Az aktuális művész

– Különös dolgot hallottam önről, művész úr. Azt, hogy lámpalázas.

– Ez igaz.

– Pedig ha van valaki a magyar művészvilágban, akiről ez nehezen elképzelhető, az éppen Major Tamás. Mozgalmi múltja van, a háború végén illegalitásban élt; színész, rendező, egy ideig a Nemzeti Színház igazgatója volt, másfél évtizedig a főrendezője; azonkívül szakíró, több ízben volt politikai közszereplő, három idegen nyelven beszél, jelenleg is főiskolai tanár – többszörösen megszokta a nyilvánosságot.

– És mégis. Tudja, van egy osztályom a főiskolán, Székely Gáborral tanítok együtt – ő is a tanítványom volt. Tanítás közben az ember rájön, hogy nem lehet ezt a szakmát se megtanítani, se tudni; csak azt tudja az ember, hogy mit nem tud. A fiatalok egyik baja az, hogy rutinosan érkeznek, színházban ellesett eszközökkel; a másik az, hogy a szöveget „direktbe” mondják, ahelyett hogy engednék működni. Ha valaki például III. Richárd első monológjának kezdő sorait – „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át” – úgy mondja el, hogy a napsütést mosolyogva, a rosszkedvet rosszkedvűen, a tündöklő nyarat tündökölve interpretálja: nem hagyja a szöveget működni. Arról van ugyanis szó, hogy Richárd  gyűlöli a nyarat.  Azután az is gyakori, hogy két színész áll a színpadon és „beszélget” – ahelyett hogy a partnerre való spontán reagálás átmenne rajtuk, mint a villanyáram. Amikor az Athéni Timon-ban Timon szolgái segítséget kérnek azoktól, akikkel uruk olyan bőkezű volt, már az üdvözlő szavak hallatán érzik: „ez sem fog fizetni”. A főiskolásokkal napokig ezt a mögöttes szöveget gyakoroltattuk, mielőtt a valódit elmondhatták.

– Pályája kezdetén ön sokáig – tíz évig – ilyen epizódszerepeket játszott, mígnem 1938-ban eljátszotta a Lear király Bolondját, s 1943-ban egyik leghíresebb szerepét, a Tartuffe-öt. Volt ideje a szakma részleteit kigyakorolni. Még mindig nem értem, honnét a lámpaláz.

– Onnét, hogy az életet felidézni nehéz. Az életnek nincsenek sablonjai. Az embernek mindig újra meg kell teremtenie azt az idegállapotot, amelyben el tudja felejteni a szerepet vagy a verset, hogy aztán újra megcsinálja. Hogy minden este bekövetkezzék a színpadon a fordulat, a meglepetés, az áramütés. Ha az, ami a színpadon történik, nem váratlan, a néző nem érti, miért unatkozik. Erre a folytonos váratlanra kell megtanítanunk a növendékeket.

– A színpadról minduntalan a katedrára érkezünk – vajon az ön mozgalmi múltjának van-e része abban, hogy ennyire szeret tanítani?

– Minden színész figyeli önmagát, van-e megoldatlan rész a produkciójában, van-e kapcsolata a közönséggel. Egy-egy koncert után Richter is fél éjszakát gyakorol, ha egy részlet nem tetszik neki. Akik a harmincas évek munkáselőadásain felléptünk, eleinte rosszul mondtuk a verseket. Ez szenvedélyes javítási szándékra vezetett. Éreztük, hogy szükség van rá. Akkor ez politikai kérdés volt. Rövid határidőkkel, sokat, kegyetlenül dolgoztunk, hogy létrejöjjön a kontaktus a közönséggel – egy teljesen új közönséggel. Ez nyilván nagy hatással volt a pályánkra. Jó lenne, ha ez a kontaktus ma is olyan élő volna, mint akkor. S ha nem az, annak az okát keresni kell.

– A sokrétű okok közül most emeljünk ki egyet: a színház műsorpolitikáját. Ön egy 1968-as, a Népszavá-nak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy az ötvenes években „szürkült el” a kapcsolat a színház és a korábbi munkásközönség között. Holott éppen azokban az években voltak a Nemzeti Színház forró sikerű Shakespeare-, Shaw-, Molière- és Csehov-előadásai!

– Igen, csináltunk szépen kidolgozott előadásokat, kitűnő színészekkel, rendezőkkel – elsősorban Gellért Endrére gondolok –, de az élettel, a mindennapi élettel nem volt valódi kapcsolatunk. A színház veszélyes intézmény. Lehetnek sikerei hosszú ideig, mégis lefelé megy, múzeummá válik, s ez nem derül ki rögtön. Ilyenkor kell optimistának lenni, azt mondani: „ez a dolog itt tart, majd jobb lesz”. Akár egy gyöngén sikerült vizsgán. Más kérdés, hogy a művészet mennyire hőmérője a társadalomnak. A III. Richárd 1955-ös színpadán egyszer csak észrevettük, hogy élni kezd az előadás. Mikor kijött az írnok az előre elkészített ítélettel, szavainak fantasztikus hatása volt.

– „De öt órája sincs, hogy Hastings élt még, / Vád és vizsgálat nélkül, szabadon…” Néhány évvel voltunk a Rajk-per után.

– Egy társadalom életében mindig vannak feszültségek. A színház érzékenyen reagál. Ezért ha klasszikus darabot keresünk elő, tudnunk kell, fog-e ma élni. Ehhez pedig az kell, hogy tudjuk: a maga korában hogyan vélekedtek róla. Ha a kortársai nem hatódtak meg tőle, akkor kezdem tisztelni a szerzőt.

– Mintha a „tiszteletlen” az ön szótárában az „élő” szinonimája volna. Néhány éve izgalmas cikket publikált az Új Írás-ban Shakespeare-ről, akit sem Ben Jonson, sem Voltaire, sem Tolsztoj, sem Goethe nem tisztelt, és Molière-ről, akit a kritika két és fél évszázadon át félreértett. A következtetése az volt, hogy kritikatörténeti szempontból kell közeledni a klasszikus darabokhoz.

– Most ismét Shakespeare-ről írok, kiadom a Téli regé-t előszóval és nagyon sok kommentárral. A kommentár nem nyelvészeti jellegű, hanem abból a szempontból készül, hogyan működik a szöveg. Ez egyúttal a színház vitairata a különféle esztéták bírálatával szemben. Meg kell például magyarázni azt is, hogy bizonyos jeleneteket miért nem húzunk ki. A Téli regé-ben bejön két ember és lelkendezik, hogy ilyen barátság még nem volt a világon, ilyen királyfi még nem született – a végén elnevetik magukat a saját túlzásaikon; utána kezdődik a darab. Miért nem húzzuk ki, kérdik. Mert ez téli  rege.  Tehát úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nem tudjuk a végén elmondani, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

– Miért éppen a Téli regé-t választotta?

– Shakespeare-nek állítólag van egy gyöngébb korszaka, a Lear és a Vihar között. Én már húsz éve bizonygatom, hogy ez nem igaz. Ezért játszottuk el az Athéni Timon-t, a Szeget szeggel-t, a Téli regé-t, s ezért örülök, hogy Ruszt József még a Pericles-t is megrendezte. Ezek kitűnő darabok, csak zavarosabbnak látszanak más Shakespeare-daraboknál: sokszálú a cselekményük, nagyobbak a stílusváltások – de ha a játékban ezek pregnánsak és egyforma erővel hatnak, kiderül, hogy a darab egysége megvan, csak mélyebben, olyan mélyen, mint egy zeneműben.

– Gondolom, a kommentárjai nemcsak szcenikai természetűek, s a könyve talán valamelyest eltér az újabban nálunk is kiadott színházi rendezőpéldányoktól.

– Ahogy József Attila verseiben, Shakespeare darabjaiban is nagyon izgalmasak a traumák, amelyekre az író mindig visszatér. A „lenni vagy nem lenni”. A „tenni vagy nem tenni”. A vihar, amelyet az egyik darabban egy clown ír le, a másikban Ariel. A féltékenység-motívum, amely a Téli regé-ben éppúgy előfordul, mint az Othelló-ban. Mindez érdekli a színészt, ezért könyvemben a visszatérő traumákat is kommentálom.

– Tanulmányozza mindehhez a kortárs rendezők elgondolásait? Talál nemzetközi kapcsolatokat?

– Valami a levegőben van. A küzdelem az igazi, az élő, a maga korában aktuális Shakespeare-ért. Most láttam Párizsban Peter Brook Szeget szeggel produkcióját. Brook élethalálharcot vív, hogy ezt a működő szövegű Shakespeare-t, nagy ellenállásokkal küzdve, puritán színpadon adja elő. Minden öncélú látványosság, minden úgynevezett „korhű” jelmez sérti Shakespeare-t, hiszen az ő számára az anakronizmus fogalma nem létezett. Shakespeare néha ordenáréan aktuális; korabeli törvényeket, anekdotákat dolgoz bele a darabjaiba; szinte úgy, mint Hofi. Ezt a Shakespeare-t játssza el Brook, franciául – nemzetközi társulattal: néger, ír, osztrák színészekkel, a Comédie Française-hez szokott közönségnek, egy romos barokk színházban, díszlet nélkül. Szinte jelkép: modernet csinálni a régi színház romjain!

– Ha a modern színjátszás végképp az aktualizálás felé halad, vajon meg lehet-e állítani, hogy ne legyen belőle happening?

– Jó előadásban kell happeningnek lenni. Ha a Téli rege végén, amikor a szobor megmozdul, az olyan, mint egy happening – akkor jó az előadás.

– Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor meg kell említenünk az ön iránytűjét: Bertolt Brechtet. Molnár Gál Péternek a Színház című lapban megjelent, 1971-es cikksorozata máig érvényesen elemzi a Major-rendezéseket, köztük az 1959/60-as évad „brechtizált” Shakespeare-előadásait: „Major Tamás cirkusza leginkább Brecht cirkuszához kapcsolódik.”

– Brecht nagy felfedezése az volt, hogy nem egyfajta színház van. Mondd meg, milyen a kapcsolatod a közönséggel, megmondom, milyen színházat csinálsz.

– S a maga rendezte, maga átgondolta színházban milyennek látja önmagát Major Tamás, a színész?

– Egyszer Déry Tibor nagyon sértőt mondott rólam. A Kedves bópeer-t nézte meg. „Nézd – mondta –, az ember persze szereti hallani a saját szövegét. De én azt szeretem benned, hogy neked nagyobb nehézségbe kerül jól játszani, mint egy született színésznek. Neked sokkal többet kell szenvedned, hogy olyan legyen, mint ha ott születne a játék.” Ez volt az életem legnagyobb dicsérete. Mert valóban sokat kell küzdenem azért, hogy az idegeimmel tudjak játszani, hogy ne legyek modoros, ne a raktárból dolgozzak, újítani tudjak.

– A Zalai Hírlap-nak 1970-ben azt nyilatkozta: „Félek, hogy megcsinálom a saját szobromat, pedig azt szeretném befejezetlenül hagyni…” Öt évvel később, a Budapest című lapban mintegy folytatta ezt a gondolatot: „A konstrukciókat időnként felül kell vizsgálni, hogy nem avultak-e el.” Példaképpen Szolnok és Kaposvár színházát említette, s azt, hogy elvárja a fiatal rendezőktől, új elképzeléseikkel lépjenek az idősebbek helyébe. A Nemzeti Színházban mindez bekövetkezett. Mi a véleménye róla?

– Én igyekszem kifogni az idő múlásán. Rendkívül érdekel minden, de a fiatalok nem úgy látják a múló időt, mint én. Kíváncsi vagyok, hogy látják. És ha olyan fiatal tehetségek jönnek, akik az életüket teszik a pályára, akik vidéken, nehéz körülmények között izgalmas színházat tudnak csinálni, és a színészek ott maradnak, noha hívják őket – akkor ott történt valami. Akkor ezeket a fiatalokat szeretni kell, és kívánni azt, hogy az általuk fölfedezett igazságokat ugyanolyan értelmiségi becsülettel alkossák meg, ahogy eddigi munkájuk alapján elvárható. Ezért örülök annyira a Danton halála és az Éjjeli menedékhely sikerének.

– S a generációs ellentét…?

– Képtelenség. Minden jó előadásnak örülni kell. A Szeget szeggel elé írt bevezetőjében Brook a következőket mondja: az Úristen hat napig unatkozott, s a hetedik napon megteremtette a színházat. Az angyalok játszani kezdtek, de mindegyik másképp akart játszani. Elküldtek egy kisangyalt az Úristenhez utasításért, milyen legyen a színház, s az Isten leírt valamit egy cédulára azzal, hogy csak a társulat előtt szabad felbontani. Nagy izgalommal felbontották, s ez az egy szó volt rajta: intéressant – vagyis: érdekes. Az „érdekes” szóban pedig az „érdek” is benne van. A közönség érdeke, hogy a színházban új dolgokat fedezzen fel, hogy a színházban kimondjanak valamit, amit ő nem mert vagy nem tudott megfogalmazni.

– Sikerült a saját rendezéseiben ezt mindig megvalósítania?

– Nem. Azt keresztülvinni, hogy egy előadást akkor kell színpadra vinni, mikor elkészül, nem sikerült megcsinálnom. Az előadások kivitele és az elképzelések között sokszor volt differencia. Shakespeare–Brecht Coriolanus-a nem sikerült például. Voltak nem minden részletükben kidolgozott Shakespeare-előadások. A felismert igazságokért sokkal következetesebben kell harcolni.

– S azok az előadások, amelyeken sikerült?

– A Tartuffe és a III. Richárd két címszerep-élmény. A Duda Gyuri és a Karnyóné rendezői élményem, még a kezdeti időkből. Aztán a Vízkereszt, a régi Jegor Bulicsov, Osztrovszkij Vihar-ja, Brecht Galilei-je; A vágóhidak Szent Johannája. Gyönyörű emlékem a Puntila úr: lelkes próbahangulat, nagyszerű előadás. Képzelje el, a második jelenet közepén kialudt a villany. Óriási pánik tört ki. Megkérdeztem a közönséget: hogy érzik magukat? Jól, mondták. Mi lett volna, ha a Rómeónál alszik ki a villany? Mondjuk, ennél a mondatnál: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó!” Ugye, mintha hideg vízzel öntötték volna le az előadást. És mi elölről kezdhetnénk a darabot. De most nem így van. Látták az utolsó gesztusomat. Ha kigyullad a villany, ugyanott fogom folytatni. Közben világos lett; folytattam a játékot. De aznap este még hétszer kialudt a villany. Nyolcadszorra azt mondtam: most már nem bánom, ha kigyullad a villany, befejezem a mondanivalómat. Az előadás a brechti dramaturgia tökéletes illusztrációja volt. A közönség élvezte. A darabnak nagyobb sikere volt, mint máskor. Ez nem az én győzelmem, ez a Brecht győzelme.

– Ön erősen vizuális környezetben él, apósa, a híres szobrász- és éremművész, Beck Ö. Fülöp, felesége, a festő Beck Judit és kortárs művészek alkotásai között, s ezen a növényekkel zsúfolt, hatalmas ablakon át nézheti a budai hegyeket, amelyekre Shakespeare is, Brecht is bizonyára azt mondaná: dombok. Mire gondol, ha éppen nem könyvet ír, mit szeretne rendezni, eljátszani?

– Eljátszani Shylockot és a Vihar Prosperóját. Rendezni Molière-t és Goldonit. Vitatkozni azzal a szemlélettel, hogy elejétől végéig mókázzák a darabot, s ezzel elsikkad a tragédia. Megmutatni, hogy a vígjátékban is az életükért küzdenek.

– S próbál-e valami újat a versmondásban?

– Még mindig József Attila a legnagyobb élményem. Ideje volna néhány újat megtanulnom – de a verstől aztán annyira lámpalázas vagyok, hogy hosszabb ideig tart, amíg ki merek vele állni.

– Azt hiszem, ezt értem. Igen, valószínűleg a vers jár a legnagyobb lámpalázzal.