Vérszag, levendula délutánA keresztségben Christopher nevet nyert Ifeanyichukwu Okigbo 1932. augusztus 16-án, Ojoto erdei faluban született, a színes ponyvairodalmáról híres, kelet-nigériai Onitsha város közelében, ötgyermekes ibo család negyedik fiaként. Mint az ibók többsége, a család római katolikus; az apa, James I. Okigbo elemi iskolai tanító; mindegyik fiát iskoláztatja. Christopher egyik fivére, Pius, közgazdász, a másik, Bede, a nsukkai egyetem agrártudományi tanszékének hosszú ideig vezető professzora. Christopher különösen legidősebb bátyjához, Piushoz vonzódik. „Talán ő jelentette számára azt a teljesítményérzékenységet, amelyet a közvélemény általában az ibók kulturális pszichológiájával hoz kapcsolatba” – mondja Okigbo életrajzírója, Sunday O. Anozie szociológus. A katolikus elemi iskolából Okigbo 1945-ben állami gimnáziumba kerül; ugyanide jár a későbbi neves regényíró, az Okigbónál két évvel idősebb s szintén ibo törzsbeli Chinua Achebe. Okigbo kedves tárgya a matematika, az irodalom, a latin, a zene, a sport. Szereti a szabadtéri játékokat: a futballt és a krikettet, „amelyek – írja Anozie – itt maradtak a brit gyarmati kultúrából”. Kitűnő érettségi bizonyítványával Okigbo előbb orvostanhallgató az ibadani egyetemen, majd, mint Achebe, átiratkozik bölcsésznek; 1956-ban végez, görög–latin szakon. Az egyetemen összebarátkozik a joruba törzsbeli, két évvel fiatalabb Wole Soyinkával – Soyinka költő és drámaíró lesz, 1986-ban megkapja majd a Nobel-díjat –; kriketteznek, muzsikálnak: Soyinka énekel, Okigbo zongorán kíséri. Okigbo zenei pályára készül: „komolyan foglalkoztam zeneszerzéssel 1956-ig – mondja Lewis Nkosi dél-afrikai írónak, egy 1962-es interjúban. – Akkor kezdtem verset írni, mikor a zeneszerzést abbahagytam”. Első versei „az impresszionista zeneszerzők, Debussy, César Franck, Ravel bűvöletében” íródnak, és „amint ezeknek a szerzőknek az álom félhangjaival s a szivárvány tónusaival átszőtt, árnyékos, felhős vízi világában sincsenek tisztán kivehető körvonalak, éppúgy nincsenek az én munkámban sem” – mondja első megjelent verseskönyvéről, az interjú évében kiadott Heavensgate-ről (Égi kapu). Közben görög és latin verset fordít angolra, angolt latinra-görögre: „éppen csak eljátszom a munkával, mert tudom, a költő nemcsak író, de mesterember is”. Diplomaszerzés után egy ideig tisztviselő, aztán latintanár Nyugat-Nigériában, a Lagos melletti fiditi gimnáziumban, majd visszamegy Kelet-Nigériába, a nemrég alapított nsukkai egyetemen helyettes könyvtárvezető; később az enugui egyetemi könyvtárban vállal állást. 1962-től ismét nyugaton él, Ibadanban lesz a Cambridge University Press nyugat-afrikai képviselője, s nyugat-afrikai társszerkesztője a Transition című, Ugandában megjelenő irodalmi folyóiratnak; egyszersmind a nigériai írókat, művészeket tömörítő Mbari Club kiadványait is szerkeszti (mbari ibo nyelven az alkotás istennőjének szentélye). 1963-ban megnősül, házassága nem boldog, három évvel később váláson töpreng; válogatott verseinek kéziratát mégis feleségének és kislányának ajánlja. 1964-ben megjelenik Limits (Határok) című verseskönyve; a válogatott köteten még dolgozik. Az 1966-os dakari Néger Művészetek Fesztiválján a költők jutalmazásakor Okigbónak ítélik az első díjat; a kitüntetéstől elzárkózik: „Néger művészet nincs.” A kijelentés két évvel korábbi nyilatkozatát visszhangozza: „Afrikai irodalom nincs. Van jó írás, van rossz írás – ennyi az egész.” A tagadás nemcsak a néger művészetre üt vissza; magára a négerségre is. A négritude mozgalomra. Amikor 1963-ban az African Writers Talking (Afrikai írók beszélnek) című interjúkötet egyik szerkesztője, Dennis Duerden megkérdezi, milyen különbséget lát az ibadani Black Orpheus és a kampalai Transition között, Okigbo így válaszol: „A Black Orpheus fekete szerzőkhöz köti magát, s ezzel mindinkább teret nyit a fekete misztikumnak – fekete misztikumon az önmagáért való feketeséget értem. A Transition mindenkit közöl, aki szívesen ír a lapba, lett légyen az illető fekete vagy fehér. Nem teszünk faji megkülönböztetést. Az volt a cél, hogy elsőrendű lapot csináljunk Afrikában, és nem csupán afrikai munkatársakra szorítkozunk.” A Black Orpheus alcíme „afrikai és afro-amerikai irodalmi újság”. Okigbo nem hisz ebben a kulturális összetartozásban. Az afrikaiak: afrikaiak. Az amerikai sötét bőrűek: amerikaiak. A mozgalmas nyugat-nigériai évek után Okigbo visszatér keletre, s bár pénzügyi érzéke csekély, beleveti magát a vállalkozásba. Olasz üzletemberrel tárgyal, raktárt keres tengerentúli kiadóknak, Achebével maga is könyvkiadót alapít Enuguban. Mindez 1966 derekán történik; a levegő tele van jósjelekkel…
*
A levegő tele van jósjelekkel. Nyugat-Nigéria, Kelet-Nigéria. Kitűnő érettségi bizonyítvány. Joruba, ibo. Az ibók teljesítményérzékenysége. „Néger művészet nincs.” Ideje aládúcolni a szavak jelentését. A jósjelek nem madárbélből következnek. Nigéria törzsi társadalmát mesterségesen ácsolták össze, mint valamely kelet-európai országot. Szétszórt törzsek és hatalmas királyságok voltak itt a gyarmatosítás előtt; az északi országrész két legnagyobb törzse a hausza és a fulani; a déli országrész nyugati oldalán az erős, összetartó joruba törzs; keleti felén a szanaszét portyázó ibók. A XV. század végétől folyik itt a kegyetlen rabszolga-kereskedelem, a portugálok kettős fedélzetű hajókkal járják a tengert, s ha rajtuk üt egy angol vagy francia cirkáló, az élő árut a hamis fedélzetről egyszerűen a tengerbe dobják. Az északi törzsek – a muzulmán vallású hausza és fulani pásztorok kezükre játszanak a rabszolga-kereskedőknek, a déli országrész népessége a XIX. század elejére rohamosan fogyatkozik. A jorubákat együttesen fogják el, harcban. Kultúrájuk a közösségtudattal együtt jut a tengerentúlra, zenéjük, táncaik, imáik sokáig divatosak a fekete bőrű amerikaiak körében (yoruba craze: joruba őrület). Az egyenként elfogott ibók viszont, mint Frederick Lumley 1974-ben írja, vagy eleve rabszolgák voltak, a törzs kitaszítottjai, vagy magas rangú harcosok, akik elfogatásuk után öngyilkosságot követtek el. A versengésben fölülkerekedő brit gyarmatosítók a XIX. század elején eltörlik a rabszolgaságot; kereskedők, kutatók, misszionáriusok érkeznek a vidékre. A jorubákat anglikán, azaz protestáns hitre térítik, az ibókat római katolikus hitre; a hagyományos törzsi vallás a térítés ellenére fennmarad. A déli országrész így kétszeresen más, mint a muzulmán észak. A déli és az északi protektorátust a britek 1914-ben egyesítik, az országot elnevezik Nigériának. Az ibók nehezebben törnek bele az új rendszerbe, mint a jorubák; többször fellázadnak a brit kormányzat, az adószedés ellen. A lázadásokat leverik a britek. A későbbi Nigéria első jelentős írója egy felszabadult ibo rabszolga, Olaudah Equiano, aki 1789-ben, Londonban adja ki önéletrajzát: megragadó erővel jeleníti meg az ibo gyászszertartás éjszakáit. Az első jelentős nigériai politikus az Amerikából 1937-ben hazatérő ibo pártvezér, Nnamdi Azikiwe, becenevén „Zik”; a „zikista mozgalom” tűrhetelennek tartja, hogy az angol nevelésű joruba értelmiség könnyebben bejut a lagosi kulcspozíciókba, mint a keleti országrészből a nyugati vidékre vándorló, boltosságig, vasutasságig fölvergődő ibók, akiknek testvérei otthon koplalnak, vagy északon, a városfalakon kívül, az idegen negyedekben élnek. Az ibók folyton vándorolnak. Keletről északra, nyugatra, vissza keletre. Viszik a nagyotakarásukat mindenfelé. 1948-ban Zik beszédet mond: „Mintha Afrika Istene azért teremtette volna az ibo nemzetet, hogy kivezesse Afrika gyermekeit az évszázados rabszolgaságból…” A törzsek tetejébe pártok alakulnak, alkotmány, szövetségi kabinet; Ziket megvádolják, hogy kétmillió fontot invesztált egy bankba a közvagyonból; ilyen afrikai szabású politikai viszonyok között kiáltják ki 1960. október 1-jén a függetlenséget, s három évvel később a köztársaságot. A demokratikus Nigéria azonban nem bírja el a törzsi viszályok, a messianisztikus nacionalizmus, a gazdasági válság és a választási botrányok terhét. 1966 januárjában Alhadzsi Sir Abubakar Tafawa Balewa miniszterelnököt és kormányát – amelyben egy kivételével északi és nyugati miniszterek vannak – legyilkolják az ibo katonatisztek. A puccsot bosszúhadjárat követi, tömegvérengzés. N. U. Akpan, a kelet-nigériai katonai kormány titkára fölidézi háborús naplójában az északról érkező menekültvonatokat, tele betört fejű, leszakított lábú, levágott kezű férfiakkal, felvágott hasú asszonyokkal, halott csecsemőkkel. „Azt, amit a hauszák tettek a mi népünkkel, sem szeretni, sem megbocsátani, sem elfelejteni nem fogjuk – mondja később a templomban egy ibo öregasszony Akpannak. – Ha pedig ezért pokolra jutunk, állunk elébe.” (A népnyelv hauszának nevezi az összes északi muzulmánt.) Ibóföld 1967 tavaszán Biafra néven leszakad az államszövetségről. A háború szétdúlja az írókat. A joruba Soyinka „a hadsereg népirtásban konszolidálódott diktatúrája” ellenében az ibók mellé áll. A szövetségi kormány bebörtönzi. Az ikverre törzsbeli Elechi Amadi a kisebb törzsekkel „egyszerre erőszakos és zsarnokoskodó” ibók ellenében a szövetségiek mellé áll. Az ibók bebörtönzik. 1970 januárjáig tépázza Ibóföldet a polgárháború, amelyet a világ „biafrai háború” néven ismer. Okigbo azt írja róla: „a század legutolsó fáklyafénye.” A külvilágból volt, aki melléállt a szakadár ibóknak; volt, aki erősebbnek vélte az államszövetséget. Egy bizonyos. Ebből a háborúból nem tanult senki.
*
1966 derekán a levegő tele van jósjelekkel. A szeptember–októberi muzulmán bosszúhadjárat, az északon munkát kereső ibók lemészárlása annyira felzaklatja a költőt, hogy minden figyelmével a politika és a hadi események felé fordul. Nem politikus alkat. Csak ibó, és érzékeny. Path of Thunder (A mennydörgés útja) címmel háborús versciklust ír, amely csak azoknak meglepetés, akik nem ismerik Silences (Csöndek) és Distances (Távolságok) című, 1962-es és 1964-es versciklusát, a mennydörgés, a dobpergés, a robbanó fehér-fekete látványok előérzetével. De az előérzet csak a művészetben hasznosítható. A költő eltűnik a szemünk elől. Rémhírek szerint csaknem lelövik a lagosi repülőtéren; fegyvert csempészik Kelet-Nigériába; gépe lezuhan Kamerunban – bizonyíték egyikre sincs. Tény, hogy a szövetségi kormány 1967. július 6-i hadüzenete után önkéntesnek jelentkezik a keleti hadseregbe, azonnal őrnagyi rangot kap, egy hónap múlva meghal; sírja ismeretlen. Többfelé is látták; egy héttel a halála előtt Soyinka beszélt vele az enugui századirodán, a fegyveréért lelkesedett, amellyel most tanult meg bánni – az irodalmi közvélemény azt a föltevést fogadta el, hogy a nsukkai egyetemet védte, azt, amelynek megalapításában is segédkezett. Enugui lakását, könyveit elpusztították, befejezetlen kézirataival együtt.
*
Labyrinths című válogatott kötetét 1971-ben adta ki a londoni Heinemann, a borítón fehér útvesztő, s a költő mondata: „Ezek a változatok… véglegesek.” A magyar Labirintusok 1987-ben jelent meg. Okigbo bevezetője és jegyzetei eligazítanak a forrásokban: A Csend-nővérek siratója például Debussy Nocturnes-jének sziréneit és Gerard Manley Hopkins A Deutschland hajótörése című elégiájának apácáit idézi (1875 telén a Temze torkolatában elsüllyedt a Deutschland nevű hajó, fedélzetén a Németországból elűzött öt ferencesrendi apácával), de a ciklus siratói Patrice Lumumbát is elgyászolják. Maga a kötetcím, a Labirintusok éppúgy őrzi Minós király palotájának emlékét, mint egy ibo szentélyhez vezető tekervényes útét. „A mélységből kiáltok”, mondja az afrikai Idoto folyócskához Orpheusként zarándokló és kálváriája stációival keservesen ismerkedő tékozló fiú. Aki ekkora szintézist akar magáénak mondani – Ibóföldön, angolul, és a világnak –, az csakugyan a mélységből kiált.
Ibó jelkép, törzsi, afrikai, európai, antik, nyugati, keresztény, lírai, politikai: a túlélők máig vitatkoznak. Hiába. Az előérzet jel nélkül diktál. A halállabirintus egyetemes.
1983. október – 1994. január |