Daddy Goes Marching OnNapokig éreztem a zúgást, mintha városnyi huzat dőlt volna ki a versből: You do not do, you do not do… Auditív alkat vagyok, s ez nemcsak a napjaimat határozza meg, de annak a versnek a sorsát is, ami a kezembe kerül. You do not do, you do not do… Mint minden verssor, ez is kihívás volt, és mint minden kihívás, először izgatott, aztán idegesített. Ebben az időszakban rendszerint egyetlen impulzus dönti el, merre billen a befogadó kedély: a vonzalom vagy a taszítás irányába. Mi volt az impulzus? Mert valami miatt a vers vonzani kezdett. Sylvia Plath a Daddyt halála évében, 1963-ban írta, apjáról, Otto Plathról, aki – a vers szerint – német tiszt volt, háborús bűnös, lengyelországi hóhér. Swastika, kiáltotta Otto Plath után Sylvia Plath a sírba – swastika, horogkereszt –, de a hang élességét lefogta a kezdősorok zúgása zubogása, csobogása:
Először a dallam fogott meg? A forma szabályossága? Talán igen, mert nem okozott külön fejtörést, hogy a swastika, a Luftwaffe, a Panzermann, sőt Dachau, Auschwitz és Belsen hogyan kerül oda az apát jelentő black shoe – a fekete cipő – mellé, az Istennel teli zsák, a szögesdrót, az ujjszorító, a telefonzsinór mellé. A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai, gondoltam (szerencsémre, ostobán), s mert mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, miért ne lehetnénk szeszélyesek, miért ne követhetnénk a cipőt, amely szorít valamit, a zsákot, amely tart valamit, a szögesdrótot, amely… Itt kezdtem végre figyelni is? Talán igen. It stuck in a barb wire snare: beszorult a szögesdrót csapdájába. Az apa emléke – a versben – csapda lett: nem lehet átjutni a túloldalára; akár szögesdrót, akár cipő, akár Istennel teli zsák – megszorul, aki beléköltözött, megszorul, mint az ujj az ujjszorítóban, mint a telefonzsinóron átlopakodó, sivító hang a hangot fölvevő rémületben. Megszorul, mint a szorongás. Itt gondoltam először Emily Dickinsonra? Talán igen. Mert szorongtam, mikor az asszociációkból – a versből – kirecsegett Otto Plath márvány-súlyú, zsák-súlyú német páncélos, aki családjával átzuhant az Atlanti-óceánon, aztán bele az óceánnyi emlékezésbe, vissza az időtlen háborúba, végigrecsegett a névtelenségükről ismert lengyel városokon, trágár németséggel rárecsegett a zsidókra, a trágársággal bemocskolta saját ősárja lányát, belerondított a nem fajtiszta osztrák sörbe, arcba rúgta a szerelmes, önkínzó asszonyokat, szépen nyírott bajusza fölött a szeme azt mondta: Meinkampf, s a világot oktató palatábla előtt egész teste szénné feketült, szénszínű lett, mint az alvilági hangot közvetítő telefonzsinór. A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai? A halálra ítélt elme halálos logikája. És már tudtam, ennyit már igen, hogy ugyanaz a halálos biztonság zúg a kezdősorokban: You do not do, you do not do / Any more, black shoe…. De miért? Otto Plath német tisztről, miért ilyen ártatlanul? Ilyen dalolva? A szavak egyenként is énekelnek: Do… shoe… foot… you… toe… blue… Mitől a sok o és u a mondatokban? Hangok, amelyek nemcsak díszítőelemként vannak jelen, amelyeknek nyilvánvaló szerepük van; végigcsengetik Otto Plath csizmáinak útját: where you / Put your foot, your root, elhuhogják fasiszta elveit: not very pure or true, ragadnak, mint az apja után meghalni vágyó lány összekívánkozó csontjai: they stuck me together with glue, csattannak, mint az ítélet: daddy, you bastard, I’m through. Hosszú távú beszélgetés végén az amerikaiak azt mondják a telefonközpontnak: I’m through. Végeztem. Sylvia Plath a versben végez: kivégzi az apját, kitépi magából, akár a falból a telefonzsinórt. De mik ezek az o-k és u-k a telefonban? Ez az egész versen végig kitartott gügyögés! Ez a gyilkos dúdolás! Sylvia Plath a vers megírásának évében öngyilkos lett. A versben még egyszer megszólította halott apját. Németül. Így: ach, du. És itt már halálos biztonsággal tudtam, mi ez. Imádság. A képekkel feltoluló gyűlöletben a szeretet atavizmusa. Ach, du. Megszólítás az elfeledett, a valahai anyanyelven. Ahogy a katolikusok latinul, a görögkeletiek ószlávul, a zsidók héberül imádkoznak. Pater noster! Goszpogyi pomiluj! Ádonáj elajhénu! Ach, du! Imádsággá fordult blaszfémia, fordított bölcsődal: I used to pray to recover you. / Ach, du. Egy gyilkosért. „A fájdalom névtelensége, amely lehetetlenné tesz minden méltóságot, ez volt a témája Sylvia Plathnak – írja Alfred Alvarez. – …Meg volt róla győződve ezekben az utolsó verseiben, hogy szenvedésének gyökere az apja halála, az apjáé, akit szeretett, aki elhagyta, és aki a halálba is elvonszolta maga után.” Ach, du. Rímel rá a Daddy magyar változata: Apu. Apu. Így hívtam az apámat. Akit Otto Plath – talán éppen Otto Plath –, de a fordító hallgasson. Hallgasson, és ismerje be, hogy menthetetlenül szubjektív, ha az áramütés orvul éri. Az impulzus. You do not do, you do not do – a vers költőileg lefordíthatatlan első sora konokul tagadja Otto Plath menetelését – nem teszed meg, nem teszed meg –, s ez akkor is így van, ha a második sorban az any more – soha többé – a halál tényét is beemeli az oksági láncolatba. A halál ebben a kontextusban nem fölmentés, csak redukció. Ezt a rajongva redukálást próbáltam lefordítani.
S a férfi, aki márvány-súlyú, gombnyomás-agyú, akinek a szeme világos, árja szem, két kék kapu, aki Panzermann, páncélos, Apu, és lába alatt a lengyel tájon végighengerelt a háború, aki nem Isten, csak horogkereszt, eget kisiklató, tűzszerszám, ujjszorító és vérszopó, aki körül mindenki más zsidó, a férfi, akit végül is kitéptek, tövestül, mint a telefonzsinórt, nemcsak zúgott, de zokogott is a versben, most már a lánya hangján, most már az én hangomon, magyar ó-kkal és magyar ú-kkal, a hangok rímen túli jelentésével:
„Van ebben valami búgó gyengédség, ami bonyolultabbá teszi a harag másik hangját, a kegyetlenebbet – magyarázza Alvarez. – Ami a költő szánalmát közvetíti, nem annyira önmaga és saját kínlódása, mint inkább kínzója iránt. Mindennek ellenére, a Daddy szerelmes vers.” Szerelmes vers: annak is fordítottam. Aki verset fordít, tudja: az átélésnek ezen a fokán nincs szerénység. Az én versem, az én szerelmem, az én halálom – mit szerénykedjek? Így álltak a dolgok, mikor beütött a valóság. Sylvia Plath 1963-ban lett öngyilkos. Alvarez tanulmánya a Daddy s még néhány Plath-vers kíséretében a Tri-Quarterlyben, 1966-ban jelent meg. A vers 1969-ben került a kezembe. Lefordítottam, megjelent. 1974-ben elemzést publikáltam róla. A Daddyről és hőséről, Otto Plath német tisztről, aki… 1975-ben Aurelia Schober Plath, a költőnő édesanyja, Letters Home címmel kiadta lánya hazaírott leveleit, s a kötetet okos, tartózkodó bevezetővel látta el. A bevezetőből kiderül, hogy Sylvia Plath, a német apa és osztrák anya Amerikában született gyermeke tizenkét éves korában gondolt először arra, hogy író legyen; hogy a természettudós Otto Plath – „der Herr des Hauses” – gyermekei: Sylvia és a három évvel fiatalabb Warren születését órára megtervezte; kutatómunkája és rögeszméi árnyékában, merev napirend szerint élt, s fiatalon meghalt: cukorbajáról bebeszélte magának, hogy rák. A Daddy hőse özvegyének emlékezetében úgy él, mint aki „elszomorodott, ha véletlenül egy hangyára lépett”. Tessék. Daddy, a fertelmes német fasiszta nem létezett. Otto Plath közönséges amerikai szobatudós volt, közönséges szorongásokkal. Hazugságon alapult az impulzus. Hazug volt az impulzus. S vajon valóban hazug volt-e? Az önigazolás szándékának dühével olvastam végig Sylvia Plath leveleit. Azzal: ha most magamat igazolom, a verset igazolom. Sylvia tizenhét esztendős korában azt írta a naplójába: „Azt hiszem, úgy szeretném hívni magamat: »a lány, aki isten akart lenni«.” Három évvel később, mikor fölveszik a híres Smith College-ba, már az első félévben szellemi túlerőltetésről panaszkodik anyjának: „Minden üres és értelmetlen. Ez nem tanulás. Ez a pokol…”, s a következő évben elkezdi sírig tartó csatározását az amerikai folyóiratokkal, amelyek olykor visszaküldik, olykor átjavíttatják vele a verseit; egy-egy versét elküldi felülbírálásra anyjának: „Mondd meg, mit gondolsz a verseimről… ha bármilyen hasonlóságot fölfedezel Emily Dickinsonnal, az merőben szándékos.” Föllélegeztem. Az Emily Dickinson-i párhuzam tehát nem beleérzés. Sylvia Plath erről az elődjéről nem mondott valótlant. És a másikról? Daddynek egyelőre nyoma sincs a levelekben. Sylvia 1953 augusztusában megmérgezi magát; megmentik. A következő év tavaszán már verset ír; haját szőkére festi: kicseréli a külsejét. Ősszel Dosztojevszkijt olvas („…kettős jellemeinek részletes tanulmányozására készülök”); haját visszafesti barnára („barna hajú egyéniségem igen szorgalmas, bájos és őszinte”); 1955 májusában megkapja az angliai cambridge-i egyetem fölvételi értesítését. Szereti Angliát, de a cambridge-i kollégiumok, a dickensi hangulatú kiskocsmák között hamarosan rátör a szorongás: műveltsége hézagos, nem találja föl magát a „sima beszédű” angol lányok között. Nem bírja a brit irodalmi körök „kis beltenyészetét” sem („Áldott legyen Amerika az ő katolikus nagyméretével!”), s új környezetével csak akkor békül meg, mikor megismer egy fiatal költőt, Ted Hughest – későbbi férjét. Az ismeretség átalakítja Sylvia Cambridge-képét, Európa-képét, önmagáról alkotott képét. („Olyan erős, olyan hatalmas…”, írja anyjának Tedről.) Megkezdődik a levelek eufóriája. Versek, séták, divatsikerek, zene. (Beethoven hallgatása közben Sylvia ráeszmél: „…és mivel az élet túlsó oldalán is jártam, mint Lázár: tudom, hogy egész életem az igenlés és a szeretet egyetlen éneke lesz, egy életen át.”) 1956 nyarán Sylvia és Ted Hughes házasságot köt: a fiatal költő verseit kiadják Amerikában („… olyan boldog vagyok, hogy az ő könyvét fogadják el először”), majd a londoni Faber and Faber is szerződést ajánl, T. S. Eliot gratuláló levelével! Sylvia állást kap a Smith Collegeban, de az amerikai egyetemek beltenyészetét sem állhatja; visszamegy Londonba. Ted második könyvét is elfogadja a Faber; 1960-ban Sylvia is szerződést kap a londoni Heinemanntól. Áprilisban megszületik Frieda Rebecca; az év végén megjelenik Sylvia The Colossus című könyve; a Hughes házaspár házat vesz a devonshire-i North Tawton községben; 1962 januárjában megszületik Nicholas („az élet harmincnál kezdődik”). Augusztusban Ted Hughes elköltözik a családjától. Sylvia rendszeresen dolgozik. („Minden reggel, ahogy kimegy belőlem az altató, ötkor fenn vagyok, a dolgozószobámban, kávé mellett, írok, mint az őrült – reggeli előtt naponta megírok egy verset. Mindegyik nyomdakész. Irtózatos anyag, mintha mostanáig a családi élet fojtogatott volna…”) Lázzal, pénztelenséggel küszködik, de Tedről egy rossz szava nincs („Tudom, hogy lángész…”); Amerikáról hallani sem akar, a pokoljárás mélységében saját európaiságának gyökereit véli fölfedezni. („A – fizikai vagy lelki – Bergen-Belsenböl kilépő embert nem érdekli, ha azt mondják neki, hogy a madárkák még mindig csicseregnek; az érdekli, hogy valaki más is ott járt, és tudja a legrosszabbat, és tudja róla, hogy milyen.”) Sylvia a két gyerekkel Londonba költözik; a BBC-ben olvas föl verseket; álnéven kiadja a The Bell Jar (Az üvegbúra) című regényt; előkészíti új versei kéziratát. Ted Hughes a gyerekeit egyszer egy héten látogatja. A lázas-fagyos londoni télben, a naponta-vers, naponta-küszködés elhagyottságban Ted Hughes, az erős, a hatalmas, a lángész alakja – der Herr des Hauses – ráértődik a merev szobatudós halottá merevült alakjára, és a szenvedés fizikai-lelki Bergen-Belsenében megjelenik Daddy, a lengyelországi hóhér. A változtatás hajfestéstől versírásig fokozódó kétségbeesett kísérletei ebben a rajongó gyilkosságban kulminálnak. Sylvia nem adja oda anyja kérésére a kislányát Amerikába („én vagyok a gyerek egyetlen biztonsága; erőszakkal kitépni innét tapintatlan dolog volna és kegyetlen”). Egy héttel később megmérgezi magát. Igaz-e, amit Alvarez mond, hogy Daddy megjelent, és lányát „a halálba is elvonszolta maga után”? Vagy az öngyilkosság csak olyan, mint a versírás, mint a hajfestés: önmagunk kicserélési vágya, a változtatás sötétebb változata? Ismertem egy színésznőt, három nappal az öngyilkossága előtt fölszedette a parkettát a lakásában. Az ostobák nem értették: „De hiszen élni akart!” Persze hogy élni akart. Milyen szerencse, hogy én is ostoba voltam, mikor lefordítottam Sylvia Plath versét, a Daddyt. Hogy elhittem, ami a versben van; hogy a versnek hittem. Mert az impulzus mégsem volt hazug. „Ha egy felnőtt ember kitartóan és bizonyos lázas meggyőződéssel azt hirdeti magáról, hogy ő gőzhajó, az orvosok megvizsgálják, s zárt intézetbe csukják – írja Kosztolányi. – A költő azonban bízvást állíthatja, hogy ő gőzhajó, hogy ő csillag, hogy ő kávédaráló, nem zárják be, hanem kinyitják előtte az ajtókat, az összes ajtókat, a halhatatlanság kapuit is, s a többiek megbabonázva melléje kuporodnak, vele együtt énekelnek, mindnyájan úgy érzik, hogy ők is gőzhajók, hogy ők is csillagok, hogy ők is kávédarálók.” A versnek kell hinni. Az áramütésnek. Otto Plath, a szorongásait lányára örökítő, szegény szobatudós nincs többé. Daddy, a kozmikus méretű szörnyeteg itt menetel közöttünk. Daddy goes marching on. Íme, itt látható.
Sylvia Plath:
APU
Utóhang. Az utolsó előtti szakasz filológiai biztonsága végképp meggyőzheti a tamáskodókat.
Sylvia Plath 1955-től 1962-ig volt Ted Hughes partnere, illetve felesége. Hét évig. 1962-től 1963-ig élt nélküle. Egy évig. Vérével táplálta az emléket, amely azt mondta magáról: Daddy, holott – miért ne játsszunk – Teddy volt. Ted Hughes, akit szeret a világ, de akit sose szeretett a falu. Az a devoni község? A közösség, amelyet mindenestül elhagyott. S amelynek „népe” ott táncol a sír fölött – pogány kultusz, megfordított gyász, szívtipró tömegőrület; utolsó fizetség. Ha az volt. Hanem a fájdalomnak ezen a szintjén keveset nyomnak a latban a tények. Az ambivalencia mögött a sebhely túlságosan mély. És túlságosan nyilvánvaló.
1981. március – 1993. december |