A kabaré sosem fog elmúlni

Sohasem szerettem Budapestet. Gyerekkoromban a vidékről fölszakadtak tiltakozó izgalmával közeledtem hozzá. Megütött az emberek éneklő hanglejtése, a nők társasági könnyedsége, a gátlástalan pesti férfimodor, a gyakori tegeződés. Már régen a pesti bölcsészkarra jártam, s még mindig nem tudtam betelni a főváros őslakóinak másképp mondott mondataival. Az egyetemi menzán ez a mondat: „kinek kell kenyér?” – így hangzott: „olyan, hogy kenyér, kinek kell?” Ha valaki elbúcsúzván bejelentette: „elmegyek” –, a válasz ahelyett, hogy: „jó”, avagy „eredj”, ez volt: „tedd azt”. És így tovább.

Idegenkedésemet nem tudom pontosan megfogalmazni. Alapja valószínűleg nem esztétikai, hanem egzisztenciális különállás lehetett; nem a nagyszüleim idejéből unalomig ismert „bűnös város” meg az ő „sehonnai, szedett-vedett” lakói táplálták ellenérzésemet, hiszen ha úgy tetszik, én is sehonnai voltam. A háború után még huszonegy évig nem volt lakásom: a magam chaplini módján csetlettem-botlottam albérletből társbérletbe, bíróságról szükséglakásba – nem voltam otthon ebben a városban.

Kevés dolog kötött ide. Egy idegen zuglói kert. A hajnali villamosok az Orczy téren. A Duna-parti lépcsők februárban, jégzajláskor. Csip-csup emlékek, mint valami külföldi úton. És a humor. Karinthy. A pesti viccek. A pesti ember lélekmelegítő keserűsége, Hitler-viccek, Rákosi-viccek, abszurd viccek, abszolút viccek. Nehéz időben a pesti humor mint egy abroncs összetartotta a várost. Nem az irányított humorra gondolok. Néhány emberre, aki a korszerűtlenség jelmezében – zsakettben, csokornyakkendőben – arról beszélt a színpadon, ami korszerű. Aki úgy érintett meg minket a neuralgikus pontjainkon, hogy nevettünk tőle.

Kellér Dezsőre gondolok, aki azt mondta egy konferanszában, 1953-ban: „De hol van zsír? Csak vas van, meg acél van…” A mondat kettős erejű robbanására gondolok.

Mi Kellér Dezső műhelytitka? Ha találomra kiragadjuk Kedves közönség című, 1957-es könyvéből egy korábbi konferanszának részletét: „Podvinecz Alajosné azt reklamálja, hogy miért nincs a Keleti pályaudvar érkezési oldalán akvárium”, arra a megállapításra juthatunk, hogy a bohókás név (Podvineczné), a precizitás (érkezési oldal) és a rendkívül blőd ötlet (akvárium a pályaudvaron) együttesen sugallja a helyismereti tényt: a pesti ember szeret marhaságokon felháborodni. Ez azonban nem elég. A kijelentéshez ugyanis hozzáképzelem Kellér Dezső lassú, rekedtes beszédét, kamaszosan elálló fülét, arcán a félmosolyt, amellyel fölkészül a nevetésre, anélkül hogy provokálná – és a jellegzetes függönyfogó kézmozdulatot, amely egyszerre színházszeretet és kapaszkodás. Azt jelzi: „otthon vagyok, legyenek a vendégeim.” Podvineczné Kellér hangja, mozgása, gesztusai nélkül föléleszthetetlen.

A konferálás személyiséghez kötött művészet.

 

*

 

– Ön a Kedves közönség előszavában azt írta: „A magyar író keltezze művét menetrendszerű pontossággal”. Úgy érzem, van ebben egy cseppnyi elegáns önirónia. Perchez kötött művészet-e a konferálás?

– Valóban az, de én sosem szerettem a pillanatnyi aktualitást, azt, ami rövid életű. Olcsó dolog az aktualitáson élcelődni; olcsó dolog a ziccer. Megdrágul a marhahús, a humoristák már egy évvel előbb elkezdenek ezen viccelődni, az emberek annyit derülnek rajta, hogy mire aztán megdrágul, már senki nem nevet. Nem szeretem az ilyen dolgokat. A könnyűben is a nehezet kell keresni.

– Ez az ars poeticája?

– Az én ars poeticám: nem lehajolni a földön heverő témáért – hagyni, hogy azt más emelje föl. Úgy érzem, én aktuális voltam mindig, anélkül hogy a napi aktualitással való olcsó hatáskeltéshez folyamodtam volna. Olvasta a könyveimet, hallott engem színpadon – talált nálam napi aktualitást? Ugye, nem?

– Elmondom, mit találtam. Hevenyészett listát készítettem az ön témáiból, kronológiai sorrendben. Íme:

 

 

Aki átélte a dátumokkal jelzett csaknem harminc esztendőt, az pontosan tudja, mit ért Kellér Dezső a témáknak a pillanaton túlsugárzó aktualitásán; mi az az érzékeny kapcsolat, amivel a konferanszié a mindenkori magyar valósághoz kötődik. A háború után boldog-boldogtalan konferált. Ma már szinte néptelen a pálya. Miért?

– A konferálás nehéz műfaj. Nem az az igazi konferanszié, aki bejelent egy számot. De az se, aki végigbeszél egy estét. Az se, aki kitölti a műsorban az űrt, míg a függöny mögött öltöznek vagy díszleteznek. A konferanszié azért kell, hogy eladja a portékát.

– Szellemi csomagolástechnikai művész?

– Többek szerint író, újságíró, színész, filozófus és még sok minden.

– Talán a város krónikása. A városban sok minden történik. 1954-ben Hol szorít a futballcipő? című híres konferanszában ön kifogásolta, hogy túl sok a sportpálya, s hogy a fiatalok Kocsis Sanyik és nem Petőfi Sanyik akarnak lenni. Mi történt azóta? Mondjuk el, hogy 1977-ben kevés a sportpálya? Hogy több a fiatal költő, és kevés a jó futballista? Hogy van némi összefüggés az autóbuszon petyhüdten üldögélő, bambán maguk elé bámuló fiatalemberek gerincveleje és olimpiai aranyérmeink mérsékelt mennyisége között?

– Tízegynéhány évvel ezelőtt egy konferanszomban azt indítványoztam, hogy emeljünk szobrot Imperiálnak, a magyar csodalónak. Akkor ez képtelenségnek hangzott. És napjainkban egy másik csodaló, Kincsem szobrát leplezték le ünnepélyesen! Amikor Imperiálról szót ejtettem, a lóversenyt még bűnös szenvedélynek tekintették, a fogadók suttyomban, szemlesütve jártak ki a pályára. Most? Írók és költők úgy kérkednek lóversenyző-múltjukkal, mintha azt bizonygatnák, hogy mióta vesznek részt a munkásmozgalomban. Változnak az idők!

– Eszerint abban, hogy a lóverseny megítélése tárgyilagosabb lett, az ön szavainak is része volt. Máskor is érzékelte, hogy a konferanszié – vagy a kabaré – alakíthatja a közfelfogást?

– Bármilyen szerények vagyunk is, azt hiszem, részünk van benne, ha egy-két dologgal kapcsolatban megváltozott a közvélemény. Például: hogy nem okvetlenül a kapitalizmus megszállottja az, akinek ízlik a Coca Cola. Hogy nem naplopó, aki beül a presszóba és megiszik egy feketét. Hogy az is lehet rendes ember, aki kis alapon ultizik. Ezek polgári örömök ugyan, de a szocializmus nem szenved csorbát, ha az élet ártalmatlan örömeit legálissá tesszük. És azt hiszem, ma már a „nincs”-et is nehezebben mondják ki az elárusítók a boltokban. Amit az ember nevetségessé tesz, azt egyúttal halálra is ítéli.

– Ön egyszer azt mondta: „A konferansziétól elvárják, hogy bátor legyen”. A polgárpukkasztás a polgári kabaré öröksége. Ma kit kell pukkasztani? Ki a bátor?

– Mindig úgy éreztem, az igazi bátorság a témaválasztás bátorsága. A szembenállás a közvéleménnyel, mindazzal, ami begyepesedett. Azokkal, akik lenn ülnek.

– Nem azokkal, akik fenn ülnek?

– Nem akarok kérkedni a bátorságommal. A mi életünkben folyton tabuk keletkeznek. Én pillanatnyilag merném színpadról bírálni a kormány különféle intézkedéseit – de azt már nem merném elmondani, hogy a Bábszínháznak két épülete van, Nemzeti Színházunk pedig nincs!

– És kabarénk van-e? Én nem az épületre gondolok.

– A kabaré az operetthez hasonlóan peches műfaj: folyton temetik. Komlós János egy Nagy Endréről szóló visszaemlékezésében foglalkozott ezzel a jelenséggel. Hogy mind Nagy Endre, mind Békeffy László, amikor visszavonultak a konferálástól, már búcsúztatták is a műfajt. Bárdos Artúr az első világháború idején azt nyilatkozta, hogy a kabaré élettartama legfeljebb tíz év. Kosztolányi 1921-ben azt írta, hogy a kabaré „elvégezetten a múlté”. Az 50-es években a Népművelési Tanács értekezletet hívott össze: hogyan lehetne a haldokló kabarét megmenteni. Épp akkoriban ment háromszázadszor egy műsor… A kabarénak mindig lesz jó és mindig lesz rossz korszaka, de elmúlni sosem fog, mert mindig meg tud újulni.

– Most például hogyan?

– Szerintem a Nagy Endre-féle színpadi újságírás mellett föl kellene újítani a másik hagyományt: azt a kabarét, amely színpadi jelenetekben, egyfelvonásosokban fejezte ki magát, s amelynek írói közt ott volt Szép Ernő, Bíró Lajos, Harsányi Zsolt, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond. Erről a vonalról letértünk, és ez szegényíti a műfajt, mert nem ad alkalmat a kabarészínháznak alakításra.

– És milyen a színészi utánpótlás?

– Nem lehet panaszunk. Ott van a Vidám Színpad mellett a kitűnő Mikroszkóp. Hofi Géza rendkívüli tehetség, nincs őse a magyar kabaré történetében. A Vidám Színpadnak is érlelődnek a fiataljai. Legutóbbi szereplésem idején Kósa András és Zana József – és a már nem fiatal Forgács László is – nagyszerű partnernek bizonyult.

– Ön több jelenetet írt a felejthetetlen, elefántlábú kabarészínésznek, Salamon Bélának. Tudjuk: látszólagos rögtönzéseit, esetlenségeit Salamon pontosan kidolgozta. Komolyan vette a kabarét, komolyan vette azt, hogy a néző nevetni akar. Vajon mit szólna most ahhoz, hogy vannak magyar színészek, akik nem a nézőt: egymást szórakoztatják a színpadon?! De ez amolyan szónoki kérdés, hiszen Salamon Béla már nem él.

– Talán generációs kérdés ez. A miénk egy jobban odafigyelő nemzedék. Én ma is szívdobogva lesem a hatást a színpadon, mikor már semmi sem múlik a közönség tetszésén, a telt házon. Belebetegszem, ha egy poén nem olyan sikeres, mint előző este, vagy ha egy fél mondatot fölcserélek. S ha írok valamit, a mérce ma is az: vajon mit szólna hozzá a fivérem, Kellér Andor, akinek a legtöbbet köszönhettem ezen a pályán.

 

*

 

A pálya… Pest krónikása, a konferanszié Kellér Dezső. Mennyit beszéltünk eddig a műfajról, és milyen keveset a személyiségről. Kellérről, aki lóversenyre jár, és „kávé” helyett „feketét” iszik, és golyóstollat gyűjt, kéziratpapírt, mint Heltai, és régi Színházi Élet-eket, és aki őrzi Karinthy Frigyes műveinek teljes első, s azóta minden kiadását; aki dedikált könyveket és plakátokat gyűjt, s az emlékeit Leltár-ba gyűjti, és gyalog jár, kutyát sétáltat a Pozsonyi úton, és imád beszélgetni; Kellérről, akit idegesít az interjú, mert váratlanul éri, mert aggályosan, gondosan fogalmaz, s egy adat miatt újra telefonál; Kellérről, aki valaha operettet és slágerszöveget írt, vagyis feltehetően érzelmes pesti ember, csak ez nem vevődik észre.

Mint Hankiss Elemér „Sorrentói narancsfák közt…” című, a magyar slágerszövegekről szóló, remek tanulmányából tudjuk: a slágernek is van művelődéspolitikai funkciója. A slágerszöveg nem költészet, még csak nem is pesti folklór; de nem mindegy, hogy az emberek bárgyú ragrímeket énekelnek, vagy ilyen, Kellér írta, jó prozódiájú sorokat: „Ámor is, mámor is máshol is van…” A kabaré, a konferansz legjobb részei azonban beleszivárognak a városi folklórba, megszínezik a város történetét. És minél dúsabban gyülekeznek az aszfalton, annál inkább otthon lehetünk ebben a városban, amelynek fő vonzereje nem a kivilágított Halászbástya, hanem a megkoplalt, megszenvedett humor.