Johanna társalog

Nem tartom beskatulyázásnak, ha a színészhez hozzátapad a szerep. Bajorhoz Lady Milford, Tőkéshez Lady Macbeth, Bullához Szent Johanna. Egy-egy ilyen nagy alakítás emléke nemcsak arra jó, hogy közhellyé szivárogjon a nagyközönség tudatában, de arra is, hogy évtizedekig sugározva, kihívjon mindenféle összehasonlítást, olykor a műfajhatárokon is túl.

Johanna-mániás vagyok. Ha vers, ha színpadi alakítás, ha oratórium, ha film: ami Jeanne d’Arckal függ össze, gyűjtöm. Tudom Ingrid Bergman, Ruttkai Éva, Lukács Margit, Psota Irén, Horváth Teri, Törőcsik Mari, Kútvölgyi Erzsébet Johannáját, Kovács Margit orléans-i agyagszűzét, Szántó Piroska Johanna-rajzait. Ha pódiumra viszik, ha vágóhídra: Johanna és a hozzá tartozó képzetszférák – a mániától az őrültségig, a látomástól a cselekvésig, a hallucinációtól az elhivatottságig terjedő szférák – létezése örök; mint ahogy a hit és a hitetlenség, a mártírium és a lelkiismeret kombinációi is évszázadok – évezredek! – óta adnak gondolkodnivalót a tudománynak és a művészetnek.

Bulla Elma Szent Johannája több nemzedék művészi és spekulatív élménye volt.

Először 1936-ban játszotta Shaw hősnőjét, a Belvárosi Színházban. Nem sokkal volt idősebb, mint az orléans-i parasztlány. Másodszor a Vígszínház Johannája volt, 1955-ben. Szemtanúk állítása szerint az időközben eltelt csaknem húsz év fiziológiai csodát művelt. A hit fiatalít. Fogalmazhatok sarkítottabban: csak a hit fiatalít.

Talán nincs még egy magyar színész, akiről a színikritika ilyen egybehangzóan nyilatkozott volna; akinek alakításait a toll emberei ilyen pontos jelzőkkel látták volna el. Johannájáról azt írták: „törékeny”, „erős”, „belső izzású” – „tökéletes”. Az esőcsináló 1959-es előadásának csúnya lányáról, Lizzie-ről azt, hogy „belülről megszépülő”. A háború előtti filmszerepeiről pedig azt, hogy Bulla a „jóságos feleség”, aki az ideiglenesebb értékek vonzásába került férfit a maga maradandóbb értékeivel visszavonzza.

Kiragadott példák, s ami közös bennük: a stabilitás hangsúlyozása.

A szétsugárzó belső biztonságé.

Hunyady Sándor ezt a jelzőt alkalmazta Bulla Elmára: valódi.

Mi teszi ezt a valódiságot, mi ez az évtizedes sugártáp, ezt akarom megkérdezni Bulla Elmától, és – Johannák megszállottja – sötét, patetikus interjúra készülök.

Ennek érdekében elmondom, hogy portrésorozatot készítek nagy magyar művészekről.

Bulla Elma enyhe kis fintort vág.

– Akkor minek van itt?

A mindenségit! Erre a kellemes öniróniára nem számítottam. A beszélgetés, az én szépen elképzelt sötét interjúm száznyolcvan fokot fordul.

– Biztonság? – mondja eldadogott kérdésemre a színésznő. – Egész életemben iszonyúan féltem a színpadon. Premieren is, meg azután is. Előadás napján már kora reggel elkezdek félni. Ideges vagyok, kiállhatatlan vagyok, megátkozok mindenkit. Az egész életemet tönkretette ez az állandó félelem.

Eszembe jut egy epizód, amit a legtöbb Bulla-interjúban olvastam. Mikor a fiatal pozsonyi balerina Reinhardt berlini társulatához került színésznőnek, Harald Paulsen figyelmeztette rá: ne a kiöltözött premierközönségnek játsszon, hanem a sokadik előadáson annak az öregasszonynak, aki az ebédre szánt zsemlék árából gyűjti össze a karzati ülésre valót.

Ma már nem nagyon van ilyen öregasszony, de a lelkiismeret beidegzése megmarad, és a félelem formáját veszi föl.

– Vígjáték előadása előtt is fél?

– A vígjáték még rémesebb. Azonnal észreveszem, ha nem vagyok jó: nem nevet a közönség. Mintha összebeszéltek volna: „ma juszt sem fogunk nevetni”. Tragédiánál másképp vagyok benne a játékban, nem figyelem annyira a nézőtéri reakciót.

– Mennyire fontos önnek a közönséggel, a külvilággal való kapcsolat?

– Muszáj, hogy fontos legyen. Egyed Zoltán egyszer azt mondta: „Drága Elma! Vagy várkisasszony, vagy színésznő!” Nem lehet félrehúzódni, a közönséget minden érdekli, nem lehet kidobni az újságírókat.

– Köszönöm. Hadd kérdezzek még a reinhardti évekről. Mi az, amit elsősorban Reinhardtnak köszönhet?

– Tizenhárom éves koromtól tizenhét éves koromig dolgoztam Reinhardtnál. Reinhardt Berlinben és Bécsben is rendezett, s ha éppen Bécsben volt, Berlinben a darabot helyettese, dr. Hock állította be. Tizenöt éves voltam, mikor a Victoria című darabot próbáltuk, rám osztották a manikűrösnő szerepét. Bécsben ezt a hetvenéves Adrienne Gessler játszotta. Hock azt akarta, játsszam én is ugyanúgy. Gyötrődtem, sehogy se ment. Hock sürgönyzött Bécsbe: vegyék el tőlem a szerepet. Megérkezett Reinhardt, én bejöttem a színpadra nagy-öregesen… Reinhardt felszólt: „Kleine! Geben Sie zurück und machen Sie wie Sie es wollen!” Visszajöttem a színpadra tizenöt évesen, szelesen, töröltem egyet az orromon, így… Sikerem volt, nagyon jó sajtóm. Reinhardt felszabadított.

– Volt-e Reinhardthoz fogható rendezője?

– Itt nálunk kitűnő rendezők vannak, de a legtöbben ragaszkodnak az elképzelésükhöz. Reinhardt mindig a színészhez alkalmazkodott. Terrorista rendező volt, de meghallgatta az ötleteket.

– Reinhardtnál több klasszikus szerepet játszott, mint itthon. Nem jelentett ez törést?

– Egyáltalán nem. Berlinben Shakespeare-t játszottam, Budapesten Shaw-t, Kosztolányi Édes Anná-ját, Ibsent, Tolsztojt, Čapeket, Hauptmannt, Tennessee Williamst. Egyik legkedvesebb szerepem Dürrenmatt darabjának, A fizikusok-nak a doktornője. És a Shaw-szerepek. Mindenekelőtt Johanna.

– Éppen ez az – csapok le –, ezt szeretném megtudni. Hogyan volt képes…

– Tudja, más színésznők hosszasan föl tudják sorolni a nagy, klasszikus… nem ez a jó szó. A reprezentatív… nem, ez sem pontos…

– A parádés szerepeket – szól közbe Bulla Elma író férje, Fendrik Ferenc.

– A reprezentatív, parádés szerepeket. Érti, hogy gondolom. Nekem ilyen szerepem csak a Johanna volt.

– És ki tehet róla?

– Én. Valahányszor válaszút elé állítottak, mit játszom inkább: klasszikust vagy mai magyar szerzőt, én az utóbbit választottam. Izgattak az új lehetőségek. Mindig úgy éreztem, a magyar író anyja, lánya, felesége – hozzátartozója vagyok, minden este drukkoltam neki.

– Misszió volt?

– Nem misszió. Imádtam csinálni.

– A régi és az újabb színlapokról látjuk: eléggé egyenletesen csinálta.

– Igen. A mostani fiataloknak nagyon nehéz. Kijön a fiatal színésznő a főiskoláról, fölfedezik, egy főszerep, két főszerep, aztán jön a következő főiskolás, őt meg elfelejtik. Ennél jobb volt a jó értelmű sztárkultusz: akit állandóan látott a közönség, azt volt ideje megszeretni.

– Az egyenletes játék persze sok minden összhangján múlik. Mégis talán elsősorban azon, hogy rendező és író színészben gondolkodik-e. Önre annyi magyar író gondolt, nyilván volt köztük jó barátja is.

– Hunyady Sándorral együtt jöttünk vissza New Yorkból. Első férjemmel, aki félzsidó volt, 1939-ben Amerikába mentünk. Nyolc hónapig éltem New Yorkban, aztán hazajöttem; férjem kinn maradt, azzal, hogy úgysem tart sokáig… Ő ott halt meg, a családja itt pusztult el. De most beszéljünk Hunyadyról. Hármasban, vele és egy bizonyos Gerő úrral jöttünk át Európába, először Lisszabonba, ott maradtunk három-négy hónapig. Pénzünk nem volt, Ignotus Pali szerzett hármunknak egy szobát, egy ággyal. A két szélről aludt a két férfi, középütt én, mint a kard. Egyszer valamelyikünk, valószínűleg Gerő úr, szerzett pénzt. Szerencsétlenségére kettőnkre bízta a bevásárlást, Hunyadyra meg énrám. Egyetlen vacsora lett a pénzből – de aznap legalább jól bevacsoráztunk… Lisszabonból Rómába mentünk, és onnét haza. Hunyady és énköztem igazi haverság volt, sokat voltunk együtt. Minden csütörtökön megebédeltünk a Royalban, aztán kimentünk az Ügetőre. Egyszer megkértem Hunyadyt, tegye meg az Orkán nevű lovat. Mindenki azt mondta rá: gebe. Aztán Orkán befutott, volt nagy diadal: „Elma, maga zseni” – és akkor kiderült, hogy Hunyady a Vihar nevű lovat tette meg…! Még csak össze se szidhattam, mert úgy volt, hogy darabot ír – nekem.

– Olvastam az ön New York-i útjáról. Hogy itthon valaki elhíresztelte: Bulla Elma kém volt Amerikában, ezért halálra ítélték, de kivégzése előtt még elmondta Johanna monológját.

– Az emberi fantázia… és gonoszság. Édesanyám ennek a rémhírnek lett az áldozata. Valaki tollat fogott és megírta neki, Pöstyénbe.

– 1942-ben Horváth Zoltán Színésznő, pletykák nélkül címmel írt cikket Bulla Elmáról. Valóban: ékszereiről, magánéletéről sohasem beszélt a város. Az viszont köztudomású, hogy több nyelven beszél; Pozsonyban szlovákul, Berlinben németül, New Yorkban angolul tanult meg, és ha megakad a szereptanulásban, az inkriminált mondatot több nyelven ismételgeti…

– A nyelvtudásommal egyszer pórul jártam. A hajón, amelyen utaztunk, Hunyady megismerkedett egy francia grófnővel, és engem kért meg a tolmácsolásra. Leültem közéjük a nyugágyba, tolmácsoltam, így ment ez egy darabig. Aztán egyszer, mikor megint le akartam ülni kettejük közé, Hunyady rám szólt: „Elma, kérem! Egy kicsit több tapintatot!” Akkor már nélkülem is megértették egymást.

– Könnyen állt szóba kollégákkal? Könnyen barátkozott?

– Mondtam már: várkisasszony voltam. De abban az időben még mindenkinek volt barátja. A Vígszínházból előadás után átmentünk a Fischerbe, a mostani Berlinbe, ott volt egy bokszunk, oda járt Ajtay, Uray, Nagy György, Dénes György és még sokan.

– Azt hiszem, az ötvenes években szűntek meg ezek az összejövetelek.

– Nem akarok politizálni, de sok ember akkoriban tanult meg otthon vacsorázni. Ma pedig mindenki siet.

– Pesszimista nyilatkozatát olvastam nemrég a Pesti Műsor-ban. Az volt a címe: „A színész örökre hal meg”.

– Igazat mondtam.

– Nem értek ezzel egyet.

– Én sem – veti közbe Fendrik Ferenc. – Van film, van televízió, van sajtó, van színészmúzeum.

– És – teszem hozzá – van továbbörökítő nemzeti tudat. Jászai Médeiáját nagyon kevesen látták a ma élők közül; a szerep mégis él – és Jászaihoz kötve él. Ahogy Johanna is él. A kollégáim pontosan megválasztott jelzőihez – „törékeny”, „erős”, „belső izzású” – én még azt is hozzátenném: iszonyúan magányos. Amikor Bulla Elma Johannája a tömeg közepén áll vagy imádkozni letérdel, mintha légköbméterekben volna mérhető ez a rásúlyosodó magány.

– Johanna él, mert egy van belőle, mint Jézusból. Ha az újságban azt olvasom: a harcban nyolcvanan elestek, vagy az árvízben kétezer ember meghalt, nem fogom fel. Azt felfogom, ha a szomszédom elvágja az ujját. Johanna közel van és emberszabású. Johannának hibái is vannak. Például veszekedős.

– És ezt az esendőből a hősibe való átmenetet a művésznő elsősorban a szemével…

– A szemem! Ne is mondja. A szemem csupa vér. Ma is hajnali fél ötig pasziánszoztam. Rettenetes szenvedély!

– Rossz alvó?

– Nem mondhatom. Ha nem tudok elaludni, szakácskönyveket olvasok. Próbálja ki egyszer, Andaxin helyett. Mire a nyolcadik receptben azt olvassa, hogy mibe mennyi hagyma kell, kiesik a kezéből a könyv.

Szombat délelőtt van, a művésznő szokásos hét végi bevásárló körútjára indul. Ballonkabát, barna kalap, szigorúan összezárt száj – így látjuk ezen a környéken mindig. Betér az üzletekbe és figyel; odabenn remek figurák vannak, mondja. Ki tudja, hogy az odaadással emlegetett magyar írók, a halott és élő modernek – Kosztolányi, Krúdy, Mesterházi, Thurzó, Szakonyi, Örkény, s most legutóbb Déry –, akiknek darabjait Bulla Elma segítette sikerre, mennyit köszönhetnek egy-egy ilyen bevásárló körútnak.

Mert csak a szamár lelkesedés gondolkodik úgy, hogy vannak mindentől elszakított nagy, sötét tragédiák. A színésznő szellemes öniróniája, nem-eljátszott szerénysége, az, hogy a nagy szavak – a szép szavak – elől ösztönösen kisiklik, s a súlyos emlékek árnyékába helyezett finom anekdotákkal mintegy irányítja a beszélgetést – mindez olyan képességre mutat, amit társalgási szinten úgy hívunk: jó ízlés. A műalkotás szintjén pedig: tényérzékenység. Olyan művész képessége, aki tudja, hogy tragédia, komédia, líra és anekdota, a megemelt és a hétköznapi – minden szép és minden ocsmány összeszövődve, egymás mellett él, ahogy a természet is egymás mellé helyezte nemes és nemtelen szerveinket. A mindennapok plasztilinjéből egy királyné lelke is előgyúrható, ha nagy művész kezében a gyurma. Az örökkévalóság felől nézve: mi a különbség a máglya és egy hentesbolt kampói között?

Aki úgy járkál a világban, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, előbb-utóbb megszerzi magának a szükséges derűmennyiséget.

Innen Bulla Elma alakításának biztonsága és valódisága.