Kapaszkodás a másik sorsba

A kezét figyelem, ahogy a pongyoláján babrál. Nem keskeny, hosszú ujjú színésznőkéz, inkább babásan puha, budai asszonykéz valamely Krúdy-regényből; a mozdulatai feltűnőbbek, mint a formája.

Lassan és nyugodtan beszél, mint aki túlságosan lehiggadt; mint akinek a szavait évekig mélyhűtötték.

A szerepeit említem, Ágnest, Beatrice-t, Violát és Rosalindát, a Molière- és Shakespeare-szerepek sikersorozatát, a kotnyeles nemeskisasszonyokat, a porig alázott, egyenes derekú parasztlányokat, a Mágnás Miska Marcsáját és a klasszikussá lett Talpalatnyi föld Marikáját; azt, hogy Marcsákat és Rosalindákat kevesen játszottak egyformán ennyi temperamentumos bájjal; azt, hogy régóta várom, hogy minden idők legnagyobb magyar Puckjával megismerkedhessem.

Nem reagál. A mosolya merő udvariasság. Csak a pongyolát fogja szorosabbra.

Megemlítem, hogy olvastam a sajtóban húsz-huszonöt évvel ezelőtti nyilatkozatait. Hogy ő volt az a színésznő, akit a háború utáni években ingblúzban, lesimított hajjal fényképeztek, arcán optimista mosollyal. Ha sikere volt, azt írták az újságok: csatát nyert.

A művészi hitvallás elsősorban a munkán sugárzik keresztül.

A munkának hiszek, nem a nyilatkozatoknak.

Nem válaszol, csak néz. Azután merni kezdi a gyümölcssalátát. Nem mondja: „tessék”. Minden helyett a keze dolgozik.

Szegedről kezdek beszélni, csaknem reménytelenül. A pályakezdő évekről. Bólint, elmondja, hogy mennyire szerette a Szegedi Városi Színházat, Sziklai Jenő társulatát; elmondja, hogy Jávor Pál jött egyszer vendégszerepelni Szegedre, a Lúdas Matyi-ban együtt játszottak, s Jávor azt mondta: „Magának a Nemzetiben van a helye!” Szolnokon játszottak később, a színház nyári állomásán, mikor a Nemzetiből interurbán keresték: ugorjon be a beteg Olty Magda helyett a Lúdas Matyi-ba. A sikeres beugrás után alig akarta a százpengős fellépti díjat elfogadni, olyan boldog volt, hogy játszhatott a Nemzetiben… Aztán taxival vitték Szegedre vissza, és Sziklai Jenő bejelentette a közönségnek: „Kicsit később kezdjük az előadást, mert a színésznőmet, Mészáros Ágit kölcsönadtam…”

Csak én hallom erősebben azt a birtokos személyragot?

1939-ben került végleg a Nemzetibe. Havi százhúsz pengőt keresett. Összehasonlításképp elmondja, hogy havi hatszázért szerződtette volna az Operettszínház élére került Sziklai; hogy a Nemzetiben Tasnádi Ilona azzal fogadta: „Aki ide kerül, az szegénységi fogadalmat tesz”; s hogy míg Bajor Gizi havi háromezer pengőt keresett a Nemzetiben, addig a Vígszínház ezerkétszáz pengőt adott Karády Katalinnak egyetlen estére.

– Hát akkor mégis: miért?

– Megszállottak voltunk.

Rutinkérdésre rutinválasz.

Erőlködöm.

– Ebből a megszállottságból építette föl Puckot?

– A Szentivánéji álom-ot még Szegeden játszottuk. Puck szerepét egyetlen éjszaka alatt tanultam meg. A rendezés csak annyiból állt, hogy: „itt gyere be, ott menj ki”. Ugyanezt a Puckot vittem színre Pesten. Szinte változtatás nélkül.

– Nyilván azonnali találkozás volt a szereppel. Nem volt mégis az az egyetlen éjszaka kevés idő?

– Nem volt: ma túl sok idő van próbára és elemzésre. Nicodemi Tacskó-ját tíz nap alatt tanultuk meg – és olyan siker volt, hogy még ma is menne, ha nem jön közbe a háború.

Abszurd, már-már népmesei mondat; de a levegőben végre megmozdul valami.

– Gellért Endre fölolvasott egy tanulmányt például a Ványa bácsi-ról, aztán megvitattuk, aztán játszottunk. Nem volt túlzásba vitt elemzés, nem volt a színészre kívülről ráerőltetve semmi. Gellért, Apáthy, Várkonyi és Major beültek egymás rendezésére, és megvitatták. Ha valami feladatot akartak rám bízni, együtt jöttek be az öltözőmbe. Csapatmunka volt.

– Hogyan indult a pályája a Nemzetiben?

– Eleinte mindig beugrottam. Egy finn darabban parasztlányt játszottam Jávorral, nagy sikerünk volt, a darabot fölvette a Rádió, s mikor meghallgattam magam, azt kérdeztem: ki ez a nyávogó naiva? Nagy csalódás volt.

– Első szerepei naivaszerepek voltak?

– A „naiva” kifejezés sértés. Nyafogást jelent, bájolgást. Kezdő koromban talán csináltam. Jó, ha az ember mindjárt az elején kemény önmagához. Én sose tanulok magnóval. És nem nézek tükörbe. Szinte a festéket is tükör nélkül kenem föl. Nem vagyok hiú. A Hosszú út az éjszakába Mary Tyrone-ját fehér parókában játszottam, mindjárt a fiatal szerepeim után. Mary Tyrone kedvéért szoktam rá a dohányzásra.

– És ez jó?

Tapintatlan kérdés volt. Mészáros Ági nemrég gyógyult föl súlyos betegségéből.

A hamutartó teli van hosszú cigarettákkal, mindegyikből csak egy-két slukk hiányzik.

Nem Mészáros Ági dohányzik, hanem Mary Tyrone. Az ő keze kapaszkodik a cigarettába.

A keze. Mire emlékeztetnek engem ezek a bizonytalanul kapaszkodó, rebbenő kézmozdulatok?

A sikereit kérdezem. A kedves szerepeit. Sorolja őket.

– A nők iskolája Ágnese, a Sok hűhő Beatrice-a, az Ahogy tetszik Rosalindája, a Vízkereszt Violája… és persze Puck a Szentivánéji-ből… A Warrenné Vivie-je, a Pygmalion Elizája… Shaw-t nagyon nehéz megtanulni… Az Úri muri Rozikája, a Ványa bácsi Szonyája, Osztrovszkij Vihar-jának Katyerinája…

– És Adela? A Bernarda házá-nak Adelája, a legkisebbik lány?

– Ó, Adela… nekem mindig korkomplexusom volt: aki nálam öt évvel fiatalabb, azt már nem akartam eljátszani… A Talpalatnyi föld-ben Szirtes Ádám mellé is meg kellett fiatalodnom… Én mindig tudtam a határaimat. Júliát még eljátszottam volna, de tudtam, hogy Ophelia csak Szörényi Éva és Ferrari Violetta lehet, én nem vagyok hozzá elég légies. Adelát sem akartam eljátszani…

– De aztán szerencsére eljátszotta. Abban a tökéletes együttesben, Tőkés Anna sötét Bernardája mellett a fényt játszotta el, az ajtóba-ablakba kapaszkodást, a külvilágkeresést, a lepecsételt, a kínzó szabadságvágyat, azt, hogy férfi nélküli családban nem lehet életben maradni, és aki innét a külvilágnak üzenni próbál, tenger helyett mocsárba dobja a palackot. Egyetlen fehér sikoly volt Adela, egyetlen görcsös kézmozdulat.

Hát ez az. Innen ismerős. Adela keze, az Úri muri Rozikájának keze, a Dózsa György Annájának keze. A kiszolgáltatottaké. Ezt nem lehet eljátszani; a kéz belülről tudja, amit tud.

– Szerette Illyés Dózsa György-ének Annáját? A végső monológot: „Megöltétek a mindenségemet…”

– Minden Gellért-rendezést imádtam.

– Kivel szeretett még együtt dolgozni?

– Major Tamással is sok közös sikerünk volt. És Majornak a klasszikus rendezések mellett még volt egy nagy ajándéka számomra. Ő adta Gellért Endrét. Ő csinált rendezőt belőle.

– Hogyan kezdődött a barátsága Gellért Endrével?

– Illyés Lélekbúvár-ában, 1947-ben csúful megbuktam. Gellért és Major három napig nem köszönt, aztán egy este Gellért azt mondta: „Ágika, ma nem olyan üde, mint szokott lenni…” Mert fáradt voltam, ráncos voltam. Hát így kezdődött.

– Mindig Áginak szólították?

– Igen, ez nem becenév volt, ez a nevem. Lelencgyerek voltam, nevelőszüleim féléves koromban vettek ki a lelencházból a családjukba, hatodik gyereknek. Nevelőapám szabó volt Debrecenben. És mikor németből és kereskedelmi ismeretekből félévben megbuktam, otthagytam az iskolát. Májusban voltam tizenöt éves, és augusztusban már színésznő voltam Kiskunfélegyházán. Nem jártam színiiskolát, a vidék volt az iskolám.

– A Mágnás Miská-ban, amelyben amúgy operettmódra, nem létező magyar falu dialektusában beszéltek a színészek, Sárdy János dunántúli nyílt e hangokkal, Pécsi Sándor csupa rövid, Lehotay Árpád csupa hosszú magánhangzóval, Mészáros Ági rendre sorakoztatta a szép, tiszántúli diftongusokat: „nini, az éin kélt graufom!”

– Ó, a két Latabár! Milyen jó volt velük játszani! Igen, Gellért Endre sokáig dolgozott azon, hogy leszoktasson a fölösleges dialektusról, főleg verses darabokban. De a beszédem ízét nem vette el.

– Említette a két Latabárt. Kiről vannak még jó emlékei?

– Somlay Artúrtól és Bajor Gizitől nagyon sokat tanultam, emberileg is, színészileg is. Bajorral együtt játszottam a Szentivánéji-ben. Csodálatos volt. Hiába voltak utána szebb, fiatalabb Titániák, azt a muzsikát nem lehet elfelejteni.

– Egy 1957-es, emlékezetes Brecht-alakítás után ön fokozatosan áttért az idősebb szerepekre; Ray Lawler darabjának, A tizenhetedik baba nyará-nak Olive-ját A salemi boszorkányok Elisabeth Proctora követte, majd a Hosszú út az éjszakába Mary Tyrone-ja, és Albee Mindent a kertbe című darabjában Mrs. Toothe. 1971-ben erről írta a Színház lapban Molnár Gál Péter: „Aki húsz éve a ’tiszta’ és ’ártatlan’ szerepkör alakjait annyi belső szépséggel elevenítette meg, annak már akkor is tudnia kellett a másik oldalról, a romlás lehetőségeiről, a lesüllyedés iszonyatáról, a mélyre zuhanva felemelkedés undoráról.”

– Engem a szerep érdekel, nem a külsőség. Nekem nem volt nehéz trambulint csinálni, hogy átugorjak egyik szerepkörből a másikba. Nagyon ostobának kell lenni, ha valaki nincs tisztában a korával. Még nem voltam negyvenéves, és piros holmit alig akartam hordani… Én nagyon szerettem Mary Tyrone fehér parókáját.

– Most, hogy fölgyógyult, hogy egészséges – kérdezhetek valamit? Nem bántom vele? Adela, Rozika, Marika, Anna – de Olive és Mary is – rendkívül erőteljes és rendkívül nőies figurák voltak az ön megfogalmazásában – a maga módján mind csupa lázadó. Lehet valaki egyszerre ilyen érzékeny és ilyen szívós? A lázadásból mi marad meg: az érzékenység vagy a szívósság?

– Gyerekkoromtól kezdve kemény életre kényszerültem, túl korán kellett harcolnom mindenért. Színházi problémáim voltak, családi problémáim. Férfimódra dolgoztam. Azt mondják, az infarktus is férfibetegség. És igen, érzékeny vagyok. Soha nem volt önbizalmam. Az, hogy kinyíltam a Gellért Endre s néhányszor a Major Tamás rendezésében, attól volt, hogy bíztak bennem, hogy szerető légkör vett körül. Ahogy ez megszűnt… Ez a légkör… A gyűlölettől én bezárkózom.

Adela keze, Anna monológja, Mary Tyrone réveteg pillantása.

Hallja valaki ezeket a mondatokat? Meghallja valaki a jó mondatokat is? Van értelmük az interjúknak?