A kilencvenéves Páger Antalra emlékezik a Film, Színház, Muzsika 1989. február 4-i számában az f. l. szignóval jegyzett írás.
Jóleső érzéssel nézegettem a nemrég meghalt nagy művész fotóit, rokonszenves arcát; érdeklődve olvastam f. 1. sorait. Örültem, hogy árad belőlük a szeretet. Mindig örülök, ha árad a szeretet. Így, expressis verbis:
„Téni, Téni bácsi. Pályatársai számtalan történetet forgatnak emlékezetükben róla, és újra meg újra valami lenyűgöző tiszteletet érezni belőlük. Ami több ennél: szeretetet. Ez azért különös, mert olykor-olykor többen is (no, nem a pályatársak) a múltját firtatják.”
No, nem a pályatársak, mondom zárójel nélkül. Nem szeretem a zárójeleket.
Nagyon szerettem Páger Antalt. Ezért tartottam fontosnak, hogy ne „firtassam”, hanem megidézzem a múltját, abban az interjúban, amelyet tíz évvel ezelőtt, a művész nyolcvanadik születésnapjára készítettem vele. Interjút. Vele. Nem emlékezést, róla. Sok mindenről. A művészetéről. A múltjáról. Arról is. A beleegyezésével. A szöveg jóváhagyásával. Mert szerettem. Mert tiszteltem a művészetét. Mert szembe akartam nézni a tisztázatlansággal, addig, amíg a tisztázatlanság főszereplője él. Amíg válaszolhat. És Páger válaszolt. Igényelte, hogy válaszoljon.
Az interjú végén – 1979-ben – azt mondta: „Mióta hazajöttem, maga az első, aki se nem kerülgeti a forró kását, se nem ront nekem, hanem emberi módon közeledik hozzám.”
Beszélgetésünk egyetlen fültanúja, Szilágyi Bea, halott. Így csak írói tisztességemet hívhatom tanúnak.
Négyórás interjú volt.
Utána mindketten rosszul lettünk.
Págert elvitték a mentők.
Amikor hazakerült, megmutattam neki az interjút; ahogy kérte: fölolvastam a szöveget. Színész volt, figyelte a hatást. Sírtam. Csöndben voltunk. Egyetlen szót javított, a vígszínházi közönség ízléséről, ezt: „lipótvárosi”. „Még félreérthetik”, mondta.
Most is pontosan érzem azt a szívdobogást, azt az izomremegést, amit akkor. A parázsba nyúlni gyönyörű izgalmát. Az áramkört, ami a tisztázás egyedül jogos szolgálatában hármunk között megképződött. S ami az interjú megjelenése után csak rövidebbre zárult, a levelek, a telefonhívások özönében, amelyek engem „egyrészt” lefasisztáztak, „másrészt” kioktattak: hogy merészelek ilyen nagy művész múltjához hozzányúlni.
Merészeltem. Mert kioldott magából valamit. Valami fontosat. Valami kétfelől nézve is illetlennek bélyegzettet. Mert nem mindennapi ember volt. Mert mélyről jött, gőgös, hányatott lélek volt. Mert nagy művész volt. Tehát felelős volt. S én megbecsültem. Azért.
Az interjú az Új Tükörben jelent meg.
1979-ben.
Még nem volt „glasznoszty”.
Nem szoktam megvárni.