A vándorszínész öröksége

Fontos-e a színész neve? Föltétlenül az. Cégjelzés, védjegy, reklám akármi lehet; a színész neve több ennél. „Ki játszsza nálatok Hamletet?” – kérdezte néhány évvel ezelőtt Londonban élő magyar barátnőm. – „Gábor Miklós. És nálatok?” – „Peter O’Toole. Kicsoda Polonius?” – „Pécsi Sándor. Nálatok?” – Erre is mondott egy nevet, de hogy mit, nem emlékszem.

Tömegprodukcióktól, hacsak nem valami kiváló együttessel van dolgom, nem melegszik meg körülöttem semmi. Azt mondom: Jászai, Ódry, Csortos – s egyszerre otthon érzem magam. A színész neve mindenkori otthonosságunk fémjelzése. Akkor is, ha négyféle változata él a köztudatban: Kőmüves, Kőműves, Kőmives, Kőmíves. Melyik a valódi?

– Kőmives – mondja a színész azon a nyugodalmas hangon, amit ha meghallok a rádióban, vízimalmot képzelek hozzá, szakállas vízeséssel. – Kőmives, rövid i-vel. Nem zavar, hogy összevissza írják. Megszoktam.

A világgal békességben élő ember hangja. Mintha ugyanez a hang szólt volna a kérésemre írott válaszleveléből: „Megkaptam levelét, ami nagyon jólesett, mert kinek nem esik jól, ha érdeklődnek iránta… Előre is figyelmeztetni szeretném, hogy nagyon rossz interjúalany vagyok, és nehezen tudnék valami olyat mondani, amit még nem mondtam el. De megpróbálhatjuk.”

– Művész úr, ön sugárzóan rokonszenves színész. Ebben a szakmában, amelynek szabályai szerint annyi mindenfélévé kell átvedleni, a saját rokonszenvessége sosem zavarta?

– Játszottam én mindenfélét már életemben. Lucifer, Mefisztó, Shylock mennyiben rokonszenves?

– Attól függ, kinek. Hogy fogadta őket a közönség?

– Jól. Mi, egykori vándorszínészek sok komoly darabot játszottunk, és a vidéki közönség általában igényes volt.

– Ha jól tudom, a vándorszínészet hagyományos az ön családjában.

– Ó, hogyne! Dédnagyapám színész volt, aztán letelepedett Bodajkon mint református kántortanító. A fiából is kántort akart csinálni, de az megszökött és színész lett, sőt színigazgató: a társulatában játszott Petőfi Zoltán is, meg Blaha Lujza is. Nagyapám, Kőmives Imre Blaha Lujzához írta a Lekaszálták már a rétet című nótát. Nagy negyvennyolcas volt a nagyapám; mikor a pesti Nemzetihez hívták – akkor még schwarz-gelb intendatúra volt a Nemzetiben –, a nagyapám versben válaszolt: „A Nemzeti Színháznak csak az lehet a tagja, kinek Budapesttől Bécsig ér a frakkja”

– De az édesapja már pesti színész volt?

– Apámról érdemtelenül elfeledkeztek. Ágai Adolf Pesttől Budapestig című könyvében annak idején azt írta apámról: az orfeumi művészet megmagyarosítója Baumann Károly volt. Az addig német nyelvű orfeumi színpadon ő énekelt először magyarul. Sok kupléját tudom még a mai napig. Mi öten voltunk testvérek, abból hárman színészek, Rezső öcsém, Erzsi nővérem meg én. Erzsinek gyönyörű hangja volt, a Cigánybáró-ban nemcsak Szaffit énekelte, de Barinkayt is az első háború alatt, mikor nem volt férfiszínész. A feleségem Ódry Árpád lánya, s a fiam, ifjú Kőmives Sándor a Pécsi Nemzeti Színházban játszik.

– Mit gondol, művész úr, érdemes a fiatal színészeknek a régi színészélet viszontagságait fölemlegetni?

– Azt nem tudom, hogy érdemes-e, de kell. Nem élik át, nem hiszik el, de tudnak mihez viszonyítani. Az én fiatalkoromban nem voltak ilyen nagyok a generációs különbségek, lassabban változott az életforma. A vándorszínészek hosszú évtizedeken át ugyanúgy éltek. Volt olyan társulat, ahol egyszerűen nem kaptunk fizetést. Bementem az igazgatóhoz, hogy az asztalra csapjak, az igazgató gondterhelten ült: „Vasárnap két előadás lesz, talán tudok maguknak fizetni, de most más gondom van, szeretném előadni A velencei kalmár-t, maga játszaná Shylockot, maga is rendezné az előadást, mi a véleménye…?” Persze mindjárt elfeledkeztem a pénzről.

– Sosem hittem benne, hogy a szegénység jó dolog, hogy a nyomor inspiratív erő, hogy a kudarc jót tesz a színésznek, az asztalfiók az író kéziratának. A leszorítottság előnyeiről a népdalok keletkezési módja sem tudott meggyőzni. Legföljebb csak arról, hogy egy kiveszőben lévő életforma minden nyomorúsága ellenére is lehet kedélyes; s az összeszokottság ólmelege hosszú ideig erőt adhat.

– Ó, nagyon összetartottunk mi, színészek valamikor. A háború előtt a Fischer – a mostani Berlin – kávéházban volt egy kis bokszunk, előadás vagy próba után ott jöttünk össze szakmai beszélgetésre, elemeztük a darabot, a szerepeket, valósággal folytattuk a játékot. Ezért tartottak rövidebb ideig a próbák. Ott volt Ladomerszky Margit, Angyal László, Dénes György, Hegedüs Tibor, Ajtay Andor, Pártos Erzsi és Gobbi Hilda is mint vendég. Záráskor átmentünk a Luxorba, ahol mindig ott volt a két felejthetetlen párbajozó: Szomory Dezső és Reinitz Béla. Szomory az ő finom, halk modorában vitatkozott, Reinitz pedig úgy, hogy az ablakok csörömpöltek, zengett a kávéház… Ma a színészek estére olyan fáradtak, nincs kedvük összejönni. Nincsenek késő esti viták, legföljebb ivás meg kártyázás a Rátkai Klubban vagy a Fészekben.

– Miért? Csak azért, mert nagyobb a szellemi igénybevétel?

– Az is nagyobb, meg az érzékenység is. Ha régebben az ember szólt valakinek, hogy ezt a szerepet így nem jól csináltad, úgy nem jól csináltad, az illető azt kérdezte: miért, te hogy gondolod? Most a legtöbben megsértődnek. És még valami. Idő sincs. A háború előtt csináltam az első Gül baba-filmet. A háború után a másodikat. Ezt sokkal hosszabb ideig forgattuk, mint az előzőt. Azelőtt a filmesek ökonomikusabbak voltak. Igen, mert akkor nem az állam zsebére ment.

– Aki sokat átélt, nem tudja az összehasonlítást elkerülni. És minek kellene elkerülni. Ön, ugye, laktanyában kezdte a színészi karrierjét?

– Igen, a Tanácsköztársaság ideje alatt mint vöröskatona, tagja lettem az első honvéd gyalogezred laktanyaszínházának.

– Nem volt később baja belőle?

– Lehetett volna. Akire egy bérházban csak a szomszédok rámutattak: „ez is tányérsapkás volt”, azt elvitték. Én ez elől az akkor Csehszlovákiához tartozó Ungvárra menekültem, ott voltam színész, Ungváron, Munkácson, Beregszászon, Nagyszőlősön. 1924-ben egy évadot a pesti Magyar Színházban töltöttem, Shaw Szent Johanná-jában játszottam, Bajorral, Csortossal, Törzzsel, az öreg Körmendy Jánossal. Mély hangú, remek színész volt Körmendy, egyszer beugrott Csortos helyett a Sasfiók-ba, és nála maradt a szerep. Emlékszem, az egyik előadás szünetében keresztrejtvényt fejtett – akkoriban újdonság volt a keresztrejtvény –, tőlem kérdezte a megfejtéseket, egyet, kettőt, hármat, s mikor a negyediket is megmondtam, rám nézett: „hát te ezt hol tanultad?” Mondom, az iskolában. „Te jártál iskolába?” Így derült ki, hogy ő csak két elemit végzett, csizmadiainas lett, onnét, a műhelyből került a színpadra. Én magam csaknem húsz esztendeig voltam vidéki színész. Szentiványi Béla Országos Művész Színházával jártam a Tiszántúlt; Deák Lőrinc társulatával fél évig játszottam Kispesten Mészáros Ágival, Petur Ilkával, Szabó Ernővel, Horváth Jenővel. Azután két nagyon jó évet töltöttem Debrecenben, Horváth Árpád társulatánál. Akkor jött a rendelkezés, hogy mindenkinek el kell végeznie a színiiskolát. Jól van, mondtam, a debreceniek büszkék lehetnek a társulatukra, hatvan tagból csak négynek nincs végzettsége, s ez a négy: Halasi Mariska, Neményi Lili, Szabó Ernő meg én… Erre elhallgattak.

– Ebben az időben ön Goethe-, Molière-, Strindberg-, Madách-darabokban játszott; de az 1928–36-os évekből nem maradtak fenn színlapok.

– Persze hogy nem, mert én írtam őket! Sőt én ragasztottam ki őket a falra. Az egyik ilyen darabnak A bolondok háza volt a címe, előadás előtt ez díszelgett minden házon, a faluban majdnem megvertek.

– 1938-ban került Budapestre, a Vígszínházhoz; Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Bernard Shaw, Illés Endre darabjaiban játszott. A Warrenné mesterségé-ben a tiszteletest, a Pygmalion-ban Doolittle-t alakította. Akkortájt ment Pesten az angol Pygmalion-film; Leslie Howard és Wendy Hiller játszotta a két főszerepet, amit a Vígszínházban Ajtay Andor és Muráti Lili. Talán nem provincializmus, hogy a korabeli kritika egyebek közt ezt írta a színházi előadásról: „…az apa szerepében a Vígszínház Kőmives Sándora toronymagasságban áll londoni versenytársa felett. Ladomerszky Margit jobban tetszett, mint angol megfelelője.”

– A háború előtt rangot jelentett a Vígszínház tagjának lenni. Életem nagy szezonja az volt, mikor a Tűzvész című darabot egy éven át  minden este  adtuk, ebben a szereposztásban: Mezey Mária, Tolnay Klári, Orsolya Erzsi, Páger Antal, Benkő Gyula, Kőmives Sándor.

– Jelképesnek érzem, hogy a háború alatti utolsó darabjuk Wilder A mi kis városunk című színműve volt, s a háború után ön Gorkij Éjjeli menedékhely-ében lépett föl.

– A Wilder-darab előadása a közepe táján abbamaradt, aznap, mikor bejöttek a németek. Leparancsoltak a színpadról engem is: az akkori idők értelmezése szerint félvér voltam, s múltam miatt „megbízhatatlan” különítménybe soroztak be. Amikor legyengülve megjöttem a munkaszolgálatból, elölről kellett kezdenem. Az Éjjeli menedékhely-nek különben már csaknem minden férfiszerepét eljátszottam mint vándorszínész. A frakkos urak és a rongyos parasztok skatulyája után elég hamar belekerültem az öregapók szerepkörébe – a hangom miatt. Már fiatalon ugyanez a hangszínem volt.

– Számomra a legemlékezetesebb szerepei éppen ezek az öregapó-szerepek. Bubnov az Éjjeli menedékhely-ből. A Három nővér őrjöngő Csebutikinje. A Rómeó és Júlia okos szívű Lőrinc barátja. A csendháborító ravasz-butácska öreg tudósa, Husszein Guzlija. Kőmives Sándor Első és Gyenge Árpád Második sírásója egyformán kitéphetetlen a Hamlet-emlékeimből. Az Éjjeli menedékhely-nek két hazai előadását láttam, az 1956-ost Bozóky István, az 1968-ast Ádám Ottó rendezésében. Hogy feledhetném, hogy a Színészt 56-ban Tímár József, 68-ban Dégi István, Vaszilisszát Dayka Margit, aztán Psota Irén, Násztyát Kiss Manyi, aztán Vass Éva, Szatyint Greguss Zoltán, később Gábor Miklós, a Bárót Darvas Iván, majd Mensáros László, Natasát Tolnay Klári, majd Domján Edit játszotta, és mindkét előadásban Pécsi Sándor volt Luka, a vándor és Kőmives Sándor volt Bubnov. Emlékszem a heves sajtóvitára, amelyet mindkét előadás kiváltott, és nem tudok művész számára nagyszerűbbet elképzelni, mint hogy részt vegyen egy ilyen sokat vitatott produkcióban, hogy minden este kockára tegye a művészet és a közhely pengeélén billegő megfogalmazást arról, hogy mi az ember.

– Igen, igen, nagyszerű, az biztos, és a vele járó dicsőség is jó dolog – de minek? Ki beszél ma Fenyvesi Emilről, aki minden idők legnagyobb magyar színésze volt? A mi dicsőségünk mulandó. Én valamikor minden este színpadon voltam. Ma? Alig. Az ember belefárad. Előfordult már, hogy könyörögtem a színháznak: hagyjatok ki ebből a darabból! Aztán megjelent a plakát, látom, nincs rajta a nevem, megkérdeztem: miért hagytatok ki? Azt mondják: te kérted! Igen, mondom, na de  éppen ebből…?! Hát ez a mi pályánk lényege.

1976. december 11.