Huszonegy
|
|
Szeretjük a titkokat. Fátyolkapkodó nemzet vagyunk. Erre az igényünkre felelt Honthy Hanna.
1976. augusztus 7.
– És miről akar velem beszélgetni? Mi érdekli, a színház, a drágaság vagy az angolai helyzet?
– Minden érdekel. Legfőképpen a művésznő pályája.
– A pályám! A szerepeim! A sikereim! A könyökömön jönnek ki, csak ezt ne! Próbáljon valami szokatlant kérdezni, jó? Valami jókedvűt, valami humorosat!
Telefon, egy héttel később.
– Kérdezek valami humorosat. Mitől van a művésznőnek ekkora életkedve?
Csönd.
– A keserűségtől – mondja Ladomerszky Margit.
Amikor két nap múlva becsöngetek a képekkel, réz domborművekkel, könyvekkel, kottákkal telezsúfolt, sötét tónusú művészlakásba, ahol még a bútorok formája is megnyugtató, a fotel kiegyensúlyozottan öblösödik – zavaromban ügyetlenül kiejtem ezt a szót: nyugdíj.
Ladomerszky Margit arcan két piros folt jelenik meg, és lassan kúszik fölfelé, a halánték irányába.
– Nem tudom, hogyan történt. Ott álltam, estélyi ruhás jelmezben, és egyszer csak szóltak, hogy… Na de hát ép vagyok, egészséges, nézzétek meg az izmaim, a mozgásom, a lábam! Kell a hely a fiataloknak, mondták. Most, így, hirtelen? Erre nem válaszoltak. Nem értettem, most sem értem. Hazamentem, azt akartam mondani a férjemnek: „nyugdíjaztak”. Kinyitottam a számat, és nem jött ki hang a torkomon. Két hét múlva visszahívott a színház… Hogy ugorjak be valaki helyett. Ennek csaknem tíz éve, de én nehezen kaptam vissza a régi hangomat.
Nemrégiben Asta Nielsen-portréfilmet sugárzott a televízió. Az ősz frufrus, ráncos csibésszé öregedett nagy északi színésznő magyar szinkronhangja valósággal akusztikus karikatúra volt, eleven kedéllyel követte a némafilmek sebesen mozgó, megtorpanó, ájuló, elegáns hőseit és az elegánsan üldögélő, agg filmsztár ironikus kommentárját („Greta Garbo? hát igen, szépnek szép volt, de a tehetsége, az semmi…!”) – a magyar szinkronhang belenevetett a szövegbe, és időnként aprókat zihált. Azt gondoltam, a hitelesség kedvéért. Ladomerszky Margit hangja volt.
– Kérem, ne haragudjon, most… nem egészen vagyok formában. A férjem kórházban van és… Nem lehetne az interjút elhalasztani?
Fölnézek a jegyzetfüzetből. A színésznő sír. Elfordítom a fejemet. Nem a színésznő sír. A feleség.
– Warrennéről szerettem volna kérdezni. A legkedvesebb szerepéről.
– Warrenné… Warrennét nagyon szerettem. Hatszázszor úgy tudtam eljátszani, hogy sohasem untam. Ez nem az én képességem: ez Shaw zsenialitása. Az, hogy a szövegben, elrejtve, mindig találtam valami újat, valami fintort, amit még nem használtam fel. Ami új leckét adott minden napra, éveken keresztül.
– Hét vagy nyolc Vivie váltotta egymást a darabban, mialatt ön volt Warrenné.
– Igen, heten játszották el, hét Vivie volt. Az 1942-es, Horváth Árpád-féle rendezésben Fényes Alice: ő volt mind között a legkeményebb. Mészáros Ági keménység és ellágyulás közt egyensúlyozott, remekül; olyan villogva nézett rám, hogy én sütöttem le a szememet. Láng Baba jó volt, de kevésszer játszotta el Vivie-t. Ferrari Violetta csúfondáros Vivie volt, aki átlát az anyján, ismeri szőröstül-bőröstül, és visszaél azzal, amit az anyja elmond magáról. Temessy Hédi maszk nélkül is Vivie volt, az igazi angol Vivie. Béres Ilona tehetsége akkortájt volt felívelőben, olyan szép és üde fiatal lány volt, hogy mikor bántották, elállt a nézők lélegzete. És nagyszerű volt Zolnay Zsuzsa, akiről van egy kedves emlékem; mikor a darabot próbáltuk, az egyik jelenet előtt azt mondtam neki: „légy szíves, támaszkodj az asztalnak, hogy megsimogathassalak” – „ne kívánd – felelte Zolnay Zsuzsa –, én a gyermekemet hordom, és ha támaszkodom, már látszik a baba.”
– Az 1967-es felújításkor az egyik kritika összehasonlításokat tett Warrenné alakítói között. E szerint az összevetés szerint ön inkább magasabb társadalmi körökbe igyekvő, „halaskofa-vaskosságú” Warrenné, mint züllött lányból lett polgári üzletasszony; a lányára pedig nem azért van szüksége, mert a magány elől menekül, hanem mert szereti: mert az anyja. Mi erről a véleménye?
– Ebben a darabban nem az a fontos, hogy Warrenné üzletasszony, hogy rendetlen az élete és a háza. Hanem az, hogy Shaw a színpadot néha még akkor is szószéknek használja, ha egy nyilvánosház tulajdonosnője a prédikátor. Warrennét beengedték a „felsőbb” körökbe, tehát meg kellett tanulnia viselkedni. Mikor a lánya felbosszantja, akkor előjön a máz alól az eredeti szín – a kofa –, és akkor Warrenné durva. Így próbál jó anya lenni. De hogy lehet valaki jó anya, ha csak pénzt küld? Ha csak taníttatja a lányát? Pénzzel, nevelőintézettel ezt nem lehet megszerezni. Csak szeretettel. De Vivie nem kap szeretetet. És Warrenné tehetetlen. Ha meg akarja pofozni a lányát, a keze megáll a levegőben. S az utolsó shaw-i grimasz – a nyilvánosház tulajdonosnőjénél Angliában csak egy megvetettebb ember van: a telekügynök. Ez lesz Warrenné lányából. Én elolvastam, mit mond Shaw, Shaw ezt akarta. Hogy én hogyan valósítottam meg, azt nem tudom, azt eldönteni a közönség és a kritikusok dolga.
– Egyik – ugyancsak 1967-es – rádiónyilatkozatában ön arról beszélt: szerepei fölépítésekor sokat tanult a karmesterektől.
– Ha nem vettem volna észre a mai fiatalokon az életritmus megváltozását, a nagy karmesterek figyelmeztettek volna rá. Sokszor birkóztam egy-egy drámai pauzával, s akkor meghallgattam, hogy Furtwängler vagy Karajan vagy Ormándy meddig képes egy pauzát tartani, hogy ne legyen sok, és a drámát még jobban megfeszítse. Ezt tőlük kellett megtanulnom. S az építést is. Azt, hogy egy pianissimóból hogy jutunk el a magasságokig. Amikor csak lehet, zenét hallgatok. Férjem, Angyal László zeneszerző sokat serített nekem. Mikor először hallottam Bartók Kékszakállúját, azt mondtam a férjemnek: beléjük csípek, ha nem viszel haza! Fájt a zene, mintha valami érzékszervem fájna. Eltelt tizenöt év: megszerettem a Kékszakállút. A Divertimentón, a Concertón keresztül – visszafelé szerettem meg. És Debussy és Franck után megszerettem Bartókot, Schönberget, Stravinskyt… A férjem Ady, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Devecseri verseit zenésítette meg – az egyik Kosztolányi-dalt én énekeltem hanglemezre…
A kottákat nézem, amíg Ladomerszky Margit elteszi a zsebkendőjét.
– Azt kérdezte, mitől van életkedvem? Azt hiszem, magától az élettől. Néha sajnálom a fiatalokat, mert nem edződnek eléggé. Mikor az édesapám 1919-ben meghalt, édesanyám ott maradt három gyerekkel, én lettem a kenyérkereső, én tartottam el a családot. Így végeztem el a Színészegyesület színiiskoláját; délelőtt iroda, este tanulás. Két év alatt tettem le három évet. Karakterszerepekkel vizsgáztam, vidéki színházhoz kerültem, a legkisebb fizetéssel. Jelmezcsináltatásra minden pénzem elment, még Pesten is fizettem az adósságokat. Mikor a Tragédiában Évát játszottam, a sokrétű szerephez a ruhákat nekem kellett kigondolnom, jelmeztervező nem volt. A múzeumból néztem ki a jelmezeket: milyen lehetett az egyiptomi asszony? a görög? a többi? A parókákat fodrásztól béreltem; a jelmezeket sorban a kezem alá készítettem: öltöztetőnő sem volt… Veszprém, Székesfehérvár, Kaposvár, Pécs… És az újrakezdés Budapesten! Micsoda sziszifuszi munka volt előrejutni! Somló Istvánnal és Ajtay Andorral együtt évekig tartalékban voltunk, míg végre megkaptuk a Vígszínházban a nekünk való szerepét.
– Ön a Cyrano Roxane-ját, a Bánk bán Melindáját vitte színpadra fiatalkorában, s aztán Júliát, Opheliát, Nórát, Titániát, Solvejget és Aase anyót, hogy csak néhány fontosabb szerepét említsem, nem beszélve Shaw Warrennéje mellett a Pygmalion Higginsnéjéről s a Viharos alkonyat ártatlan kedélyű Polezsájev professzornéjáról. Évát tartja az első sikerének?
– Nem. Az első sikerem az volt, mikor 1919-ben egy iskolai ünnepélyen, a tornateremben verset mondtam, s az igazgató azt mondta, jobban csinálom, mint egy színész… Ma is előttem van, ahogy a bordásfalak közt ferdén beeső fény az édesapám szemébe világít. Nem szólt az édesapám semmit, de láttam, hogy nagyon büszke… Mostanában vettem meg a Magyarország története képekben című könyvet – hát, egy 1914-es tüntetés képén ki mosolyog rám, mint az édesapám? Keménykalapban, bajuszosan, a „Vas- és fémmunkások” tábla alatt! Várjon, adok nagyítót, nézze, ott van középütt, nézze, hogy nevet! Engem ő tanított arra, hogy nem lehet megállni. Ő tanított csillagászatra, rajzra. Egyszer azt kérdezte tőlem: kislányom, tudod, mi az a vas? éreztél már vasszagot? Elvitt a Láng gépgyárba – ma is orromban érzem a vas szagát. Elmagyarázta az öntést, megmutatta a kazánt, a formákat. Mikor spriccel a vas? – kérdeztem. Azt nem várjuk meg, mondta, majd odakintről megmutatom. És megnéztük, gyönyörű volt. Látott már ilyesmit? Valahányszor beszélni akartam erről, azt mondták: „hagyd, ez olyan proletkultos dolog”. Miért? Az apám szerette, amit csinál, éppúgy, mint én. Tőle tanultam meg, mi a helytállás.
– Az ön baráti körében is helytálló emberek voltak, tudomásom szerint.
– Az én baráti körömben… Igen, nagyszerű emlékeim vannak. Nézze.
A könyvespolc alján levő kották közül kéziratok, levelek, plakátok kerülnek elő. Romain Rolland 1943. december 3-án – nem sokkal az író halála előtt – kelt sorai Angyal Lászlóhoz: „Mélységesen megrendített a levele… Köszönöm hűséges ragaszkodását… Sokszor próbálgatom, félhangosan, az ön gyönyörű dalait… Itt élek, körülzárva, öt esztendeje… A betegség itt tört rám, és ebben az évben a halál küszöbére jutottam…”
Plakát a philadelphiai zenekar 1958. szeptember 26-i koncertjéről. A műsoron Wagner: A mesterdalnokok nyitánya, Beethoven: Eroica, Barber: Medea, Ravel: Daphnis és Chloe, Angyal László: Valse macabre. Vezényel: Ormándy Jenő. A karmester levele Angyal Lászlóhoz: „Ma volt a műved első előadása. Nagy sikere volt. A publikum nagyon tapsolt…” A zeneszerző előhangja a bemutatott műhöz: „A Valse macabre a kortárs tanúságtétele, aki látta, hogyan pusztult el Európa…”
A dokumentumok közt egyedül kutatok. Ladomerszky Margit a könyvespolc előtt, a földön ül.
– Közismert tény, hogy férje életét a háború alatt ön mentette meg. Hogy iratokat hamisított, hogy a fizetése tíz százalékát – a Vígszínház más művészeivel együtt – évekig átadta az elbocsátott színészeknek, s hogy egy asszonyt kiragadott az utcán a halálmenetből.
– Kötelesség volt. Nem több. Sokan megtették. Sokan voltunk, és mégis kevesen. Pedig csak apróságokra kellett odafigyelni. Például beszólni a fűszeresnek, hogy mentse az áruját. Olyan nagy dolog ez? Csak annyit kell tenni, amennyi módunkban áll. Később persze más volt, égő házak közt menni, rohanni egy vödör vízért, enni adni, tüzet oltani… Elnézem a mostani gyerekeket. Olyan jó életük van, de nincsen edzőtáboruk. Nézzen ki az ablakon, ott szemben van egy iskola. Erről írjon riportot! Ahogy kijönnek a gyerekek délben, és átadják a táskájukat a nagymamának!
– Azt hiszem, értem, mire gondol. Nem az égő házakra, nem az adott körülményre. Hanem arra, ami apáról fiúra öröklődik, amit ön is az édesapjától kapott örökbe, s amihez a körülmény csak díszlet.
– Igen! És amivel használni szeretnék! Hiszen látja: még itt, a négy fal között is munkálkodom, hiszen felfigyelt Asta Nielsen magyar hangjára – látja, az, hogy szeretek, sugárzik! Várjon, megmutatom a rajzaimat, a betonszobraimat, a rézdomborításokat, amiket mostanában csináltam, ne menjen el még, jó? Üljön le, beszélgessünk!
Visszaülök. Marasztalnak a tárgyak. Elolvasom Ladomerszky Margit Juhász Gyuláról írt emlékezését. Aztán Juhász Gyula-verseket mondunk. S ki tudja, meddig maradnék, ha váratlanul nem lép közbe Katzné, a nagy szürke macska, hogy karmaival jelezze a harisnyámon: vacsoraidő van.
1976. szeptember 18.
Neki kastélyt képzeltem az alakja köré, nagy termekkel, mozaikpadlóval. Miért? Nem magas termete, főtartása, egyenes dereka és nem vadászkürtszerűen messzire hangzó, erős dallamú hangja miatt. Nem is a valóságháttér miatt, hogy tudniillik ősei, a Czartoryskiak valóban kastélylakók voltak – képzőművészeti gyűjteményüket Krakkóban ma is Czartoryski Múzeumnak hívják. Lázár Mária egyéniségének kettős holdudvara van. A méltóság és az egyszerűség. Ez veszi körül, ha mozdul, ha játszik, ha megjelenik az ajtóban. Ez a kastély.
Volt egy fivére, nemrég halt meg, nyolcvanéves orvos. Nem külsőre, inkább megjelenési formájuk belső jegyeiben hasonlítottak. Ugyanaz a testtartás, azok a határozott kijelentések, erős hangmoduláció. A szikár arcú férfi minden reggel ott ült a Zserbóban, kávét ivott, svéd napilapokat olvasott – Stockholmban élő fiai kedvéért hatvanéves korában megtanult svédül. Bőrgyógyász volt, színházi festékeket gyártott, de a legszívesebben irodalomról és politikáról beszélt művészbetegeivel, törzsasztalának odatévedt vendégeit pedig villámgyors diagnózissal ejtette ámulatba:
– Magának kevés a gyomorsava. Mire vár? Sürgősen szedjen Betacidot.
Különben Czartoryski doktor a háborútól nyugdíjaztatásáig üzemorvosként dolgozott Budapesten; hálás volt, ha valaki lengyelesen – Csartoriszkinak – ejtette a nevét, de saját bevallása szerint csak káromkodni tudott lengyelül.
– Itt szerettek egymásba a szüleim – mondogatta asztaltársainak, és a fejét ingatta jobbra-balra. – Ezt már nem lehet visszacsinálni.
Így maradt előttem, azzal az ingázó mosollyal az arcán.
A várkerületi tágas szobákban, a klasszicista ízlésre valló, faragott, fekete bútorok között egyszerre ő is idetelepszik, kávéjával és újságjaival: az orvos.
– Ismertem az ön fivérét, művésznő.
– Igazán? – Lázár Mária hangjában öröm van, emlékek és ragyogás. – Nekünk az apánk volt Czartoryski, édesanyánk pedig székely: csíktapolcai Lázár lány. Anyai nagyapámnak földbirtoka volt, nyolc gyereket szerzett a gazdasszonyának, aztán elvette feleségül… Apám meg, amit örökölt, elköltötte a Lengyel Egyletben: gyönyörű karácsonyokat rendezett a honfitársainak! A szüleim úgy kerültek össze, hogy apám Lengyelországból Kolozsvárra ment mint fiatal bőrgyógyász. Anyám akkor már elvált asszony volt, szégyen volt az valamikor, anyám örült, hogy egy koldusherceg elveszi! Jaj, milyen szép volt, milyen édes volt az anyám, és milyen szigorú! Istenem, hogyha föltámaszthatnám! Zongorázni is taníttatott, hogy sajnálom, hogy nem hallgattam rá! Apám bohémebb volt és jóságos, a fivérem tőle örökölte a természetét… Tudja, mi római katolikusok vagyunk, a fivérem a háború alatt befalazta az egyik szobáját, oda bújtatta az üldözött barátait… Persze ezt nem mondta magának, ugye?
Nem, valóban nem mondta. Ahogyan Lázár Mária is csak futólag szokta említeni, hogy a várkerületi ház nyilván jól megépített pincéjében négy tucat embert próbált elbújtatni, négy tucat emberre főzött.
– Ez a ház valaha az enyém volt, de mondja, kell nekem több ennél a két szobánál? Kell nekem föld, kell nekem vagyon? Az ördögnek kell. Az én drága anyám mindig azt mondta: „Máriám, nem vagy elég okos, túlságosan szerény vagy.” Azt mondtam neki: „Anyám, talán éppen ez az értékem.” A második férjem gazdag ember volt, de nem éltem vissza a vagyonával. Egyszer a színházban sztrájkba léptek a munkások. Nem akartak bedíszletezni. Akkor azt mondtam: „Gyerekek, ha nem akartok dolgozni, mi bedíszletezünk. De az előadásnak meg kell lennie.” Másnap elküldték a sztrájkolókat hozzám. És akinek nem volt nappali munkája (mert volt, aki nappal postás volt és este díszletező), aki csak a színházhoz tartozott, annak én adtam a teljes fizetését. Pedig én nem tudtam, hogy ez a világ lesz. A háború után mellém is álltak a munkások. És mikor 1961-ben eltörtem a lábam, micsoda leveleket kaptam! New Yorkból írta a volt fővilágosítónk: a művésznő nemcsak kifelé volt ember, a művésznő akkor is ember maradt, mikor összement a függöny. Hát akkor mit számít az odaveszett birtok, ha az emberek szeretnek?!
Hogyan lett a lengyel koldusherceg és a székely asszony lányából színésznő?
– Szüleim Kolozsvárról Bécsbe mentek, onnét Herkulesfürdőre (ott születtem), aztán Budapestre. Nemcsak apám, anyám is bőrgyógyász volt, masszírozni tanult, hercegi házakhoz járt masszírozni… Gyerekkoromban Albrecht főherceggel játszottam, de nyaralni falura jártunk, sose voltam otthon, elmentem játszani a parasztgyerekekkel. Szüleim egymással németül beszéltek, de anyám kedvéért apám megtanult magyarul, s az én anyanyelvem magyar lett. Anyámhoz Pesten sok színésznő járt kezelésre, s addig mondogatták, hogy színésznek való vagyok, míg titokban, apám tudta nélkül, beiratkoztam a színiiskolába. Szegeden kezdtem a pályát, oda jött le Ihász Lajos, a színész, s addig nem hagyott nyugton, míg hozzá nem mentem feleségül. Így lett a két fiam. Ők New Yorkban élnek, mind a kettőnek magyar a felesége, van összesen négy unokám – egy lány, három fiú –, van három dédunokám, most jön a negyedik.
Az asztalon remekbe készült, színes gyerekfotók.
– Hát igen, én meg itt élek, egyedül, de magyar színész létemre mi mást csinálnék? Kató van velem, a drága házvezetőnőm, harminckét éve. De sokat járok gyerekes családokhoz, és gyűjtöm a gyerekfényképeket. Tavaly kinn voltam New Yorkban; az unokáim mind beszélnek magyarul. A színházban szociálpolitikai munkát végzek, orvosokkal, diétásnővérekkel tárgyalok, betegeket látogatok… A háború után elsők közt léptem be a szakszervezetbe, és én ezt komolyan veszem.
Hát igen, mondom magamban most én, Kosztolányi szerint „az elfásulás a középszerűek előjoga”, és már tulajdonképpen meg sem kell kérdeznem az obligát kérdéseket, hogy: Lázár Mária nyolcvanegy évesen mitől ilyen fiatal, mitől ilyen sima a bőre, és mitől ilyen hatalmas a szeme, belecsöpögtet valamit? És hogyan tudta megőrizni azt a „belső jólápoltságot”, amit egy korábbi nyilatkozatában emleget? Hiszen a negyvenes években őt is üldözték, eltiltották a játéktól, második férje miatt; az ötvenes években ezzel az arisztokratikus alkattal szkéma-szerepeket kellett eljátszania; a hatvanas években jött a combnyaktörés, a hetvenes években a nyugdíj! Kérdéseim fölöslegesek. Lázár Mária nem ismeri az elveszett időt. Fiatal korában Csehov- és Pirandello-hősnőket játszott, aztán végzetes asszonyokat (micsoda színdarabcímek voltak a két háború közt! Vigyázat, női szakasz; Végre egy úriasszony; Egy nő, akinek múltja van; Szerelemből elégtelen…), a La Tangolita kedvéért kasztanyettázni is megtanult; később nagyasszonyokat játszott („engem hívtak, ha királynő kellett vagy kurtizán”), Scribe Egy pohár víz-ében a királynőt, majd a nagyhercegnőt, Wilder Hosszú út-jában a jósnőt, Tabi Különleges világnap-jában a professzornét, Molnár Hattyú-jában a hercegasszonyt – mindig, amit kellett –, s ezt a legutóbbi időkig, elegáns iróniával.
– És bottal! A színház olyan szerepeket ad, amelyeket bottal játszhatok, mert bot nélkül nem tudok járni – és fáj a járás, de boldog vagyok, hogy színpadon lehetek! Nincs nagyszerűbb, mint a színházi közösség, és mindig olyan remek kollégáim voltak! Annak idején a Vígszínházban Hegedüs, Tanay, a szófukar Törzs, Makay Margit, akivel az első szerepemet gyakoroltam, Uray Tivadar, aki megtanított, hogyan kell noteszból szerepet tanulni… És a Madáchban a csodálatos Kiss Manyi! Milyen jól éreztem magam a Hattyúban Tolnayval, Márkussal, Pécsivel! Milyen jó ez a társulat, hogy kényeztetnek, milyen tisztelettudók a fiatalok! Eljárok más színházakba is, előadásokra; különösen nagy színésznek tartom Szemes Marit és Ruttkai Évát. Én nem csámcsogok a múlton, nem is bánok semmit, csak ezt a lábtörést. Szeretnék még jönni-menni, dolgozni sokáig. De tudja: lefelé tekintek és fölfelé igyekszem – lefelé tekintek azért, mert sokkal nagyobb tragédiák vannak, mint az enyém.
Csöngetnek. Jön a portretisták szerencséje, a véletlen. Lázár Mária lassan, méltóságteljesen kisétál a bottal. Idegen férfi van az ajtóban, azt kérdezi, hol laknak X-ék. Ott laknak, szemben, mondja Lázár Mária, és visszasétál. Én a helyében mit mondanék? „Már megint engem zaklatnak.” Vagy: „A szomszédban lakik a házmester.” Ezzel szemben a következőt hallom: „Mit szól ehhez! Ide csönget be, hogy kérdezősködjön! Hát mi vagyok én? Vonzerő?!!”
Megáll az ajtóban, a botjára támaszkodik, hatalmasan nevet. Körülötte holdudvar.
1976. november 6.
Fontos-e a színész neve? Föltétlenül az. Cégjelzés, védjegy, reklám akármi lehet; a színész neve több ennél. „Ki játszsza nálatok Hamletet?” – kérdezte néhány évvel ezelőtt Londonban élő magyar barátnőm. – „Gábor Miklós. És nálatok?” – „Peter O’Toole. Kicsoda Polonius?” – „Pécsi Sándor. Nálatok?” – Erre is mondott egy nevet, de hogy mit, nem emlékszem.
Tömegprodukcióktól, hacsak nem valami kiváló együttessel van dolgom, nem melegszik meg körülöttem semmi. Azt mondom: Jászai, Ódry, Csortos – s egyszerre otthon érzem magam. A színész neve mindenkori otthonosságunk fémjelzése. Akkor is, ha négyféle változata él a köztudatban: Kőmüves, Kőműves, Kőmives, Kőmíves. Melyik a valódi?
– Kőmives – mondja a színész azon a nyugodalmas hangon, amit ha meghallok a rádióban, vízimalmot képzelek hozzá, szakállas vízeséssel. – Kőmives, rövid i-vel. Nem zavar, hogy összevissza írják. Megszoktam.
A világgal békességben élő ember hangja. Mintha ugyanez a hang szólt volna a kérésemre írott válaszleveléből: „Megkaptam levelét, ami nagyon jólesett, mert kinek nem esik jól, ha érdeklődnek iránta… Előre is figyelmeztetni szeretném, hogy nagyon rossz interjúalany vagyok, és nehezen tudnék valami olyat mondani, amit még nem mondtam el. De megpróbálhatjuk.”
– Művész úr, ön sugárzóan rokonszenves színész. Ebben a szakmában, amelynek szabályai szerint annyi mindenfélévé kell átvedleni, a saját rokonszenvessége sosem zavarta?
– Játszottam én mindenfélét már életemben. Lucifer, Mefisztó, Shylock mennyiben rokonszenves?
– Attól függ, kinek. Hogy fogadta őket a közönség?
– Jól. Mi, egykori vándorszínészek sok komoly darabot játszottunk, és a vidéki közönség általában igényes volt.
– Ha jól tudom, a vándorszínészet hagyományos az ön családjában.
– Ó, hogyne! Dédnagyapám színész volt, aztán letelepedett Bodajkon mint református kántortanító. A fiából is kántort akart csinálni, de az megszökött és színész lett, sőt színigazgató: a társulatában játszott Petőfi Zoltán is, meg Blaha Lujza is. Nagyapám, Kőmives Imre Blaha Lujzához írta a Lekaszálták már a rétet című nótát. Nagy negyvennyolcas volt a nagyapám; mikor a pesti Nemzetihez hívták – akkor még schwarz-gelb intendatúra volt a Nemzetiben –, a nagyapám versben válaszolt: „A Nemzeti Színháznak csak az lehet a tagja, kinek Budapesttől Bécsig ér a frakkja”
– De az édesapja már pesti színész volt?
– Apámról érdemtelenül elfeledkeztek. Ágai Adolf Pesttől Budapestig című könyvében annak idején azt írta apámról: az orfeumi művészet megmagyarosítója Baumann Károly volt. Az addig német nyelvű orfeumi színpadon ő énekelt először magyarul. Sok kupléját tudom még a mai napig. Mi öten voltunk testvérek, abból hárman színészek, Rezső öcsém, Erzsi nővérem meg én. Erzsinek gyönyörű hangja volt, a Cigánybáró-ban nemcsak Szaffit énekelte, de Barinkayt is az első háború alatt, mikor nem volt férfiszínész. A feleségem Ódry Árpád lánya, s a fiam, ifjú Kőmives Sándor a Pécsi Nemzeti Színházban játszik.
– Mit gondol, művész úr, érdemes a fiatal színészeknek a régi színészélet viszontagságait fölemlegetni?
– Azt nem tudom, hogy érdemes-e, de kell. Nem élik át, nem hiszik el, de tudnak mihez viszonyítani. Az én fiatalkoromban nem voltak ilyen nagyok a generációs különbségek, lassabban változott az életforma. A vándorszínészek hosszú évtizedeken át ugyanúgy éltek. Volt olyan társulat, ahol egyszerűen nem kaptunk fizetést. Bementem az igazgatóhoz, hogy az asztalra csapjak, az igazgató gondterhelten ült: „Vasárnap két előadás lesz, talán tudok maguknak fizetni, de most más gondom van, szeretném előadni A velencei kalmár-t, maga játszaná Shylockot, maga is rendezné az előadást, mi a véleménye…?” Persze mindjárt elfeledkeztem a pénzről.
– Sosem hittem benne, hogy a szegénység jó dolog, hogy a nyomor inspiratív erő, hogy a kudarc jót tesz a színésznek, az asztalfiók az író kéziratának. A leszorítottság előnyeiről a népdalok keletkezési módja sem tudott meggyőzni. Legföljebb csak arról, hogy egy kiveszőben lévő életforma minden nyomorúsága ellenére is lehet kedélyes; s az összeszokottság ólmelege hosszú ideig erőt adhat.
– Ó, nagyon összetartottunk mi, színészek valamikor. A háború előtt a Fischer – a mostani Berlin – kávéházban volt egy kis bokszunk, előadás vagy próba után ott jöttünk össze szakmai beszélgetésre, elemeztük a darabot, a szerepeket, valósággal folytattuk a játékot. Ezért tartottak rövidebb ideig a próbák. Ott volt Ladomerszky Margit, Angyal László, Dénes György, Hegedüs Tibor, Ajtay Andor, Pártos Erzsi és Gobbi Hilda is mint vendég. Záráskor átmentünk a Luxorba, ahol mindig ott volt a két felejthetetlen párbajozó: Szomory Dezső és Reinitz Béla. Szomory az ő finom, halk modorában vitatkozott, Reinitz pedig úgy, hogy az ablakok csörömpöltek, zengett a kávéház… Ma a színészek estére olyan fáradtak, nincs kedvük összejönni. Nincsenek késő esti viták, legföljebb ivás meg kártyázás a Rátkai Klubban vagy a Fészekben.
– Miért? Csak azért, mert nagyobb a szellemi igénybevétel?
– Az is nagyobb, meg az érzékenység is. Ha régebben az ember szólt valakinek, hogy ezt a szerepet így nem jól csináltad, úgy nem jól csináltad, az illető azt kérdezte: miért, te hogy gondolod? Most a legtöbben megsértődnek. És még valami. Idő sincs. A háború előtt csináltam az első Gül baba-filmet. A háború után a másodikat. Ezt sokkal hosszabb ideig forgattuk, mint az előzőt. Azelőtt a filmesek ökonomikusabbak voltak. Igen, mert akkor nem az állam zsebére ment.
– Aki sokat átélt, nem tudja az összehasonlítást elkerülni. És minek kellene elkerülni. Ön, ugye, laktanyában kezdte a színészi karrierjét?
– Igen, a Tanácsköztársaság ideje alatt mint vöröskatona, tagja lettem az első honvéd gyalogezred laktanyaszínházának.
– Nem volt később baja belőle?
– Lehetett volna. Akire egy bérházban csak a szomszédok rámutattak: „ez is tányérsapkás volt”, azt elvitték. Én ez elől az akkor Csehszlovákiához tartozó Ungvárra menekültem, ott voltam színész, Ungváron, Munkácson, Beregszászon, Nagyszőlősön. 1924-ben egy évadot a pesti Magyar Színházban töltöttem, Shaw Szent Johanná-jában játszottam, Bajorral, Csortossal, Törzzsel, az öreg Körmendy Jánossal. Mély hangú, remek színész volt Körmendy, egyszer beugrott Csortos helyett a Sasfiók-ba, és nála maradt a szerep. Emlékszem, az egyik előadás szünetében keresztrejtvényt fejtett – akkoriban újdonság volt a keresztrejtvény –, tőlem kérdezte a megfejtéseket, egyet, kettőt, hármat, s mikor a negyediket is megmondtam, rám nézett: „hát te ezt hol tanultad?” Mondom, az iskolában. „Te jártál iskolába?” Így derült ki, hogy ő csak két elemit végzett, csizmadiainas lett, onnét, a műhelyből került a színpadra. Én magam csaknem húsz esztendeig voltam vidéki színész. Szentiványi Béla Országos Művész Színházával jártam a Tiszántúlt; Deák Lőrinc társulatával fél évig játszottam Kispesten Mészáros Ágival, Petur Ilkával, Szabó Ernővel, Horváth Jenővel. Azután két nagyon jó évet töltöttem Debrecenben, Horváth Árpád társulatánál. Akkor jött a rendelkezés, hogy mindenkinek el kell végeznie a színiiskolát. Jól van, mondtam, a debreceniek büszkék lehetnek a társulatukra, hatvan tagból csak négynek nincs végzettsége, s ez a négy: Halasi Mariska, Neményi Lili, Szabó Ernő meg én… Erre elhallgattak.
– Ebben az időben ön Goethe-, Molière-, Strindberg-, Madách-darabokban játszott; de az 1928–36-os évekből nem maradtak fenn színlapok.
– Persze hogy nem, mert én írtam őket! Sőt én ragasztottam ki őket a falra. Az egyik ilyen darabnak A bolondok háza volt a címe, előadás előtt ez díszelgett minden házon, a faluban majdnem megvertek.
– 1938-ban került Budapestre, a Vígszínházhoz; Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Bernard Shaw, Illés Endre darabjaiban játszott. A Warrenné mesterségé-ben a tiszteletest, a Pygmalion-ban Doolittle-t alakította. Akkortájt ment Pesten az angol Pygmalion-film; Leslie Howard és Wendy Hiller játszotta a két főszerepet, amit a Vígszínházban Ajtay Andor és Muráti Lili. Talán nem provincializmus, hogy a korabeli kritika egyebek közt ezt írta a színházi előadásról: „…az apa szerepében a Vígszínház Kőmives Sándora toronymagasságban áll londoni versenytársa felett. Ladomerszky Margit jobban tetszett, mint angol megfelelője.”
– A háború előtt rangot jelentett a Vígszínház tagjának lenni. Életem nagy szezonja az volt, mikor a Tűzvész című darabot egy éven át minden este adtuk, ebben a szereposztásban: Mezey Mária, Tolnay Klári, Orsolya Erzsi, Páger Antal, Benkő Gyula, Kőmives Sándor.
– Jelképesnek érzem, hogy a háború alatti utolsó darabjuk Wilder A mi kis városunk című színműve volt, s a háború után ön Gorkij Éjjeli menedékhely-ében lépett föl.
– A Wilder-darab előadása a közepe táján abbamaradt, aznap, mikor bejöttek a németek. Leparancsoltak a színpadról engem is: az akkori idők értelmezése szerint félvér voltam, s múltam miatt „megbízhatatlan” különítménybe soroztak be. Amikor legyengülve megjöttem a munkaszolgálatból, elölről kellett kezdenem. Az Éjjeli menedékhely-nek különben már csaknem minden férfiszerepét eljátszottam mint vándorszínész. A frakkos urak és a rongyos parasztok skatulyája után elég hamar belekerültem az öregapók szerepkörébe – a hangom miatt. Már fiatalon ugyanez a hangszínem volt.
– Számomra a legemlékezetesebb szerepei éppen ezek az öregapó-szerepek. Bubnov az Éjjeli menedékhely-ből. A Három nővér őrjöngő Csebutikinje. A Rómeó és Júlia okos szívű Lőrinc barátja. A csendháborító ravasz-butácska öreg tudósa, Husszein Guzlija. Kőmives Sándor Első és Gyenge Árpád Második sírásója egyformán kitéphetetlen a Hamlet-emlékeimből. Az Éjjeli menedékhely-nek két hazai előadását láttam, az 1956-ost Bozóky István, az 1968-ast Ádám Ottó rendezésében. Hogy feledhetném, hogy a Színészt 56-ban Tímár József, 68-ban Dégi István, Vaszilisszát Dayka Margit, aztán Psota Irén, Násztyát Kiss Manyi, aztán Vass Éva, Szatyint Greguss Zoltán, később Gábor Miklós, a Bárót Darvas Iván, majd Mensáros László, Natasát Tolnay Klári, majd Domján Edit játszotta, és mindkét előadásban Pécsi Sándor volt Luka, a vándor és Kőmives Sándor volt Bubnov. Emlékszem a heves sajtóvitára, amelyet mindkét előadás kiváltott, és nem tudok művész számára nagyszerűbbet elképzelni, mint hogy részt vegyen egy ilyen sokat vitatott produkcióban, hogy minden este kockára tegye a művészet és a közhely pengeélén billegő megfogalmazást arról, hogy mi az ember.
– Igen, igen, nagyszerű, az biztos, és a vele járó dicsőség is jó dolog – de minek? Ki beszél ma Fenyvesi Emilről, aki minden idők legnagyobb magyar színésze volt? A mi dicsőségünk mulandó. Én valamikor minden este színpadon voltam. Ma? Alig. Az ember belefárad. Előfordult már, hogy könyörögtem a színháznak: hagyjatok ki ebből a darabból! Aztán megjelent a plakát, látom, nincs rajta a nevem, megkérdeztem: miért hagytatok ki? Azt mondják: te kérted! Igen, mondom, na de éppen ebből…?! Hát ez a mi pályánk lényege.
1976. december 11.
Valamikor a háború alatt, nem tudom, melyik hónapban, de már elkezdtük az éhezést, a házunkbeli jómódú patikusné így szólt a lányához:
– Kislányom akarsz limit?
Hónapok óta nem lehetett a városban citromot kapni. A limi a limonádé beceneve volt.
– Akarsz a limihez sütit?
A választ már nem vártam meg. Eszelősen rohantam le a patikuséktól az első emeleti gangra. Éhes voltam. Tudtam, ha ott maradok, engem is megkínálnak a limivel meg a sütivel, s a reszketve közeledő tálca rakományát, mint legutóbb, most sem lesz erőm visszautasítani. A gondolattól még éhesebb lettem. De valami az éhségemnél is erősebb volt. Az undor a becézett szavak iránt. A rémület, hogy a limonádé meghallja, hogy kicsinyítik, és végképp elszáll. A citrom, a cukor, a zsír és a liszt megsértődik, és soha többé nem tér vissza a kiéhezett városba. Nem, nem voltam őrült, csak tízesztendős, és mitológiám szereplői tündérszép ételek és italok voltak. Féltettem őket; metafizikai létezésüket is.
Másfél évtizeddel később, tanár koromban éreztem hasonlót, mikor egy növendékem padjában megláttam az első eldobott kiflivéget. De az valóságos kiflivég volt. Nemcsak jelkép. Az eldobott ételhez képest az eldobott szó csak hóbort.
Mégis, az emlék olyan éles, hogy azóta is irtózom a becézett szavaktól. Limi, süti, fagyi, pipi – s legújabban török kávé ízű szép szavunk, a köszönöm helyett a köszi – egyik sem rövidítés, csak bizalmaskodás. Nem kell a szavakkal olyan jóban lenni, mert egy napon megint meggondolják magukat, aztán csak nézhetünk. A szavakat tisztelni kell, akár az ennivalót.
Bolesław Prus könyvében, A fáraó-ban a csillagos égbolt alatt könnyelműen fogadkozó, fiatal Ramszesznek így könyörög Pentuer, a főpap: „Ne beszélj így, kegyes uram, mert a sivatagban kóborló gonosz szellemek elkaphatják a szavaid… Ne felejtsd el, uram, olyan a szó, mint a parittyából kilőtt kő: ha falat ér, visszapattan rád…”
Valahogy így vagyunk a szavakkal, az ételekkel és a színpadi szövegekkel.
Lukács Margitot a színpadról olyan embernek ismertem meg, aki nem becézi a szavakat.
Lakásában a sötét bútorok s a villogó, meszelt falak kontrasztja olyan háttér magas, koronafrizurás alakjához, hogy előítéleteimet nyomban igazolva látom. Komoly színésznő. Sárga sportpulóverének puha garbónyakát úgy hordja, mint a Stuart-gallért.
– Mindent a szüleimnek köszönhetek. A drága édesanyámnak. A szüleimnek, akik nem akarták, hogy színész legyek, aztán végül úgy engedtek a pályára, hogy bármi történik, párbaj lesz – de én azt mondtam: anyám, engem senki nem fog „fölkarolni” a pályán, sem pénzzel, sem másképp. Ha színész leszek, a magam erejéből leszek az.
Megint az előítéleteim. Milyen szabatosan fogalmaz, ha körülír valamit, akkor is.
– Nekik köszönhetem a fölfogásomat: azt, hogy a színészre föl kell nézni. Ha az igazi színész bejön a színpadra és kitör a taps, az nem azért történik, mert „klakkja” van, hanem mert az emberek bekapcsolódnak az áramkörbe. Mi ez az áramkör? Nem, ezt megtanulni nem lehet. Kell a pályánkhoz akarat, szorgalom, szerencse, tehetség, még erő is a pech elviseléséhez, ez mind kell. Én egyszer egy szerep kedvéért hegedülni is megtanultam; 1948-ban Balázs Béla Czinka Panna című balladáját adták az Operában, ott énekeltem és hegedültem, igen, az ilyesmi megtanulható, a mechanikai része legalábbis – de az a másik, az a bizonyos áramkör… Mondok egy példát. Bajor Gizi lehetett ilyen vagy olyan, Bajort kritizálhatták, de a hatása alól kivonni nem tudták magukat. Az a bizonyos valami – az áramkör – a művésszel vele született adottság. Amerikában úgy mondják ezt: „karizma”. A régi egyházi kifejezést alkalmazzák az igazi művészre, akinek ha hatása van, „karizmája” van. Hevesi Sándor szerint a művészek közt van mesterember, akire minden rábízható; van virtuóz, aki ragyogóan megcsinálja a feladatát; és van alkotó művész, aki az egyéniségét megtartva tud a szerepével azonosulni. Ez az a meghatározhatatlan, istenadta többlet. Amiben ész is van és szenvedély is. Ami annak a függvénye, hogy a művészetet hogy tölti meg a lélek.
– Ennyire, ilyen következetesen végiggondol mindent? A szerepeit is? Ennyire tudatos ember?
– Tudatos? Komoly? Inkább robbanó ember vagyok. Csak a szerepköröm komoly. Szeretek játszani, szeretem a humoros szerepeket.
Felugrik, föl-alá járkál.
– Indulatok nélkül nincs jó művész. Ferencsik János is tudatos ember, de nála nagyszerűbb, szenvedélyesebb karmester alig van. A szerepeimet végiggondolom, de az összpróbákon a felrajzolt vázlathoz már kellenek a színek, s ezek már az ösztön működései. Megint mondok egy példát. Az Antonius és Kleopatra próbái előtt nyolc könyvet olvastam el. Megszereztem Kleopatra képét. Kleopatra csúnya volt! Honnan hát az az óriási ereje, hatása? Karizmája lehetett! Egy helyütt azt olvastam róla: mikor Antonius hazamegy a feleségéhez Rómába, Kleopatra ottmarad állapotosan az ikrekkel. Vagyis mi történhetett? Terhes asszony idegei lazábbak, tehát az eseményekre másként reagál. Hisztériás, idegbajos nő búcsúzott Antoniustól, nem szerelmes asszony! Tudta ezt Shakespeare? Lehet, hogy nem tudta, csak a zsenijével ráérzett. Sokszor minden valami csekélységen múlik!
Sóhajt, visszaül a kávéja mellé.
– A Ványa bácsi próbáján például azt hittem, nem tudom az én alkatommal eljátszani Jelenát. Akkor Gellért Endre azt mondta: „Tudod mit? Hosszú szempillát ragasztunk. S ettől lassú lesz a pillantásod, a járásod, a mozgásod megtelik puhasággal…” Ennyi volt.
Ennyi volt? Dutka Ákos írta Lukács Margitról ezeket a sorokat:
„…Kleopátra olyan örök rejtély, mint az egész Nílus-part, mint a kőtestű Szfinx. Láttam én más felfogásban nagy színésznőktől, köztük Márkus Emília alakításában is – de most, hogy a lengyel Prus Fáraóját olvasom, s képzeletemben elevenen él az egyiptomi Káma alakja, a föníciai Astarte papnője, a nílusi hisztérika, akinek a százrétű érzékisége és lelki vívódása annyira hasonló a Kleopátra rejtélyéhez, most érzem csak igazán, hogy Lukács Margit az igaz jellemábrázoló művészet minden varázsával keltette életre ezt a királyi hetérát, s átéltem, élveztem jellemformáló erejét; a kettősséget, az őszinte szenvedély s az örök női hisztéria vibráló játékát, míg a halálban felnő a királyi fenség, a monumentális tragédia klasszikus magasságához. Nagy teljesítmény ez; egy forróvérű keleti nő érzékiségén át mindvégig éreztetni a királyi politikus nő számító és sokszor az árulás becstelenségével kacérkodó démoniságát…”
Játékhoz méltó szavak. Költő szavai. Színészekről így írtak valamikor.
– Ez a vibráló játék, ez az okos démoniság más szerepeiben is kifejezésre jutott. Az Éj monológjára gondolok a Csongor és Tündé-ből. A Bánk bán Gertrudisára. A Lear király Reganjára. Az ausztrál vendégmunkás szeretőjére, a sistergő Pearlre, A tizenhetedik baba nyará-ból s az intellektuálisabb Mrs. Campbellre, Shaw partnernőjére, a nemrég újra játszott Kedves hazug-ból. És mindenekelőtt: Évára, a Tragédia Évájára.
– Az Éj királynőjét és a Tragédia Éváját huszonöt éven át játszottam. A Tragédiá-ban hét Ádám játszott velem egymás után és hét Lucifer. Összenőttem Évával. Minden utazásomból, minden könyvből, minden színből, festményből Éva lett. Tíz-tizenöt év után megtörtént, hogy egyszerre csak kiragyogott a szövegből egy mondat, új fényt kapott a szerep. Az Éj monológját versként memorizáltam, és hogy a gondolatok ívét megépítsem, folyamatosan mondtam el, mint a prózát. De az Éj monológjának a lényege a zeneiség, Vörösmarty szavainak muzsikája. Weiner Leó zenéjével játszottuk a darabot akkor. Engem énekesnek szántak, imádom a zenét. A Johanna a máglyán szövegét a zene hatására úgy mondtam el, mintha repülnék, mintha nem állnék a földön! Ezek az én legkedvesebb szerepeim.
– És amikkel nem nőtt ennyire össze?
– A Lear király Reganját nem szerettem; Lady Macbethet és Gertrudist nem éreztem eléggé, ma biztosan másképp csinálnám. Nagyon szerettem A Glembay Ltd. Angelicáját – azt a háromoldalnyi szerepet a felejthetetlen rendező, Bojan Stupica a főszerepek közé emelte. Rövid idő alatt teljesen kiismerte a színészi egyéniségemet. A jó rendező úgy ismeri a színészt, ahogy a szülő a gyermekét, tudja, kit mikor kell szidni, dicsérni; a jó rendezőnek emberismerete és hatalma van. Nagyszerű hangulatú próbáink voltak. Góth Sándor azt mondta: nem szeretem az olyan színészt, aki az első próbán úgy játszik, mint a premieren, mert akkor úgy marad. Én próbálós színész vagyok. Jászai Marira azt mondták a háta mögött: csak az szeret próbálni, aki tehetségtelen. Ez nem igaz. A darab sorsa már a szereposztással eldől, de a próba hozza össze az együttest. S a jó rendező minden színészhez megtalálja a kulcsot. A színésznek pedig föl kell néznie a rendezőre.
– Ezt a „fölnézni” kifejezést már másodszor használja a beszélgetés folyamán. A közönség nézzen föl a színészre, a színész nézzen föl a rendezőre. Úgy érzem, ön nemcsak szereti, tiszteli is ezt a pályát.
– Tisztelem. És a közönséget is. A színészet társasjáték. Ezen a pályán sem a cinizmus, sem a hatalmaskodás nem válik be. Csak a szeretet. A rendezőé az irányítás, miénk a taps – mi visszük ki a színpadra a meztelen bőrünket. Tőkés Anna sok rendezői utasítást nem értett, de mi volt az, ha csak végigment a színpadon…! Rám azt mondják, nem vagyok karakterszínész. Mégis minden szerepben mást akarok nyújtani. Százféle Évát. Más Mrs. Campbellt 1963-ban, mást 1974-ben, 76-ban, és… mit mondjak ennél többet? A fehér a világ legkomplikáltabb színe, minden más szín benne van. Én mindig ezt akartam. Ha újra születnék, újra kezdeném.
1977. február 5.
Amint a gyér világítású pasaréti utcán fölfelé baktatok, gyors egymásutánban két dolgon töröm a fejem. Az egyik: hogyan szólítsam Feleki Kamillt, aki a „művész úr” megszólítást már telefonon is „Kamill”-ra igazította. Megköszönöm, ha bizalommal tüntetnek ki, de nincs köszönet a bizalmaskodó újságírásban. Ha ilyesmire kínálkozik alkalom, rendszerint a pillanatnyi ihletre bízom magam. S a másik: hogyan játszaná el Feleki Kamill a látogatót Sartre egyik jelenetében; mit mondana annak a bizonyos királynak.
A fehér villa kapurácsán megnyomom a csengőt, egy mikrofonhang kiszól: „tessék”, a kilincs gombja berreg, a kapu kinyílik, nagyon jó játék. A házigazda az ajtóban integet. Személyzet nincs. A lépcsőfeljáróban plakátok, képek, Sir Basil kecskeszakálla. Olvadt fényű lámpák a lakásban mindenütt, ólomüveges kerek ablak, egy Rippl-Rónai- és egy Vaszary-kép meleg színei, elefántcsont teherhordók, gyertyatartók sminkelt angyalkákkal s egy tenyérnyi muzsikáló autó az 1941-es évjáratból – szobabelső szobabelsőre, szőnyegen függöny, csupa bolyhosság, csupa szecesszió: aki ezeket a szobákat berendezte, annak fontos volt, hogy mindenki jól érezze magát, hogy mindenki otthon legyen. Vajon mennyit árulnak el a lakás részletei Feleki Kamill színészi közvetlenségéből? Abból, amit úgy mondott el a Galsai Pongrác írta, kitűnő interjúban, a Nők Lapjá-ban egyszer, hogy: „… suta mozgásom, félszegségem, pösze beszédem nevetést csiklandoz ki a nézőből, és vígjátéki hangulatot teremt az ellenszenves alakok körül…”? Látható-e, meglátható-e más is ezek mögött a külsőségek mögött?
– Gombaszögi Ellával – mondja Feleki Kamill – megállapítottuk, hogy vannak színészek, és vannak „a” színészek. „A” színész az, aki a privát életben is színészkedik. Aki mindenáron játszik. Aki nem tud magáról megfeledkezni. Én szeretem elereszteni magam. Ami a színpadi közvetlenségemet illeti… Hogy mi van mögötte… Hát nézze… Nagyképűség volna…
– Ön a mozgásművészet felől közelített a pályához fiatal korában. Hol tanult táncolni?
– Nem tanultam táncolni. Ahogy nem tanult se Latabár, se Rátkai, se Rajz, se Páger. Az embert egyszerűen érdekelte az, amit a színpadon látott. Odaállt, megnézte. Láttam Halmai Tibort, láttam párizsi színészeket, próbálgattam a lépéseket a szállodában… Az érzések a testben, a mozdulatban is megmutatkoznak. Én nem tudok jó színészt mozgáskultúra nélkül elképzelni. Mozgáskultúra nélkül hogy tud a színész lépni? hogy tud megfordulni? felnézni? Beviszek a színpadra száz privát embert, fogadok, a színpadon mindnek más lesz a járása, csetlik-botlik. Meglátja az üres nézőteret, és úgy érzi magát, mint a ligeti hordóban. Hát még ha benn ül a közönség! Felhoztak valamikor néhány szépfiút Pestre bonvivánnak, adtak rájuk frakkot, cilindert, a lábuk alá lépcsőt, aztán mikor a belépő következett, szépen legurultak a premieren.
– Ön viszont, úgy tudom, artista is volt a pálya kezdetén.
– Rákosi Szidi színiiskolája után a Király Színházban kétmondatos, táncos szerepeket kaptam. Nem akartam így folytatni. Két évre külföldre szerződtem. Aztán itthon, az Operettszínházban, a Kadétszerelem című darabban meglátott egy bécsi igazgató, és szerződést ajánlott. Akkor már szerelmes voltam a későbbi feleségembe, megkértem hát az igazgatót, őt is vigye el. Keveset tudok adni, mondta az igazgató. Tudja mit, mondtam neki, leadok a gázsimból napi ötven schillinget, adja oda annak a lánynak, nagyon jól táncol… Tizenhét hónapig játszottunk Bécsben. Az ötödik hónapban egy hét szabadságot kértünk, és hazajöttünk összeházasodni. Ez a házasság negyvenkét esztendeig tartott… A gázsi-ügyet Finike csak a házasságunk harmadik évében tudta meg. Én különben minden este elvertem a fizetésemet, addig le se bírtam feküdni. Finike egy darabig tűrte, aztán beoltott józansággal. Ha el tudok számolni magamnak, azt neki köszönhetem. Azt is, hogy színész vagyok. Mert mikor valamin izgattam magam, Finike azt mondta: „Szerinted Tanay Frigyes volt a legnagyobb színész. És ma ki emlékszik rá? Hát akkor mit izgatod magad?” És képzelje, nemrég Molnár Gál Péter beszélte el, hogy az egyik főpróbán, mialatt játszottam, Finike azt mondta: „Menten elájulok.” Annyira izgult! Amíg élt, ezt sosem tudtam. Finike nem kapatott el. Így aztán engem nem kapott el a gépszíj. Érti, ugye? Finike hozzászoktatott az igazsághoz. A játékomról először mindig a rosszat mondta el. És a barátaim is így csinálják. Ezért imádom, ha jó rendezőm van! És utálom, ha magamra vagyok hagyva! Sacha Guitrynek és állítólag Laurence Olivier-nek is négy embere állt ott munka közben, hogy kontrollálja! Mindenkinek kell az ilyenfajta tükör, a külső kontroll. Ez adja a biztonságot.
– Több nyilatkozatában említette, hogy gátlásokkal küszködött gyerekkorában. Hogy micsoda problémát jelentett például az iskolai felelés. Maradt valami ezekből a gyerekkori gátlásokból?
– Lámpaláz.
– A premierektől szorong?
– Minden előadástól félek. Mert nemcsak abból lehet baj, hogy én valamit elrontok, de abból is, ha a partner elront valamit, ha elpukkan egy villanykörte, leejt valamit egy zenész, kimegy egy néző, trappol valaki hátul a színpadon. Dénes György, aki jó barátom volt, azt mondta egyszer: „Én megfigyelem a színház új tagjait, de még a műszakiakat is. Ha valaki teljes talpon trappol a színpadon, abból nem sok jót nézek ki. Ha valaki lábujjhegyen jár, abból jó színházi ember lesz.” Trappolni? Enni a színpadon? Kalapban bejönni? Ilyen nem volt! A Vígszínházból Hegedüs Gyula kidobta az ilyen embert. Somlay Artúr kipofozta. A színpad szentély.
– Érdekesek az ön színészi korszakai. 1932–43-ig operettszerepek. Aztán két év csönd. 1945-ben a Dollárpapa. Pendlizés az Operettből a Pódiumba, a Városiból a Művészbe. 1949-ben Dosztojevszkij, Csehov. 1950–55-ig nagysikerű operettjáték, sok népneveléssel, Szabad szél, Palotaszálló, Állami Áruház, Orfeusz, Luxemburg grófja, Csárdáskirálynő. Aztán az Állami Áruház filmen is, elit szereposztásban, csupa sláger; Glauziusz bácsi dalát minden magyar nagypapa énekli. Ám Glauziusz bácsi jelentősége akkor az volt, hogy a hősök és az árulók közé bevonult a magyar filmbe az ártalmatlan polgár; s az ön játékfölfogásából kiderült, hogy könyökvédőben nemcsak könyökölni lehet. Akkoriban arról nyilatkozott, hogy a Sztanyiszlavszkij-elvek szerint építi föl a szerepét.
– Sztanyiszlavszkijt ma is vállalom. Tőle tanultam a szerepelemzés módszerét. Szereptanulás közben magamra hagyom magam, aztán ha a próbán eltalálok valamit, nagyon megfigyelem. Hosszú szenvedésbe került az, ha valamit nem tudtam ugyanúgy megcsinálni – aztán rájöttem, hogy nem elég azt megfigyelni, hogyan mondtam valamit; azt is tudnom kell, miért mondtam úgy. Nekem akárhányszor felajánlották, játsszam el egy szerepet, amit régebben is játszottam, soha nem vállaltam el. Mert ha elvállalom, azt kerestem volna: hogyan csináltam akkor? Ez pedig utánzás. Az utánzás pedig nem őszinte. Chevalier-t sem, Latabárt sem lehet utánozni. A régi önmagunkat sem.
– Szerette Glauziusz bácsit?
– Szerettem, amíg el nem koptatta a rádió.
– Sir Basilt szerette? A Luxemburg grófja raccsoló öregurát, akiről azt írták 1953-ban, hogy „szenilis, korlátolt, józan üzletember”?
– Sir Basil korlátolt öregúr volt, de nagyon tudott szeretni. Akkoriban azt mondták a barátaim: a primadonna hülye, hogy a bonvivánt szereti, és nem ezt az aranyos öregurat, akinek ráadásul pénze is van.
– Miska főpincért?
– Az én főpincérem – akárcsak Honthy Hanna Ceciliája – nem volt benne az eredeti Csárdáskirálynő-ben. Fiatalkoromban sokat voltam a Moulin Rouge-ban Kiss Manyival, Komlós Vilmossal, Herczeg Jenővel, a Latabárokkal. Volt ott egy Miska nevű szeparépincér, tündéri ember. Kellér és Békeffi onnét vette ezt a figurát. Ott megtanultuk a lokálhangot. Miskával nem volt nehéz dolgom. Általában ronda frátereket játszattak velem, ha azt akarták, hogy… Várjon, megmagyarázom. Emlékszik az Országúton című filmre? A színészre, aki azt a ronda frátert játszotta? Ronda volt? De milyen szíve volt!
– A következő Feleki-korszak a rövid életű Petőfi Színházhoz fűződik, 1960–64-ig, a Koldusopera, a Tűzijáték főszerepeivel. Szerette Peachum urat – azaz akkor: Peacockot?
– Nagyon szerettem. Soha nem volt olyan Koldusopera. Sennyei Vera, Domján Edit, Agárdi Gábor, Czigány Judit, Miklósy György, Lorán Lenke – mindenki játszott mindenkiért, nem volt az, hogy gyerünk, játsszuk le a másikat. Felejthetetlen együttes volt.
– Néhány nagy sikerű produkció ellenére később mégis megszűnt a színház. Ön egy 1968-as nyilatkozatában azt mondta, hogy a Petőfi Színházban „hiányoztak a musical technikai és művészi-személyi feltételei”. Hogy látja most ezt a nyilatkozatát?
– Ugyanúgy. Ma sem született meg a magyar musicalelőadás. És – néhány művésztől eltekintve – nem született meg hozzá a színészgárda. A francia nyelv alkalmas a sanszonra, az angol a musicalre. Úgy érzem, a magyar nyelv nem minden sanszorra és nem minden musicalre alkalmas. Mégis: a musicalé a jövő. Nálunk is.
– Nem ellentmondás ez?
– Nem. Mert Medgyaszay Vilma nem akart Piaf lenni, Medgyaszay magyar sanszont énekelt. Vannak dolgok, amik nem átültethetők. A Hello, Dolly nem szólal meg magyarul. A mi gondolkodásmódunk, a mi nyelvünk más. De az sem jó, ha a magyar író túl súlyos szöveget ír a musicalhez. Ha fejbe akarja verni a nézőt. Ha a szövege nem közérthető. Én még nem láttam jó magyar musicalt.
– És az Egy szerelem három éjszakája…?
– Az jó volt a Petőfiben és jó a Madáchban. De én az Operettről beszélek. Ott kell musicalt játszani. Kell a zenés színház! És nem lehet belenyugodni, hogy valaki kikerül a főiskoláról és istennek kiáltják ki, mert jól szaval el egy verset, de se lovagolni, se lépni, se táncolni nem tud! Mért nem használja ki a hatalmas tehetséganyagát jobban ez a pici ország?
– Az Operettben, a Vígben és a Madách Színházban eltöltött évek után most ismét az Operettszínházban próbál. Méghozzá: musicalszerepet.
– Schultz urat játszom a Kabaré-ban, a panzió egyik lakóját. Izgalmasan szép darab, humoros és drámai egyszerre. Több mint zenés játék. És ez az a darab, amiben minden szereplő a helyén van. Így képzelem el a musicalt.
Kedves művész úr, ha egy pillanatig nem figyelek önre, sem a lakásra, ahol a felesége holmijai érintetlenül állnak, a beszélő kapu idegenekhez beszél, s a szobákban hangosan ketyegnek az órák, ha egy pillanatig én is a magyar musical sorsára gondolok, azt hiszem, a Kabaré csakugyan átültethető – mert közép-európai történet, mert Berlinben játszódik, mert az ön Schultz ura személyes ismerősünk. Azt hiszem, ezen múlik az egész. Ha ismerjük a játék anyagát, előbb-utóbb a szereplőket is megtaláljuk. Az ellustulásba pedig valóban nem lehet belenyugodni. És nemcsak a láb lustulhat el.
Sartre A szavak című könyvében leír egy jelenetet, amelyben a látogató – egy idegklinika látogatója – olyan beteg előtt halad el, aki azt kiáltozza: „Én vagyok a király! Azonnal csukják le a nagyherceget!” A látogató ekkor így szól a beteghez: „Töröld meg az orrod!” Majd hirtelen megkérdi: „Mi a foglalkozásod?” – „Cipész” – mondja halkan a beteg. Aztán a következő pillanatban ismét rákezdi: „Én vagyok a király…!”
Hogy a mozgáskultúrának köszönheti-e, nem tudom, de ön nem lustult el, művész úr. Ön nem szólna rá arra a másik emberre. Meghagyná abban a hitében, hogy ő a király.
1977. március 12.
Fészek Klub, délután három óra, szivarfüst, harminc Celsius-fok. A Pepsi Cola elfogyott, üdítőnek semmi, csak Ráday Imre beszédmodora. A falépcsőn tikkadtan igyekeznek fölfelé a látogatók; most valami pálmafás előcsarnokban, hűvös akváriumok közt volna jó ülni, esetleg legyezővel. Bágyadtságomból megpróbálom kivágni magam; ahogy a sakkban mondják: élesen nyitok.
– Végignéztem a rendelkezésemre álló sajtót: művész úr, önnel mindig csak nők készítettek interjúkat.
– Egyszer egy férfi is meginterjúvolt, de az az interjú nem jelent meg.
– Van ennek valami köze az ön régi szerepköréhez? A polgári vígjátékbeli-filmbeli snájdig szépfiú Rádayhoz?
– Kérem, én nem játszottam szépfiúkat! Én soha nem voltam szép!
– Bocsásson meg, ennek a megítélésére én illetékesebb vagyok. Gyurkovics Tibor szerint „nem bűn, ha valaki szép”. Az se bűn, ha valaki jóképű.
– Naponta borotválkozom, tehát látom magamat. Másról van szó. Derűs alaptermészetem van. Azon is mulatok, amin mások mérgelődnek.
– Irigylésre méltó.
– Adottság. És nem vagyok féltékeny. Sose fájt a mások sikere. Aztán a szerepköröm is szerencsés. Sok odamondogatós szerepet játszottam. Olyan embert, aki a fölötteseinek bátran megmondja a véleményét. A közönség helyett is beszéltem; ezért szerettek. Vonzó voltam. „Vidám sportfiúnak vagy jazzdobosnak nézné valaki, aki az utcán látja” – írta rólam Hunyady Sándor.
– Akinek sikerében ön háromszor is osztozott a háború előtti években.
– Igen; a Júliusi éjszaká-t 1929-ben mutatta be a Vígszínház; Dayka Margit, Makláry Zoltán, Makay Margit, Góthék, Törzs Jenő játszotta a főbb szerepeket – én még elcsíptem a nagy vígszínházi generációt. A Lovagias ügy-et 1935-ben, a Havasi napsütés-t 1939-ben játszottuk.
– Kosztolányi nem volt elragadtatva a Lovagias ügy-től. Az idős kollégáját fölpofozó fiatalembertől. Attól, hogy a dolgok elrendeződnek, de senki nem üt vissza. „Az előadás pompás… – írta Kosztolányi. – Mégis valami hiányzik. Az a második pofon hiányzik, ami nem csattant el. Ez viszket folytonosan a néző tenyerében. Akár hiszik, akár nem, minden nézőben egy hős szunnyad.”
– Kosztolányi volt az egyik fölfedezőm. A másik Beöthy László. Büszke vagyok rá. Nem voltam Beöthy színházának tagja, de egyszer azt írta rólam: „Végre megvan az új Rómeó.” (Rómeót sose játszottam el.) Később egy bohózat után azt írta rólam Beöthy: „A múltkor Rómeó tollas baretjét reklamáltam neki, most pedig bejelentette igényét Lear bolondjának csörgősipkájára is.” (A Bolondot se játszottam el.) Egy színész életéből sok minden kimarad. Mégis, Kosztolányi és Beöthy mennyire tudott örülni a fölfedezésnek! Miért nem tudunk ma is így ünnepelni valakit, esetleg a hibáival együtt?
– Visszakérdezem. Miért? Mi az oka?
– Közöny. Lelkesedéshiány. Önzés. Befelé fordulás. A gyors karrier vágya. Nem annyira a művészi, inkább az anyagi karrieré. A munkahelyek száma megnőtt. Nem mindig a színész hajszolja a pénzt; legtöbbször az intézmények hajszoltatják vele.
– Milyen intézmények?
– Rádió, televízió, filmgyár. A háború előtt kommersz filmeket csináltunk. Nem mindegyiket szégyellem, a Lovagias ügy filmváltozata például jó volt, vagy Aszlányi filmje is, A hölgy egy kissé bogaras. Azóta sokat javult a magyar filmgyártás – s most azokról a filmekről nem beszélek, amik már túljavultak. Nem. A film ne csak a készítőjének szerezzen örömet. A közönségnek is.
– Korábbi nyilatkozataiból úgy látom, ön erősen közönségpárti. Arról hogyan vélekedik, hogy tragikus jelenetek alatt nevetnek a nézőtéren? Hogy finom szellemességek sikkadnak el, míg egy színész félreérthető mozdulatától bőg a karzat?
– A mi hibánk. Az íróé, a darabé, a rendezőé, a színészé. A közönségnek nyújtani kell valamit. Azért jön a színházba, hogy elfelejtse a gondját, elég neki egész nap. Ezt már Karinthy is megmondta.
– Tud valami receptet?
– Jó darab. Jó szereposztás. A futballban is vannak klubmérkőzések és vannak válogatott mérkőzések. Mi lenne, ha a színházak is csinálnának néha válogatott produkciót, függetlenül attól, ki melyik társulatnak a tagja?!
– Vígszínházi korszaka és a háborús évek után ön sokáig hánykolódott, nem találta a szerepkörét, míg…
– Nem én nem találtam. Nekem nem találták.
–…Míg meg nem állapodott a József Attila Színháznál. Hogy gondol rá vissza? Sikerült-e a külvárosban közönséget kinevelni?
– Hol van már külváros? A Váci út a város közepén van. Tizennégy évig voltam a József Attila Színház tagja, és ebből az első öt év volt az, amiért érdemes volt odamennem. Úttörő munka volt. Jó szemű igazgató, lelkes gárda. Később a színház elüzletiesedett. A 60-as évekről beszélek. Nagyon hülye darabban játszottam utoljára ebben a színházban; a néhai igazgatómmal a kapuban álltunk, az előadásra özönlött a nép, egyik autó a másik után. „Látod – mondta az igazgatóm –, nekem volt igazam!” Erre azt mondtam neki: „Bukjunk meg már egyszer becsületesen!” Ez hiányzik. A kockázatvállalás. Hiába vannak tehetséges művészeink. Mindig biztosra akarunk menni.
– Az egyik újságírónőnek ön egyszer azt mondta: „szorongás nélkül nincs művészet.” Ön fél?
– Félek. Ha olyan számban lépek föl, amit már ezerszer csináltam, akkor is elmondom magamnak aznap nyolcszor-tízszer. Félek a rövidzárlattól. Nemcsak attól, hogy elfelejtek valamit; attól is, hogy a közönséggel való kapcsolatom megszakad.
– Lidérces állapot lehet. Nem tudom, mi rosszabb, ez vagy az üres papír. Más színész is ilyen?
– Először Dayka Margiton vettem észre, hogy fél, mielőtt a színpadra lép. Mikor Horváth Teri még kezdő színész volt, jelenés előtt a kelleténél előbb állt a helyére, koncentrált, bezárkózott a szerepbe – kinevették, azt hitték, pózol. Holott ez a helyes! Nem hiszek abban a színészben, aki a társalgóban abbahagyva a viccmesélést ugrik be az utolsó pillanatban a színpadra. Sztanyiszlavszkij, akit annak idején Berlinben személyesen is megismertem, azt írja: a színésznek bele kell bújnia másnak a bőrébe, az idegrendszerébe, a fizikumába. Ehhez pedig idő kell.
– A színészi munkának melyik fázisát szereti a legjobban?
– A próbaperiódust. Amíg a szerep eljut a papírtól a függöny felhúzásáig. A többi csak ismétlés.
– És az előadás? A taps?
– A taps nem szabad, hogy fontos legyen. Néha a taps kifejezetten árt. Néha tudni kell észrevétlenül bejönni. Volt egy kollégám, aki vidéken megszokta, hogy kedvenc. Tapsra jött, tapsra ment. A pesti színházban aztán nem szólalt meg addig, amíg nem tapsoltak. Ez nem jó. Néha a nagy csönd a nézőtéren sokkal több, mint a taps.
– A művészi munkának mégiscsak a hiúság a főmotorja.
– Nem. A színész hatni akar. Én hittérítő akartam lenni. Így lettem színész. A színész is hat, csak éppen a mások szavaival. S olykor az általa rossznak vélt árut kell jól eladnia.
– Ön nem hiú?
– Nem vagyok hiú. Legföljebb van bennem exhibicionista hajlam. Anélkül nem megy. Édesapám a régi Népszínházban statisztavezető volt. Kis hangszerüzlete volt a József körúton, több volt benne a színész, mint a vevő. Nagy egyetértésben jártak oda a Nemzeti és a Király Színház művészei. A Nemzeti egyik színészének mondtam, hogy színész akarok lenni. – „Szemüveggel?” – kérdezte. Letettem a szemüveget. Nehéz volt, de leszoktam róla. Csak néhány éve hordom ismét. De milyen légkör volt abban a hangszerüzletben, milyen légkör! A színészben az a kisgyerek nem bálványt látott, hanem embert! Ahogy Kosztolányi is az embert látta bennem, mikor ezt írta rólam 1929-ben: „Nevelni kellene őt, vigyázni rá…”
– Ön hosszabb ideig külföldön is játszott. Mit csinál a magyar színész külföldön?
– 1926-tól 29-ig Németországban filmeztem, a háború előtt pedig Hollandiába hívtak meg vendégszerepelni. Másfél évet töltöttem abban a rokonszenves országban. Azt mondták a barátaim: „Milyen jó neked, reggel csöngetnek, és jön a tejes.” Aztán csöngettek, és jött Hitler. Nagyszerű, hős, szerény népet ismertem meg. A német megszállás alatt majdnem mindenki ellenálló volt, de senki sem beszélt róla.
– Azóta nem járt Hollandiában?
– Nem. Sosem jó, ha az ember a múltjában turkál. A régi filmjeimet sem szeretem megnézni.
– A színészi munka mellett ön rendezett is olykor. Melyik rendezéséről vannak jó emlékei?
– Oscar Wilde Bunbury-jének zenés változatáról.
– Rossz emlékei?
– Cocteau darabját, a Szent szörnyetegek-et 1945-ben én hozattam meg Párizsból. Megbuktam vele. Valószínűleg azért, mert olyan idős embert kellett benne játszanom, aki fiatalnak látszik. Akkor ez még nem ment. A másik rossz emlékem Gorkij Kispolgárok című drámájának rendezése. Szereposztási nehézségek miatt nem sikerült az elképzelésemet megvalósítanom. Azonnal szóltam az igazgatómnak: vegyük le a darabot. Bukás. Be kell látnunk.
– A legnagyobb színészi sikerei között a kritika két Shaw-darabbeli alakítását tartja számon. Dubedat festőt Az orvos dilemmája 1938-as vígszínházi előadásából s a néhány éve Szegeden bemutatott Candida Morell tiszteletesét.
– Nagyon szeretem a shaw-i paradoxont, ez a fajta humor áll hozzám a legközelebb. Nagyszerű volt Szegeden dolgozni Lendvay Ferenccel – sohasem találkoztam még ilyen színészcentrikus rendezővel.
– Sikeres sorozatnak számított a televízió nyugdíjasoknak szerkesztett műsora is, amelynek ön sokáig volt a műsorvezetője.
– Nagyon élveztem. Hiszen én is nyugdíjas vagyok. Mikor megy a színész nyugdíjba? Soha. Csak ha félreállítják, vagy ha félreáll. Tizianót, Verdit, Kodályt senki sem küldte nyugdíjba. Bennem nincs elég energia, én félreálltam.
– Az utóbbi években sokszor halljuk önt a rádióban. Kitüntetései közt a Péchy Blanka alapította Kazinczy-díj is szerepel.
– Kezdő koromban hebrencs voltam. Gyorsan beszéltem és nem hibátlanul. Sikerem volt vele. Elhatároztam, hogy lemondok a könnyű sikerről, és szépen fogok beszélni. Elkezdtem kínozni magam.
– Mennyi önkínzás, szembesítés, munka, keserű konklúzió! És önnek van „derűs alaptermészete”? Önről írta a rádióújság, hogy „a mikrofon legoptimistább hangú színésze”?
– Ha kételkedik, téved. Optimista vagyok. Hiszek benne, hogy mindazt, amit szeretnék elérni, majd elérik mások.
– Köszönöm. Fölvillanyozódtam.
1977. május 21.
„Kedves Művésznő,
különös érzés így látatlanban interjút készíteni, de ha nincs más mód, hogy beszélhessek önnel, megkísérlem. Tudom, mit jelent, ha valaki nem akar embert látni; tudom, mi ez az érzékeny félrevonulás.
Tisztelem a magányt, a másokét is. Postán küldöm el a kérdéseimet.
Arra kérem, ne bántódjék meg, ha netán valamelyik kérdés tapintatlan vagy elárulja a kérdező tájékozatlanságát. Kérem, amire nem akar, ne válaszoljon. Kicsit nehéz lesz a beszélgetés ilyen módon; hiányzik a személyes kontaktus biztonsága, a kérdés és a válasz közti szerves kapocs. De bízzunk az írott szóban. Engem segít a visszaemlékezés, az ön színészi szuggesztivitása; önt pedig segíti a jóakarat.
Első kérdésem nem művészi jellegű, de talán összefügg a művészettel. A lexikon szerint Olty Magdát 1943-ban ’mint az ellenállási mozgalom résztvevőjét elfogták, és 1945-ben Sopronkőhidáról szabadult’. Bizonyára szerénységből nem szokott beszélni róla.”
…
„A következő adat az, hogy ön 1968-ban nyugdíjba ment. Alighanem színházi életünk legfiatalabb nyugdíjasa. A kívülállónak ez persze érthetetlen. Hiányzik Olty Magda a magyar színpadról.”
„Igen, 1968 szeptemberében saját elhatározásomból nyugdíjba mentem. Hogy miért, ez fájdalmas dolog volt akkor is, ma is. Férjem, Pálos György, a Vígszínház tagja akkor már súlyos beteg volt, nem léphetett többé színpadra. Én azonban minden este mentem játszani. El tudja képzelni, hogy mit érezhetett ilyenkor ő? Egy olyan színész, aki a színpad szerelmese volt, mindörökre el van tiltva hivatásától! Én láttam szenvedését, amit ő titkolni igyekezett előttem, de én tisztában voltam mindennel, és határoztam: lemondtam a színpadról, aminek én is szerelmese voltam, vagyok és leszek. De vele maradtam halála pillanatáig, és a színpadra nem mentem vissza többé. És hogy hiányzom-e a magyar színpadról? Lehet. De ma annyi fiatal, tehetséges színész van – nagyon szeretem őket –, ők majd pótolni fogják a hiányt, mint ahogy annak idején mi is ezt tettük.”
„Közismert megállapítás, soha egyetlen kritikából és méltatásból sem maradt ki – és joggal – az, hogy Olty Magda ’eljátszotta Molière csaknem valamennyi szobalány-szerepét’. S ezt megelőzően más szerzőkéit is. Az első szobalány-szerepet 1933-ban kapta; két évvel később komornát játszott egy Schiller-drámában; 1938-ban ismét szobalányt, Eötvös József darabjában; 1941-ben Herczeg Ferenc jóvoltából megint komornát. 1952-től jöttek a Molière-szerepek. Ezek a ’beolvasó’ szobalányok nagy erkölcsi terhet hordoztak; jó volt együttérezni A képzelt beteg rögeszmés Arganja ellen a józan Toinette-tel. Mi vonzotta önt ezekben a szobalánynak álcázott, eleven humorú mentőangyalokban?”
„Szeretem Molière figuráit, mert a bölcs író nagyon jól tudta, hogy ha az igazságot egy fiatal, egészséges, szép nő mondja ki, aki szembeszáll a maradisággal és beolvas az okosoknak, akkor annak nagyobb hatása van, mintha mindezt egy bölcselkedő férfi tenné.”
„A képzelt beteg Arganját Makláry Zoltán játszotta 1955-ben. Elemző bírálatában így írt kettejükről Köllő Miklós: ’Igazi népi humort, lendületet és kedvességet visz a darabba Olty Magda játéka, aki Makláry Zoltán mellett talán a legmolière-ibb az egész együttesben.’ Én ilyen legshakespeare-ibbnek láttam önt Major Tamás mellett az Othelló-ban, Emília szerepében, 1954-ben.”
„Emília a Molière-figurák drámai változata. Ő nem az igazságért harcol? De igen, csak egy kicsit későn. A Dorinák és Toinette-ek rögtön felismerik a téveszméket, mert becsületesek, és ösztönösen megérzik a hazugságot. Mikor Nádasdy Kálmánnal, ezzel a nagyszerű, kiváló rendezővel próbáltuk az Othelló-t, én sokat kínlódtam Emília szerepével. Az egyik próbán dühösen kifakadtam: mi az istennyiláért nem tisztázza férjével, Jagóval ezt az egész zsebkendőügyet? Ilyen hülye, ilyen vak? Mire Nádasdy nyugodt hangon azt válaszolta: azért, mert éppen ebben rejlik a szerep drámaisága. Emília egyáltalán nem hülye, csak éppen vak. Nem ismeri fel a helyzetet. Ha felismerné, leengedhetnénk a függönyt, és volt-nincs tragédia.”
„Emíliáról hadd idézzek ismét korabeli kritikát, ezúttal Vészi Endrétől: ’Ez a könnyűvérű, kotnyeles társalkodónő, akiről nem sok morális tulajdonságot tételezünk fel, az ötödik felvonásban úrnője holttesténél szembeszállva férjével, a gyilkosság értelmi szerzőjével, Jagóval – felemelő, hősies alakká nő. Olty Magda színes, gazdag drámai tehetsége győzi ezt az utat, a jellemzés sokféle, változatos eszközével.’ E két híres szerepe – Toinette és Emília – mellett milyen alakításaira emlékszik szívesen?”
„Ne felejtse el, hogy Csehov-, Gorkij-, Goldoni- és Gogol-szerepeket is játszottam – nagy volt a repertoár –, nem beszélve az operettszerepekről.”
„Toinette, Emília, a Csongor és Tünde felülmúlhatatlan Ilmája, a Volpone Caninája, a Shakespeare-vígjátékszerepek: Beatrice és Phoebe megformálásának, telitalálatának, sikerének mélyében gyerekkori emlékek vannak. Valami gyerekkori jókedv, gyerekkori játék. Vagy éppen szomorúság. Egyik nyilatkozatában ön elmondta, hogy nyolcéves korában a gangon – azon a bizonyos józsefvárosi gangon – Júliát játszott a házbeli gyerekeknek. Miféle Júlia volt ez, és hogy jutott hozzá nyolcéves fejjel?”
„Édesanyám, aki akkor a Rózsahegyi-színésziskola növendéke volt, Júlia szerepét tanulta, és én ott játszottam körülötte, hallottam a drámai szavakat, ez engem megbabonázott és felgyújtotta gyermeki fantáziámat. Magamra terítettem egy hosszú, éppen frissen kimosott függönyt, az egyik fiúgyermeket kineveztem Rómeónak, és elkezdődött a színjáték. A kicsik körbeültek, ők voltak a nézők. És akkor én elkezdtem a mondókámat, ami a következő volt: ’Én téged, óh, Rómeó, most megmérgezlek és a pokolra küldelek, ott fogsz égni a forró üstben, de senki téged nem fog megsajnálni’ satöbbi satöbbi. Leírhatatlan hatása volt életem első szereplésének. A kicsi gyerekek hangosan bőgtek, többen bepisiltek, végül a kirohanó anyák hurcolták őket haza, én pedig édesanyámtól akkora pofont kaptam, hogy egy életre megtanultam a színi pálya nehézségeit.”
„Ön sokáig tanított a Színművészeti Főiskolán, és évekig igazgatta is. A fiatal színészekről azt mondta egy interjúban egyszer, hogy meg kell nekik tanítani: ’ne éljenek álomvilágban, mert hiszen a színész művészete a legreálisabb művészet a világon.’ Hogy érti ezt?”
„Tizennyolc évig tanítottam a főiskolán, és négy évig voltam az igazgatója. Küzdelmes és szép évek voltak ezek. Én hoztam tető alá az Ódry Színpadot, én vezettem be az első tanítási reformokat, és nagyon sok tehetséges művészt indítottam útnak. És hogy miért mondtam azt, hogy meg kell nekik tanítani, ne éljenek álomvilágban? Azért, mert minden fiatal művész azt hiszi, ha kikerül a főiskoláról, azonnal megváltja a világot és sztár lesz! És ez nemcsak a színészpalántákra vonatkozik! Ha valaki például vidékre kerül, meg kell tanulnia alkalmazkodni az ottani viszonyokhoz, keményen kell próbálni, tanulni, megkínlódni szerepe sikeréért vagy sikertelenségéért – ó, ez nem egyszerű!”
„Összefügg-e a tanítás iránti érdeklődése a rendezői pálya iránti vonzalmával? Mit jelentett önnek Hevesi Sándor rendezői tanfolyamának elvégzése: kalandot vagy a pálya kiegészítését?”
„Valóban elvégeztem Hevesi Sándor rendezői tanfolyamát, a diplomám is színész-rendezői képesítést igazol. Ha valakitől, hát Hevesitől lehetett tanulni. Rendeztem később több vizsgaelőadást, és még később a Nemzetiben Lope de Vega Furfangos menyasszony-át, aminek átütő sikere volt – de nem lettem rendező, engem jobban vonzott a színészet.”
„Kérdéseimnek lassan a végére érek, de nem bírom megállni, hogy föl ne idézzek valamit. A rádióban, a színházi magazin 1967-es karácsonyi adásában Pálos György, a magyar színpad nagy művésze is megszólalt. Az interjút otthon, talán már a karácsonyfa mellett készítették; ön influenzásan feküdt a másik szobában, s férje nem engedte nyilatkozni: ’Nem szeretném, ha ilyen hangon megszólalna’ – mondta önről, aztán arról beszélt, hogy mázol, fest, barkácsol, fúr, farag a nagykovácsi házon, s hogy ha abban a házban szeretet van, annak a melegét még a szőnyegek, a dísztárgyak is átveszik. És hozzátett valami váratlant is ehhez: ’Én az ösztönös művészet elvén állok – mondta –; hogyha a színész nem olvas hozzá, mondjuk, a klasszikus szerepéhez, arról a kosztümről sem tud olyan sokat, mint amennyit kellene tudni – nem tud, de tudja viselni!’ Pálos György úgy él bennünk, mint markánsan intellektuális alkatú művész. Meglepett ez a nyilatkozata. Mi az ön véleménye erről?”
…
„Megkérdezhetem, mit csinál most odakinn a nagykovácsi házban?”
„Jelenleg könyvet írok, ami nem csupán az én pályafutásomról szól, hanem a kortársakról, művészi problémákról és az akkori világról is. Remélem, hogy ebben az évben be tudom fejezni, bár mostanában nem tudok dolgozni, mert drága, imádott Édesanyám nagyon beteg, és az érte való aggódás és izgalom egyszerűen megbénított.”
„Köszönöm, hogy megszólalt, művésznő. Köszönöm a válaszait és a hallgatását. Mindkettejüknek gyógyulást kívánok. És munkát. Aki fontos időkben méltóképpen élt, annak a jelenléte is fontos. Írni kell a naplót, csinálni, akárhogyan.
Tisztelettel üdvözli…”
1977. március 14–
1977. június 18.
1946-ban a Sopronbánfalva melletti hegyoldalon szanatóriumnak rendeztek be egy erdei iskolát. Jobbára szív- és tüdőbetegek utókezelése folyt a szanatóriumban, de volt a betegek közt olyan is, aki vérhas vagy tuberkulózis után került ide. Zötyögve szállították a sovány betegeket a teherautók: a szállítás akadozott, rosszak voltak az utak, gyenge a világítás. Késő este érkezett az egyik transzport a szanatórium elé, amikor a bokrokból fiatalemberek ugráltak elő, és azt kiáltották: „gazdasági rendőrség”. A betegek lekászálódtak, megkezdődött a motozás, de senkinél nem volt liszt vagy cukor, vagy efféle – végül kiderült, hogy az előző turnus betegei rendezték a látványos fogadtatást.
Vidám élet volt a szanatóriumban. Az orvosok úgy gondolták: a jókedv a terápia része. Reggelenként, a nyugágyak közt, békebeli témák keringtek, színészpletykák, feketepiac; egy csonttébécés frontkatona vicceket mesélt; egy szívbeteg művészettörténész pajzán dalt énekelt Petrarcáról. Idős hölgyek mászták meg a szubalpin hegyoldalakat néhány szál ciklámenért; egy pergamenarcú asszony csokoládészínűre süttette magát, míg hódolója, a nyugdíjkoros belgyógyász „aljassági félóra” címmel előadást tartott kiskorú gyermekeknek.
Egy zenetörténész a betegekből énekkart toborzott, négyszólamú kórust; hamarosan bejárták a környező falvakat, s mindenütt elénekelték, hogy „A munkásoké a jövő”. A környék népe, amely nem sokkal azelőtt egészen más jellegű indulókat hallott ezen a tájon, ámuldozva figyelte őket.
De az előadások attrakciója a versmondás volt, Babits, József Attila, Szép Ernő, Kosztolányi, s aki elmondta őket, halkan, érzelmesen és gunyorosan beszélt, keskenyre húzott szájjal, élesen, szemével mintegy a plafonra szegeződve – nem lehetett nem figyelni rá. Lenge selyemruhát és pántos cipőt viselt, mereven az arca mellett lógó szöghajat; s amikor már a negyedik, ötödik, hatodik verset mondta ráadásképp, egyre izzóbban, egyre intellektuálisabban, s a teremben még mindig ráadást követeltek, elnevette magát, kirúgta a lábát a selyemruhából, és rákezdte, hogy: „Stux úr! mit csinál, maga rossz? Hisz az éjszaka hosszú még!”
Ez volt Palotai Erzsi. A fintor, a villámgyors váltás, az önirónia mestere.
Húsz évvel később hallottam tőle ezt a kínai Kosztolányi-sort: „De egy se tud úgy fintorogni, mint ő”.
*
– Nem ismerem az ön korai pályafutását, művésznő. Mit csinált, hol kezdte a pályát a háború előtt?
– Egészen fiatalon jöttem föl Kassáról Pestre, és jelentkeztem Nagy Endre színházában, elénekeltem egy Gábor Andor-sanszont. Nagy Endre nem fogadott üdvrivalgással, csak azt mondta: másnap van premier, van-e ruhám, amiben föllépjek? A plakátra már nem tudják rátenni a nevemet, Nagy Endre fog bekonferálni. Így történt. A ruhámat anyám varrta, kassai „úrilányruha” volt, szűzies kivágás, semmi ékszer. Nagy Endre a színpadon azt mondta: a magyar sanszonéneklésnek Medgyaszay Vilma óta nem volt Yvette Guilbert-je, tegnap jelentkezett egy vidéki kislány, úgy érzem, ő az utód, hallgassák meg. Ott álltam világoskékben, szőkén… A kabaré akkor teli volt „női áruval”. Később nekem is küldtek föl ezüst fésűkészletet, hívtak vacsorázni… Rózsaszín kombinés nők ingtak körülöttem az öltözőben, kifestve – s én még festeni se tudtam magam… De akkor este kimentem a színpadra, sikerem volt. Elhatározó tapsot kaptam. Egy évig énekeltem sanszont a Teréz körúti Színpadon.
– Második regénye, az 1971-es Igen, egy színésznőről szól. Mennyit merített a saját életéből?
– Sokat, holott nem önéletrajz. Annyit adtam a hősnőmnek, amennyit egy színésznő egy szerepnek ad. Emléket, megfigyelést, akaratot, vágyat. Írás közben viszont én váltam a hősnőmmé, ahogy a színész azzá válik, akit játszik. És ez a regény kárpótlás is volt. Kiírtam magamból a szorongásokat, a rettegést a fölöslegességtől, a tanulás izgalmait, az előadások titáni boldogságú izgalmait. Meg akartam tudni: megmaradhat-e valaki a pályán, aki túlságosan érzékeny, vagy csak a keményöklűeké, a vastagbőrűeké a pálya.
– És megtudta?
– Volt már valami ismeretem, de a választ menet közben tudtam meg. A hősnőm készséges volt, de nálam vakmerőbb. Szerettem ezért, de néha dühös voltam rá, hogy fejjel megy a falnak. És mikor Csévi Júlia végül nem lép vissza a pályáról, óriási súly esett le rólam!
– Írásainak (és beszédének) ritmusa elárulja az auditív embert. Szaggatott felkiáltások, tőmondatokra tördelt ívek, érzelmekkel zsúfolt felsorolások.
– Potenciális költőnek érzem magam – csak nem írok verset. Schiller szerint a regényíró a költő féltestvére. Szerénytelenség? Én úgy érzem, édestestvére vagyok.
– Hősnője egy helyütt így kiált fel: „Siker! Szeretet! Siker! Szeretet!” Mi ez a felfokozott sikeréhség?
– Szeretetvágy. A kettő között egyenlőségjel van.
– Az előző, 1966-os regény, a romantikus című Szerelem, fájdalom egy ifjúkori epizód története. Már itt előtűnik Palotai Erzsi két fő jellemzője: az érzelmesség és az irónia.
– A Szerelem, fájdalom a kerekebb, formásabb regény; az Igen a nagyobb igényű. Az Igen írása előtt nagyon beteg voltam, az orvosok eltiltottak a szavalástól. Megkérdezték: mit választok? A szavalást vagy az életet? Az életet választottam. Jól tettem? Maradt a légüres tér. Se telefon, se posta. Csak az Állami Biztosító írt: „Biztosítás – biztonság”. Elmaradt a közönség. Elmaradtak a barátok – azok a barátok, akiket a Magyar Népköztársaság érdemes gratulálóinak lehet nevezni. Cél és értelem nélküli időmorzsolás; rettenetes volt. Akkor jöttem rá: nem keresnem kell az élet értelmét, hanem magamnak kell értelmet adnom az életemnek. Akkor írtam ezt a regényt.
– A legkedvesebb Palotai Erzsi-könyvem mégsem ez a kettő, hanem a harmadik, az 1974-es Költők, versek, találkozások.
– Nekem is.
– Úgy érzem, az író Palotai Erzsi csak az Igen képzeletbeli színésznőivel éles nyelvű. Valóságos kollégáiért – Simonffy Margot-ért, Gobbi Hildáért, Sulyok Máriáért, Török Erzsiért – őszintén lelkesedik. A könyv legmegrázóbb írása az Ascher Oszkárról „a tanítvány felelősségével” rajzolt portré. Aschertól hallani a Jónás könyvé-t vagy A helység kalapácsá-t: virágzó áloét látni a botanikus kertben.
– Én csak a művészet vámszedőit szoktam kigúnyolni, a kistehetségűeket, akik kinyomják a szerényebbeket. A nagy művészek iránt hódolatot érzek.
– Őrzöm magamban a Palotai Erzsi elmondta Hajnali részegség-et is. A versmondásban az indulat és a könnyedség csak zeneileg mérhető egyensúlyát. Milyennek képzeli a versmondást a huszadik század utolsó negyedében?
– Nincs körülhatárolható stíluseszményem. Kizárólag a költőhöz és a vershez kell alkalmazkodni. Színészi átlényegüléssel költővé válni. Átélni azt a pillanatot, amikor a költőben a vers megfogant. Hogy ezt ki milyen eszközökkel csinálja – egyéni. Nem szeretem a ma divatos verslehántást. Aki nem akar érzelmes verset mondani, mondjon racionálisat. De hogy valaki Juhász Gyulát keményen, hidegen, pattogva, szinte fenyegetően adja elő, annak nincs értelme. Éppoly kevéssé, mint az ugyancsak divatos fapofának. Nem kell az arcnak mindent tükröznie, de élőbeszéd közben is van arcjátékunk! Nem lehet magyarázó gesztussal verset mondani, de nem szabad a szavalót lebénítani, megfosztani a természetes mozgásától! És nem helyeslem a vers prózává tördelését. A vers az embernek ritmusélménye is! Ezt nem szabad a hallgatók elől eltitkolni. Viszont a vershez hozzáadni sem kell, nem kell hozzá a szavaló plusz víziója! Csak azt kell elmondani, ami a versben van!
– Ez után a szenvedélyes ars poetica után hadd idézzem Komlós Aladárt, korunk kiváló irodalomtörténészét, Palotai Erzsi férjét, aki nemrég egy interjúban arról beszélt: az igazi kritika az író szövetségese. Gondolom, önnek többszörös szövetségese Komlós Aladár.
– Nekem az első bírálóm mindig a férjem volt. Arra biztatott, hogy merjek az esetleges sikertelenséggel is számot vetve, egyszerű lenni; merjek az esetleges bukással is számolva merész lenni. A költőknek köszönhetem, ha fényükből rám is átvilágolt valami. De hogy mindig tudtam: a rám eső fény az ő visszfényük csupán – azt a férjemnek köszönhetem. Írásra is a férjem biztatott.
– És Komlós Aladár, a kritikus mit szól az ön írásaihoz?
– Mit szól? A régi Rómában, ha a szenátus kivételes kegyként megengedte a győztes hadvezérnek, hogy diadalszekéren vonuljon be a Városba, a győztes mögött mindig ott ült egy rabszolga, aki gúnydalokat énekelt a fülébe, nehogy elbízza magát.
– Köszönöm a példázatot.
*
A római rabszolgáról Palotai Erzsi alighanem 1946-ban is tudott már. S talán azért daloltatott a „Stux úr” a lelkes versértők fülébe, nehogy a háború utáni hallgatóság katarzis közben elbízza magát.
1977. július 10.
Sohasem szerettem Budapestet. Gyerekkoromban a vidékről fölszakadtak tiltakozó izgalmával közeledtem hozzá. Megütött az emberek éneklő hanglejtése, a nők társasági könnyedsége, a gátlástalan pesti férfimodor, a gyakori tegeződés. Már régen a pesti bölcsészkarra jártam, s még mindig nem tudtam betelni a főváros őslakóinak másképp mondott mondataival. Az egyetemi menzán ez a mondat: „kinek kell kenyér?” – így hangzott: „olyan, hogy kenyér, kinek kell?” Ha valaki elbúcsúzván bejelentette: „elmegyek” –, a válasz ahelyett, hogy: „jó”, avagy „eredj”, ez volt: „tedd azt”. És így tovább.
Idegenkedésemet nem tudom pontosan megfogalmazni. Alapja valószínűleg nem esztétikai, hanem egzisztenciális különállás lehetett; nem a nagyszüleim idejéből unalomig ismert „bűnös város” meg az ő „sehonnai, szedett-vedett” lakói táplálták ellenérzésemet, hiszen ha úgy tetszik, én is sehonnai voltam. A háború után még huszonegy évig nem volt lakásom: a magam chaplini módján csetlettem-botlottam albérletből társbérletbe, bíróságról szükséglakásba – nem voltam otthon ebben a városban.
Kevés dolog kötött ide. Egy idegen zuglói kert. A hajnali villamosok az Orczy téren. A Duna-parti lépcsők februárban, jégzajláskor. Csip-csup emlékek, mint valami külföldi úton. És a humor. Karinthy. A pesti viccek. A pesti ember lélekmelegítő keserűsége, Hitler-viccek, Rákosi-viccek, abszurd viccek, abszolút viccek. Nehéz időben a pesti humor mint egy abroncs összetartotta a várost. Nem az irányított humorra gondolok. Néhány emberre, aki a korszerűtlenség jelmezében – zsakettben, csokornyakkendőben – arról beszélt a színpadon, ami korszerű. Aki úgy érintett meg minket a neuralgikus pontjainkon, hogy nevettünk tőle.
Kellér Dezsőre gondolok, aki azt mondta egy konferanszában, 1953-ban: „De hol van zsír? Csak vas van, meg acél van…” A mondat kettős erejű robbanására gondolok.
Mi Kellér Dezső műhelytitka? Ha találomra kiragadjuk Kedves közönség című, 1957-es könyvéből egy korábbi konferanszának részletét: „Podvinecz Alajosné azt reklamálja, hogy miért nincs a Keleti pályaudvar érkezési oldalán akvárium”, arra a megállapításra juthatunk, hogy a bohókás név (Podvineczné), a precizitás (érkezési oldal) és a rendkívül blőd ötlet (akvárium a pályaudvaron) együttesen sugallja a helyismereti tényt: a pesti ember szeret marhaságokon felháborodni. Ez azonban nem elég. A kijelentéshez ugyanis hozzáképzelem Kellér Dezső lassú, rekedtes beszédét, kamaszosan elálló fülét, arcán a félmosolyt, amellyel fölkészül a nevetésre, anélkül hogy provokálná – és a jellegzetes függönyfogó kézmozdulatot, amely egyszerre színházszeretet és kapaszkodás. Azt jelzi: „otthon vagyok, legyenek a vendégeim.” Podvineczné Kellér hangja, mozgása, gesztusai nélkül föléleszthetetlen.
A konferálás személyiséghez kötött művészet.
*
– Ön a Kedves közönség előszavában azt írta: „A magyar író keltezze művét menetrendszerű pontossággal”. Úgy érzem, van ebben egy cseppnyi elegáns önirónia. Perchez kötött művészet-e a konferálás?
– Valóban az, de én sosem szerettem a pillanatnyi aktualitást, azt, ami rövid életű. Olcsó dolog az aktualitáson élcelődni; olcsó dolog a ziccer. Megdrágul a marhahús, a humoristák már egy évvel előbb elkezdenek ezen viccelődni, az emberek annyit derülnek rajta, hogy mire aztán megdrágul, már senki nem nevet. Nem szeretem az ilyen dolgokat. A könnyűben is a nehezet kell keresni.
– Ez az ars poeticája?
– Az én ars poeticám: nem lehajolni a földön heverő témáért – hagyni, hogy azt más emelje föl. Úgy érzem, én aktuális voltam mindig, anélkül hogy a napi aktualitással való olcsó hatáskeltéshez folyamodtam volna. Olvasta a könyveimet, hallott engem színpadon – talált nálam napi aktualitást? Ugye, nem?
– Elmondom, mit találtam. Hevenyészett listát készítettem az ön témáiból, kronológiai sorrendben. Íme:
|
|
Aki átélte a dátumokkal jelzett csaknem harminc esztendőt, az pontosan tudja, mit ért Kellér Dezső a témáknak a pillanaton túlsugárzó aktualitásán; mi az az érzékeny kapcsolat, amivel a konferanszié a mindenkori magyar valósághoz kötődik. A háború után boldog-boldogtalan konferált. Ma már szinte néptelen a pálya. Miért?
– A konferálás nehéz műfaj. Nem az az igazi konferanszié, aki bejelent egy számot. De az se, aki végigbeszél egy estét. Az se, aki kitölti a műsorban az űrt, míg a függöny mögött öltöznek vagy díszleteznek. A konferanszié azért kell, hogy eladja a portékát.
– Szellemi csomagolástechnikai művész?
– Többek szerint író, újságíró, színész, filozófus és még sok minden.
– Talán a város krónikása. A városban sok minden történik. 1954-ben Hol szorít a futballcipő? című híres konferanszában ön kifogásolta, hogy túl sok a sportpálya, s hogy a fiatalok Kocsis Sanyik és nem Petőfi Sanyik akarnak lenni. Mi történt azóta? Mondjuk el, hogy 1977-ben kevés a sportpálya? Hogy több a fiatal költő, és kevés a jó futballista? Hogy van némi összefüggés az autóbuszon petyhüdten üldögélő, bambán maguk elé bámuló fiatalemberek gerincveleje és olimpiai aranyérmeink mérsékelt mennyisége között?
– Tízegynéhány évvel ezelőtt egy konferanszomban azt indítványoztam, hogy emeljünk szobrot Imperiálnak, a magyar csodalónak. Akkor ez képtelenségnek hangzott. És napjainkban egy másik csodaló, Kincsem szobrát leplezték le ünnepélyesen! Amikor Imperiálról szót ejtettem, a lóversenyt még bűnös szenvedélynek tekintették, a fogadók suttyomban, szemlesütve jártak ki a pályára. Most? Írók és költők úgy kérkednek lóversenyző-múltjukkal, mintha azt bizonygatnák, hogy mióta vesznek részt a munkásmozgalomban. Változnak az idők!
– Eszerint abban, hogy a lóverseny megítélése tárgyilagosabb lett, az ön szavainak is része volt. Máskor is érzékelte, hogy a konferanszié – vagy a kabaré – alakíthatja a közfelfogást?
– Bármilyen szerények vagyunk is, azt hiszem, részünk van benne, ha egy-két dologgal kapcsolatban megváltozott a közvélemény. Például: hogy nem okvetlenül a kapitalizmus megszállottja az, akinek ízlik a Coca Cola. Hogy nem naplopó, aki beül a presszóba és megiszik egy feketét. Hogy az is lehet rendes ember, aki kis alapon ultizik. Ezek polgári örömök ugyan, de a szocializmus nem szenved csorbát, ha az élet ártalmatlan örömeit legálissá tesszük. És azt hiszem, ma már a „nincs”-et is nehezebben mondják ki az elárusítók a boltokban. Amit az ember nevetségessé tesz, azt egyúttal halálra is ítéli.
– Ön egyszer azt mondta: „A konferansziétól elvárják, hogy bátor legyen”. A polgárpukkasztás a polgári kabaré öröksége. Ma kit kell pukkasztani? Ki a bátor?
– Mindig úgy éreztem, az igazi bátorság a témaválasztás bátorsága. A szembenállás a közvéleménnyel, mindazzal, ami begyepesedett. Azokkal, akik lenn ülnek.
– Nem azokkal, akik fenn ülnek?
– Nem akarok kérkedni a bátorságommal. A mi életünkben folyton tabuk keletkeznek. Én pillanatnyilag merném színpadról bírálni a kormány különféle intézkedéseit – de azt már nem merném elmondani, hogy a Bábszínháznak két épülete van, Nemzeti Színházunk pedig nincs!
– És kabarénk van-e? Én nem az épületre gondolok.
– A kabaré az operetthez hasonlóan peches műfaj: folyton temetik. Komlós János egy Nagy Endréről szóló visszaemlékezésében foglalkozott ezzel a jelenséggel. Hogy mind Nagy Endre, mind Békeffy László, amikor visszavonultak a konferálástól, már búcsúztatták is a műfajt. Bárdos Artúr az első világháború idején azt nyilatkozta, hogy a kabaré élettartama legfeljebb tíz év. Kosztolányi 1921-ben azt írta, hogy a kabaré „elvégezetten a múlté”. Az 50-es években a Népművelési Tanács értekezletet hívott össze: hogyan lehetne a haldokló kabarét megmenteni. Épp akkoriban ment háromszázadszor egy műsor… A kabarénak mindig lesz jó és mindig lesz rossz korszaka, de elmúlni sosem fog, mert mindig meg tud újulni.
– Most például hogyan?
– Szerintem a Nagy Endre-féle színpadi újságírás mellett föl kellene újítani a másik hagyományt: azt a kabarét, amely színpadi jelenetekben, egyfelvonásosokban fejezte ki magát, s amelynek írói közt ott volt Szép Ernő, Bíró Lajos, Harsányi Zsolt, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond. Erről a vonalról letértünk, és ez szegényíti a műfajt, mert nem ad alkalmat a kabarészínháznak alakításra.
– És milyen a színészi utánpótlás?
– Nem lehet panaszunk. Ott van a Vidám Színpad mellett a kitűnő Mikroszkóp. Hofi Géza rendkívüli tehetség, nincs őse a magyar kabaré történetében. A Vidám Színpadnak is érlelődnek a fiataljai. Legutóbbi szereplésem idején Kósa András és Zana József – és a már nem fiatal Forgács László is – nagyszerű partnernek bizonyult.
– Ön több jelenetet írt a felejthetetlen, elefántlábú kabarészínésznek, Salamon Bélának. Tudjuk: látszólagos rögtönzéseit, esetlenségeit Salamon pontosan kidolgozta. Komolyan vette a kabarét, komolyan vette azt, hogy a néző nevetni akar. Vajon mit szólna most ahhoz, hogy vannak magyar színészek, akik nem a nézőt: egymást szórakoztatják a színpadon?! De ez amolyan szónoki kérdés, hiszen Salamon Béla már nem él.
– Talán generációs kérdés ez. A miénk egy jobban odafigyelő nemzedék. Én ma is szívdobogva lesem a hatást a színpadon, mikor már semmi sem múlik a közönség tetszésén, a telt házon. Belebetegszem, ha egy poén nem olyan sikeres, mint előző este, vagy ha egy fél mondatot fölcserélek. S ha írok valamit, a mérce ma is az: vajon mit szólna hozzá a fivérem, Kellér Andor, akinek a legtöbbet köszönhettem ezen a pályán.
*
A pálya… Pest krónikása, a konferanszié Kellér Dezső. Mennyit beszéltünk eddig a műfajról, és milyen keveset a személyiségről. Kellérről, aki lóversenyre jár, és „kávé” helyett „feketét” iszik, és golyóstollat gyűjt, kéziratpapírt, mint Heltai, és régi Színházi Élet-eket, és aki őrzi Karinthy Frigyes műveinek teljes első, s azóta minden kiadását; aki dedikált könyveket és plakátokat gyűjt, s az emlékeit Leltár-ba gyűjti, és gyalog jár, kutyát sétáltat a Pozsonyi úton, és imád beszélgetni; Kellérről, akit idegesít az interjú, mert váratlanul éri, mert aggályosan, gondosan fogalmaz, s egy adat miatt újra telefonál; Kellérről, aki valaha operettet és slágerszöveget írt, vagyis feltehetően érzelmes pesti ember, csak ez nem vevődik észre.
Mint Hankiss Elemér „Sorrentói narancsfák közt…” című, a magyar slágerszövegekről szóló, remek tanulmányából tudjuk: a slágernek is van művelődéspolitikai funkciója. A slágerszöveg nem költészet, még csak nem is pesti folklór; de nem mindegy, hogy az emberek bárgyú ragrímeket énekelnek, vagy ilyen, Kellér írta, jó prozódiájú sorokat: „Ámor is, mámor is máshol is van…” A kabaré, a konferansz legjobb részei azonban beleszivárognak a városi folklórba, megszínezik a város történetét. És minél dúsabban gyülekeznek az aszfalton, annál inkább otthon lehetünk ebben a városban, amelynek fő vonzereje nem a kivilágított Halászbástya, hanem a megkoplalt, megszenvedett humor.
1977. július 31.
1966-ban az Egyesült Államokba látogató Illyés Gyula Szabó Sándor képét látta egy washingtoni műsorfüzetben. Találkozott vele magával is, s hazajövet elmondta róla, hogy angol nyelvű darabban, angolul játszik. „Jó lenne – mondta Gách Marianne-nak adott nyilatkozatában az író –, ha megmutatná egyszer már itthon is, hogyan forog a nyelve magyarul, hogyan játszana magyar színpadon.”
Tíz évvel később elterjedt a hír, hogy Szabó Sándor itthon van.
*
A leányfalusi kölcsönvilla kertjében, amelyet úgy csíkoz össze az augusztusi ősz, mint egy Ferenczy Károly-képen, ezen a kifejezésen morfondírozok. „Itthon van.” „Otthon van.” A különbséget nem lehet más nyelven kifejezni.
Négyen vagyunk a kertben. Nehéz megszokni, hogy Szabó Sándor ősz. Huszonkét évvel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy barna fürtösen aládől a Cyrano színpadán egy erkélynek. Szabó Sándorné Bárczy Kató nem változott, az arca ugyanolyan nyitott és józan, mint azon a képen, ami a pesti színházi lapban utoljára megjelent; csak a tekintetében van valami nyugtalanság. Az asztal mellett ül Fiú: apró, ideges szürke kutya, minden országúti zajra fölkapja a fejét.
Idill. A beszélgetés nem idillikus. A téma fáj. Ez a téma mindenkinek fáj. Nem érdemes tapintatoskodni; nem lehet. Az írótól, aki Szabó Sándort Amerikában is látta, tudjuk, miért. „Mert növeli, ki elfödi a bajt.”
Egy színész elment, egy színész visszajött. Nem az egyetlen. Érzelmek és kommentárok nélkül, a puszta tényt kell beszéltetnünk. Szabó Sándor húsz évig volt színész Amerikában. Festőtől, muzsikustól eszembe sem jutna megkérdezni, hogyan csinálta. Színésztől megkérdezem. A színész éppúgy az anyanyelvéből táplálkozik, mint az író. Beckett, Ionesco, Joseph Conrad – néhány ragyogó kivétel. Nem tudom, a színészek közt hány ilyen kivétel van. A magyar színészek közt nem sok. Mit csinál a magyar színész külföldön?
– Azt kérdezi, miért mentem el? Először is érzékenységből. Sértődött voltam, sérült voltam. Több mint háromszázszor játszottam el a Cyranót, és nem kaptam meg a megillető színészi rangot. Igen, díjra gondolok, anyagi és erkölcsi megbecsülésre. De mire a Cyranóért díjat kaphattam volna, már a bántások egész sorozata volt felépítve, félreértés, mellőzés, vidéki játék. Nem bírtam. Olyan sebet kapott az önbizalmam, hogy elhatároztam: soha többé nem leszek színész. Amellett kíváncsi voltam. Szerettem volna külföldi színházakat látni, és akkoriban erre nem volt módom. És a gyerek elszökött tőlem biciklivel. Tizenegy éves volt. Azt üzente a bátyjával: apa, gyere utánam. Öt nap múlva találtam rá Bécsben. Visszajönni? A feleségem állandóan sírt. Elkapott a bizonytalanság, a tömeghisztéria. Nem tudtuk, mi lesz… Sokan megkérdezték azóta, miért mentem el.
– Bocsásson meg, én nem kérdeztem. Nem ezt kérdeztem. Hogyan lett odakinn színész? Meddig tartott az elhatározása, hogy otthagyja a pályát?
Bárczy Kató – akit szívesebben idézek így, a lánykori nevén, hiszen így emlékszem rá – hirtelen közbeszól.
– Sajnos, nem sokáig. Addig, amíg meg nem látta először Charles Laughtont színpadon. Amíg be nem ment Laughton öltözőjébe, le nem ült vele vacsorázni, amíg el nem kapta először a színházi levegő. Amíg rá nem érzett, hogy a színház mindenütt színház.
A hangban szemrehányás és büszkeség van. A színészfeleségé és a pályatársé.
– Amikor láttam, hogy a magyar emigrációba nem tudok belehelyezkedni, elhatároztam, hogy amerikai színész leszek – mondja Szabó Sándor. – Ha már az ember a hazáját elhagyta, próbáljon meg beilleszkedni másutt.
– Ha nem színész vagy, könnyebb lett volna a kezdés – mondja Bárczy Kató. – Így nagyon nehéz volt.
– Ajánlották nekem, hogy kezdjek más pályát. Egy ékszerész azt mondta, bolond vagy te, ez itt egy üzleti ország, az arany mindenütt arany, mit akarsz te a művészettel? Valaki be akart vinni a tőzsdére. De én makacsul színész akartam maradni, éreztem a kihívást: otthon voltam csak színész, vagy másutt is az vagyok?
– Színész lettél, és jött a létbizonytalanság.
– Jött; a feleségem dolgozott, amíg én tanultam. Aztán egy darabig nappal én is dolgoztam, és este játszottam.
– Amit a férjem keresett, elszórtuk, elköltöttük. Évekbe telt, amíg rájöttünk, hogy az amerikai színész nem költ, hanem befektet.
Egymás szavába vágnak.
– Sokat tanultam – mondja Szabó Sándor, és csillapítólag fogja a szürke kutya fejét. – Sokat szenvedtem. Hittem benne, hogy a színészi személyiség alakulásának feltételei mindenütt azonosak. Különbség csak a stílusban van. Az olaszok dobálják a kezüket-lábukat. A franciák dalolnak. Az angol játék olyan, mint a lapos futball. Nemzeti tulajdonságainkat nem tudjuk levetni.
– Hiszen éppen ez az. Mit csinált a magyar akcentusával?
– Szellemileg visszamaradott gyerekek iskolájában tanultam angolul. Ott tanultam a kiejtést, a fonetikát. Lee Strasberg meghívott a stúdiójába – ebből a híres stúdióból került ki Jack Nicholson, Marlon Brando. Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgoztak, bejártam az órákra, helyzetgyakorlatokat figyeltem: a dolgot megkönnyítette, hogy itthonról ismertem Sztanyiszlavszkijt. Aztán különös szerencse folytán meghívást kaptam egy nagy társulattól: játsszam el a Három nővér-ben Versinyint. Itt akcentussal játszhattam, mivel orosz darab. Kétszázötvenszer játszottam, másfél évig. Sikerem volt, a plakátra az én képemet tették, de a színészek tiltakoztak: ha a plakát megjelenik, leáll a játék. Az amerikai színészvilágban nagyon erős a harc. A színészek nem színházhoz, hanem darabra szerződnek.
Felugrik, bemegy a házba egy üveg sörért. Bárczy Katóhoz fordulok. Megelőz.
– Nehéz volt. Tíz évig állandó idegességben éltem. Állandó tudathasadásban. Folyton beugrottak a párhuzamok. „Ez a nő olyan, mint Dayka Margit.” „Laughton olyan, mint Csortos.” „Az öböl, mint a Balaton-part.”
– És most?
– Ugyanaz fordítva. A Balatonról eszembe jut a tenger.
– Igen, így van. Kevesen tudják. Az utat visszafelé is meg kell tenni.
Szabó Sándor közben megérkezett a sörrel.
– Évekig gátlásokkal küszködtem a színpadon. Egyszerre kellett figyelnem a játékra és az angol kiejtésre. Meg kellett tanulnom a színházi nyelvet, a szakmai zsargont. Hosszú idő telt el, míg könnyen ment. Egészen könnyen sose ment.
– Gondolja, hogy Angliában is színész lett volna?
– Soha. Ezért nem akartam odamenni. Németországról hallani se akartam, pedig beszélek németül. Azért választottam Amerikát, mert ott minden második embernek akcentusa van.
– Milyen színházakban játszott?
– A Broadwayn egymás után három színházban, a Los Angeles-i Music Centerben, a New York-i Lincoln Centerben, Minneapolisban Tyrone Guthrie színházában. Ez az utóbbi nemzeti színháznak számít, státusban vannak a színészek; harminc angol-kanadai volt és három amerikai, s a harmadik amerikai – én voltam… Shaw darabjában, a Misalliance-ban angol főhőst játszottam, angol akcentussal az amerikaiaknak – igaz, akkor már tizenhat éve kinn éltem. Játszottam az Oklahoma sztárjával, Celeste Holme-mal, aki belement, hogy az Amerikában kötelező „meghallgatás” helyett olvasópróbán mutatkozzam be neki. A Big Fish, Little Fish-t John Gielgud rendezésében mutattuk be. A Mezítláb a parkban főszerepével végigjártam Amerikát, kilencszáznál többször léptem fel benne Myrna Loy-jal. Játszottam Az Oppenheimer-ügy-ben. A Promise at Dawn-ban Elizabeth Bergnerrel próbáltam, de a premier előtt lemondta az előadást, mert nem bírta leküzdeni a német akcentust. Átvette tőle a szerepet – Darvas Lili…
– Miben játszott utoljára?
– Az Idiots’ Delight-ban, Jack Lemmonnal.
– Cyrano…?
– Volt az is. Ragueneau-t játszottam benne. Figyeltem a Cyranót alakító színészt. Jó volt. De a darab romantikáját nem tudták elkapni. Tudja, valahogy más kint a szellem. Hogy magyarázzam meg? Egyszer valakinek megmondtam, hogy a Cyranójának nincs szíve. Kirúgott. Odakint nincs véleménymondás. Nincs színpadi súgó! Tudta ezt? A színész nem kap semmiféle segítséget.
Újabb sörösüveg kerül az asztalra.
– Amerikában premier után mindenki hazamegy. Hazamegy és várja a reggeli lapot. Nincs véleménycsere, nem ülnek össze a színészek. Nem adják ki magukat. Félnek, a másik visszaél vele. Nem segítik egymást. Egy dublini vendégjátékon egyszer súgtam a partneremnek. Hatalmas röhögés, függöny. Te súgsz nekem? Megtanultad a szerepemet? Persze hogy megtanultam! Nekem az egész darabot tudnom kellett ahhoz, hogy boldoguljak!
– Sohasem éreztem Sándoron felszabadulást egy-egy premier után – mondja Bárczy Kató. – Valami üresség volt benne. Én se tudtam a játékát igazán élvezni. Állandóan éreztem azt az iszonyú koncentrációt.
Szabó Sándor ölében a kutya idegesen morog, fészkelődik.
– Fiú érzékeny kutya, minden ingerli. Megsínylette a rengeteg utazást. Volt, hogy tíz-tizenkét órát ültünk repülőgépen, a kutya sose tudta, hol van.
– Volt idejük társaságra? Barátokra?
– Jó barátom volt Anthony Burgess, Jack Lemmon, az igazgatóm: Michael Langham… Nyugaton az emberek zárkózottabbak. És ha most megkérdezi: ennyi siker után miért jöttem haza…
– De hiszen már válaszolt rá.
– Meg akarom próbálni, „hogyan forog a nyelvem magyarul”. Meg akarom próbálni, tudok-e még magyarul játszani, tudok-e még magyar színész lenni. Hogy megpróbálhassam, otthagytam a házamat, otthagytam a gyerekeimet…
– Hogyan fogadták itthon?
– Őszintén elmondtam: meg akarom próbálni, kellek-e még ennek az országnak. Azt mondták: próbáld meg. A kollégák nagyon kedvesen fogadtak. A fiatalok, akik nem emlékezhetnek rám, jönnek, szeretnek, megnéznek. Ez a legnagyobb ajándék. Várkonyi Zoltán, akinek a színházába tartozom, nagyon megkönnyítette a hazajövetelt. Az évad közepén A gondnok-ban, Harold Pinter darabjában fogok játszani.
*
A fiatal néző, aki nem emlékezhet Szabó Sándorra, azt sem tudja, hogy Rómeó volt, Lysander, Ádám és Laertes. Nem látta Cyrano-alakítását, amelyről évekig beszélt a közönség és vitáztak a kritikusok. Nem tudja, hogy a korabeli sajtó tanúsága szerint a művész ezt tartotta a legnehezebb szerepének; hogy Sőtér István szerint az „egyik legjelentősebb alakítása” volt; hogy Bóka Lászlónak nem tetszett; hogy Barabás Tibor „színész és szerep termékeny találkozásá”-ról beszélt; Hubay Miklós „a sokoldalú, szenvedélyes, életerős, renaissance embert” látta az alakításban, és Hubayt ezért a cikkéért 1953-ban „arisztokratizmus” címén névtelenül megtámadták; s a legtalálóbban talán Mátrai-Betegh Béla írta Szabó Sándor Cyranójáról, hogy „gondosan elemzett, előbb ízeire szedett, majd megvizsgáltan újra összerakott ábrázolás”, amelynek célja, hogy „a pózoknak élő komédiás mögül felnövessze a valóságos embert”.
Közben eltelt huszonkét év.
Áthidalhatja-e az idő szakadékát a kollektív emlékezet? Meddig tart egy emlék vérbősége?
Az évad végén Szabó Sándor A kikapós patikárius című nyári bohózat címszerepét játszotta a Városmajorban. Kellő fűszerrel és eleganciával; tökéletes magyarsággal, akcentus nélkül. A darab egyik jelenetében a csélcsap asszonykát játszó Galambos Erzsi ilyesfajta szavakkal fordult Szabó Sándorhoz: „Légy te Cyrano, és védjél meg!”
A nézőtéren végigfutott valami. Aztán itt is, ott is tapsolni kezdtek a széksorokban.
1977. szeptember 25.
1943-ban a Magyarság című lapban egy költő kioktatta Gobbi Hildát: ne rendezzen világirodalmi „kotyvalék” műsorokat. Cikkének apropója egy zeneakadémiai est volt, egyike azoknak a baloldali műsoros esteknek, amelyeken Gobbi Hilda néhány kollégájával együtt közreműködött a háborút megelőző s a háború alatti években.
Színpadteremnek beillő lakásában Gobbi Hilda eszményi rendet tart. A négyszobányi lakásteret a mennyezet sötét gerendája szeli ketté, a terméskővel szegett benyílókon feszület, falusi Szűz Máriák, egymásra kötözött harangok tehénkolomptól karácsonyi csengettyűig, egy sublóton színes üvegpoharak, egy másikon Napóleon-mellszobrok Párizsból, Márkus Emília sèvres-i porcelánja fölött finom rézkarc: Bajor Gizi ajándéka, s az ablakokat elfödik a zöldnövények. Az elburjánzó tárgyak szervezett bohémiája. És mindenfelé relikviák a régi Nemzeti Színházból. Abból, amit lebontottak. A teraszajtóval szemben a színház karzatának szárnydíszes vasrácsai; kinn a teraszon indákkal átfont kandeláber, az is a régi Nemzetiből.
Gobbi Hilda – egy jó évtizednyi megszakítástól eltekintve – 1935 óta tagja a budapesti Nemzeti Színháznak. Ott kapta első nagy szerepeit: Hecatét, Mirígyet, Aasét, a Sasfiókot; onnét járt el verset mondani a munkásszínpadokra; ott, a régi Nemzeti előtt örökítette meg a fényképész 1945-ben, amint a romeltakarításon dolgozik Ladányi Ferenccel és Gábor Miklóssal; és minden negyedik-ötödik mondatában visszatérő fordulat a Nemzeti Színház.
– Művésznő, ön a háború előtt és alatt a baloldali kisebbséghez tartozott a Nemzeti Színházban. Milyen érzés volt baloldalinak lenni akkor, egy más jellegű közegben?
– Amit baloldali kisebbségnek nevez, a fiatalságom lázadása volt. Dolgozni, tenni, akarni valamit egyet jelent a fiatalsággal. Aki fiatalon nem forradalmár, az hülye.
(Nem fogom korrigálni a művésznő stílusát. Gobbi Hilda közismerten nyílt beszédű.)
– A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Németh Antal a legteljesebb mértékben a baloldali színészek mellett állt, baloldaliságuk és tehetségük miatt. Ezt a két dolgot együtt kell említeni. Major Tamás akkor rendezett először. Én akkor játszottam a főszerepek főszerepeit. Ennek a lázával voltam forradalmár. Nem sértődésből. Engem nem üldöztek, nem voltak vallási nehézségeim. Keresztény voltam, és nagyon foglalkoztatott színésznő.
– És a kollégák?
– A kollégák elnézőek voltak velem, a tehetségem miatt. A színész nem könyvégető típus. A színészben hajlam van a tehetség abszolút tiszteletére. Lehotay Árpád a háború elején megkérdezte tőlem: „Gobbi, te kommunista vagy?!” Két év múlva azt mondta: „Gobbi, te tényleg kommunista vagy.” De a kijelentésének nem volt konzekvenciája. Sőt. Lehotay is egyre inkább a baloldalhoz húzott.
– Bajor Gizi, a Nemzeti Színház nagy színésznője a nyilas hatalomátvétel után menedékhellyé alakította budai villáját. De a háború után nem vett részt a színházi ötös bizottság munkájában, mert mint önnek írta: „elvenném a helyet más, tetterős munkaerőtől”. Azt is tudjuk róla, hogy mikor a Nemzeti Színház társulatát 1941-ben meghívták a németek, Bajor lemondta a németországi vendégszereplést. Mi volt ez részéről? Politika vagy szeszély?
– Mindegy. Bajor megtehette, hogy a németországi vendégszereplésből kihúzza magát, akár úgy is, hogy betegségre hivatkozik. Művészi rangja megengedte neki. Azt is, hogy 1944. március 19. után nem játszik.
– Március 19. után ön sem játszott.
– Én nem játszhattam. Se Major, se én. A Nemzeti Színház nem engedhette meg magának, hogy két ilyen prominens baloldali színész színpadon legyen.
– Kiss Ferenc, a Színészkamara háború alatti elnöke – aki a háború után tisztességgel letöltötte börtönbüntetését – hogyan vélekedett erről?
– Kiss Ferenc aligha értette, hogy mibe sodródik. Énvelem mindvégig baráti volt.
– S a korszak híres színésznője, Szeleczky Zita?
– Szeleczkyvel fiatalkorunkban hosszú éjszakákon át bandukoltunk együtt Budára, nem volt villamospénzünk. Szerettem őt. A környezete vitte bele a politikába, a nővére, a férje, Haltenberger és a filmszínész, Szilassy László. Az ő hatásukra lett erősen jobboldali. Kár érte, nagyon tehetséges volt.
– Eszerint önnek nem voltak ellenségei. A színház nem tagadta meg önt.
– Nem éreztem kiközösítést. Nem a színház közösített ki, hanem az államapparátus. Voltak persze följelentőim. Kis vacak emberek. Nem hiszek a tehetséges följelentőkben.
– Mert ön is abszolutizálja a tehetséget. (Istenem, milyen szép volna…!) Hanem mostanában mintha kevesebbet állna a pódiumon. Nemigen halljuk a versmondó Gobbi Hildát.
– Hadd hivatkozzam a nemrég bemutatott Törőcsik-televízióműsorra, amit a kritika lehúzott. Szerintem nagyszerű műsor volt és őszinte. Törőcsik Mari nem színészkedő színész. A saját lázát, vajúdását, izgalmát mutatta meg, a félelmeit. Én értem ezt a csömört a pódiumtól. Az utcán hányszor megállítanak: „Fáradt, művésznő? Mitől? Hiszen csak fölmegy a színpadra, és elmondja…” De ez nem igaz! A színészet munka! És ezt újra meg újra el kell mondani!
– Akkor is, ha tudjuk?
– Hányan tudják? A tömeg nem tudja! A tömeget nem lehet kihagyni! Sokszor az az érzésem, kihagyjuk a számításból Magyarország lakosságát! A tömeg azt hiszi: megjelenik a szinészné, kiondolálva… Nem így van! A színész is ember, nem kötelező a színésznek összevisszának, bohémnek lennie, de Mária Magdolnának se, mert akkor menjen el szobornak egy templomba!
– Csömört kapott a pódiumtól?
– Görcsöt kaptam. Nem a magamrahagyatottság, a kontaktushiány miatt, hanem mert az az érzésem: mintha partitúrával ülnének a nézőtéren, és ellenőriznék a kihagyott szótagokat. Pedig a színésznek is van rövidzárlata.
– Nem nagyon mentegetném a kihagyott szótagokat. Más a rövidzárlat, és más a készületlenség. Mostani színjátszásunknak (és a versmondásnak) éppen a pontatlan szövegtudás az egyik hibája. Az író szereti a szótagjait, az író is ember.
– Valaha másképpen készültünk. Valaha tizennyolc-húsz nap alatt létrehoztunk egy Shakespeare- vagy egy Molière-előadást. Ma hat hét is kevés. A hat hétből a legtöbb időt a rendezés veszi el. Ez rendezőcentrikus világ. Persze ez lehetne jó is. Lehet színházat lengő trapézon is csinálni. De ha csak a trapéz marad, az kevés. Nem a modernség ellen beszélek, hanem a belső tartalom hiánya ellen.
– Egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt: van olyan rendező, aki kínozza a színészeit.
– Lehet a színészt kínozni, mert az kényelmesebb és agyonüti a színész gátlásait. De a színészt a saját érdekében kell kínozni! Nem a „koncepció” érdekében! Fejre állok a „rendezői koncepció”-tól! Ha valaki inast játszott és az volt a szövege, hogy „a kocsi előállt”, valaha két fröccs között megbeszéltük: ki ez az inas? honnan jött? melyik faluból? milyen a tájszólása? satöbbi. Megbeszéltük a szerep lélektanát, és nem a „koncepció”-t. Legyen a rendezőnek koncepciója, de – otthon! Aztán jöjjön be a színházba, és rakja bele a színészt. És nagy egyéniségek nélkül nincs színház! Tőlük lesz nagy az együttes! Könnyű volt Ódry Árpád mellett szobalányt játszani: megnőtt a szobalány is!
– Annyi nagy nemzeti színházbeli szerep után nem érezte félreállításnak a József Attila Színházban eltöltött éveket?
– Mint tudja, nem művészi, hanem személyi okokból kerültem oda. Kedvesebb, emberibb közösségben ritkán éltem. Lehet, hogy igénytelenebb volt a műsoruk, de belső tartalmában igazi együttes volt.
– Igényesség és népszerűség furcsa kontrasztjai közt kell egyensúlyoznia mindenkinek, aki tükréül a nyilvánosságot választja. Annak idején a kritika féltő szeretettel óvta önt a folytatásos rádiósorozattól, A Szabó család-tól.
– Tudom. Azt mondták, eladtam magam.
– Szabó néni permanens népszerűsége kétségtelenül nagyobb népszerűség, mint ami Gertrudis, Mirígy vagy Margit királyné eljátszásával kivívható. Nagyobb népszerűség, de olcsóbb. Tíz évvel ezelőtt a régi Tükör hasábjain ezt Zelk Zoltán is felrótta önnek.
– Ugyanazt mondom most is, amit neki mondtam. Nem egyetemi tanárnál kezdődik az ember. Az egyszeregynél kell kezdeni. A mi szakmánk alapvetően bohócszakma. Semmilyen szerepet nem kell szégyellni. Shakespeare-ben könnyebb jónak lenni, mert Shakespeare: jó.
– Vagyis elvállalni és „feldobni” a rosszat – ez a méltóbb munka?
– Hiszek abban, hogy mindent el lehet játszani. A szerepvisszaadás nincs benne a szótáramban. Elvállalom, aztán azzal vizsgázom, mit tudok belőle fabrikálni.
– Volt már rá eset, hogy nem sikerült?
– Volt. Kezembe kerül a szerep, aztán vagy egymásra találunk, vagy nem. Osztrovszkij Farkasok és bárányok című darabjában Murzaveckája szerepét például nem tudtam megoldani. Minden este kínszenvedés volt. Pedig sikerem volt vele, rádobtam egy lapáttal… Ripacskodtam.
– Melyik volt a legelmélyültebb, a legjobban megszenvedett alakítása?
– Aase anyó.
– A Peer Gynt Aaséját 1941-ben Jávor Pállal, 1958-ban Ladányi Ferenccel játszotta. Kárpáti Aurél szerint ez a második Aase „sokkal érettebb, egyszerűbb, mértéktartóbb és főleg bensőségesebben átélt volt”, mint a tizenhét évvel korábbi.
– Jobb voltam először. Tisztábban értem a szerephez. Akkoriban halt meg az anyám.
(Itt figyelek föl rá – Gobbi Hilda egyszerre önkínzó, objektív és fordulatos. A mondatai ettől nyomdakészek.)
– A Karnyóné-ban viszont a harmadik fölújításon voltam jobb. Szerettem a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét. A Gyilkosság a paplakban Miss Marple-ját. Szerettem a Vássza Zseleznová-t. Szerettem volna Gorkij Anyá-ját, ha nem lett volna olyan rossz a színpadi változat.
– Az interjúk többségében a tevékeny, a mozgékony, a politikus Gobbi Hilda elfödi a szerepelemzésre alkalmat adó színészt, az alakító Gobbi Hildát.
– Mert az egyéniségem kicsit szétaprózódott. Barkácsoló lettem. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a szakmát nem tudhatnám még jobban. De nem tudtam volna másképp élni. Mindig azt csináltam, amit akartam. Mindig boldog ember voltam. Ez alatt a rövid idő alatt luxus boldogtalannak lenni.
– Sosem volt sérülékeny?
– Haragos vagyok. Három percig. A haragosdi hülyeség. Nem fontos. Nincs rá időm.
– Mi az, ami fontos?
– Hogy az ember játékait ne szúrják le hátulról. Hogy fogadják el az ingyenmunkát. Örüljenek neki, ne irigyeljék.
– Ön 1945-ben a Horváth Árpád Színészkollégium alapításánál segédkezett, aztán Jászai Mari, Márkus Emília és Bajor Gizi relikviáiból megteremtette a színészmúzeumot, aztán kiharcolta a Jászai és az Ódry Színészotthont… Elámulok ettől a munkabírástól.
– Ez az én megálmodott politikai munkám dokumentációja. Volt egy tanárom, Nagy Adorján, akivel sok mindenben nem értettem egyet, de egy mondatát megjegyeztem. Azt írta egy fényképére: „Hilda! Nem pofázni, dolgozni.”
– Egy 1969-es interjúban a színészek teherbíró képességéről beszélt. Az idegi teherbírásról. Elmondta, hogy Somlay Artúr úgy átélte egy szerepét, hogy két felvonás között a szerep hanghordozásában dirigált a büfésnőnek. Somlay mellett Jászait említette, Csortos Gyulát, Tímár Józsefet, Mezey Máriát, Latinovits Zoltánt, Darvas Ivánt. Hadd szembesítsem az akkori szavaival. „Mik ők? Renitensek? Izgágák? Zaklatottak? Én védelmükre kelek, mert tudom, hogy ők a továbbélők szektájából valók. Ők azok, akik továbbhurcolják magukban azt a terhet, amelyet este héttől tízig a vállukra vettek.”
– Ma is így érzek. Nem hiszek a szelíd színészben. Reggel tízkor a főpróbán valaki eljátssza Lady Macbethet és este A tanítónő-t. A kettő közt mi a válaszfal? A kispörkölt, amit ebédre megeszik? Mi állandó idegfeszültségben élünk. Ez a nyomorult pálya megfejthetetlen, ez nem szorítható keretbe, nem süllyeszthető anekdotává, ez idegrendszeri őrület.
– És a rend? A közösség rendje? A rendszer, ami ennek a lakásnak a tárgyaiban van?
– Az őrület rendben tartásával kezdődik a szakma. Kétféle színész van. Az egyik ráborul a kulisszára, zokogva odanyomja az arcát, és festékes lesz. A másik tudja, hogy festékes lesz, és egy milliméterrel odébb nyomja az arcát.
– És Gobbi Hilda hol látja önmagát?
– A kettő között.
Az interjú után, a Pasaréti téren az a mondás jut eszembe, amit a csodálatos Lénard Sándornál olvastam: a kínaiak, ha nagyon rosszat akarnak kívánni valakinek, azt mondják: „Élj érdekes időket.” Gobbi Hildát is elátkozta valamilyen kínai. Csak közben átváltozott az átok. Művészetté.
1977. december 25.
A kezét figyelem, ahogy a pongyoláján babrál. Nem keskeny, hosszú ujjú színésznőkéz, inkább babásan puha, budai asszonykéz valamely Krúdy-regényből; a mozdulatai feltűnőbbek, mint a formája.
Lassan és nyugodtan beszél, mint aki túlságosan lehiggadt; mint akinek a szavait évekig mélyhűtötték.
A szerepeit említem, Ágnest, Beatrice-t, Violát és Rosalindát, a Molière- és Shakespeare-szerepek sikersorozatát, a kotnyeles nemeskisasszonyokat, a porig alázott, egyenes derekú parasztlányokat, a Mágnás Miska Marcsáját és a klasszikussá lett Talpalatnyi föld Marikáját; azt, hogy Marcsákat és Rosalindákat kevesen játszottak egyformán ennyi temperamentumos bájjal; azt, hogy régóta várom, hogy minden idők legnagyobb magyar Puckjával megismerkedhessem.
Nem reagál. A mosolya merő udvariasság. Csak a pongyolát fogja szorosabbra.
Megemlítem, hogy olvastam a sajtóban húsz-huszonöt évvel ezelőtti nyilatkozatait. Hogy ő volt az a színésznő, akit a háború utáni években ingblúzban, lesimított hajjal fényképeztek, arcán optimista mosollyal. Ha sikere volt, azt írták az újságok: csatát nyert.
A művészi hitvallás elsősorban a munkán sugárzik keresztül.
A munkának hiszek, nem a nyilatkozatoknak.
Nem válaszol, csak néz. Azután merni kezdi a gyümölcssalátát. Nem mondja: „tessék”. Minden helyett a keze dolgozik.
Szegedről kezdek beszélni, csaknem reménytelenül. A pályakezdő évekről. Bólint, elmondja, hogy mennyire szerette a Szegedi Városi Színházat, Sziklai Jenő társulatát; elmondja, hogy Jávor Pál jött egyszer vendégszerepelni Szegedre, a Lúdas Matyi-ban együtt játszottak, s Jávor azt mondta: „Magának a Nemzetiben van a helye!” Szolnokon játszottak később, a színház nyári állomásán, mikor a Nemzetiből interurbán keresték: ugorjon be a beteg Olty Magda helyett a Lúdas Matyi-ba. A sikeres beugrás után alig akarta a százpengős fellépti díjat elfogadni, olyan boldog volt, hogy játszhatott a Nemzetiben… Aztán taxival vitték Szegedre vissza, és Sziklai Jenő bejelentette a közönségnek: „Kicsit később kezdjük az előadást, mert a színésznőmet, Mészáros Ágit kölcsönadtam…”
Csak én hallom erősebben azt a birtokos személyragot?
1939-ben került végleg a Nemzetibe. Havi százhúsz pengőt keresett. Összehasonlításképp elmondja, hogy havi hatszázért szerződtette volna az Operettszínház élére került Sziklai; hogy a Nemzetiben Tasnádi Ilona azzal fogadta: „Aki ide kerül, az szegénységi fogadalmat tesz”; s hogy míg Bajor Gizi havi háromezer pengőt keresett a Nemzetiben, addig a Vígszínház ezerkétszáz pengőt adott Karády Katalinnak egyetlen estére.
– Hát akkor mégis: miért?
– Megszállottak voltunk.
Rutinkérdésre rutinválasz.
Erőlködöm.
– Ebből a megszállottságból építette föl Puckot?
– A Szentivánéji álom-ot még Szegeden játszottuk. Puck szerepét egyetlen éjszaka alatt tanultam meg. A rendezés csak annyiból állt, hogy: „itt gyere be, ott menj ki”. Ugyanezt a Puckot vittem színre Pesten. Szinte változtatás nélkül.
– Nyilván azonnali találkozás volt a szereppel. Nem volt mégis az az egyetlen éjszaka kevés idő?
– Nem volt: ma túl sok idő van próbára és elemzésre. Nicodemi Tacskó-ját tíz nap alatt tanultuk meg – és olyan siker volt, hogy még ma is menne, ha nem jön közbe a háború.
Abszurd, már-már népmesei mondat; de a levegőben végre megmozdul valami.
– Gellért Endre fölolvasott egy tanulmányt például a Ványa bácsi-ról, aztán megvitattuk, aztán játszottunk. Nem volt túlzásba vitt elemzés, nem volt a színészre kívülről ráerőltetve semmi. Gellért, Apáthy, Várkonyi és Major beültek egymás rendezésére, és megvitatták. Ha valami feladatot akartak rám bízni, együtt jöttek be az öltözőmbe. Csapatmunka volt.
– Hogyan indult a pályája a Nemzetiben?
– Eleinte mindig beugrottam. Egy finn darabban parasztlányt játszottam Jávorral, nagy sikerünk volt, a darabot fölvette a Rádió, s mikor meghallgattam magam, azt kérdeztem: ki ez a nyávogó naiva? Nagy csalódás volt.
– Első szerepei naivaszerepek voltak?
– A „naiva” kifejezés sértés. Nyafogást jelent, bájolgást. Kezdő koromban talán csináltam. Jó, ha az ember mindjárt az elején kemény önmagához. Én sose tanulok magnóval. És nem nézek tükörbe. Szinte a festéket is tükör nélkül kenem föl. Nem vagyok hiú. A Hosszú út az éjszakába Mary Tyrone-ját fehér parókában játszottam, mindjárt a fiatal szerepeim után. Mary Tyrone kedvéért szoktam rá a dohányzásra.
– És ez jó?
Tapintatlan kérdés volt. Mészáros Ági nemrég gyógyult föl súlyos betegségéből.
A hamutartó teli van hosszú cigarettákkal, mindegyikből csak egy-két slukk hiányzik.
Nem Mészáros Ági dohányzik, hanem Mary Tyrone. Az ő keze kapaszkodik a cigarettába.
A keze. Mire emlékeztetnek engem ezek a bizonytalanul kapaszkodó, rebbenő kézmozdulatok?
A sikereit kérdezem. A kedves szerepeit. Sorolja őket.
– A nők iskolája Ágnese, a Sok hűhő Beatrice-a, az Ahogy tetszik Rosalindája, a Vízkereszt Violája… és persze Puck a Szentivánéji-ből… A Warrenné Vivie-je, a Pygmalion Elizája… Shaw-t nagyon nehéz megtanulni… Az Úri muri Rozikája, a Ványa bácsi Szonyája, Osztrovszkij Vihar-jának Katyerinája…
– És Adela? A Bernarda házá-nak Adelája, a legkisebbik lány?
– Ó, Adela… nekem mindig korkomplexusom volt: aki nálam öt évvel fiatalabb, azt már nem akartam eljátszani… A Talpalatnyi föld-ben Szirtes Ádám mellé is meg kellett fiatalodnom… Én mindig tudtam a határaimat. Júliát még eljátszottam volna, de tudtam, hogy Ophelia csak Szörényi Éva és Ferrari Violetta lehet, én nem vagyok hozzá elég légies. Adelát sem akartam eljátszani…
– De aztán szerencsére eljátszotta. Abban a tökéletes együttesben, Tőkés Anna sötét Bernardája mellett a fényt játszotta el, az ajtóba-ablakba kapaszkodást, a külvilágkeresést, a lepecsételt, a kínzó szabadságvágyat, azt, hogy férfi nélküli családban nem lehet életben maradni, és aki innét a külvilágnak üzenni próbál, tenger helyett mocsárba dobja a palackot. Egyetlen fehér sikoly volt Adela, egyetlen görcsös kézmozdulat.
Hát ez az. Innen ismerős. Adela keze, az Úri muri Rozikájának keze, a Dózsa György Annájának keze. A kiszolgáltatottaké. Ezt nem lehet eljátszani; a kéz belülről tudja, amit tud.
– Szerette Illyés Dózsa György-ének Annáját? A végső monológot: „Megöltétek a mindenségemet…”
– Minden Gellért-rendezést imádtam.
– Kivel szeretett még együtt dolgozni?
– Major Tamással is sok közös sikerünk volt. És Majornak a klasszikus rendezések mellett még volt egy nagy ajándéka számomra. Ő adta Gellért Endrét. Ő csinált rendezőt belőle.
– Hogyan kezdődött a barátsága Gellért Endrével?
– Illyés Lélekbúvár-ában, 1947-ben csúful megbuktam. Gellért és Major három napig nem köszönt, aztán egy este Gellért azt mondta: „Ágika, ma nem olyan üde, mint szokott lenni…” Mert fáradt voltam, ráncos voltam. Hát így kezdődött.
– Mindig Áginak szólították?
– Igen, ez nem becenév volt, ez a nevem. Lelencgyerek voltam, nevelőszüleim féléves koromban vettek ki a lelencházból a családjukba, hatodik gyereknek. Nevelőapám szabó volt Debrecenben. És mikor németből és kereskedelmi ismeretekből félévben megbuktam, otthagytam az iskolát. Májusban voltam tizenöt éves, és augusztusban már színésznő voltam Kiskunfélegyházán. Nem jártam színiiskolát, a vidék volt az iskolám.
– A Mágnás Miská-ban, amelyben amúgy operettmódra, nem létező magyar falu dialektusában beszéltek a színészek, Sárdy János dunántúli nyílt e hangokkal, Pécsi Sándor csupa rövid, Lehotay Árpád csupa hosszú magánhangzóval, Mészáros Ági rendre sorakoztatta a szép, tiszántúli diftongusokat: „nini, az éin kélt graufom!”
– Ó, a két Latabár! Milyen jó volt velük játszani! Igen, Gellért Endre sokáig dolgozott azon, hogy leszoktasson a fölösleges dialektusról, főleg verses darabokban. De a beszédem ízét nem vette el.
– Említette a két Latabárt. Kiről vannak még jó emlékei?
– Somlay Artúrtól és Bajor Gizitől nagyon sokat tanultam, emberileg is, színészileg is. Bajorral együtt játszottam a Szentivánéji-ben. Csodálatos volt. Hiába voltak utána szebb, fiatalabb Titániák, azt a muzsikát nem lehet elfelejteni.
– Egy 1957-es, emlékezetes Brecht-alakítás után ön fokozatosan áttért az idősebb szerepekre; Ray Lawler darabjának, A tizenhetedik baba nyará-nak Olive-ját A salemi boszorkányok Elisabeth Proctora követte, majd a Hosszú út az éjszakába Mary Tyrone-ja, és Albee Mindent a kertbe című darabjában Mrs. Toothe. 1971-ben erről írta a Színház lapban Molnár Gál Péter: „Aki húsz éve a ’tiszta’ és ’ártatlan’ szerepkör alakjait annyi belső szépséggel elevenítette meg, annak már akkor is tudnia kellett a másik oldalról, a romlás lehetőségeiről, a lesüllyedés iszonyatáról, a mélyre zuhanva felemelkedés undoráról.”
– Engem a szerep érdekel, nem a külsőség. Nekem nem volt nehéz trambulint csinálni, hogy átugorjak egyik szerepkörből a másikba. Nagyon ostobának kell lenni, ha valaki nincs tisztában a korával. Még nem voltam negyvenéves, és piros holmit alig akartam hordani… Én nagyon szerettem Mary Tyrone fehér parókáját.
– Most, hogy fölgyógyult, hogy egészséges – kérdezhetek valamit? Nem bántom vele? Adela, Rozika, Marika, Anna – de Olive és Mary is – rendkívül erőteljes és rendkívül nőies figurák voltak az ön megfogalmazásában – a maga módján mind csupa lázadó. Lehet valaki egyszerre ilyen érzékeny és ilyen szívós? A lázadásból mi marad meg: az érzékenység vagy a szívósság?
– Gyerekkoromtól kezdve kemény életre kényszerültem, túl korán kellett harcolnom mindenért. Színházi problémáim voltak, családi problémáim. Férfimódra dolgoztam. Azt mondják, az infarktus is férfibetegség. És igen, érzékeny vagyok. Soha nem volt önbizalmam. Az, hogy kinyíltam a Gellért Endre s néhányszor a Major Tamás rendezésében, attól volt, hogy bíztak bennem, hogy szerető légkör vett körül. Ahogy ez megszűnt… Ez a légkör… A gyűlölettől én bezárkózom.
Adela keze, Anna monológja, Mary Tyrone réveteg pillantása.
Hallja valaki ezeket a mondatokat? Meghallja valaki a jó mondatokat is? Van értelmük az interjúknak?
1978. április 30.
Jelzője, akár a költők közt a Nemes Nagy Ágnesé.
Azt mondják rá: kemény. Férfias.
Holott jelentékeny.
*
Férfialkotta jelzővilágunk réges-rég fölülvizsgálatra szorul.
Nem valami feminista düh beszél belőlem. Dehogy. Egyik kedvenc Krúdy-idézetem – egy férfiról van benne szó – a következő:
„…felébredt benne az a szokványos férfiúi érdeklődés, amely az érzéki férfiakat meglepi az excentrikus nők: az írónők, állatszelídítőnők, kötéltáncosnők közelében.”
Az iróniát Simli Mariska, a magyar századforduló dörgő hangú, köpönyeges-szivaros írónője váltotta ki Krúdyból.
Szegény Simli Mariska! Szivarfüstje szecessziós körvonalával udvarolta körül a férfiakat. Hiába!
Írónők, állatszelídítőnők, kötéltáncosnők. Ezek aztán jól együvé kerültek.
De forog a világ. Az állatszelídítőnő ma már nem excentrikus. És ki táncol ma kötélen? Mikor a járda is elég bizonytalan?
*
A színésznőket megszokták a század elejére. Nem kellett szivarozniuk. A második világháború végéig még nálunk is dívott az amerikai módi sztárkultusz, de a világméretű uniformizálódás a színpadot is elérte. Paradox helyzet alakult ki: könnyebb is, nehezebb is markáns egyéniséggé válni, markáns egyéniségnek megmaradni.
Szürkébb a piac. De sóvárabb, nagyobb az igény.
*
Sulyok Mária az egyik legmarkánsabb karakterű színésznőnk. Úgy markáns, hogy eszköztelen; azzal veteti magát észre, hogy észrevétlen.
Hogy csinálja?
Koloniál bútorral berendezett, egyáltalán nem ünnepi hangulatú, kényelmes lakásában úgy van rend, hogy helyük van a nem-helyükön-való tárgyaknak is. Plakát, színészfénykép, emlékek sehol. Minden a fiókmélyben.
Hogy csinálja?
*
– Nem vagyok férfias színésznő. Talán csak a hangom kemény. Talán csak fegyelmezem magam. Szeretem a darabot kézben tartani. Nem szeretem, ha valaki civilként jön be a színpadra. Bejön, behozza magát, három perc múlva nem érdekes. Én tizenhét éves korom óta csinálom a pályát. A magánembert mindig kívülhagytam a színpadon. Amikor Rickl Máriaként Szabó Magda Régimódi történet-ében megyek a sörházba a fiam után, s a cseléd azt mondja, a sörházba nem járnak nők, a szerepem szerint rákiáltok: „Ki mondta, hogy én nő vagyok?” A közönség nevet. Pedig nőies formám van.
– Hozzá kellett tehát keményednie a szerepeihez? Véletlen, hogy ilyen szerepeket kap?
– Nem tudom. Sose voltam bájos. Néhány éve előfordult, hogy egy színdarabnak a szerző próbaképpen két befejezést csinált. Az egyiket nem bírtam eljátszani, mert valahányszor odaértem, hogy „Hazádnak rendületlenül…”, sírtam. Pedig egyáltalán nem vagyok szentimentális. Mindig a magam lábán álltam. Tizenhét éves koromban egyedül jöttem át Királyhidáról – ott születtem, az osztrák határon –, elindultam a nővéremhez, aki Pestre jött férjhez, gondoltam, látogatóba jövök, megpróbálom a színiakadémiát – és itt maradtam egy életre. Nekem ez a választott hazám.
– Fiatalkorában rengetegfelé játszott: Debrecenben, Miskolcon, a budapesti Víg-, Magyar, Madách, Művész és Nemzeti Színházban, mígnem 1953-ban az akkori Magyar Néphadsereg Színháza, a későbbi Vígszínház tagja lett. Mi volt ez a sokfelé játszás? Nyugtalanság?
– Kezdő színészként Debrecenben sokat játszottam, de nem volt rendezőm. Rajtakaptam magamat, hogy rám tapadt mindenféle modorosság az akkori vidéki színjátszásból. Írtam az ügynökségnek, így kerültem Miskolcra, Sebestyén Mihály társulatához. Sebestyén keményen kézbe vett, nagyszerű rendező volt. Évad végén már a budapesti Vígszínház tagja voltam.
– Vígszínházi színésznőnek érzi magát?
– Nem. Én színésznőnek érzem magam. Van jó színház és rossz színház, harmadikat nem ismerek. Nem látok különféle stílusokat. Divatokat inkább. Az elidegenedést például Brechték találták ki – abban a politikai szituációban, amiben Brechték dolgoztak, ez nagyon fontos volt. De nem szabad egy stílusnak csak a felszínét átvenni. Én játszottam egy Brecht-darabban; én is rossz voltam, az előadás is rossz volt. Azt kell átvenni, ami jó és alkalmazható. Amikor például a Macskajáték Orbánné-szerepét megkaptam és láttam, hogy a hősnő, akár a konferanszié, szemben áll a közönséggel és kommentál, nem tudtam, hogy lehet ezt megoldani. Brechttől tanultam meg, hogy igenis lehet. Azóta csaknem háromszáz előadása volt a darabnak.
– Ön a mindig újra fölfedezett nagy színészek fajtájából való. Mikor találta meg önmagát, a valódi szerepkörét?
– Ahogy már mondtam, sose voltam bájos. Elegem lett a szépasszony és démon szerepkörből. A Hamlet Gertrudjával váltottam, 1943-ban. Azután jött a Vágy a szilfák alatt Abbie-je, a Sirály Arkagyinája, de még előttük meg kell említenem Yvonne-t Cocteau Rettenetes szülők című darabjából – ez volt az első fellépésem a háború után, a Művész Színházban; Uray Tivadar játszotta a férjemet, Gábor Miklós a fiamat – úgy emlékszem, Gábor ezzel az alakításával ugrott ki. Nehéz idők voltak, még nem volt közbiztonság, azt hiszem, délután négykor kezdődött az elóadás, de olyan siker volt, hogy a darab több mint százszor ment. Abban az időben! De hát minden darabhoz atmoszféra kell.
– Az ön igazi nagy színpadi váltásának mégis Dürrenmatt „öreg hölgyét” tartja a közönség. Az öreg hölgy látogatásá-nak irtóztató Claire Zachanassianját 1959-ben játszotta el, s néhány évvel később azt nyilatkozta Baróti Gézának a Népszavá-ban, hogy élete legnagyobb szerepe „ez a félelmetes asszony, akit a gleccserek jegéből faragtak”. Élete legszebb szerepének pedig a Rómeó és Júlia Dajkáját tartotta, akinek egyszerűsége mögött annyi minden van: „ravasz fortélyok, perzselő indulatok, elomló jóság és valami keserű, mély fájdalom, amelyet a dajka érez Júlia tragikuma és a maga meddőn elillant ifjúsága fölött”. Érvényes szerepelemzés. Ma is ezt a két szerepet érzi a legnagyobbnak és a legszebbnek?
– A helyzet módosult. Közben volt az Amerikai Elektra Christine-je, A trójai nők Hekabéja, Strindberg Haláltánc-ának Alice-szerepe, Csurka István Eredeti helyszín-ének örömanya-színésznője – és most itt állok két szerelemmel: a Macskajáték Orbánnéjával és a Régimódi történet Rickl Máriájával. Mind a kettő sikerdarab. Az írók, Örkény István és Szabó Magda sikere, hogy a Macskajáték és a Régimódi történet nézőterén nem mocorog, nem köhög, nem prüsszög a közönség, s ez mutatja, hogy a színházban fontos a kommunikáció, és hogy az emberek igenis válogatnak.
– Talál-e rokonvonást Orbánné és Rickl Mária között?
– Nem lehet őket összehasonlítani. Rickl Mária szigorú, kemény. Orbánné slampos, hazudós, ha jó ügy érdekében is, rohangál ide-oda, egyik lábán cipő, a másikon papucs… Ez Rickl Máriával nem fordulhat elő. Rickl Mária reggel szorosan befűzi magát, és szorosan befűzve áll estig. Orbánné négykézlábra ereszkedik és nyávog. Orbánné végig megcsalta az urát, Rickl Mária ezt a világért nem tette volna. Ami közös vonás bennük, az az, hogy a maga törvényei szerint mindkettő tisztességes.
– Orbánnét ön a berlini Volksbühne színpadán is eljátszotta, németül, a német társulattal. A sajtóból tudjuk, milyen nagy sikere volt. Nem zavarta az idegen nyelv?
– Nem az idegen nyelv zavart – hiszen Királyhidán német iskolába jártam –, hanem az, hogy két nyelven nem lehet ugyanazt a darabot eljátszani. Erre a berlini vendégjáték után jöttem rá, a pesti előadáson, mikor a szerepet újra magyarul játszottam. A Macskajáték egyik mondatát mondtam, és a végszóra nem válaszolt a kolléganőm. Nem értettem, kivert a verejték, mert a mondatom nemcsak végszó: világítási végszó is volt, s egy hosszú pillanat telt el, mire rájöttem, hogy németből fordítottam vissza magyarra a mondatot, ezért nem jött rá válasz! Iszonyú volt, csikorgott az agyam, mire eszembe jutott a magyar mondat. Állítólag elmondtam, én nem tudom… A kollégák közül csak Bulla Elma vette észre, mi történt – korábban ő is játszott németül –, mikor végre kimentünk a színpadról, Bulla megkérdezte: ugye, te most németül beszéltél…? Azonnal sürgönyöztem Berlinbe: nem játszom többet.
– Az indiszkrét (és fölkészült) Szilágyi János egy rádióinterjúban azzal a gondolattal játszott, hogy Sulyok Mária a Skorpió jegyében született, vagyis: erős akaratú, eléri, amit akar, hűséges barát, de ádáz ellenség – igaz ez?
– Erős akaratú vagyok, kitartó, és néha ingerült.
– És nagyon zárkózott. Szilágyi János valahonnét előbogarászta azt a nem publikált adatot, hogy ön a háború alatt élelmiszert vitt a németek elől bujkáló barátainak.
– Magánügy. Semmiféle hőstettet nem követtem el. Semmi kockázatot nem vállaltam; akkor maga az élet volt kockázatos.
– Ösztönösen vagy tudatosan építi az életét?
– Az alaptehetséget, az ösztönt fejleszteni kell, különben odaragadsz az ösztönödhöz. Ha nem fejleszted, az ösztön kifullad. Azok körül nagy baj támad, akik csak ebből élnek. A főiskolán van úgynevezett mesterségóra. De később is tanulni kell, színházba járni, olvasni, látókört szélesíteni. Én nem csatlakozom a pletykálkodókhoz, nem tartozom klikkbe… Mindig egyedül jártam. Az én koromban az igazi élet áttevődik a színpadra.
– Fölkaptam a fejem, mikor a rádióban ezt hallottam öntől: „A Bernardám nem annyira sikerült, mint amennyire szerettem volna, de hát…” De hát?!
– A Bernarda húsz-egynéhány évvel ezelőtti előadását én sajnos nem láttam, de nagy hírét hallottam. Közismert, hogy annak az előadásnak óriási sikere volt, amit a mostaniról nem mondhatok el százszázalékosan. De ez nemcsak az előadás számlájára írható; akkor ennek a darabnak is kedvezett az atmoszféra; ma nem annyira aktuális.
– Valóban, az atmoszférán nagyon sok múlik. Manapság milyen daraboknak kedvez az atmoszféra?
– Mi magyarok most nagyon jól állunk a színdarabokkal. Ezt a két nagy sikert – a Macskajáték-ét és a Régimódi történet-ét – magyar írók darabjában élvezem. Ez kétszeres öröm. És ezt észre kell vennünk.
*
Az író sikerétől nem lehet a színész sikerét vegyileg különválasztani. Az erősen körvonalazott figura a színész sikere is.
Ehhez képest a kritika nem mindig kapatta el Sulyok Máriát. „Az öreg hölgy” bírálóinak egy része igencsak takarékoskodott a jó szavakkal; a szordínóig óvatos volt. A Dajkát és Hekabét megdicsérték; a Haláltánc Alice-ja az egyik kritikusi vélemény szerint monumentálisra romantizált volt, gyűlölködőbb a kelleténél; a másik szerint Básti Lajos Edgarjának gyűlölethegyeivel szemben mintha csak apró dombokat cipelt volna, félelmetes indulatok nélkül. Kinek higgyünk?!
Figyelemre méltó vélemény hangzik el a Macskajáték Orbánnéjáról. „Sulyok Mária alakítása remekmű” – írta Pályi András a Színház 1971/6. számában, s az alakítás szenvedélyességéről, intenzitásáról, mágikus erejéről szólva a kitételhez hozzáfűzte, hogy a színésznő „talán még soha nem zárta ilyen tudatos kompozícióba szenvedélyeinek lobogását”.
Remekmű. Jó néha ilyet is olvasni. Expressis verbis. Nevén nevezett gyereket, ásónak hívott ásót.
*
A remekmű, akár a növények, észrevétlenül épül. Sikerből és kudarcból, változó arányban. Helyénvaló mozdulatból, eltalált hangsúlyból. Hitelességből.
Aki az „öreg hölgy” valutáris kannibálmosolyát látta, elhitte, hogy a színésznő keze-lába műanyagból készült. Hogy mindene, a memóriája is műanyag, csak a bosszúvágya valódi, a bosszúvágya, amely átvált a kéjbe.
Júlia dajkája ugyanilyen hitelesen vált át mézes locsogásból mérgezett fájdalomba.
A Haláltánc asszonya a megtestesült ambivalencia. Alice gyűlölete olyan szerelmesen tapad Edgar köré, mint a kőre a nyálkás vízinövények. Asszonyból szörnyeteggé, szörnyetegből asszonnyá változott ebben a szerepében Sulyok Mária.
Az Eredeti helyszín-ben büszke művészből számító színésznővé.
A „kalmárlány”, Rickl Mária számokba fűzi maga körül az egész világot. Oszt, szoroz, kalkulál. Ez a valódi fűzője. Ennek a szorítását töri szét ez a konok asszony, mikor mégiscsak megszeret egy embert: az unokáját. Sulyok Mária másodpercek alatt elhiteti, hogy a kalmárlánynak a számok alatt mindvégig szíve is volt.
Orbánné egyik mondatában hóbort van, a másikban méltóság. Sulyok Mária játékában Orbánné pillanatonként változik. Észrevétlenül, a szemünk előtt.
Ez a szivárványló változékonyság a Sulyok Mária „mágikus ereje”. Pályáján ez jelenti a folytonosságot.
*
Mert nemcsak néhány sikeres alakításról van szó. Egy-egy siker önmagában annyi, mint a szivarfüst. Egy szerep, egy mondat, egy verssor – tíz év múlva ki gondol rá?
A részletekből az életművet kell megfigyelni. A kisebb-nagyobb jelekből a lassú kibomlást, még idejében és minél előbb. Azt, hogy mitől ragyog-fakul, csontosodik-lágyul, szigorodik-fénylik egy arc, pillanatról pillanatra, évtizedről évtizedre. Hogyan nő egy alak önmaga fölébe. Hogyan lesz egy művész jelentékeny.
Hogy csinálja? Ezt kell megfigyelni.
Vagy meg kell próbálni legalább.
1978. július 16.
Nem tartom beskatulyázásnak, ha a színészhez hozzátapad a szerep. Bajorhoz Lady Milford, Tőkéshez Lady Macbeth, Bullához Szent Johanna. Egy-egy ilyen nagy alakítás emléke nemcsak arra jó, hogy közhellyé szivárogjon a nagyközönség tudatában, de arra is, hogy évtizedekig sugározva, kihívjon mindenféle összehasonlítást, olykor a műfajhatárokon is túl.
Johanna-mániás vagyok. Ha vers, ha színpadi alakítás, ha oratórium, ha film: ami Jeanne d’Arckal függ össze, gyűjtöm. Tudom Ingrid Bergman, Ruttkai Éva, Lukács Margit, Psota Irén, Horváth Teri, Törőcsik Mari, Kútvölgyi Erzsébet Johannáját, Kovács Margit orléans-i agyagszűzét, Szántó Piroska Johanna-rajzait. Ha pódiumra viszik, ha vágóhídra: Johanna és a hozzá tartozó képzetszférák – a mániától az őrültségig, a látomástól a cselekvésig, a hallucinációtól az elhivatottságig terjedő szférák – létezése örök; mint ahogy a hit és a hitetlenség, a mártírium és a lelkiismeret kombinációi is évszázadok – évezredek! – óta adnak gondolkodnivalót a tudománynak és a művészetnek.
Bulla Elma Szent Johannája több nemzedék művészi és spekulatív élménye volt.
Először 1936-ban játszotta Shaw hősnőjét, a Belvárosi Színházban. Nem sokkal volt idősebb, mint az orléans-i parasztlány. Másodszor a Vígszínház Johannája volt, 1955-ben. Szemtanúk állítása szerint az időközben eltelt csaknem húsz év fiziológiai csodát művelt. A hit fiatalít. Fogalmazhatok sarkítottabban: csak a hit fiatalít.
Talán nincs még egy magyar színész, akiről a színikritika ilyen egybehangzóan nyilatkozott volna; akinek alakításait a toll emberei ilyen pontos jelzőkkel látták volna el. Johannájáról azt írták: „törékeny”, „erős”, „belső izzású” – „tökéletes”. Az esőcsináló 1959-es előadásának csúnya lányáról, Lizzie-ről azt, hogy „belülről megszépülő”. A háború előtti filmszerepeiről pedig azt, hogy Bulla a „jóságos feleség”, aki az ideiglenesebb értékek vonzásába került férfit a maga maradandóbb értékeivel visszavonzza.
Kiragadott példák, s ami közös bennük: a stabilitás hangsúlyozása.
A szétsugárzó belső biztonságé.
Hunyady Sándor ezt a jelzőt alkalmazta Bulla Elmára: valódi.
Mi teszi ezt a valódiságot, mi ez az évtizedes sugártáp, ezt akarom megkérdezni Bulla Elmától, és – Johannák megszállottja – sötét, patetikus interjúra készülök.
Ennek érdekében elmondom, hogy portrésorozatot készítek nagy magyar művészekről.
Bulla Elma enyhe kis fintort vág.
– Akkor minek van itt?
A mindenségit! Erre a kellemes öniróniára nem számítottam. A beszélgetés, az én szépen elképzelt sötét interjúm száznyolcvan fokot fordul.
– Biztonság? – mondja eldadogott kérdésemre a színésznő. – Egész életemben iszonyúan féltem a színpadon. Premieren is, meg azután is. Előadás napján már kora reggel elkezdek félni. Ideges vagyok, kiállhatatlan vagyok, megátkozok mindenkit. Az egész életemet tönkretette ez az állandó félelem.
Eszembe jut egy epizód, amit a legtöbb Bulla-interjúban olvastam. Mikor a fiatal pozsonyi balerina Reinhardt berlini társulatához került színésznőnek, Harald Paulsen figyelmeztette rá: ne a kiöltözött premierközönségnek játsszon, hanem a sokadik előadáson annak az öregasszonynak, aki az ebédre szánt zsemlék árából gyűjti össze a karzati ülésre valót.
Ma már nem nagyon van ilyen öregasszony, de a lelkiismeret beidegzése megmarad, és a félelem formáját veszi föl.
– Vígjáték előadása előtt is fél?
– A vígjáték még rémesebb. Azonnal észreveszem, ha nem vagyok jó: nem nevet a közönség. Mintha összebeszéltek volna: „ma juszt sem fogunk nevetni”. Tragédiánál másképp vagyok benne a játékban, nem figyelem annyira a nézőtéri reakciót.
– Mennyire fontos önnek a közönséggel, a külvilággal való kapcsolat?
– Muszáj, hogy fontos legyen. Egyed Zoltán egyszer azt mondta: „Drága Elma! Vagy várkisasszony, vagy színésznő!” Nem lehet félrehúzódni, a közönséget minden érdekli, nem lehet kidobni az újságírókat.
– Köszönöm. Hadd kérdezzek még a reinhardti évekről. Mi az, amit elsősorban Reinhardtnak köszönhet?
– Tizenhárom éves koromtól tizenhét éves koromig dolgoztam Reinhardtnál. Reinhardt Berlinben és Bécsben is rendezett, s ha éppen Bécsben volt, Berlinben a darabot helyettese, dr. Hock állította be. Tizenöt éves voltam, mikor a Victoria című darabot próbáltuk, rám osztották a manikűrösnő szerepét. Bécsben ezt a hetvenéves Adrienne Gessler játszotta. Hock azt akarta, játsszam én is ugyanúgy. Gyötrődtem, sehogy se ment. Hock sürgönyzött Bécsbe: vegyék el tőlem a szerepet. Megérkezett Reinhardt, én bejöttem a színpadra nagy-öregesen… Reinhardt felszólt: „Kleine! Geben Sie zurück und machen Sie wie Sie es wollen!” Visszajöttem a színpadra tizenöt évesen, szelesen, töröltem egyet az orromon, így… Sikerem volt, nagyon jó sajtóm. Reinhardt felszabadított.
– Volt-e Reinhardthoz fogható rendezője?
– Itt nálunk kitűnő rendezők vannak, de a legtöbben ragaszkodnak az elképzelésükhöz. Reinhardt mindig a színészhez alkalmazkodott. Terrorista rendező volt, de meghallgatta az ötleteket.
– Reinhardtnál több klasszikus szerepet játszott, mint itthon. Nem jelentett ez törést?
– Egyáltalán nem. Berlinben Shakespeare-t játszottam, Budapesten Shaw-t, Kosztolányi Édes Anná-ját, Ibsent, Tolsztojt, Čapeket, Hauptmannt, Tennessee Williamst. Egyik legkedvesebb szerepem Dürrenmatt darabjának, A fizikusok-nak a doktornője. És a Shaw-szerepek. Mindenekelőtt Johanna.
– Éppen ez az – csapok le –, ezt szeretném megtudni. Hogyan volt képes…
– Tudja, más színésznők hosszasan föl tudják sorolni a nagy, klasszikus… nem ez a jó szó. A reprezentatív… nem, ez sem pontos…
– A parádés szerepeket – szól közbe Bulla Elma író férje, Fendrik Ferenc.
– A reprezentatív, parádés szerepeket. Érti, hogy gondolom. Nekem ilyen szerepem csak a Johanna volt.
– És ki tehet róla?
– Én. Valahányszor válaszút elé állítottak, mit játszom inkább: klasszikust vagy mai magyar szerzőt, én az utóbbit választottam. Izgattak az új lehetőségek. Mindig úgy éreztem, a magyar író anyja, lánya, felesége – hozzátartozója vagyok, minden este drukkoltam neki.
– Misszió volt?
– Nem misszió. Imádtam csinálni.
– A régi és az újabb színlapokról látjuk: eléggé egyenletesen csinálta.
– Igen. A mostani fiataloknak nagyon nehéz. Kijön a fiatal színésznő a főiskoláról, fölfedezik, egy főszerep, két főszerep, aztán jön a következő főiskolás, őt meg elfelejtik. Ennél jobb volt a jó értelmű sztárkultusz: akit állandóan látott a közönség, azt volt ideje megszeretni.
– Az egyenletes játék persze sok minden összhangján múlik. Mégis talán elsősorban azon, hogy rendező és író színészben gondolkodik-e. Önre annyi magyar író gondolt, nyilván volt köztük jó barátja is.
– Hunyady Sándorral együtt jöttünk vissza New Yorkból. Első férjemmel, aki félzsidó volt, 1939-ben Amerikába mentünk. Nyolc hónapig éltem New Yorkban, aztán hazajöttem; férjem kinn maradt, azzal, hogy úgysem tart sokáig… Ő ott halt meg, a családja itt pusztult el. De most beszéljünk Hunyadyról. Hármasban, vele és egy bizonyos Gerő úrral jöttünk át Európába, először Lisszabonba, ott maradtunk három-négy hónapig. Pénzünk nem volt, Ignotus Pali szerzett hármunknak egy szobát, egy ággyal. A két szélről aludt a két férfi, középütt én, mint a kard. Egyszer valamelyikünk, valószínűleg Gerő úr, szerzett pénzt. Szerencsétlenségére kettőnkre bízta a bevásárlást, Hunyadyra meg énrám. Egyetlen vacsora lett a pénzből – de aznap legalább jól bevacsoráztunk… Lisszabonból Rómába mentünk, és onnét haza. Hunyady és énköztem igazi haverság volt, sokat voltunk együtt. Minden csütörtökön megebédeltünk a Royalban, aztán kimentünk az Ügetőre. Egyszer megkértem Hunyadyt, tegye meg az Orkán nevű lovat. Mindenki azt mondta rá: gebe. Aztán Orkán befutott, volt nagy diadal: „Elma, maga zseni” – és akkor kiderült, hogy Hunyady a Vihar nevű lovat tette meg…! Még csak össze se szidhattam, mert úgy volt, hogy darabot ír – nekem.
– Olvastam az ön New York-i útjáról. Hogy itthon valaki elhíresztelte: Bulla Elma kém volt Amerikában, ezért halálra ítélték, de kivégzése előtt még elmondta Johanna monológját.
– Az emberi fantázia… és gonoszság. Édesanyám ennek a rémhírnek lett az áldozata. Valaki tollat fogott és megírta neki, Pöstyénbe.
– 1942-ben Horváth Zoltán Színésznő, pletykák nélkül címmel írt cikket Bulla Elmáról. Valóban: ékszereiről, magánéletéről sohasem beszélt a város. Az viszont köztudomású, hogy több nyelven beszél; Pozsonyban szlovákul, Berlinben németül, New Yorkban angolul tanult meg, és ha megakad a szereptanulásban, az inkriminált mondatot több nyelven ismételgeti…
– A nyelvtudásommal egyszer pórul jártam. A hajón, amelyen utaztunk, Hunyady megismerkedett egy francia grófnővel, és engem kért meg a tolmácsolásra. Leültem közéjük a nyugágyba, tolmácsoltam, így ment ez egy darabig. Aztán egyszer, mikor megint le akartam ülni kettejük közé, Hunyady rám szólt: „Elma, kérem! Egy kicsit több tapintatot!” Akkor már nélkülem is megértették egymást.
– Könnyen állt szóba kollégákkal? Könnyen barátkozott?
– Mondtam már: várkisasszony voltam. De abban az időben még mindenkinek volt barátja. A Vígszínházból előadás után átmentünk a Fischerbe, a mostani Berlinbe, ott volt egy bokszunk, oda járt Ajtay, Uray, Nagy György, Dénes György és még sokan.
– Azt hiszem, az ötvenes években szűntek meg ezek az összejövetelek.
– Nem akarok politizálni, de sok ember akkoriban tanult meg otthon vacsorázni. Ma pedig mindenki siet.
– Pesszimista nyilatkozatát olvastam nemrég a Pesti Műsor-ban. Az volt a címe: „A színész örökre hal meg”.
– Igazat mondtam.
– Nem értek ezzel egyet.
– Én sem – veti közbe Fendrik Ferenc. – Van film, van televízió, van sajtó, van színészmúzeum.
– És – teszem hozzá – van továbbörökítő nemzeti tudat. Jászai Médeiáját nagyon kevesen látták a ma élők közül; a szerep mégis él – és Jászaihoz kötve él. Ahogy Johanna is él. A kollégáim pontosan megválasztott jelzőihez – „törékeny”, „erős”, „belső izzású” – én még azt is hozzátenném: iszonyúan magányos. Amikor Bulla Elma Johannája a tömeg közepén áll vagy imádkozni letérdel, mintha légköbméterekben volna mérhető ez a rásúlyosodó magány.
– Johanna él, mert egy van belőle, mint Jézusból. Ha az újságban azt olvasom: a harcban nyolcvanan elestek, vagy az árvízben kétezer ember meghalt, nem fogom fel. Azt felfogom, ha a szomszédom elvágja az ujját. Johanna közel van és emberszabású. Johannának hibái is vannak. Például veszekedős.
– És ezt az esendőből a hősibe való átmenetet a művésznő elsősorban a szemével…
– A szemem! Ne is mondja. A szemem csupa vér. Ma is hajnali fél ötig pasziánszoztam. Rettenetes szenvedély!
– Rossz alvó?
– Nem mondhatom. Ha nem tudok elaludni, szakácskönyveket olvasok. Próbálja ki egyszer, Andaxin helyett. Mire a nyolcadik receptben azt olvassa, hogy mibe mennyi hagyma kell, kiesik a kezéből a könyv.
Szombat délelőtt van, a művésznő szokásos hét végi bevásárló körútjára indul. Ballonkabát, barna kalap, szigorúan összezárt száj – így látjuk ezen a környéken mindig. Betér az üzletekbe és figyel; odabenn remek figurák vannak, mondja. Ki tudja, hogy az odaadással emlegetett magyar írók, a halott és élő modernek – Kosztolányi, Krúdy, Mesterházi, Thurzó, Szakonyi, Örkény, s most legutóbb Déry –, akiknek darabjait Bulla Elma segítette sikerre, mennyit köszönhetnek egy-egy ilyen bevásárló körútnak.
Mert csak a szamár lelkesedés gondolkodik úgy, hogy vannak mindentől elszakított nagy, sötét tragédiák. A színésznő szellemes öniróniája, nem-eljátszott szerénysége, az, hogy a nagy szavak – a szép szavak – elől ösztönösen kisiklik, s a súlyos emlékek árnyékába helyezett finom anekdotákkal mintegy irányítja a beszélgetést – mindez olyan képességre mutat, amit társalgási szinten úgy hívunk: jó ízlés. A műalkotás szintjén pedig: tényérzékenység. Olyan művész képessége, aki tudja, hogy tragédia, komédia, líra és anekdota, a megemelt és a hétköznapi – minden szép és minden ocsmány összeszövődve, egymás mellett él, ahogy a természet is egymás mellé helyezte nemes és nemtelen szerveinket. A mindennapok plasztilinjéből egy királyné lelke is előgyúrható, ha nagy művész kezében a gyurma. Az örökkévalóság felől nézve: mi a különbség a máglya és egy hentesbolt kampói között?
Aki úgy járkál a világban, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, előbb-utóbb megszerzi magának a szükséges derűmennyiséget.
Innen Bulla Elma alakításának biztonsága és valódisága.
1978. november 26.
Szűk belvárosi utca. Nem nyílik benne virág, nem nyílik belőle távlat. Keskeny csíkban lóg a decemberi pára a házak fölött, rátapad az ablakokra, mintha odapecsételné az embereket: aki egyszer ideköltözött, nem költözik el többé; a két járda közt talán el sem férne a bútoroskocsi. Akár a lélegzet, ablaktól ablakig zsúfolódik a régi Pest élete; a szomszédos kalapüzlet fácántollat, a kapualj este tíz után hazaosonó hermelines nőket és porköpenyes lumpokat álmodik magának – a szűk utcák a tér csekélységéért az idő és a fantázia végtelenjével kárpótolják az arra tévedőket.
Aki itt él, annak robbanó energiákat kell magából kibocsátania, kidolgoznia, hogy leigázza a tér intimitásként megjelenő korlátait; s ha művész él itt, annak keresztül kell látnia a falakon, keresztül a ködpárán, és égnie, forrnia, sisteregnie kell.
Hát sistereg. Alighogy belépek az előszobaajtón, Tolnay Klári elmondja, hogy fáradt. Hogy tulajdonképpen máskor kellett volna, de most már mindegy, nagytakarítás volt, vegye le a csizmáját, üljön le, dolgozzunk, nincs sok idő, mindjárt telefonálnak a televíziótól, örökös rohanás, mindenki rohan, az eredmény aztán az udvariatlanság, a múltkor is azt mondja valaki: „maga mit játszik ma este?”, micsoda beszéd az, hogy maga, ha nem művésznőzik az embert, szólítsák inkább a keresztnevén, úgyis az egész ország úgy hív, hogy Klárika.
– Nem szeret interjút adni?
– Nem szeretek. Nem szeretek, mert sose azt mondom, amit akarok.
– Most például miről szeretne beszélni?
– A környezetszennyeződésről. Arról, hogy a környezet védelmét nagyon korán, az iskolában kellene elkezdeni. Minden kisgyerek kapjon egy parcellát, és ott ápolja, szeresse a saját növényeit. Az angol gyerekeket már kicsi korukban kiviszik a parkba, hogy megismerjék a természetet. Nem véletlen, hogy az angolok találták ki a víkendet. Aki így nő fel, az húszéves korában nem rombolja szét a fákat, mert köti a gyerekkori emlék. Láttam az erkélyről néhány ilyen rombolást. Senki nem szólt rá a rombolókra! Igen, kompjúterre megtanítjuk őket, de gyöngédségre nem.
– A művésznő, úgy tudom, Pesten született, de vidéken nőtt fel, s ezt a „vidékiséget” mindig büszkén fölemlíti.
– Igen, én falusi gyerek vagyok, nógrádi, és nem emlékszem, hogy a természet szeretetét külön belém pofozták volna. A háború utáni nemzedéknek más dolga volt, építeni kellett, kemény idők voltak, jól van. A mostani gyerekek szülei nem tudnak mit kezdeni a természettel. Meg kell újból tanulni; vissza kell térni hozzá.
– Nógrádból ön nemcsak a természet szeretetét hozta magával, de néhány közismert nótát is.
– Igen, a Katyi-nótákat.
– Igaz, hogy az „A rátóti legények” kezdetű dal miatt összekapott két község fiatalsága?
– Igaz. Valamikor a háborús években levelet kaptam a rátóti bírótól. Alsó- és Felső-Rátót között volt egy kocsma, és mikor a legények beszívtak, gúnyolni kezdték egymást: „Pénzér’ nyúl a zsebibe, zsebibe, sej, a zsebibe, oszt tökmag akad a kezibe…” Aztán jött a bicskázás. A bíró azt kérte tőlem, ne énekeljem többé ezt a nótát.
– De azóta is sokat énekel nótákat, sanszonokat – a sajtóban két szigorú cikket is olvastam arról, hogy nagy drámai színésznő létére olykor a könnyű műfaj kalandjaiba bocsátkozik.
– Alig van a világon nagy drámai színész, aki ne próbálkozott volna a könnyű műfajjal. Nem is árt megpróbálkozni például az operettel, ma, amikor a drámai színjátszásban nyersebb a játék.
– Ön indulatos művész. Játéka mégis azt sugallja, hogy kitűnő partner. A fényképészek is fölfigyeltek erre: Tolnay Klárit általában partnerrel fényképezik.
– Indulatos vagyok, persze, sőt néha türelmetlen, de megbecsülöm, ha a partneremnek humora van. Humorral sok mindent el lehet intézni. Jó partnernek tartom magam, és igenis szenvedélyesen beleszólok a próbákba, mert attól jobb lesz az előadás. Nem akarok jobb színben feltűnni, mint amilyen vagyok, de általában nincs súlyos konfliktusom.
– Kivel szeret játszani?
– Élőkről vagy jót, vagy semmit. Nagyon szerettem játszani Pécsi Sándorral, de néha önző volt, mint a férfiak általában. Ha az ember rászólt, előbb kicsit összehúzta a szemét, így… Aztán elnevette magát, édes volt.
– És a női partnerek?
– Soha nem a színésznőknek van bajuk egymással. Ez a pálya olyan, hogy a nők férfiasabbak, a férfiak nőiesebbek lesznek. Gondoljon bele: a férfiszínész először is belegyömöszöli a jellemét egy másik jellembe, másodszor kifesti magát, mint a nők, harmadszor szükségképpen hiú, megkérdezi: „jó voltam?” A nagy művészek hiúbbak, mint a nagy művésznők. Hiúbbak a sikerre, vagy akár egy viccpoénra… Színésznő kollégával még nem volt konfliktusom. Férfiakkal majdnem mindig van – egy kicsi.
– Melyik előadásra gondol úgy vissza, mint a nagy összjáték példájára?
– A Pillantás a hídról életem egyik legösszeszedettebb és legfegyelmezettebb előadása volt. Ádám Ottó rendezte, még a régi épületben. És A vágy villamosa volt a másik, Vámos László rendezte. Több százszor ment, és nem züllött el, ami nagy ritkaság.
– Tolnay Klári nemcsak a nézőkben – és a kritikusokban – támaszt nagy igényeket, de önmagában is, önmagával szemben. Egyik nyilatkozatában a Meseautó című filmben való közreműködését, s egyáltalán, régi filmszerepeinek korszakát ezzel a mondattal intézte el: „tehetségtelen voltam”. Megvallom, ez nekem nagyon imponál.
– Nemrég a rádióban is elmondtam ugyanezt egy sanszonesten való föllépésemről. Tudja, valahányszor kacérnak vagy nagy dögnek kellett lennem, megbuktam. Amikor egyszer a Mayá-ban párducbőrben kellett levonulnom a lépcsőn, a nézőtéren Honthy Hanna hangosan nevetett. De a színpadon én is!
– Mintha egy interjúban azt is mondta volna, hogy nem szereti a verses drámákat.
– Nem érzem magam jól bennük. A III. Richárd-ban nem voltam jó Erzsébet, a Hamlet-ben nem voltam jó Gertrud. Nem azt mondom, hogy kifejezetten rossz voltam, tehetséges színész nem tud rossz lenni, hiszen megvannak az eszközei. De nem éreztem előadás után azt a kellemes kielégültséget, hogy most valami kiáradt belőlem. Shakespeare kevés jó nőalakot írt. Júliát, Lady Macbethet, talán Desdemonát. Júliát nagyon szerettem: emberi lény, nemcsak dekoráció.
– Valahol azt olvastam, hogy Júlia mellett Ibsen Nórá-ját, a Három nővér Másáját és természetesen A vágy villamosa Blanche-át szerette a legjobban.
– Mert Ibsen, Csehov és Tennessee Williams mindent tudott a nőkről. Ezt a három szerepet élvezet volt játszani. Akkoriban olvastam, hogy Tennessee Williams imádta Csehovot. Pedig mennyire mások! Mennyire más a ritmusuk! Amennyire más volt a régi Oroszország és az amerikai Dél! Lassú délutánok, nyírfák, hideg – pisztolylövés, négerkérdés, forróság… Mégis: ezeknek az íróknak közös vonásuk a lélektani tudás tökéletessége. Ha egyszer összeültetném Nórát, Mását és Blanche-ot – tíz perc múlva dermedten néznének egymásra. Pedig ők is mások. De a női tisztaságot és a gyermeteg női romlottságot mind a három ismeri. Nóra váltót hamisít, Mása csalja az urát, Blanche végigfekszi az országot – a jelleme mélyén mégis mindegyik tiszta marad. Ezért utálom a vampokat, a hideg szexdögöket: indokolatlanok. Nóra, Mása és Blanche minden lépése, minden vétke indokolt, s az indok az, amit Madách úgy mond, hogy: „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Minden Ibsen-, Csehov- és Tennessee Williams-figura erről szól.
– Aki a drámahősnők tetteiben az indokot keresi, megkeresi-e vonzalmai indokát önmagában? Hogy miért éppen ezeket a „méregből, mézből összeszűrt” asszonyokat tudja eljátszani? Ahogyan 1975 őszén a Pesti Műsor-ban Bódis Sylviának elmondta: a háborús években Ráthonyi Ákos filmrendező feleségeként rózsadombi villában lakott, jó módban élt, cselédei voltak, s – ezek az ön szavai –: „utáltam magam…” Vajon ha megmarad a rózsadombi villa, eljátszotta volna Blanche-ot így, ahogy eljátszotta?
– A villa nem maradhatott volna meg. Rövid idő alatt kiderült, hogy én abban a helyzetben nem tudom kibontani a tehetségemet.
– Hanem? Szenvednie kell?
– Nem kell. De elfogadom, ami jön. Felhasználom. Rögtön megy a kelléktárba. Csalás, válás, hűtlenség, gyerekszülés, betegápolás, halál. Vagy csak egy mozdulat. Blanche-ként volt egy kézmozdulatom, amelyről egy ideggyógyász azt mondta: elmekórtani megfigyelés eredménye. Először nem hittem neki, aztán rájöttem: valóban, évekkel azelőtt egy ideggyógyintézetben láttam, ahogy az egyik beteg minduntalan a hajába turkál… Minden elraktározódik, leszűrődik, s amit a csalódás pillanatában nem lehet eljátszani, előjön, talán húsz évvel később.
– Ezért játszotta negyvenévesen Júliát?
– Ezért. Fiatal Júlia nincs. Talán csak filmen, de az más.
– Filmszerepei, egyszer azt mondta, nem követik művészi fejlődését.
– Nem is lehet. Mondok egy példát. Az A mi kis városunk-ban van egy jelenet, ülök a színpadon, körülöttem mindenféle történik, én meg csak nézem az eget. Azt kérdezi tőlem a rendező, Vámos László: „Mit néz? A színházi plafont? Nem lehet a szemet levenni az arcáról!” Nem, nem a plafont: a csillagos eget nézem. Egy csillagon ül az Isten, és azon csodálkozik, hogy az emberek félnek a haláltól. Pedig olyan jó túllenni ezen az egészen. Erre gondoltam, és ez látszik az arcomon. Meg lehet ezt filmen csinálni?! Az ember ki van szolgáltatva a filmrendezőnek és az operatőrnek. És a kamera nálunk ritkán időz hosszasan az arcon – úgy, ahogy például a Száll a kakukk fészkére című filmben elidőzött.
– A Meseautó problémátlan arcú kis színésznője és Nóra, Blanche vagy a Nem félünk a farkastól kimunkált arcú Marthája között szinte mérhetetlen a különbség. Hatalmas erőfeszítés lehetett, amivel a pálya kezdeti félreértései után megcsinálta önmagát: a naivából a nagy színésznőt.
– Az élet beleépül az emberbe, a szakmai hiúság pedig lekopik, mint a fölösleges bőrréteg. Ahogy az ember öregebb lesz és bölcsebb, kialakul benne, hogy kell a siker, de nem az az első. Márai írja a naplójában: a pilóta kidobja a gépből a homokzsákot, kidob ezt, kidob azt, végül kidobja a fogkeféjét; a gép fölszáll. Bátrabban meri magát kinyitni az ember, ha már a külsőséges dolgok lekopnak. Ez a színészi bátorság: megmutatni, hogy nem vagyok mindig szép, tiszta angyal. Hogy gondolatban gyilkolok is. Megfojtom a legjobb barátomat. Ha az ember ezt meri, döbbenten nézik: Úristen! honnan veszi? Honnan?! Belülről! Ahogy a humor is belülről jön, a mélyből. Arbuzov darabjában, a Kései találkozás-ban van a hősnőnek ilyen bohócmélyből fakadó, gyöngéd humora. Remélem, Mensáros László hamarosan meggyógyul, és újra játszhatjuk ezt a darabot.
– Valami század eleji hangulatú ünneplésről hallottam ezzel a darabbal kapcsolatban…
– Ó, igen! Mensáros a premier napján odahozatott egy régi konflist a múzeumból. Én nem tudtam semmiről, előadás után benn ültem az öltözőmben, Mensáros benyitott, siess már, siess már, bankett lesz, vacsora a Pilvaxban, én meg kiabáltam vele, mit sürgetsz, ne sürgess, nem értettem, miért vár rám – hozd a virágot, mondta Mensáros, jól van, fogtam a csokrot, Mensáros belém karolt, mentünk le a lépcsőn. Egyszer csak megszólal a harmonika! Azt játssza, amit én énekelek a színpadon! Mensáros muzsikust is szerződtetett! Kilépünk a színházból, ott áll az egész közönség – és ott a konflis! Beszálltunk, aztán Mensáros maga is beállt a lovak helyére, és a közönséggel együtt húzta, húzta a kocsit… én meg sírtam. Valaki lefényképezett bennünket, ahogy állunk a konflisban, nézze.
– Ezen a képen Tolnay Klári ismét partner. De hadd térjek vissza még egyszer – és búcsúzóul – Blanche-ra, nem egészen asszociációk nélkül. Egy angol kritikus, talán elismeréssel, talán iróniával, azt írta: Tolnay Klári alakításából tudta meg, hogy Blanche-nak lelke van.
– A vágy villamosa filmváltozatában Vivien Leigh Blanche-a lelketlen bábfigura volt. Vivien Leigh csak a készet játszotta el, mindazt, ami Blanche bűnévé válik; alakítása csak a rosszaságot mutatta meg, és nem a megsérült szépséget, amiből a bűnök és a rosszaságok elindulnak. A filmet csak a színházi bemutató után néztem meg. Miért legyek álszerény? Ebben a szerepben magamat jobbnak láttam. Nem hiszek a fehérben-feketében. Azért szeretem ezt a három írót. Ibsen vétkeseit, Williams bűnöseit, Csehov iszákosait mindig értjük és szeretjük.
Ahogy a kicsi utca táguló díszletfalai közt hazafelé baktatok, elgondolom, lehetőségnek is milyen nagyszerű, hogy Blanche, Arkagyina és Martha néhány másodpercre föltámad a Korona cukrászdában, Mikes Lilla okos szívóssággal színházzá avatott, miniatűr pódiumán, Tolnay Klári előadóestjén, amelynek szerepmonológjait észrevétlenül tartja össze az alapelv: a lélektani indokoltság. Mindenki a maga módján prófétanő. Tolnay Klári – aki vad vidéken akart missziósnővér lenni ifjúkorában – a tépázottak, a csalódottak, a vétkükért bűnhődők igehirdetője. Azé a tisztaságé, amely tudja, mi a szenny. Szenny a lélekben, a hulladéktárolónak használt virágtartókban, a távlattalan, részeg kapualjban, a mások ablaka alá böfögő gépkocsikban, a fölhánytorgatott karácsonyi ajándékban, a sejtemésztő, kíméletlen szeretetben. Mindenben, ami figyelmet kér önmagának, s ő maga nem figyel a környezetére.
Hiszen ebben az interjúban mindvégig környezetvédelemről beszélgettünk.
1978. december 24.
– Fontosnak tartja ezt az interjút?
– Fontosnak tartom.
– Ugyanis én nehéz fiú vagyok.
– Én meg nehéz lány. De az interjú nagyon fontos.
– Igyon egy kis konyakot.
– Köszönöm, majd munka után.
– Nem. Most igyon. Előtte.
– Ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy kezdetben mindent játszott: Shakespeare-t és Zerkovitzot, Shaw-t és Molnárt. Aztán a két szélsőség, Shakespeare és Zerkovitz abbamaradt.
– Rekedt a hangom, és tudom, hogy rekedt hanggal meddig lehet elmenni. És mivel Shakespeare-t ordítva játszották a Nemzetiben… A régi klasszikusok engem általában elkerültek. Én nem akartam színész lenni. Amikor 1918-ban hazajöttem az olasz frontról, szülővárosomban, Makón nagy változások voltak, mint az országban mindenütt. A rákövetkező évben jött oda Gárday Lajos a truppjával. Át akartak állni háromfelvonásos darabokra, kevés volt a színészük, hát beálltam, azzal, hogy majd otthagyom őket. Beiratkoztam jogra Pesten. Aztán mégis – Székesfehérváron folytattam a pályát. Tíz évig voltam vidéki színész: Fehérváron, Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon, Szegeden. Mindenütt jó társulat volt, de a legjobb volt a szegedi: majdnem versenytársa volt a pesti színházaknak. Innen indult Kiss Manyi, Neményi Lili, Dayka Margit, Bilicsi, Jávor – az a nemzedék, amely most van eltűnőben…
– Vagy a pályája csúcsán. Mikor figyelt fel önre a főváros?
– 1929-ben, mikor az Andrássy úti kabaréban egy Móricz-egyfelvonásosban léptem föl. Már korábban is jöttek értem Szegedre, de nem tudták megoldani a havi 1200 pengőt, amit Szegeden megkaptam. Ez volt a legnagyobb vidéki gázsi. Pesten csak Bajornak és Honthynak volt ennél nagyobb. Négy évig voltam Szegeden, és nagyon sokat tanultam az operettekből: ritmust, mozgáskultúrát, szórakoztatást. Amíg fiatal az ember, mindegy, hogy mit játszik. De tudtam, hogy nem maradok operettszínész. Amikor az első hangosfilmet, a Rio Ritá-t láttam, átvágtam a szegedi főtéren. Tarnay Ernő volt az igazgatóm, nem merte velem közölni, hogy redukálják a gázsimat. Azt mondta neki a polgármester, majd ő közli velem. Fölhívatott. Művész úr, mondta, mindenkinek redukálják a gázsiját, az önéből is leveszünk 400 pengőt, ezentúl 800-at kap, majd később pótoljuk, meg kell értenie. Azt válaszoltam: Méltóságos uram! Most jöttem át a Széchenyi téren. A Deák-szobor talapzatára az van írva: „Amiről a nemzet önként mond le, azt visszaszerezni nem tudja.” Így jöttem el Szegedről – pedig a kabaréban egyharmadát sem kaptam a szegedi gázsimnak.
– Budapesten töretlen volt a karrierje?
– A kabaré nem az én területem. Amikor Bajor Gizi kérésére fölléptem egy Lengyel Menyhért-darabban, egyszerre sztárolni kezdtek. A Nemzeti akart szerződtetni, de valahogy kicsúsztam ebből. Aztán Bárdos kínált szerződést, de azt válaszoltam neki: majd ha a főutcán lesz színháza, akkor írjon. Később megkapta a Belvárosit, és újra írt: „a Petőfi Sándor utca megfelel?” Odakerültem, és hamarosan itt is a legnagyobb gázsit kaptam. Elhívott a Vígszínház, de nem akartam Bárdos háta mögött tárgyalni. Eljöttek értem ők. Horribilis gázsiért átmentem. Akkor napi 100 pengő volt a sztárgázsi, én 250-et kaptam. Aztán jött a hangosfilm, ott is ugyanúgy emelkedett a gázsim, mint a színházban. A Vígben aztán fölbontottam a szerződést, mert úgy gondoltam, ebben a színházban nem mennek olyan darabok, amik nekem megfelelnek. Azt mondták, adnak írót mellém. Hunyady Sándor jó lesz? Jó lesz. Mondom Hunyadynak: ha visszamegyek Makóra, már nem értem meg magam az én fajtámmal. Nyugtalan vagyok. Luxuséletet élek, épül a villám, Kozma Lajos rendezte be, mindenem megvan – de én most is csak a cipőfűzőnek tudok örülni. Mert a cipő a csizmadia-hivatalszolga fiát, Páger Tónit juttatja eszembe. Diákkoromban, hogy tanulni tudjak, cséplőgépeket szereltem. Tudja, milyen az? Végigdolgoztam az egész gyerekkoromat, hogy legyen ruhám, tandíjam, hogy le tudjak érettségizni. Talán ez a titka annak, amit mindig mondanak rám, hogy Páger úgy fogja a kaszát, ahogy senki. Sokat hoztam én innen a színészetembe. Nem hiszek annak a színésznek, aki azt mondja: „megyek és figyelem az embereket.” Nem igaz, nem figyelem őket! Bennem élnek. Én soha nem utánoztam az embereket, se a nagy színészeket. Ha végignézem a filmjeimet, látom, hogy nem eltanultam, hanem magammal hoztam valamit. És ezzel a rekedt hanggal is tudok olyan kemény lenni, mintha érces hangom volna. Kemény ember voltam mindig, és az életet is nagyon keményen néztem.
– Valószínűleg így tudta épségben megőrizni önmagát. Hihetetlen, hogy nyolcvanéves.
– Soba nem bolyongtam, soha nem éjszakáztam, azért vagyok nyolcvanéves. Soha nem éltem sekélyes módon. Ebben az évben vagyok hatvan éve színész. Mindig tudtam, hogy van a színésznek kora. Minden korban csak azt kell eljátszani, ami való. A többit vissza kell adni. Én mindig dolgoztam, a szerepeimet kézzel lemásoltam, úgy tanultam meg, a memóriámat tornáztattam, képszerűen megjegyeztem negyven-ötven tárgyat, és egy év múlva is föl tudtam őket sorolni. Mindig családban éltem. S talán soha nem éltem ilyen jól, mint most. Harmadik feleségem, Szilágyi Bea nemcsak feleségem, de igazi társam. Új helyzetemben, hazatérésem után nagyon sokat segített. És nyolc évvel ezelőtt hazatért Judit, a lányom. Tetszett itt neki, itt maradt, férjhez ment. Két és fél éves az unokám, Krisztina, és nyolchónapos az ikerpár: Bea és Antal… Rólunk nevezték el őket a gyerekek, ez volt az ajándék. Itt élünk, nyugodtan, látja, ebben a régi házban.
– Szép ház, és nem lehet megunni, van benne valami labirintusszerű, mint az emberi kapcsolatokban. Hunyadyt említette az előbb, de az ön pályáján mégsem az 1930-as Júliusi éjszaka, hanem az 1939-es Kodolányi-bemutató, a Földindulás jelentette a fordulópontot. Olyannyira, hogy hazatérte után, 1957-ben újra eljátszotta a Földindulás Kántor Jánosát. Miért?
– Én akartam a Földindulás-t újra eljátszani. Nekem meg kellett ütköznöm önmagammal, a régi Págerral. Ajtay Andor kérte, hogy Molnár-darabban lépjek föl először; ezután jött a Földindulás. Meg kellett tudnom, bírom-e a harcot önmagammal. Bírtam. És szerettem volna, ha Kodolányi újra bekerül a forgatagba. Lementem hozzá a Balatonra, azt mondtam neki: azért jöttem, hogy újra eljátsszuk a Földindulás-t. Megrendülten hallgatott. Hazatértem óta ez volt az egyetlen eset, hogy megmondtam, mit akarok játszani. Ezután mindig megkérdezték, de többé nem mondtam. Nem szabad fölvenni a harcot a halottakkal, nem szabad eljátszani halott színész szerepét, akire még emlékeznek. A halott színész emlékének erős a kisugárzása. Ibsen darabját, a John Gabriel Borkman-t sem akartam Ódry után eljátszani, de a fordító, Hajdú Henrik nagy nehezen rábeszélt. Én magam nem láttam Ódryt, és a figurát a magam módján akartam megcsinálni.
– Tudja, hogy nyelvileg is nagyon érdekes, amit mond? A leggyakrabban használt igéi ezek: „akartam”, „bírtam”, „kellett”.
– Mondtam, hogy nehéz fiú vagyok. Mióta hazatértem, teljes szabadságot kaptam a rendezőktől, persze az ő koncepciójukon belül. Merev rendezőkkel nem tudok dolgozni. Várkonyival, Horvaival, a filmen Fábrival, Makk Károllyal, Ranódyval egy hullámhosszon vagyunk. Várkonyi rendezésében Szakonyi Adáshibá-ja maradéktalan előadás volt. Várkonyinál ellenőrző könyvecském volt, beírta, ha a próbán rendetlenkedtem, és Beának alá kellett írnia. Bulla Elmával évtizedek óta összetanult partnerek vagyunk, de a próbákon mindig kötözködünk egymással. Ha drámát játszom, akkor viccelek a próbákon a legtöbbet, hogy a görcsöket valahogy feloldjam. Például Thurzó darabjában, Az ördög ügyvédjé-ben, ahol a torkomig ért az indulat.
– Szeretik a kollégái?
– Azt hiszem, szeretnek; soha nem léptem bele a mások szerepébe. Ha valaki tehetséges, tűzbe tudok érte menni. Latinovits Zoltánnal is így voltam. Utoljára a rádióban találkoztunk, ő Krisztust játszotta, én egy zsidó főpapot. Senkihez nem szólt már, de engem megölelt: „drága, drága Téni bácsi”. Hazajöttem, azt mondtam Beának: ez a fiú öngyilkos lesz. Én nem tartok magamnál színészképeket, de az övé itt van.
– Szereti a kollégáit?
– A társulatnál a tehetségeseket rögtön fölismerem. És nem szoktam tévedni. Nagyon szeretem a kollégáimat a Vígszínházban. Színpadon már keveset játszom, filmen is alig. A televízió kielégít, anyagilag és szakmailag is. Fábri Zoltánnal minden részletet előre megbeszélünk. Makk Károly a próbán csak annyit mond: „Ténikém, tudod te ezt jobban is csinálni.” Azt mondom neki: „Te is észrevetted?” Makk szinte vájkál a tehetségemben, nem diktál, mégis kénytelen vagyok azt csinálni, amit ő akar.
– Vagyis szuggesztív emberre is hathat szuggesztió, ha a „torkáig érő indulat” másfajta, erősebb indulattal találkozik. Önnek életében sokat kellett mérkőznie. Az imént azt mondta: amikor hazajött, meg kellett ütköznie önmagával, a régi Págerral. Hogy érti ezt?
– Látnom kellett, hogy tehetségben és emberségben mennyit fejlődtem. Szembe kellett néznem önmagammal. Nem akarok erről beszélni. Hibát követhettem el, de bűnt soha.
– Kérem, beszéljen erről. Láthatja, milyen megfeszített tacitusi tárgyilagossággal teszem föl a kérdéseimet. Megismétlem: ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy abbahagyta s mégsem hagyta abba Shakespeare-t; hiszen csaknem minden alakítása, egész életpályája shakespeare-i. Akár tragédiát játszik, John Gabriel Borkmant, Az ördög ügyvédje prelátusát, az Eljő a jeges-ben Harry Hope-ot, akár komédiát, Az esőcsináló Starbuckját vagy Molnár társalgási szerepeit, amit csinál, annak mindig súlya van, ha megszólal, az mindig esemény. Ahogy a Háború és béke öreg Bolkonszkij hercegeként pihenésképpen esztergál, abban benne van, amit magával hozott, abban benne van az, hogy „Páger hogy fogja a kaszát”. Filmszerepei, a Sóbálvány, a Hattyúdal, a Húsz óra: egy-egy korlenyomat. Nemcsak az indulataira, a némaságára is emlékszem, arra, amikor látszólag semmit sem csinál: Déry Philemon és Baucis-ában így játszotta el a tehetetlenség és a cselekvés legvégső egymásnak feszülését. Micsoda káprázatos tudása ez a dolgoknak – én nem akarom, hogy régmúlt ügyekben vájkáljunk, nem akarok semmit kikényszeríteni, de meg akarom érteni önt, ekkora tehetség hogy kerülhetett oda, ahova művészember nem való: meg kell engem is értenie, álmatlan éjszakáim vannak ebben az interjúban.
– És azt hiszi, én nem kínlódtam? Mikor a háború után Párizsból Argentína felé hajóztam, a fedélzeti büfében egy fiatalasszony meglátta a kislányomat. Milyen édes gyerek, mondta a fiatalasszony, aki Izraelből jött – kié ez a kislány? És narancsszörpöt vett neki. Az én lányom, mondtam, és elküldtem a gyereket. Nyújtom a kezem az asszonynak, bemutatkozom: Páger Antal vagyok. Visszahúzza a kezét. – Ha ezt tudom – mondja –, ha ezt tudom… Én úgy imádtam magát… – És sírt. Egy teljes órát beszélgettünk. Mindenről. A végén az asszony azt mondta: – Ritkán találkoztam ilyen igaz emberrel, mint ön.
– És a háború alatti sajtónyilatkozatai?
– A sajtó hazudott és fölhasznált. A jobboldali sajtó akaratom ellenére megvédett, a baloldali félreértett. A hírhedt uszító plakát a kislányomról a tudomásom nélkül készült. Széket törtem dühömben. Miért tettek úgy a jobboldali újságíró urak, mintha szőröstül-bőröstül hozzájuk tartoznék? Nem tartoztam sehova. A magam útját jártam.
– A negyvenes évekbeli, józanabb hangú lap, a Kis Újság 1943. január 21-én ezt írta: „Köztudomású, hogy a művész semmiféle politikai pártnak sem tagja, és Imrédyék irodalmi estjén is csak úgy lépett fel, hogy a belépőjegyek árából származó tiszta hasznot a Vöröskeresztnek szolgáltatják be…”
– Ez igaz, de az esten hiba volt föllépnem. Ismétlem, hibát követhettem el, de bűnt soha. Az utolsó pillanatban hagytam el az országot.
– 1956 szeptemberében önt hazahívták. A külföldön töltött esztendőkről néhány évvel ezelőtt megrendítő televízióműsorban számolt be. A műsor éppen vallomásos erejénél fogva keltett sokunkban hiányérzetet.
– Argentínában festettem, és Brazíliában rendeztem kiállítást. Sok pénzt kerestem a képeimmel. Hét évig színházat is csináltam hetedmagammal – ötvenezer magyar él Argentínában –, ez nem járt anyagi előnnyel, azért csináltuk, hogy a pályánk ne maradjon abba. A képeimre azt mondták: színpadszerűek; ettől jók. 1956-ban nyolcoldalas levelet írtam egy makói barátomnak, tele honvággyal és kételkedéssel. Ezután hívtak haza.
– És a terv? A film a Rióról, amely a Léthe vize, s amelybe háromszor dobja bele az emigráns a horgát, de a Rio helyett először a Marosba, másodszor a Tiszába, harmadszor a Dunába hull az ólom?
– Minek írjam meg? Hogy megint beszéljenek rólam? Hogy azt mondják: „már ír is?” A nyugalmam mindennél fontosabb. Tisztán, emelt fővel akarok elmenni. Rengeteg minden szorult belém, de csak annyit szabad csinálni, amennyit embertársaink elviselnek. Nem vagyok hajlandó nyafogni, most, nyolcvanéves koromban. Dölyfös vagyok. Talán ez a legnagyobb hibám. De így tudtam kemény maradni.
– Igen. Dölyfös. Gőgös. Kemény és szuggesztív. Művészeténél fogva még erőteljesebb, mint az a néhány nagy hatású író, akit olyan fájdalmasan eltévelyített a sorsa. Aki összekeverte az „antikapitalizmust” valami mással.
– Én nem kevertem össze semmit. Azt mondták rám, úrellenes vagyok. Az is voltam. Az apámat szalajtották az urak a kocsmába, Sándor, hozzon italt! Sándor, hozzon cigarettát! Sándor, mért hagyja a fiát festeni? Nem neki való az! Apám széttaposta a festékeimet. Megölték bennem a képzőművészt. Szereztem hegedűt. Sándor, mért hagyja a fiát hegedülni? Apám széttörte a hegedűmet. Megölték bennem a muzsikust. Aztán már színész voltam, mentem haza, apám meg akart ütni, bivalyerős ember volt, én is az voltam, lefogtam a karját, kidulakodtunk a gangra, apám kicsavart karral felém fordult, a szemembe hörögte, hogy: „te… te… művész!” A színházban aznap alig bírtam magammal, a Mágnás Miská-t adták, hosszabb szünet után bírtam csak továbbjátszani. Megölték az apámat az urak…! Mert a hivatalszolgának különb kölke volt, mint nekik…!
– Vajon hány embernek van Magyarországon hasonló története? Hányan bírják a széttört hegedűt eljátszani egy Hattyúdalban? Hányan tudnak kilépni az életükből, mint az Esőcsináló? Hányan tudják levezetni az indulatukat végül úgy, hogy ne kocsmázás, hanem magasrendű művészet váljon belőle? Burjánoznak a történeteink. A Philemon és Baucis nagy csendű öregembere a Niki-ből olvas föl részletet. Burjánzik minden, egymásra halmozódik. Meg kell ismernünk, amennyit lehet. Az ismeret: ünnep; a hiánya: ünneprontás. Páger Antal a maga nyolcvan évének és művészetének teljes súlyával van jelen a magyar szellemi életben. Magyarország megismeréséhez Páger Antal is hozzátartozik. Köszönöm önnek az interjút.
1979. január 28.
– Különös dolgot hallottam önről, művész úr. Azt, hogy lámpalázas.
– Ez igaz.
– Pedig ha van valaki a magyar művészvilágban, akiről ez nehezen elképzelhető, az éppen Major Tamás. Mozgalmi múltja van, a háború végén illegalitásban élt; színész, rendező, egy ideig a Nemzeti Színház igazgatója volt, másfél évtizedig a főrendezője; azonkívül szakíró, több ízben volt politikai közszereplő, három idegen nyelven beszél, jelenleg is főiskolai tanár – többszörösen megszokta a nyilvánosságot.
– És mégis. Tudja, van egy osztályom a főiskolán, Székely Gáborral tanítok együtt – ő is a tanítványom volt. Tanítás közben az ember rájön, hogy nem lehet ezt a szakmát se megtanítani, se tudni; csak azt tudja az ember, hogy mit nem tud. A fiatalok egyik baja az, hogy rutinosan érkeznek, színházban ellesett eszközökkel; a másik az, hogy a szöveget „direktbe” mondják, ahelyett hogy engednék működni. Ha valaki például III. Richárd első monológjának kezdő sorait – „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át” – úgy mondja el, hogy a napsütést mosolyogva, a rosszkedvet rosszkedvűen, a tündöklő nyarat tündökölve interpretálja: nem hagyja a szöveget működni. Arról van ugyanis szó, hogy Richárd gyűlöli a nyarat. Azután az is gyakori, hogy két színész áll a színpadon és „beszélget” – ahelyett hogy a partnerre való spontán reagálás átmenne rajtuk, mint a villanyáram. Amikor az Athéni Timon-ban Timon szolgái segítséget kérnek azoktól, akikkel uruk olyan bőkezű volt, már az üdvözlő szavak hallatán érzik: „ez sem fog fizetni”. A főiskolásokkal napokig ezt a mögöttes szöveget gyakoroltattuk, mielőtt a valódit elmondhatták.
– Pályája kezdetén ön sokáig – tíz évig – ilyen epizódszerepeket játszott, mígnem 1938-ban eljátszotta a Lear király Bolondját, s 1943-ban egyik leghíresebb szerepét, a Tartuffe-öt. Volt ideje a szakma részleteit kigyakorolni. Még mindig nem értem, honnét a lámpaláz.
– Onnét, hogy az életet felidézni nehéz. Az életnek nincsenek sablonjai. Az embernek mindig újra meg kell teremtenie azt az idegállapotot, amelyben el tudja felejteni a szerepet vagy a verset, hogy aztán újra megcsinálja. Hogy minden este bekövetkezzék a színpadon a fordulat, a meglepetés, az áramütés. Ha az, ami a színpadon történik, nem váratlan, a néző nem érti, miért unatkozik. Erre a folytonos váratlanra kell megtanítanunk a növendékeket.
– A színpadról minduntalan a katedrára érkezünk – vajon az ön mozgalmi múltjának van-e része abban, hogy ennyire szeret tanítani?
– Minden színész figyeli önmagát, van-e megoldatlan rész a produkciójában, van-e kapcsolata a közönséggel. Egy-egy koncert után Richter is fél éjszakát gyakorol, ha egy részlet nem tetszik neki. Akik a harmincas évek munkáselőadásain felléptünk, eleinte rosszul mondtuk a verseket. Ez szenvedélyes javítási szándékra vezetett. Éreztük, hogy szükség van rá. Akkor ez politikai kérdés volt. Rövid határidőkkel, sokat, kegyetlenül dolgoztunk, hogy létrejöjjön a kontaktus a közönséggel – egy teljesen új közönséggel. Ez nyilván nagy hatással volt a pályánkra. Jó lenne, ha ez a kontaktus ma is olyan élő volna, mint akkor. S ha nem az, annak az okát keresni kell.
– A sokrétű okok közül most emeljünk ki egyet: a színház műsorpolitikáját. Ön egy 1968-as, a Népszavá-nak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy az ötvenes években „szürkült el” a kapcsolat a színház és a korábbi munkásközönség között. Holott éppen azokban az években voltak a Nemzeti Színház forró sikerű Shakespeare-, Shaw-, Molière- és Csehov-előadásai!
– Igen, csináltunk szépen kidolgozott előadásokat, kitűnő színészekkel, rendezőkkel – elsősorban Gellért Endrére gondolok –, de az élettel, a mindennapi élettel nem volt valódi kapcsolatunk. A színház veszélyes intézmény. Lehetnek sikerei hosszú ideig, mégis lefelé megy, múzeummá válik, s ez nem derül ki rögtön. Ilyenkor kell optimistának lenni, azt mondani: „ez a dolog itt tart, majd jobb lesz”. Akár egy gyöngén sikerült vizsgán. Más kérdés, hogy a művészet mennyire hőmérője a társadalomnak. A III. Richárd 1955-ös színpadán egyszer csak észrevettük, hogy élni kezd az előadás. Mikor kijött az írnok az előre elkészített ítélettel, szavainak fantasztikus hatása volt.
– „De öt órája sincs, hogy Hastings élt még, / Vád és vizsgálat nélkül, szabadon…” Néhány évvel voltunk a Rajk-per után.
– Egy társadalom életében mindig vannak feszültségek. A színház érzékenyen reagál. Ezért ha klasszikus darabot keresünk elő, tudnunk kell, fog-e ma élni. Ehhez pedig az kell, hogy tudjuk: a maga korában hogyan vélekedtek róla. Ha a kortársai nem hatódtak meg tőle, akkor kezdem tisztelni a szerzőt.
– Mintha a „tiszteletlen” az ön szótárában az „élő” szinonimája volna. Néhány éve izgalmas cikket publikált az Új Írás-ban Shakespeare-ről, akit sem Ben Jonson, sem Voltaire, sem Tolsztoj, sem Goethe nem tisztelt, és Molière-ről, akit a kritika két és fél évszázadon át félreértett. A következtetése az volt, hogy kritikatörténeti szempontból kell közeledni a klasszikus darabokhoz.
– Most ismét Shakespeare-ről írok, kiadom a Téli regé-t előszóval és nagyon sok kommentárral. A kommentár nem nyelvészeti jellegű, hanem abból a szempontból készül, hogyan működik a szöveg. Ez egyúttal a színház vitairata a különféle esztéták bírálatával szemben. Meg kell például magyarázni azt is, hogy bizonyos jeleneteket miért nem húzunk ki. A Téli regé-ben bejön két ember és lelkendezik, hogy ilyen barátság még nem volt a világon, ilyen királyfi még nem született – a végén elnevetik magukat a saját túlzásaikon; utána kezdődik a darab. Miért nem húzzuk ki, kérdik. Mert ez téli rege. Tehát úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nem tudjuk a végén elmondani, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
– Miért éppen a Téli regé-t választotta?
– Shakespeare-nek állítólag van egy gyöngébb korszaka, a Lear és a Vihar között. Én már húsz éve bizonygatom, hogy ez nem igaz. Ezért játszottuk el az Athéni Timon-t, a Szeget szeggel-t, a Téli regé-t, s ezért örülök, hogy Ruszt József még a Pericles-t is megrendezte. Ezek kitűnő darabok, csak zavarosabbnak látszanak más Shakespeare-daraboknál: sokszálú a cselekményük, nagyobbak a stílusváltások – de ha a játékban ezek pregnánsak és egyforma erővel hatnak, kiderül, hogy a darab egysége megvan, csak mélyebben, olyan mélyen, mint egy zeneműben.
– Gondolom, a kommentárjai nemcsak szcenikai természetűek, s a könyve talán valamelyest eltér az újabban nálunk is kiadott színházi rendezőpéldányoktól.
– Ahogy József Attila verseiben, Shakespeare darabjaiban is nagyon izgalmasak a traumák, amelyekre az író mindig visszatér. A „lenni vagy nem lenni”. A „tenni vagy nem tenni”. A vihar, amelyet az egyik darabban egy clown ír le, a másikban Ariel. A féltékenység-motívum, amely a Téli regé-ben éppúgy előfordul, mint az Othelló-ban. Mindez érdekli a színészt, ezért könyvemben a visszatérő traumákat is kommentálom.
– Tanulmányozza mindehhez a kortárs rendezők elgondolásait? Talál nemzetközi kapcsolatokat?
– Valami a levegőben van. A küzdelem az igazi, az élő, a maga korában aktuális Shakespeare-ért. Most láttam Párizsban Peter Brook Szeget szeggel produkcióját. Brook élethalálharcot vív, hogy ezt a működő szövegű Shakespeare-t, nagy ellenállásokkal küzdve, puritán színpadon adja elő. Minden öncélú látványosság, minden úgynevezett „korhű” jelmez sérti Shakespeare-t, hiszen az ő számára az anakronizmus fogalma nem létezett. Shakespeare néha ordenáréan aktuális; korabeli törvényeket, anekdotákat dolgoz bele a darabjaiba; szinte úgy, mint Hofi. Ezt a Shakespeare-t játssza el Brook, franciául – nemzetközi társulattal: néger, ír, osztrák színészekkel, a Comédie Française-hez szokott közönségnek, egy romos barokk színházban, díszlet nélkül. Szinte jelkép: modernet csinálni a régi színház romjain!
– Ha a modern színjátszás végképp az aktualizálás felé halad, vajon meg lehet-e állítani, hogy ne legyen belőle happening?
– Jó előadásban kell happeningnek lenni. Ha a Téli rege végén, amikor a szobor megmozdul, az olyan, mint egy happening – akkor jó az előadás.
– Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor meg kell említenünk az ön iránytűjét: Bertolt Brechtet. Molnár Gál Péternek a Színház című lapban megjelent, 1971-es cikksorozata máig érvényesen elemzi a Major-rendezéseket, köztük az 1959/60-as évad „brechtizált” Shakespeare-előadásait: „Major Tamás cirkusza leginkább Brecht cirkuszához kapcsolódik.”
– Brecht nagy felfedezése az volt, hogy nem egyfajta színház van. Mondd meg, milyen a kapcsolatod a közönséggel, megmondom, milyen színházat csinálsz.
– S a maga rendezte, maga átgondolta színházban milyennek látja önmagát Major Tamás, a színész?
– Egyszer Déry Tibor nagyon sértőt mondott rólam. A Kedves bópeer-t nézte meg. „Nézd – mondta –, az ember persze szereti hallani a saját szövegét. De én azt szeretem benned, hogy neked nagyobb nehézségbe kerül jól játszani, mint egy született színésznek. Neked sokkal többet kell szenvedned, hogy olyan legyen, mint ha ott születne a játék.” Ez volt az életem legnagyobb dicsérete. Mert valóban sokat kell küzdenem azért, hogy az idegeimmel tudjak játszani, hogy ne legyek modoros, ne a raktárból dolgozzak, újítani tudjak.
– A Zalai Hírlap-nak 1970-ben azt nyilatkozta: „Félek, hogy megcsinálom a saját szobromat, pedig azt szeretném befejezetlenül hagyni…” Öt évvel később, a Budapest című lapban mintegy folytatta ezt a gondolatot: „A konstrukciókat időnként felül kell vizsgálni, hogy nem avultak-e el.” Példaképpen Szolnok és Kaposvár színházát említette, s azt, hogy elvárja a fiatal rendezőktől, új elképzeléseikkel lépjenek az idősebbek helyébe. A Nemzeti Színházban mindez bekövetkezett. Mi a véleménye róla?
– Én igyekszem kifogni az idő múlásán. Rendkívül érdekel minden, de a fiatalok nem úgy látják a múló időt, mint én. Kíváncsi vagyok, hogy látják. És ha olyan fiatal tehetségek jönnek, akik az életüket teszik a pályára, akik vidéken, nehéz körülmények között izgalmas színházat tudnak csinálni, és a színészek ott maradnak, noha hívják őket – akkor ott történt valami. Akkor ezeket a fiatalokat szeretni kell, és kívánni azt, hogy az általuk fölfedezett igazságokat ugyanolyan értelmiségi becsülettel alkossák meg, ahogy eddigi munkájuk alapján elvárható. Ezért örülök annyira a Danton halála és az Éjjeli menedékhely sikerének.
– S a generációs ellentét…?
– Képtelenség. Minden jó előadásnak örülni kell. A Szeget szeggel elé írt bevezetőjében Brook a következőket mondja: az Úristen hat napig unatkozott, s a hetedik napon megteremtette a színházat. Az angyalok játszani kezdtek, de mindegyik másképp akart játszani. Elküldtek egy kisangyalt az Úristenhez utasításért, milyen legyen a színház, s az Isten leírt valamit egy cédulára azzal, hogy csak a társulat előtt szabad felbontani. Nagy izgalommal felbontották, s ez az egy szó volt rajta: intéressant – vagyis: érdekes. Az „érdekes” szóban pedig az „érdek” is benne van. A közönség érdeke, hogy a színházban új dolgokat fedezzen fel, hogy a színházban kimondjanak valamit, amit ő nem mert vagy nem tudott megfogalmazni.
– Sikerült a saját rendezéseiben ezt mindig megvalósítania?
– Nem. Azt keresztülvinni, hogy egy előadást akkor kell színpadra vinni, mikor elkészül, nem sikerült megcsinálnom. Az előadások kivitele és az elképzelések között sokszor volt differencia. Shakespeare–Brecht Coriolanus-a nem sikerült például. Voltak nem minden részletükben kidolgozott Shakespeare-előadások. A felismert igazságokért sokkal következetesebben kell harcolni.
– S azok az előadások, amelyeken sikerült?
– A Tartuffe és a III. Richárd két címszerep-élmény. A Duda Gyuri és a Karnyóné rendezői élményem, még a kezdeti időkből. Aztán a Vízkereszt, a régi Jegor Bulicsov, Osztrovszkij Vihar-ja, Brecht Galilei-je; A vágóhidak Szent Johannája. Gyönyörű emlékem a Puntila úr: lelkes próbahangulat, nagyszerű előadás. Képzelje el, a második jelenet közepén kialudt a villany. Óriási pánik tört ki. Megkérdeztem a közönséget: hogy érzik magukat? Jól, mondták. Mi lett volna, ha a Rómeónál alszik ki a villany? Mondjuk, ennél a mondatnál: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó!” Ugye, mintha hideg vízzel öntötték volna le az előadást. És mi elölről kezdhetnénk a darabot. De most nem így van. Látták az utolsó gesztusomat. Ha kigyullad a villany, ugyanott fogom folytatni. Közben világos lett; folytattam a játékot. De aznap este még hétszer kialudt a villany. Nyolcadszorra azt mondtam: most már nem bánom, ha kigyullad a villany, befejezem a mondanivalómat. Az előadás a brechti dramaturgia tökéletes illusztrációja volt. A közönség élvezte. A darabnak nagyobb sikere volt, mint máskor. Ez nem az én győzelmem, ez a Brecht győzelme.
– Ön erősen vizuális környezetben él, apósa, a híres szobrász- és éremművész, Beck Ö. Fülöp, felesége, a festő Beck Judit és kortárs művészek alkotásai között, s ezen a növényekkel zsúfolt, hatalmas ablakon át nézheti a budai hegyeket, amelyekre Shakespeare is, Brecht is bizonyára azt mondaná: dombok. Mire gondol, ha éppen nem könyvet ír, mit szeretne rendezni, eljátszani?
– Eljátszani Shylockot és a Vihar Prosperóját. Rendezni Molière-t és Goldonit. Vitatkozni azzal a szemlélettel, hogy elejétől végéig mókázzák a darabot, s ezzel elsikkad a tragédia. Megmutatni, hogy a vígjátékban is az életükért küzdenek.
– S próbál-e valami újat a versmondásban?
– Még mindig József Attila a legnagyobb élményem. Ideje volna néhány újat megtanulnom – de a verstől aztán annyira lámpalázas vagyok, hogy hosszabb ideig tart, amíg ki merek vele állni.
– Azt hiszem, ezt értem. Igen, valószínűleg a vers jár a legnagyobb lámpalázzal.
1979. április 22.