Pracli Joe az óriástörpék országában

Elöljáró beszéd. A köztudottan igen fájdalmas kettős törés. Az iskolaközvetítés és az iskolabörze fogalma. Keserves búcsú az alma matertől. Hősünk, a magyar–történelem szakos gimnáziumi tanár és nehézatlétikai mesteredző. A Pracli Joe név eredete. Egy király, egy paraszt avagy a bölcsek köve. A nagyvásártelepi trógerolás és a pályakezdő magyar költők. Hősünk számára páratlan lehetőség kínálkozik. Feleségek felesége. A családi tanács.

 

Nehéz helyzetben vagyunk: oly kalandok – olykor hétpecsétes – titkaiba avatjuk be az olvasót, melyek a röghözkötött képzelet számára talán hihetetlennek tűnnek. Ám balga dőreség valamint infámia azt állítani, hogy az élet utánozza a művészeteket. Éppenséggel ellenkezőleg: a valóság, mint joggal mondják, minden képzeletet felülmúl. S úgy véljük, hogy azon időszakra, amikor történetünk fonala gombolyodik, e bölcs mondás hatványozottan érvényes.

Itt kell megjegyeznünk, hogy szerény munkánk címe támaszkodik a kor vezető elméje, báró Podmaniczky Özséb hatkötetes monográfiájára, mely ma már kötelező olvasmány az elemi iskolákban is. A tudós szerző Magyarország az ezredforduló után című alapvető opusában definiálódott honunk először az óriástörpék országaként. Ezúton mondunk köszönetet és fejezzük ki nagyrabecsülésünket a nagy gondolkodónak és közéleti férfiúnak, a Gyáriparosok Országos Szövetsége főtitkárának, a Magyar Tudományos Akadémia örökös tiszteletbeli jegyzőjének.

Báró Podmaniczky Özséb korszakos művében 234 oldalon taglalja az összefüggéseket és hasonlatosságokat honunk és a Gulliver doktor által feltárt világok között. Ezért előfordulhat, hogy a tájékozatlanabb olvasó párhuzamot von e szerény könyvecske s a baccalaureatus Jonathan Swift halhatatlan és örökbecsű műve, a Gulliver utazásai között. Holott mily különbséggel van dolgunk! A tudós oxfordi professzor hősének, a nagy utazónak és jeles orvosdoktornak távoli világokat kellett felkeresnie, hogy megismertethesse az olvasót a való valósággal, míg könyvecskénk hőse jóformán ki sem teszi lábát szeretett hazánk hőn szeretett székesfővárosából, s tálcán tálalja a köznek ország-világ hű arculatját. Nem hiába szárnyal a vátesz-költő szava, mint a kondorkeselyű: Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta!

Éppen ezért már itt, ez elöljáró beszédben nyomatékosan hangsúlyozzuk: minden, ami e könyvben olvasható, maga a színtiszta, pőre valóság. Ezért nem nevezhetjük például hősünket doktor Gullivernek, noha felfedezéseikben sok a hasonlatosság és rokon vonás. Bármily csábító lenne is ez aranyat érő név kikölcsönzése, nem tehetjük. Nem tehetjük, mivel hősünk becsületes neve Pracli Joe. Ha pedig Pracli Joe-nak hívják, akkor Pracli Joe-nak kell őt neveznünk, mivel ez az igazság. Vonatkozik ezen aranyszabály könyvecskénk minden szavára, az alanyra, állítmányra és tárgyra, a főnevekre és igékre, valamint természetesen a jelzőkre is. Amit az olvasó ezen oldalakon megtud, abból egy vessző sem a fantázia szüleménye, minden betűt a valóság mélységes kútjából merítettünk. Nem árt azonban a lapokat forgatván emlékezetünkbe idézni a ködös Albion halhatatlan poétájának lánglelkű szavait: Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.

Ezen rövidke néhány szó után ismerkedjünk meg hősünk, Pracli Joe, negyvennégy éves magyar–történelem szakos gimnáziumi tanár és nehézatlétikai mesteredző életével. Mégpedig abban a minutában, mikor ez életben törés következett be. Mi több, kettős törés, ami köztudottan duplázottan fájdalmas. Nem állíthatjuk, hogy ez volt a legemlékezetesebb törés ezen évek történetében, hiszen például ekkortájt szűnt meg a Szovjetunió, ekkor születtek a Földön az első nyolcas ikrek, kiknek sanyarú sorsa közismert, valamint ekkoriban hagyta el hatodik felesége a nagy tudort, báró Podmaniczky Özsébet, akinek érdemeit már kellőképpen méltattuk. Ám miért éppen Praclira ne lenne érvényes a szabály, hogy ha az ember kisujját megszúrja a tüske, az neki fájdalmasabb, mintha más a nyakát szegi?

Ez volt egyébként az az örömteli esztendő, amikor a székesfőváros egyik kültelki kerülete, hol Pracli Joe pedagógiai tevékenységet fejtett ki, felmérte múltját, jelenét és jövőjét, valamint lehetőségeit és céljait. E felmérés nyomán a kerületi önkormányzat azt a bölcs és elkerülhetetlen döntést hozta, hogy a fennhatósága alá tartozó két gimnáziumot ésszerűsítési okokból összevonja. A döntés logikus és racionális volt, mint a hatósági döntések általánosságban, hiszen minek egy kültelki kerületben kettő darab gimnázium, mikor a polgármesteri hivatal zsebében egy fitying sem, csak az adósságlevelek? Ilyet a fejlett mezőgazdasági országok jóléttől elkényeztetett népei sem engedhetnek meg maguknak.

Az említett és nem elhanyagolható gazdasági kényszerből született döntést bizonyára befolyásolta a kor szellemisége is, melyet báró Podmaniczky – fogjuk még idézni a nagy bölcselőt – oly találóan kvantitatív spirituális paradigmának nevezett. Ekkoriban kerekedett felül az oszágban a józan mérséklet, hogy ideje véget vetni az elmúlt évtizedek eléggé nem kárhoztatható „fenn az ernyő, nincsen kas” szemléletének. A kialakult neo-józanságtól átitatott szemlélet következményeként csökkentették például három napra a szülési szabadságot, vezették be a túlóradíj helyett az úrbért, alkalmazták a felezést a létminimum megállapítása esetében, s tizedelték meg az elburjánzott nyugdíjasokat. Ekkor zárták be a közkönyvtárakat (az országos könyvtárak kivételével, ahol az olvasói díjat hatvanszorosára emelték), ekkor engedélyeztek a múzeumok számára havonta egy nyitvatartási napot (a Nemzeti Múzeumnak másfelet). Ekkor adóztatták meg a szegénységi bizonyítványt és a koldulási engedélyt, s vezették be az utcahasználati díjat. Ez utóbbit azonban jelentős könnyítéssel, mivel létrehozták a kisszakasz kedvezményét: aki csak a sarki boltba ment le vásárolni, mindössze a kétharmadát fizette, mintha például a Déli pályaudvarról a Keletibe igyekezett.

Mivel a kerületi önkormányzat döntése nyomán a tantermek száma a felére csökkent, természetes, hogy a tanerők és takarítónők számát is egyharmadára kellett csökkenteni. A tanulók száma sajnálatos módon nem csökkent arányosan a tantermekkel és a pedagógusokkal, mely nehézség kiküszöbölésére a tandíjat egyetemi szintre emelték s a szülőkre gimnáziumhasználati adót vetettek ki. Ebből aztán a legmegátalkodottabbak is értettek. Az élelmesebbek és tehetősebbek azonnal nyakukba vették a várost, új iskolát keresni csemetéjüknek. Volt, aki állítólag a balmazújvárosi kollégiumba igyekezett gyermekét bejuttatni. Ez némileg túlzásnak tűnik, ám a legendák ugyanolyan makacs dolgok, mint a tények.

Fent nevezett város- és országjáró szülők természetesen azonnal megkezdték a családi költségvetésből a kenőpénz-alap elkülönítését, ami az efféle tranzakcióknál elengedhetetlen és szükségszerű. A kerület ügyvédi karának doyenje iskolaközvetítésre specializálódott; szabott taksa ellenében egy, kettő avagy öt szóbajöhető tanintézet címét, titkos irányító- és telefonszámát lehetett megszerezni, beleértve azon nélkülözhetetlen adatokat, hogy melyik skólában mekkora összeget kell felajánlani és kinek a hőn áhított gimnáziumi pad birtoklásáért. Az ügyvédi iroda csakhamar becsukott, mivel a prókátor egy belvárosi kerületbe költözött, hol nyolc szobás irodát nyitott. A hiány azonnal pótlást nyert. Egy fiatal, ambiciózus kolléga rögvest átvette a praxist, a hozzá tartozó kartotékrendszerrel, minek érdekében eladta szülei dabasi családi házát, s felmenőit beköltöztette lakótelepi lakása éléskamrájába.

A kerület más szülei csábítóbb szakközépiskolák után kutakodtak, már tizenéves korban megszervezve utódaiknak a pályamódosítás üdvös lehetőségét. Ekkoriban alakult ki az iskolabörze. Akinek példának okáért netán sikerült két lakatostanulói helyet megkaparintania, elcserélhette egy aranyművesre. A gyémántcsiszoló-tanoncság hat asztalosinasságot ért. A maradék szülők – ők voltak többségben – egyszerűen felhagytak azzal a dőre és a kor szellemiségétől idegen ábránddal, hogy csemetéjük középiskolai képesítést szerezzen. Ez némely nebuló számára nem okozott lelki traumát, hiszen mégiscsak jobb suszterinasnak lenni, mint egész nap felesleges dolgokat biflázni. Nem volt ez tragédia az ország számára sem, ahol több kettős könyvelő, kalkulátor és ügyintéző akadt, mint ahány segédmunkás, tróger, utcaseprő, napszámos és gazdasági cseléd együttvéve.

Az igazság kedvéért meg kell említenünk: a kerületi önkormányzat bölcs és célszerű döntését az is befolyásolta, hogy a fejlett nyugati működő tőke élénk érdeklődést mutatott az iskolaépület iránt. A gróf Széchenyi István Gimnázium patinás földszintjére szaunát, szoláriumot és fitness-klubot terveztek, s jutott hely egy tucatnyi butiknak és shopnak is. Az emeleten exkluzív játékkaszinó és topless erotic bár létesítése lett tervbe véve.

Ezt Pracli Joe természetesen nem tudhatta, amikor utoljára ballagott le a neo-szocreál épület műmárvány utánzatú lépcsőjén, s szívének rejtekéből nosztalgikus emlékképek bukkantak fel, miként Vénusz a habokból. Feledhetetlen történelemórák, amikor hősünk kedvenc témáját, az 1848-as forradalmat és szabadságharcot igyekezett beleplántálni a gondjaira bízott gyermekek gondolat- és érzelemvilágába, különös tekintettel a lánglelkű Kossuth Lajos, az iskola tébolyba menekült névadója, valamint a hadvezető, Görgey Artúr szerepére és tevékenységére. Pracli szívéhez hármuk közül a halhatatlan Petőfi Sándor állott a legközelebb. Az irodalomórák emlékképei közül mégsem az ő prófétikus vízióinak és lágyszavú dalainak elemzése tolakodott elő, hanem az ugyancsak halhatatlan költőtárs sorai, miszerint az ember sárkányfog vetemény, nincsen remény. E sorokat Pracli Joe-nak a tanári pulpitusra borulva volt szokása a nebulók tudatába hörögni, miközben e célra dúsan redőzött homlokát a tenyerébe temette. Mi tagadás, hősünk nosztalgikus emlékei közül felsejlett a lesötétített fizikaszertár is, hol adott esetben össze lehetett bújni egy kis etyepetyére a tantestület valamely nőnemű tagjával. Ne röstelkedjünk hát az érzőkeblű Pracli nevében, hogy amikor örökre elhagyta az alma matert, hol majd két évtizedet töltött a kerület serdülő ifjúságának okításával és jobbításával, szíve szerint könnyeivel öntözte volna a poros iskolaudvar terebélyes, a légszennyeződés miatt kipusztulásra ítélt gesztenyefáit. Szakadj meg, szív! Ám Pracli Pracli volt, talpig férfi; könnyeinek árja befelé zubogott.

Pracli Joe ezen alkalommal nemcsak a szívéhez nőtt iskolaépülettől búcsúzott, hanem a szívének oly kedves tanári pályától is. Mert mit tesz a Mindenható: Pracli is a leépítendők táborát gyarapította, vagyis örökre a szögre akaszthatta a diplomáját, mint egy rozsdás fringiát: immáron annyi értéke volt, mint a forgalomból régesrég kivont százforintosnak. Elbocsájtatásának indoklása humánus és igazságos volt. Pracli ugyanis más szakmával és foglalatossággal is rendelkezett, hites társa is a kenyérkeresők táborába tartozott, s nem kellett éhes szájakat táplálniok, lévén frigyüket eleddig nem kísérte gyermekáldás. Nincs mód ellenőriznünk hősünk azon feltételezését, melyet felesége asszonyával, sőt, némely kollégájával is közölt, miszerint elbocsájtásában az is közrejátszott, hogy tizenkét esztendővel azelőtt a kerületi tanács – jelenleg polgármesteri hivatal – művelődési osztályvezetőjét a háta mögött címeres tanökörnek nevezte, amit természetesen azonnal visszamondtak a szóban forgó potentátnak, ki mindmáig jó egészségben tölti be ugyanazt a felelősségteljes posztot.

Pracli azonban nem lett volna Pracli, ha az elkeseredés köpenyébe burkolódzik e kétségtelenül sajnálatos esemény miján. A magyar–történelem szakos tanár félállásban az országos hírű székesfővárosi sportegyesület, a Csodaszarvas SE (korábban Táncsics SE) nehézatlétikai szakosztályának mesteredzője volt. Mint ilyen, ha nem is világraszóló, ám magyar viszonylatokban nem lebecsülendő eredményeket tudhatott magáénak: a keze alól két olimpikon, három országos és négy ifjúsági bajnok került ki kalapácsvetésben, súlylökésben és diszkoszhajításban. Pracli tehát a fájdalmas elbocsájtás után megrázta magát, mint a csuromvíz pudlikutya, s felszabadult energiáját teljes mellszélességgel belevetette a jelen s a jövő tálentumainak trenírozásába. Tette ezt azzal a nem titkolt célzattal, hogy előbb-utóbb főállású mesteredzővé avanzsáljon. Ennek érdekében tehetségkutató versenyeket rendezett, s egykettőre három, sok reményre jogosító ifjú kolosszust sikerült felfedeznie egyesülete és az egyetemes magyar sportélet számára. Az élsportolók edzésadagját jelentősen megnövelte, buzgón ecsetelve nekik az olimpiai aranyérem – de akár az egy pontot jelentő hatodik helyezés – fényes csillogását, valamint az ezzel járó egyéb előnyöket. A közeli Tüzép vezetőjével patronálási szerződést kötött; attól kezdve a Csodaszarvas nehézatlétái hasogatták a környék számára a tűzifát.

Ám, mint joggal állítják, a baj csőstől jön. Két hónappal a Széchenyi Gimnázium ésszerűsítése után – báró Podmaniczky ezt pozitív destrikciónak nevezi – igencsak hasonlatos okokból a sportegyesület elnöksége határozatot hozott a sportmunka ésszerűsítéséről. Ennek következtében a Csodaszarvas minden második szakosztályát leadta, hogy a szakmában használatos zsargonnal éljünk. A bölcsek köveként az egy paraszt, egy király elvét alkalmazták. Leadták a kenusokat, maradtak a kajakozók. Leadták a birkózókat, maradtak az öklözők. Leadták az úszókat, maradtak a pólósok. Leadták a toronyugrókat, maradtak a műugrók. És mit tesz a Mindenható: történetesen leadták a nehézatlétákat, maradtak az ugrók, futók. Pracli Joe-nak azon feltételezése sem bizonyítható okmányszerűen, miszerint az ésszerűsítés ilyetén végrehajtásába az is belejátszott, hogy a könnyűatléták vezető edzője az egyesület elnöke unokahúgának az élettársa volt.

A tanári állás elvesztése csupán súlyos léket ütött a Pracli család költségvetésének sajkáján, a mesteredzői fizetés kiesése viszont már az államcsődöt jelentette a kétszemélyes köztársaságnak. Arra, hogy Pracliné dr. Simonyi Mária múzeológus–művészettörténész fizetéséből éljenek meg, gondolni sem lehetett. Nem szólva arról, hogy az érzékeny lelkületű Pracli férfiúi büszkesége ezt sehogyan sem viselte volna el. A Trabantot eladják, az elhatároztatott, ám a pontos kalkuláció kimutatta, hogy a múzeológusi fizetésből szűkösen állni lehet a rezsit (gáz, villany, telefon, közösköltség, borravalók) és a részleteket (kétszobás panellakás az Árpád-telepen, mélyhűtőláda, teletexes televízió), ám többet egy kanyit se. Mivel a családot élelmezni és ruházni is kellett, nem szólva a mosó- és tisztítószerekről stb., Pracliék anyagi állapotát bízvást lehetett bankrottnak nevezni. A régi bölcsesség, miszerint addig nyújtózzunk, ameddig a takarónk ér, ez esetben nem volt alkalmazható: a házaspárnak vagy a lába, vagy a mellkasa lógott ki a dunna alól.

Ám Pracli nem lett volna Pracli, ha emiatt búnak ereszti a fejét, netántán depressziós állapotba esik. Aki keres, az talál: fogta magát és elment trógernek a nagyvásártelepre, ahol a kétszeresét kereste meg hajdani középiskolai tanári, valamint mesteredzői fizetésének. Így nemcsak a Trabant maradt a család birtokában, hanem még új üléshuzatot is vásároltak számára. Tartott ez az aranyélet addig, amíg a kocsit egy ködös éjjelen el nem lopták. A Pracli család elkeseredésében vészes könnyelműséggel részletre vásárolt egy forgótányéros mikrohullámú sütőt. Az efféle akciókat nevezte báró Podmaniczky Özséb az eredeti tőkefelhalmozódás zanzibári modelljének.

Maga a munka a nagyvásártelepen semmi gondot nem okozott Pracli Joe-nak, kinek testmagassága két centiméterrel maradt el a két métertől, átlagsúlya pedig 125 kilogramm volt. Úgy vett mindkét vállára egy-egy hatvan kilós zsákot, mint más ember a rucksackot, mikor félnapos túrára indul a budai hegyekbe.

Ideje már szót ejtenünk arról, hogy Pracli Joe-nak még saját méreteihez képest is igen jólfejlett tenyere volt, mely felnőtt korára akkorára növekedett, mint egy húsvéti sonka, füstölés előtt. Innen a neve is, még általános iskolás korából (így nevezték annak idején az elemit), mikoron említett testrésze csak egy nokedliszaggatóra emlékeztetett. Azóta sem szólította soha senki másnak, s a szegény édesapjától megörökölt becsületes Bierbauer név mindörökre feledésbe merült. A Joe pedig úgy született, hogy atyja, aki tüdővizenyőben halt meg, pillanatnyi meggondolatlanságból, no meg nagyatyja iránti tiszteletből a szent keresztségben egyszülött fiának a Bonifác nevet adta. Ez, érthető módon, élénk derültséget váltott ki már az óvodában is, a derék óvónők minden igyekezete ellenére. Tanulván ebből, már az általános iskola első osztályában Pracli szokásává vált: ha bárki iskolatársa eljutott odáig, hogy Bo, máris lendült a legendás tenyér. A Boni újabb lendülést vont maga után, s hősünk nem emlékezett, hogy bárki is eljutott volna a Bonifác név kimondásáig. E jól kidolgozott és begyakorolt módszer segítségével az általános iskolában három, a gimnáziumban két napra volt szükség, hogy a szépen csengő Bierbauer Bonifác nevet örökre beburkolja a feledés köde. (A tévedések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy hősünk felmenői derék Somogy megyei svábok voltak.) A Joe-t egy Jack London novellából merítette Pracli, ki szinte csecsszopó korától pertu viszonyban volt a világirodalom klasszikusaival. Híres-nevezetes tenyerét azóta sem használta embertársai megfenyítésére soha, mivel hatalmas testében igencsak emberbarát szív dobogott. Igaz, nem is volt szüksége efféle infámiára; idomai látványa elégségesnek bizonyult. Az efféle effektust tanulmányozhatjuk a kutyavilágban is, amikor egy bernáthegyi a színre lép.

Ifjúkorában Pracli Joe ifjú tehetségnek bizonyult előbb súlylökésben, majd mestere tanácsára kalapácsvetésben. Szerzett egy ezüst- és egy bronzérmet az ifjúsági bajnokságokon, majd a felnőtt kategóriában két ezüstöt, s a magyar atlétikai válogatott tagja lett. Igen fejlett intellektusa révén azonban hamar felismerte, hogy a magyar élvonalat még csak-csak megüti, ám az európait sehogyse, nem is szólva a világszínvonalról. Nem az erején múlott ez, még kevésbé a szorgalmán. Egyszerűen hiányzott belőle az adottság, hogy bivaly izomzatát a másodperc egy töredéke alatt dinamikává alakítsa át, s berobbantsa a kalapácsot az ég kék vizében mártózó bárányfelhők közé, a világ-, de legalábbis az Európa-csúcs felé. Pracli, aki már zsenge ifjúkorában behatóan foglalkozott a francia szimbolista költészettel és a nehézatlétika tudományos módszertanával, tudta, hogy ezt a képességet nem lehet elsajátítani. Vagy van, vagy nincs, mint annyi más az életben. Az NDK-s Albert Einsteinnek például volt, noha fizikai ereje meg sem közelítette hősünkét; dobott is hat világcsúcsot, mielőtt doppingolás miatt diszkvalifikálták. Pracli Joe-nak viszont nem volt. Akkor meg minek? – tette föl magának az ontológiai alapkérdést, s ezzel le is zárta sportkarrierjét. Nem azonban pályafutását. Már szóba hozott intellektusa segítségével felismerte, mennyi előny származik (származott akkoriban) abból, ha az emberfia élsportoló. Ezért szorgalmasan folytatta a versenyzést, noha eredeti céljáról, nevezetesen, hogy a világ élvonalába kerüljön, már nem álmodott langyos májusi éjszakákon. Így a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Pracli Joe élvezte az élsportolói státusz minden előnyét (kalóriapénz, versenydíj, étkezési hozzájárulás, edzőtábor, külföldi utak, dicsfény a sportleányok szemében stb.). Nem utolsósorban pedig – mivel természetesen egyeteme színeiben dobta a kalapácsot – pályája a felvételitől a diplomáig olyan könnyű és zavartalan volt, mint Napoleon seregeinek vonulása Moszkváig. Cserébe a sportág vezetői s a magyar sportközvélemény megkapta a reménységet, hogy Pracliból egykoron a Nagy Pracli lesz. Mint tudjuk, nem lett. Mesteredző azonban igen. Felesleges hozzátenni, hogy megérdemelten, hiszen nemcsak mestersége minden csínja-bínja lapult a tarsolyában, hanem pedagógiai érzéke is felülmúlta az átlagot.

Pracli Joe tehát nagy kényelmesen trógerolta a súlyos zsákokat a nagyvásártelepen. Olykor, csak úgy puszta virtusból, amire szüksége van a férfiembernek, tenyerére vett egy hatvan kilós ládát, s körbevitte behajlított karral, vállmagasságban, miként a tanult pincérek a söröskriglikkel megrakott kerek fémtálcát.

A baj csak az volt, hogy üresen kongott a lelke, mint éjszakánként a metróállomások. Mint minden bölcs, ő is tudta, hogy Istennek meg kell adni, ami az Istené, a császárnak pedig, ami a császáré. Roppant fizikumát kielégítette a trógerolás s az annak érdekében elfogyasztott bőséges táplálék (reggelire általában rántotta tizenkét tojásból, szalonnával, nyaranta zöldpaprikával, vasárnap kolbásszal), ám szellemének nem jutott sem feladat, sem táplálék. Az afféle dolgokat, mint hogy fél év alatt megtanult portugálul, onanizálásnak minősítette, amely aktus, ugyebár, pillanatnyilag kéjérzetet okoz, ám semmiképp sem pótolhatja a szeretkezés múlhatatlan örömét. Ehhez hasonlatos volt azon szokása is, hogy havonta egy teljes napot töltött az Országos Széchényi Könyvtárban, gondosan elolvasva és kielemezve a folyóiratokban a pályakezdő magyar költők verseit, valamint az első kötetes poéták opusait. Mint hitvesének, dr. Simonyi Máriának mondotta: rajta kell tartani a szemünk a kor ütőerén. Ám valahogy ez az ütőér sem volt az igazi, s nemcsak a pályakezdő költők képességei miján. Pracli lelkének a szellemi közeg hiányzott, melyben korábban lubickolhatott, mint szűzleány az illatos fürdővízben a nászéjszaka előtt. A skóla, a tanár és a nebulók viszonya, a pedagógustársak tudása és tudatlansága jelentette számára az ájert, mely gondolkodásra és cselekvésre serkentette, képességeit kibontakoztatta, szellemét üdítette. Hisz mi más a szellemi élet, mint tanítás és tanulás, okulás és okítás? Volt, nincs, fene bánja, vonta meg a vállát Pracli nagy bölcsen, ám mégsem tudott beletörődni, hogy ez már így lesz a világnak végezetéig. Ki igazán bölcs, elfogadja, ami elkerülhetetlen, ám nem nyugszik bele.

Nem könnyített a helyzetén, hogy igencsak hamarosan súrlódásokra került sor a vásártelep császáraival (köznéven a cápákkal). Pracli nem volt hajlandó se lopni, se csalni, se hazudni, ami nélkül pedig nem nagyvásártelep a nagyvásártelep. Ha netán az ő elvei kerekednek felül, előállhatott volna azon helyzet, hogy a termelő a tizedét is megkeresi a forgalmazó bevételének, ami veszélyeztetné az ország élelmiszerellátását. Azt ugyanis csak az őskonzervatív laikusok képzelik, hogy a haza élelmezése azon múlik, termel-e a buta paraszt elegendő búzát, babot, miegymást. Ha már az utolsó szabolcsi almafákat is kivágták, ehet a magyar kiwit vagy mangót, amennyi belefér. Avagy Ausztráliából importált, egyenest Magyarország számára termesztett jonatánt. Ha pedig már sehol sem termesztenek burgonyát az országban, beszállíthatunk Afganisztánból, nesze neked, buta paraszt. Ám ha a piacgazdák netán elszabotálják az afgán krumpli terítését az üzlethálózatba, lőttek a mindennapos paprikáskrumplinak, felkopik a milliós metropolis álla, hogy attól koldul. Mert mint köztudott, a piac szabályozza a gazdaságot, a piacot meg a piacgazdák, és punktum. A modern liberalizált gazdaság nem azt jelenti, hogy a fogyasztó azt fogyaszt, amit akar, hanem azt, amit rá tudnak sózni. Ezt nevezte báró Podmaniczky oly zseniálisan lapidáris longitudónak.

Elnézést kérünk az olvasótól, hogy ilyesfajta száraz szakismeretekkel terheljük, ám a világot nem a filozófiából s egyéb úri huncutságokból lehet megérteni, csakis a hatalmi viszonyok tanulmányozásából. Ezért kellene az elemi iskola első osztályában integrálelmélet avagy szépírás helyett az államtan fortélyaival megismertetni a nebulókat, hogy már az anyatejjel magukba szopják az élet nagy összefüggéseit.

Konfliktusforrás volt Pracli és a cápák között az is, hogy hősünk tisztában volt képességeivel és teljesítményével, s ennek megfelelő anyagi ellenszolgáltatást követelt. Ez persze messze meghaladta az átlagot. Mármost a cápák nem kedvelik a verebek között a pávát. Részben attól félve, hogy az efféle igények bérrobbanáshoz vezethetnek, ami három számjegyű inflációt eredményezhet, részben korlátlan hatalmuk és tekintélyük csorbításától tartva. Mindezek okából többre becsültek négy-öt szimpla trógert (verebet), mint Pracli Joe felülmúlhatatlan erejét és képességeit. A vásártelepen a képesség joga kizárólagosan a cápákat illeti meg és slussz. Hajaj, nehéz szituáció, de az élet már csak produkál ilyesféléket.

Ekképpen állottak a dolgok Pracli Joe körül, amikor egy szép napon a Bajcsy-Zsilinszky úton, pontosan az Andrássy út kereszteződésénél összetalálkozott Rottenbiller Lipóttal. Rottenbiller Lipót neves instruktor családból származott. Bátyja, Rottenbiller Fülöp, pártinstruktor volt Bács-Kiskun megyében, öccse, Rottenbiller Lajos, pártinstruktor volt a Művészeti Tanácsnál, Rottenbiller Lipót pedig a Magyar Atlétikai Szövetség pártinstruktora volt.

A találkozásra kis híján nem került sor, ugyanis Pracli alig ismert rá Rottenbiller Lipótra. A pártinstruktor az ántivilágban lompos volt, tartása görnyedt, a szeme vizenyős, hangja halk, tekintete megtört, talán annak következtében, hogy fényévek választották el a párthierarchia csúcsaitól. Most viszont a legújabb fazonú, angol szövetből méretre készült öltönyben pompázott, méregdrága olasz cipője csillogott, akár a hold, ugyancsak méregdrága nyersselyem nyakkendőjében igazgyöngy nyakkendőtű, bal kezén súlyos, címeres pecsétgyűrű. Tekintete férfiasan sugárzott, termete szálfaegyenes, hangja, mint a kecskeméti nagyharang. Látható örömmel üdvözölte Praclit, kivel esztendőkön keresztül kellemes sporttársi viszonyban voltak: a legritkábban váltottak szót egymással.

– Hát hogy ityeg a fityeg, Pracli? – sugárzott Rottenbiller Lipót, mint egy tv-reklám.

– Ityeg is, fityeg is – így Pracli, miután beazonosította magában Rottenbillert. – És tenéked, Rottenbiller sporttárs? Már nem haragszol, hogy így szólítalak, hirtelenjében ez jött a nyelvemre.

– Ugyan már – veregette meg Rottenbiller Lipót Pracli Joe kivételesre szabott vállát. – Ugyan miért tagadnánk meg a múltat? Nekünk aztán erre semmi okunk. Mi már akkor is ország-világ javáért tevékenykedtünk, amennyire hagyták.

– Látom, jól megy a sorod.

– Ballag. Mondjuk így, Pracli komám. Ballag. Ajvé, akinek a dicsőség a fejébe száll! Csak egyet pislant, és nincs is feje, a mai rohanó világban. És te mivel töltöd a drága idődet?

Pracli éppen a vásárcsarnokból jött, melegítőben, amit végkielégítésként magával hozhatott a sportegyesületből, kezében sporttáskában a koszos munkaruháját vitte haza, hogy asszonytársa kimossa a tárcsás mosógépben. Néhány kurta mondatban ecsetelte sorsa fordulásait, miközben Rottenbiller Lipót szeme tágult, a végén már akkorára, mint egy teáscsésze.

– A vadkapitalizmus – hörögte elfúló hangon. – Hát ezt akartuk? Ezért küzdöttünk annyi éven át? Miféle világban élünk, édes egy komám?

– Ilyenben.

– Ilyenben – hagyta jóvá Rottenbiller Lipót. – Ezért kell vállalkozni.

– Márhogy mire?

– Az mindegy. A fő, hogy vállalkozz.

Pracli Joe kacagása túlharsogta az autóbuszok kipufogógázát.

– A baj csak az, hogy amibe én belefognék, már meg is bukott, mielőtt elkezdeném.

– Aztán miért?

– Mert én már csak ilyen viszonyban vagyok a manival. Ahol én az ajtón be, ott a pénz az ablakon ki. Tótzicher.

– Mert nem érted az új idők szavát. Holott ez a legfontosabb. Emlékezzél: Élenjáró elmélettel megbirkózunk az élettel. Arany szavak. És mi az új idők szava, egykomám?

– Azt nehéz lenne röviden összefoglalni. Ehhez még a Podmaniczkynek is hat kötet kellett.

– Hat kötet, hat kötet. Egyetlen szó. És mi az az egyetlen szó?

Pracli Joe villámgyorsan végiglapozta elméjében báró Podmaniczky mind a hat kötetét, de csak nem találta a szót.

– Hát én megmondom neked, Pracli – így Rottenbiller Lipót, látván hősünk habozását. – Az idők szava: gazdagodni.

Ez valóban pofon egyszerű volt. Annyira, hogy éppen nem jutott Pracli eszébe. Van olykor így az ember.

– Értem én. Csak csinálni nem tudom.

– Mert nem trenírozol. Én mondjam neked, a mesteredzőnek, a magyar sport büszkeségének, hogy minden teljesítmény alapja a lelkiismeretes tréning?

– Tréningezek én a vásárcsarnokban.

– Két diplomával? A mai időkben? Nem szégyelled magad?

– Azt mondják, a munka nemesít.

– Bakkfitty. Az ántivilág maszlaga s áfiumja – legyintett Rottenbiller. – Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral.

– Meg a kereset is jó.

– Aztán mennyi?

Pracli megmondta. Most Rottenbiller Lipót sátáni kacaja gyűrte maga alá a forgalom zaját. Ám rögvest komolyra fordította a szót.

– És mi lesz húsz év múlva? Ha kikopsz ebből az állati robotból?

– Húsz év múlva – vonta meg a vállát a nagyvonalú Pracli. – Én azt sem tudom, mi lesz jövő kedden. Hát majd csak lesz valahogy húsz év múlva is. Addig talán a világ is megjavul.

– Az bajosan.

Így beszélgettek, bölcselkedtek egy darab ideig, mikoris Rottenbiller Lipót előrukkolt a farbával.

– Ide figyelj, egykomám. Tudnék én valamit a számodra.

– Sportvonalon?

– Nem egészen, de azért mégis. Hallottál az Adonis Klubról?

Az Adonis Klubról mindenki hallott Kis-Magyarországon, de még a trianoni határokon túl is, noha alig akadt emberfia, aki eldicsekedhetett, hogy átlépte e nevezetes intézmény kapuját, melynek híre akkoriban már vetekedett a Mátyás-temploméval. Aki pedig megtette, az hallgatott, mint a csuka ősszel. Az Adonis Klub a legszigorúbban zártkörű volt, s a klubtagság írott és íratlan szabályai között első helyen a hallgatás szerepelt. Még a tagok is csak fél évente vihettek vendéget a klubba. Erről szigorú nyilvántartást vezettek, kivételt csak a legritkább esetben alkalmaztak, kizárólag a klubigazgató személyes engedélyével. A vendégkönyvben viszont olyan nevek szerepeltek, mint a holland apakirály, a svéd királynő, a monacói uralkodóhercegek, az ugandai és a thaiföldi elnök, Boris Becker, Franz Beckenbauer, Brigitte Bardot, Alain Delon, Muhamed Ali, a Ford Művek elnök-vezérigazgatója, Hans von Krupp und Bohlen, néhány Habsburg-főherceg, az astori és a windsori herceg, Mussolini és Sztálin dédunokája, a Bourbon trónkövetelő, tizenkét kormányfő, nem szólva a számtalan miniszterről és egyéb hírességekről a világ minden fertályáról.

Pracli Joe és Rottenbiller Lipót között szó szót követett a Bajcsy-Zsilinszky út forgatagában, hol már-már forgalmi akadályt képeztek. Végezetül Rottenbiller sporttárs átnyújtotta Praclinak az Adonis Klub névjegyét. A névjegy hajszálvékony ezüst lapocska volt, belevésve a sorszám, a klub címe, emblémája és legszigorúbban titkos telefonszáma. Rottenbiller közölte, hogy a klub alapszabálya szerint Pracli Joe a feleségén kívül senki ember fiával nem válthat szót az előtte álló aktusról, mikoris a klub ügyvezetője fogadni fogja abból a célból, hogy tárgyalásokba bocsájtkozzanak esetleges alkalmaztatásáról. Arról Rottenbiller Lipót nem tett említést, hogy jómaga sem lépte át soha a klub hét lakattal zárt kapuját. A magafélék arrafelé még csak nem is sétálhattak. Rottenbiller Lipót kapcsolata a klubbal kimerült abban, hogy fejvadászi feladatokat látott el, számos társával egyetemben, igen szép fejpénzért.

A családi tanács, amely állott Pracli Joe-ból és Pracliné dr. Simonyi Máriából, azon nyomban összeült, s alaposan meghányta-vetette a napirendre tűzött kérdést. Mielőtt azonban ismertetnénk a megbeszélés menetét, néhány szót kell szólanunk Pracli asszonytársáról.

Simonyi Mária különleges képességgel rendelkezett: ahol ő járt, nyomon követte a béke fuvallata. De nem ám afféle langyos, álmosító szellőcske, mitől a tehenek békésen kérődzeni kezdenek. Nem bizony. A békesség, mely dr. Simonyi Mária minden porcikájából áradt, a boldogsághoz volt hasonlatos, mikor a csendben elektromos szikrák pattognak, jóleső feszültséggel töltve meg a leget.

Szót kell még ejtenünk Pracliné hajáról is. A derékig érő hajzuhatag vörös volt, bronzárnyalatúbb a róka, ám világosabb a medve szőrénél. A temérdek, selymes haj mintha önálló életet élt volna. Előfordult, hogy a házastársak a tv-t nézték, s Pracli Joe, ki inkább asszonyát leste, mint a Dallast, egyszercsak úgy érezte, a vörös zuhatag átöleli, simogatja, becézi, noha dr. Simonyi Mária két méterre ült tőle a másik fotelben. Pracliné számtalan módon tudta viselni ezt a vörös csodát. Ha kontyba tornyozta, királyi fenséggé változott; ha varkocsba fonta, visszavedlett kislánnyá; ha lófarokként viselte, hetyke és huncut lett; ha leeresztve hagyta hullani, az álmok asszonya. Pracli Joe imádta Pracliné dr. Simonyi Mária haját.

Pracliné dr. Simonyi Mária viszont Pracli Joe-t imádta. Imádta minden porcikájával, imádta szíve minden dobbanásával, imádta ébren és álmában. Vele ébredt és vele nyugodott, őérette élt és bizonyossággal mondhatjuk, hogy bármely pillanatban meg is halt volna érette.

Az imádat egyébként kölcsönös volt. Tizenöt esztendeje éltek boldog házasságban, s nem múlt el nap, hogy Pracli ne adjon hálát a sorsnak, amiért neki juttatta ezt a csodát.

Ám most már vissza a tárgyaláshoz. Dr. Simonyi Mária minden kérdésére (mi lenne a munkája, beosztása, mennyi a fizetése, munkaideje, mikor a szabadnapjai stb.) Pracli Joe minden esetben kénytelen volt azt válaszolni, hogy fogalma sincs. Mindezt a klub ügyvezetője közli majd vele.

– Akkor mit beszéljünk meg? – tudakolta a praktikus gondolkozású és életvitelű dr. Simonyi Mária.

– Az elvet – válaszolta Pracli.

Pracli márcsak ilyen volt: az elveket előbbre helyezte a gyakorlatnál. Mi tagadás, vonzotta a lehetőség, bár a körvonalait sem ismerte, ám valamelyest garanciának tűnt a klub legendás hírneve. Még inkább, hogy hochintelligens emberek társaságába kerül, még akkor is, ha ő csupán alkalmazott lesz ezen észóriások körében. Ugyanakkor nem szívesen mondott le a trógerolás nomád életéről, ahol is bizonyos mértékig a maga urának vélhette magát, maga szabta meg a munkaidejét és így tovább. Egy olyan nevezetes helyen, mint az Adonis Klub, bizonyára szigorú munkarendnek lesz alávetve, szigorú hierarchiában, főnököknek, alfőnököknek és főfőnököknek alárendelve. Egyszerre tudatára ébredt annak is, hogy az a havi egy nap a Széchényi Könyvtárban többet jelent számára, mint gondolni vélte: máris beleállott a frász, hogy megszakad állandó kontaktusa olyannyira kedvelt pályakezdő költőivel.

Dr. Simonyi Mária egyértelműen az Adonis Klubot pártolta, látatlanban is. A nők márcsak ilyenek. Míg Pracli Joe lelkivilágán parányi karcolást sem ejtett, hogy trógerolással keresi meg a kenyerét, asszonyáén igen. Nem a maga szempontjából; ő imádta Praclit, ha trónkövetelő, ha tömeggyilkos. Ám ha kollégái, barátnői, ismerősei netán férjeura munkája után érdeklődtek, mi a magyari népnek rossz szokása, kénytelen volt átsiklani a kérdésen, mintha nem is hallotta volna, s gyorsan másra terelni a szót avagy köntörfalazni, mit nem kedvelt. Ennél azonban sokkalta fontosabb volt, hogy belelátott Pracli lelkébe, érezte a benne tátongó űrt, s imádott férjeura lelki békéjének helyrezöttyenését remélte a nevezetes Adonis Klubtól.

Az eszmecsere eredményeként mindkét tárgyaló fél megállapodott azon ésszerű igazságban, hogy próba, szerencse. Különösen, ha nem kerül semmibe. Pracli tehát felveszi a kapcsolatot a klub ügyvezetőjével, tárgyalásokat folytat vele, meghallgatja a pontos feltételeket, majd gondolkodási időt kér, hogy a családi tanácsnak immáron a konkrétumok ismeretében legyen módja az érdemi döntésre. Miként Pracli Joe precízen megfogalmazta:

– Felelősséggel dönteni csak a tények ismeretében lehet.

Summa summarum: Pracli elővette az ezüstkártyát, amely kifinomult s az egyetemen is pallérozott ízlésű hitvestársát már az első pillanatban lenyűgözte, és feltárcsázta az Adonis Klub legszigorúbban titkos telefonszámát. Itt egy kellemes női hang megadott egy másik telefonszámot, miután bediktálta kártyájának sorszámát. Azt feltárcsázva egy újabb kellemes női hang jelentkezett s közölte, hogy kapcsolja az ügyvezető úr személyi titkárnőjét. A személyi titkárnő birtokolta a legkellemesebb hangot; kijelentette, hogy az ügyvezető úr tartja szerencséjének, ha másnap reggel hét óra nulla-nulla perckor (így mondotta) fogadhatja Pracli Joe urat. Ezzel a kocka el volt vetve. Legalábbis, ami az első lépést illeti, gondolta Pracli. Ám ebben tévedett, de ez, mint tudjuk, emberi dolog.

Első bepillantás az Adonis Klub rejtelmeibe. A harcsakirály, az elefántbébi és a 2222 tükör. A pénzhasználat tilalma. Hogyan jutott be Pracli Joe az ügyvezető irodájába. A művészi tevékenység és a titoktartás aranyszabályai. A borravaló gyakorlatának kiiktatása. A lehetetlen fogalmának nem ismerete. Egy kérdés, egy válasz. Hősünket művésszé avatják. Pracli Joe, életében először, szeszes italt fogyaszt.

 

Mint említettük, az Adonis Klub hírneve már-már vetekedett a Mátyás-temploméval. A különbség csak annyi, hogy a Mátyás-templomot borsos belépődíj fejében bárki megtekinthette, sőt, megfelelő felár esetében akár a szentmisén is részt vehetett. Az Adonis Klubra viszont egy pillantást sem vethetett senki földi halandó, mivel az egész területet – mintegy harminchárom katasztrális holdat – négy méter magas terméskő fal övezte, a tetején szögesdrót, melybe a biztonság kedvéért villanyáramot vezettek. Azt mindenki tudta az országban, hogy a falnak csak a külvilág felé forduló oldala volt badacsonyi bazaltból – a természetvédelmi okokból megszüntetett bányát e célra miniszteri engedéllyel újra megnyitották –, belülről, a klubtagok épülésére, különféle színű márványlapok borították. Ez egyike volt az igazgatótanács által kiszivárogtatott híreknek, melyek a klub sejtelmességét voltak hivatottak növelni, anélkül, hogy bármit elárultak volna a lényegről.

A harminchárom hold egy része őspark volt, évszázados tölgyekkel, vérbükkökkel, juharokkal, húsz méteres fenyőkkel, melyekre borostyán kapaszkodott, carrarai márványzuzalékkal felszórt ösvényekkel, tulipánmezőkkel, rózsakertekkel. A terület mértani középpontjában egy hatszáz éves libanoni cédrus terpeszkedett, melyet a Mercedes Benz e célra gyártott trailerével szállítottak át a kontinensen, tizenkét méter átmérőjű földlabdával. Egy speciális szerkezet az egész úton langyos esővízzel permetezte a faóriást. A trailert, miután az Adonis Klubban kiszolgált, az angol királyi család vásárolta meg a Nemzeti Banktól e célra felvett jelzáloghitelből. A parkot sötétedéstől pirkadatig különleges fényű, rejtett lámpák borították szelíd félhomályba; egy-egy izzó áráért egy Volkswagen motorral működő Trabantot lehetett vásárolni. A szomorúfűzekkel és nyárfákkal szegélyezett patakot a világ nevezetes hídjainak miniatűr mása ívelte át. A patakot föld alatti csőrendszer táplálta gondos szűrés után a vízvezetékből, s a halastóba torkollott, ahonnan a vizet visszaszivattyúzták a vízvezetékbe, megvalósítva ezzel a perpetuum mobile örök idők óta sóvárgott elvét és gyakorlatát. A tavon teakfa csónakok himbálództak, s nyüzsgött benne a hal. Volt itt márna, csuka, tükörponty, fogas, kecsege, a patakban pisztráng, és még ki tudja, hányféle hal. A főhalászmester természetesen pontosan tudta, lévén, hogy precíz nyilvántartást vezetett. A tóba csak öt kilón felüli példányokat telepítettek, kivéve a keszegfajtákat, melyek nem nőttek ekkorára. Amit a horgászok kifogtak, egy medencébe dobták, ahonnan a személyzet esténként visszatelepítette a kellőképp fertőtlenített halakat a halastóba, miután gondos állatorvosi vizsgálatban részesültek. A vizek ura és doyenje egy kilencvenkét kilós harcsa volt, feje, mint egy jólfejlett borjúé. Az igazgatótanács utasítást adott, hogy a harcsa testsúlyát növeljék pontosan száz kilogrammra, azonban a főhalász az utasítás végrehajtását kereken megtagadta, mondván, hogy a túltáplálás a hal életét veszélyezteti. Ha a halkirály minden szökőévben egyszer horogra akadt, az egész klub összesereglett, lesni a hal és az ember heroikus küzdelmét. Az eseményre előre föliratkozott klubtagokért ilyenkor helikoptert küldtek. Természetesen ha valamelyik halvadásznak ínyére valónak tűnt a zsákmány, a konyhán azonnal elkészítették számára. A harcsakirály ez alól kivétel volt, ám aki megakasztotta, annak nevét belevésték a társalgó főfalát díszítő ezüst dicsőségtáblába. A beavatottak tudni vélték, hogy a főhalászmester minden héten egyszer, pénteken, pontban éjfélkor beevez a tó közepére, s megbeszéli a halkirállyal a világ, valamint a klub ügyes-bajos dolgait. Az ősparkban tanyázott a klub kedvence, a Sziám névre hallgató idomított elefántbébi is, aki oly szelíd volt, hogy gyermekek is lovagolhattak volna a hátán, ha nem tiltják ki a fiatalkorúakat a klubból. Sziámot állandó őr kísérte, nem a klubtagok védelmére, hanem, hogy megóvja a bébit a túletetéstől. A kiselefántot egy éves korában elajándékozták a világ valamelyik állatkertjének s újat vásároltak helyette, ismételten Sziám névre keresztelve.

Természetesen voltak a klubnak tenisz-, golf-, teke-, bowling-, tollaslabda- és strandröplabda- pályái; utóbbihoz a homokot a Fidzsi-szigetekről szállították. A merészebbek lóugratásban is gyakorolhatták magukat, kiválóan idomított arabs paripákon, ugyanolyan jól képzett lovászokkal, kívánság szerint állítható magasságú akadályokkal. Hosszabb lovastúrákra ott volt a környező erdő. Az Adonis Klub ugyanis pontosan a székesfőváros határában terült el – bár adóügyi okokból Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyében telekkönyvezték –, körülvéve hatalmas erdőséggel. A túrákra lovásznak öltözött testőrök kísérték el a klubtagokat.

Természetesen volt a klubban uszoda, feszített víztükörrel, az egyik medencében tenger-, a másikban édesvízzel. Ősszel összeszerelhető elemekből hőszigetelt üvegekkel borították a medencéket, a vizet és a levegőt melegítették, a napfényt extra ultraviola sugárzás pótolta. A medencékbe naponta háromszor egy-egy vödör fürdősót öntöttek, melyet kizárólag a klub számára gyártott egy francia illatszergyár, szigorúan titkos recept alapján. Ez jól példázza báró Podmaniczky művének azon passzusát, melyben kifejti, miként képes a fejlett tőke egyre több munkahelyet teremteni. Egy másik medencében elmés szerkezet úgy áramoltatta a vizet, mint a folyóban; az úszó akár ha ár ellen tempózott volna. Az áramlás sebességét különböző fokozatokra lehetett beállítani a klubtag kívánsága és képességei szerint; a legmagasabb fokozat a Niagara-vízesés volt, bár ezzel még senki sem próbálkozott. A kondicionáló termekben a legmodernebb és legrafináltabb szerkezetek szolgálták a tagok testépítését. Közkedveltségnek örvendett a mókuskerék; az ezüst rudakból készült ketrec svéd vanádium-golyóscsapágyakon forgott. A merészebbek használhatták a Híd a Kwai folyón-t. Itt egy tízméteres toronyból vethették magukat a mélységbe, a bokájukra erősített egyetlen gumikötéllel. A talajba a biztonság kedvéért mikroszenzoros érzékelőket szereltek; amennyiben bármilyen test túlságosan közel került, a talaj automatikusan lesüllyedt. A testépítésben magasan kvalifikált, testnevelési egyetemet végzett oktatók segítették a klubtagokat. Valamennyien a klub emblémájával díszített nyersselyem nadrágocskában és trikóban, ami kellőképp kiemelte pompás felépítésű testüket, lett légyen az oktató férfiú avagy hölgy. Valamennyien huszonöt és harmincöt év között, igazán válogatott példányok, nemcsak a szakértelmet, a küllemet, de a kellemet és udvariasságot illetően is. A szauna, a gőzkamrák, a szolárium, a pingpong-terem, a fallabdapályák és a többi, a klubtagok kényelmét, szórakozását, felüdülését és kikapcsolódását szolgáló létesítmény felsorolása hosszadalmas lenne, valamint felesleges, mert az Adonis Klub minden, erre a célra rendeltetett eszközzel rendelkezett. Talán csak a kocogóteremről ejtsünk néhány szót, ahol a joggingolók egyhelyben futottak a mozgó mikrotartán szalagon. A lejtőket és emelkedőket tetszés szerint lehetett beprogramozni, akárcsak a futás ritmusát megkövetelő sebességet is. A környezetet ki-ki maga választotta: volt virágos mező, alpesi táj, buja trópusok avagy a Szahara végtelensége. Ínyencek számára szerepelt a kínálatban a Margit körút is. A tájakat parabolapanoráma-vászonra vetítették.

Magát a klubépületet a híres Hundertwasser három legtehetségesebb tanítványa tervezte, akik húsz évig dolgoztak a mester keze alatt, mielőtt önállósították magukat. Hogy mást ne mondjunk, ők tervezték Nairobiban az Afrika Tanács 678 méter hosszú palotáját is. Ezek alapján nem nevezhetjük feltűnőnek, hogy a társalgót egy kétszáztíz éves tiszafa díszítette. A kaliforniai kertészeti egyetem kutatói kidolgoztak egy eljárást, melynek segítségével a méregzöld, piros bogyókkal díszített fa megőrizte természetes szépségét, ám nem növekedett. Így a társalgót nem fenyegette az a veszély, hogy a tiszafa kinövi, a tiszafát pedig, hogy a társalgó túlságosan szűk otthonának bizonyul. A biztonság kedvéért azonban a Rio de Janeiro-i füvészkertben készenlétben állt egy ugyanolyan nagyságú, ugyanúgy preparált tartalék tiszafa. A kávézó rózsalugas volt, hatvanhat rózsafajtával, a bárban trópusi növények, banán-, citrom-, narancs-, és kókuszdiófák burjánzottak, természetesen az anyaföldbe eresztve gyökereiket. A termést a klubtagok kedvük szerint fogyaszthatták. Egy erre a célra rendszeresített alkalmazott minden reggel gondosan megvizsgálta a kókuszdiókat, nehogy véletlenül valamelyik egy klubtag fejére pottyanjon. Egyszer ennek ellenére is előfordult egy baleset, minek utána a főkertész szabad szemmel láthatatlan, kínai selyemszálakból készült hálót erősített minden kókuszdió alá.

Elmés megoldásnak bizonyult, valamint esztétikai és helytakarékossági célokat is szolgált, hogy a föld alá három szintet építettek. Legalul a garázs, ötször akkora alapterülettel, mint a klubház; földalatti alagút kötötte össze a falon belüli bejárattal. Felette a konyha, raktárak, kiszolgáló helyiségek stb., valamennyi ugyancsak rácsatlakoztatva az alagútrendszerre. A legfelső pinceszinten a kondicionáló termek, a szauna, az őrkutyák szállása, miegymás. Minden helyiségnek természetes világítása volt, amit bonyolult tükörrendszer segítségével valósítottak meg.

A földszinten volt a társalgó és az étterem, mindkettő előtt hatalmas terasz, gombnyomásra alakítható, nyitható és csukható üvegfallal. A rózsalugas-kávézó (és teázó) közepén miniatűr vízesés, miniatűr szigetecskékkel, miniatűr japán fácskákkal. Az emeleten a bár és két játékterem, az egyikben a rulett-, baccarat- és kártyaasztalok, a másikban a legkülönbözőbb játékautomaták. Ezek közül igen kedvelt volt Konkoly-Thege Álmos, a világhírű Álmos-golyó feltalálójának világszabadalma. A játékos a világirodalom legismertebb műveiből kiválaszthatta a célszemélyt, akit meg kívánt semmisíteni. Az illető természetesen a legfurfangosabb módokon menekült, s egyáltalán nem volt olyan egyszerű elejteni Hamletet, Anna Kareninát avagy Bovárynét, még távcsöves puskával sem.

Az emeleten kaptak helyet a tökéletesen hangszigetelt, abszolút lehallgatásbiztos tárgyalószobák, a telefon-, telex-, telefax- és távírófülkék, valamint a rövidhullámú frekvencián dolgozó rádió adó-vevő. Talán említést érdemel még a garázsszinten elhelyezkedő lőtér. A klubtagok, amennyiben nem saját fegyverüket használták, hetvenhét pisztoly, puska, géppisztoly és gépkarabély között válogathattak, távcsővel és hangtompítóval avagy anélkül. A lőteret másfél méter vastag portugál parafaburkolat borította, a főlőmester háromszoros olimpiai bajnok volt agyaggalamb-lövészetben.

A belsőépítészeti terveket az Oscar-díjas díszlettervező, Federico Antonioni készítette, aki többek között A fehér Pimpernel című művével írta be örökre a nevét a film világtörténelmébe. Antonioni mester minden helyiségnek önálló arculatot varázsolt. A kávézót rokokó bútorokkal rendezték be, ám a monstruózus bárpult granadiumnikkelből és szaracénacélból készült, Bauhaus-stílusban. A társalgóban kínai selyemmel bevont hatalmas fotelek terpeszkedtek, ahány fotel, annyi színárnyalat, közöttük gyöngyházberakásos indiai asztalkák. A játékterem falát kitömött állatfejek dekorálták: elefánt, oroszlán, kafferbivaly, víziló, zsiráf, királytigris stb. A legimpozánsabb kétségtelenül egy 4 méter 44 centiméteres, preparált pörölycápa volt a Karib-tengerből, állítólag Fidel Castro saját kezű zsákmánya, melyet elcserélt egy két rotoros helikopter-hidroplánért. A trófeák között barokk korpuszok függtek, a világ minden tájáról. A klubigazgató dolgozószobája egy óceánjáró hajó parancsnoki hídjának volt kiképezve, állványos iránytűvel, szextánsokkal, egy tizenhetedik századi flamand szkúner kormánykerekével. A sarokban a legendás aranyhajó, a Maria Maddalena 3 méter 33 centiméteres, faragott-festett orrdísze szerénykedett. A bejárati falon 44 hangszigetelt hajóóra mutatta a világ jelentősebb kikötőinek pontos idejét. A hangszigetelésre azért volt szükség, hogy a tiktakoló szerkezetek ne zavarják sem az igazgatót, sem tárgyalófeleit. Az órákat négy órásmester tartotta karban folyamatosan, ezredmásodpercnyi pontosságra. A konyha falait golyóálló acéllemezek borították; több robotgépet, például a burgonyahámozót és a habverőt, az ugyancsak acél padlózatba süllyesztettek. A kenyérpirító automata viszont meisseni porcelánból volt, a mikrohullámú lágytojásfőző – világszabadalom – ébenfából. Minden ételt, mielőtt elhagyta a konyhát, méregtesztelővel ellenőriztek. A vendég kívánságára a tesztelést a tálalóasztalon végezték el.

Valamennyi helyiségben csak egy volt közös: mindegyiket tükrök díszítették, összesen 2222 darab. Akadtak közöttük kicsik és nagyok, oválisak, kerekek, négyszögletesek és rombusz alakúak, ábenga-, ezüst-, blondell-, csont-, dúralumínium-, bőr-, szantálfa és egyéb keretben. A társalgóban egy korai Rembrandt lógott, a bárban egy Picasso, a mester kék korszakából, a játékteremben egy Toulouse-Lautrec, melyet a Louvre is nyilvántartott, a kávézóban egy Watteau. Az igazgatótanács legnagyobb sajnálatára Pheidiasz Adonis-szobrának csak egy tökéletes, korabeli másolatát sikerült megszerezni, noha a General Motors tekintélyes részvénypakettjét kínálták fel az eredetiért egy nemzetközileg jegyzett, műkincsrablásra szakosodott kartellnek. (Kérjük az olvasót, hogy ezt az információt kezelje bizalmasan.)

A klub legfontosabb szabályai közé tartozott a pénz használatának tilalma. Minden klubtagnak méregzöld szattyánbőrbe kötött számlakönyve volt, ahová bevezettek minden tételt, a fogyasztást, a szolgáltatásokat csakúgy, mint a játékteremben keletkezett veszteségeket és nyereségeket. A klubtagok akkor egyenlítették ki a számlájukat, amikor jónak látták, személyesen a klub főpénztárosának a kezébe. A számlakönyveket is ő őrizte, egy hatalmas, ugyancsak méregzöld wertheimkasszában, melyet Salvatore Dali mester pingált tarkára; azokba rajta kívül csak a klub elnöke, az ügyvezető és a főkönyvelő tekinthetett be, még az igazgatótanács tagjai sem. A páncélszekrény robbanószerkezettel volt ellátva, melynek segítségével távirányítással a levegőbe lehetett repíteni. Ahány ház, annyi szokás.

Fogalmazhatnánk tömören úgy is, hogy Pracli Joe felkereste irodájában az ügyvezetőt, ám ez esetben az olvasónak vajmi kevés fogalma lenne az Adonis Klub belső arculatáról. Az aktus, kissé részletezve, így zajlott le.

Két kilométerre a klubtól díszes sorompó zárta el az utat, s egy neves iparművész tervezte hatalmas tábla hirdette angolul, németül, franciául, kínaiul, szuahéli és magyar nyelven, hogy őrkutyákkal védett magánterület, belépni szigorúan tilos és életveszélyes. Az utóbbi figyelmeztetés nem volt túlzás, mivel a klubot nemcsak farkaskutyák és pitbullok, hanem vadászgepárdok is őrizték. A sorompót szürke libériás őrök vigyázták, jutott egy tucatnyi belőlük a két kilométeres bevezető útra is. A parasztbarokk stílusban épült őrházban Pracli bemondta a nevét és jövetelének célját, ezt komputeren ellenőrizték, majd telefonon kontrollálták. A kölcsönkért Trabantot az arra kijelölt parkolóhelyen kellett hagynia. Pracli Joe tartott attól, hogy az ütött-kopott csotrogányt, mely dr. Simonyi Mária egyik barátnőjének tulajdonát képezte, s eredetileg almazöld volt, ám némely eleme szürke vagy halványkék, attól függően, hogy az adott pillanatban mely szín volt kapható, gúnyos vagy lekicsinylő pillantásokkal illetik. Ám nyomát sem tapasztalta efféle infámiának: olyan udvariasan bántak vele, mintha Jaguáron vagy Ferrarin érkezik. Egy ugyancsak szürke libériás inas – hősünk később megtanulta, hogy a szürke a külső személyzet színe – elektromos meghajtású kisautón fuvarozta az őrháztól a klub kapujáig. A 6 méter széles, 4 méter magas kaput 33 díszkovács készítette, az izlandi Ingmar Bergman tervei alapján. Belülről golyóálló, füstszínű üveggel borították, azon okból is, hogy elfedje a klubot minden emberi tekintet elől.

A libériás inas bemondta a kaputelefonba a kódszámát, mire a kapu hatalmas szárnyai hangtalanul kitárultak. Épp annyira, hogy Pracli és a libériás beléphettek; a kisautó kinn maradt. Az epolettekkel és sujtásokkal bőségesen díszített főportás ismételten ellenőrizte Praclit és adatait, majd egy kávébarna öltözetű belső inas fémkereső detektorral letapogatta. A detektor a kulcscsomóján s a zsebében lévő fémpénzen kívül egy gombostűt is jelzett hősünk zakójának hajtókájában, melyről Praclinak nem is volt tudomása, ám készséggel eltávolította. Ezután a személyzeti bejárón át bevezették az épületbe. Amikor beléptek a súlyos, vasalt tölgyfaajtón, a libériás az ajtó feletti órára pillantott.

– 6 óra 56 perc 10 másodperc. Szabadna kérnem, hogy igyekezzünk egy kicsinyt?

Igyekeztek. Az ügyvezető titkárságára 6 óra 57 perc 55 másodperckor érkeztek. Az óra 6 óra 59 perc 10 másodpercet mutatott, amikor Pracli az ügyvezető személyi titkárnője elé léphetett.

– Kérem, parancsoljon helyet foglalni – mondotta a titkárnő, akinek az volt a jellegzetessége, hogy nem volt semmiféle jellegzetessége.

Pracli helyet foglalt.

– Kérem, parancsoljon befáradni – mondotta a titkárnő pontosan 6 másodperc múlva. A libériás kitárta Pracli Joe előtt az ügyvezető sötétkék szarvasbőrrel bevont párnázott ajtaját.

Az ügyvezető felpattant kecses székecskéjéről a kecses kis íróasztal mögül, hősünk elé sietett s üdvözlésre nyújtotta kecses kis kezét.

– Isten hozta, művész úr. Szívből örülök, hogy megismerhetem. Parancsoljon, foglaljon helyet. Talán ide, itt kényelmesebb.

Pracli Joe-nak már a kecses kezecske megszorítása is gondot okozott, még inkább, hogy letelepedjék a felkínált kecses kis karosszékbe. Biztos, ami biztos, megfeszítette lábizmait, hogy legalább súlyának egy részétől mentesítse a törékeny bútordarabot. Kellemetlen póz volt, de Praclinak semmiség. Ám az ügyvezető gondolatolvasónak bizonyult.

– Helyezkedjék el kényelmesen, művész úr. Az ülőalkalmatosságainkat szállító Renault and Peugeot cég két mázsa terhelésig ötven év garanciát ad. A székek acélbetétesek.

Ezután megtudakolta, teát, kávét, üdítőt vagy valamilyen italt parancsol-e a vendég, jéggel vagy jég nélkül. Pracli közölte, hogy egyikkel sem él; hanem ha egy pohár vizet kaphatna. Nem, nem szódát, nem ásványvizet, felelte a további tudakozódásra, egyszerűen csak vizet, jég nélkül. Közben igyekezett hangerejét a kecses kis szoba kecses berendezéséhez igazítani. Kissé tartott tőle, mit szól vendéglátója ehhez az errefelé bizonyára szokatlan kívánsághoz. Akkor még nem tudta, hogy az Adonis Klub aranyszabályai közé tartozik a kedves vendég semmiféle kívánságán nem csodálkozni.

Ennek megfelelően az ügyvezetőnek a szeme sem rebbent. Kinyitotta a kínai asztalkán lévő kínai email dobozkát – volt vagy kétszáz éves – és beleszólt:

– Egy pohár sima vizet a művész úrnak, ha szabad kérnem.

Az ügyvezető szobáját – ezek után talán felesleges mondani – kínai stílusban rendezték be. Itt minden kecses volt, még a sarokban pompázó embermagasságú, kék sárkányokkal díszített Ming korabeli váza is, valamikor a pekingi Császári Múzeum féltve őrzött unikális kincse. Kecses volt az ügyvezető is, 160 centiméter és 52 kiló, őszes, gyér haja kecsesen simult kecses kis koponyájára. Zsakettet viselt, gomblyukában a klub jelvénye, az Adonis-szobor miniatűr másolata, színezüstből. A klub alkalmazottai aranytárgyat nem hordhattak maguknál és magukon, még a karikagyűrű is tilos volt. A klubtagok ezüst jelvényét egyetlen apró brilliáns díszítette. A jelvényt a klubban kötelező, a kapun kívül tilos volt hordani. A kecses ügyvezetőt némely forrás szerint a szoba berendezéséhez választották, ám nem sikerült kiderítenünk, a berendezés volt-e előbb avagy az ügyvezető.

Az ügyvezető ismét Praclihoz fordult megtudakolni, hogy parancsol-e cigarettát, esetleg szivart vagy netán pipát. Ha az utóbbit, akkor tisztelettel kéri, válassza ki magának a megfelelőt, s tekintse a klub szerény ajándékának.

Már hozták is a vizet, kecses kis kehelyben, melynek méretei nem pásszoltak Pracli teljesítőképességéhez. Hősünk igyekezett mérsékelni a hirtelen rátört szomjúságot, hogy a vizecske kitartson a megbeszélés végéig. Ám tíz perc múlva újabb kelyhecske érkezett, s ez megismétlődött a tárgyalás végéig.

Az ügyvezető megtudakolta, miként érzi magát a művész úr kedves felesége. Hősünk válaszára, hogy köszöni, jól, őszinte örömét fejezte ki.

– Akkor talán térjünk a tárgyra, tisztelt művész úr. Már az ókori bölcsek is tudták, hogy az idő pénz.

Ezzel keresztbe tette kecses lábait. Az ügyvezető harminchatos cipőt viselt, tükörfényesre suvickolva.

– Méltóztassék parancsolni – igyekezett Pracli megtalálni a megfelelő hangot.

– Esetleg némi meglepetést okoz önnek, hogy művész úrnak szólítom.

Mi tagadás, így volt. Az ügyvezető ezúttal is gondolatolvasónak bizonyult.

– Intézményünk az egyetlen a világon, ahol kizárólag művészek tevékenykednek. Azért nem mondom, hogy dolgoznak, mivel a vendégek szolgálatának magasztos feladatát helytelen lenne pórias munkává degradálni. A vendéglátás művészet. Most a szó tágabb fogalmáról beszélek, nem a köznapiról, mely a vendéglátást pusztán az étkek és italok előállítására és szervírozására korlátozza, noha nem tagadom, természetesen ez is igen fontos. A vendéglátás fogalma hasonlatos az erkölcsökéhez, melyeket a grammatika nem véletlenül említ többesszámban. Az erkölcsök fogalma épp oly végtelen, mint a vendéglátásé. Avagy nem tartozik-e a vendéglátás formái közé a művészek mozdulata, szeme pillantása, hangjának árnyalata? A megfelelő időben való érkezés és távozás? A vendég óhajának ellesése avagy befolyásolása? Bizony, mindez a kifinomult vendéglátó művészethez tartozik. A vendég a közönség, s nekünk élethivatásunk, hogy művészetünk javát nyújtva teremtsük meg a közeget s az ájert, melyben a vendég minél zavartalanabbul élvezheti az élet örömeit. Vonatkozik ez minden alkalmazottunkra, aki valamilyen formában kapcsolatba kerül a vendégekkel. Ők valamennyien művészek. A konyhaszemélyzet, a séfeken kívül, mondjuk nem, de például a portás feltétlenül. Hiszen mekkora különbség, hogy a vendég jó vagy rossz hangulatban lépi-e át a klub kapuját, amihez a portásművész, a maga szerény lehetőségeihez képest, bizony hozzájárulhat. Remélem, egyetértünk?

Pracli Joe biztosította az ügyvezetőt teljes egyetértéséről.

– Örvendek. Akkor talán folytassuk. Az ön személyére felesleges szót vesztegetnünk. Ismerjük az életét, a legapróbb részletekig. Tudjuk felmenőit, iskoláit, végzettségét, eddigi tevékenységét, anyagi helyzetét, párkapcsolatait, ha szabad így kifejeznem magam, lakása berendezését, étkezési szokásait és így tovább. Ezekre vonatkozólag tehát kérdéseim nincsenek. Inkább a klub némely alapszabályáról mondanék egyet-mást, ha megengedi.

Pracli megengedte, noha érdekelte volna, honnan ismerik az életét ilyen alaposan, mikor csak előző este jelentkezett. Természetesen nem tudhatta, hogy Rottenbiller Lipót, megszűnvén a pártállam s ezzel kapcsolatban pártinstruktori tevékenysége, biztos ami biztos, magával vitte a Magyar Atlétikai Szövetség káderlapjait. No meg az Adonis Klubnak is megvoltak a maga információs csatornái.

– Kezdjük a legfontosabbal – így az ügyvezető –, a titoktartással. Nem szívesen rangsorolom alapvető szabályainkat, hiszen azok egyenlő értékkel bírnak, betartásuk minden esetben kötelező. Ám a titoktartás, hogy úgy mondjam, primus unter pares. A klub egyetlen alkalmazottja sem közölheti senkivel, hogy intézményünkben tevékenykedik. Hangsúlyozom, hogy senkivel, bár erre még visszatérek. Ugyanúgy titoktartási kötelezettség vonatkozik mindenre, amit a klubban lát, hall, észlel, tapasztal vagy megérez. Ezen alapszabály megsértése, mint valamennyi többié, azt a sajnálatos következményt vonja maga után, hogy kénytelen-kelletlen azonnali hatállyal megválunk egymástól. A szabály minden alkalmazottunkra élete végéig vonatkozik, abban az esetben is, ha valamilyen okból megszűnne művészi tevékenysége a klubban. Roppant nehezemre esik ilyen parlagi témáról szót ejteni, de kötelességem felhívni a művész úr szíves figyelmét, hogy igen nyomatékos eszközökkel rendelkezünk a szabály megsértői további életének befolyásolására. Kérem, nézze el nekem, hogy ezt szóba kellett hoznom.

Pracli elnézte. Az ügyvezető kecseset sóhajtott, mint az úrlovas, ha átjutott egy nehéz akadályon.

– Egyetlen kivételt ismerünk. Egyetlenegyet. Ez házasemberek esetében a házastárs személye. Önről lévén szó, kedves felesége őnagysága. Ésszerűtlen és antihumánus lenne, ha mélyen tisztelt hitvese nem tudhatná, hol dolgozik a férje. Önt ez állandó hazugságra kárhoztatná, őnagysága pedig a tények nem ismeretében hamis következtetéseket vonhatna le. Klubunktól mi sem áll távolabb, mint az antihumánus szemlélet. Ugyanakkor mellőzni kívánunk minden tényezőt, ami téves találgatásokra adhat okot. A vendéglátás lényege az emberiesség és a jó hírnév. Ám kénytelen vagyok becses figyelmét arra irányítani, hogy amennyiben neje őnagysága sértené meg a titoktartás szabályát, annak ugyanolyan következményei lennének, mint már említettem. Remélem, nem veszi sértésnek, hogy ezt megpendítem.

Pracli biztosította az ügyvezetőt, hogy semmiféle sérelem nem érte, sőt, megtiszteli az egyenes beszéd. Újabb kecses sóhaj, újabb nehéz akadály leküzdése után.

– Remélem, egy pillanatig sem merül fel önben a gondolat, hogy a titoktartás azért követeltetik meg, mintha bármiféle titkolnivalónk volna. Az Adonis Klub olyan, mint egy nyitott könyv. Mi lennénk a legboldogabbak, ha bárki olvashatná, ha a nagyvilág percről percre nyomon követhetné szerény tevékenységünket. Sajnos ezt nem tehetjük, éppen vendégeink érdekében. Klubtagjaink valamennyien olyan helyet foglalnak el a társadalomban, hogy eleve hatványozottan rájuk irányul a társadalom figyelme. Fogalmazhatnék úgy is, hogy áldozatul vannak dobva a közvéleménynek, miként az őskeresztények voltak az oroszlánoknak. Nehéz sors, fárasztó, terhes, áldozatokat igénylő hivatás. Az Adonis Klub ama nemes cél érdekében jött létre, hogy hatványozottan hátrányos helyzetben lévő klubtagjaink számára megteremtsük a béke, a nyugalom, a biztonság ligetét. Hogy legalább egyetlen hely legyen hajszás életükben, hol csendesen elmerülhetnek a jól megérdemelt kényelemben, ahol kiköpölyözhetik mindennapos robotos életük minden stresszét, hol lángpallossal álljuk útját a tolakodó közvélemény kandi tekintetének: Eddig és ne tovább! Az Adonis Klub szentély, melyet nem illethet illetéktelen láb avagy tekintet. Ez alapvető emberbaráti kötelességünk. Remélem, egyetértünk, művész úr?

Pracli Joe-nak sikerült egyetértéséről biztosítania az aggódó ügyvezetőt.

– Akkor talán térjünk rá a dolgok anyagi vonzatára, melyet valamely okból piszkos anyagiaknak is szoktak mondani. Fel nem foghatom, miért, hiszen már római eleink is jól tudták, hogy pecunia non olet. Valamint köztudott, hogy a pénz a civilizáció s az emberi fejlődés legfőbb alapja és mozgatóeleme. A művészek adóköteles jövedelmére kár szót vesztegetnünk, az csak jelképes. Mondhatnám: pro forma.

Az ügyvezető megnevezte a kezdő fizetés összegét; körülbelül egy átlagos képességű és képzettségű takarítónő heti fizetésének felelt meg a nagyvásártelepen.

– Ezen túlmenően minden a művészeken múlik. Belső használatra nem kezeljük szolgálati titokként, hogy van művészünk – neveket természetesen nem mondunk –, kinek havi jövedelme megfelel a mindenkori miniszteri fizetésnek, beleértve a reprezentációs és a titkos alapot is. Jövedelemről beszélek, mert a borravaló fogalmát az Adonis Klubban nem ismerjük. A borravaló megalázó, annak is, aki adja, annak is, aki kapja. A klubban a tagok a fizetőművésznek diktálják be az összeget, mellyel művészeink aznapi teljesítményét honorálni kívánják. Nevezhetjük ezt tulajdonképpen szponzorálásnak is. A szponzor kiléte szigorúan titkos. Azt óhajtjuk ugyanis, hogy valamennyi művészünk egyforma odaadással, lelkesedéssel és tehetséggel szolgálja valamennyi kedves vendégünket, s ne befolyásolja, hogy ki hogyan honorálja a művészetét. Beható tapasztalataim alapján bízvást állíthatom, hogy a nagy számok törvénye e tekintetben is érvényesül. Művészeink keresetkimutatása nagyjából megegyezik saját észleleteinkkel, ami a művészi teljesítmény értékét illeti. Nem mondom, előfordul, hogy valamely vendégünk elfogult némely művészünk képességeit illetően, akár pro, akár kontra. De hát ez, ugyebár, hozzátartozik a közönség és a művészek kapcsolatához, minden műfajban, mindig és mindenütt a világon.

Halovány kis mosoly az ügyvezető kecses arcocskáján.

– Talán felesleges megemlítenem, hogy a művészek jövedelme szigorúan titkos.

Kissé szélesebb mosoly.

– Természetesen a művész sem közölheti keresetének összegét senkivel, kivéve a házastársát. Ez azonban nem kötelező, a családi szokásrendszertől függ. Remélem, egyetértünk?

Ismételt teljes egyetértés, immáron sokadszor. Pracli Joe igazán kifogástalan tárgyalópartnernek bizonyult.

– Akkor, ha megengedi, művész úr, folytatom. Az Adonis Klubban a megszólítás uram vagy hölgyem. Semmi vezérigazgató úr, elnök úr, miniszter úr és effélék. Nincs asszonyom és kisasszony. Tagjaink joggal elvárják a személytelenséget. A legtöbbjük arca naponta látható a televízióban, neve olvasható a sajtóban. Természetesen művészeink is ismerik őket, de ennek semmiféle nyomát nem adhatják. A saját nevüket még felszólításra sem közölhetik a klubtagokkal. És ami igen fontos: ha a klubon kívül találkoznak, semmiféle jelét nem adhatják, hogy ismerik őket. A köszönés szóba sem jöhet. A művészek egymást művész úrnak és művésznőnek szólítják. A tegeződés szigorúan tilos. A klubban a klub szabósága által méretre készített egyenruhát viselik. A személyzetet a művészek ugyancsak uramnak és hölgyemnek szólítják, természetesen más hangsúllyal, mint a vendégeket, de mindig a lehető legudvariasabban. A kérem és a legyen szíves sohase hiányozzék. Ha pedig azt kérdezné, mit jelent a más hangsúly, azt felelném: ez a művészet.

Pracli nem kérdezte. Az ügyvezető tudomására hozta, hogy minden művész rendelkezésére bocsájtanak egy Volkswagent, a művész rangjának megfelelő típust. A kocsi kizárólag a művész lakása és a klub között vehető igénybe, kizárólag a művész által. Ez alól a házastárs sem kivétel. Elmondotta azt is, hogy a klub reggel tíz órától hajnali négyig tart nyitva.

– Ha valamely klubtag kívánja, természetesen tovább is. Ez esetben a művészeti főfelügyelő jelöli ki, hogy melyik részlegben hányan és kik maradnak szolgálatban. Indokolt esetben – haláleset, gyermekáldás – kérni lehet a külön szolgálat alóli felmentést, amiért egyébként túlóra vagy egyéb juttatás nem jár. Ám higgye el, kedves művész úr, hogy a túlszolgálatnak megvan a nyoma a jövedelemben. Igen jelentős nyoma. Vendégeink valamennyien talpig úriemberek.

Arról nem ejtett szót az ügyvezető, hány tagja van a klubnak, valamint a művészek és alkalmazottak számát sem említette. Ezen adatokat az igazgatótanácson kívül senki sem ismerte a földkerekségen.

– Van még egy kategória – folytatta az ügyvezető, némiképp gondterhelten, mint akinek nehéz feladattal kell megküzdenie. – Azon személyiségekre gondolok, kiket nem a klubtagok látnak vendégül, hanem maga az Adonis Klub. Ezek az úgynevezett kiváltságos vendégek, jelentőségüket alighanem felesleges hangsúlyoznom. A klubtagok vendégeivel ellentétben ők beírják nevüket az Adonis Klub vendégkönyvébe. Velük kapcsolatban csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy ilyen esetekben a művészeknek el kell jutniuk hivatásuk csúcsára, teljes tudásuk vértezetében, a megfelelő ihlettől táplálva.

Kicsinyke sóhaj, a feladat leküzdése után.

– Ezzel lényegében mondandóm végére értem. A többit megtanulja majd a művészeti csoportvezetőktől, az érdemes és kiváló művészektől, a tapasztaltabb pályatársaktól. Talán csak egy mondat, záróakkordként. Az Adonis Klubban, ha vendégeink érdekeiről és kívánságairól van szó, azt a fogalmat, hogy lehetetlen, nem ismerjük. És most átadom a szót a művész úrnak. Parancsoljon, kérdezzen. Kérdezzen bármit, és én felelni fogok, legjobb tudásom szerint, hacsak nem tiltja a klub szabályzata.

Most képzelje az olvasó magát Pracli Joe helyébe. Ugye, hogy záporoznának a kérdések a kecses kis szobában a kecses ügyvezetőre? Ugye kielégíthetetlen lenne a kíváncsiságuk?

Nem így Pracli. Mert Pracli Pracli volt.

– Egyetlen kérdésem van, szíves engedelmével. Szabad megtudakolnom, mi lesz a feladatköröm?

Eredetileg a munkája iránt akart érdeklődni, de finom érzékkel máris alkalmazkodott az Adonis Klub rendjéhez.

A válasz: ismét egy kecses, halovány kis mosoly.

– Ezt a kérdést szándékoltan nem hoztam szóba. Ugyanis nem tudom rá a választ. Ennek eldöntése nem az én reszortom. Szerepkörének kijelölése a művészeti vezető feladata, aki ezt holnap közölni fogja önnel. Természetesen számos szerepkörben fogjuk kipróbálni, hiszen célunk megtalálni azt a szerepet, melyben művészeink leginkább kibontakoztathatják és kamatoztathatják képességeiket és tehetségüket.

Pracli ezek után, a családi tanács döntésének megfelelően megérdeklődte, kaphat-e 24 óra gondolkodási időt.

– A legnagyobb sajnálatomra nemmel kell felelnem. Önnek itt és most kell döntenie, művész úr.

Ekkor mutatkozott meg teljes pompájában Pracli Joe emberi nagysága. Nem habozott, nem tétovázott, nem töprengett: döntött.

– Ebben az esetben tisztelettel kérem felvételemet az Adonis Klub társulatába.

Az ügyvezető csak úgy sugárzott, nagy kecsesen.

– Nagyszerű! Csodálatos! El vagyok ragadtatva. Őszinte örömömre szolgál. Mély megtiszteltetésnek veszem. Ám ebben a kérdésben én nem dönthetek. Egyes-egyedül a klubigazgató úr.

Ismét kinyitotta a kecses email dobozocskát, mely, mint már említettük, legalább kétszáz éves volt.

– Kérem, szíveskedjék megtudakolni, tudna-e fogadni bennünket az igazgató úr.

A választ Pracli nem hallotta – nem tudta, hogy a dobozka számlapja kiírja a beszédet –, de az ügyvezető becsukta a dobozt.

– Az igazgató úrnak örömére szolgál, hogy találkozhat a művész úrral.

Az ajtóban Pracli Joe, az idősebbnek és a főnöknek kijáró tisztelettel, előre akarta bocsájtani az ügyvezetőt, aki azonban kecsesen elhárította.

– Szó sem lehet róla, művész úr. Ön ebben a pillanatban még vendég. És a vendég mindig, mindenben az első.

Az igazgató a hatalmas navigációs pult mögött trónolt a forgatható parancsnoki székben, s a radar képernyőjét figyelte. Vendége fogadására elébe cammogott, közölte, hogy a barométer két hektopascalt süllyedt, a páratartalom ötvennégy, vagyis átlagos, a barográf nem mozdul, majd hellyel kínálta őket egy térképasztal mellett.

A klubigazgató némileg hasonlatos volt hősünkhöz, kivéve a korát s egyéb tulajdonságait. 190 centiméter magas, mázsás teste meglepően jó karban van 65 éves korához képest. Galambősz haját kurtára nyíratta, miként galambősz szakállát is. Rajta kívül az Adonis Klubban senkinek sem lehetett bajsza vagy szakálla. Kifogástalan szmokingot viselt, gomblyukában a klub elmaradhatatlan jelvényével. Soha nem hordott más öltözetet, kivéve ha kiváltságos vendégek érkeztek a klubba, amikor is frakkot öltött.

Az ügyvezető közlésére, hogy Pracli Joe felvételét kéri a klub művészei közé, az igazgató némán bólintott, majd Praclira emelte a tekintetét. A szeme olyan kék volt, mint a Karib-tenger lagúnái, verőfényes ég esetén.

Hogy meddig méregette őt az igazgató, azt Pracli sohasem tudta eldönteni. Néha úgy emlékezett, hogy órákig, máskor meg, hogy csupán néhány pillanatig. Pedig ha járatos lett volna a pipázás fortélyaiban, nem kénytelen találgatásokra hagyatkozni. Az igazgató ugyanis megtömte kurta szárú indiai gyökérpipáját, rágyújtott egy hajólámpából átalakított öngyújtóval, s kényelmesen pöfékelt, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna tekintetét Pracli Joe-ról. Amikor a pipa kiégett, gondosan visszaállította a mahagóni pipatóriumba. Aztán megreccsent a hatalmas szék, s az igazgató ruganyosan fölállt. A parancsnoki térképszekrényből metszett üveget, metszett poharakat vett elő, s ezüst tálcán maga tálalta fel a fehér jamaicai rumot a térképasztalon.

– Hozta Isten az Adonis Klubban, művész úr.

Pracli Joe roppant zavarban volt kénytelen közölni, hogy életében nem ivott még szeszes italt.

A klubigazgató lelkivilágát csöppet sem dúlta fel hősünk közlendője.

– Majd most fog – jelentette ki.

Így történt, hogy könyvünk hőse, Pracli Joe, negyvenvalahány éves korában, életében első alkalommal fogyasztott alkoholt.

Candide az Adonis Klubban avagy Alice Csodaországban. Egy sztárművész portréja. Hősünk és a marsallbot. Az áthághatatlan szabály áthághatósága. Pracli Joe és a hitvesi hűség. Pajzán történet: Sárika és Sanyika. Száz bunda, a csecsemőkereskedő szülészprofesszor, a hófehér hangversenyzongora, az alma a lőmester fején: pillanatfelvételek az Adonis Klubból. A sorsdöntő pillanat.

 

Mikor Candide, a vadember, először találkozott a civilizációval, aligha érezhette magát idegenebb világban, mint Pracli Joe az Adonis Klubban. Költőien talán így fejezhetnénk ki állapotját: mintha a Duna felfelé folyna avagy a Nap forogna a Föld körül.

Ez akkor is igaz, ha a szerepek, melyeket hősünknek el kellett játszania – hogy immáron mi is az Adonis Klub szóhasználatával éljünk –, nem voltak ismeretlenek Pracli Joe számára. Miként a klubtagok sem: volt szemük, szájuk, orruk, miként a többi embernek szép hazánkban. Ám ezen túlmenően semmiben sem hasonlítottak azon emberi lényekhez, kiket Praclinak eddigelé sikerült megismernie. Hősünk okkal érezte úgy magát, mint Alice Csodaországban, hogy ismét irodalmi hasonlattal éljünk.

A klub művészeti vezetője bizonyára fejlett emberismerettel rendelkezett, mivel Pracli a sportok világában kezdte pályafutását. Labdát szedett a teniszpályákon, bábukat állított a tekepályákon, az akadályokat állítgatta a lovaspályán, a céllapokat cserélgette a lőtéren, a horgászok rendelkezésére állott a halastónál.

Bizony, bizony, alantas munkálatok. Hát még ha elmondjuk azt is, hogy három napig az ügyvezető cipőjét kellett fényesítenie, minden nap háromszor. Ám úgy gondoljuk, az olvasó eléggé ismeri már hősünket, hogy tudja, ezen foglalatosságok karcolást sem ejtettek a hajdan volt gimnáziumi tanár és mesteredző, majd vásárcsarnoki tróger önérzetén. Nem, Pracli Joe-t nem ilyen fából faragták. Neki semmiféle munka nem derogált. Különösen, mivel munka közben figyelő szemmel leste a számára ismeretlen világot, s ismereteinek gyarapodása – legalábbis átmenetileg – némiképp hasonlított azon szellemi kielégüléshez, melyet olyannyira hiányolt az életében bekövetkezett kettős törés óta.

Nem kívánjuk az olvasót untatni Pracli művészeti fejlődésének stációival, elvégre mit csinál egy labdaszedő a teniszpályán? Szedi a labdát. Az Adonis Klubban, ellentétben a Grand Slam-tornákkal, egy pályához három labdaszedő művész tartozott. Pracli például Simon II. Istvánt kapta társul – akit így különböztettek meg Simon I. István lovász művésztől –, valamint Zsengellér Gyula geológust, aki nem fogyott ki afrikai, valamint mongóliai olajkutató munkálatai kalandjainak ismertetéséből. A sorsváltozás azonban sajnálatos módon keserű emberré tette, ami aztán meg is látszott a fizetési borítékján, mely kérdésre még visszatérünk. Bizony, az Adonis Klubban, mint bárhol a világon, nem kedvelik a népek, ha fancsali képpel szolgálják ki őket. Pedig Zsengellér Gyula tette a dolgát becsülettel, márcsak azért is, mert négy gyermekről kellett gondoskodnia, csak éppen a szolgálatkészség fluiduma hiányzott tevékenységéből. Vele ellentétben Simon II. István, a klub régi művésze, azelőtt állatidomár, maga volt a megtestesült odaadás. Ahányszor a labdát odahajította valamely játékosnak, sosem mulasztotta el hozzátenni: – Parancsoljon, uram. Parancsoljon, hölgyem. – És mélyen meghajolt, mint egykor a porondon, miután bedugta a fejét az oroszlán szájába. Ezt a fogékony Pracli hamarosan eltanulta. Azt mondják, a zseni nem tanul, hanem tud. Ám Pracli nem volt zseni, csak Pracli Joe. A meghajlást például igen gyorsan mellőzte. Nem rátartiságból avagy rosszul értelmezett önérzetből, hanem ráeszmélt, hogy ez nem adekvát az egyéniségével. Elvégre hogy teszi ki magát, ha egy behemót hajlong? Az, nemdebár, inkább nevetséges, semmint udvarias. Pracli, mint minden igazi művész, sokat adott a stílusra.

A halastónál a főhalászmester hamarosan felfigyelt Pracli Joe művészi képességeire, s őt tette meg sziluettnek. Ez a tevékenység abból állott, hogy beevezett a tó közepére, s maga is kivetette horgait. A főhalászmester szerint ugyanis a stégen üldögélő horgászokra serkentőleg hat, ha kitekintve a tóra, egy szerencsés kezű, szorgos horgász sziluettjét látják maguk előtt.

Ez az elmélet tudományosan nem bizonyítható, ám a főhalászmester a klub sztárművészei közé tartozott, akinek szavára még az igazgatótanács is adott. Noha nem bizonyos, hogy társalkodott a harcsakirállyal a klub ügyeit illetően, az kétségtelen, hogy mindent tudott a halakról, minek következtében sok mindent az életről is. S nemcsak gyakorlatból avagy tapasztalatból, kisujjában volt a halakra vonatkozó minden elméleti ismeret is. Tudta például, hogy honi vizeink egyik leggyakoribb lakóját, a Pelecus cultratist, a vízinép ennyi néven ismeri: kardoshal, kardkeszeg, kardahal, karda, garda, gardakeszeg, gargya, gyargya, gorda, korda, gallakeszeg, lánakeszeg, kaszakeszeg, szabóhal, balatoni hering, görbe paduc. Mindezt pedig a hal görbe pengéhez hasonlatos külsejének köszönhetően, mert a víziember csak néz, figyel, és amikor lát, akkor beszél. Tudta valamint azt is, hogy a nagy Linné adományozta névben a pelecus fejszét, a cultratus (culter) kést jelent. Kisujjában volt nemcsak a hal, hanem a vízivilág minden csínja-bínja is, mint például: ha a nádiveréb szól, akkor áradás lesz; a kárókatonája mindig abba az irányba indul, hol nagy a víz; ha burrog a ladik eleje, mikor fölfelé húzzák, avagy a dévérkeszeg igen nyálkás, akkor áradás következik. Kérdezheti persze az olvasó, miként hasznosíthatta mindezt a tudományt az Adonis Klub főhalászmestereként, hol se nádirigó, se nagy víz, ám akkor megfeledkezik arról, hogy a művészet nemcsak a mindennapos praktikák ismeretéből tevődik össze, hanem a mögéje halmozott tudásból is.

A klubtagok közül sokan hallgatták élvezettel a főhalász ízes történeteit. Például azt, hogyan tudták a komáromi halászok szilveszter éjszakáján tizenkét fej vöröshagyma meg egy csipet só segítségével megállapítani, melyik hónapban lesz nagy víz a következő évben. Avagy azt, hogy mért a cigányhalász remekel leginkább a horgászásban. Mert ennek fő feltétele senkinél sincsen meg annyira, mint éppen nála: éhezik a halra és mindig ráér – soha sincsen sürgős dolga. Avagy csendes, mélyen búgó dúdolását: Lányok, lányok figyeljetek! Jó tanácsot adok nektek: Házastársul, ha kaphattok, Halászembert válasszatok. Mindez nem kevésbé járult hozzá a főhalász renoméjának kialakulásához, mint az, hogy halpusztulás sohasem fordult elő a tóban, sem az, hogy akár túl sok, akár túl kevés halat telepítettek a vízbe. Nem kevésbé volt dicséretes, hogy ha valaki alkalmi pecás igencsak balkezesnek bizonyult, a mester maga ült melléje, biztató, szakszerű szavakkal fordítani a szerencsén. Ilyen esetben nemcsak a kapás, a fogás sem maradt el soha. Nemhiába a szólás, hogy kinek van a szívében, van annak a kezében is.

Úgy különben a főhalászmester magának való ember volt, a halak és vizek titkainak ecsetelésén túl alig beszédesebb a tükörpontynál. Mindezek miján roppant tekintélyre tett szert, s nem csupán a tó és lakói tekintetében; nemegyszer megesett, hogy a klubtagok az ő nagy bölcsességéhez folyamodtak ügyes-bajos dolgaikkal. Történt például egyszer, hogy Pracli Joe a következő párbeszédnek volt akaratlan fültanúja. Nehogy azt higgyük, kíváncsiságból, ami ugyan egyáltalán nem volt idegen tőle, de épp a közelben teljesített szolgálatot.

– Mondanék valamit, művész úr, ha nincsen ellenére.

– Csak mondja, uram.

– A feleségemről. Hiszen ismeri.

– Természetesen.

– Hogy is mondjam. Megcsal.

A halászmester ekkor megtömte a pipáját és rácsukta a kupakot, mivel a vízi ember csak kupakos pipát szortyongat, különben kifújja a parazsat a szél. A művészek számára természetesen tilos volt a dohányzás a klubban, ám a főhalász ebben is kivételt élvezett. A klubigazgató úgy vélte, a halászmester szájába odavaló a pipa.

– Megesik.

– Tudom, kérem, hogy megesik, nem vagyok én mai gyerek. De éppen velem? Ez mégiscsak kellemetlen.

– Asszony és cserép hamar törik, uram.

A halászmester beszélgetőtársa az Új Magyar Hitelintézet elnök-vezérigazgatója volt. Közel a hetvenhez, koponyáján annyi hajszál, ahány fecskefióka a fészekben. Az asszony harminc lehetett, korábban masszőr, sudár, mint a jegenye.

– Mondok valamit, uram. Kutyaharapást szőrivel.

– Ezt hogy érti, kedves művész úr?

– Ahogy mondom. Csalja meg ön is a hölgyet.

– Hoppá. Ez eszembe sem jutott.

– Azért mondom, kérem.

– De az én koromban?

– Megy az, ha van elszánás.

– Megfontolandó. Úgy gondolja, az ilyesmi segít?

– Rontani semmiképp se ront.

– Hoppá. Ha így utánagondolok, a Grassalkovichné. Hiszen tudja.

– Bögyös is, faros is.

– Mintha szemezne velem.

– Előfordul az ilyesmi.

– Tegnap is rám mosolygott. Gondolja, hogy vonzónak talál?

– Próba, szerencse.

Ebben a fejezetben látszólag minden összefüggés nélkül kalandozunk hősünk életében. Ám éppen ezáltal maradunk hűségesek a valósághoz, ami minden összefüggésnél fontosabb. Pracli Joe ezt az időszakot úgy élte meg, hogy szakadatlanul kapkodta a fejét az újabb és újabb tapasztalatoktól, melyeket még az ő joggal fenomenálisnak nevezhető intellektusával is képtelen volt rendszerezni. Akkor pedig minek szedjük rendszerbe mi?

Kanyarodjunk vissza a már pedzett témához, a művészi honoráriumhoz. Hősünk már a második hónapban nagyobb összeget talált a borítékjában, mint amennyit tanárként, mesteredzőként valamint trógerként mind összeadva keresett. S ez még csak a kezdet volt, hiszen a labdaszedés s a tekebábu-állítgatás, ugyebár, mégsem nevezhető kiemelkedő szerepkörnek. Igen hamarosan felfedezte a dolgok nyitját. Kétségtelen, hogy messzemenően igyekezett eleget tenni a szolgálatkészség, figyelmesség és udvariasság hármas szentségének, majd megtetézte ezt a méltóságteljes viselkedés többletével is. Ám mindez nem volt elegendő oka keresete meredek emelkedésének. Nagy eszével hamarosan ráeszmélt, hogy honoráriuma szoros összefüggésben, hogy úgy mondjuk, testvérbarátságban van a termetével. Őt sem összetéveszteni, sem elfelejteni nem lehetett. Még sok idő múltával is, mikor már sokkal jelentékenyebb szerepkörökben foglalkoztatták – volt portás, majd főportás, italos, pincér majd főpincér, részlegvezető a body building-teremben, masszőr és biztonsági őr – gyakran előfordult, hogy valaki klubtag az óriás termetű művész urat kérte magának a teniszpályára vagy a halastóhoz. Ilyen esetekben a művészeti vezető döntött, hogy Pracli pillanatnyilag nélkülözhető-e éppen betöltött szerepkörében avagy legnagyobb sajnálatára közölnie kell a vendéggel, hogy a művész úr jelenleg egyéb, múlhatatlanul szükséges feladatot lát el.

Más emberfiának esetleg fájó tüske lett volna a szívében, hogy külleme s nem belső értékei miján jut megbecsüléshez és anyagi előnyökhöz. Nem így a bölcs Pracli. Tudta ugyan, hogy testét édes szülei génjeinek, s rajtuk keresztül az Úristennek köszönheti, ám tudta azt is, hogy ugyanez vonatkozik szellemi képességeire és ösztöneire is. Valamint tudta azt is, hogy a test ugyanúgy fejleszthető és formálható, mint a halhatatlan lélek, s e folyamatokban már jelentős szerepe van önmagának is.

Művésztársai javadalmazását Pracli Joe természetesen ugyanúgy nem ismerhette, mint azok az övét, ám foglalkoztatottságuk arányát, kedveltségük és keresettségük mértékét a jószemű megfigyelő – márpedig Pracli az volt, a javából – szemmel követhette. Jegyezzük meg: a klub művészei között szép számban akadtak, mondhatnánk azt is, túlsúlyban voltak a jóképű emberpéldányok, mindkét nemből. Nem egyet akár szépségversenyre is lehetett volna nevezni, ha nem tiltja az Adonis Klub alapszabályzata. Ám Praclinak már volt annyi élettapasztalata, hogy tudja, a szépség nem minden, azt alkalmazni, hogy úgy mondjuk, viselni, érvényesíteni is tudni kell. Szép-szép egy bimbódzó rózsaszál, ám mennyivel jobban érvényesül egy hattyúnyakú, metszett üvegben. Hősünk művészete akkor kezdett szárba szökni, majd kiteljesedni, amikor megtanulta nem mindennapos termetét nemcsak ötvözni ugyancsak nem mindennapos lelkivilágával, hanem e művészi ötvözetet kellőképp érvényre is juttatni, a műértő közönség legnagyobb megelégedésére. Ettől kezdve Pracli Joe már számított valakinek az Adonis Klubban. Hogy úgy mondjuk: zsebében hordta a marsallbotot. Mutatta ezt az is, hogy az olyan kisebb szerepekre, mint a labdaszedés vagy csalizás, egyre ritkábban kérték; a klubtagok megértették, hogy e szerepkörök nem méltóak hősünk tehetségéhez.

Történetünk már ezidőtájt ballagott, mikor egy szép napon az ügyvezető reggel 7 óra 00 percre magához kérette Pracli Joe-t. Amikor Pracli kérés nélkül megkapta az első pohár vizét, az ügyvezető kertelés nélkül a tárgyra tért.

– A művész úrnak már eddig is több olyasmivel volt lehetősége megismerkednie klubunkban, melyről tudható, hogy szigorúan bizalmas, senkivel sem közölhető. Ezúttal szíves engedélyével egy olyan esetet kívánok ecsetelni, melyre a titkosság kötelme még hatványozottabban érvényes. Nem kívánom ezt ragozni, bizonyára megérti.

Pracli megértette.

– Bizonyára ismeri Brandenstein Jenőnét.

Pracli ismerte. A hölgy férje olyan magas posztot töltött be az államvezetésben, hogy helyesnek tartjuk ezt nem részletezni.

– Nos, a hölgy abbéli óhajának adott nyomatékos hangot, miszerint szeretne találkozni a művész úrral. Természetesen a klub falain kívül, ám a mi közreműködésünkkel.

Pracli Joe ekkorra már kellőképp fel volt vértezve a nélkülözhetetlen rutinnal, hogy arca egyetlen izma se rezdüljön s tekintetében nyoma se legyen a meglepetésnek. Így csak annyit jegyzett meg, halkan és tisztelettel:

– Ön közölte velem, uram, hogy ez szigorúan tilos.

Az ügyvezető arcán megjelent a kecses kis mosoly.

– Természetesen én közöltem. És valóban szigorúan tilos. Kivéve azon kivételes eseteket, amikor kellő mérlegelés és megfontolás alapján engedélyezzük. Miként az ősi Rómában a szólás tartotta: Quod licet Jovi, non licet bovi. Elhiheti, művész úr, hogy határozatunknak igen nyomós okai vannak, melyeket nem kívánok részletezni.

Pracli részletezés nélkül is elhitte.

– A döntés joga természetesen a művész urat illeti meg. Természetes valamint az is, hogy az esetleges nemleges válasz okát nem firtatjuk. Legfeljebb azt kérjük a művész úrtól tisztelettel, közölje velünk, hogy nemleges döntése az egyedi esetre vonatkozik avagy általános érvényű. Utóbbi esetben természetesen soha többé nem zaklatjuk efféle kívánalmakkal.

A kecses mosoly már elhagyta az ügyvezető kecses arcát.

– Vannak szabályaink, melyeket csak azon művészeinknek hozunk tudomásukra, kik méltán kiérdemelték a klub bizalmát. Önt mostantól kezdve ezek közé soroljuk, ami eddigi teljesítményét nyugtázza. Alapszabályaink szerint egy klubtag, legyen az hölgy avagy úr, ugyanazt a művészt csupán egyetlen alkalommal invitálhatja légyottra. A vendég kívánsága parancs, mint ezt jól tudja, ám ha ez az óhaj más vendégünk érdekeit, netán érzelmeit sérti, akkor mindkét felet mérlegre kell tennünk. Póriasan kifejezve: nem vagyunk elrontói semmi jónak, ám gondosan ügyelünk arra, nehogy házastársi viszályokba bonyolódjunk. Ezért a tartós kapcsolat létrehozásához semmiféle segédkezet nem nyújtunk. Ám egyetlen alkalom, egyetlen múló pillanat? Csepp az emberélet tengerében, s olyan cseppecske, mely méltán örömöt okozhat. Szinte feleslegesnek vélem hozzátenni, hogy a felkérés visszautasítása semmiféle hátrányos következménnyel nem jár a kiszemelt művészre nézvést. Kivéve persze azt, hogy elesik a fellépti díjtól, ami, nem titkolom, ilyen esetekben olykor meglepően magas.

A kérdés további taglalásához tudni kell, hogy Pracli Joe elévülhetetlen kedvet érzett a női nem iránt. Nem tehetett róla, így született. A nők, lett légyen asszonyok vagy hajadonok, feketék, szőkék avagy barnák, magasak vagy alacsonyak, olyan ellenállhatatlanul vonzották, mint méhet az ákácvirág, darazsat az érő szőlő. Egyes-egyedül abban volt válogatós, hogy kizárólag a karcsú hölgyek gyújtották fel érzékeit. A szépnem kissé dundus vagy némileg teltidomú képviselői olyan hidegen hagyták, mint kengurut a bécsi szelet, nem is szólva a sokak által olyannyira kedvelt rubensi szépségekről.

Brandenstein Jenőné karcsú volt.

Természetesen joggal tehető fel a kérdés, miként volt összeegyeztethető Pracli Joe múlhatatlan vonzódása a karcsú női egyének iránt nemcsak harmonikus, de boldog házasságával. A választ még Pracli sem tudta. E vonzalom ugyanis már a házasságukat követő második héten ismételten jelentkezett benne, nagyon is konkrét formában. A közbeeső időben Pracli testéből-lelkéből minden egyebet kiszorított a halálos szerelem.

Nos, a szerelem megmaradt, ám az említett vonzódás is; az emberélet már csak ilyen bonyolult. Noha a nagy költő szerint kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget, ám a nagy költő romantikus volt a javából. Pracli sejtjei viszont prózaibb korban élték életüket, s más véleményük volt e kérdésről. Azt hősünk is belátta, hogy a boldog családi élet nem egyeztethető össze az általa addig elfogyasztott karcsú hölgyek meglehetősen nagy számával. Ezért úgy gondolta, megfontolt kompromisszumot köt, s ezentúl csak minden harmadik kínálkozó alkalommal esik a házastársi hűtlenség bűnébe. Ez mit sem csorbított szerelmetes asszonya iránti rajongásán, s mivel úgy vélte, szíve szerelme nem sejti félrekacsintgatásait, békésen élvezte a felhőtlen boldogságot.

Nem számolt azonban a fehérnép hetedik érzékével, mely fortélyosabb a bibliai kígyónál is.

– Te Pracli – mondotta Pracliné dr. Simonyi Mária egy este, csak úgy mellékesen, miközben a vacsoraedényt lögybölte, Pracli Joe pediglen a tányérokat törölgette fényesre. – Engem nem zavar, ha félrebaszol.

Ugye érthető, hogy hősünk kezében megállott a tányér, de még a már kissé nedves törlőruha is?

Dr. Simonyi Mária folytatta.

– Lehet, hogy okosabb lenne kravált rendeznem, miként az szokásos. Csak ellenkezik a bögyömmel. Én már úgy pottyantam a világra, hogy nem vagyok féltékeny. Akkor minek játsszam meg magam? Csak egy a kikötésem: a farkadat hasznosíthatod másutt is, de a lelked, azt hagyjad idehaza.

Nem moccant sem a tányér, sem a törlőruha, sem Pracli keze.

– Egyébként, ha tudni akarod – folytatta a szép Simonyi Mária, vörös hajzuhatagába burkolódzva –, nekem az életben nem lesz férfi rajtad kívül. Mint ahogy nem is volt soha. Nekem te kellesz, és punktum. Számomra ez a szabadság, Pracli. Hát, gondolom, jogos, hogy neked is legyen meg a te szabadságod.

Ó, olvasó, a férfiúi nemből, csodálható, hogy Pracli Joe örök szerelemmel imádta hivesét? Avagy csodálható, hogy igent mondott Brandenstein Jenőné ajánlatára?

Hősünk másnap reggel beállította Volkswagenjét a személyzeti garázsba, s átült a klub egyik Cadillacjébe. A galambszürke libériás sofőr meglepő fürgeséggel irányította a batárnak is beillő kocsibehemótot a világvárosi forgalomban. Átszelték Budát, át Pestet, elmaradoztak a kültelki lakótelepek ócska dominókockái, s egy előkelőnek egyáltalán nem nevezhető kerület legszélén vetettek horgonyt. A villát ugyanúgy magas kőfal övezte, mint az Adonis Klubot, ám néhány beavatotton kívül senki sem tudta, hogy a klub tulajdonát képezi, s a beavatottak közül is csak a klubigazgató és az ügyvezető, hogy az ilyesfajta titkos találkák lebonyolítása céljából építették. A fényűzés hasonlatos volt, mint a klubban, taglalásától tehát eltekinthetünk. Az épületet egy patagóniai építész tervezte, azzal a kikötéssel, hogy életében soha többet nem látogathat Magyarországra. Legfeljebb az érdemel említést, hogy a villának nyolc bejárata volt, s valamennyi egy-egy appartement-ba vezetett. A bejáratokat is magas fal védte, így a diszkrét párocskák még véletlenül sem kerülhettek egymás szeme elé. Mind a nyolc appartement hajszálegyformán volt berendezve, s a hangszigetelés tökéletes; a dupla fal közötti rést emberi hajjal töltötték ki.

Brandenstein Jenőné 33 éves volt, a haja ezüstös őszre festve, hogy fiatalítsa az arcát, a szeme, mint a nefelejcs a különleges lazúrbevonattól, termete, említettük, nyúlánk. Matrózblúzt és sötétkék rakott szoknyát viselt, mint az iskolás leánykák.

– Isten hozta, művész úr – nyújtotta csókra a kezét. – Kérem, foglaljon helyet. Örülök, hogy találkozunk.

A fotel, melybe hősünk besüllyedt, alig volt szélesebb egy franciaágynál.

Brandenstein Jenőné nem vesztegette a drága időt, azonnal üstökön ragadta a témát.

– Mit szólna hozzá, ha játszanánk egy kicsinyt?

Pracli Joe azt szólta, hogy kész örömmel. Brandenstein Jenőné biztosította, hogy ő is örvendezik, s tapasztalatai szerint a közös örömök általában jóra vezetnek.

– Mára a következő játékot találtam ki. Én tizenhat éves kisleány vagyok, gimnazista. Kivételesen még szűz, bármily ritka is az ilyesmi, de éjszakánként már buja álmokkal. A fiúkkal még csak a csókolódzásig meg a fogdosásig jutottam, s ha maszturbálok, roppant örömöm lelem benne, bár kicsinyt röstelkedve. Maga érett úr, őszülő halántékkal, a család régi barátja, nekem keresztatyám. Sárika, a kis virág, aki én vagyok, a kedves Sándor bácsi szeme láttára bontotta bimbaját. A Sándor bácsi, azaz a művész úr, amúgy nagy pinabubus. Bizony már parázna gondolatok csillámlanak sóvár szívében a varázslatos kisleány társaságában. Sárika szülei éppen a Bahamákon víkendeznek, amit Sándor bácsi természetesen jól tud. Ezért nagy sietve becsönget látogatóba, gondolatban kéjesen nyalogatva a szája szélét, a cukorfalatra epedezve. Játsszuk azt: hogyan csábítja el Sándor bácsi Sárikát. Jó játék lesz?

Pracli biztosította, hogy igen jó.

– Akkor kezdjük máris. Olyan kíváncsi vagyok.

A kíváncsiságból Pracli Joe-ban sem volt hiány. S úgy gondolta, legegyszerűbb a legegyszerűbbel kezdeni. Márpedig mi a legegyszerűbb, ha egy hölgy kegyeire szert akarunk tenni? Egy bók, legyen bármilyen suta is.

– Milyen csinos vagy ma, Sárika.

– Csak ma, Sándor bácsi?

– Dehogyis, dehogyis! De napról napra szebb leszel.

– Igazán aranyosnak tetszik lenni, Sándor bácsi.

– Ide figyelj, Sárika. Te már nagy lány vagy, ugye?

– Nem is tudom, Sándor bácsi.

– Idestova felnőtt dáma.

– Hát ha Sándor bácsi mondja.

– A bimbóban már ott a rózsa.

– De szépen tetszett mondani, Sándor bácsi.

– Ne szólíts engem Sándor bácsinak, Sárika. Hiszen nagy leány vagy.

– Hát hogyan szólítsam Sándor bácsit?

– Sándornak. Vagy Sanyinak. Vagy Sanyikának.

– Sanyika. Az olyan cuki. És a Sándor bácsi is olyan cuki.

– És igyunk pertut. Akarsz velem pertut inni?

– Szeretnék.

Csendültek az odakészített poharak.

– Tudod, mi jár együtt a pertuval? A koccintáson kívül?

– Egy puszi.

– Nem puszi. Egy csók.

– Egy igazi?

– Egy igazi. Megmutassam?

– Mutasd meg, Sanyika.

Sárika fölállott, a két kezét összefonta a háta mögött, s kinyújtott nyakkal kínálta szűzies ajakát, mint az epret. Sanyika is fölállott, két kezébe vette Sárika arcát s birtokába a száját, minek következtében Sárika karjai Sanyika nyaka köré kulcsolódtak.

– Juj! – sóhajtotta Sárika a hosszú, forró csók után, levegő után kapkodva. – De finom volt.

– Mutassak még finomabbat?

– Mutassál, Sanyika.

Sanyika maga mellé húzta Sárikát a bárkányi fotelbe, mondván, hogy így jobban beszélgethetnek. Sárika hevesen bólogatott. Belesüppedtek nyakig a batárba. Sanyika megérdeklődte, szokott-e Sárika csókolódzni. Bizony előfordult már olykor-olykor, irult-pirult a kis bakfis. És mást szokott-e fiúkkal csinálni, érdeklődött a kíváncsi Sanyika. – Micsoda mást? – kérdezte Sárika szendén.

– Hát ezt meg azt. Például papás-mamást.

Sárika még pirosabb lett, s rázta a fejét hevesen.

– Azt nem tudom, hogyan kell.

– Megtanítsalak?

Szó nem hagyta el Sárika ajakát, csak többször bólintott hevesen.

– Mutasd meg nekem a mellecskédet, Sárika.

– Most? Fényes nappal?

– Biztosan gyönyörű.

A matrózblúzt, mint köztudott, nem lehet kigombolni; a kis leánynak a fején keresztül kellett lehúznia. Sanyika, tőle telhetőleg, segédkezett. A blúz alatt nem volt más, mint Sárika kebele. Az ilyen csitrik még nem hordanak melltartót, bár igaz, ami igaz, Brandenstein Jenőnének sem volt szüksége erre.

Hogyan jutott el Sanyika mohó keze a duzzadó mellbimbótól, a fölcsúszott szoknya nehézségeit leküzdve a leányka mezítelen combjáig, hogyan pattantak fel a rakott szoknya csatjai, elárulván a titkot, hogy az alatt sincsen semmi, majd mi történt ezeknek utána, nem érdemes részletezni. Annyit azért megjegyezhetünk, hogy Pracli Joe az elkövetkező időkben több hasonnemű felkérést kapott, s a hölgyek valamennyien Brandenstein Jenőné baráti köréhez tartoztak. Megy a gyűrű vándorútra.

Tegyük hozzá: ekkortájt fordult elő, hogy Pracli Joe szép kis summát nem adott haza egyre növekvő keresményéből. Nem önző szándékból; félreismeri hősünket, aki ilyesmit feltételezne róla. Vidrabundára spórolt imádott hitvesének.

Ha Pracli Joe-nak egyetlen mondatban kellett volna összefoglalnia az Adonis Klubban szerzett legfontosabb tapasztalatát, bizonyára így fogalmazott volna: a klubtagoknak voltaképp egyetlen beszédtémájuk volt, hogy ki mire költi a pénzét. Csak a csibészek szerények, vallotta a halhatatlan Goethe János Farkas, ergo a klubtagok nem tartoztak a csibészek táborába. Ékszerek, festmények, lopott, antik bútorok; villák, jachtok, gépkocsik; tahiti nyaralások, Húsvét-szigeti nyaralások; földkörüli utak, helikopterek, sportrepülőgépek etcetera: ez szűrődött ki a hölgyek csevelyéből, ez az urak meghitt beszélgetéseiből. Ugyan a Szentírás szerint könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába, ám a klubtagok láthatólag vállalták ezt a nehézséget.

– Lecserélem a Boeingemet – hangzott el egy teniszparti szünetében, jégbehűtött pezsgőt kortyolgatva. – Már hároméves.

– Freddy mostanában egyre csak Oroszországot bújja – újságolta egy hölgy zöld indiai tea mellett barát- és vetélytársnőjének. – A fejébe vette, hogy száz bundát vesz nekem. Persze száz különbözőt.

– Eddig mennyi jött össze? – így a barátnő, minden irigység nélkül, mivel Freddy a számára karpereceket gyűjtött, ugyancsak különbözőeket.

– Még csak hetvenhat. De ismered Freddyt. Amit a fejébe vesz, abból nem enged. Imád engem.

– Most, hogy az utolsó rácot is kiirtották – jelentette ki egy sötétkék blézeres, monoklis úr –, ideje jachtot keresni az Adriára.

– Csak Hamburgban vegyél – így a szakértő jótanács. – Hallgass rám. Csak Hamburgban.

– Az ügynököm felhajtott egy holland háromárbocost Rio de Janeiróban. Kettős teakfa palánkozású, hat hálókabinnal, süllyesztett márvány fürdőkáddal. A hét végén leugrom és megnézem.

– Csak Hamburgból, kedves barátom.

Hogy a klubtagok honnan szerezték azon kisebb-nagyobb summákat, melyek elköltéséről oly sokat beszéltek, arról sohasem esett szó a klubban. Illetve feltehetőleg esett, csak nem a művésztársadalom füle hallatára, hanem az e célt szolgáló tárgyalótermekben, de onnan egy pissz sem szivárgott ki. Volt eset, hogy négy klubtag és egy vendég harminchat órát töltött a parafával szigetelt tárgyalóban. Az ételt-italt is odahozatták, s csak olykor-olykor bukkantak fel, kis kikapcsolódásként megtenni egy nagyobb tétet a rulettasztalon avagy lejátszani egy parti fallabdát. Az egyikük hat óránként húsz percet szaunázott.

Sokat-sokat mesélhetnénk Pracli Joe tapasztalatairól az Adonis Klub mesebeli világában, mely némiképp hasonlatos volt egy akváriumhoz, annyi különbséggel, hogy az akváriumból a halak sohasem juthatnak ki, a klubba idegen pedig sohasem be. Például a négy középkorú hölgyről, aki minden nap, beleértve a szombat-vasárnapot, valamint az egyházi és nemzeti ünnepeket, hét órát bridzsezett. Csak a hajuk színe különböztette meg őket. Az egyiké halványkék volt, a másiké méregzöld, a harmadiké a szivárványt imitálta, míg a negyediknek nem volt haja, a legújabb divat szerint koponyáját tarra borotváltatta. Avagy a féllábú úrról, kinek két szenvedélye volt, az akadályugratás és a sakk; a lóról minden alkalommal leesett a gondosan odakészített szalmabálákra, ha pedig nem talált sakkpartnert magának, a Nagasakiból, külön a számára hozatott sakkautomatával mérkőzött. A miniszterről, aki minden este kilenc órakor érkezett, libamájat evett és hosszúlépést ivott, s átlapozott minden magyar nyelvű sajtóterméket, beleértve a tudományos szakközlönyöket s a kérészéletű vidéki lapocskákat is. A világhírű zongoraművésznőről, kinek a gyengébb nem iránti vonzódása ismert volt mind az öt földrészen, ám a klubban kizárólag férfinéppel társalkodott. A szülészprofesszorról, aki csecsemőkereskedelemmel is foglalkozott, s minden éjjel két órát pókerezett, minden esetben egymilliós induló tőkével. A korosodó hölgyről, kinek italszámlája a csillagos eget kísértette s a húsztól huszonöt éves férfiak réme volt. Fogás így is akadt, mivel a dáma a legeslegfelsőbb körökbe tartozott; többet nem árulhatunk el róla, mint hogy férjeura parancsára bármelyik magyar állampolgárt azonnyomban letartóztathatták.

Csicsery-Rónai Ede például kiszámíthatatlan volt. Alkalmanként megpofozta a lovászt, majd könnyekkel a szemében esedezett bocsánatáért. Egyszer hetekig nem látták, aztán egy hófehér hangverseny-zongorával érkezett, melyet az egyik tárgyalóteremben állítottak fel, ahol Csicsery-Rónai hajnalig preklasszikus műveket játszott. Egy másik alkalommal egy kitömött elefántot hozott, mely nemes ajándékot azonban a klubigazgató legnagyobb sajnálatára kénytelen volt elutasítani; a belsőépítésszel kötött szerződés értelmében a művész engedélye nélkül egy szöget sem volt szabad beverni a klub falaiba, s az elefántot határozottan helytelenítette. A lőmestert Csicsery-Rónai Ede almával a fején állította a céltábla helyébe, amit az illető szemrebbenés nélkül vállalt (jó oka volt rá), noha a homlokán minden alkalommal verejtékcseppek gyöngyöztek. Csicsery-Rónai azonban soha nem találta el sem a lőmestert, sem az almát. A nagymedencét olykor pezsgővel töltette fel, s pontosan két hosszat úszott, bele-belekortyolva a nedűbe.

Mesélhetnénk, sok mindent mesélhetnénk az Adonis Klubról, ám fogadjuk meg a bölcs tanácsot, miszerint sok beszédnek sok az alja. Amellett még oly sok a mondandónk, hiszen Pracli Joe kalandjai voltaképp csak ezután kezdődtek. Mégpedig abban a minutában, amikor egy kétméteres, ám mindössze hatvan kilós férfiú hanyagul odaszólt hősünknek:

– Big Boss hívat.

Big Boss feltűnik Pracli Joe életében. Egy különös majorság, könnyű harckocsival. Egy s más Big Boss életbölcseletéről. Pracli fejen állva, csípőből ellövi az ellen orrát és mindkét fülét. Öt kínai titokzatos elhalálozása. Big Boss és a fekete rózsa. Midasz király. Családi válság, amely jóra fordul. A szkarabeuszpor hatása. Pracli Joe-ra rászakad a csillagos ég. Big Boss eltávozik az élők sorából.

 

Az Adonis Klubban minden klubtag egyenlő jogokat élvezett. Ám ha volt egyenlők között az első, az feltétlenül Big Boss. Hogy miért, nem tudta senki. Big Boss sohasem szerepelt a televízióban, a rádióban, a sajtóban, a bulvárlapok hasábjain sem, soha a nyilvánosság előtt. A nevét se tudta senki. Azt is homály fedte, ki nevezte el Big Bossnak és miért, de mindenki így szólította. Az egyetlen, amit tudni lehetett róla, hogy egyetlen klubtag sem tölt annyi időt a tárgyalószobákban, mint Big Boss.

Big Boss olyan kövér volt, hogy lépegetni is alig tudott. A hírhozó langaléta támogatta, akinek – ez is kivételes – szabad belépése volt a klubba. Mi tagadás, Big Boss 160 centiméteres termetéhez kissé túlzott volt 160 kilós testsúlya, melyet magáénak tudhatott. Pedig alig evett, inkább csak csipegetett, olívaolajban párolt spárgafejet, egy kis füstölt lazacot, fokhagymás lében főtt homárt, pácolt szarvasgombát, mikor mit, de szinte szakadatlan. Inni kizárólag gyümölcslevet ivott; a mixerek tört jéggel megtöltöttek egy söröskorsót, abba töltöttek egy deci, tizenkét különböző gyümölcs levéből sajtolt italt, melyet egy svájci cég szállított, leforrasztott dobozokban. A dobozok kinyitásánál a Pózna – a keszeg langaléta – mindig jelen volt. A korsókat negyedóránként cserélték. Big Boss korát épp olyan mélysötét homály borította, mint kilétét. Lehetett hatvan is, kilencven is, a mindent belepő hájtömeg kortalanná változtatta.

– Ülj le – mondotta Big Boss, amikor Pracli tiszteletteljesen az asztalához lépett.

Hősünk még sohasem került közvetlen kapcsolatba Big Boss-szal. A váratlan és szabályellenes tegezés és invitálás kétségtelenül meghökkentette. Big Boss bizonyára ismerte a klub szabályait. Pracli akkor még nem tudta, hogy a szabályok Big Bossra sok esetben nem vonatkoznak.

– Sajnos nem tehetem, uram. Tiltja a szabályzat – így a jólnevelt Pracli.

– Hogy hívnak?

Újabb horogütés, ismét gyomorszájra.

– Ismételten kénytelen vagyok a szabályzatra hivatkozni, uram.

– Küldd ide az ügyvezetőt – mondotta Big Boss a Póznának, aki a háttérben volt leverve.

Az ügyvezető perceken belül megérkezett, igencsak szaporázva kecses kis lépteit. Pracli diszkréten a háttérbe vonult, a Pózna mellé (tudta ő, mikor s kinek mi dukál). Három perc sem tellett bele, s az ügyvezető magához kérette Praclit.

– Közlöm önnel, művész úr, hogy Big Boss minden kérdésére válaszolhat. Egyben tisztelettel kérem, teljesítse a kívánságait, amennyiben nem esik nehezére. Nyomatékosan hangsúlyozni szeretném, hogy Big Boss kívánalmainak beteljesedése az Adonis Klubnak s a magam szerény személyének szívügye. Előre is köszönöm, művész úr.

Azzal távozott, tükörfényes cipőcskéiben, melyeket régesrég nem Pracli suvickolt már. Hősünk viszont életében először (ám nem utoljára, amiről leszen még szó), az ismételt invitálásra helyet foglalt egy klubtag asztalánál.

– Szóval a neved?

– Pracli Joe.

– Fasza. Tetszik nekem. Maradhat. Mennyi a zsugád? Úgy nagyjából.

Pracli osztott, szorzott, összeadott és megmondta.

– Faszság. Nem reális.

Big Bossra mintha rászórták volna a ruháját. A nadrágja kitérdepelve, az ülepe kifényesedve, a nadrágszára kirojtosodva, a cipősarka félretaposva, az inge csupa lyuk a szivarja parazsától, mert havannáit rendszerint a szája csücskében tárolta.

– Tőlem ennek a kétszeresének a tizenkétszeresét kapod, minden évben köbgyökre emelve, amíg húzom a madzagot.

Pracli Joe, tudjuk jól, humán érdeklődésű volt, s így nem erős oldala a matematika, de azért az Adonis Klub hatalmas társalgója megpördült vele, valamennyi kitömött állatfejjel.

– És nem leszel kiszolgáltatva mindenféle inci-finci hölgyikék kénye-kedvének.

A társalgó ezúttal kétszer fordult meg Pracli Joe-val, ami érthető, hiszen honnan tudhatta Big Boss ezt a hétszer hétpecsétes titkot? Ekkoriban Pracli Joe-nak még nem volt fogalma arról, hogy kizárólag a magasságos Atyaúristen tud többet a világról, mint Big Boss. Azonban Pracli Pracli volt; az önérzete kakaskodott.

– Semmi sem történt a kedvem ellenére, uram.

– A te dolgod. A pina magánügy. Add le az egyenruhád és a kocsidat. Megvárunk.

Pracli Joe sohasem tudta eldönteni, vajon ő felelt-e akkor vagy valaki más helyette.

– Igenis, uram.

– Lótúrót uram. Big Boss.

– Igenis.

– Lótúrót igenis. Nem vagyok zupás és nem baszok csődört. Igen, csak úgy póriasan, mint a prolinépek.

Miközben az elektromos autóval a sorompóhoz hajtottak – Big Boss valamiért sosem állt be a garázsba – az út egyszerre megelevenedett; a libériások úgy nyüzsögtek, mint a hangyaboly eső közeledtével. A sorompó előtt négy lefüggönyözött , 800-as fekete Mercedes várakozott, körülöttük tucatnyi bámészkodó. Big Bosst Pózna a harmadik kocsiba támogatta, Praclit melléje intette. Alighogy Big Boss nagy nehezen bekászálódott, a bámészkodók egy szemvillanásnyi idő alatt eltűntek a többi gépkocsiban. A kocsikat azon minutában megkavarták, mint krupié a kártyát. A harmadik az élre vágott, majd lemaradt utolsónak, a második helyet cserélt vele, már Pracli sem tudta, hányadikak a sorban.

A várost elhagyván, bekanyarodtak egy dülőútra, melyet tíz méterenként kis árok barázdált; másként, mint araszolva, lehetetlen volt haladni. Az út mentén is bámészkodók őgyelegtek, noha semminemű bámulnivaló nem akadt; közel s távol nem volt egyetlen bokor vagy fa, még fűszál sem. Miként a magas kőfallal kerített birtokon sem, melyet Big Boss a magáénak mondhatott: olyan csupasz és sík volt, mint a Góbi sivatag, még inkább az említett hölgy simára borotvált koponyája az Adonis Klubban. Errefelé egy katicabogár sem mozoghatott észrevétlenül, semhogy egy hangya.

Ha a kőfal az Adonis Klubra emlékeztette Praclit, Big Boss otthona azonban éppen az ellenkezője volt a nevezetes épületnek. Inkább hatalmas majorságnak tűnt, mintsem lakóháznak, s bizony ütött-kopott volt, a vakolata málladozott, a téglák kikandikáltak alóla, a csatornák rozsdásak, a cserepeket alighanem csak a Jóisten őrizte meg a tetőn. Maga Big Boss mindössze két szobát lakott, a hálót meg a nappalit, melyek bútorzatát bizonyára évtizedekkel azelőtt szerezték be valamilyen ócskástól. A többi helyiségben páncélszekrények zsúfolódtak, valamint számos férfiú táborozott, kiknek közös jellemzője túlfejlett izomzatuk volt: jassznyelven izompacsirtának nevezték volna őket, ám a választékos stílus Big Boss kivételével mindenkire nézvést kötelező volt a birtokon. Jellemzőjük volt továbbra az is, hogy valamennyiük hóna alá géppisztoly fészkelődött be, éjjel-nappal. A szolgálatban lévők természetesen más fegyvereket is hordtak, kézigránátot, bazookát, sorozatvetőt stb.

Az épülettel Pracli még aznap megismerkedett. Említést érdemel a légkondicionált pince, hová úgy lehetett lejutni, hogy az egyik helyiségben lévő huszonkét rejtett kapcsolótábla valamelyikét beprogramozták – a kódot naponta négyszer változtatták, rendszertelen időközökben –, mire egy másik helyiségben a padló egy része felemelkedett. A födém kétméteres vasbeton volt, megbírt egy elefántcsordát avagy egy közepes szőnyegbombázást. A pincében két hónapra való élelmiszert tároltak, vizet a fúrt kút szolgáltatott, s itt volt – egyebek mellett – az antenna nélkül működő rádió adó-vevő készülék is. A pincéből betonozott alagút vezetett a birtok határáig. Az alagút bejárata csak belülről volt nyitható: a kőfal ötméteres darabon kifordult. Az alagútban egy könnyű harckocsi garazsírozott, mely az ideiglenesen hazánkban állomásozó ENSZ békefenntartó haderők törvényes tulajdonát képezte, amíg 33 láda orosz kaviár fejében Big Boss birtokába ment át. A harckocsit a békefenntartók állományából szabályszerűen leírták, mivel egy ködös éjszaka a Dunába zuhant és fölrobbant. A váltott kezelőszemélyzet éjjel-nappal az alagútból nyíló, legnagyobb kényelemmel berendezett földalatti helyiségben tartózkodott, s leggyakrabban gombfocizással múlatta az időt. Tegyünk még említést egy silószerű toronyról, melynek falai páncéllemezzel voltak burkolva, s négy nehéz-gépfegyvernek és a kezelőszemélyzetnek adott szállást. A legénység páncélöklökkel és vállról kilőhető rakétákkal is fel volt szerelve.

– Faszság! – legyintett Big Boss, miután Praclit körülvezették a birtokon, s visszatért új urához. – Az őrparancsnokom játékai. Huszárezredes volt a lengyel Honi Hadseregben, s azt hiszi, élet és halál a fegyvereken múlik. Amúgy nagyon a szívemhez nőtt, régi bútor. A kedvében kell járnom, különben leissza magát s a Warsawiankát énekli napestig.

Ám itt még nem tartunk a történetben. Egyelőre Praclit a lakószobába vezették, ahol Pózna, miután elhelyezte Big Bosst az egyetlen, igencsak málladozó huzatú karosszékben, magukra hagyta őket. Big Boss jóízűt kortyolt a gyümölcslével ízesített jégből, s bekapott egy pulykazúzát.

– Nézzed el nekem, hogy tegezlek, fiam. Öregember vagyok, nekem ez már kijár. Meg nem is szoktam az úri modort.

Pracli Joe biztosította, hogy megtiszteltetésnek tekinti.

– Régóta figyellek. Tajt sicher, hogy te vagy az én emberem. Az orrom csalhatatlan. Persze fúrja a begyed, hogy mire kellesz. Hát elsősorban azért, mert Pózna nyugalomba vonul és Floridában akar megtelepedni; azt mondja, az ottani éghajlat jót tesz az ízületeinek. Meg sokan fenik rá a fogukat a kontinensen. Másodsorban, mert engem meg fognak ölni. Ezt természetesen te sem akadályozhatod meg, faszikám, de hát kóved is van a világon, meg minden perc nyereség. Nem mintha olyan nagyon ragaszkodnék, hogy lébecoljak. Sokat megéltem, tudom, mi a jó, mi a rossz, meg azt is, hogy nem a halál a legrosszabb. Apám, anyám, hat testvérem a gulagokban pusztult el, Novij Umirszkban, Szahalinon, Vronszkijban, ki tudja, hol. Én is ott nevelkedtem. Jó kis rekettyeugrató iskola volt. Két húgom jutott Auschwitznak is. Hát így. És van még egy-két meló, amivel szeretnék végezni. Persze, ha lehet. Ha nem, hát nem, azért nem fogom összeszarni magam. Az élet rendje, hogy halállal végződjék. Ezen senki sem változtathat. Valamikor beszereztem egy iráni professzort, aki marha jó volt az élet meghosszabbításának tárgyában. Aztán hirtelen halállal volt kénytelen elhunyni. Jobb így. Senki ne akarjon nagyobbat fingani az Úristennél. S hogy jó-e az élet, az nem a halál időpontjától függ. Az enyém nagyon közeledik. A Zsiráfnak meg kell ölnie.

A Zsiráf is az Adonis Klub prominensei közé tartozott. Külsőleg pontosan az ellenkezője Big Bossnak, s nemcsak azért mert kicsiny feje valószínűtlenül hosszú nyakon imbolygott: akár egy exkluzív francia divatlap címlapján is szerepelhetett volna, mint sztármodell. Pracli Joe gyakorta látta, amint hosszas beszélgetésbe merült Big Boss-szal, s még gyakrabban tűntek el kettesben valamelyik tárgyalóban, láthatólag a legszívélyesebb viszonyban. Ám a látszat, ezek szerint csalt, miként ez előfordul az életben.

– Nem lehetne tenni ellene, uram? – érdeklődött Pracli hirtelen támadt részvéttel.

– Big Boss.

– Bocsánat. Big Boss.

– Nem lehet. Hosszú lenne elmagyarázni, miért, nekem meg kevés az időm. Mondják, van valami halvány gőzöd a pukkantókról.

Ez precíz fogalmazás volt. Pracli Joe kölyökkorában versenyzett sportpisztollyal, méghozzá elég szép eredménnyel. Aztán mégis a kalapácsvetést választotta. Fegyver azóta nem volt a kezében, kivéve, amikor a klub lőterén kamatoztatta művészetét. A kérdés legfeljebb az, honnan tudta mindezt Big Boss, ám az efféle találgatások feleslegesek.

– Póznának még van két hete a felmondási idejéből. Azalatt játszogathatsz azokkal a pukkancsokkal. Nem mintha szükséged lenne rá, de így szokás. És a szokások szentek, ezt ne feledd, fiam.

Attól kezdve Pracli Joe naponta tizenkét órát lőtt és lőtt. Az első napokban, csak hogy ismerkedjék a világgal, lőtt lefűrészelt csövű sörétes puskával, lőtt golyószóróval, lőtt aknavetővel, mindenféle marokfegyverrel. Utána már csak Micivel, mely géppisztolyt kizárólag az izraeli titkosszolgálat számára gyártották; Big Boss valamennyi embere ezzel a típussal volt felfegyverkezve. A Mici két arasznyi volt, 99 robbanótöltényt lehetett betározni. A hangtompító bele volt építve a csőbe, csak úgy, mint a nappali és éjszakai távcsöves irányzék.

– Jön egy nagy okos egy Randóval, egy Umberdinivel, egy Winchesterrel – oktatta a fegyvermester. – Mire kilő egy golyót, te már tizenkettőt a hasába. Ja, kérem, a fegyverhez érteni kell. És ezek a büdös zsidók, ezek értenek.

A lőmester egyébként kiképzőtiszt volt a Waffen–SS halálbrigádjában. Noha Pracli Joe esküdt ellenfele volt mindenféle faji megkülönböztetésnek, még azt sem szerette, ha a rendőrök laposra pofoznak az utcán egy büdös cigányt, ám úgy gondolta, ezúttal felesleges vitába bonyolódnia a fajok egyenlőségéről.

– Céltáblára soha – magyarázta a fegyvermester. – A céltábla az amatőrök játéka. Hol találsz te egy pasast ebben az életben, aki odaáll neked céltáblának?

Azt sem tűrte, hogy Pracli álló, fekvő vagy térdelő helyzetből használja a fegyverét.

– Nem orvlövész vagy, aki kényelmesen elnyújtózik, s várja, amíg a pacák besétál a célkeresztbe.

Mindezen elvek alapján Pracli Joe kizárólag mozgás közben, élő célponton tökéletesítette lőtudományát. A célpont nem volt más, mint maga a lőmester, ugyancsak Micivel felszerelkezve. A fegyverek természetesen nem éles lőszerrel voltak töltve, hanem plasztiklövedékkel, s találatjelző gép regisztrálta, melyik lövés mikor és hová csapódott be. A szerkezetet ugyancsak a Moszad szállítóitól szerezték be, ne firtassuk, mi módon.

A fegyvermester a legkülönbözőbb helyzeteket találta ki és rendezte meg; a lőtér akkora volt, mint az egykori Erkel Színház nézőtere. Hol egy ajtóban bukkant fel valaki, hol egy háztetőn, hol egy kapualjban tűnt fel. Olykor tucatnyian lepték el a lőteret, s Pracli nem tudhatta, melyikük zakója alatt lapul a Mici.

Hősünk, már többször ecsetelt képességeinek következtében hamarosan szép eredményeket tudhatott magáénak a fegyverhasználat tudományában; a találatjelző egyre többször kakukkolt az ő javára. A gép eredetileg a sivatagi farkas üvöltésével jelzett, de a magyar fülnek szokatlan hangot átprogramozták. Ekkortájt specializálta magát Pracli Joe – hiszen nem lett volna Pracli, ha nem keresi a hétköznapokban a különlegeset – a céllövészet egyedi módjára: a gép egyre többször jelezte, hogy ellőtte ellenfele orrát vagy fülét. Amikor a felkészülési idő lejárt, maga Big Boss is lejött a lőtérre; ekkor még Pózna támogatta. Végignézte a különböző helyzetgyakorlatokat, végül azt a különleges és teljesen felesleges figurát, amit Pracli Joe önszorgalomból, munkaidő után gyakorolt be: fejenállva, csípőből tüzelve, három célzott lövéssel ellőtte a támadó orrát és két fülét.

– Faszság – vonta meg a vállát Big Boss. – Tanulhattál volna valami értelmeset is. Úgyse így fognak végezni velem.

– Azért frankó vagy, Pracli – tette hozzá, mert elve volt, hogy mindenkihez legyen egy jó szava; ebben a módszerben jobban bízott, mint a parancsolgatásban. Halálának feltételezett módozatáról nem nyilatkozott.

Pózna másnapra eltűnt, anélkül, hogy Big Bosson kívül bárkitől elbúcsúzott volna. Magának való ember volt, napi adagja, három liter Gorbacsov vodka elfogyasztása után is. Big Boss emberei nem tudták, hogy holttestét három nap múlva halászták ki az egyik marseilles-i dokk vizéből, átvágott torokkal, ami az alvilág nyelvén azt jelentette, hogy megadták a tiszteletet az áldozatnak. Így nem tudhatták azt sem, hogy a holttest Pózna alteregója volt; az eredeti Madagaszkár partjainál áztatta hosszú, fájó lábait a tenger hűs vizében.

Ettől kezdve Pracli kísérte Big Bosst minden útjára, ő támogatta – mondanunk sem kell, hogy minden nehézség nélkül – a behemót testet. Mindenekelőtt Big Boss látható birodalmával ismerkedett meg. Big Boss vállalata, az IBC – ejtsd: Áj Bí Szí, senki sem tudta, mit jelent a rövidítés –, a főváros legmodernebb iroda-felhőkarcolójának egész legfelső emeletét foglalta el. Az iroda-csodát a lebontott új Nemzeti Színház helyére emelték, amely tönkrement, amikor a helyárakat a havi átlagbér kétszeresére növelték. Ellentétben Big Boss tanyájával, az irodák a legnagyobb luxussal és kényelemmel voltak berendezve. Pracli ennyi gépezetet és szerkezetet csak a televízióban látott, amikor az űrhajók kilövésekor az irányítótermet mutatták. A kivételt Big Boss szobácskája jelentette, melynek összes berendezését egy redőnyös íróasztal, egy törött karú tonettfogas, valamint néhány ütött-kopott szék képviselte. Ide csak az iroda vezetői léphettek be. Megbeszélésekre ott volt a tanácsterem, hatalmas carrarai márvány asztallal, tigrisbőr fotelekkel. Az ügyfeleket Big Boss kizárólag az Adonis Klubban fogadta.

A klubba Praclinak épp úgy szabad bejárata volt, mint Póznának, s éppúgy területen kívüliséget élvezett, mint a többi klubtag személyi kísérője. Már akinek volt, de a legtöbbnek volt. Valamennyiüket a szófukarság jellemezte, valamint a mázsás termet, bár meg kell állapítanunk, hogy ebben sem közelítették meg hősünket. Külön terem állott rendelkezésükre, televíziókkal, képes magazinokkal, játékautomatákkal, melyekkel sem nyerni, sem veszíteni nem lehetett. Azt rendelhették, amire kedvük támadt, pontosabban, amit a főnökük engedélyezett a számukra. Praclinak például mindent, de akadtak smucigabb gazdák is; némely testőr kénytelen volt ebédre-vacsorára beérni egy hatfogásos menüvel. A klub egyéb helyiségeibe nem léphettek be. Kivéve Praclit, akinek Big Bosst támogatnia kellett. A tárgyalásokon sohasem vett részt. Elhelyezte főnökét egy karosszékben, majd amikor hívták, kiemelte a székből.

Egyetlen kivétel mégiscsak akadt, mint általában az életben.

– Ezek a citromfaló faszik ragaszkodnak a testőreikhez – közölte egy reggel Big Boss. – Három testőr, megáll az ész! Hol élnek ezek? Nekem elég leszel te, úgy sincs semmi értelme. De lássák a citromok, hogy mi is adunk a kóvedre, különben azt hiszik, ők fosták az univerzumot.

A két tárgyalópartner már várta Big Bosst. A három testőr a fal mellett, mellükön összefont karral. Az egyik akkora volt, mint két szuahéli, akik pedig ugyancsak szép szál afrikaiak. Pracli még sohasem látott ekkora kínait. Odaállt a fal mellé ő is, összefonta a karját ő is, ha már így illik.

A tárgyalóteremben tehát heten tartózkodtak. Meg a tolmács, gondolhatná az olvasó, ám téved. Tolmács nem volt. Big Boss folyékonyan beszélt kínaiul. Pracli sajnos nem volt járatos ebben a nyelvben, így nem tudhatta, hogy főnöke csunkingi dialektusban értekezik, akárcsak tárgyalópartnerei. Pracli a megbeszélésből csak annyit érzékelt, hogy mindkét fél a legnagyobb, mondhatnánk túlzott udvariassággal viselkedett. A kínaiak hajlongását Big Boss valószínűleg csak testmérete miján nem viszonozta.

A másnap reggeli lapok hírül adták, hogy a Sváb-hegyen, Jókai Mór egykori nyári lakánál holtan találtak öt ismeretlen kínait; szitává lőtték őket Mici típusú géppisztollyal. Mivel ezt a fegyvert köztudottan csak az izraeli titkosszolgálat használta, az Éjfél Utáni Kacsa ezzel az öklömnyi szalagcímmel jelent meg: Kínai–izraeli titkos háború? Az alcím: Az ítéletvégrehajtók helikopterrel érkeztek. Egyebet sem Pracli, sem a magyar közvélemény nem tudott meg az ügyről, mert a lapok soha többé nem foglalkoztak az esettel, mivel délben három szerkesztőség a lángok martaléka lett.

Esténként, miután Big Boss elterpeszkedett kedves, kopott karosszékében, melynek acéllábazata volt, s Pracli szolgálati ideje lejárt, a főnök olykor szeretett egy kicsit még társalkodni, mielőtt elmerült Szent Ágoston Vallomásaiban. Soha más könyvet nem olvasott.

– Ha hiszed, ha nem – mondotta egyszer –, életem legnagyobb álma az volt, hogy kitenyésszem a fekete rózsát. Olykor még most is erről álmodok. Boldogult faterom Európa-hírű virágkertész volt, ő ápolta Lenin rózsakertjét a gorkiji dácsában. Háromszázharminc rózsafajtát nevelt, sokat ő keresztezett, egy tucatot róla neveztek el. Ő is a fekete rózsát kereste, de aztán Lenin ment, Liszenko jött, atyám nevét törölték a tankönyvekből s a fajtaismertetőkből, mi meg a Gulagban landoltunk.

– Nincs annál ajserebb – sóhajtott fel Big Boss –, mint naponta metszőollóval dédelgetni a rózsák fejlődését, hogy a lehető legszebb formájú tövet alakítsuk ki, a lehető legtöbb, legnagyobb, legillatosabb virágokkal. Kitapasztalni, melyik mennyi trágyát, öntözést, nyesést igényel. A rózsa nem olyan, mint az ember. Minden rózsatő egyéniség, az egyikkel nem lehet úgy bánni, mint a másikkal. Reggelente, mikor még harmatos a fű, kiülni a langymeleg napocskára, nem a valagunkat süttetni, hanem számbavenni az új bimbókat, regisztrálni, melyik pattant virággá, megsiratni a lehullott szirmokat, beszívni az illatot. Az a hír járta a Gulagokban, hogy az egyik lágerparancsnok Lenin diétás szakácsnője volt. Rózsákat tenyésztetett a faterral a stricijének, akit a keze alatt képeztek ki, hogy úri módon tegye el láb alól Trockijt. Bár így lenne. Biztos megáldaná az ég.

Big Boss mázsás kebeléből mázsás sóhajtás bukott ki.

– És mi valósult meg az álmaimból? Ennyi.

Big Boss mindkét szobáját elborították a rózsák, mint a pipacsok az árokpartot. Hatalmas vázák és karcsú üvegek álltak az asztalokon, az ablakpárkányokon, virágállványokon, a szekrények tetején, a földön, még néhány széken is. A majorságba naponta egy furgon rózsát szállítottak. Big Bossnak saját rózsakertészete volt, de nem ritkán érkeztek virágcsodák külföldről is, külön repülőgépen.

– Ez is valami. Nézni és csodálni. De mi ez az igazihoz képest, faszikám!

Big Boss bekapott egy árticsókát s fáradtan legyintett, bár az efféle testmozgás nehezére esett.

– A te fejed mindenféle iskolában teletömték mindenféle tudománnyal. Hát biztosan ismered Midasz király történetét. A királyét, aki amihez hozzáért, arannyá változott. Valaki botor frájer egyszer hozzá hasonlított. Kófic! Ha magától hullana az ölembe a pénz, már begolyóztam volna az unalomtól. Engem a lóvé nem érdekel. Csak a megszerzése. Az pedig roppant leleményességet igényel, roppant agyafúrtságot. Bizony, agyafúrtságot is. Azt csak a faszkalapok veszik semmibe. És bizonyos keménységet is követel, noha erről hallgatnak a böbebabák. Pedig mi van azon szégyelnivaló? Puha ember nem tud pénzt csinálni. Pedig pénzt csinálni, az jó mulatság, férfimunka, jegyezd meg, fiam.

Az elaludt szivar kigyulladt Big Boss kedvenc öngyújtójának lángjától. Az öngyújtó a Kövér Bertának becézett messzehordó löveg embermagasságú töltényhüvelyéből készült, s távirányítással lehetett a megfelelő helyre terelgetni. Big Boss nagyon ragaszkodott hozzá.

– Vettem egy pasast, valami vegyészt meg Nobel-díjast, az kifejlesztett egy eljárást, aminek segítségével a világ minden bankjegyét hamisítani lehet. Olyan tökéletesen, hogy nincs az a buzi főpénztáros, aki meg tudná különböztetni az eredetitől. Aztán magával vitte a titkát a sírba, Isten nyugosztalja. De hát így oké. Mi örömöm a pénzből, amit nem én kerestem, az arcom verítékével?

Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Pracli Joe új elfoglaltsága miatt hamarost viharfelhők tornyosultak addigelé példásnak mondható frigyének napfényes egén. Ennek oka nemcsak az volt, hogy Pracli alig-alig melegedhetett a családi tűzhely lángjánál. Nem kevésbé, hogy mindennapos jövés-menését oly sűrű köd lepte, mint a La Manche csatornát, csendes októberi hajnalokon. Igaz ugyan, hogy Pracli Joe, új állásának elfoglalásakor közölte hites társával, miszerint beosztása az eddiginél is szigorúbb titoktartásra kötelezi, amit dr. Simonyi Mária, kinek mindig férjeura volt az első, tudomásul is vett. Ám más valamit tudomásul venni, s megint csak más nap mint nap eszerint élni. Hozzájárult az ég elsötétedéséhez az is, hogy hősünk, mivel arról, amivel foglalatoskodott, szót nem ejthetett, szófukarrá lett, ami pedig igazán nem volt jellemző reá.

– Te Pracli – mondotta egy szép napon dr. Simonyi Mária; legendás vörös haját ezúttal szigorú kontyba fonta. – Te Pracli, a pénz nem minden.

– Tudom – ismerte be Pracli, akit magát is foglalkoztatott ez a probléma. Lakótelepi lakásukat akkor már elcserélték egy három szoba hallos sas-hegyi lakásra, melynek berendezése Pracliné dr. Simonyi Mária ízléséről és hozzáértéséről, valamint Pracli Joe keresetéről tanúskodott.

– Még az ágy sem – folytatta a szépasszony, mert Simonyi Máriát joggal lehetett annak nevezni. Külsejéről már ejtettünk néhány fakó szót, most még tegyük hozzá, hogy a ruháit maga tervezte és varrta, bele se pillantva a divatlapokba, s a kevés ékszer, amit viselt, remekmívűnek volt mondható.

– Tudom – helyeselt Pracli bűnbánóan. Ehhez tudnunk kell, hogy hősünk legalább az ágyban nem hanyagolta el hitvestársi kötelmeit, ami feltétlenül hozzátartozik a harmonikus párkapcsolathoz. Pracli pompás fizikuma, valamint az asszonynéphez való, már taglalt, felettébb erős vonzódása miján bármilyen fáradtan is örömmel képes volt egy jóízű kis szeretkezésre. – Csak tudja, Simonyi, ez a dzsob olyan, hogy vagy mindent, vagy semmit.

– Tudom – hagyta jóvá Pracliné, akiben volt belátás, csak a kiutat nem látta.

Pracli azonban nem azért volt Pracli, hogy ne tudta volna: erre a csevelyre előbb-utóbb sor kerül. Törte már ezen a fejét, s ha ő egyszer nekilátott az esze forgatásának, azt nem eredmény nélkül. Így hát kidolgozott haditervvel rukkolt elő.

– Mi lenne, ha nyitnánk magának egy régiségkereskedést? Mit szól hozzá, Simonyi?

Ez az ötlet korai dédelgetett álmaik közé tartozott, még nászuk első esztendeiből, mikor megvalósítására semmiféle lehetőség nem nyílott. De hát ki álmodozzék, ha nem egy fiatal emberpár, akik előtt még hosszú az élet? Pracliné dr. Simonyi Máriát nem elégítette ki a gépies múzeumi katalogizálás, ahhoz viszont sem tálentumot, sem hajlamot nem érzett, hogy tudományos munkára adja a fejét. Igaz, nem is biztatta erre senki; a múzeum tömve volt tudósokkal, kik a maguk dolgán kívül a kisujjukat sem mozdították az intézmény érdekében. Simonyi Mária számára a művészeti szépség praktikum volt, nem teória.

– Te most hadoválsz, Pracli – mondotta gyanakodva, ám szava csengésén érezhető volt a bizonytalanság.

Pracli, őszinte ember lévén, beismerte a vád igazságtartalmát, ám azon nyomban annak bizonyításába kezdett, hogy a teljes igazság ennél összetettebb. Ha föladja jelen foglalatosságát, a klubba nincs visszaút, marad a vásárcsarnok. Ez esetben kétségtelenül több időt és energiát szentelhetne imádott társának, ám be kell vallania, hogy a trógerolás, amit valamikor föl sem vett, ma már bizony gondot jelentene neki, s nem fizikuma szempontjából. Mindazok utánjában, mit az elmúlt időkben megtapasztalt, a vásárcsarnoki munka olyan sivár lenne, mint a Góbi sivatag. Ezt a tárgyilagos dr. Simonyi Mária is kénytelen volt elismerni, noha, mint tudjuk, vajmi kevés fogalma volt férjeura foglalatosságáról.

A régiségkereskedés, folytatta Pracli Joe, nemcsak szívszerelmét kárpótolná hites ura gyakori távollétéért az alkotómunka örömével. Ha az üzlet beindul, miben ő nem kételkedik, ismerve dr. Simonyi Mária szépízlését és gyakorlatiasságát (no meg az ő tőkeerejét, de ezt nem tette hozzá), az biztos hátteret teremtene számukra. Akár abban az esetben, ha házasságuk mélyülő válsága okvetlenül megkövetelné, hogy véget vessen a pünkösdi királyságnak, akár ha foglalatossága valamely okból egyik percről a másikra megszűnne. Ez a dzsob ugyanis olyan, mint a felhőszakadás, magyarázta: nincs emberfia, ki megmondaná, meddig tart és mikor ér véget.

– Ez esetben, túlzás nélkül mondhatom, segítségére lehetnék a munkájában. Méghozzá olyasképp, hogy abban magam is örömöm lelném.

Volt még egy igencsak gyakorlatias oka Pracli Joe tervének, ám ezt nem óhajtotta megosztani hites társával. Nevezetesen, hogy bankszámlája rohamosan növekedett. Noha pénzét természetesen egy svájci pénzintézetben tartotta, annyit megtanult az őt körülölelő életből, hogy a bankbetét csak igen szolidan növeli a tőkét. Ahhoz pediglen nem érzett magában sem erőt, sem hajlandóságot, hogy pénzecskéje forgatásával foglalkozzék. A bankbetét nagyságának ismerete viszont olyan vihart kavart volna Pracliné dr. Simonyi Mária szívében, mint a sárga-tengeri hurrikánok.

Simonyi Máriát nemcsak férjeura igencsak józan érvei befolyásolták. A lelke mélyéig meghatotta s az öröm rózsáival ékesítette, hogy éjjel-nappal robotoló hitvestársa ily sokat foglalkozik az ő gondjával-bajával, valamint ennyire a szívén viseli frigyük boldogságát. No meg roppant erős volt a kísértés is, hogy réges-régi, általa már el is felejtett vágya teljesülhet. Tanulságként is mondható a férfiembereknek: sose felejtsék el kedvesük álmait. Így a családi tanácskozás boldog szeretkezéssé alakult át, s kis idő múlva Pracliné dr. Simonyi Mária egy csődbe ment sas-hegyi videokölcsönző helyén megnyitotta régiségkereskedését.

Már az első sikereken is túl voltak – egy igazán szemrevaló biedermeier szekretert sikerült olcsó pénzen megszerezni s jó áron túladni rajta, valamint hosszú alkudozás után voltaképp bagóért birtokba venni egy alpesi tájat ábrázoló olajfestményt, melyről a múzeumban hivatalosan is megállapították, hogy Ferdinánd Althusser keze alkotása –, amikor éjnek évadján hosszú csöngetés verte fel az igazak álmát alvó Praclit. Ilyesmi eddigelé egyszer sem fordult elő. Pracli Joe először hitvesére pillantott, ám dr. Simonyi Mária jól elhelyezkedett Morpheusz karjaiban; kibontott vörös haja beborította a hitvesi ágyat. Azután a falba süllyesztett acélkazettából kivette a Micit, majd kikandikált a vasráccsal és hevederekkel erősített ajtó kukucskálóján. Az ajtó előtt Big Boss belső őrségének parancsnok-helyettesét pillantotta meg. Pracli Joe kikulcsolta a négy biztonsági zárat, mely minden jobb magyar lakás ugyanúgy elengedhetetlen tartozéka volt, mint a villanyvilágítás, s ajkára tett ujjával figyelmeztette kollégáját felesége álmára. Ez semmi hatással nem volt a máskor oly higgadt parancsnok-helyettesre, akiből hörögve buktak elő a szavak:

– Gyorsan! Big Boss haldoklik!

Három perc sem telt bele, s a limuzin, hátsó ülésén a talpig felöltözött Praclival, már a majorság felé száguldott. A kocsin kék fény villogott, szirénája víjjogott; ezek eredetét homály fedte, igaz, senki sem volt rá kíváncsi, honnan szerezte az anyagbeszerző. Miközben szélvészként száguldottak a koromsötét éjszakában, Pracli Joe lelkét is komor setétség ülte meg.

Big Boss az ágyában feküdt, illetve félig ült, háta párnákkal feltámasztva. A szobában három fehér köpenyes ápolónő tüsténkedett, míg Big Boss egy ugyancsak fehér köpenyes orvossal társalkodott, valamely, Pracli számára ismeretlen nyelven. Mint később kiderült, hollandusul. Big Boss egy kézmozdulattal kiparancsolta a szobából a fehérköpenyeseket.

– Elvégeztetett – mondotta Praclinak, s hozzátette: – Bassza meg.

Beszéde egyébként semmiben sem különbözött a megszokottól.

– Biztos? – kérdezte Pracli Joe, mert más nem jutott az eszébe.

Big Boss bólintott.

– Ez a holland ürge a legnagyobb szaktekintély. Fél órája érkezett Hágából különgépen. A diagnózis egyértelmű.

Kinyújtotta kezét a jeges pohárért, ám Pracli megelőzte.

– Kösz. Szkarabeuszport kevertek az ételembe. Biztos halál, nincs ellenszere. Én faszkalap, én is használtam, mégsem gondoltam rá. Mindenki hibázik, aki él. Még én is.

Szája zugában durcás mosoly jelent meg; Pracli ezt eddig nem ismerte.

– Ez bosszant, nem a halál. A halálra rég felkészültem. Ha netántán mégis van túlvilág, megkérdhetem a fateromat, hogy áll a fekete rózsával.

– Nem lehetne – nyögte Pracli, akit ezúttal cserben hagyott fényes intellektusa. Az vesse rá az első követ, ki más lelkiállapotban leledzett volna ebben a helyzetben.

– Nem lehet – szakította félbe Big Boss. – Mondtam, hogy nincs ellenszere. A pasast, aki feltalálta, jobbnak láttam hidegre tenni.

Kortyolt az italából s bekapott egy falat langusztát.

– Nem ezért hívattalak. Meghalni úgyis egyedül halunk meg, faszikám. De van itt valami a számodra.

– Parancsoljon – nyögte Pracli Joe, még mindig nem birtokában lelkierejének.

– Tudod, hogy se kutyám, se macskám. Amim van, pontosabban, amim marad, az Emberi Jogok Ligájára hagyom. Ezt a jogtanácsosaim elintézik. A többiről gondoskodik Dolfuss.

Engelbert Dolfuss, a belső őrség parancsnoka, épp olyan aprótermetű és mélyen vallásos volt, mint névrokona, az egykori osztrák kancellár, ki merénylet áldozata lett.

– De van egy titkos betétem – folytatta Big Boss. – Arról nem tud senki.

És megnevezte a betét összegét. Most mit mondjunk, kedves olvasó? Magunk is csak saccolni tudunk. Esetleg kitellett belőle egy mélytengeri halászflotta, a hozzá tartozó halfeldolgozó üzemekkel. Valamint egy szállodalánc az Egyesült Államokban, az előkelőbbek közül. Továbbá néhány tucat űrrakéta, a kilövőhelyekkel együtt.

– Ezt rád hagyom.

Pracli Joe-ra mintha rászakadt volna a csillagos ég.

– Ne kérdezd, miért, megmondom – szőtte tovább Big Boss beszédje szövetét. – Te vagy az egyetlen, aki leszámol a Zsiráffal. Számolj le, fiam.

Akire rászakad az ég, az nem igen tud szólani. Így volt ez Pracli Joe esetében is.

– Van három órád, míg híre megy, hogy feldobtam a talpam. Addig magadhoz veheted a suskát. Na, igyekezz, faszi.

Másnap az újságok hírül adták, hogy az éjszaka folyamán az IBC irodahelyiségei porig égtek. A szakértői vizsgálatok még folynak, de a tűzoltóság illetékesei szerint valószínűleg az elektromos hálózatban bekövetkezett meghibásodás okozta a tűzvészt.

Pracli Joe két nap múlva a majorság felé kanyarodott. Az épület eltűnt a föld színéről és színe alól, pincéstűl, tornyostul. Erről nem adtak hírt az újságok. Arról viszont igen, hogy a belügyminisztériumban egy dandártábornok szolgálati fegyverével főbe lőtte magát.

Nem adtak hírt a lapok Big Boss sorsáról sem. Egy ember halála, kit a köz nem ismer, nem hír.

Pracli Joe felkeresi a Zsiráfot. Kissé furcsa üzletkötés a tányértörő áspiskígyóval. A nagy utazás. Három pálmafa a Paradicsom-öböl kellős közepén. Balambér, az óriássügér. Hősünk töredelmes vallomása szerelmetes hitvesének avagy a mázsás kő lehull Pracli Joe szívéről. Az öreg halász és a főkormányzó. Palau a spanyoloké, bár ez nem befolyásolja a Pracli házaspár sorsát. Majdcsak lesz valahogy.

 

Emlékezzünk vissza Big Boss végakaratára. Igen egyértelmű volt, nem szorult magyarázatra. Ezután vegyük szemügyre, mi történt.

A Big Boss halálát követő második nap reggelén Pracli Joe felkereste a Zsiráfot. Ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint ebből a kurta mondatból tűnik, ám részletezése túlságosan hosszadalmas lenne. Ezért csak az utolsó stációt említjük meg: mielőtt Pracli Joe beléphetett volna a Zsiráf belső szentélyébe, húsz percet anyaszült meztelenül kellett eltöltenie egy bútorozatlan szobában. Fények villantak fel és aludtak ki, láthatatlan készülékek zümmögtek, zakatoltak, majd hallgattak el, néhány percig koromsötétség borult a helyiségre és hősünkre. Azután visszakapta a ruháit. Farmermellénye szivarzsebére egy hangvillához hasonlatos alkalmatosságot erősítettek, s igen udvariasan felhívták a figyelmét, hogy annak eltávolítása beláthatatlan következményekkel járna, melyeket inkább nem részleteznek.

A Zsiráf dolgozószobája – inkább dolgozóterme – olyan volt, mint a többi pénzmágnásé. A helyiség gazdája kifogástalan, ám nem hivalkodó galambszürke, mellényes öltönyt viselt, természetesen a londoni King and Smith remekét, mégpedig nem a cég Dorottya utcai filiáléjából. Faragott flamand íróasztalán nem volt más, mint Bonaparte Napoleon bronz mellszobra, valamint egy sor elefántcsont cigarettaszipka, eszkimó faragással díszített rozmáragyar tartóban.

Aki emberfiának már akadt dolga a Zsiráffal, feltűnő termete ellenére – emlékezzünk: valószínűtlenül hosszú nyakon valószínűtlenül kicsiny fej – mind esküdött, hogy szakasztott olyan, mint egy áspiskígyó. Mivel feltételezzük, hogy olvasóink sohasem láttak még áspiskígyót (Viperus aspis), jegyezzük meg, hogy időszámításunk kezdetén Alexandriában némely halálraítéltet e nemes állat marásával végeztek ki. A hagyomány szerint a szépséges Kleopátra is imigyen végzett magával, mikoron úgy gondolta, hogy jobb halni, mint élni.

– Megtisztel a látogatásával – mondotta a Zsiráf, a kötelező kézszorítás és biccentés után; ez utóbbi alkatából is eredt.

– Én vagyok a hálás önnek, hogy fogadott – viszonozta Pracli Joe, kiről nem először állapítjuk meg, hogy tudott idomulni a körülményekhez.

– Nincs ennél természetesebb – biccentett a kicsiny fej.

– Nagylelkűsége igazán lekötelező.

Néhány hasonló udvariassági riposzt utánjában a Zsiráf illatos egyiptomi cigarettát dugott az egyik elefántcsont szipkába, majd hátradőlt méretre készült karosszékében.

– Hallgatom, igen tisztelt Pracli úr.

A mondatot Pracli Joe jól begyakorolta. Nemcsak a szavak rendjét, a hangszín fakó tárgyilagosságát is.

– Szeretném, ha ön viselné gondját a pénzemnek.

A zsiráfok jellegzetessége, hogyha érdeklődve figyelnek valamit, félredöntik kicsiny fejüket.

– Szabadna tudnom, milyen összegről van szó?

Pracli megmondotta. Ha valaki azt képzelné, hogy a Zsiráf arcizma is rezzent, az nem ismeri a Zsiráfot.

– Nem kis summa. Ám nem is olyan nagy, ha például a parzsipúri maharáni magánvagyonához viszonyítjuk.

Ezzel Pracli is egyetértett, noha nem volt tájékozott az említett hölgy magánvagyonát illetően.

– Big Boss? – kérdezte a Zsiráf.

Pracli Joe nem felelt. Van úgy, hogy egy kérdés elszáll az ember füle mellett a semmibe.

– Vérdíj a fejemre?

Pracli: ugyanaz.

– Nincs ebben semmi meglepő.

Újabb egyiptomi cigaretta került egy újabb szipkába. A cigarettákat az egyiptomi elnök magán-dohánygyárában gyártották a Zsiráf számára.

– Ezzel a tárgyalások ezen fejezetét le is zárhatjuk s rátérhetünk a következőre. Bizonyára tájékozódott, hogy erre a feladatra cégem a legalkalmasabb.

Pracli Joe ezúttal már válaszolt.

– Ahogy mondani méltóztatik.

– Az ügyletnek részemről semmi akadálya. Mint bizonyára tudja, ekkora összeg esetében háromféle lehetőség kínálkozik. A kockázatmentes, a kockázatos és a felettébb kockázatos. Ha betesszük egy svájci bankba, a kockázatnak annyi az esélye, minthogy a Váci utcán sétálva vulkánkitörés áldozata lesz. Ám ha ezt a megoldást kívánná választani, nem fordulna hozzám. Ezek szerint a fennmaradó két változat valamelyike mellett döntött. Jól gondolom?

– Jól méltóztatik.

Kis biccentés a kicsi fejjel.

– A kevésbé kockázatos üzletek a tőzsdén köttetnek. Természetesen nem a hazai tőzsdén, ahol a kockázati ráta lényegesen magasabb. Ez esetben tudok ajánlani havi húsz percentet. Lehet kicsit több, lehet kicsit kevesebb. Nagy bukás kizárt. Az én jutalékom öt percent a tiszta haszonból. Felettébb kockázatosnak számít a fegyver- és emberkereskedelem, a kábítószer, a gyermekprostitúció, az atomtöltetekkel való üzletelés. Havi ötven percent, a jutalékom tizenöt, nagyobb bukás sem kizárt. Az ön őrzési költségei ez esetben igen magasak. Melyiket parancsolja választani?

– Az előbbit, amennyiben az ön egyetértésével is találkozik.

– Ahogy óhajtja. Kíván részt venni a tranzakciókban vagy belátásomra bízza a vagyon kezelését?

– Önre bízom.

– Igazán megtisztel. És ha megenged egy megjegyzést: helyesen teszi. Nem szerencsés, ha a páciens operáció közben tanácsokat kíván adni a szívműtétét végző professzornak. Erre megboldogult Jelcin elnök is ráfizetett, ha méltóztatik emlékezni az esetre. Ám az emberek valami okból azt képzelik, hogy a pénzhez mindenki ért.

– Ez ügyben én kivétel vagyok.

– Dicséretes. Ezek utánjában engedje meg, hogy megkérdezzem, mihez kezd a közeljövőben. Természetesen nem kíváncsiságból tudakozódom.

– Elutazom a feleségemmel.

– Mennyi időre? Kérem, ezt se tekintse tolakodásnak vagy fölös indiszkréciónak.

– Három hétre.

– Kitűnő. Ez idő alatt a vihar utolsó fuvallatai is elülnek, melyeket Big Boss kavart. Mi pedig felépítjük az image-át. Természetesen több változatot dolgoztatok ki a specialistáimmal, hogy választhasson. Megenged egy tanácsot?

– A bölcs tanács olyan, mint a gyógyír.

Micsoda mondat! Méltó Pracli Joe-hoz.

– A közeljövőben ne kívánja megvásárolni a keszthelyi Festetich-kastélyt. Sem a gödöllői Grassalkovich-kastélyt. Sem a Sándor-palotát a Várban. Természetesen elintézhető, de az ilyesmi kissé feltűnő. Jobb ezzel egy kis ideig várni.

– Tudatában vagyok.

– Igazán örvendek. Mire visszatér útjáról, jogtanácsosaim elkészítik a szerződéstervezetet, hogy az ön ügyvédi irodája áttanulmányozhassa. A számlakivonatokat hetente vagy havonta parancsolja?

– Havonta.

– Pompás. Természetesen kódolva. Rejtjelezőim majd elkészítik a chiffre-t. Jövedelmének mekkora részét kívánja az adóhatóságok tudomására hozni?

– Ezt önre bízom.

– Bizonyos lehet benne, hogy nem fog csalódni. Van szüksége készpénzre?

– Köszönöm, nincsen.

– Elsőrendű. Esetleges egyéb kívánsága, óhaja, megbízása?

– Igen. Tagja kívánok lenni az Adonis Klubnak.

Ha egy áspiskígyó elkomorodik, bizonyára pontosan olyan, mint a Zsiráf volt ebben a pillanatban.

– Az nagyon nehéz lesz. Szinte lehetetlen, bár nem szeretem praxisomban ezt a szót. Természetesen mindent el fogok követni az ügy érdekében, de felelőtlenség lenne a részemről, ha a biztos sikerrel kecsegtetném. Remélem, megérti.

– Nem tehetek mást.

Miután kellő alapossággal elbúcsúztak, a Zsiráf személyi lakája lépett a terembe, kezében tizenkét tányérral. Ezeket letette a faragott flamand íróasztalra, majd amilyen nesztelenül jött, úgy is távozott.

A Zsiráf méregette a tányérokat, majd leemelte a legfelsőt, sokáig vizslatta, aztán a földhöz vágta. A hajszálvékony kínai porcelán ezer darabra tört. Következett a második, immár gyorsabb ütemben a harmadik, majd rövid egymás utánban még három. Ekkor rövidke szünet következett, miközben a Zsiráf a fogát csikorgatta, s szörnyű átkok törtek elő a kebeléből, melyeket hat újabb tányér követett.

A Zsiráf átlagos adagja egy-egy tárgyalás után három tányér volt. A rezzenéstelen arculatú áspiskígyó lelkületében valójában olyan indulatok fortyogtak, melyekhez képest egy működő vulkánt kismiskának kell neveznünk. Elemi érdekei megkívánták, hogy a világ erről annyit se tudjon, mint ha egy légy repdes a mélysötét éjszakában. Maradtak tehát a tányérok. Kérjük az olvasót, ne feledkezzék meg az átlagos adagról, s vesse ezt össze azzal, hány tányért röpített a vulkán fékezhetetlen erővel a földhöz a Pracli Joe-val való tárgyalás után.

Ezen a napon Pracliné dr. Simonyi Mária régiségüzletének ajtajára – Pracli kívánságára – felkerült a diszkrét kis tábla: Zárva. Pracli egy alföldi csárdába kocsikáztatta kedvesét. Ők voltak az egyedüli vendégek; hősünk feleslegesnek vélte közölni hites társával, hogy az egész csárdát kibérelte, szakácsnőstől, pincérestől. A búbos kemencét jó bükkfahasábokkal forróra fűtötték, mert kint bizony fagyott keményen. Simonyi Mária szép orcáját szép pirosra csípte a hideg, a haja copfba volt fonva, a szeme csillogott a váratlan, kellemes kirándulás örömétől. Pracli Joe legszívesebben ott helyt magáévá tette volna, ám más feladat várt reá. Először például aperitifet kellett választaniuk.

Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a korcsmáros a szokott bourbon helyett mindenáron a figyelmükbe ajánlotta specialitásukat, a Rédei Lófingatót. A méregerős italt kizárólag a csárda számára – meg saját fogyasztásra – párolta és palackozta a rédei fuvaros. Ő volt a saját kezű szerzője a címkén olvasható versezetnek is: Aki ebből ittál, ne hidd, hogy banális, utána, ha fingasz, kiég a gatyád is.

A fuvaros, mint Pracli Joe a korcsmárostól megtudta, eredetileg poétának indult, ám prózaibb lelkületű hitvese visszaparancsolta a pejkók s a pálinkásüst mellé. Ezt hallván Pracli Joe elfogadta az invitálást, s olyannyira nem bánta meg, hogy Simonyi Mária azonnal még egyet rendelt.

– Ha én egyszer berendezhetnék egy ilyen csárdát! – ábrándozott Simonyi Mária. – Eredeti darabokkal, a sok vacak helyett.

Ám Pracli ezúttal nem volt hajlamos ábrándozni.

– Ide figyeljen, Simonyi. Nagyon kérem, ne kérdezze, mi történt.

Dr. Simonyi Mária szemei vészjóslóan összeszűkültek.

– Te Pracli. Ebből már kezd elegem lenni.

– Megértem, szerelmem. És igaza is van, mint mindig. Mégis kérem, amire kértem. Egy héten belül elmondok mindent. Töviről hegyire, az utolsó betűig.

– Mi történt? – bukott ki akarata ellenére Praclinéból.

– Elutazunk.

– Mennyi időre?

– Három hétre.

– Hová?

– Találja ki.

Simonyi Mária töprengett egy sort.

– Párizs.

– Hideg.

– Róma.

– Hideg, hideg.

– Izrael.

– Langyosabb. De csak egy kicsit.

– India.

– Langyos.

– Japán.

– Jobb, ha föladja. Úgyse tudja kitalálni.

– Föladom.

– Kororba.

– Az hol van?

– A Palaui Köztársaságban.

Pracliné dr. Simonyi Mária műveltség tekintetében is fejjel emelkedett ki az átlagból, ám ismételten fel kellett tennie az ominózus kérdést:

– Az hol van?

– Mikronéziában.

Ez már derengett, ám oly halovány volt a tudás pírja, hogy a talpig becsületes dr. Simonyi Mária újra csak kérdezett:

– Az hol van?

– Új-Guineától északra, a Fülöp-szigetektől keletre. Területe 9 millió négyzetkilométer, harmincszor akkora, mint Németország. Szerencse, hogy ebből 8 millió 996 ezer 768 négyzetkilométer tenger.

– Neked elment az eszed, Pracli.

– Nem ment el, Simonyi.

– És mért megyünk Kotorba?

– Kororba. Hogy teljesen egyedül lehessünk. Hogy elmondhassak magának mindent.

Na hiszen! Vajon mi lehet az, amit csak a világ végén lehet elmondani? Ám ennek Pracliné dr. Simonyi Mária nem adott hangot.

Pracli Joe, amikor elkezdte keresni a világ végét, áttanulmányozott egy többezer oldalas világ-útikönyvet. Így bukkant rá a nevezett államra, a maga 15 000 lakosával, 9 millió négyzetkilométeren. Koror nem tartozott a nemzetközileg nyilvántartott és favorizált turistacélpontok közé, ám két szállodája – az útikönyv szerint – megfelelt a legkényesebb európai igényeknek is. Pracli a Hotel Korort választotta, találomra; látni fogjuk, hogy szerencsés kézzel. Döntésébe belejátszott az útikönyv azon passzusa, miszerint a mikronéziai szigetvilág éghajlata minden évszakban egyaránt kellemes. Pracli nem várhatott a strandszezonra.

Az időjárásra vonatkozó felvilágosítás meg is felelt a valóságnak, ami nem feltétlenül jellemző az útikönyvekre. Amikor a Pracli házaspár először lépett ki lakosztálya erkélyére – a szálloda természetesen a tengerparton volt, s a lakosztályok ablakai-erkélyei természetesen a tengerre néztek –, a színes napvédővel árnyékolt teraszon a hőmérő 28 Celsius-fokot mutatott, s ez tartózkodásuk egész ideje alatt így maradt. A tenger olyan kék volt, mint az ég, s az ég olyan, mint a tenger. Felhőnek, akárcsak a legkicsinyebb bárányfelhőnek, nyoma sem volt a Kororban töltött három hét egyetlen napján sem.

Pracli nem elégedett meg a szálloda pompázatos strandjával; tökéletes magányra vágyott. A közlendő, ami mázsás teherrel nyomta a lelkét, olyan magányosságot követelt, amilyen csak az Édenkertben volt, mikor még csupán Ádám és Éva népesítette be a Földet. Ezen okból Pracli közölte a taxisofőrrel, hogy vásárolni kívánnak. Nyolc percen belül meg is érkeztek a városka egyetlen áruházába. A tisztaságra és a kiszolgálásra nem lehetett panasz, az áruválaszték sem hagyott maga után kívánnivalót. A Pracli család nagyjából a következőket vásárolta be: két könnyűbúvár-felszerelés, két állítható, a homokba szúrható napernyő, két gyékény, két nagyméretű hűtőtáska (a jégakkukat fagyasztva kapták), több flakon napolaj, nagy mennyiségű gyümölcslé és konzerv, egy láda déligyümölcs, rozskenyér, több flaska bourbon. Pracli ugyanis elhatározta, hogy a szigeten való tartózkodás alatt felfüggeszti immáron amúgyis korlátozott antialkoholizmusát. Ebből is láthatja az olvasó hősünk eltökéltségét, elhatározásának komolyságát. Némi csalódást okozott, hogy semmiféle helybeli étel- vagy italkülönlegességre nem bukkantak, meg kellet elégedniük importcikkekkel, melyek viszont annál nagyobb választékban voltak, még Grönlandból és a Faröer-szigetekről is. Akkor még nem tudták, hogy Kororban, de az egész köztársaságban is nem termesztenek semmiféle élelmiszert, kivéve gyümölcsöt, ami vadon terem. Ipara sem volt a köztársaságnak, minden szöget és minden falat kenyeret a tengeren túlról kellett behozni. Az igen kedves (és csinos, mint Pracli megállapította) bennszülött elárusítónő mindenáron igyekezett rábeszélni Pracli Joe-t két szigonypuska megvásárlására; közölte, hogy az áruházban e célból posztoló rendőr percek alatt kiállítja a szükséges fegyverviselési engedélyt. Pracli Joe azonban elvi ellensége volt az állatok felesleges pusztításának, s a szigonypuskák maradtak az üvegezett szekrényben.

– Öböl. Öböl csendes – adta ki az ukázt Pracli a taxisofőrnek, miután bepakolták a rakományt.

– Igenis. Öböl csendes – bólogatott buzgón a gépkocsivezető.

A társalgás angol nyelven folyt, mivel Palau Köztársaság az Egyesült Államok gyámsági területe volt, ellentétben az államszövetség másik három, független államával, a Mikronéz Köztársasággal, a Marshall- és az Észak-Mariána-szigetekkel. Palau valamilyen okból az USA kezén maradt; általános helybéli vélemény szerint merő véletlenségből elfelejtették fölszabadítani. A nyelvet a taxisofőr ugyanolyan szinten törte, mint Pracli, úgyhogy vele jobban megértette magát, mint az angolul is folyékonyan beszélő dr. Simonyi Máriával.

Az út ezúttal csaknem húsz percig tartott, s a gépkocsivezető máris kapta volna a csomagokat, hogy hordja le a partra. Pracli azonban felszólította, hogy várakozzék. Nem óhajtott megelégedni az első kínálkozó hellyel; szentül megfogadta, hogy addig keres, amíg megtalálja a csodát.

Ám további keresgélésre nem volt szükség. Az öblöcskét, melyet a házaspár Paradicsom-öbölnek nevezett el, kis pálmaliget fedte az országút felől. A homok olyan hófehér és puha volt, mint a nullásliszt. Északon (a mindenre gondoló Pracli hozott magával iránytűt) vulkánikus, fekete sziklafal kanyarodott be félhold alakban a tengerbe, védelmet nyújtva a hullámok elől. S hogy minden tökéletes legyen, vagyis valóban a csoda, az öböl közepén, húsz méternyire a tengertől, három hatalmas datolyapálma nőtt, kellemes árnyékot biztosítva. Pracli a gépkocsivezetőnek ajándékozta az ezáltal feleslegessé vált napernyőket, s este hétre rendelte az öbölhöz a kocsit. A fuvarozás csak két napig tartott, a taxis legnagyobb bánatára, aki a két napernyő árából két hétig tartotta el nyolctagú családját. Pracli ugyanis a hotelportás segítségével felfedezte, hogy a városka kikötőjében bérelhető motorcsónak. Attól kezdve egy példásan brummogó Yamaha-motorral felszerelt narancssárga gumicsónakkal közlekedtek. Pracli azon kérdésére, hogy nem kell-e vihartól tartaniuk, a csónakmester szélesen elmosolyodott.

– Koror vihar nincs. Tájfun van, azt te fogsz tudni jó előre.

De hát tájfun sem volt abban a három hétben. Amikor először rakták le a pakkot a pálmafák hűs árnyékában, Pracli Joe nagyot nyújtózott s azt mondotta:

– Most pedig úszunk egyet.

Ledobta khaki sortját és ingét, amit egy trópusi utakra specializálódott budapesti üzletházban vásárolt, s belevetette magát a tengerbe. Pracliné dr. Simonyi Mária követte a példáját. A víz felséges volt, bár Praclinak kissé meleg, 25 Celsius-fok (hozott magával vízhőmérőt), de ezzel azért ki lehetett békülni. A homokos talaj enyhén lejtett; de tíz méterre a parttól már nem értek talajt. Úsztak, úsztak befelé a tükörsima tengerbe. Pracli kérdésére a hotelportás megesküdött, hogy ezen a vidéken nincsenek cápák, amit a csónakmester is megerősített. Talán egy kilométert úsztak – Simonyi Mária kislány korában a Központi Sportiskola színeiben versenyzett, ám nem volt benne elegendő kitartás. Akkor Pracli Joe a hátára feküdt s apró kéz- és lábmozdulatokkal lebegett a víz színén. Hitvestársa ebben is követte példáját. Szemben velük a mesebeli öböl, a három pálmafa. Az országutat a túloldalt szegélyező őserdő mögött egy örökre kihunyt vulkán ezerméteres cukorsüvege támasztotta az eget. Embernek, élőlénynek nyoma sehol.

– Be van fejezve a nagy mű, igen – mondotta Pracli Joe, némi pátosszal.

– Boldog vagyok – mondotta dr. Simonyi Mária.

Pracli odaúszott melléje, s megcsókolta. Megcsókolta akkor is, amikor kissé lihegve elheveredtek a gyékényeken, a pálmafa árnyékában. A többit az olvasóra bízzuk.

Amikor Pracli fölébredt, terített asztal várta (az összecsukható camping-asztal beszerzéséről elfelejtkeztünk beszámolni): különféle hal-, rák- és húskonzervek, sózott vaj, sajtok, vaddisznópástétom, saláták – dr. Simonyi Mária különösen a borecetben és olívaolajban pácolt, erősen fűszerezett bambuszrügyeket részesítette előnyben –, papaja, mangó, kiwi. Az étkezéshez száraz rajnai fehérbort ittak, két palackkal.

– Most búvárkodjunk vagy szerelmeskedjünk? – érdeklődött Pracli Joe a bőséges ebéd befejeztével. Pracliné dr. Simonyi Mária az utóbbit választotta, mondván, hogy teli hassal nem ajánlatos búvárkodni.

Ezek utánjában az uszonyok, a kesztyű, a szemüveg, a búvárpipa következtek; a biztonság kedvéért bokájukra csatolták a tőrkést, ami azonban feleslegesnek bizonyult.

A szirthez úsztak, s arccal a víz alatt lebegve elállt a lélegzetük. A víz olyan kristálytiszta volt, hogy leláttak negyven méterre, a fenékig. Halak százai és ezrei: piros halak, csíkos halak, ezüstös halak, pettyes halak, szivárványszín halak suhantak fel-alá, mit sem törődve a betolakodókkal. Teleszívták a tüdejüket levegővel s lebuktak a mélybe. A szirtben egy üreg volt, ám olyan sötét, mint az alagút; Pracli megállapította, hogy vízalatti elemlámpát elfelejtettek venni. Az üregből nagy kényelmesen egy fekete-fehér csíkos hal úszott elő; Pracli úgy tízkilósra becsülte. Megkóstolta dr. Simonyi Mária kesztyűjét – ám lehet, hogy kezet csókolt –, majd se szó, se beszéd, befészkelte magát az ölébe. Ebből arra lehetett következtetni, hogy hímnemű példány. Abban is megállapodtak, hogy feltehetően óriássügér, mivel sem Pracli, sem szerelmetes társa még soha nem látott semmiféle sügért. Mindezek okán Balambérnak keresztelték el, s a hal mindennap ott várta őket az üreg bejáratánál, hogy nagy udvariasan dr. Simonyi Mária karjaiba heveredhessék. Talpig úriember volt, a hozott csemegékre rá se hederített. A fekete sziklafalon fehér korallok nőttek. Pracli lefeszített egy formás fácskát s átnyújtotta Simonyi Máriának. Balambér buzgón asszisztált a művelethez, s Pracliné dr. Simonyi Mária arca ragyogott.

A menetrend másnap sem változott: úszás, evés-ivás, ölelkezés, búvárkodás, Balambér. Az ég ragyogott, a tenger ragyogott, a föveny ragyogott, Pracli Joe és Simonyi Mária ragyogott, s nemcsak a napolajtól.

Harmadnap Pracli Joe úgy érezte, nem halogathatja tovább mondandóját, mely úgy terhelte lelkét, mint hat tál töltött káposzta a gyomrát. Pedig Simonyi Mária tartotta magát a megállapodáshoz és nem kérdezett semmit. Ahhoz túlságosan boldog volt.

Nem vagy legény, Berci, csúfolta magát Pracli Joe, és belevágott, mint favágó a tönkbe. Elmondott szerelmetes hitvesének mindent, töviről hegyire, attól a minutától, hogy Pózna megszólította.

Az áldott, aranyló Nap mélyfekete felhőbe burkolódzott. A szemhatár eltűnt a sűrű ködben. A tükörsima tenger tajtékzani kezdett, vadult, bősz haraggal. Pracliné dr. Simonyi Mária először csak azt érezte, hogy fázik. A foga is vacogott, az árnyékban mért 28 Celsius-fok dacára. Aztán öklendezni kezdett. A roham oly erős volt, hogy kénytelen-kelletlen elmenekült az öblöcske egy zugába, visszaadva a tengernek, amit elfogyasztott, beleértve a bambuszrügyeket is. Amikor visszatért kővé dermedt szerelmes társához, oly sápadt volt az ábrázata, mintha odahaza nem barnította volna rendszeresen a szoláriumban, ez idő tájt pedig Mikronézia tündöklő napsugaraival. Szólni nem szólott egy szót sem, csak meredt maga elé, visszahúzódva önmagába, mint csiga a házába, ha piszkálják a szarvát. A nagy költőt idézve: A lovas mögött a sötét gond ül. Pracli Joe is hallgatott, miként a sírgödör, zimankós, novemberi esteken; elmondott mindent, nem volt több mondandója, ám a hőn óhajtott feloldozás váratott magára. Ültek mind a ketten, maguk alá húzott lábbal, s némán bámulták a tarajzó tengert. A szerelmeskedés – kell-e mondani? – aznap elmaradt.

Azon az estén nem tértek vissza a szállodába, nem akartak embert látni, ember szemébe nézni. Aludni hunyásnyit sem szundítottak; oly messze kerülte őket az álom, mint a leprásokat az emberek. Nem volt se Hold, sem csillagok, verte őket a vihar keményen, de nem Aeolusz küldte, a lelkükből sarjadzott. Még egymást sem látták, noha arasznyira volt a testük.

Pracliné dr. Simonyi Mária mintha megbénult, megnémult volna. Tartott a kór még másnap is. Alvajáróként botladozott a fövenyen, nem evett, nem ivott, nem úszott, nem gondolt Balambérra, csak a tengert nézte, mely órák alatt mintha évezredeket öregedett volna. Hogy hogyan öregszik a tenger? Miként az embernek lelke.

Pracli Joe viszont olyat tett, mint sem előtte, sem utána egész életében. Berúgott. Az első vizespohár bourbon még meg se kottyant. A másodiktól elhalványult a horizont. A harmadik után két gólyamadár jelent meg a tengerparton, egyenest a Kis-Balaton lápvidékéről. Pracli indult volna utánuk, köszönteni az atyafikat, ám a gonosz madarak eltűntek egy mélységes-mély kútban, hasztalan kergette őket tekintetével.

Ekkor Pracli Joe, noha nagy bizonyosság volt benne, Simonyi Márián a sor, hogy megszólaljon, nem bírta tovább. Lelke fonala elszakadt.

– Hát nem érti, Simonyi? A fátum.

Ó, ember! Ha sem mondani, sem tenni nem tudsz, mily szívesen hányod a terhet az égiek vállára!

– Nem értem – mondotta dr. Simonyi Mária.

– A sors olykor erősebb minálunk.

El tudja képzelni az olvasó, mit jelentett Pracli Joe-nak, bevallani tehetetlenségét? Egy Praclinak!

– Nem értem – ismételte meg Simonyi Mária.

– Ahogy az ember letöri a korallt. A korall mit sem tehet.

Mélységes, mély csend volt a válasz. Egy fecskeraj ugyan elhúzott felettük, ám ők sem csiviteltek.

– Akkor mondja meg, mit tegyek.

Fel volt adva a lecke. Mondd meg, ember, mit tégy, ha rád zuhan a hegy? Ha leszakad a csillagos mennybolt? Ha pókok s ízeltlábúak serege fedi el a földet?

Talán órákba tellett, amíg a válasz megérkezett.

– Nem tudom.

Talán megint órák, míg Pracli megszólalt.

– Hát ez az. Mert én sem tudom.

Azt már a ki tudja, hányadik pohár bourbon tette hozzá:

– Törököt fogtam, nem ereszt.

Hogy mi okozta, ki tudja, de egyszercsak megpenderült Pracli Joe lába alatt a föld. Attól kezdve mintha a feje búbján állva társalkodott volna hűséges hitvesével.

– Szálljak ki? De hogyan szálljak ki? Mondjam a Zsiráfnak, hogy rátestálom minden vagyonom?

– És ha mondod, Pracli?

Pracli Joe és a bourbon elgondolkozott, majd közös nevezőre jutottak.

– Akkor egy füst alatt megrendelhetem a koporsómat is.

Ez volt azon pillanat, amikor a vulkán magmája meghasadt s kiáradt a láva: Simonyi Máriából a zokogás. Sápadt arculatját lángvörös hajzuhatagába temette. Pracli már tárta ki a karját ölelésre, de benne meg a bourbon kerekedett fölül. Igen sietve távoznia kellett, etetni a jámbor halakat, kik ezt jó néven vették. Ne kárhoztassuk őket.

Mikoron Pracli Joe visszatért a pálmafák árnyékába, dr. Simonyi Mária a gyékényen hevert, és sírt és sírt és sírt. Pracli Joe hatalmas testével odaheveredett melléje, bourbon nélkül oly jámboran, mint egy csecsemő. Feküdtek egymás mellett, miként két csínytevő, büntetésre váró gyerek. Ekkor kellett volna Mihály arkangyalnak megjelennie előttük, ám az Úristen máshová szalajtotta.

Végül is megintcsak Pracli Joe szólalt meg; a férfi mégiscsak férfi, különösen, ha Pracli.

– Nem változik semmi, Simonyi. Nem építünk palotát a Várhegyen. Nem vásárolunk nyaralót a Riviérán, jachtot Korzikán. Nem adjuk fel a régiségkereskedést. Úgy élünk, mint eddig.

Ez utóbbi önmaga számára is hamisan csengett, ám a férfiember kitart a szavánál.

– És az az istenverte pénz?

– Nem kér enni. Semmi dolgom vele. Mintha nem is lenne.

Ennyi hamisságot Simonyi Mária bögye sem fogadott be.

– Te hazudsz, Pracli.

– Mi mást tehetnék? – így Pracli Joe s az újabb bourbon.

– És a Zsiráf?

Ha rövid a karod, toldd meg egy bourbonnal.

– Majdcsak kitalálok valamit.

Ekkor megszólalt, mi eddig még hangot nem kapott.

– És a vér, Pracli?

Ám Pracli Joe és a bourbon immár hű szövetséget kötöttek.

– Most már nyakunkon ez a vagon pénz, az Isten verje meg. Vagy beledöglünk, vagy túléljük. Élni kell, Simonyi. Ha szeret, élni kell.

– Tudod, hogy szeretlek – hüppögte dr. Simonyi Mária. – Akkor is, ha félrebaszol.

– Nagynéha – közelítette meg az igazságot Pracli. – Mikor trógeroltam is azt mondtuk: majd csak lesz valahogy. Ha hagyjuk, hogy ez a rohadt pénz közénk feküdjön, mindennek lőttek. Majdcsak lesz valahogy, Simonyi.

A nagy Arkhimédész egyetlen pontot követelt a világegyetemben, hol lábát megvetve kimozdítja sarkából a Földet. Miért, hogy dr. Simonyi Máriáról eddigelé lepergett hitestársának és a bourbonnak minden szava, ám egyszercsak meglelte az arkhimédészi pontot? Mindenesetre dacosan fölvágta a fejét, mint huszárparipa a trombitaszóra.

– Majdcsak lesz valahogy, Pracli. Most pedig gyere.

Ami ezután következett, azt a költő héják nászának nevezte az avaron, holott a homokos tengerparton se héja, se avar egy szál se. A mázsás kőszikla, mely hősünk lelkét terhelte, ekkor zuhant le a csillogó fövenyre rettentő robajjal, s lassan belegördült a csillogó tengerbe. A nap ismét szikrázott, följött a Hold is, nagy kíváncsian ölelést meglesni, a tenger is visszafiatalodott. Hogy a világmindenséget talán borította leheletfátyol? Meglehet. Ne törődjünk vele, miként hőseink sem.

– Hallja, Simonyi – mondotta Pracli Joe, miután meglátogatták Balambért, nem esett-e baja a nagy sziklától, de nem –, itt az ideje, hogy felfedezzük a szigetet.

Pracliné dr. Simonyi Mária lelkesen helyeselt. Ha azt kérdezi az olvasó, miért, hogy eddigelé másra se vágytak, mint egymásra s a magányra, ám a kőszikla legördültével egyszer csak hívta őket a nagyvilág, erre csak azt felelhetjük: kutassák okát a lélekbúvárok, mi megelégszünk az ábrázolás szerény rajzolatával.

Mióta világ a világ, minden emberlakta települést a következő helyeken lehet felfedezni: 1. a kocsmában, 2. a piacon, 3. a temetőben, 4. a kikötőben (már ahol van).

A Pracli házaspár a kikötőben kezdte. Nem az úgynevezett nagy kikötőben, mely hasonlatos volt a siófoki mólóhoz; Kororban csak a szigetvilágot összekötő ócska, hasas kis gőzhajók kötöttek ki, a büszke, csillogó-villogó óceánjárók nem kanyarodtak errefelé. A kicsi móló hónaljában világjáró vitorlások horgonyoztak, ám csak módjával, mivel Koror valóban a világ végén volt, az óceánok vándorai csak nagyritkán vetődtek errefelé. Ha mégis felbukkant egy, a sziget csücskén büszkélkedő kerek világítótorony őre telefonon jelezte, s a város apraja-nagyja kicsődült a fogadtatására. Volt a büszkén yachtkikötőnek nevezett zugnak egy állandó lakója is. Mikor érkezett és honnan, arra már senki sem emlékezett. A shipper szakálla már az övéig ért, mivel szent fogadalmat tett, hogy addig nem vágatja le, míg újra nem bont vitorlát. Olykor meghirdette a nagy eseményt; ilyenkor gépkocsin és kosarakban hordták a vitorlásra a világkörüli úthoz elengedhetetlen enni- s főleg innivalót, természetesen grátisz, a hosszú barátság miján. A vége mindig az lett, hogy a búcsúzó és a búcsúztatók egyaránt könnyekre fakadtak, amely megrázkódtatást kizárólag jófajta skót whiskyvel lehetett kúrálni, s mire a vén tengerész másod- vagy harmadnap magához tért, úgy érezte, okvetlen újabb erőt kell gyűjtenie a nagy útra. Ezzel levonta az árboccsúcsról a kódzászlót, mellyel engedélyt kért a révkapitányságtól a kihajózásra.

Pracli Joe és hitvestársa a halászkikötőbe indultak felfedezőútra. Ez félórányi járásra volt a szállodától (taxival). Nemcsak a kőépületek tűntek el a tengerpartról, hanem a bádogviskók is, a körülöttük békésen röfögő malacokkal, káráló tyúkokkal, girhes ebekkel. A halászkikötő voltaképp egy természetes tengeröböl volt; keletről földnyelv védte, délről a part, nyugatról bazaltkövekből rakott móló, melynek építését még a távoli ősök kezdték, s minden nemzedék kötelességének érezte, hogy néhány sziklatömbbel gyarapítsa. A bejárat tehát észak felé nézett, s olyan keskeny volt, hogy két vendéghajós csónak nem fért el egymás mellett. A védelemre szükség volt, mivel arrafelé valamiért szakadatlanul háborgott a tenger, hömpölygő hullámok, hófehér tarajok marták, tépték a sziklabástyát. A csónakokat nem is hagyták a vízen, halászat után kivitték a partra. Egy-egy nagy halászcsónak cipeléséhez huszonkét halász szükségeltetett, se több, se kevesebb, ezt a Pracli házaspár többször megszámolta. A hitvestársak eleinte nem értették, miért éppen erre a viharos partszakaszra építették a kikötőt, de aztán a titok megoldódott. A világban (általában) mindennek oka van: a halászfalu közelében bővízű forrás fakadt, ritkaság a vízben szegény szigeten, ellátva kristálytiszta vízzel a falu lakosságát. Igaz, a haragos tenger sok gondot okozott a halászoknak, ám a vízhiány még nagyobb nehézséget jelentett volna. Mármint őseiknek, mivel történetünk idején az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének kimustrált lajtkocsijai szállították az éltető ivóvizet a legeldugottabb településekre is. Az ember viszont már csak olyan, hogy nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol elei megtelepedtek. Így a halászfalu s a kikötő maradt, ahol volt.

Pracli Joe, dr. Simonyi Mária és a taxi érkeztére a kikötőbe tódult a fél falu; a másik fele amúgy is ott tartózkodott. A férfiak s a nők zöme egyaránt derekán megcsomózott tarka-barka kendőt viselt, semmi mást. A bőrük sötét volt, arcvonásaik mongoloidak: e jegyek különböztették meg a szigetvilág lakóit a bronzbőrű polinézektől s a gyapjashajú melanézektől, miként az útikönyvben olvasható volt. Pracli Joe jólesően legeltette a szemét a csúcsos kebelű, mosolygós lányokon; ne kárhoztassuk érte, valamennyien nehezen leszünk úrrá a természetünkön. Mint mindenütt a földkerekségen, természetesen itt is akadtak excentrikusok, például egy idősebb dáma batiszt hálóingben, egy termetes férfiú a tengerészgyalogosok egyensapkájában, egy aggastyán a hotelportás levetett zakójában, néhány siheder katonai lábtekercsben.

A halászok már hazatértek a fogásból, itt is, ott is tüzek lobogtak a sás- és pálmalevél kunyhók előtt, melyek mindegyikébe be volt vezetve a villany, mivel a televízió áldását a bennszülöttek sem nélkülözhették. Készült az ebéd; a szigetvilágban az étkezés ideje a halászathoz igazodott.

A taxisofőr bemutatta a Pracli házaspárt a főhalásznak, aki voltaképp a falu főnöke volt, bár a településeket évtizedek óta az állami közigazgatásnak vetették alá, minek következtében a bennszülöttek jobbára csak az adóhivatalnokokkal találkoztak.

Praclinak tudomása volt arról, hogy errefelé már nem szokásos ajándékot osztogatni a bennszülötteknek, ám úgy vélte, nem feltétlenül szükséges ragaszkodni a helyi szokásokhoz. Igaza volt. A főnöknek egy agancsnyelű szalonnázó bicskát nyújtott át, aminek a főhalász annyira megörült, hogy azon nyomban a hajába dugta. A felesége Pracliné dr. Simonyi Máriától egy kalocsai abroszt kapott ajándékba, melynek színpompája vetekedett a bennszülöttek ágyékkötőjével. Az asszony azonnal eltűnt a főnöki kunyhóban, s kisvártatva visszatért a derekára csomózott kalocsai terítővel. A főnök mindenáron le akart ölni egy malacot, ám a Pracli házaspár közölte, hogy mindennél többre becsüli a tenger gyümölcseit. Ezt a főhalász némi borúval vette tudomásul, mivel így elesett a számára ritkán kijutó ropogós malacsülttől. A falu tengernyi gyermeke nem mozdult Pracliék sarkából, hála a bőségesen osztogatott rágóguminak.

Amíg az ebéd készült, a vendégek bourbonját kóstolgatták, ami olyannyira ízlett a főnöknek, hogy el is tett egy üres flaskát mintának; a legközelebbi postahajóval ilyet hozat a Fülöp-szigetekről.

Pracli Joe nem tudott szabadulni a kelet-európaiak azon rossz szokásától, hogy érdeklődnek a világ dolgai iránt. A főhalásztól például azt tudakolta, milyen különbséget lát fehérek és bennszülöttek között.

– Fehér ember lusta ember – jelentette ki a főnök. – Yupata ember dolgos ember. – A halászok természetesen a yupata törzshöz tartoztak. – Fehér sütteti a hasát a nappal, yupata sohasem sütteti.

A tárgyilagos Pracli igyekezett megmagyarázni, hogy odahaza a fehér ember is dolgozik, csak a szigeteken sütteti a hasát. A főnök megtudakolta, milyen foglalatosságtól görnyed hősünk otthonában. Pracli, nem akarván komplikálni a dolgokat, azt mondotta, hogy tőkepénzes. Az micsoda, érdeklődött a főnök. Olyan ember, aki a bankban tartja a pénzét, így Pracli, az egyszerűség kedvéért. A főhalász nagy respektussal bólogatott. Igen, mondotta, a fehér bankár-emberek Kororban is sokat dolgoznak, látja ő, ahányszor pénzt tesz be a bankszámlájára. A bankár-fehér, az valóban dolgozik, mint a traktor. A szigeten ekkor már két traktor is működött.

A beszélgetés a tágas, cölöpökön álló faluházában zajlott. Ide valamikor csak férfiak tehették be a lábukat, ám másfél évtizeddel ezelőtt egy emberjogi harcos, aki voltaképp a tengeralatti atomrobbantások ellen kívánt tiltakozni, fellázította a falu nőnemű lakosságát az őskori és barbár törvény ellen. Az asszonyok ülősztrájkba léptek, s nemcsak a főzést, mosást stb. tagadták meg, hanem az ölüket is, minek eredményeként a sztrájk három héten belül meghozta gyümölcsét. Az étel felséges volt, a különféle halak olyan ropogósak, ugyanakkor porhanyósak, hogy a párizsi Ritzben is feltálalhatták volna. A főszakács kínai volt, a falu közösen fizette a közös lakomák elkészítéséért. Fizetségéből a faluban töltött hat hónap alatt vásárolt egy, a hadsereg által kiszuperált dzsipet, két mélyhűtőládát s egy ventilátort odahaza nyomorgó családja számára. A Pracli házaspárnak különösen ízlett, hogy a halak húsán érződött a füst kesernyés íze, nemhiába sütötték pálmafalevélbe göngyölve parázson. Ezt közölték is a főszakáccsal, aki buzgón hajlongva sűrűn bocsánatot kért: a falu mikrohullámú sütője elromlott, ezért volt kénytelen ehhez a barbár módszerhez folyamodni, melyet a kínai konyha nem ismer. Ebéd után nescafét ittak, amit a bennszülöttek felettébb kedveltek, s amerikai csempész-cigarettát szívtak, a főnök például mezítlábas Camelt. Étkezéshez ugyanazt a rajnai fehérbort itták, amit a Pracli házaspár a Paradicsom-öbölben.

Az ebédet a falu lakossága közösen fogyasztotta. Volt közöttük egy aggastyán, akit az asszonyok megkülönböztetett tisztelettel szolgáltak ki. A vénséges bennszülött illatos holland dohányt szívott angol gyökérpipájából, s a sziget egykori japán főkormányzójának öltöztető inasa volt, innen a megkülönböztetett tisztelet.

A telhetetlenül kíváncsi Pracli Joe természetesen a háborúról faggatta, ugyancsak tisztelettel.

– Nagy háború nagy bum-bum. Főkormányzó úr kemény ember, sárga japánokhoz is, barna bennszülöttekhez is. Fehér amerikaiakhoz nem, azoknak leüt fejét. Jött kicsi amerikai hajó, annyi, mint aranymakréla. – Az öreg jól beszélt angolul és japánul. – Bennszülött mind elszalad, japán mind elesik. Kivéve főkormányzó úr. Vitte magával fiát Szellemek hegyére, ott építeni yupaták neki ház őserdőben. Vittük neki nagy ágyú is. Mondta parancsba, vinni neki minden nap étel. Ha nem ízlik étel, veri yupaták korbáccsal. Volt neki jó vízilóbőr korbács, zsákmányol amerikai kereskedő. Elsütni ágyú, ha jön amerikai, de nem jön. Aztán főkormányzó úr menni őseihez.

A kissé naiv dr. Simonyi Mária azután érdeklődött: ha ilyen kegyetlenül bánt velük, mért táplálták.

– Mert a főkormányzó úr főkormányzó úr. Verte már nagypapánkat is.

– És a fia?

Most a fiának viszik az ételt, válaszolta az aggastyán. Az nagyon jó ember, van, hogy egy hétig sem használja kedves édesatyja vízilóbőr korbácsát, mert igen kövér. Hozatott magának feleséget Nagasakiból, született tizenkét fia.

– És az amerikaiak? Békében hagyják? – tudakolta Pracli.

A főkormányzó úr megvásárolta a sziget legnagyobb bankját, közölte az öregember. A fia a Hotel Palaut, kétezer hold kókuszdióültetvényt s a szigeteket összekötő hidroplántársaságot. A kunyhóból nem hajlandó elköltözni, mert őriznie kell a főkormányzó úr sírját.

A falufőnök hozzátette, hogy a főkormányzó úr fiának szállított ennivalót leírhatják az adóalapjukból.

A temetőbe időhiány miatt nem jutottak el Pracliék, a kocsmába viszont igen. Elsősorban a Hotel Koror bárját látogatták. Ekkor derült ki, amiről már ejtettünk szót, hogy milyen szerencsés kézzel választott szállodát Pracli Joe. Az állam kormánypárti képviselőinek törzshelye ugyanis a konkurens Hotel Palau bárja volt; az ország tizenhét parlamenti képviselőjéből tizenhat ott tanyázott minden este. Ha parlamenti ülés volt, akkor nappal is. Márpedig mit tudhat meg az ember egy ország életéről a kormánypárti honatyáktól? Nyilvánvalóan azt, hogy az államban minden szép és minden jó. Pracli Joe mélyrehatóbb ismeretekre vágyott. A szerencse a kezére játszott.

A tizenhetedik képviselő ugyanis, aki az alkotmány előírásának megfelelően ellenzéki volt, a Hotel Koror bárjában rendelkezett törzsasztallal. S egy honatya, ha ellenzéki, ismeri népe minden búját, baját, keservét és még annál is többet. A képviselő minden alkalommal kifogástalan egérszürke selyemsantung öltönyt viselt, mellénnyel; zakóját és tulipiros nyakkendőjét a világért sem vette volna le. Igaz, a szállodában légkondicionálás volt, miként a képviselő limuzinjában is, melyet a parlament libériás sofőrje vezetett, aki mellett egy civil ruhás egyén ült, ugyancsak parlamenti alkalmazott. Ő vitte a képviselő napernyőjét is. A honatya egyébként Iowa államban szerzett állam- és jogtudományi doktorátust.

– Azt bizonyára tudják – mondotta egy alkalommal a Pracli házaspárnak, akikkel igen hamar összebarátkozott, lévén, hogy a nagy Szovjetunióból érkeztek –, hogy Guam szigetét a halhatatlan hajós, Magellán fedezte fel.

Ezt valóban tudták az útikönyvből.

– Ebből következik, hogy a Kayangel-szigetcsoportot ugyancsak a nagy Magellán vette birtokba, őfelsége, a spanyol király nevében.

Ezt a házaspár nem tudta; az útikönyv erről nem ejtett szót.

– Nem is tudhatják. Ezt a kétségbevonhatatlan tényt az amerikai bábkormány gondosan eltitkolja. A büntetőtörvénykönyv szerint, aki a spanyol szót kiejti, három évi kényszermunkával büntettetik.

– Guam szigete ezer kilométerre van innen – tamáskodott Pracli Joe.

– Mi az egy olyan nagy hajósnak, mint Magellán? Egy kecskeugrás. Kayangel felfedezése történelmi tény, még ha az írásos bizonyítékokat gondosan megsemmisítették is.

Miért semmisítették meg, érdeklődött dr. Simonyi Mária.

A képviselő meghökkenten vette tudomásul, hogy ezek a szovjetek milyen tájékozatlanok a világ dolgaiban. No persze, honnan tudták volna, mi az az elnyomás?

– Hogy ki ne derüljön: az ország a spanyoloké.

Ám Pracli Joe feje, mint a káptalan; kívülről fújta az útikönyvet.

– A szigeteket a spanyolok 1899-ben eladták a német birodalomnak, 18 millió aranymárkáért. Palau az első világháború után a Népszövetség döntése alapján került japán, majd a második világháború után az Egyesült Nemzetek Szervezete döntésének alapján amerikai fennhatóság alá.

A képviselő úgy kacagott, hogy a könnyei is potyogtak.

– És önök elhiszik ezt a cionista propagandát? Faktum, hogy Palau mindig is a spanyoloké volt, és vissza kell térnie a spanyol trón kebelébe. Pártom jelszava: Palau a spanyoloké.

A teljesen naiv Pracli Joe megtudakolta, nem lehetne-e Palau a bennszülötteké. A képviselő csak az ajkát biggyesztette le ekkora tudatlanság láttán.

– Palaunak valamiből élnie kell. Az élethez pedig pénz kell. Palau most amerikai pénzből él, de Amerika közel van, és az nem jó. Palaunak spanyol pénzből kell élnie, mert Spanyolország messze van. Palau a spanyoloké.

Pracli Joe és hites társa néhány más kocsmát is felkeresett, s tapasztalta, hogy a képviselő igazat mondott: ha a spanyolokról faggatták a bennszülötteket, úgy néztek rájuk, mint borjú az új kapura. A szálloda főportása felvilágosította őket – kellő titoktartás mellett, megfelelő borravaló ellenében –, hogy spanyol párti képviselőt az Amerika Barátainak Pártja színeiben választották meg.

– És a többi tizenhatot? – érdeklődött Pracli Joe.

– Őket is. Eltörnek tizenhét gyufaszálat, s aki a legrövidebbet húzza, az lesz az ellenzéki képviselő. Ez alkotmányos előírás, s az alkotmányt az amerikaiak dolgozták ki, lévén igen demokratikus nemzet.

Az utolsó két napot Pracli Joe és Pracliné dr. Simonyi Mária ismét a Paradicsom-öbölben töltötte. Minek ezt ecsetelni? Legfeljebb az érzékeny búcsúról tegyünk említést, melyet Balambértól vettek. Simonyi Mária megesküdött, hogy Balambér sírt, amikor utoljára fészkelte magát az ölébe.

Pracli Joe vallomásáról többé nem ejtettek egy szót sem. Majdcsak lesz valahogy.

A csalódás: Magyarország még nem érte utol a fejlődésben a Kis-Szunda-szigeteket. A Zsiráf ajánlatai Pracli Joe új arculatának kialakítására. Nagykövet, versenyistálló-tulajdonos avagy egyéb. A vak zongorista, a Sztálin-díjas koreográfus és bizonyos dámák. A Nábob első világháborús bakanótái. Hősünk mártíromságra készül a világforradalom érdekében. Pracli Joe nézetei az osztriga-kereskedelemről. Az Adonis Klub kebelére öleli hűtelen művészét.

 

– Végezetül kénytelen vagyok egy aprócska kellemetlen hírt közölni önnel – említette meg a Zsiráf, csak úgy mellékesen, mikoron úgy tűnt, tárgyalása a Kororból hazatért Pracli Joe-val a vége felé közeledik.

– Éspedig? – tudakolta hősünk.

– Megbízásai közül egyetlenegyet legnagyobb sajnálatomra nem sikerült elintéznem. Jelenleg sajnos nem oldható meg, hogy az Adonis Klub felvegye tagjai közé.

Mi tagadás, Pracli Joe valamiféle nyomást érzett a gyomra tájékán. Ez időnként előfordult vele, ha nem is túlságosan gyakran, ám a nyomás különféle okokból keletkezett. Ezúttal a hiúságát érezte sértve. Hiába volt Pracli Pracli, bizonyos emberi gyöngeségektől ő sem mentes. S a hiúsághoz még csalódás is társult, úgyhogy a nyomás feltétlenül indokolt volt.

– Ön azt mondotta – jegyezte meg némi éllel, a nyomást csökkentendő –, hogy nem ismer lehetetlent.

– Így igaz – volt a válasz. – Ám a teljesítendő kívánságok körét némiképpen szűkíteni kell. Ha például ön egy Hold-szondát kíván, az minden további nélkül megszerezhető. Amennyiben azonban esetleg az lenne a kívánsága, hogy hozzuk közelebb a Holdat a Földhöz, az kétségtelenül megoldhatatlan feladat. Ezt meg kell értenie.

– Ezek szerint a klubtagság is ebbe a kategóriába tartozik? – érződött még mindig az él Pracli szavaiból. Hiába, sem a sértettséget, sem a csalódást nem olyan egyszerű leküzdeni.

– Hadd figyelmeztessem: előre hangot adtam azon meggyőződésemnek, hogy ezen óhaja igen nagy nehézségekbe fog ütközni. És talán elkerülte a becses figyelmét mondandóm egyik szavacskája. Az ugyanis, hogy jelenleg. Jelenleg nem oldható meg.

– Szabad kérdeznem, miért?

– Természetesen, bár a probléma bonyolultsága miatt kénytelen vagyok a kérdést kissé részletezni. Az ügy alfája: az Adonis Klub prakszisában még sosem fordult elő, hogy valamely egykori művésze klubtaggá avanzsáljon. Márpedig az Adonis Klub, híven nemes konzervatív tradícióihoz, idegenkedik mindentől, ami új.

Mondhatott a Zsiráf, amit akart, Pracli Joe úgy érezte magát, mint a csizmás basa paraszt, kivel a Moulin Rouge portáján közölték, hogy neki kívül tágasabb, hiába lapult belső zsebében akkora köteg bankó, amennyiért az egész tánckart megvásárolhatta volna. Báró Podmaniczky Özséb, kinek nagy művéről méltatlanul feledkeztünk meg az események rohanó sodrában, ezt a jelenséget definiálta úgy, hogy a pénznek csak akkor van értéke, ha látszik.

– Ám ez csupán a felszín – folytatta a Zsiráf, a zsiráfok okos tekintetével. – Az igazság ennél bonyolultabb. Társadalmunk csak a közelmúltban ért el a fejlettség azon fokára, hogy akceptálja a magánzó fogalmát, ami a civilizáltabb országokban régesrég természetes. Országunk egy része számára a magánzó még mindig valamiféle kétes egzisztenciát jelent, nem a nemzet krémjét. Az ilyen súlyos társadalomtudati hiányosságok okozzák, hogy esztendők óta képtelenek vagyunk utolérni a Kis-Szunda-szigeteket az egy főre eső GDP tekintetében. No már most: az Adonis Klub, józan megfontolások és az igazgatótanács bölcsessége következtében kénytelen tekintettel lenni a jelenleg egzisztáló társadalmi normákra. Ez természetesen a társadalmi értékítéletekkel egyetemben változni fog. Ön azonban ebben a pillanatban még magánzó. Ez az omegája, uram, hogy a klub egyelőre nem tudja megnyitni ön előtt a kapuit.

A Zsiráf újabb illatos egyiptomi cigarettát dugott egyik elefántcsont szipkájába, s kurtát sóhajtott, amiből azonban az értő fül kihallotta az átélt empátiát.

– Magánzó! Mily nemes fogalom! Mondhatnám azt is: a haza talpköve, miként a tiszta erkölcs. Mily tálentumot s intuíciót igénylő foglalatosság. A libertinizmus élharcosa, ki azon terjedelmes terra incognitán hajózik, melyet a joghézagok tengerének szokás nevezni, szakadatlanul tágítva ténykedésével a szokásjog szülte szabadság köreit. Hiszen az állampolgári libertás annál univerzálisabb, minél kevesebb vétó béklyózza. Országunk e téren szerencsére sokkal előkelőbb helyet foglal el a világranglistán, mint teszem azt a termelési mutatók avagy az államháztartás egyensúlya tekintetében. Hadd tegyem hozzá: a magyarság veleszületett libertinizmusa, miként históriánk viharos századai is bizonyítják, jóval erősebb, mint sok más, mezőgazdaságilag fejlettebb, kisebb államadóssággal rendelkező országé.

Lebecsülnénk Pracli Joe-t, ha feltételeznénk, hogy nem tudta, ezen okfejtés is báró Podmaniczky Özséb örökbecsű művéből származik, azonban nem kívánta félbeszakítani a Zsiráfot, hogy mindezt egy elemista is tudja.

– Ábrándozás az élet megrontója, uram, mely kancsalul festett egekbe néz. Maradjunk mi a realitások televényes talaján. A rögvalóság egyelőre az, hogy még meg kell küzdenünk a magánzókkal szembeni előítéletekkel. Nem csupán az Adonis Klub-béli tagság szempontjából, hanem globalice is. Ezért ajánlottam a legmelegebben, hogy építse ki image-át. Szíves engedelmével tehát előterjeszteném a specialista-teamem által kidolgozott javaslatokat.

A Zsiráf egy bordó szattyánbőr-mappából néhány merített papírlapot vett elő és sorolta: építkezési vállalkozó, kizárólag nagyberuházásokra; ügyvédi iroda, külföldi polgárjogi perekre specializálva; szumátrai étteremlánc, hat nagyvárosban és tizenhat nagyközségben; éjszakai mulató a főváros szívében; zöldség- és gyümölcs-nagykereskedelmi hálózat; társkereső irodakartell, a hozzá tartozó masszázsszalonokkal és egyéb szolgáltatásokkal, hangsúlyozottan egynemű klientúrával valamint nagyobb társaságok számára; egy a tokiói, londoni és zürichi tőzsdén is bejegyzett brókeriroda; utazási iroda, kizárólag földkörüli utakra specializálva, előjegyzések a közeljövőben meginduló Hold-utazásokra; a herceghalmi Windischgrätz-kastély helyreállítása s átalakítása játékkaszinóvá; a Malomipari Konszern elnök-vezérigazgatói posztja; a magyarországi nemesfém- és drágakő-kereskedelem monopolizálásának miniszteri főbiztosa; a privátingatlanok privatizációs címzetes államtitkára; Magyarország thaiföldi nagykövete; a kormányfő személyes főtanácsadója médiaügyekben; az úgynevezett Bocsik-ügy felülvizsgálatának ellenőrzésével megbízott miniszterhelyettes; versenyistálló-tulajdonos; a vámügyőrség főparancsnokának figyelésére alakítandó hivatal főnöke, altábornagyi ranggal.

A Zsiráf becsukta a szattyánbőr-mappát.

– Azt javaslom, szíveskedjék alaposan végiggondolni a lehetőségeket, s két nap múlva térjünk vissza a tárgyra. Amennyiben egyik pozíció sem felel meg önnek, szakértőim természetesen újabb javaslatokat dolgoznak ki. Hadd jegyezzem meg, hogy előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a Szakszervezeti Főtanács, valamint a köztársasági elnököt felügyelő bizottság elnöki posztjáról.

Ekkor ismét megmutatkozott, hogy Pracli az Pracli. Nem volt szüksége két napra.

– Az éjszakai lokált választom.

Ha a Zsiráf szemében bármikor is tükröződött volna más személyek jelenlétében valami, akkor most feltétlenül az elismerés.

– Csak gratulálni tudok. Analizátoraim betáplálták a számítógépekbe a szóban forgó lehetőségek, valamint az ön valamennyi paraméterét, s a gépek az első helyre ezt a megoldást tették.

A Zsiráf a megbeszélés után csak a szokásos három tányért vágta a földhöz, melyet az Adonis Klub bizalmas belső inasa szervírozott a számára (amiből kiderül, hogy a találkozóra a klubban került sor). Nehogy valaki azt gondolja, hogy a Zsiráf gyakori tárgyalásai után erre az aktusra valamiféle olcsóbb – mondjuk herendi – porcelánt használtak; nem, a tányérok egyenest a meisseni manufaktúrából származtak, mint a klub valamennyi edénye.

A Koror Lokál a belváros egyik csendes kis utcácskájában nyílt meg, ahol néhány tucat behemót őrző-védő nem okozott semmi feltűnést. Megvásároltak egy bőrdíszműves üzletet, egy légiforgalmi kirendeltséget, két ügyvédi irodát, egy nőgyógyászati rendelőt, valamint a hatemeletes bérház pincehelyiségeit és kazánházát; ezekért cserébe valamennyi lakásba bevezették a légkondicionálást.

Pracli Joe – ellentétben a Zsiráf specialistáival – jól számított, amikor makacsul kitartott a név mellett. Az elemzők ugyanis azt bizonygatták, hogy a lokálnak olyan név kell, amit mindenki ismer. Például Kleopátra, Vénusz, Szfinksz vagy ehhez hasonló. Pracli viszont, fejlett intellektusával, abból indult ki, hogy ami ismeretlen, az felkelti az emberek kíváncsiságát. Ez be is vált. A székesfőváros krémjének, de a hazánk devizabevételét növelő tehetősebb turisták berkeiben is egyre gyakrabban fogalmazódott meg a kérdés:

– Mi az ördög az a Koror?

Mivel senki sem tudta, többen levették könyvespolcukról az ország egyik nemzeti szégyenfoltjának számító Új Magyar Lexikont, mely oly avítt volt, mint egy egyiptomi múmia. Természetesen semmi eredmény. Következett az Akadémiai Kislexikon, az meg kicsi volt, majd a nagy Pallas, az viszont százötven éves. Tartott ez a keresési láz mindaddig, amíg a Hotel Adlon jószimatú és nagy műveltségű éjszakai portása, kit ezért főportásnak léptettek elő, kizárásos alapon eljutott a földrajzi nevekig. Akkor már gyerekjáték volt megtalálni Koror nevét a Képes Politikai és Gazdasági Világatlasz tárgymutatójában, ám hogy a térképen is megleljék, ahhoz nagyító kellett. A portásnak természetesen volt nagyítója. A szenzációs hír tájfunként söpört végig a művelt Európán. Az éjszakai portás előléptetése viszont azt igazolja, hogy az erény olykor elnyeri a jutalmát ezen a földön.

Pracli Joe hat különböző nemzetiségű és állampolgárságú neves fotóst küldött Kororba. A dr. Simonyi Mária szakavatott segítségével kiválogatott, hatalmasra nagyított fényképek képezték a Koror Lokál egyetlen dekorációját; Pracli ezeken kívül semmi egzotikumot nem tűrt meg a mulatóban. A fényképek is barna tónusúra színezve; a műértő Pracliné dr. Simonyi Mária joggal vélte, hogy a paradicsomi tájakról készült színes fotók giccsesek lennének. A korori idegenforgalmi vállalat európai vezérképviselője tetemes summát utalt át a Koror Lokál bankszámlájára.

A mulató este tízkor nyitott, távoltartandó az esetleg vacsorázni vágyókat, mert konyha nem volt a Koror Lokálban. A hidegkonyhai kínálat annál bőségesebb, szinte vetekedett a páratlannak mondható itallappal, mely 222 nedűt tartalmazott. Csak sörből például 22 márka volt kapható, természetesen valamennyi csapolva. Pracli Joe megszerezte a Rédei Lófingató (ugye emlékszik rá az olvasó) egyedüli értékesítési jogát, amivel nagy sikert aratott, hála a világ minden kultúrnyelvére lefordított versikének is. A fuvaros, felesége, hat gyermeke, valamint apósa és anyósa három hetet töltött a lokál költségére Kororban; a pejkókat sajnos nem vihették. Pracli küldött velük mutatóba egy láda nedűt a halászfalu főnökének, minek következtében a halászat három napig szünetelt.

A pincérek, csaposok, mixerek stb. valamennyien férfiak voltak, kifogástalan szmokingban, a fizetők sötétlila frakkban. Női személyzetet Pracli nem tűrt a lokálban, kivéve a WC-s néniket, akik huszonéves leányok voltak, kisestélyiben. A földszinten egy vak zongorista játszott, kit egész Budapest ismert. Ő viszont száz évre visszamenően ismerte a földkerekség valamennyi slágerét. Ha szökőévenként előfordult, hogy valaki olyan dalt rendelt, mellyel Than Mór még nem találkozott, a művész eldúdoltatta vele, s lett légyen a vendég danászása bármennyire hamis, a vak zongorista tisztába rakta a melódiát, majd elraktározta repertóriumában. Minden órában, egymást váltva, a főváros hat legfelkapottabb dizőze adott tíz perces műsort. A sorrendet mindennap megcserélték, s a művésznők kötelezve voltak, hogy egy hónapon belül nem énekelhetik kétszer ugyanazt a dalt, tekintettel az egyre terebélyesebb számú törzskuncsaftra. Időről-időre külföldi világsztárokat is felléptettek; ilyenkor az amúgysem kétfilléres beléptidíjat a hússzorosára növelték. A belépők ennek ellenére – vagy éppen ezért – már hónapokkal előbb elővételben elfogytak. Az országban az a hír járta, hogy a nemzetközileg is nagyra becsült brókercég huszonegy éves társtulajdonosa önkezével vetett véget az életének, mert semmi pénzért nem tudott belépőt szerezni legújabb kedvese számára a Koror Lokál Ben Masters-estjére, s a hölgy ezért szakított vele.

Az egykori pincehelyiségben háromtagú zenekar szolgáltatta a muzsikát a táncolni vágyók számára. A zongorista Kossuth-díjas volt, a bőgős a Széchenyi Akadémia tagja, a dobos Erkel-díjas komponista. Csak klasszikus jazzt játszottak, New Orleans-i stílusban. Mivel evés közben jön meg az étvágy, szokássá vált, hogy ahány neves pianista Budapesten koncertezett, egy órácskára beült a zenekarba. A világhírű zongoraművészek meglepő örömmel választották Bach vagy Bartók helyett egy rövidke időre a dzsesszt. A beléptidíj ilyenkor az egeket verdeste.

Azért a női nemet sem száműzték a lokálból. Minden este kétszer hattagú balettkar adott műsort, minden héten más és más művésznők. A táncot klasszikus zenére komponálta a Szentpétervári (azelőtt Leningrád) Nagy Színház kétszeres Sztálin-díjas koreográfusa. A művésznőknek nemcsak az volt a vonzóerejük, hogy valamennyien a privatizált Magyar Állami Operaház szólótáncosnői közül kerültek ki, hanem az is, hogy testüket nem fedte semmiféle felesleges ruhadarab, még az obligát selyemmadzagból készült nadrágocskának nevezett valami sem. Az álszemérem távol állott Praclitól. A kétszeres Sztálin-díjas koreográfus mesterien értett hozzá, hogy Händel muzsikájából ugyanúgy elővarázsolja az erotikát, mint Purcell avagy Monteverdi zenéjéből. Egy londoni zenetudós két hónapig tanulmányozta a műsort, s a szakmában nagy sikert aratott a témáról írott könyvével.

A művésznők a fellépés után azonnal kötelesek voltak elhagyni a lokált; a pincérek a legnagyobb udvariassággal a legképtelenebb összegeket is visszautasították, melyek a művésznők lakcímének avagy telefonszámának megszerzését voltak hivatottak elősegíteni, noha egy felhevült tibeti vendég arany karóráját is felkínálta, melybe számítógép, televízió és CD-lejátszó volt beépítve; ez volt a világon az egyetlen példány.

Mindebből ne vonjuk le azt az elsietett következtetést, hogy Pracli Joe az üzleti életben netán prűd lett volna. Egyszerűen ragaszkodott alapelvéhez, hogy a vendég mindenből a legjobbat kapja. A balett-táncosnők viszont, bármennyire gyönyörű is a testük, nem tartoztak a kurtizánok ősi mesterségének legavatottabjai közé. E célra a lokálban esténként tíz hölgy foglalt helyet, kiknek öltözékét és viselkedését a legavatottabb szem sem tudta megkülönböztetni a hölgyvendégekétől. Egyedüli ismertetőjelük az volt, hogy magukban ültek az asztaluknál. A Koror Lokálba ugyanis férfi kíséret nélkül nő nem tehette be a lábát. Amint valamely dáma partnerre lelt, s a párocska elhagyta a mulatót, azonnal másik foglalta el a helyét.

A hölgyek kiválasztása Pracli Joe önként vállalt feladatai közé tartozott. Nehogy azt higgye az olvasó, hogy a tesztelés az ágyban folyt, mint az alpári pornófilmekben vagy giccses melodrámákban. Pracli Joe az alkalmazottaival sosem létesített kapcsolatot. Az azonban tény, hogy a meghallgatás alatt a dámák nem viseltek semmiféle ruhadarabot. Pracli Joe nem a testükre volt kíváncsi – azt egy röpke pillantással felmérhette volna –, hanem arra, hogyan viselkednek a hölgyek azon állapotban, ahogy édesanyjuk a világra hozta őket.

Pracli Joe ugyanis megkövetelte, hogy a dámák ne csak az ágyban, hanem a társalkodásban is jeleskedjenek, tudván, hogy egyik a másiktól elválaszthatatlan, legalábbis azon a nívón, amit ő elvárt. Vonatkozott ez arra is, hogy a hölgyek megérezzék, partnerükből kikívánkozik-e a szó avagy tőlük várják, hogy csevelyükkel is elszórakoztassák őket. Igen fontos volt továbbá a széleskörű és alapos műveltség, valamint az, hogy a dámák minden témát – lett légyen egy dél-amerikai utazásról, Goethe költészetéről, a piramisokról, a házasságok kudarcairól, a zen-buddhizmusról avagy a relativitáselmélet túlhaladottságáról szó – át tudjanak lényegíteni erotikává. Miként ezt, mint már említettük, a Sztálin-díjas koreográfus tette a zeneművészet halhatatlanjaival.

Egyébként a lokál gépezetét az üzletvezető működtette, kit Pracli Joe a legnagyobb budapesti szálloda menedzserigazgatói posztjáról csábított el. Bach János Sebestyén olyan rút volt, mint az ördög, sántított, a fél szeme hiányzott, továbbá púpos is volt (nem is jelent meg soha a vendégek színe előtt), viszont észbeli képességekben, ismeretekben és fifikában felülmúlta Lucifert is. Naponta húsz órát tartózkodott irodájában, melyet több száz porcelán nipp díszített (ez volt a bónája), s ahonnan úgy irányította a lokál életét, ahogy a pók szövi a hálóját. A vele kötött egyezség abban állott, hogy Pracli Joe ugyan mindenbe beleszólhat – élt is ezzel a jogával –, ám a döntéseket Bach János Sebestyén hozza, és természetesen a felelősség is őt terheli. Az üzletvezetőnek hajthatatlan szakmai elvei voltak. A toastot például kizárólag Toyoto masinán szabadott pirítani, semmi máson. Az ezüst gyertyatartókba csak halványított színű méhviaszgyertyák kerülhettek. A rezet minden formájában kitiltotta a mulatóból. A pincérek csak fűzős lakkcipőt viselhettek, kizárólag az ausztrál Wimbley cég gyapjúfűzőjével. Az italosnak bal lábbal kellett indulnia a bárpulttól, az ételesnek viszont jobbal a hidegtál- és salátapulttól. Körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy a WC-s nénik püspöklila kisestélyit hordjanak, hiába szeretett volna Pracli Joe inkább feketét. Hosszú szópárbajukban Bach János Sebestyén maradt felül.

Ellentétben a személyzet kifogástalan öltözékével, Pracli Joe kizárólag kopott farmerben jelent meg a Koror Lokálban, kockás flanelingben vagy pulóverben; zakót vagy nyakkendőt sohasem viselt. Nemcsak saját kényelme miján, azt készséggel alárendelte volna az üzleti szempontoknak. Megtapasztalta azonban, hogy erősen méreten felüli termetén a legjobban szabott öltöny is úgy mutat, mint tehénen a jégeralsó. Azt a tudást is elsajátította, hogy ha valaki élesen elüt a környezetétől, nyomatékosan felhívja magára a figyelmet. Különbözöm, tehát vagyok, hangzott e tárgyban Pracli Joe jelmondata.

Hősünk általában négy-öt órát töltött a lokálban, s figyelme mindenre kiterjedt: a felszolgálásra, a zenészekre, Bach János Sebestyénre, a dámákra, a balettkarra. Ha egy-egy híresség lépett fel a mulatóban, személyesen vezette a zongorához a kiválóságot avagy adta kezébe a világot jelentő mikrofont. A hidegkonyha remekeit mindig megkóstolta, miként a legkiválóbb italokat is. Ha ugyanis egy vendég különleges márkájú vagy évjáratú bort, pezsgőt, netán konyakot rendelt – például 1942-es roueni Chablais d’Ort, 1937-es Papeneuf du Portmonnai-t avagy nyolccsillagos II. Napoleont – Pracli Joe személyesen vitte ki az asztalhoz, két pincér kíséretében. Ilyenkor a vendég, mint szokásos, meginvitálta a főnök urat egy kortyra; valóban csak egy kortyra, az íze miján. Az egyik pincér azon minutában széket varázsolt számára az asztalhoz, amíg a másik a palackot bontotta fel. Tölteni Pracli Joe töltött, s ez a szertartás szokásjoggá vált. Nem egy vendég csak azért rendelt különleges italt, hogy szót válthasson a farmernadrágos óriással.

Talán felesleges mondani, hogy hősünk számos érdekes ismeretségre tett szert a Koror Lokálban. Csak példaként említjük a hírneves ingatlanközvetítőt, ki kizárólag kastélyok vételével és eladásával foglalkozott s tintahalat fogyasztott, két fej fokhagymával; az országszerte ismert humoristát, aki mindig a feleségével érkezett, s egész idő alatt az asszony szórakoztatta a társaságot pompás adomákkal, a művész néma maradt, mint a csuka, amit egyébként gyakran fogyasztott. A parlament nagyhírű szónokát, rettegett napirend előtti fölszólalót, aki órákig elbeszélgetett valamely dámával, ám sosem invitálta magával, s a csevegést egy pohár pezsgővel sem honorálta; a bankárt, kit mindenki Nábobnak szólított, s meglepő sikereket aratott első világháborús bakanótáival, melyeket természetesen Than Mór, a vak zongorista kísért. Az ország egyik legnevesebb pénzügyi szakemberét, ki évente csak néhány hetet töltött Magyarországon, s órákig mesélt pajzán vicceket, anélkül, hogy átlépte volna az illem határait; ilyenkor a szomszédos asztaloknál is elcsendesedett a szó, hogy hallják a poént. A bálványozott bonvivánt, annyi női szív imádottját, hogy számítógépes rendszerrel válaszolt a szerelmes levelekre; a gép természetesen zöld tintás kézírással írt. A bonviván mindig három dámával távozott, ám miként a hölgyek egymásnak – és természetesen Pracli Joe-nak – hírül adták, csupán a következő sarokig igényelte a kíséretüket, ahol is kézcsókkal s egy-egy borítékkal búcsúzott. Végezetül az Európa-hírű csellistát, aki porcukorral fogyasztotta a tatár bifszteket s részletesen ecsetelte hobbijának, a hajómodell-építésnek minden csínját-bínját.

Mint az olvasó bizonyára észrevette, csak azokat soroltuk, kik ilyen-olyan okból csudabogárnak számítottak. Nem ejtettünk szót a kiművelt emberfőkről, kiknek a kisujjában volt a világpolitika, az irodalomtudomány, a génsebészet, a kozmonológia, a mezőgazdasági avagy vízügyi szakismeretek. Nem említettük az ország sorsát eldöntő államférfiakat, pártvezéreket, bankelnököket, brókereket és maffiafőnököket, kiknek kezében annyi hatalom összpontosult, amennyi kavics a Duna folyóágyában. Minek említettük volna? A hozzájuk hasonlókról bőven olvasható a klasszikus regényekben, például Lev Tolsztoj avagy Margaret Mitchell műveiben.

Pracli Joe a futó ismerősökkel rendszerint a kulináris élvezetekről s a férfi–nő-kapcsolatok rejtelmeiről ejtett szót, mi köztudottan az úri társaság kimeríthetetlen beszédtémája. A törzsvendégekkel azonban gyakran mártózott meg bonyolult eszmecserékben a világ alapvető kérdéseiről, melyeket nem kívánunk taglalni, mivel igen számosak. Bízvást állíthatjuk azonban, hogy hősünk vendégei – no meg veleszületett tehetsége – révén az ország egyik legjobban informált polgárává lett, amit semmi másra nem használt, mint enyhíteni lelke éhét a szellemi közegre. Mondhatjuk úgy is, hogy visszatalált a kültelki gimnázium oly hiányolt ájerébe.

Számtalan észlelete közül csak egyetlen egyet említünk. Azt nevezetesen, hogy fölismerte: az érvényesülés a világban sok esetben nincs egyenes összefüggésben sem a szakértelemmel, sem a tájékozottsággal, sem a műveltséggel, még a tehetséggel sem. A kelet-európai heroinmaffia főnöke például írni-olvasni sem tudott, Jézusról megkérdezte, hogy sütve vagy főve ajánlatos-e fogyasztani, nem volt tudomása a második világháborúról, amellett mosdatlan volt s oly suta, hogy minden alkalommal vagy a borospoharat döntötte fel, vagy a levesestányért sodorta le, nagy szabadkozások közepette. A siker természetrajza hősünket a színpad világára emlékeztette: adva van egy buta liba, aki ráadásul trampli, nyafog és selypít, de amikor rámegy a függöny, azon nyomban feldördül a taps, miként az ágyúk sörtüze az angol trónörökös születésekor. Számos sikeres embernek, állapította meg a bölcselkedésre hajlamos Pracli Joe, az égvilágon semmi máshoz nincs képessége, mint a sikerhez.

Pracli Joe nemcsak eltárolta magában a roppant mennyiségű ismeretet és tapasztalatot, melyet vendégeitől begyűjtött, hanem építgette, csiszolgatta a maga világképét is. Úgy gondoljuk, e képezet kialakításához hozzájárult egyre növekvő bankszámláinak már-már ijesztő hozadéka is, mivel köztudott, hogy az ellentétek erősítik egymást. Így kristályosodott ki kozmikus víziója a világmindenségről, melyet szívesen osztott meg legbeavatottabb kuncsaftjaival.

– A falhoz, tisztelt hölgyeim és uraim! – recsegte Pracli Joe a hófehér damasztterítős asztalnál. – A falhoz állítanak bennünket. Mégcsak a szemünket sem kötik be, mivel a világforradalom ilyen semmiségekkel nem bajmolódik. Nyitott vagy csukott szemmel – sortűz! Elhanyatlunk, hogy legyen helyük a következőknek. És elhullunk mind egy szálig, és Babilon falai a földdel lesznek egyenlőek.

– Nézzenek körül, hölgyeim és uraim! Mit látnak? Itt, ebben a lokálban, odakünt az utcán, a városban, a világmindenségben? Ledér cafkákat és pöffeteg ingyenélőket. Heréket és embernyúzókat. Szodoma és Gomora. Ember embert elad és vásárol. Kínt vetünk és nyálas jólétet szüretelünk, hogy mohón a bendőnkbe tömjük. Okádunk, hogy legyen hely a gyomrunkban az újabb nyalánkságoknak. Mennyibe kerül ez a flaska bor, itt az asztalon? Amennyit egy afrikánus három év alatt keres. És ez a galambzúzapörkölt? Egy maláj gyermek hatévi gyógyszerelése kitelne belőle. Hol van Isten, hon, a szent elvek? Csak ropjuk a táncot az Aranyborjú körül.

– Lent a mélyben pedig, hölgyeim és uraim, menetel a világforradalom győzhetetlen serege. Itt, az asztal alatt is, láthatatlanul. Feltűzött szuronnyal menetel. Csak sast nemzenek a sasok, s nem szül gyáva nyulat Núbia párduca. Csattognak a szélben az igaz élet győzhetetlen lobogói, s jön a sereg, megszabadítani a világot a mi bűzös hatalmunktól. Látják már őket? Hallják léptük dübörgését? Világosságot teremt hótiszta lelkületük, emelkedett eszményeik? Reszketnek már, az új időknek új dalaitól?

– Enyésszen az egyén, ha él a köz, hölgyeim és uraim. Ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány, gyönge báb. A francia gárda meghal, hanem magát meg nem adja. Mi dolgunk a világon? Megtrágyázni a jövő szűz talaját, más sors nekünk nem adatott. Mélyíteni a fertőt, melyben megterem a holnap tavirózsája. Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz? Sortűz a Kerepesi temető falánál.

Pracli Joe próféciái szárba szöktek a beavatott vendégek körében. Nemcsak a hölgyek fedetlen válla lett libabőrös, hogy más testrészeikről most ne ejtsünk szót. Hallgatva a buzdító szóra, egy zugbankár tíz percenttel emelte az uzsorakamatot. A fegyvercsempészet egyik nagymogulja heti egy vonatszerelvénnyel növelte teljesítményét, s minden szállítmány kísérőit a helyszínen kivégeztette. Meg kell mondanunk azonban, hogy volt, aki összeroppant a feladat súlya alatt, mint az az altábornagy – a honvédség hadtápfőnöke –, aki a karthauzi szerzetesek csuhájára cserélte fel pitykés huszárdolmányát. De mit ad a magasságos Úristen, így sem lelt nyugalmat; a rend rábízott vagyona rohamosan csökkenni kezdett. Mindenesetre a Koror Lokál nemcsak borai és hangulata miatt volt híres, mióta hősünk látnoki képességei kibontakoztak.

Az olvasó esetleg úgy gondolja, hogy ami ezután következik, nem ide tartozik. Ám ide tartozik, mivel Pracli Joe egyik zengzetes tirádája után került sor az egyetlen komoly nézeteltérésre hősünk és Bach János Sebestyén között. Bach János Sebestyén ugyanis azzal az ötlettel állott elő, hogy a lokál – persze diszkréten és ízlésesen – reklámozzon néhány, a mulatóban forgalmazott árucikket. Az ötlet természetesen sokkal több volt, mint puszta ötlet, az nem lett volna méltó Bach János Sebestyénhez. Egy neves olasz reklámügynökséggel pontos tervet dolgoztatott ki, elkészíttette a kalkulációt, a bevételi indexet, a nyereségi mutatókat. Mindennek az volt az alapja, hogy a Koror Lokál akkortájt már nemcsak a Baedeckerben, hanem a művelt világ valamennyi jelentősebb útikalauzában kiemelt helyen szerepelt.

Pracli Joe azonban hallani sem akart a tervről. Pedig az ötlet roppant egyszerű és kézenfekvő volt.

– Mi lenne például – erősködött Bach János Sebestyén, rámutatva a kidolgozott tervezet egyik pontjára –, ha az étlapon nemcsak az szerepelne, hogy osztriga, hanem feltüntetnénk a szállító céget is: Amundsen and Nansen?

– Az lenne – így Pracli –, hogy ha az Amundsen and Nansen cég szállította osztriga minősége romlana, s kénytelenek lennénk új szállítót keresni, a haszonkiesést is kalkulálnunk kellene, amit az Amundsen and Nansen reklámbevétele jelent. Ez tehát kísértésbe hozhatna bennünket, hogy ne a lehető legjobb áruval szolgáljunk vendégeinknek.

– De Pracli úr – vetette ellene Bach János Sebestyén – az Amundsen and Nansen cég kétszáz év óta a világ legkiválóbb orsztrigaszállítója. Minőségük felülmúlhatatlan.

– Na és? – így Pracli. – Na és, Bach úr? Jómagam annyi változást éltem már meg, hogy semmit sem tudok a lehetetlenség birodalmába sorolni. Nem kívánok saját személyes élményeimre hivatkozni. Ám mondja meg, ki gondolta valaha is, hogy olvasóhiány miatt megszűnik a moszkvai Pravda? Hogy az Egyesült Államok elnökévé egy néger cipőpucolónőt választanak 99,7 százalékos többséggel? Hogy Nagy-Britannia eladja Gibraltárt az Egyesült Kongói Nagyfejedelemségnek? Hogy Japánban törvénybe iktatják a nőuralmat? Hogy Szumátra lesz a világ vezető ipari nagyhatalma s a ruandai imám rendelkezik a legnagyobb atompotenciállal? Nem, Bach úr, én az Amundsen and Nansen minőségromlását sem tartom lehetetlennek. Ezért a Koror Lokál egyetlen dolgot reklámoz: a Koror Lokált. Egy sírban kívánok pihenni művemmel.

És mit ad Isten, Bach János Sebestyén az egyezmény ellenére is engedett. Tudta ugyanis, hogy főnök és alkalmazott viszonyában sok minden megengedhető, ámde semmiképp se minden. Azt ugyanis nem tartalmazta az egyezség, hogy Pracli Joe nem rúghatja ki Bach János Sebestyént.

Nem sokkal e véleményeltérés felszínre bukkanása után a Zsiráf jelentkezett az őt Praclival összekötő lehallgatásbiztos forródróton: tisztelettel kéri, hogy azonnal találkozzanak. Mivel hajnali három óra volt, a kérésnek nyomós oka lehetett.

A néhány perces kötelező előjáték után, miközben megbeszélték a sanyarú időjárást, Magyarország külföldi adósságainak növekedését, a várható energiaár-emelkedéseket s az új adótervezetet, mely a köznép jövedelmének 98 százalékát volt hivatott adóban elvonni, s a nagyvállalkozások adóját, immáron 11 százalékra emelte, a Zsiráf a tárgyra tért: felbontott egy négyszögletes palackot, s két ujjnyi mélybarna italt töltött a kristálypoharakba.

– Százötven éves bourbon – jelentette ki, a fejedelmi italnak kijáró tisztelettel. A Zsiráf italszakértelme Európa-szerte híres volt, s az aktus megerősítette Pracli Joe azon sejtését, hogy fontos közlendő fog elhangzani.

– Csengjenek össze poharaink azon alkalomból, hogy abban az örömben és szerencsében van részem: közölhetem önnel, hogy az Adonis Klub felvette tagjai sorába.

Pracli Joe szó nélkül megöblögette szájában a nemes italt; bugris lévén, nem érezte a különbséget. A Zsiráf, csak úgy mellékesen, megemlítette, hogy a tagfelvétel érdekében meg kellett válniuk a Csepel Vas- és Acélművek többségi részvénypakettjétől, árverésre kell bocsájtaniuk két Rembrandtot, valamint kénytelenek lemondani a Real Madrid szponzorálásáról. Feltételezi azonban, hogy ez nem igen érdekli Pracli urat.

Igaza volt: Pracli Joe-t valóban nem érdekelte. Hogy mely áramlatok kerekedtek felül lelkületében, arról ne ejtsünk szót. Az esetleg említést érdemel, hogy a Zsiráf is elégedett volt. Ugyanis leszívatta a 150 éves nedűt, s közönséges bourbont töltetett a helyébe. Semmiképp sem anyagi okokból, ugyan már. Képtelen volt megválni a fejedelmi italtól.

Mi a különbség a hal és az ember között? Hősünk életének története ellaposodik. Paul Verlaine mit sem segít, inkább ront. A Rózsadomb hadművelet és a Johannita Lovagrend. Égő csipkebokor és egy szakállas öregúr a János-hegyen. A tíz csapás, a vessző meg a kígyó és más egyebek. Hősünk megjelöltetése. Rántotta huszonnégy tojásból avagy Pracli Joe küldetése.

 

Tanulságként érintőlegesen ejtsünk néhány szót azon folyamatról, hogyan illeszkedett vissza Pracli Joe, ezúttal merőben új szerepkörben az Adonis Klubba. Az igazgató és az ügyvezető – bizonyára egyeztetve stratégiájukat – egyszerűen úgy tettek, mintha addigelé sohasem találkoztak volna a nagyranőtt újdonsült klubtaggal. Mit ad Isten, ugyanígy viselkedtek a klubtagok is, noha döntő többségük bizonyára emlékezett Praclira, még művész korából. Legfeljebb egyik-másik merészebb hölgytag tett nagy diszkréten, kuncogva avagy kacarászva kétértelmű utalásokat, hogy az egykori óriástermetű művész immáron nem tartozik az elérhetetlen trófeák közé. Természetesen akadtak olyanok is, kik nagy örvendezéssel üdvözölték körükben a legendás Koror Lokál nem kevésbé legendás farmernadrágos tulajdonosát.

A művésztársadalomban viszont okozott némi gondot Pracli felbukkanása új szerepkörében; hiába, a pórnép kevésbé képes az alkalmazkodásra. Nem mintha nem viselkedtek volna kifogástalan udvariassággal, ilyen az Adonis Klubban nem fordulhatott elő, de a feszélyezettség valahogy átsütött a csillogó máz mögül. Ne rójuk meg őket nagyon keményen: nem olyan könnyű kiszolgálni valakit, akivel nem is olyan régen együtt állítgatták a kuglibábokat. Ne feledkezzünk meg az irigység sárga ördögéről sem, kit igencsak nehéz az emberi lélekből száműzni. Talán egyedül a halászmesternek nem rebbent meg a lelke, amikor Pracli Joe először telepedett le mellé a horgászpadra. Egy alkalommal meg is jegyezte:

– Tudja, uram, az emberfia már csak úgy van teremtve, hogy ha valami piros lesz, ami tegnap még sárga volt, akkor elbizonytalanodik. Aztán megszokja a pirosat. Nem úgy a hal. Aki közülük gilisztára szokott, hiába kínáljuk málégombóccal. A hal, az tudja, hogy a törvények örökek. Az ember alkalmazkodik. Ki előbb, ki utóbb, ki korábban, ki később. Ennyi az egész.

Mintha a próféta szólott volna belőle: valóban ennyi volt. Minden csoda három napig tart, s igen hamar elkövetkezett az idő, mikorra Pracli Joe körül eltűnt minden feszültség, s hősünk joggal érezhette, hogy immáron nemcsak papíron teljes jogú tagja az Adonis Klubnak. Ebben persze nem kis része volt, hogy szokatlan bőkezűséggel szponzorálta a művésztársadalmat.

Ettől kezdve Pracli Joe élete megoszlott a lokál, a klub és Pracliné dr. Simonyi Mária régiségkereskedése között. Pracli ugyanis a tapasztaltak alapján szentül megfogadta, hogy többé nem hanyagolja el hitvesét és szíve szerelmét az ágyon kívül sem, mint ezt tenni kényszerült művészélete során, még inkább a Big Boss mellett eltöltött szép időkben. Ennek érdekében minden nap eltöltött egy órácskát a régiségboltban, mely időközben a Sas-hegyről ugyancsak a Belvárosba költözött, egy csődbe ment antikvárium helyére. Dr. Simonyi Mária hajlamainak megfelelően az üzlet antik bútorokra és képzőművészeti alkotásokra specializálódott; inkább csak dekorációként tartottak néhány régi órát, csillárt, nemes porcelánt, míves ezüsttárgyat. A bolt elsősorban szoborválasztékáról volt híres; mindenki tudta az országban, hogy ha valaki egy Rodint vagy egy 17. századi fakorpuszt keres, ajánlatos Pracliné dr. Simonyi Mária üzletét felkeresni. Pracliné is egyre gyakrabban tért be a szomszédos lokálba avagy vitette magát a sofőrrel az Adonis Klubba, elszopogatni egy-egy Cinzánót, úszni egy jót, valamint szélesíteni vevőkörét.

Feltehetőleg az olvasó is érzi, hogy hősünk életének története kezd ellaposodni. Mi azonban nem tehetünk mást, mint híven ábrázoljuk a valót, nem rejtve véka alá, hogy bizony Pracli Joe életében egyre inkább a szürke szín dominált, elütve hősünk eddigelé szivárványos napjaitól.

Mit tesz ilyenkor az ember, nevezetesen Pracli Joe? A legkézenfekvőbb kiutat keresi, miként a fuldokló sem a partot célozza meg, hanem a mentőöv után kapkod. S mi volt a legkézenfekvőbb megoldás? Hát a nők, a drága virágszálak. Márcsak azért is, mert Pracli Joe számára, új életformájának köszönhetően, a leszakítható virágok választéka oly mértékben bővült, mintha egy füvészkertet kínáltak volna neki szabad prédául. Másként fogalmazva: mintha egy műgyűjtőnek megnyitnák a Louvre kapuit, hogy válogasson kedvére.

Pracli válogatott. Ilyet is, olyat is, amolyat is – az olvasónak meséljük, mily kimeríthetetlen a női test és lélek változatossága?

A nők jöttek és mentek, fogytak és szaporodtak, megédesítették Pracli Joe egy-egy pillanatát, mint a csorgatott akácméz, ám mit ad Isten, a szürkeség csak nem akart kiszínesedni. Csak egyetlen példát említünk, mi korábban talán szórakoztatta volna Praclit, ezúttal azonban más érzelmeket váltott ki belőle.

A hölgyet Issekutz Imrénének hívták, keresztnevén Margit, ám mindenkitől megkövetelte, hogy Margarétának szólítsa. Méltán, mert valóban a női kert nem feltűnő, ám pótolhatatlan szépségű virágai közé tartozott. Természetesen karcsú volt, s éjfekete szemében ott úszott a méla álmok rejtélyes titokzatossága, miként teste is az ábrándosságot sugározta.

A kapcsolat úgy kezdődött, mint szokásos: hosszú beszélgetések az Adonis Klub teraszán, évődő teniszpartik (Pracli Joe bal kézzel játszott, hogy kiegyenlítődjenek az esélyek), meghitt séták az ősparkban, előbb egymás mellett, majd kéz a kézben, végül egymásba karolva; Issekutz Margaréta kecses keze úgy nyugodott Pracli Joe karján, mint egy elfáradt pillangó. Méla horgászások a tó partján, egyre közelebb simulva egymáshoz, meghitt megbúvások valamely rózsalugasban, mikoris Issekutz Margaréta ajaka kinyílott Pracli Joe-nak, miként az orchidea, s karja liánként fonta körül hősünk méreten felüli testét.

Hol voltak már azok az idők, mikoron Pracli mohón vetette magát a zsákmányra, miként a vérszagot érző fehér cápa? Hol a falánkság mohó évadja, a türelmetlen vágy harapása, a rakétaként kirobbanó érzékiség? Beköszöntött a kora ősz hősünk élete menetébe? Avagy megtanulta, hogy a vonzalmat érlelni kell, miként a nemes bort? Avagy egyszerűen ilyen volt a hangulatja? Mindenesetre Issekutz Margaréta ebben méltó társa volt. Kinyílott, mint a rózsa, ám nem fenyegetett hervadással, ha le nem metszik. Nem sürgetett és nem követelt, csak halkan morzézta Pracli szívébe a vágyat s a beteljesülés lehetőségét.

Ment minden a maga útján, mint a karikacsapás, ahogy az ívni készülő lazacokat sem térítheti el útjukból sem vízesés, sem meredek szirtfal.

Aztán a jegesmedvebőr a romantikus Pracli Joe legénylakásának kandallója előtt, melyben ropogtak a combvastagságú fahasábok. Igaz, be volt kapcsolva a légkondicionálás, lévén július idusa. Aztán Issekutz Margaréta testének ibolyaillata, aztán már csak egyetlen akadály, egy hajszálvékony fekete selyem nadrágocska.

Miféle akadály ez Pracli Joe-nak, gondolhatja az olvasó. Ám nem így történt. Issekutz Margaréta fekete szemében ugyanis kigyulladt a titok.

– Ne még. Mondani szeretnék neked valamit.

Mit tehetett az érző lelkületű Pracli? Egyetértett.

– Idebújok az öledbe. Feküdjünk csendesen, mint az alvó gyerekek.

Pracli ezzel is egyetértett. És Issekutz Margaréta mondani kezdte:

– Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sírok, s elém a sok tűnt kéj kél. Óh, múlni már, ősz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél.

Issekutz Margaréta kebele pihegett, sóhaja kéjes:

– Olyan jó volt! Most te mondd!

A nagyműveltségű Pracli Joe-nak nem volt szüksége felvilágosításra, honnan az idézet, noha a pályakezdő magyar költők életművében otthonosabban mozgott. Ha már Verlaine, legyen Verlaine, gondolta, s rágyújtott a dalra:

– Fehér a hold; fénylő csalit az összehajolt lomb andalít, halk nesz-beszéd… Te drága, szép… A tó dereng, mint mély tükör, s mélyébe reng vén fűzfatörzs, szél búja rí… Álmodni hí… Égből szelíd, nagy béke száll, s kék tüzeit csillagsugár rezdíti fent… Ó, óra… szent!

Pracli Joe keze is úgy gondolta, hogy ütött az óra, ám Issekutz Margaréta hörgő sikolya visszatartotta.

– Még! Olyan jó veled! Még! Még!

Mit volt mit tenni. A türelem elnyeri a jutalmát. És Verlaine kimeríthetetlen.

– Hűs esthajnali fényt a róna kap, immár hajlani kezd, s borong a nap, búm halk ajkai hűs dalt zsonganak, mely ringatva rí, míg borong a nap. S bíboran, busan, mint most a homokrónán nap zuhan, furcsa fantomok: száz álmom suhan s tűnik és lobog, mint most a homokrónán nap zuhan.

Issekutz Margaréta éjfekete szeme kifordult a gyönyörtől.

– Még soha nem volt ilyen jó. Soha, senkivel. Most menj, szerelmem.

Szíve mint a kalapács vert Pracli Joe hatalmas mellkasán.

– Albert Samaine – hörögte boldogan. – Holnap Albert Samaine.

Pracli öltözött s ment. A bírhatót ne add el álompénzen, mondhatta volna, ám nem mondotta, mert volt gyermekszobája. Ám mit tesz Isten: másnap nem érzett kedvet, hogy elmerüljön Albert Samaine költészetének szépségeiben, aki mégiscsak elmaradt Verlaine zsenijétől. Óh, szürkeség, az a szürkeség!

Nem tudván igazán mit kezdeni magával és a világgal, Pracli Joe-nak az az ötlete támadt, hogy fölvásárolja a Rózsadombot. Valamennyi megszerezhető ingatlant és telket: nem többet és nem kevesebbet. Ügynökei serényen dolgoztak, hogy betakarítsák a termést, s a páncélszekrényben gyűltek a kartotékok. Az adatokat természetesen betáplálták számítógépbe, mely kódolt összeköttetésben volt az Internettel, ám Pracli e téren konzervatív volt, jobb szerette az adatlapokat böngészni. Az elegáns iroda falát a Rózsadomb tizenkétszer hat méteresre kinagyított, szigorúan titkos katonai térképe borította. Zöld zászlócskák jelezték a feltárt eladó ingatlanokat, sárgák azokat, melyek megszerzése érdekében már folynak a tárgyalások, pirosak a Pracli birtokába átment ingatlanokat. Pracli Joe órák hosszat elüldögélt a térkép előtt, tanulmányozva a kartotékokat, nyomon követve a hadművelet menetét.

Hősünk nemcsak vezérlő tábornokként irányította az akciót, olykor személyesen is részt vett egy-egy nagyobb csatában. Természetesen szigorú inkognitóban. Ilyenkor álszakállt és harcsabajuszt ragasztott, ősz paróka alá rejtette üstökét, akkora sötét szemüveget illesztett az orrára, mint a tenyere, s termetét leplezendő két botra görnyeszkedve csoszogott meghajlott háttal a meredek utcácskákon.

A Rózsabimbó utca 2/c. alatti ingatlan megszerzése Pracli kedvenc hadműveletei közé tartozott. Az eredeti ingatlanhoz tartozott a 2., a 2/a és a 2/b is; mind összevetve mintegy tíz hold. A parkot – vérbükkök, szilfák, juharok, kocsányos tölgyek, mamutfenyők – száz éve telepíthették; némely húsz-harminc méteres faóriás kidőlve feküdt az áthatolhatatlan bozótban. Az egész parkot tájvédelmi területté nyilvánították; fát, bokrot, bármiféle növényt nemhogy kivágni, még az elpusztultakat eltávolítani sem volt szabad. Mindent benőtt már a borostyán, a méregzöld tenger alól csak itt-ott bukkant ki egy-egy faragott kőpad, sokmázsás kőasztal, düledező lépcső. A bazaltkövekből épült, kiszáradt tavat egymásra boruló szomorúfűzek rejtették, egy kidőlt jegenye pótolta az elkorhadt hidacskát.

Épület csak a 2/c-ben volt, ám inkább hatalmas hombárra, mint lakóházra emlékeztetett. A méteres falak a park végében lévő bazaltbánya köveiből épültek. A környékbeli őslakosok közül többen megesküdtek, hogy a házat az SS kaparintotta meg báró Weiss Mannfrédtól, végső búvóhelyül Hitler Adolf birodalmi vezér és kancellár számára. Mások szerint Rákosi Mátyás jakut származású felesége használta szerelmi légyottokra, de az is lehet, hogy az ÁVH titkos börtöne volt, amire hatalmas pincéjéből is lehet következtetni.

A ház földszintjének szinte egészét egyetlen terem képezte. A vakolat lemállott, de itt-ott még molyrágta, szürkévé penészedett bordó selyemkárpitfoszlányok lógtak a falakról, mint a pókháló. A parkettát fölszakították, csak az egyik sarokban maradt meg egy félméteres, intarziaberakásos darabka. Volt még egy termetes konyha is a földszinten, valamint több, immáron meg nem állapítható rendeltetésű helyiség. Az emeletre tölgyfa lépcső vezetett, amely ellenállott az időnek, csupán a karfa tűnt el, feltehetőleg tűzifának. Az emeleten tizenhat szoba sorakozott, de csak egyetlen lakrész volt használatban: a déli teraszra nyíló sarokszoba, fenséges kilátással a Duna gyöngyének is nevezett székesfővárosunkra, mellette egy kamrácska s az abból nyíló teakonyhának és spájznak szolgáló helyiség.

A szobát a ház ura lakta, alsó- és felsőmunkácsi báró vitéz Munkácsy Mihály, I. Ferenc József császár és apostoli király huszártisztje, majd szolgálaton kívüli táborszernagy. Az aggastyán az iratai alapján kilencvenkilenc esztendős volt, ám ez koránt sem biztos, mivel a rendőrségi nyilvántartásban minden adata mellett ott a megjegyzés: saját bemondása alapján, iratai elpusztultak. A háziúr múltját épp oly mély homály fedte, mint a házét; Pracli Joe megbízottjai a legszorgosabb kutatással sem tudták kideríteni a szolgálaton kívüli táborszernagy élettörténetét 1944-től 1990-ig, mikoris megvásárolta a házat és a parkot egy Stein Aurél nevezetű, ugyancsak felderíthetetlen sorsú egyén örököseitől. Hogy az ingatlant ki, mikor és miért hasította négyfelé, arról sem szólt semmiféle okmány. Valaki mind a négy telken szabályos kutatóárkot ásatott, még csak be sem temették. A 2., a 2/a és a 2/b a székesfőváros tulajdonát képezte, mint említettük, természetvédelmi területként.

Báró vitéz Munkácsy Mihály mindig egyenruhát viselt, valamennyi kitüntetésével, melyek súlya egy fiatal ember számára is terhet jelentett volna. Munkácsy Mihálynak láthatóan meg sem kottyant a sok kiló, mákszemnyit sem görbítette szálfa termetét. A magyart kissé törte, ám a német káromkodásokból kifogyhatatlan. Bal szemén monokli villogott, kezéből sosem hiányzott a lovaglókorbács, elvégre huszártiszt volt.

Munkácsy Mihály igazán csekély összeg fejében hajlandó volt megválni az ingatlan tulajdonjogától – bizonyos feltételek mellett. Az első, hogy az ő életében senki emberfia nem teszi a lábát sem a házba, sem a parkba. Ez könnyen teljesíthető volt, hisz Pracli nem ingatlanspekulációval foglalkozott, csupán a szürkeséget igyekezett száműzni életéből. Nem volt probléma a második feltétellel sem: az objektum, egy jelképes összegért, ami megfelelt egy sommás évi kommenciójának, a táborszernagy elhalálozása után örökbérbe adassék a Johannita Lovagrendnek. Hátravolt azonban a feketeleves: az épület lebontassék, helyében tizenkét szobás kerti lakocska építtessék bálteremmel, a park kiirtassék, elplaníroztassék s 1200 rózsatővel beültessék.

– Kegyelmes uram – érvelt az ugyancsak aggastyánná sminkelt Pracli Joe, szakértőktől tudakolván meg, milyen megszólítás illet egy szolgálaton kívüli táborszernagyot –, az ön kívánságai minden további nélkül teljesíthetőek lennének, ha nem ütköznének a tételes jogba, mely tiltja a természetvédelmi terület állagának megváltoztatását. A Polgári Törvénykönyv XII. paragrafusának 6/b alcikkelye alapján a törvénytelen feltételeket tartalmazó magánjogi szerződések semmisségi hatály alá esnek.

– Scheisse! – horkantotta báró vitéz Munkácsy Mihály katonásan. – És az esztergomi vízierőmű?

Az elbontott visegrádi duzzasztógát helyett épült esztergomi vízierőmű állandó alkotmányos vita tárgyát képezte: minden kormányváltozásnál hol lebontották, hol újraépítették.

A fehérhajú néger inas, ki a szomszédos kamrácskában lakott egy priccsen, elvette az asztalkáról a londoni Times és a párizsi Figaro aznapi számát, s feltálalta a teát. Kizárólag a táborszernagynak tálalta fel; vitéz Munkácsy Mihály otthonában nem volt szokás a vendég megkínálása. Az inast a táborszernagy-báró állítólag pókeren nyerte egy brit admirálistól.

Báró vitéz Munkácsy közölte, hogy ez sajnálatos, ám Pracli Joe dolga. Bizonyára vannak jurisprudentiálisai, akik ki tudják küszöbölni a törvények ostoba akadékosságait, melyek számára különben is érvénytelenek, mivel a jelenlegi kormány megtagadta, hogy fölesküdjék őfelségére. De ha nem, hát nem. Akkor a szerződésből nem lesz semmi. Ő ugyan tartozik ennyivel a Johannita Lovagrendnek, ám ami lehetetlen, az felmenti tábornoki becsületszava alól.

Pracli Joe tizenkét jogászának fél év alatt valóban sikerült felfedeznie a törvénykönyvben azt a joghézagot, mely megfelelő ellenszolgáltatás fejében átmenetileg hatálytalaníthatta volna a rendeletet. Báró vitéz Munkácsy Mihály azonban addigra elhalálozott, s örökösei nem lévén, a Rózsadomb utca 2/c, állítólagos tartozásai miján az adóhivatalra szállt, amely azt azonnal eladta a híres olajmágnásnőnek, Simone de Beauvoir-nak, kacsafarm létesítése céljából.

Mi tagadás, közben Pracli Joe érdeklődése is elfordult a rózsadombi ingatlanok megszerzésétől; nem lelt az akcióban kellő örömöt. Hősünk ekkortájt a Duna–Adria csatorna megépítésének tervével foglalkozott, melyet először Csontváry Kosztka Tivadar terjesztett az országgyűlés elé. A tervet elsősorban nem az akadályozta, hogy el kellett bontani Belgrád városát – ebbe a városállam szenátusa készséggel beleegyezett –, hanem az, hogy a Szkipetár Bánság nem járult hozzá a Dinári-hegység megfúrásához, arra hivatkozván, hogy ott piheni örök álmát Szvatopluk király. Ezek után Pracli Joe megvásárolta a kuplerájjá átalakított egykori Nemzeti Sportcsarnokot, s felépíttette a világ legnagyobb miniatűr vasúthálózatát, melyen egyszerre 333 szerelvény közlekedett, s be lehetett táplálni a legkülönbözőbb vasúti katasztrófákat. A világcsodát, a Sportcsarnokkal egyetemben később a Közlekedési Múzeumnak ajándékozta, amely azonban költségvetési támogatás híján nem tudta fenntartani. A sínek megrozsdásodtak, a talpfák elkorhadtak, a pályát benőtte a gyom, a mozdonyok felmondták a szolgálatot, a vasutasoknak nem fizettek bért, úgyhogy a létesítmény egyre inkább hasonlított a privatizált Magyar Államvasutakhoz. Egyedül az irányítórendszert sikerült értékesíteni, minek következtében megoldódtak a honi légelhárítás problémái. Pracli Joe ezek után kétszázezer tő rózsát telepített a neopunkok által lakott egykori óbudai Hajógyári-szigetre, minek fejében ingyenes belépési engedélyt kapott. A rózsák azonban eltetvesedtek, és Pracli Joe kedve elment az egésztől. Ó, mennyi ész, erő s oly nemes akarat, hogy szabaduljon a szívét-lelkét bénító szürke ködhomálytól, és mindhiába. A sors könyvében meg vagyon írva, hogy aki nem találja az utat, hasztalan kalandozik mellékösvényen.

– Tenni kéne valamit, Simonyi – mondotta egy este a kandalló előtt Pracli Joe, miközben hatalmas sóhaj szakadt fel elmocsarasodott szívében.

– Hát tegyél, Pracli – így a válasz.

– Igen ám, de mit?

Erre Pracliné dr. Simonyi Mária sem tudta a feleletet. Feltehetően azért is, mert nagyon lefoglalta a Sándor Móric-hagyaték felbecslése, rendszerezése és restaurálása. A hagyaték a második világháború során a bolgár megszálló csapatok kezébe került, de évtizedes alkudozás után a család visszakapta. Cserébe a magyar állam vállalta, hogy jóvátételt fizet a honfoglalás idején elpusztított bolgár javakért.

Pracli Joe számára tehát maradt a kilátástalanság, amit az ő természetével különösen nehéz volt viselni. Fogta tehát magát, s beült tűzpiros, nyitott Ferrarijába. Időnként szerette kiszellőztetni a fejét egy kis autókázással, csak úgy, minden cél nélkül. Ezúttal a János-hegyre vezető erdei útra kanyarodott, igencsak szomorkás hangulatban. Ám egy hajtűkanyar után egyszer csak tüzet pillantott meg az útnak a szélén. A kötelességtudó Pracli fékezett és meghökkent: egy csipkebokor lángolt. Az még csak hagyján, hogy lángolt, de egyetlen levélkéje sem perzselődött meg. És még ez is csak hagyján, ám az égő csipkebokorban egy kaporszakállas öregember álldogált, nagy komótosan, rá se rittyentve a lángokra.

No, gondolta a mélabús Pracli, ezt a csudát már megnézem magamnak. Azzal kiszállott a tűzpiros Ferrariból.

– Éppen ideje – zsörtölődött az öreg. – Jól megvárakoztattál.

Mi tagadás, Pracli ezen is meglepődött. Sem öregemberrel, sem égő csipkebokorral nem beszélt meg találkát.

– Nem ismersz meg, fiam? – kérdezte az öregember, a szakállát simogatva, s kikászálódott a csipkebokorból.

Mit volt mit tenni, be kellett vallani:

– Sajnos nem, uram.

– Ejnye, öcsém facsiga! – rótta meg az öreg, ám rögvest fel is oldozta. – No, nem baj. Hát azért vagyok én vagy mi a fene.

Azzal beült Pracli mellé, a szarvasbőr anyósülésre. Nett kis öregúr volt, a ruhája ugyan kissé ódivatú, kissé gyűrött is, ám makulátlan tiszta, kaporszakálla gondosan ápolt. Mintha a fürdőkádból avagy a borbélyműhelyből lépett volna ki, nem egy égő csipkeborokból.

– És az utad, az merre vezet?

– Csak ide a János-hegyre. Szellőzködni egy kicsit.

– Az bizony ráfér az emberfiára. Tereád meg különösen. Ám én azt kérdeztem, merre vezet életed útja?

Pracli indított, már csak azért is, mert az öregember telibe trafálta lelke állapotját. Ki is bökte, nagy szégyenkezve:

– Ha én azt tudnám, uram.

– Egyenes-é az út avagy kacskaringós?

Pracli Joe ezúttal inkább a hallgatást választotta.

– Bugyuta vagy te, mint a büdös banka, édes egy fiam – csóválta a fejét az öreg. – Még azt se tudod, hogy minden út kanyargós. És sose látsz a következő bukkanó mögé.

Azzal megtömte a pipáját illatos dohánnyal. A dohányzacskója ugyanolyan szarvasbőrből készült, mint a tűzpiros Ferrari ülése.

– Hát az úr mi járatban errefelé? – ment át hősünk támadásba, mert aki kérdez, annak nem kell válaszolnia.

– Nem járok én, te malacfülű – így a válasz. – Én vagyok.

– Az szép – mondotta Pracli, csak hogy mondjon valamit.

– A szám, azt szoktam járatni.

– És miről, ha szabad kérdeznem?

– Voltaképpen mindegy, mert az én szavam az igazság.

Ettől Pracli Joe szomjazó lelke azon nyomban felvillanyozódott.

– És tessék mondani, van igazság?

– Huncfut ember vagy te, hallod-e. Ajtóstól a házba?

– Van rá felelet?

– Persze, hogy van, ha nem durr bele, a közepibe. Csak te nem találod, te nyámnyila. Hé! – bökte meg Praclit a pipájával. – Balra vezet az út a János-hegyre! Hogy akarsz eligazodni az igazságban, ha még a János-hegyi utat sem tudod?

– Pardon – röstelkedett Pracli és sietősen rückvercelt.

– Keresed lelkiösmerettel?

– Micsodát?

– Hát az igazságot, te tyúkeszű teremtmény.

Gondoljon bele az olvasó: mit lehet erre mondani?

– Keresgetem, keresgetem.

– Persze önnön magadban?

– Hol másutt, tisztelt uram?

– No, itt van a kutya elásva, te szőke gyerek. Mert hogy az igazság nem tebenned lakozik, hanem a te népednek nyomorúságában vagyon. Kapizsgálod már, te fajdkakas? Az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukban.

Ismételten csak azt kérdezhetjük: mit szólhatott erre Pracli Joe?

– Semmit sem tudsz te a világnak csapásairól, édes öcsém, Többsincs Jankó. Mert a vizek vérré válnak, és a hal, amely a folyóvízben van, megbüdösödik, és irtózik az ember vizet inni a folyóból. Ez az első csapás, bumburnyák. És békák lepik be a földeket, lépni se lehet őmiattuk. Ez a második. És böglyök szállnak meg minden zugot, kínozva embert, állatot. És dögvész sújtja a mezei barmokat, lovakat, szamarakat, tevéket, ökröket, juhokat; igen nagy döghalál. Ne feledd, bikfic, ez már az ötödik csapás. A hatodik: hólyagos fekély, mit fekete himlőnek is mondanak, fertőz embert és jószágot. Jégeső veri mindazt, mi a mezőn vagyon, embertől baromig; a mező minden füvét is elveri és a mező minden fáját is egybe rontja. Úgyám, babám. És a keleti szél sáskát hoz, és megemésztik a földnek minden füvét és a fának minden gyümölcsét, amit a jégverés meghagyott. És setétség lepi a világot, éspedig tapintható setétség, fiú nem látja a szülejét, sem asszonynép a férjét. És végezetül a tizedik csapás, mert hogy pontosan tíz van, ha tudsz addig számolni: meghal minden elsőszülött, a hatalmasok elsőszülöttétől a szolgák elsőszülöttéig, és a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás leszen a világon, sírás és fogak csikorgatása, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz soha többé. No, leesett a tantusz, mufurc? Tudod már az utadat?

Pracli bizony nem tudta. Csak azt tudta kinyögni, nagy fáradtsággal:

– Rémisztőket tetszik mondani.

– Abbiony – helyeselt a kaporszakállas. – Meg úgy mellékesen az igazságot.

– És ha ez az igazság, merre az út?

– A pofonnál is egyszerűbb. Jó és tágas földre vezettessék a nép, tejjel és mézzel folyó földre. A Kánaán földjére, te fogyatékos. Szedd hát lusta tappancsaidat, eléggé nagyra sikerültek.

– Márhogy én?

– Noná, a gyevi bíró.

– És hogy jövök én ahhoz?

– Hogy jövök, hogy jövök! – zsörtölődött az öregember. – Csak kérdezősködsz, ahelyett, hogy tennéd. A kakasom is könnyebben ért a szóból. Az kukorékol, amikor annak itt az ideje.

– Aztán ki hallgat az én szavamra?

– No, állj csak meg – így a szakállas.

Jó fékje volt a tűzpiros Ferrarinak, meg is állott azon nyomban. Az öreg behúzta a kéziféket, amit Pracli nagy kínjában elfelejtett, aztán kikászálódott. Pracli Joe a nyomában. Az öregember letört egy gallyat, noha mindenfele táblák hirdették az erdőben, hogy azt nem szabad, s odanyújtotta Praclinak.

– Mi az a kezedben?

– Vessző – így Pracli.

– Vesd azt a földre.

Hát nem kígyóvá változott a vessző? Pracli nagyot ugrott borzalmában, mert a békacombot, azt megette, de a kígyótól kilelte a hideg.

– Mit ugrálsz, mint a kecskebak hajnalban? Nyújtsd ki a kezed és fogd meg a farkát.

Könnyebb volt mondani, mint csinálni. Pracli Joe inkább fogta volna meg a Halley-üstökös farkát, mint a kélgyóét. Ám hogy szó ne érje a ház elejét, úrrá lett förtelmes undorán, s megtette mégis. És íme: kezében a kígyó vesszővé lett.

– Most nosza, dugd kebeledbe a kezed – szólott a parancsolat.

Ez már lényegesen egyszerűbb feladat: Pracli Joe selyempuplin inge alá dugta legendás tenyerét, aztán kihúzta azt. Majd kitörte a rossznyavalya: a keze poklos volt, akár a hó.

– Fékomadta! Dugd vissza tüstént.

Tette Pracli sietve, majd akkorát sóhajtott a könnyebbüléstől, mint az elefánt fúj, ha locsolja magát: a keze ismét ép volt és egészséges.

Az öregember akkor vette a vesszőt, megsuhintott vele egy követ, csak úgy, mintha legyet hessengetne. És a kőből víz fakadt, és a csobogó csermely sebesen iszkolt tova, miként a gyík, ha a farkát akarjuk megfogni.

És ismét a parancsolat:

– Meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra.

A víz pedig, amit Pracli merített, vérré lett a szárazon.

A kaporszakállú rágyújtott a pipájára, ami a nagy sürgés-forgásban kialudt.

– Vajon kígyó-é a vessző s a vessző kígyó? Poklos-e a tested vagy ép? Víz lesz a vérből és a vízből vér?

Az öregember sercintett.

– Ne keresd, nem vagy te látóasszony. Én téged megjelöltelek, hogy tudjad magadról, ki vagy, és hogy az embernép ismerjen. És ha úgy lenne, hogy nem hisznek néked és nem hallgatnak az első jel szavára, irgum-burgum, majd hisznek a második jel szavának. És ki a másodiknak se, mert sok a hitetlen, majd hisznek a harmadiknak. És most vissza, alo mars! Csak az tudja az utat, ki tudja, honnan felől indult e fránya világnak, fene, aki teremtette.

Mikor visszaértek, a csipkebokor még javában égett, igaz, takarékon, de az öregember láttán azonnal lángra kapott. A kaporszakállas barackot nyomott Pracli Joe fejére, majd szép komótosan visszaballagott a bokorba. Pracli nagy sietve a nyomában, nehogy elszalassza a kérdést:

– Kit tisztelhetek uraságodban?

Az öreg zsebre vágta a pipáját, azzal a kezében mégse illett a bokorba lépni.

– Vagyok, aki vagyok. És ha kérdezik, mondjad a népeknek: a VAGYOK küldött tihozzátok.

Aztán meg volt csipkebokor, nincs csipkebokor: Pracli Joe csak nézett bele a semmibe, ahol azelőtt volt valami. Tartozunk az igazságnak, hogy megemlítsük: némely források szerint hősünk mindezt csak álmodta a János-hegy egyik árnyas tisztásán, hol nagy szomorú szívvel békésen elszenderedett a füllesztő kánikulában. Így volt vagy úgy: a lényegen mit sem változtat.

Az bizonyos, hogy Pracli Joe kinyittatta az Adonis Klub egyik tárgyalószobáját, és megüzente hites feleségének, hogy egy darabig ne várja. A személyzet szigorú parancsot kapott, akkor se zavarják, ha maga az Úristen keresi. Más helyütt esetleg feltűnést keltett volna, hogy három napig sem enni-, sem innivalót nem kéretett magának. Nem így az Adonis Klubban; senkinek a szeme sem rebbent, amikor negyednap hajnalán, meglehetősen borostásan, kialvatlan szemekkel felbukkant.

Pracli Joe beült a tűzpiros Ferrariba és hazahajtott. Szerelmetes társa még az igazak álmát aludta. Pracli felköltötte.

– Kérem, Simonyi, süssön nekem rántottát huszonnégy tojásból.

Dr. Simonyi Mária kissé furcsállotta a korai kívánságot, de mit meg nem tett volna szerelmetes uráért. Meg aztán valami belső hang azt súgta neki, hogy most néma legyen, mint a harcsakirály. Pracli Joe kilenc kovászos uborkát evett meg a rántottához, jeges vizet ivott, mint a régi szép időkben, a tányért alaposan kitörölte egy nagy szelet, foszlós, fehér kenyérrel. Miután megtörölte a száját a damaszt szalvétával, elégedetten böffentett.

– Tudom már, Simonyi, hogy mit fogok csinálni.

– No mit?

– Visszaszerzem a Széchenyi István Gimnáziumot. És föltámasztom a Csodaszarvas Sportegyesületet.

Szerencse, hogy dr. Simonyi Mária már betette a mosogatógépbe a tányért, így nem volt mit elejtenie. Ezért csak azt gondolta: ezt vagy megszállta az ördög, vagy beléndeket evett. Mondani viszont annyit mondott:

– Csináljad, Pracli.

Kutya fején papagáj. Az OTP-bankfiók riasztórendszere. Kungfu és harakiri. A titokzatos étlapok. Va banque. Fizetéskiegészítés háromgyermekes családanyák és családapák számára. Praclinak pénze van, a családapának elvei. A Csodaszarvas gondnokának kettős látása. Salamon és a zoknik. Virágkertészet a teraszon.

 

Pracli Joe – persze csak képletesen mondjuk –, feltűrte az inge ujját, s nekigyürkőzött az előtte tornyosuló feladatoknak. Egyszeriben olyan lett számára a világ, mint amikor a szürke ködöt friss szél szaggatja szét s aranyló napfény önti el a tájat.

Legelőször is el kellett döntenie: előbb az iskolát szerzi vissza avagy a sportegyesület szénájának rendberakásához lát hozzá. Pracli azért volt Pracli, hogy hamar meghozza a döntést: egyszerre lát neki mindkét feladatnak.

Az első lépés: felderíteni a terepet – adta ki a parancsot Pracli önmagának. Feldobott egy fém tízezerforintost, s mivel a fej volt fölül, először az egykori iskolaépülethez kormányozta a tűzpiros Ferrarit.

Szó, ami szó, a be nem avatottak aligha jöttek volna rá, hogy az épület eredetileg egy tanintézetnek adott viszonylag kellemes otthont. A bejárattól jobbra és balra cégtáblák hada hirdette, mi minden található az egykori tanodában. Ahány tábla, annyiféle kivitelben, s természetesen annyi ízlés (no meg annyiféle buksza a tulajdonos zsebében). Az állateledel-kereskedést például egy festmény hirdette, melyet némelyek pingálmánynak minősítenének: egy nagy kutya játszott egy kis cicával; a kutya fején papagáj trónolt, s aranyhalak úszkáltak a két dimenziós térben. Pracli természetesen nem tudhatta, amit mi, hogy a tulajdonos élt-halt a piktúráért, s naiv művésznek nevezte magát, noha okleveles kohómérnök volt. Az állateledel-kereskedelemre azért adta a fejét s az öröklakás árát, ami megárvult felesége hajdanvolt szüleiről maradt reájuk, mivel valamiből el kellett tartaniuk hat gyermeküket. A kor pedig, melybe beleszületett, mostoha volt a magafajtához: a bukott rendszer a szocreál mázolmányokat mecenálta busásan, az új szabadság pediglen a társadalom legalsó fiókjába dugta a művészeteket, közvetlenül az utcaseprés mellé, s az igencsak gyéren csordogáló szponzori pénzek egyes-egyedül néhány neoabsztrakt művész pénztárcáját vastagították.

Az úridivat-kereskedő inkább a literatúrát pártolta, bár ő idegen tollakkal ékeskedett, nem saját zöngeményeivel. A cégtáblát egy hajléktalanná vált kétszeres Kossuth-díjas költő rímelvényeivel ékesítette: Zakó, zokni, pantalló, itt kapható minden jó. Alatta kisebb betűkkel: Príma áruk olcsó áron, tulajdonos Gábor Áron. Majd ütemes verselésben: A folyosón balra, a harmadik ajtó. A folyosón balra a harmadik osztályterem egykoron a IV. d otthona volt, s Pracli Joe történetesen itt tartotta élete utolsó történelemóráját a második világháborúról – ám ki tudta ezt rajta kívül?

A bazársoron volt még egy órás-ékszerész, aki bizsuval és a legolcsóbb hamisított csempészórákkal kereskedett; egy turkáló, állítólagos skandináv és maláj cuccokkal megtömve, ahol potom áron lehetett egy-egy méreten felüli melltartóra, fél pár krokodilbőr cipőre avagy óvodás korú gyermekek számára készült szmokingra bukkanni, s annyit alkudni, amennyit a vevő nem szégyellt; egy éjjel-nappal nyitvatartó csemegeüzlet – Riviéra névre keresztelve –, mely olcsó italokra s ugyanolyan olcsó leánykereskedelemre specializálódott, mi okból szakadatlan konkurenciaharcban állott az emeleti Night Clubbal, amelyről esik még szó; egy kulcsmásoló és cipzárjavító, ahol rágógumit és bébiételt is árultak, leszállított áron; egy zöldséges, ajtaján tábla: Az üzlet bizonytalan ideig zárva. Pracli Joe léptei kongtak a koszos műmárvány padlón, mint annak idején, mikor még a tanáriba igyekezett, s csak a folyosó végi lángossütő égett olajának szaga volt számára ismeretlen e valamikor felszentelt falak között. Akadt még a földszinten egy ruhatisztítást is vállaló művirágüzlet, valamint egy OTP-fiókocska. Pracli Joe ide tért be, tapasztalatokat és felvilágosítást szerezni.

A fiókocskában – a hajdani II. c-ben – két megállapíthatatlan korú hölgy tartózkodott, az egyik szőkére, a másik vörösre festett hajjal. A szőke horgolt, a vörös kötött, hisz valamivel csak el kellett ütni az időt, s kanasztázni nem szerettek. Többen nem is fértek volna el, a helyiséget teletömték mindenféle bútorral, fénymásolóval, számítógéppel, miegymás. A hölgyeket vastag rács választotta el az ügyfelek számára kijelölt lyuktól.

– Kezüket csókolom – köszönt az udvarias Pracli Joe, ahogy illik.

Ez már gyanús volt.

– Napot – vakkantotta a szőke s összehúzta a szemét. Barna szemöldökét valamiért nem igazította a haja új színéhez. A horgolást mindenesetre letette.

– Nincs valami nagy forgalom errefelé – állapította meg Pracli, hogy valamivel kezdetét vegye a társalgás. Választ nem kapott, nem sejtvén, hogy darázsfészekbe tenyerelt. Azt látta, hogy az aprótermetű szőke hölgy mintha még jobban összetöpörödött volna.

– Mindig ilyen kevés az ügyfél? – erőltette Pracli a nem éppen szerencsés érdeklődést.

– Akar? – mordult rá a termetes vörös, még jobban kihúzva magát. Ő nem tette le a nyársnak is beillő kötőtűket.

Ugyan honnan tudta volna Pracli Joe, hogy az OTP-fiókot már kétszer kirabolták, a hölgyeket mindkétszer brutálisan megkötözték, szemüket, szájukat ragtapasszal leragasztották s a klozetbe zárták őket. Az első alkalommal a vörösnek sikerült megnyomnia a vészcsengőt, mely a kerületi rendőrkapitányságon jelzett, ám a riasztóberendezés – eredeti amerikai gyártmány, Made in Hongkong – valamiért nem működött. A második alkalommal már nem volt csengő, mert javítás céljából leszerelték, ám a szerviz szerelője épp Hongkongban töltötte évi rendes szabadságát a családja körében, más meg nem értett hozzá. Ezután szerelték fel a vaskos rácsot, minek következtében a hölgyek úgy festettek, mint a halálos ítéletük végrehajtására hatodik éve várakozó rabok a Sing Singben. Ekkor kapta az OTP-fiók a fénymásolót és a monitoros számítógépet is. Mindkettő évek óta nem működött, s azért telepítették ide, hogy hátha a rablók megelégszenek velük. A riasztóberendezést a Hold-ünnepről visszatért szerelő szétszedte, ám nem tudta összerakni. Amikor végre sikerült úgy-ahogy, a szerkezet naponta háromszor-négyszer, úri kedve szerint magától megszólalt, az őrület szélére kergetve az amúgy is súlyos létszámhiánnyal küszködő kerületi rendőrkapitányságot, ahonnan minden alkalommal vadul szirénázó riadókocsi érkezett egy-két órával a riasztás után. A riasztót ismételten leszerelték, egy vadonatúj amerikai gyártmányú gépezetet rendeltek – Made in Tajvan –, ám a tajvani anyavállalat még nem szállította, mivel Madagaszkárból nagyobb mennyiségű föld-levegő rakétát rendeltek tőlük. Esetleg innen a festett hajú hölgyek mogorvasága, ám lehetséges, hogy magánéleti problémáik is voltak, lévén mindketten férjezettek.

– Betétkönyvet szeretnék nyitni – közölte taktikát változtatva a ravasz Pracli.

– Mennyi? – vakkantotta a szőke.

Pracli mintha gondosan meghányta-vetette volna a fogas kérdést, majd közölte:

– Százmillió.

A hölgyek a térdükkel ösztönszerűen megnyomták a nemlétező riasztóberendezés csengőjének a helyét, ám nyomban rájöttek, hogy magukra vannak hagyatva, s csak abban reménykedhetnek, hogy a rács megóvja őket ettől a közveszélyes elmebetegtől avagy szatírtól. A helyzetet egyes-egyedül nekik kellett megoldaniuk, mint az eltévedt vadásznak az őserdőben, ha vadul trombitálva támad a sebzett elefántbika.

– Nincs – mordult fel a vörös.

– Elnézést, hölgyem – igyekezett Pracli Joe érthetővé tenni a helyzetet. – Nem felvenni szeretném a pénzt, hanem betenni.

Hát éppen ez volt a baj. Hiszen ha ez a hústorony esetleg sem nem őrült, sem nem szadista és valóban beteszi a pénzt, akkor ők itt maradnak százmillióval a kasszában, ami egyenlő volt az életveszéllyel ezen a környéken.

– Nincs – vakkantotta a szőke, s ismét zsugorodott tíz centit.

– Ezt úgy értelmezzem, hogy önöknél nem lehet takarékbetétkönyvet nyitni?

A vörös a kötőtűvel némán a falon függő apróbetűs hirdetményre bökött, amely tudatta a kedves ügyfelekkel, hogy az ilyen meg olyan számú pénzügyminiszteri rendelet alapján kizárólag váltópénzt tárolhatnak. Minden más pénzforgalom szigorúan tilos, és az olyan meg ilyen pénzügyminiszteri rendelet alapján zugüzérkedésnek minősül.

– Nem óhajt esetleg harisnyanadrágot? – így a vörös, aki úgy látszik hamarább találta fel magát ebben a szorongatott helyzetben. A hangja most olyan lágy volt, mint a lyoni selyem.

– Az is kapható?

A vörös a kötőtűvel ismételten a falra bökött, ahol nagybetűs tábla hirdette: Diszkont áron kapható harisnyanadrág, pemetefű cukorka, szingaléz pipadohány, a vallás- és közoktatásügyi miniszter által engedélyezett szexlapok (csak tizenkét éven felülieknek). Hamutartók nagy választékban. A portékát egyébként a leselejtezett, egykoron tűzbiztos páncélszekrényben tárolták.

Pracli Joe, miután közölte, hogy pillanatnyilag nincs szüksége harisnyanadrágra – noha a szőke ekkor már húsz percent árengedményt helyezett kilátásba –, udvariasan elköszönt. Amint becsukta maga mögött az ajtót, a vörös – biztos, ami biztos – tárcsázta a kerületi kapitányságot, ahol sajnálattal közölték, hogy a járőrkocsi karburátorhibás, a lovasrendőr szolgálati állata lesántult, a kerékpáros rendőr pedig útban van egy tömegverekedés helyszínére, hogy kellő távolságból szemmel tartsa. Ezután a szőke tárcsázta a 07-et, de a szám nem jelentkezett. Honnan tudhatta volna, hogy a központi ügyelet vonalai négy napja meghibásodtak?

Pracli Joe időközben végigsétált a folyosón, be-bekukkantva az üzletekbe – sehol egy árva kuncsaft. Az épület másik szárnyában, ahol valaha a tornaterem volt, az ajtó körül számos tábla ékeskedett. Felül, a főhelyen: Fitness-club. Körben, a kétszárnyú ajtó körül, kissé össze-vissza: karate, body building, hatha jóga, kungfu, dzsiu-dzsicu, kickbox, masszázs, bandázs, fogyókúra garanciával három nap alatt, harakiri. Pracli áthaladt az öltözőn, annyi diákcsíny egykori színhelyén, majd belépett a hajdani tornaterembe, melynek közepén foszlott tatami árváskodott, megosztva magányát néhány ipari műemlékkel, amelyek a testépítést voltak hivatottak szolgálni. Az egyik sarokban egy nyápic, pattanásos arcú kölyök súlyzózott. Volt a helyiségben néhány törött támlájú szék, valamint két fotel is, melyek rugózata a földig süppedt. Az egyikben egy hájpacni horkolt diszkréten, a másikban egy különös lény, aki inkább hasonlított cinegemadárhoz, mint nőhöz, aminek az Úristen eredetileg teremtette. A cinege hortyogása túlharsogta a pacniét.

Pracli Joe kétszer-háromszor megköszörülte a torkát, mint jobb házakban szokás, ám semmi eredmény. Ezért jó hangosan köszönt:

– Jó napot kívánok.

Ha Pracli Joe nekieresztette a hangját, annak megvolt a hatása. A hájpacni fölpattant, mint a teniszlabda, Boris Becker egykori szervája nyomán. A cinegének csak a szeme pattant fel, egyébként nem zavartatta magát.

– Alázatos tiszteletem, van szerencsém, nagyon örvendek – harsogta a pacni, meglepően vékony hangon. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Benedek Elek, hét danos, fekete öves mester, Európa-bajnoki ezüstérmes. Szeretném megjegyezni, hogy a törököt, az Európa-bajnokot, a döntőben le kellett volna léptetni szabálytalan lábfogásért, de hát a bíró üzbég volt. Hadd mutassam be a feleségemet, született Várnai Zsenit, harcmodoroktató és természetgyógyász.

– Pá – csipogta a cinegemadár, hitveséhez hasonlatos hangfekvésben.

– A leányunk, férjezett Pósa Lajosné, testépítőmester és harakiriszakértő, jelenleg szülési szabadságon van. Ez lesz a negyedik szülése. Nem megható?

– A negyedik férjétől. Nem cuki? – visszhangozta Várnai Zseni.

– Valóban megható is és cuki is – kontrázott az udvarias Pracli. A háttérben az ifjú súlyemelő reménység éktelenül káromkodott, a kocsisok sem szebben; a súlyzó a bal lába nagyujjára esett.

– Mivel állhatunk nagybecsű szolgálatára a kedves vendégnek? – így Benedek Elek.

– Mivel is, mivel is – töprengett az álnok Pracli. – Izomerősítő tornára szeretnék beiratkozni. Úgy érzem, rám fér.

– Helyesen méltóztatik érezni: az mindenkire ráfér. Végtelenül sajnálom, de leánygyermekem, mint említettem. Egyébként négyes ikrek lesznek.

– Gratulálok – udvariaskodott Pracli s más témára tért. – Mindig ilyen nagy itt a forgalom?

– Ó, olykor még sokkal nagyobb. Különösen estefelé. Bármilyen meglepő, tisztelt uram, az emberek errefelé nappal dolgoznak. Gondolta volna?

– Ilyen kevés a munkanélküli ebben a kerületben?

– Épp tegnap olvastam a helyi Harsonában, hogy a felnőtt lakosságnak csupán negyven százaléka. De bennünket valamiért nem szerencséltetnek. Pedig bizonyára rájuk férne egy kis testedzés, a semmittevéstől elpetyhüdt izmaiknak.

– Valóban sajnálatos.

– Egyébként estefelé a legújabb vejünk is besegít, ha a nászasszonyomra tudják bízni a gyerekeket. Neki ugyan nincs szakképesítése, de mindenhez ért, ami az izmokat illeti, és roppant igyekvő. Itt tanított, ebben az iskolában.

– Ebben?

– Uraságod bizonyára nem környékbeli, így nem tudhatja. Bár lassan már a kerületben is elfelejtik. Ebben az épületben valaha gimnázium volt, a nevére már én sem emlékszem. Itt állt, teljesen kihasználatlanul, ebek harmincadjára. Tetszik tudni, van a kerületben egy másik gimnázium is.

Pracli Joe termetes agyába ekkor kattant be, honnan ismeri a Pósa Lajos nevet. Pósa Lajos egy évig kollégája volt, száznegyvenkilenc centiméter magas, negyvenkilenc kiló, hat dioptriás szemüveg, fizika–kémia szakos. A tantestületben roppant lustaságával, valamint krakéler természetével tűnt ki. Amikor egyszer erőt vett a lustaságán s megpofozta az igazgatót, kénytelenek voltak elbúcsúzni tőle.

– Értesülésem szerint – folytatta Benedek Elek –, a másik gimnáziummal is igen súlyos problémák vannak. Nincs jelentkező. Valószínű, hogy azt is be fogják csukni. Úgy is volna rendjén, minek egy ilyen kültelki kerületben gimnázium? Aki gimnáziumba akar járni, költözzön a Belvárosba vagy a Rózsadombra. Értesüléseim onnan származnak, hogy egyik kollégám pályázik a Hóman Bálint Gimnázium tornatermére. Nehogy azt higgye uraságod, hogy bennünket zavarna a konkurencia. Mint bizonyára méltóztatik tudni, a konkurencia a bipoláris langus fregment, vagyis a gazdasági haladás sarkköve, miként azt báró Podmaniczky Özséb oly találóan megfogalmazta. Mi csak örülnénk ennek előnyeinek, valamint annak, ha a kerületben minél több lélek élne ép testben. Valamint – köztünk legyen szólva – a kolléga mellettünk labdába sem rúghat. Csak hatdanos és felesége sincs.

Miután megállapodtak, hogy Pracli Joe kivárja a négyes ikreket, hősünk kifele menet megállapította, hogy a földszintet a zsebében lévő aprópénzből megvásárolhatja. Ez némiképpen optimisztikus feltételezés volt, ám erre még visszatérünk.

Este Pracli Joe ismételten ellátogatott egykori szeretett iskolájába. Ezúttal dr. Simonyi Mária kíséretében ment szemrevételezni az emeletet. A bejáratot behemót cerberus strázsálta, túl a hetvenen, kissé szakadt díszmagyarban.

– Kaszinó, bár? – reccsent öregesen a Pracli házaspárra.

– Mind a kettő – így Pracli Joe.

– A kaszinó az emeleten balra, a bár az emeleten jobbra – tartotta a markát diszkréten a behemót. Pracli akkora bankót pottyantott bele, hogy az aggastyán a kaput is elfelejtette kitárni előttük.

Az épület jobb szárnyán elbontották a szocreál közfalakat, s hodály alakú termet alakítottak ki, elfért volna benne egy birkanyáj, még a TSZ-időkből. Pracli elszomorodott lélekkel állapította meg, hogy az egykori tanári szobának hűlt helye; fogalma sem volt, merre lehetett. Pedig pontosan ott volt, ahol a három tagú zenekar muzsikált.

A hodály falait aranymintás bordó selyemutánzatú tapéta borította, itt-ott már elrongyolódva. Rajtuk kívül mindössze két magányos férfi gubbasztott a hodályban, az egyik colát ivott rummal, a másik rumot colával. Némi idő múlva előkerült a főpincér, meglehetősen viseltes szmokingban, az ingén felfedezhető jelekből ítélve épp töltött káposztát vacsorázott. A hóna alatt több, meglepően vaskos, arany cirádás étlapot szorongatott.

– Megengedik, hogy átnyújtsam mai kínálatunkat?

– Köszönjük – mondotta Pracli.

– Ez a hölgynek, ez az úrnak. Ez pedig szerény közös ajánlatunk – tette le a harmadik kötetet az asztalra. – Parancsolnak italt?

Pracli két bourbont rendelt.

– Bourbont sajnos nem tartunk.

– Milyen whiskyjük van?

– Whiskyt jelenleg sajnos nem tartunk.

– Hát mijük van?

– Kecskeméti rum. Szabolcsi almavodka. Soproni fütyülős gin, azt nagyon merem ajánlani.

– Akkor hozzon egy üveg száraz vörösbort.

Azzal Pracli felütötte a vaskos étlapot, inkább csak tanulmányozás kedvéért, hiszen már vacsoráztak az Adonis Klubban. Némi meglepetésre az első oldalon egy szőke hölgy teljes alakú, színes fényképe mosolygott reá, azon öltözékben, ahogy kedves édesanyja a világra hozta. Lapozott. Egy barna, majd ismét egy szőke következett. Mindezek közben hallotta szerelmetes társa csendes vihorászását.

– A magáéban férfiak vannak? – így Pracli, aki szokás szerint egy pillanat alatt fején találta a szöget.

– Hajaj! De még milyenek! – így Pracliné dr. Simonyi Mária.

– Mutassa.

– Te meg a tiédet – vihorászta Simonyi Mária.

– Ezek szerint a közös ajánlat párokat jelent – mondotta egy idő múlva Pracli Joe, a rá jellemző éleselméjűséggel.

Mit ad Isten, eltalálta; Pracli Joe ritkán tévedett. A közös albumot közösen tanulmányozták, összedugva a fejüket, mint a galambok. Dr. Simonyi Mária sehogysem fért a bőrébe, pajzán megjegyzéseket tett mind az urakra, mind a hölgyekre.

A kötetek függelékeként szereplő paraméterlista a választható egyének minden fontos adatát tartalmazta: életkor, magasság, mell- és csípőbőség, testsúly, iskolai végzettség, foglalkozás, miegymás.

Említettük volt, hogy Pracliné dr. Simonyi Máriába belebújt a kisördög.

– Reklamálj. A farkuk mérete nincs feltüntetve.

Pracli Joe igazán nem volt prűd, így nem érkezett megrovó válasz.

– Tudod mit? – így Simonyi Mária. – Válasszunk egy párocskát.

– Gruppenszex?

– Orrod tőle fokhagymás. Csak kíváncsi vagyok.

– Válasszunk – helyeselt Pracli, aki ugyancsak kíváncsi volt.

Hosszabb tanakodás után – dr. Simonyi Mária, mint szokott, igen válogatósnak bizonyult – megállapodtak a tizenkettes számú párban. A hölgynek is, az úrnak is vállon alul ért a haja, ám a hölgy fekete volt, az úr szőke. Életkoruk is megegyezett: harminckét esztendő. Kéz a kézben álltak a fényképezőgép lencséje elé, s a paraméterlista tartalmazta, hogy házaspárral van dolguk. Az úr tornatanár volt, a hölgy orvosírnok. Pracli odaintette a főpincért.

– A tizenkettes párt kérjük. Köret nélkül.

A főpincér ezt nem értette, de mindenhez hozzá volt szokva. Mondotta az árat, másfél órára és egész éjszakára. Pracli Joe, aki foglalkozása révén járatos volt ezen a téren, megállapította, hogy gyenge középkategória.

– Sajnos a tálalás csak uraságodék lakásán lehetséges. Amennyiben ez problémát okoz, tudok ajánlani egy diszkrét, tiszta panziót, itt a szomszédban. Hideg-meleg víz, zuhanyozó a folyosó végén.

Pracli nem tartott rá igényt.

– Mennyi idő múlva?

– Egy órán belül.

– Addig átmegyünk a kaszinóba.

– Ahogy parancsolják. Majd átküldöm a pincért.

A játékkaszinóba vezető ajtó kis előtérbe nyílott, ahol két behemót tartózkodott, ezúttal ötven év alatt.

– Megbocsáss, haver – mondotta az egyik. A másik egy detektort varázsolt elő, amilyennel a repülőtereken s a veszélyeztetettebb kormányfők előszobájában tapogatják le a pácienseket. Pracli Joe kihúzta a Micit a hóna alá erősített tokból, s a csövénél fogva átnyújtotta. Tudta, mi az illem. A behemót a fiókba tette s ruhatári számot adott.

A közfalakat ezen a traktuson is eltávolították, így az igazgatói iroda is az enyészet áldozata lett. Került a helyébe egy rulettasztal, feltehetőleg még a monarchia korából, kisebb boxok pókerezésre, és számos játékautomata. Ez utóbbiak körül voltak a legtöbben, zömében tizenévesek. Az óramutató közeledett az éjfélhez, a terem levegőjét a marihuána édeskés szaga itatta át.

Pracli és dr. Simonyi Mária a rulettasztalnál foglalt helyet, bőségesen fölszerelkezve zsetonokkal. A krupiét feltehetően ugyancsak a monarchiától örökölte a kaszinó. A háta olyan hajlott volt, hogy hatalmas karvalyorra csaknem az asztalt söpörte.

Amikor a hírnöki funkciót ellátó pincér pihegve jelezte, hogy a tizenketteske megérkezett, a Pracli házaspár előtt már tetemes summa halmozódott fel, amit dr. Simonyi Mária most habozás nélkül a nullára tolt. A krupié orra a kerékre hanyatlott.

– Pardon, pardon. Értesítenem kell az igazgató urat.

Az igazgató egy percen belül be is gurult, amilyen sebesen apró lábacskái és minden képzeletet felülmúló pocakja engedte. Amikor az asztalra pillantot, fennakadt a szeme és csuklani kezdett. Ha netán a nulla jön be, az egész kócerájt elárverezik.

– Sajnos a tét limitálva van – hörögte, miként a fuldokló, mielőtt végképp alábukik.

– Nyugi, nyugi – csillapította Simonyi Mária szelíd szóval. – Ön ezen a játékon csak nyerhet, uram.

– Hogyhogy? – nyüszítette az igazgató, ezúttal egy fába szorult féreghez hasonlatosan.

– Ha nem jön ki a nulla, akkor úgy. Ha meg kijön, akkor úgy, hogy a nyeremény fejében nekem ajándékozza azt a vacak tükröt meg faliórát. Gyűjtöm az ilyen kacatokat. A pénz nem érdekel.

Micsoda magabiztosság, micsoda erkölcsi fölény! Ilyen volt Pracliné dr. Simonyi Mária, hiába. A kaszinó fényét mindenféle limlom volt hivatott növelni, már amennyire kilátszott a por s a pókháló alól. Csak Simonyi Mária értő sasszeme fedezhette fel, hogy az órát a londoni Stanley készítette, a XVIII. század elején; utoljára tizenhét éve bukkant fel egy ilyen darab, a Sotheby árverésén. A tükör Muranóból származott s legalább háromszáz éve került ki a mester keze alól, amellett hibátlannak látszott. A mellettük lógó koszos virágcsendéletre Pracliné dr. Simonyi Mária rá sem mert pillantani; ilyen távolságból és látási viszonyok között úgy tűnt, hogy egy eredeti Van der Meer. A lomokat az igazgató egy takarítónő hagyatékából vásárolta, aki azelőtt apáca volt.

A bank nyert, az igazgató tíz évet fiatalodott, s legalább ugyanannyi kilót adott le súlyából. A krupié karvalyorra az eget kísértette.

– Ha érdekli a hölgyet az óra meg a tükör, olcsón megszámítom.

– Alkalom adtán esetleg majd benézek – mondotta Simonyi Mária a helyzethez illő lezserséggel. Azt nem óhajtotta közölni, hogy az említett alkalomra igen hamar sor kerül majd.

A tizenkettes számú pár ott ült az asztaluknál. Hasonlítottak is a fényképükre, bár meg kell jegyezni, hogy az úr haja kissé megkopott, s a hölgy szeme sarkában szarkalábok vertek tanyát.

A bemutatkozás után Pracli Joe udvariasan megtudakolta, mit parancsolnak fogyasztani; a tizenketteske addig ugyanis illemtudóan nem rendelt. A hölgy – Otrubai Melánia – Martinit kért, az úr – Aba Sámuel – narancslevet.

– Megbocsássanak, sosem iszom szeszes italt.

Mondanunk kell az olvasónak, hogy Pracli Joe lelki szemei előtt felködlött a saját múltja, nem kicsiny nosztalgiával?

– És mondd, szívem, mióta foglalkoztok ezzel a hogy is mondjam micsodával? – tért rá dr. Simonyi Mária azonnal a tegezésre és a lényegre.

A férj – Aba Sámuel – Otrubai Melániára sandított, mintegy jóváhagyásra várva, amit meg is kapott egy fejbólintás formájában.

– Négy esztendeje.

– Kevés a pénz, ugye?

A velős és lényeglátó kérdés Pracli Joe szájából hangzott el.

– Három porontyunk van – így Aba Sámuel. – Mind a három lány. Én szerettem volna még egy fiút is, de hát a mai világban már ez is luxus.

Otrubai Melánia dacosan fölvágta a fejét, jelezvén, hogy nem szorulnak ők sajnálatra, valamint azt, hogy csöppet sem röstelli ezt a foglalatosságot, hogy már így nevezzük.

– Meg kell egy kis kikapcsolódás.

– A gyerekeket kire hagyod? – érdeklődött a praktikus észjárású dr. Simonyi Mária.

– A mamára.

– Tetszik tudni, együtt lakunk – tette hozzá Aba Sámuel.

– Tegezzetek, kérlek – így Simonyi Mária.

Otrubai Melánia bizonyult bőbeszédűbbnek.

– Az emberek, ha tudnák, kurvának neveznének. Vagy valami annál is rosszabbnak. Pedig nem így van. A kurva nem kap mást, csak pénzt. Én úgy sohase tudnám. Hogy csak a pénzért. Ha nem lenne szórakozás is, sohase tudnám.

– Régebben moziba jártunk – így Aba Sámuel. – Meg a Zeneakadémiára. Hát ennek vége.

– Az ember megismerkedik egy csomó érdekes emberrel. Már az is szórakozás. És egyedül sohase csinálnám. Csakis Jojóval együtt.

Jojó, mint kiderült, Aba Sámuel volt.

– Mert mi hűségesek vagyunk egymáshoz. Mindig csak együtt.

– A hűség, az olyan, hogy ahány ember, annyi féle – jegyezte meg Pracli Joe, kinek, mint tudjuk, nagy tapasztalata volt ebben.

– Mi van ebben szégyellnivaló? – tódította Otrubai Melánia – Ha úgy csinálják, mint mi. Ki így keres egy kis mellékest, ki úgy.

– Azelőtt tányért mosogattunk – tette hozzá Aba Sámuel. – Nem restelljük azt sem. Esténként egy szállodában, kisegítőként. De a szálloda tönkrement.

– Nektek van gyereketek? – érdeklődött Otrubai Melánia.

– Nincsen.

– Akkor nem tudhatjátok, mit jelent három poronty. A mama nyugdíja legfeljebb zsíroskenyérre elég. Háztartásbeli volt egész életében. A papa sose engedte, hogy dolgozzon. Öten vagyunk testvérek.

– Csak a cipő meg a ruha. Meg az iskola. És egyre többet esznek.

– Nincs véletlenül fényképetek róluk?

Véletlenül volt, egy összehajtogatható tokban három tucat, amit a Pracli házaspár megcsodált.

– Hát úgy néznek ki, mint akik fertőben élnek?

Nem úgy néztek ki.

– A legidősebb, a Mártus – folytatta Otrubai Melánia –, múltkor azzal jött haza az iskolából, hogy a fél osztálynak van már robogója. Honda meg MZ meg Yamaha.

– Meg Yamasaki, akinek igazán jól megy – egészítette ki Aba Sámuel.

– Bizony nehéz azt mondani neki: Mártuska, nekünk erre nem telik.

A kellemes csevely, miközben több pohárral fogyasztottak, akkor torkollott kínos csendbe, amikor Pracli Joe (kétségtelenül zavarban) kibökte, hogy ha már ilyen jól elbeszélgettek, a többit talán mellőznék.

– Talán nem vagyunk megfelelőek? – húzta fel az orrát Otrubai Melánia.

– Szó sincs róla – szabadkozott Pracli.

– Épp ellenkezőleg – szekundált szíve párja. – Roppant kedvesek és kellemesek vagytok.

– És vonzóak – tódította Pracli.

– Tulajdonképpen kár – biggyedt le Otrubai Melánia ajaka.

– Azóta a Dallasnak is vége – így Aba Sámuel.

– Az igazság az, hogy amíg vártunk, Máriának megfájdult a feje. Migrén, tudjátok.

Bizony, Pracli Joe-ban is lakozott némi rókalelkűség, ha a helyzet úgy kívánta.

– Van nálam aszpirin – ajánlkozott Otrubai Melánia.

– Köszönöm, drágám. Már vettem be. Ilyenkor nem segít.

A Pracli házaspár összeszokott párosnak bizonyult.

– Csak arra kérlek – törődött bele Otrubai Melánia –, hogy együtt távozzunk. Roppant blamázs lenne.

– Természetesen.

Ezt Pracli Joe mondta.

– Tudjátok mit? Majd egy más alkalommal.

Ezt Pracliné dr. Simonyi Mária mondta.

– Az jó lesz. Itt a névjegyünk.

Pracli viszonzásként közölte, hogy a meghívás az Adonis Klubba szól. Otrubai Melánia szeme kikerekedett.

– Hallod ezt, Jojó? Az Adonis Klubba!

– Hűha.

Ettől helyreállott a lelki béke. Mikor kikerültek a cerberus látóköréből, Pracli egy pillanatra visszafogta Jojót vagyis Aba Sámuelt.

– Ha megengeded. Remélem, nem érted félre – hebegte hősünk, ami pedig nem volt szokása. Egy köteg bankót igyekezett Aba Sámuel kezébe csúsztatni.

Aba Sámuel úgy rántotta el a kezét, mintha kígyó csípte volna.

– Szó sem lehet róla.

– De a Dallast is elmulasztottátok.

– Az nem számít. Mi tisztességes emberek vagyunk.

– A porontyoknak. Vegyetek nekik valamit.

– Szóba sem jöhet. Nem mondom, ha elégedettek lettetek volna velünk. Akkor lehetséges egy kis túlfizetés.

– De mi elégedettek voltunk – erősködött Pracli Joe.

– Ez az utolsó szavam. Nekem elveim vannak.

Otrubai Melánia természetesen minden szót hallott.

– És köszönjük a kellemes estét. A Dallast úgyis megismétlik még háromszor.

A Csodaszarvas Sport Egyesület feltérképezéséről ezúttal csak röviden számolunk be, ám ami késik, nem múlik, biztosíthatjuk az olvasót.

Mi tagadás, Pracli Joe szíve megdobbant, amikor belépett a jól ismert kapun, s megpillantotta a jól ismert szamarat, aki, mint hajdanában, ugyanolyan békésen legelte a pálya füvét. A szamár, név szerint Salamon, arra volt rendszeresítve, hogy húzza a hengert, ami köztudottan nemcsak a salakegyengetéshez elengedhetetlen, de a szép gyep egyik titka is. Hajdanában az egyesület rendelkezett három birkával is. Dóra, Nóra és Flóra szép simára rágta a gyepet, de amikor már nagyon rossz idők jártak, paprikásként feltálalták őket egy klubvacsorán. Ez sajnos meglátszott a gyepen; itt is, ott is kikopott, mint a viseltes ruha, márcsak azért is, mert nem tudták fizetni a vízszámlát, s a locsolásról le kellett mondani.

– Adj Isten, Franci bácsi – köszöntötte Pracli Joe Ferenc Józsefet, a gondnokot. Ferenc Józsefet mindenki magázta, még maga az elnök is, ő viszont mindenkit tegezett, beleértve az elnököt is. A legrégibb klubtagok sem emlékeztek, hogy Ferenc József ne lett volna; állítólag már az első háború előtt is szolgálta az egyesületet.

– Hozott Isten, Arabella – örvendett meg Ferenc József a látogatónak. – Tőled is kedves, Pracli, hogy felkerestél.

A helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy Ferenc Józsefnek kettős látása volt. Hogy ez mit jelentett, azt senki sem tudta, mindenesetre Ferenc József mindkét szükre hályogos szemében két alak jelent meg, ha valaki feltűnt a látóterében. Ha ketten jöttek, akkor négy és így tovább. A négyszer százas váltó tagjai számára mindig nyolc stafétabotot készített elő.

Pracli Joe meglapogatta Ferenc József hátát, s a szíve olyképp dobbant, miként Petőfi Sándoré, ama nevezetes versezetében. Ám a hazatérés örömébe halk szomorúság is vegyült, érezvén, hogy Ferenc József teste, mint a kismadáré, noha azelőtt deli ember volt, leszámítva a kettős látást.

– Salamon! – rikkantotta Pracli Joe, tartozván még egy üdvözléssel.

A szamár fölcsapta a fejét, majd megismervén hősünket, akkorát ordított, mint egy szamár. Aztán megindult feléje, szép komótosan. A szamarak ugyanis tudják, hogy minek sietni, mikor a végén csak elérkeznek oda, ahová indulnak. Salamon, mivel bölcs szamár volt, azt is tudta: ha nem, hát nem.

– Vigyázzatok – intette Praclit Ferenc József. – A bal szemére megvakult szegény pára. Nehogy balról közelítsd, Arabella, mert akkor rúg.

Arabella csak egy volt a sportegyesület történetében, Orániai Arabella, a kosárlabdacsapat üdvöskéje, majd szupersztárja. Pracli Joe úgy számolta, hogy már bizonyára nagymama.

Amikor Salamon odaért hősünkhöz, ránézett és elvigyorodott, ahogy csak a szamarak tudnak. Aztán Pracli Joe legendás tenyeréhez dörzsölte puha orrát, bökött is rajta egy jó nagyot, nehogy a tenyér megfeledkezzék az ő jussáról.

Nem kellett félnie, Pracli nem feledkezett meg. Kihúzta zsebéből Salamon kedvenc csemegéjét, egy koszos zoknit. Salamon a zoknik közül az érettet szerette, amelyiket jól átitatott az izzadtság. Jobb híján ráfanyalodott a tiszta zoknikra is, de igen kedvetlenül. Mit kezdjen a pálpusztai-rajongó az ementálival? Miután Salamon jóízűen elfogyasztotta a kellő állapotban lévő ajándékot, ismételten megbökte az orrával Pracli kezét. Salamon ugyanis tudta, hogy az ember kétlábú lény, tehát a zoknik párosával közlekednek. Ezúttal sem kellett csalódnia, s a második harisnyával szépen elvonult a kopott gyepre, tudván, hogy többre nem számíthat.

– Hogy s mint, Franci bácsi?

– Csak úgy öregesen, kislányom. Nem úgy, mint ez a Pracli. Te semmit sem változtál, fiam.

– Én sem lettem fiatalabb.

– Akkor mit szóljon egy szegény nyugdíjas?

– Franci bácsit nyugdíjba küldték?

– Még szerencse, hogy a lakást meghagyták, Arabella. Különben mehetnék az Erzsébet híd alá. Annak fejében a lakás, Pracli, hogy vigyázom a pályát.

A gondnoki lakást csak némi túlzással lehetett lakásnak nevezni. Egyetlen szobácskából állott, abban volt a villanyrezsó is, azon kotyvasztott Ferenc József ezt-azt, leginkább pásztortarhonyát, különösen, mióta a három birka a kannibalizmus áldozata lett, mert azok nem szerették, Salamon viszont annál inkább. Tisztálkodni, szükségét végezni ott volt a mosdó az öltözők mellett. Gondot csak az okozott, hogy a vizet, mint említettük, kikapcsolták.

– Salamon is megkapta az obsitot, Arabella. De azt leshetik, hogy a szalámigyárba kerül.

– Hoztam egy kis pipadohányt – húzott elő Pracli a zsebéből egy díszes zacskót, alaposan kibélelve pénzzel persze.

– Miféle? – tudakolta Ferenc József.

– Hollandus. Azt mondják, az a legjobb.

– Mondják, mondják. Sose értettél a dohányhoz, Pracli. A hollandus, az parfőmözött, mint az Arabella hónalja. A kapadohány az igazi. Még szerencse, hogy Salamon leszokott a pipáról.

– Leszokott?

Salamon naponta hatszor követelte a pipát: ébredéskor, reggeli–ebéd–vacsora után, uzsonna helyett, valamint az éjszakai nyugovás előtt.

– A kedvemért. Megmagyaráztam neki, hogy kettőnknek nem telik, s én vagyok a nagyobb dohányos.

– Csuda rendes szamár, tudtam mindig. És az elnök Jóska?

– Hol van az már – legyintett Ferenc József. – A lába nyomát is elfeledtük.

– A főtitkár úr?

– Ajaj! A hűvösön. Bekasztlizták. Bizony, Arabella, ilyen az élet. Azt mondják, sikított.

Pracli Joe még érdeklődött ez és az után, de mindnek hűlt helye, mintha a dögvész pusztított volna a Csodaszarvasban. Megszűnt a vízilabda-szakosztály, mely tizenhárom éven át a magyar válogatottat adta. Az ökölvívókat átengedték egy őrző-védő bt.-nek, az evezősök hajóit kibérelhették a Rómain a bátrabb szívű vadevezősök, akiknek volt merszük ezekben a csotrogányokban vízre szállni.

– Kerüljetek beljebb, majd meglátjátok.

Az egykor oly büszke és patinás klubház bejárati ajtaja mellett majd annyi cégtábla virított, mint az egykori Széchenyi Gimnázium falán. Volt itt kalapszalon, bélyegkereskedés, fogorvosi rendelő, barkácsbolt. Az egykori tanácstermet, hol nemcsak a klub, bízvást mondhatjuk, az egyetemes magyar sportélet virágzását befolyásoló annyi fontos döntés született s annyi akó jóféle badacsonyi kéknyelű csúszott le a sportvezetők torkán, egy brókercég számítógép-központja foglalta el. Az öltözőket raktárrá alakították át, a szertárban sampinyon gombát termesztettek.

– Ezek vagyunk mi – nyitott ki Ferenc József egy ajtócskát. Pracli Joe nem emlékezett, hogy valaha is járt a parányi helyiségben, noha úgy ismerte a klubházat, mint a tenyerét. Nem is emlékezhetett, mivel itt a takarítószereket tartották, mikor még takarítottak. Most dexion-salgó elemekből összetákolt polcokon a klub tengernyi trófeájának legértékesebbjei zsúfolódtak. Volt a kamrácskában egy iskolapad meg egy zongoraszék is.

A hatalmas teraszt, mely a pályára nézett s számtalan kiválóságnak tette lehetővé a versenyek megtekintését, beüvegezték; egy virágkertészet hajtatta benne a palántáit. Pracli Joe az üvegen át megcsodálta az éppen kibújó tulipánokat, bokrosodó muskátlikat, növekvő paprikavirágokat. Laikus szemének úgy tűnt, mintha kissé kókadtak lettek volna, noha a kertészetnek saját vízórája volt.

– Mondanék valamit, Franci bácsi – mondotta Pracli Joe, távozásra készülődve.

– Mondjátok bátran.

– Átvállalnám Salamon takarmányozását. Igazán nem esne nehezemre.

Ferenc József legyintett.

– Rendes tőled, Arabella, de amíg nekem jut, neki is. Kis igényű már, ami a kosztot illeti. Hanem a sör, az nagyon hiányzik neki. Azt hozhatnátok pár üveggel. A Kőbányai világost szereti, ha elfeledtétek volna.

Pracli Joe nem felejtette el.

Pénz, pénz és pénz. A politikai faktor és a lóverseny. Dr. Schickelgruber Adolf osztályvezető-helyettes, Első Károly és némi információk. Dr. Schickelgruber Adolf polgármester-helyettes csak parádi vizet kap. Két gigász párviadala avagy miért nem talált be Hódító Vilmos a lyukba. A Hungária és a Pannónia rejtélye és a rejtély megoldása.

 

Pracli Joe, miután felderítette a terepet – bár tudta, hogy újabb felderítőosztagok bevetésére lesz még szükség –, nekilátott a haditerv kidolgozásához. Hősünk borotvaéles eszét, valamint széleskörű műveltségét dicséri újólag, hogy azonnal tudta, amit már a bölcs rómaiak is. Minden hadművelethez három dolog szükséges: először pénz, másodszor is pénz, valamint harmadszor is pénz. Ezért tárgyalást kezdeményezett a Zsiráffal az Adonis Klubban, minek keretében beszámolt a terveiről.

A Zsiráf jámbor zsiráfszemekkel, elefántcsont szipkájával játszadozva hallgatta Praclit. Hősünk még története felénél sem tartott, amikor a Zsiráf már megállapította, hogy a terv akkora marhaság, mint a Himalája. S nem is csupán marhaság: maga az életveszély. Ezen véleményének természetesen zsiráfarcának egyetlen rezdülésével sem adta jelét, csupán kicsiny feje bólogatott hosszú nyakán.

Amikor Pracli Joe befejezte a mondandóját, a Zsiráf először is szipkát cserélt és rágyújtott. Azután azt mondotta:

– Tudja jól, Pracli úr, hogy nem szokásom beleszólni tisztelt ügyfeleim üzleti tranzakcióiba. Jelen esetben mégis említést tennék a véleményemről, amennyiben igényt tart rá.

– Természetesen – helyeselt Pracli Joe, hiszen mi mást tehetett volna, noha egyáltalán nem érdekelte a Zsiráf véleménye. Hiába, vannak civilizációs ártalmak.

– Úgy gondolom, hangot kell adnom abbéli őszinte meggyőződésemnek, hogy helyesnek tartanám, ha újra alaposan átgondolná a vázolt tranzakciót, és gondos mérlegelés után végrehajtásának elvetése mellett döntene.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

– Pro primo: nevezett tranzakció mérhetetlen summát emésztene fel. Pro secundo: mérhetetlent abban az értelemben is, hogy az összeg nagyságát még csak megbecsülni sem lehet, tekintettel az ország gazdasági helyzetének instabilitására, a növekvő államadósságra, az inflációs ráta emelkedésére, a kétnaponta törvényszerűen bekövetkező forintleértékelésre s a tőzsde, valamint a külföldi befektetők permanens bizonytalanságérzetére. Pro tertio: a tranzakció költségének kiszámíthatatlansága miatt horribilis tételeket kellene felszabadítanunk folyószámlájáról, melyek ezáltal nemcsak holt tőkévé válnának, hanem egyre veszítenének az értékükből. Pro quatro: ez az egész, hogy köznyelven fogalmazzak, tiszta ráfizetés. Színtiszta ráfizetés.

Ezen, talán kissé túlságosan is szakmaira sikerült okfejtésnek a veleje így foglalható össze: a Zsiráf a világmindenség rendje elleni támadásnak ítélt minden garast, melyet nem lehetett megszázszorozni. A ráfizetés pedig olyan volt számára, mint az ördögnek a biblia avagy a rózsafüzér. Ám még mindig nem ért mondandója végére.

– Legutoljára pedig, de nem utolsósorban: kérem, ne vegye sértésnek, de azt hiszem, ön nincs tisztában a tervezett ügylet jogi és politikai nehézségeivel.

– A jogot még értem – így Pracli. – Ám mi köze egy gimnázium alapításának s egy sportegyesület talpraállításának a politikához?

A Zsiráf húsos ajakának szélén halovány mosoly jelent meg, amikor új cigarettát dugott egy új elefántcsont szipkába.

– Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy fel kell hívnom becses figyelmét: Magyarországon minden politika. Az is, hogy söprik-e az utcákat avagy sem. Ha ugyanis nem, az a polgármester bukásához vezethet, tehát érthető, hogy az ellenzék igyekszik megszerezni a seprűgyárakat és leállítani a termelést. Az is politika, hogy van-e távfűtés a lakásokban. Ha ugyanis véletlenül van, az az Alkotmányos Baloldali Blokk hagyományőrző frakciójához tartozó iparügyi miniszter malmára hajtja a vizet, miért is a radikális liberálisok a távfűtés végleges megszüntetését szorgalmazzák. Nem beszélve arról, hogy sikerül-e megoldani az ország kenyérellátását. Ha ugyanis nem, miként már esztendők óta, a kormányon lévő Szélsőséges Centrum kénytelen lesz két miniszteri tárcát átadni koalíciós partnerének. Ám mindaz, amit felsoroltam, semmiség az ön terveihez képest, mélyen tisztelt uram. Az ön tervei, hogy összegezzem, felérnek egy rebellióval. Ön megbolygat egy hangyabolyt, tudományosabban fogalmazva darázsfészekbe nyúl. Ezt nevezi báró Podmaniczky Özséb, mint ön is bizonyára tudja, diszlokációs permanenciának.

Pracli Joe teljességgel immunis volt a napi politikát illetően, tehát nem nagyon követte a Zsiráf roppant találó okfejtéseit.

– Alapelvem – folytatta a Zsiráf –, hogy sohasem kérdezem ügyfeleim szándékainak okát. Ez esetben azonban olyan horderejű kérdésről van szó, hogy megkockáztatom megtudakolni: mi a vezéreszméje terveinek?

Pracli Joe egy kicsinyt elgondolkodott, majd úgy vélte, legjobb lesz a klasszikusokat idézni.

– Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.

– Érdekes felfogás, de engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét: báró Podmaniczky halhatatlan művében bebizonyította az alkotás és a gyarapítás között fennálló antagonisztikus ellentmondást. Én azonban, ha megengedi, az okot merészeltem tudakolni.

Hősünk most pácban volt, mint hal a varsában. Mégsem említhetett a Zsiráfnak egy bizonyos öregembert meg holmi égő csipkebokrot. Tehát azt mondotta:

– Kedvemet lelem benne.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, gondolhatta volna a Zsiráf a sovány magyarázat hallatán, ha valaha is pazarolta volna drága idejét irodalmi művek olvasására. Mivel volt olyan bölcs, hogy ezt nem tette, csak annyit mondott:

– Értem. Tehát tekintsük úgy, mintha ellóversenyezné az összeget.

– Tekintsük – örült meg Pracli Joe a nem várt pompás megoldásnak.

– Párizs megér egy misét – így a Zsiráf.

– Akár kettőt is.

– Kérem – hajtotta meg a Zsiráf hosszú nyakán kicsiny fejét. Az aduját, melyről a továbbiakban esik még szó, természetesen nem játszotta ki. Miként óvakodott arról is szót ejteni, hogy mindent meg fog tenni hősünk tervének kudarca érdekében. Legfeljebb azt gondolta magában: ki miben vétkezik, abban bűnhődik. Itt említjük meg: széles körben elterjedt volt a vélemény, hogy ha a Zsiráf nem akar valamit, az rosszabb, mint ha egy dühödt elefántbika taposna az ember lába ujjára. Úgy gondoljuk, az aznapi tányérszámláról felesleges szót ejtenünk.

Pracli Joe-nak volt annyi élettapasztalata, hogy ha az emberfia el akar valamit érni, jobb az őrmesterhez fordulni, mint a tábornokhoz. Kinyújtotta hát a csápjait, s a tapogatódzás nyomán nem az illetékes szaktárca miniszterével avagy a székesfőváros főpolgármesterével vette föl a kapcsolatot, hanem az Adonis Klubba kérette a kerületi polgármesteri hivatal osztályvezető-helyettesét, dr. Schickelgruber Adolfot.

Ha Pracli nem tudta volna, most ismételten megtapasztalhatta, mit jelent az Adonis Klub tagjának lenni. Dr. Schickelgrubert ugyanis a klub erre a célra rendszeresített titkárnőjével hívatta fel. Amikor az osztályvezető-helyettes meghallotta, hogy az Adonis Klubba invitálják egy kis beszélgetésre, majd kiejtette kezéből a telefonkagylót, s meg sem kérdezte, hogy kicsoda és mily okból kifolyólag. Mintha szárnya nőtt volna, úgy röpült a találkozóra, mit sem törődve a polgármesternél összehívott osztályvezető-helyettesi értekezlettel, valamint feleségének tett ígéretével, hogy húsz deka marhafelsált vásárol a másnapi vacsorához a piacon. A szíve csak úgy dalolt az örömtől, mit szól majd a barátja, ha elmeséli, hogy a híres-nevezetes Adonis Klubban járt, mely rejtettebb a kandi tekintetek elől, mint a radzsipúri maharadzsa mesés koronagyémántja.

Amikor dr. Schickelgruber Adolf belépett a tárgyalószoba ajtaján, Pracli Joe-nak – ugyancsak csápjai révén – már tiszta képe volt az osztályvezető-helyettes legrejtettebb titkairól is, beleértve családi, pontosabban családon kívüli kapcsolatait. Dr. Schickelgruber Adolf életének ötvennyolcadik esztendejében ugyanis oly esemény következett be, melyet nyugodt lélekkel hasonlíthatunk a villámcsapáshoz. Az esemény az volt, hogy megismerkedett Első Károllyal. Első Károly huszonkettedik életévét taposta, sörénye, izomzata, valamint fogsora akár az oroszláné. Egy őrző-védő szolgálat alkalmazottjaként kereste meg a szárazkenyérre-valót, amihez elengedhetetlenül szüksége volt erkölcsi bizonyítványra, mivel a hamisítványt a Kft. főnöke nem fogadta el. Ezt meg is kapta dr. Schickelgruber Adolftól, nem egészen jogszerűen, tekintettel többszörösen büntetett előéletére. A legnagyobb baj azonban nem az volt, hogy a bizonyítvány kiállíttatott, hanem hogy dr. Schickelgruber Adolf szívében az égig csapott a szerelem olthatatlan lángja Első Károly iránt.

Az osztályvezető-helyettes házasélete eladdig normálisnak volt mondható, beleértve azt is, hogy semmi örömét nem lelte az ágyban dr. Schickelgrubernével. Elvégre ki hallott efféle örömről harminc esztendei házasság után? Ha nem, hát nem, gondolta a sztoicizmusra hajlamos osztályvezető-helyettes, tudomásul véve, hogy ez a világ természetadta rendje: a szerelem elmúlik. Ezt Schickelgruber doktor több barátja is megerősítette, kik hasonló cipőben voltak járatosak. Hogy miként is volt az ágy és az öröm összefüggése a kezdet kezdetén, mikor feltehetően még megvolt a szerelem, az annyira elveszett a múlt homályában, hogy már nem is emlékezett reá.

Ekkor jött Első Károly. Mi az, hogy jött? Becsörtetett dr. Schickelgruber Adolf életébe, mint egy rinocérosz, teljesen új dimenziókat nyitva. Az osztályvezető-helyettesnek ugyanis ekkor kellett megtapasztalnia, hogy az ágyhoz és az örömhöz számára egy férfitest is szükségeltetik. Ekkor kellett rádöbbennie, hogy egész életét tévedésben élte le, nevezetesen abban a hitben, hogy neki egy nőnemű lénnyel, történetesen dr. Schickelgruber Adolfnéval kell ágyba bújnia. Hát bizony nem. Neki Első Károllyal kellett ágyba bújnia.

Mint ilyenkor lenni szokott, az ágyba bújással kezdődtek a problémák. Egy-két alkalommal még semmi baj; Első Károly is tudta, hogy egy erkölcsi bizonyítvány megér némi erkölcstelenséget. Azután azonban slussz-pássz, nyema-nyista. A lángoló szerelem ugyanis egyoldalú volt. Ez érthető, mivel dr. Schickelgruber fején a maradék hajszálak már csak szomorúan emlékeztettek a hajdani bozontra, s daliásnak ifjúi korában sem mondható testét alaposan kipárnázta a kappanháj. Mindezekhez még jólfejlett lúdtalp és prosztatabántalmak is járultak, úgyhogy az osztályvezető-helyettesnek egyre nagyobb gondot okozott a kapcsolat anyagi biztosítékának előteremtése. Mert ha nincs biztosíték, nincs Első Károly, ágy és öröm. Nem szólva arról, hogy ha haladékért kellett könyörögnie, Első Károly a testi fenyítés eszközéhez folyamodott. Mindezek okán dr. Schickelgruber Adolfnak hatványozott erővel kellett azon fáradoznia, hogy köztisztviselői fizetését más forrásokból gyarapítsa. Eddig ugyanis az efféle fondorlatok csak a család heti egyszeri húsételét, valamint az osztályvezető-helyettes ugyancsak heti egyszeri, szolíd tarokkpartijának költségeit voltak hivatottak előteremteni, ami azonban Első Károlynak a fél fogára sem volt elegendő. A lejtőn lefelé nincs megállás. Ne taglaljuk most a pénzösszegek eredetét, elégedjünk meg annyival, hogy dr. Schickelgruber Adolf a vagonkirakáshoz nem érzett magában elegendő erőt.

Summázva mind a fentieket: Pracli Joe csápjai tökéletes alanyra találtak.

Visszatérve az Adonis Klubba: a tárgyalóteremben az asztal meg volt rakva mindenféle földi jóval. Az italt Pracli Joe saját kezűleg töltötte a vendég poharába, gondosan válogatva a butéliák között. Dr. Schickelgruber Adolf, amikor úgy vélte, házigazdája nem néz oda, egy-egy homáros szendvicset csúsztatott a zsebébe Első Károly számára. Mit meg nem tesz az ember a szerelem oltárán!

– Némi információra volna szükségem, osztályvezető úr – kezdte Pracli Joe, az illendőségnek megfelelő rövid bevezető csevely és nagy falások utánjában. Az csak természetes, hogy a helyettesi titulus említését nagyvonalúan mellőzte.

– Parancsoljon velem – nyelt le dr. Schickelgruber egy nagyobb adag lazacot.

– A volt Széchenyi Gimnázium jelenlegi sorsáról szeretnék érdeklődni.

Dr. Schickelgruber Adolf, meghálálandó a fejedelmi traktát, még inkább az Adonis Klub nimbuszát, beszámolt az iskola múltjáról és jelenéről. A múltat csak hallomásból ismerte, mivel abban az időben egy cipész szövetkezet bérelszámolója volt. A jelenről lesújtó véleményt mondott, ami megegyezett Pracli Joe tapasztalataival. Fontos információ volt, hogy az épület az önkormányzat tulajdona, a helyiségeket csupán bérlik.

– Akkor bizonyára nem okoz jelentős gondot kimutatást készíteni, hogy melyik helyiséget ki bérli, mennyiért és mennyi időre.

Dr. Schickelgruber biztosította, hogy ez valóban nem okoz problémát, ám gyorsan kiigazította magát, és közölte, hogy hivatali titokról van szó. Ha lúd, legyen kövér.

Pracli ezt a megjegyzést szóra sem méltatta, mivel joggal mondhatta el dr. Schickelgruber Adolfról, hogy ismerlek, szép maszk.

– Esetleg azon irányban is tapogatódzni lehetne, de egyelőre csak tapogatódzni, vajon hajlandó-e az önkormányzat az épületet áruba bocsájtani.

Mivel e mondatot egy merített boríték kísérte, dr. Schickelgruber számára lehetségesnek tűnt a tapogatódzás.

Ám a következő trakta során kiderült, hogy az eset mégsem olyan egyszerű. Dr. Schickelgruber Adolf ugyanis a kerület erős emberénél, dr. Schickelgruber Adolf polgármester-helyettesnél tapogatódzott, aki történetesen névrokona volt. A tapogatódzás folyamán dr. Schickelgruber (az osztályvezető-helyettes) csak úgy mellékesen megjegyezte, nem lenne-e érdemes eladni az egykori gimnázium épületét, hiszen a kerületnek semmi haszna belőle, gond viszont annál több van vele. Dr. Schickelgruber Adolf (a polgármester-helyettes) közölte, hogy nagyobb összeget utalna át Szent Antal számlájára, ha ez a csődtömeg lekerülne a vállukról, ám nagy sóhajtva hozzátette, aligha hiszi, hogy akad olyan eszement, aki megvenné azt a koszfészket. Ekkor hívta fel dr. Schickelgruber osztályvezető-helyettes Pracli Joe-t, azonnali újabb találkát kérve. Mire azonban befejezte a telefonálást, hívatta dr. Schickelgruber polgármester-helyettes, s ragyogó arccal közölte, hogy egy tőkeerős afgán cég jelentkezett az épület birtoklásáért, s a tárgyalások máris előrehaladott állapotban vannak. Ezt a legautentikusabb forrásból, magától a polgármester úrtól tudja. Dr. Schickelgruber Adolfnak (a polgármester-helyettesnek) megrögzött szokása volt a polgármesterre hivatkozni, valahányszor füllentett, ami az ő beosztásában bizony elengedhetetlen volt. A polgármesterről viszont mindenki tudta, hogy soha életében nem nézett bele egy aktába, nem beszélt egy ügyféllel, beosztottaival is alig; egész munkaidejét kitöltötte, hogy méretarányos repülőmodelleket épített.

Pracli Joe azonnal hívatta vezető jogtanácsosát, kiről joggal állíthatjuk, hogy sok mindent megtapasztalt már az életben. A vezető jogtanácsos, Rothschild Mayer Amstel, azonnal fején találta a szöget:

– Nyilvánvaló, hogy valaki keresztbe akar tenni önnek.

Ezt természetesen Pracli Joe is tudta, azzal a nagy eszével.

– Egyébként az ügylet jogszabályellenes. A polgári törvénykönyv 6. cikkelye 4. paragrafusának 3/b pontja alapján ilyen esetekben versenytárgyalást kell kiírni. Mivel ezt nyilvánvalóan elmulasztották, ha parafálják a szerződést, bírói úton azonnal megtámadom.

Pracli Joe a per kimenetelének várható időpontja iránt érdeklődött.

– Általában négytől hat év – így Rothschild Mayer Amstel. – Ha igénybe vesszük minden kapcsolatunkat, két éven belül várható ítélet. Természetesen csak elsőfokon. A másodfok kissé bonyolultabb, mivel a fellebbviteli bírák körében igen magas az elhalálozási ráta.

A vezető jogtanácsos távozása után Pracli Joe még sokáig üldögélt a tanácskozó terem hangszigetelt falai között s járatta agyának kerekeit. A kép hamarosan összeállott, akár egy kirakós játékban. Hősünk tudta, hogy nincsenek csodák vagy ha mégis, annak oka van. Az iskola visszaszerzéséért folytatandó hadműveletről eleddig mindössze egyetlen ember tudott. Ugyanakkor egyetlen ember volt, aki a terv kivitelezését rosszallotta. Mit ad Isten, ez az egy ember mindkét esetben ugyanaz a személy volt: a Zsiráf. Nem csoda, hogy a felismerés birtokában Pracli Joe kénytelen volt alaposan meghányni-vetni a dolgot. Ugyanis semmiképp sem volt figyelmen kívül hagyható az az általános vélemény, miszerint jobb egy T–74-es lánctalpai alá feküdni, mint ujjat húzni a Zsiráffal.

Pracli Joe azonban Pracli Joe volt, nem valami bakfitty. Másnapra tehát magához kérette dr. Schickelgruber Adolfot (a polgármester-helyettest). Ezúttal nem roskadozott az asztal, nem sorakoztak butéliák ütegei, mindössze két üveg Parádi víz szomorkodott magányosan egy ezüsttálcán. Nem volt bevezető bájcsevely sem, s Pracli Joe hanglejtése sajnálatosan nélkülözte a lágyságot. Azonnal és kertelés nélkül a dolgok közepébe vágott.

– Tudomásom van róla, hogy szerződést kíván aláírni az egykori Széchenyi Gimnázium épületének értékesítéséről. Így van?

A kurta mondatocska akkorát csattant, mint egy karikásostor, noha Pracli természetesen nem emelte fel a hangját.

– Nem, kérem. Pardon bocsánat. Nem én. A polgármester úr.

Mi tagadás, dr. Schickelgruber Adolf nem így képzelte el belülről a legendás Adonis Klubot. Véleménye szerint legalább egy déligyümölcsöktől roskadozó ezüstkosárnak helye lett volna az asztalon.

– Úgy. Tehát a polgármester úr.

Lehetetlen ecsetelnünk, hogyan lógott ki Pracli szavainak finom iróniája mögül a fenyegető lóláb, csak az olvasó képzeletében bízunk.

– A polgármester úr. Önnek azonban bizonyára módja van, hogy a polgármester urat jobb belátásra bírja.

– Ez sajnos lehetetlen – mondotta dr. Schickelgruber Adolf szomorúan. Ezúttal igazat mondott, mivel a kerület polgármesterének fogalma sem volt a szóban forgó tranzakcióról, tehát az ügyben befolyásolni sem lehetett.

– Ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy az üzleti életben azt a szót, hogy lehetetlen, nem ismerik. Egyezzünk meg, hogy a volt iskolaépület momentán az önkormányzat birtokában marad.

– De – kezdte dr. Schickelgruber Adolf, ám Pracli Joe-t, ha beindult, ugyanúgy nem lehetett megállítani, mint egy gőzhengert, 90 fokos lejtőn.

– Ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ügylet jogszabályellenes. Mi azonban nem kívánunk pereskedni. Nem kívánjuk mozgósítani a kerület közvéleményét sem. Mi üzleti ügyekben abszolút közvélemény-ellenesek vagyunk. Mi a békés megoldást szorgalmazzuk, minden feltűnés nélkül.

– De – kísérletezett ismételten a polgármester-helyettes. Az eredményt lásd fent.

– A köztünk kötendő megállapodás tehát így hangzik: a jelenlegi ajánlat elutasíttatik, viszont az általunk holnap benyújtandó ajánlat elfogadtatik. Így tehát csupán egyetlen nyitott kérdés marad: mennyi?

– Mi mennyi?

Dr. Schickelgruber Adolf hangja ekkor úgy csengettyűzött, mint a ceglédi színház naivájáé, évad elején. Ám könyörület nem volt.

– Mennyi?

Dr. Schickelgruber arca olyan lett, mint a frissen mosott lepedő egy tv-reklámban. Mi tagadás, oka volt rá.

– Könyörüljön! A családom életéről van szó!

Dr. Schickelgruber ezúttal is igazat mondott. Ugyanis nem a Zsiráffal folytatott üzleti tárgyalást, hanem egyik emberével, a Zuávval. A Zuáv arcát két sebhely jellemezte. Az egyik a jobb szemöldökétől a bal állkapcsáig, a másik a bal szemöldöktől a jobb állkapocsig terjedt. Ezen kívül át volt vágva a torka is, de már beforrott. A tárgyalás hangneme egyébként barátságos volt.

– Sajnálatos.

Pracli Joe hangja az Északi-sarkvidék jegére emlékeztetett.

– Ennél csak ez a lista sajnálatosabb.

Merített papírlapot tett az asztalra.

– A névsor hiánytalan, amennyiben ön elmulasztott pontos nyilvántartást vezetni. Tartalmazza valamennyi kiskorú gyermek nevét, akik az ön által finanszírozott pornófilmekben szerepelnek.

Pracli Joe egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. Láthatja az olvasó, hogy beletanult a mesterségbe.

– Nehogy azt higgye, hogy a sajtónak kívánjuk átadni. Ó, dehogy! A szülőket fogjuk értesíteni. Gondolom, ezek utánjában nem lepi meg, ha a népharag nemcsak önre terjed ki, hanem a felesége őnagyságára, valamint az önök kiskorú gyermekeire is.

Dr. Schickelgruber Adolf arcszínéről már szó se essék. Csak annyit tudott hörögni:

– Kérek egy korty italt.

Pracli Joe töltött egy pohár Parádit. A polgármester-helyettes ugyan nem erre gondolt, ám az adott helyzetben hálásan hajtotta fel a böfögtető italt is.

Mit ad Isten, a megállapodás valamilyen okból megköttetett. Mikor azonban Pracli Joe értesült arról, hogy dr. Schickelgruber Adolf idomított pitbulljait megmérgezték, lakását feldúlták és kifosztották, majd felgyújtották, tudta, hogy elérkezett a pillanat. Nem halaszthatja tovább a halaszthatatlant. Találkoznia kell a Zsiráffal.

A találkozóra természetesen ezúttal is az Adonis Klubban került sor. Ezúttal sem roskadozott az asztal; régi üzletfelek között az ilyesmi felesleges. Amellett a Zsiráf gondosan vigyázott a vonalaira, szigorúan betartotta az orvosai által elrendelt kímélő diétát. Elvégre hogy néz ki egy kövér zsiráf?

A két bajvívó lovag immáron teljes páncélzatban jelent meg. Elsőként, mint illik, a kihívó fél, Pracli Joe tolta fel egy kicsit sisakja rostélyát.

– Gondolom, ideje, hogy szót váltsunk egymással.

A Zsiráf hasonlóképp cselekedett; ismerték egymást és a szabályokat.

– Én is így gondolom.

A klubban természetesen senki sem tudta, mi készül a tanácskozóteremben, ám mindenki érzett valamit: a gigászok harcának fluiduma átterjed a klub mind a harminchárom holdjára. Ugrásszerűen megnőtt az elrontott szervák száma, a halak sehogyse haraptak, s Hódító Vilmos, a golfkirály, két lépésről sem talált be a lyukba. A rádió bemondta, hogy súlyos fronthatás várható.

– Szeretném, ha megegyeznénk – így Pracli, cselből leengedve roppant pallosát, ami a bajvívásban nem számít alattomosságnak.

– Szívem szerint szól – így a Zsiráf, ugyancsak pihentetve félelmetes buzogányát.

Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette – ezt mindkét fél elmondhatta egymásról: irtózatos haddelhadd volt várható.

Pracli Joe megsuhintotta a félelmetes pallost.

– Tudomására szeretném hozni, hogy az ön által már ismert tranzakciót minden körülmények között végrehajtom.

A Zsiráf, kinek hosszú nyakát aranyozott vért fedte, félrekapta kicsiny fejét.

– Ez jellemszilárdságra vall, aminek mindig tisztelettel adóztam. Nincs kellemetlenebb az olyan ügyfélnél, aki folytonosan változtatja a véleményét.

Pracli Joe nem habozott tovább: lesújtott a maga 120 kilójával.

– Tisztelettel kérem, szíveskedjék megfontolás tárgyává tenni véleményének megváltoztatását.

Ám a Zsiráf is volt valaki: szöges buzogánya hatalmasat dördült Pracli Joe szaracén páncélján.

– Kénytelen vagyok szíves tudomására hozni, hogy elveimből sohasem engedek.

A Zsiráf bízvást fogalmazhatott volna így is: nem adhatok mást, csak mi lényegem. Ám már ejtettünk szót klasszikus műveltségének hiányosságairól. Sem a bajvívás során, sem annak előtte nem esett szó arról, miért makacsolta meg magát a Zsiráf a szóban forgó esetben, akár egy öszvércsődör. Van, aki bevallja, van, aki tagadja: a Zsiráf nem tagadta, de feleslegesnek érezte bevallani. Ugyanis nem kevesebbről volt szó, mint életének alapelvéről. Ez pedig így hangzott: pénzt az ablakon csak akkor dobunk ki, ha magunk állunk az ablak alatt. Néhány milliárd ide vagy oda mit sem számított a Zsiráfnak, ám olyan volt, mint légypiszok a csillogó-villogó ablaküvegen: elrontott mindent. Latinos műveltség hiányában is jól tudta, hogy hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni. Mint hithű és jó keresztény azt is tudta, hogy a legapróbb bocsánatos vétkekből lesznek a halálos bűnök. Hát nem és nem és nem. Ezért markolta olyan elszántan buzogánya dombormíves nyelét.

A dr. Schickelgruber Adolffal (a polgármester-helyettessel) történtek után minden épeszű ember az első repülőgéppel a Kis-Honda-szigetek valamelyikére küldi hűséges hitvesét, azonnal bezárja a régiségkereskedést és a Koror Lokált, s maga is alámerül Brazília még feltérképezetlen őserdeiben. Pracli Joe pontosan tudta, hogy nem rendelkezik olyan szervezettel, mint ellenfele; a Zsiráf emberei ütőképességüket tekintve bizonyosan felülmúlták a magyar légierőt, különösen, mióta az ország két katonai repülőteréből mind a kettőt eladták a hazánkban ideiglenesen tartózkodó nemzetközi békefenntartó erők harci osztagainak. És mindezek ellenére: Pracli Joe nem mozdult az Adonis Klub tájfun tépte viharos vizeiről. Nemcsak azért, mert ő Pracli volt. Azért is, mert kezében volt az adu ász. Mármint a vagyona.

Igaz, hogy Pracli Joe a pénze kezelésében teljes mértékben szabad kezet adott a Zsiráfnak, ám az elszámolás minden tizedesét egy svájci könyvvizsgáló-team ellenőrizte napról napra. Természetesen mindenki tudja, hogy nehezebb egy elszámolást ellenőrizni, mint a tevének átjutni a tű fokán. Ám volt az egyezségnek egy pontja – nem hiába dolgozott rajta tizenkét nemzetközi jogászprofesszor, köztük egy Nobel-, egy Pulitzer- s egy Oscar-díjas –, mely megbénította a Zsiráfot. Ez volt a punctum saliens, miként az ókori rómaiak oly találóan megfogalmazták: Pracli Joe és örököse (Pracliné dr. Simonyi Mária) elhalálozása esetén a vagyon az adóhivatalra száll. Márpedig ha van szerv szerte a világon, mely inkább leharapja a saját kezét vagy kirobbantja az újabb Balkán-háborút, semhogy ne hajtsa be az utolsó petákot is, melyet megkaparinthat, úgy ez a nemes intézmény. Néhány milliárdot természetesen el lehet csaklizni az orra elől, ám a Pracli-vagyont semmiképp. Az adóhivatal nagyobb védelmet jelentett a Zsiráf ellen, mint a Los Alamos-i atombiztos bunker, ahol az Egyesült Államok aranykészleteit őrzik.

Mindez igaz volt, ha a Zsiráf nem lett volna áspiskígyó, mint már tudjuk róla. Ám az volt. És ezt Pracli Joe is tudta. Ezért hát végső csapásra emelte iszonyatos pallosát.

– Az általam oly hőn óhajtott békés megegyezés fejében felkínálom önnek a Hungária és a Pannónia tulajdonjogát.

Ezt a csapást nem lehetett hárítani: a Zsiráf két méteres pajzsa úgy roppant ketté, mint egy csirkecsont.

A Hungária és a Pannónia két tengerjáró hajó volt, immáron meglehetősen rozzant állapotban, melyet tíz testvérhajójával egyetemben az egykori Szovjetunió egykori Vörös Hadserege titkos odesszai hajóépítő üzemében építettek. A tizenkét hajóból kilenc jutott a Szovjetuniónak, egy-egy az NDK-nak és Lengyelországnak s valamilyen rejtélyes okból kettő Magyarországnak. Immáron elárulhatjuk a rejtélyes ok okát: hálaadomány volt annak fejében, hogy egy balmazújvárosi magyar orvoscsoport másfél évig mesterségesen életben tartotta a klinikai halál állapotában lévő akkori szovjet pártvezetőt. A béketábor atomjaira hullása után a Zsiráf a tizenkét hajóból tizet megszerzett, ám kettő – az említett Pannónia és Hungária – valamily módon Big Boss, majd az ő elhalálozása révén Pracli Joe birtokába jutott.

Joggal kérdheti az olvasó, miért volt a Zsiráf olyannyira érdekelt két ócska tengerjáró hajó birtoklásában. Megmondjuk. A hajótípust ugyanis úgy konstruálta a Sztálin- és Nobel-díjas Iszaak Emanuilovics Babel és Mihail Afanaszjevics Bulgakov, kiket Joszif Visszárionovics Sztálin valamelyik Gulagba utalt be jegelni, ám a ravasz Nyikita Szergejevics Hruscsov hazahozatott, félig még ép álllapotban, hogy bármikor, a lehető legrövidebb idő alatt atom-tengeralattjáróvá lehetett átalakítani. A titkot a földkerekségen mindössze heten tudták, kikből hat már elhalálozott. A hetedik volt a Zsiráf. Érthető, miért eresztette le roppant buzogányát, amikor rá kellett döbbennie, hogy van egy nyolcadik is: hősünk, Pracli Joe. Még inkább érthető, mit jelentett számára, ha mind a tizenkét hajót le tudja tenni valamely világhatalomra, teszem azt a maláj kán vagy a bantu cár asztalára.

Ám a Zsiráf ezúttal tévedett, ami eddig mindössze hatszor fordult elő vele az életében. Nem vette figyelembe, hogy boldogok az együgyűek, mert övék a mennyek országa. Pracli Joe ugyanis nem volt a Nagy Titok tudója. Ő csak azt a végtelen kitartással folytatott manőversorozatot figyelte egyre éberebb kíváncsisággal, mellyel a Zsiráf a Hungáriát s a Pannóniát meg akarta kaparintani. S amikor elérkezett a döntő pillanat, gondolta: próba, szerencse. Mit ad Isten, vak tyúk is talál szemet.

Az egyezség megköttetett. A küzdő felek levetették sisakjukat, kikapcsolták roppant vértjük csatjait. A pallos visszacsúszott a hüvelyébe, a buzogány a tokjába. A libériás inas egy-egy pohárka italt tálalt fel platinatálcán. A három és félezer éves nedű Tutanhamon fáraó sírkamrájából került Párizs hercegérsekének birtokába, s az érsek eladósodása folyományaképpen az Adonis Klubba.

A nap azon minutában kisütött, a köd felszállott, a rádió bemondta, hogy a fronthatás megszűnt, a rulettasztalnál véget értek a pechszériák, s Hódító Vilmos háromezer lépésről egyetlen pöccintéssel betalált a lyukba, ami világrekord lett volna, ha a golfkirály történetesen nem merevrészeg.

Pracli Joe két nap múlva megvásárolta az egykori Gróf Széchenyi István Gimnázium épületének tulajdonjogát. Dr. Schickelgruber Adolf polgármester-helyettes szerény, ötszobás villát építtetett a Gugger-hegyen, fedett uszodával és ezüst vízcsapokkal a biztosító által fizetett tűzkár-díjból. Dr. Schickelgruber Adolf osztályvezető-helyettes egy Jaguárt vásárolt Első Károlynak, aki ettől kezdve ritkábban verte.

Ám nehogy azt higgye az olvasó, hogy történetünk ezzel véget ért vagy akárcsak affelé közeledik. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a java még hátravan.

A Csodaszarvas feltérképezése. Kicsi kínaiak Magyarországon. A mindenre használható szó. Salamonból szobor készül. Tömegtüntetés az Andrássy úton. Egy (majdnem) Nobel-díjas KISZ első titkár. Szanálás és gründolás. A neokaldeánus pátriárka. Az öröm vallása és az állami apanázs. Nehéz választás a libamájas szendvics és Isten léte között. Pracli Joe nem lép be a Kommunista Világmozgalom illegális Magyarországi Szekciójába.

 

Amikor az előző fejezet végén arra tettünk finom célzást, hogy történetünk java még hátravan, nem az olvasó érdeklődését akartuk csigázni, csupán a való igazságra mutattunk rá. Ugyanis ne felejtsük el, hogy alig esett még szó a sportegyesület cölöpvárának visszahódításáról, ami nem kevésbé volt szívügye Pracli Joe-nak, mint a gimnázium-hadjárat. Ennek tudatában az olvasó esetleg csodálkozhat, hogy eme témával még mindig csak érintőlegesen foglalkozunk, ám ennek is megvan a maga oka.

Amikor Pracli Joe ismételten felkereste a sporttelepet, s átnyújtotta Franci bácsinak a pipadohányt, Salamonnak pedig az őt megillető pár zoknit, az obsitos Ferenc József meglepő hírrel fogadta.

– Új elnökünk van, Arabella.

– Nofene – füttyentett Pracli Joe, akár a régi szép időkben. – Aztán kicsoda?

Időközben Pracli Joe csápjai alaposan letapogatták az egykoron hírneves egyesület állapotját, amely körülbelül a tatárdúlás utáni helyzethez hasonlított, hogy ismét báró Podmaniczky Özsébre hivatkozzunk, aki a korszakot post-tatár vircsaftnak nevezte, s hosszan fejtegette az ebből származó előnyöket. Az állapot tehát: felégetett szakosztályok üszkös romjai, feldúlt létesítmények maradványai, kardélre hányt versenyzőgárda, elhurcolt ifik, lovak farkához kötözött vezetés – röviden így jellemezhetjük. A margitszigeti edzőtáborból diszkó lett, a népszigeti kajak-kenu telepből úszó bordély a dunai hajósok számára, a városmajori teniszcsarnokot bérbeadták egy kábeltelevíziós csatornának, mely elsősorban illegális pornókazetták másolásával foglalkozott, a birkózók, ökölvívók és súlyemelők edzőtermében manökenképző-iskola rendezkedett be. A központi sporttelep és klubház állapotjáról már ejtettünk néhány szót.

Mivel Ferenc József nem volt hajlandó bővebb felvilágosítást adni az új elnök személyéről, egyre csak azt hajtogatta, hogy ilyet még nem látott a világ, Pracli Joe bekopogtatott az elnöki irodába, vagyis a sportegyesület egyetlen megmaradt helyiségébe. Mi tagadás, ő is meglepődött kissé, noha, miként az olvasó is tapasztalhatta, látott már egyet-mást az életből. Az irodában ugyanis két kínait talált. Az egyik kicsi volt és kövér, a másik kicsi és sovány, feltehetően, hogy meg lehessen különböztetni őket, mivel az elkorcsosult európai szemnek úgy hasonlítottak, mint két tojás. A kövért (az elnököt) Liu Sao-pinek, a soványt (a főtitkárt) Liu Sao-binek hívták, mint később kiderült.

Pracli Joe mindenesetre a rá jellemző udvariassággal köszönt:

– Szép jó napot kívánok.

Meglepetése kétségtelenül fokozódott, amikor magyar választ kapott.

– Jó napot nekednek is, lúfasz – mondotta Liu Sao-bi, a sovány.

– Az elnök urat keresem.

– Mister kicsi kínai elnök, lúfasz – mutatkozott be a kövér Liu Sao-pi, majd hozzátett néhány mondatot valamilyen nyelven; a nagyeszű Pracli azonnal kikövetkeztette, hogy kínaiul. A sovány fordított:

– Mister kicsi kínai elnök boldog te lát. Kíván nekednek család boldogságos, hogyismondják, lúfasz, élet, tenkegyelmed béke, gyerek sok és unoka.

– Hasonló jókat – válaszolta Pracli, mert mi mást tehetett volna.

– Mister kicsi kínai ad sok pénz – jelentette ki az elnök.

Pracli Joe kifejtette, hogy hálásan köszöni, de pénz dolgában jól megy a sora, s épp ellenkező célzattal érkezett: szeretné megtudakolni, nincs-e valamire szüksége a sportegyesületnek; ő, mint törzsgárdatag, szívesen segítene.

– Mister kicsi kínai ad sok pénzt, lúfasz – ismételte meg a Liu Sao-pi, majd Liu Sao-bi vette át a szót.

– Jön Tajvan nagybácsika, nagynénike, papus, mamus, fiú nyolc, leány harminckettő, testvér, unoka, unokaleány háromszázharminc, kicsi rokon rengeteg, lúfasz. Mind-mind hoz sok pénz. Vesz kicsi Budapest kicsi ház sok, lúfasz, csinál kicsi egyesület nagy sport.

– Uraságod hol tanult meg ilyen jól magyarul? – tudakolta a mindig kíváncsi Pracli.

– Piroska csárda, Tajvan, tulaj Szegeded városa. Kicsi kínai vesz sok-sok óra magyar, lúfasz. Tanul minden, ami fontos. Csak törpe nép felejthet ős nagyságot.

Mielőtt Pracli meglepetten füttyenthetett volna, Liu Sao-bi hozzátette:

– Lúfasz.

Ekkor Pracli kénytelen volt megkérdeni, hogy ez mit jelent. Liu Sao-bi közölte, hogy azt sajnos ő sem tudja.

Ekkor Liu Sao-pi, az elnök közbevágott s folyékony kínaisággal magyarázott valamit. Liu Sao-bi főtitkár fordított.

– Mister elnök magyaráz lúfasz szó páratlan nyelvkincs. Lúfasz szó…

Itt elakadt, s önkéntelenül angolul folytatta, amiből Pracli Joe megértette, hogy a kövér kicsi kínai szerint ez a szó egyedülálló a világ nyelvkincsében, mivel egyaránt lehet ige és főnév, jelző és tárgy, alany és állítmány, melléknév és igekötő, a jelentése univerzális s csak az fontos, hogy minél gyakrabban alkalmazzák. A Piroska csárda tulajdonosa ezt tökéletesen tudta, ők még kevésbé, de igyekszenek.

Amikor így kiderült, hogy a két kínai tökéletesen beszél angolul, a társalgás még könnyebbé vált, bár a kínaiak általában ragaszkodtak a magyarhoz, mondván, hogy ez a második anyanyelvük. Elmondották, hogy két éve a Csodaszarvas Sportegyesület valamikor Európa-bajnokságot nyert old girl csapata távolkeleti turnéja során szerepelt Tajvanon, ekkor ismerkedtek meg a szakosztály vezető edzőjével, s rajta keresztül a nagyhírű budapesti sportegyesülettel. A vezető edző, mikor Pracli még ismerte, hómunkás volt a sporttelepen, nyáron meg a füvet nyírta. A kínaiak elmondották, hogy valamely felmenő rokonuk – ezt pontosan nem sikerült tisztázni, mivel Pracli Joe nem Oxfordban tanult, mint a kínaiak – tulajdonosa a Távol-Kelet legnagyobb sportszerárugyárának. Mivel az Adidast, a Nike-t és a Reebokot már felvásárolták, elhatározták, hogy betörnek a negyedik világba, Kelet-Európába is. Úgy gondolják, erre a térség legelmaradottabb állama a legalkalmasabb terep; a gazdag Albániában már horribilis összeget kérnek egy sportegyesületért, ha nemzetközi hírnevű. Így a Csodaszarvast vásárolták meg, szőröstől-bőröstől, hogy annak sportolóival reklámozzák az áruikat. Emellett a versenyzőket segédmunkásként jól hasznosíthatják a tajvani szakemberek kiszolgálására.

– Te jön – mondotta Liu Sao-bi büszkén, s levezette hősünket az alagsorba. Az összebarkácsolt raktáraknak nyoma sem volt, a vadonatúj, krómacél polcokon mázsaszám sorakoztak szépen bálázva a különböző színű mezek, trikók, tornanadrágok, úszó-, evezős- és kerékpárdresszek, külön a sportcipők, teniszütők, súlyzók, birkózószőnyegek, tatamik, tornaszerek, legkülönfélébb labdák. Praclinak természetesen azonnal föltűnt, hogy hajdani szívszerelmét, a kalapácsot sehol sem találja, mire Liu Sao-pi felvilágosította, hogy a kalapácsvetést Tajvanon tiltja a vallás.

– Te jön – mondotta Liu Sao-pi büszkén, s felvezette Pracli Joe-t az üvegházzá átalakított egykori teraszra, ahol néhány száz kicsi kínai az üvegház elbontásával foglalatoskodott, míg a többiek, csatárláncot alakítva, teherautókra dobálták a palántás ládákat.

– Lúfasz – jelentette ki Liu Sao-bi, Pracli azon kérdésére, miért nem alkalmaznak magyar munkaerőt, s bevezette Praclit egy helyiségbe, ahol három derék szál magyar legény ingre-gatyára verte a blattot. Monokinis lányok hordták számukra a pezsgőt és a szendvicseket, s dollárban ultiztak. Liu Sao-pi egy köteg dollárt helyezett az asztalra, de rá se hederítettek. Csak miután az egyik elvesztette a rekontra piros betlit, vetette oda kurtán:

– Kösz, haver.

– Lúfasz – mondta Liu Sao-pi, majd hozzátette: – Kicsi kínai ad sok pénz.

– Mondja, Franci bácsi – ült le Pracli Joe távoztában a kispadra. – Mi lesz ebből?

– Azt csak a magasságos tudja, Pracli fiam – vette ki a szájából a pipát Ferenc József. – Semmi jó, az tótzicher. Képzeld, Arabella, vizitálják Salamont. Méretet vettek róla collstockkal, fölhúzták az ínyét, mint a lócsiszárok, aztán soká hablatyoltak azon a tyúknyelvükön, hogy li, meg pi, meg csi meg tudja a fene. Szerencsére az egyik sáfrányfaló a vak szeme felől közelítette Salamont, aki hasba is rúgta, ahogy kell. Ha te azt a kotkodácsolást hallottad volna, Arabella! Olyat még ti sem csaptatok az öltözőben.

– Azt meg honnan tudja, Franci bácsi? – kíváncsiskodott Pracli.

– Honnan, honnan! Hát mert leselkedtem. Elvégre férfiak vagyunk, Pracli. Azaz hogy voltam, még akkoriban. De annyit mondok: ha valami rosszban sántikálnak a Salamont illetően, veszem a bugylibicskámat és beléjük vágom. Mint az Isonzónál a szuronyt a digókba.

– Azt inkább ne – javasolta a gyakorlatias Pracli. – A bugylija nem elég éles, a kínaiak meg nagyon sokan vannak. Még a digóknál is többen.

Azzal otthagyott egy rádiótelefont Ferenc Józsefnek, szigorúan a lelkére kötve, azonnal értesítse, ha bármi baj támadna.

Ferenc József értesítette is, mintegy fél óra múlva.

– Viszik a Salamont, Arabella.

A tűzpiros Ferrari meglehetősen gyors kocsi, ha tövig nyomják a gázpedált és nem törődnek a közlekedési szabályokkal, beleértve a piros lámpákat is. A törvénytisztelő Pracli mindenesetre, ahányszor megpillantott egy rendőrt, kidobott számára egy köteg bankót, a szabálysértés fedezésére. Azért a Déli pályaudvarnál így is felborult egy sertésszállító pótkocsis teherautó, a környék gyermekeinek legnagyobb örömére, mert aznap az egész környéken lehetett hízott sertést hajkurászni.

Ferenc József ott üldögélt a szokott helyén, a kispadon, annyi különbséggel, hogy félszáz kicsi kínai tolongott körülötte félkaréjban, mint az őrangyalok. Másik félszáz Salamonnal foglalkozott, most már láthatólag gondosan ügyelve, hogy ne kerüljenek a bal hátsó lába közelébe. Ezért a kötőfékénél fogva igyekeztek lehúzni a pályáról. Ám mi az egész Mennyei Birodalom egy szamár csökönyösségéhez képest? A csata döntetlennek tűnt.

Pracli Joe odaállott a kicsi kínaiak elé, s jó hangosan valami megjegyzést tett az édesanyjukra. Az olvasó már tudja, mi következik, ha Pracli Joe nekiereszti a hangját.

Ám ezútal nem az következett. A félszáz kicsi kínai arcán boldog vigyor jelent meg, s kórusban skandálták:

– Lúfasz, lúfasz, lúfasz!

Valamint újabb kétszáz kicsi kínai érkezett futólépésben a klubházból.

Másnak ennyi nép láttán bizton inába száll a bátorsága. Nem úgy Pracli, aki mégiscsak Pracli volt. Ébredj álmaidból, ébredj Árpád fia, mondotta magában, s állott rendületlenül, mint egy cölöpverővel a földbe vert vasbeton pilon.

A helyzetet Liu Sao-bi főtitkár mentette meg, ki ugyancsak futva érkezett. Sűrű bocsánatkérések közepette adta tudtául Praclinak, hogy végzetes félreértés forog fenn, amit Ferenc Józseffel nem sikerült megértetni, lévén, hogy oda se figyelt. Dehogyis akarnak ők ártani Salamonnak, a mister elnök személyesen sem tűrné, hogy akár egy haja szála meggörbüljön! Épp ellenkezőleg. Felfedezték, mily becses érték a Csodaszarvas számára Salamon, s elhatározták, hogy szent állattá minősítik, mivel csodaszarvast még sohasem láttak, és a sportegyesület totemállata lesz, mint csodaszamár. Most épp a gipszöntőműhelybe akarják szállítani – príma tajvani cég –, hogy mintát vegyenek róla, melyből arany másolatot készítenek, hogy felállítsák a klubház teraszán. Hogy Salamon benne maradt volna az öntvényben vagy sem, arról nem szólt Liu Sao-bi, viszont sietve hozzátette:

– Kicsi kínai ad sok pénzt, lúfasz.

Pracli Joe lecsatolta arany Rolex karóráját, melyből egyetlen darab készült, amely tizenhat nyelven énekelte a Szózatot, s a pálya kopottas gyepére dobta. Salamon azonnal be akarta kapni, mire kapott Praclitól egy pofont, természetesen gyengédet, valamint meg kellett hallgatnia egy ismeretterjesztő előadást, hogy a szamár nem szarka.

– A szamár az enyém – közölte Pracli Joe s elvonult, nyomában Salamonnal és a hozzájuk csatlakozó Ferenc Józseffel. Liu Sao-bi főtitkár lépteit szaporázva követte őket, sebesen magyarázva, hogy semmiképp sem fogadhatnak el ilyen nemes adományt, inkább ők szeretnék Praclit szponzorálni. Mivel ennek sem volt foganatja, küldönccel küldtek hősünk számára három ugyanolyan órát, de briliánsokkal díszítve.

Salamont a tűzpiros Ferrari lökhárítójához kötötték, Franci bácsi a hátsó ülésen foglalt helyet, kezében piszkos zoknival, melyet szakadatlan lóbált Salamon orra előtt. Pracli Joe egyes sebességben bandukolt végig a városon, lehetőleg kerülve a főútvonalakat, ám a székesfőváros ifjúsága közül számosan csatlakoztak a menethez, a Minden út haza vezet című örökzöld Elvis Presley számot énekelve gitárkísérettel. Olykor elhangzott egy-egy jelszó is, mely a cigányok kiirtását, a kormányfő vízbefojtását valamint Nagy-Magyarország Kárpátok övezte ősi határainak visszaállítását követelte. Mire a Hősök terére értek, a menet már ellepte az Andrássy utat, a vége az Operaháznál volt. Villantak a vakuk, zümmögtek a tv-kamerák, az AG hírügynökség budapesti különtudósítója világgá repítette a hírt, hogy a magyar ifjúság utolsó csepp véréig harcol a megszálló szovjet tankok ellen. Az egykori jugoszláv követség előtt ottfelejtett rendőr megállította Praclit, s közölte vele, hogy helyszíni bírságot szab ki reá; ekkor már több éve nem volt mellékes keresete. A törvénytisztelő Pracli Joe erre azt felelte, hogy esze ágában sincs fizetni; a KRESZ egyetlen paragrafusa sem tiltja, hogy szamarat kössenek egy személygépkocsihoz. Nem is azért, közölte a posztos rendőr, hanem mert nem kértek a tüntetésre útvonalengedélyt. Pracli erre a tudomására hozta, hogy a létminimum alatt élő rendőrök számára gyűjtött összeget kívánják feladni a legközelebbi postahivatalban; ha az őrmester úr hajlandó átvállalni tőlük ezt a feladatot, a tömeg menten feloszlik. Az őrmester, név szerint Szinyei Merse II. Lajos, hivatása magaslatán állott, s átvette a vastag borítékot, melynek felét később kénytelen volt átadni közvetlen elöljárójának. Salamon számára Pracli Joe átmenetileg az állatkert elefántházát bérelte ki; az elefántokat, lévén jámbor állatok, kicsapták legelni az oroszlánbarlang szikláira.

Az események ezen menete nyomán a beretvaéles eszű Pracliban megérlelődött a sejtés, hogy feladatának végrehajtásához specialistát kell igénybevennie. Csápjai kellő kutakodás következtében rá is találtak a megfelelő emberre, Semmelweis Ignácra.

Semmelweis Ignác miniszterelnöki engedéllyel hat éves korában érettségizett, majd matematikát tanult a budapesti bölcsészkaron, az amerikai Harvard Egyetemen szerezte meg a baccalaureatusi címet, Moszkvában lett kandidátus, Cambridge-ben a tudományok doktora. Tizennyolc éves korában írta angol nyelven To be or not to be avagy a szesztrális kauzáció bifregmentális polarizációja című hatszáz oldalas művét, minek utána Albert Einsteintől megvonták díszsírhelyét, s a pápa post mortem kiátkozta az egyházból Galileo Galileit. A mű alapján Semmelweis Ignácot Nobel-díjra terjesztették fel, ám egyetlen szavazaton elbukott, mivel néhány begyepesedett szobatudós a dolgozatot túlságosan gyakorlatiasnak és nem eléggé elvontnak ítélte meg. No meg azért is, mert a Földön nincs igazság. A hír hallatára Semmelweis Ignácot a világ tizenhat tudományos akadémiája tiszteletbeli tagjává választotta, harminckét egyeteme pedig díszdoktorrá avatta.

Semmelweis Ignácot, mint minden nagy tudóst, az efféle földi hívságok cseppet sem érdekelték. Már csak azért sem, mert múlhatatlan vonzódást érzett a politikai élet iránt s rövidesen a Kommunista Ifjúsági Szövetség első titkárává nevezték ki. Ezen címét és funkcióját a rendszerváltozás után természetesen nem tarthatta meg, úgyhogy szenvedélyes érdeklődés támadt benne az üzleti élet iránt, s a csődbe ment nagyvállalatok szanálására specializálta magát, mely témában igen nagy volt a kereslet. Évente rendszeresen meghívták Kínába, Kubába és a Liechtensteini Szocialista Nagyhercegségbe, ahol mindannyiszor fogadta Fidel Castro vezértábornagy és birodalmi marsall, a százhúsz éves Teng Hsziao-ping, valamint a liechtensteini nagyhercegnő. Teng felkínálta Semmelweisnek az Államtanács teljhatalmú főtanácsadói posztját, amit azonban a hű hazafi visszautasított, s hazatért Budapestre, 99 tagú cége élére, valamint tagja lett az Adonis Klubnak.

Semmelweis Ignác legfőbb jellegzetessége kétszeres méretű koponyája volt, amit csak kiemelt, hogy nyolcéves korában minden szál haja kihullott. Szokása volt, hogy ha bárki más beszélt, nyomban elaludt, de negyedóránként a legváratlanabb ötletekkel állott elő, melyek java bízvást számított zseniálisnak. Az alvásra feltétlenül szüksége volt, mivel tudományos érdeklődése mit sem csappant bokros teendői mellett: minden nap éjféltől hajnali háromig a szakirodalmat tanulmányozta. A csődtömeg-felszámolás terén elsősorban a namíbiai konkurencia által tönkretett Krupp művek, a feleslegessé vált szentpétervári Ermitázs, valamint a hajdúböszörményi Előre a szocializmus útján nevezetű termelőszövetkezet szanálásával tett szert nemzetközi hírnévre.

Pracli Joe érezte, hogy most elő kell állnia a farbával. Őszintén elmondott mindent, tövétől a hegyéig, legfeljebb a Big Boss-szal kapcsolatos ügyeit nagyolta el kissé, valamint az égő csipkebokrot felejtette el megemlíteni. Ám a mindentudó Semmelweis Ignác dudorodó agyvelején nem lehetett túljárni.

– És honnan volt ennyi pénze annak a rózsakertésznek? – kérdezte váratlanul.

– Fogalmam sincs – közölte Pracli a féligazságot.

– És mért éppen rád hagyta?

Ekkor már csak hazudni lehetett.

– Úgyszintén nincs fogalmam. Talán mert mostoha gyermekkora volt.

– Nana – jegyezte meg Semmelweis Ignác találóan, de nem firtatta tovább a dolgot, hiszen a terv szempontjából lényegében lényegtelen volt. Meghallván magát a tervet, csuklani kezdett, s csak annyit tudott kinyögni:

– Te zseni vagy, Pracli!

Ehhez tudni kell, hogy Semmelweis Ignác az égvilágon mindenkit letegezett, lett légyen a római pápa avagy a Dob utcai utcaseprő. Ezt a szokását még az ifjúsági mozgalomból hozta magával.

– Te zseni! – ismételte meg előbbi kijelentését, miután a csuklás elállott. – Én szanáltam minden szovjet utódállamban, szanáltam Nyugat-Európában, szanáltam Délkelet-Ázsiában. És soha sehol senkinek sem jutott az eszébe, hogy gründolni is lehet. Persze megértem, a lét határozza meg a tudatot. A szanálás nyereséges, a gründolás veszteséges. Nem csoda, hogy senki sem foglalkozik vele. De nekem! Még nekem sem jutott az eszembe, hogy van olyasmi is, mint a gründolás. Ilyen ötlet csak isteni sugallatra fogamzhat meg valakiben. Valld be, hogy isteni sugallat volt.

Pracli Joe szerényen mosolygott, mint aki kettőig sem tud számolni. Elvégre a kaporszakállast mégsem mószerolhatja be.

– Ilyen utoljára Newtonnak jutott az eszébe, mikor fejére esett az alma. Micsoda lángész vagy!

– Tehát vállalod?

– Hogy vállalom-e? Térdencsúszva könyörgök, hogy részt vehessek a gründolásban. Ez lesz az egyetlen alkalom az életemben.

– A tiszteletdíjad?

– Nem érdekes. Rád bízom.

Azért tájékoztatásul közölte szokásos honoráriumát, mely pontosan megegyezett a brit királyi család apanázsával. Praclinak a szeme sem rebbent. A háromszorosát ajánlotta ennek, ám Semmelweis Ignác gondolatai ekkor már messzi jártak.

– Gondolom, tudod, milyen nehézségekkel kell megküzdenünk?

– Éspedig?

– A törvényekről, jogszabályokról, rendeletekről, politikai machinációkról, szokásjogról, pénzről és a többi, nem beszélek. Az mind bagatell. Egyetlen igazi nehézség van.

– Éspedig?

– A Zsiráf.

Praclinak meg kellett állapítania, hogy valóban zsenivel van dolga, aki méltatlanul zárkózott be a szanálás aprócska fragmentumába. Ám Semmelweis Ignác máris folytatta.

– Az iskolaügyben az első lépés megszerezni az engedélyt.

– Megszerezzük – jelentette ki Pracli Joe magabiztosan.

– Természetesen. Ám nem árt, ha vázolom a tényállást. A fennálló demokratikus jogszabályok értelmében magániskola létesítését csak a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kollégiuma engedélyezheti, kétharmados többséggel.

– Megszerezzük.

– Természetesen megszerezhetjük – így Semmelweis Ignác. – Ám a kollégiumnak 163 tagja van, valamennyi – a törvénynek megfelelően – hetven éven felüli. Mire ötvenet végiglobbizunk, tíz meghal. Az akció annyi időt venne igénybe, hogy az unokáink lesznek iskolakötelesek, hacsak nem törlik el addigra a kötelező négy elemit.

Ezt az e téren járatlan Pracli Joe nem tudta; honnan is tudnák az állampolgárok a törvényeket, mikor még a törvényhozók se? Újabb példa arra, miért van szükség specialistákra.

– Kollégiumi jóváhagyás nélkül – folytatta Semmelweis Ignác – alapítható állami iskola, önkormányzati iskola, alapítványi iskola és egyházi iskola. Jelen esetben ez utóbbi tűnik a legjárhatóbbnak.

– Bocsáss meg – szólt közbe Pracli Joe. – Ez szóba sem jöhet. Én ateista vagyok.

– Én is. Isten léte matematikailag nem bizonyítható, valamint ellenkezik a marxizmus–leninizmus egyedül üdvözítő tanaival. Ám én nem az úgynevezett történelmi egyházakra gondolok, melyeknek hite matematikailag bizonyíthatóan a nép ópiuma. Magyarországon vallásszabadság van. Nem vetném el annak a gondolatát, hogy magad alakíts egy felekezetet.

Pracli Joe meghányta-vetette magában a gondolatot, ám úgy érezte, a csábító lehetőség ellenére sem érez magában elég elhivatottságot az egyházalapításra.

– Nem kényszer a disznótor. Akkor itt vannak például a neokaldeánusok. A hivatalos adatok szerint 10 060 hívük van. Szerintem 60 sincs. A pátriárkát ismerem, még abból az időből, amikor a Lótenyésztők Egyesülését szanáltam. Ő volt a főidomár. Lovuk, az egy se. Meggyőződésem, hogy a pátriárka van olyan ortodox marxista–leninista, mint te vagy én.

Pracli Joe ugyan korántsem volt meggyőződve a maga marxizmus–leninizmusáról. Elsősorban azért, mert igen rég nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ám úgy gondolta, most nincs itt az ideje a hitvitának. Semmelweis Ignác bigott marxizmusa köztudott volt az egész világon.

– Ha gondolod, összehozlak vele.

– Próba szerencse.

– Helyes. Korunk alapelve mindent megpróbálni, aminek legalább egy percentes sansza van. Fejlettebb agrártársadalmakban általában tíz százalék a sikerlimit-határ, viszont nálunk a kockázat semmi, tehát az egy százalék elfogadható.

A találkozóra az Adonis Klub séfje kitett magáért, ami azt jelentette, hogy a trakta fölért az Egyesült Nemzetek főtitkára beiktatási vacsorájával.

– Pá, pubik – lépett be a pátriárka, csókot hintve a jelenlévőknek, vagyis Pracli Joe-nak és Semmelweis Ignácnak. – Hogy ityeg a figyeg? Adjatok, adjatok, amit Isten adott. Az a miénk, amit megiszunk, miként az Írásban áll. Remélem, akad a házban valami jóféle itóka.

Akadt. A mintegy hatvan féle ital közül Pracli Joe a Rédei Lófingatót ajánlotta, ami akkoriban már hétszer annyi exportbevételt hozott az országnak, mint az Ikarus gyár s a makói hagyma. Néhány patinás külföldi cég – így a Johnny Walker, a Napoleon, a Label –, nem bírván a konkurenciát, kénytelen volt csődöt jelenteni.

– Ajándék lónak ne nézd a fogát – incselkedett a pátriárka, és azonnal kért még két pohárral, majd megáldotta a terített asztalt, melynek nagysága egy kisebb úszómedencéhez volt hasonlatos. Gondosan ápolt, szőke szakálla a mellére omlott, ám így is csak félig takarta el a nyakában függő puritán színarany kettőskeresztet. Térdig érő bermudája a szivárvány minden színében pompázott, rövid ujjú inge maga volt a virágos rét.

– Akkor lássuk a medvét – így a pátriárka.

És lőn. Étek formájában is, valamint olymódon, hogy Semmelweis Ignác ismertette a Nagy Terv azon részét, mely a pátriárkát illette. Az előadás közepette a pátriárka egy vékony szelet kenyérre libamájat tett, arra lazacot, arra piros kaviárt kent, arra homár következett, a legtetejébe szarvasgomba. Mikor az ismertetés végére értek, gyorsan megragadott egy libatepertővel spékelt, rozmaringgal meghintett medvetalp-szeletet, à la Chateaubriand Hossé, vagyis a közepén strucctojással.

– Lenyűgöző! – harsogta a pátriárka, szájában a medvetalppal. – Cuki! Neokaldeánus gimnázium! Mennyei!

– Ha esetleg méltóztatná szentséged ismertetni a neokaldeánus vallás főbb vonásait – jegyezte meg Pracli Joe kissé félszegen. Restellette, hogy még ennyit sem tud, ugyanakkor hősi elszántsággal, hogy megőrzi hitetlenségét.

– Az roppant egyszerű, pubikák. Az Úr arra teremtette a gyarló testet, hogy otthona legyen a halhatatlan léleknek. A testet tehát el kell látni minden földi jóval, hogy minél kellemesebb hajlék legyen. Tanunk alapelve az öröm, mivel az öröm a manna, melytől a lélek boldog leszen. Ennyi az egész.

Pracli Joe rokonszenvezett ezzel a hittétellel, a pátriárka pedig nekifogott egy kalap nagyságú vargánya elfogyasztásának, melyet hét fűszer levében abáltak; ezek felsorolásától most eltekintünk.

– Hitünk nem csupán rokonszenves, hanem az egyedül üdvözítő tan. Hittudományi akadémiánk bölcsei cáfolhatatlanul bebizonyították, hogy az ó- és az újtestamentum, a Korán, a Kabbala apokrif iratok; a puritán keresztények, zsidók és mohamedánok meghamisították Isten szavát, az első betűtől az utolsóig. Ám Isten eszén túl nem járhattak, ő ugyanis mély álmot bocsájtott az elvetemült cenzorokra, akik a hamisítványok között benne felejtettek egy igazit, egy gyöngyszemet, amely valóban a Teremtő szava, s leleplezi a hazugságokat. Ó, hogyan cseng a Mindenható hangja, akár az eolhárfa! Bevitt engem a király az ő ágyasházába; örvendezünk és vigadunk tebenned, előszámláljuk a te szerelmeidet, melyek jobbak a bornál. Avagy: A te köldököd, mint kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. És most figyeljetek, pupákok: A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek.

– Rokonszenves – ismételte Pracli, mély átéléssel; természetesen ismerte ő is a bibliából az Énekek énekét. A pátriárka letette az épp fogyasztott szarvascombot, s könyékig zsíros kézzel megragadta Pracli Joe legendás tenyerét.

– Üdvöz légy testvér, malaszttal teljes.

– Ha szabad érdeklődnöm, hány hívet mondhat magáénak szentséged kedves egyháza?

A pátriárka torkán akadt egy falat szarvascomb, ajókagyűrűvel és capribogyóval, bechamel-mártásban, ezért előbb csak a fejét rázta, majd a falat lenyelése után válaszolt.

– A Teremtő lakatot tett a számra. A hívek számát kizárólag a pátriárka tudhatja, ki magának az Úrnak tesz jelentést. Ezt el nem árulhatja senki emberfiának, még ha kínpadra feszítik is. Mivel azonban a jelenlegi demokratikus magyar törvények szerint legalább tízezer hívőre van szükség, hogy valamely egyház vagy felekezet bejegyeztessék és az állam által támogattassék, hivatalosan kimutatott taglétszámunk 10 060 fő. Természetesen közjegyző által hitelesítve. Magunk között lévén, bizalmasan elmondhatom, hogy a közjegyzői aláírás többe került, mint az első félévi állami apanázs. Éppen ezért szeretném rögvest feltenni a kérdést, mikor lehet felvenni az előleget a létesítendő iskolára? Hiszen írva vagyon, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad.

– Azt sajnos nem lehet – szólalt meg Semmelweis Ignác, a maga szakértelmével. – A gimnázium pénzügyeit a demokratikus jogszabályok szerint szigorúan elkülönítve kell kezelni az egyház vagyonától.

– Vagyon! – legyintett a pátriárka a kezében tartott kengurucombbal. – Már panaszt tettem az Alkotmánybíróságon a vallásszabadság lábbal tiprása ügyében. A neokaldeánus egyháznak kiutalt éves költségvetési támogatásból saját családomat is alig bírom eltartani.

– Nagycsaládosnak tetszik lenni szentségednek? – kíváncsiskodott Pracli.

– Ugyan. Miből telne arra? Huszonnégy gyermek, kilenc após, két anyós, a feleségek, nagyszülők, sógorok. Pedig hogyan mondja az Írás, bülbül szavakkal: Hatvanan vannak a királynék és nyolcvanan az ágyasok és számtalan a leányzó.

– Az természetesen elképzelhető – vezette vissza a tárgyalás fonalát Semmelweis Ignác a megfelelő mederbe –, hogy a gimnáziumot felügyelő testület elnöke, a mindenkori egyházfő, rendszeresen adómentes költségtérítésben részesüljön. Hiszen az is írva vagyon, hogy nyomtató ökörnek ne kösd be a száját.

– Mercedes? – tudakolta a pártriárka, két kupa vörösbor után.

– Mondjuk inkább Volvo.

– Bocsássanak meg, ha más irányba terelem a szót – szólott közbe Pracli Joe. – Mielőtt az anyagiakra térnénk, mely kérdésben bizonyára egyetértés jön létre, tisztázni kell egy elvi kérdést.

– Éspedig? – így a pátriárka, újabb kupa borok után. A kengurucomb fűszeres volt.

– Isten nincs.

– Isten sajnos van – mondotta a pátriárka nagy szomorúan. – Bizonyított tény.

– Valóban?

– Kétségbevonhatatlanul. Ha Isten nincs, vallás sincs. Ha vallás nincs, egyház sincs. Ha egyház nincs, költségvetési támogatás sincs.

– A támogatás kérdését bizonyára meg tudjuk oldani.

– Aligha – vetette ellene Semmelweis Ignác, kiről már tudjuk, hogy nagy szakértelemmel rendelkezett. – Ez ugyanis nem pénzkérdés. Mindennek alfája és omegája, hogy az egyházat az állam elismerje. Ha ugyanis nem ismeri el, nem alapíthat iskolát. Az iskolaalapításhoz tehát, mint pátriárka komám helyesen feltételezi, a vallás fennforgása szükségeltetik, amihez viszont elengedhetetlen Isten létének kánonjogi deklarálása.

– Nem is értelek, kedves fiam, mit kekeckedsz ilyen piszlicsáré dolgokban – kontrázott a pátriárka.

Pracli Joe azonban ebben a kérdésben csökönyösebbnek mutatkozott Salamonnál is.

– Sajnálom. Mivel a neokaldeánus egyház Gróf Széchenyi István Gimnáziuma tantestületének magam is tagja leszek, lelkiösmeretemmel összeegyeztethetetlen, hogy akár a magyar és a világirodalmat, akár az egyetemes történelmet összehangba kényszerüljek hozni Isten létével.

– És mit csinált ez a te nagy lelkiismereted az elmúlt diktatúrában? – jegyezte meg a pátriárka pikírten.

– Nyugodott, szentséges atyám. Szentséged bizonyára nem ismeri azon szakmai fogásokat, melyek segítségével minden valamirevaló pedagógus meg tudja kerülni a mindenkori rezsim irodalom- és történelemhamisításait. Berzeviczy Albert például a Kádár-érában öt Kossuth-díjat és díszsírhelyet kapott. Ám egyetlen nebulóm sem hagyta el úgy az alma mater falait, hogy ne tudja: Berzeviczy a bokájáig sem ért fel Orbán Ottónak. Ez pedagógiai feladat, ami megoldható. Isten léte azonban nem oldható meg iskolai szinten.

A pátriárka sóvár pillantást vetett a még mindig roskadozó asztalra, s épp egy rákkoktélban pácolt gyöngytyúkkal szemezett, de szomorú tekintete már tükrözte a lelkére telepedett borút.

– Sajnos nem.

– Akkor a tárgyalást kénytelen vagyok befejezettnek nyilvánítani – így Semmelweis Ignác, a szakértő.

A nagylelkű és liberális Pracli Joe kosarakba csomagoltatta a maradék étkeket és italokat a pátriárka nélkülöző családja számára. Hangjában némi lelkiismeretfurdalás volt érezhető, amikor megkérdezte:

– Helytelenül tettem?

– Egyáltalán nem – mondotta Semmelweis. – Mi több, csodálom elvhűségedet. Olyannyira, hogy ebből a legmesszebb menő következtetést vonom le.

Azzal az ajtóhoz ment, kilesett a folyosóra, majd kétszer ráfordította a kulcsot. Ugyan többször említettük, hogy az Adonis Klub tárgyalótermei abszolút lehallgatásbiztosak voltak, ám zicher, ami zicher.

– Nem a magam nevében beszélek, amikor példamutató erkölcsi bátorságod és elvhűséged felhatalmaz, hogy felszólítsalak: lépj be a Kommunista Világmozgalom Magyarországi Szekciójába.

A KVMSZ illegális párt volt, melyet a magyar királyi kormány természetesen betiltott. Az akkor épp ellenzékben lévő baloldali konzervatívok napirend előtti felszólalásban követelték, hogy a párt tagjainak vágják le a bal fülét. Ám az épp kormányon lévő hagyományőrző szocialisták nem tűrhették, hogy az ellenzéknek valamiben is igaza legyen, úgyhogy a párttagságért csak tizenöt év várfogság volt kiszabható, kurta vasban.

A szigorúan konspiratív párt taglétszáma épp oly ismeretlen volt, mint a neokaldeánus egyházé, de a nemzetbiztonsági szakértők 317-re becsülték. A politikusokat azonban nyugtalanította, hogy a magyar szekció zsebébe egyre több jut az észak-amerikai szekció guruló dollárjaiból, s ezért mindenre felkészültek. A posztos rendőröket például hordozható rakétákkal szerelték fel, minek következtében a költségvetési hiány miatt be kellett csukni a privatizált közkórházakat. Nem csoda, ha az ellenzék és a kormánypárt egyaránt népirtással vádolta a Kommunista Világmozgalom Magyarországi Szekcióját.

Pracli Joe-t azonban nem ezen tényezők befolyásolták, amikor sajnálattal elutasította Semmelweis Ignác megtisztelő ajánlatát. A politikát, eléggé el nem ítélhető módon, úri huncfutságnak tartotta, amit azzal nyomatékosított, hogy a parlament általában fél évenként történő feloszlatása után nem ment el szavazni. Képzeljük el, mi történt volna, ha állampolgártársai is követik a példáját, hiszen már így is nagy nehézségekbe ütközött a demokratikus alkotmány által előírt 33 százalékos szavazói arány biztosítása. Pracli mindenesetre azzal érvelt, hogy nem tehet róla: szívesebben olvassa az albán költők Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára kiadott antológiáját, mint egy parlamenti felszólalást. Az antológiában ugyanis ilyen gyöngyszemek is előfordultak: Ős televény, áldott humusz, Ó, fenséges generalisszimusz! Avagy: Virág bomlik erdők fáin, Halhatatlan vagy nagy Sztálin! Hát mikor hangzanak el ilyen mondatok a Parlamentben?

Pracli Joe ezen észleleteit közölte Semmelweis Ignáccal is, hozzátéve, hogy rokonszenvére azért számíthat a Szekció, mint minden üldözött, például az az utolsó ötven életben maradt zambi, kiknek országát a nepáliak gyarmatosították. Semmelweis viszont biztosította Praclit, hogy ugyan nem ért vele egyet, de megérti indokait, s levéltárcájába tette a hősünk által a Szekció üldözöttjeinek támogatására felajánlott csekket. Szent volt tehát a béke, amit az is bizonyít, hogy közösen elénekelték az Intenacionálét. Természetesen halkan, mivel a magyar királyi kormány azt is betiltotta.

A történethez tartozik még, hogy Semmelweis Ignác, miután hazatért, közvetlen különvonalán fölhívta Krausz Simon belügyminisztert, s közölte, hogy Pracli Joe beszervezése kudarcot vallott.

Miből lesz a cserebogár és a szerelem? Ágyban nem, csak asztalnál. Az olimpiai bajnok parasztbarokk-szakértő. Mercedes vagy Ferrari? Apartmanszerzés és osztrigahiány. Többmenetes küzdelem, életre-halálra. Ceaucescu fiának szeretője és Ali, a libanoni center. Mért vesztegelt a kikötőben a Gyöngyösbokréta? A WC-választóvonal. Szilágyi Erzsébet mindent kétszer mond. Dodó és Totó, valamint a féltékenység. Menekülés a cselédlépcsőn. A lavina elzúg hősünk felett.

 

Ismételten emlékezetébe kell idéznünk az olvasónak, hogy krónikánk nem más, mint a valóság hűséges tükre. Az emberélet útja viszont nem egyenes, mint a nyílvessző, hanem kacskaringós, olykor kitérőkre, mi több bakugrásokra kényszerül. Ilyen kitérő (bakugrás?) következett be hősünk, Pracli Joe esetében is, melyet természetesen nekünk is követnünk kell, még ha látszólag meg is szakítjuk a történet fonalát.

Történt ugyanis, hogy egy este, a gimnáziumért és a sportkörért dúló ádáz háború kellős közepén, kihasználva, hogy a frontvonalak épp megmerevedtek, Pracli Joe békésen biliárdozott az Adonis Klubban, amikor hűséges hitvese jelentkezett telefonon.

– Mikor jössz haza?

– Rövidesen. Még lejátszom néhány partit.

– Nem, Pracli. Nem játszol. Fogod magad és most azonnal hazajössz – hallatszott a kérlelhetetlen hang a telefonkagylóból.

Ilyesmi harmonikus házaséletük során még sohasem fordult elő, úgyhogy Pracli már-már arra gondolt, esetleg leégett a lakás. De nem égett le, mert dr. Simonyi Mária a nappaliban várta, egy üveg bourbon társaságában.

– Iszol?

– Köszönöm, nem.

– Majd fogsz.

Ez körülbelül úgy hangzott, mint amikor Szulejmán császár bejelentette, hogy megtámadja Nándorfehérvárt.

– Mi történt? – érdeklődött Pracli, ki rögtön megorrontotta, hogy valaminek történnie kellett.

– Nem az a fontos, hogy mi történt. Hanem hogy mi fog történni.

– És mi fog?

– Azt hiszem, meg foglak csalni.

Hősünknek még voltak halovány emlékei, milyen az, ha ez embert gyomorszájon ütik. Mindenesetre gyorsan leült. Ugye, kedves olvasó, mondottuk, hogy váratlan kitérőre kell számítani.

– Kérdezheted persze, hogy miért. De ugyanolyan joggal azt is, hogy miből lesz a cserebogár. Nem tudom. Még most se iszol?

– Köszönöm, nem.

Ahogy eltűntek a szeme elől a táncoló karikák, melyeket a gyomorszájütés okozott, Pracli Joe első gondolata az volt: ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány, gyenge báb.

– Beleszeretett valakibe?

– A legjobb úton vagyok.

– És a fogadalma? Hogy soha nem lesz férfi rajtam kívül az életében?

Nem hittük, hogy Pracli Joe ilyesmire képes. Ám ő se hitte.

– Az nem fogadalom volt, csak tévedés. Előfordul az ilyesmi. Különösen a szerelem okán.

– Szóval mégis?

– Szóval mégsem. Mondtam, hogy úton vagyok. Közel a célhoz.

Szép kis út! Szép kis cél! – tájtékzott Pracli, természetesen csak önmagában.

– Gondoltam, úgy becsületes, ha megmondom.

Becsület! Mint bikának a vörös posztó.

– Jól tettem?

Nincs a teremtésben vesztes, csak én! – jajongta Pracli Joe szívében egy szárnyaszegett madárka. Kérdezni azt kérdezte:

– Nem fél, hogy összetöröm a berendezést?

– Először is: nem töröd. Másodszor: tudod, hogy azzal semmire se mész. Harmadszor meg: én nem félek tőled, Pracli. Én téged szeretlek.

Hősünket oly ködfelhő burkolta be, hogy azt se tudta, merre előre, merre hátra.

– Ha azt mondja, hogy szeret, mire ez az egész?

– Nem tudom. Csak van.

– Ismerem a szóbanforgó urat? Mármint ha egyáltalán férfiemberről van szó – tette hozzá Pracli, mintha ilyen otrombasággal megszüntethetné a lidércnyomást.

– E tekintetben megnyugtathatlak. Egyébként találkoztatok már, de nem ismered.

Van aki bevallja, van aki tagadja. Mint köztudott, az aranyszabály szerint a házastársi hűtlenség fennálló esetét akkor is tagadni ajánlatos, ha tettenérés forog fenn. Pracliné dr. Simonyi Mária az ellenkező végletet választotta: azt is bevallotta, ami még nincs.

– És most mi legyen? Hívjam ki párbajra? – ágaskodott Pracliban a sebzett kandüh s az ostobaság.

– Valahol úgy.

– Pisztolyt javasol vagy nehéz lovassági kardot, bandázs nélkül?

– Azt akarom, hogy töltsünk el együtt három napot.

Hideg zuhany. De nagyon hideg.

– Úgy gondolja, hogy mármint maga meg én meg ő? A nagy ő?

– Mármint úgy gondolom. És ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom. Azt se mondd, hogy hülyeség, mert azt is tudom. Mégis szükségem van rá. Hogy együtt legyek mindkettőtökkel.

Ez már több volt a soknál! Hiába a fogadalom: Pracli Joe-ból előbújt a gyenge báb.

– Az ágyban is?

– Ne légy ízléstelen, Pracli. Nem illik hozzád.

Valóban nem illett, ám Pracli életében először találkozott a fenoménnal, melyet a féltékenység zöldszemű szörnyetegének neveznek. S e szörny sokmindenre képes.

– Felszarvazott férjnek lenni, az illik?

– Mondtam, hogy még nem csaltalak meg.

– Szép kilátások. Még!

Erre a gondolatra Pracli Joe szívében egy oroszlán bődült fel.

– És az illető úr? Ő már beleegyezett?

– Természetesen.

Méghogy természetesen! A tőrdöfés áthatolt a bőrön, a húson, a bordák között, egyenest a szív kellős közepébe.

– Szóval már eldöntötték. Nélkülem.

– Ha nem jössz, kettesben megyünk.

Ez olyan zsarolás volt, mint mikor közös ismerősüket az Adonis Klubból, Eisemann Mihályt azzal fenyegette meg a legjobb barátja valamely elmérgesedett vita során, hogy a világ elé tárja intim kapcsolatait fiatal férfiakkal. Eisemann-né addigelé hat gyermeket szült Eisemann Mihálynak, s akkor volt várandós a hetedikkel. Ám a hűtelen barát nem váltotta be fenyegetését, amire Pracliné dr. Simonyi Mária esetében nem lehetett számítani.

Pracli tehát mit tehetett? Ment. Ugyan fontos tárgyalása lett volna Semmelweis Ignáccal, ám azt is lemondta, vállalta az egykori KISZ első titkár hangjából kiérződő rosszallást. Egy hadvezérnek, a csata kellős közepén nem lehet magánélete, ez benne van az úttörőesküben is.

A férfiút, akiről dr. Simonyi Mária szót ejtett, s aki miatt erre a kitérőre kényszerültünk, Kammermayer Károlynak hívták. Európa-szerte hírneves volt, mint kardvívó olimpiai bajnok s a parasztbarokk egyik legismertebb nemzetközi szaktekintélye. Újabb és újabb megroggyantó ütések szerencsétlen Praclira, aki még egy hitvány magyar bajnokságig sem vitte, s nem jegyezték a piacon, mint a legújabb magyar költészet avatott ismerőjét.

Amellett Kammermayer Károly, mint Galahad lovag. A termete deli, izmai az évek múltával is acélosak, arcéle, mint a toledói penge, sasorra büszke, hangszíne lágy, ám férfias, öltözéke akár a walesi hercegé, akkor is, ha kopott joggingruhát viselt s kitaposott tornacipőt. Homéroszt görögül idézte s járatos volt a gael nyelvjárásban.

Kammermayer Károly akkora vörös rózsacsokorral érkezett, hogy ki kellett nyitni a hall kettős üvegajtaját.

– Már találkoztunk Tisza Kálmán vernisszázsán az Ernst-múzeumban – hárította el Pracli Joe igencsak mogorvára sikerült bemutatkozását. – Neked nagyon tetszett a piros fenekű lila aktja. Ugye megengeded, hogy átnyújtsam ezt a szerény kis csokrot a drága Máriának?

Drága Mária! Mit kellett Pracli Joe-nak kiállnia a szorítóban! És hol volt még az utolsó gongszó, hol az eredményhirdetés?

– Menjünk a Mercedesszel – ajánlotta Kammermayer Károly.

Pracli Joe-ban úgy ágaskodott föl az öntudat, mint a nemes paripa, ha hirtelen szájába vág a zabla.

– Menjünk a Ferrarival.

– Fej vagy írás – javasolta Kammermayer, s természetesen fej lett. Csak az Isten tudja, mért verte Pracli Joe-t a sors oly kegyetlenül.

– Azt is ki akarjátok sorsolni, melyikőtök mellé üljek? – érdeklődött Pracliné dr. Simonyi Mária, aki mintha kissé élvezte volna a helyzetet, mi hősünkről csöppet sem volt elmondható.

Kammermayer Károly gálánsan meghajolt.

– A döntés joga a hölgyé.

– Tudjátok, hogy mindig elöl ülök.

A többesszám! Ugyan honnan tudja ezt Kammermayer Károly? És mit tud még? Újabb övön aluli ütés Pracli Joe sajgó altestére.

Az M7-esen még a fülemülék sem zavarták a forgalmat, olyan üres volt az út. Nemcsak azért, mert az óra nemrégiben ütötte el a hajnali kettőt, hanem mert az autópálya használati díjat a legújabb statisztikák alapján mindössze 345 magyar állampolgár tudta megfizetni. Az ezüstmetál Mercedes motorja száznyolcvanas tempónál is halkan duruzsolt, amikor felbukkant előttük egy bandukoló rendőrségi Lada. Kammermayer Károly lassított, majd mikor a járőrkocsi mögé ért, kétszázhússzal kilőtt. A sziréna azonnal felvijjogott, mint a sebzett vércse, a kék fény az egekig csapott ekkora pimaszság láttán, ám a rendőrségi Lada csakhamar eltűnt a vaksötétben.

– Felírják a rendszámodat – jegyezte meg Pracli Joe, nem is titkolt kárörömmel.

– Aligha – így Kammermayer. – Látod ezt a gombot? Szivargyújtónak van álcázva. Ha megnyomom, lecseréli a kocsi rendszámát. Valami maffiózótól vettem a kocsit Nyékládházán, ahol a pasas parasztbarokk házának restaurálását inspiciáltam. Az illető csak egyszer ült benne, aztán eladta, mert fókabőr ülésre jött meg a gusztusa.

– Ne csináld ezt, Károly – feddte meg dr. Simonyi Mária. – Tudod, hogy nem szeretem.

És ezt honnan tudja? Ó, a zöldszemű szörny!

– Bocsáss meg, drágám. Puszta reflex. Ki nem állom a zsarukat. A második olimpiai bajnokságomtól egy ruszki rendőrőrnagy ütött el. A versenybíróság elnöke egy nyugalmazott amerikai rendőrezredes volt. Két vitathatatlan tusomat nem adta meg.

A szállodában – természetesen nem az ormótlan toronyszállóban, hanem Ferenc főherceg egykori hatvanszobás nyári lakában – Pracli rútul kihasználta, hogy Kammermayer Károly udvariasan előreengedte, s maga vette kézbe az ügyek intézését.

– Három appartmant kérek.

Még az a minősíthetetlen gonoszság is átvillant elkínzott agyán, hogy két lakosztályt foglal – elvégre ők házasok dr. Simonyi Máriával. Ám ekkora galádságra mégsem vetemedett. Hiába, Pracli Joe talpig úriember volt, a szó legnemesebb értelmében, ebben a szerencsétlen helyzetben is.

– Végtelenül sajnálom, uram. Az utolsó hármat negyedórája foglalták el. Egyágyas szobákat tudok adni. Természetesen kilátással a Balatonra.

– Hol találom őket?

– Nagyon sajnálom, uram…

Az éjszakai portás szava itt elakadt, mivel Pracli Joe egy bankót csúsztatott a pultra. A pénzjegyet nem Magyarországon nyomták.

– A kétszázhuszonkettesben. De nem tőlem tudja, uram.

E megjegyzésre lesújtó pillantás volt a válasz. A Koror Lokálban egy pillanatig sem maradhatott volna az, aki kiejt a száján egy ilyen mondatot.

Pracli Joe öt perc múlva tért vissza. Kétségtelenül diadalittasan, de ezt titkolva.

– Már csomagolnak. Nyittasson nekünk három szobát, hogy kezet moshassunk.

– Húsz perc múlva a bárban – búcsúzott el dr. Simonyi Mária, feladva ezzel a leckét Pracli Joe-nak. Ha ugyanis korábban érkezik, kiteszi magát annak, hogy Kammermayer Károlyt már ott találja, s igazán nem vágyott ilyen édes kettesre. Ha viszont késik, a gaz csábítónak és hűséges nejének teremt alkalmat a tête-à-tête-re.

Pracli az előbbi veszélyt ítélte kisebbnek, s egyazon percben érkezett Kammermayer Károllyal a bárba.

– Örülök, hogy kis időre kettesben lehetünk – tért rá aljas riválisa azonnal a tárgyra. Pracli Joe-t majd szétvetette a sárga irigység, látván, hogy Kammermayerben cseppnyi zavar sincs. – Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni tőled a dolgok ilyetén alakulása miatt. Gondolom, neked nem kell mondanom, hogy vannak érzelmek, melyek nem fojthatók el.

Embere válogatja, így Pracli, de ezt megtartotta magának.

– Továbbá szíves bocsánatodat kérem, ha ez a kiruccanás esetleg nem egészen a kedvedre való.

A kedvére! Egészen!

– Természetesen a drága Mária akarata volt, aminek én minden körülmények között alávetem magam. Hozzá kell tennem, nagy megtiszteltetés és öröm a számomra, hogy közelebbről megismerhetem a drága Mária férjét. A drága Mária annyi szépet és jót mesélt rólad.

Erre meg mikor volt idejük? – hördült föl Pracli Joe érzékeny lelke. És mire volt még idejük? Nem beszélve arról, hogy úgy érezte, azon nyomban inkvizíciós módszerekhez folyamodik, ha Kammermayer még egyszer drága Máriának szólítja Pracliné dr. Simonyi Máriát.

– Mindezeken felül szeretném hangsúlyozni, ami ugyan magától értetődő, de saját szavaimmal is nyomatékosítani kívánom, hogy mint eddig, a jövőben is minden a drága Mária döntésétől függ. Akármit határoz ő, számomra a szava szent. Életem egyetlen célja, hogy a drága Mária boldog legyen.

Az inkvizíció elmaradt, mivel Pracliné dr. Simonyi Mária megjelent és közölte, hogy éhes. Így hát hat pincér díszkíséretében átvonultak a számukra nyitott különterembe.

– Úgy ennék fél tucat osztrigát – közölte óhaját Simonyi Mária.

A főpincér lába alatt megnyílott a föld, miként a fél város alatt a San Franciscó-i nagy földrengéskor.

– Végtelenül sajnálom, asszonyom, de az előbb tálaltuk fel az utolsókat. A következő szállítmány csak hajnalban érkezik. Magam és a szálloda nevében mélységes bocsánatát kérem.

– Van helikopterük?

– Természetesen, uram.

Pracli Joe átadott egy névjegyet.

– Hívja fel ezt a számot a nevemben és közölje, hogy tíz percen belül legyen egy láda jegelt osztriga a Ferihegyi repülőtéren.

A lakosztályfoglalás után ez már a második menet volt, amikor a pontozóbírák Pracli Joe-t hozták ki győztesnek. Hősünk szívét azonban továbbra is a bánat ülte, mivel hitvesi tapasztalatból tudta, hogy dr. Simonyi Mária nemigen reagál az efféle talmi hívságokra.

A vacsoránál Kammermayer Károly vitte a szót. A három olimpiáról mesélt, amelyen részt vett (egy arany, egy ezüst, egy bronz, csapatban három ezüst). A maga szerepéről diszkréten szót sem ejtett – hiába, Kammermayer is úriember volt, ezt még az árgus Praclinak is be kellett ismernie –, inkább válogatott adomákkal fűszerezte a feltálalt ételeket. Szólott a román tornászlány-fenoménról, ki Ceaucescu fiának menyasszonya volt, négy aranyérmet gyűjtött be, s meg sem várva az ötödiket, ott helyben a szabadságot választotta. A román olimpiai csapatnak büntetésből minden étkezés előtt és után imát kellett mondania a diktátor lelki üdvösségéért. Mesélt a tizennégy éves ausztrál úszóleányról, ki oly heves szerelemre gyulladt a venezuelaiak aranyesélyes, 140 kilós súlyemelőjével kapcsolatban, hogy éjszaka összecsomózott lepedőkön mászott le a tizenhatodik emeleten lévő szobájába, s a derék izomkolosszusnak csak sikoltozva sikerült menekülnie a 38 kilós kisleány elől. Az óriást kénytelenek voltak átköltöztetni az olimpiai faluból egy méregdrága luxusszállodába, ahol összeszűrte a levet egy néger szakácsnővel, minek következtében kificamodott a válla. Egy új-zélandi középtávfutó rajzszeget csempészett etióp riválisa cipőjébe, úgyhogy szegény etióp 1400 méteren át sántikáltva küszködött. Az utolsó 100 méteren aztán harminc métert vert a mezőnyre, mivel lerúgta cipőjét, ám ezért diszkvalifikálták. Pracliné dr. Simonyi Máriára a legmélyebb benyomást az önfeláldozó lengyel vízipólos tette, ki edzői utasításra úgy semlegesítette a libanoniak félelmetes centerét, Alit, hogy az első percben, egy ártalmatlannak tűnő vízipankráció során alaposan megmorzsolta a libanoni heregolyóit. Miután Ali eszméletre tért, az egész mérkőzés folyamán a lengyelt üldözte fejhangon rikoltozva, s nem a kaput veszélyeztette.

Pracli nem volt oly balgatag, hogy ne tudta volna: ezt a menetet döntő fölénnyel elvesztette. Csak az vigasztalta, hogy másnapra dr. Simonyi Mária vitorlástúrát rendelt. Pracli Joe ugyanis amatőr fokon mestere volt a vásznak kezelésének, míg Kammermayer Károly sajnálkozva közölte, hogy ez a sportág eleddig kimaradt az életéből.

Kimaradt ezután is. A Balatonon ugyanis annyi szellő sem lengedezett, hogy a Schärenkreutzer nehéz testét elmozdítsa a móló falától; a hófehér vitorlák olyan petyhüdten lógtak, mint egy kiéhezett hutu asszony melle a menekülttáborban. Kammermayer Károly viszont magával hozta bendzsóját és balalajkáját. Bendzsókísérettel argentin népdalokat énekelt, a balalajka pengetése mellett kozák harci indulókat. Tette ezt olyan sikerrel, hogy valóságos tömeg gyűlött össze csodájára a kikötőben. A Gyöngyösbokréta névre átkeresztelt Beloiannisz kirándulóhajó nem tudott útjára indulni, mivel kormányosa teljesen belefeledkezett Kammermayer Károly zengő baritonjába és pengő hangszereibe. Dr. Simonyi Mária a parasztbarokk-szakértő lábainál heverve süttette magát a nappal. Kell-e mondani, mit érzett hősünk?

Ebéd után kényelmesen elterpeszkedtek a Tölgyfa csárda kényelmetlen műparaszt székein, a kifeszített napernyők alatt. A névadó évszázados faóriást ugyanis a tél folyamán ismeretlen tettesek felfűrészelték tűzifának.

– A sokat emlegetett Észak–Dél konfliktus ontológiailag megoldhatatlan – mondotta Kammermayer Károly ejtőzés közben. – Maga a természet szüli. Amíg világ a világ, az északi népek dolgosak és serények lesznek, egyszerűen azért, mert hideg van és fáznak. A déliek viszont lusták és kényelmesek, mert ki a fenének van kedve negyven fokos hőségben dolgozni.

Ez természetesen egy báró-Podmaniczky-Özséb-közhely volt, amire Pracli Joe azonnal lecsapott. Márcsak azért is, mert nem engedhette meg magának a mérkőzés ilyetén állásakor, hogy ne legyen saját elmélete. Igenis volt.

– Az emberiség sorsát a WC-választóvonal határozza meg. Akik a választóvonalon innen vannak, angol WC-t használnak, s ők birtokolják a kultúrát, a kényelmet és a komfortot. Ennek megfelelően dekadensek. A vonalon túl a guggolóst részesítik előnyben, a budit avagy a lapulevelet. Ezért mohók, barbárok és erősek.

Ez a gondolat báró Podmaniczkynek csak egy lábjegyzetében szerepelt.

– Nem unjátok még? – szólott közbe dr. Simonyi Mária, mielőtt a menet folytatódhatott volna. – Ahelyett, hogy néznétek a vizet.

Mi tagadás, a Balaton, innen a magasból nézve, varázslatos volt. A kéttornyú tihanyi apátságban működő játékkaszinóban és luxusbordélyban halk orgonamuzsika festette alá a rulettkerék csattogását s a kéjhölgyek műsikolyait. A víz csillogott, mint egy velencei tükör. Fertőzöttsége miatt sajnos már négy esztendeje alkalmatlan volt a fürdőzésre, mivel súlyos ekcémákat okozott. Nyáron a rendőrség éjjel-nappal újfundlandi kutyákkal őrizte a vizet, melyek azon nyomban kihúzták a partra az elvetemült tilalomszegőket, akiket helyben elsősegélyben részesítettek, majd kórházba szállítottak.

Kammermayer Károly a feketekávé után fölajánlotta, hogy megmutatja a Balaton-felvidék hat fennmaradt páratlan barokk parasztházát, melyek közül egyet az ő tervei alapján hamisítottak. Pracli Joe, érthető módon, nem lelkesedett az ötletért; az élet-halál harcot nem jó az ellenfél stadionjában vívni. Természetesen ennek nem adott hangot, csak mellékesen megemlítette, hogy igen meleg van. Mit ad Isten, ezúttal dr. Simonyi Mária is osztotta a véleményét. Talán azért, mert valóban kánikula volt.

Így hát visszatértek a szállodába, ahol belebotlottak Szilágyi Erzsébetbe. Szilágyi Erzsébet, noha már negyvenes éveit taposta picinyke lábaival, az Adonis Klub egyik sztárja volt. Mi tagadás, Pracli Joe is tette neki a szépet, ám bizonyos okból eredménytelenül. Mivel magunk között vagyunk az olvasóval, elárulhatjuk az okot. Szilágyi Erzsébet ugyanis hűséges házassági kapcsolatban élt két férfiúval, s mint mondotta, nincs szüksége negyedikre, nem szeret bridzsezni.

A Szilágyi Erzsébet voltaképp művésznév volt; a hölgyet, aki egy gyönyörű fekete agárra emlékeztetett, eredetileg Szilágyi Máriának hívták. Bizonyos források szerint az egyik úrral Szilágyi Erzsébet, a másikkal Szilágyi Mária néven kötött hitvestársi kapcsolatot az oltár előtt, mirtusz-koszorúval a fején. Ez nem bizonyos. Mindenesetre Szilágyi Erzsébet szőrmetervező volt. Aki csak adott magára széles egy Magyarországon, de még a környező fejlettebb agrárállamokban is, az általa kreált bundákban vészelte át a zimankós telet, az irigy pillantásokat, valamint az állatvédők dühödt tüntetéseit.

A két úrnak, akiket hűséges kegyeiben részesített, akadtak hasonlóságai is, eltérései is. Mindketten a művésznő pasaréti villájában laktak, dolgozni egyikük sem dolgozott, pontosabban nem volt állása. Payr Hugó azonban kövérkés volt és alacsony, Milosevics Dusán viszont kövérkés és magas.

Payr Hugó reggeltől estig úton volt, szakadatlan gyűjteményvadászaton. Sosem indult úgy neki a nagyvilágnak, hogy ezt vagy azt keres, egyszerűen keresett valamit, ami megnyeri a tetszését és azt begyűjtötte. Végiglátogatta a bolhapiacokat, ócskásokat, régiségkereskedőket, a cigány felvásárlókat, ukrán csempészeket, szerb zugkereskedőket, kínai árusokat, felkereste ismerőseit avagy ismerőseinek az ismerőseit. Gyűjtőszenvedélyének egyetlen határt szabott: soha semmit nem vásárolt, ami új. Olykor egyszerűen az utcán csatangolt, hiszen embereket is lehet gyűjteni, azok garantáltan használtak, s Payr Hugó gátlástalanul leszólított bárkit, aki felkeltette az érdeklődését. Hol egy sárgaréz iránytűvel tért haza, amely kakukkolt (egyedi darab), hol egy józsefvárosi utcalánnyal (tucatáru), hol egy fél pár ezüst mandzsettagombbal, melynek a párját két évtizede már begyűjtötte (nagy fogás). Zsákmányra azonban csak igen ritkán tett szert, mivel szerfelett kifinomult ízlése volt.

Milosevics Dusán ezzel szemben reggeltől estig csak ült. Mindegy volt számára, hogy hol: moziban, presszóban, étteremben, színházban, kocsmában, hangversenyteremben avagy odahaza. A talponállókat, önkiszolgálókat, múzeumokat, kiállítótermeket gondosan kerülte: ott nem lehetett leülni. A külső szemlélő így látta Milosevics Dusán életét, noha egyáltalán nem volt mindegy, hol üldögél. Bizonyos helyeken felkészült a keresztrejtvény-készítésre, másutt kellő lelkiállapotba hozta magát a keresztrejtvény-készítéshez, ismét másutt keresztrejtvényeket készített. Méghozzá nem csupán odahaza, ahol dolgozószobájának három falát a plafonig megtöltötték a keresztrejtvény-készítéshez nélkülözhetetlen kézikönyvek és szakmunkák. Csupán a lexikonok és enciklopédiák háromszáz kötetre rúgtak. És hol voltak akkor még a monográfiák, ismeretterjesztő művek, kronológiák stb., nem is beszélve a százötven kötetnyi szótárról, köztük olyan ritkaságok, mint a volapük–hindi avagy a manysi–szuahéli. Milosevics Dusán egy ordítozástól hangos lebujban vagy cigányzenétől harsogó halászcsárdában is képes volt elkészíteni a legbonyolultabb keresztrejtvényt, mintha a dolgozószobájában felhalmozódott hatalmas ismeretanyagot betáplálta volna az agyába. A Guiness Rekordok Könyve szerint hét olyan keresztrejtvényt készített, melyet az égvilágon senki sem tudott megfejteni, közülük kettőt önmaga sem.

– De örülök, de örülök! – lelkendezett Szilágyi Erzsébet. – A férjeim, a férjeim – mutatta be az urakat Kammermayer Károlynak, kinek még nem volt szerencséje hozzájuk. – Üljetek le, üljetek le. Csak egy félórácskára, félórácskára.

Az Adonis Klubban az a szólás járta, hogy könnyebb a Hét Toronyból szabadulni, mint Szilágyi Erzsébettől. Szilágyi Erzsébet ugyanis a szőrmetervezésen és a férjein kívül egyetlen dolgot szeretett, a maga hangját. Ehhez pedig társaság kellett, mivel nem elégítette ki, ha magában beszél. És mert ezzel az örömmel sohasem tudott betelni, kidolgozott módszere alapján mindent kétszer mondott, megduplázván ezzel az élvezetet. Ezen szokásának további reprodukálásától eltekintünk, hogy ne terheljük túlságosan az olvasót.

Dr. Simonyi Mária, szegény feje, megpróbálkozott néhány vakmerő hadicsellel, hogy szabaduljanak a csapdából. Először arra hivatkozott, hogy a feje fáj, le kell pihennie. Szilágyi Erzsébet hatalmas kézitáskájában azonban akadt egy nigériai csodaszer, mely öt percen belül garantáltan elmulasztja a fejfájást. Ezután Simonyi Mária közölte, azért siettek haza, mert semmiképp sem akarják elmulasztani az Erzsébet királynőről készült 48 részes amerikai tv-sorozat soron következő epizódját.

– Ó, drágám – fuvolázta Szilágyi Erzsébet –, hiszen azt holnap négyszer megismétlik.

Igenám, de az igazság az, így a ravasz Simonyi, hogy fontos megbeszélnivalójuk van egymással.

– Az a jó! – csapott le Szilágyi, mint ölyv a kotlósra, egyben odaintve a pincért. – Mi minden nap tartunk egy fontos megbeszélést, amit szeánsznak nevezünk. Most is éppen arra készültünk.

A rabok megadták magukat keserű sorsuknak. Be kellett látniuk, hogy a szökés reménytelenebb, mint Îf várából.

Szilágyi Erzsébet azonnal hangot adott annak, hogy ha már ilyen szerencsésen alakult a helyzet, a mai napon a kedves barátai által megtárgyalandó kérdést tűzhetnék szeánszuk napirendjére. Ezt a támadást azonban dr. Simonyi Mária vitézül visszaverte, mondván, hogy még nem készültek fel kellőképp a kérdés megvitatására.

– Úgy is jó – lelkesedett Szilágyi Erzsébet. – Mi a mai szeánsz témájául a féltékenység kérdésének megvitatását választottuk. Dodónak az a véleménye – kérem, mondja el, Dodó.

– Én úgy gondolom – kezdte Dodó vagyis Payr Hugó.

Szilágyi Ezsébet azonban nem azért ült le csevegni, hogy mások hangját hallgassa. Minden emberi hang irritálta a sajátján kívül.

– Dodó úgy gondolja, hogy a féltékenység minden jó kapcsolat sava-borsa. Féltékenység nélkül a szerelem olyan, mint a sótlan beefsteak. Aki szerelmes, legyen féltékeny. Na, mondja már, Dodó.

– Szerintem – kezdette Dodó engedelmesen.

– Dodó szerint teljesen mindegy, van-e ok a féltékenységre vagy nincsen. A féltékenység épp úgy a szenvedély jele, mint a szerelem, ezért elkíséri a sírig. Nincs pontosabb ismérve a szerelem megszűnésének, mint a féltékenység elhalása. Most pedig Totó következik.

– Az a véleményem – így Totó vagyis Milosevics Dusán.

– Totónak az a véleménye, hogy a féltékenység marhaság. Ezt úgy érti, hogy a szerelem minden körülmények között kizárja a féltékenységet. A szerelem ugyanis mindennél erősebb. Tehát akár hűséges szerelmünk tárgya, akár nem, felesleges féltékenynek lenni, mivel az amúgy sem befolyásolhatja a szerelmet. Mondja kérem, Totó.

– Én – kezdte Milosevics Dusán engedelmesen.

– A féltékenység Totó szerint olyan, mint a vakbél. Van, de semmi szükség reá. Az emberiség egy korábbi fejlődési szakaszából maradt reánk. Roppant kíváncsi vagyok a ti véleményetekre. Ha elmondaná, Kammerer úr.

– Kammermayer – mondotta Kammermayer Károly.

– Értem, hogyne, természetesen. Azt akarja mondani, hogy a féltékenység méltóságon aluli.

Mit ad Isten, Kammermayer Károly valóban ezt akarta mondani.

– Ön szerint tehát a féltékenység nemcsak az embert alázza meg, hanem a szerelmet is. Bepiszkolja, elveszi hamvát, megkérdőjelezi mindenhatóságát. És szerinted, drágám?

– Nem foglalkozom vele.

– Milyen igazad van! Tehát azt mondod, hogy amivel nem foglalkozunk, az voltaképp nincs is. Ezért ne foglalkozzunk a féltékenységgel, akkor nem fertőz. Mert a féltékenység voltaképp egy vírus, mely megtámadja az egészséges szervezetet és mindenféle komplikációt okoz. És maga szerint, kedves Pracli?

Hősünk éppen köhögőrohamot kapott, mert mellényelt egy falat kuglófot.

– Milyen igaza van! – tapsikolt Szilágyi Erzsébet. – Kételkedem, tehát vagyok. Az ember sohase higgye, hogy birtokában van a bölcsek kövének. Ismerje be, hogy gyarló, s gyakrabban téved, mint ahányszor felismeri az igazságot. Mert az igazság olyan, mint a kaméleon: a körülmények határozzák meg. Akkor, ha megengeditek, röviden összefoglalom, mit gondolok én a féltékenységről.

Most nem foglalkozunk azzal a röpke másfél órával, amíg Szilágyi Erzsébet elmondta rövid összefoglalója bevezetését. Azzal a következő órával sem, amikor a rabok egyre kétségbeesettebb kísérleteket tettek a szökésre, miközben Szilágyi Erzsébet hol az egyiküket húzta vissza, hol a másikukat nyomta le a székre. Kammermayer Károly volt a kedvence, aki zakót viselt, annak az ujjába jól bele lehet kapaszkodni. A foglyoknak végül úgy sikerült átmenetileg szabadlábra kerülniük, hogy eskü alatt fogadták: tíz perc múlva visszatérnek a mellékhelyiségből, meghallgatni Szilágyi Erzsébet bővebb indoklását a féltékenység fenoménjáról.

– Jézus Mária! – pihegte dr. Simonyi Mária, amikor kétszer bekulcsolta maguk mögött szobája ajtaját. – Ez a nő olyan, mint a pestis.

– Bubópestis – tódította Kammermayer Károly.

Pracli sem kívánt elmaradni.

– Lepra. Feketehimlő. Dögvész.

Ez volt az első eset, hogy a szembenálló felek s a közöttük elhelyezkedő Simonyi Mária, a lényeget illetően egyetértettek.

A feltételesen szabadlábra helyezett rabok nagy sietve, a poggyászukat hátrahagyva, a cselédlépcsőn távoztak a szállodából.

Egy hét múlva – a kánikula megenyhült, a kertekben ugráltak a cinkék, a feketerigók, búgtak a gerlék – Pracliné dr. Simonyi Mária kicsattanó jókedvvel érkezett haza, s cuppanó puszit nyomott férjeura gondterhelt homlokára.

– Te Pracli. Most már megcsaltalak.

Pracli Joe már fel sem hördült. A benne lakozó oroszlánt az észveszejtő bizonytalanság a teljes apátia állapotába taszította. Legfeljebb némi szarkazmus maradt lelke valamely eldugott zugába.

– Láthatólag örül, kedves Simonyi.

– Noná! Legalább rájöttem, hogy nem is olyan érdekes.

Azután hozzátette:

– Szerinted lehet valakivel élni, aki az ágyban is drága Máriámnak szólít?

Pracli Joe nem tudta, libahájjal kenegetik-e a lelkét avagy tőrt döfnek a szívébe.

– Marad minden a régiben, Pracli – jelentette ki dr. Simonyi Mária, újabb cuppanó puszi kíséretében.

Hősünk pediglen úgy érezte magát, mint a hegymászó a Matterhorn északi lejtőjén, miután a lavina elzúgott felette.

Egy önkormányzati iskola létrehozásának nehézségei: 1. A pártviszonyok és a pártkapcsolatok tisztázatlansága 2. A törvények megváltoztathatóságának kérdése s az ebből származó bonyodalmak. Egy alapítványi iskola létrehozásának nehézségei: 1. A paritásos alap 2. Személyi kérdések. Egy gombkészítő kisiparos tevékenysége, elvei, valamint rokonsága. Mindent a maga helyére. Lázadás a művészetek szentségének jegyében. A genius loci.

 

A happy enddel végződő családias kitérő után visszakanyarodhatunk a hősünk (és Semmelweis Ignác) által vezényelt kétfrontos hadjáratra. Mivel a pátriárkával folytatott tárgyalások Isten léte kérdésének rendezetlensége okán zátonyra futottak, a hadvezérek úgy döntöttek, megkísérlik a legegyszerűbb formát: rábírják az önkormányzatot, hogy helyezze újra üzembe a Gróf Széchenyi István Gimnáziumot. Mint tudjuk, voltak beépített embereik az ellen táborában – enélkül semmiféle csata nem képzelhető el –, nevezetesen dr. Schickelgruber Adolf polgármester-helyettes és dr. Schickelgruber Adolf osztályvezető-helyettes. A Schickelgruberek borús arccal hallgatták a vakmerő tervet.

– Annak idején az önkormányzat egyhangúan szavazta meg az iskola megszüntetését – vette át a szót a polgármester-helyettes, lévén ő a magasabb sarzsi. – A kormánykoalíció tagjai csakúgy, mint az ellenzék képviselői. Igaz, hogy azóta a testület valamennyi tagja kicserélődött, tehát a jelenlegi testületet személy szerint nem terheli felelősség a döntésért. Az is igaz, hogy az akkori kormánykoalíció ellenzékbe került, az ellenzék pedig kormányra, valamint több egykori ellenzéki párt ma a kormánykoalíció tagja és fordítva, tehát az álláspontok lényegében áttekinthetetlenek. Ám mindazonáltal az előző és a jelenlegi önkormányzat egyetlen kérdésben megegyezik, s eme pont meghatározónak mondható. Nevezetesen egyiknek sem volt és nincs ma sem egyetlen árva petákja sem.

– Az anyagi kérdések tárgyalására majd visszatérünk – szólt közbe Semmelweis Ignác. – Jelenleg a jogi megoldás lehetőségeit kell tisztázni.

– Szerény véleményem szerint a nehézségek leküzdhetőek – igyekezett háláját és hűségét bizonyítani dr. Schickelgruber osztályvezető-helyettes, akin meglátszott, hogy az utóbbi időben jobb bánásmódban részesül Első Károly részéről. – Azt kell eldöntenünk, hogy a többséget uszítsuk a kisebbség ellen vagy fordítva.

– A kérdés nem ilyen egyszerű – figyelmeztetett a szélesebb látókörrel rendelkező s a boldog szerelem örömeiben nem részesülő dr. Schickelgruber polgármester-helyettes. – Ugyanis rendkívül nehéz eldönteni, ki tartozik a többséghez és ki a kisebbséghez. Emlékeztetni szeretnénk az egykori művelődési ház privatizációjára, mikoris a kormánypártiak egy része összefogott az ellenzék egy részével, s így tudtak felülkerekedni.

– Mert lefizették őket – így az osztályvezető-helyettes.

– Az természetes – így a polgármester-helyettes. – Csupán arra szeretnék figyelmeztetni, rendkívül nehéz lesz megállapítani, kit milyen színekben kell lefizetni.

– Nem lehetne a kerületi pártszervezetekkel határozatot hozatni, hogy képviselőik kötelesek a pártálláspontnak megfelelően szavazni? Ebben az esetben elegendő volna a pártvezetőségekkel egyezségre jutni – jegyezte meg a jogpolitikai kérdésekben kissé járatlan Pracli Joe.

– De lehetne – mondotta dr. Schickelgruber Adolf polgármester-helyettes, aki a legnagyobb ellenzéki párt kerületi szervezetének elnöke volt, míg dr. Schickelgruber Adolf osztályvezető-helyettes a legnagyobb kormánypárt ügyvezetője. – Ám számot kell vetnünk azzal, hogy az önkormányzat tagjai legalább két, de inkább több pártnak elkötelezettek. Ha sarokba szorítjuk őket, hogy saját érdekeik ellen szavazzanak, egyszerűen átülnek egy másik párt soraiba.

– Tehát nincs más megoldás – összegezte a megoldást a szakértő, Semmelweis Ignác –, mint egyenként meglobbizni az önkormányzat valamennyi tagját a nemes cél érdekében.

– Ahogy mondani szíveskedik – helyeselt a polgármester-helyettes. – Ez fáradságos, időigényes és költséges feladat, ám nem végrehajthatatlan, mivel számíthatnak Schickelgruber úr, valamint szerény személyem bőséges helyi tapasztalataira és fenntartás nélküli lojalitásra. A kutya azonban nem itt van elásva.

– De nem ám – kontrázott az osztályvezető-helyettes, már csak azért is, hogy lássék: ő is ismeri az eb sírhelyét.

– Hanem?

Ilyen tömör és lényeglátó kérdést csakis Pracli Joe tudott fogalmazni.

– Hanem a pénz tekintetében.

Semmelweis Ignác ekkor ünnepélyes nyilatkozatot tett.

– Bár először az államjogi kérdésekkel kívántunk foglalkozni, kénytelen vagyok ezúton közölni, hogy megbízóm nemcsak az iskola helyreállításának költségeit vállalja, hanem az intézmény fenntartását is kilencvenkilenc évig.

– Az más – adta azonnal lejjebb a polgármester-helyettes. – Ez esetben ünnepélyesen garantálom, hogy kerületünk Pracli Joe urat díszpolgárává választja, közfelkiáltással, a Duna jegén.

Törődött is Pracli a díszpolgársággal! – gondolhatná az olvasó. Ám ez esetben félreismeri hősünket. Pracli is ember volt, az ő kebelében is érző szív dobogott. A Szabad, Független, Demokratikus Hazáért érdemrend nagykeresztje mondjuk valóban hidegen hagyta volna, ámde szeretett pátriájának elismerése semmiképp. Ezek utánjában előre megitták az áldomást a medve bőrére, majd azzal váltak el, hogy két nap múlva tartják a következő vezérkari tanácskozást, a részleteket tisztázandó.

Ám két nap múlva a beépített ügynökök olyan arccal érkeztek, mint kik nagyobb mennyiségű ecetet voltak kénytelenek elfogyasztani.

– A terep felderítése, valamint hosszú töprengés és tanácskozás után arra a véleményre jutottunk, hogy az eb sírhantja mégsem itt van.

Noná, hogy a polgármester-helyettes a kellemetlen bejelentés megtételét beosztottjára bízta!

– Hanem? – érdeklődött Pracli Joe kissé idegesen, mivel végre ismerni szerette volna fent nevezett állat valóságos nyugvóhelyét.

– Hanem abban, hogy az emberek esendőek. Különösen vonatkozik ez aranyszabály a hivatalt betöltő emberekre.

– Szíveskednék ezt konkrétizálni? – avatkozott közbe a szakértő, kinek érdeklődési körébe az etika nem tartozott bele.

– Természetesen – vette át a szót a polgármester-helyettes, hiszen a dolgokat megmagyarázni mindig a főnök feladata. – A Gróf Széchenyi István Gimnázium fenntartása kilencvenkilenc évig iszonyatosan nagy summa. Feltehetően meghaladja az új Nemzeti Színháznak a kövezkező évszázad végére tervezett felépítési és működési költségeit. Meglátásunk szerint nincs olyan önkormányzat, amely ekkora kísértésnek ellent tudna állani. Hogy őszinte legyek, még csak rossz néven sem lehet venni, amikor egy testületi tag havi illetménye egy kiló mócsingos marhahús árával egyenlő.

– Vagyis ellopnák? – tudakolta a már sok mindent megtapasztalt Pracli Joe.

– Szó sincs róla. Az önkormányzat tagjai sohasem lopnak, vagy ha igen, akkor sem ekkora összeget. Ellenben száz százalékos biztonsággal kikövetkeztethető, hogy az iskola fenntartására fordítandó összeget más célokra csoportosítanák át, például visszakapcsoltatnák a villanyt a kerület lakóházaiba. Nem beszélve arról, hogy ekkora summa megmozgatása, átterhelése, a számlanyitások és egyenlegek átláthatatlansága lehetővé tenné bizonyos személyek számára nem lebecsülendő haszon szerzését, például sikerdíj fejében.

– Azt hiszem, te lebecsülöd tudásomat és képességeimet – mondotta Semmelweis Ignác, joggal érezve sértve nemzetközi tekintélyét. – Az általam készített szerződés százszázalékos garanciát jelent, hogy a gimnázium számára juttatandó pénzösszeget úgy bebetonozzuk, mint egy kétszázharminc emeletes felhőkarcoló alapjait.

Az osztályvezető-helyettes ezen a megbeszélésen feltűnően csendes volt, mivel Első Károly karambolozott a Jaguárral, tehát a nadrágszíjat használta dr. Schickelgruber esetében. Ezért a polgármester-helyettes vitte a szót.

– Milyen garanciákra méltóztatik gondolni?

– A fennálló törvényekre s az alkotmányos jogrendre.

– Hát itt van a kutya elásva, tisztelettel. Ugyanis a fennálló törvényeket és jogrendet meg lehet változtatni. Ha például az önkormányzat úgy dönt, hogy kerületünkben az a betűt törlik az ábécéből, az törvényerőre emelkedik.

Semmelweis Ignácnak már kezdett elege lenni ebből a dilettáns bakafántoskodásból.

– Vannak törvények, melyeket semmiféle önkormányzat nem változtathat meg, egyes-egyedül az országgyűlés.

– És mért méltóztatik gondolni, hogy az általam említett példa az országgyűlésre nem vonatkozik?

– Te úgy látszik, nem hallottál még az Alkotmánybíróságról – vetette oda Semmelweis Ignác, immáron ingerülten.

– Ha meg méltóztatik engedni, hallottam. Azt is tudom, hogy annak tagjai feddhetetlenek, mivel kinevezésükkor kasztráltatniuk kell magukat. Csakhogy amíg egy alkotmánybírósági határozat megszületik, az minimum öt év. És akkor hátra van még a Hágai Nemzetközi Bíróság.

– Egy ilyen skandalummal az ország veszélyeztetné felvételét az Európai Unióba. Azt pedig a következő évszázadra már megígérték.

– Ez is igaz, tisztelettel. Ám méltóztatik tudni, milyen messze van még a következő évszázad?

A joggal nemzetközi hírű Semmelweis Ignác azonnal átlátta a kérdés ekképpen való felvetésének jogosultságát, s a tárgyalások elnapolását indítványozta.

Ezután a fővezérség zárt körben ülésezett.

– Úgy tűnik, nem marad más hátra, mint az alapítványi iskola – közölte szakvéleményét Semmelweis Ignác, nem leplezett sóhaj kíséretében.

– Nosza rajta – így az optimista (és naiv) Pracli Joe.

– Csakhogy az alapítványhoz huszonegy fős kuratórium szükségeltetik. Húsz kurátor, valamint a kuratórium elnöke.

– Mi sem egyszerűbb.

– Csakhogy a demokratikus alkotmány alapján a kuratóriumot szigorúan paritásos alapon kell létrehozni. A tagok között képviselve kell lennie minden parlamenti pártnak, az utolsó választáson elért százalékarányban. Szükségeltetik a keresztény történelmi egyházakon kívül a zsidók, a mohamedánok, a buddhisták, az anabaptisták s az ógörög hitű ádventisták részvétele. A kuratóriumban helyet kell kapniuk a magyarországi kisebbségeknek, beleértve a kínaiakat, a lappokat és a tibetieket, egyedül a romák mellőzhetőek. A férfiak és a nők aránya öt az egyhez. A kurátorok életkora feleljen meg az országos átlagnak. Szükségeltetik két hat éven aluli kurátor. Valamennyi kurátornak oxfordi diplomával kell rendelkeznie, valamint motorcsónak-vezetői engedéllyel. Pedagógiai intézmény esetében csak olyan személy jöhet számításba, aki a nagyszülőkig visszamenően bizonyítani tudja, hogy pedagógus nem volt a családban. Megfelelő arányban kell képviseltetniük magukat a háziasszonyoknak, a rendőrségnek, a tűzoltóknak és a vámhivatalnak. Oktatási intézmény esetében értelmiségi nem lehet tagja a kuratóriumnak. Kurátorságot kell biztosítani az ellenállóknak.

Semmelweis Ignác eddig úgy darálta a szöveget, mint egy jól biflázó érettségiző, ám ekkor Pracli Joe közbeszólt.

– Miféle ellenállóknak?

– Azt nem határozza meg a törvény, ami kétségtelenül joghézag, melyet csak a kialakult szokásjog pótol. Volt rá eset, amikor a kuratóriumot nem hagyták jóvá, mert a Habsburg-párti ellenálló mellől hiányzott az Anjou-párti. Egy másik esetben a Kádár ellenes ultrabaloldali ellenállót hiányolták, ismét más esetben a Rákosi-ellenes zsidó ellenállók képviselőjét.

– Ez valamivel több, mint huszonegy – jegyezte meg Pracli, noha a számolás nem volt az erőssége.

– Természetesen. Ezért személyiségkapcsolásra van szükség. Hogy példát mondjak: találni kell egy tizenöt és húsz év közötti kisparasztot, aki nazarénus, tagja volt a demokratikus ellenzéknek, hindi anyanyelvű, nagytőkés és férjezett.

Pracli bizalmán a plánum végrehajthatóságában ekkor mintha támadt volna valami hajszálrepedés.

– Gondolod, hogy akad ilyen?

– Nem gondolom. Tudom. Magyarországon minden akad.

Pracli Joe elszégyellte magát kishitűsége miatt, és Semmelweis Ignác 99 fős irodájába fél órán belül felvettek még 99 számítógép-szakembert, menedzsert, fejvadászt, analizátort és kijáróembert. Bizony izzadságos munkába tellett, amíg a kuratórium nagyjából összeállott. A nehézségek közül a legkisebbek közé tartozott, hogy kurátorok milyen márkájú gépkocsit igényeltek személyi használatra, s melyik ragaszkodott nyugati, melyik keleti fekvésű irodához.

Ekkor Rezeda Kázmér kurátorjelölt kért személyes meghallgatást a kuratórium elnökévé kiszemelt Pracli Joe-tól. A tárgyaláson természetesen részt vett a kuratórium leendő szaktanácsadója is.

– Elnök úr – kezdte Rezeda Kázmér rezgő hangon –, mindenek előtt szeretnék hangot adni annak, hogy az ön bölcs vezetése alatt működő kuratóriumban való részvétel életem és tevékenységem megkoronázása.

– Igen örvendek – így Pracli.

– Mindazonáltal kénytelen vagyok közölni, hogy a legnagyobb szívfájdalmamra a tagságot nem fogadhatom el.

– Ugyan miért? – érdeklődött Pracli Joe, akit a hadművelet viszontagságai már igen megedzettek.

– Azért, mert a kuratórium tagjai között nem szerepel Rejtő Jenő.

– De szerepel – így a mindent tudó szakértő.

– Nem szerepel. Rejtő Jenő, született 1930. április 22-én Beregcsevó–Beregszászon, anyja neve Biedermeyer Erzsébet.

– Ő valóban nem szerepel – vallotta be tévedését Semmelweis Ignác.

– És miért ragaszkodik ön ehhez a Rejtő Jenőhöz? – tudakolta Pracli.

– Mert egy utolsó csirkefogó, egy pernahajder gazember, egy álnok köpönyegforgató. Csak azért nem mondom, hogy III/3-as, mert annál sokkal nagyobb bűnök terhelik a lelkét.

– Ez talán nem elegendő ok a kuratóriumi tagságra – kockáztatta meg Pracli.

– Absztraktice talán nem, praktice viszont annál inkább. Az a piszok, akiről beszélek, igazgatója volt a Kőolajdúsító Vállalatnak, mikor én személyzeti főosztályvezetője. Egy esetben tíz százalékkal csökkentette a prémiumomat, valamilyen nevetséges koholt vád alapján, amire már nem emlékszem, de bizonyára politikai oka volt, mivel hat évig tevékenykedtem a nyilaskeresztes párt tagjaként. No mármost, ha én tagja leszek a kuratóriumnak, az a féreg Rejtő pedig nem, a jó Isten sem moshatja le rólam, hogy én fúrtam meg. Ez pedig, mivel bankjaink éles konkurenciaharcban állanak, mérhetetlenül ártana személyes és szakmai presztízsemnek.

– De Rezeda úr – pillantott bele Pracli Joe a kurátorok nyilvántartásába; az ő feje nem volt káptalan, mint Semmelweis Ignácé. – Ön háztartásbeliként került a kuratóriumba.

– Természetesen. Az is vagyok. Bankelnöki funkciómat csak negyedállásban végzem, főfoglalkozásom a háztartási alkalmazottak felügyelete, mivel feleségem hazánk bermudai tiszteletbeli konzulja.

Hogy milyen körülmények között került fel Rejtő Jenő, anyja neve Biedermeyer Erzsébet a kurátorok listájára, azt kissé hosszú lenne ecsetelni. Ekkor Szemere Bertalan kurátorjelölt kért azonnali személyes meghallgatást az elnök-kandidátustól. A kuratóriumra tett hűségesküt lásd fent.

– Mindazonáltal a részvételt Rejtő Jenő, anyja neve Biedermeyer Erzsébet tagsága számomra abszolút lehetetlenné teszi.

Pracli kérdését lásd fent.

– Rejtő Jenő nekem atyai jótevőm. Nemcsak nekem, az egykori Kőolajdúsító Vállalat mind a 3456 alkalmazottjának. Mintha paradicsomban éltünk volna az ő igazgatósága idején. 789 dolgozónak építtetett négyszobás lakást, 345 alkalommal járt el eredményesen a dolgozók gyermekeinek orvosegyetemi felvétele ügyében. A vállalat minden dolgozója kapott külföldi jutalomüdülést. Én például akkor jutottam el először Dél-Afrikába. Nem szólva arról, hogy minden dolgozónak havonta egy forinttal emelte a bérét.

Pracli kérdését Rejtő Jenő kuratóriumi tagságával kapcsolatban ugyancsak lásd fent.

– Bankjaink ugyanis egyazon konzorciumhoz tartoznak. Ha az áldott jó Rejtő bekerül a kuratóriumba, az Isten sem mossa le rólam, hogy én protezsáltam. Ezt pedig szakmai és erkölcsi presztízsem érdekében nem engedhetem meg magamnak.

Patt. A kör bezárult. A kígyó saját farkába harapott. Ám az olvasó megfeledkezik Semmelweis Ignácról. A számítógépek azonnal kattognik kezdtek, mint egy első világháborús Maxim-géppuska, az ügynökök kirajzottak a világ négy égtája felé, az irodában összetartást rendeltek el, senki sem hagyhatta el a munkahelyét. Két nap múlva Rejtő Jenő, anyja neve Biedermeyer Erzsébet, lemondott a Szaturnusz Bank elnök-igazgatói posztjáról, s az Uránusz Bank elnök-igazgatója lett. Az antagonisztikusnak tűnő konfliktus megoldódott.

– Te Ignác – kérdezte Pracli Joe egy pillanatnyi harcszünetben. – Minden kurátorunk bankár?

– Kettő nem az – így a kurátor. – És további tizenkettőnek van fedőfoglalkozása.

Miközben a lövészárkokban folyt az elkeseredett harc a kuratórium összeállítása tárgyában, a hadvezérek nagyszabású átkaroló hadművelettel felőrölték a gimnázium bérlőinek hol erősebb, hol gyengébb ellenállását. Pracli Joe páncélos éke feltartóztathatatlanul robogott a végső győzelem felé, amikor egy magányos géppuskaállás váratlanul megtorpanásra késztette a hadat. Olyannyira, hogy a hadvezérek személyesen voltak kénytelenek bevetni magukat az ütközetbe.

Kogutowicz Manó gombkészítő kisiparos a hajdani fizikaszertárat bérelte. Akinek volt szerencséje megtapasztalni a gombkészítéshez elengedhetetlenül szükséges csontfőzés mesterségét, azt tudja, hogy szag viszonylatában a nagytétényi sertéshizlalda bizonyosan fődíjat nyert volna vele szemben egy párizsi illatszerversenyen. Márpedig Kogutowicz Manó fő passziója a csontgomb volt. A kerületi polgármesteri hivatalban külön alosztályt hoztak létre a gombbkészítő kisiparos elleni feljelentések adminisztrálására. Mindhasztalan: Kogutowicz Manó háborítatlanul főzte a csontot, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag. (Megnyugtatjuk az olvasót: kellő időben beavatjuk a titokba.) A szagérzékenyebb bérlők többször kíséreltek meg merényletet ellene, kézigránáttal és hordozható rakétával, ám a műhelyt a Királyi Őrezred kommandósai védték. Az önkormányzat elutasította a lakosság utolsó, kétségbeesett kérését, hogy az egykori gimnázium utcáját kereszteljék át Illatos útra.

Kogutowicz Manó 152 centiméterre nőtt, kecskeszakálla ősz volt, a műhelyben mindig bokáig érő zöld kötényt viselt. Az tévedés, hogy Moha bácsi, a törpe alakját róla mintázták.

– Tudják önök, hányféle gomb van? – kérdezte a két hadvezért, akik személyesen jelentek meg nála békekövetként. Göcsörtös ujjain számlálni kezdte. – Van a műanyag, ugyebár. Undorító, de nem térhetek ki ferdült ízlésű klientúrám igényei elől. Van azután a gyöngyház, ami külön tudomány és művészet. A fémek közül csak a tizenkét legfontosabbat kellene megemlítenem. Önöknek fogalmuk sincs, hányféle bőrt használunk a bőrgombokhoz. Szolid vadászöltönyhöz például a zerge hasaalját ajánlanám. Következnek a fagombok: se szeri, se számuk. Az üveggombok: mint a mesében! A háncsgombok. A taplógombok. A pityke, amely nélkül a mente és a dolmány elképzelhetetlen. Nem is sorolom tovább, csak a csontgombokat, melyekről feltétlenül ódákat kell zengenem.

Ám nem tudott, mert a ravasz vezérkari főnök átnyújtotta a kötelező békeköveti ajándékot.

– Kogutovicz úr. Egy gyönyörű Váci utcai műhelyt szereztünk neked. Napos, világos, tágas, kilátással a Gellért-hegyre. Van hozzá szauna, télikert és tetőterasz.

– Sajnálom – így Kogutowicz zordonan. – Szóba sem jöhet.

Itt már csak a fővezér szokott, lényeglátó kérdése segíthetett.

– Miért, ha szabad kérdeznem?

– A nevem legifjabb Kogutowicz Manó. Hatéves korom óta foglalkozom gombkészítéssel. Boldogult édesapámtól, ifjabb Kogutowicz Manótól tanultam a mesterséget, ki még a monarchiában kezdett gombot készíteni. Nagyapám, idősebb Kogutowicz Manó, a dédapám, legidősebb Kogutowicz Manó keze alatt nevelkedett, aki még szegény gróf Széchenyi Istvánnak is készített gombokat. A családi feljegyzések szerint a boldogult Stefi gróf nagy gigerli volt, amellett, hogy a legnagyobb magyar. És tudják, hol volt dédapám műhelye? Pontosan itt, ahol állunk. Akkoriban errefele se közel, se távol nem volt egyetlen épület sem, szagilag érthetőleg. Később minősíthetetlen módon elbontották a műhelyt, mert kellett a hely annak a flancos gimnáziumnak. De én visszaszereztem, és innen dinamittal sem tudnak kirobbantani. Én nem bérlem ezt a helyiséget, nekem ez telekkönyvi tulajdonom, melyet japán jenért vásároltam vissza, ami akkor még ritkaságnak számított. Én azonban őfelsége, a japán császár udvari díszgombszállítója voltam.

Semmelweis Ignác, csak úgy mellékesen megjegyezte: harminckét módját ismeri annak, hogyan lehet jobb belátásra bírni némely kötözködő ingatlantulajdonosokat avagy az ingatlanok nyilvántartásával foglalkozó hatóságokat.

– Nem vonom kétségbe – így legifjabb Kogutowicz Manó. – Viszont elfelejtettem említeni, hogy vérszerinti unokaöcsém, dr. Kogutowicz Milán, az Alkotmánybíróság elnöke. További vér szerinti öcséim közül Kogutowicz Menyhért dandártábornok a köztársasági elnök úr főhadsegéde, egyben a Nemzeti Bank elnöke és a Nemzeti Színház főintendánsa, Mihály pedig Magyarország ENSZ-fődelegátusa és a Magyar Kaktusztenyésztők Egyesületének örökös tiszteletbeli díszelnöke. Menyhért fia, Miklós, a Hágai Nemzetközi Bíróság tanácsvezető bírája.

Semmelweis Ignác azért is örvendezett nemzetközi hírnévnek, mivel tudta, hogy nincs elvesztett csata, legfeljebb békét kell kötni az ellennel. Legifjabb Kogutowicz tehát maradt a gimnázium falai között, s elhatároztatott, hogy a tantestület, valamint a diákság kényesebb tagjait gázálarccal látják el.

A gimnázium épülete épült, újjáépült vagyis inkább újraépült. Pracli Joe alapelve az volt, hogy minden olyan legyen, amilyen volt (kivéve a fizikaszertárat, sajnálatos módon). Az igazgatói iroda az igazgatói iroda helyére került, a tanári szoba a tanári szoba helyére, valamint eredeti állapotának megfelelően állították helyre az egykori III/C-t, melyet egy Nobel Alfréd babérjaira pályázó ifjú titán egyik kémiai kísérlete során a levegőbe repített. Emberéletben szerencsére nem esett kár, a későbbiek során sem, amikor az ifjú berobbantotta a Parlament és a Mátyás-templom kapuját, levegőbe repítette a Halászbástya egyik tornyát, valamint a Nagymező utcai illemhelyet. A nagy erővel folytatott rendőrségi vizsgálat sajnos nem vezetett eredményre, s az ifjú cum laude szerezte meg vegyészmérnöki diplomáját.

Pracli Joe úgy érezte, hogy a sportegyesület ellen intézendő végső roham előtt megérdemel egy kis pihenőt, valamint dr. Simonyi Máriának is szeretett volna a kedvére tenni, aki egyre szebb és vonzóbb lett, s akiért hősünk egyre bensőbb rajongást érzett. Mivel csak röpke egy hétről volt szó, csupán Bangkokot, a Machupicchut, Nankingot, Alma Atát s a Tűzföldet járták be.

Mi tagadás, Pracli Joe első útja a repülőtérről egyenest a Gróf Széchenyi István Gimnáziumhoz vezetett. Amikor a taxi bekanyarodott a sarkon, hősünk sóbálvánnyá változott, mint ama nevezetes Lót, csak más okból.

Az iskola homlokzata ugyanis, az eredeti neoszocreál piszkos-homokszín helyett püspöklilán tündökölt. Pracli, miután magához tért sokkos állapotából, azonnal hívatta az építkezés vezetőjét, aki azonban nem volt a helyszínen. A beosztott mérnökök szerint azóta nem látták színét, mióta Pracli Joe megkezdte jól megérdemelt szabadságát.

Pracli Joe-t más fából faragták, mint a mérnököket. Neki semmiség volt csápjai segítségével kitapogatni, hogy az építésvezetőt, Csernoch János tanszékvezető egyetemi tanárt a legelőkelőbb bécsi bordélyban lehet megtalálni, ahol külön lakosztályt tartottak fel számára. Csernoch János nem emlékezett Praclira, valamint nem emlékezett a Széchenyi Gimnáziumra sem, ami nem csoda, mivel egy időben 36 építkezést vezetett. Csak félórás magyarázkodás után esett le neki a tantusz, mint mondani szokás. Közben két ifjú hölgy manikűrözte kezének körmeit, az egyik zsakettkabátban, a másik szmokingkabátban. Más ruhadarabot nem viseltek. A frakkos puffmutter, akin történetesen volt nadrág, a háttérben várakozott szerényen.

– Ja, az a lóistálló – csapott a homlokára Csernoch János. – Hát ide figyeljen uram. Én mindent eltűrtem öntől. Én minden abszurd kívánságát teljesítettem. Mert ki hallott már olyat, hogy egy átépítés során a WC-k a WC-k helyére kerüljenek? Látott ön már átépítést, ahol a lépcsőházból lépcsőház lesz, ugyanannyi lépcsővel? Ez perverzió! Ez az építőművészet megcsúfolása! Ön gúzsba kötötte a fantáziámat. Ön megbecstelenítette szakmai presztízsemet. Rendben, mindent eltűrtem, ön fizetett és én is ember vagyok. De a püspöklila miatt kirúgom a mérnökeimet. Én ugyanis ultramarinibolyát rendeltem. Kizárólag az illik a tájhoz, a környezethez és ahhoz a pocsék tákolmányhoz. Végeztünk, uram. Én művész vagyok, nem pallér. Alászolgája.

Mit volt mit tenni? Pracli Joe kénytelen-kelletlen a műegyetem rektorával fejeztette be az építkezést, aki átmenetileg anyagi gondokkal küszködött, mivel tizenkettedik gyermekének is villát kellett építenie a Kis-Svábhegyen. Így hát a rektor, Malcolm X minden munkát elvállalt. Az épület végső átvételét megelőző bejáráskor Pracli Joe-nak így is tapasztalnia kellett, hogy a piszoárokat tíz centiméterrel odébb szerelték fel, mint eredetileg. Malcolm X hasztalan hivatkozott a szimmetria és aszimmetria, valamint az aranymetszés törvényeire és idézte Herakleitoszt, a piszoárok visszakerültek eredeti helyükre. Elvégre a genius loci kötelez.

Az a bizonyos kiskapu. Pracli Joe nemzetségének ősi lakhelye. Sírnak a kicsi kínaiak. A nagybácsi parancsának visszavonhatatlansága avagy miért nem használhatóak a belga postagalambok. A miniszterelnök zsenialitása s a magyar–tajvani őshaza. A Haza Atyja a Bükk-fennsíkon és a történelemben. A Haza Sárikájának, valamint két szelíd vaddisznónak titokzatos elrablása. Pracli Joe jegesmedvebőrt ölt. Magyarország a világlapok címoldalán. A világközvélemény két táborra szakad. Bubópestis és feketehimlő a sporttelepen. Minden jó, ha a vége jó.

 

Miközben az iskolafronton a csata befejezéséhez közeledett, már csak a holttestek eltakarítása volt hátra, a Csodaszarvas Sportegyesületért vívott heroikus harc során aggasztó jelek mutatkoztak. Pracli felderítői képtelenek voltak bejutni a pályára, mivel minden talpalatnyi helyre jutott már egy kicsi kínai. Egy fehér zászlós küldöttség ugyan nagy nehezen eljutott a kövér kínai elnök, Liu Sao-pi színe elé, ám az elnök kizárólag Salamon egészségi állapotáról volt hajlandó tárgyalásokba bocsájtkozni. Szomorú szívvel hallotta, hogy a derék szamárnak honvágya van, valamint klausztrofóbiában szenved az állatkert elefántházában. Azonnal felajánlotta, hogy Salamon térjen vissza a sporttelepre, s garanciát vállalt, hogy személyesen gondozza és eteti, ám a követeknek nem volt meghatalmazásuk efféle egyezmény aláírására. Pracli Joe szíves meghívását az Adonis Klubba Liu Sao-pi a legudvariasabb formában visszautasította, hivatkozva a tröszt elnök-vezérigazgatója, a tajvani nagybácsi legszigorúbb ukázára, melynek értelmében a sporttelep ügyeiről még csak tárgyalni sem szabad. Ezzel kész, punktum, az ügy be van fejezve. Mindazonáltal a fehér zászlós követek fejedelmi ajándékkal távozhattak; mindnyájan kaptak két futballkaput.

Mint azt mondani szokás: ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Vagyis Pracli Joe maga kerekedett fel hűséges vezérkari főnöke és szaktanácsadója társaságában, hogy változást eszközöljön ki a frontvonalak megmerevedésének kérdésében. A biztonság kedvéért magukkal vitték tolmácsnak a budapesti tudományegyetem sinológiai tanszékvezetőjét, Szabolcska Mihályt. Semmelweis Ignác ugyan folyékonyan beszélt hat kínai nyelvjárást, ám a tárgyalásokra kívánt koncentrálni, nem a tolmácsolásra vesztegetni a drága időt. A sinológus cipőjével volt némi probléma; erre még visszatérünk.

A küldöttségnek rögvest meg kellett állapítania, hogy a főkapun bejutni lehetetlenség, mivel ott a legsűrűbb a kicsi kínaiak hada: minden négyzetméterre hárman jutottak. Azt is módjukban állott megtapasztalni, hogy a tajvani nagybácsi parancsát komolyan veszik. Egymás után érkeztek az áruval megrakott teherautók, ám a gépkocsivezetők a kapunál kiszálltak, s a helyüket kínai sofőrök foglalták el.

Pracli Joe nem azért volt Pracli Joe és annyi évig mesteredző a sportegyesületben, hogy ne tudjon megoldást a kilátástalannak tűnő helyzetben. A sporttelep egyik eldugott zugában ugyanis, melyet teljesen benőttek a bokrok és a gaz, volt egy kiskapu. Mi célból volt a kapu, azt a nagytudású Pracli sem tudta, mivel már az ő idejében sem használta senki. Ám az ősi mondás igazat szólott: minden nagykapu mellett akad egy kiskapu, és ez volt a fontos. Még csak erőszakhoz sem kellett folyamodniuk, mivel az idő vasfoga csúnyán elbánt a kiskaput védelmező lakattal: romjait sem sikerült felfedezni. Így csak a csalánnal és a krisztustövissel kellett megküzdenie a delegációnak. Valamint Szabolcska Mihály sárga félcipőjével, amit karácsonyra kapott ajándékba a feleségétől. A nehézséget az jelentette, hogy a cipő két számmal kisebb volt, mint a sinológus lába, Szabolcska Mihály pedig roppant módon tartott az asszonytól, így ezt az apróságot nem merte tudomására hozni.

Ahogy átverekedték magukat a rekettyésen, szembetalálkoztak azzal a megoldhatatlan problémával, hogy lépni sem lehetett a kicsi kínaiak hadától, akik feltehetően a szardíniadobozba-rendeződést gyakorolták. A sinológus már ekkor elátkozta a pillanatot, hogy nem maradt a katedráján, ahol békésen kibújhatott sárga cipőjéből, ám ennek ellenére hűségesen tolmácsolta Pracli Joe szavait, miszerint nagy-nagy ajándékot hoztak a sportegyesület nagyratisztelt elnökének. A hírt szájról szájra adták, mivel a kicsi kínaiak sem tudtak mozdulni, a válasz is imigyen érkezett: Liu Sao-pi elnök kivételesen fogadja a delegációt. Ekkor 120 kicsi kínai 120 társa nyakába ült, s az így keletkezett keskeny ösvényen a küldöttség bejutott az épületbe.

Az elnöki szoba ugyanolyan puritán volt, mint korábban, csupán a két zongoraszéken kívül, melyen az elnök és a főtitkár foglalt helyet, két még rozzantabb hokedli is elhelyezést nyert benne. Szabolcska Mihály tehát állni kényszerült, miközben megismerkedett a kínai égbolt minden csillagzatával, különös tekintettel a tyúkszemére.

Pracli Joe mindenekelőtt, a legudvariasabb üdvözlő szavak kíséretében átnyújtotta szerény ajándékát, melyet ugyancsak a neves sinológus cipelt: a híres-nevezetes herendi manufakturából származó embernagyságú fésülködő hölgyet, ki történetesen meztelen volt. A kövér és a sovány kicsi kínai el volt ragadtatva az ajándéktól, nem győzte dicsérni a porcelán minőségét s a hölgy gracilitását. Liu Sao-pi, a kövér elnök, még meg is simogatta a tomporát. Más hely nem lévén, az egyesület hajdan volt asztaliteniszezői által nyert három világkupa a papírkosárba került, s a világkupák helyére a fésülködő hölgy. Liu Sao-bi, a sovány főtitkár azonnal kisietett, s kisvártatva hat kicsi kínai hatalmas ládát cipelt be. A selyemmel bélelt ládában egy harminchat személyes Jing korabeli étkészlet lapult, természetesen a hagyományos kék sárkánymintákkal díszítve.

A kölcsönös kötelező udvariaskodás mintegy másfél órát vett igénybe, Szabolcska Mihály lába legnagyobb bánatára. Ezek után Pracli Joe, mint tőle szokásos, fejest ugrott a dolgok közepébe. Meg kell mondanunk, hogy a kínai lélek rejtelmeibe a járatos Semmelweis Ignác vezette be, ki, mint már említettük, pertu viszonyban volt a százhúsz esztendős Teng Hsziao-pinggel.

– Mindenekelőtt arra kérem az igen tisztelt főtitkár urat és a még mélyebben becsült elnök urat, hogy amit most hallani fognak, kezeljék oly bizalmasan, mintha őseik valamely féltve őrzött szent titkáról lenne szó.

Ezt a kövér és a sovány kicsi kínai esküvéssel megfogadta, miközben a főtitkár bekapcsolta a rejtett magnetofont. Arról persze nem volt tudomásuk, hogy Pracli Joe ugyanakkor bekapcsolta a zsebében lévő magnetofon-zavaró készüléket, minek következtében a szalagra Beethoven Örömódája került.

– Hazám, a kicsiny Magyarország, csak légypiszok a világatlaszon, melyen a Mennyei Birodalom oly impozáns helyet foglal el, különösen, mióta bekebelezte az őt oly régóta megillető Koreát, Vietnamot, Laoszt és Mongóliát. Természetesen azt is tudjuk, hogy a nagy kínai birodalom egyedüli jogos tulajdonosai tajvani testvéreink.

Pracli Joe könnyedén mondhatott efféléket, mivel a magyar királyság megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Proletár Hatalommal. A kínaiak ugyanis nem voltak hajlandóak szőlőcefréből készített szemelt rizlingért űrszondákat adni cserébe.

– Említést érdemel az is – folytatta Pracli békekövet –, hogy korcs fajtánk múltját mindössze ezervalahányszáz esztendeig visszamenően ismerjük, ellentétben a kínai világbirodalom sok ezer éves történelmével. Mindazonáltal merem remélni, hogy a legtiszteletreméltóbb és nagy barátaink megértik: nekünk ez a röpke néhány száz esztendő ugyanolyan szent, mint az önök szívének az évezredek babérkoszorúja.

Liu Sao-pi közölte Pracli Joe-val, hogy a tajvani kormány pillanatnyilag nem óhajtja okkupálni a Kínai Proletár Hatalmat, mely a legjobb úton halad, hogy császársággá váljon, azonban mondandójának lényegét tökéletesen megértik és átérzik.

– Mint Kung-fu-ce mondotta: a bolha is állat, nemcsak a víziló, lúfasz.

Pracli Joe nyelve szaporán pergett. – Mint tudni lehet tudósaink által, minden magyarok eleje, a vezérlő fejedelem, egy csodaszarvast, valamint egy turulmadarat űzve érkezett e kies tájra. Lévén aztán se szarvas, se madár, itten mi megtelepedtünk. A Pracli nemzetség előkelő helyet foglalt el a honfoglaló törzsek sorában. A család akkori feje, Pracli Hörcs, magának Árpád vezérnek a pohárnoka volt. Ki csodálhatja, hogy fényes jutalomban részesült? És most jön a hétpecsétes titok: a föld, melyet a nagy fejedelem Hörcs apánknak ajándékozott, nem volt másutt, mint itt, ezen a talpalatnyi helyen. Itt verte föl az ősi jurtát, itt puhította nyereg alatt a kumiszt, itt verte csapra hordóit.

– Ezer esztendőn át – folytatta Pracli Joe, egyre ércesebb hangon –, ezer hosszú esztendőn át itt állott eleim sátortábora, majd szekértábora, majd gerendavára, kastélya, végül palotája. Ezer esztendőn át ehelyt nemzettek valamennyi Praclit, itten szopták magukba az anyatejet, itt futkároztak pendelyben, lajbiban, rekettyében, itt alapítottak családot és itten temették el őket, mikoron megtértek őseikhez. Tartott mindaddig e deli kor, míg a nagy háború eltörölte a palotát a föld színéről, hogy írmagja sem maradt, s a Pracli nemzetséget szétszórta a világ négy égtája felé. Önök, tiszteletreméltó és nagyrabecsült testvéreink, hasonló szörnyű sorscsapás áldozatai lettek. Önök ugyanúgy tudják, mint jómagam, mit jelent távol az ősi otthontól majszolni a bujdosók keserű fekete kenyerét.

Szabolcska Mihály úgy érezte, nem bírja tovább: mi volt Dózsa György fején ama tüzes korona az ő sárga félcipőjéhez képest? Szerencsére a két kicsi kínai, a szomorú történet hallatán heves zokogásra fakadt, mihez Pracli Joe és Semmelweis Ignác is csatlakozott. Ezen felbátorodván Szabolcska Mihály megszaggatta ruháit, s a sárga félcipőket a sarokba vágta. Csoda, hogy nem szállott el a hirtelen örömtől, egyenest a mennyek országába. Immáron szaporán pergő nyelvvel, nagy boldogan fordította Liu Sao-pi elnök szavait:

– Szerény családom ugyan csak ötezer éves, s nekünk még turulmadár sem jutott, lúfasz. Ám e röpke idő is elegendő volt arra, hogy ősi otthonunk úgy belemarja magát szívünkbe, mint rozsda a vasba, esős évszak idején. Most se hazánk, se otthonunk, csak a tiszteletreméltó mister nagybácsi konszernje meg az a maroknyi föld, melyet örök emlékeztetőül kimentettünk őseink honából.

Ezúttal Pracli Joe borult zokogva a kicsi kínai vállára, ki menten összeroskadt, így hősünk visszavehette a szót:

– Ebbe a klubházba beleépültek őseim otthonának kövei. Ha a sporttelepen akárcsak egy ásónyi földet megforgatnak, őseim csontjai bukkannak elő. Haldokló atyám halálos ágyánál tettem szent esküvést, hogy visszaszerzem az ősi birtokot. Értenek most már az én tiszteletreméltó nagy testvéreim?

Liu Sao-pi és Liu Sao-bi egybehangzóan zokogták, hogy értik Pracli Joe szívének szavát.

– Akkor tehát van reménység sorsomnak jobbra fordulására? – hüppögte Pracli, vörösre sírt szemekkel.

– Sajnos, nincs, lúfasz – így Liu Sao-pi.

Pracli Joe rögvest felhagyott a hüppögéssel, és szokása szerint belekérdezett a közepébe:

– Ugyan miért?

– Mivel a legtiszteletreméltóbb tajvani nagybácsi a legszigorúbban meghagyta, hogy ezen a sporttelepen vessük meg balkáni sportszeráru-birodalmunk alapjait. A legtiszteletreméltóbb nagybácsi szava pedig mindnyájunk számára szent.

Ekkor következett Semmelweis Ignác, a maga szakmai tudásával.

– Mi lenne, ha értesítenék a legtiszteletreméltóbb nagybácsit a dolgok ilyetén alakulásáról? Valamint arról, hogy cserébe négy, sokkal megfelelőbb, szebb fekvésű, jobb állapotban lévő, dicsőbb múltú sportegyesületet kapna. Az egyik egyesület labdarúgó csapata huszonkét évvel ezelőtt bekerült a Vásárvárosok Kupájába, ami példátlan siker a magyar futballtörténelemben. A másik egyesület 4×100 méteres női vegyesváltója tizenhat évig azonos volt a magyar válogatottal, amely az olimpián nyolcadik lett. Sorolhatnám még, de minek? Legfeljebb annyit: a Pracli nemzetség palotája hálószobájának helyén felállítjuk a tiszteletreméltó nagybácsi ötven tonnás bronzszobrát. Ha mindezt a tudomására hoznák – persze a turulmadarat és a csodaszarvast is – akkor talán méltóztatna eltöprengeni döntése legkegyesebb megváltoztatásán.

Ez sajnos lehetetlen, közölte fájó szívvel Liu Sao-bi. A legtiszteletreméltóbb nagybácsit nincs módjukban értesíteni. A cég alapszabálya ugyanis a legszigorúbban tiltja a telefon, a telex, a rövidhullámú rádió adó-vevő s más lehallgatható gépezetek használatát üzenetek továbbítására.

Pracli Joe nem nyughatott s a boldog Szabolcska Mihály tolmácsolt, mint a karikacsapás.

– Akkor hogyan kommunikálnak a legtiszteletreméltóbb tajvani nagybácsival?

– Postagalambok útján – így a sovány kicsi kínai főtitkár.

Akkor talán igénybe lehetne venni ezen tiszteletreméltó madarak szolgálatait, ajánlotta Semmelweis, nem sok sikerrel.

– Az sajnos lehetetlen. Az Angliából behurcolt kergebirka-kór ugyanis megfertőzte a postagalambokat, s az állomány mind egy szálig elpusztult.

– Bagatell – jelent meg Semmelweis Ignác ajaka zugában a győzelmes mosoly halavány árnyéka. – Még ma ötszáz belga postagalambot küldünk repülővel Tajvanba, s a galambocskák máris indulhatnak Magyarországra.

– A legnagyobb sajnálatunkra, lúfasz – mondotta a kövér elnök –, ezt a problémát postagalambok segítségének igénybevételével sem lehet megoldani.

Ismét Pracli következett, mint mindig a döntő pillanatban.

– Ugyan miért?

– Mivel a legtiszteletreméltóbb mister nagybácsi sajnos elhalálozott. Hozzávetőlegesen másfél évbe telik, amíg a családi tanács kiválasztja az utódját.

– És természetesen ő sem változtathatja meg az utolsó nagybácsi döntését, lúfasz – tette hozzá Liu Sao-pi –, mivel a halottak akaratja szent és sérthetetlen.

Az olvasó lebecsülné Pracli Joe elszántságát és Semmelweis Ignác szakértelmét, ha úgy gondolná, hogy a hadjárat ezzel véget ért. Először országos teherfuvarozási sztrájkot kezdeményeztek a vasút, a légiforgalom, a dunai hajózás valamennyi dolgozójának, valamint a magánfuvarozóknak bevonásával, így a tajvani áru se ki, se be. Ekkor azonban bevetették a magyar honvédség mind a három ezredét, s a tajvani árut katonai tehergépkocsikon kísérték, légvédelmi biztosítással. Nem bizonyult sikeresnek az a haditerv sem, hogy kólibacilussal fertőzzék meg a kicsi kínaiakat, mivel élelmüket és ivóvízüket a Magyar Űrkutató Központ laboratóriumában ellenőrizték. A nemzetközileg elismert szakértő javaslatát, hogy gyújtsák rájuk a klubházat, melyet Semmelweis röviden pofon egyszerűnek nyilvánított, a fővezér elutasította. Részben közismert emberbaráti mentalitásából kifolyólag, részben az olyannyira a szívéhez nőtt épület védelmében. Ezután csővezetéken a sporttelepre vezették a Margit körút szmogját, ám a román légierőtől kikölcsönzött vadászbombázó mélyrepülésben véget vetett az akciónak.

– Hiába – mondotta a nagy tapasztalatú Semmelweis Ignác. – Nyilvánvaló, hogy a dolog mögött a miniszterelnök úr keze lapul.

Ezek utánjában kellő szakértelemmel megszervezett egy találkozót Edelsheim-Gyulai Elemér Ede miniszterelnökségi titkárral.

Edelsheim-Gyulai a Parlamentben egy akkora helyiségben fogadta a hadvezéreket, mint egykoron a Keleti pályaudvar olvasóterme volt, mikor a még állami tulajdonban lévő vasút efféle léhaságokkal is foglalkozott. Természetesen tönkre is ment és privatizálni kellett. Ekkor alakította át a többségi tulajdonos izlandi cég a Keleti pályaudvart bazárrá, a Nyugatit használtautó-kereskedéssé. A vonatok a nyílt pályáról indultak.

– How do you do, mister Presly – rázta meg hősünk kezét nagy barátságosan Edelsheim-Gyulai Elemér Ede, miután rápillantott a névjegyére.

Pracli Joe közölte, hogy köszöni szépen, jól van. Edelsheim-Gyulai kijelentette, egyszerűen fantasztikus, hogy egy tősgyökeres amerikai ilyen tökéletes akcentussal beszélje a magyar nyelvet. Ezek után szapora bólogatások között meghallgatta az ügy lényegét, amit Semmelweis Ignác adott elő, majd nagy sóhaj közepette széttárta a karját.

– Az a baj, uraim, hogy a miniszterelnök úr egy zseni.

– Mit zseni? Szuperzseni – így a vezérkari főnök, aki hajlott arra az elvre, hogy a cél szentesíti az eszközt.

– Ne ragozzuk, kérem, mert akkor sosem jutunk a végire. Maradjunk abban, hogy az átlagzsenik ismerik a jelent, esetleg a jövő titkait. A miniszterelnök úr azonban a múltat is ismeri.

– Fantasztikus! – tódította Pracli, aki előzőleg több leckét vett a szaktanácsadótól álszentségből.

– Valóban. A miniszterelnök úr volt az, aki abszolút tudományosan bebizonyította a magyar–tajvani közös őshaza létét. Mint mindenki tudja, a miniszterelnök úr, mielőtt politikai pályára lépett, bankvezéri és ügyvédi praxisa mellett az Állattörténeti Múzeum tudományos főigazgatója volt. Neki sikerült azonosítani a szibériai Barbizonban Petőfi Sándor tehenének csontvázát, s megcáfolni azt a tudománytalan és nevetséges állítást, miszerint a tehén valójában kecske volt, és nem is a halhatatlan költő pásztorolta.

– A miniszterelnök úr, hogy a tárgyra térjek – folytatta Edelsheim-Gyulai Elemér Ede –, elmélyedt tudományos munkássága során felfigyelt arra a tényre, hogy Tajvanon kiásták egy ötlábú ló kétezer éves csontvázát. Ő viszont egy ugyanilyen ló csontvázát tárta fel az Állatorvosi Egyetem kertjében. Mások talán beérték volna ennyivel, hiszen ez már perdöntő bizonyíték a közös eredetre: mindkét nép tudott ötlábú lovat tenyészteni. Ez egyben válasz arra az addig megfejthetetlen kérdésre is, miért rettegett a fél világ a turáni lovas hadaktól. A miniszterelnök úr azonban a római jog azon alaptételét követte, miszerint egy bizonyíték még nem bizonyíték. Mivel természetesen nyelvtudományi doktorátussal is rendelkezik, az etimológia területén folytatta páratlan kutatásait. 366 közös szót talált az ősmagyar onogur nyelvben s a Tajvanon használatos di-du-ming nyelvjárásban. A ló onogur nyelven lú, di-du-ming dialektusban ugyancsak. A tehén tehín illetve te-hin, a csinos csí-nos, a zabhegyező zab-heje-zo és így tovább. A magyar–tajvani őshaza ezzel minden idők számára örökre bebizonyíttatott.

– Fantasztikus! – szajkózta Pracli Joe.

– Valóban. Mivel a miniszterelnök úr átigazolt politikussá, természetesen gyakorlattá kívánja avanzsálni elméleti tudását. Csak idők kérdése, hogy létrejöjjön a magyar–tajvani nagyhaza avagy törzsszövetség; a hivatalos elnevezésről még nincs is döntés. Azt is el kell dönteni, hogy a tajvaniak költözzenek-e Magyarországra avagy a magyarok Tajvanra. Ezt valószínűleg országos lepényevőversennyel fogják eldönteni, mely népszokás mindkét nemzet hitéletében kimutatható. Addig is hazánk Tajvant a legnagyobb kedvezmények elvében részesíti, s a Magyarországra települő tajvaniakat rendkívüli és megkülönböztetett állampolgári státuszban részesítik. Ezek után, mélyen tisztelt uraim, bizonyára megértik, hogy semmit sem tehetek az érdekükben, akkor sem, ha Presly úr az Egyesült Államok polgára – fejezte be Edelsheim-Gyulai Elemér Ede, s hanyag mozdulattal a zsebébe süllyesztette hősünk kis prezentjét, egy briliánsokkal kirakott platina cigarettatárcát, a hozzá tartozó óralánccal és nyakkendőtűvel.

Az újabb kudarc után igencsak szükség volt Semmelweis Ignác páratlan szakértelmére.

– Most már nincs más hátra, mint a Haza Atyja.

A kevesebb szaktudással rendelkező Pracli Joe nem tudta követni. A Haza Atyját minden magyar ismerte, a határokon innen és túl, valamint a földkerekség minden harmadik állampolgára. Négyszer volt Magyarország államfője, mindig vészterhes időkben, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1990-ben, valamennyi esetben két-két napig. Élete többi idejét jórészt a különböző rezsimek különböző börtöneiben, valamint emigrációban töltötte. Pertu viszonyban volt Winston Churchillel és Franklin Delano Roosevelttel. Charles de Gaulle, John Fitzgerald Kennedy és Willy Brandt kezicsókolommal köszönt neki. Joszip Broz Tito és Dzsavaharlal Nehru csak térden állva kommunikált vele. Joszif Visszárionovics Sztálin atommeghajtású különrepülőgépet s egy repülőgép-anyahajót ajándékozott neki, Nyikita Szergejevics Hruscsov húszezer hektár kukoricást a szűzföldeken, Leonyid Iljics Brezsnyev egy festett fakanalat. (Sztálin marsall az ajándékot később visszavette, amikor a Haza Atyját deresre húzatta.)

A Haza Atyjának megvolt az a jelentős politikai erénye, hogy némának született. Már kisgyermek korában kidolgozott egy speciális kommunikációs rendszert, melyet hosszú börtönévei alatt tökéletesített, amit azonban csak legközelebbi hozzátartozói, valamint az erre a célra kiképzett hites törvényszéki tolmács értettek. Pracli Joe elképzelni sem tudta, mit remélhetnének az aggastyántól, aki teljes visszavonultságban élt az állam által ajándékozott birtokán, a Bükk-fennsíkon, ahol kizárólag az erdő vadjaival társalkodott. Néhány esztendeje még évente egyszer, az ország nemzeti ünnepén, megjelent a Parlamentben rendezett díszfogadáson, de mióta az országgyűlés határozatot hozott, hogy az országnak öt nemzeti ünnepe legyen, egyikre sem ment el. Egyébként is köztudott volt, hogy az utóbbi harminc évben az égvilágon senkire sem hallgat, mivel megsiketült.

– Pontosítok – mondotta Semmelweis, látván Pracli tanácstalanságát. – Nem annyira a Haza Atyjáról van szó, mint a Haza Sárikájáról.

Pracli Joe még mindig nem értette.

– Ezt meg hogy gondolod?

– Úgy, hogy elraboljuk.

A Haza Atyjának első felesége a kivégzések szüneteiben a Lenin-fiúknak Dosztojevszkijből olvasott fel, s a spanyolnátha vitte el. Második feleségének egy szibériai munkatáborban veszett örökre nyoma. Harmadik felesége a mauthauseni táborban szerzett flekktífuszban halálozott el. Negyedik felesége ötéves albániai száműzetés után hazatérhetett Budapestre, hol autóbaleset áldozata lett: elütötte egy rendőr-dandártábornok, aki nem ismerte a KRESZ-t. Ötödik felesége azon a Super Boeing 218-on utazott, mely bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a világ legtöbb áldozatot követelő repülőgép-szerencsétlensége.

Gyermekáldással csak első felesége ajándékozta meg a Haza Atyját. A leánygyermek, már asszony korában, belehalt a szülésbe. Ugyanez a szörnyű tragédia következett be a Haza Atyja leányunokájának, dédunokájának és ükunokájának esetében is, miután életerős leánygyermeket hoztak a világra.

A fél világ tudta, hogy a Haza Atyja múlhatatlan rajongással csügg egyetlen élő rokonán, kit a bulvárlapok a Haza Sárikájának neveztek el. Fényképe nemcsak a hazai, hanem a világlapok címoldalán is megjelent: a Haza Atyja, karjában az egynapos kisgyermekkel, talpig gyászban; a Haza Atyja maga faragta bölcsőben ringatja a Haza Sárikáját; a Haza Atyja és a Haza Sárikája tenyeréből eteti az ég madarait a Bükk-fennsíkon. Ezen a képen látható volt a kisleány szelíd vaddisznaja, Pufi is.

Mint tudjuk, Pracli Joe esküdt ellenfele volt mindenféle erőszaknak, ám Semmelweis Ignác nagy szakértelemmel elmagyarázta, hogy erőszakról szó sincs. A Haza Sárikáját tejben-vajban fürösztik, két szelíd vaddisznaját is magukkal viszik (Pufi, az emse közben megfiadzott), nehogy árvának érezze magát, s a leányka minden kívánságát teljesítik.

– Olyannyira nem lesz veszélyben, mint te vagy én az Adonis Klubban. A lényeg, hogy a világ azt higgye, Sárika veszedelemben forog. A hazai és a nemzetközi közvélemény nem fogja tűrni, hogy akár egy haja szála is meggörbüljön, tehát minden követelésünket teljesítik.

A terv valóban zseniálisnak volt mondható vagyis méltó Semmelweishez. A Haza Atyját természetesen a kormányőrség vigyázta, ám merő formalitásból, hiszen ki emelt volna kezet a Haza Atyjára, különösen a Bükk fennsík kellős közepén, ahová egy cinegemadár sem tehette be a lábát az őrség tudta nélkül? Az őrök dolga inkább arra korlátozódott, hogy a Haza Atyját felkutassa és hazaszállítsa, ha netán túlságosan elmélyedt gondolataiban s eltévedt a rengetegben. Avagy ha a Haza Sárikája történetesen tejbegrízre vágyott, sebesen megfejjék az erre a célra kijelölt tehenet. Ha a Haza Atyja rekkenő augusztusi délutánokon hűsítő záporra vágyott, az őrség helikopterről esőt permetezett a környékre.

Pracli Joe – ezt nem bízta senki másra – két hétig tanulmányozta a Haza Atyja és Sárikája, valamint az őrség minden mozdulatát; e célra megvásárolta az ésszerűsítés miatt bezárt budapesti csillagvizsgáló azóta használaton kívüli prizmás teleszkópját. Természetesen álnéven, nehogy a távcső nyomra vezessen. A 24 őrt közvetítők útján fizették le.

Ilyen előkészületek után a gyermekrablás olyan olajozottan ment, mint a karikacsapás. Egy kora délután, mikor a Haza Atyja mély álomban sziesztázott, villanymeghajtású helikopter szállott le hangtalanul egy nyiladékban, a kisleányt és a szelíd vaddisznókat felpakolták, a megvesztegetett őröket a látszat kedvéért távcsöves géppisztolyból leadott kloroform-lövedékekkel elaltatták. Azt nem tudatták az őrséggel, hogy a kloroformba valamiféle vegyszert kevertek, ami két hónapig teljes emlékezetkiesést okoz.

Másnapra megtelt a Bükk hegység. Az Adóhivatal hétszáz speciális nyomozóján és az Országos Rendőrfőkapitányság teljes személyi állományán kívül (beleértve a takarítónőket is) a helyszínre érkezett az Interpol Felügyelő Tanácsa, több mint hatszáz számítógéppel, valamint az Amerikai Egyesült Államok elnökének külön utasítására az FBI és a CIA 234 szakértője. Az angol király elküldte a Scotland Yard teljes vezérkarát a tisztiszolgákkal, a kanadai elnök százhatvan gépesített lovascsendőrt, Texas állam valamennyi rangerét, a francia köztársasági elnök a hivatalosan már feloszlatott idegenlégiós fejvadász osztagot, a Bundeswehr s az izraeli hadsereg terroristaellenes különítményeit. Oroszországból két második világháborús Rata érkezett, megrakva kaviárral. A grönlandi kormányfő 98 nyomkövető farkast küldött, ám nyom egy szál sem, hála Semmelweis Ignác különleges szakértelmének. A Cordillerákban ugyan megtalálták a helikopter szénné égett roncsait, ám ki gondolta volna, hogy a gépmadár a Bükk-fennsíkról érkezett?

A sajtó képviselői számára lapp iglukészítők és nebraskai trapperek sátorvárost építettek, az útban lévő öt hold ősbükköst kivágták, ami ellen még a Nemzetközi Természetvédelmi Tanács ugyancsak a helyszínen lévő elnöke sem tiltakozott. Nem érdemes sorolni, ki vert tanyát a sátorvárosban: mindenki. A járatos Semmelweis Ignác az immár ismét használaton kívüli teleszkópot tizenkétszeres áron adta el a CNN Internetnek. A világ valamennyi televíziója a Bükk-fennsík híres, védett kankalinjának képével kezdte hírműsorát.

Az ország miniszterelnöke természetesen azonnal a helyszínre sietett és felkereste a Haza Atyját, ám nem volt, aki tolmácsoljon, mivel a hites törvényszéki tolmácsnak is jutott az agymosó szerből, habár a megvesztegetési pénzből nem. A Haza Atyja ösztönösen az asztalon heverő jegyzetfüzetért nyúlt, ám aztán végigmérte a miniszterelnököt, legyintett és bezárkózott a könyvtárszobába. A bibliát és Sade márki összegyűjtött műveit olvasta, mint egész életében.

Igen hamar megérkezett az emberrablók várva várt üzenete. A mesterművön érződtek Pracli Joe átlagon felüli világirodalmi ismeretei. Teljes terjedelmében közöljük.

„Mélyen tisztelt Elnök Úr, a Haza Atyja!

Elöljáróban fogadja legmélyebb tiszteletünket és hódolatunkat. Már itt biztosítani kívánjuk, hogy a Haza Sárikájának kényszerű és ideiglenes eltávolítása a meghitt családi körből nem Elnök Úr, a Haza Atyja ellen irányul, épp ellenkezőleg. Egyben biztosítjuk, hogy a Haza Sárikája s a kíséretében tartózkodó szelíd vaddisznók a legjobb egészségnek örvendenek, miként a mellékelt filmfelvételek bizonyítják.

Eléggé el nem ítélhető tettünk elkövetésére a magyar királyi kormányzat haza- és emberiségellenes tevékenysége kényszerít bennünket, s reméljük, hogy e tárgyban egy húron pendülünk Elnök Úrral, a Haza Atyjával, ki egész életét az emberi jogok védelmének áldozta. Nem kívánjuk részletezni a magyar–tajvani őshaza tudománytalan és népirtó elméletének tarthatatlanságát, csupán arra szeretnénk Elnök Úr és a világközvélemény figyelmét felhívni, hogy a Tajvanon kiásott csontváz nem egy ötlábú lóé, hanem egy háromlábú birkáé. Éppen ezért emberi és honfiúi kötelességünk tiltakozni a tajvaniak magyarországi kivételezett státusza ellen, ami ellenkezik hazánk alkotmányával és az ENSZ alapokmányával. Amennyiben ezen törvénytelen törvényt az országgyűlés azonnali hatállyal eltörli, semmi akadálya, hogy a Haza hőn szeretett Sárikája azon nyomban visszatérjen Elnök Úr, a Haza Atyja ölelő karjaiba, nemkülönben a vaddisznók.

Tekintettel az ügy bonyolultságára s jóakaratunkat bizonyítandó, követelésünk teljesítésére huszonnégy órai időt adunk.

Forr a világ bús tengere, ó magyar!”

Aláírást a levél, érhető módon, nem tartalmazott. Egyébként újságokból kivágott betűkből fabrikálták, egy idomított kerecsensólyom lábára erősítették, úgy küldték a Bükk-fennsíkra, feltehetően távoli helyről, mert a madár igen lihegett. Amikor a kerecsen a miniszterelnök hatszobás különjurtája fölé ért, távirányítással kioldották a levelet rögzítő bilincset, s az üzenet lassan libegve a kormányfő lába elé hullott, ki épp lágytojást reggelizett.

A több ezer nyomozó azonnal a levélre vetette magát. Fél órán belül megállapították, melyik hat papírgyárban készültek a betűkivágások s milyen nyomdagépeken készítették azokat. Tíz perc alatt felderítették a tizennégy vezető reggeli magyar újságot, melyekből a betűket kivágták. Spektrumanalízissel megállapították, hogy az egyik betű sajtóhiba. A Haza Sárikáját s a két szelíd vaddisznót ábrázoló filmtekercsről szinte azonnal kimutatták a fényképezőgép márkáját és árát, azt a mintegy kétezer üzletet, ahol árusítják, valamint azt, hogy a felvétel délután négy óra tíz és tizenhat perc között készült. A levélpapír gyártási helyét minden erőfeszítés ellenére sem tudták megállapítani. Semmelweis Ignác a legnagyobb Váci utcai írószerboltban vásárolta. Homályban maradt a kerecsensólyom kiléte és születési helye is, noha a benini légierő két AWACS XVI. típusú felderítőgépe azonnal munkához látott.

A világlapok különkiadásai ilyen szalagcímekkel jelentek meg: „A gyermekrablók a Kínai Proletár Hatalom bekebelezését követelik a Magyar Királyságba!”; „Vérfagyasztó túszdráma a Mecsek hegységben: az egyik őrző-védő medvéből pástétomot készítettek”; „Magyarország tajvani felségterület lesz?”; „Akiknek semmi sem szent: a túszrablók tizenkétezer kínai életét követelik cserébe a bestiálisan megkínzott vaddisznókért”; „A Biztonsági Tanács arról tárgyal, hogy atombombát dobnak Moszkvára”.

Hogy hol őrizte foglyait Pracli Joe és Semmelweis Ignác, arról nem ejthetünk szót a még mindig várható nemzetközi bonyodalmak okán. Annyit azért elárulhatunk az olvasónak, hogy a Bükk-fennsíkon, egy kerek erdő kellős közepén. A feltűnést kerülendő egy szénégető telepen, melynek hat kunyhóját a Haza Sárikája rendelkezésére bocsájtották. Az egyik volt a hálókunyhó, a másik a tanulókunyhó, a harmadik a játszókunyhó, a negyedik a fogadókunyhó. A fennmaradt két kunyhóban a két szelíd vaddisznót helyezték el, külön-külön, de mivel szívesebben aludtak a Haza Sárikájával, természetesen ezt a kívánságukat is teljesítették. A kunyhók egyébként összkomfortosak voltak. Megemlíthetjük azt is, hogy a Scotland Yard főnyomozói többször kértek friss forrásvizet Semmelweis Ignáctól, aki mindannyiszor készségesen a rendelkezésükre állott. Eljutottak a tábor közelébe a nyomkereső farkasok is, de megérezvén a vaddisznók szagát, riadtan menekültek, mivel Izlandon nem ismerik e jámbor állatokat.

Köztudott, hogy az emberrablóknak gondosan ügyelniük kell, nehogy áldozatuk a későbbiek során azonosítani tudja őket. Mivel Pracli Joe hatalmas termetét semmiféle álruha nem kendőzhette el, jegesmedvebőrt öltött magára. Semmelweis Ignácnak egy kisebb barnamedve bundája jutott. A speciális gégemikrofon felismerhetetlenné változtatta a hangjukat; Pracli női hangon beszélt, Semmelweis kotkodácsolt.

A medvebőrök nyomán azonban bonyodalom támadt. A vaddisznók ugyanis teljesen szelídek voltak emberi viszonylatokban, ám nem így a medvék esetében, kiket különösen a kiskan, Bozambó nem állhatott. Amikor először pillantották meg Pracli Joe-t hófehér bundában, egy ideig röfögve tanakodtak, majd a forróvérű Bozambó felcsapta a farkát, s fújtatva nekirontott. Ám mi egy kiskan Praclinak, még ha vaddisznó is? Felkapta Bozambót, s a hóna alá csomagolta. Csakhogy ekkor következett a kétmázsás anyaállat, Pufi fergeteges rohama, s Pracli a békesség kedvéért, no meg a medvebőrt is féltve, jobbnak vélte egy bükkfán menedéket keresni, hóna alatt a sivalkodó Bozambóval. A Haza Sárikája úgy kacagott, hogy a könnyei is potyogtak a száraz avarra. Aztán füttyentett kettőt, mire az emse a hátára feküdt, kérve, hogy vakargassák a hasát. A kiskan is azon nyomban elcsendesedett s nyalogatni kezdte Pracli vagyis a jegesmedve orrát. Hiába, nincs szelídebb állat a vaddisznónál.

Ebből is látható, hogy a Haza Sárikája örökölte az aggastyán halált megvető bátorságát. Ő aztán cseppet sem félt a medvéktől, különösen Semmelweis Ignác kotkodácsolása nyűgözte le. Olyannyira, hogy Pracli Joe-t a sárga irigység gyötörte. Szeretett volna gégemikrofont cserélni, de ez túlságosan bonyolult feladatnak bizonyult, még a nagy szakértelmű Semmelweisnek is.

Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy a névtelen levélben egyetlen szó sem esett arról, mi lesz a Haza Sárikájával abban az esetben, ha nem teljesítik az emberrablók feltételeit. Az efféle durva fenyegetődzés méltatlan lett volna Pracli Joe érző lelkületéhez. Meg aztán, mit ad Isten, egy pillanat alatt a szívébe zárta a kisleányt, aki egyébként már nem is volt olyan kisleány. A tizennegyedik életévét taposta, s Pracli boldogan legeltette a szemét – tehette a medvebőr alatt – csúcsos kis csecsein, csípeje-fara lágy ringásán. Ám nehogy valaki perverz ingerek feltámadásával vádolja ártatlan hősünket; egyszerűen csak olyan jó meleg lett belülről hatalmas mellkasa, mintha kicsiny dobkályha égne benne. Szakasztott az ükanyja, szokta volt Sárikáról mondani a Haza Atyja, de ezt nem áll módunkban ellenőrizni, mert a különböző házkutatások során a Haza Atyjának valamennyi családi fényképe kézen-közön elkallódott avagy valamely titkos irattárban lapul.

– Aztán férjhez mikor mész? – évődött Pracli Joe Sárikával, már a tizedik mondat után.

– Férjhez én soha – jelentette ki a Haza Sárikája. – Megmaradok magnak.

Ám ezek utánjában egy szó nyilallott a hazán keresztül, melytől virágba borult hősünk lelkületje.

– Hacsak nem találok egy olyan helyes mackót, mint maga.

– Azt meg honnan tudod, hogy férfimedve vagyok?

– Honnan, hát honnan. Az ilyesmit tudja ez ember lánya.

– Egyébként sem érek én rá férjhez menni – folytatta a kisleány. – Ha apóka meghal, meghódítom az Északi-sarkot.

– Csakhogy azt már meghódították – kajánkodott Pracli.

– Mit gondol, nem tudom? De nem egy lány, görkorcsolyával. Csak Pufi meg Bozambó jön velem.

Hát nem tisztára a Haza Atyja?

De kérdezett is a Haza Sárikája, nem kellett biztatás.

– Van magának felesége?

– Nekem három is.

– Bizisten?

– Bizisten. Merthogy én mohamedán vagyok.

Az igazság persze az, hogy Pracli csak szeretett volna az lenni.

– Aztán szépek?

– Az egyik szép. A másik gyönyörű. A harmadik csudálatos.

– Szebbek, mint én?

Most aztán bajban volt Pracli. Ám kivágta magát, mint szokásos.

– Az más. Te még kisleány vagy.

– Egy frászt – így a Haza Sárikája.

– Meg olyan, mint egy aranymálinkó.

– Az meg milyen?

– Tündéri.

A Haza Sárikája akkor odaült Pracli Joe ölébe – ehhez ki kellett túrnia Bozambót, aki felháborodottan röfögött –, s most ő nyomott egy puszit a fehér jegesmedve fekete orrára.

Pracli szívét mintha libahájjal kenegették volna.

– Ezt meg miért kaptam?

– Mert olyan aranyos.

Mi tagadás, ahogy múltak az órák és közeledett a válás nem is olyan várvavárt pillanata, Pracli Joe-ban egyre inkább fészkelődött a gondolat, hogy meghosszabbítja a huszonnégy órás határidőt.

Erre azonban nem kerülhetett sor. A világlapok öklömnyi betűkkel közölték a Haza Atyjának nyilatkozatát: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs. A világ egyetlen civilizált állampolgára sem hajlíthatja meg a gerincét terroristák követelései előtt.” Ugyanakkor fényképének közlését is engedélyezte. A New York Herald Tribune címlapján például a fejléc alatt csak a fénykép jelent meg: a szálfatermetű aggastyán, maga ácsolta kedvenc padján, egy bükkfaligetben, lábánál kedvenc szelíd bölénybikája, ki a vitéz nagybányai Kiss István névre hallgatott.

A nyilatkozat megjelenése után 39 államfő és 93 kormányfő üdvözölte dísztáviratban a rettenthetetlen hőst. „Tanuljunk emberi méltóságot a Haza Atyjától” – nyilatkozta a római pápa. A dalai láma: „Túlvilági ember evilágon.” A Térdszalagrend Lovagjainak nagymestere: „A szeretet száll szembe a szenvedéssel.” A Kisdedek Védegylete s a Szabad Aggastyánok Demokratikus Szervezete viszont közös nyilatkozatban ítélte el a „kőszívű őst”, ahogy a Haza Atyját nevezték. A világközvélemény perceken belül két táborra szakadt. Az egyik a héroszt üdvözölte, a humanizmus tántoríthatatlan bajnokát, ki egyetlen vérrokona életét is kockára teszi az emberiség félelem nélküli életéért. A másik a szívtelen öregembert szidalmazta, ki ostoba elvekért hajlandó feláldozni egy gyermek és két vaddisznó zsenge életét. A privatizált Magyar Posta felfüggesztette egyéb tevékenységét a táviratözön miatt.

Azt természetesen senki sem tudta a gyevi bírón kívül, hogy a Haza Atyja a nyilatkozattal egy időben kiadta „Itt az idő, most vagy soha!” című utasítását a magyar parlamenti pártoknak és félkatonai szervezeteknek. A parancs arra vonatkozott, hogy tizenkét órán belül buktassák meg a hivatalban lévő magyar királyi kormányt. A kormányt hat órán belül megbuktatták, a köztársasági elnök húsz percen belül új kormányt nevezett ki, az Alkotmánybíróság rendkívüli ülésén alkotmányellenesnek minősítette a tajvaniak különleges státuszát, az országgyűlés két percen belül hatályon kívül helyezte az erre vonatkozó törvényt, s önmagát életfogytiglan száműzte a tihanyi félsziget remetebarlangjaiba. A magyar királyság kérte felvételét a Kínai Proletár Hatalomba és hadat üzent Tajvannak. A Haza Sárikája hazatért őse ölelő karjaiba, Pufival és Bozambóval egyetemben, mély űrt hagyva maga után Pracli Joe lelkében.

A többi már pofon egyszerű volt, miként azt Semmelweis Ignác oly bölcsen megállapította. Hat székesfővárosi tisztifőorvos jegyzőkönyvet vett fel a sporttelepen kitört bubópestis, valamint feketehimlő tárgyában. A telepet a nemzetbiztonsági erők, a légierők gyalogos alakulatai, valamint az ejtőernyővel ledobott kéksisakosok szoros gyűrűje zárta körül, onnan egy egér se ki, se be. Kivéve a napi élelmiszerellátmányt, melyet hatalmas lezárt ládákban űrhajós szkafanderbe öltözött adóhivatalnokok szállították a karanténbe, az ottrekedt nyolcezer kínai számára. A ládák igen súlyosak, mások szerint dög nehezek voltak, mivel ócskavassal, homokkal és kővel lettek megtöltve színültig. Az akciót a Nemzetközi Vöröskereszt harci osztagai ellenőrizték.

A megbukott kormányfő, akit palotájának hatvan négyzetméteres éléskamrájába zártak, lakat hiányában – és állítólag tajvani segítséggel – kiszabadult és államcsínyt kísérelt meg. Ezt a bükki erdőgazdaság önkéntes erdészei csírájában elfojtották egy körvadászat keretében. A volt miniszterelnök Tajvanon kapott életfogytiglan tartó menedéket.

Meg kell mondanunk, a tajvaniakat sem akármilyen fából faragták. Huszonnégy napig bírták a koplalást. A huszonötödik napon Liu Sao-pi elnök, ki már nem volt kövérnek mondható, azzal a legtiszteletteljesebb kéréssel fordult a magyar hatóságokhoz és az Egyesült Nemzetekhez, hogy nyolcezer kicsi kínai azonnal elhagyhassa az országot. A helyszínre kiszálló tisztifőorvosi bizottság megállapította, hogy a járvány alultápláltság miatt megszűnt. Emberéletben nem esett kár, leszámítva azt a néhány száz kínait, akiket társaik a sportcipők mellé elfogyasztottak. A maradékot az Európai Unió repülődandárjának gépei szállították haza Tajvanra, ahol valamennyien megkapták a Nagy Éhínség Hőse érdemrendet. A sporttelepen maradt árukészletet a Nemzetközi Vöröskeresztnek ajánlották fel, de valamely adminisztratív hiba miatt az Adóhivatal tulajdonába jutott, mely az egész hóbelevancot azonnal privatizálta: pótolta belőle az államadósság egy ezrelékét. Hiába: ebül gyűlt szerdéknek ebül kell elvesznie.

– Mondja, Simonyi – tudakolta Pracli Joe, a fürdőkádban áztatva fáradt bütykeit –, tulajdonképpen mért nincs nekünk gyerekünk?

– Mert sose szóltál – így dr. Simonyi Mária. – Ha van kedved, rögvest csinálhatunk egyet, csak várd meg, amíg bekapcsolom a mosogatógépet.

Egy iskolaigazgató szerződtetése. Verbuválódik a pedagóguscsapat. Pracli Joe parádés riposztja, valamint a Zsiráf intelmei. A különbség hősünk és Big Boss között. Némely ólomszürke felhő a boldogság ragyogó kék egén. Mindenből a legjobbat. Az ultimátum. A baseball és a softball meghonosodása Magyarországon. Túljelentkezés a Gróf Széchenyi István Gimnáziumban, némi komplikációval. Hősünk hű hitvese Madách Imre halhatatlan művét idézi.

 

Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Pracli Joe abban az időben úgy aludt, mint a tej, legfeljebb az fordult elő, hogy olykor a Haza Sárikájáról álmodott. Ehhez képest igazán semmiség volt az a kis malőr, hogy a klubház újjáépítése során a Kossuth-díjas építésvezető kilencven fokkal elfordítva rakta maga elé az edzőterem tervrajzát, minek következtében a terem nem fért el az épületben. Az építésvezető a tettek embere volt, ő bontotta le a diósgyőri nagykohót, ezért nem sokat töprengett. Áttörette a klubház falait, hogy elférjen a terem, ami azt eredményezte, hogy a födém megrogyott. Ám mi volt az efféle apróság a sziszifuszi csatákban kivívott héroszi győzelmekhez képest?

Pracli Joe figyelmének középpontjában ekkortájt az iskolai csapat összeverbuválása állott. Hiszen egy sportegyesület bármikor megkezdheti a működését, az iskolának viszont akkor is szeptember első hétfőjén kell megnyitnia kapuit, ha szerecsen gyerekek vagy cigány purdék potyognak az égből.

Diák azonban nincs tanár nélkül, tartja a régi mondás. Ezért elsősorban tantestületet kellett verbuválni. A gimnázium egykori igazgatója, Hüttl Hümér már az iskola felszámolásának szomorú időszakában szenilis volt. Pracli Joe azonban megszállottan ragaszkodott a jogfolytonossághoz, vagyis hogy lehetőleg ugyanazok a tanerők álljanak az alma mater pulpitusán, mint ama régi szép időkben. Ezért természetesen felkereste a lakásán Hüttl igazgató urat. A nyugalmazott igazgató agglegény volt. Háztartását húga, egy egykori apáca vezette, ki az apácarendek rehabilitálásakor sem óhajtotta újra magára venni a fityulát. Mint mondotta, magatehetetlen bátyja istápolása van olyan kedves Jézus Krisztus szívének, mint a rendi szolgálat. A rossznyelvek szerint azonban, melyek sajnos mindenütt akadnak, férfi volt a dolgok mélyén. Tagadhatatlan tény, hogy a Hüttl-testvérpárnak minden kedden és pénteken diszkrét férfilátogatója volt. A szóban forgó úr, kinek neve diszkréció miján maradjon inkognitóban, ilyenkor Hüttl Aranka vaníliás kiflijét csipegette és sakkozott Hüttl Hümérrel. Ez meglehetősen nehéz feladat volt, mivel a nyugalmazott igazgató már elfeledte a lépéseket, s minden áron a vezérét akarta úgy ugratni, mint a lovat. Az sem könnyítette a helyzetet, hogy alig látott és szakadatlan eltévesztette a bábukat.

Pracli Joe látogatása során megállapította, hogy igazgatója időközben halláskárosult, pórnyelven süket is lett. Mivel azonban konzervatív elveket vallott – ez tette olyannyira alkalmassá az igazgatói posztra –, idegenkedett mindenféle újmódi miskulanciától, s egy konyhai zománcozott tölcsért illesztett a füléhez, abba kellett belekiabálni a közlendőket.

– Hogy s mint szolgál a kedves egészsége, igazgató úr? – bömbölte Pracli a tölcsérbe. A harsogásra a ház valamennyi ebe veszettül csaholni kezdett.

Hüttl Hümér arca felderült.

– Minden nap egyszer. Mindig ébredés után. Jó kiadósat. Álmomban soha – mondotta üdvözült mosollyal.

A tárgyalás a fentieknek megfelelően rövid és velős volt, pusztán a javadalmazás kérdésében támadtak némi nézeteltérések. Pracli Joe államtitkári fizetést ajánlott Hüttl Hümérnek, ami a pedagógus pályán, hol az átlagbér az országos minimálbér alatt szunnyadt, elfogadhatónak tűnt.

Hüttl Hümér makacsul rázta a fejét.

– Kevés.

– Mennyire gondolt, igazgató úr? – tudakolta Pracli, kellő hangerővel.

– Nagyon kevés.

– Szíveskedjék megtenni az ajánlatát.

– Nagyon kevés galambot látok mostanában. Régen sokkal több volt. Biztos kipusztítják a büdös kommenisták. Azok csak a békegalamboknak kegyelmeznek.

Honnan is tudta volna Hüttl Hümér, hogy a galambok fogyasztása a székesfőváros bizonyos rétegeinek alapvető élelmiszerforrása volt?

Pracli Joe tehát megállapodott Hüttl Arankával, hogy minden reggel gépkocsit küldenek Hüttl Hümérért, s egy órán belül visszaszolgáltatják őt a családi otthon melegének, kivéve a nemzeti ünnepeken rendezett ünnepélyeket s a bizonyítványosztás napját. Kedden és pénteken az igazgató úrnak nem kell megjelennie az iskolában, hogy kellőképp felkészülhessen a sakkpartira.

Rövid terepszemle és tényfeltárás után kiderült, hogy az egykori tanári kar két táborra oszlott. Voltak, akik megmaradtak az oktatás lámpásainak, voltak, akik nem. Ez utóbbiak képezték a nagy többséget, különösen, ha ide számítjuk az elhunytakat is. Előbbieket Pracli Joe minden nehézség nélkül visszaigazolta a Gróf Széchenyi István Gimnáziumba. Ebből is látszik, mekkora erő a hagyomány, no meg az, hogy Pracli a fizetésük tízszeresét kínálta. Csupán egyetlen esetben kapott kosarat: Csók István matematika–fizika szakos tanár egy előkelő belvárosi gimnáziumban koptatta a katedrát, mivel a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik alosztályvezetőjének két fiát korrepetálta. Csók István nem állt kötélnek; spártai jellem volt, zsebében az egyetemi tanári kinevezéssel.

– A korrepetálást természetesen folytathatod – igyekezett őt győzködni Pracli.

– Hol élsz te? – döbbent meg Csók István. – Csak nem képzeled, hogy az alosztályvezető úr egy koszos külvárosi iskola tanárára bízza csemetéi oktatását?

A szeretett iskolájával kapcsolatban elhangzott jelző szíven döfte Praclit. Annál is inkább, mert a Gróf Széchenyi Gimnázium nemcsak külcsín, de belbecs szempontjából is kiemelkedhetőnek volt nevezhető Magyarország oktatási intézményrendszerében. Fizikaszertára vetekedett a műegyetemével, kémiai laboratóriumának némely berendezését olykor kölcsönkérte a báró Eötvös Loránd Tudományegyetem, ha valamely bonyolultabb külföldi megrendelésen dolgozott. Természetesen minden nebulónak két személyi számítógépe volt (egy iskolai használatra, egy odahaza, a házifeladványok megoldásához), valamint mobil telefonja, hogy bármikor felhívhassa konzultálni a tanerőket. Azonban mindhiába, egy minisztériumi alosztályvezető presztízsével egyelőre még nem konkurálhattak. Ám Pracli Joe lelki szemei előtt már ott lebegett az idő, mikoron a széchenyisek sorra nyerik az országos tanulmányi versenyeket s diákolimpiákat. Kiben nincs nagyratörés, menjen tyúkpásztornak.

Azon egykori tanerők, kik elhagyták az örökké áldott pedagógusi pályát, ismét csak két táborra oszlottak: voltak, akik nyomorogtak, hárman viszont nem. Előbbiekkel Praclinak nem volt semmi gondja: boldogan tértek meg az alma mater kebelébe. Kivétel azért köztük is akadt, nevezetesen Kölcsey Ferenc, ki ragaszkodott a munkanélküli segélyhez, mondván, hogy annak értéke ugyan semmi, ám az elvégzett munka mennyisége ugyancsak semmi. Kölcsey nagy titokban sampinyon gombát és angóra nyulakat tenyésztett lakótelepi lakásában.

Ám mit kezdhetett Pracli Joe például Victor Emmánuel rajztanárral, ki az állami légiforgalom privatizálása során kárpótlási jegyeiért megszerezte a repülőgéppark felét s valamennyi tengerentúli járatot? Avagy Hatvay Bertalan magyar–német szakos tanárral, aki az Országos Bábaképző Intézet főigazgatója lett? Nem is szólva az egyszakos (orosz) Blaha Lujzáról, ki ezredesi rangban a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokságának kábítószer-ellenőrzési főosztályát vezette?

Miután hősünk befizette egy svájci bankszámlára a Gróf Széchenyi István Gimnázium kilencvenkilenc éves kalkulált működési költségeit, valamint egy afgán bankszámlára a sportegyesület kilencvenkilenc éves fenntartási költségeit, nem érte váratlanul, hogy a Zsiráf baráti csevelyre invitálta az Adonis Klubba.

Azt azért jegyezzük meg, hogy közben a klub is gyarapodott eggyel-mással. Itt csupán az alpesi lesiklópályát említjük. A 300 méteres vastraverzre speciális burkolatot erősítettek – kongói világszabadalom –, a pálya dőlésszögét állítani lehetett.

Pracli Joe számított arra, hogy a baráti találkozóra sor kerül, ezért kellőképp felkészült rá. Hiszen: si vis pacem, para bellum. Az időjárás, a katasztrofális világhelyzet, az Egyesült Államok-beli éhínség s Magyarország gazdasági csődjének rituális megtárgyalása után Pracli egy parádés riposzttal magához ragadta a kezdeményezés zászlaját.

– Igen örvendek, hogy erre a beszélgetésre sor került. Ugyanis fontos közlendőm van. Tudom, hogy az ilyesmi önt nem érdekli, mégis úgy gondolom, futólag megemlítem: illetékes forrásokból pontos tudomással bírok arról, hogy a köztársasági elnök úr egyik közelgő nemzeti ünnepünkön a Királyi Lovagkereszt a Sasokkal kitüntetésben kívánja önt részesíteni a magyar mezőgazdaság érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért.

Telitalálat. A Zsiráfnak ugyanis a tányértörésen kívül a kitüntetés volt a gyengéje. Elég szép gyűjteménnyel rendelkezett már, példának okáért a Sri Lanka-i Oroszlánrenddel, a kameruni Nagy Kecskekereszttel, Sao Tomé és Principe állam gyémántokkal díszített tiszti csillagával. Bizony fájó tüske volt érző szívében, hogy szeretett szülőhazája eleddig nem értékelte kellőképp érdemeit. Természetesen vásárolhatott volna kitüntetést, amennyit csak akar, de ez nem lett volna az igazi. Természetesen tudta, hogy Pracli is vásárolta a Lovagkeresztet, de az mégiscsak más volt.

A Zsiráf ezáltal megfoszttatott a lerohanó támadás előnyétől, miként azt Pracli Joe pontosan kiszámította. Így a dörgedelem helyett pusztán gyengéd és baráti figyelmeztetés következett: Pracli Joe tőkéje az említett tranzakciók nyomán nyolc háromszázhatvankettedére zsugorodott. A tervezett rajtaütésszerű támadásból az adott körülmények között pusztán atyai jótanács lett, az is inkább példázat formájában.

– Tudja, Pracli úr, a vagyon már csak olyan, mint a féltékeny asszony: nem tűr meg vetélytársat. Ön pedig, továbbra is az allegória diszkrét nyelvén szólva, az utóbbi időben ugyancsak csalja-csalogatja a kedves hölgyet.

– Hát igen – mondotta Pracli bűnbánó képpel, ám zsebében a Lovagkereszttel.

– Más hasonlattal élve: egy fenékkel – már bocsánat – nem lehet két lovat megülni. Tovább cifrázva, amiért szíves elnézését kérem: egy bakter nem vigyázhat két falut.

– Tudja kérem – szemtelenedett el Pracli győzelmi mámorától s a még a birtokában lévő tromftól –, tudja kérem, a pénz számomra csak eszköz.

A kés megállott a levegőben. A pápa őszentségét sem érinthette volna fájdalmasabban, ha a Szent Péter-bazilikában celebrált ünnepi nagymise kellős közepén egy borízű hang nagy harsogva trágár kifejezésekkel gyalázza a Szűzanyát, mint a Zsiráfot e szavak hallatán. Az áspiskígyó szeme fenyegetően felvillant.

– Ezt Big Bosstól tanulta.

Pracli aznap nem fért a bőrébe; ő tudta, miért.

– És ha tőle?

– Emlékezetem szerint Big Boss sajnálatos módon eltávozott az élők köréből.

Pracli Joe ekkor megnyomta az asztal lábába beépített titkos csengőt. Mondani viszont azt mondotta:

– Úgy gondolom, ön tévedésben van. Big Boss a pénz megszerzését tekintette céljának. Én az elköltését.

A kígyó méregzöld szeme tüzelt.

– Nehéz kérdés eldönteni, mely életfelfogás a veszedelmesebb.

Ekkor a titkos csengő hatására, diszkrét kopogás után egy libériás inas ezüst tálcán hatalmas borítékot nyújtott át Pracli Joe-nak, majd ugyanolyan nesztelenül távozott, mint érkezett.

Pracli Joe toledói acélból készült miniatűr tőrével felhasította a borítékot s gondosan tanulmányozta a benne lévő pergamentet. Gondolni azt gondolta: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel. Szólni viszont csak füttyentett egyet, s azután mondotta:

– Ejha!

A Zsiráf félelmetes ellenfél volt. Az áspiskígyó szeme rezzenéstelenül meredt hősünkre.

– Illetékes vatikáni körökből értesítenek, hogy a pápa őszentsége a közelgő karácsonyi ünnepek alkalmából a sarukkal ékesített Szent Ferenc-renddel kívánja kitüntetni önt az anyaszentegyház és az elesettek érdekében végzett áldozatos és kiemelkedő tevékenysége jutalmaként.

Ha van kétszeres telitalálat, úgy ez volt. A Zsiráf ugyanis mélységesen vallásos érzülettel rendelkezett, a böjtöt – már csak orvosai tanácsára is – mindig megtartotta, minden vasárnap gyónt és áldozott, sosem tűrte, hogy egy felszentelt papot, mielőtt halhatatlan lelke távozik teremtőjéhez, aljas módon megkínozzanak, s a perselypénzt is tőle telhetően gyarapította. Szűkebb pátriája, Érd-Parkváros kápolnája számára egy festett üvegablakot ajándékozott, mely őt ábrázolta a kolduló barát, Assisi Szent Ferenc képében.

Így történt, hogy nem kerülhetett sor a Zsiráf által eltervezett nagyjelenetre, s Pracli Joe békés szívvel nekiveselkedhetett szeretett sportegyesülete megszervezésének.

Miként az iskolában, itt is a fejénél kezdte. Az egykori elnökből, Keresztes-Fischer Tódorból roskatag aggastyán lett, mióta nem látta; legendás óragyűjteményének eladogatásából egészítette ki szerényke nyugdíját. Hajdanában, a klub fénykorában, az egész magyar sportélet tudta, hogy Keresztes-Fischer Tódort egy órával illik megörvendeztetni, ha valamely csapat külföldön szerepel. Márpedig akkortájt még elég sok magyar csapat szerepelt külföldön, Reykjavíktól Kapvárosig, úgyhogy a gyűjtemény meglehetősen terjedelmes volt.

Keresztes-Fischer Tódor, azon minutában, amikor meghallotta a felkérést egykori funkciója újbóli elfoglalására, két évtizedet fiatalodott. Nem vesztegette az időt lényegtelen kérdésekre, azonnal a közepébe vágott: feltételül szabta, hogy az irodájában barna bőrgarnitúra legyen s az ablakokban muskátli.

Mit meg nem tett volna Pracli szeretett egyesülete érdekében? Lett garnitúra és lett muskátli.

A főtitkár sajnos még mindig szabadságvesztését töltötte, ám Pracli kegyelmet eszközölt ki számára. Bródy Sándor a börtönben felgyülemlett minden energiájával belevetette magát a munka sűrűjébe. Csak az első héten sikkasztott egy nagyobb összeget, inkább megszokásból, de efelett szemet hunytak.

Az edzők és szakosztályvezetők repatriálása kapcsán viszont támadtak gondok. Hiszen egy tanár nyolcvanévesen is lehet tanár, ám egy nyolcvanéves mesteredző? A vízipólósok legendás mesterét, Beniczky Bajza Lajost például kellemetlen kór támadta meg, minek következtében tolószékhez volt kötve. A kórt tizennyolc éves korában szerezte, az egész magyar vízilabda-válogatottal egyetemben, egy ugyanazon személytől, Marseille kikötőnegyedében, az Európa-bajnoki döntő előtti éjszakán. A fiúk győztek, mert akkoriban még dobogott a magyar szív, valamint a fertőzés is csak lappangott. Ezt számtalan újabb fertőzés követte Beniczky Bajza Lajos esetében, Európa különböző nagyvárosaiban, ám egyszer Los Angelesben is. Micsoda idők a magyar sporttörténelemben! Pracli természetesen igényt tartott a mester munkájára; ordítani a tolószékből is tudott. A vívók mestere sajnos elhalálozott influenzában, ám helyére a fia jelentkezett, aki középiskolás korában tagja volt az iskolaválogatott kosárlabdacsapatnak. Klubhűségét méltánylandó szerződtették könyvelőnek, beszámítva, hogy két évet végzett az Állatorvosi Egyetemen.

Ha már a mesterek aranycsapatát csak foghíjasan sikerült helyreállítani, Pracli Joe azt az alapelvet követte, hogy mindenből a legjobbat. E célból körülnézett a világban. A teniszezők élére az Egyesült Államokban talált rátermett vezetőt, akivel csak az volt a probléma, hogy minden sakk-készletet el kellett zárni előle. Ha ugyanis megpillantott egy készletet, azonnal félbeszakította az edzést, olyannyira nem tudott úrrá lenni a szenvedélyén, hogy szimultán partikat játsszon önmagával. Az úszók edzőjét az egykori Német Demokratikus Köztársaság területéről szerződtették, álnéven, mivel doppingolás miatt örökre eltiltották mindenfajta sporttevékenységtől. A hosszútávfutók mestere a kenyai közlekedésrendészet egyik őrmestere lett, akiért cserébe százhúsz közlekedési lámpát kellett adni s két zsák üveggyöngyöt. A közlekedési balesetek száma a kenyai fővárosban ennek ellenére ugrásszerűen megnövekedett. A legnagyobb fogás kétségtelenül az ír származású, ausztrál McCarthy kisasszony volt, aki valaha verhetetlennek bizonyult ötventől ötezer méterig minden távon és úszásnemben. Egy bemutatóversenyen egymaga két percet vert rá a 4×100-as férfi vegyesúszó világválogatottra. A hölgy napi adagja reggel-délben-este két-két fiatalember volt, akiket az egyesület kénytelen volt különkeretből fizetni, mivel ezt a tételt nem kalkulálták bele a költségvetésbe. De hát egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni.

Az egyesület vezetősége, alaposan meghányva-vetve a dolgokat, úgy döntött, hogy nem szerződtet pályájuk zenitjén avagy kiöregedőfélben lévő sztárokat, hanem az alapoknál kezdi, ifjú titánokkal, kiknek szívébe még bele lehetett plántálni az örök hűséget a Csodaszarvas színeihez.

Pracli Joe volt annyira úriember, hogy az első délelőttöt a könnyűatlétáknak engedje át. Természetesen ő is részt vett a megtekintésen, ami nem volt száz százalékos sikernek elkönyvelhető. Mindössze ketten jelentkeztek, egy tizenkét éves kisleány, ki magasugró kívánt lenni, és súlyos hormonzavarokkal küszködvén 92 kilót nyomott. A másik ugyancsak leány volt, s motocross-versenyzőnek jelentkezett, abban a biztos hitben, hogy ez a sportág is a könnyűatlétika körébe tartozik. A címüket mindenesetre feljegyezték.

A délután, amikor a nehézatléták következtek – mi tagadás, Pracli Joe szíve ekkor sebesebben vert –, már sikeresebbnek bizonyult. Először egy tizenkét éves kisfiú jelentkezett a nagymamájával. A gyermek csont és bőr volt, ám mit számított ez a fejlett tápszerek és anabolikák korában. A nagymama azonban szabás-varrás tanfolyamra kívánt jelentkezni, a fiú őt kísérte el. Ez után egy tizenhét éves leány követte, ki a diszkoszvetést választotta élethivatásául, ám termete nem érte el a száznegyven centimétert, és a szülei közölték, hogy pontosan ilyen magas volt már nyolcéves korában is. A következő jelentkező láttán azonban Pracli Joe szíve úgy kezdett verni, mint a Kreml toronyórája privatizálás előtt. Kétméteres óriás jelent meg a sportpályán, olyan izmokkal, mint Barcsay Jenő anatómiai atlaszában, s még nem töltötte be tizenhatodik életévét. Csupán a járása tűnt kissé bizonytalannak, ám Pracli szakértő sasszeme megállapította, hogy ez korrigálható, s már látta maga előtt az olimpiai dobogót. Később kénytelen volt megváltoztatni a véleményét, s a dobogó is eltűnt, mivel a nagyreményű titán gyógyíthatatlan szellemi fogyatékos volt.

A későbbiek során azért akadtak kifejezetten siker-sportágak is. Teniszre több mint kétszázan jelentkeztek, golfra körülbelül ugyanannyian, ám valamennyien túl az ötvenen. Voltak, akik vastag borítékot igyekeztek csempészni a mesteredzők zsebébe, annak fejében, hogy intézze el felvételüket az ifik közé. Mivel az amerikai mester egy kukkot sem tudott magyarul, természetesen megközelíthetetlennek bizonyult, csupán Praclinál érdeklődött a boríték-zsebbedugás népi játékának szabályai iránt, mondván, hogy szeretné meghonosítani az Egyesült Államokban. Nehezebb dolga volt Praclinak azzal a házaspárral, akik a gazdasági csúcsminiszter ajánló levelét lobogtatták, melyben nemzeti érdekből nyomatékosan támogatta felvételüket a szakosztályba. Az egyik megszállott golfozó reménység világháborús kitüntetéseit hozta magával egy cipődobozban, bizonyítandó, hogy önhibáján kívül nem kezdte korábban a golfozás nemes művészetét.

Még nagyobb tolongás volt az uszodában, márcsak azért is, mert a jelentkezők többségét babakocsiban tolták, a kevésbé tehetős szülők mózeskosárban hozták; a legidősebb sem töltötte még be a második életévét. Magyarországon ekkortájt kezdett gyökeret verni ama tudományos elmélet, mely szerint aki két éves koráig nem tanul meg úszni, az nem ember, hanem a majomtól származik. Pracli Joe hosszan tanácskozott az egykori úszófenoménnel, ám Miss McCarthy kitartott azon nézete mellett, hogy a magyar barbár, ázsiai aljanép, alsóbbrendű fajta, mivel a tudomány a művelt Keleten rég bebizonyította, hogy minden férfi a majomtól származik, csak a nők nem. Legnyomósabb tudományos érve az volt, hogy nem hajlandó pelenkázni.

Nem akarjuk hosszan nyújtani a szót, csupán az első hat nap végeredményét közöljük. Az egyesület színeibe felvételt nyert egy fiú, aki még nem tudott dönteni az agyaggalamb-lövészet és a hullámlovaglás között, amellett igen jó modorú volt; egy vízipólós reménység, akit csapat hiányában sikerült rábeszélni a toronyugrásra, elvégre a víz az víz; négy fiú, akik a 4×100-as váltófutásra kívánták specializálni magukat, s a tehetség leghalványabb nyoma nélkül is felvételt nyertek, mivel négyes ikrek voltak. Mindezeken felül az egyesület igazolt versenyzője lett egy kislány, ki a hárompróbát választotta élethivatásul; a hetes számtól irtózott, viszont a hármas volt a kabalája. Ezen nem vitatkoztak, hanem szerződtettek mellé egy pszichoanalitikust.

Ekkor következett a hetedik nap, melyen Isten is megteremtette a világot. Aznap az „egyéb sportágak” kategóriája következett. A tapasztalt Pracli Joe úgy gondolta, bizonyára sok ifjúban lobog a sportszeretet lángja, ám serdülő kora miatt nem tudja még, melyik sportágat válassza. A mestereknek így módjuk lesz szakértő szemmel szelektálni s jó irányba terelni a bimbódzó tehetségeket.

Soha még ilyen sikert, mint ez a lángeszű terv! A jelentkezés délelőtt tíz órára volt meghirdetve. Pracli, szokása szerint, reggel hétkor kanyarodott be a tűzpiros Ferrarival a sporttelephez vezető utcácskába, hogy legyen ideje néhány kört futni, gimnasztikázni, zuhanyozni, tárgyalni. Ám a sarkon azonnal fékeznie kellett. Nemcsak a járdákat, az úttestet is ellepte a jelentkező versenyzőpalánták és hozzátartozóik végeláthatatlan serege. A tűzpiros Ferrari csak lépésben tudott haladni, miközben Pracli kiguvadt szemmel, mámoros szívvel bámulta a kandidátusokat: csupa nádszálkarcsú, dagadó izmú leány, csupa ökörizomzatú fiú, deltásak, muszklisok, hajlékonyak, robbanékonyak, gyönyörűek. Majd kicsattantak a harci kedvtől, a szemük csillogott, a hajuk fénylett, napsütöttek és rettenthetetlenek. Ó, nemzeti jobblétünk nagy temetője, Mohács! Ha ily harcosid lettek volna a kontyosok ellenében.

Amikor a tömeg benyomult a sporttelepre – meg kellett nyitni a kapukat –, Franci bácsi ott pipázott a kispadon, Salamon a taccsvonalon Pracli egyik zokniját majszolta, az elnök elterpeszkedett a muskátlis teraszon: az egyesület végre a régi lett. Látván az ifjakat, az amerikai mester sikongott örömében: – It’s beautiful! It’s beautiful! – Az ausztrál úszófenomén azután érdeklődött, hogy a magyar törvények szerint szexuálisan meddig számít fiatalkorúnak egy fiúgyermek. A jemeni őrmester szerette volna megkérdezni, hajlandók-e a fiatalok meztélláb futni, ám e fontos szakmai kérdést el kellett halasztani, mert a tolmács nem érkezett még meg. A magyar trénerek ajakáról efféle kiáltások szálltak az égnek: – Azt a kis bögyöst nézzed, baszd meg! – A szőke srácnak akkora töke van, mint egy kókuszdió! – Ez a fasza, édes egy komám, nem a basaharci tangóharmonika! – A lelátókat zsúfolásig megtöltötték a jelentkezők hozzátartozói, barátai, ismerősei. Teltház a Csodaszarvasban! Ilyen sem volt emberemlékezet óta. Zúgott a Rá, rá, hajrá, a Ria, ria, Hungária, skandálva: Cso-da-szar-vas! Cso-da-szar-vas! Egy emberként: Hajrá magyarok! Pracli Joe kebele a mennyekig szárnyalt.

– Fiatalok! – zúgott a hangja, mint Lehel kürtje Bizánc zárt kapui előtt. – Ti azért jöttetek, hogy sportolók legyetek!

– Azért! – mennydörögte a stadion.

– Ebben az egyesületben.

– Ebben!

– És nem tudjátok, melyik sportágat válasszátok.

– Tudjuk!

A jelentkezők közül 317 fiú a baseballt, 317 leányzó a softballt választotta. Egyikük bizonytalan volt a neme felől.

Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk, riadozott Pracli, noha, mint tudjuk, nem ismerte a félelmet. Mindenesetre felszólította a jelentkezőket és a hozzátartozókat, válasszanak öttagú küldöttséget, mellyel megtárgyalhatják a dolgok menetét. A választást törvényességi óvás következtében háromszor meg kellett ismételni, valamint a mentők is elszállítottak két könnyebb sérültet. Az irodisták, szertárosok és gyúrók szendvicseket és üdítőt tálaltak fel, s nyugágyakat osztottak szét a fiatalok között.

Az értekezletre a klub tanácstermében került sor, ahol régi fényükben csillogtak az oly sok sikerről tanúskodó trófeák. Kívülről behallatszott az izgatott tömeg moraja.

– Önök – kezdte Pracli Joe, trénerei gyűrűjében –, lévén kevéssé beavatottak a sportvilágba, talán nem tudják, hogy Magyarországon még sem a baseball, sem a softball nem honos.

– Majd mi meghonosítjuk! – így a küldöttek kórusban. Egy idősebb úr még hozzátette:

– Kolumbusz is felfedezte Amerikát.

– Mivel ezek a sportágak még nem honosak – folytatta Pracli rendületlenül –, bajnokságot sem rendeznek.

– Majd fognak! – így a kórus.

Pracli Joe türelme végtelen volt, ha okítani kellett az emberiséget.

– Mivel nem rendeznek bajnokságot, nincsen rá mód, hogy az ifjak összemérjék tudásukat és képességeiket, s nemes versengés során fejlesszék azokat.

– Elég a süketelésből! – rikoltotta a delegáció egyik vérmesebb tagja, ám tovább nem jutott, mivel újabb küldöttség tört be a terembe, lévén, hogy a várakozók az első delegációt leváltották és megfosztották mentelmi jogaiktól. A két küldöttség között parázs csetepaté alakult ki, amit a termetesebb trénerek némi üggyel-bajjal megfékeztek, így alig néhány bútordarab tört össze. Viszont feltehetőleg ekkor tűnt el a Csodaszarvas legértékesebb trófeája, a tizenkét kilós ezüst Roncetti-kupa.

Miután a két küldöttség egyesült és szóvivőt választott, a kijelölt úr egy papírlapról olvasta fel ultimátumukat.

– Első követelésünk: valamennyi jelentkezőt szerződtetik az egyesületbe.

– Természetesen – így a diplomatikus Pracli Joe.

– Második követelés: fél éven belül a válogatott labdarúgókkal egyenértékű profi szerződést kapnak.

– Hát – mondotta a kissé elbizonytalanodott Pracli, amit a küldöttek beleegyezésnek minősítettek.

– Harmadik követelés: garantálják, hogy valamennyi jelentkező egy éven belül magyar bajnokságot nyer.

Ne tudja a te bal kezed, mit csinál a jobb, jutott Pracli Joe eszébe, s azonnal Semmelweis Ignácért szalajtott.

– Negyedik követelés: az egyesület büntetőjogi felelőssége tudatában kötelezi magát, hogy valamennyi játékost másfél éven belül szerződtetnek az amerikai keleti ligába.

– A nyugatiba! – süvítette egy küldött. Az e tárgyban kitört verekedés módot nyújtott Semmelweis Ignácnak arra, hogy megérkezzék, ami egyszeriben megnövelte Pracli Joe önbizalmát.

– Az nem egészen szerény egyesületünkön múlik – jegyezte meg, miután egy küldöttet kidobtak az ablakon.

– Te meg mit tátogsz, te partravetett luftballon – ragadta meg az egyik küldött Pracli inge mellét. Hősünk nem tudhatta, hogy ő volt a leginkább érdekelt fél: hat gyermeke várakozott a sporttelep smaragdként fénylő gyepén. – Amerika a korlátlan lehetőségek országa!

– Amerika a magyaroké! – dördült egy vékonyka hang.

– Ruszkik haza! – sikította az egyetlen női küldött s esernyője nyelével verte Pracli fejét.

Pracli a mellét markolót szép szelíden a fejére állította s kettőt rápaskolt a fenekére. Az esernyős hölgyet, tanulva az eseményekből, kitette az ablakon. A tanácsterem a földszinten volt.

Kívülről behallatszott, hogy a felbőszült tömeg a Himnuszt énekli.

Pracli Joe ekkor megkérte a küldötteket, fáradjanak át a szomszédos kis tanácsterembe, ahol svédasztal és válogatott italok várják őket, amíg a klub vezetősége megtárgyalja a dolgot.

– Csak aztán semmi kecmec! – így a hölgy, aki külső segédlettel visszamászott az ablakon.

Az értekezleten két nagy tábor alakult ki. Az egyik szerint az egész olyan, mint egy április 1-jei rossz vicc. A másik – Praclival az élen – amellett kardoskodott, hogy nem szabad elszalasztani egy ilyen lehetőséget.

– És a profi szerződés? – aggályoskodott Keresztes-Fischer Tódor, aki voltaképp a muskátlijaival volt elégedetlen.

A dolgokban járatos Pracli felvilágosította, hogy a válogatott magyar focisták illetménye már alig éri el egy közepes bankigazgatóét, mióta húsz éve kiestek az Európa-bajnokságból.

– És az amerikai szerződés?

Keresztes-Fischernek a bőrgarnitúra sem tetszett igazán.

Pracli Joe nem hiába tudhatta maga mellett Semmelweis Ignác páratlan szakértelmét, aki pillanatnyilag a Ford-művek szanálásával volt elfoglalva; a konszern egy dél-ugandai kisvállakozó tulajdonába ment át. Közölte, hogy a Csodaszarvas annak rendje és módja szerint kiközvetíti játékosait. Ha az amerikaiak nem tartanak rájuk igényt, az Európa Tanácshoz fordulnak faji diszkrimináció miatt.

Summa summarum: megszületett a döntés, és a küldöttség a vállán vitte ki Pracli Joe-t a várakozók tömegéhez.

Kissé másként alakultak a dolgok a Gróf Széchenyi István Gimnáziumban. A túljelentkezés nyolcszoros volt, úgyhogy felvételi vizsgát kellett hirdetni. Pracli Joe, aki az egyik vizsgabiztos szerepét töltötte be, elégedetten állapította meg, hogy a jelentkezők képességei meghaladják a fővárosi átlagot, s már előre kimazsolázott néhányat, kikre a magyar oktatásügy jövendő díszeként fente a fogát.

A felvételi már csaknem a végéhez közeledett, amikor a krétafehér iskolatitkár kihívta a teremből Pracli Joe-t, felriasztva ezzel békés szendergéséből Hüttl Hümért. A titkár hebegve közölte, hogy a számítógépbe került vírus folytán lemaradt a kérdőívről a jelentkezők lakcíme. Egy új, vírusmentes számítógép segítségével sikerült megállapítani, hogy a jelentkezők 99,8%-a más kerületekből érkezett. A Széchenyi viszont, lévén alapítványi iskola, csak a kerületben lakó fiatalok beiskolázására kapott engedélyt az Alkotmánybíróságtól és a köztársasági elnöktől.

– Ó be szép, ó be szép, ez a háromlábú szék! – tapsikolt Hüttl Hümér a sebtében összehívott tanári értekezleten. Pracli Joe agya viszont úgy járt, mint az ördögmotolla. Az Amerikából sürgősen hazarendelt Semmelweis Ignác gondterhelt volt, akár Dwight Eisenhower tábornok a normandiai partszállás előestéjén. Az adatokat meghamisítani nem lehetett, mivel a felvételizők jegyzékét már felküldték a minisztériumba. A rendelkezés megmásításához parlamenti döntés szükségeltetett, kétharmados többséggel. Pracliban felmerült az a gondolat is, hogy a kiválasztottak szüleinek lakáscserét ajánl fel, megfelelő sikerdíj ellenében három hét alatt felhúzhatnak számukra egy új lakótelepet. Sajnos ezt is el kellett vetni; a felvettek névsorát másnapra kellett bejelenteni a főhatóságnak, s a kerületi bejelentő hivatalok már bezártak.

Mit volt mit tenni, el kellett búcsúzniuk az oly ígéretesnek látszó nebulóktól. A háborgó jelentkezők és szüleik eltávolítására kénytelenek voltak a kerületi rendőrkapitányság segítségét kérni. Egy beígért járőrkocsi fejében meg is érkezett egy nagybajszú őrmester, egy méla tizedes kíséretében.

– Csendet, emberek! – rikkantotta el magát a nagybajszú őrmester, Twist Olivér, s a nyomaték kedvéért beleeresztett egy géppisztoly-sorozatot a plafonba. – Oszoljunk, oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló.

Ekkor előretolakodott a tömegből egy két mázsás rózsadombi hentes és mészáros, ki tudta jól, hogy saját kerületében csemetéjének semmi esélye sincs a gimnáziumi padok koptatására. Szűkszavú ember lévén, csak elbődült, mint egy sebzett dámbika:

– Kuss!

Nem tudni, hogy ezt a rendőrökre vagy a tömegre értette-e. Twist Olivér mindenesetre megsértődött, s a méla tizedes társaságában bevonult a kerületi kapitányságra. A tanári kar a hátsó bejáraton át hagyta el az épületet. A csalódott szülők és tudásszomjas diákjelöltek összetörték Hüttl Hümért és két piszoárt, valamint spray-vel jelszavakat írtak a tornaterem falára, melyek követelték, hogy Magyarországot még abban az évszázadban vegyék fel a NATO-ba vagy csatolják vissza Beregszászot. Az élelmesebbje hóna alatt személyi számítógéppel távozott. Ki mit főzött, egye meg.

A tatár seregek elvonultával a lápokban s az udvar bokrai között rejtőzködő tanári kar visszatért. Pracli Joe javaslatára utolsó, kétségbeesett kísérletként azt a döntést hozták, hogy kirajzanak a kerületbe, s egyéni agitációval igyekszenek meggyőzni a kerületi nebulók szüleit a gimnázium látogatásának elengedhetetlen szükségességéről. Pracli Joe, mint a kuratórium elnöke, minden diáknak teljes tandíjmentességet és stipendiumot kínált fel, valamint azt, hogy ellátásukról, ruháztatásukról és külföldi nyaraltatásukról az iskola gondoskodik.

Hősünk a hadak élén vetette bele magát az ütközetbe. Az utókorra maradt személyes feljegyzése szerint meglátogatott 77 családot. Harminchárman meg se hallgatták a mondókáját; az ajtórésen át közölték, hogy nem vesznek semmit, se készpénzért, se részletre, különösen nem kombinált takarító- és mosógépet, valamint kisteherautót. A kutyát viszont csak hat helyen uszították Praclira. Hősünk a maga nagy eszével ekkor rájött, hogy a stipendiummal kell kezdenie. Ennek eredményeként nyolc lakásban sikerült bejutnia az előszobába, ahol állva végighallgatták, s közölték nem adhatják a Széchenyibe csemetéjüket, mivel semmiképp sem mondhatnak le kiskorú gyermekük keresetéről. Két esetben Pracli Joe fenomenális ékesszólása nyomán a szülők mintha elbizonytalanodtak volna, ám a nebulók makacsolták meg magukat: nem ettek meszet, maradnak a gépkocsi-feltörésnél.

Esni ugyan állítólag csak lefele lehet, felfele soha, ám nem így Pracli esetében. Volt egyetlen család, hol vacsorával is megkínálták a tanár urat, mely főtt krumpliból állott. A munkanélküli családfő papírt és ceruzát kért munkanélküli feleségétől, osztott, szorzott, összeadott, köbgyököt vont és kiszámította, ha kikapcsoltatják a gázt, a villanyt és a vizet, fűteni kukoricacsutkával fűtenek, amit jutányos áron lehet beszerezni Sári-Dabason, valamint hetente háromszor főtt marharépát esznek, telik pénz kisleányuk iskoláztatására, természetesen beleszámítva a stipendiumot stb. Meg kell jegyeznünk, a döntést nagymértékben motiválta, hogy a családfő egykoron maga is a Széchenyibe járt. Immáron – ha jól emlékszünk – másodszor figyelmeztetjük az olvasót a tradíciók erejére és jelentőségére.

Az eredmények összesítése utánjában a tanári kar, az előírt kétharmados többséggel azt a határozatot hozta, hogy megindítják az I/a-t, az I/b-t s az I/c-t, mindhárom osztályt 32-32 tanulóval. Igaz, hogy csupán 3-3 nebuló állott rendelkezésre, ám a többiek létének igazolását célzó okirathamisítással megbíztak egy feddhetetlen hírű brókercéget, mely különösen a leánykereskedelem terén ért el kiemelkedő eredményeket.

Nem állítjuk, hogy Pracli Joe a diadal mámorától repesve tért meg meleg családi otthonába, noha a letörtség jelei sem mutatkoztak rajta, mivel az ilyesmi távol állott jellemétől. Hangulata azonban, papucsba bújván, egy csapásra megváltozott.

Pracliné dr. Simonyi Mária ugyanis limonádét szopogatva nyúlt el a kandalló előtti karosszékben, ami nem volt szokása; többre becsülte a bourbont. Gyönyörű vörös haja a csipejét verte, s arcán idvezült angyali mosoly jelent meg, mikor szóra nyitotta eper ajkait:

– Ó, Pracli, anyának érzem magam.

És ismét Koror. Vidámpark a Paradicsom-öbölben. Őrkutyákkal védett területek s az utolsó főkormányzó fiának obeliszkje. Az összkomfortos motel. Szamarak, majmok, valamint egri bikavér Tobi szigetén. Az amerikai tengerészgyalogság számvevő őrmestere. A távirányítható horgászbot. Szerelem, szerelem. Hurrikán. A magyar költők vátesz szerepe és a huncfut nebulók. A kalapácsvető-csoda. A Zsiráf ládikája, valamint a törvény. Csak az a vég, csak azt tudnánk feledni.

 

Meghallván a boldogító hírt Pracli Joe úgy határozott, hogy két hét fizetésnélküli szabadságot vesz ki mind a Széchenyiben, mint a Csodaszarvasban. Dr. Simonyi Mária mélységesen egyetértett vele, mint az esetek nagy többségében, s ő is lehúzta a redőnyt a régiségkereskedésen.

Hová mehettek volna pihenni és boldognak lenni? Természetesen Kororba.

Természetesen ismételten a Hotel Kororban szálltak meg. Ám a régi, száz méter hosszú, tíz méter magas épületet elbontották, s helyébe húsz méter hosszú, száz méter magas tornyot építettek. Szó, ami szó, a tetővendéglőből elbűvölő kilátás nyílott a tengerre és a szigetvilágra; mint mondották, tiszta időben ellátni egész a Sonsorol-szigetekig.

Az idő azonban, ellentétben a korábban tapasztaltakkal, sosem volt tiszta. Fülledt, nyálkás kánikula borult a szigetre, miként a hajbura a női fodrászatokban, s az eget szakadatlanul pára fedte. Némelyek szerint a francia tengeralatti atomrobbantások okozták a klímaváltozást, mások azt állították, hogy hosszú száműzetéséből visszatért a Földre Puju, a melanézek felhőistene.

Ismét az áruházban vásároltak be, melyet ugyancsak lebontottak, s két sarokkal odébb építettek fel. Aztán irány a Paradicsom-öböl. A taxisofőr azonban nem ismerte a helyet, akárhogy magyarázták angolul és kézzel-lábbal, csak a vállát vonogatta s valami nagy vigasságról karattyolt. Végül Pracli Joe odaült melléje s ő navigált. Még meglehetősen távol voltak az öböltől, amikor harsány zeneszó tört át a párafüggönyön: épp egy csacsacsát játszottak. Amikor odaértek, egyszeriben megértették a taxist: a Paradicsom-öbölben vidámpark létesült. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: hullámvasút, óriáskerék, nagyobb, mint a Praterben, hajóhinta à la Liliom, elvarázsolt kastély, eredeti melanéz szörnyekkel, dodgem, frissítőárusok minden mennyiségben, s legfőképp dübörgő zene, a hanghatár felső fokán. A parkban tolongtak a turisták a világ minden tájáról, s mázsaszám halmozódott a szemét.

Mit volt mit tenni? A sofőr, Pracli Joe borravalóval bőségesen alátámasztott kívánságára elindult a parti úton, egy elhagyott öblöt keresni. Öböl volt számtalan, de valamennyi foglalt. Vagy egy camping terpeszkedett ott, ricsajozó gyermekek hadától telítve, vagy egy motel, fürdőzőktől zsúfolva, vagy egy tábla jelezte, hogy őrkutyákkal védett magánterület, belépni szigorúan tilos és életveszélyes. Ez utóbbi helyeken kacsalábon forgó villák parádéztak, kertjükben akkora úszómedencével, mint a Kis-Balaton. Két öblöt sikerült felfedezniük, ahol nem volt semmiféle építmény. Az egyikben több tucat motorcsónak táborozott, a parton hozzávetőlegesen annyi ember, amennyi a Palatinus strandon, vasárnap kora délután, augusztusi kánikulában. A fürdőzők életét seregnyi üvöltő jetski veszélyeztette, melyek száz kilométeres sebességgel száguldoztak a lubickolók között. A másik öbölben hatalmas tábla hirdette, hogy cápaveszély, feltüntetve az elmúlt években elhalálozott fürdőzők nevét, címét és telefonszámát. Egy naszádról minden két percben mozsárágyúval lőtték a tengert, nem tudni, hogy a cápák avagy a fürdőzők elriasztása céljából.

Mindennek van határa. Feladták.

– Halászkikötő – utasította Pracli a taxist.

A sofőr szókincse mintha a vállvonogatásra korlátozódott volna. Ismét Pracli navigált. Az út mentén ház ház mellett, az őserdő kiirtva. A halászkikötő helyén yachtklub létesült, két éjszakai mulatóval, melyek nappal is versengtek egymással, hogy melyikük bírja nagyobb hangerővel. Ahány motoros és vitorlás a világ minden tájáról – elsősorban az Egyesült Államokból és Németországból –, annyiféle zene bömbölt a fedélzetről, melyek csak abban voltak hasonlatosak, hogy valamennyi énekes ánglius nyelven fújta a maga nótáját, még Leoncavallo Parasztbecsületének híres-neves áriáját is, mely történetesen egy olasz jachtról harsogott.

A jachtklubbal szemben kőobeliszk állott, körülötte temérdek japáni turista. A márványtábla angolul és japánul hirdette, hogy itt nyugszik a sziget utolsó főkormányzójának fia, nyugodjék békében. A buzgó és jószívű japánok valamennyien hoztak egy tányérka rizst a sírra. Itt találkoztak az egyetlen bennszülöttel is, aki felvilágosította Praclit, hogy a halászok mind elköltöztek, egyedül őt hagyták hátra, begyűjteni az obeliszk őrének alamizsnáját. Hogy a túlvilágra költöztek vagy máshová, azt nem sikerült tisztázni, mivel a turisták szakadatlanul rizspálinkával itatták az őrt.

– Most mit tegyünk? – tette fel a szónoki kérdést Pracliné dr. Simonyi Mária. Mit tehettek? Visszatértek a szállodába, s elfoglalták helyüket a pompás kilátást ígérő tetőteraszon, ahonnan nem láttak mást, mint a szigetre boruló párafelleget.

Az olvasó már tudja, ki volt Pracli Joe. A tettek embere. Nem dobta be egykönnyen a törülközőt, bármily reménytelennek látszó esetben sem. Hívatta a jamaicai főpincért, aki oxfordi kiejtéssel beszélt angolul, s közölte vele, hogy egy elhagyott öblöt keresnek, ahol homok van, pálmafák és tenger és magány. A főpincér emlékezett, hogy valamikor járt már itt valaki hasonló kívánsággal, sajnos az illetőt sem tudta kiszolgálni. Hívatta azonban a cambridge-i kiejtésű mulatt főportást, akit a szigetvilág élő lexikonjaként tartottak nyilván a Baedeckerben. A főportás közölte, hogy legnagyobb sajnálatára ilyen öböl az állam 9 millió négyzetkilométeres területén mindössze egyedül Tobi szigetén akad, az Isten háta mögött. Ezt azonban nem meri ajánlani, bár van egy motelje, ami azonban semmiképp sem felel meg az európai követelményeknek és elvárásoknak, nem is látogatja senki. Tudomása szerint fehér ember emberemlékezet óta nem járt a szigeten.

– Ez kell nekünk! – rikkantotta Pracli Joe diadalittasan, s másnap reggelre hidroplánt rendelt; Tobinak se repülőtere, se hajókikötője nem volt.

Útközben a Pracli házaspár semmit sem látott a meseszép tájból; a párafelhő az egész szigetvilágot elfedte. A pilóta feltehetően merev részeg volt, mert időnként dupla loopingot csinált a géppel, bár az is lehet, hogy ez a turistaattrakció benne volt az árban.

Leszálláskor a hidroplán már egész közel volt a vízfelülethez, amikor egyszerre felhasadt a párafátyol, s kivillant alóla Tobi szigete, mint egy hatalmas smaragd. Amikor vizet értek, a pilóta elütött két flamingót, s addig nem kötött ki, míg csáklyájával be nem gyűjtötte a madarakat, hogy hazavigye a családjának ebédre.

Smaragdnak hatalmas volt a sziget, ám szigetnek kicsiny. Egy korhadozó deszkamólón a motel tulajdonosa várta őket; epolettes egyenruháját egy jelmezkölcsönzőtől vagy valamelyik banánköztársaság tábornoki karától gyűjtötte be. A hat félmeztelen melanéz boy buzgón cipelte Pracliék csomagjait, s a motelhez vezető 50 méteres úton csak két bőrönd tűnt el. Az expedíciót visítozó majomcsapat követte, melyet a moteligazgató büszkén mutogatott, akárcsak az út mentén békésen legelésző csacsikat. A Mikronéz Szövetségi Állam egész felségterületén csak Tobi szigetén voltak honosak e nemes állatok. Még a német gyarmati uralom alatt telepítették be őket, senki sem tudta, miért.

A motel deszkából épült, U-alakú építmény volt, földszintes. Az U két szárnyát letarolta egy hurrikán, de ami megmaradt, igen romantikusnak látszott. A tulajdonos természetesen a legszebb lakosztályt nyittatta meg a ritka vendégeknek, mely legalább hat négyzetméteres volt. WC a folyosó egyik végén, zuhanyozó a folyosó másik végén, de pillanatnyilag valamilyen műszaki hiba miatt egyik sem működött. A zuhanyozóban egy melanéz matróna csöbörből öntötte a vizet a vendégek hátára. A WC-s néni előtt egy kerek kasban több tucat kiskacsa hápogott. Mint a főportás, aki ugyancsak a tulajdonos volt, felvilágosította a Pracli házaspárt, a kiskacsák a vendégek ülepének tisztára törlését szolgálták, ama bizonyos nagydolgok utánjában. Esküt tett rá, hogy a kacsákat használat után gondosan kifőzik.

Mivel már délidőre járt, a farkaséhes Pracli Joe az ebéd iránt érdeklődött. A tulajdonos, aki egyben a séf is volt, ragyogó arccal közölte, hogy a múlt havi szállítmányból maradt még annyi tojáspor, hogy akár négy tojásra való rántottát is készíthet. Kenyérrel és burgonyával sajnos nem szolgálhat, viszont édes jamgyökérrel akár főzve, akár sütve. A majom- és szamárhús, amit tizenhat módon készítettek, mint helyi specialitást, nem nyerte meg Pracliné dr. Simonyi Mária tetszését. Amikor Pracli hal iránt érdeklődött, a séf közölte, hogy hal több van a tengerben, mint csillag az égen, de senki sem fogja ki, mert a bennszülöttek errefelé nem szeretik. Ám a motel pincészetében a poshadt pálmaborok között boldogan fedezett fel egy üveg Egri bikavért, imported by Privatizált Monimpex. A nemes italról nem lehetett elmondani, hogy se íze, se bűze; íze, mint a ricinusé, a bukéja hasonlóképpen. A gyanakvó természetű Pracli elolvasta az üveg címkéjén ékes magyarsággal írott feliratot, miszerint a nedű felhasználási ideje 2000. január 1-jétől február 1-jéig. Később fogyasztani életveszélyes. A tulajdonosnak igazán nem lehetett felróni, hogy nem tanult meg magyarul.

No, de nem ezért jöttek Tobira. A lakoma elfogyasztása után a még mindig farkaséhes Pracli Joe közölte, hogy egy magányos tengeröblöt keresnek, ahol homokos a part és egyedül lehetnek a tengerrel. A helikoptert azonnal visszaküldte, a motel élelmiszer- és italkészletét feltöltendő. A kontraadmirálisnak álcázott tulajdonos közölte, hogy a szigeten annyi a magányos tengeröböl, mint tengerben a hal, de nem érdemes elsüllyedt hajóroncsok után kutakodni, azokat a turisták már rég kirabolták. Miután Pracli meggyőzte, hogy őket a magány s nem a kincsek érdeklik – amit természetesen nem hitt el –, ismételten közölte az öblök számát, ám homokos egy sem, mivel a sziget egy kialudt vulkán. Cápa is annyi van, mint csillag az égen, de ez nem okoz problémát, a bennszülöttek majd egyfolytában csapdossák körülöttük a vizet. Pracli Joe nagy kegyesen lemondott a homokról és fittyet hányt a cápáknak, csak induljanak már.

Indultak. Előállott két darab hordszék, négy-négy jamgyökéren hizlalt bennszülött vállán, de Pracli láttán odarendeltek még négy segéderőt. Más közlekedési eszköz nem volt Tobin, de hiába is lett volna, mert út sem volt. A tizenkét teherhordó előtt seregnyi délceg ifjú irtotta bozótvágó késsel a dzsungel aljnövényzetét. A hordszékek után a málhahordozók következtek, mögöttük az igazgató, aki ragaszkodott, hogy jelen legyen a kiránduláson, mivel a bennszülöttek csak a helyi nyelvjárást beszélték. Amikor Pracli Joe egy kanyarban hátrapillantott, látta, hogy nők és gyermekek serege követi a menetet; később megtudta, hogy családtagok, akik megragadták az alkalmat egy kis piknikezésre. A kísérethez tartozott számos majom is, kik a fákon követték az expedíciót, élénken társalogva egymással és a bennszülöttekkel. A szamarak némiképp lemaradtak.

A tulajdonos tolmácsolására valóban szükség volt. A teherhordók először egy varázslatos öbölbe vitték a Pracli házaspárt, ám a tenger a sziklapart alatt hatvan méternyire csobogott, s a fal meredeksége 180 fokos volt. Pracli kifogását sehogysem értették meg, s igazukat védve az egyik málhahordozó málhástul belevetette magát a mélybe és a hűs habokba, majd egy csapat majom kíséretében, immár málha nélkül felkapaszkodott a sziklafalon. Tekintettel arra, hogy Pracli Joe változatlanul kitartott abbéli kívánsága mellett, hogy gyalog szeretnének eljutni a habokba, a bennszülöttek letelepedtek és nagy palávert tartottak. Ezen résztvettek az asszonyok, a gyerekek és a majmok is; Tobi közszellemisége liberálisabb volt, mint a konzervatív Kororé.

Úgy látszik, sikerült megoldást találniuk, mivel ismét a vállukra kapták Pracli Joe-t és Pracliné dr. Simonyi Máriát, s újra útnak indultak. Ám mit tesz Isten, rövidesen ismét nagy paláverre gyűltek össze. Feltehetően eltévedtek, mert akkor már a szamarak is harsányan ordítottak.

Ekkor történt a tragédia. Az újbóli induláskor ugyanis a hordszék, mely nyilvánvalóan nem Pracli Joe súlyához volt méretezve, hangos reccsenéssel összetört. Praclinak nem esett baja, mivel talpra esett, annál inkább a hordszéknek. A megjavítására gondolni sem lehetett. Pracli nagylelkűen kijelentette, hogy megy ő a saját lábán is, ám ettől az igazgató haja szála az égnek állt. A dzsungelben ugyanis hemzsegtek az errefelé ukelelének nevezett mérgeskígyók, melyeket kizárólag a bennszülöttek ismernek fel, hála sok ezer éve kialakult ösztöneiknek.

Miután alaposan megvitatták, majd elvetették annak a lehetőségét, hogy Praclit háton, ölben vagy gólya-viszi-a-fiát fogásban vigyék, a málhahordók minden csomagot gúlába raktak, majd tizenketten a vállukra vették Praclit, mint egy koporsót. Az embereket öt percenként cserélték. Ekkor már hazafelé tartottak, mivel az igazgató közölte, hogy rövidesen rájuk sötétedik, s akkor a fákon kell tölteniük az éjszakát, a majmok társaságában, mivel sötétben a bennszülöttek sem ismerik fel az ukeleléket.

– Te Pracli – mondotta dr. Simonyi Mária, amikor nagy kényelmesen elhelyezkedtek lakosztályukban, melynek berendezése két rozsdás ágybetétből állott. – Ez nem jött össze.

Ugye tudjuk, ó, olvasó, ki volt Pracli Joe? Az ő helyében minden más emberfia bizonyára megfutamodik, vissza a békés és civilizált Magyarországra, mondjuk a siófoki Aranypartra. Nem így Pracli. Ő szikratávírón érintkezésbe lépett a korori mulatt főportással, s ecsetelte a helyzetet. A főportás sokáig töprengett, majd kijelentette, hogy egyetlen lehetőséget lát lelki szemei előtt. Ez ugyan nem öböl, hanem egy atoll, amely lakatlan és nincs neve, viszont csodálatosan fehér a homokja s legalább egy tucatnyi pálmafa nő rajta, hacsak az utolsó hurrikán ki nem csavart néhányat gyökerestől. Tekintettel arra, hogy ő baráti és üzlettársi kapcsolatban van a Palaun ideiglenesen állomásozó amerikai tengerészgyalogos hegyidandár számvevő őrmesterével, a teljes összkomfortért kezességet vállal.

A mulatt főportás nem hiába szerepelt a Baedeckerben; minden szava színtiszta igazság volt. Amikor a hidroplán leereszkedett a kecses ívű, vakítóan fehér atoll türkizkék lagúnájában, a tengerészgyalogosok három őrnaszádja éppen kihajózott. Ahhoz a híres-nevezetes Víziló-zászlóaljhoz tartoztak, melynek a számvevőn kívül minden tagja hősi halált halt egy vietnami bevetés során. A sebesült számvevő őrmester összekötözte a három naszádot, magát a kormánykerékhez láncolta, s épségben vezette vissza a konvojt honi vizekre, amiért sebesülési érdemrenddel tüntették ki. A törzsőrmesteri előléptetés azért maradt el, mert a zászlóalj és a naszádok teljes felszerelése, az utolsó szögig, Vietnamban maradt. A naszádok mostani legénysége vidáman integetett a Pracli házaspárnak, s tiszteletükre balalajkakísérettel elénekelték a Yankee Doodle-t.

A tizenkét pálmafából valóban hiányzott négy az utolsó, Katalinka nevezetű hurrikán kapcsán, ám a megmaradt facsoport árnyékában nyolcvan négyzet-yardos, eső- és golyóálló sátor feszült, benne franciaágy, steppelt, nagyvirágos huzattal, hasonló négy fotel, termetes mahagóni asztal. A sátor kupolájában műmuranói csillár csüngött. A teakfa polcok roskadoztak a csecsebecséktől s a zászlóaljkönyvtár comicsjaitól; a legszebb talán egy műmelanéz zsugorított műemberfej volt, melyről később kiderült, hogy a tengerészgyalogosok saját gyűjtése és eredeti. A raktársátor krómacél polcai roskadoztak a válogatott nyalánkságokat tartalmazó konzervektől, a mélyhűtőládák dugig voltak töltve. A hűtőládákhoz, a világításhoz, a légkondicionáláshoz aggregátor szolgáltatta az áramot, mely olyan halkan duruzsolt, mint egy álmos tücsök. Öntöltős volt, a legújabb fajta; az üzemanyagtartályból pontosan annyi benzin csorgott a szerkezetbe, amennyit az elhasznált. Részletes használati utasítás tartalmazta az elektronikus vezérlésű horgászbotok működését. A botok távkapcsolással felcsalizták a horgot, berepítették a tengerbe, kapás esetén bevágtak, majd a kifogott halat a tengervízzel telített tartályba dobták. Mindezen használati tárgy a tengerészgyalogosok számára rendszeresített kötelező felszereléshez tartozott. Kivéve a hatalmas csokor orchideát; azt a számvevő őrmester különgépen hozatta Hawaiiból, kedves barátja és üzlettársa vendégeinek tiszteletére.

Dr. Simonyi Mária letört egy ágat az orchidearengetegből s tűzvörös hajkoronájába tűzte.

– Ez isteni.

Pracli Joe helybenhagyta a helyzetmegítélést, majd kéz a kézben indultak a lagúna csábító, kristálytiszta vizébe, ahol a szivárvány minden színében pompázó halak simultak lágyan a testükhöz.

Simonyi Mária, miután – sorrendben – kibújt a vízből, Pracli ölelő karjaiból, majd a franciaágyból, azt mondotta:

– Itt kellene maradni. Életünk végéig.

Praclinak erről más véleménye volt, de azt most nem kívánta közölni szerelmetes hitvesével s gyermeke jövendő édesanyjával. Inkább dupla adag bourbont töltött a tengerészgyalogság számára rendszeresített metszett cseh üvegpoharakba, melyeket Szlovákiában készítettek.

Miután több pohárnyit fogyasztottak a nemes nedűből, Simonyi Mária Morpheusz karjaiba vetette magát, hová kisvártatva Pracli Joe is követte, ám az ő álma nyugtalan volt. Valamiféle égő csipkebokrot látott, és még valakit. Ez a valaki Big Boss volt.

Mire felébredtek, a sűrű párafátyol felszakadt. Palauban másként zuhan ránk az éjszaka, mint mondjuk a nagy magyar alföldön. A tüzes napgolyó az egyik pillanatban még hevíti a tengert, akár a parázsló faszén a nyársra tűzött szalonnát, aztán egyetlen pillanat alatt átadja helyét a vaksötétnek. Ilyenkor egyetlen csillag se az égen, azok csak pontosan egy óra múlva gyulladnak ki, az ég tízezernyi pislogó lámpása, miközben a Hold kényelmesen kibújik ágyából, hogy átvegye a földgolyó őrzését.

– Szeretlek, Pracli – mondotta dr. Simonyi Mária.

– Én is szeretem magát, Simonyi – így Pracli Joe. S hozzátette: – Nagyon szeretem.

Hőseinkkel nem történt semmi azokban a napokban, csak az első reggel kapcsolt be műszaki hiba miatt magától az egyik elektronikus horgászbot, s öt perc múlva egy kétkilós aranyhal fickándozott a tartályban. Dr. Simonyi Mária nagy óvatosan visszatette a tengerbe, amit az aranyhal azzal hálált meg, hogy ráröhögött nagy vidáman. Mivel a bot máris újabb kapást jelzett, Pracli le akarta állítani az automatikát, ami azonban a használati utasításban szereplő módon nem sikerült, így kénytelen volt az öklét igénybe venni. Említettük már, hogy ellene volt az állatok bántalmazásának. Helyette inkább spárgafejekkel töltött teknősbéka-konzervet fogyasztottak. Felbontottak egy magyaros gulyást is – a tengerészgyalogosok egyik kedvencét –, de puliszkaíze volt.

– Most már mindent elértél – mondotta Pracliné dr. Simonyi Mária.

Pracli Joe-nak valamiért az jutott az eszébe: De azt a szikrát, azt honnan veszed? Mondani viszont azt mondotta:

– Majdnem.

A televízió két órás helyszíni tudósításban számolt be a sajnálatos eseményről, hogy a hutu hadsereg tévedésből nem az ellenséges tuszikat mészárolta le, hanem a saját népükből két milliót. Pracli Joe elzárta a televíziót.

– Nincs kedve visszamenni a múzeumba? – tudakolta dr. Simonyi Máriától.

– Bajosan. Ésszerűsítési okokból két éve bezárták.

– Nem is tudtam – így Pracli.

– Sok mindent nem tudsz te. Például, hogy ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belépni.

Ezt a klasszikus műveltségű Pracli természetesen tudta, csak valamilyen okból kiment a fejéből.

Később Pracli Joe mégiscsak bekapcsolta a televíziót; valamiféle hetedik ösztön azt súgta neki, hogy a fogható 123 állomás valamelyike csak sugároz valamit szeretett szülőhazájáról. És mit ad Isten: a hetedik ösztönnek igaza volt. Rövid hírben közölték, hogy a dél-csecsen maffiabanda, összejátszva a nemzetbiztonságért felelős magyar tárcanélküli miniszterrel, kétéves magyar gyermekek elrablására specializálta magát. A gyermekeket a Nemzetközi Ufókutató Központ laboratóriumának adták el kísérleti célokra, lévén a tengerimalacokat védett állattá nyilvánították. Egy csecsent már elfogtak, a miniszter a lemondását fontolgatja. Pracli Joe elzárta a televíziót.

– Majd csak lesz valahogy – mondotta Pracliné dr. Simonyi Mária.

És lőn. Másnap különös természeti tüneménynek voltak tanúi. Az égen hófehér felhő jelent meg. A karimája csipkés volt, ragyogva tündökölt. Aztán piszkosszürkévé koszolódott, majd fenyegetően sötétedni kezdett.

– Ez meg micsoda? – kérdezte dr. Simonyi Mária, akinek csak művészettörténetből volt diplomája.

– Fogalmam sincs – mondotta Pracli Joe, ami nagy szó egy ilyen tanult ember szájából.

A tünemény háromszögletűvé változott, közepén sugárzó szemmel. Isten szeme mindent lát, el ne lopd a zongorát – jutott Pracli eszébe a gyermekmondóka. A szem viszont fekete lett, mint a tinta, s mintha puskából lőtték volna ki, elindult az atoll felé. Dr. Simonyi Mária a várandós asszonyok kifinomult ösztönével megkapaszkodott egy pálmafában. Jól tette. A kevésbé óvatos Praclit a fekete szem ostorcsapása a földhöz teremtette.

Pedig ez még csak az első, kicsiny csapás volt, s csupán a raktársátrat vitte magával. A lagúnán azért kétméteres hullámok söpörtek végig. Praclinak eszébe jutott, hogy elfelejtette bekapcsolni az automata hurrikánjelző berendezést, amit pedig a mulatt főportás a lelkére kötött. Szerencsére kéznél volt a tengerészgyalogosok számára rendszeresített hurrikán-mentőkötél. A selymes kötelet, melyet hat megdühödött elefántbika sem tudott volna elszakítani, áttekerte dr. Simonyi Márián, óvatosan vigyázva a leendő gyermekre, át önmagán és szabályos szorítónyolcast kötött rá. Közöttük a pálmafa.

Jól tette, mert a lakósátor máris az egekbe szállott. Követte a franciaágy. A mélyhűtő láda úgy süvített el mellettük, mintha a Kövér Bertából lőtték volna ki.

Pracli Joe megpróbált megszólalni, ám a tünemény nem tűrte más szavát a magáén kívül: visszagyömöszölte Pracli tátott szájába. Így hát csak markolták a kötelet és egymást. Aztán a pálmafa reccsent egyet, s koronája követte a franciaágyat. A töve nem tudott kiszakadni; nem annyira a gyökerei horgonyozták, mint Pracli Joe súlya.

Szent Péter ekkor akkorát csördített a karikás ostorával, hogy belesiketültek. Nem jól tette az Úristen, hogy Péterre bízta az időjárás dirigálását. Péter halász volt, mit neki egy kicsi vihar, talán még kedvét is lelte benne.

Aztán csend lett. Olyan csend, mint a siketnémák intézetében, a délutáni csendes pihenő idején. Az atollon nem maradt más, mint hat pálmafa, a homok, Pracli Joe, Pracliné dr. Simonyi Mária meg a pálmacsonk, amihez kötözték magukat.

Egészen addig, amíg megérkezett a hidroplán. Kék fényt villogtatva, harsányan szirénázva száguldott a bajbajutottak segítségére, hogy mindenki kitérjen az útjából. Mögötte a tengerészgyalogság hajója. Nem ám egy kis naszád, hanem egy atommeghajtású repülőgép-anyahajó, a fedélzetén 234 hurrikánbiztos Dakota Alfával, három műtővel, miegymás.

Amikor Pracli Joe és dr. Simonyi Mária felkapaszkodott a hidroplánra, látták, hogy az anyahajón felsorakozik a legénység 3000 tagja. A hídon, főtisztjei karéjában, az Egyesült Államok haditengerészetének vezérkari főnöke, nyolc admirális társaságában. A hajó szimfonikus zenekara a Pracli házaspár tiszteletére a Yankee Doodle-t játszotta, Gershwin átiratában, aki a hegedűszólamokat szaxofonra transzponálta. A lobogóárbocra felkúszott a magyar királyság lobogója, a békekék zászló mellé, rajta a flotta totemállata, egy zsiráf. Pracli Joe csodálkozott, de csak egy kicsinyt.

Odahaza Pracli Joe az órarend szerint megtartotta a történelemórát az I/c-ben. Szokása szerint kissé elkalandozott az éppen soron lévő témától.

– Egy érdekes és igen tanulságos fenoménre szeretném felhívni az önök figyelmét.

Pracli már az ántivilágban is önözte a diákjait. Akkor ezt burzsoá csökevénynek minősítették, s rákerült a káderlapjára, de valaki kézzel odaírta melléje: Élsportoló!

– Mint tudják – feltételezem, hogy tudják –, Magyarország történelme során valamennyi forradalmát és szabadságharcát elbukta.

– Braun! – reccsent rá sztentori hangon az egyik nebulóra. – Öt percig nem tud nyugton maradni?

Braun Soma ugyanis azzal volt elfoglalva, hogy biztosítótűvel egy irkalapot erősítsen az előtte ülő Lukács György hátára. Az irkalapon egy szamár nem éppen realista ábrázolása volt látható, valamint a magvas felirat: A Lukács György nagy szamár, mégis iskolába jár!

– Nem én kezdtem, tanár úr, hanem a Lukács! – mosakodott az eminens diák.

Tény és való, hogy Lukács György az óra előtt rejtett rajzszegekkel párnázta ki Braun Soma cseresznyefából készült iskolapadját.

– Legalább ne árulkodjék! – förmedt rá a szigorú Pracli. – A harc elbukott, ám az eszme nem.

– Lesznai! – süvítette a tanári hang. – Ön mért bámul ki az ablakon? Nem érdekli hazája sorsa?

Lesznai Anna tisztelettudóan fölállott; tisztelettudó diák volt.

– Dehogynem, tanár úr. Elsősorban az érdekel.

– Meg a galambok az utcán, mi?

A galambok ugyanis csókolództak, vagy legalábbis úgy tűnt.

– Üljön le. Amit most hallani fognak, az az ars poeticám. Tudja, mi az ars poetica?

Lesznai Anna tisztelettudóan fölállott.

– Nem tudom, tanár úr. Nincs benne a könyvben.

– Ki tudja?

Sem az eminens Braun Soma nem tudta, sem a kissé nehéz felfogású Lukács György.

– Nem érdekel a tankönyv – fakadt ki Pracli, a rebellis pedagógus. – A legközelebbi órára utánanéznek és beszámolnak. Tehát ars poeticám lényege, hogy amit a nép, a nemzet nem tudott kivívni magának sem karddal, sem benzines palackkal, azt kivívta költői által. A magyar szabadság és függetlenség évszázadokig költőiben élt. Tessék, Braun.

Az eminens Braun Soma ugyanis jelentkezett.

– Tanár úr kérem, Petőfi Sándor huszonhat évesen elesett.

– Így igaz. Azt is tudja, hol esett el?

– Biztos a csatatéren. Ott szoktak a hősök elesni.

– A segesvári csatatéren, maga barbár.

– Tanár úr, kérem! – nyújtózkodott Lukács György. – Ady Endre negyvenegy éves korában meghalt.

– Aidsben – vihogta Lesznai Anna, bármily tisztelettudó volt is.

– Negyvenkét éves korában, maga tájékozatlan ifjú. És nem aidsben.

– Tanár úr kérem – állott föl Lesznai Anna. – József Attila harmincegy éves korában Balatonszemesen az autóbusz alá feküdt.

– A vonat alá, tanulatlan leány. És Balatonszárszón.

– Az mindegy.

– Nem mindegy. És ne feleseljen. A költők meghalhattak, de eszméik úgy tündökölnek a nemzet borongós egén, mint a betlehemi csillag.

– Lukács! – förmedt rá Pracli a nebulójára. – Még egy ilyen eset, és beírom az ellenőrzőjébe.

Lukács György ugyanis azzal foglalkozott, hogy cigarettatöltővel szűzdohányt töltsön a hülznibe, ami akkortájt nagy módi volt, ám a cigarettatöltő kicsúszott ügyetlen kezéből és elgurult.

Szerencsére csengettek, úgyhogy több affér ezen az órán nem akadt.

Délidőben Pracli Joe felkereste a régiségkereskedést, ahol dr. Simonyi Mária mindkét keze tele volt dologgal, mivel az egykori olajmilliárdos, Tompa Mihály hagyatékát értékelte fel, akinek magánrepülőgépe összeütközött egy gólyával. A gólya és Tompa Mihály elhunytak, a pilóták katapultáltak a vadászbombázóból. A hagyatékban többek között Petőfi Sándor több saját kezűleg írott verse is megtalálható volt. Így Pracli csak egy futó csókot lehelhetett imádott hitvese tűzpiros, csábító ajakára.

A sportegyesületben segédedzője fantasztikus hírrel fogadta.

– Kocsányon lógott a szemem. Ha te azt láttad volna! Csak belépett ide, mint egy Herkules. Tréningruhában. Hogy ő kalapácsvető. Tizenhat évesen. Te mit mondtál volna neki?

– Hogy az majd elválik.

– Én is ezt mondtam. Akkor a sportszatyrából elővett egy kalapácsot, s bemelegítés nélkül 123 métert dobott.

– Mennyit? – hűlt el Pracli.

– 123 métert.

– Az világrekord.

– Azt hiszed, én nem tudom? Mondtam neki, dobjon még egyet. Dobott kettőt. Mindkétszer pontosan 123 métert.

Pracli Joe-val forogni kezdett a világ.

– Fantasztikus!

– Nem megmondtam? Kár, hogy semmire sem megyünk vele.

– Aztán miért?

– Mert az illető leány.

A forgás fölgyorsult.

– Megvan a címe?

– Nincs címe. A Fidzsi-szigeteken lakik, ahol a papája tiszteletbeli konzul. Rokonlátogatáson járt idehaza, éppcsak beugrott dicsekedni.

– Azonnal lépjetek érintkezésbe a külügyminisztériummal, és tudjátok meg a papa címét. Ebből a lányból lesz a világ első női kalapácsvetője.

– Nem lesz. Ugyanis férjhez ment a fidzsi szultánhoz, aki mohamedán, s a szultánák nem hagyhatják el a háremet. Ez volt a búcsúdobása.

– Azt majd meglátjuk! – jelentette ki Pracli Joe harciasan. Megoldott ő ennél már különb feladatokat is, mint tudjuk.

Hősünk ezután beült a tűzpiros Ferrariba s kis sétát tett a János-hegyen. Abban a bizonyos kanyarban alaposan körülnézett. Se csipkebokor, se öregember, csak eldobált sörösüvegek garmadája.

Este a Zsiráffal volt randevúja az Adonis Klubban. A Zsiráf szokása szerint percnyi pontossággal érkezett, ám kezében egy ébenfa ládikával, ami nem volt szokása, arcán üdvözült mosollyal, ami ugyancsak nem volt szokása az áspiskígyónak. A ládikában feltehetőleg nem praliné volt, mivel nemcsak a fogantyúja, a veretei is színezüstök. A Zsiráf olyan óvatosan helyezte az asztalra, mint egy hímes tojást, húsvét hétfőjén.

– Ezt nézze meg – mondotta büszkeségtől dagadó kebellel. – Ilyet még nem látott.

Az óraláncán függő ezüst kulcsocskával kinyitotta az ezüst lakatot. A ládika bordó selyemmel volt bélelve, benne méregzöld palack, ezüst lemezzel burkolt, gomba alakú dugóval. A Zsiráf úgy fordította a ládikát, hogy Pracli Joe lássa az ezüstbetűs címkét.

Hősünkről a legjobb akarattal sem volt elmondható, hogy borszakértő. Ám a legendás 1921-es évjáratú Chateau Cordon Royal Blue-ról az égvilágon mindenki hallott; olyan híres volt, mint az isteni Gina Lollobrigida vagy a legyőzhetetlen Muhammed Ali.

– Olyan ritka, mint a kék Mauritius – dicsekedett a Zsiráf. – Fogadjunk, nem találja ki, hogy bukkantam a nyomára.

– Megnyerné a fogadást.

– De meg ám! Az idegenlégió egyik káplára zsákmányolta Abd el-Karim sejktől, aki mohamedán létére nem fogyaszthatott alkoholt. A káplár igen, de írástudatlan volt. Egy dollárért akarta a palackot eladni, annyit senki sem adott érte. Akkor megmérgelődött és berakta az almáriumba, hogy szombaton majd megissza ebédhez, de pénteken végzett vele a riff-kabilok golyója. Az unokája örökölte a flaskát, aki tagja az Antialkoholista Ligának. Tőle szerezte az ügynököm.

– Nem mindennapos lelet – bókolt az udvarias Pracli.

– Azért döntöttem úgy, hogy a mai nap tiszteletére felbontjuk.

– Nocsak. Olyan fontos mondanivalója van számomra?

– Életbevágó.

Más talán nem, de Pracli észrevette az áspiskígyó szemében fellobbanó lángot. A hóna alól tehát elővett egy 9 milliméteres Walther P 88-ast. A pisztoly olyan súlyos volt, mint egy kisbalta.

– Arccal a falnak, ha szabad kérnem. A lábakat széjjel. Kezeket tarkóra.

A Zsiráf szó nélkül engedelmeskedett; ismerte a játékszabályokat. Pracli gondosan megmotozta – még Big Boss keze alatt tanulta ezt a mesterséget –, különösen a lába szárára ügyelt, nincs-e a bokájára csatolva egy apró, egylövetű Derringer. Nem volt.

– Leülhetek? – kérdezte a Zsiráf. Szó, ami szó, a hangja a halál biztos árnyékában sem remegett.

– Parancsoljon. – A fentiek Pracli Joe-ra is vonatkoztak.

A Zsiráf elővette híres elefántcsont szipkáinak egyikét s rágyújtott. Kéjesen fújta ki az egyiptomi cigaretta bódító füstjét.

– Így állot a sors könyvében. Vagy én, vagy ön – mondotta aztán.

Pracli Joe bólintott.

– Megígérte Big Bossnak. És ön nem olyan ember, aki nem tartja be a szavát.

Pracli egy pillanatra kísértésbe esett, hogy szót ejtsen az égő csipkebokorról, ám úgy vélte, ez egyes egyedül reá tartozik, öregemberestül.

– Az én koromban és helyzetemben – folytatta a Zsiráf –, az ember természetesen régóta tudja, hogy az élet véges. Még az én életem is.

Pracli Joe ekkor foglalt helyet. A 9 milliméteres Walther P 88-ast, mellyel elmaradottabb vidékeken elefántra is vadásznak, az asztalra tette. Pontosan betartotta az alapszabályt. A Zsiráf elég messze volt, hogy ne kaparinthassa meg a pisztolyt, s elég közel ahhoz, hogy ilyen távolságból Pracli Joe egy katicabogárnak is kilője a szemét.

– Így hát nem ér váratlanul ez a mai kis intermezzo – mondotta tovább a Zsiráf. – Hozzászoktattam magam a halál gondolatához.

– Magam is igyekeztem megtenni e téren, ami tőlem telik – így Pracli.

– Dicséretre méltó, ilyen fiatal korban.

– Nem a kor teszi – hárította el a bókot Pracli Joe. – Nem is az élettapasztalat, inkább az életbölcselet.

– Megtisztelne, ha megosztaná velem.

– Bizonyára megérti: a törvénynek érvényt kell szerezni.

– Mindenki a maga törvényének.

– Természetesen.

A Zsiráf feltehetőleg úgy vélte, nincs értelme tovább szaporítani a szót.

– Az 1921-es Chateau természetesen az öné. Önnek hoztam. Ha úgy gondolja, üríthetünk egy búcsúpoharat. Ha nem, akkor nem.

– Mit képzel! – háborodott föl Pracli.

– Mertem bizakodni a nagylelkűségében. Hogy úgy mondjam, az életem tettem volna rá.

Azzal kivette a méregzöld üveget a piros selyempárnáról. Lassan megforgatta, feltehetően, hogy még egyszer lássa az ezüstbetűs címkét, óvatosan lefejtette a dugóról a hajszálvékony ezüstlemezt, majd eltávolította az ezüstdrótot. Megmarkolta a dugót, szakavatott kézzel meglazította, azután lassan kihúzta.

A pezsgősüveg nagyobbat pukkant, mint a pezsgősüvegek szoktak. Érthető, mert egy 32-es Beretta elsütőberendezése volt belészerelve.

Pracli Joe bal mellkasán, a farmeringen piros folt jelent meg, majd egyre terjedt. A golyó nem érhette a szívet, Pracli tekintete még nem tört meg.

A Zsiráf halkan letette a halálos üveget, és Pracli Joe fölé hajolt.

– Tudja, mért hal meg ön, miért nem én?

Választ természetesen nem kapott. Igaz, nem is várt.

– Mert én jobban szeretem a pénzt.

Nem tudni, hallotta-e Pracli Joe az utolsó mondatot. Ha igen, bizonyára egyetértett vele. Aztán szeme mindörökre becsukódott.

A chicagói szállodát, ahol Semmelweis Ignác lakott, arab öngyilkos terroristák felrobbantották. Az óvatos Semmelweis azonban öt szállodában volt bejelentkezve. A merénylet után tíz perccel leszerződött egy északi-sarki expedícióhoz, csődbiztosnak. Az expedíciót, mely atommaghasadással foglalkozott, nemcsak az FBI őrezredének tapasztalt veteránjai őrizték idomított rozmárokkal, hanem a dél-csecsen maffia elit osztaga is.

Sem a Széchenyiben, sem a Csodaszarvasban szem nem maradt szárazon. Hiába, Pracli Joe nagy ember volt, a legjobb kolléga, a legjobb sporttárs, valamennyiük jótevője. Így gondolta ezt mindenki egy hónapig, amíg el nem feledték. Ezek utánjában csak egy-egy kiemelkedő magyardolgozat avagy súlylökőeredmény esetében sóhajtott föl esetleg valaki: – Ha ezt az öreg Pracli megérhette volna!

Sem tanár-, sem sporttársai nem vehettek végső búcsút szívrohamban váratlanul elhunyt társuktól. Az elhalálozott végakarata alapján a hamvait tartalmazó urnát csakis hűséges hitvestársa, Pracliné dr. Simonyi Mária kísérhette végső útjára, szíve alatt a gyermekkel.

Ezen végső útra pontban éjfélkor került sor, a telihold megvilágította sporttelepen. Simonyi Mária belemarkolt az urnába, s széles mozdulattal szórta szét a hamvakat, mint a parasztok a vetőmagot az anyaföldre. Salamon ugyan nem volt hivatalos a temetésre, ám nem tágított dr. Simonyi Mária mellől, mivel a hamvakról megállapította, hogy zokniszagúak.

Amikor az utolsó maroknyi hamu is elfogyott, Pracliné dr. Simonyi Mária gömgölyödő hasára tapasztotta mind a két tenyerét, hogy rúg-e már.

Rúgott. Salamon nem tehetett róla. Ha a vak szeme felől közelítették, rúgnia kellett.

A rúgás a hasán találta doktor Simonyi Máriát. Ezzel a Pracli nemzetségnek mindörökre magva szakadt.