Zavartalan életem volt

A Haraszti házaspárral 1981 kora őszén, a visegrádi újságíró-üdülőben ismerkedtem meg. Ahogy beszédbe elegyedtünk, Haraszti Sándorné természetes gesztussal letegezett. Visszategeztem; hatvanöt-hetven évesnek gondoltam. Kilencvenegy volt. S mint közölte, nagy nevetések között, férje, Haraszti Sándor akkor volt nyolcvannégy. „Fiatalkoromban édesanyám azt mondta: Irén, Irén, tekörülötted mindig egy egész óvoda van.” Ez a mondat lett a barátságunk alapja. Öniróniára szilárd kapcsolatokat lehet építeni.

Haraszti Sándort nem ismerhettem meg jobban: néhány hónap múlva, 1982 januárjában meghalt. Egyetlen visegrádi beszélgetés emlékét őrzöm; kettejük mellett Újhelyi Szilárd vett részt a társalgásban; a két férfi börtönéveiről esett köztünk szó. Azóta megjelent Haraszti Sándor Befejezetlen számvetés című, csonkán maradt memoárkötete, Tóth Pál Péter kiegészítő interjújával s a politikus börtönből írt néhány levelével. Irodalmi és politikai pályájának, sorsának további alakulása feldolgozásra vár. Engem most a túlélő: Haraszti Sándorné Gróf Irén jelleme, magatartása, kilencvenhetedik évében is fiatal észjárása érdekel; a férje oldalán bejárt út, a legnehezebb évek. A helytállás sem esik messze az öniróniától.

 

– Mi az az alapdolog, Irénke, amit egy másik élet árnyékában is megőriztél, ami mindvégig megmaradt a régi önmagadból?

– Megmaradt az egyenes hátgerincem, a szó fizikai és lelki értelmében. Nézd meg a testtartásomat. Amikor fölkelek, ma is mindennap takarítok reggeli előtt. Azt viszont nem tudom, jó-e, ha az emberben megmarad az az érdeklődéstömeg, ami fiatalkorában benne volt; nem lehet már ugyanúgy kielégíteni. Nem úgy olvasok például könyvet, mint régen; inkább csak beleolvasok; nem járok koncertre, kiállításra… Ami megvan, az a fiatalság utáni nosztalgia; a belső fényképezés.

– Nem sokan tudják, hogy a politikus Haraszti Sándor ifjúkorában verseket írt. Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című munkájában azt mondja: „Sajnálatosan elnémult költőiség szilánkjai maradtak ránk a Haraszti-versekben…” Ugyancsak Bori idézi az Irodalmi hagyományaink című antológiában Haraszti Asszonydicséret című, 1921-ben írt versét, amelynek néhány sora is elárulja a szerző irodalmi hovatartozását:

 

én fölemelem szerető szavam hozzátok   asszonyok!!   és dicsérlek benneteket kokottok – Párizsban és Budapesten bűnbánó kezeitekben fehér liliomokkal cselédlányok apácák és hazátlan fräuleinok kik a meddőség szamaritánusai vagytok és peckes kamaszok olcsó vágyaival dajkáljátok magatokban az esztendőket ti is dámák, nagyságos asszonyok, kik azt hiszitek, hogy   különbek vagytok a bordélyházi örömlányoknál asszonyok ott kint a külvárosban kik gyárakban boltokban és mosóteknők mellett robotoltok és titeket is lányok kik az irodákban havi kétezer koronáért hervadtok és imakönyvből vagy rossz Jókai-regényekből pislogtok föl olykor-olykor   a Napra   dicsérlek benneteket!

 

– Irénke, hogyan kellett e mellé a fiatalember mellé odaállnod?

– Nem akartam, most sem akarok a férjem árnyékában híreskedni, szerepelni. Ő nagyobb agykapacitás, mint én; mégis, a művészetek megítélésében, értékítéleteinkben sok volt az azonosság. Erre vagyok a legbüszkébb. Egyforma volt bennünk az elragadtatás, vagy akár az elítélés. Sohasem akartuk egymást meggyőzni, tiszteltük egymás önállóságát. Nekem is sikerült valamit megtartanom a saját egyéniségemből, ha ő erősebb volt, akkor is.

– Erősebb volt? Mennyi ideig éltetek együtt?

– Ötvenkilenc évig voltunk házasok, és házasságkötésünk előtt két és fél évvel ismerkedtünk össze. Sanyi konok volt, makacs, szókimondó, majdnem a nyerseségig őszinte, ha valamiről meg volt győződve, abból nem engedett, de arra is volt ereje, hogy a tévedéseit bevallja.

– Memoárkötetében „túl radikális”-nak, „forrófejű”-nek nevezi fiatalkori önmagát. Felülvizsgálja Kassákról, Móriczról, Zsolt Béláról vallott korábbi nézeteit. Megjegyzi, hogy annak idején nem ismerte föl József Attila zsenijét. Talán később Jókai regényeire sem mondta volna, hogy „rosszak”.

– Férjem sok mindent kimondott, amit nem kellett volna – meg is lakolt ezért –, de olyat, amit ne érzett volna, amiről ne lett volna meggyőződve, soha. Mi ketten is tökéletesen őszinték voltunk egymáshoz. Amikor elhatározta, hogy feleségül vesz, én azt mondtam neki: hét évvel idősebb vagyok, alacsony, a te szép fejed mellett jelentéktelen, mit akarsz…? De ő tiltakozott. Azt mondta, akkor fog tudni verset írni, ha mellé állok.

– Zsellérivadék volt, urasági kocsis fia, ahogy Illyéssel egymást nevezték: „pusztafi” – te pedig értelmiségi lány. Hogyan kerültetek össze?

– Nézd azt a képet a falon. Azt az apró termetű parasztasszonyt. Sanyi imádta az anyját, és én emlékeztettem az anyjára. Oedipus-komplexus, lehet. Nagyon értelmes fiú volt, bűbájos fiatalember, nem szépfiú, de szép koponyájú férfi. Szegényesen öltözött. Amikor először láttam, kopott vasutasöltöny volt rajta – tudod, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig a vasútnál dolgozott –, de nem zavart a kopottsága, annyira más volt, mint azok, akikkel addig körül voltam véve. Pécsett ismerkedtünk meg. 1920 szeptemberében a bátyámmal a pécsi Nádor Szállóban laktam, és egy nap átmentünk a Royal kávéházba, amely a pécsi értelmiségiek és emigránsok találkozóhelye volt.

– Emigránsok?

– Azok voltunk, ugyanis előzőleg bátyám és öcsém is részt vett Kiskőrösön a munkásmozgalomban, jogászok voltak, a Tanácsköztársaság bukása után menekülniük kellett. Én akkor már végzett gyógyszerész voltam, 1914 nyarán szereztem meg a diplomámat; Pesten a Szent István Kórház patikájában dolgoztam. Egy detektív tanácsolta bátyámnak, hogy tűnjön el. Fivéreim 1919 novemberében kimentek Bécsbe, s a híreket hogylétükről én közvetítettem Kiskőrösön élő szüleinknek. 1920 februárjában becsönget hozzám egy újabb detektív, Gróf Irént keresi. A hatóságok rájöttek, hogy híreket közvetítek; nekem is el kellett tűnnöm. Márciusban kihajóztam Bécsbe; így lettem emigráns. Öcsém májusban visszament ügyvédi munkahelyére, Eszék mellé, Horvátországba, bátyám és én még kinn maradtunk Bécsben, de a pénzünk hamarosan elúszott; hírt kaptunk, hogy otthon, Pécsett már a városházán is emigránsok vannak. 1920 augusztusában lementünk Pécsre.

– És szeptemberben a Nádor Szállóból átmentetek a Royal kávéházba…

– A Nádor kapujában egy baráti házaspár bemutatta Haraszti Sándort. Haraszti szerénynek látszott, és nem keltette hiú ember benyomását, akkor mégis úgy mutatkozott be: a Munkás című lap segédszerkesztője. Talán imponálni akart, nem tudom. A Royalban az asztalnál művészek ültek, s az emigráció tündöklő tagjai. Velem szemközt Haraszti Sándor. Mi ott csak dumáltunk, ő meg egy pohár tej mellett, szótlanul ült. Az egyik férfi spiritizmusról beszélt, telepátiáról. Reflektáltam szavaira, elmondtam, hogy álmomban orosz fogságba kerültem, ki akartak végezni, az őröm meg akart menteni, de hiába, mondta, a háború az háború – ezzel valami előérzetet akartam megmagyarázni, hogyan lesz az ellenségből barát. Ekkor megszólalt Haraszti Sándor: „Elnézést kérek, hogy beleszólok a társalgásba, de én még ilyen épületes marhaságot nem hallottam.” Ehhez a hanghoz én nem voltam hozzászokva. Általában tisztelettel, figyelemmel vettek körül, s íme valaki, aki bírál, aki őszinte! Azonnal vele kezdtem beszélgetni. Kispolgárnak nevezett. Persze azok szektás szellemű idők voltak, azt ti el sem tudjátok képzelni…

– Éltünk át mi is szektás szellemű időket, 1949-től kezdődően.

– Nem ugyanaz. A húszas évek szektás szellemére a tökéletes hit jellemző, de az elvekből akkor nem lehetett karriert csinálni. Bátyám fölkelt az asztaltól, hogy indulunk, Haraszti is fölkelt, és kezet nyújtott: „Bocsásson meg, hogy így lehalandzsáztam magát… De van egy terület, ahol maga tudna lehalandzsázni engem.” Három nap múlva kijelentette: mivel tudja, hogy másképp megközelíthetetlen vagyok, nem nyugszik, amíg el nem vesz feleségül. És valóban nem nyugodott. Bírálatot is kapott, hogy elhanyagolja a munkáját, úgy belém van gabalyodva… Akkor néhány napra eltűnt a közelemből. Mellém szegődött viszont a bíráló; Haraszti rájött, hogy a bírálónak mi volt a valódi szándéka… Haraszti harcolt értem, de én nem vettem komolyan: hét évvel fiatalabb, nem tudtam elképzelni, hogy ebből valami lehet. Megkérte a kezemet a bátyámtól, bátyám azt mondta, ha egy év múlva is ragaszkodik hozzám, rendben van. Bátyám rábeszélésére elutaztam Szlovenszkóba, Haraszti kijött a pályaudvarra, átadta Barbusse Tűz című könyvét, amelybe beleírta: „Irénnek, akitől nem búcsúzom.” Pécs kiürítésekor aztán bátyám és én Jugoszláviába mentünk, Haraszti pedig pártutasításra Bécsbe emigrált.

– Emlékiratai szerint Bécsben erőt vett rajta az „egyre gyötrőbb szerelmi bánat”. Ott mondta neki Hamburger Jenő: menjen el Jugoszláviába, „hozza magával azt a makrancos lányt is”. Így került Haraszti Sándor Jugoszláviába?

– Igen, de a bátyámnak közben folyton azt mondogatták: Haraszti mulatós, végigmuzsikáltatja az egész éjszakát… Bátyám óvott a házasságtól. Akkor azt mondtam neki: „Ide figyelj! Te is az elveid ellenére nősültél. Elég volt! Telefonálok Harasztinak, szerezze meg a diszpenzációt.” 1923. március 19-én megesküdtünk.

– A fiatal Haraszti költőnek indult. Turgenyev-tanulmányon dolgozott. Irodalmi ambíciói voltak; Bori Imre mellett Tüskés Tibor is ír róla. Kiküzdötte magának, hogy feleségül vehesse a múzsáját. Hogyan adta fel mégis az irodalmat a politikáért?

– Szabadkán nagy nehézségek közepette folytatódott a mozgalmi élet. Férjem a Bácsmegyei Naplónál dolgozott, több rovatba is írt. Az 1921-es vers, az Asszonydicséret még a „főzőcske”-korszakból való. 1923-ban Sanyi jóformán egyik percről a másikra abbahagyta a szépírást. A Napló-beli munkája mellett az illegális pártlapot is szerkesztette; a politika, a publicisztika betöltötte az életét. Szabadkára meg lehetett hozatni a külföldi könyveket; Sanyi sültmagyar volt, csak magyarul olvasott, de a szocialista szakirodalom és a szociológia kedviért, óriási erőfeszítéssel és áldozattal úgy megtanult németül, hogy bár passzív volt a tudása, jól olvasta a német könyveket. Dolga viszont annyi volt, hogy néha a recenziókat szóban én „szállítottam” neki, ő pedig meghallgatta, és megírta a véleményemet. Száz százalékig megbízott bennem. Az illegalitásnak megvoltak a maga szabályai, de Sanyi később is mindent elmondott nekem. A lányom első férje, Losonczy Géza azt mondta erről: „Igen, mert tudta, hogy sziklaszilárd jellemed van.” Sanyi jellemében azonban negatív vonásnak tartom, hogy nyomokban sem volt benne karriervágy. Hiú volt, de karriercsinálás, szereplés, érvényesülés tekintetében megközelíthetetlen.

– Említettük Haraszti Sándor fiatalkori „forrófejűségét”. A memoárkötet írója az önmagával való szembenézésben odáig jut, hogy korábbi publicisztikájáról kimondja: „balos türelmetlenség”-gel, „kellő alázat nélkül” íródott.

– Sokszor próbáltam Sanyit józanítani; nem mindig sikerült. Sokszor azonban teljes mértékben mellé álltam; vállaltam, amit ő vállal. És ha valamivel opportunusabb természet, talán nem is maradtam volna mellette.

– Szókimondásáért, ahogy az imént megjegyezted, meg is lakolt.

– Igen. A fehérterror alatt szerb csendőrök fogták el. 1932–33-ban három hónapig fogházban ült. 1950. november 28-tól 1954. július 22-ig a Conti utcai börtönben volt, abban az épületben, ahol Kádár és Kállai is. Azt a börtönt később lebontották, középkori állapotok uralkodtak benne. 1957. április 11-én férjemet Romániában tartóztatták le, 1960. április 1-jén a váci fegyházból amnesztiával szabadult. Én pedig vártam. Annyira vártam, biztosan tudtam, hogy haza fog jönni. 1950-től ’54-ig sejtelmem sem volt, hogy hol van. Három és fél évig nem volt róla semmi hír. A Mátyás téri patikában dolgoztam akkor. Emlékszem, egyszer valaki behozta egy gyomorsav elleni gyógyszer receptjét, és én arra gondoltam: „ha kiszabadul, ezt fogja szedni”. Így is történt. Sokszor gyalog indultam el a Mátyás térre, és elmentem a börtön József utcai oldala előtt. Nem tudtam róla, hogy ő is ott van… Karnyújtásnyira voltunk egymástól!

– Visegrádon megkérdeztem Haraszti Sándort, össze lehet-e hasonlítani ezeket a különféle börtönöket. Emlékszem a válaszára. A harmincas években és 1957 után a rabok kaphattak csomagot, könyvet, levélpapírt.

– A négy börtönperiódusból ez, az 1950–54-es volt a legkegyetlenebb. Csoportjából egyedül a férjemet ítélték halálra. Sanyi hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni az előre elkészített vallomást. Azonkívül őt Rákosi nagyon nem szerette. Férjemben önkritikus és kritikus tartás volt. A fanatizmus hosszú évei alatt – most már tudod, hogy én a húszas-harmincas éveket is ide számolom – sokszor egy fillérünk sem volt, és Sanyi gyalog kiment Kispestre, hogy szemináriumot tartson az elvtársaknak. De ő már hamar ráébredt bizonyos dolgokra. Például 1935-ben arra, hogy népfronteszme nélkül semmi sem fog menni.

– Memoárjában leírja, hogy emiatt meg is rótta őt Révai József.

– Aztán láttuk a szovjetunióbeli pöröket. Nem értettük! Sanyiban óriási volt a hit – és aztán óriási volt a csalódás… 1954-ben, kiszabadulása után végveszélyben érezte az ügyet. A továbbiakban mindent elkövetett, hogy ne ismétlődhessék meg az, ami vele és társaival, de mondhatjuk, hogy az egész nemzettel történt.

– Hogy hatott rád a hozzád legközelebb álló ember elzártsága, elzártságtudata?

– Férjemben nagyon erős volt a kiszabadulási vágy. A börtönben ötször olvasta el a Háború és békét, s mindig azzal a gondolattal: „hátha reggel visznek.” Reggelenkint ferde napfény esett be a cellába – az évekig kicseréletlen lópokrócból csak úgy áradt a por. Sanyi ezután nem bírta többé nézni, hogy fölemelem a paplant… De a nehézségeket állta; jó paraszti családból származott. A többiek körülötte ideges értelmiségiek voltak.

– És te?!

– Nem is tudom. Amikor Sanyit 1937-ben letartóztatták, Marika, a lányom tizenkét éves volt. Azt hazudtam neki, az apja elutazott Bácsalmásra. Valaki azt tanácsolta, menjek föl Hetényi egykori rendőrfőkapitányhoz, akinek akkor ügyvédi irodája volt. Hetényi továbbküldött Sombor-Schweinitzerhez. Schweinitzer előszobájában az a detektív fogadott, aki hivatalból nyomozott Haraszti Sándor és Antal János után. Azt mondta, a házmestertől jó véleményt hallott rólunk; vigyázzak jobban a férjemre. Aztán Schweinitzerhez is bejutottam, beszéltem vele; egy felháborodott úrinő modorában azt mondtam neki: „Csodálom, hogy ez az európai hírű magyar rendőrség ilyen baklövést követ el, hogy egy ártatlan embert itt tartanak napokig. Ha a férjemet itt tartják, ki adja ki a munkásoknak a munkabért?” Sanyi akkor egy tejipari vállalatnál dolgozott. Schweinitzer azt válaszolta, utánanéz az ügynek, s ha férjem ellen nincs bizonyíték, kiengedik. Sanyi még aznap éjjel kiszabadult. 1950 után, amikor Sanyi megint le volt tartóztatva, engem többször becitáltak a Fő utcába kihallgatás végett. Egy ilyen alkalommal egy detektív az 1937-es letartóztatást megelőző nyomozásról érdeklődött. Megkérdezte, nem tudom-e a Sanyi és az Antal János után nyomozó detektív nevét. Véletlenül tudtam. Erre megnyomott egy csengőt, és hamarosan behozták azt a régi nyomozót, ezúttal őt is mint rabot… Üldöző és üldözött együtt volt lefogva! De hiszen olvashattad a memoárjában is, hogy Sanyi 1951-ben együtt ült egy századossal, aki – az államvédelmi tiszt szavaival – 1919-ben férjemet „kezelte”. 1959-ben pedig, a váci fegyház kórházában férjem ápolta egyik rabtársát, akiről kiderült, hogy az említett százados korbácsos őrmestere volt…

– …és 1919-ben férjedet is megkorbácsolta. A kórházi élményt Haraszti Sándor a visegrádi teraszon, abban az őszi napsütésben is elmondta. De kérlek, Irénke…

– Magamról? Amikor 1956-ban kivittek bennünket Romániába, a román párt orvosa megkérdezte tőlem: „Maga hatvanhat éves? Hogy csinálja? Hogy őrizhette így meg magát?” Én némi iróniával azt válaszoltam: „Olyan zavartalan életem volt! Úgy éltem, mint egy úrinő.” Jóval később Pesten hályogműtétet hajtottak végre a bal szememen. A híres szemészprofesszor azt mondta a műtét előtt: „Megcsinálom, hadd olvasson még hetvenéves korában.” Azt feleltem neki: „Kilencven vagyok ugyan, de még szeretnék olvasni.” Tudod, életemben nagyon sok nagy találkozásom volt. S a legtöbbre azt becsültem, ha sikerült egy emlékkel, egy könyvvel, egy mondattal föltámasztanom valakiben az élete romlatlan szakaszát. Ez sokszor sikerült. De könnyű ezt mondani, ha az ember majdnem egy évszázada él!

– Akkor hát ez a fiatal észjárásod magyarázata. Hogy folytonosan adsz valamit. Hogy föltámasztasz valamit a másikban.

– Ne hidd! Megtévesztem az embereket. Alacsony vagyok, jelentéktelen, lusta és fölületes. Nem tudom, mit látnak bennem. Amikor végeztem, kevés diplomás nő volt, „kis Kaffkának” hívtak, vidéken alig olvasta nő a Nyugatot. Ha korombeli férfihoz megyek feleségül, megfelelő végzettségűhöz, ki tudja, micsoda ócska nő lett volna belőlem? De így… Amit Sanyiban konokságnak neveztek – ami a jelleme leghatározottabb vonása –, talán az hatott rám, hogy olyan lettem, amilyen vagyok. Meg az a sok szeretet, aggódás, gondoskodás, amivel a lányom, a vőm, Újhelyi Szilárd meg a Belgiumban élő unokám, Ancsurka és a családja körülvesz… Az unokám mint kisgyerek folyton velem volt, hiszen az anyja az egyetemen töltötte az idejét mint orvostanhallgató, a nagyapja börtönben, az apja, szegény Géza börtönben, a gyerek rám volt utalva, én mondtam neki verset, mesét, én énekeltem neki, én válaszoltam a kérdéseire… Látod, őt is megtévesztettem.

– Ilyen „megtévesztés” következményei lehetnek azok a börtönből írt levelek is, amelyeket a Haraszti-memoárkötet végén olvashatunk. Egy 1960. januári keltezésű levélben többek között ez áll: „öreg fejjel egészen beléd hőbörödtem”.

– Volt, hogy Sanyi, már öregkorában, nagyon fáradtan jött haza a munkából, hazaért, leült a fotelba, körülnézett, megnyugodott. Nagyon szerette az otthonát. Én meg csak néztem őt, és hirtelen eszembe jutott egy fiatalkoromban tanult vers négy sora, talán Baudelaire-idézet, s elmondtam neki. Amikor összekerültünk, a komoly zenével is én ismertettem meg. Beethovent szerette a legjobban. 1952-ben egyszer a Hatodik szimfóniát, a Pastorale-t közvetítette a rádió. Marikával, a lányommal egymásra borultunk és sírtunk. Mert azt a zenét én mindig Sanyival hallgattam. Most is vele hallgatom.