A vihar kapujában

Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Haláláig a japán fővárosban élt. 1927-ben, harmincöt éves korában megmérgezte magát.

Életrajza alig több. Egyik biográfusa szerint életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Versek, tanulmányok, egy kisregény, hét kötet novella. Csak író volt; nem történt vele más. Mielőtt öngyilkos lett, hosszabb tanulmányt írt az öngyilkosságról. Kifejtette, hogy végez magával, mert „bizonytalan szorongás” fogta el.

Szorongás? Kezdettől sikeres író volt. Már a Császári Egyetem angol szakos hallgatójaként folyóiratot szerkesztett. Itt közölte első kiforrott írását, Az orr című elbeszélést, amelyre azonnal felfigyelt az idősebb prózaíró és egyetemi tanár, Nacume Szószeki. Az 1915-ben írt következő elbeszélés, A vihar kapujában, nemzedékek olvasmánya lett; két évvel a megjelenés után az első novelláskötet címadó története. Évtizedek múltán Kuroszava erről keresztelte el híres filmjét; maga a forgatókönyv A bozótmélyben című novellából készült, de a film keretjátékának színhelye az esőverte kiotói kaputorony, a Rasómon, „a vihar kapuja”, amelynek tövében minden etikai törvény bizonytalan.

Bizonytalan? Akutagava 1916-ban szerzett egyetemi oklevelet; dolgozattémája William Morris munkássága volt. Morris, a századvégi angol szocialista költő-iparművész-tipográfus nem annyira költészetével, inkább etikai tartásával hatott kortársaira, éppúgy, mint egy-két emberöltővel későbbi olvasóira. A fiatal japán írót Morris szecessziós nyugtalansága, mítoszteremtő szenvedélye ragadhatta el – szocialista eszméi, közösségformáló álmai aligha.

A mintaválasztás – az idegenhez, a másféléhez való ösztönös vonzódás – mégis jellemző.

 

A modern japán történelem nagy dátuma, az 1868-as Meidzsi-restauráció megnyitotta a szigetország évszázadokra lezárt kapuit a kontinensek felé. Az eurázsiai és amerikai kultúra minden hasznos-haszontalan árucikke szétáramlott a látszólag könnyed felvevőképességű japán szellemi piacon. Az 1904–5-ös orosz–japán háború utáni írónemzedék tájékozottságába mindinkább beletartozott a világnyelvek, az európai nagyvárosok ismerete, az idegen művek és irányzatok megítélése. Ismeret és megítélés – nem pedig hasonulás. A japánok sokfelé vigyázó szeme minden látnivalót felszívott, de a tennivaló ott volt, a szigetvilágban. A nyugati típusú civilizáció, a rohamos ipari fejlődés, a kereszténység viszonylagos terjedése, a legkülönbözőbb szellemi áramlatok behatolása, a megélénkült külföldi érdeklődés (Akutagava novelláit még életében lefordították angol, francia, német, spanyol nyelvre) – minden felborzolta az írók gondolkodásmódját, a felszínen. Írni valójában japánul akartak, eltanult eszközökkel is japán módra, japán olvasóközönségnek.

A Meidzsi-kor nem kedvezett a régi naturalista ábrázolásmódnak. A naturalizmus az irodalom érelmeszesedése; az áttételes jelentés rugalmasságát nem ismerő, kimerevített valóság elzárja az írásművészet érfalait az akár csak felszíni hatásoktól is. A század eleji japán irodalom fellázadt a naturalizmus ellen. Az úgynevezett neorealista irányzat vezéralakja Akutagava Rjúnoszuke. Szakít a japán énregény, az első személyben előadott, vallomásos elbeszélés, az őszinte naplózás, a hűséges természetfestegetés műfajával. Az elbeszélő – az író – alakja háttérben marad; talán elsuhan előttünk a vonaton, kezében krizantémcsokorral, csak azért, hogy a krizantém asszociatív sorokat idézzen fel; talán felvillan egy alázatos tanítvány mondatában, előkerül néhány szerény „azt hiszem”-ben, de ez sem bizonyos. Akutagava novellái semmit sem árulnak el az író életéről.

 

Zárt örökségű, tehát távol-keleti kompozíciónak az alkotó műveltségiránya – esetünkben a klasszikus japán és kínai hagyomány s a XIX. századi nyugati irodalom – szabja meg a hátterét. Az akutagavai háttér néha durva, néha túlfinomított, de mindig markáns vonalú, és mindig külön jelentése van. A vihar kapuját csapkodó eső egy dögvészes történelmi kor oszloptöveihez csapódik. Az Európából importált ördögi vetemény, a dohányföldek csábító villogása a portugál hódítók lábnyomából villog: „Mert nagyon is természetes, hogy amikor a »déli barbárok« istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek is vele kellett jönnie – vagyis, mikor Nyugatról befogadtuk a jót, a rosszat is be kellett fogadnunk”. Néha egy ecsetvonás elég a kontraszthatáshoz: a századvégi Nyugat-nyelő Tokió előkelő közönsége a Kék Duna keringőre táncol, s a bálteremben kék sárkánydíszes kínai zászlók suhognak.

A példák túlmutatnak a stílus megújításán. A japán neorealizmus elsősorban a gondolkodásmód reformját jelentette.

Akutagava realizmusát az egyik angol fordító „undorító realizmusnak” nevezi. Találóbb elnevezés volna a kegyetlen realizmus. A végzetes csata felé hajózó, vakaródzó, tetves szamurájok látványa lehet undorító – az író ítélete kegyetlen. Ezek a szamurájok egy elvetemült hűbérúr szolgái; pontosabban: egy rövidke korszak kiszolgálói; pusztulniuk kell. A pusztulást nem látjuk. Csak a tetvészkedők párviadalát. A japán novellisztikában Akutagava az első író, aki hagyományos tárgyat ilyen merészen kezel. Régi történeteket helyez modern megvilágításba a XX. századi pszichológia segítségével; történelmi, vallástörténeti kérdéseknek ad új morális értelmezést. Az értéktudat ebben az ábrázolásmódban néha a groteszkségig növekedik vagy zsugorodik. Zencsi, a szerzetes, éppúgy szenved hatalmas orra miatt, mint Kandata, a gyilkos, bűneiért a Pokol fenekén. Az emberi orr annyit ér, mint az emberélet, s ebben az összefüggésben a hiúság kínzóbb erő, mint a megrendülés. A tisztaságot jelképező fehér lótuszok közömbösen lebegnek a Paradicsom taván, a Pokol mondhatatlan szenvedései felett.

Az ironikus jelképrendszer különösen érvényesül a stílusparódiákban: a Nyugat-majmoló, századvégi tokiói estély csipkés-virágos-legyezős elsőbálos lánykáival együtt susognak-illatoznak-ringanak a novella édes-bús, hamisítatlan fin de siècle mondatai. Katonásan pattog a szöveg, ahol tetvészkednek a hős szamurájok. S a bölcsességet kedvelő moralista író kikacsint a kínai bölcsek finoman túlírt-túlbonyolított moralizáló párbeszéde mögül.

 

Nincs nagyobb kegyetlenség, mint pusztulásról beszélgetni és közben teázni. Akutagava nem hitt az emberben, csak a szépség mindent túlélő erejében. Az éneklő borz című elbeszélésben hangot ad ennek az ars credendinek, így:

„Yeats írja le A kelta homályban, hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a fövenyjáró borz közt.

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?”

Akutagava harmincöt éven át ilyen bűvöletben élt. Ilyen bűvöletben szeretett volna élni. Pályatársa és barátja, Kikucsi Kan ezt írta róla: „… túl hideg volt, túl intellektuális. Ezüstcsipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata”.

Mi volt az a bizonytalan szorongás, ami ennek a szatirizáló pszichológusnak, kíméletlen moralistának, elegáns esztétának – ennek a csupa ellentmondás embernek, „hideg” írónak (aki éjszakákon át neurotikus érzékenységgel kínlódott, hogy egy szót megtaláljon, egy mondatot átírjon) végül kezébe adta a túladagolt veronáltablettákat?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy nem hitt önmagában. Sikerei tetőfokán sem. A másik választ talán A zsebkendő című novella adja meg. A Nyugatról nősült, teázgató professzor, aki a gifui lámpás fényében Strindberget olvas, a japán lovagi erkölcs felújításáról ábrándozik, s arról, hogy Japán „híd lehetne a Kelet és a Nyugat között” – összeroppan, mikor a felismerés villámcsapásában ráomlik az a képzelt híd.

Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul. Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet.

De mindez találgatás. Akutagava ránk hagyta a bizonytalan szorongást, a kegyetlen realizmus szorítását, amely irányzatok, iskolák, öngyilkos írók és a második világháború utáni lelkifurdalásos, önvizsgáló (túlfinomult, kíméletlen) japán irodalom legnagyobb ihletője lett.

A legfontosabb japán irodalmi kitüntetést Akutagava-díjnak hívják.

Mintha a szüretet a présről nevezték volna el.