A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után

Ingrid Segerstedt-Wiberg liberális politikus. 1934-től 1945-ig menekültügyekkel foglalkozik; a háború után még három évig Göteborg menekültügyi főgondnoka. 1958 és 1970 között a liberális néppárt parlamenti képviselője; közben egy évig tagja a svéd ENSZ-küldöttségnek is.

Újságíró.

Torgny Segerstedt lánya.

– Az ön édesapjáról többet hallok itt, asszonyom, mint bárkiről, akinek szerepe volt a háború alatti Svédországban. Többet hallok róla, mint Wallenbergről és Bernadotte-ról. Legyenek róla bármilyen véleménnyel: mindenkinek fontos volt, Torgny Segerstedt mit mond a világról. Írni így érdemes.

– Apám bátor ember volt. Olyan, aki első perctől bátor. 1932-ben lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning centenáriumi számában azt írta: „Egy újság ne riadjon vissza attól, hogy ellenkezést vált ki, és ellenséget szerez magának. Adjuk meg az igazságnak, ami az igazságé.” Apám már 1933-ban bírálta Hitlert. Hitler 1933. január 30-án lett kancellár, és apám a GHT „A mai nap” rovatában február 3-án leírta, hogy Hitler sértés Európára nézve.

– Per Nyström főispán mondta, hogy Torgny Segerstedt még Göring haragját is kihívta egy cikkével.

– Ez volt az. A cikk megjelenése után Göring már másnap tiltakozó táviratot küldött apámnak. Göring azt akarta, hogy se apám, se a GHT ne bírálja többé Németországot. Apám azt válaszolta, hogy Göringnek itt semmi szava nincs. Göring egyébként morfinista lett és súlyos idegbeteg az első világháború után, ide jött Svédországba, itt élt a svéd feleségével, itt kapott kórházi kezelést, és kiderült, hogy 1919 körül egyszer rugós késsel fenyegette meg a nácikat. Ezt az értesülést én szereztem, elmondtam apámnak, aki magát a tényt nem említette cikkében, csak célzott rá, s azt írta, Göring úgy viselkedik, mintha nem volna épelméjű, és nagy baj, ha ilyen ember bekerül a kormányba. Az olvasók azonban előásták, mi történt, és a hír bejárta a világot! Apám leközölte Göring táviratát; Göring betiltatta a lapot német földön, a GHT többé nem juthatott be oda, és apám nem utazhatott többé Németországba.

– Mennyiben érintette az intézkedés a családot?

– A férjem 1942-ben üzleti ügyben Németországba akart menni, de amikor vízumért folyamodott, a német konzulátuson azt mondták: „tudjuk, hogy ön a Segerstedt veje”. Végül mégis elutazott; a németek mindvégig a nyomában voltak.

– Torgny Segerstedt sajátos viszonyban lehetett a háború alatti svéd politikai vezetőkkel. Sven Andersson volt külügyminiszter elmondta, hogy a GHT már Norvégia és Dánia megszállása előtt „mindennap tájékoztatott a német csapatmozdulatokról”. Hans Villius szerkesztő szerint a GHT-t cenzúrázták, mert „Torgny Segerstedt lapjában mindent nyíltan ki akart mondani”. Per Nyström főispánt, aki a háború alatt cikkeket írt a lapba, figyelmeztette Per Albin Hansson miniszterelnök: ne térjen el a szociáldemokrata párt irányvonalától! A GHT liberális párti lap volt, és britbarát. A miniszterelnök azt mondta, ő is jó barátságban volt a főszerkesztővel a háború előtt, „de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel”. Lehetséges, hogy a bírálat a túlzott bátorságnak szól?

– Apám bátor volt, de sosem vetette el a sulykot, mindig ügyelt a megfogalmazásra. Természetesen elítélte azt, hogy átengedjük a német csapatokat és fegyvereket Svédországon!

– Fegyvereket?!

– Hivatalosan annyit közöltek, hogy csak katonák vannak a vagonokban, de mi gyanítottuk, hogy fegyverek is, külön vagonokban, nem a katonákkal. Beismerni csak a katonákat ismerték be. A vonatok itt vesztegeltek éjszakánként. A főispán, Per Nyström elődje figyelmeztette a kormányt, hogy éjjelente német katonákat látni a környéken, itt vannak a város külterületén.

– Ugyanannyi katona érkezett ide, mint amennyi előzőleg hazament szabadságra, Németországba?

– Elképzelhető. De ezekkel a vonatokkal csempészték át az apám lapját Norvégiába! Beszéltem odaát norvégokkal, akik kijártak a pályaudvarra az újságért! Az én anyám is norvég volt, a szüleim 1905-ben, azon a napon kötöttek házasságot, amikor Norvégia független lett Svédországtól. Apám emlékműve itt áll a városban, és Norvégia nemzeti ünnepén, május 17-én a Göteborgban élő norvégok mindig virágot visznek az emlékműhöz.

– Ma van május 17-e…!

– Igen, délelőtt volt az ünnepség. Apámból nemzeti hős lett. Torgny Segerstedt professzor, így emlegetik. Mielőtt az újságírói pályára lépett, teológiából doktorált. 1941. november 1-jén, a hatvanötödik születésnapján olvasói nyílt levelet intéztek apámhoz, rajongó hangú levelet, arról, hogy apám akkor mert bátor lenni, amikor körülötte elgyávult a világ. A levél aláírói szerint apám ritka ember, megtestesíti a szabadságszeretetet, az igazság- és becsületérzést s a kötelességtudatot, ezeket az igazi svéd erényeket. A mostani nehéz időkben, mondják a levélírók, amikor a ballépések áldozata lesz az ország szabadsága, s amikor „a hajbókolók és a szerencselovagok” kiszolgálják a zsarnokokat, az ilyen intellektusú ember kimondhatatlan érték, mert úgy áll a lábán, „mint világítótorony a hegyfokon”, mert remény a kishitűeknek, remény a reménykedőknek. Olvasói arra kérték apámat, ne fáradjon el. A levelet ezerötszázan írták alá.

– És akik nem írták alá?

– Sokan úgy vélték, apám nem bátor, csak őrült. Őrült, aki túlfeszíti a húrt, akinek nincs veszélyérzete; írásai „felelőtlen irományok”. Most is van, aki így látja, de ez a vélemény ma már nem olyan általános.

– Felfogható-e Torgny Segerstedt szerepének átértékelése lelkiismereti problémának?

– A svédek lelkiismerete rossz volt a háború után, ehhez nem fér kétség. 1938-ban befogadhattuk volna a zsidó bevándorlókat, és nem fogadtuk be őket. És a világ nem felejti el, hogy átengedtük a német csapatokat, és vasércet szállítottunk Németországnak. Az ország nem hallgatott apám figyelmeztetésére. 1939-ben három üzletember hirdetési bojkottot indított a GHT ellen. El akarták pusztítani a lapot, hangját egy másik lapban „arrogáns”-nak és „gyűlölködő”-nek nevezték, mások is csatlakoztak hozzájuk, aláírásokat gyűjtöttek, gyalázkodó leveleket írtak, fenyegetőztek, a tiltakozási hullám egészen 1941-ig tartott, s ha jól emlékszem, 1940-41 telén történt, hogy apám nem kapott a Németországból importált szénből, a németek az egyezményben kikötötték, hogy Segerstedt nem kaphat szenet, sem a lakása, sem a szerkesztősége számára, de apám talált valakit, akinek volt még a háború előttről, Nagy-Britanniából importált szene raktáron, így jutottunk tüzelőhöz. A lapot pedig nem tudták elpusztítani.

– Mivel indokolták a támadók azt, hogy a lap hangja „arrogáns” és „gyűlölködő”? Csak bírálta a GHT a németeket, vagy aktív ellenállásra szólított fel?

– Apám sosem kívánta, hogy Svédország belesodródjék a háborúba, de nagyon ellenezte, hogy ennyi engedményt teszünk a németeknek. 1940 októberében apámat magához hívatta V. Gusztáv király, és azt mondta neki: „Ön gyűlöli a németeket.” „Nem, Felség – válaszolta apám. – Csak a nácikat.” Sohasem láttam apámat annyira feldúltnak, mint másnap reggel. A király figyelmeztette, hogy ügyeljen jobban a megfogalmazásra, és gondolja meg, miről ír. V. Gusztáv öreg volt és szenilis, és természetesen a kormány ötlete volt, hogy hívassa magához Segerstedtet, és beszéljen vele. Apám azt mondta, soha még csak nem is álmodott semmi ilyen rémséget, mint ez a kihallgatás. Ráadásul rendetlenség volt a király szobájában… Apámat sokszor megfenyegették a nácik is, de ahhoz hozzá voltunk szokva.

– Tudomást szereztek Torgny Segerstedt nehézségeiről az olvasók? A hirdetési bojkottról, a tüzelőmegvonásról, a cenzúráról, a királyi figyelmeztetésről?

– A háború után két könyv is megjelent apám életéről, az egyiket J. Viktor Johansson svéd könyvtáros írta, a másikat a híres svéd író, Vilhelm Moberg. Ez az utóbbi könyv A Segerstedt-csata címet viseli, és Aage Schoch dán lapszerkesztő írt hozzá előszót.

– Találkoztam a feleségével, Kate Fleronnal, a Frit Danmark egykori szerkesztőjével. Hányszor ütközött bele a GHT a hatósági intézkedésekbe?

– A lapot 1940 és 1942 között, ha jól tudom, tizenkétszer kobozták el, de a rendőrség elkésett, az emberek addigra már elolvasták a híreket. Az első ilyen elkobzás apám 1940. szeptember 13-i vezércikkének megjelenését követte; apám elsőként tudósított arról, hogy Svédországon német csapatok vonulnak át, nem lehet ellenőrizni, kik utaznak oda-vissza, és svéd szemtanúk a vagonokban fegyvereket is láttak! Hasonló sorsra jutott a lap következő két száma. A szeptember 17-i számban apám megírta, mi történt a lappal, és Lukács evangéliumára utalva hozzáfűzte: „Hogyha az emberi hangokat elhallgattatják, senki ne higgye, hogy a kövek fognak kiáltani. Csak a halál csöndje következik el.” Elkobozták a lap 1940. október 8-i számát is, amelyben apám megírta, hogy Thörnell tábornok, a svéd hadsereg főparancsnoka megkapta Hitlertől a Nagy Sas-rendet, ugyanazt, amit Románia miniszterelnöke, Antonescu tábornok. Mindaddig, amíg Thörnell a svéd hadsereg főparancsnoka, írta apám, nem magánügye, kitől fogad el kitüntetést!

– Carl-Henrik Hermanssontól, a svéd kommunista párt egykori főtitkárától hallottam, hogy 1939-ben a svéd hadsereg főparancsnoka gratulált Hitlernek ötvenedik születésnapján.

– 1941 júniusában szavazta meg a kormány a cenzúrára vonatkozó törvényjavaslatot. Apám támadta a kormányt: „Olyan országban, ahol az emberek bíznak egymásban, nincs szükség cenzúrára – írta. – A cenzúra a köz iránti mélységes gyanakvásról tanúskodik; nem kevesebbet jelent, mint a népképviselet önmegtagadását.” 1942 márciusában a Norvégiában működő koncentrációs táborokról tudósított a GHT, egyebek közt a Grini gyűjtőről, arról, hogy a táborokban embertelen a bánásmód. A cikket letiltották, de a címe megjelent, és az emberek értettek belőle. Tizenhét svéd lap közölte a hírt, mind a tizenhetet elkobozták! Az utolsó dátum, amely a GHT elkobzását jelzi, 1942. szeptember 9. Utána már jött a britek győzelme El Alameinnél, és fokozatosan megváltozott a helyzet. A sajtó helyzete is. Ahogy Moberg írja, Segerstedt rágalmazói egyre gyakrabban idézték a „felelőtlen” Segerstedt mondásait.

– Ön az édesapja árnyékában kezdte el a saját munkáját. Az imént említette, hogy 1938-ban nem mindenki kapta meg a svéd vízumot.

– Volt, aki mégis bejutott ide. Ausztriából, Németországból, Csehszlovákiából, Magyarországról. És aztán nagyon sok gyerek jött, kis csoportokban. Otthonról úgy küldték el őket, hogy a lakcímük kis cédulán, a nyakukba akasztva lógott. Körülbelül százötven gyerek sorsa tartozott rám. Később, 1942-ben aztán jöttek a norvég menekültek, és 1943-ban a dánok. Egynémelyik menekült egészen hihetetlen úton került ide. Egy német zsidó például már sárga csillagot hordott a mellén, amikor kicsúszott az SS-ek markából, elment egy berlini dán barátjához, az azt tanácsolta neki, meneküljön Dániába, hát nekiindult, mindvégig a vonat alvázán lógott, s valahányszor megállt a vonat, úgy tett, mintha szerelő volna, mindig kalapált valamit, így érkezett meg Dániába, épp azon a napon, amikor ott a németek zsidóellenes akciója elkezdődött – de a dánok őt is átszöktették, és másnap itt volt velem Svédországban! Mindehhez persze fantasztikusan találékonynak kellett lennie.

– Hogyan jutottak el idáig a gyerekcsoportok?

– A gyerekek a Nansen-segéllyel kerültek Norvégiába. Ebbe a városba a göteborgi zsidó közösség hozatta őket – és én. Minden gyereket elvállaltunk, aki csak idejött. A legtöbbjük árva volt, de akadt, akinek a szülei később külföldre szöktek, ha Közép-Európában életben maradtak… A gyerekek beilleszkedtek itt a családokba. Volt olyan is, akit gyermekotthonban helyeztünk el. Volt, aki nem is akart családba kerülni, a társaihoz ragaszkodott. A befogadó családok között volt zsidó és volt keresztyén, nem tettünk különbséget. Az otthonban is összekevertük a különböző vallású gyerekeket, és megtartottuk a karácsonyt is meg a hanukkát is. Voltak az otthonban ortodox zsidó gyerekek. Megpróbáltuk az étrendjüket betartani. Azt akartuk, hogy mindenki úgy érezze, családban van. És rendes kerékvágásban megy az élete. Különféle ruhákat vettünk a gyerekeknek, nem egyenruhát. Svéd iskolába jártak. Együtt játszottak a svéd gyerekekkel.

– Együtt játszani, együtt ünnepelni: igen, asszonyom. Ez valószínűleg egy életre mindent meghatároz.

 

Nagy téren Torgny Segerstedt emlékműve. Obeliszk: kőből faragott írótoll. Az emlékmű talapzatán virágok, kis norvég zászlók, s a kőbe vésve Segerstedt 1940. október 9-én leírt mondatai. „A szabad madár utat hasít magának a végtelenben. Nem mind éri el a távoli célt. A lényeg más. Szabadon hal meg.”

Torgny Segerstedt 1945. március 31-én halt meg, húsvét előestéjén. Néhány hét múlva véget ért a második világháború.

A haldokló Segerstedt akkor este azt kérdezte a lányától: „Mi történt Norvégiában? Még nem szabadult fel?”

Segerstedt is Svédország volt.

Ahogy a magyar írók legjava mondaná: a másik Svédország.