Aki nem becézi a szavakat
Valamikor a háború alatt, nem tudom, melyik hónapban, de már elkezdtük az éhezést, a házunkbeli jómódú patikusné így szólt a lányához:
– Kislányom akarsz limit?
Hónapok óta nem lehetett a városban citromot kapni. A limi a limonádé beceneve volt.
– Akarsz a limihez sütit?
A választ már nem vártam meg. Eszelősen rohantam le a patikuséktól az első emeleti gangra. Éhes voltam. Tudtam, ha ott maradok, engem is megkínálnak a limivel meg a sütivel, s a reszketve közeledő tálca rakományát, mint legutóbb, most sem lesz erőm visszautasítani. A gondolattól még éhesebb lettem. De valami az éhségemnél is erősebb volt. Az undor a becézett szavak iránt. A rémület, hogy a limonádé meghallja, hogy kicsinyítik, és végképp elszáll. A citrom, a cukor, a zsír és a liszt megsértődik, és soha többé nem tér vissza a kiéhezett városba. Nem, nem voltam őrült, csak tízesztendős, és mitológiám szereplői tündérszép ételek és italok voltak. Féltettem őket; metafizikai létezésüket is.
Másfél évtizeddel később, tanár koromban éreztem hasonlót, mikor egy növendékem padjában megláttam az első eldobott kiflivéget. De az valóságos kiflivég volt. Nemcsak jelkép. Az eldobott ételhez képest az eldobott szó csak hóbort.
Mégis, az emlék olyan éles, hogy azóta is irtózom a becézett szavaktól. Limi, süti, fagyi, pipi – s legújabban török kávé ízű szép szavunk, a köszönöm helyett a köszi – egyik sem rövidítés, csak bizalmaskodás. Nem kell a szavakkal olyan jóban lenni, mert egy napon megint meggondolják magukat, aztán csak nézhetünk. A szavakat tisztelni kell, akár az ennivalót.
Bolesław Prus könyvében, A fáraó-ban a csillagos égbolt alatt könnyelműen fogadkozó, fiatal Ramszesznek így könyörög Pentuer, a főpap: „Ne beszélj így, kegyes uram, mert a sivatagban kóborló gonosz szellemek elkaphatják a szavaid… Ne felejtsd el, uram, olyan a szó, mint a parittyából kilőtt kő: ha falat ér, visszapattan rád…”
Valahogy így vagyunk a szavakkal, az ételekkel és a színpadi szövegekkel.
Lukács Margitot a színpadról olyan embernek ismertem meg, aki nem becézi a szavakat.
Lakásában a sötét bútorok s a villogó, meszelt falak kontrasztja olyan háttér magas, koronafrizurás alakjához, hogy előítéleteimet nyomban igazolva látom. Komoly színésznő. Sárga sportpulóverének puha garbónyakát úgy hordja, mint a Stuart-gallért.
– Mindent a szüleimnek köszönhetek. A drága édesanyámnak. A szüleimnek, akik nem akarták, hogy színész legyek, aztán végül úgy engedtek a pályára, hogy bármi történik, párbaj lesz – de én azt mondtam: anyám, engem senki nem fog „fölkarolni” a pályán, sem pénzzel, sem másképp. Ha színész leszek, a magam erejéből leszek az.
Megint az előítéleteim. Milyen szabatosan fogalmaz, ha körülír valamit, akkor is.
– Nekik köszönhetem a fölfogásomat: azt, hogy a színészre föl kell nézni. Ha az igazi színész bejön a színpadra és kitör a taps, az nem azért történik, mert „klakkja” van, hanem mert az emberek bekapcsolódnak az áramkörbe. Mi ez az áramkör? Nem, ezt megtanulni nem lehet. Kell a pályánkhoz akarat, szorgalom, szerencse, tehetség, még erő is a pech elviseléséhez, ez mind kell. Én egyszer egy szerep kedvéért hegedülni is megtanultam; 1948-ban Balázs Béla Czinka Panna című balladáját adták az Operában, ott énekeltem és hegedültem, igen, az ilyesmi megtanulható, a mechanikai része legalábbis – de az a másik, az a bizonyos áramkör… Mondok egy példát. Bajor Gizi lehetett ilyen vagy olyan, Bajort kritizálhatták, de a hatása alól kivonni nem tudták magukat. Az a bizonyos valami – az áramkör – a művésszel vele született adottság. Amerikában úgy mondják ezt: „karizma”. A régi egyházi kifejezést alkalmazzák az igazi művészre, akinek ha hatása van, „karizmája” van. Hevesi Sándor szerint a művészek közt van mesterember, akire minden rábízható; van virtuóz, aki ragyogóan megcsinálja a feladatát; és van alkotó művész, aki az egyéniségét megtartva tud a szerepével azonosulni. Ez az a meghatározhatatlan, istenadta többlet. Amiben
ész is van és szenvedély is. Ami annak a függvénye, hogy a művészetet hogy tölti meg a lélek.
– Ennyire, ilyen következetesen végiggondol mindent? A szerepeit is? Ennyire tudatos ember?
– Tudatos? Komoly? Inkább robbanó ember vagyok. Csak a szerepköröm komoly. Szeretek játszani, szeretem a humoros szerepeket.
Felugrik, föl-alá járkál.
– Indulatok nélkül nincs jó művész. Ferencsik János is tudatos ember, de nála nagyszerűbb, szenvedélyesebb karmester alig van. A szerepeimet végiggondolom, de az összpróbákon a felrajzolt vázlathoz már kellenek a színek, s ezek már az ösztön működései. Megint mondok egy példát. Az Antonius és Kleopatra próbái előtt nyolc könyvet olvastam el. Megszereztem Kleopatra képét. Kleopatra csúnya volt! Honnan hát az az óriási ereje, hatása? Karizmája lehetett! Egy helyütt azt olvastam róla: mikor Antonius hazamegy a feleségéhez Rómába, Kleopatra ottmarad állapotosan az ikrekkel. Vagyis mi történhetett? Terhes asszony idegei lazábbak, tehát az eseményekre másként reagál. Hisztériás, idegbajos nő búcsúzott Antoniustól, nem szerelmes asszony! Tudta ezt Shakespeare? Lehet, hogy nem tudta, csak a zsenijével ráérzett. Sokszor minden valami csekélységen múlik!
Sóhajt, visszaül a kávéja mellé.
– A Ványa bácsi próbáján például azt hittem, nem tudom az én alkatommal eljátszani Jelenát. Akkor Gellért Endre azt mondta: „Tudod mit? Hosszú szempillát ragasztunk. S ettől lassú lesz a pillantásod, a járásod, a mozgásod megtelik puhasággal…” Ennyi volt.
Ennyi volt? Dutka Ákos írta Lukács Margitról ezeket a sorokat:
„…Kleopátra olyan örök rejtély, mint az egész Nílus-part, mint a kőtestű Szfinx. Láttam én más felfogásban nagy színésznőktől, köztük Márkus Emília alakításában is – de most, hogy a lengyel Prus Fáraóját olvasom, s képzeletemben elevenen él az egyiptomi Káma alakja, a föníciai Astarte papnője, a nílusi hisztérika, akinek a százrétű érzékisége és lelki vívódása annyira hasonló a Kleopátra rejtélyéhez, most érzem csak igazán, hogy Lukács Margit az igaz jellemábrázoló művészet minden varázsával keltette életre ezt a királyi hetérát, s átéltem, élveztem jellemformáló erejét; a kettősséget, az őszinte szenvedély s az örök női hisztéria vibráló játékát, míg a halálban felnő a királyi fenség, a monumentális tragédia klasszikus magasságához. Nagy teljesítmény ez; egy forróvérű keleti nő érzékiségén át mindvégig éreztetni a királyi politikus nő számító és sokszor az árulás becstelenségével kacérkodó démoniságát…”
Játékhoz méltó szavak. Költő szavai. Színészekről így írtak valamikor.
– Ez a vibráló játék, ez az okos démoniság más szerepeiben is kifejezésre jutott. Az Éj monológjára gondolok a Csongor és Tündé-ből. A Bánk bán Gertrudisára. A Lear király Reganjára. Az ausztrál vendégmunkás szeretőjére, a sistergő Pearlre, A tizenhetedik baba nyará-ból s az intellektuálisabb Mrs. Campbellre, Shaw partnernőjére, a nemrég újra játszott Kedves hazug-ból. És mindenekelőtt: Évára, a Tragédia Évájára.
– Az Éj királynőjét és a Tragédia Éváját huszonöt éven át játszottam. A Tragédiá-ban hét Ádám játszott velem egymás után és hét Lucifer. Összenőttem Évával. Minden utazásomból, minden könyvből, minden színből, festményből Éva lett. Tíz-tizenöt év után megtörtént, hogy egyszerre csak kiragyogott a szövegből egy mondat, új fényt kapott a szerep. Az Éj monológját versként memorizáltam, és hogy a gondolatok ívét megépítsem, folyamatosan mondtam el, mint a prózát. De az Éj monológjának a lényege a zeneiség, Vörösmarty szavainak muzsikája. Weiner Leó zenéjével játszottuk a darabot akkor. Engem énekesnek szántak, imádom a zenét. A Johanna a máglyán szövegét a zene hatására úgy mondtam el, mintha repülnék, mintha nem állnék a földön! Ezek az én legkedvesebb szerepeim.
– És amikkel nem nőtt ennyire össze?
– A Lear király Reganját nem szerettem; Lady Macbethet és Gertrudist nem éreztem eléggé, ma biztosan másképp csinálnám. Nagyon szerettem A Glembay Ltd. Angelicáját – azt a háromoldalnyi szerepet a felejthetetlen rendező, Bojan Stupica a főszerepek közé emelte. Rövid idő alatt teljesen kiismerte a színészi egyéniségemet. A jó rendező úgy ismeri a színészt, ahogy a szülő a gyermekét, tudja, kit mikor kell szidni, dicsérni; a jó rendezőnek emberismerete és hatalma van. Nagyszerű hangulatú próbáink voltak. Góth Sándor azt mondta: nem szeretem az olyan színészt, aki az első próbán úgy játszik, mint a premieren, mert akkor úgy marad. Én próbálós színész vagyok. Jászai Marira azt mondták a háta mögött: csak az szeret próbálni, aki tehetségtelen. Ez nem igaz. A darab sorsa már a szereposztással eldől, de a próba hozza össze az együttest. S a jó rendező minden színészhez megtalálja a kulcsot. A színésznek pedig föl kell néznie a rendezőre.
– Ezt a „fölnézni” kifejezést már másodszor használja a beszélgetés folyamán. A közönség nézzen föl a színészre, a színész nézzen föl a rendezőre. Úgy érzem, ön nemcsak szereti, tiszteli is ezt a pályát.
– Tisztelem. És a közönséget is. A színészet társasjáték. Ezen a pályán sem a cinizmus, sem a hatalmaskodás nem válik be. Csak a szeretet. A rendezőé az irányítás, miénk a taps – mi visszük ki a színpadra a meztelen bőrünket. Tőkés Anna sok rendezői utasítást nem értett, de mi volt az, ha csak végigment a színpadon…! Rám azt mondják, nem vagyok karakterszínész. Mégis minden szerepben mást akarok nyújtani. Százféle Évát. Más Mrs. Campbellt 1963-ban, mást 1974-ben, 76-ban, és… mit mondjak ennél többet? A fehér a világ legkomplikáltabb színe, minden más szín benne van. Én mindig ezt akartam. Ha újra születnék, újra kezdeném.
|