Naplómból XI

The Eastern bloc, szokták volt mondogatni ezekre az országokra Nyugaton. Eastern Europe. A „keleti tömb” országai. Kelet-Európa.

Az ember ilyenkor felcsattanva tiltakozott.

Nem, nem! Nem Kelet-Európa: Közép-Európa. Magyarország, Ausztria, Németország, Csehszlovákia – Közép-Európa.

Közép. Miért olyan fontos ez? Az ember igazából nem gondolta végig.

Pedig ide áramlik minden, a hovátartozás egyébként becsülettel végiggondolt, tisztázott, büszkén és boldogan vállalható, nagyobb és ősibb körein belül.

Tehát: miért olyan fontos, hogy az ember közép-európai?

Kelet-Európa elsősorban őket jelenti. Az oroszokat.

A hatalmas, kiismerhetetlen, tisztázatlan és tisztázhatatlan szerepű keleti szomszédot, amely bonyolultabban határozta meg a sorsunkat, mint a törökök, az osztrákok vagy éppenséggel a németek.

A németek az embert le akarták igázni. Be akarták sorolni, vagy meg akarták ölni. Parancsra.

Hűvös, tiszta képlet. Itt mérlegelésnek nincs helye.

Az oroszok… Igen, az oroszok. Az Európán végigrohanó, bátor, félholt, félrészeg hadsereg. Harmonikaszó, vodka, petróleum, zabrálás, törvénytelen csecsemők. És életmentés. Részeg lövöldözés, igen, de: életmentés. Az oroszok kizavarták innen a németeket – ők zavarták ki innen a németeket –, aztán nyomban le akarták az embert igázni, otthontalan, könnyes barbárságukkal betelepedtek ide, Nyugatra – de az oroszok megmentették az ember életét. Parancsra vagy parancs nélkül.

Útba estünk, lehet erre mondani. Akkor is megmentettek. A tudat mélyén pogromok. Akkor is.

Egy hazug rendszer nevében mentettek meg, maguk is állandó életveszélyben. Egyszerre vállalták a hazugságot és az életveszélyt.

Nem volt választási lehetőség. Nekik nem volt.

Nem, nem akarok Kelet-Európához tartozni. Itt van az életem, köszönöm; köszönöm, hogy útba estem, nem fogom elfelejteni. Én sajnálom a Osztapenko-szobrot. De nemcsak a városnak: az érzelmeimnek is ez a határa. Megelégszem Közép-Európával. Elég nekem az itteni szenvedés.

A hetvenes évek közepén Magyarországon járt egy svéd író, Lennart Frick. Először járt Magyarországon. Valami mást látott, mint amit várt. Egyszer csak úgy érezte: „Stockholm messze van. Távol van. Ott van”. Verset írt erről az ottról:

 

…egy elzsongító estén, Budapesten, húsom mélyéig belém hasított a fájdalmas, irigy fölismerés, hogy „Közép-Európa” – ez a szó mit jelent azoknak, akik benne élnek, ott, a történelem közepén, lövedék és emlék horzsolta falak között, védtelenül a középpontban, arénában, örökös céltáblaként, távol a kontinens széli nyugalomtól, a párnás fedezéktől. És körénk sereglettek a csapatok, a síkságon át, az ezredfordulóig, és tapintható lett a füstszag, s a ködből élesen kiváltak az arcok, itt.

 

És ezzel az eltolódott középponttal, amely ezentúl visszavonhatatlanul vele fog vándorolni, az író a vállára emelte a poggyászt, amelyet Per Olov Enquist úgy hív: „hordozható lelkiismeret”.

„Mélyen belém vésődött a hála érzése, amellyel Skandináviának tartozom” – írja 1989-es emlékirataiban Willy Brandt, aki norvég felelségével a második világháború alatt Stockholmban élt. És azt írja: „A nemzedékemhez tartozó és hozzám hasonlóan gondolkodó német európai… megkönnyebbüléssel látja, hogy a németek túlélték a szakadékba zuhanást…” És így folytatja: „Letagadni az egyéni bűnt, és elfojtani a kollektív felelősséget – nem azt jelentené-e, hogy több terhet rakunk a következő nemzedékek vállára, mint amennyit azoknak igazságosan hordozniuk kell?” És aztán azt írja: „A tekintélyelvű kommunizmus áldozatokkal teli tévútnak bizonyult, melyet gazdasági-társadalmi csőd szegélyez.”

De legfőképpen ezt írja, a szabadságról írja ezt: „Értelmezésem szerint: a lelkiismeret és a vélemény szabadsága, megszabadulás az ínségtől és a félelemtől.” (Glavina Zsuzsa fordítása.)

Kiemelés tőlem.

A német politikatudós nem fél a szavaktól.

Szakadékba zuhanás, egyéni bűn, kollektív felelősség, igazságos teherhordás. És tévútnak bizonyult, és csőd. És szabad vélemény, szabad lelkiismeret. Ínség és félelem.

Voltak itt is, itt is politikatudósok, egyiknek a csőd volt a vörös posztó, a másiknak a bűn. Aki mindenfelé látott, azt évtizedekre elhallgattatták. Így nem maradt más itt, mint a szélsőségek szakadékai, a zuhanás, a sodródás lehetősége, túlélésnek a mimikri, a dac – vagy az önkéntes hallgatás. És mert a szakadékok nem múltak el, a szabadságra itt maradt az ínség és a félelem.

America was promises, mondta 1939-ben, a második világháború küszöbén az elkeseredett észak-amerikai költő, Archibald MacLeish. Vas István szavaival: Amerika ígéret volt. Ígéret volt, mert MacLeish úgy érezte, hazudnak az amerikaiaknak, és akkor kisiklik a Történelem. Kisiklatják. És ott a szakadék.

Yeats egy levelében azt írta, az íreket nem érdekli a spanyol szabadságharc. Orwellt érdekelte: ígéret volt. 1943-ban verset írt egy olasz milicista emlékére, egy köztársasági milicistáéra, akit addigra valószínűleg meggyilkoltak – a francóisták vagy a baloldaliak. Orwell mindenfelé látott. A verset lefordítottam a Nagyvilágnak, megjelent az ötvenéves évfordulóra, 1986-ban, a szenvedélyt elnyelte, elhamvasztotta a papír. Hátha most itt föllobog.

 

George Orwell:

 

Kezet fogott velem egy olasz bajtárs az őrszobában; az izmos kéz meg az úri kéz: két tenyér, mely úgy talál csak össze, ha szólnak a fegyverek – de milyen béke néz rám a sokat próbált arcból, amely tisztább az asszonyénál! Mert a bemocskolt szavak, a hánytatók, még szentek az ő fülének, és úgy született, hogy tudja, mit könyvből, lassan tanultam én meg. Az áruló fegyver tündérmeséit bevettük mind a ketten, de a színlelt arany színarany volt – ó! ezt sohase hittem! Kísérjen szerencse, olasz bajtárs! De az nem a bátrat szereti; mennyit ad neked a világ vissza? Nem annyit, mint te neki. Az árnyék itt, s ott a kísértet, a fehér itt, s a vörös ott, a golyó itt, s ott a hazugság, fejed hova dughatod? Mert hol van Pedro Aguilar, és hol Manuel González, és hol van Ramón Fenellosa? Csak a féreg tudja ezt. Neved és tetteid elfeledik, még csontod meg se szárad, s a gyilkos hazugság alája kerül egy mélyebb hazugságnak; de amit az arcodon láttam akkor, hatalom nem tiltja meg: semmilyen bomba nem veti szét a kristály szellemet.

 

Csináltak valaha ennél pontosabb sorsanalízist?

Elemzik mostanában az európai, a közép-európai – mit, közép! –, a kelet-európai szélsőségek szakadékába belezuhant sorsokat? A csődbe rohant kommunistákét? A fiatal éveiket száműzetésben elraboskodó bal- vagy jobboldali szociáldemokratákét? Az emigrációban fogukat csikorgató vagy őrlődő jobboldaliakét? A mindenkori lelencekét, akik folyton alulmaradnak? Az örökös underdogokét?!

Polgár vagyok, citoyen. Nem érzem jól magam olyan világban, ahol valakit megaláznak, megjelölnek, kijelölnek. Sem olyanban, ahol rátermettség helyett az egykori megalázottak, megjelöltek, kijelöltek sértettsége diktál.

 

S a gyilkos hazugság alája kerül egy mélyebb hazugságnak –

 

ennél pontosabb diagnózist senki sem adott Kelet-Európáról.

A szabadság hiányáról, amelynek már elemzése sincs.