A színpad szent
Az ember memóriája lehet éles, torzító, jótékony, de mindig szelektív. Bajor Gizinek egy mozdulatára emlékszem: ahogy megkötötte az álla alatt Lady Milford kalapjának szalagcsokrát. Tőkés Annából a fejtartása maradt meg bennem; Tímár Józsefből a válla gyengédsége. Lollobrigida plakát formáját ölti fel, artistaruhában, a melle helyén két bokszkesztyűvel. Behunyom a szemem, és látom Clark Gable szája szögletében az ironikus mosolyt s a mosolyhoz beretvált bajuszt. Az ember memóriája szelektív.
Makay Margitnak a hangjára emlékszem a legerősebben. Nemcsak azért, mert szép. Ő maga azt mondta egy 1963-as nyilatkozatában, mikor elsőként kapta meg a szép szövegmondásáért a Péchy Blanka alapította Kazinczy-díjat: „a színész, ha jó az orgánuma, ne gyönyörködjék a hangjában.” Én, a hallgató, mégis gyönyörködöm a hangjában, mert pontos. A két jelzőt, a szépet és a pontosat József Attila szerepelteti együtt; senkire a szép és a pontos nem vonatkozik együttesen úgy, mint a színészre.
Régi sirám, hogy vakolatként romlik hanglejtésünk, szókincsünk: nyelvünk. Az énekelve fölkapkodott mondatvégek már nemcsak a pesti aszfaltra hullanak. Az ízesen beszélő agronómus, aki az előbb még azt mondta, ami a szájára jön: „Volt zab az idén bőven, a kancák is szépen ellettek, semmi baj sincs!” – az orra alá dugott mikrofonba ezeket a merev és szagtalan árnyékszavakat küldözgeti: „A takarmányellátás megfelelő alakulása mellett a lóállomány is kielégítően fejlődik, s ez nagyon helyes.”
A nyelvromlás talán senkinek sem fájhat úgy, mint a magyarnak, a perzsának, az etiópnak. Az értelmes embernek, ki a magyart, a perzsát, az amharát kapta anyanyelvként örökbe: nyelvet, amely ritka kövületként maradt ott egy tenger közepén, valamelyik világrészben – alapvetően elkülönböző sajátosságai között ősi, míves költészetét, versformáit is hordozva.
Az író, ha ad magára, még a kötőszókra is érzékeny. Évek óta rokonszenvvel figyeljük nyelvészeink heroizmusát, azt, hogy az elrettentés helyett a kedvcsinálás módszereihez folyamodnak: érdemmé teszik a szép magyar beszédet. Munkájuk minden hősisége hiábavaló azonban, ha nem támogatja őket a népszerűbb partner: a színész. Őszintén mondom: az a színész, aki elnyeli a verssorok végét, vagy az a rendező, aki belenyugszik, hogy Shakespeare mondataiból minden próbán kipotyoghat egy-két szótag – bűnöző. Nem a tudatos változtatásokról beszélek, hanem az odaengedésről. A szellemi vállvonogatásról.
Érzékenységben mégsem kell elmennünk Etiópiáig. Van közelebbi példa. Pausztovszkij írta 1963-ban: „Az olyasféle szavakat, mint ’leellenőrizni’, ’élenjáró’ (százával lehetne sorolni), úgy gyűlöltem, mint a huligánokat. Nemcsak azért, mert ellenkeznek a nyelv szellemével, hanem azért is, mert nemzeti sajátságaink nem ismerése és megvetése nyilvánul meg bennük.”
S végezetül az író intelme: „A nyelv mindig fejezze ki az országot.”
Ezért fontos, hogy mit fejez ki a hangjával Makay Margit. Ezért van értelme a Kazinczy-díjnak.
– Fényt – ez az első szava, ahogy leülünk a tágas-öblös Duna-parti lakásban, hatalmas barokk bútorok, hatalmas falfelületek közé, hatalmas napsütésben. – Egész életemben nagy fények között jártam.
Sorra felgyújtja a szoba állólámpáit. Az erkélyt megsuhintja a homokot hordó szél; huszonöt fokos májusi meleg. A kutya horkantva nyúlik el a karosszék árnyékában. Égnek a lámpák. Az utcán, akár a közönség: tömör, nyári korzó.
– A Kazinczy-díjat az Oidipusz király előadásán, a színpadon nyújtották át nekem, egy nehéz színházi estén. Szeretem a nehéz munkát, szeretek kemény emberekkel dolgozni. Kemény, igazságos emberekkel. Katonaember lánya vagyok, kaszárnyában nevelkedtem, megszoktam a fegyelmet. Olyan színházat szeretek, ahol a fizetség a vastaps, és nem a pénz. A taps a színész egyetlen fizetsége. Alázatos színész vagyok fiatal korom óta. Mikor először viccelődtek velem a színpadon, sírva fakadtam.
Nevet.
– Tizenhét éves koromban, 1909-ben kaptam színészi diplomát, utána három hónapig Miskolcon dolgoztam. Pesten a Vígszínházban Heltai–Makai A királynő apródja című darabjában az apród szerepét osztották rám. A második részben egy szépasszonynak kellett lanton játszanom, s a szépasszonyt alakító színésznő hirtelen odasúgta: „de büdös fokhagymaszagod van!” Kizökkentem, elsírtam magam a színpadon. Később az öltözőben meg is találtam azt a cserkészkolbászt, amit előadás előtt éhesen majszoltam… Másnap a szépasszony öt kiló cserkészkolbászt küldött virágkosárban. Aztán már nevettem a dolgon. De ma sem szeretem a színpadi viccelődést. A színpad szent. A színpadért feláldoztam az életemet.
Kicsit patetikus mondat. De pátosz nélkül folytatja.
– A férjemnek színpadi kiadóvállalata volt, szerette a nagy életet, elegáns estélyeket adott, én ezt nem bírtam. Azt mondtam neki, maga csak menjen az estélyekre, nekem maradjon a színpad. Csodálatos, bölcs ember volt a férjem, megérezte a halálát is… Éjszakai ember volt, akárcsak Molnár Ferenc. Sokszor hajnalig együtt konyakoztak, míg én a szomszéd szobában aludtam. Nekem a nagy életről le kellett mondanom. Irtózatosan sokat tanultam mindig. Már Miskolcon is húsz főszerepet játszottam három hónap alatt. Az Othello Desdemona-szerepét négy óra alatt tanultam meg! Kitűnő agyam van, jól koncentrálok.
Így mondja. És láthatóan mulat az elképedésemen.
– A falu rossza Bátki Tercsijét egy éjszaka alatt tanultam meg! Reggel az Ung folyó partján azon gondolkoztam: mi lenne nagyobb szenzáció, ha a folyóba ugranék, vagy ha eljátszanám a szerepet? Aztán inkább eljátszottam. És Budapesten mennyi nagy szerepet játszottam a Vígszínházban! Huszonöt éves tagság után, 1935-ben mentem át a Nemzetibe. Szerettem a Vígszínházat, azt a nagyszerű együttest, azt a remek közösséget – ha csak a nevekre gondolok: Beregi, Csortos, Góth, Varsányi, Gombaszögi, Hegedüs, Tanay, Rajnai! –, de az, hogy a modern társadalmi drámák után a Nemzetiben klasszikusokat játszhatom, annyira felvillanyozott!
Kivétel nélkül minden korabeli kritikusa hangsúlyozza: a modern darabok után azonnal beilleszkedett a klasszikus játékba, nem érezte meg a stílusváltást.
– Mert mindig fűtött, amit még nem csináltam! Ami új! Én 1932-ben színházat is béreltem. Darabot is írtam, Társszerzők volt a címe, a háború után elő is adták, be is díszleteztem a bútoraimmal a színpadot – a darabnak nem volt sikere, a díszlet beázott, de nem baj! Az első gyerekkori csalódásom óta verseket is írok, és rajzolok is. Világéletemben okvetetlenkedtem. Volt évad, hogy hat színházban is játszottam egymás után. Játszottam az Operában is, egy oszlop tetején álló, mozdulatlan angyalt… Rémes volt! Ott ismertem meg Jászai Marit. Vele verseket mondtam az első világháborús katonakórházakban… De azóta is gyakran mondok verset. Aztán rádió, filmgyár – ma délután szinkronizáltam egy szerepet, ami…
Itt eszembe jut a színésznő életkora, és elfog a szédülés.
Mi, szétrágott idegzetű, rossz ízületű negyvenesek csak bámulhatjuk ezt a hatalmas korosztályt. Mibe került nekik, hogy csinálták, két háború között, alatt, után? Ekkora épséggel, ennyi vibrálással, ilyen rongálatlan arcbőrrel! És romlatlan hanggal!
Azt hiszem, a romlatlan a kulcsszó. Makay Margitban nincs cinizmus.
De szertelenség sincsen. Egyik kritikusa az Amerikai Elektra 1937-es bemutatója után „nemes dikciója” mellett arra is fölfigyelt, hogy „mozgása nagyon kevés, tartásban a görög szobrokra emlékeztet”. Makay Margit mindig jól adagolta önmagát. És tudta, hogy mit kell adagolnia: mikor a főiskolán tanított, előbb helyes magyar beszédre, lélegzésre oktatta a színészjelölteket, csak azután jött az átélés, a játék.
Minden szerepére szívesen emlékszik. Albumában a képeket őrizte meg, a kritikákat nem. Csehov: Három nővér, 1922, Varsányi Irénnel, Gombaszögi Fridával; O’Neill: Amerikai Elektra, Bajor Gizivel, Uray Tivadarral; Zilahy: A szűz és a gödölye; Hunyady Sándor: Havasi napsütés; a Tartuffe Majorral; az 1952-es Hamlet Bástival; a két Szophoklész-dráma a Körszínházban, ugyancsak Bástival; Shaw: Barbara őrnagy; Németh László, Miller, Williams és újra a Tartuffe…
– Mikor a csodálatos Amerikai Elektrára készülődtünk, a bemutató előtt, az öltözőben Bajor Gizi megkérdezte tőlem: „Nem félsz?” – „Nem.” – „Igazad van – mondta Bajor. – Féljen a közönség!” – Nem, én nem félek, sohasem szorongok. Szophoklész Oidipusz királyának Iokasztéját egyetlen éjszaka alatt tanultam meg 1958-ban, az akkor már súlyosan beteg Tőkés Anna helyett. A premieren elbotlottam a kulisszák mögött… Éjszakázás, előadás, elesés, Kazinczy-díj – fűszerezett szerep volt, kemény munka.
Az interjúban is ki-ki mondja a magáét, mint az életben. Makay Margit dolgozik, és én figyelem a hangját. Azt, hogy milyen szabatosan fogalmaz. Szomoryról írja a sajtóban is közzétett emlékiratai valamelyik fejezetében:
„Megtörtént, hogy egyik darabjának próbáján Szomory beült a Vígszínház sötét nézőterére. Az egyik színész a színpadon felcserélte a mondat szórendjét, mi által egy és szócskát kihagyott, erre Szomory összeesett, és ájultan vitték ki az egyik öltözőbe.”
Az ilyen ájulás – oh! – ma már, sajnos, korszerűtlen.
Ám az anekdota – az íróról, aki ad magára, s egy kötőszóra is érzékeny –, az anekdota szívfájdító.
A színésznő a naplementével keveredő lámpafényből a hatalmas, aranyozott keretű előszobatükör felé indul.
– Huh! Szétment a frizurám. És azt hiszem – néz vissza egy félmosollyal –, ma kissé dekoncentrált voltam.
A tükörben az arc. Az arcon az önkontroll kacérsága.
|