1994. január 26.

A Haraszti házaspárral 1981 kora őszén, a visegrádi újságíró-üdülőben ismerkedtem meg. Ahogy beszédbe elegyedtünk, Haraszti Sándorné természetes gesztussal letegezett. Visszategeztem; hatvanöt-hetven évesnek gondoltam. Kilencvenegy volt. S mint közölte, nagy nevetések között, férje, Haraszti Sándor akkor volt nyolcvannégy. „Fiatalkoromban édesanyám azt mondta: Irén, Irén, tekörülötted mindig egy egész óvoda van.” Ez a mondat lett a barátságunk alapja. Öniróniára szilárd kapcsolatokat lehet építeni.

Haraszti Sándort nem ismerhettem meg jobban: néhány hónap múlva, 1982 januárjában meghalt. Egyetlen visegrádi beszélgetés emlékét őrzöm; kettejük mellett Újhelyi Szilárd vett részt a társalgásban; a két férfi börtönéveiről esett köztünk szó. Azóta megjelent Haraszti Sándor Befejezetlen számvetés című, csonkán maradt memoárkötete, Tóth Pál Péter kiegészítő interjújával s a politikus börtönből írt néhány levelével. Irodalmi és politikai pályájának, sorsának további alakulása feldolgozásra vár. Engem most a túlélő: Haraszti Sándorné Gróf Irén jelleme, magatartása, kilencvenhetedik évében is fiatal észjárása érdekel; a férje oldalán bejárt út, a legnehezebb évek. A helytállás sem esik messze az öniróniától.

– Mi az az alapdolog, Irénke, amit egy másik élet árnyékában is megőriztél, ami mindvégig megmaradt a régi önmagadból?

– Megmaradt az egyenes hátgerincem, a szó fizikai és lelki értelmében. Nézd meg a testtartásomat. Amikor fölkelek, ma is mindennap takarítok reggeli előtt. Azt viszont nem tudom, jó-e, ha az emberben megmarad az az érdeklődéstömeg, ami fiatalkorában benne volt; nem lehet már ugyanúgy kielégíteni. Nem úgy olvasok például könyvet, mint régen; inkább csak beleolvasok; nem járok koncertre, kiállításra… Ami megvan, az a fiatalság utáni nosztalgia; a belső fényképezés.

– Nem sokan tudják, hogy a politikus Haraszti Sándor ifjúkorában verseket írt. Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című munkájában azt mondja: „Sajnálatosan elnémult költőiség szilánkjai maradtak ránk a Haraszti-versekben…” Ugyancsak Bori idézi az Irodalmi hagyományaink című antológiában Haraszti Asszonydicséret című, 1921-ben írt versét, amelynek néhány sora is elárulja a szerző irodalmi hovatartozását:

– Irénke, hogyan kellett e mellé a fiatalember mellé odaállnod?

– Nem akartam, most sem akarok a férjem árnyékában híreskedni, szerepelni. Ő nagyobb agykapacitás, mint én; mégis, a művészetek megítélésében, értékítéleteinkben sok volt az azonosság. Erre vagyok a legbüszkébb. Egyforma volt bennünk az elragadtatás, vagy akár az elítélés. Sohasem akartuk egymást meggyőzni, tiszteltük egymás önállóságát. Nekem is sikerült valamit megtartanom a saját egyéniségemből, ha ő erősebb volt, akkor is.

– Erősebb volt? Mennyi ideig éltetek együtt?

– Ötvenkilenc évig voltunk házasok, és házasságkötésünk előtt két és fél évvel ismerkedtünk össze. Sanyi konok volt, makacs, szókimondó, majdnem a nyerseségig őszinte, ha valamiről meg volt győződve, abból nem engedett, de arra is volt ereje, hogy a tévedéseit bevallja.

– Memoárkötetében „túl radikális”-nak, „forrófejű”-nek nevezi fiatalkori önmagát. Felülvizsgálja Kassákról, Móriczról, Zsolt Béláról vallott korábbi nézeteit. Megjegyzi, hogy annak idején nem ismerte föl József Attila zsenijét. Talán később Jókai regényeire sem mondta volna, hogy „rosszak”.

– Férjem sok mindent kimondott, amit nem kellett volna – meg is lakolt ezért –, de olyat, amit ne érzett volna, amiről ne lett volna meggyőződve, soha. Mi ketten is tökéletesen őszinték voltunk egymáshoz. Amikor elhatározta, hogy feleségül vesz, én azt mondtam neki: hét évvel idősebb vagyok, alacsony, a te szép fejed mellett jelentéktelen, mit akarsz…? De ő tiltakozott. Azt mondta, akkor fog tudni verset írni, ha mellé állok.

– Zsellérivadék volt, urasági kocsis fia, ahogy Illyéssel egymást nevezték: „pusztafi” – te pedig értelmiségi lány. Hogyan kerültetek össze?

– Nézd azt a képet a falon. Azt az apró termetű parasztasszonyt. Sanyi imádta az anyját, és én emlékeztettem az anyjára. Oedipus-komplexus, lehet. Nagyon értelmes fiú volt, bűbájos fiatalember, nem szépfiú, de szép koponyájú férfi. Szegényesen öltözött. Amikor először láttam, kopott vasutasöltöny volt rajta – tudod, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig a vasútnál dolgozott –, de nem zavart a kopottsága, annyira más volt, mint azok, akikkel addig körül voltam véve. Pécsett ismerkedtünk meg. 1920 szeptemberében a bátyámmal a pécsi Nádor Szállóban laktam, és egy nap átmentünk a Royal kávéházba, amely a pécsi értelmiségiek és emigránsok találkozóhelye volt.

– Emigránsok?

– Azok voltunk, ugyanis előzőleg bátyám és öcsém is részt vett Kiskőrösön a munkásmozgalomban, jogászok voltak, a Tanácsköztársaság bukása után menekülniük kellett. Én akkor már végzett gyógyszerész voltam, 1914 nyarán szereztem meg a diplomámat; Pesten a Szent István Kórház patikájában dolgoztam. Egy detektív tanácsolta bátyámnak, hogy tűnjön el. Fivéreim 1919 novemberében kimentek Bécsbe, s a híreket hogylétükről én közvetítettem Kiskőrösön élő szüleinknek. 1920 februárjában becsönget hozzám egy újabb detektív, Gróf Irént keresi. A hatóságok rájöttek, hogy híreket közvetítek; nekem is el kellett tűnnöm. Márciusban kihajóztam Bécsbe; így lettem emigráns. Öcsém májusban visszament ügyvédi munkahelyére, Eszék mellé, Horvátországba, bátyám és én még kinn maradtunk Bécsben, de a pénzünk hamarosan elúszott; hírt kaptunk, hogy otthon, Pécsett már a városházán is emigránsok vannak. 1920 augusztusában lementünk Pécsre.

– És szeptemberben a Nádor Szállóból átmentetek a Royal kávéházba…

– A Nádor kapujában egy baráti házaspár bemutatta Haraszti Sándort. Haraszti szerénynek látszott, és nem keltette hiú ember benyomását, akkor mégis úgy mutatkozott be: a Munkás című lap segédszerkesztője. Talán imponálni akart, nem tudom. A Royalban az asztalnál művészek ültek, s az emigráció tündöklő tagjai. Velem szemközt Haraszti Sándor. Mi ott csak dumáltunk, ő meg egy pohár tej mellett, szótlanul ült. Az egyik férfi spiritizmusról beszélt, telepátiáról. Reflektáltam szavaira, elmondtam, hogy álmomban orosz fogságba kerültem, ki akartak végezni, az őröm meg akart menteni, de hiába, mondta, a háború az háború – ezzel valami előérzetet akartam megmagyarázni, hogyan lesz az ellenségből barát. Ekkor megszólalt Haraszti Sándor: „Elnézést kérek, hogy beleszólok a társalgásba, de én még ilyen épületes marhaságot nem hallottam.” Ehhez a hanghoz én nem voltam hozzászokva. Általában tisztelettel, figyelemmel vettek körül, s íme valaki, aki bírál, aki őszinte! Azonnal vele kezdtem beszélgetni. Kispolgárnak nevezett. Persze azok szektás szellemű idők voltak, azt ti el sem tudjátok képzelni…

– Éltünk át mi is szektás szellemű időket, 1949-től kezdődően.

– Nem ugyanaz. A húszas évek szektás szellemére a tökéletes hit jellemző, de az elvekből akkor nem lehetett karriert csinálni. Bátyám fölkelt az asztaltól, hogy indulunk, Haraszti is fölkelt, és kezet nyújtott: „Bocsásson meg, hogy így lehalandzsáztam magát… De van egy terület, ahol maga tudna lehalandzsázni engem.” Három nap múlva kijelentette: mivel tudja, hogy másképp megközelíthetetlen vagyok, nem nyugszik, amíg el nem vesz feleségül. És valóban nem nyugodott. Bírálatot is kapott, hogy elhanyagolja a munkáját, úgy belém van gabalyodva… Akkor néhány napra eltűnt a közelemből. Mellém szegődött viszont a bíráló; Haraszti rájött, hogy a bírálónak mi volt a valódi szándéka… Haraszti harcolt értem, de én nem vettem komolyan: hét évvel fiatalabb, nem tudtam elképzelni, hogy ebből valami lehet. Megkérte a kezemet a bátyámtól, bátyám azt mondta, ha egy év múlva is ragaszkodik hozzám, rendben van. Bátyám rábeszélésére elutaztam Szlovenszkóba, Haraszti kijött a pályaudvarra, átadta Barbusse Tűz című könyvét, amelybe beleírta: „Irénnek, akitől nem búcsúzom.” Pécs kiürítésekor aztán bátyám és én Jugoszláviába mentünk, Haraszti pedig pártutasításra Bécsbe emigrált.

– Emlékiratai szerint Bécsben erőt vett rajta az „egyre gyötrőbb szerelmi bánat”. Ott mondta neki Hamburger Jenő: menjen el Jugoszláviába, „hozza magával azt a makrancos lányt is”. Így került Haraszti Sándor Jugoszláviába?

– Igen, de a bátyámnak közben folyton azt mondogatták: Haraszti mulatós, végigmuzsikáltatja az egész éjszakát… Bátyám óvott a házasságtól. Akkor azt mondtam neki: „Ide figyelj! Te is az elveid ellenére nősültél. Elég volt! Telefonálok Harasztinak, szerezze meg a diszpenzációt.” 1923. március 19-én megesküdtünk.

– A fiatal Haraszti költőnek indult. Turgenyev-tanulmányon dolgozott. Irodalmi ambíciói voltak; Bori Imre mellett Tüskés Tibor is ír róla. Kiküzdötte magának, hogy feleségül vehesse a múzsáját. Hogyan adta fel mégis az irodalmat a politikáért?

– Szabadkán nagy nehézségek közepette folytatódott a mozgalmi élet. Férjem a Bácsmegyei Naplónál dolgozott, több rovatba is írt. Az 1921-es vers, az Asszonydicséret még a „főzőcske”-korszakból való. 1923-ban Sanyi jóformán egyik percről a másikra abbahagyta a szépírást. A Napló-beli munkája mellett az illegális pártlapot is szerkesztette; a politika, a publicisztika betöltötte az életét. Szabadkára meg lehetett hozatni a külföldi könyveket; Sanyi sültmagyar volt, csak magyarul olvasott, de a szocialista szakirodalom és a szociológia kedviért, óriási erőfeszítéssel és áldozattal úgy megtanult németül, hogy bár passzív volt a tudása, jól olvasta a német könyveket. Dolga viszont annyi volt, hogy néha a recenziókat szóban én „szállítottam” neki, ő pedig meghallgatta, és megírta a véleményemet. Száz százalékig megbízott bennem. Az illegalitásnak megvoltak a maga szabályai, de Sanyi később is mindent elmondott nekem. A lányom első férje, Losonczy Géza azt mondta erről: „Igen, mert tudta, hogy sziklaszilárd jellemed van.” Sanyi jellemében azonban negatív vonásnak tartom, hogy nyomokban sem volt benne karriervágy. Hiú volt, de karriercsinálás, szereplés, érvényesülés tekintetében megközelíthetetlen.

– Említettük Haraszti Sándor fiatalkori „forrófejűségét”. A memoárkötet írója az önmagával való szembenézésben odáig jut, hogy korábbi publicisztikájáról kimondja: „balos türelmetlenség”-gel, „kellő alázat nélkül” íródott.

– Sokszor próbáltam Sanyit józanítani; nem mindig sikerült. Sokszor azonban teljes mértékben mellé álltam; vállaltam, amit ő vállal. És ha valamivel opportunusabb természet, talán nem is maradtam volna mellette.

– Szókimondásáért, ahogy az imént megjegyezted, meg is lakolt.

– Igen. A fehérterror alatt szerb csendőrök fogták el. 1932–33-ban három hónapig fogházban ült. 1950. november 28-tól 1954. július 22-ig a Conti utcai börtönben volt, abban az épületben, ahol Kádár és Kállai is. Azt a börtönt később lebontották, középkori állapotok uralkodtak benne. 1957. április 11-én férjemet Romániában tartóztatták le, 1960. április 1-jén a váci fegyházból amnesztiával szabadult. Én pedig vártam. Annyira vártam, biztosan tudtam, hogy haza fog jönni. 1950-től ’54-ig sejtelmem sem volt, hogy hol van. Három és fél évig nem volt róla semmi hír. A Mátyás téri patikában dolgoztam akkor. Emlékszem, egyszer valaki behozta egy gyomorsav elleni gyógyszer receptjét, és én arra gondoltam: „ha kiszabadul, ezt fogja szedni”. Így is történt. Sokszor gyalog indultam el a Mátyás térre, és elmentem a börtön József utcai oldala előtt. Nem tudtam róla, hogy ő is ott van… Karnyújtásnyira voltunk egymástól!

– Visegrádon megkérdeztem Haraszti Sándort, össze lehet-e hasonlítani ezeket a különféle börtönöket. Emlékszem a válaszára. A harmincas években és 1957 után a rabok kaphattak csomagot, könyvet, levélpapírt.

– A négy börtönperiódusból ez, az 1950–54-es volt a legkegyetlenebb. Csoportjából egyedül a férjemet ítélték halálra. Sanyi hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni az előre elkészített vallomást. Azonkívül őt Rákosi nagyon nem szerette. Férjemben önkritikus és kritikus tartás volt. A fanatizmus hosszú évei alatt – most már tudod, hogy én a húszas-harmincas éveket is ide számolom – sokszor egy fillérünk sem volt, és Sanyi gyalog kiment Kispestre, hogy szemináriumot tartson az elvtársaknak. De ő már hamar ráébredt bizonyos dolgokra. Például 1935-ben arra, hogy népfronteszme nélkül semmi sem fog menni.

– Memoárjában leírja, hogy emiatt meg is rótta őt Révai József.

– Aztán láttuk a szovjetunióbeli pöröket. Nem értettük! Sanyiban óriási volt a hit – és aztán óriási volt a csalódás… 1954-ben, kiszabadulása után végveszélyben érezte az ügyet. A továbbiakban mindent elkövetett, hogy ne ismétlődhessék meg az, ami vele és társaival, de mondhatjuk, hogy az egész nemzettel történt.

– Hogy hatott rád a hozzád legközelebb álló ember elzártsága, elzártságtudata?

– Férjemben nagyon erős volt a kiszabadulási vágy. A börtönben ötször olvasta el a Háború és békét, s mindig azzal a gondolattal: „hátha reggel visznek.” Reggelenkint ferde napfény esett be a cellába – az évekig kicseréletlen lópokrócból csak úgy áradt a por. Sanyi ezután nem bírta többé nézni, hogy fölemelem a paplant… De a nehézségeket állta; jó paraszti családból származott. A többiek körülötte ideges értelmiségiek voltak.

– És te?!

– Nem is tudom. Amikor Sanyit 1937-ben letartóztatták, Marika, a lányom tizenkét éves volt. Azt hazudtam neki, az apja elutazott Bácsalmásra. Valaki azt tanácsolta, menjek föl Hetényi egykori rendőrfőkapitányhoz, akinek akkor ügyvédi irodája volt. Hetényi továbbküldött Sombor-Schweinitzerhez. Schweinitzer előszobájában az a detektív fogadott, aki hivatalból nyomozott Haraszti Sándor és Antal János után. Azt mondta, a házmestertől jó véleményt hallott rólunk; vigyázzak jobban a férjemre. Aztán Schweinitzerhez is bejutottam, beszéltem vele; egy felháborodott úrinő modorában azt mondtam neki: „Csodálom, hogy ez az európai hírű magyar rendőrség ilyen baklövést követ el, hogy egy ártatlan embert itt tartanak napokig. Ha a férjemet itt tartják, ki adja ki a munkásoknak a munkabért?” Sanyi akkor egy tejipari vállalatnál dolgozott. Schweinitzer azt válaszolta, utánanéz az ügynek, s ha férjem ellen nincs bizonyíték, kiengedik. Sanyi még aznap éjjel kiszabadult. 1950 után, amikor Sanyi megint le volt tartóztatva, engem többször becitáltak a Fő utcába kihallgatás végett. Egy ilyen alkalommal egy detektív az 1937-es letartóztatást megelőző nyomozásról érdeklődött. Megkérdezte, nem tudom-e a Sanyi és az Antal János után nyomozó detektív nevét. Véletlenül tudtam. Erre megnyomott egy csengőt, és hamarosan behozták azt a régi nyomozót, ezúttal őt is mint rabot… Üldöző és üldözött együtt volt lefogva! De hiszen olvashattad a memoárjában is, hogy Sanyi 1951-ben együtt ült egy századossal, aki – az államvédelmi tiszt szavaival – 1919-ben férjemet „kezelte”. 1959-ben pedig, a váci fegyház kórházában férjem ápolta egyik rabtársát, akiről kiderült, hogy az említett százados korbácsos őrmestere volt…

– …és 1919-ben férjedet is megkorbácsolta. A kórházi élményt Haraszti Sándor a visegrádi teraszon, abban az őszi napsütésben is elmondta. De kérlek, Irénke…

– Magamról? Amikor 1956-ban kivittek bennünket Romániába, a román párt orvosa megkérdezte tőlem: „Maga hatvanhat éves? Hogy csinálja? Hogy őrizhette így meg magát?” Én némi iróniával azt válaszoltam: „Olyan zavartalan életem volt! Úgy éltem, mint egy úrinő.” Jóval később Pesten hályogműtétet hajtottak végre a bal szememen. A híres szemészprofesszor azt mondta a műtét előtt: „Megcsinálom, hadd olvasson még hetvenéves korában.” Azt feleltem neki: „Kilencven vagyok ugyan, de még szeretnék olvasni.” Tudod, életemben nagyon sok nagy találkozásom volt. S a legtöbbre azt becsültem, ha sikerült egy emlékkel, egy könyvvel, egy mondattal föltámasztanom valakiben az élete romlatlan szakaszát. Ez sokszor sikerült. De könnyű ezt mondani, ha az ember majdnem egy évszázada él!

– Akkor hát ez a fiatal észjárásod magyarázata. Hogy folytonosan adsz valamit. Hogy föltámasztasz valamit a másikban.

– Ne hidd! Megtévesztem az embereket. Alacsony vagyok, jelentéktelen, lusta és fölületes. Nem tudom, mit látnak bennem. Amikor végeztem, kevés diplomás nő volt, „kis Kaffkának” hívtak, vidéken alig olvasta nő a Nyugatot. Ha korombeli férfihoz megyek feleségül, megfelelő végzettségűhöz, ki tudja, micsoda ócska nő lett volna belőlem? De így… Amit Sanyiban konokságnak neveztek – ami a jelleme leghatározottabb vonása –, talán az hatott rám, hogy olyan lettem, amilyen vagyok. Meg az a sok szeretet, aggódás, gondoskodás, amivel a lányom, a vőm, Újhelyi Szilárd meg a Belgiumban élő unokám, Ancsurka és a családja körülvesz… Az unokám mint kisgyerek folyton velem volt, hiszen az anyja az egyetemen töltötte az idejét mint orvostanhallgató, a nagyapja börtönben, az apja, szegény Géza börtönben, a gyerek rám volt utalva, én mondtam neki verset, mesét, én énekeltem neki, én válaszoltam a kérdéseire… Látod, őt is megtévesztettem.

– Ilyen „megtévesztés” következményei lehetnek azok a börtönből írt levelek is, amelyeket a Haraszti-memoárkötet végén olvashatunk. Egy 1960. januári keltezésű levélben többek között ez áll: „öreg fejjel egészen beléd hőbörödtem”.

– Volt, hogy Sanyi, már öregkorában, nagyon fáradtan jött haza a munkából, hazaért, leült a fotelba, körülnézett, megnyugodott. Nagyon szerette az otthonát. Én meg csak néztem őt, és hirtelen eszembe jutott egy fiatalkoromban tanult vers négy sora, talán Baudelaire-idézet, s elmondtam neki. Amikor összekerültünk, a komoly zenével is én ismertettem meg. Beethovent szerette a legjobban. 1952-ben egyszer a Hatodik szimfóniát, a Pastorale-t közvetítette a rádió. Marikával, a lányommal egymásra borultunk és sírtunk. Mert azt a zenét én mindig Sanyival hallgattam. Most is vele hallgatom.

1987. november 21.

– Fontosnak tartja ezt az interjút?

– Fontosnak tartom.

– Ugyanis én nehéz fiú vagyok.

– Én meg nehéz lány. De az interjú nagyon fontos.

– Igyon egy kis konyakot.

– Köszönöm, majd munka után.

– Nem. Most igyon. Előtte.

– Ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy kezdetben mindent játszott: Shakespeare-t és Zerkovitzot, Shaw-t és Molnárt. Aztán a két szélsőség, Shakespeare és Zerkovitz abbamaradt.

– Rekedt a hangom, és tudom, hogy rekedt hanggal meddig lehet elmenni. És mivel Shakespeare-t ordítva játszották a Nemzetiben… A régi klasszikusok engem általában elkerültek. Én nem akartam színész lenni. Amikor 1918-ban hazajöttem az olasz frontról, szülővárosomban, Makón nagy változások voltak, mint az országban mindenütt. A rákövetkező évben jött oda Gárday Lajos a truppjával. Át akartak állni háromfelvonásos darabokra, kevés volt a színészük, hát beálltam, azzal, hogy majd otthagyom őket. Beiratkoztam jogra Pesten. Aztán mégis – Székesfehérváron folytattam a pályát. Tíz évig voltam vidéki színész: Fehérváron, Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon, Szegeden. Mindenütt jó társulat volt, de a legjobb volt a szegedi: majdnem versenytársa volt a pesti színházaknak. Innen indult Kiss Manyi, Neményi Lili, Dayka Margit, Bilicsi, Jávor – az a nemzedék, amely most van eltűnőben…

– Vagy a pályája csúcsán. Mikor figyelt fel önre a főváros?

– 1929-ben, mikor az Andrássy úti kabaréban egy Móricz-egyfelvonásosban léptem föl. Már korábban is jöttek értem Szegedre, de nem tudták megoldani a havi 1200 pengőt, amit Szegeden megkaptam. Ez volt a legnagyobb vidéki gázsi. Pesten csak Bajornak és Honthynak volt ennél nagyobb. Négy évig voltam Szegeden, és nagyon sokat tanultam az operettekből: ritmust, mozgáskultúrát, szórakoztatást. Amíg fiatal az ember, mindegy, hogy mit játszik. De tudtam, hogy nem maradok operettszínész. Amikor az első hangosfilmet, a Rio Ritát láttam, átvágtam a szegedi főtéren. Tarnay Ernő volt az igazgatóm, nem merte velem közölni, hogy redukálják a gázsimat. Azt mondta neki a polgármester, majd ő közli velem. Fölhívatott. Művész úr, mondta, mindenkinek redukálják a gázsiját, az önéből is leveszünk 400 pengőt, ezentúl 800-at kap, majd később pótoljuk, meg kell értenie. Azt válaszoltam: Méltóságos uram! Most jöttem át a Széchenyi téren. A Deák-szobor talapzatára az van írva: „Amiről a nemzet önként mond le, azt visszaszerezni nem tudja.” Így jöttem el Szegedről – pedig a kabaréban egyharmadát sem kaptam a szegedi gázsimnak.

– Budapesten töretlen volt a karrierje?

– A kabaré nem az én területem. Amikor Bajor Gizi kérésére fölléptem egy Lengyel Menyhért-darabban, egyszerre sztárolni kezdtek. A Nemzeti akart szerződtetni, de valahogy kicsúsztam ebből. Aztán Bárdos kínált szerződést, de azt válaszoltam neki: majd ha a főutcán lesz színháza, akkor írjon. Később megkapta a Belvárosit, és újra írt: „a Petőfi Sándor utca megfelel?” Odakerültem, és hamarosan itt is a legnagyobb gázsit kaptam. Elhívott a Vígszínház, de nem akartam Bárdos háta mögött tárgyalni. Eljöttek értem ők. Horribilis gázsiért átmentem. Akkor napi 100 pengő volt a sztárgázsi, én 250-et kaptam. Aztán jött a hangosfilm, ott is ugyanúgy emelkedett a gázsim, mint a színházban. A Vígben aztán fölbontottam a szerződést, mert úgy gondoltam, ebben a színházban nem mennek olyan darabok, amik nekem megfelelnek. Azt mondták, adnak írót mellém. Hunyady Sándor jó lesz? Jó lesz. Mondom Hunyadynak: ha visszamegyek Makóra, már nem értem meg magam az én fajtámmal. Nyugtalan vagyok. Luxuséletet élek, épül a villám, Kozma Lajos rendezte be, mindenem megvan – de én most is csak a cipőfűzőnek tudok örülni. Mert a cipő a csizmadia-hivatalszolga fiát, Páger Tónit juttatja eszembe. Diákkoromban, hogy tanulni tudjak, cséplőgépeket szereltem. Tudja, milyen az? Végigdolgoztam az egész gyerekkoromat, hogy legyen ruhám, tandíjam, hogy le tudjak érettségizni. Talán ez a titka annak, amit mindig mondanak rám, hogy Páger úgy fogja a kaszát, ahogy senki. Sokat hoztam én innen a színészetembe. Nem hiszek annak a színésznek, aki azt mondja: „megyek és figyelem az embereket.” Nem igaz, nem figyelem őket! Bennem élnek. Én soha nem utánoztam az embereket, se a nagy színészeket. Ha végignézem a filmjeimet, látom, hogy nem eltanultam, hanem magammal hoztam valamit. És ezzel a rekedt hanggal is tudok olyan kemény lenni, mintha érces hangom volna. Kemény ember voltam mindig, és az életet is nagyon keményen néztem.

– Valószínűleg így tudta épségben megőrizni magát. Hihetetlen, hogy nyolcvanéves.

– Soha nem bolyongtam, soha nem éjszakáztam, azért vagyok nyolcvanéves. Soha nem éltem sekélyes módon. Ebben az évben vagyok hatvan éve színész. Mindig tudtam, hogy van a színésznek kora. Minden korban csak azt kell eljátszani, ami való. A többit vissza kell adni. Én mindig dolgoztam, a szerepeimet kézzel lemásoltam, úgy tanultam meg, a memóriámat tornáztattam, képszerűen megjegyeztem negyven-ötven tárgyat, és egy év múlva is föl tudtam őket sorolni. Mindig családban éltem. S talán soha nem éltem ilyen jól, mint most. Harmadik feleségem, Szilágyi Bea nemcsak feleségem, de igazi társam. Új helyzetemben, hazatérésem után nagyon sokat segített. És nyolc évvel ezelőtt hazatért Judit, a lányom. Tetszett itt neki, itt maradt, férjhez ment. Két és fél éves az unokám, Krisztina, és nyolc hónapos az ikerpár: Bea és Antal… Rólunk nevezték el őket a gyerekek, ez volt az ajándék. Itt élünk, nyugodtan, látja, ebben a régi házban.

– Szép ház, és nem lehet megunni, van benne valami labirintusszerű, mint az emberi kapcsolatokban. Hunyadyt említette az előbb, de az ön pályáján mégsem az 1930-as Júliusi éjszaka, hanem az 1939-es Kodolányi-bemutató, a Földindulás jelentette a fordulópontot. Olyannyira, hogy hazatérte után, 1957-ben újra eljátszotta a Földindulás Kántor Jánosát. Miért?

– Én akartam a Földindulást újra eljátszani. Nekem meg kellett ütköznöm önmagammal, a régi Págerral. Ajtay Andor kérte, hogy Molnár-darabban lépjek föl először; ezután jött a Földindulás. Meg kellett tudnom, bírom-e a harcot önmagammal. Bírtam. És szerettem volna, ha Kodolányi újra bekerül a forgatagba. Lementem hozzá a Balatonra, azt mondtam neki: azért jöttem, hogy újra eljátsszuk a Földindulást. Megrendülten hallgatott. Hazatértem óta ez volt az egyetlen eset, hogy megmondtam, mit akarok játszani. Ezután mindig megkérdezték, de többé nem mondtam. Nem szabad fölvenni a harcot a halottakkal, nem szabad eljátszani halott színész szerepét, akire még emlékeznek. A halott színész emlékének erős a kisugárzása. Ibsen darabját, a John Gabriel Borkmant sem akartam Ódry után eljátszani, de a fordító, Hajdú Henrik nagy nehezen rábeszélt. Én magam nem láttam Ódryt, és a figurát a magam módján akartam megcsinálni.

– Tudja, hogy nyelvileg is nagyon érdekes, amit mond? A leggyakrabban használt igéi ezek: „akartam”, „bírtam”, „kellett”.

– Mondtam, hogy nehéz fiú vagyok. Mióta hazatértem, teljes szabadságot kaptam a rendezőktől, persze az ő koncepciójukon belül. Merev rendezőkkel nem tudok dolgozni. Várkonyival, Horvaival, a filmen Fábrival, Makk Károllyal, Ranódyval egy hullámhosszon vagyunk. Várkonyi rendezésében Szakonyi Adáshibája maradéktalan előadás volt. Várkonyinál ellenőrző könyvecském volt, beírta, ha a próbán rendetlenkedtem, és Beának alá kellett írnia. Bulla Elmával évtizedek óta összetanult partnerek vagyunk, de a próbákon mindig kötözködünk egymással. Ha drámát játszom, akkor viccelek a próbákon a legtöbbet, hogy a görcsöket valahogy feloldjam. Például Thurzó darabjában, Az ördög ügyvédjében, ahol a torkomig ért az indulat.

– Szeretik a kollégái?

– Azt hiszem, szeretnek; soha nem léptem bele a mások szerepébe. Ha valaki tehetséges, tűzbe tudok érte menni. Latinovits Zoltánnal is így voltam. Utoljára a rádióban talákoztunk, Ő Krisztust játszotta, én egy zsidó főpapot. Senkihez nem szólt már, de engem megölelt: „drága, drága Téni bácsi”. Hazajöttem, azt mondtam Beának: ez a fiú öngyilkos lesz. Én nem tartok magamnál színészképeket, de az övé itt van.

– Szereti a kollégáit?

– A társulatnál a tehetségeket rögtön fölismerem. És nem szoktam tévedni. Nagyon szeretem a kollégáimat a Vígszínházban. Színpadon már keveset játszom, filmen is alig. A televízió kielégít, anyagilag és szakmailag is. Fábri Zoltánnal minden részletet előre megbeszélünk. Makk Károly a próbán csak annyit mond: „Ténikém, tudod te ezt jobban is csinálni.” Azt mondom neki. „Te is észrevetted?” Makk szinte vájkál a tehetségemben, nem diktál, mégis kénytelen vagyok azt csinálni, amit ő akar.

– Vagyis szuggesztív emberre is hathat szuggesztió, ha a „torkáig érő indulat” másfajta, erősebb indulattal találkozik. Önnek életében sokat kellett mérkőznie. Az előbb azt mondta: amikor hazajött, meg kellett ütköznie önmagával, a régi Págerral. Hogy érti ezt?

– Látnom kellett, hogy tehetségben és emberségben mennyit fejlődtem. Szembe kellett néznem önmagammal. Nem akarok erről beszélni. Hibát követhettem el, de bűnt soha.

– Kérem, beszéljen erről. Láthatja, milyen megfeszített tacitusi tárgyilagossággal teszem föl a kérdéseimet. Megismétlem: ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy abbahagyta s mégsem hagyta abba Shakespeare-t; hiszen csaknem minden alakítása, egész életpályája shakespeare-i. Akár tragédiát játszik, John Gabriel Borkmant, Az ördög ügyvédje prelátusát, az Eljő a jegesben Harry Hope-ot, akár komédiát, Az esőcsináló Starbuckját vagy Molnár társalgási szerepeit, amit csinál, annak mindig súlya van, ha megszólal, az mindig esemény. Ahogy a Háború és béke öreg Bolkonszkij hercegeként pihenésképpen esztergál, abban benne van, amit magával hozott, abban benne van az, hogy „Páger hogy fogja a kaszát”. Filmszerepei, a Sóbálvány, a Hattyúdal, a Húsz óra: egy-egy korlenyomat. Nemcsak az indulataira, a némaságára is emlékszem, arra, amikor látszólag semmit sem csinál: Déry Philemon és Baucisában így játszotta el a tehetetlenség és a cselekvés legvégső egymásnak feszülését. Micsoda káprázatos tudása ez a dolgoknak – én nem akarom, hogy régmúlt ügyekben vájkáljunk, nem akarok semmit kikényszeríteni, de meg akarom érteni önt, ekkora tehetség hogy kerülhetett oda, ahova művészember nem való: meg kell engem is értenie, álmatlan éjszakáim vannak ebben az interjúban.

– És azt hiszi, én nem kínlódtam? Mikor a háború után Párizsból Argentína felé hajóztam, a fedélzeti büfében egy fiatalasszony meglátta a kislányomat. Milyen édes gyerek, mondta a fiatalasszony, aki Izraelből jött – kié ez a kislány? És narancsszörpöt vett neki. Az én lányom, mondtam, és elküldtem a gyereket. Nyújtom a kezem az asszonynak, bemutatkozom: Páger Antal vagyok. Visszahúzza a kezét. – Ha ezt tudom – mondja –, ha ezt tudom… Én úgy imádtam magát… – És sírt. Egy teljes órát beszélgettünk. Mindenről. A végén az asszony azt mondta: – Ritkán találkoztam ilyen igaz emberrel, mint ön.

– És a háború alatti sajtónyilatkozatai?

– A sajtó hazudott és fölhasznált. A jobboldali sajtó akaratom ellenére megvédett, a baloldali félreértett. A hírhedt uszító plakát a kislányomról a tudomásom nélkül készült. Széket törtem dühömben. Miért tettek úgy a jobboldali újságíró urak, mintha szőröstül-bőröstül hozzájuk tartoznék? Nem tartoztam sehova. A magam útját jártam.

– A negyvenes évekbeli, józanabb hangú lap, a Kis Újság 1943. január 21-én ezt írta: „Köztudomású, hogy a művész semmiféle politikai pártnak sem tagja, és Imrédyék irodalmi estjén is csak úgy lépett fel, hogy a belépőjegyek árából származó tiszta hasznot a Vöröskeresztnek szolgáltatják be…”

– Ez igaz, de az esten hiba volt föllépnem. Ismétlem, hibát követhettem el, de bűnt soha. Az utolsó pillanatban hagytam el az országot.

– 1956 szeptemberében önt hazahívták. A külföldön töltött esztendőkről néhány évvel ezelőtt megrendítő televízióműsorban számolt be. A műsor éppen vallomásos erejénél fogva keltett sokunkban hiányérzetet.

– Argentínában festettem, és Brazíliában rendeztem kiállítást. Sok pénzt kerestem a képeimmel. Hét évig színházat is csináltam hetedmagammal – ötvenezer magyar él Argentínában –, ez nem járt anyagi előnnyel, azért csináltuk, hogy a pályánk ne maradjon abba. A képeimre azt mondták: színpadszerűek; ettől jók. 1956-ban nyolcoldalas levelet írtam egy makói barátomnak, tele honvággyal és kételkedéssel. Ezután hívtak haza.

– És a terv? A film a Rióról, amely a Léthe vize, s amelybe háromszor dobja bele az emigráns a horgát, de a Rio helyett először a Marosba, másodszor a Tiszába, harmadszor a Dunába hull az ólom?

– Minek írjam meg? Hogy megint beszéljenek rólam? Hogy azt mondják: „már ír is?” A nyugalmam mindennél fontosabb. Tisztán, emelt fővel akarok elmenni. Rengeteg minden szorult belém, de csak annyit szabad csinálni, amennyit embertársaink elviselnek. Nem vagyok hajlandó nyafogni, most, nyolcvanéves koromban. Dölyfös vagyok. Talán ez a legnagyobb hibám. De így tudtam kemény maradni.

– Igen. Dölyfös. Gőgös. Kemény és szuggesztív. Művészeténél fogva még erőteljesebb, mint az a néhány nagy hatású író, akit olyan fájdalmasan eltévelyített a sorsa. Aki összekeverte az „antikapitalizmust” valami mással.

– Én nem kevertem össze semmit. Azt mondták rám, úrellenes vagyok. Az is voltam. Az apámat szalajtották az urak a kocsmába, Sándor, hozzon italt! Sándor, hozzon cigarettát! Sándor, mért hagyja a fiát festeni? Nem neki való az! Apám széttaposta a festékeimet. Megölték bennem a képzőművészt. Szereztem hegedűt. Sándor, mért hagyja a fiát hegedülni? Apám széttörte a hegedűmet. Megölték bennem a muzsikust. Aztán már színész voltam, mentem haza, apám meg akart ütni, bivalyerős ember volt, én is az voltam, lefogtam a karját, kidulakodtunk a gangra, apám kicsavart karral felém fordult, a szemembe hörögte, hogy: „te… te… művész!” A színházban aznap alig bírtam magammal, a Mágnás Miskát adták, hosszabb szünet után bírtam csak továbbjátszani. Megölték az apámat az urak…! Mert a hivatalszolgának különb kölke volt, mint nekik…!

– Vajon hány embernek van Magyarországon hasonló története? Hányan bírják a széttört hegedűt eljátszani egy Hattyúdalban? Hányan tudnak kilépni az életükből, mint az Esőcsináló? Hányan tudják levezetni az indulatukat végül úgy, hogy ne kocsmázás, hanem magasrendű művészet váljon belőle? Burjánoznak a történeteink. A Philemon és Baucis nagy csendű öregembere a Nikiből olvas föl részletet. Burjánzik minden, egymásra halmozódik. Meg kell ismernünk, amennyit lehet. Az ismeret: ünnep; a hiánya: ünneprontás. Páger Antal a maga nyolcvan évének és művészetének teljes súlyával van jelen a magyar szellemi életben. Magyarország megismeréséhez Páger Antal is hozzátartozik. Köszönöm önnek az interjút.

1987-ben emlékezésre ültem össze kemény sorsú, alabástrom lelkű asszonyokkal: Haraszti Sándornéval, Oravecz Paulával, Karig Sárával. Mindhárom emlékezés a Kritikában jelent meg. Az év végén már lazulóban volt a rendszer szigorúsága (ahogy Albert Zsuzsa idézte egy beszélgetésben: az a bizonyos „tiszta szigorúság”), pattogtak az abroncsok, Sárival belefeledkezhettünk a vorkutai szép napokba, Paula is gáttalanul gondolhatott vissza a Déry Tiborral töltött évek mámorára és utóízére – csak az elsőt, a Haraszti Sándornéval folytatott párbeszédet éreztem egy ponton lefulladtnak, teljesítetlennek, mint valamely régi-régi, kapualji beszélgetést, ha az utolsó mondatok előtt egyszerre kicsoszog a házmester.

– Akkor, 1987-ben nem mondtunk el mindent, Irénke. Elmondtuk az ifjúságodat – Magyarország egyik első diplomás női gyógyszerésze voltál az 1914-es világháború előtt –, elmondtuk, hogyan ismerkedtél meg Haraszti Sándorral, nyugtalan értelmiségi lány a már gimnazistaként a szellem vonzásába került zsellérfiúval; elmondtuk, hogy Te adtad neki Beethovent, együtt olvastátok Baudelaire-t, ő pedig a konokságával olyanná gyúrt Téged, amilyen vagy, hogy aztán magadra maradj Beethovennel, Baudelaire-rel s a lányoddal, őt meg börtönbe vigye a konokság, négyszer is: egyszer a fehérterror, egyszer Horthy, egyszer Rákosi és egyszer Kádár alatt – és Te asszisztáltál hozzá, ami majdnem olyan nehéz.

Az első három börtönkorszakról többet mondtunk el, mint a negyedikről. Hogy is lehetett volna másképp? Csak az utólag-bátrak hiszik – vagy állítják –, hogy az elmúlt korszak nyilvános beszélgetései a cinkos szemhunyorítás ritmusára működő kivont szablyával íródtak. Nem így volt. 1956-ig nem jutottunk el szavainkkal, Irénke. Itt fulladt el a beszélgetés. Hanem amit addig írtunk, igazat írtunk.

Azóta több interjú, riport, dokumentumfilm készült Rólad, Veled, azoknak az éveknek a képkeretében. 1956, ’57, ’58. Snagov. A Nagy Imre-csoport. A végzetes kiadatás. A máig érthetetlen ítéletek. A részletek, amiket nem tudtunk. Haraszti Sándor negyedik börtönkorszaka. Vejed, Losonczy Géza rejtelmes halála. Az iszonyat adatai; mindegyre zúdulnak. Nem akarom ismételni őket.

Az előző korszak érdekel. A háború vége és az ’56 közötti. Szorosabban: az ’56 előtti „felfutás”. Hogyan élted át. Gyógyszerész, feleség, anya. A gyötrelmet, a reménykedést. Haraszti Sándor mozgalmi ember volt. Naiv volt? Gyakorlatias? Nem tudom. Rövid ideig ismertem. A múltkor azt mondtad, a húszas évek mozgalmi szektássága és az 1949-től 1953-ig tartó szektás idők – nemzedékem undok élménye, Irénke! –, e kettő között azt a fontos különbséget látod, hogy a húszas években „az elvekből nem lehetett karriert csinálni”. Nagy mondás. Irénke, óhatatlanul fertőz a karrier? Kihegyezettebben: mindig fertőz a hatalom?

– A történettel kezdem. A háború után följárt hozzánk az egész illegális banda. Írók, politikusok, művészek, akik annak idején naponta tízszer kockáztatták az életüket, s akik tudták, hogy Sombor-Schweinitzer rendőrkapitány nem tréfál. Jött a felszabadulás, napok alatt kiosztották a pozíciókat – és hamarosan olyan csalódás ért bennünket, hogy Sanyi meg én azt mondtuk egymásnak: „megrohadtak”.

Sanyi patthelyzetbe került. Ennek is története van. Rákosi Mátyásnak volt egy húga, értelmes, komoly ember, az ura a Vajdaság irodalmi kiadóinak a feje. Ez a lány később otthagyta az urát és az úriasszony életét, és a mozgalomnak szentelte magát. Rákosit akkoriban istenítették a mozgalomban a tárgyaláson elmondott vádbeszéde miatt.

– A Rákosi-emlékkönyv egyetlen dokumentum értékű írása az Illyés Gyuláé. Ha jól emlékeszem, az író a L’Humanité tudósítójával ismerteti a vádbeszédet.

– 1940 őszén a Szovjetunió ideadta a 48-as zászlókat Rákosiért cserébe. A hivatalos eljárással a család a Vajdaságból Pestre jött Rákosi Hajnalt bízta meg. A formaságok lebonyolítása néhány napot vett igénybe, ez alatt az idő alatt Hajnal mindennap kijárt a bátyjához. Rákosi szőtt a börtönben.

– Szőtt?

– Törülközőket, konyharuhákat. Hajnal elhozta őket, megmutatta. A hivatalos eljárás lezártával aztán ő kísérte föl az orosz követségre, ahol epedve várták szeretett bátyját, olyannyira, hogy – Hajnal mondta – a nagykövet felesége mosta meg a lábát! Ő fűzte be a cipőjét!

– A rituális lábmosás az emberben egészen más kulturális asszociációkat ébreszt…

– Ahogy Hajnal átadta a bátyját, utána mindjárt hozzánk jött. Közben elvitték Matyit, körülbelül harminchat óra alatt értek Moszkvába. Hajnal ott aludt nálunk. Ültünk a rádió előtt, lestük a moszkvai híreket. Rákosi előkelő fogadtatásban részesült, zeneszó, beszédek, én azt mondtam: „fogok én még táncolni a Matyival!” Micsoda naivitás! Amikor mint fejedelem jött ide haza, 1945-ben, ez a kapcsolat kényelmetlen volt neki…

– Mi történt a testvérhúgával?

– Visszament a Vajdaságba. 1943-ban már benn voltunk a háborúban, akinek szeme és füle volt, tudta, mi történik az orosz fronton, emlékszel Vihar Béla versére: Egy katona megy a hóban… Ahogy a front közeledett, Hajnal teljes erőből belevetette magát a mozgalomba. 1944 elején újra átjött Magyarországra, nem sokkal azelőtt, hogy a német csapatok megszállták Budapestet. Még otthon beleszeretett egy horvát férfiba, azzal együtt jött át. Sanyi elment, hogy Hajnalnak helyet keressen. Halász Gábor segített neki búvóhelyet találni.

– Az irodalomtörténész? A „polgár”?

– Halász Gábort a politika nem érdekelte. Rákosi Hajnalnak emberi jóságból segített. A lakás valahol Újpesten vagy Rákospalotán volt, nem tudtuk, nem is tudhattuk, hol. Hajnal illegális néven bérelte ki. Egy orvos ismerősünk hozzájárult, hogy ő legyen a „házivarrónőjük”. Szerelmével Hajnal kiköltözött Újpestre (vagy Rákospalotára), azonnal fölfedezték és elvitték őket. Mint később megtudtuk, Hajnal megsemmisítő táborba került, Anton Rob büntetőszázadba. Hajnal a táborban halt meg.

– Nem lehet kikerülni a másik választási lehetőséget: „mi lett volna, ha” a Vajdaságban marad, és úriasszony életet él… De hát nem ez történt. A szerelem és a politika nemegyszer együtt sodródik be az ember életébe. Művelődéstörténeti példák vannak rá. Alighanem Te is közéjük tartozol. Az is érdekes: „mi lett volna, ha” Rákosi Hajnal életben marad, és látja, mit művel a fivére egy egész országgal. De senki sem tehet a rokonairól. Rákosit az imént „fejedelemnek” nevezted. Vajon mi zavarta Bennetek a fejedelmet? Az, hogy segítettetek a húgának? Hogy láttátok a konyharuháit? Néha egészen apró emléket is eltorzít vagy felnagyít a fejedelmi gőg.

– Többről van szó. Rákosi tudta, hogy Molnár Erik mellett Sanyit tartják az egyik legképzettebb mozgalmi embernek, s hogy például már jóval a háború előtt vitába bonyolódott Sanyi az akkor Moszkvában élő Révaival; Sanyi erősen népfrontos gondolkodású volt – ahogy a francia szociáldemokraták is rájöttek a harmincas évek közepén, hogy az erősödő jobboldal ellen ez az egyetlen megoldás. Révai már 1932-ben megrótta Sanyit „eretnek” gondolataiért. Vagyis érthető volt Rákosi és az egész „négyesfogat” – Rákosi, Gerő, Révai, Farkas – ellenszenve, hiszen Sanyi sokkal jobban át tudta látni, hogyan lesz ez a mozgalom mind erőszakosabbá és elfogultabbá a dolgok megítélésében.

– Azonnal átlátta? Már 1945-ben?

– Sanyi először a vádbeszéd hősét látta Rákosiban. De már Debrecenben kiderült, az ideiglenes kormány kiket juttat hatalomhoz. És a hatalom megrohaszt – legalábbis nagy részben.

– Van tehát kivétel. Kell hogy legyen. Én is így gondolom. Mit jelentett a patthelyzet?

– Molnár Erik nem volt harcos természet, de Sanyitól már tanácsot, feladatot kértek az emberek, és nem mindig tudott ennek megfelelni, nem volt rá módja. Alpolgármesterséget kínáltak neki, de nem akart hivatalnok lenni. Végül elvállalta a Szabadság szerkesztését.

– Így ment hát az osztogatás akkor. A patthelyzet azt jelenti, hogy egy energikus, cselekvésre született ember megsértődött, mert nem hagyták, hogy képessége szerint cselekedjék?

– Nem. Sanyi tisztán látta, hogy napról napra jönnek a kinevezések, a hatalom főként fiatalokra „tesz”, akik még tapasztalatlanok, fölkészületlenek, nem vitatkoznak – és egyre több „négyesfogat” alakul… Még nem volt itt a kormány, amikor feljött Pestre Zöld Sanyi…

– A későbbi belügyminiszter? Aki megölte a családját, és öngyilkos lett?

– Igen, ő. Elmentünk együtt, azt hiszem, a Kulacsba. Mikor kijöttünk a kocsmából, Haraszti Sándor odafordult Zöld Sándorhoz: „Mondd meg azoknak a moszkovitáknak, hogy mi, akik itt éltünk, jobban tudjuk, mi kell ennek az országnak, mint azok, akik mindent Moszkvából néztek.”

– Korán megfogalmazta az alaptragédiát. Hogy viselkedtek akkor a hirtelen pozícióba jutott fiatalok?

– Eleinte rendesen. Losonczy Géza a vőnk lett. Sokan jártak hozzánk. Aztán kezdtek ritkulni a látogatások. Sorra kapták a megbízatásokat. Sanyit soha nem bízták meg például azzal, hogy tartson előadást a fiataloknak, holott tőle várták az igét… Tudták, mennyit foglalkozott a reformkorral vagy Szabó Dezső személyiségével, változásaival…

– Hirtelen következtek be ezek a magatartásváltások?

– Lassanként. Amikor a párt megtiltotta, hogy Sanyival érintkezzenek – mert Rákosiék, Péter Gáborék már a napot is tudták, amikor le fogják tartóztatni. Csak azt nem tudták Péter Gáborék, hogy valamikor őrájuk is sor kerül! Ez a dominóelv akkor kezdett a barátok előtt is derengeni, amikor Rajkot kivégezték.

Rajk után Sanyi volt a maga csoportjában az első, akit letartóztattak, 1950. november 28-án.

– Hogyan lehet a hatalom okozta fertőzetből kigyógyulni?

– A hatalom akkor fertőz, ha valakinek már fiatalon elönti a fejét a dísz. Van, aki aztán kijózanodik. De van, akinek óriási csalódáson kell keresztülmennie, hogy úgy lássa a világot, ahogy van.

– „Sanyiban óriási volt a hit – és aztán óriási volt a csalódás…” – mondtad az 1987-es emlékezésben. – „1954-ben, kiszabadulása után végveszélyben érezte az ügyet. A továbbiakban mindent elkövetett, hogy ne ismétlődhessék meg az, ami vele és társaival, de mondhatjuk, az egész nemzettel történt.” Hogyan éltetek 1954 és 1956 között, egyetemista nemzedékem szívdobogtató éveiben?

Megint Téged idézlek, egy magánbeszélgetésből: „Az 1954 és ’56 közti idő olyan reveláció volt, mint mikor megálltam a kiskapuban, otthon, kezemben Ady kötetével, az Új versekkel. Úgy megállt az idő számomra ’56-nál, hogy évekig ’56-ban gondolkodtam.” Emlékszel erre?

– Szó szerint megállt az idő. De előbb, amikor a férfiak a börtönből hazajöttek, volt egy rettenetes korszakunk: Géza kihullott fogakkal, tüdőbetegen, börtönpszichózissal jött meg – azt akarták ráfogni, hogy megőrült. Nagy Imre már leváltott miniszterelnök volt, újra Rákosi lett a moszkvai kegyenc, dúlt a harc a csoportok között, úgy, ahogy előbb Sztálin, aztán Hruscsov rángatta őket.

– Haraszti Sándor milyen lélekkel jött ki a börtönből?

– Naiv lett. Azt gondolta, nem lehet, hogy Rákosinak köze legyen az egészhez! S hogy szeretne Rákosival kezet fogni!

– Tessék?!

– Ez két napig tartott. Aztán megkapta a leckét. Mi, a családja már első este elmondtuk neki, mi történt. Utána elmondták a barátai. És egyszerre megvilágosodott minden a világtól elzárt rab előtt. Hirtelen visszacsöppent a saját életünkbe. Elmentünk ebédelni az Újságíró Klubba. Sanyit körülrajongták, beszéltek neki… Ő még nem tudott beszélni, a magánzárkában elfelejtett. De látni látott.

Mind iszonyú állapotban jöttek haza. Voltak, akik a saját feleségükben sem bíztak! Hiszen olyan is volt, aki elvált a börtönbe zárt férjétől… A legjobb ítéletű Újhelyi Szilárd volt, aki a börtönből kijövet azt mondta: „Gyerekek, mi csak szabadságolt halottak vagyunk.”

– A felvilágosítást tehát hamar megkapták a volt elítéltek – de mikor kezdődött az a láz, amiről beszéltél?

– Ahogy a szemüket kinyitották. Ahogy fölfedezték a kirabolt parasztokat, a kivégzéseket, az erőszakot, a keserűséget. Az emberek már beszéltek. Nagy Imre első miniszterelnöksége után már nem féltek annyira.

– És mi emlékeztet Téged ebből a korszakból az Új versekre? Mi volt benne a líra?

– Az egész. Úgy éreztem, kivilágosodik az élet értelme. Lesz még tavasz Magyarországon – ezt csak ilyen ódon szavakkal tudom kifejezni.

– Igen. Mindnyájan a levegőt szimatoltuk.

– Mikor szegény Dubček megcsinálta a maguk ’56-ját ’68-ban, átmentünk családostul Csehszlovákiába. Azt a mámort nem lehet leírni!

– Revelációt mondtál. Úgy éreztétek, valami merőben új kezdődik? Vagy hogy megvalósítható az elmélet?

– Úgy látszott. Megbolydult a levegő. 1956. október 23-án szép idő volt, nyitva hagytuk a patikaajtót, s az utcáról behallatszott ez a mondat: „Vajon meddig fogja hagyni a Szovjetunió, hogy úgy táncoljunk, ahogy nekünk tetszik?”

– Tudjuk, meddig hagyta. Okultak szerinted a hatalmi tébolyultak a történtekből?

– Újhelyi Szilárdot például nem bódították el. Karakterben ő hasonlított a legjobban Sanyihoz. S a többiek? Hogy magukhoz tértek szegények! Mintha csak kellett volna nekik a börtön, a csalódás!

– Értem, amit mondasz. De mindig van, aki nem okul. Legföljebb szelídebb a téboly, amellyel mások fölé emeli magát. Gondolod, hogy akik okultak, mind ’56-ban gondolkodtak, mint Te?

– Persze hogy úgy. Az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai föltétlenül. Rettenetes leckét kaptak. A többségük önmagában is csalódott. És aztán: gondolkodni lehetett, ha beszélni nem is. De egy részük beszélt. Gondolj a más indíttatású Gönczre. Vagy Bibóra. Csoda, hogy életben maradtak.

– Ez már az ’56 utáni idő. De ’56 előtt is lehetett tudni, hogy valami közelít. Tudta, aki érzékeny.

– Én akkor egyáltalán nem éreztem magamon az idő múlását. A kijózanodás örömét éreztem ’55 kora nyarától. Akkor kezdődött. Mintha a boldogság vizébe mártottak volna – megint ódon vagyok. 1956 nyarán Visegrádon nyaraltunk. Otthon nagytakarítás volt, Sanyi utálta a rumlit, egy nappal előbb elment Visegrádra, mint én. Akkoriban naponta együtt voltunk Nagy Imréékkel; Sanyi elfelejtett szólni nekik a nagytakarításról, Nagy Imre becsöngetett, bejött a rendetlen lakásba, leültettem, azt mondta, jönnek vele szembe az emberek az utcán, boldogok, kalapot emelnek…

– Október végén mindenki köszönt a másiknak az utcán, az emberek egymás nyakába borultak…

– Bejött egy nő ’56 kora nyarán a patikába, beírta a panaszkönyvbe: „Aki ebbe a patikába belép, félig meggyógyul…”

– Nyilván sugároztál.

– Sanyi jó hírének is része volt ebben. Zúdultak be a patikába az emberek…! De az iratait a börtön után nem kaptuk vissza. Talán egyszer előkerülnek.

– Amikor először leírtam az emlékeidet, kilencvenhét éves voltál, Irénke. Most százkét és fél vagy. Hogyan nézel körül a világban?

– Sok értelmes fiatalembert látok, de féltem őket: kezdenek önmaguktól elbódulni.

– Megvan-e Benned az, amit a múltkor így neveztél: „érdeklődéstömeg”?

– Meg, ugyanúgy. Az ember olyan komputer, amibe bele vannak építve a dolgok. De ehhez száz évet meg kell érni. Mi van körülöttünk a világban? Noé és a vízözön? Nem: vérözön. Az életösztön úgy jelentkezik, hogy a múltjába menekül az ember. Egy versbe, egy dallamba. Nem költöznék össze a lányomékkal, akárhogy szeretem őket: nem bírnák az én nehéz természetemet, és nem is tudnék ettől a lakástól megválni. Itt minden Sanyira emlékezetet. Itt élek egyedül. Néha elalszom a fotelban. Álmodom. Arra ébredek, hogy mesélem Sanyinak, képzeld, mit álmodtam: ufókról. S láttam az árnyalakot, itt, a sarokban. Sanyi azt felelte, vigyáz rám. Hát ez az életösztön. Menekülök az elől, amit a televízióban látok. Nehéz így élni, csaknem százhárom évesen, nem tudok már produkálni semmit, és félek attól, hogy elesem. Ha elesem, stratégiát kell kidolgoznom, hogy hogyan kelek föl, mibe kapaszkodom.

– A barátaid viszont máig Tebeléd kapaszkodnak. Nézd, utálom, ha gyerekkel, beteggel, idős emberrel gyöngéden gügyögnek. Ezért csak azt kérdezem: megvan-e még a régi célod? Föltámasztod-e még az emberekben „az életük romlatlan szakaszát”?

– Mindnyájan megtévesztettek vagytok, mondtam már! Én csak szín vagyok a palettán. Semmi különös képesség nincs bennem. Csak alacsonyság, külső-belső. Egyet vállalok: azt, hogy tisztességesen dolgozom föl magamat.

– Lélekben a család is Beléd kapaszkodik. Lányod, Haraszti Mária. Második vejed, Újhelyi Szilárd. Unokád, Losonczy Annamária – Belgiumban, két dédunokád… Nehéz életű család. Jó ügyek mellett ma is ott találni ezeket a neveket.

– Igazi gondtalan életem az utolsó egyetemi évem alatt volt. Azóta mindenkit csak megtévesztek. Az első, akit megtévesztettem, Karinthy volt, Karinthy Frigyes. 1914. február 12-én találkoztam Kiskőrösön Karinthyval. Utána olyan véleménynyilvánítás jutott el hozzám, amit szégyellek elmondani… De most tulajdonképpen rólam akarsz írni, vagy a történelemről?!

– Te sem maradhatsz ki belőle. Irénke, hogyan gondolsz ma vissza ’56-ra?

– Nemcsak velem állt meg ’56-ban az idő. A kisgyerekeket ’56 után hamarabb hozták haza Snagovból, mint a felnőtteket. Egyszer az unokámék, Ancsurkáék azt a kérdést kapták a tanítótól: kicsoda Magyarország miniszterelnöke? Amikor Ancsurkára került a sor, a gyerek azt mondta: „Kicsoda? Hát Nagy Imre!” A gyerek az öcséméknél lakott, a tanító elment hozzájuk, figyelmeztette őket, az Istenért, vigyázzanak. Ez ’58 őszén történt. Mi decemberben jöttünk haza. Megállt az idő, sokáig…

– Velem is. Mit gondolsz, ma mennyire hűséges a közszellem ’56-hoz?

– Nem tudom. Trianon, Jalta tönkretette Közép-Európát. Körös-körül ég a világ. ’56 élménye mélyen megragadt bennem, de a résztvevőket ma másként ítélem meg, mint akkor. Emberek. Sokakat a csillogás érdekel, akár hatalmuk van, akár kiestek a hatalomból. Nem mindig vállalják az emberek azt, amit akkor mondtak, sem azt, ahogy mondták. Nincs nehezebb, mint hűnek lenni önmagunkhoz.

– Mit kívánsz a százharmadik születésnapodra, Te, aki hű vagy magadhoz?

– Olvastam egy – azt hiszem – Baudelaire-versszakot valamikor a tízes, talán a húszas években:

Évtizedekkel később, Sanyinak mondtam el ezt a négy sort, itt, az otthonunk melegében, egy gyönyörű délutánon. Valami mást kellett volna mondanom. Valamit a szerelemnél is több, a tökéletes összetartozásról. De én ezt mondtam. Még most is fáj. Honnét jött ez a négy sor? Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc fordításai közt nem találok rá. Ki a fordító? Tudd meg nekem.

– Megpróbálom.

A kilencvenéves Páger Antalra emlékezik a Film, Színház, Muzsika 1989. február 4-i számában az f. l. szignóval jegyzett írás.

Jóleső érzéssel nézegettem a nemrég meghalt nagy művész fotóit, rokonszenves arcát; érdeklődve olvastam f. 1. sorait. Örültem, hogy árad belőlük a szeretet. Mindig örülök, ha árad a szeretet. Így, expressis verbis:

„Téni, Téni bácsi. Pályatársai számtalan történetet forgatnak emlékezetükben róla, és újra meg újra valami lenyűgöző tiszteletet érezni belőlük. Ami több ennél: szeretetet. Ez azért különös, mert olykor-olykor többen is (no, nem a pályatársak) a múltját firtatják.”

No, nem a pályatársak, mondom zárójel nélkül. Nem szeretem a zárójeleket.

Nagyon szerettem Páger Antalt. Ezért tartottam fontosnak, hogy ne „firtassam”, hanem megidézzem a múltját, abban az interjúban, amelyet tíz évvel ezelőtt, a művész nyolcvanadik születésnapjára készítettem vele. Interjút. Vele. Nem emlékezést, róla. Sok mindenről. A művészetéről. A múltjáról. Arról is. A beleegyezésével. A szöveg jóváhagyásával. Mert szerettem. Mert tiszteltem a művészetét. Mert szembe akartam nézni a tisztázatlansággal, addig, amíg a tisztázatlanság főszereplője él. Amíg válaszolhat. És Páger válaszolt. Igényelte, hogy válaszoljon.

Az interjú végén – 1979-ben – azt mondta: „Mióta hazajöttem, maga az első, aki se nem kerülgeti a forró kását, se nem ront nekem, hanem emberi módon közeledik hozzám.”

Beszélgetésünk egyetlen fültanúja, Szilágyi Bea, halott. Így csak írói tisztességemet hívhatom tanúnak.

Négyórás interjú volt.

Utána mindketten rosszul lettünk.

Págert elvitték a mentők.

Amikor hazakerült, megmutattam neki az interjút; ahogy kérte: fölolvastam a szöveget. Színész volt, figyelte a hatást. Sírtam. Csöndben voltunk. Egyetlen szót javított, a vígszínházi közönség ízléséről, ezt: „lipótvárosi”. „Még félreérthetik”, mondta.

Most is pontosan érzem azt a szívdobogást, azt az izomremegést, amit akkor. A parázsba nyúlni gyönyörű izgalmát. Az áramkört, ami a tisztázás egyedül jogos szolgálatában hármunk között megképződött. S ami az interjú megjelenése után csak rövidebbre zárult, a levelek, a telefonhívások özönében, amelyek engem „egyrészt” lefasisztáztak, „másrészt” kioktattak: hogy merészelek ilyen nagy művész múltjához hozzányúlni.

Merészeltem. Mert kioldott magából valamit. Valami fontosat. Valami kétfelől nézve is illetlennek bélyegzettet. Mert nem mindennapi ember volt. Mert mélyről jött, gőgös, hányatott lélek volt. Mert nagy művész volt. Tehát felelős volt. S én megbecsültem. Azért.

Az interjú az Új Tükörben jelent meg.

1979-ben.

Még nem volt „glasznoszty”.

Nem szoktam megvárni.

1987. november 3.