A „beolvasás” fedezete

Első kérdésem nem művészi jellegű, de talán összefügg a művészettel. A lexikon szerint Olty Magdát 1943-ban ’mint az ellenállási mozgalom résztvevőjét elfogták, és 1945-ben Sopronkőhidáról szabadult’. Bizonyára szerénységből nem szokott beszélni róla.”

…

„A következő adat az, hogy ön 1968-ban nyugdíjba ment. Alighanem színházi életünk legfiatalabb nyugdíjasa. A kívülállónak ez persze érthetetlen. Hiányzik Olty Magda a magyar színpadról.”

„Igen, 1968 szeptemberében saját elhatározásomból nyugdíjba mentem. Hogy miért, ez fájdalmas dolog volt akkor is, ma is. Férjem, Pálos György, a Vígszínház tagja akkor már súlyos beteg volt, nem léphetett többé színpadra. Én azonban minden este mentem játszani. El tudja képzelni, hogy mit érezhetett ilyenkor ő? Egy olyan színész, aki a színpad szerelmese volt, mindörökre el van tiltva hivatásától! Én láttam szenvedését, amit ő titkolni igyekezett előttem, de én tisztában voltam mindennel, és határoztam: lemondtam a színpadról, aminek én is szerelmese voltam, vagyok és leszek. De vele maradtam halála pillanatáig, és a színpadra nem mentem vissza többé. És hogy hiányzom-e a magyar színpadról? Lehet. De ma annyi fiatal, tehetséges színész van – nagyon szeretem őket –, ők majd pótolni fogják a hiányt, mint ahogy annak idején mi is ezt tettük.”

„Közismert megállapítás, soha egyetlen kritikából és méltatásból sem maradt ki – és joggal – az, hogy Olty Magda ’eljátszotta Molière csaknem valamennyi szobalány-szerepét’. S ezt megelőzően más szerzőkéit is. Az első szobalány-szerepet 1933-ban kapta; két évvel később komornát játszott egy Schiller-drámában; 1938-ban ismét szobalányt, Eötvös József darabjában; 1941-ben Herczeg Ferenc jóvoltából megint komornát. 1952-től jöttek a Molière-szerepek. Ezek a ’beolvasó’ szobalányok nagy erkölcsi terhet hordoztak; jó volt együttérezni A képzelt beteg rögeszmés Arganja ellen a józan Toinette-tel. Mi vonzotta önt ezekben a szobalánynak álcázott, eleven humorú mentőangyalokban?”

„Szeretem Molière figuráit, mert a bölcs író nagyon jól tudta, hogy ha az igazságot egy fiatal, egészséges, szép nő mondja ki, aki szembeszáll a maradisággal és beolvas az okosoknak, akkor annak nagyobb hatása van, mintha mindezt egy bölcselkedő férfi tenné.”

„A képzelt beteg Arganját Makláry Zoltán játszotta 1955-ben. Elemző bírálatában így írt kettejükről Köllő Miklós: ’Igazi népi humort, lendületet és kedvességet visz a darabba Olty Magda játéka, aki Makláry Zoltán mellett talán a legmolière-ibb az egész együttesben.’ Én ilyen legshakespeare-ibbnek láttam önt Major Tamás mellett az Othelló-ban, Emília szerepében, 1954-ben.”

„Emília a Molière-figurák drámai változata. Ő nem az igazságért harcol? De igen, csak egy kicsit későn. A Dorinák és Toinette-ek rögtön felismerik a téveszméket, mert becsületesek, és ösztönösen megérzik a hazugságot. Mikor Nádasdy Kálmánnal, ezzel a nagyszerű, kiváló rendezővel próbáltuk az Othelló-t, én sokat kínlódtam Emília szerepével. Az egyik próbán dühösen kifakadtam: mi az istennyiláért nem tisztázza férjével, Jagóval ezt az egész zsebkendőügyet? Ilyen hülye, ilyen vak? Mire Nádasdy nyugodt hangon azt válaszolta: azért, mert éppen ebben rejlik a szerep drámaisága. Emília egyáltalán nem hülye, csak éppen vak. Nem ismeri fel a helyzetet. Ha felismerné, leengedhetnénk a függönyt, és volt-nincs tragédia.”

„Emíliáról hadd idézzek ismét korabeli kritikát, ezúttal Vészi Endrétől: ’Ez a könnyűvérű, kotnyeles társalkodónő, akiről nem sok morális tulajdonságot tételezünk fel, az ötödik felvonásban úrnője holttesténél szembeszállva férjével, a gyilkosság értelmi szerzőjével, Jagóval – felemelő, hősies alakká nő. Olty Magda színes, gazdag drámai tehetsége győzi ezt az utat, a jellemzés sokféle, változatos eszközével.’ E két híres szerepe – Toinette és Emília – mellett milyen alakításaira emlékszik szívesen?”

„Ne felejtse el, hogy Csehov-, Gorkij-, Goldoni- és Gogol-szerepeket is játszottam – nagy volt a repertoár –, nem beszélve az operettszerepekről.”

„Toinette, Emília, a Csongor és Tünde felülmúlhatatlan Ilmája, a Volpone Caninája, a Shakespeare-vígjátékszerepek: Beatrice és Phoebe megformálásának, telitalálatának, sikerének mélyében gyerekkori emlékek vannak. Valami gyerekkori jókedv, gyerekkori játék. Vagy éppen szomorúság. Egyik nyilatkozatában ön elmondta, hogy nyolcéves korában a gangon – azon a bizonyos józsefvárosi gangon – Júliát játszott a házbeli gyerekeknek. Miféle Júlia volt ez, és hogy jutott hozzá nyolcéves fejjel?”

„Édesanyám, aki akkor a Rózsahegyi-színésziskola növendéke volt, Júlia szerepét tanulta, és én ott játszottam körülötte, hallottam a drámai szavakat, ez engem megbabonázott és felgyújtotta gyermeki fantáziámat. Magamra terítettem egy hosszú, éppen frissen kimosott függönyt, az egyik fiúgyermeket kineveztem Rómeónak, és elkezdődött a színjáték. A kicsik körbeültek, ők voltak a nézők. És akkor én elkezdtem a mondókámat, ami a következő volt: ’Én téged, óh, Rómeó, most megmérgezlek és a pokolra küldelek, ott fogsz égni a forró üstben, de senki téged nem fog megsajnálni’ satöbbi satöbbi. Leírhatatlan hatása volt életem első szereplésének. A kicsi gyerekek hangosan bőgtek, többen bepisiltek, végül a kirohanó anyák hurcolták őket haza, én pedig édesanyámtól akkora pofont kaptam, hogy egy életre megtanultam a színi pálya nehézségeit.”

„Ön sokáig tanított a Színművészeti Főiskolán, és évekig igazgatta is. A fiatal színészekről azt mondta egy interjúban egyszer, hogy meg kell nekik tanítani: ’ne éljenek álomvilágban, mert hiszen a színész művészete a legreálisabb művészet a világon.’ Hogy érti ezt?”

„Tizennyolc évig tanítottam a főiskolán, és négy évig voltam az igazgatója. Küzdelmes és szép évek voltak ezek. Én hoztam tető alá az Ódry Színpadot, én vezettem be az első tanítási reformokat, és nagyon sok tehetséges művészt indítottam útnak. És hogy miért mondtam azt, hogy meg kell nekik tanítani, ne éljenek álomvilágban? Azért, mert minden fiatal művész azt hiszi, ha kikerül a főiskoláról, azonnal megváltja a világot és sztár lesz! És ez nemcsak a színészpalántákra vonatkozik! Ha valaki például vidékre kerül, meg kell tanulnia alkalmazkodni az ottani viszonyokhoz, keményen kell próbálni, tanulni, megkínlódni szerepe sikeréért vagy sikertelenségéért – ó, ez nem egyszerű!”

„Összefügg-e a tanítás iránti érdeklődése a rendezői pálya iránti vonzalmával? Mit jelentett önnek Hevesi Sándor rendezői tanfolyamának elvégzése: kalandot vagy a pálya kiegészítését?”

„Valóban elvégeztem Hevesi Sándor rendezői tanfolyamát, a diplomám is színész-rendezői képesítést igazol. Ha valakitől, hát Hevesitől lehetett tanulni. Rendeztem később több vizsgaelőadást, és még később a Nemzetiben Lope de Vega Furfangos menyasszony-át, aminek átütő sikere volt – de nem lettem rendező, engem jobban vonzott a színészet.”

„Kérdéseimnek lassan a végére érek, de nem bírom megállni, hogy föl ne idézzek valamit. A rádióban, a színházi magazin 1967-es karácsonyi adásában Pálos György, a magyar színpad nagy művésze is megszólalt. Az interjút otthon, talán már a karácsonyfa mellett készítették; ön influenzásan feküdt a másik szobában, s férje nem engedte nyilatkozni: ’Nem szeretném, ha ilyen hangon megszólalna’ – mondta önről, aztán arról beszélt, hogy mázol, fest, barkácsol, fúr, farag a nagykovácsi házon, s hogy ha abban a házban szeretet van, annak a melegét még a szőnyegek, a dísztárgyak is átveszik. És hozzátett valami váratlant is ehhez: ’Én az ösztönös művészet elvén állok – mondta –; hogyha a színész nem olvas hozzá, mondjuk, a klasszikus szerepéhez, arról a kosztümről sem tud olyan sokat, mint amennyit kellene tudni – nem tud, de tudja viselni!’ Pálos György úgy él bennünk, mint markánsan intellektuális alkatú művész. Meglepett ez a nyilatkozata. Mi az ön véleménye erről?”

…

„Megkérdezhetem, mit csinál most odakinn a nagykovácsi házban?”

„Jelenleg könyvet írok, ami nem csupán az én pályafutásomról szól, hanem a kortársakról, művészi problémákról és az akkori világról is. Remélem, hogy ebben az évben be tudom fejezni, bár mostanában nem tudok dolgozni, mert drága, imádott Édesanyám nagyon beteg, és az érte való aggódás és izgalom egyszerűen megbénított.”

„Köszönöm, hogy megszólalt, művésznő. Köszönöm a válaszait és a hallgatását. Mindkettejüknek gyógyulást kívánok. És munkát. Aki fontos időkben méltóképpen élt, annak a jelenléte is fontos. Írni kell a naplót, csinálni, akárhogyan.

Tisztelettel üdvözli…”

1977. március 14–
1977. június 18.