Az életkedv összetevői
– És miről akar velem beszélgetni? Mi érdekli, a színház, a drágaság vagy az angolai helyzet?
– Minden érdekel. Legfőképpen a művésznő pályája.
– A pályám! A szerepeim! A sikereim! A könyökömön jönnek ki, csak ezt ne! Próbáljon valami szokatlant kérdezni, jó? Valami jókedvűt, valami humorosat!
Telefon, egy héttel később.
– Kérdezek valami humorosat. Mitől van a művésznőnek ekkora életkedve?
Csönd.
– A keserűségtől – mondja Ladomerszky Margit.
Amikor két nap múlva becsöngetek a képekkel, réz domborművekkel, könyvekkel, kottákkal telezsúfolt, sötét tónusú művészlakásba, ahol még a bútorok formája is megnyugtató, a fotel kiegyensúlyozottan öblösödik – zavaromban ügyetlenül kiejtem ezt a szót: nyugdíj.
Ladomerszky Margit arcan két piros folt jelenik meg, és lassan kúszik fölfelé, a halánték irányába.
– Nem tudom, hogyan történt. Ott álltam, estélyi ruhás jelmezben, és egyszer csak szóltak, hogy… Na de hát ép vagyok, egészséges, nézzétek meg az izmaim, a mozgásom, a lábam! Kell a hely a fiataloknak, mondták. Most, így, hirtelen? Erre nem válaszoltak. Nem értettem, most sem értem. Hazamentem, azt akartam mondani a férjemnek: „nyugdíjaztak”. Kinyitottam a számat, és nem jött ki hang a torkomon. Két hét múlva visszahívott a színház… Hogy ugorjak be valaki helyett. Ennek csaknem tíz éve, de én nehezen kaptam vissza a régi hangomat.
Nemrégiben Asta Nielsen-portréfilmet sugárzott a televízió. Az ősz frufrus, ráncos csibésszé öregedett nagy északi színésznő magyar szinkronhangja valósággal akusztikus karikatúra volt, eleven kedéllyel követte a némafilmek sebesen mozgó, megtorpanó, ájuló, elegáns hőseit és az elegánsan üldögélő, agg filmsztár ironikus kommentárját („Greta Garbo? hát igen, szépnek szép volt, de a tehetsége, az semmi…!”) – a magyar szinkronhang belenevetett a szövegbe, és időnként aprókat zihált. Azt gondoltam, a hitelesség kedvéért. Ladomerszky Margit hangja volt.
– Kérem, ne haragudjon, most… nem egészen vagyok formában. A férjem kórházban van és… Nem lehetne az interjút elhalasztani?
Fölnézek a jegyzetfüzetből. A színésznő sír. Elfordítom a fejemet. Nem a színésznő sír. A feleség.
– Warrennéről szerettem volna kérdezni. A legkedvesebb szerepéről.
– Warrenné… Warrennét nagyon szerettem. Hatszázszor úgy tudtam eljátszani, hogy sohasem untam. Ez nem az én képességem: ez Shaw zsenialitása. Az, hogy a szövegben, elrejtve, mindig találtam valami újat, valami fintort, amit még nem használtam fel. Ami új leckét adott minden napra, éveken keresztül.
– Hét vagy nyolc Vivie váltotta egymást a darabban, mialatt ön volt Warrenné.
– Igen, heten játszották el, hét Vivie volt. Az 1942-es, Horváth Árpád-féle rendezésben Fényes Alice: ő volt mind között a legkeményebb. Mészáros Ági keménység és ellágyulás közt egyensúlyozott, remekül; olyan villogva nézett rám, hogy én sütöttem le a szememet. Láng Baba jó volt, de kevésszer játszotta el Vivie-t. Ferrari Violetta csúfondáros Vivie volt, aki átlát az anyján, ismeri szőröstül-bőröstül, és visszaél azzal, amit az anyja elmond magáról. Temessy Hédi maszk nélkül is Vivie volt, az igazi angol Vivie. Béres Ilona tehetsége akkortájt volt felívelőben, olyan szép és üde fiatal lány volt, hogy mikor bántották, elállt a nézők lélegzete. És nagyszerű volt Zolnay Zsuzsa, akiről van egy kedves emlékem; mikor a darabot próbáltuk, az egyik jelenet előtt azt mondtam neki: „légy szíves, támaszkodj az asztalnak, hogy megsimogathassalak” – „ne kívánd – felelte Zolnay Zsuzsa –, én a gyermekemet hordom, és ha támaszkodom, már látszik a baba.”
– Az 1967-es felújításkor az egyik kritika összehasonlításokat tett Warrenné alakítói között. E szerint az összevetés szerint ön inkább magasabb társadalmi körökbe igyekvő, „halaskofa-vaskosságú” Warrenné, mint züllött lányból lett polgári üzletasszony; a lányára pedig nem azért van szüksége, mert a magány elől menekül, hanem mert szereti: mert az anyja. Mi erről a véleménye?
– Ebben a darabban nem az a fontos, hogy Warrenné üzletasszony, hogy rendetlen az élete és a háza. Hanem az, hogy Shaw a színpadot néha még akkor is szószéknek használja, ha egy nyilvánosház tulajdonosnője a prédikátor. Warrennét beengedték a „felsőbb” körökbe, tehát meg kellett tanulnia viselkedni. Mikor a lánya felbosszantja, akkor előjön a máz alól az eredeti szín – a kofa –, és akkor Warrenné durva. Így próbál jó anya lenni. De hogy lehet valaki jó anya, ha csak pénzt küld? Ha csak taníttatja a lányát? Pénzzel, nevelőintézettel ezt nem lehet megszerezni. Csak szeretettel. De Vivie nem kap szeretetet. És Warrenné tehetetlen. Ha meg akarja pofozni a lányát, a keze megáll a levegőben. S az utolsó shaw-i grimasz – a nyilvánosház tulajdonosnőjénél Angliában csak egy megvetettebb ember van: a telekügynök. Ez lesz Warrenné lányából. Én elolvastam, mit mond Shaw, Shaw ezt akarta. Hogy én hogyan valósítottam meg, azt nem tudom, azt eldönteni a közönség és a kritikusok dolga.
– Egyik – ugyancsak 1967-es – rádiónyilatkozatában ön arról beszélt: szerepei fölépítésekor sokat tanult a karmesterektől.
– Ha nem vettem volna észre a mai fiatalokon az életritmus megváltozását, a nagy karmesterek figyelmeztettek volna rá. Sokszor birkóztam egy-egy drámai pauzával, s akkor meghallgattam, hogy Furtwängler vagy Karajan vagy Ormándy meddig képes egy pauzát tartani, hogy ne legyen sok, és a drámát még jobban megfeszítse. Ezt tőlük kellett megtanulnom. S az építést is. Azt, hogy egy pianissimóból hogy jutunk el a magasságokig. Amikor csak lehet, zenét hallgatok. Férjem, Angyal László zeneszerző sokat serített nekem. Mikor először hallottam Bartók Kékszakállúját, azt mondtam a férjemnek: beléjük csípek, ha nem viszel haza! Fájt a zene, mintha valami érzékszervem fájna. Eltelt tizenöt év: megszerettem a Kékszakállút. A Divertimentón, a Concertón keresztül – visszafelé szerettem meg. És Debussy és Franck után megszerettem Bartókot, Schönberget, Stravinskyt… A férjem Ady, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Devecseri verseit zenésítette meg – az egyik Kosztolányi-dalt én énekeltem hanglemezre…
A kottákat nézem, amíg Ladomerszky Margit elteszi a zsebkendőjét.
– Azt kérdezte, mitől van életkedvem? Azt hiszem, magától az élettől. Néha sajnálom a fiatalokat, mert nem edződnek eléggé. Mikor az édesapám 1919-ben meghalt, édesanyám ott maradt három gyerekkel, én lettem a kenyérkereső, én tartottam el a családot. Így végeztem el a Színészegyesület színiiskoláját; délelőtt iroda, este tanulás. Két év alatt tettem le három évet. Karakterszerepekkel vizsgáztam, vidéki színházhoz kerültem, a legkisebb fizetéssel. Jelmezcsináltatásra minden pénzem elment, még Pesten is fizettem az adósságokat. Mikor a Tragédiában Évát játszottam, a sokrétű szerephez a ruhákat nekem kellett kigondolnom, jelmeztervező nem volt. A múzeumból néztem ki a jelmezeket: milyen lehetett az egyiptomi asszony? a görög? a többi? A parókákat fodrásztól béreltem; a jelmezeket sorban a kezem alá készítettem: öltöztetőnő sem volt… Veszprém, Székesfehérvár, Kaposvár, Pécs… És az újrakezdés Budapesten! Micsoda sziszifuszi munka volt előrejutni! Somló Istvánnal és Ajtay Andorral együtt évekig tartalékban voltunk, míg végre megkaptuk a Vígszínházban a nekünk való szerepét.
– Ön a Cyrano Roxane-ját, a Bánk bán Melindáját vitte színpadra fiatalkorában, s aztán Júliát, Opheliát, Nórát, Titániát, Solvejget és Aase anyót, hogy csak néhány fontosabb szerepét említsem, nem beszélve Shaw Warrennéje mellett a Pygmalion Higginsnéjéről s a Viharos alkonyat ártatlan kedélyű Polezsájev professzornéjáról. Évát tartja az első sikerének?
– Nem. Az első sikerem az volt, mikor 1919-ben egy iskolai ünnepélyen, a tornateremben verset mondtam, s az igazgató azt mondta, jobban csinálom, mint egy színész… Ma is előttem van, ahogy a bordásfalak közt ferdén beeső fény az édesapám szemébe világít. Nem szólt az édesapám semmit, de láttam, hogy nagyon büszke… Mostanában vettem meg a Magyarország története képekben című könyvet – hát, egy 1914-es tüntetés képén ki mosolyog rám, mint az édesapám? Keménykalapban, bajuszosan, a „Vas- és fémmunkások” tábla alatt! Várjon, adok nagyítót, nézze, ott van középütt, nézze, hogy nevet! Engem ő tanított arra, hogy nem lehet megállni. Ő tanított csillagászatra, rajzra. Egyszer azt kérdezte tőlem: kislányom, tudod, mi az a vas? éreztél már vasszagot? Elvitt a Láng gépgyárba – ma is orromban érzem a vas szagát. Elmagyarázta az öntést, megmutatta a kazánt, a formákat. Mikor spriccel a vas? – kérdeztem. Azt nem várjuk meg, mondta, majd odakintről megmutatom. És megnéztük, gyönyörű volt. Látott már ilyesmit? Valahányszor beszélni akartam erről, azt mondták: „hagyd, ez olyan proletkultos dolog”. Miért? Az apám szerette, amit csinál, éppúgy, mint én. Tőle tanultam meg, mi a helytállás.
– Az ön baráti körében is helytálló emberek voltak, tudomásom szerint.
– Az én baráti körömben… Igen, nagyszerű emlékeim vannak. Nézze.
A könyvespolc alján levő kották közül kéziratok, levelek, plakátok kerülnek elő. Romain Rolland 1943. december 3-án – nem sokkal az író halála előtt – kelt sorai Angyal Lászlóhoz: „Mélységesen megrendített a levele… Köszönöm hűséges ragaszkodását… Sokszor próbálgatom, félhangosan, az ön gyönyörű dalait… Itt élek, körülzárva, öt esztendeje… A betegség itt tört rám, és ebben az évben a halál küszöbére jutottam…”
Plakát a philadelphiai zenekar 1958. szeptember 26-i koncertjéről. A műsoron Wagner: A mesterdalnokok nyitánya, Beethoven: Eroica, Barber: Medea, Ravel: Daphnis és Chloe, Angyal László: Valse macabre. Vezényel: Ormándy Jenő. A karmester levele Angyal Lászlóhoz: „Ma volt a műved első előadása. Nagy sikere volt. A publikum nagyon tapsolt…” A zeneszerző előhangja a bemutatott műhöz: „A Valse macabre a kortárs tanúságtétele, aki látta, hogyan pusztult el Európa…”
A dokumentumok közt egyedül kutatok. Ladomerszky Margit a könyvespolc előtt, a földön ül.
– Közismert tény, hogy férje életét a háború alatt ön mentette meg. Hogy iratokat hamisított, hogy a fizetése tíz százalékát – a Vígszínház más művészeivel együtt – évekig átadta az elbocsátott színészeknek, s hogy egy asszonyt kiragadott az utcán a halálmenetből.
– Kötelesség volt. Nem több. Sokan megtették. Sokan voltunk, és mégis kevesen. Pedig csak apróságokra kellett odafigyelni. Például beszólni a fűszeresnek, hogy mentse az áruját. Olyan nagy dolog ez? Csak annyit kell tenni, amennyi módunkban áll. Később persze más volt, égő házak közt menni, rohanni egy vödör vízért, enni adni, tüzet oltani… Elnézem a mostani gyerekeket. Olyan jó életük van, de nincsen edzőtáboruk. Nézzen ki az ablakon, ott szemben van egy iskola. Erről írjon riportot! Ahogy kijönnek a gyerekek délben, és átadják a táskájukat a nagymamának!
– Azt hiszem, értem, mire gondol. Nem az égő házakra, nem az adott körülményre. Hanem arra, ami apáról fiúra öröklődik, amit ön is az édesapjától kapott örökbe, s amihez a körülmény csak díszlet.
– Igen! És amivel használni szeretnék! Hiszen látja: még itt, a négy fal között is munkálkodom, hiszen felfigyelt Asta Nielsen magyar hangjára – látja, az, hogy szeretek, sugárzik! Várjon, megmutatom a rajzaimat, a betonszobraimat, a rézdomborításokat, amiket mostanában csináltam, ne menjen el még, jó? Üljön le, beszélgessünk!
Visszaülök. Marasztalnak a tárgyak. Elolvasom Ladomerszky Margit Juhász Gyuláról írt emlékezését. Aztán Juhász Gyula-verseket mondunk. S ki tudja, meddig maradnék, ha váratlanul nem lép közbe Katzné, a nagy szürke macska, hogy karmaival jelezze a harisnyámon: vacsoraidő van.
|