A második eljövetelSenki se higgye, hogy fölrovom Yeatsnek, amiért az ír fasisztáknak indulót írt. Engem is a Teljesítmény érdekel. Épp ezért senki se higgye, hogy a kérdést megkerülöm. Yeats sem tűrné, hogy megkerüljem. A Diana Vernon-i tanácsra az öregedő Yeats költészete a hold jegyében fokozatosan egyszerűsödik. Néhány fiatalkori versét átjavítja. Eltávolít jelzőt, romantikát, személyességet – félhomályt. Helyette „férfiasabb” formát alkalmaz, „élesebbre metszett” körvonalakat, mozgást: „savószín hold” helyett „üres égre kúszó hold”-at, „vergődő hajók minden bánata” helyett „Odysseus s a vergődő hajók veszté”-t. Új verseiben pedig „prózai” szavakat, sóvár erotikát, időzített politikai tartalmat. „Mi voltunk az utolsó romantikusok”, búcsúztatja nemzedékét a coole-i parkban, 1931-ben. Az eszménytől már 1913-ban elbúcsúzik: „Romantikus Írhon halott, / O’Learyvel a sírba tért.” A példás jellemű vezetőt továbbra is megszállottan keresi. Az 1916-os húsvéti felkelés egy pillanatra visszahozza a „romantikus Írhon” képét, de az ország élén nincs Parnell, nincs O’Leary, nincs józan, mérlegelő elme; Louis MacNeice idézi a később kivégzett Patrick Pearse szavait: „A vérontás megtísztít, a vérontás megszentel” – emlékezzünk, O’Casey drámájában, Az eke és a csillagokban ez a szózat hallatszik be a kocsmaablakon, ezért akarják a köztársaságiak a színházat felrobbantani! –, s a másik kivégzett felkelő, James Connolly, előre látta a bukást, és úgy vélte, meglesz a haszna… Az ország élén nincs józan, mérlegelő elme. Nincs Vezér. Jellemre a történelem kínál példát. Charles Stewart Parnell. Yeats háromszor ír róla. Parnell’s Funeral (Parnell temetése) című verse a Nagy Játékost idézi, az ír színfalak között ölni szoktak, Parnell szívét is felfalták – felfaltuk –, a szorongás nem arctalan többé: „Jöjj és szememmel nézz farkasszemet. / Vádra szomjazom. Ír földön minden / dal, szó hazugság volt, szemenszedett…” És ha politikusok falják fel Parnell szívét – pogány szertartás: a szív a jellemet is átörökíti –, most nem tépné szét az országot a gyűlölködés. S a politikusok: De Valera, Cosgrave, a meggyilkolt O’Higgins – és O’Duffy. Eoin O’Duffy az ír fasiszta párt vezére. Come Gather round me, Parnellites (Parnellisták, gyertek körém) című balladájával az angolellenes hőst köszönti Yeats, a Parnell című kétsorossal pedig, melyet a Lady Dorothy Wellesleyhez, 1937-ben írt levelébe foglal bele, az előrelátó politikust: „Egy ujjongónak Parnell így szólt az úton át: / »Írország majd szabad lesz, de te követ törsz tovább«.” Sir Roger David Casement. Két verset ír róla Yeats. Casement ír képviselő volt a brit parlamentben, az első világháború alatt a németekkel rokonszenvezett, s Németországban állítólag ír felkelést készített elő; német tengeralattjáróról szállt hazájában partra 1916-ban, a brit Titkos Szolgálat már várta, elfogták, bíróság elé állították, felakasztották hazaárulásért. (Anglia nem a hazám, mondta 1867-ben a száműzetésre ítélt O’Leary.) Casement kivégzésének éve a húsvéti felkelés éve, a Tizenhatok kivégzéséé. Yeats egyik verse azt mondja, a vád igaztalan, a másikban Casement kísértete túlüvölti a tengert, és veri az ajtót, a Brit Birodalom ajtaját. Nem mágikus tenger ez, s nem platonista barlangbejárat. Felidézője nem „hatvanas, mosolygó közszemély”. 1936. A hetvenegy éves Yeats „vad, gonosz vénember”-nek mondja magát (The Wild Old Wicked Man). Ez nemzeti gyűlölködés, írja Dorothy Wellesley. „Hogyan is gyűlölhetem Angliát – válaszolja Yeats –, amikor annyit köszönhetek Shakespeare-nek, Blake-nek, Morrisnak! Anglia az egyetlen ország, amelyet nem gyűlölhetek.” Szelíd hang. Hitelesebb hang a tanulmányé, amelyben ezt írja: gyűlöletem szeretettel kínoz, szeretetem gyűlölettel. A szeretet is kínozza. „Ön azt mondja, szeretnünk kell – írja Dorothy Wellesleynek –, igen, de a szerelem nem azonos a szánalommal. A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát. Csak folytonosan eltűnődik azon, ami van. Ha a karomba kapok egy nőt, nem akarom megváltoztatni. Ha látnám, hogy rongyos, jobb ruhát szereznék neki, hogy tovább tűnődhessek. A kommunisták meg beledugják a fejüket a rongyba, és fuldokolnak.” Következő levelében a Parnell-kétsorost küldi el Dorothy Wellesleynek, két másik epigrammával. Az egyik A nagy nap:
Néhány nap múlva azt írja, az angolokkal ellentétben az íreket most nem érdekli a politika, keveset tudnak a spanyol szabadságharcról, saját politikájuk iránt is közönyösek, talán mert a múltban kijutott nekik belőle. „Bocsásson meg – válaszolja Dorothy Wellesley –, angol vagyok, elszomorít az ön kitűnő Parnell-balladája… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok…” Eoin O’Duffy. Tovább nem odázhatom. 1933 áprilisában az Army Comrades Association (Honvéd Bajtársi Szövetség), amelynek célja „Írország nemzetté válása”, kék inget választ tagjainak egyenruhául. Az azontúl kékingesekként számon tartott szervezet Eoin O’Duffy tábornok vezetésével United Ireland (Egyesült Írország) néven kormányellenes párttá alakul. Hitler éve. „A nagy titok kipattant – írja 1933 júliusában Olivia Shakespearnek Yeats –, a kékingesek gyülekezete, a »Nemzetőrség«, fasiszta köszöntéssel üdvözölte új vezetőjét, s az új vezető azt állítja, hogy megreformálja a parlamentet.” Melyik ország alkotja meg a jövendőt? „Olaszország, Lengyelország, Németország, s utánuk talán Írország. Biztosan azt is gyűlölni fogom (de korántsem annyira, mint az ír demokráciát…)” S egy hónappal később: „A kékingesek országszerte mozgolódnak… A szervezet független Írországot akar az államszövetségen belül… Még nem tudni, sikerül-e megdönteniük a parlamentáris kormányt…” Demokrácia, parlament – a brit uralom kifejezései. Yeats otthonában fogadja O’Duffy tábornokot, s verset ígér a kékingeseknek. Three Songs to the Same Tune a vers – a versek – címe: Három ének azonos dallamra. Az első így kezdődik:
S a „jó erős ügy” érdekében záporozó ökölcsapások dicsérete mindaddig hangzik a bitó alól, míg csak a kötél el nem fojtja a hangot. Írországban akasztani szoktak. Tégy igazságot minden megcsúfolt nemzedéknek, mondja a második dal: ha elbuksz, egész nagy múltunk a szemétre kerül! S a refrén:
A harmadik dal menetelésre, nemzeti önérzetre buzdít; Trója is Helenáért, abban a rajongó függésben pusztult el:
Fél évszázada mentegeti az irodalomtörténet Yeatset ezért a versért. Fél évszázada keresik rá a magyarázatot. Rövid ideig tartott a flört a kékingesekkel, mondja A. Norman Jeffares, Yeats átírta a nekik szánt dalokat. Látta, hogy a kékingesek demagógok, mondja Joseph Hone, s a dalokat úgy írta át, hogy egy párt se énekelhesse őket. O’Duffy tábornok ír önkénteseivel a spanyol polgárháborúban Franco oldalán harcolt, pattog Richard Ellmenn, de addigra Yeats már elhidegült tőle! Yeatset „félrevezette az a hite, hogy a politikában fontosabb az erő, mint a becsület, és fontosabb a rend, mint az igazság – borong MacNeice –, ezért támogatta O’Duffy tábornokot, ezt a silány keresztes vitézt, s ezért írt le olyasmit, amit tömegőrület rabjává lett fasiszták szoktak: »az ökölcsapás az gyönyörüség«.” Three Marchnig Songs (Három menetdal) címmel Yeats csakugyan átírja az indulókat, sorrendjüket megváltoztatja, a bitófadal az utolsó, a „tégy igazságot” helyett ez ismétlődik: „emlékezz”; a kutyafojtogatás kimarad a versből. 1934 májusában Yeats leírja Olivia Shakespearnek, hogy felesége, George a tyúkólban elcsípte egy kékinges család skót juhászkutyáját, s az ólból eltűnt egy fehér tyúk. George, aki „gyűlöli a kékingeseket”, tiltakozó levelet küld a kertésszel a családnak. A kékingesek azonnal válaszolnak: „»Elnézést, kutyát kiirtottuk« – figyelje a hitleri hangütést” – fűzi hozzá Yeats; s a kertész elmondja, hogy jelenlétében négy kutyát fojtottak vízbe, egy kóbor ebet végigzavartak az országúton úgy, hogy előbb konzervdobozt kötöttek a farkára, s egy hatodik kutya vízbefojtásán még gondolkoznak. A fehér tyúk később előkerül, Geroge kétségbeesik, nem tudja, megírja-e a kékingesnek; „tömeggyilkosnak érzed magad – mondja Yeats –, és ha megírod neki, ő is annak fogja érezni magát”. A tyúkot végül megeszik. A gyilkosnak így nem kell ráébrednie, hogy „tömeggyilkos”. Mosolyogjon, akinek kedve van. A kutyafojtogatás kimarad a versből. A bitófa nem. A vezér keresése nem. Mussolini alakja régóta érdekli Yeatset. Olaszországi útjaikon Ezra Pound is felhívja figyelmét Mussolinire; 1933-ban Yeats azt írja Olivia Shakerspearnek, De Valera Mussolinihez, Hitlerhez hasonlítható (nem a fasiszta O’Duffyt, hanem a köztársaságpárti De Valerát hasonlítja hozzájuk – nagyobb szabású politikus). A harmincsas évek elején az erővonalak nem világosak; a húszas években – Európa „arany húszas évei”-ben – még kevésbé. 1924 augusztusában, az ősi múltból fölélesztett kelta ünnepségsorozat díszvacsoráján Yeats a meglepett vendégeknek Mussolinit idézi és értelmezni: „…Egy nagy és népszerű vezető így szólt az éljenző sokasághoz: »Rátaposunk a Szabadság Istennőjének rohadó holttestére«… Vajon nem lehetséges-e, hogy az áramlat visszafordul, s eljövendő nemzedékek tucatja nem azt kapja feladatául, hogy növelje a szabadságot, hanem azt, hogy kigyógyítson a szabadság vétkeiből; hogy szíve egész vágyával megteremtse a törvényes hatalmat, visszaállítsa a fegyelmet, fölfedezze az életet, mely eléggé hősi ahhoz, hogy mákonyos álmok nélkül végigéljük?” A Szabadság Istennője a parlamentáris demokráciát jelentheti, a visszaforduló áramlat a Látomás szembeforgó kúpjainak irányváltoztatását, a mákonyos álom azt a reménykedést, hogy nemlesz újabb háború, s a hősi élet… Yeats soha nem élt diktatúrában. 1936 tavaszán Ethel Mannin és Ernst Toller felkéri Yeatset, támogassa a javaslatot, mellyel Carl von Ossietzky német újságírót Nobel-békedíjra terjesztik föl. Ossietzky fogoly egy náci gyűjtőtáborban. Yeats nemet mond a felkérésre. „Ne próbáljon politikust faragni belőlem – írja Ethel Manninnak –, azt hiszem, még Írországban sem leszek az többé – ahogy valóságérzékem az évek múlásával egyre mélyül, növekvő irtózással látom a kormányok kegyetlenségét, s ha megtenném, amire kérnek, azzal mintegy elismerném, hogy az egyik fajta kormányt nagyobb felelősség terheli, mint a másikat, akkor pedig sutba dobnám az elveimet. Kommunista, fasiszta, nacionalista, klerikális, antiklerikális: mindnyájan felelősek, aszerint, melyiknek hány ember esett áldozatul. Én nem hallgattam, én felhasználtam az egyetlen rendelkezésemre álló eszközt: a verset. Ha kéznél vannak a verseim, lapozza fel A második eljövetelt. Tizenhat vagy tizenhét éve írtam, és előre megmondtam benne, mi történik. Azóta is folyton-folyvást erről írok… Nem vagyok érzéketlen, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: »megfúl az ártatlanság ünnepe«…” De a pusztulás úgyis elkerülhetetlen. „…Mit gyötörjem én magam ezekkel – írja az év végén Ethel Manninak Yeats –, hiszen kommunizmus, fasizmus, liberalizmus, radikalizmus, mind, az is, amelyik hajbókol az elején, az is, amelyik odacsap az elején, mind ugyanabban a tempóban, mind sodródik az árral, mind abban a művi egységben, amely véget vet minden civilizációnak.” Yeats a liberalizmust ismeri közelről. A Brit Birodalmat mint művi egységet. Carl von Ossietzky megkapja a Nobel-békedíjat. Kiengedik a táborból. Két év múlva belehal sérüléseibe. Egyetlen áldozat. Vagy tizenhat? Hatmillió? Húszmillió? Negyvenmillió? Hat vízbe fojtott kutya? Vagy csak négy? A felelősségnek nincs számmisztikája. A század nem ismer mákonyos álmot; közeledik az újabb háború. Az első világháborúról Yeats nem írt számottevő verset. 1919-es költeménye, az Ír repülő a halálát jósolja, mintegy háttérnek használja az európai háborúzást.
Mert bármikor és bárhol üres élvezetté válhat a veszély is, ha józanul mérlegelt hűségből azt kényszerülünk védeni, amit nem szeretünk. Bocsásson meg, írta Dorothy Wellesley Yeatsnek, angol vagyok… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok… Európa. Nem vagyok érzéketlen, írta Yeats Ethel Manninnak, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: „megfúl az ártatlanság ünnepe…” Háborúban folyton éjfélt kongatnak. Éjféltől éjfélig tart a repülés. Az erkölcsi Arc – a hideg szenvedély – holdként csügg a világ fölött.
A felcsillanó részvét nem a repülőnek szól: a Kiltartan Cross-i szegényembernek. Az írnek. 1925-ben az ír szenátus ülésén a katolikusok törvényen kívül akarják helyezni a válást. Yeats felszólal a protestáns kisebbség nevében. „Mi, akik ellen önök ezt merészelik tenni, nem vagyunk akárkik. Mi vagyunk Grattan népe, mi vagyunk Swift népe, Emmet népe, Parnell népe. Mi alkottuk meg a modern irodalom színe-javát ebben az országban. Mi alkottuk meg a politikai szellem legjavát…” Ez nem hideg szenvedély. De semmilyen nyilatkozattal nem mérhető, nem mérhető össze a mű. Yeats érve európaisága mellett A második eljövetel, ez a hatalmas repülés; Nagy László magyar szavaival:
Igen, Yeats messzebbre látott az ír polgárháborúnál, messzebbre Írországnál. Látta, hogy a sólyom eltávolodik a solymásztól, mint Jeffares mondja, az ember eltávolodik Krisztustól, s a körforgás végpontján szörny vonszolódik Betlehem felé: képe rákopírozódik a Krisztuséra. S addig a világ csupa zűr (mere anarchy), írja T. R. Henn, „kívül” a bolsevik forradalom, „belül” az ír polgárháború; s a „vérszutykos ár” MacNeice szerint talán a fasiszta tömegőrület, amelyből Yeats, mintegy saját fasiszta hajlamával küszködve, visszavágyik egy korábbi holdszakaszba, „az ártatlanság ünnepé”-be. Megfúl az ártatlanság ünnepe. A második világháború előérzete ez. Az éjféli repülésben Yeats pontosan látta, mi vár Európára. És érezte a felelősséget. Más az, amit nem volt képes érezni. „Az álmok mindig walesiül beszélnek”, mondja Szerb Antal könyvében, A Pendragon-legendában egy walesi papkisasszony. Yeatsnek a sebzettség mindig írül beszélt. A szenvedést nem érezte meg Európából.
1990. augusztus |