A teljes bonyolultság kell, nemcsak a legendaDél-Svédország, Helsingborg kikötőváros. A Finnország és Norvégia iránti figyelmet itt, ahogy Hans Villius szerkesztő mondta, felváltja a Dánia iránti érdeklődés. Csak át kell nézni a túlsó partra. Az Öresund, a keskeny tengerszoros túloldalán Dánia, Helsingør kikötőváros, Arany János-i helyesírással: Helsingőr. Stellan Olsson filmrendező, eredetileg történész. Nemrégiben hatórás filmet készített a Svéd Televíziónak egy második világháborús kémnőről. A filmnek botrányos sikere volt. A filmrendező, mintha tárgyalásra készülne, tanúkat hoz magával. Embereket, akik másképp látják a háború alatti tengerszorost, mint a dánok vagy az észak- és a nyugat-svédek. „A svédek magatartása megváltozott…” „A valóság változott meg…” „Svédország megnyitotta kapuit…” Helsingborg maga a kapu.
Gunny Bake, tornatanárnő. Anyja svéd, apja Grúziából 1917-ben emigrált cári tiszt. Az apa egy amerikai cégnél, Dániában kap munkát, ott élnek. 1943 őszén – az apai nagyanya zsidó – menekülniük kell. Gilleleje észak-sjællandi halászfalu templomában a mintegy száz menekülőért éjfélkor nem a halászok jönnek, hanem a Gestapo: egy dán asszony följelentésére. A család Auschwitzba kerül. Auschwitzba? Dániából?! Ott a tetoválás Gunny Bake karján. Két és fél hónap után, mert az anya svéd, s az apa német cégeknek is dolgozott, elengedik őket. Az egyik gyerek meghal. Visszamennek Dániába. A háború után a dánok letartóztatják az apát: nem volt-e náci, hogy a németek ilyen hamar elengedték. Kétnapi vallatás után hazaküldik. „A legtöbb átkelés sikerült”, mondta másfél éve Mogens Staffeldt könyvkereskedő Koppenhágában. Gilleleje a tragikus kivétel. Az átkelési díjat a családnak ki kellett fizetnie. Sosem tudták meg, mi történt a pénzzel. „Akadt, aki az embermentést üzletnek fogta fel – mondja Gunny Bake. – Jó néhány dán meggazdagodott rajta.” A filmrendező egy svéd halászról is tud, aki festményeket vett az átkelési díjból. De a szegényeket ingyen áthozták! Igen, mondja Gunny Bake. „A szegénysorsú menekültekkel a dánok nagyon rendesek voltak.” Gunny Bake-nek svéd férje van, lányai, unokái. Biztosan érdekli őket ez az érvényes félmúlt. Nem. „Nem szeretik hallgatni. A lányaim nem akarják, hogy a gyerekeik tudjanak róla.”
Per-Olof Wärring és Rolf K. Nilsson. Fiatal helsingborgi újságírók. A Stellan Olsson filmjéhez felhasznált dokumentumok nyomán a „svéd út”-tal kapcsolatos részleteket kutatják, mindazt, ami korábban nem került a nyilvánosság elé. Például azt, kik dolgoztak a háború alatti helsingborgi sajtóban, kik voltak ezek közül németbarátok, s kik pártoltak át 1943–44-ben villámgyorsan az ellenálláshoz. Hogyan vetette le német-forma hosszú szárú csizmáját néhány helsingborgi rendőr, hogyan húzott lapos cipőt 1944-ben, hogyan segítette az ellenállókat. Hogyan lett a túlsó parton, Dániában egyik-másik emberből utólagos ellenálló! Miért kockáztatta néhány svéd az életét 1943-ban a zsidókért – s a háború után ugyanezek miért segítették a nácikat! És miért? A menekülteket még jóságból mentették. Aztán rákaptak a pénzre. A dán ellenállási mozgalomban – mondja Wärring és Nilsson – megbújt néhány bűnöző is: „Norvégiában csak harminc-negyven árulóval végeztek, de Dániában körülbelül ötszázzal! És a népítélet folytatódott a háború után! Miért? Az ellenállási mozgalomról nem lehetett fecsegni. Az ellenállás hőseinek hősöknek kell maradniuk.” A dán ellenállás érzékeny pontja. Az árulók kivégzése. A svédeké. A hősök. Volt más is – mondja Nilsson. – „Találkozó a koppenhágai Hotel d’Angleterre-ben: titkos megegyezés a németek és a dánok közt.” Honnan származik ez az információ?! Stellan Olsson meginterjúvolt egy németet. Egy németet…! A vesztes hatalom nem fog a hősök oldalára állni. A valódi hősök névtelenek, mondja Wärring és Nilsson. Például a svéd katonák és matrózok, akik kisegítették hajóikkal a túlzsúfolt menekülthajókat. Vagy a Bernadotte-misszió emberei – Helsingborgban is ezrével éltek menekültek. Tudom. „De a menekültekkel együtt Európa különböző országaiból a nácik is idejöttek!” – mondja Nilsson. „Helsingborg volt az az észak-európai kikötő – mondja Wärring –, ahonnét nácikkal a fedélzetén a legtöbb hajó ment Argentínába.” S mint megtudom, összekötőjüknek, a nácibarát argentin diplomatának el kellett hagynia Svédországot, 1946–47-ben.
És végre Stellan Olsson. Utolsó beszélgetésem Skandináviában. Mit fogok még megtudni? – Újságíró kollégái említették, rendező úr, hogy ön legutóbbi filmjéhez fontos dokumentumokat is felhasznált. – A Svéd Televízió felkért, hogy készítsek dokumentumokon alapuló játékfilmet Jane Horney sorsáról. Jane Horney, bár a neve angolnak hangzik, svéd volt; az egyetlen svéd kém, akit eltettek láb alól, s valójában senki sem tudja, mi történt vele. Ki volt Jane Horney? Németbarát spicli vagy kettős kém? A mai napig nem tudjuk. A dél-svédországi partvonalon működött, főként Helsingborg és Malmö vidékén s a környékbeli kis halászfalukban. Ezen a vidéken voltam gyerek, Helsingborgtól tizenöt kilométernyire, egy községben, amely vasúti csomópont; lidérces emlékeim vannak a háborús évekből, a német csapatokat ugyanis nem itt, a városban vezényelték át más vonatokba, hanem az én falumban. – Úgy hallom, nincs eldöntve, hogy a német katonákat szállító vonatok vittek-e fegyvereket is Norvégiába. – A német katonák szabadságukról érkeztek ide vissza, és történt fegyvercsempészési kísérlet a vonatokon. A csapatszállítási egyezménynek az átvihető holmikra vonatkozó kifejezésén a svédek később árnyalatnyit szigorítottak, de ha a határon nem fedezték fel ezt a kis változtatást, a németek átvihettek magukkal akármit, még hadianyagot is. – Carlgren írja le, hogy 1940. június 16-án Ribbentrop német külügyminiszter figyelmezteti Arvid Richert berlini svéd követet: Norvégiában a harcok befejeződtek, ezzel értelmét vesztette a német csapatszállításokat elutasító svéd magatartás. A július 8-án végül megkötött csapatszállítási egyezmény oda-vissza utazó, szabadságolt, fegyvertelen katonák szállítására vonatkozik, akik nem válhatnak a norvégiai német csapaterősítések eszközévé. – Sohasem értettem, hogy a svéd kormány, amely két hónapig kitartóan azt válaszolta a német kérésekre: „nem”, miért mondta egyszerre csak azt, hogy: „igen”. Azután megtudtam, hogy Németországban azon a napon állították át a nyári időszámítás szerint az órákat, s egy óra eltérés volt a német és a svéd időmérés között. Abban az órában telefonált egy német tábornok, megfenyegette a svédeket, és ez után a fenyegető hívás után kötötte meg a két kormány az egyezményt. – S elkövetkezett a katonai és gazdasági engedmények időszaka, vagyis az az 1940 nyarától 1942 közepéig tartó korszak, amelynek célját Gunnar Hägglöf ebben jelöli meg: időt nyerni. – Ez az időszak szégyenletes, de érthető. Szabadok maradtunk, segíthettünk a norvégokon és a dánokon; a dánok ugyanebben az időszakban kollaboráltak a németekkel, és megvoltak a maguk árulói a norvégoknak is, ezért nem tudom, vajon nekik van-e joguk a bíráskodásra! Mindhárom ország a kelleténél többet rejtőzködik a hősiség leple mögé. – Ön interjút készített a koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli német–dán titkos találkozóról, amely ha csakugyan fedi a valóságot, a dániai szabadságmozgalom arculcsapása. Nehéz elhinni, hogy akár Frode Jacobsen, akár a Szabadság Tanács tudott a találkozóról. Nehéz elhinni, hogy a dán ellenállók azért tudtak annyi embert megmenteni, mert egyezséget kötöttek a németekkel! – A koppenhágai Hotel d’Angleteme-beli német–dán titkos találkozó miatt rengeteg bajom volt. A dánok szerint soha nem volt ilyen találkozó. Nekem egy német beszélt róla, és egy Nyugat-Németországban élő dán, aki már a megszállás előtt a németeknek dolgozott. A beszélgetésnél két kollégám is jelen volt, úgyhogy van két tanúm. A Svéd Televízió és Hans Villius szerkesztő megkért, iktassam be a találkozót a filmbe. A koppenhágai Hotel d’Angleterre-beli találkozón nem volt jelen a Szabadság Tanács egyik hivatalos tagja sem. Dánia volt az egyetlen ország Európában, ahol nem volt demarkációs vonal, ezért sokan féltek az oroszoktól, s elrejtettek egy csomó fegyvert a kommunisták elől. – Hans Villius szerkesztő szerint a dán ellenállók elraktározták a fegyvereket, hogy a dán kommunisták ne juthassanak hozzá, és ne hajthassanak végre államcsínyt. A dánok ezzel szemben az ellenállási mozgalom tökéletes egységéről beszélnek! – Főként a dán katonai elhárítás nem akarta, hogy a kommunisták fegyverhez jussanak. A fegyvert a dán katonai szervek rejtették el a polgári ellenállók elől: az 1943. augusztus 29-e előtti hadsereg egységei az ellenállók olyan csoportjai elől, amelyekben kommunisták is voltak. A tisztek nem ismerték fel a dán kommunisták népszerűségét; a szovjet–német megnemtámadási szerződés ideje elmúlt, Dániában épp a kommunisták kezdték el az ellenállást, s a sztrájkok után nagyon megnőtt a hitelük. Az oroszok bejövetelétől a legjobban a németek tartottak. A d’Angleterre-beli találkozó állítólagos résztvevői között volt egy dán, aki „svéd utakat” szervezett az Öresundon; egy másik dán, aki meg akarta magának szerezni az összes utakat; mindketten nagy hatalmú férfiak, az első főbe lőtte magát, mikor kiderült, hogy német ügynök volt; a másiknak ott álltak a hajói végig ezen a partszakaszon, Högenästől le Malmőig. A harmadik résztvevő állítólag egy dán arisztokrata volt. Német részről jelen volt egy magas rangú tiszt, azt hiszem, Gestapo Obersturmbannführer; vele az egyik legközelebbi embere, aki ma is él; a harmadik pedig, a legfiatalabb, a Gestapo-tiszt titkára és tolmácsa; ő az, akivel beszéltem. Tehát hatan voltak. De senki nem volt ott sem a dán politikai körökből, sem a Szabadság Tanácsból! Ez a német azt mondta nekem, ha bírósági ügy lenne a dologból, átjönne, és tanúvallomást tenne a találkozóról. – Mikor jött létre ez a titkos találkozó? – 1944 nyarán. – De hiszen az embermentések már 1943 őszén elkezdődtek! – Mielőtt belefogtunk ennek a hatórás sorozatnak a forgatásába, Frode Jacobsen megjelent a dán televízió képernyőjén, és azt mondta, Jane Horney áruló volt, kurva volt, és meg kellett ölni, mert veszélybe sodorta volna az összes menekültet. De a dánok összezavarják az időpontokat. Elhiszem, hogy Jacobsent nem értesítették mindenről, elhiszem, hogy nem tudott a titkos találkozóról – de Jane Horneyt számításunk szerint 1945 januárjában ölték meg, a menekülteket pedig, ahogy ön is mondja, már 1943-ban megmentették! – Nagy részüket igen. Melyek voltak a titkos megállapodás feltételei? – Először. A dánok fegyvereket vihetnek át Svédországból Dániába, de a fegyverek nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe – ezen a kommunistákat s a kommunistákkal összevegyült csoportokat kell érteni –; s hogy ne csússzon semmi hiba a számításba, a németek iderendeltek a svéd partra egy dán ügynököt, aki a hajókat ellenőrzi. Másodszor. Egyetlen németet se végezzenek ki Dániában, bármit követett is el. És nem végeztek ki egyet sem! A megszállt Európában Dánia volt az egyetlen ország, ahol nem mondtak ki halálos ítéletet németre! Harmadszor. A németek magukkal vihetnek bizonyos „holmikat” a maguk „svéd út”-jára. Miféle holmikat, kérdeztük. Az értéktárgyaikat, például az aranyat! A háború után! Hogy a „holmi” is elmeneküljön, velük együtt! Két dán, Harly Foged és Henrik Krüger 1985-ben könyvet írt Flugtrute Nord – Egérút északra – címmel a menekülő németekről. Azokról, akik svéd kikötőkből mentek Argentínába. Volt egy másik egérút is, délre, Portugálián keresztül. És negyedszer. A németek partra tehetik a hajókat ellenőrző ügynököket más német ügynökökkel együtt, Svédországban. – „Svéd út” tehát többféle volt, ha valóság ez a magánalku. Kinek dolgozott Jane Horney? Ki volt Jane Horney? – A dánok szerint, mint említettem, ügynök volt és kurva, aki veszélyt hoz az összes menekültre. Jane Horney Stockholmba való. A fivére él, és segít az adatszerzésben. Az egyik vád Jane Horney ellen az volt, hogy nagyon érdekelték a tengeri útvonalak, a menekültek és a fegyverek. Ez igaz, csakhogy nem találtunk bizonyítékot arra, hogy a dán útvonalak érdekelték volna. Annál inkább felkeltették érdeklődését a német–dán útvonalak, levélben értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget: ezeken az útvonalakon szállították a fegyvereket Dániába, s ezeken érkeztek a dél-svéd partvidékre a német ügynökök. Érthető, hogy a dán ellenállási mozgalom felhívta erre a lányra a svéd rendőrség figyelmét; Jane Horney gyakran megfordult Koppenhágában, édesanyja dán volt. A férje pedig svéd újságíró, Berlinben. Jane szerette a kalandot, szeretett motorbiciklin járni, repülőgépre ülni, 1943 nyarán, amikor épp Berlinben volt, szerepet vállalt egy német filmben, majd az év őszén Koppenhágába költözött, s megismerkedett egy 1935 óta Dániában élő némettel, aki „Skandináv Hírszolgálat” néven irodát nyitott a dán fővárosban. Ez a férfi a német katonai elhárítás vezetőjének s a Hitler elleni összeesküvés egyik résztvevőjének, Canarisnak az embere volt, Canaris állandó kapcsolatot tartott fenn vele. A neve Ernst Gilbert. A forradalom után Oroszországban járt, összebarátkozott Bugyonnijjal, katonai kiképzéseket vezetett az orosz lovasságnál, maga is lovastiszt volt, 1933-ban Németországban bebörtönözték náciellenes magatartása miatt, 1935-ben átment Dániába, és 1939-ben részt vett a szovjet–német tárgyalásokon, mivel tudott oroszul. 1943 végén Canaris és Gilbert titkos tárgyalásokat kezdeményezett Kollontaj szovjet nagykövet asszonynál Svédországban. Futárra volt szükségük. Gilbert Jane Horneyt választotta. A dánok ezt nem tudhatták, annyit láttak csak, hogy Jane a német férfi társaságában mutatkozik, s ugyanez a Jane a dán ellenállási mozgalom egyik tagjának a kedvese. – Eléggé félreérthető helyzet. – A dánok nem tartották Jane-t megbízhatónak, s úgy vélték, különösen annak az ellenállócsoportnak a létét veszélyezteti, amelyhez a szerelmese is tartozott. Összekerülésük után néhány hónappal a férfit a németek elfogták egy hajón az Öresundon, és elvitették a horserødi internálótáborba. Jane megpróbálta kiszabadítani, de Gilbert nem mert a segítségére lenni, Jane akkor egy másik némettel próbálkozott, lefeküdt vele, pénzt adott neki, és 1944 tavaszán kiszabadította kedvesét a táborból. A dán ellenállócsoport ekkor még jobban gyanakodott mindkettejükre. Egy dán illegális lap felhívta a figyelmet rájuk, két svéd hivatalos lap pedig leközölte a figyelmeztetést; az ügy kipattant. Jane akkor éppen Németországban volt, s megpróbált bejutni Himmlerhez, hogy rávegye: engedje el a dán zsidókat Theresienstadtból bizonyos összegért. Himmler később kiadta a zsidókat Bernadotte-nak, teherautókért, azt hiszem. De Jane gondolt rá először, hogy a foglyokat ki kellene szabadítani. – A foglyokért cserébe adott teherautókról eddig nem hallottam. Mennyire jutott a saját missziójával Jane Horney? – Jane éppen Himmler szárnysegédjével tárgyalt, amikor utolérte a svéd lapokban közölt figyelmeztetés. Hazarohant Svédországba. Megpróbálta bebizonyítani, hogy megbízható. Akkor figyelte meg alaposabban a német–dán útvonalakat, és értesítette róluk a svéd államvédelmi rendőrséget, amely a dán vádak alapján két héten át fogva tartotta és kihallgatta Jane-t, s a kihallgatás eredménye az lett, hogy a vádak megalapozatlanok! Ezt a svéd államvédelmi rendőrség főnöke megmondta a dán elhárítás emberének, aki erre azt válaszolta, Jane mostantól szabad. Ugyanez az ember hozzáfogott, hogy Jane halálát megrendezze. És azon a napon, amikor Jane kiszabadult, meghalt Gilbert: valaki átnyújtott neki egy csokor virágot, a virág közt pisztoly volt, Gilbertet lelőtték. Lehetetlen megkerülni a kérdést: mit tudhatott Jane, amit nem volt szabad megtudnia a svéd államvédelmi rendőrségnek? Az útvonalakról tudott valamit? Az elrejtett fegyverekről? Jane Horney 1945 januárjában halt meg, huszonhat évesen, különös körülmények között. 1946-ban a svéd kormány érdeklődésére a dán ellenállási mozgalom vállalta Jane Horney erőszakos haláláért a felelősséget. – Negyven év telt el azóta. – A fedőt rányomták a fazékra egészen 1956-ig; akkor a malmői rendőrfőnök újrakezdte a nyomozást, mert elterjedt a hír, hogy a svéd rendőrök is belekeveredtek az ügybe. A rendőrfőnök alapos nyomozás után sem talált magyarázatot arra, miért kellett Jane-t mint besúgót eltenni láb alól. És nemcsak arról van szó, hogy a tengeren, hogy nemzetközi vizeken agyonlőttek egy nőt, hanem arról is, hogy itt van a kutya elásva! – Mit szóltak a dánok ahhoz, hogy fölelevenedik a történet? – A filmet 1985 novemberében mutatta be a svéd televízió, hat részben; a svéd és a dán sajtó hónapokig cikkezett a sorozatról. A dánok fel voltak háborodva. De nem mind. Van egy dán orvos, egykori ellenálló, aki annak idején éjszakánként a mély vízben úszva mágneses aknákat helyezett el a német hajók alatt. Ennek az embernek a mozgalomban „Doki” volt a beceneve, sokat segített a forgatókönyv megírásakor. A dánok tudták, hogy „Doki” az aknák és a bombák szakembere, és amikor Svédországba kellett menekülnie, a dán katonai elhárítás megkérte, robbantson fel Stockholmban egy német irodát – feltehetően azt, ahol a német–dán titkos tárgyalások iratait őrizték. De „Doki” nem robbantotta fel a német irodát. Hanem előásott utólag egy sor adatot Jane-ről és saját magáról; rájött, hogy a kettejük története összefügg. „Doki”-nak állandó helye van a dán Ellenállási Múzeumban, de mostanában egy-két dán nem nagyon kedveli őt. Két mítosz áll itt egymással szemben: a hősök mítosza és a Mata Hari-mítosz. De Jane Horney nem volt Mata Hari. – Tragédiáival együtt: milyennek találja ön a háború alatti dán–svéd együttműködést ezen a partszakaszon? – A svédek és a dánok együttműködése ezen a partszakaszon 1943-ban kezdődött. Göte Friberg, a háború alatt svéd rendőrtiszt Helsingborgban, 1977-ben könyvet írt Stormcentrum Öresund – Öresundi viharsarok – címmel. Friberg leírja, hogy a svéd és a dán rendőrök gyakran találkoztak, mindegyik elmondta, mit tud az útvonalakról. Óvatosnak kellett lenniük, mert mindkét rendőrség tagjai között voltak nácik. Többen a hadseregből jöttek át a rendőrségbe, csodálták azt a keménységet, ahogy a németek bánnak a bűnözőkkel, gyűlölték a svéd lassúságot, hittek a német győzelemben. Amikor aztán a dán zsidókat áthozták ide, a svéd rendőrök szállást adtak a menekülteknek, ennivalót vittek nekik, dolgoztak rájuk a menekülttáborokban. És amikor másfél évvel később a koncentrációs táborok lakóit is idehozták a partvidékre, a svédek akkor értették meg, valójában miről van szó ebben a háborúban. Engem ez foglalkoztat elsősorban: a dolgok emberi látószöge. Ez pedig azt jelenti, hogy a teljes bonyolultságot kell áttekintenem, s nemcsak a legendát.
A teljes bonyolultságot.
Stellan Olsson levetít néhány jelenetet a Jane Horney című filmből. A címszerepben bársonynézésű, érzékien vörös hajú fiatal színésznő. Ez az első filmszerepe. A történet elején Jane Horney húszéves. Forgalmas utca, Berlin, a háború eleje. Öreg zsidó összeesik egy kapualjban. Jane természetes ösztönnel segíteni próbál. A németek nem engedik. Jane zokogva a férje vállára borul. Német ellenálló rohan üldözői elől. Bebukik Jane ajtaján. Jane egyedül van otthon. Nézik egymást. Jane végigsimít a férfi arcán. Az üldözők zörgetnek az ajtón. Jane ágyába fekteti a férfit, öregasszonynak öltözteti. Pardon, mondják az üldözők, és kihátrálnak. Jane ráborul a férfira. Rejtegeti. Szekérsaroglyában elrejtve viszi el Berlinből. Halt! A szekér megáll. A férfit elfogják. Ennek az élménynek a hatására vállalja el később Jane, hogy futár legyen. Dán kedvesét annak idején besorozták a hadseregbe, de szökni próbált. Rendes körülmények közt a szökevényeket agyonlövik, ám a dánt másképp büntetik meg, elküldik az önkéntesekkel Sztálingrádba. 1942. Jane még mint katonaszökevényt ismerte meg a férfit. Akkor szerettek egymásba. „Igen, Jane nagyon könnyen lett szerelmes, és szerette a férfiakat – mondja Stellan Olsson. – Akkor férfivilág volt, Jane-t nem értették meg. Ma már jóval egyszerűbb őt megítélnünk.” Koppenhága, Jane elbúcsúzik Gilberttől. A német kénytelen horogkeresztes szalagot viselni. Szerelmes búcsú. Jane-t figyelmeztetik, legyen óvatos. Visszamegy Berlinbe. Otthontalan emberek. Légitámadás. Német–dán titkos találkozó. A filmben a koppenhágai Hotel d’Angleterre helyett a tengerpart a helyszín, a résztvevők hat helyett négyen vannak, s egyikük tolószékben, akár Franklin D. Roosevelt. Olsson kihívó értelmezést ad a jelenetnek: mintha itt döntötték volna el Jane Horney sorsát. „Valójában a dán katonai elhárítás döntötte el. Jane Horneyt azzal is vádolták, hogy ő árulta el a Toms-csoportot, amelyet »Tom« becenévre hallgató vezetője után neveztek így. Kiderítettük, hogy a vád alaptalan.” Koppenhága, német razzia. A Toms-csoport tagjai kapkodva égetik el a dokumentumokat az utolsó pillanatban. Tomot megölik. Jane ebben az időben próbál Berlinben bejutni Himmler szárnysegédjéhez. „A háború után német levéltári anyagok igazolták, hogy bejutott. A németek azzal gyanúsították, hogy brit kém.” Dán asszony, a Toms-csoport tagja megszökik a Gestapo-főhadiszállásról. A dánok meggyanúsítják: azért szökhetett meg, mert a németeknek tudomására hozott valamit. Majdnem kivégzik. Bebizonyítja, hogy ártatlan. Most érti meg: Jane-t is hasonlóképpen vádolták! A csoportot nem Jane árulta el, hanem az a férfi, aki Jane-t is elárulta. Jane a rommá lőtt Berlinben. Égő házak. Volt férje megmutatja Jane-nek a svéd újságot, amely egy dán illegális lap híre alapján közli, hogy Jane az egyik leghathatósabb ügynök azok közül, akik a dán ellenállási mozgalom ellen dolgoznak. Jane rohanása Svédországba. Szülei hisznek benne, hogy ártatlan. Hirtelen felbukkanó szerelmese, a dán ellenálló önmagát vádolja Jane sorsáért. Koppenhágában kivégzik azt a férfit, aki a Toms-csoportot feladta. De Jane ellen folytatódnak a vádaskodások. A „Jack Riddle” – Rejtvény Jack – fedőnevű brit ügynök egy londoni utcasarkon tárgyal egy dán férfival. Mindketten tudnak a német–dán titkos megállapodásról. Kisebb hajókkal brit fegyverek érkeznek a svéd partra, összesen mintegy ötven-hatvan tonnányi. A fegyvereket Dániába viszik és elrejtik. Az Operation Moonshine – Holdfény hadművelet – elnevezésű fegyverszállítási akció azon a héten kezdődik el, amikor Jane Horneyt megölik. „Azt mondják, Jane veszélyezteti a hajórakományt. A rakományt 1945. január 15-én szállítják el. Jane Horney január 19-én tűnik el. Ha valóban veszélyeztetné a rakományt, hamarabb meg kellett volna ölniük!” S az utolsó utazás, Malmőbe. „Azzal csábítják oda, hogy szeretnék, ha dolgozna a dán ellenállási mozgalomnak. Jane elment a végzetes útra. Azt hiszem, ha csakugyan német kém, nem ment volna el.” A bársonynézésű érzéki szempár eltűnik a képernyőről.
Utoljára még átnézek a túlsó partra. Helsingőr. A hajók már nem látszanak. Dr. Sten Florelius norvég katonaorvos nyolcéves kislánya, Tove itt jöhetett át a halászhajóval, egy ilyen éjszakán. „A vízen ragyogtak a bogarak.” Megérkezés. A teljes bonyolultság. |