A szintézis mint katasztrófa

 

Naplómból X

Minden belőle ágazik el. Számomra minden. William Butler Yeatsből.

A század útjai és tévútjai.

Írnek lenni, angolul írni verset. Angolul: a gyarmatosítók nyelvén. Írnek lenni Angliában. Protestánsnak lenni a katolikus Írországban. Kitörni ebből, kitörni, amerre csak lehet. „A kelta homály”, az ír mondavilág felé. A londoni bohémek, a pubok költői közé. A misztikus tapasztalatba, a „pszichikai kutatásba”, titkos tanok, okkult mozgalmak, páholyok, testvéri szövetségek, mágikus szertartások, erős koncentrációval, jelekkel kicsikart látomások közegébe. A megvalósított jelképiségbe. A lírába! A politikába. A folyvást vérbe fúló írországi tüntetésekbe, összeesküvésekbe, felkelésekbe. A keservesen vállalt, az utólagosan mitizált, 1916-os húsvéti felkelésbe, amely tizenhat ember kivégzésével végződik. Kitörni, kitörni egy trauma felé: ezek tizenhatan mindig ott lesznek az út végén, és a kivégzőik nyelvén kell írni! Verset. Tanulmányt. Naplót!

Tanulmánynak álcázott naplót.

„Egyetlen nép sem gyűlölködik úgy, ahogy mi gyűlölködünk, mibennünk mindig ott él a múlt, vannak pillanatok, mikor a gyűlölet megmérgezi az életemet, s elpuhultsággal vádolom magam, mert nem adok neki adekvát kifejezést. Nem elegendő gyűlölködő szavakat adni valami kóbor parasztköltő szájába! S akkor rádöbbenek, hogy bár tudomásom szerint egyenes ágon én kötöttem először angollal házasságot, családomban minden név angol, és lelkemet Shakespeare-nek, Spensernek, Blake-nek s talán William Morrisnak köszönhetem, és az angol nyelvnek, amelyen gondolkodom, beszélek és írok, és minden, amit szeretek, angolul jutott el hozzám – gyűlöletem szeretettel kínoz, szeretetem gyűlölettel.”

Kitörni a szeretetből. Kitörni a gyűlöletből. Angol nőkbe beleszeretni, folyton csak angolokba! Élethossziglan szeretni Maud Gonne-t, a színésznőt, Gina-Léda-Annát, trójai Helenát, akiért kigyullad a város, tüntetésre, gyűlésre járni vele, költeményt költeményre halmozni hozzá, érzéki részletekkel (csak a posztumusz napló őrzi, hogy a csókig jutottak el), szerepet írni neki, a darab végére királyivá szépülő ír koldusasszonyét, s nézni, hogy az előadás után az utcán tombol a nép, s nézni, hogy Maud férjhez megy, máshoz, egy őrnagyhoz, aki ott van, az 1916-ban kivégzett tizenhatok között, és verset írni Maudról, és verset írni az őrnagyról, s egy médiumnál vigasztalódni, Diana Vernonnál, aki a jelképi egyszerűsödéssel, a hold és a vizek világával próbál könnyíteni a költő öregedésén (csak a posztumusz napló fedi föl, hogy a vigasztaló médium valódi neve Olivia Shakespear), s végül családot alapítani Georgie Hyde-Lees-zel, becenevén George-dzsal, akiről szintén kiderül, hogy médium, ért az automatikus íráshoz, és a szövegtöredékekből versek lesznek, versek, versek, angol nyelven.

Hatalmas ívű költészet sistereg a kitörésből. Kelta ritmus, parázsló századforduló, Írország-Tündérország, neoplatonista szóképek, álom drámák az Abbey Színházban – ír színházi forradalom, Nobel-díj! –, aztán az elvadult idők nagy látomásai, A második eljövetel rémképe ellenében Swift évszázada, a példaadó ír XVIII. század, s egy egész filozófiai látomásrendszer, a holdszakaszoké, melyeknek váltakozása embert és történelmet egyaránt befolyásol, s a változás-forgás iránya hol az objektivitás, hol a szubjektivitás, képük pedig két szembeforgó kúp csavarmozgása (gyre). Ez a platóni-plótinosi alapozású rendszer merő líra természetesen; a csavarmozgás ideális végpontja a tökély (az éjfél, a halál, a telihold, Justinianos császár Bizánca, a reneszánsz, Swift XVIII. századi Írországa, s végül férfi és nő egyetlen igazi találkozása – a túlvilágon). Énünkre az anti-én forog rá, a maszk, a japán nó-játékoké (s a nó kifejezést Yeats barátja, Ezra Pound így értelmezi: teljesítmény). A tökély jelzője a hideg, a tökéletes szerelemé, a tökéletes teljesítményé is; Yeats sírkövén a költő három verssora áll:

 

Életet, halált Nézz hidegen. Lovas, tovább.

 

Ez a következetesen kitartott hidegség csak akkor bicsaklik meg, ha Írország kerül szóba, az utcán-bitófán elvérző Írország, s a felelősség ezért a vérontásért.

Az Ezra Pounddal kötött barátság nem volt veszélytelen. Voltak ennek a barátságnak szép pillanatai, beleszólások egymás verseibe, olaszországi nyarak, együtt látott ravennai mozaikok: Justinianos és Theodora. Pound megírta Yeats „sírfeliratát” 1938-as, utolsó találkozásuk után, ír tájszólásban; 1958-ban publikálta (Richard Ellmann közlése; magyarul itt jelenik meg először):

 

Neath Ben Bulben’s buttocks lies Bill Yeats, a poet twoice the soize Of William Shakespear, as they say Down Ballykillywuchlin way. Let saxon roiders break their bones Huntin’ the fox thru dese gravestones. A Ben Bulben-hegy seggiben Bill Yeats, a költő mekpihen. Shakespear, de kéccer, mer’ zseni, Mer’ ballykillywuchlini. Törje nyakát sok randa szász, Ha sírkövin rókát vadász.

 

Ami visszaadhatatlan: a mérföldes ír helységnév, a kis kezdőbetűvel írt szászok – angolszászok – nyelvi humora; a Shakespear végéről hiányzó e viszont jelzi, hogy Pound ismerte a vigasztaló médium titkát.

De nem kedélyeskedhetjük el a dolgot. A Pound Cantóin is nyomot hagyó fasiszta nézetek összetalálkoztak Yeats írségével, bonyolult angolellenes anglomániájával, szeretetével-gyűlöletével.

Csakhogy Yeatsnek volt ereje belenézni a szakadékba, s élete vége felé leírni ezeket a szakadékból visszhangzó mondatokat is:

 

…Az én drámám hatása volt, hogy lőttek ránk az angolok? Az én szavam fűtötte át egy asszony megkergült agyát? Fölért-e hangomból a láz addig, mért omlik ránk a ház? A rosszaság körülvacog, álomtalan míg meghalok.

 

Számomra minden belőle ágazik el, William Butler Yeatsből.

A század útjai és tévútjai. Bele a világba.

 

Afrika legnagyobb költőjét, a biafrai harctéren elesett Christopher Okigbót általában T. S. Eliothoz szokták hasonlítani. Verseskönyve, a Labirintusok bevezetőjében maga is az Átokföldjét említi föl egyik mintájaként.

Ibo törzsbeli volt. Nigériai. Angolul írt. Görög-római és nyugat-európai szóképeket akart ibo jelekre rávetíteni.

Megölték.

 

A modern japán novellisztika megteremtője, Akutagava Rjúnoszuke szétfeszítette a zárt szigetvilág kapuit, neki egyenest Európának, Amerikának. Az éneklő borz című elbeszélésben Yeatsre hivatkozik, a szépség európai és japán módra mindent elhitető erejére. Japánnak homo æstheticus volt Akutagava; európéernek kíméletlen.

Megmérgezte magát.

 

Sylvia Plath Amerikából Angliába telepítette át az életét, a költészetét, szerette és gyűlölte az európai múltat, mindnyájunk elviselhetetlen öregségét. Szerepet játszott, maszkot viselt; elhagyták.

Öngyilkos lett.

 

Felelősség és felelőtlenség, szintézis és katasztrófa, nekem minden belőle ágazik el, William Butler Yeatsből.

A francia Riviérán halt meg, 1939 januárjában, több mint fél évvel a második világháború kitörése és csaknem másfél évvel Franciaország német megszállása előtt.

Testét 1948 szeptemberében szállították haza, Írországba.

Katonai tiszteletadással temették el. Az ír kormányt Sean MacBride külügyminiszter képviselte. Maud és az őrnagy fia.

 

Daddy Goes Marching On

Napokig éreztem a zúgást, mintha városnyi huzat dőlt volna ki a versből: You do not do, you do not do… Auditív alkat vagyok, s ez nemcsak a napjaimat határozza meg, de annak a versnek a sorsát is, ami a kezembe kerül. You do not do, you do not do… Mint minden verssor, ez is kihívás volt, és mint minden kihívás, először izgatott, aztán idegesített. Ebben az időszakban rendszerint egyetlen impulzus dönti el, merre billen a befogadó kedély: a vonzalom vagy a taszítás irányába.

Mi volt az impulzus? Mert valami miatt a vers vonzani kezdett.

Sylvia Plath a Daddyt halála évében, 1963-ban írta, apjáról, Otto Plathról, aki – a vers szerint – német tiszt volt, háborús bűnös, lengyelországi hóhér.

Swastika, kiáltotta Otto Plath után Sylvia Plath a sírba – swastika, horogkereszt –, de a hang élességét lefogta a kezdősorok zúgása zubogása, csobogása:

 

You do not do, you do not do, Any more, black shoe…

 

Először a dallam fogott meg? A forma szabályossága? Talán igen, mert nem okozott külön fejtörést, hogy a swastika, a Luftwaffe, a Panzermann, sőt Dachau, Auschwitz és Belsen hogyan kerül oda az apát jelentő black shoe – a fekete cipő – mellé, az Istennel teli zsák, a szögesdrót, az ujjszorító, a telefonzsinór mellé. A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai, gondoltam (szerencsémre, ostobán), s mert mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, miért ne lehetnénk szeszélyesek, miért ne követhetnénk a cipőt, amely szorít valamit, a zsákot, amely tart valamit, a szögesdrótot, amely…

Itt kezdtem végre figyelni is? Talán igen. It stuck in a barb wire snare: beszorult a szögesdrót csapdájába. Az apa emléke – a versben – csapda lett: nem lehet átjutni a túloldalára; akár szögesdrót, akár cipő, akár Istennel teli zsák – megszorul, aki beléköltözött, megszorul, mint az ujj az ujjszorítóban, mint a telefonzsinóron átlopakodó, sivító hang a hangot fölvevő rémületben.

Megszorul, mint a szorongás.

Itt gondoltam először Emily Dickinsonra? Talán igen. Mert szorongtam, mikor az asszociációkból – a versből – kirecsegett Otto Plath márvány-súlyú, zsák-súlyú német páncélos, aki családjával átzuhant az Atlanti-óceánon, aztán bele az óceánnyi emlékezésbe, vissza az időtlen háborúba, végigrecsegett a névtelenségükről ismert lengyel városokon, trágár németséggel rárecsegett a zsidókra, a trágársággal bemocskolta saját ősárja lányát, belerondított a nem fajtiszta osztrák sörbe, arcba rúgta a szerelmes, önkínzó asszonyokat, szépen nyírott bajusza fölött a szeme azt mondta: Meinkampf, s a világot oktató palatábla előtt egész teste szénné feketült, szénszínű lett, mint az alvilági hangot közvetítő telefonzsinór.

A halálra ítélt elme szeszélyes képzettársításai?

A halálra ítélt elme halálos logikája.

És már tudtam, ennyit már igen, hogy ugyanaz a halálos biztonság zúg a kezdősorokban: You do not do, you do not do / Any more, black shoe…. De miért? Otto Plath német tisztről, miért ilyen ártatlanul? Ilyen dalolva?

A szavak egyenként is énekelnek: Do… shoe… foot… you… toe… blue… Mitől a sok o és u a mondatokban? Hangok, amelyek nemcsak díszítőelemként vannak jelen, amelyeknek nyilvánvaló szerepük van; végigcsengetik Otto Plath csizmáinak útját: where you / Put your foot, your root, elhuhogják fasiszta elveit: not very pure or true, ragadnak, mint az apja után meghalni vágyó lány összekívánkozó csontjai: they stuck me together with glue, csattannak, mint az ítélet: daddy, you bastard, I’m through.

Hosszú távú beszélgetés végén az amerikaiak azt mondják a telefonközpontnak: I’m through. Végeztem. Sylvia Plath a versben végez: kivégzi az apját, kitépi magából, akár a falból a telefonzsinórt.

De mik ezek az o-k és u-k a telefonban? Ez az egész versen végig kitartott gügyögés! Ez a gyilkos dúdolás!

Sylvia Plath a vers megírásának évében öngyilkos lett.

A versben még egyszer megszólította halott apját. Németül. Így: ach, du.

És itt már halálos biztonsággal tudtam, mi ez.

Imádság. A képekkel feltoluló gyűlöletben a szeretet atavizmusa. Ach, du. Megszólítás az elfeledett, a valahai anyanyelven. Ahogy a katolikusok latinul, a görögkeletiek ószlávul, a zsidók héberül imádkoznak. Pater noster! Goszpogyi pomiluj! Ádonáj elajhénu! Ach, du!

Imádsággá fordult blaszfémia, fordított bölcsődal: I used to pray to recover you. / Ach, du.

Egy gyilkosért.

„A fájdalom névtelensége, amely lehetetlenné tesz minden méltóságot, ez volt a témája Sylvia Plathnak – írja Alfred Alvarez. – …Meg volt róla győződve ezekben az utolsó verseiben, hogy szenvedésének gyökere az apja halála, az apjáé, akit szeretett, aki elhagyta, és aki a halálba is elvonszolta maga után.”

Ach, du.

Rímel rá a Daddy magyar változata: Apu.

Apu.

Így hívtam az apámat. Akit Otto Plath – talán éppen Otto Plath –, de a fordító hallgasson. Hallgasson, és ismerje be, hogy menthetetlenül szubjektív, ha az áramütés orvul éri.

Az impulzus.

You do not do, you do not do – a vers költőileg lefordíthatatlan első sora konokul tagadja Otto Plath menetelését – nem teszed meg, nem teszed meg –, s ez akkor is így van, ha a második sorban az any more – soha többé – a halál tényét is beemeli az oksági láncolatba. A halál ebben a kontextusban nem fölmentés, csak redukció. Ezt a rajongva redukálást próbáltam lefordítani.

 

Soha-színű, soha-szagú, soha többé, sötét saru, úgy laktam benned, mint a láb, vánnyadva, harminc éven át, légszomjasan, jajtalanul.

 

S a férfi, aki márvány-súlyú, gombnyomás-agyú, akinek a szeme világos, árja szem, két kék kapu, aki Panzermann, páncélos, Apu, és lába alatt a lengyel tájon végighengerelt a háború, aki nem Isten, csak horogkereszt, eget kisiklató, tűzszerszám, ujjszorító és vérszopó, aki körül mindenki más zsidó, a férfi, akit végül is kitéptek, tövestül, mint a telefonzsinórt, nemcsak zúgott, de zokogott is a versben, most már a lánya hangján, most már az én hangomon, magyar ó-kkal és magyar ú-kkal, a hangok rímen túli jelentésével:

 

Meg kellett öljelek, Apu. . . . . . . Imádkoztam, hogy visszajöjj. Ach, du.

 

„Van ebben valami búgó gyengédség, ami bonyolultabbá teszi a harag másik hangját, a kegyetlenebbet – magyarázza Alvarez. – Ami a költő szánalmát közvetíti, nem annyira önmaga és saját kínlódása, mint inkább kínzója iránt. Mindennek ellenére, a Daddy szerelmes vers.”

Szerelmes vers: annak is fordítottam. Aki verset fordít, tudja: az átélésnek ezen a fokán nincs szerénység. Az én versem, az én szerelmem, az én halálom – mit szerénykedjek?

Így álltak a dolgok, mikor beütött a valóság.

Sylvia Plath 1963-ban lett öngyilkos.

Alvarez tanulmánya a Daddy s még néhány Plath-vers kíséretében a Tri-Quarterlyben, 1966-ban jelent meg.

A vers 1969-ben került a kezembe. Lefordítottam, megjelent.

1974-ben elemzést publikáltam róla. A Daddyről és hőséről, Otto Plath német tisztről, aki…

1975-ben Aurelia Schober Plath, a költőnő édesanyja, Letters Home címmel kiadta lánya hazaírott leveleit, s a kötetet okos, tartózkodó bevezetővel látta el.

A bevezetőből kiderül, hogy Sylvia Plath, a német apa és osztrák anya Amerikában született gyermeke tizenkét éves korában gondolt először arra, hogy író legyen; hogy a természettudós Otto Plath – „der Herr des Hauses” – gyermekei: Sylvia és a három évvel fiatalabb Warren születését órára megtervezte; kutatómunkája és rögeszméi árnyékában, merev napirend szerint élt, s fiatalon meghalt: cukorbajáról bebeszélte magának, hogy rák. A Daddy hőse özvegyének emlékezetében úgy él, mint aki „elszomorodott, ha véletlenül egy hangyára lépett”.

Tessék.

Daddy, a fertelmes német fasiszta nem létezett. Otto Plath közönséges amerikai szobatudós volt, közönséges szorongásokkal.

Hazugságon alapult az impulzus. Hazug volt az impulzus.

S vajon valóban hazug volt-e?

Az önigazolás szándékának dühével olvastam végig Sylvia Plath leveleit. Azzal: ha most magamat igazolom, a verset igazolom.

Sylvia tizenhét esztendős korában azt írta a naplójába: „Azt hiszem, úgy szeretném hívni magamat: »a lány, aki isten akart lenni«.” Három évvel később, mikor fölveszik a híres Smith College-ba, már az első félévben szellemi túlerőltetésről panaszkodik anyjának: „Minden üres és értelmetlen. Ez nem tanulás. Ez a pokol…”, s a következő évben elkezdi sírig tartó csatározását az amerikai folyóiratokkal, amelyek olykor visszaküldik, olykor átjavíttatják vele a verseit; egy-egy versét elküldi felülbírálásra anyjának: „Mondd meg, mit gondolsz a verseimről… ha bármilyen hasonlóságot fölfedezel Emily Dickinsonnal, az merőben szándékos.”

Föllélegeztem. Az Emily Dickinson-i párhuzam tehát nem beleérzés. Sylvia Plath erről az elődjéről nem mondott valótlant.

És a másikról? Daddynek egyelőre nyoma sincs a levelekben.

Sylvia 1953 augusztusában megmérgezi magát; megmentik. A következő év tavaszán már verset ír; haját szőkére festi: kicseréli a külsejét. Ősszel Dosztojevszkijt olvas („…kettős jellemeinek részletes tanulmányozására készülök”); haját visszafesti barnára („barna hajú egyéniségem igen szorgalmas, bájos és őszinte”); 1955 májusában megkapja az angliai cambridge-i egyetem fölvételi értesítését.

Szereti Angliát, de a cambridge-i kollégiumok, a dickensi hangulatú kiskocsmák között hamarosan rátör a szorongás: műveltsége hézagos, nem találja föl magát a „sima beszédű” angol lányok között. Nem bírja a brit irodalmi körök „kis beltenyészetét” sem („Áldott legyen Amerika az ő katolikus nagyméretével!”), s új környezetével csak akkor békül meg, mikor megismer egy fiatal költőt, Ted Hughest – későbbi férjét.

Az ismeretség átalakítja Sylvia Cambridge-képét, Európa-képét, önmagáról alkotott képét. („Olyan erős, olyan hatalmas…”, írja anyjának Tedről.) Megkezdődik a levelek eufóriája. Versek, séták, divatsikerek, zene. (Beethoven hallgatása közben Sylvia ráeszmél: „…és mivel az élet túlsó oldalán is jártam, mint Lázár: tudom, hogy egész életem az igenlés és a szeretet egyetlen éneke lesz, egy életen át.”) 1956 nyarán Sylvia és Ted Hughes házasságot köt: a fiatal költő verseit kiadják Amerikában („… olyan boldog vagyok, hogy az ő könyvét fogadják el először”), majd a londoni Faber and Faber is szerződést ajánl, T. S. Eliot gratuláló levelével! Sylvia állást kap a Smith Collegeban, de az amerikai egyetemek beltenyészetét sem állhatja; visszamegy Londonba. Ted második könyvét is elfogadja a Faber; 1960-ban Sylvia is szerződést kap a londoni Heinemanntól. Áprilisban megszületik Frieda Rebecca; az év végén megjelenik Sylvia The Colossus című könyve; a Hughes házaspár házat vesz a devonshire-i North Tawton községben; 1962 januárjában megszületik Nicholas („az élet harmincnál kezdődik”).

Augusztusban Ted Hughes elköltözik a családjától. Sylvia rendszeresen dolgozik. („Minden reggel, ahogy kimegy belőlem az altató, ötkor fenn vagyok, a dolgozószobámban, kávé mellett, írok, mint az őrült – reggeli előtt naponta megírok egy verset. Mindegyik nyomdakész. Irtózatos anyag, mintha mostanáig a családi élet fojtogatott volna…”) Lázzal, pénztelenséggel küszködik, de Tedről egy rossz szava nincs („Tudom, hogy lángész…”); Amerikáról hallani sem akar, a pokoljárás mélységében saját európaiságának gyökereit véli fölfedezni. („A – fizikai vagy lelki – Bergen-Belsenböl kilépő embert nem érdekli, ha azt mondják neki, hogy a madárkák még mindig csicseregnek; az érdekli, hogy valaki más is ott járt, és tudja a legrosszabbat, és tudja róla, hogy milyen.”)

Sylvia a két gyerekkel Londonba költözik; a BBC-ben olvas föl verseket; álnéven kiadja a The Bell Jar (Az üvegbúra) című regényt; előkészíti új versei kéziratát. Ted Hughes a gyerekeit egyszer egy héten látogatja.

A lázas-fagyos londoni télben, a naponta-vers, naponta-küszködés elhagyottságban Ted Hughes, az erős, a hatalmas, a lángész alakja – der Herr des Hauses – ráértődik a merev szobatudós halottá merevült alakjára, és a szenvedés fizikai-lelki Bergen-Belsenében megjelenik Daddy, a lengyelországi hóhér. A változtatás hajfestéstől versírásig fokozódó kétségbeesett kísérletei ebben a rajongó gyilkosságban kulminálnak. Sylvia nem adja oda anyja kérésére a kislányát Amerikába („én vagyok a gyerek egyetlen biztonsága; erőszakkal kitépni innét tapintatlan dolog volna és kegyetlen”). Egy héttel később megmérgezi magát.

Igaz-e, amit Alvarez mond, hogy Daddy megjelent, és lányát „a halálba is elvonszolta maga után”? Vagy az öngyilkosság csak olyan, mint a versírás, mint a hajfestés: önmagunk kicserélési vágya, a változtatás sötétebb változata? Ismertem egy színésznőt, három nappal az öngyilkossága előtt fölszedette a parkettát a lakásában. Az ostobák nem értették: „De hiszen élni akart!” Persze hogy élni akart.

Milyen szerencse, hogy én is ostoba voltam, mikor lefordítottam Sylvia Plath versét, a Daddyt. Hogy elhittem, ami a versben van; hogy a versnek hittem.

Mert az impulzus mégsem volt hazug. „Ha egy felnőtt ember kitartóan és bizonyos lázas meggyőződéssel azt hirdeti magáról, hogy ő gőzhajó, az orvosok megvizsgálják, s zárt intézetbe csukják – írja Kosztolányi. – A költő azonban bízvást állíthatja, hogy ő gőzhajó, hogy ő csillag, hogy ő kávédaráló, nem zárják be, hanem kinyitják előtte az ajtókat, az összes ajtókat, a halhatatlanság kapuit is, s a többiek megbabonázva melléje kuporodnak, vele együtt énekelnek, mindnyájan úgy érzik, hogy ők is gőzhajók, hogy ők is csillagok, hogy ők is kávédarálók.”

A versnek kell hinni. Az áramütésnek.

Otto Plath, a szorongásait lányára örökítő, szegény szobatudós nincs többé. Daddy, a kozmikus méretű szörnyeteg itt menetel közöttünk.

Daddy goes marching on.

Íme, itt látható.

 

Sylvia Plath:

 

Soha-színű, soha-szagú, Soha többé, sötét saru, Úgy laktam benned, mint a láb, Vánnyadva, harminc éven át, Légszomjasan, jajtalanul. Meg kellett öljelek, Apu. Meghaltál, nem maradt időm – Márvány-súly, Istennel teli zsák, Sírszobor, akkora lábujjú, Mint egy friscói fóka, Fejed a kékre zöldet hányó Szeszélyes Atlanti-tenger Indián partjain túl. Imádkoztam, hogy visszajöjj. Ach, du. Az a német nyelv, az a lengyel táj, Amin végighengerelt A háború, a háború. De a város neve ismert. Lengyel barátom szerint Van ilyen város egy csomó. Ezért sohase tudtam, hol Reng a talpad, hol versz gyökeret, Nem tudtam beszélni veled, A nyelvem megszorult. Szögesdrót mögé szorult. Ich, ich, ich, ich, Szólalni is alig Bírtam, nekem minden szöghajú Germán te voltál. És a gép, a gép: Az a trágár beszéd, Mint egy zsidót, elzsuppolt engem is Dachauig, Auschwitzig, Belsenig. Már úgy beszéltem, mint egy zsidó. És hátha az vagyok, zsidó. A tiroli hó meg a bécsi sör Nem fajtiszta, nem is való. Szépanyám cigány, sorsom balog, Velem egy pakli, egy pakli tarokk, Mért ne lehetnék zsidó. Mindig tőled féltem, Apu. Luftwaffe. Gombnyomás-agyú. Csinosra nyírt bajusz. Világos árja szem, két kék kapu. Panzermann, páncélos, Apu – Nem Isten, csak horogkereszt, Eget kisiklató. De a nőknek fasiszta kell, A képükbe csizma kell, vad Vad, szívű állat kell, Apu. Ott állsz a tábla mellett, Így őriz a fotó. Hasított áll, és nem köröm, De túltettél az ördögön, Szép szívem kettéharapó, Sötét manó. Tíz voltam, hogy lezárt a kripta. Húsz: meg akartam halni, Hogy hozzád jussak vissza, vissza. Azt hittem, a csont is jó. De visszaszerzett a világ, A nagy üstfoltozó. S már tudtam, mi a tennivaló. Magamnak megalkottalak: Meinkampf-szemű, sötét alak, Tűzszerszám, ujjszorító. Jó, megteszem, mondtam, jó. És végül túllettem, Apu. Tövestül kinn a telefonzsinór, Nincs hang, lopakodó. Megöltem. És a vérszopót, Aki azt mondta, te vagy, Egy évig nőtt a véremen, Hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy. Mostmár aludj. Sötét szívedben vascölöp. Sose szeretett a falu. Fölötted táncol, tipródik a nép. Tudják, hogy kit rejt a hamu. Túlvagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.

 

Utóhang.

Az utolsó előtti szakasz filológiai biztonsága végképp meggyőzheti a tamáskodókat.

 

És a vérszopót, aki azt mondta, te vagy, egy évig nőtt a véremen, hét évig, tudd meg…

 

Sylvia Plath 1955-től 1962-ig volt Ted Hughes partnere, illetve felesége. Hét évig.

1962-től 1963-ig élt nélküle. Egy évig.

Vérével táplálta az emléket, amely azt mondta magáról: Daddy, holott – miért ne játsszunk – Teddy volt.

Ted Hughes, akit szeret a világ, de akit sose szeretett a falu. Az a devoni község? A közösség, amelyet mindenestül elhagyott. S amelynek „népe” ott táncol a sír fölött – pogány kultusz, megfordított gyász, szívtipró tömegőrület; utolsó fizetség.

Ha az volt.

Hanem a fájdalomnak ezen a szintjén keveset nyomnak a latban a tények. Az ambivalencia mögött a sebhely túlságosan mély. És túlságosan nyilvánvaló.

 

A vihar kapujában

Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Haláláig a japán fővárosban élt. 1927-ben, harmincöt éves korában megmérgezte magát.

Életrajza alig több. Egyik biográfusa szerint életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Versek, tanulmányok, egy kisregény, hét kötet novella. Csak író volt; nem történt vele más. Mielőtt öngyilkos lett, hosszabb tanulmányt írt az öngyilkosságról. Kifejtette, hogy végez magával, mert „bizonytalan szorongás” fogta el.

Szorongás? Kezdettől sikeres író volt. Már a Császári Egyetem angol szakos hallgatójaként folyóiratot szerkesztett. Itt közölte első kiforrott írását, Az orr című elbeszélést, amelyre azonnal felfigyelt az idősebb prózaíró és egyetemi tanár, Nacume Szószeki. Az 1915-ben írt következő elbeszélés, A vihar kapujában, nemzedékek olvasmánya lett; két évvel a megjelenés után az első novelláskötet címadó története. Évtizedek múltán Kuroszava erről keresztelte el híres filmjét; maga a forgatókönyv A bozótmélyben című novellából készült, de a film keretjátékának színhelye az esőverte kiotói kaputorony, a Rasómon, „a vihar kapuja”, amelynek tövében minden etikai törvény bizonytalan.

Bizonytalan? Akutagava 1916-ban szerzett egyetemi oklevelet; dolgozattémája William Morris munkássága volt. Morris, a századvégi angol szocialista költő-iparművész-tipográfus nem annyira költészetével, inkább etikai tartásával hatott kortársaira, éppúgy, mint egy-két emberöltővel későbbi olvasóira. A fiatal japán írót Morris szecessziós nyugtalansága, mítoszteremtő szenvedélye ragadhatta el – szocialista eszméi, közösségformáló álmai aligha.

A mintaválasztás – az idegenhez, a másféléhez való ösztönös vonzódás – mégis jellemző.

 

A modern japán történelem nagy dátuma, az 1868-as Meidzsi-restauráció megnyitotta a szigetország évszázadokra lezárt kapuit a kontinensek felé. Az eurázsiai és amerikai kultúra minden hasznos-haszontalan árucikke szétáramlott a látszólag könnyed felvevőképességű japán szellemi piacon. Az 1904–5-ös orosz–japán háború utáni írónemzedék tájékozottságába mindinkább beletartozott a világnyelvek, az európai nagyvárosok ismerete, az idegen művek és irányzatok megítélése. Ismeret és megítélés – nem pedig hasonulás. A japánok sokfelé vigyázó szeme minden látnivalót felszívott, de a tennivaló ott volt, a szigetvilágban. A nyugati típusú civilizáció, a rohamos ipari fejlődés, a kereszténység viszonylagos terjedése, a legkülönbözőbb szellemi áramlatok behatolása, a megélénkült külföldi érdeklődés (Akutagava novelláit még életében lefordították angol, francia, német, spanyol nyelvre) – minden felborzolta az írók gondolkodásmódját, a felszínen. Írni valójában japánul akartak, eltanult eszközökkel is japán módra, japán olvasóközönségnek.

A Meidzsi-kor nem kedvezett a régi naturalista ábrázolásmódnak. A naturalizmus az irodalom érelmeszesedése; az áttételes jelentés rugalmasságát nem ismerő, kimerevített valóság elzárja az írásművészet érfalait az akár csak felszíni hatásoktól is. A század eleji japán irodalom fellázadt a naturalizmus ellen. Az úgynevezett neorealista irányzat vezéralakja Akutagava Rjúnoszuke. Szakít a japán énregény, az első személyben előadott, vallomásos elbeszélés, az őszinte naplózás, a hűséges természetfestegetés műfajával. Az elbeszélő – az író – alakja háttérben marad; talán elsuhan előttünk a vonaton, kezében krizantémcsokorral, csak azért, hogy a krizantém asszociatív sorokat idézzen fel; talán felvillan egy alázatos tanítvány mondatában, előkerül néhány szerény „azt hiszem”-ben, de ez sem bizonyos. Akutagava novellái semmit sem árulnak el az író életéről.

 

Zárt örökségű, tehát távol-keleti kompozíciónak az alkotó műveltségiránya – esetünkben a klasszikus japán és kínai hagyomány s a XIX. századi nyugati irodalom – szabja meg a hátterét. Az akutagavai háttér néha durva, néha túlfinomított, de mindig markáns vonalú, és mindig külön jelentése van. A vihar kapuját csapkodó eső egy dögvészes történelmi kor oszloptöveihez csapódik. Az Európából importált ördögi vetemény, a dohányföldek csábító villogása a portugál hódítók lábnyomából villog: „Mert nagyon is természetes, hogy amikor a »déli barbárok« istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek is vele kellett jönnie – vagyis, mikor Nyugatról befogadtuk a jót, a rosszat is be kellett fogadnunk”. Néha egy ecsetvonás elég a kontraszthatáshoz: a századvégi Nyugat-nyelő Tokió előkelő közönsége a Kék Duna keringőre táncol, s a bálteremben kék sárkánydíszes kínai zászlók suhognak.

A példák túlmutatnak a stílus megújításán. A japán neorealizmus elsősorban a gondolkodásmód reformját jelentette.

Akutagava realizmusát az egyik angol fordító „undorító realizmusnak” nevezi. Találóbb elnevezés volna a kegyetlen realizmus. A végzetes csata felé hajózó, vakaródzó, tetves szamurájok látványa lehet undorító – az író ítélete kegyetlen. Ezek a szamurájok egy elvetemült hűbérúr szolgái; pontosabban: egy rövidke korszak kiszolgálói; pusztulniuk kell. A pusztulást nem látjuk. Csak a tetvészkedők párviadalát. A japán novellisztikában Akutagava az első író, aki hagyományos tárgyat ilyen merészen kezel. Régi történeteket helyez modern megvilágításba a XX. századi pszichológia segítségével; történelmi, vallástörténeti kérdéseknek ad új morális értelmezést. Az értéktudat ebben az ábrázolásmódban néha a groteszkségig növekedik vagy zsugorodik. Zencsi, a szerzetes, éppúgy szenved hatalmas orra miatt, mint Kandata, a gyilkos, bűneiért a Pokol fenekén. Az emberi orr annyit ér, mint az emberélet, s ebben az összefüggésben a hiúság kínzóbb erő, mint a megrendülés. A tisztaságot jelképező fehér lótuszok közömbösen lebegnek a Paradicsom taván, a Pokol mondhatatlan szenvedései felett.

Az ironikus jelképrendszer különösen érvényesül a stílusparódiákban: a Nyugat-majmoló, századvégi tokiói estély csipkés-virágos-legyezős elsőbálos lánykáival együtt susognak-illatoznak-ringanak a novella édes-bús, hamisítatlan fin de siècle mondatai. Katonásan pattog a szöveg, ahol tetvészkednek a hős szamurájok. S a bölcsességet kedvelő moralista író kikacsint a kínai bölcsek finoman túlírt-túlbonyolított moralizáló párbeszéde mögül.

 

Nincs nagyobb kegyetlenség, mint pusztulásról beszélgetni és közben teázni. Akutagava nem hitt az emberben, csak a szépség mindent túlélő erejében. Az éneklő borz című elbeszélésben hangot ad ennek az ars credendinek, így:

„Yeats írja le A kelta homályban, hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a fövenyjáró borz közt.

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?”

Akutagava harmincöt éven át ilyen bűvöletben élt. Ilyen bűvöletben szeretett volna élni. Pályatársa és barátja, Kikucsi Kan ezt írta róla: „… túl hideg volt, túl intellektuális. Ezüstcsipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata”.

Mi volt az a bizonytalan szorongás, ami ennek a szatirizáló pszichológusnak, kíméletlen moralistának, elegáns esztétának – ennek a csupa ellentmondás embernek, „hideg” írónak (aki éjszakákon át neurotikus érzékenységgel kínlódott, hogy egy szót megtaláljon, egy mondatot átírjon) végül kezébe adta a túladagolt veronáltablettákat?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy nem hitt önmagában. Sikerei tetőfokán sem. A másik választ talán A zsebkendő című novella adja meg. A Nyugatról nősült, teázgató professzor, aki a gifui lámpás fényében Strindberget olvas, a japán lovagi erkölcs felújításáról ábrándozik, s arról, hogy Japán „híd lehetne a Kelet és a Nyugat között” – összeroppan, mikor a felismerés villámcsapásában ráomlik az a képzelt híd.

Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul. Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet.

De mindez találgatás. Akutagava ránk hagyta a bizonytalan szorongást, a kegyetlen realizmus szorítását, amely irányzatok, iskolák, öngyilkos írók és a második világháború utáni lelkifurdalásos, önvizsgáló (túlfinomult, kíméletlen) japán irodalom legnagyobb ihletője lett.

A legfontosabb japán irodalmi kitüntetést Akutagava-díjnak hívják.

Mintha a szüretet a présről nevezték volna el.

 

Vérszag, levendula délután

A keresztségben Christopher nevet nyert Ifeanyichukwu Okigbo 1932. augusztus 16-án, Ojoto erdei faluban született, a színes ponyvairodalmáról híres, kelet-nigériai Onitsha város közelében, ötgyermekes ibo család negyedik fiaként. Mint az ibók többsége, a család római katolikus; az apa, James I. Okigbo elemi iskolai tanító; mindegyik fiát iskoláztatja. Christopher egyik fivére, Pius, közgazdász, a másik, Bede, a nsukkai egyetem agrártudományi tanszékének hosszú ideig vezető professzora. Christopher különösen legidősebb bátyjához, Piushoz vonzódik. „Talán ő jelentette számára azt a teljesítményérzékenységet, amelyet a közvélemény általában az ibók kulturális pszichológiájával hoz kapcsolatba” – mondja Okigbo életrajzírója, Sunday O. Anozie szociológus.

A katolikus elemi iskolából Okigbo 1945-ben állami gimnáziumba kerül; ugyanide jár a későbbi neves regényíró, az Okigbónál két évvel idősebb s szintén ibo törzsbeli Chinua Achebe. Okigbo kedves tárgya a matematika, az irodalom, a latin, a zene, a sport. Szereti a szabadtéri játékokat: a futballt és a krikettet, „amelyek – írja Anozie – itt maradtak a brit gyarmati kultúrából”.

Kitűnő érettségi bizonyítványával Okigbo előbb orvostanhallgató az ibadani egyetemen, majd, mint Achebe, átiratkozik bölcsésznek; 1956-ban végez, görög–latin szakon. Az egyetemen összebarátkozik a joruba törzsbeli, két évvel fiatalabb Wole Soyinkával – Soyinka költő és drámaíró lesz, 1986-ban megkapja majd a Nobel-díjat –; kriketteznek, muzsikálnak: Soyinka énekel, Okigbo zongorán kíséri. Okigbo zenei pályára készül: „komolyan foglalkoztam zeneszerzéssel 1956-ig – mondja Lewis Nkosi dél-afrikai írónak, egy 1962-es interjúban. – Akkor kezdtem verset írni, mikor a zeneszerzést abbahagytam”. Első versei „az impresszionista zeneszerzők, Debussy, César Franck, Ravel bűvöletében” íródnak, és „amint ezeknek a szerzőknek az álom félhangjaival s a szivárvány tónusaival átszőtt, árnyékos, felhős vízi világában sincsenek tisztán kivehető körvonalak, éppúgy nincsenek az én munkámban sem” – mondja első megjelent verseskönyvéről, az interjú évében kiadott Heavensgate-ről (Égi kapu). Közben görög és latin verset fordít angolra, angolt latinra-görögre: „éppen csak eljátszom a munkával, mert tudom, a költő nemcsak író, de mesterember is”.

Diplomaszerzés után egy ideig tisztviselő, aztán latintanár Nyugat-Nigériában, a Lagos melletti fiditi gimnáziumban, majd visszamegy Kelet-Nigériába, a nemrég alapított nsukkai egyetemen helyettes könyvtárvezető; később az enugui egyetemi könyvtárban vállal állást. 1962-től ismét nyugaton él, Ibadanban lesz a Cambridge University Press nyugat-afrikai képviselője, s nyugat-afrikai társszerkesztője a Transition című, Ugandában megjelenő irodalmi folyóiratnak; egyszersmind a nigériai írókat, művészeket tömörítő Mbari Club kiadványait is szerkeszti (mbari ibo nyelven az alkotás istennőjének szentélye). 1963-ban megnősül, házassága nem boldog, három évvel később váláson töpreng; válogatott verseinek kéziratát mégis feleségének és kislányának ajánlja. 1964-ben megjelenik Limits (Határok) című verseskönyve; a válogatott köteten még dolgozik. Az 1966-os dakari Néger Művészetek Fesztiválján a költők jutalmazásakor Okigbónak ítélik az első díjat; a kitüntetéstől elzárkózik: „Néger művészet nincs.” A kijelentés két évvel korábbi nyilatkozatát visszhangozza: „Afrikai irodalom nincs. Van jó írás, van rossz írás – ennyi az egész.”

A tagadás nemcsak a néger művészetre üt vissza; magára a négerségre is. A négritude mozgalomra. Amikor 1963-ban az African Writers Talking (Afrikai írók beszélnek) című interjúkötet egyik szerkesztője, Dennis Duerden megkérdezi, milyen különbséget lát az ibadani Black Orpheus és a kampalai Transition között, Okigbo így válaszol: „A Black Orpheus fekete szerzőkhöz köti magát, s ezzel mindinkább teret nyit a fekete misztikumnak – fekete misztikumon az önmagáért való feketeséget értem. A Transition mindenkit közöl, aki szívesen ír a lapba, lett légyen az illető fekete vagy fehér. Nem teszünk faji megkülönböztetést. Az volt a cél, hogy elsőrendű lapot csináljunk Afrikában, és nem csupán afrikai munkatársakra szorítkozunk.” A Black Orpheus alcíme „afrikai és afro-amerikai irodalmi újság”. Okigbo nem hisz ebben a kulturális összetartozásban. Az afrikaiak: afrikaiak. Az amerikai sötét bőrűek: amerikaiak.

A mozgalmas nyugat-nigériai évek után Okigbo visszatér keletre, s bár pénzügyi érzéke csekély, beleveti magát a vállalkozásba. Olasz üzletemberrel tárgyal, raktárt keres tengerentúli kiadóknak, Achebével maga is könyvkiadót alapít Enuguban. Mindez 1966 derekán történik; a levegő tele van jósjelekkel…

 

*

 

A levegő tele van jósjelekkel.

Nyugat-Nigéria, Kelet-Nigéria. Kitűnő érettségi bizonyítvány. Joruba, ibo. Az ibók teljesítményérzékenysége. „Néger művészet nincs.”

Ideje aládúcolni a szavak jelentését.

A jósjelek nem madárbélből következnek. Nigéria törzsi társadalmát mesterségesen ácsolták össze, mint valamely kelet-európai országot. Szétszórt törzsek és hatalmas királyságok voltak itt a gyarmatosítás előtt; az északi országrész két legnagyobb törzse a hausza és a fulani; a déli országrész nyugati oldalán az erős, összetartó joruba törzs; keleti felén a szanaszét portyázó ibók. A XV. század végétől folyik itt a kegyetlen rabszolga-kereskedelem, a portugálok kettős fedélzetű hajókkal járják a tengert, s ha rajtuk üt egy angol vagy francia cirkáló, az élő árut a hamis fedélzetről egyszerűen a tengerbe dobják. Az északi törzsek – a muzulmán vallású hausza és fulani pásztorok kezükre játszanak a rabszolga-kereskedőknek, a déli országrész népessége a XIX. század elejére rohamosan fogyatkozik. A jorubákat együttesen fogják el, harcban. Kultúrájuk a közösségtudattal együtt jut a tengerentúlra, zenéjük, táncaik, imáik sokáig divatosak a fekete bőrű amerikaiak körében (yoruba craze: joruba őrület). Az egyenként elfogott ibók viszont, mint Frederick Lumley 1974-ben írja, vagy eleve rabszolgák voltak, a törzs kitaszítottjai, vagy magas rangú harcosok, akik elfogatásuk után öngyilkosságot követtek el.

A versengésben fölülkerekedő brit gyarmatosítók a XIX. század elején eltörlik a rabszolgaságot; kereskedők, kutatók, misszionáriusok érkeznek a vidékre. A jorubákat anglikán, azaz protestáns hitre térítik, az ibókat római katolikus hitre; a hagyományos törzsi vallás a térítés ellenére fennmarad. A déli országrész így kétszeresen más, mint a muzulmán észak.

A déli és az északi protektorátust a britek 1914-ben egyesítik, az országot elnevezik Nigériának. Az ibók nehezebben törnek bele az új rendszerbe, mint a jorubák; többször fellázadnak a brit kormányzat, az adószedés ellen. A lázadásokat leverik a britek.

A későbbi Nigéria első jelentős írója egy felszabadult ibo rabszolga, Olaudah Equiano, aki 1789-ben, Londonban adja ki önéletrajzát: megragadó erővel jeleníti meg az ibo gyászszertartás éjszakáit. Az első jelentős nigériai politikus az Amerikából 1937-ben hazatérő ibo pártvezér, Nnamdi Azikiwe, becenevén „Zik”; a „zikista mozgalom” tűrhetelennek tartja, hogy az angol nevelésű joruba értelmiség könnyebben bejut a lagosi kulcspozíciókba, mint a keleti országrészből a nyugati vidékre vándorló, boltosságig, vasutasságig fölvergődő ibók, akiknek testvérei otthon koplalnak, vagy északon, a városfalakon kívül, az idegen negyedekben élnek.

Az ibók folyton vándorolnak. Keletről északra, nyugatra, vissza keletre. Viszik a nagyotakarásukat mindenfelé.

1948-ban Zik beszédet mond: „Mintha Afrika Istene azért teremtette volna az ibo nemzetet, hogy kivezesse Afrika gyermekeit az évszázados rabszolgaságból…”

A törzsek tetejébe pártok alakulnak, alkotmány, szövetségi kabinet; Ziket megvádolják, hogy kétmillió fontot invesztált egy bankba a közvagyonból; ilyen afrikai szabású politikai viszonyok között kiáltják ki 1960. október 1-jén a függetlenséget, s három évvel később a köztársaságot. A demokratikus Nigéria azonban nem bírja el a törzsi viszályok, a messianisztikus nacionalizmus, a gazdasági válság és a választási botrányok terhét. 1966 januárjában Alhadzsi Sir Abubakar Tafawa Balewa miniszterelnököt és kormányát – amelyben egy kivételével északi és nyugati miniszterek vannak – legyilkolják az ibo katonatisztek.

A puccsot bosszúhadjárat követi, tömegvérengzés. N. U. Akpan, a kelet-nigériai katonai kormány titkára fölidézi háborús naplójában az északról érkező menekültvonatokat, tele betört fejű, leszakított lábú, levágott kezű férfiakkal, felvágott hasú asszonyokkal, halott csecsemőkkel. „Azt, amit a hauszák tettek a mi népünkkel, sem szeretni, sem megbocsátani, sem elfelejteni nem fogjuk – mondja később a templomban egy ibo öregasszony Akpannak. – Ha pedig ezért pokolra jutunk, állunk elébe.” (A népnyelv hauszának nevezi az összes északi muzulmánt.)

Ibóföld 1967 tavaszán Biafra néven leszakad az államszövetségről.

A háború szétdúlja az írókat. A joruba Soyinka „a hadsereg népirtásban konszolidálódott diktatúrája” ellenében az ibók mellé áll. A szövetségi kormány bebörtönzi.

Az ikverre törzsbeli Elechi Amadi a kisebb törzsekkel „egyszerre erőszakos és zsarnokoskodó” ibók ellenében a szövetségiek mellé áll. Az ibók bebörtönzik.

1970 januárjáig tépázza Ibóföldet a polgárháború, amelyet a világ „biafrai háború” néven ismer. Okigbo azt írja róla: „a század legutolsó fáklyafénye.”

A külvilágból volt, aki melléállt a szakadár ibóknak; volt, aki erősebbnek vélte az államszövetséget.

Egy bizonyos. Ebből a háborúból nem tanult senki.

 

*

 

1966 derekán a levegő tele van jósjelekkel. A szeptember–októberi muzulmán bosszúhadjárat, az északon munkát kereső ibók lemészárlása annyira felzaklatja a költőt, hogy minden figyelmével a politika és a hadi események felé fordul.

Nem politikus alkat. Csak ibó, és érzékeny. Path of Thunder (A mennydörgés útja) címmel háborús versciklust ír, amely csak azoknak meglepetés, akik nem ismerik Silences (Csöndek) és Distances (Távolságok) című, 1962-es és 1964-es versciklusát, a mennydörgés, a dobpergés, a robbanó fehér-fekete látványok előérzetével.

De az előérzet csak a művészetben hasznosítható. A költő eltűnik a szemünk elől. Rémhírek szerint csaknem lelövik a lagosi repülőtéren; fegyvert csempészik Kelet-Nigériába; gépe lezuhan Kamerunban – bizonyíték egyikre sincs. Tény, hogy a szövetségi kormány 1967. július 6-i hadüzenete után önkéntesnek jelentkezik a keleti hadseregbe, azonnal őrnagyi rangot kap, egy hónap múlva meghal; sírja ismeretlen. Többfelé is látták; egy héttel a halála előtt Soyinka beszélt vele az enugui századirodán, a fegyveréért lelkesedett, amellyel most tanult meg bánni – az irodalmi közvélemény azt a föltevést fogadta el, hogy a nsukkai egyetemet védte, azt, amelynek megalapításában is segédkezett. Enugui lakását, könyveit elpusztították, befejezetlen kézirataival együtt.

 

*

 

Labyrinths című válogatott kötetét 1971-ben adta ki a londoni Heinemann, a borítón fehér útvesztő, s a költő mondata: „Ezek a változatok… véglegesek.” A magyar Labirintusok 1987-ben jelent meg. Okigbo bevezetője és jegyzetei eligazítanak a forrásokban: A Csend-nővérek siratója például Debussy Nocturnes-jének sziréneit és Gerard Manley Hopkins A Deutschland hajótörése című elégiájának apácáit idézi (1875 telén a Temze torkolatában elsüllyedt a Deutschland nevű hajó, fedélzetén a Németországból elűzött öt ferencesrendi apácával), de a ciklus siratói Patrice Lumumbát is elgyászolják. Maga a kötetcím, a Labirintusok éppúgy őrzi Minós király palotájának emlékét, mint egy ibo szentélyhez vezető tekervényes útét. „A mélységből kiáltok”, mondja az afrikai Idoto folyócskához Orpheusként zarándokló és kálváriája stációival keservesen ismerkedő tékozló fiú.

Aki ekkora szintézist akar magáénak mondani – Ibóföldön, angolul, és a világnak –, az csakugyan a mélységből kiált.

 

A vérszag már leng a levendula délutánban. A halálos ítélet ránk les a hatalom folyosóin…

 

Ibó jelkép, törzsi, afrikai, európai, antik, nyugati, keresztény, lírai, politikai: a túlélők máig vitatkoznak.

Hiába.

Az előérzet jel nélkül diktál.

A halállabirintus egyetemes.

 

A második eljövetel

Senki se higgye, hogy fölrovom Yeatsnek, amiért az ír fasisztáknak indulót írt. Engem is a Teljesítmény érdekel.

Épp ezért senki se higgye, hogy a kérdést megkerülöm.

Yeats sem tűrné, hogy megkerüljem.

A Diana Vernon-i tanácsra az öregedő Yeats költészete a hold jegyében fokozatosan egyszerűsödik. Néhány fiatalkori versét átjavítja. Eltávolít jelzőt, romantikát, személyességet – félhomályt. Helyette „férfiasabb” formát alkalmaz, „élesebbre metszett” körvonalakat, mozgást: „savószín hold” helyett „üres égre kúszó hold”-at, „vergődő hajók minden bánata” helyett „Odysseus s a vergődő hajók veszté”-t. Új verseiben pedig „prózai” szavakat, sóvár erotikát, időzített politikai tartalmat.

„Mi voltunk az utolsó romantikusok”, búcsúztatja nemzedékét a coole-i parkban, 1931-ben. Az eszménytől már 1913-ban elbúcsúzik: „Romantikus Írhon halott, / O’Learyvel a sírba tért.”

A példás jellemű vezetőt továbbra is megszállottan keresi. Az 1916-os húsvéti felkelés egy pillanatra visszahozza a „romantikus Írhon” képét, de az ország élén nincs Parnell, nincs O’Leary, nincs józan, mérlegelő elme; Louis MacNeice idézi a később kivégzett Patrick Pearse szavait: „A vérontás megtísztít, a vérontás megszentel” – emlékezzünk, O’Casey drámájában, Az eke és a csillagokban ez a szózat hallatszik be a kocsmaablakon, ezért akarják a köztársaságiak a színházat felrobbantani! –, s a másik kivégzett felkelő, James Connolly, előre látta a bukást, és úgy vélte, meglesz a haszna… Az ország élén nincs józan, mérlegelő elme. Nincs Vezér.

Jellemre a történelem kínál példát.

Charles Stewart Parnell.

Yeats háromszor ír róla. Parnell’s Funeral (Parnell temetése) című verse a Nagy Játékost idézi, az ír színfalak között ölni szoktak, Parnell szívét is felfalták – felfaltuk –, a szorongás nem arctalan többé: „Jöjj és szememmel nézz farkasszemet. / Vádra szomjazom. Ír földön minden / dal, szó hazugság volt, szemenszedett…” És ha politikusok falják fel Parnell szívét – pogány szertartás: a szív a jellemet is átörökíti –, most nem tépné szét az országot a gyűlölködés. S a politikusok: De Valera, Cosgrave, a meggyilkolt O’Higgins – és O’Duffy.

Eoin O’Duffy az ír fasiszta párt vezére.

Come Gather round me, Parnellites (Parnellisták, gyertek körém) című balladájával az angolellenes hőst köszönti Yeats, a Parnell című kétsorossal pedig, melyet a Lady Dorothy Wellesleyhez, 1937-ben írt levelébe foglal bele, az előrelátó politikust: „Egy ujjongónak Parnell így szólt az úton át: / »Írország majd szabad lesz, de te követ törsz tovább«.”

Sir Roger David Casement.

Két verset ír róla Yeats. Casement ír képviselő volt a brit parlamentben, az első világháború alatt a németekkel rokonszenvezett, s Németországban állítólag ír felkelést készített elő; német tengeralattjáróról szállt hazájában partra 1916-ban, a brit Titkos Szolgálat már várta, elfogták, bíróság elé állították, felakasztották hazaárulásért. (Anglia nem a hazám, mondta 1867-ben a száműzetésre ítélt O’Leary.) Casement kivégzésének éve a húsvéti felkelés éve, a Tizenhatok kivégzéséé. Yeats egyik verse azt mondja, a vád igaztalan, a másikban Casement kísértete túlüvölti a tengert, és veri az ajtót, a Brit Birodalom ajtaját.

Nem mágikus tenger ez, s nem platonista barlangbejárat. Felidézője nem „hatvanas, mosolygó közszemély”. 1936. A hetvenegy éves Yeats „vad, gonosz vénember”-nek mondja magát (The Wild Old Wicked Man).

Ez nemzeti gyűlölködés, írja Dorothy Wellesley. „Hogyan is gyűlölhetem Angliát – válaszolja Yeats –, amikor annyit köszönhetek Shakespeare-nek, Blake-nek, Morrisnak! Anglia az egyetlen ország, amelyet nem gyűlölhetek.”

Szelíd hang. Hitelesebb hang a tanulmányé, amelyben ezt írja: gyűlöletem szeretettel kínoz, szeretetem gyűlölettel.

A szeretet is kínozza. „Ön azt mondja, szeretnünk kell – írja Dorothy Wellesleynek –, igen, de a szerelem nem azonos a szánalommal. A szerelem nem akarja megváltoztatni a tárgyát. Csak folytonosan eltűnődik azon, ami van. Ha a karomba kapok egy nőt, nem akarom megváltoztatni. Ha látnám, hogy rongyos, jobb ruhát szereznék neki, hogy tovább tűnődhessek. A kommunisták meg beledugják a fejüket a rongyba, és fuldokolnak.”

Következő levelében a Parnell-kétsorost küldi el Dorothy Wellesleynek, két másik epigrammával. Az egyik A nagy nap:

 

Forradalom van, éljen! Csüggjünk az ágyúszón! Lovas koldus korbácsa üt gyalogos kolduson. Forradalom van, éljen! Az ágyu hangja vad – a koldusok helyet cserélnek, a korbács megmarad.

 

Néhány nap múlva azt írja, az angolokkal ellentétben az íreket most nem érdekli a politika, keveset tudnak a spanyol szabadságharcról, saját politikájuk iránt is közönyösek, talán mert a múltban kijutott nekik belőle. „Bocsásson meg – válaszolja Dorothy Wellesley –, angol vagyok, elszomorít az ön kitűnő Parnell-balladája… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok…”

Eoin O’Duffy.

Tovább nem odázhatom.

1933 áprilisában az Army Comrades Association (Honvéd Bajtársi Szövetség), amelynek célja „Írország nemzetté válása”, kék inget választ tagjainak egyenruhául. Az azontúl kékingesekként számon tartott szervezet Eoin O’Duffy tábornok vezetésével United Ireland (Egyesült Írország) néven kormányellenes párttá alakul. Hitler éve. „A nagy titok kipattant – írja 1933 júliusában Olivia Shakespearnek Yeats –, a kékingesek gyülekezete, a »Nemzetőrség«, fasiszta köszöntéssel üdvözölte új vezetőjét, s az új vezető azt állítja, hogy megreformálja a parlamentet.” Melyik ország alkotja meg a jövendőt? „Olaszország, Lengyelország, Németország, s utánuk talán Írország. Biztosan azt is gyűlölni fogom (de korántsem annyira, mint az ír demokráciát…)” S egy hónappal később: „A kékingesek országszerte mozgolódnak… A szervezet független Írországot akar az államszövetségen belül… Még nem tudni, sikerül-e megdönteniük a parlamentáris kormányt…”

Demokrácia, parlament – a brit uralom kifejezései.

Yeats otthonában fogadja O’Duffy tábornokot, s verset ígér a kékingeseknek.

Three Songs to the Same Tune a vers – a versek – címe: Három ének azonos dallamra. Az első így kezdődik:

 

Nagyapám bitó alatt is zengte: „Hé, hölgyek, urak, hé, emberiség! A pénz jó, a nő jobb, az erő a legjobb: Az ökölcsapás az gyönyörűség.”

 

S a „jó erős ügy” érdekében záporozó ökölcsapások dicsérete mindaddig hangzik a bitó alól, míg csak a kötél el nem fojtja a hangot.

Írországban akasztani szoktak.

Tégy igazságot minden megcsúfolt nemzedéknek, mondja a második dal: ha elbuksz, egész nagy múltunk a szemétre kerül! S a refrén:

 

„Fojtsd meg a kutyát – szólt a tüzes kis asszony –, ludamra, macskámra tört! Fojtsd be a hordóba mind! Fojtsd meg a kutyát!” – szólt a tüzes kis asszony.

 

A harmadik dal menetelésre, nemzeti önérzetre buzdít; Trója is Helenáért, abban a rajongó függésben pusztult el:

 

Szalutál büszkén a tisztnek a honvéd, Hát hol a vezéred, emberiség?

 

Fél évszázada mentegeti az irodalomtörténet Yeatset ezért a versért. Fél évszázada keresik rá a magyarázatot.

Rövid ideig tartott a flört a kékingesekkel, mondja A. Norman Jeffares, Yeats átírta a nekik szánt dalokat. Látta, hogy a kékingesek demagógok, mondja Joseph Hone, s a dalokat úgy írta át, hogy egy párt se énekelhesse őket. O’Duffy tábornok ír önkénteseivel a spanyol polgárháborúban Franco oldalán harcolt, pattog Richard Ellmenn, de addigra Yeats már elhidegült tőle! Yeatset „félrevezette az a hite, hogy a politikában fontosabb az erő, mint a becsület, és fontosabb a rend, mint az igazság – borong MacNeice –, ezért támogatta O’Duffy tábornokot, ezt a silány keresztes vitézt, s ezért írt le olyasmit, amit tömegőrület rabjává lett fasiszták szoktak: »az ökölcsapás az gyönyörüség«.”

Three Marchnig Songs (Három menetdal) címmel Yeats csakugyan átírja az indulókat, sorrendjüket megváltoztatja, a bitófadal az utolsó, a „tégy igazságot” helyett ez ismétlődik: „emlékezz”; a kutyafojtogatás kimarad a versből.

1934 májusában Yeats leírja Olivia Shakespearnek, hogy felesége, George a tyúkólban elcsípte egy kékinges család skót juhászkutyáját, s az ólból eltűnt egy fehér tyúk. George, aki „gyűlöli a kékingeseket”, tiltakozó levelet küld a kertésszel a családnak. A kékingesek azonnal válaszolnak: „»Elnézést, kutyát kiirtottuk« – figyelje a hitleri hangütést” – fűzi hozzá Yeats; s a kertész elmondja, hogy jelenlétében négy kutyát fojtottak vízbe, egy kóbor ebet végigzavartak az országúton úgy, hogy előbb konzervdobozt kötöttek a farkára, s egy hatodik kutya vízbefojtásán még gondolkoznak. A fehér tyúk később előkerül, Geroge kétségbeesik, nem tudja, megírja-e a kékingesnek; „tömeggyilkosnak érzed magad – mondja Yeats –, és ha megírod neki, ő is annak fogja érezni magát”. A tyúkot végül megeszik.

A gyilkosnak így nem kell ráébrednie, hogy „tömeggyilkos”.

Mosolyogjon, akinek kedve van.

A kutyafojtogatás kimarad a versből.

A bitófa nem. A vezér keresése nem.

Mussolini alakja régóta érdekli Yeatset. Olaszországi útjaikon Ezra Pound is felhívja figyelmét Mussolinire; 1933-ban Yeats azt írja Olivia Shakerspearnek, De Valera Mussolinihez, Hitlerhez hasonlítható (nem a fasiszta O’Duffyt, hanem a köztársaságpárti De Valerát hasonlítja hozzájuk – nagyobb szabású politikus). A harmincsas évek elején az erővonalak nem világosak; a húszas években – Európa „arany húszas évei”-ben – még kevésbé. 1924 augusztusában, az ősi múltból fölélesztett kelta ünnepségsorozat díszvacsoráján Yeats a meglepett vendégeknek Mussolinit idézi és értelmezni: „…Egy nagy és népszerű vezető így szólt az éljenző sokasághoz: »Rátaposunk a Szabadság Istennőjének rohadó holttestére«… Vajon nem lehetséges-e, hogy az áramlat visszafordul, s eljövendő nemzedékek tucatja nem azt kapja feladatául, hogy növelje a szabadságot, hanem azt, hogy kigyógyítson a szabadság vétkeiből; hogy szíve egész vágyával megteremtse a törvényes hatalmat, visszaállítsa a fegyelmet, fölfedezze az életet, mely eléggé hősi ahhoz, hogy mákonyos álmok nélkül végigéljük?”

A Szabadság Istennője a parlamentáris demokráciát jelentheti, a visszaforduló áramlat a Látomás szembeforgó kúpjainak irányváltoztatását, a mákonyos álom azt a reménykedést, hogy nemlesz újabb háború, s a hősi élet…

Yeats soha nem élt diktatúrában.

1936 tavaszán Ethel Mannin és Ernst Toller felkéri Yeatset, támogassa a javaslatot, mellyel Carl von Ossietzky német újságírót Nobel-békedíjra terjesztik föl. Ossietzky fogoly egy náci gyűjtőtáborban. Yeats nemet mond a felkérésre. „Ne próbáljon politikust faragni belőlem – írja Ethel Manninnak –, azt hiszem, még Írországban sem leszek az többé – ahogy valóságérzékem az évek múlásával egyre mélyül, növekvő irtózással látom a kormányok kegyetlenségét, s ha megtenném, amire kérnek, azzal mintegy elismerném, hogy az egyik fajta kormányt nagyobb felelősség terheli, mint a másikat, akkor pedig sutba dobnám az elveimet. Kommunista, fasiszta, nacionalista, klerikális, antiklerikális: mindnyájan felelősek, aszerint, melyiknek hány ember esett áldozatul. Én nem hallgattam, én felhasználtam az egyetlen rendelkezésemre álló eszközt: a verset. Ha kéznél vannak a verseim, lapozza fel A második eljövetelt. Tizenhat vagy tizenhét éve írtam, és előre megmondtam benne, mi történik. Azóta is folyton-folyvást erről írok… Nem vagyok érzéketlen, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: »megfúl az ártatlanság ünnepe«…”

De a pusztulás úgyis elkerülhetetlen. „…Mit gyötörjem én magam ezekkel – írja az év végén Ethel Manninak Yeats –, hiszen kommunizmus, fasizmus, liberalizmus, radikalizmus, mind, az is, amelyik hajbókol az elején, az is, amelyik odacsap az elején, mind ugyanabban a tempóban, mind sodródik az árral, mind abban a művi egységben, amely véget vet minden civilizációnak.”

Yeats a liberalizmust ismeri közelről. A Brit Birodalmat mint művi egységet.

Carl von Ossietzky megkapja a Nobel-békedíjat. Kiengedik a táborból. Két év múlva belehal sérüléseibe. Egyetlen áldozat. Vagy tizenhat? Hatmillió? Húszmillió? Negyvenmillió?

Hat vízbe fojtott kutya? Vagy csak négy?

A felelősségnek nincs számmisztikája.

A század nem ismer mákonyos álmot; közeledik az újabb háború. Az első világháborúról Yeats nem írt számottevő verset. 1919-es költeménye, az Ír repülő a halálát jósolja, mintegy háttérnek használja az európai háborúzást.

 

Tudom, fent a felhők között Egyszer elér a végzetem; Nem bántott, akit üldözök, Akit védek, nem szeretem; Az én hazám: Kiltartan Cross, Népem: földünk szegényei, Őket a vég, ha jó, ha rossz, Nem sújtja s nem emelheti. Nem törvény, szónok, taps, tömeg, S nem kötelesség, a szivé, Egyszerüen az élvezet Hozott e dúlt felhők közé; Mérlegeltem, mi volt s mi lesz És úgy láttam, mindegy, mi vár: Egyensúlyban tartja üres Életem az üres halál. (Szabó Lőrinc fordítása)

 

Mert bármikor és bárhol üres élvezetté válhat a veszély is, ha józanul mérlegelt hűségből azt kényszerülünk védeni, amit nem szeretünk.

Bocsásson meg, írta Dorothy Wellesley Yeatsnek, angol vagyok… Ezt a balladát örök időkig éneklik majd Írországban, s az évszázadok múlásával mind több gyűlölet árad belőle. Közben pedig én Európára gondolok…

Európa.

Nem vagyok érzéketlen, írta Yeats Ethel Manninnak, minden idegszálam reszket az iszonyattól, hogy mi történik Európában: „megfúl az ártatlanság ünnepe…”

Háborúban folyton éjfélt kongatnak. Éjféltől éjfélig tart a repülés. Az erkölcsi Arc – a hideg szenvedély – holdként csügg a világ fölött.

 

…Az én hazám: Kiltartan Cross, Népem: földünk szegényei, Őket a vég, ha jó, ha rossz, Nem sújtja s nem emelheti.

 

A felcsillanó részvét nem a repülőnek szól: a Kiltartan Cross-i szegényembernek. Az írnek.

1925-ben az ír szenátus ülésén a katolikusok törvényen kívül akarják helyezni a válást. Yeats felszólal a protestáns kisebbség nevében. „Mi, akik ellen önök ezt merészelik tenni, nem vagyunk akárkik. Mi vagyunk Grattan népe, mi vagyunk Swift népe, Emmet népe, Parnell népe. Mi alkottuk meg a modern irodalom színe-javát ebben az országban. Mi alkottuk meg a politikai szellem legjavát…”

Ez nem hideg szenvedély.

De semmilyen nyilatkozattal nem mérhető, nem mérhető össze a mű.

Yeats érve európaisága mellett A második eljövetel, ez a hatalmas repülés; Nagy László magyar szavaival:

 

Forgódva forgószélben sebesen, nem hallgat a sólyom solymászra sem. A centrum gyöngye: minden szétröpül, a világ csupa zűr, kívűl, belűl. Vérszutykos ár csatangol s mindenütt megfúl az ártatlanság ünnepe.   …De én már tudom, hogy húsz évszázad érzéketlen álma szörnyet fogan s az bölcsőt követel. Hát nem dúvad, ki időt szimatolva születni cammog Betlehem felé?

 

Igen, Yeats messzebbre látott az ír polgárháborúnál, messzebbre Írországnál. Látta, hogy a sólyom eltávolodik a solymásztól, mint Jeffares mondja, az ember eltávolodik Krisztustól, s a körforgás végpontján szörny vonszolódik Betlehem felé: képe rákopírozódik a Krisztuséra. S addig a világ csupa zűr (mere anarchy), írja T. R. Henn, „kívül” a bolsevik forradalom, „belül” az ír polgárháború; s a „vérszutykos ár” MacNeice szerint talán a fasiszta tömegőrület, amelyből Yeats, mintegy saját fasiszta hajlamával küszködve, visszavágyik egy korábbi holdszakaszba, „az ártatlanság ünnepé”-be.

Megfúl az ártatlanság ünnepe.

A második világháború előérzete ez.

Az éjféli repülésben Yeats pontosan látta, mi vár Európára. És érezte a felelősséget.

Más az, amit nem volt képes érezni.

„Az álmok mindig walesiül beszélnek”, mondja Szerb Antal könyvében, A Pendragon-legendában egy walesi papkisasszony.

Yeatsnek a sebzettség mindig írül beszélt.

A szenvedést nem érezte meg Európából.