Oda megy az ember, ahol már ütötték, nem?

Oravecz Paulát Szigligeten, az Alkotóházban ismertem meg, mintegy tizenöt évvel ezelőtt. Viszonylag kevés ismeretem volt róla, tudtam, hogy regényeiben, elbeszéléseiben keserves lánysorsokról, asszonysorsokról ír; hogy első férje orvos volt, hosszabb időt töltött vele Brazíliában; a második férje író – Déry Tibor –; s hogy jelenleg, azaz megismerkedésünk napjaiban harmadik férjével egy budapesti peremkerületben él, a súlyosan beteg férfit ápolja, meglehetős elvonultságban. Szigligeten is szeretett egyedül lenni, nem gőgből, inkább a töprenkedés okán. Ha volt benne gőg, a fejtartásában volt, még étkezni is fölvetett fejjel étkezett, úgy járt a lépcsőn, úgy is beszélt. Szeretett habos, puha nagy sálakat átvetni a haján, a vállán. „Madonna-arc”, mondta rá valaki. Akik korábban ismerték, híres szépasszonyságát emlegették. A későbbi években, már jóval férje halála után, egyszer, ugyancsak Szigligeten, valami átlátszó, halványlila, bő ujjú, kimonószerű ruhában láttam, hátradőlt a fotelban, cigarettázott, mint valami grófnő a régi magazinokban. Nőmódra megdicsértem a ruháját; „én varrtam”, hárította el a dicséretet. Csodálkoztam, milyen váratlanul, harsogva tud nevetni; aztán pedig csodálkoztam, milyen sokat tud az emberi bűnről. Könyvein mint az abroncs feszül végig a bűn és az önvád kettős fonala; mintha írójuk folyamatosan szorongana valamiért. Mintha ez volna az erkölcsi alaptudása. Neki, aki merő szolidaritásból végigbujkálta a háborút második férjével és annak anyjával, a „mamával”.

 

– Facipő című, 1943-as első regényedben nemcsak egy kegyetlen gyerekkor, az egyáltalán nem romantizált első világháborús proletárgyereksors krónikáját írod meg: a regény nyilvánvaló hőséhez, magadhoz is kíméletlen vagy. A történet hétgyerekes családban felnőtt, pici lányként már fillérekért dolgozó Margitja támaszték híján, öntudatlanul követ el vétkeket: árulkodik, társnőjét elárulja, az intézeti konyhán rántást lop; tizenhárom és fél évesen hálójába kerül főnökének, a magányos, öreg fürdőigazgatónak – elképesztő lelkierőre vall, hogy ezt megírtad, hogy ezt akkor, 1943-ban írtad meg. Honnét ez a gyötrelmes bűntudat, ez a bűntudatból épülő ítélniakarás?

– Gyónok. Én bűnnek tartom mindazt, amit elkövettem. De hogy felismerjem azt, hogy árulkodni, lopni, egymást elárulni bűn, ehhez fel kellett nőnöm. És ehhez Déry Tiborral is együtt kellett élnem. Ő nem tudta megbocsátani a bűnöket. Én állandó gyónásban élek.

– Mit tartasz bűnnek? Mi a bűn?

– Ami másoknak árt. Talán önmagunknak is. De nem annyit.

– Gyerekkorodban nem voltak igazán melletted, akik ezt meghatározták volna. A Facipő Margitját anyjával, testvéreivel együtt elhagyja az édesapja.

– Szüleim nem váltak el, anyám mélyen vallásos katolikus volt. Apám egyszerűen elment tőlünk. Heten voltunk testvérek; már csak én élek közülük. Utcán nőttünk fel. Belekapaszkodtunk mindenkibe, aki egy jó szót szólt hozzánk. Ettől a sorstól kell megmenteni a világot. Nem lehet önálló, aki már gyerekkorában függőségbe kerül.

– Mennyit tudsz, mennyit sikerült megtudnod a szüleidről?

– Apám tízéves fejjel került Magyarországra, suszter lett; haláláig úgy tudta, hogy apjának nagy hentesüzlete volt Ausztriában. Amikor a második világháború előtt mindenkinek be kellett szereznie az iratokat a származásáról, Laci bátyám kiment Bécsbe az iratokért. Ott bukkant rá a családi legendára, amely szerint apai nagyanyánk egy lengyel gróf szeretője lett, így született meg az apánk Bécsben. Anyám Troll János esztergályosmester lánya volt, Bicskén született. Csak esztergályos lehetett abban a családban, ősi ipar volt ez, a rokkakészítő faesztergálás apáról fiúra szállt. Ha valaki meglátott egy boroscsapot akkor, rögtön azt mondta rá: ez bicskei. Legidősebb bátyám, Gyula, esztergályos lett. Nagyapám az egyik lányát esztergályoshoz adta.

– A dinasztiatudat egy életen át vigasztalás, kárpótlás a közvetlen részvétel hiányáért. Milyen személyes emlékeket őrzöl a szüleidről?

– Apámnak a veréseire emlékszem. Tibor jött az életembe, amikor apámról megváltozott a véleményem. Tibort mindenki érdekelte, aki hozzám tartozik. A papára egyébként lehetett számítani attól kezdve, hogy kijött a szegényházból, és újra suszter lett, önálló műhelyt nyitott. Ez akkor történt, amikor visszajöttem Brazíliából, a háború alatt. Tiborral elmentem apám suszterműhelyébe. Ez a nap volt a fordulat apám iránti érzelmeimben. Addig csak így gondoltam rá, mint aki ütött-vert minket. Árvaházi gyerek volt, őt is ütötték, ő is ütött. Volt egy hosszú padka a műhelyben. Ott ültek rajta apámnak a barátai. Kék szegényházi egyenruhában, simléderes csákójuk a lábuk előtt; ültek és szalonnáztak. Apám azt mondta nekik: „Szorítsatok a vőmnek helyet.” És apám kneibet, bőrvágó kést adott Tibornak, és Tibor ott szalonnázott az öregekkel, élvezte a kis suszterműhelyt, beilleszkedett közéjük. Ettől kezdve másképp éreztem apám iránt. Később oda is akartam venni magamhoz, Tibor beleegyezett, csak azt kérte, az édesanyja, a mama ne tudjon róla. Ebbe nem mentem bele, bevittem apámat a szeretetházba. De általában: nekem Brazília kellett, és Tibor kellett ahhoz, hogy másképp kezdjem látni a világot.

– Kócos című, 1963-as regényed az árvaság, a tabáni árvaság regénye. Más helyütt azt írod, a mamának – Déry Tibor édesanyjának – a születése napját a háború körülményei között is megünnepeltétek, míg a te családodban nem volt szokás tudni, ki mikor született. Hogyan vetült rád édesanyád sorsa, elhagyatottsága?

– Anyám mártír volt, ezt a sorsot fogadta el. Utólag visszagondolva neheztelek is érte, miért vállalta ezt a sorsot a sok gyerekkel – de nem tehetett mást. Dolgozott ránk, és mi nélküle kóboroltunk, mégis, ha megkérded, milyen anya volt, azt mondom: szent volt. Egyszer gyerekkoromban középfülgyulladást kaptam. Akkoriban az fel sem merült egy szegény családban, hogy orvoshoz kell menni! Anyám mellém feküdt, és két éjjel lehelt a fülembe. Még ma is érzem a leheletét, nyolcvannégy évesen. Harmadnapra fölfakadt a fülem, és én meggyógyultam.

– A Facipő Margitja és édesanyja fürdőben dolgozott. Fullasztó gőzben, akár József Attila édesanyja.

– Igen, anyám fürdőben dolgozott, és gyerekfejjel ott dolgoztam én is. Az a tragédia a fürdőigazgatóval csakugyan megtörtént. Tragédia, mert hiába nem tehettem róla – tizenhárom és fél évesen! –, az akkori erkölcsök szerint megbélyegzett voltam. Amikor a Facipő megjelent, 1943 májusában, kaptam egy lapot Edelsheim Gyulay Ella grófnőtől, a fiatal Horthyné anyjától. Ismert nevű arisztokrata nő volt, írt az akkori folyóiratokba is. A lapon meghívott a Dísz tér 12. szám alatti palotájába. Képzelheted, milyen izgatott voltam, még soha életemben nem láttam grófnőt. Nem tudtam, hogy jogom van kitérni a meghívás elől; a szegényember érzelmi függésben volt a gazdagtól, a meghívást parancsnak fogtam fel. Megkérdeztem a mamától, Tibor édesanyjától: mitévő legyek, mit vegyek föl? A mama azt mondta: ne légy izgatott; adott brómot, a szekrényből kivett egy pár fehér glaszékesztyűt: vedd fel. A palota földszintjén az inas levette a kabátom, fölmentem a lépcsőn, a szobában óriási asztal mögött gyönyörű, magas asszony ült, és azt mondta: „Kedves Oravecz Paula, hogy tudott maga az én boszorkány házmesternémről ilyen tündéralakot mintázni?” Nem tudtam, hogy az a ház, amiről írok, a grófnőé! Fölugrottam: „A házmestené? Németh néni a világ legjobb asszonya, a Tabán összes gyerekét eteti…!” „Igen, az én konyhámról” – mondta erélyesen a grófnő. A könyvemről természetesen nem írt. A Népszava kritikusa írta meg, hogy bátor könyv. Regényem kiadója egyébként Rácz László volt, üzletember, autószalon-tulajdonos, Honthy Hanna férje. Ötezer pengőt adott a kiadásért.

– Margit – Hanka Margit – nevéhez a későbbi munkáidban is ragaszkodtál. Ennek a Margitnak vissza-visszatér az életében az édesanyja mondása: „Éld le, lányom, a sorsodat.”

– Betartottam.

– A fürdőigazgatóval történt tragédia után intézetbe kerültél. A gazdag lányok, a „bőrcipősök”, elkülönültek a tíz facipőstől, akiket a Gyermekvédő Liga küldött az intézetbe.

– A kritika tévesen írta, hogy az intézet lelencház volt. Háziipari iskola volt; a lelencháztól a Liga egyik vezetője, egy arisztokrata nő mentett meg. Elvégeztem a háziipari iskolát, ott tanultam meg varrni.

– És összetalálkoztál a gyerekkori megkülönböztetéssel.

– Hűséget tanultam ott. Azt, hogy a hűségnek ára van. Mikor egy társnőm kérésére rühességet színleltem, hogy egy újonnan érkezett lányra rá tudják kenni: rühes, engem ítéltek szobafogságra, zsíros fekete kenőcsre, elkülönülésre… De megtanultam a hűséget nemcsak emberekhez: a szegénységhez is. Ma sincs igényem. Tibortól is úgy váltam el, hogy anyagi igények fel sem merültek. Az ékszereimet is letettem az asztalra. A méltóságom fontosabb volt. Tisztának kellett maradnia ennek a szerelemnek.

– Az emlékezés tisztogat. Hanka Margit kórházban ismerkedik meg első férjével, az orvossal. Életben maradunk című, 1977-es regényed Margitja sokszor visszaidézi az orvos alakját.

– Ez hiteles. A kórházban, az ablakmélyedésben álltam, és ő észrevett engem. Halálosan szeretett. Erről nem tudok beszélni. Nem tudom, méltó voltam-e a szerelmére. Gyarló viselkedésem miatt sokszor volt rossz a lelkiismeretem. Műveletlen ember kegyetlenebbül, megfontolatlanabbul cselekszik. Férjem annyira, annyira szeretett, már haldoklott, mikor egyszer elküldött engem a varrónőhöz, és láttam, hogy az ablakból utánam néz… Szerette a járásomat. De nem akarok dicsekedni.

– Hogyan kerültetek ki Brazíliába?

– Az első világháború után közkórházakba nem neveztek ki bentlakó alorvosi minőségben zsidó származású orvost. Kivételt csak azzal tettek, aki fogságból jött haza.

– Az effajta rendelkezés nem csak a harmincas évektől volt szigorúan érvényben?

– Nem, már az első világháború után is. Miskám orosz fogságból jött haza, így került vissza a Rókus-kórházba mint segédorvos. Amikor bicskei nagybátyámat bevitték a kórházba, akkor ismerkedtünk meg. Miskám mindennap ott várt a kórházban, az ablakmélyedésben… Találkoztunk, aztán szerelem lett belőle. Egy napon édesanyámat sürgősen operálni kellett, a hasürege tele volt gennyel, Miska azonnal kijött, anyámat átvittük a szomszédba, hogy ha Miska megérkezik, ne lássa azt a nyomort… Rögtön bevitte anyámat a kórházba konflissal, sebész volt, de nem ő operálta, hanem Elischer Ernő, aki Hültl Hümér mellett a kor másik nagy sebésze volt.

– Édesanyád mit szólt a hozzátok látogató orvoshoz?

– Anyám tudott a viszonyunkról. Azt mondta erre is: „Éld le, lányom, a sorsodat.” Miskám kinevezése négy évre szólt, utána a Poliklinikára került, jó nevű sebész volt már. Mikor itt is letelt az ideje, elhatározta, hogy kivándorol. 1930–31-ben vándorolt ki, előbb az Egyesült Államokba, aztán Brazíliába, akkoriban sok orvos telepedett meg ott. Már lemondtam róla, amikor elküldte a beutazási engedélyt és a hajójegyet. Rio Grande do Sulban, a kikötőben találkoztunk. Innen mentünk Porto Alegrébe, ahol sok magyar élt, és itt esküdtünk meg. Aztán átköltöztünk Arro doi Meoiba, ami német település volt; itt volt egy kis kórház, férjem ide került mint sebész és általános orvos. Még őrzöm ezt a bádog névtáblát: Clinica geral e alta cirurgia – Dr Maximiliano Csillag – Medico-operador. A kis településen portugál–német–olasz keveréknyelvet beszéltünk. Németül mindent értek. A mama, Tibor édesanyja, aki főként németül beszélt, később sokat bosszankodott az én hibás németségemen…

– Asszisztáltál férjednek a munkájában?

– Férjem tanított, műtősnő lettem. Manuális, ösztönös, érzelmi intelligencia kellett hozzá. A műszerek sem érzelemmentes dolgok. Az első műtétbe be kellett ugranom. Még pókháló volt a műtőben, sterilizálni kellett… A berendezést is férjem hozta magával. Hat évig éltünk ott együtt, nehéz műtéteink voltak, jártuk a vidéket, én is lóháton jártam… Közben Laci bátyám is kijött; de a férjem meghalt, ott temettem el, Brazíliában. A sírkövén egy szenvedő Krisztus-fej van. Nem egészen egy év múlva én visszajöttem, aztán Laci bátyám is. Ő a Budai Színkör színházi titkára volt, de az állását nem kapta vissza. Lacit Sebestyén Géza nevelte, és gyönyörűen zongorázott, fiatalkorában egy kiskocsmába járt zongorázni, így kereste meg a kenyerét. Tehetséges család voltunk. Nővérem énekelt, Gyula bátyám olyan esztergályos volt, hogy a kalocsai érsek elküldte Németországba, fél évre, tanulmányútra.

– Ahogy magad is írod: a családod két társadalmi osztály között lebegett.

– Igen, Laci bátyám a tehetsége által, én talán a szerelmeim által. Engem Tibor biztatott, hogy írjak. A háború után tanulni akartam, de Tibor azt mondta: ne, mert elveszted a hamvasságodat. Már Brazíliában megjelent egy novellám: Nagy Mihály a Délkereszt alatt. Férfi álnéven írtam. A világ legeldugottabb helye Rolante, Isten háta mögötti kis település. És ott magyarok élnek! A temetőben ilyen nevek vannak: Török Jánosné, Nagy Mihály. A magyarok 1895-ben érkeztek oda. Rolante mellett van a Canto Gallo, az Éneklő Kakas hegye. Nagy földeket kaptak a magyarok a környéken! Földéhségükben egész hegyeket kaphattak! Aztán évtizedek alatt az eső elmosta a földet, és megmaradt a kő… De 1933-ban még a gyerekek is tudtak ott magyarul.

– Te vissza akartál menni Brazíliába, aztán mégis itt maradtál. Megkérdezhetem? Déry Tibor miatt?

– Az emlékeim miatt. Ez volt az a föld, ahol élhetek. Oda megy az ember, ahol már ütötték, nem?

– De igen, úgy látszik.

– Miért van ez? A jóért sohasem áldoz az ember annyit a lelkéből, mint a rosszért. A Tabánban annyit megaláztak, megütöttek! És mégis: nekem a Tabán a szülőföldem. A Tabán és Bicske.

– Itt maradásodban mégiscsak szerepe volt annak, hogy egy élő ember több, mint egy töviskoszorús sírkő.

– Déry Tiborral Karinthynénál ismerkedtem meg. Látogatóba mentem Karinthynéhoz; Karinthy akkor már nem élt. Amikor odaértem, Tibor már ott volt. Rögtön beleszerettem. 1940-től együtt éltünk; 1946-ban kötöttünk házasságot. A Sas utcában volt az első lakásunk. Addig bujdostunk.

– Pontosabban: te velük bujdostál, Déry Tiborral és az édesanyjával. Paula! Félbe kell, hogy szakítsalak. Életben maradunk című regényed címe tulajdonképpen a mama mondása: életben maradunk, mert a fiam megígérte, hirdeti a háború végéig az idős hölgy, regénybeli anyósod. Regényhősöd, Margit, végigszorongja a bombázást, a bujkálást, az önként vállalt szolidaritást. Nem törődik azzal, hogy családja félti, de sokszor meginog. Paula, én sokat foglalkoztam a kevesekkel, akik veszélyben azok mellett voltak, akiket bántanak, de soha nem gondoltam végig, hogy mennyit szorongtak, hogy esetleg naponta meginogtak; soha nem gondoltam át a mindennapjaikat. Falhoz szögezett könyvednek az a jelenete, amelyben Margit felpofoz egy nyilaskeresztest, aztán arcul üti szerelmét: „gyűlöltem, mert nem keresztény”, mert félni kell miatta!

– Megütöttem? Megütöttem Tibort? És te fölmentettél?

– Igen, fölmentettelek. Amikor Margit az anyósával a vazelinoshordókkal teli raktárban, a padláson bujkál, az éjszaka sötétjében azzal gyötri magát: „Miért vagyok én itt? Kinek a parancsa?” Feleltél erre?

– Nem feleltem. Végigrettegtem a háborút. Többször próbáltam elmenekülni a helyzetemből. Lementem Diósjenőre, kenyérért, de ez csak ürügy volt. Tibor megírta, hogy a menekülésért azzal büntettem magam, hogy vonattal jöttem vissza. Bombázták a vasutat. A Két emléket Tibor legnagyobb írásának tartom. A háború alatt rettegéssel színezett szerelem volt ez. Alázatosnak kellett lenni, odaadónak, áldozatkésznek. Halálfélelemben szerelmesnek lenni óriási dolog. Emberfeletti. Felejthetetlenül gyönyörű volt, én még a nyolcvannegyedik évemben sem felejtettem el. Biztosan ő sem felejtette el. Aztán mégis elváltunk. De nem Böbe miatt váltunk el. Más miatt. Mások miatt. Akkor már Tibornak több viszonya volt, de az első, az nagy szerelem lehetett. Böbét én nem is ismertem tulajdonképpen.

– Akkor, a háború alatt, ott a padláson, tisztáztál magadban valamit?

– Anyám azt mondta: „Éld le, lányom, a sorsodat.” Én el akartam menekülni a padlásról, de éjszaka nem tudtam kinyitni a padlásajtót! Láttam, hogy nem tudok elmenekülni!

– Kettős portré a padlásjelenetben: „az elkényeztetett, több nyelven beszélő, művelt asszony”, aki „most puszta matracon fog hálni”, akire menye egy pillanatig gyűlölettel néz, mert jobban kell szolgálnia, mint a saját anyját – és aki azt mondja a menyének, ilyen egyszerűen: a fiam „megígérte az életben maradásunkat, ez a raktár is az életmentésünkhöz tartozik”. Margit, a fiatal nő az évek távolából így emlékszik vissza az anyósára: „az egyetlen anya, aki magához emelt.”

– Még ma is szeretem az anyósomat. Tibort már elfelejtettem…

– Elfelejtetted?!

– Elhalványult, de az anyósom még nem. Óriási alak volt. Nagyobb, mint a fia. Hogy igáz le engem a nagyságával! Még az ajtót sem bírom kinyitni! Padlón kúszom, hordók között, a lába előtt! Nagyon mély nyomot hagyott bennem az az éjszaka. Tibor… Tibor a téglagyárban lett óriás. Kijárt a téglagyárba, ott dolgozott, zsíros kenyeret vitt magával, az volt a napi kosztja. Sokszor utánamentem; soha nem tudta meg. Mikor fölszállt a villamosra, megkönnyebbültem, úgy éreztem, elindul vele egy ház, védve van. Mit csináltam volna, ha elfogják? Talán odaugrottam volna. Talán ez lett volna a sorsom.

– A családod féltett téged ettől a kapcsolattól. Attól, hogy otthontalanul bolyongsz egy szerelem miatt.

– Megpróbáltak lebeszélni Tiborról, pedig imádták őt. De féltékenyek voltak rá, különösen Pista, a legfiatalabb öcsém. Laci bátyám nagyon szerette Tibort, ő nem is volt rá féltékeny. Nem is lebeszélni, talán kímélni akartak. Laci bátyámmal közös volt a sorsunk, Laci zsidó lányba volt szerelmes, a háború után össze is kerültek; ők már 1947 februárjában megesküdtek, gyerekük is született.

– A ti háború utáni éveitekről kéziratos memoárkötetedben olvastam: olaszországi utatokról, válásotokról, arról, hogy utána kórházba kerültél.

– Tibortól 1953. augusztus 15-én jöttem el. Végleg. Rudi öcsémhez költöztem. Másnap már Tibor nagy csokor virágot és doboz bonbont küldött, jobbulást kívánt; influenzás voltam. Ide is járt, ebbe a lakásba. Egyszer itt állt, az ablak alatt; másnap egy idős bácsi jelent meg, szigetelőszalagot hozott, Tibor küldte, hogy huzatos a lakás. Amikor megnősült, akkor is feljött néhányszor. Elbeszélgettünk. Nikit mindig elhozta magával. Egyszer azt mondtam neki: Tibor, ne gyere többé, nem akarok Böbével konfliktust. Lekísértem a Hankóczy utca és Detrekő utca sarkáig, hogy megünnepeljem a búcsút. Niki leült az úttest közepére, és hol Tiborra nézett, hol rám, és nem mozdult. Jöttek az autók, elugrott, aztán visszaült. Végül Tibor egyet füttyentett, akkor tűnt el Niki, akkor láttam utoljára.

– Niki a te kutyád is volt?

– Niki az én kutyám volt, én szereztem Csobánkán. De Tibornál maradt. Így lett Tibor kedvenc kutyája. És kisregény-hőse. Soha többé ilyen kutyája nem volt.

– Azután évekig egyedül éltél.

– Hét évig éltem egyedül, bár voltak barátaim. 1960-ban újra férjhez mentem. Nem kell róla írni.

– De hát nem zárult le Déry Tiborral az életed!

– Dehogynem. Lezárult. Ami még jött, az a sorsom volt. Amit még le kellett élnem. Amit még le kell élnem.