Táncoskomikusból karakterszínész

Egy kisvárost próbálok fölidézni anélkül, hogy túlságosan érzelgős volnék – valamennyi érzelgés azért maradni fog: kamaszéveim városáról van szó. Ha azt mondjuk, kisváros, általában azt értjük rajta, fejlődő ipar, a környező falvak beolvadása, vasúti csomópont, üdülőhely, netán korrupció, „rokonok”, X. író leleplező regényének színhelye, de azért nálunk is lehet élni, tekintse meg műemlékeinket, igen, mindezt saját erőből, holott Y. város elszívja előlünk a dotációt.

Most nem ilyesmire gondolok. Nem egy városra általában, hanem a háború utáni Szegedre, a város légkörére, úgy, ahogy azt egy tizenkét éves kamaszlány érzékeli: mélyen és felszínesen egyszerre. Ahogy csak a serdülőkor érzékel: a bőrön át. Mintha az ember egyfolytában írna. Elég végigmenni a főutcán, és odatódul a város. A korzó mellett a hideg szökőkutak. (A Széchenyi teret elkerülték a bombák.) A Virág cukrászda aranyrámás tükrei, bársonyszékei, krémesszag. (Aki életben maradt és teheti, beül a cukrászdába és eszik. Krémest, fagylaltot, mindent.) A Kossuth-szobor karjának lendülete: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége…” Két világ közti állapotban él a város. Hírlik, hogy államosítják az iskolákat; az Árpádházi Szent Erzsébet diákjait kivezényli az utcára a tisztelendő úr. Az utca másik végében egyetemisták menetelnek, vállukon ásó; mennek salakpályát építeni. A gimnázium III/A osztályában egy diáklány verset ír: „Kossuth apánk! ha lenézel a / Magasságos égből, / Nem esik-e le darutollas / Süveged helyéből? / Nem lesz-e könnyes két szemed, / Amint a földre téved…” A diáklány reméli, hogy a verssel meghódítja a Baross Gábor gimnázium VI/B osztályának egy bizonyos diákját – a dolog azonban másként történik (versekkel mindig nehezen ment az ilyesmi): a diákfiú egy táncosnő után karikázik az Oroszlán utcán, le a Tisza-partra, végig az akácfák alatt.

Szerelemszagú, művészetszagú a város. A Dohánygyárban koncertsorozatot rendeznek a munkásoknak. Fischer Annie, Cserfalvy Eliz, Dénes Vera muzsikál. A terem zsúfolt. A Tisza-malomban Gáti Pál szaval: „Itt jönnek hát a foltozott / irhájú hírhedt zsoldosok…” Hírhedt zsoldosok vagy német zsoldosok? Mindenki ugyanarra gondol. Mindenki verset olvas, emlékiratban gondolkodik, partnert keres. Özvegy nők nyerik a békeidő első szépségversenyét. A strand tele merész szabású fürdőruhákkal. Megjelenik az első fecskenadrág. Az első békebeli gyászhír: egy medikus morfiuminjekcióval öngyilkos lett, szerelmi bánatában! A korzón a megafonból búg a zene: „Maga az első bűnös asszony, akit sosem felejtek el…” A szókapcsolás még háború előtti: maga és bűnös és asszony! (Öt évvel később a lemagázott bűn után megjelenik a letegezett hiányosság: „Tíz perc az nagy idő, Elemér! Tíz percbe mennyi munka, mennyi öröm belefér! A műhelyből is állandóan késel…”) Búgnak az első kivilágított mozireklámok is, a város három filmszínházában (egyik a kommunista párté, a másik a szociáldemokrata párté, a harmadik a kisgazdapárté), a szövetségesek filmjeit játsszák, a Gázláng-ot, a Nagy Péter-t, a Quadalcanal-t; „Pázsár” – kiáltja az orosz tűzmester; „Ay, ay, Sir!” – kiáltják az angol matrózok; az előcsarnokban röpcédulát adnak a perec mellé.

És aztán nemzedékem nagy filmje, a Valahol Európában. Föl sem fogjuk még, annyira közeli a rongyos testekkel (a rongyos testünkkel) megrakott országút. A Szegedi Nemzeti Színházban négerüldözésről szóló darabot mutatnak be; a közönség az előadás után zsibbadtan ül a nézőtéren. (Ugyanezt a darabot húsz évvel később Pesten is játsszák – milyen gyenge! mennyi közhely! milyen hatástalan!) A közelmúlt megnöveli a katarzist; kifinomul a mondatok akusztikája. A színház távolabb menekíti közönségét a tragédiáktól; Lehotay Árpád társulata bőséggel játszik mesét, szatírát, vígjátékot, operettet.

S a színészek hálásak: „…olyan együttesben vehettem részt, amely országos viszonylatban is kiváló volt – nyilatkozta évekkel később a társulat egyik tagja. – Szeretném, ha mielőbb odajutnánk, hogy minden magyar vidéki színház olyan szintre emelkedne, mint amilyen a felszabadulás utáni nehéz időkben volt a szegedi színház.”

És a közönség is hálás: „…olyan közönségnek játszhattunk, amely akkor tanulta meg tisztelni és szeretni a színházat.” Való igaz: hiszen mindent elölről kellett kezdeni. Meg kellett tanulni késsel-villával enni és pohárból inni, és azt is, hogy annak tapsoljunk, ami tetszik: „…ennivalónk nem volt, de volt Bessenyei Ferencünk. Ruhánk nem volt, de Simándy Józsefünk – volt! Lakásunk nem volt, de volt Bartos Irénünk és Lakatos Gabriellánk… Mindent feledtetett velünk, hogy az éledező városban olyan gyönyörű színházat tudtunk csinálni.”

Ebben a gyönyörű színházban, ebben az éledező világban tűnt fel a színész-táncoskomikus, Rajz János. Az ő nyilatkozataiból idéztem az előbb.

Rajz János nehéz nyilatkozó. Itt-ott elejtett szavaiból lehet csak megtudni, hogy szülei is színészek voltak, sőt bátyja és nővére is; ő maga ötéves korában lépett fel először, operettszerepben; tizenhat éves korában fejből tudta Hamlet és Rómeó szerepét és a Sasfiókot, de később csak az utóbbit játszhatta el, hiszen egy méter hatvan centis termettel nem szoktak Rómeót, Hamletet játszani. 1924-től a debreceni, a szegedi, a pécsi társulatnál dolgozik, elsősorban mint táncoskomikus, de a vidéki színészélet törvényei szerint Zerkovitz és Lehár mellett Pirandellót és Shakespeare-t is játszik. 1940-ben a szegedi színházplakátokon Strauss-, Puccini-, Csajkovszkij-darabokban szerepel a neve. A háború után a Szegedi Nemzeti Színházban a Luxemburg grófjá-ban énekel-táncol feleségével, az ideális szubrettkülsejű Süli Manyival együtt. 1947–48-ban remek szerepeket játszik: a Coppeliá-ban Coppeliust, a Szentivánéji álom-ban Dudás fúvó-foltozót, a Liliomfi-ban Szellemfit, a Revizor-ban Hlesztakovot, a János vitéz-ben a francia királyt, a Csongor és Tündé-ben Balgát. (Minden szerepében láttam.)

1952-ben kerül Budapestre; első nagy sikerét a Katona József Színházban, Gellért Endre 1953–54-es Volponé-jában aratja, Corvino szerepében, amelyet Balázs Samuval felváltva játszik. Balázs Samu „képmutatóan mulatságos” figurájával szemben Rajz Corvinója – a Magyar Nemzet kritikusa szerint – „izgága emberke”, aki „abban már nemigen reménykedhet, hogy nőni fog, de abban még igen, hogy meggazdagodik”. Csokonai-, Illyés-, Móricz-, Madách-szerepek után a következő emlékezetes alakítása A windsori víg nők Bárgyú békebírója 1959-ben, ezt újabb Shakespeare-szerepek követik, s közben Dosztojevszkij, Gogol, Brecht, Peter Weiss. A szecsuáni jólélek Major Tamás rendezte előadásáról egyebek közt ezt írja Sziládi János a Színház című lapban, 1972-ben: „Rajz János Su Fu szerepében arctalan színész. A merev, az egész arcot elrejtő maszk a legfőbb kifejezőjétől, az arcától fosztja meg. És mégis. Rajz János játéka élmény. Azért élmény, mert mozgással, gesztussal, hanghordozással arcot teremt…”

Egyik filmjében, a Gázolás-ban, az elgázolt öregasszony férjének szerepében, behúzott nyakkal, öregemberes állkapocsmozgatással, szerencsétlen kis ételhordóval „teremtett arcot”. A Dollárpapá-ban egy hálósapkával. Múlnak az évek, mostanában nem látjuk színpadon, filmen is ritkán, inkább csak a hangját halljuk a rádióban – az arca, a játéka, a mozgáskultúrája mégis jelen van, Szegeden is, a budapesti Nemzetiben is, a jó művésznek azzal a névtelen képességével, hogy akaratától függetlenül létezik.

Talán valamelyes magyarázatot ad erre a képességére egy korábbi nyilatkozata: „Ahogy teltek az évek, a valódi ráncok is, látja, ugyanott, a festett ráncok helyén jelentkeztek csakugyan…” De hiszen ez naivság, gondolom, micsoda naiv ámulat, eszerint az élet utánozná a művészetet, holott egyszerűen csak annyi az egész, hogy a sminkmester érti a dolgát. Vagy mégsem? A színész sminkmestere belül van? Ugyanaz, aki a táncoskomikusban előrajzolja a karakterszínészt, a későbbi, tragikus hősöket?

„Szeretem a jókedvű játékot” – mondta Rajz János még szegedi színész korában, 1950-ben. A nyilvánosságtól-interjútól elzárkózó művésznek, hosszas betegeskedése után, gyógyulása napjaira most újra azt a régi jókedvet kívánom.

1976. július 10.