A bujdosó lány

Mezey Máriát kerestem meg először. Mert izgalmas, mert különös színésznő; mert a középnemzedéktől fölfelé mindnyájan érdeklődéssel figyeltük őt; mert híresen érzékeny idegrendszerét a szokásosnál is jobban megviselte a történelmi korszakváltás.

Budakeszi „vályogvára” is érdekelt, természetesen, a szélárnyék hiteles díszletei, a kapaszkodó, sáros út, a zsalugáter az ablakokon, az udvar óriás jázminbokra, amit a színésznő a betegágyából nézeget, s az ágy fölött a kép, a hosszú szempillás démon-Mezey, a csilláron a kiürült fecskefészek, és az ugyancsak érzékeny fecskék, amelyek nem jöttek vissza, mikor a színésznő Amerikába utazott – de úgy gondoltam, nem írok erről, hiszen annyi interjúban, nyilatkozatban elhangzott már.

Úgy éreztem, a színésznő életrajzát sem szükséges részleteznem itt, mindenki ismeri – már amennyi egy életrajzból egyáltalán felfogható. A tények – a korai árvaság, a tüzesen átvágyakozott gyerekkor, a háború előtt az édes, könnyű, félvilági szerepek, a „botrányhős” Mezey mögött a színésznő emberi-politikai tisztessége, a színésznő vallásosságában egy elgyötört idegrendszer megoldáskereső reflexei, a háború utáni félretettség és újra-fölfedezettség s az utolsó nagy szerepek – a tények olvashatók a sajtóban, a színészportrékban s az önéletrajzi fejezetekben is, amelyeket Mezey Mária a Színház-ban és a Vigiliá-ban publikált.

Inkább a szélvédettség lélektana, a szélárnyék topográfiája, vagy – így nevezném – a művész utóvédharca érdekelt. Az, hogy hogy viselhető az árnyék, ha valakit folyton körülvett a ragyogás. A fény, ami a pályakezdéstől az utolsó szerepekig ível, s ilyen remek mondatokba torkollik: „Megöregedtem, ami természetes folyamat, s aki okos, nem is lázad ellene… mert aki magasabban jár már az élet hegyén, annak többet fog be szeme a látóhatárból.” A váltás érdekelt, az átváltozás pillanata, ami ezt a „franciásan” budapesti, nagyvilági asszonyt Tamási Áron és Lajtha László székely dalokat éneklő madonnájává, „bujdosó lánnyá” tette, és lázas szavakat adott a szájába hitről, jóságról, szeretetről. Nem az enyéim – az ő szavai ezek, mint ahogy ez a megfogalmazás is az övé: „egész létem, a színészi is, puszta anyaggyűjtés csupán.” Is? Mi kellett ehhez az alázathoz, mi kellett, hogy ilyen erős kritikával lássa régi önmagát, a „selyemtapéták és gyertyafények” közt berendezkedett, divatos színésznőt, aki „álruhában, álszerelmek közt, áléletet” élt? Mi jött, mi jöhetett közbe, a háború, az ötvenes évekbeli kitaszítottság, a vegetatív neurózis? Hányféle sérülés van a szerepek, Wilder Hosszú út-jának Sabinája s a Williams-darab, Az ifjúság édes madara Alexandra del Lagója mélyén; sérülés, ami önmaga fölismeréséig vezette Mezey Máriát?

Igen, a színésznő metamorfózisáról akartam interjút csinálni.

„Sok arcom volt, most a valódit látja – a nyersanyagot. Ezt, itt a betegágyon. Egy emberét, aki súlyos beteg, de még dolga van, és nem akar dolgavégezetlenül távozni: haza akar érni az emberek szívébe.

Hogy most nem vagyok színésznő? Nem tudom. Lehet, hogy a színészet – a valódi – tökéletes azonosulás, tökéletes igazmondás. A jó színészethez elég a tökéletes hazudnitudás képessége is: úgy tenni, mintha… Nekem azzá kellett válnom szó szerint és valóságosan – a legvacakabb szerepért összezsugorodni, vagy megnőni saját határaimon túlra. Iszonyú szép volt és félelmetes. Hogy mit csinálnék, ha újra kezdeném? Ne kérdezzen közhelyeket. Volt idő, mikor lanovka-kalauz szerettem volna lenni, nagy bajuszú, bagós, aki csak fütyörészik, megrántja a zsinórt, szívja a fenyőillatú levegőt, bedob egy kupicával a hegyen a gépésszel, és nem gondol semmire. Vagy – és ez a frissebb vágyam – havasi pásztor, a János korkülönbség nélküli felesége, aki barnafoltos teheneket fej, nyolc gyereket szül, írni-olvasni nem tud, s nem indul sehová és semmiért, akárhogy biztatják is a Hangok… Igen, igen, Johanna, kérem, ne szóljon közbe – ez volt az egyetlen szerepvágyam. Hitem még nem volt, de Shaw Johannáját már tudtam – franciául. Johanna volt az én titkom. Bulla 1936-ban eljátszotta, nem baj, gondoltam, majd ha beérek, eljátszom úgy, ahogy én képzelem. Ne vágjon közbe. Aztán Bulla húsz év múlva másodszor is eljátszotta. Tökéletes volt. Sírva jöttem haza a színházból, az egyetlen álmot eltemettem… Néhány hónap múlva Joseph Kozma meghallgatta, mikor két sanzonját elénekeltem, és a szeme felvillant: – Játssza el a Pacsirtát, kérem, tökéletes találkozás lenne! – Akkor Bálint Lulutól megkaptam Anouilh Pacsirtá-ját franciául. S percek múlva már szaladtam is Galamb György fordításával, hogy eljátszhassam (hét év után akkor szerződtem újra színházhoz), de kérem, hagyjon beszélni, ne jegyzeteljen, zavar az írás. Mosolyogtak, és én elszégyelltem magam, mintha ruhátlanul álltam volna a szánakozó tekintetek előtt. Aztán 1959-ben megépítettem az első monodrámát Magyarországon (Mészöly Dezső mondja így). Életem története című, háromtételes önálló estemnek záró része a Pacsirta egy órára összehúzott keresztmetszete volt. Ez a Jeanne nem hal meg! Szétszedik alóla a máglyát, mert végig kell játszania élete gyönyörű szerepét. Happy endes passiójáték volt az én önálló estem.

Hagyjon, kérem, most már végigmondom. S milyen modern volt az az előadás. Micsoda formabontás. Egy szék volt a partnerem. Bánffy Gyuri civilben, egy kis asztalnál, a rivalda előtt olvasta az összes szerepet és a narrátor szövegét. Ádám Ottóval itt a kertben terveztük a színház megújhodását – ha engedtem volna szóhoz jutni szegényt. De akkor is rettenetesen erőszakos voltam. Rengeteg hibám volt, mindig eltúloztam a saját fontosságomat. Persze, igen, ,önsorsrontó’ is voltam, ahogy Molnár Gál Péter írta nagyszerű portréjában. Igen, több szerepet adtam vissza, mint amennyit eljátszottam. És milyen jókat! Csak Várkonyi Művész Színházában Maugham Eső-jét, a Hedda Gabler-t, a Trójában nem lesz háború-t, a Vidám kísértet-et. De 1945 után ért már nemcsak színt akartam játszani –  közölni  akartam valamit. Amit megtudtam, amiről bizonyságot kaptam. Igen, az Istennel a hátamon sokszor keresztbe feküdtem a karrierem útján. Nem csoda, ha ,bujdosó lány’ lettem. Jaj, őt nagyon szerettem, ő az én szép lányom! Most már ne szakítson félbe! Nem marad utánam semmi, amit szívből vállalok, csak három amatőr magnótekercs a ruhásszekrényemben. 1959-es Bartók-termi estem gyenge felvétele. Azon alszik egy csokor József Attila-vers. (Az én közeli rokonom, az a szegény Óriás!) A Pacsirta s a Bujdosó lány az ő lábánál arról álmodik, hogy olyan világ épül, ahol az Igazságból születettek ezután már nem pusztulhatnak el közöttünk. Mert most is van itt bujdosó ember! Latinovits Zoltán, ez a reneszánsz csoda, aki több, mint én! Várjon, kérem, nagyon fontos! El kell tudni hordozni, el kell tudni viselni a másik nagyságát! Ha egy színpadra kerülsz vele, te is több leszel tőle! Jaj, fulladok, az ágyam megint kigyulladt alattam! Mit mond? Hogy miért nem írok? Félek a felelősségtől, és ki figyel oda? Ki hiszi el nekem, hogy a világ boldogabbá tételéhez mindannyiunknak a forradalmárok és a szentek megtartó, rendíthetetlen hite kell?!”

„A pillanatokra megriadó életöröm volt – írta Mezeyről Illés Endre a Méreg bemutatójának felidézésekor. – A szomjúság. A továbbélő női test. A varázslatos felhám. Körülötte mindenki ismerte a halált, csak ő nem.”

Amikor a színésznőt fölhívtam telefonon, hogy az „interjú” időpontját megbeszéljük, töprengve krákogott egyet: – Majd meglátjuk… Fél éve oxigénpalackkal élek, a múlt héten kisebb tüdővérzésem volt, tilos a sok beszéd. Lét és nemlét peremén lebegek… Jaj, jó lenne még húsz évig lebegni…!

Azt hiszem, minden kérdésemre választ kaptam.

1976. április 17.