Bevezetés

Huszonegy magyar művész portréja található ebben a könyvben: tizenkilencen a színpad, ketten a pódium művészei. Mindannyian a rangidős nemzedékhez tartoznak, ahhoz, amely átélte a két háborút, a távolabbi s a közelebbi múltban a magyar művészet elnyomorított vagy fölfelé ívelő korszakait és a hetvenes évek színházi válságát. Mindannyian nagy művészek és megpróbált emberek; tudásuk, tehetségük, belső vezérlésük olyan bonyolult, hogy az emberi nagyság s a nagyszabású úttévesztés változatait egyaránt létrehozhatja. Mindannyiuk közös vonása azonban a játék föltétlen tisztelete, más szavakkal a művészi munkaerkölcs.

A portrék szerzője – aki problémaérzékenységért föltehetően kétszer jelentkezett ott, ahol osztogatták – a fát is meg az erdőt is látni akarta: a nagy művésznemzedék különféle kategóriákba sorolható tagjait külön-külön és együttesen is, a szerep, a hitvallás, a pályakép mögé mindig odalátva egy-két problémát, s remélve, hogy ezek összesűrítetten talán kiadnak valamennyit a korból, a magyar szellemi élet egy darabjából s a mesterségből, amelyben a szerző mondhatatlanul több élvezetet talál, mint a sajátjában. Magyarán szólva: aki érti a játékot, értse meg a játékosokat is, hogy megérthesse a mindnyájunkat mozgató játékszabályt.

A nagy nemzedék tagjai közül ebben a könyvben fájdalmasan hiányzik néhány név. Azoké, akikről a jó szándék lekésett, akik éppen betegek voltak, vagy akik elzárkóztak a nyilvánosság elől. Ez is része a játszmának. A felnőtt játékművészet sérülésekből épül. A sérülés beárkolja a kötet néhány arcképét éppúgy, mint a hiányzó művészek elzárkózó mondatait. „Nem nyilatkozom.” „Engem már épp eléggé tönkretettek az újságírók.” „Nem tűröm, hogy vájkáljanak a magánéletemben. Ha látni akar, jöjjön el a színházba, nézzen meg.” „X. Y. beszél szenvedésről? Hatvan éve vagyok a pályán, mi az, ami erről a szenvedésről két oldalon elmondható? Mit tud maga rólam?!” Harmadrangú szempont, de az író is tud valamit. Ez a huszonegy portré sem éppen sérülések nélkül készült.

Az első tizenegy portré a Film, Színház, Muzsika, a soron következő tíz az Új Tükör című hetilapban jelent meg, 1976-tól 1979-ig. Az előkészítő munkához a Magyar Színházi Intézet munkatársai nyújtottak segítséget. A sorozat ötletéért Sándor Ivánt, a Film, Színház, Muzsika főszerkesztő-helyettesét illeti elismerés. A szerző háláját fejezi ki Fekete Sándornak, az Új Tükör szerkesztőjének és munkatársainak, amiért kéziratait az írói méltóság s az elemi sajtóetika tiszteletben tartásával, csonkítás nélkül közölték. S mindenekfölött köszönet a huszonegy művésznek, mert modellként is leckét adtak alkotáslélektanból, élettapasztalatból, a portré műfajának stiláris s az igazmondás határainak etikai lehetőségeiből.

 

Gergely Ágnes