Elmondani, ami a versben van

1946-ban a Sopronbánfalva melletti hegyoldalon szanatóriumnak rendeztek be egy erdei iskolát. Jobbára szív- és tüdőbetegek utókezelése folyt a szanatóriumban, de volt a betegek közt olyan is, aki vérhas vagy tuberkulózis után került ide. Zötyögve szállították a sovány betegeket a teherautók: a szállítás akadozott, rosszak voltak az utak, gyenge a világítás. Késő este érkezett az egyik transzport a szanatórium elé, amikor a bokrokból fiatalemberek ugráltak elő, és azt kiáltották: „gazdasági rendőrség”. A betegek lekászálódtak, megkezdődött a motozás, de senkinél nem volt liszt vagy cukor, vagy efféle – végül kiderült, hogy az előző turnus betegei rendezték a látványos fogadtatást.

Vidám élet volt a szanatóriumban. Az orvosok úgy gondolták: a jókedv a terápia része. Reggelenként, a nyugágyak közt, békebeli témák keringtek, színészpletykák, feketepiac; egy csonttébécés frontkatona vicceket mesélt; egy szívbeteg művészettörténész pajzán dalt énekelt Petrarcáról. Idős hölgyek mászták meg a szubalpin hegyoldalakat néhány szál ciklámenért; egy pergamenarcú asszony csokoládészínűre süttette magát, míg hódolója, a nyugdíjkoros belgyógyász „aljassági félóra” címmel előadást tartott kiskorú gyermekeknek.

Egy zenetörténész a betegekből énekkart toborzott, négyszólamú kórust; hamarosan bejárták a környező falvakat, s mindenütt elénekelték, hogy „A munkásoké a jövő”. A környék népe, amely nem sokkal azelőtt egészen más jellegű indulókat hallott ezen a tájon, ámuldozva figyelte őket.

De az előadások attrakciója a versmondás volt, Babits, József Attila, Szép Ernő, Kosztolányi, s aki elmondta őket, halkan, érzelmesen és gunyorosan beszélt, keskenyre húzott szájjal, élesen, szemével mintegy a plafonra szegeződve – nem lehetett nem figyelni rá. Lenge selyemruhát és pántos cipőt viselt, mereven az arca mellett lógó szöghajat; s amikor már a negyedik, ötödik, hatodik verset mondta ráadásképp, egyre izzóbban, egyre intellektuálisabban, s a teremben még mindig ráadást követeltek, elnevette magát, kirúgta a lábát a selyemruhából, és rákezdte, hogy: „Stux úr! mit csinál, maga rossz? Hisz az éjszaka hosszú még!”

Ez volt Palotai Erzsi. A fintor, a villámgyors váltás, az önirónia mestere.

Húsz évvel később hallottam tőle ezt a kínai Kosztolányi-sort: „De egy se tud úgy fintorogni, mint ő”.

 

*

 

– Nem ismerem az ön korai pályafutását, művésznő. Mit csinált, hol kezdte a pályát a háború előtt?

– Egészen fiatalon jöttem föl Kassáról Pestre, és jelentkeztem Nagy Endre színházában, elénekeltem egy Gábor Andor-sanszont. Nagy Endre nem fogadott üdvrivalgással, csak azt mondta: másnap van premier, van-e ruhám, amiben föllépjek? A plakátra már nem tudják rátenni a nevemet, Nagy Endre fog bekonferálni. Így történt. A ruhámat anyám varrta, kassai „úrilányruha” volt, szűzies kivágás, semmi ékszer. Nagy Endre a színpadon azt mondta: a magyar sanszonéneklésnek Medgyaszay Vilma óta nem volt Yvette Guilbert-je, tegnap jelentkezett egy vidéki kislány, úgy érzem, ő az utód, hallgassák meg. Ott álltam világoskékben, szőkén… A kabaré akkor teli volt „női áruval”. Később nekem is küldtek föl ezüst fésűkészletet, hívtak vacsorázni… Rózsaszín kombinés nők ingtak körülöttem az öltözőben, kifestve – s én még festeni se tudtam magam… De akkor este kimentem a színpadra, sikerem volt. Elhatározó tapsot kaptam. Egy évig énekeltem sanszont a Teréz körúti Színpadon.

– Második regénye, az 1971-es Igen, egy színésznőről szól. Mennyit merített a saját életéből?

– Sokat, holott nem önéletrajz. Annyit adtam a hősnőmnek, amennyit egy színésznő egy szerepnek ad. Emléket, megfigyelést, akaratot, vágyat. Írás közben viszont én váltam a hősnőmmé, ahogy a színész azzá válik, akit játszik. És ez a regény kárpótlás is volt. Kiírtam magamból a szorongásokat, a rettegést a fölöslegességtől, a tanulás izgalmait, az előadások titáni boldogságú izgalmait. Meg akartam tudni: megmaradhat-e valaki a pályán, aki túlságosan érzékeny, vagy csak a keményöklűeké, a vastagbőrűeké a pálya.

– És megtudta?

– Volt már valami ismeretem, de a választ menet közben tudtam meg. A hősnőm készséges volt, de nálam vakmerőbb. Szerettem ezért, de néha dühös voltam rá, hogy fejjel megy a falnak. És mikor Csévi Júlia végül nem lép vissza a pályáról, óriási súly esett le rólam!

– Írásainak (és beszédének) ritmusa elárulja az auditív embert. Szaggatott felkiáltások, tőmondatokra tördelt ívek, érzelmekkel zsúfolt felsorolások.

– Potenciális költőnek érzem magam – csak nem írok verset. Schiller szerint a regényíró a költő féltestvére. Szerénytelenség? Én úgy érzem, édestestvére vagyok.

– Hősnője egy helyütt így kiált fel: „Siker! Szeretet! Siker! Szeretet!” Mi ez a felfokozott sikeréhség?

– Szeretetvágy. A kettő között egyenlőségjel van.

– Az előző, 1966-os regény, a romantikus című Szerelem, fájdalom egy ifjúkori epizód története. Már itt előtűnik Palotai Erzsi két fő jellemzője: az érzelmesség és az irónia.

– A Szerelem, fájdalom a kerekebb, formásabb regény; az Igen a nagyobb igényű. Az Igen írása előtt nagyon beteg voltam, az orvosok eltiltottak a szavalástól. Megkérdezték: mit választok? A szavalást vagy az életet? Az életet választottam. Jól tettem? Maradt a légüres tér. Se telefon, se posta. Csak az Állami Biztosító írt: „Biztosítás – biztonság”. Elmaradt a közönség. Elmaradtak a barátok – azok a barátok, akiket a Magyar Népköztársaság érdemes gratulálóinak lehet nevezni. Cél és értelem nélküli időmorzsolás; rettenetes volt. Akkor jöttem rá: nem keresnem kell az élet értelmét, hanem magamnak kell értelmet adnom az életemnek. Akkor írtam ezt a regényt.

– A legkedvesebb Palotai Erzsi-könyvem mégsem ez a kettő, hanem a harmadik, az 1974-es Költők, versek, találkozások.

– Nekem is.

– Úgy érzem, az író Palotai Erzsi csak az Igen képzeletbeli színésznőivel éles nyelvű. Valóságos kollégáiért – Simonffy Margot-ért, Gobbi Hildáért, Sulyok Máriáért, Török Erzsiért – őszintén lelkesedik. A könyv legmegrázóbb írása az Ascher Oszkárról „a tanítvány felelősségével” rajzolt portré. Aschertól hallani a Jónás könyvé-t vagy A helység kalapácsá-t: virágzó áloét látni a botanikus kertben.

– Én csak a művészet vámszedőit szoktam kigúnyolni, a kistehetségűeket, akik kinyomják a szerényebbeket. A nagy művészek iránt hódolatot érzek.

– Őrzöm magamban a Palotai Erzsi elmondta Hajnali részegség-et is. A versmondásban az indulat és a könnyedség csak zeneileg mérhető egyensúlyát. Milyennek képzeli a versmondást a huszadik század utolsó negyedében?

– Nincs körülhatárolható stíluseszményem. Kizárólag a költőhöz és a vershez kell alkalmazkodni. Színészi átlényegüléssel költővé válni. Átélni azt a pillanatot, amikor a költőben a vers megfogant. Hogy ezt ki milyen eszközökkel csinálja – egyéni. Nem szeretem a ma divatos verslehántást. Aki nem akar érzelmes verset mondani, mondjon racionálisat. De hogy valaki Juhász Gyulát keményen, hidegen, pattogva, szinte fenyegetően adja elő, annak nincs értelme. Éppoly kevéssé, mint az ugyancsak divatos fapofának. Nem kell az arcnak mindent tükröznie, de élőbeszéd közben is van arcjátékunk! Nem lehet magyarázó gesztussal verset mondani, de nem szabad a szavalót lebénítani, megfosztani a természetes mozgásától! És nem helyeslem a vers prózává tördelését. A vers az embernek  ritmusélménye  is! Ezt nem szabad a hallgatók elől eltitkolni. Viszont a vershez hozzáadni sem kell, nem kell hozzá a szavaló plusz víziója! Csak azt kell elmondani, ami a versben van!

– Ez után a szenvedélyes ars poetica után hadd idézzem Komlós Aladárt, korunk kiváló irodalomtörténészét, Palotai Erzsi férjét, aki nemrég egy interjúban arról beszélt: az igazi kritika az író szövetségese. Gondolom, önnek többszörös szövetségese Komlós Aladár.

– Nekem az első bírálóm mindig a férjem volt. Arra biztatott, hogy merjek az esetleges sikertelenséggel is számot vetve, egyszerű lenni; merjek az esetleges bukással is számolva merész lenni. A költőknek köszönhetem, ha fényükből rám is átvilágolt valami. De hogy mindig tudtam: a rám eső fény az ő visszfényük csupán – azt a férjemnek köszönhetem. Írásra is a férjem biztatott.

– És Komlós Aladár, a kritikus mit szól az ön írásaihoz?

– Mit szól? A régi Rómában, ha a szenátus kivételes kegyként megengedte a győztes hadvezérnek, hogy diadalszekéren vonuljon be a Városba, a győztes mögött mindig ott ült egy rabszolga, aki gúnydalokat énekelt a fülébe, nehogy elbízza magát.

– Köszönöm a példázatot.

 

*

 

A római rabszolgáról Palotai Erzsi alighanem 1946-ban is tudott már. S talán azért daloltatott a „Stux úr” a lelkes versértők fülébe, nehogy a háború utáni hallgatóság katarzis közben elbízza magát.