Az élet áttevődik a színpadra

Jelzője, akár a költők közt a Nemes Nagy Ágnesé.

Azt mondják rá: kemény. Férfias.

Holott jelentékeny.

 

*

 

Férfialkotta jelzővilágunk réges-rég fölülvizsgálatra szorul.

Nem valami feminista düh beszél belőlem. Dehogy. Egyik kedvenc Krúdy-idézetem – egy férfiról van benne szó – a következő:

„…felébredt benne az a szokványos férfiúi érdeklődés, amely az érzéki férfiakat meglepi az excentrikus nők: az írónők, állatszelídítőnők, kötéltáncosnők közelében.”

Az iróniát Simli Mariska, a magyar századforduló dörgő hangú, köpönyeges-szivaros írónője váltotta ki Krúdyból.

Szegény Simli Mariska! Szivarfüstje szecessziós körvonalával udvarolta körül a férfiakat. Hiába!

Írónők, állatszelídítőnők, kötéltáncosnők. Ezek aztán jól együvé kerültek.

De forog a világ. Az állatszelídítőnő ma már nem excentrikus. És ki táncol ma kötélen? Mikor a járda is elég bizonytalan?

 

*

 

A színésznőket megszokták a század elejére. Nem kellett szivarozniuk. A második világháború végéig még nálunk is dívott az amerikai módi sztárkultusz, de a világméretű uniformizálódás a színpadot is elérte. Paradox helyzet alakult ki: könnyebb is, nehezebb is markáns egyéniséggé válni, markáns egyéniségnek megmaradni.

Szürkébb a piac. De sóvárabb, nagyobb az igény.

 

*

 

Sulyok Mária az egyik legmarkánsabb karakterű színésznőnk. Úgy markáns, hogy eszköztelen; azzal veteti magát észre, hogy észrevétlen.

Hogy csinálja?

Koloniál bútorral berendezett, egyáltalán nem ünnepi hangulatú, kényelmes lakásában úgy van rend, hogy helyük van a nem-helyükön-való tárgyaknak is. Plakát, színészfénykép, emlékek sehol. Minden a fiókmélyben.

Hogy csinálja?

 

*

 

– Nem vagyok férfias színésznő. Talán csak a hangom kemény. Talán csak fegyelmezem magam. Szeretem a darabot kézben tartani. Nem szeretem, ha valaki civilként jön be a színpadra. Bejön, behozza magát, három perc múlva nem érdekes. Én tizenhét éves korom óta csinálom a pályát. A magánembert mindig kívülhagytam a színpadon. Amikor Rickl Máriaként Szabó Magda Régimódi történet-ében megyek a sörházba a fiam után, s a cseléd azt mondja, a sörházba nem járnak nők, a szerepem szerint rákiáltok: „Ki mondta, hogy én nő vagyok?” A közönség nevet. Pedig nőies formám van.

– Hozzá kellett tehát keményednie a szerepeihez? Véletlen, hogy ilyen szerepeket kap?

– Nem tudom. Sose voltam bájos. Néhány éve előfordult, hogy egy színdarabnak a szerző próbaképpen két befejezést csinált. Az egyiket nem bírtam eljátszani, mert valahányszor odaértem, hogy „Hazádnak rendületlenül…”, sírtam. Pedig egyáltalán nem vagyok szentimentális. Mindig a magam lábán álltam. Tizenhét éves koromban egyedül jöttem át Királyhidáról – ott születtem, az osztrák határon –, elindultam a nővéremhez, aki Pestre jött férjhez, gondoltam, látogatóba jövök, megpróbálom a színiakadémiát – és itt maradtam egy életre. Nekem ez a  választott  hazám.

– Fiatalkorában rengetegfelé játszott: Debrecenben, Miskolcon, a budapesti Víg-, Magyar, Madách, Művész és Nemzeti Színházban, mígnem 1953-ban az akkori Magyar Néphadsereg Színháza, a későbbi Vígszínház tagja lett. Mi volt ez a sokfelé játszás? Nyugtalanság?

– Kezdő színészként Debrecenben sokat játszottam, de nem volt rendezőm. Rajtakaptam magamat, hogy rám tapadt mindenféle modorosság az akkori vidéki színjátszásból. Írtam az ügynökségnek, így kerültem Miskolcra, Sebestyén Mihály társulatához. Sebestyén keményen kézbe vett, nagyszerű rendező volt. Évad végén már a budapesti Vígszínház tagja voltam.

– Vígszínházi színésznőnek érzi magát?

– Nem. Én színésznőnek érzem magam. Van jó színház és rossz színház, harmadikat nem ismerek. Nem látok különféle stílusokat. Divatokat inkább. Az elidegenedést például Brechték találták ki – abban a politikai szituációban, amiben Brechték dolgoztak, ez nagyon fontos volt. De nem szabad egy stílusnak csak a felszínét átvenni. Én játszottam egy Brecht-darabban; én is rossz voltam, az előadás is rossz volt. Azt kell átvenni, ami jó és alkalmazható. Amikor például a Macskajáték Orbánné-szerepét megkaptam és láttam, hogy a hősnő, akár a konferanszié, szemben áll a közönséggel és kommentál, nem tudtam, hogy lehet ezt megoldani. Brechttől tanultam meg, hogy igenis lehet. Azóta csaknem háromszáz előadása volt a darabnak.

– Ön a mindig újra fölfedezett nagy színészek fajtájából való. Mikor találta meg önmagát, a valódi szerepkörét?

– Ahogy már mondtam, sose voltam bájos. Elegem lett a szépasszony és démon szerepkörből. A Hamlet Gertrudjával váltottam, 1943-ban. Azután jött a Vágy a szilfák alatt Abbie-je, a Sirály Arkagyinája, de még előttük meg kell említenem Yvonne-t Cocteau Rettenetes szülők című darabjából – ez volt az első fellépésem a háború után, a Művész Színházban; Uray Tivadar játszotta a férjemet, Gábor Miklós a fiamat – úgy emlékszem, Gábor ezzel az alakításával ugrott ki. Nehéz idők voltak, még nem volt közbiztonság, azt hiszem, délután négykor kezdődött az elóadás, de olyan siker volt, hogy a darab több mint százszor ment. Abban az időben! De hát minden darabhoz atmoszféra kell.

– Az ön igazi nagy színpadi váltásának mégis Dürrenmatt „öreg hölgyét” tartja a közönség. Az öreg hölgy látogatásá-nak irtóztató Claire Zachanassianját 1959-ben játszotta el, s néhány évvel később azt nyilatkozta Baróti Gézának a Népszavá-ban, hogy élete legnagyobb szerepe „ez a félelmetes asszony, akit a gleccserek jegéből faragtak”. Élete legszebb szerepének pedig a Rómeó és Júlia Dajkáját tartotta, akinek egyszerűsége mögött annyi minden van: „ravasz fortélyok, perzselő indulatok, elomló jóság és valami keserű, mély fájdalom, amelyet a dajka érez Júlia tragikuma és a maga meddőn elillant ifjúsága fölött”. Érvényes szerepelemzés. Ma is ezt a két szerepet érzi a legnagyobbnak és a legszebbnek?

– A helyzet módosult. Közben volt az Amerikai Elektra Christine-je, A trójai nők Hekabéja, Strindberg Haláltánc-ának Alice-szerepe, Csurka István Eredeti helyszín-ének örömanya-színésznője – és most itt állok két szerelemmel: a Macskajáték Orbánnéjával és a Régimódi történet Rickl Máriájával. Mind a kettő sikerdarab. Az írók, Örkény István és Szabó Magda sikere, hogy a Macskajáték és a Régimódi történet nézőterén nem mocorog, nem köhög, nem prüsszög a közönség, s ez mutatja, hogy a színházban fontos a kommunikáció, és hogy az emberek igenis válogatnak.

– Talál-e rokonvonást Orbánné és Rickl Mária között?

– Nem lehet őket összehasonlítani. Rickl Mária szigorú, kemény. Orbánné slampos, hazudós, ha jó ügy érdekében is, rohangál ide-oda, egyik lábán cipő, a másikon papucs… Ez Rickl Máriával nem fordulhat elő. Rickl Mária reggel szorosan befűzi magát, és szorosan befűzve áll estig. Orbánné négykézlábra ereszkedik és nyávog. Orbánné végig megcsalta az urát, Rickl Mária ezt a világért nem tette volna. Ami közös vonás bennük, az az, hogy a maga törvényei szerint mindkettő tisztességes.

– Orbánnét ön a berlini Volksbühne színpadán is eljátszotta, németül, a német társulattal. A sajtóból tudjuk, milyen nagy sikere volt. Nem zavarta az idegen nyelv?

– Nem az idegen nyelv zavart – hiszen Királyhidán német iskolába jártam –, hanem az, hogy két nyelven nem lehet ugyanazt a darabot eljátszani. Erre a berlini vendégjáték után jöttem rá, a pesti előadáson, mikor a szerepet újra magyarul játszottam. A Macskajáték egyik mondatát mondtam, és a végszóra nem válaszolt a kolléganőm. Nem értettem, kivert a verejték, mert a mondatom nemcsak végszó: világítási végszó is volt, s egy hosszú pillanat telt el, mire rájöttem, hogy németből fordítottam vissza magyarra a mondatot, ezért nem jött rá válasz! Iszonyú volt, csikorgott az agyam, mire eszembe jutott a magyar mondat. Állítólag elmondtam, én nem tudom… A kollégák közül csak Bulla Elma vette észre, mi történt – korábban ő is játszott németül –, mikor végre kimentünk a színpadról, Bulla megkérdezte: ugye, te most  németül  beszéltél…? Azonnal sürgönyöztem Berlinbe: nem játszom többet.

– Az indiszkrét (és fölkészült) Szilágyi János egy rádióinterjúban azzal a gondolattal játszott, hogy Sulyok Mária a Skorpió jegyében született, vagyis: erős akaratú, eléri, amit akar, hűséges barát, de ádáz ellenség – igaz ez?

– Erős akaratú vagyok, kitartó, és néha ingerült.

– És nagyon zárkózott. Szilágyi János valahonnét előbogarászta azt a nem publikált adatot, hogy ön a háború alatt élelmiszert vitt a németek elől bujkáló barátainak.

– Magánügy. Semmiféle hőstettet nem követtem el. Semmi kockázatot nem vállaltam; akkor maga az élet volt kockázatos.

– Ösztönösen vagy tudatosan építi az életét?

– Az alaptehetséget, az ösztönt fejleszteni kell, különben odaragadsz az ösztönödhöz. Ha nem fejleszted, az ösztön kifullad. Azok körül nagy baj támad, akik csak ebből élnek. A főiskolán van úgynevezett mesterségóra. De később is tanulni kell, színházba járni, olvasni, látókört szélesíteni. Én nem csatlakozom a pletykálkodókhoz, nem tartozom klikkbe… Mindig egyedül jártam. Az én koromban az igazi élet áttevődik a színpadra.

– Fölkaptam a fejem, mikor a rádióban ezt hallottam öntől: „A Bernardám nem annyira sikerült, mint amennyire szerettem volna, de hát…” De hát?!

– A Bernarda húsz-egynéhány évvel ezelőtti előadását én sajnos nem láttam, de nagy hírét hallottam. Közismert, hogy annak az előadásnak óriási sikere volt, amit a mostaniról nem mondhatok el százszázalékosan. De ez nemcsak az előadás számlájára írható; akkor ennek a darabnak is kedvezett az atmoszféra; ma nem annyira aktuális.

– Valóban, az atmoszférán nagyon sok múlik. Manapság milyen daraboknak kedvez az atmoszféra?

– Mi magyarok most nagyon jól állunk a színdarabokkal. Ezt a két nagy sikert – a Macskajáték-ét és a Régimódi történet-ét – magyar írók darabjában élvezem. Ez kétszeres öröm. És ezt észre kell vennünk.

 

*

 

Az író sikerétől nem lehet a színész sikerét vegyileg különválasztani. Az erősen körvonalazott figura a színész sikere is.

Ehhez képest a kritika nem mindig kapatta el Sulyok Máriát. „Az öreg hölgy” bírálóinak egy része igencsak takarékoskodott a jó szavakkal; a szordínóig óvatos volt. A Dajkát és Hekabét megdicsérték; a Haláltánc Alice-ja az egyik kritikusi vélemény szerint monumentálisra romantizált volt, gyűlölködőbb a kelleténél; a másik szerint Básti Lajos Edgarjának gyűlölethegyeivel szemben mintha csak apró dombokat cipelt volna, félelmetes indulatok nélkül. Kinek higgyünk?!

Figyelemre méltó vélemény hangzik el a Macskajáték Orbánnéjáról. „Sulyok Mária alakítása remekmű” – írta Pályi András a Színház 1971/6. számában, s az alakítás szenvedélyességéről, intenzitásáról, mágikus erejéről szólva a kitételhez hozzáfűzte, hogy a színésznő „talán még soha nem zárta ilyen tudatos kompozícióba szenvedélyeinek lobogását”.

Remekmű. Jó néha ilyet is olvasni. Expressis verbis. Nevén nevezett gyereket, ásónak hívott ásót.

 

*

 

A remekmű, akár a növények, észrevétlenül épül. Sikerből és kudarcból, változó arányban. Helyénvaló mozdulatból, eltalált hangsúlyból. Hitelességből.

Aki az „öreg hölgy” valutáris kannibálmosolyát látta, elhitte, hogy a színésznő keze-lába műanyagból készült. Hogy mindene, a memóriája is műanyag, csak a bosszúvágya valódi, a bosszúvágya, amely átvált a kéjbe.

Júlia dajkája ugyanilyen hitelesen vált át mézes locsogásból mérgezett fájdalomba.

A Haláltánc asszonya a megtestesült ambivalencia. Alice gyűlölete olyan szerelmesen tapad Edgar köré, mint a kőre a nyálkás vízinövények. Asszonyból szörnyeteggé, szörnyetegből asszonnyá változott ebben a szerepében Sulyok Mária.

Az Eredeti helyszín-ben büszke művészből számító színésznővé.

A „kalmárlány”, Rickl Mária számokba fűzi maga körül az egész világot. Oszt, szoroz, kalkulál. Ez a valódi fűzője. Ennek a szorítását töri szét ez a konok asszony, mikor mégiscsak megszeret egy embert: az unokáját. Sulyok Mária másodpercek alatt elhiteti, hogy a kalmárlánynak a számok alatt mindvégig szíve is volt.

Orbánné egyik mondatában hóbort van, a másikban méltóság. Sulyok Mária játékában Orbánné pillanatonként változik. Észrevétlenül, a szemünk előtt.

Ez a szivárványló változékonyság a Sulyok Mária „mágikus ereje”. Pályáján ez jelenti a folytonosságot.

 

*

 

Mert nemcsak néhány sikeres alakításról van szó. Egy-egy siker önmagában annyi, mint a szivarfüst. Egy szerep, egy mondat, egy verssor – tíz év múlva ki gondol rá?

A részletekből az életművet kell megfigyelni. A kisebb-nagyobb jelekből a lassú kibomlást, még idejében és minél előbb. Azt, hogy mitől ragyog-fakul, csontosodik-lágyul, szigorodik-fénylik egy arc, pillanatról pillanatra, évtizedről évtizedre. Hogyan nő egy alak önmaga fölébe. Hogyan lesz egy művész jelentékeny.

Hogy csinálja? Ezt kell megfigyelni.

Vagy meg kell próbálni legalább.