt, tenyérnyi fürdőruhában, bolyhos, puha, narancssárga fürdőköpenyben. A kert gyomos volt, a gyümölcsfákat évtizede nem nyesték meg, a gyep helyén dudva nőtt, ellentétben a szomszédos nyaralókkal, melyeken látszott, hogy karbantartják őket, a pázsitot gondozzák, a fák köré tányért ásnak, az utakat sarabolják (a Balatonnál akkoriban egy telek százezer forintba került, míg két évtizeddel azelőtt húszezerért nyaralót lehetett venni, ami – még ha figyelembe vesszük a pénz vásárlóértékének csökkenését is – mindenképp jelzi a környék ázsiójának jelentős növekedését, valamint azt, hogy védencem honfitársainak élete és életfelfogása igencsak megváltozott); a nyaralótulajdonosok büszkék voltak második otthonukra, csinosították, rendben tartották.

– Elviszel? – kérdezte Csöpi; hosszú, fekete haja – védencem nem tudta, hogy festi-e – a narancssárga fürdőköpenyre borult.

– Hiszen megbeszéltük-mondta Szabados György; nem volt egészen nyugodt a lelkiismerete, hogy nem várják meg, amíg az édesanyjuk fölébred, tudta, hogy Katinka asszony sírni fog, ha nem találja otthon őket (noha együtt beszélték meg, hogy vitorlázni viszi Csöpit), de a taxi a kapu előtt várt, a nap szikrázóan sütött, s déltájban szélcsendre lehetett számítani. A Kócsag a kellemes, enyhe szélben lassan siklott ki a siófoki móló mögül a nyílt vízre, félóra múlva a part csak elmosódott csík volt, Füred előtt (a túlsó parton) látszott néhány vitorlás, de nagyon messziről, a szél alig fodrozta a vizet, az árboc merevítőjén a széljelző selyemszalagok csendesen libegtek.

– Nem zavar, ha levetkőzöm? – kérdezte Csöpi, aki az orrban ült, az árbocnak támaszkodva, tenyérnyi fürdőruhájában.

Csak vetkőzzön, mondta védencem (nem egészen őszintén: kissé megdöbbent húga szándékától); a hajót az egyenletes szélben nem kellett kormányozni, a nagyvitorlát lekötötte, a Kócsag magától futott; Szabados György csak a kezét tartotta a kormányrúdon.

Csöpi fölállt, kikapcsolta a fürdőruha melltartóját, kibújt a kis nadrágból; az árbocmerevítőbe kapaszkodva megkerülte a kabint, bedobta a fürdőruhát védencem lábához; Szabados György ekkor látta először meztelenül a húgát, a mellbimbója megkeményedett a gyenge szélben, az ölét göndör, fekete szőr takarta.

Csöpi visszament az orrba, s elnyúlt a fedélzeten; Szabados György igyekezett elfordítani a fejét (bár azt mondta magának, hogy ez szamárság), de előre kellett néznie, hogy kormányozhassa a hajót; Éva jutott eszébe, akit évek óta nem látott, aki ugyanígy tárta oda a testét a napnak és a szélnek, nem tudta elfelejteni azóta sem, napsütötte szerelmük ott feküdt közte és Bordás Zsuzsa közt az ágyban; zavarta a húga meztelen teste, megzavarta az egész tavat, meghúzta a kormányrudat, állított a vitorlákon, félszélbe feküdt a hajó, a szél is erősödött; Csöpi nyugodtan felállt, nyújtózkodott (Szabados György ekkor vette észre, hogy a húga tompora már ráncos), vízbe ugrott, hangtalanul, szépen formált fejessel, védencem szélbe állította a hajót, a vitorlák csendesen csapkodtak, Csöpi tíz méterre bukkant föl a Kócsagtól, szabályszerűen pillangózott, láthatólag erőlködés nélkül, aztán megkapaszkodott a hajó oldalában: hosszú, fekete haja összetapadt a víztől.

– Nem jössz? – kérdezte Csöpi, s az arcán csillogtak a vízcseppek.

Nem hagyhatja egyedül a hajót, mondta Szabados György, ahhoz horgonyt kellene vetnie; a húga felhúzódzkodott a hajó peremére (jól látszottak kisportolt izmai), az egyik lábát átdobta a fedélzetre, védencem a hóna alá nyúlt, könnyű mozdulattal kiemelte a hajóra. Csöpi ott kuporgott előtte a kormányállásban, meztelenül, összetapadt hajjal, vizes testtel (védencem nem bánta volna, ha felöltözik).

– Tudnál te engem szeretni? – kérdezte Csöpi hirtelen, s Szabados György látta, hogy a húga teste lúdbőrös.

– De igazán, nem mint a húgodat? – kérdezte Csöpi, s feléje fordította az arcát; a tekintete furcsa volt, csillogó és érthetetlen.

Szabados György nézte a meztelen testet, melyet most ismert meg, a húga testét, akit szeretett, s szégyellte, hogy ez a test egy pillanatra izgalomba hozta; az egyre csendesülő szélben a vitorlák lustán csapódtak az árboc merevítőhuzaljaihoz.

– Öltözz fel – förmedt rá hirtelen Csöpire (maga is meglepődött, milyen durva a hangja); a húga még egyszer ránézett, a nap tündökölt az arcán lévő vízcseppeken, aztán zokogni kezdett, összekuporodva, karjaival elrejtve a mellét; ököllel verte a fedélzetet, és kiabált, hogy neki semmi sem sikerül az életében, nincs is élete, minden hazugság, nincs szerelem, nincs boldogság, nincs élet, csak tengődik, egyik napról a másikra, és holnap már öreg lesz, már most is az, száz férfival feküdt le, sose volt boldog, nincs is boldogság, élete sincs, mióta elment ebből a kurva országból, próbálta már nővel is, négerrel is, rajta senki se segíthet, minek kellett hazajönnie, hogy még jobban fájjon, olyan értelmetlen az egész, olyan reménytelen.

– Ne haragudj – mondta Csöpi, mikor már fölvette farmernadrágját, belebújt narancssárga trikójába (közben megélénkült a szélt, s bevett valami tablettát. Ne haragudj rám, Gyuri.

Védencem magához húzta a húga meleg testét, beletúrt vizes hajába, a vállát simogatta; élni kell, mondta, más nincs, élni kell. Csöpi még ekkor is sírt, de már lágyan, föloldódva; Szabados György most a kis húgát ringatta a karjában, nem egy női testet, és nem tudott mást mondani, mint hogy nézze a vizet, az is milyen öreg: kell valami, ami kitartson a halálig. Ha más nem, hát az élet.

Közben fél szemmel az irányt figyelte: Tihanyt vette célba (az északi part egyik nevezetes üdülőhelyét; eredetileg úgy beszélték meg, ott kötnek ki, s fagylaltot esznek a híres cukrászdában, ahonnan páratlan kilátás nyílt a tóra, bár nem tudta, van-e kedve Csöpinek most fagylaltozni: neki nem volt); hirtelen arra gondolt, nem biztos, hogy az élet kitart a halálig, és Kincses Évára gondolt, aki az élete volt, és nem tartott ki a haláláig. Egy sirály húzott el a vitorlás fölött, hirtelen lelassította a röptét, s halkan beletoccsant a tóba.

Védencem úgy beszélte meg Bordás Zsuzsával, hogy ha Csöpi elutazik, Siófokon találkoznak, s egy hetet együtt töltenek a Kócsagon, de amikor Csöpi elment, táviratozott Zsuzsának, hogy ne jöjjön; egyedül akart maradni, a vízzel, a széllel, önmagával (legalábbis akkor így érezte). A táviratot Tihanyban adta föl, a gomba alakú postaépületben; a boltban kenyeret, sajtot, felvágottat, bort vásárolt, a pénztárnál sokáig kellett sorba állni, a vásárlókról dőlt a veriték, harmadnapja vakítóan sütött a nap, és nagyon meleg volt.

Védencem betette a szatyrot a hajóba, kibújt kék csíkos trikójából, sarujából, mezítláb, egy kopott farmerban (amely alul már rojtosodott) kilépett a mólóra, s leült egy kikötőbakra; az élénk szél kellemesen hűtötte átizzadt testét (bár tudta, öt perc múlva égetni fogja a bőrét a nap). A kikötőbe tízpercenként érkeztek a hajók, harsány kürtszóval jelezvén közeledtüket; ontották a kirándulókat a partra, a mólón csaknem akkora tömeg volt, mint az üzletben.

A szomszéd kikötőbakon egy lány ült, kék sortban és kék blúzban; a strandszatyrát letette maga mellé a betonra. A Kócsagot nézte kíváncsian, aztán Szabados Györgyre pillantott: barna szeme volt, egy kicsit mintha bandzsított volna (legalábbis védencemnek úgy tűnt).

– Magáé ez a vitorlás? – kérdezte a lány védencemet.

Szabados György azt mondta, hogy az övé.

– Megnézhetem? – kérdezte a lány.

Tessék, mondta Szabados György.

A lány odament a hajóhoz, kíváncsian nézegette; Szabados György a lányt nézte: nem bandzsított, ferde vágású szeme volt, az arccsontja széles, rövidre nyírt haja sötétbarna.

– Nem mongol maga? – kérdezte Szabados György.

A lány nevetett, és azt mondta, hogy nem; aztán megkérdezte védencemet, hogy honnan tudja.

– Mit? – kérdezte Szabados György.

Azt, mondta a lány, hogy a barátai Mongolkának hívják.

Szabados György ekkor már tudta, honnan ismerős neki a lány; neves asztaliteniszező volt, az Európabajnokságon ezüstérmet nyert csapat tagja, a fényképét többször közölték az újságok, s védencem már arra is emlékezett, hogy egy riportban a becenevét is olvasta.

Szabados György fölállt a kikötőbakról, belépett a hajó orrára, s kinyújtotta a lány felé a kezét; jöjjön be, mondta, nézze meg belülről is.

A lány megfogta a kormányt, a vastag, puha nagyvitorlakötelet, a műanyag vitorlát, a rézbikákat; mindent megtapogatott, mintha az ujjaiban jobban bízna, mint a szemében, bemászott a kajütbe, körülnézett, s amikor újra előbújt, azt mondta védencemnek, hogy nagyon szép.

Szép, bólintott Szabados György, aki még mindig a hajó orrában állt (valóban büszke volt a Kócsagra), s megkérdezte a lányt, van-e kedve vitorlázni.

Ha lehet, mondta a lány.

Védencem kilépett a partra, behozta a lány strandszatyrát, s betette a kajütbe.

– Tud úszni? – kérdezte, amikor fölhúzta a vitorlákat.

Tud, mondta a lány, s nevetve megkérdezte: miért, talán fölborulnak? A Kócsag nem borul föl, mert tőkesúlyos, mondta Szabados György; de a víz nem játék, tette hozzá. Dehogynem, mondta a lány, jó játék, a legjobb játék; aztán megkérdezte, mi az a tőkesúly. Védencem elmagyarázta, hogy a tőkesúly (szaknevén kiel) a hajó gerincére szerelt áramvonalas nehezék: ha a hajó túlságosan megdől, visszabillenti függőleges helyzetébe, mint a keljfeljancsit a baba alján lévő ólom. El kellett magyaráznia – a lányt minden érdekelte –, mi a backstag, a forderstag, az achterstag (az árbocot előre, oldalt és hátra merevítő acélsodronyok), a grósz (a nagyvitorla), a fock (az orrvitorla) – mindezek a kifejezések az északi hajósnemzetek szókincséből honosodtak meg a magyar nyelvben (némileg persze eltorzítva).

Ez pedig a bum, mutatott védencem a karvastagságú, nehéz vitorlarúdra; a neve az angol boom szóból ered, de van egy jelképes értelme is: ha a bum viharos szélben átvágódik (ami előfordul), nemcsak az árbocot törheti el, de leütheti a figyelmetlen kormányost is; hiába, a víz nem játék, ismételte meg Szabados György a gyerekkorában Elek bácsitól tanult aranyszabályt.

– Van fürdőruhája? – kérdezte védencem később. Van, mondta a lány, a szatyrában. Menjen be a kajütbe, ott felveheti, mondta Szabados György; úgy kényelmesebb; a nap is erősen sütött, bár az élénk szélben ez nem volt kellemetlen.

A lány kék, egyrészes fürdőruhában bújt ki a kajütből; a teste arányos volt és izmos, bár kissé zömök. A Kócsag enyhén megdőlve futott; a lány előrement az orrba, a merevítőbe kapaszkodott, egy darabig nézte, ahogy a hajó orrán felfröccsennek a hullámok, aztán visszament védencem mellé a kormányállásba, s azt mondta, imád úszni, evezni, egy ideig versenyszerűen kajakozott, de még sosem vitorlázott, pedig ez gyönyörű. Védencem ezzel egyetértett, majd megmondta a lánynak, hogy ismeri a nevét (ez hízelgett Etának: Mongolkát Fábri Etának hívták), megmondta a saját nevét is (vagyis bemutatkozott); Eta megkérdezte, mit dolgozik, aztán arra kérte, ne mondja meg, majd ő kitalálja.

– Maga kutató – mondta Fábri Eta (némi töprengés után).

Szabados György megkérdezte, mért gondolja ezt; Fábri Eta azt mondta, a kutatók bizonyára olyan nyugodtak, mint védencem.

Amikor kiderült, hogy védencem nem kutató, Fábri Eta azt mondta, hogy akkor tanár: azok olyan megbízhatóak, mint Szabados György. Miből gondolja, kérdezte védencem, hogy ő megbízható; a lány azt mondta, hogy nem tudja, de bizonyára az.

– Akkor nem tudom – mondta Fábri Eta, amikor megtudta, hogy védencem nem tanár, majd gyorsan kijelentette, esetleg orvos (azoknak van annyi pénzük, hogy vitorlásuk legyen), bár ezt mégsem hiszi, igazította ki magát, az orvosok nagyképűek.

Szabados György közölte, hogy ő egy város tanácselnöke; Fábri Eta elképedve nézett rá; még sosem találkozott tanácselnökkel, különben is, mondta, azok bizonyára mogorvák és szigorúak.

Védencem egy kilométerre a parttól ledobta a horgonyt s leengedte a vitorlákat; megfürödtek (a lány valóban szépen úszott), majd amíg Eta kifeküdt az orrba, hogy megszáradjon, Szabados György a kajütben spirituszfőzőn konzervet melegített; két tányérba merte a töltött káposztát, vágott két szelet kenyeret, elővett két poharat és egy üveg bort, mindezt tálcára tette, úgy vitte föl a fedélzetre. Fábri Eta (sugárzó arccal) kijelentette: nem igaz, hogy a tanácselnökök mogorvák, a tanácselnökök aranyosak, mától kezdve közli ezt mindenkivel.

– Álmos vagyok – mondta Fábri Eta (két pohár bort ivott az ebédhez); mentegetődzve hozzátette, az edzőtáborban mindig alszanak ebéd után. Védencem azt mondta, feküdjön le, az ágyon talál takarót; Fábri Eta kinyújtotta a kajütből a még nedves fürdőruháját, védencem felkötötte a merevítőre, ahol vidáman fújta a szél, mint egy kék zászlót. Egy idő múlva Szabados György bepillantott a kajütbe: a lány már aludt, csendesen szuszogva, összegömbölyödve (amennyire ezt a keskeny heverő lehetővé tette), a takarót fölhúzta a nyakáig. Védencem előrement a hajó orrába, nekitámaszkodott az árbocnak, és a vizet nézte.

A nap állásából következtetve jó másfél óra telt el, amíg védencem meghallotta Fábri Eta lépéseit; a lány – kék sortban és kék blúzban – szorosan Szabados György mellé ült, s az arcát belefúrta védencem vállgödrébe.

– Jó reggelt – mondta Fábri Eta.

Jó reggelt, mondta védencem, aki közben Kincses Évára gondolt; egyre többet gondolt rá, különösen a Balatonon, olykor álmodott is vele, ilyenkor Kincses Éva szerette őt, s Szabados György (álmában) boldog volt.

Fábri Eta két tenyere közé vette védencem arcát, s megcsókolta a száját; a nyelve vidáman simogatta Szabados György szájpadlását.

– Jó itt – mondta Fábri Eta (ezen megállapítás egyaránt vonatkozott védencemre, a Kócsagra, a Balatonra).

Szabados György szorosan magához húzta a lányt, most ő csókolta meg, kigombolta a blúzát, a tenyerébe vette a mellét; érezte, hogy Fábri Eta teste lúdbőrös lesz, mohón szívta a száját, belemenekült a csókba (s tudta, hogy ez a lány, akit ölel, fiatalabb a lányánál).

Fábri Eta nyöszörögve kibújt az ölelésből, s arra kérte védencemet, hogy ne most; haza kell mennie, a nagynénje (akinél nyaral) biztos azt hiszi, hogy vízbe fulladt, de eljönne este, ha védencem akarja és ha este is lehet vitorlázni.

Este is lehet, mondta Szabados György, s fölhúzta a vitorlákat; Fábri Eta, amíg visszatértek a kikötőbe, szorosan mellette ült, s a vállára hajtotta a fejét. Amikor a Kócsag szép ívben befordult a kikötőmedencébe, a lány hirtelen lehajolt, s megcsókolta Szabados György kezét; védencem ösztönösen elkapta a kezét, a kormányt is elrántotta, a hajó billent egyet.

– Csacsikám – mondta Fábri Eta, és mongolos arca ragyogott.

Este hétre beszélték meg, hogy találkoznak; védencemnek addig még jó két órája volt. Bezárta a kajütöt, leült a vendéglő kerthelyiségében, közvetlenül a vízpartra, egy nagy gesztenyefa alá, s egy üveg egri bikavért rendelt (ez a nehéz, kissé csersavas vörös bor védencem hazájának egyik különlegessége). A hajók már nem hozták, hanem vitték a kirándulókat, akik közül jó néhányan a kelleténél többet fogyasztottak a tihanyi vendéglőkben és borkimérésekben – a környék híres volt kissé édeskés, erős aromájú fehér borairól –; egész kirándulócsoportok vonultak végig a mólón dülöngélve, összekapaszkodva, énekelve, a matrózok erősen fogták a keskeny, korláttal ellátott pallón a beszállók könyökét (s remélték, hogy a hullámzás nem erősödik, s a fölkavarodó gyomrok tartalmát nem nekik kell eltüntetniük a fedélzetről). Védencem nézte a hajók manőverezését – a szűk kikötőben csak hátrafelé tudtak elindulni --, hallgatta a felbőgő hajókürtöket, a gépháznak parancsot adó éles csengőjeleket, és Kincses Évára gondolt; hányszor ültek itt, a gesztenyefák alatt, vörös bort ittak, nézték a dülöngélő kirándulókat, hallgatták a hajók kürtjeleit, a hajómotorok tompa dohogását.

Negyed hét volt, amikor Szabados György kiitta az utolsó pohár borát; fizetett, sietve ment le a kikötőbe, fölszedte a fahorgonyt, megtisztította a rátapadt hínártól, iszaptól, szinte kapkodva húzta föl a vitorlákat, elkötötte a hajót a kikötőbaktól, s erős lökéssel eltaszította a parttól; tíz perc múlva a fák eltakarták előle a kikötőt, a hajókat, a vendéglőt, a gesztenyefákat.

Szabados György a sajkódi öbölben vetett horgonyt; szerette ezt a zugot, melyet kilométeres nádrengeteg védett a széltől és az emberektől (gyakran volt búvóhelyük Kincses Évával): itt töltött három napot és három éjjelt. Tudta, hogy utoljára van itt: a Kócsagot eladta (részben ebből a pénzből fedezte a Tarnóy présház tatarozását); túlzott fényűzés volt fönntartani ezt a kényes, drága hajót, hogy egy évben három hétig használja; Gyűrűn ott a Duna, úgy tervezte, vesz egy motorcsónakot, azzal akár délután is kimehet a vízre, ha van egy kis ideje. Mindez igen ésszerű volt, de védencemnek fájt a szíve a Kócsagért, a Balatonért.

Az első napon alaposan lemosta a hajót, kívül-belül kiszedte a padlódeszkákat, bebújt a legeldugottabb zugokba is, ahová kézzel nem fért be, egy botra erősített ronggyal takarított; a matracokat, az ágyneműt, a ruhákat kirakta a fedélzetre, hadd süsse át a nap (változatlanul nagyon meleg volt), a hajó rézvereteit kifényesítette, meghúzott néhány meglazult csavart, közben sokat úszott, végig a nádas mentén, beúszott a kis nádöblökbe, ahol virágzott a tavirózsa (valamikor csokorra valót szedett Kincses Évának, de a méteres szárú, tenyérnyi virágok néhány óra alatt elhervadtak).

Másnap egész nap nyugtalan volt, elég sokat ivott, de a bor nem zsongította el, kétszer is úgy határozott, hogy bevitorlázik valamelyik kikötőbe, emberek közé, de aztán mégis maradt az öbölben. Megpróbált olvasni, Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényét, de fél oldal után újra meg újra azon kapta magát, hogy csak a betűket olvassa, semmire sem emlékszik a szövegből. Szétszedte a pisztolyát, gondosan megtisztította, megolajozta (máskor nem hordta magával a fegyvert, most valamiért mégis elhozta), s visszatette az ágy fejénél lévő szekrényke fiókjába; az a pisztoly volt, amit a Budapesti Pártbizottságon kapott Petrik Sándortól, 1956. október 23-án: védencem azóta sem sütötte el. Tizenhat éve, gondolta Szabados György, s mintha tegnap lett volna; Ágiból, aki akkortájt nyolcéves volt, maholnap anya lesz, belőle nagyapa, öregember, Petrik Sándor pedig halott. Megtöltött egy kétdecis poharat vörös borral, s nagy kortyokban kiitta.

Védencem rosszkedve másnapra sem szűnt; kótyagosan ébredt az átforrósodott kajütben, mert este még másfél üveg bort ivott meg; hogy kimossa szájából a keserű ízt, egy pohár pálinkát hajtott fel, amitől öklendezett, de az ital kellemesen elzsongította (úgyhogy ivott még egy pohárral). Teljes szélcsend volt, most már el se tudott volna indulni (s nem is tudta, hogy akar-e), a kánikula tombolt, a Kócsag fedélzete úgy átforrósodott, hogy mezítláb alig lehetett rálépni, de a barométer erősen esett, s a Meteorológiai Intézet zivatarzóna közeledtét jelezte (a híreket és az időjárásjelentést Szabados György mindig meghallgatta kis zsebrádióján). Enni szinte egész nap nem evett (nem kívánta); ebédre főzött két lágy tojást, azt se ette meg, az utolsó kanáltól megundorodott, még többet ivott, a könyvet már a kezébe sem vette, csak az emlékeivel bajlódott, sokat úszott, hanyatt feküdt a vízben, nézte a nádast, a szemben lévő Csúcs-hegyet, a tükörsima vizet, a Kócsagot; nézte, utoljára életében.

Estére még maradt két üveg vörös bora; szikrázóan csillagos augusztusi éjszaka volt, a Göncölszekér fölött ott ragyogott a Sarkcsillag, a hold ezüsttel futtatta be a vizet, a távolban színes villanykörtékkel kivilágított kirándulóhajók úsztak, a zene és a zsivaj elhallatszott az öbölbe, de csak halkan, vezetett már ő is hajót, nem is egyszer – sok ismerőse volt a hajósok között –, igaz, csak nyílt vízen, mielőtt a kikötőbe értek, visszaadta a kormányt. Kincses Évával sohasem utazott hajón.

Védencem a Kócsag orrában ült, hátát az árbocnak támasztva, mellette a borosüveg és a pohár (nem szeretett üvegből inni); változatlanul szélcsend volt és meleg, a zivatarnak semmi nyoma. Fél kilométerre tőle vitorlás húzott el, kis motorja serényen prüszkölt, az árboc tetején fehér lámpa pislákolt; Szabados György kihozta a kajütből a távcsövet (amit Csöpitől kapott, aki azóta ismét Amerikában van, több ezer kilométerre a Balatontól, s színes képeslapokat küld majd), a sápadt holdfényben fölismerte az Azúrt, egy negyvenes cirkálót, a Balaton egyik leggyorsabb vitorlását; a hajón láthatólag nagy társaság volt, a beszéd és a nevetés jól idehallatszott. Védencem arra gondolt, hogy négy nap múlva Gyűrűn lesz (közben még át kell adnia a Kócsagot új tulajdonosának), hogy Gombár Olga kávéval várja majd, az íróasztalán a szabadsága alatt felgyülemlett akták, amiket más nem intézhetett el helyette, mert a tanácselnök saját kezű aláírására vártak). Tudta, hogy nem akarja odaadni a Kócsagot, nem akarja otthagyni a Balatont, nem akar visszamenni Gyűrűre, a hatalmas irodába, a behemót bőrgarnitúra ölébe; Petrik Sándorra gondolt, aki mindig oda ment, ahová küldték, ment ő is, amíg volt értelme, csinálta, amíg úgy gondolta, hogy használ valamit, de most már mi értelme van, ott fog megöregedni, az egyik bőrfotelban, aztán elbúcsúztatják, mint Pali bácsit, ülhet a Tarnóy ház loggiáján, könyvvel a kezében, és mi értelme lesz annak is. Abban sem hitt, hogy majd Ági gyerekét lovagoltatja a térdén (arra most nem gondolt, hogy mire nyugdíjba megy, az unokája már kamasz lesz), noha ismerte a csodálkozva mesélt történeteket a hanyag apákról, akikből példás nagyapa lett. Tudta (vagy tudni vélte), hogy az élete végéig nem vár rá semmi, s a vég még nagyon messzinek tűnt (negyvenhét éves volt), hacsak nem végez vele egy szívroham vagy rák (aminek semmi jele nem mutatkozott). Petrik Sándor egyszer azt magyarázta a lányának: amit ők átéltek, két nemzedéknek is sok, így hozta a történelem, tudja az isten, hogy szerencséjükre vagy balsorsukra; ő (Petrik Sándor) mindenesetre azt képzeli, hogy szerencséjük volt. Ezzel küszködnek a fiatalok, mondta Kátya Petrik Sándornak és védencemnek, miután Kata kiment a szobából, úgy érzik, velük nem történik semmi, ők nem csinálhatnak semmit, de hát az ő életüket igy szabta meg a történelem; és még azt szajkózzák nekik, hogy forradalmi korban élnek, de mi számukra a forradalom, hogy újabb hőerőművek épülnek, újabb iskolák, újabb autóutak, hogy nő az idegenforgalom, nő az életszínvonal, mindenki békésen élhet, s az új lakótelepeket parkosítják; az élet nem béke és nyugalom, ez a nemzedék a megvalósult forradalomba született, vétek, ha elhitetik velük, hogy forradalmárok, mert társadalmi munkában virágpalántákat ültetnek. Akkor küldje őket koncentrációs táborba, hozzon rájuk világháborút, mondta Petrik Sándor ingerülten; akasztassa fel őket a saját elvtársaik által, tanítsa meg éhezni és rossz ruhában járni, hogy forradalmárok legyenek; meneteljenek vérző zászlók alatt, folytatta, egyre inkább belelovalva magát (Petőfi Sándort, a már többször említett nagy magyar költőt és forradalmárt idézve), kicsiny falat szalonna legyen az ebédjük, vastag szelet kenyérrel, feküdjenek le minden este félve, ébredjenek minden reggel rettegve, akkor majd forradalmárok lesznek. Az óra, mondta Petrik Sándor, körbe jár, nem az ember határozza meg, mikor van dél és mikor éjszaka; a jó órás csak annyit tehet, hogy mindig másodpercre tudják, mennyi az idő: védencem nem tudta eldönteni, melyiküknek van igaza (de úgy gondolta, mindkettőjüknek); Petrik Sándor számára azóta megállt az idő, neki már nem kell szembenéznie a holnappal, Kátya tanít, keserves hitét adja tovább kérdező emberpalántáknak, Kata is tanít, az apját és az anyját tanítja, ez az öröksége, de mit tehet ő, százablakos Fő téri irodájában, a bőrfotelokban kényelmesen elnyújtózó városban, mi más vár rá, mint a lószőrrel töltött garnitúra kényelmes nyugalma (s még azt is tudta, hogy ebben sincs egészen igaza).

Ha újrakezdhetné, fogalmazódott meg védencemben az egyszer mindenkiben megfogalmazódó kérdés (noha mindenki tudja, hogy az életet nem lehet újrakezdeni), sok mindent másképp tenne, nagyon sokat, és mégis, Szabados György aznap este, a kellemes északkeleti szélben úgy érezte, az életét maga választotta, és nem bánta meg, amit választott.

Az éjjel kitört a vihar, védencem félálomban hallotta, hogy a felhúzókötelek ütemesen csapdossák az árbocot; végiggondolta, lekötözte-e a ponyvát, elég kötél van-e a horgonyon, nehogy a szél kitépje, aztán aludt tovább. Nyolc óra tíz perckor ébredt (a karórája ott függött a feje fölött), kidörzsölte szeméből az álmot – Kincses Évával álmodott egész éjjel; Éva a kezét fogta, s ő magyarázott neki valamit, de hogy mit, azt nem tudta, csak azt, hogy boldog, mert Kincses Éva ott van vele a Kócsagon, itt vannak megint a Balatonon –, ivott egy pohár pálinkát, csak aztán bújt ki a kajütből; ólmos fellegek rohantak az égen, erős szél fújt, a Kócsag csendesen csobogott a védett öbölben.

Védencem fölvette sárga vízhatlan kabátját (mert fázott), enni nem kívánt, inkább még egy korty pálinkát ivott; kiült a hajó orrába, s nézte a vizet; a nádas zöld fala megdőlt a vihar ostorcsapásaitól. A ponyvát csapkodta a szél, de Szabados György nem vette le; valami odaszögezte az árbochoz, a pálinkásüveghez, a mozdulatlansághoz. Bent, a nyílt vízen tajtékozott a Balaton, a domboktól és a nádastól védett öbölben alig lehetett érezni a szelet; védencem ült a hajó orrában, és nézte a vizet, hallgatta a szelet.

Egy sötét pont bukkant föl a fehér tarajú hullámok között; Szabados György fölkapta a távcsövét, a hússzoros nagyítású üveg egy fölborult vitorlást rajzolt elé, még azt is meg tudta állapítani, hogy egy Kalóz típusú jolle; a fölborult hajóba két fiatalember kapaszkodott (legalábbis védencem annak vélte őket).

Szabados György ettől kezdve gondolkodás nélkül, ösztönösen dolgozott, úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt Elek bácsi (az egykori tengerésztiszt, majd Balatonszéplak csónakkölcsönzője) oktatta; gyors mozdulattal lerántotta a kajütöt fedő ponyvát, fölhúzta a nagyvitorlát (orrvitorlát nem húzott, lévén, hogy a fölborult csónak szélirányban volt, s egymaga ilyen erős szélben nehezen kezelt volna két vitorlát), fölszedte a horgonyt, s egyenesen megcélozta a fölborult Kalózt. Amikor kiért a nádas takarásából, a vitorla hirtelen megduzzadt, s a bum fenyegetően megemelkedett; védencem káromkodott, mert már nem először tapasztalta, hogy a nádas lefedi az északi szelet, lehetetlen megállapítani, milyen erősen fúj a nyílt vízen; be kellett volna reffelnie a vitorlát (a bumra tekerve csökkenteni a szelet fogó vitorlafelületet), de már késő volt, ahhoz le kellett volna horgonyoznia; hátszélben száguldott a fölborult csónak felé (viharban ez a legveszedelmesebb: néhány fokos szélváltoztatásnál átcsaphat a nagyvitorla); azt latolgatta, hogy oldalazva, háromnegyed szélben közelíti meg a felborult csónakot, úgy biztonságosabb, de akkor értékes perceket veszített volna, esetleg negyedórát is, elképzelte, ahogy két ember kapaszkodik egy fölborult csónakba, lilára fagyva a metsző szélben; egyenesen tartotta a Kócsagot, pontosan hátszélben, s le nem vette a szemét a fenyegető bumrúdról. Szabados György fölállt a kormányállásban, hogy ne tévessze szem elől a fölborult csónakot; hirtelen szélroham pásztázta végig a vizet (ami a Balatonon egyáltalán nem szokatlan), a bum fölágaskodott, a széllökés átvágta a nagyvitorlát, védencem lebukott, hogy elkerülje a feléje száguldó karvastagságú rudat, a kormányt balra rántotta, hogy kivédje a széllökést, jobb kezével megmarkolta a vitorlavezető kötelet: utolsó gondolata az volt, hogy ha a három mozdulat közül csak egyet tesz, bizonyára sikerül (az átcsapódó bum a tarkóján találta el védencemet).

A Kócsagot aznap délben fél egykor fogta ki a vízirendőrség mentőhajója, törött árboccal, szakadt vitorlával; koponyaalapi törés, állapította meg Szabados György holttestéről a rendőrorvos. A felborult csónakba kapaszkodó két fiatal hulláját – az egyik egy tizennyolc éves lány volt – négy nap múlva találták meg a balatonszéplaki nádasban.

A TT gyártmányú pisztoly ott hevert a padlódeszkán (a kormányos nélkül maradt, összevissza bukdácsoló vitorlás kajütjében kirepültek a fiókok, szétszóródtak a konzervek, szerszámok); a rendőri bizottság a vizsgálat befejezése után a fegyvert átadta az illetékes hatóságnak, amely azt kiselejtezte.

A Magyar Népköztársaság, mondotta gyászbeszédében Moór Bálint, a megyei tanács elnöke (védencemet Gyűrűn temették el, a városi tanács által adományozott díszsírhelyen), büszke lehet Szabados Györgyre: hozzá hasonló férfiakat aligha szül már e haza; Ősz István, a városi pártbizottság első titkára lehajtotta a fejét. Az utókor számára ezt a kérdést a történelem bizonyára nyitva hagyja.

Én úgy vélekedem, védencem élete voltaképp boldognak volt mondható.