A megsérült szépség játékosa

Szűk belvárosi utca. Nem nyílik benne virág, nem nyílik belőle távlat. Keskeny csíkban lóg a decemberi pára a házak fölött, rátapad az ablakokra, mintha odapecsételné az embereket: aki egyszer ideköltözött, nem költözik el többé; a két járda közt talán el sem férne a bútoroskocsi. Akár a lélegzet, ablaktól ablakig zsúfolódik a régi Pest élete; a szomszédos kalapüzlet fácántollat, a kapualj este tíz után hazaosonó hermelines nőket és porköpenyes lumpokat álmodik magának – a szűk utcák a tér csekélységéért az idő és a fantázia végtelenjével kárpótolják az arra tévedőket.

Aki itt él, annak robbanó energiákat kell magából kibocsátania, kidolgoznia, hogy leigázza a tér intimitásként megjelenő korlátait; s ha művész él itt, annak keresztül kell látnia a falakon, keresztül a ködpárán, és égnie, forrnia, sisteregnie kell.

Hát sistereg. Alighogy belépek az előszobaajtón, Tolnay Klári elmondja, hogy fáradt. Hogy tulajdonképpen máskor kellett volna, de most már mindegy, nagytakarítás volt, vegye le a csizmáját, üljön le, dolgozzunk, nincs sok idő, mindjárt telefonálnak a televíziótól, örökös rohanás, mindenki rohan, az eredmény aztán az udvariatlanság, a múltkor is azt mondja valaki: „maga mit játszik ma este?”, micsoda beszéd az, hogy maga, ha nem művésznőzik az embert, szólítsák inkább a keresztnevén, úgyis az egész ország úgy hív, hogy Klárika.

– Nem szeret interjút adni?

– Nem szeretek. Nem szeretek, mert sose azt mondom, amit akarok.

– Most például miről szeretne beszélni?

– A környezetszennyeződésről. Arról, hogy a környezet védelmét nagyon korán, az iskolában kellene elkezdeni. Minden kisgyerek kapjon egy parcellát, és ott ápolja, szeresse a saját növényeit. Az angol gyerekeket már kicsi korukban kiviszik a parkba, hogy megismerjék a természetet. Nem véletlen, hogy az angolok találták ki a víkendet. Aki így nő fel, az húszéves korában nem rombolja szét a fákat, mert köti a gyerekkori emlék. Láttam az erkélyről néhány ilyen rombolást. Senki nem szólt rá a rombolókra! Igen, kompjúterre megtanítjuk őket, de gyöngédségre nem.

– A művésznő, úgy tudom, Pesten született, de vidéken nőtt fel, s ezt a „vidékiséget” mindig büszkén fölemlíti.

– Igen, én falusi gyerek vagyok, nógrádi, és nem emlékszem, hogy a természet szeretetét külön belém pofozták volna. A háború utáni nemzedéknek más dolga volt, építeni kellett, kemény idők voltak, jól van. A mostani gyerekek szülei nem tudnak mit kezdeni a természettel. Meg kell újból tanulni; vissza kell térni hozzá.

– Nógrádból ön nemcsak a természet szeretetét hozta magával, de néhány közismert nótát is.

– Igen, a Katyi-nótákat.

– Igaz, hogy az „A rátóti legények” kezdetű dal miatt összekapott két község fiatalsága?

– Igaz. Valamikor a háborús években levelet kaptam a rátóti bírótól. Alsó- és Felső-Rátót között volt egy kocsma, és mikor a legények beszívtak, gúnyolni kezdték egymást: „Pénzér’ nyúl a zsebibe, zsebibe, sej, a zsebibe, oszt tökmag akad a kezibe…” Aztán jött a bicskázás. A bíró azt kérte tőlem, ne énekeljem többé ezt a nótát.

– De azóta is sokat énekel nótákat, sanszonokat – a sajtóban két szigorú cikket is olvastam arról, hogy nagy drámai színésznő létére olykor a könnyű műfaj kalandjaiba bocsátkozik.

– Alig van a világon nagy drámai színész, aki ne próbálkozott volna a könnyű műfajjal. Nem is árt megpróbálkozni például az operettel, ma, amikor a drámai színjátszásban nyersebb a játék.

– Ön indulatos művész. Játéka mégis azt sugallja, hogy kitűnő partner. A fényképészek is fölfigyeltek erre: Tolnay Klárit általában partnerrel fényképezik.

– Indulatos vagyok, persze, sőt néha türelmetlen, de megbecsülöm, ha a partneremnek humora van. Humorral sok mindent el lehet intézni. Jó partnernek tartom magam, és igenis szenvedélyesen beleszólok a próbákba, mert attól jobb lesz az előadás. Nem akarok jobb színben feltűnni, mint amilyen vagyok, de általában nincs súlyos konfliktusom.

– Kivel szeret játszani?

– Élőkről vagy jót, vagy semmit. Nagyon szerettem játszani Pécsi Sándorral, de néha önző volt, mint a férfiak általában. Ha az ember rászólt, előbb kicsit összehúzta a szemét, így… Aztán elnevette magát, édes volt.

– És a női partnerek?

– Soha nem a színésznőknek van bajuk egymással. Ez a pálya olyan, hogy a nők férfiasabbak, a férfiak nőiesebbek lesznek. Gondoljon bele: a férfiszínész először is belegyömöszöli a jellemét egy másik jellembe, másodszor kifesti magát, mint a nők, harmadszor szükségképpen hiú, megkérdezi: „jó voltam?” A nagy művészek hiúbbak, mint a nagy művésznők. Hiúbbak a sikerre, vagy akár egy viccpoénra… Színésznő kollégával még nem volt konfliktusom. Férfiakkal majdnem mindig van – egy kicsi.

– Melyik előadásra gondol úgy vissza, mint a nagy összjáték példájára?

– A Pillantás a hídról életem egyik legösszeszedettebb és legfegyelmezettebb előadása volt. Ádám Ottó rendezte, még a régi épületben. És A vágy villamosa volt a másik, Vámos László rendezte. Több százszor ment, és nem züllött el, ami nagy ritkaság.

– Tolnay Klári nemcsak a nézőkben – és a kritikusokban – támaszt nagy igényeket, de önmagában is, önmagával szemben. Egyik nyilatkozatában a Meseautó című filmben való közreműködését, s egyáltalán, régi filmszerepeinek korszakát ezzel a mondattal intézte el: „tehetségtelen voltam”. Megvallom, ez nekem nagyon imponál.

– Nemrég a rádióban is elmondtam ugyanezt egy sanszonesten való föllépésemről. Tudja, valahányszor kacérnak vagy nagy dögnek kellett lennem, megbuktam. Amikor egyszer a Mayá-ban párducbőrben kellett levonulnom a lépcsőn, a nézőtéren Honthy Hanna hangosan nevetett. De a színpadon én is!

– Mintha egy interjúban azt is mondta volna, hogy nem szereti a verses drámákat.

– Nem érzem magam jól bennük. A III. Richárd-ban nem voltam jó Erzsébet, a Hamlet-ben nem voltam jó Gertrud. Nem azt mondom, hogy kifejezetten rossz voltam, tehetséges színész nem tud rossz lenni, hiszen megvannak az eszközei. De nem éreztem előadás után azt a kellemes kielégültséget, hogy most valami  kiáradt  belőlem. Shakespeare kevés jó nőalakot írt. Júliát, Lady Macbethet, talán Desdemonát. Júliát nagyon szerettem: emberi lény, nemcsak dekoráció.

– Valahol azt olvastam, hogy Júlia mellett Ibsen Nórá-ját, a Három nővér Másáját és természetesen A vágy villamosa Blanche-át szerette a legjobban.

– Mert Ibsen, Csehov és Tennessee Williams mindent tudott a nőkről. Ezt a három szerepet élvezet volt játszani. Akkoriban olvastam, hogy Tennessee Williams imádta Csehovot. Pedig mennyire mások! Mennyire más a ritmusuk! Amennyire más volt a régi Oroszország és az amerikai Dél! Lassú délutánok, nyírfák, hideg – pisztolylövés, négerkérdés, forróság… Mégis: ezeknek az íróknak közös vonásuk a lélektani tudás tökéletessége. Ha egyszer összeültetném Nórát, Mását és Blanche-ot – tíz perc múlva dermedten néznének egymásra. Pedig ők is mások. De a női tisztaságot és a gyermeteg női romlottságot mind a három ismeri. Nóra váltót hamisít, Mása csalja az urát, Blanche végigfekszi az országot – a jelleme mélyén mégis mindegyik tiszta marad. Ezért utálom a vampokat, a hideg szexdögöket: indokolatlanok. Nóra, Mása és Blanche minden lépése, minden vétke  indokolt,  s az indok az, amit Madách úgy mond, hogy: „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Minden Ibsen-, Csehov- és Tennessee Williams-figura erről szól.

– Aki a drámahősnők tetteiben az indokot keresi, megkeresi-e vonzalmai indokát önmagában? Hogy miért éppen ezeket a „méregből, mézből összeszűrt” asszonyokat tudja eljátszani? Ahogyan 1975 őszén a Pesti Műsor-ban Bódis Sylviának elmondta: a háborús években Ráthonyi Ákos filmrendező feleségeként rózsadombi villában lakott, jó módban élt, cselédei voltak, s – ezek az ön szavai –: „utáltam magam…” Vajon ha megmarad a rózsadombi villa, eljátszotta volna Blanche-ot így, ahogy eljátszotta?

– A villa nem maradhatott volna meg. Rövid idő alatt kiderült, hogy én abban a helyzetben nem tudom kibontani a tehetségemet.

– Hanem? Szenvednie kell?

– Nem kell. De elfogadom, ami jön. Felhasználom. Rögtön megy a kelléktárba. Csalás, válás, hűtlenség, gyerekszülés, betegápolás, halál. Vagy csak egy mozdulat. Blanche-ként volt egy kézmozdulatom, amelyről egy ideggyógyász azt mondta: elmekórtani megfigyelés eredménye. Először nem hittem neki, aztán rájöttem: valóban, évekkel azelőtt egy ideggyógyintézetben láttam, ahogy az egyik beteg minduntalan a hajába turkál… Minden elraktározódik, leszűrődik, s amit a csalódás pillanatában nem lehet eljátszani, előjön, talán húsz évvel később.

– Ezért játszotta negyvenévesen Júliát?

– Ezért. Fiatal Júlia nincs. Talán csak filmen, de az más.

– Filmszerepei, egyszer azt mondta, nem követik művészi fejlődését.

– Nem is lehet. Mondok egy példát. Az A mi kis városunk-ban van egy jelenet, ülök a színpadon, körülöttem mindenféle történik, én meg csak nézem az eget. Azt kérdezi tőlem a rendező, Vámos László: „Mit néz? A színházi plafont? Nem lehet a szemet levenni az arcáról!” Nem, nem a plafont: a csillagos eget nézem. Egy csillagon ül az Isten, és azon csodálkozik, hogy az emberek félnek a haláltól. Pedig olyan jó túllenni ezen az egészen. Erre gondoltam, és ez látszik az arcomon. Meg lehet ezt filmen csinálni?! Az ember ki van szolgáltatva a filmrendezőnek és az operatőrnek. És a kamera nálunk ritkán időz hosszasan az arcon – úgy, ahogy például a Száll a kakukk fészkére című filmben elidőzött.

– A Meseautó problémátlan arcú kis színésznője és Nóra, Blanche vagy a Nem félünk a farkastól kimunkált arcú Marthája között szinte mérhetetlen a különbség. Hatalmas erőfeszítés lehetett, amivel a pálya kezdeti félreértései után megcsinálta önmagát: a naivából a nagy színésznőt.

– Az élet beleépül az emberbe, a szakmai hiúság pedig lekopik, mint a fölösleges bőrréteg. Ahogy az ember öregebb lesz és bölcsebb, kialakul benne, hogy kell a siker, de nem az az első. Márai írja a naplójában: a pilóta kidobja a gépből a homokzsákot, kidob ezt, kidob azt, végül kidobja a fogkeféjét; a gép fölszáll. Bátrabban meri magát kinyitni az ember, ha már a külsőséges dolgok lekopnak. Ez a színészi bátorság: megmutatni, hogy nem vagyok mindig szép, tiszta angyal. Hogy gondolatban gyilkolok is. Megfojtom a legjobb barátomat. Ha az ember ezt meri, döbbenten nézik: Úristen! honnan veszi? Honnan?! Belülről! Ahogy a humor is belülről jön, a mélyből. Arbuzov darabjában, a Kései találkozás-ban van a hősnőnek ilyen bohócmélyből fakadó, gyöngéd humora. Remélem, Mensáros László hamarosan meggyógyul, és újra játszhatjuk ezt a darabot.

– Valami század eleji hangulatú ünneplésről hallottam ezzel a darabbal kapcsolatban…

– Ó, igen! Mensáros a premier napján odahozatott egy régi konflist a múzeumból. Én nem tudtam semmiről, előadás után benn ültem az öltözőmben, Mensáros benyitott, siess már, siess már, bankett lesz, vacsora a Pilvaxban, én meg kiabáltam vele, mit sürgetsz, ne sürgess, nem értettem, miért vár rám – hozd a virágot, mondta Mensáros, jól van, fogtam a csokrot, Mensáros belém karolt, mentünk le a lépcsőn. Egyszer csak megszólal a harmonika! Azt játssza, amit én énekelek a színpadon! Mensáros muzsikust is szerződtetett! Kilépünk a színházból, ott áll az egész közönség – és ott a konflis! Beszálltunk, aztán Mensáros maga is beállt a lovak helyére, és a közönséggel együtt húzta, húzta a kocsit… én meg sírtam. Valaki lefényképezett bennünket, ahogy állunk a konflisban, nézze.

– Ezen a képen Tolnay Klári ismét  partner.  De hadd térjek vissza még egyszer – és búcsúzóul – Blanche-ra, nem egészen asszociációk nélkül. Egy angol kritikus, talán elismeréssel, talán iróniával, azt írta: Tolnay Klári alakításából tudta meg, hogy Blanche-nak lelke van.

– A vágy villamosa filmváltozatában Vivien Leigh Blanche-a lelketlen bábfigura volt. Vivien Leigh csak a készet játszotta el, mindazt, ami Blanche bűnévé válik; alakítása csak a rosszaságot mutatta meg, és nem a  megsérült szépséget,  amiből a bűnök és a rosszaságok elindulnak. A filmet csak a színházi bemutató után néztem meg. Miért legyek álszerény? Ebben a szerepben magamat jobbnak láttam. Nem hiszek a fehérben-feketében. Azért szeretem ezt a három írót. Ibsen vétkeseit, Williams bűnöseit, Csehov iszákosait mindig értjük és szeretjük.

Ahogy a kicsi utca táguló díszletfalai közt hazafelé baktatok, elgondolom, lehetőségnek is milyen nagyszerű, hogy Blanche, Arkagyina és Martha néhány másodpercre föltámad a Korona cukrászdában, Mikes Lilla okos szívóssággal színházzá avatott, miniatűr pódiumán, Tolnay Klári előadóestjén, amelynek szerepmonológjait észrevétlenül tartja össze az alapelv: a lélektani indokoltság. Mindenki a maga módján prófétanő. Tolnay Klári – aki vad vidéken akart missziósnővér lenni ifjúkorában – a tépázottak, a csalódottak, a vétkükért bűnhődők igehirdetője. Azé a tisztaságé, amely tudja, mi a szenny. Szenny a lélekben, a hulladéktárolónak használt virágtartókban, a távlattalan, részeg kapualjban, a mások ablaka alá böfögő gépkocsikban, a fölhánytorgatott karácsonyi ajándékban, a sejtemésztő, kíméletlen szeretetben. Mindenben, ami figyelmet kér önmagának, s ő maga nem figyel a környezetére.

Hiszen ebben az interjúban mindvégig környezetvédelemről beszélgettünk.