Filmfőszereptől Shaw színpadáig
Fészek Klub, délután három óra, szivarfüst, harminc Celsius-fok. A Pepsi Cola elfogyott, üdítőnek semmi, csak Ráday Imre beszédmodora. A falépcsőn tikkadtan igyekeznek fölfelé a látogatók; most valami pálmafás előcsarnokban, hűvös akváriumok közt volna jó ülni, esetleg legyezővel. Bágyadtságomból megpróbálom kivágni magam; ahogy a sakkban mondják: élesen nyitok.
– Végignéztem a rendelkezésemre álló sajtót: művész úr, önnel mindig csak nők készítettek interjúkat.
– Egyszer egy férfi is meginterjúvolt, de az az interjú nem jelent meg.
– Van ennek valami köze az ön régi szerepköréhez? A polgári vígjátékbeli-filmbeli snájdig szépfiú Rádayhoz?
– Kérem, én nem játszottam szépfiúkat! Én soha nem voltam szép!
– Bocsásson meg, ennek a megítélésére én illetékesebb vagyok. Gyurkovics Tibor szerint „nem bűn, ha valaki szép”. Az se bűn, ha valaki jóképű.
– Naponta borotválkozom, tehát látom magamat. Másról van szó. Derűs alaptermészetem van. Azon is mulatok, amin mások mérgelődnek.
– Irigylésre méltó.
– Adottság. És nem vagyok féltékeny. Sose fájt a mások sikere. Aztán a szerepköröm is szerencsés. Sok odamondogatós szerepet játszottam. Olyan embert, aki a fölötteseinek bátran megmondja a véleményét. A közönség helyett is beszéltem; ezért szerettek. Vonzó voltam. „Vidám sportfiúnak vagy jazzdobosnak nézné valaki, aki az utcán látja” – írta rólam Hunyady Sándor.
– Akinek sikerében ön háromszor is osztozott a háború előtti években.
– Igen; a Júliusi éjszaká-t 1929-ben mutatta be a Vígszínház; Dayka Margit, Makláry Zoltán, Makay Margit, Góthék, Törzs Jenő játszotta a főbb szerepeket – én még elcsíptem a nagy vígszínházi generációt. A Lovagias ügy-et 1935-ben, a Havasi napsütés-t 1939-ben játszottuk.
– Kosztolányi nem volt elragadtatva a Lovagias ügy-től. Az idős kollégáját fölpofozó fiatalembertől. Attól, hogy a dolgok elrendeződnek, de senki nem üt vissza. „Az előadás pompás… – írta Kosztolányi. – Mégis valami hiányzik. Az a második pofon hiányzik, ami nem csattant el. Ez viszket folytonosan a néző tenyerében. Akár hiszik, akár nem, minden nézőben egy hős szunnyad.”
– Kosztolányi volt az egyik fölfedezőm. A másik Beöthy László. Büszke vagyok rá. Nem voltam Beöthy színházának tagja, de egyszer azt írta rólam: „Végre megvan az új Rómeó.” (Rómeót sose játszottam el.) Később egy bohózat után azt írta rólam Beöthy: „A múltkor Rómeó tollas baretjét reklamáltam neki, most pedig bejelentette igényét Lear bolondjának csörgősipkájára is.” (A Bolondot se játszottam el.) Egy színész életéből sok minden kimarad. Mégis, Kosztolányi és Beöthy mennyire tudott örülni a fölfedezésnek! Miért nem tudunk ma is így ünnepelni valakit, esetleg a hibáival együtt?
– Visszakérdezem. Miért? Mi az oka?
– Közöny. Lelkesedéshiány. Önzés. Befelé fordulás. A gyors karrier vágya. Nem annyira a művészi, inkább az anyagi karrieré. A munkahelyek száma megnőtt. Nem mindig a színész hajszolja a pénzt; legtöbbször az intézmények hajszoltatják vele.
– Milyen intézmények?
– Rádió, televízió, filmgyár. A háború előtt kommersz filmeket csináltunk. Nem mindegyiket szégyellem, a Lovagias ügy filmváltozata például jó volt, vagy Aszlányi filmje is, A hölgy egy kissé bogaras. Azóta sokat javult a magyar filmgyártás – s most azokról a filmekről nem beszélek, amik már túljavultak. Nem. A film ne csak a készítőjének szerezzen örömet. A közönségnek is.
– Korábbi nyilatkozataiból úgy látom, ön erősen közönségpárti. Arról hogyan vélekedik, hogy tragikus jelenetek alatt nevetnek a nézőtéren? Hogy finom szellemességek sikkadnak el, míg egy színész félreérthető mozdulatától bőg a karzat?
– A mi hibánk. Az íróé, a darabé, a rendezőé, a színészé. A közönségnek nyújtani kell valamit. Azért jön a színházba, hogy elfelejtse a gondját, elég neki egész nap. Ezt már Karinthy is megmondta.
– Tud valami receptet?
– Jó darab. Jó szereposztás. A futballban is vannak klubmérkőzések és vannak válogatott mérkőzések. Mi lenne, ha a színházak is csinálnának néha válogatott produkciót, függetlenül attól, ki melyik társulatnak a tagja?!
– Vígszínházi korszaka és a háborús évek után ön sokáig hánykolódott, nem találta a szerepkörét, míg…
– Nem én nem találtam. Nekem nem találták.
–…Míg meg nem állapodott a József Attila Színháznál. Hogy gondol rá vissza? Sikerült-e a külvárosban közönséget kinevelni?
– Hol van már külváros? A Váci út a város közepén van. Tizennégy évig voltam a József Attila Színház tagja, és ebből az első öt év volt az, amiért érdemes volt odamennem. Úttörő munka volt. Jó szemű igazgató, lelkes gárda. Később a színház elüzletiesedett. A 60-as évekről beszélek. Nagyon hülye darabban játszottam utoljára ebben a színházban; a néhai igazgatómmal a kapuban álltunk, az előadásra özönlött a nép, egyik autó a másik után. „Látod – mondta az igazgatóm –, nekem volt igazam!” Erre azt mondtam neki: „Bukjunk meg már egyszer becsületesen!” Ez hiányzik. A kockázatvállalás. Hiába vannak tehetséges művészeink. Mindig biztosra akarunk menni.
– Az egyik újságírónőnek ön egyszer azt mondta: „szorongás nélkül nincs művészet.” Ön fél?
– Félek. Ha olyan számban lépek föl, amit már ezerszer csináltam, akkor is elmondom magamnak aznap nyolcszor-tízszer. Félek a rövidzárlattól. Nemcsak attól, hogy elfelejtek valamit; attól is, hogy a közönséggel való kapcsolatom megszakad.
– Lidérces állapot lehet. Nem tudom, mi rosszabb, ez vagy az üres papír. Más színész is ilyen?
– Először Dayka Margiton vettem észre, hogy fél, mielőtt a színpadra lép. Mikor Horváth Teri még kezdő színész volt, jelenés előtt a kelleténél előbb állt a helyére, koncentrált, bezárkózott a szerepbe – kinevették, azt hitték, pózol. Holott ez a helyes! Nem hiszek abban a színészben, aki a társalgóban abbahagyva a viccmesélést ugrik be az utolsó pillanatban a színpadra. Sztanyiszlavszkij, akit annak idején Berlinben személyesen is megismertem, azt írja: a színésznek bele kell bújnia másnak a bőrébe, az idegrendszerébe, a fizikumába. Ehhez pedig idő kell.
– A színészi munkának melyik fázisát szereti a legjobban?
– A próbaperiódust. Amíg a szerep eljut a papírtól a függöny felhúzásáig. A többi csak ismétlés.
– És az előadás? A taps?
– A taps nem szabad, hogy fontos legyen. Néha a taps kifejezetten árt. Néha tudni kell észrevétlenül bejönni. Volt egy kollégám, aki vidéken megszokta, hogy kedvenc. Tapsra jött, tapsra ment. A pesti színházban aztán nem szólalt meg addig, amíg nem tapsoltak. Ez nem jó. Néha a nagy csönd a nézőtéren sokkal több, mint a taps.
– A művészi munkának mégiscsak a hiúság a főmotorja.
– Nem. A színész hatni akar. Én hittérítő akartam lenni. Így lettem színész. A színész is hat, csak éppen a mások szavaival. S olykor az általa rossznak vélt árut kell jól eladnia.
– Ön nem hiú?
– Nem vagyok hiú. Legföljebb van bennem exhibicionista hajlam. Anélkül nem megy. Édesapám a régi Népszínházban statisztavezető volt. Kis hangszerüzlete volt a József körúton, több volt benne a színész, mint a vevő. Nagy egyetértésben jártak oda a Nemzeti és a Király Színház művészei. A Nemzeti egyik színészének mondtam, hogy színész akarok lenni. – „Szemüveggel?” – kérdezte. Letettem a szemüveget. Nehéz volt, de leszoktam róla. Csak néhány éve hordom ismét. De milyen légkör volt abban a hangszerüzletben, milyen légkör! A színészben az a kisgyerek nem bálványt látott, hanem embert! Ahogy Kosztolányi is az embert látta bennem, mikor ezt írta rólam 1929-ben: „Nevelni kellene őt, vigyázni rá…”
– Ön hosszabb ideig külföldön is játszott. Mit csinál a magyar színész külföldön?
– 1926-tól 29-ig Németországban filmeztem, a háború előtt pedig Hollandiába hívtak meg vendégszerepelni. Másfél évet töltöttem abban a rokonszenves országban. Azt mondták a barátaim: „Milyen jó neked, reggel csöngetnek, és jön a tejes.” Aztán csöngettek, és jött Hitler. Nagyszerű, hős, szerény népet ismertem meg. A német megszállás alatt majdnem mindenki ellenálló volt, de senki sem beszélt róla.
– Azóta nem járt Hollandiában?
– Nem. Sosem jó, ha az ember a múltjában turkál. A régi filmjeimet sem szeretem megnézni.
– A színészi munka mellett ön rendezett is olykor. Melyik rendezéséről vannak jó emlékei?
– Oscar Wilde Bunbury-jének zenés változatáról.
– Rossz emlékei?
– Cocteau darabját, a Szent szörnyetegek-et 1945-ben én hozattam meg Párizsból. Megbuktam vele. Valószínűleg azért, mert olyan idős embert kellett benne játszanom, aki fiatalnak látszik. Akkor ez még nem ment. A másik rossz emlékem Gorkij Kispolgárok című drámájának rendezése. Szereposztási nehézségek miatt nem sikerült az elképzelésemet megvalósítanom. Azonnal szóltam az igazgatómnak: vegyük le a darabot. Bukás. Be kell látnunk.
– A legnagyobb színészi sikerei között a kritika két Shaw-darabbeli alakítását tartja számon. Dubedat festőt Az orvos dilemmája 1938-as vígszínházi előadásából s a néhány éve Szegeden bemutatott Candida Morell tiszteletesét.
– Nagyon szeretem a shaw-i paradoxont, ez a fajta humor áll hozzám a legközelebb. Nagyszerű volt Szegeden dolgozni Lendvay Ferenccel – sohasem találkoztam még ilyen színészcentrikus rendezővel.
– Sikeres sorozatnak számított a televízió nyugdíjasoknak szerkesztett műsora is, amelynek ön sokáig volt a műsorvezetője.
– Nagyon élveztem. Hiszen én is nyugdíjas vagyok. Mikor megy a színész nyugdíjba? Soha. Csak ha félreállítják, vagy ha félreáll. Tizianót, Verdit, Kodályt senki sem küldte nyugdíjba. Bennem nincs elég energia, én félreálltam.
– Az utóbbi években sokszor halljuk önt a rádióban. Kitüntetései közt a Péchy Blanka alapította Kazinczy-díj is szerepel.
– Kezdő koromban hebrencs voltam. Gyorsan beszéltem és nem hibátlanul. Sikerem volt vele. Elhatároztam, hogy lemondok a könnyű sikerről, és szépen fogok beszélni. Elkezdtem kínozni magam.
– Mennyi önkínzás, szembesítés, munka, keserű konklúzió! És önnek van „derűs alaptermészete”? Önről írta a rádióújság, hogy „a mikrofon legoptimistább hangú színésze”?
– Ha kételkedik, téved. Optimista vagyok. Hiszek benne, hogy mindazt, amit szeretnék elérni, majd elérik mások.
– Köszönöm. Fölvillanyozódtam.