Isten vele, szomszéd

Egy évvel ezelőtt még izgultam az életéért.

Olyan körülmények között ismertem meg, ahol eszünkbe sem jutott, hogy valaha meghalunk: egy tokiói koncertteremben. Mendelssohn búcsúdala után odajött hozzám, és azt mondta: „It’s good to see neighbours.” Jó dolog szomszédokkal találkozni. Kérdően néztem rá. „Jugoszláv vagyok” – mondta.

Gyönyörű férfi volt.

Két héttel később, Aszahikavában, abban az észak-japáni kisvárosban, ahonnét eltűnt a nyári forróság, és a pálmák fülledtségét felváltotta a lomboserdők hazai jó szaga, újra találkoztunk. Jókedvű volt; körülbelül a Balkánnal lehettünk azonos szélességi fokon. Idejött nyaralni, mondta, nem érdekli semmi, csak a fák és a zene. Megint eljött a hangversenyre, a magyar gyerekkórus hangversenyére, és amikor felhangzott az „Isten veled”, megint ránk nézett. „Isten Önnel, szomszéd” – mondta a koncert végén, és mindnyájunkkal kezet rázott.

Ki lehet? Zenekritikus? Emigráns hegedűművész, akit felkavar a szomszédság, a közös határ, az európai hang, a majdnem-hazai táj?

Acélszürke öltönyt viselt, a haja őszülésébe beleképzeltem az egykori szőkeséget, finom mozgású keze alá a hegedűt, rugalmas lépteihez a pódiumot. Kitűnően beszélt angolul.

Szívfájdalommal láttam, hogy a felesége is gyönyörű.

Másnap újra találkoztunk az aszahikava–szapporói expresszvonaton. Ők ketten voltak, de mi már nem negyvenhárman, csak hárman: egy tizennégy éves kisfiú, aki negyenfokos lázzal, önkívületben hánykolódott a párnás ülésen, egyik oldalán a hazai gyógyszereinkkel tehetetlen magyar orvos, a másikon én, a betegápolásra teljesen alkalmatlan kísérő. Ott kellett hagynunk a gyerekkórust, hogy az ismeretlen ázsiai kórtól megpróbáljuk megmenteni a kisfiút. A szülők itthon, Soroksáron semmit se tudtak, mi pedig kimeredt szemmel néztük, ahogy az elfehérült állon végigcsorog a nyál. Azt hittük, sosem érünk be a kórházba, sosem érjük el Szapporót.

Akkor lépett oda a magas, elegáns szomszéd, és adott egy lázcsillapítót. Ottani gyártmányt. A gyerek lecsöndesedett, kimerülten elaludt, és a szapporói állomáson már vártak bennünket a mentők.

– Minden jót – mondta a vonatlépcsőn a jugoszláv férfi, és hegedűművész-ujjaival átnyújtott egy névjegyet. Ráírtam a dátumot: 1965. július 24. Amikor a híres szapporói belgyógyász és nagy műveltségű rákkutató, dr. Takeo Wada öt nap alatt meggyógyította a gyereket, és az át nem aludt éjszakák után végre lenéztem a szállodából a tóra és a szigetekre, ahol nyárfák nőnek és otthonról ismert virágok, megnéztem a névjegyet is. Ez volt rajta: Vladimír Rolović, Jugoszlávia rendkívüli és meghatalmazott nagykövete.

Hat évvel később, Svédországban megölték. Tavaly ilyenkor még izgultam az életéért; de nem volt senki, aki idejében odaadta volna neki a megmentő gyógyszert.

Gyönyörű volt, művelt volt, és nagyvilági, finom ujjaival nem hegedűt szorított, hanem fegyvert: partizán volt a második világháborúban.

Ilyen embert, ilyen embereket visz el a boldog békeidő. Tegnap őt, ma téged, holnap minket. Egyszer a terrort is elviszi, mert ősi törvény, hogy a terror megemészti magát. És a terrornak majd senki sem mondja akkor: Isten vele, szomszéd.

De addig újabb és újabb hírek jönnek, mint tegnap éjjel és ma hajnalban, Münchenből, az Olimpiáról.

Ne szokj hozzá.