A titkosrendőrség visszavásárolta a pisztolyokat

Talán Göteborgban még többet sikerül megértenem.

Per Nyström szociáldemokrata politikus, nyugalmazott tartományi kormányzó – egyszerűbben: Göteborg megye egykori főispánja. Nyolcvanhárom éves; hatvannak látszik.

– Eredetileg történész vagyok. 1935-tól a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, hamarosan csatlakoztam a svédországi antifasiszta mozgalomhoz. Így a sztálingrádi csata után, 1943 elejétől én lettem ennek a kérdéskörnek a szakértője a minisztériumban; 1946-ban neveztek ki miniszterhelyettessé. Azokban az években a titkosrendőrség is a Népjóléti Minisztériumhoz tartozott.

– Akkor most a legilletékesebbtől kérdezhetem meg: kiket zártak internálótáborba a háború alatt Svédországban?

– Voltak internálótáboraink, amelyekbe kommunisták kerültek, és voltak, amelyekbe a közép-európai kommunista körökből származó külföldiek. A táborok az én hatáskörömbe tartoztak; az én feladatom volt, hogy tanulmányozzam az internáltak listáját, és szabadon bocsássak a táborokból néhány embert. Miniszterem, a szociáldemokrata Gustav Möller azért állított erre a posztra, mert tudta, hogy tagja vagyok az antifasiszta mozgalomnak, és olvasta a cikkeimet Torgny Segerstedt lapjában.

– Gustav Möllerről Carl-Henrik Hermansson, a svéd kommunista párt egykori főtitkára beszélt nekem; Torgny Segerstedt lapját Sven Andersson volt külügyminiszter és Hans Villius, a Svéd Televízió szerkesztője is említette. Hogyan döntötte ön el az internáltak listája alapján, kiket kell szabadon bocsátania?

– Tanulmányoztam a rendőrségi dokumentumokat. Szabadon bocsátottunk például egy német kommunistát, aki később tagja lett a Német Demokratikus Köztársaság kormányának. Az internálótáborok rendes, kényelmes, jól élelmezett táborok voltak, de lakóik természetesen nem mozoghattak szabadon. Voltaképpen vigyáztunk az itt fogva tartott kommunistákra és baloldaliakra. A listákat Möller miniszter, Tage Erlander népjóléti miniszterhelyettes – a későbbi miniszterelnök – és én néztük át, és mi hárman személyesen mentünk el a táborokba, hogy felkeressük azokat, akik szabadon bocsáthatók. Az említett német kommunista feljegyzi az emlékirataiban, hogy Möller miniszter odament hozzá, kezet fogott vele, és elvtársnak nevezte.

– Milyen változást hozott Sztálingrád Svédország életében – és az ön életében?

– Sztálingrád után szabadabbnak éreztük magunkat, engedett az addig nagyon erős német nyomás; korábban bizony zsebre kellett vágnunk az öklünket… Én A városi ipari munkásság az 1800-as évekig címmel írtam doktori értekezést a harmincas években, de csak jóval később folytathattam a kutatómunkámat. 1956-ban, az értekezésem megjelenésekor lettem doktor, már mint a megye főispánja. A könyvemet többször kiadták; egyetemi tankönyv. A történetírás dilemmája című munkám 1974-ben, A nép szolgálatában című cikkgyűjtemény 1983-ban, a nyolcvanadik születésnapomra jelent meg.

– Említette, hogy a Népjóléti Minisztériumban együtt dolgozott Tage Erlanderrel.

– Erlander meg én együtt jártunk Lundban egyetemre, az ő apja is, az enyém is tanár volt. 1924–25-től voltunk barátok. 1946-ban, amikor Erlander lett Svédország miniszterelnöke, én kerültem a helyére mint népjóléti miniszterhelyettes; négy esztendőn át töltöttem be ezt a hivatalt. 1950-ben lettem itt, a szülővárosomban és a megyében főispán; Erlander szerette volna, ha Stockholmban maradok, de a szociáldemokrata párt és a liberális párt is kérte, hogy jöjjek ide vissza, és vegyem a vállamra, amit kell. Göteborg megye egészen a norvég határig húzódik, és gazdasági bajokkal küszködő vidék volt akkoriban, sok munkanélkülivel. Újjá kellett szerveznem a gazdaságot. 1971-ig voltam főispán, és fontosnak tartottam, hogy a körülöttem élők jól érezzék magukat. Ez nem mindig könnyű; a partvidéken felépült Petrolkémiai Művek miatt például a zöldek tűntettek ellenem – holott ez a gyár tette lehetővé, hogy orvosoljuk a munkanélküliséget! Ipart kellett teremtenünk vidéken is, ott, ahol azelőtt nem volt ipar, tárgyalnunk kellett a nagyiparosokkal, mert nem kényszeríthettük őket, hogy menjenek ki, csatornázzanak, és így tovább, jóban kellett lennünk a néppel is meg a nagyiparosokkal is, hiszen itt részben az államé, részben magánkézen van, vagyis vegyes típusú az ipar.

– Lát-e összefüggést, főispán úr, a háború utáni és a háború előtti munkája között? Hadd utaljak ismét a táborokra.

– Népjóléti munka volt az is. Ha ezekből a jól felszerelt, jól ellátott táborokból kijött valaki, sokszor nehezen jutott odakinn munkához, élelemhez… Többeket kiszabadítottunk, de néha nem voltunk biztosak a dolgunkban, az illető nem náci-e, háborús idők voltak… És arra nagyon vigyáztunk, hogy egyetlen náci ki ne szabaduljon! A kétféle táborban: a svéd kommunisták, illetve a külföldiek táboraiban a nácik szét voltak szórva.

– Főispán úr! Ha most visszagondol rá, csakugyan szükség volt ezekre a táborokra?

– Nem vagyok benne egészen biztos. Svédország megoszlott akkor. A hadseregből sokan figyeltek Németországra, a polgárság soraiban is sok volt a németbarát. A munkások között nem! És itt, Nyugat-Svédországban még a polgárság is britbarát volt. A stockholmiak Göteborgot „kis London”-nak nevezték.

– Ålesund norvég városkát nevezték így a háború alatt a norvégok.

– És itt volt Torgny Segerstedt lapja, a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidning.

– Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság.

– Röviden: GHT, amely ugyancsak britbarát volt. Én Stockholmban éltem akkor, de ott is éreztem Svédországnak ezt a nyugat–keleti tagozódását. Valamikor Észtország, Finnország, Norvégia Svédországhoz tartozott, Finnországot Oroszország vette el Svédországtól, a svédek mindig féltek az oroszoktól, hagyomány volt az oroszellenesség, a kommunistaellenesség. Nagyon okos miniszterelnökünk volt a háború alatt, Per Albin Hansson, ő tartotta fenn az egyensúlyt a megosztott Svédországban.

– Láttam Sven Andersson volt külügyminiszter könyvét Per Albin Hanssonról, és olvastam, amit utóda, Tage Erlander mondott a miniszterelnökről Per Olov Enquistnek adott interjújában. Erlander szerint Hansson „megszokta, hogy bármilyen kérdés merül fel, úgy viselkedjék, mint aki segít az országnak kikerülni a politikai csapdákat, és mindegyre csak az járt az eszében, hogy odakinn megőrizze az országunkba vetett bizalmat. Az volt a fontos, hogy megmutassa, nem engedünk a nyomásnak. Hogy a kormányunk szilárd, hogy van bennünk állhatatosság és erő.”

– Én magam a munkások oldalán álltam, és cikkeket írtam Segerstedt lapjába. A miniszterelnök, Per Albin figyelmeztetett: a szociáldemokrata párt irányvonalát kell követnünk! De Per Albin ismerte a véleményemet; tudta, hogy az antifasiszták közé tartozom. Segerstedt viszont olyan név volt, hogy Göring haragját is kihívta, Göring egyszer táviratban tiltakozott egy cikke ellen!

– Ezért történt, hogy a GHT-t a kormány időnként cenzúrázta?

– A sajtócenzúrát a kormány német nyomásra vezette be 1941-ben. Néhány cikket töröltek a lapokból. Ugyancsak német nyomásra a titkosrendőrség lehallgatta a telefonhívásokat. 1943-ban – Sztálingrád után – idelátogattam Göteborgba, és Segerstedt megkérdezte tőlem: „Lehallgatják a telefonhívásaimat?” Azt feleltem neki: „Most már nem. Talán Sztálingrád előtt igen…” Ez a mi határvonalunk: Sztálingrád előtt, Sztálingrád után. De Segerstedt nem hitt nekem. Azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy lehallgatják a telefonomat.” Pedig Sztálingrád után lazult a szorítás.

– Mi változott meg akkor? A svédek gondolkodásmódja vagy a valóság?

– A valóság, a háttér. Már nem féltünk annyira Hitlertől. A náciknak különben sem volt befolyásuk Svédországban, a göteborgi városi tanácsban negyven-ötven náci párttag volt; az ország polgársága viszont erős szálakkal kötődött a német műveltséghez és a hadsereg Hitler kezdeti sikereihez. Náci befolyásról nem beszélhetünk, de óvatosnak kellett lennünk, mert Stockholm tele volt német kémekkel, akik mindent jelentettek Németországnak; és innen, a göteborgi kikötőből is jelentették a hajók mozgásirányát. Stockholmban ott voltak a norvég és a dán ellenállási mozgalom képviselői; természetesen kapcsolatban voltam velük. Ezért fontos, hogy a miniszterem, Gustav Möller is antifasiszta volt. Amikor találkoznom kellett például a dán ellenállás egyik képviselőjével, nem kocsival mentem, hanem villamosra ültem, átszálltam egy másik villamosra, vagy beugrottam egy taxiba! Úgy jártam-keltem, mint egy összeesküvő.

– Elképesztő. Önhöz tartozott a titkosrendőrség, és ön találkát adott az ellenállóknak!

– Igen. A norvég ellenállók hírvivőket küldtek innét Norvégiába. A futárok vittek magukkal pisztolyt. Mi mondtuk nekik, vigyenek német pisztolyt magukkal! És mi adtuk nekik a pisztolyt…! Így mentek át Norvégiába, és azt hiszem, mindnek sikerült vissza is jönnie – csakhogy a határt őrizték a svéd csapatok, és elvették tőlük a fegyvert. Mi lelkükre kötöttük a futároknak, meg ne mondják a svéd tiszteknek, a pisztoly honnan való. A tisztek átadták a pisztolyokat a svéd vámhatóságnak, eladásra. A vámhatóság visszaküldte a pisztolyokat Stockholmba, ahol mi visszavásároltuk őket. Mármint a titkosrendőrség emberei vásárolták vissza őket. Így aztán a pisztolyok visszakerültek a norvég futárokhoz! Egyszer két norvég fiú jött hozzám, kettejüknek csak egy Walter-pisztolyuk volt; a másik ilyen pisztolyt benn őrizték a Rendőrmúzeumban. Azt mondták, szeretnék a fegyvert elvinni, s a helyébe odarakni egy hasonló formájú svéd pisztolyt, hogy ha a német kémek odamennek, lássák, hogy minden a helyén van. Megtörtént. Alig néhány ember tudott róla, hogy mit csinálunk. Nem hiszem, hogy a kormányt informálták…

– A koalíciós kormányban is megoszlottak a vélemények.

– A kormány néhány tagja nagyon ügyelt a svéd semlegességre. Gustav Möller vállalta a kockázatot, hogy nem mindenről tájékoztatja kollégáit.

– Azt hallottam, Christian Günther külügyminiszter nácibarát volt.

– Nem hinném, hogy Günther nácibarát lett volna. Mit tehettünk, amikor Németország győzelmei csúcspontján állt? Bele kellett illeszkednünk a német Európába! Günther nagyon vigyázott rá, nehogy ingerelje valamivel a németeket! Így tudtuk megőrizni az egyensúlyt, eleget tenni a németeknek, segíteni a norvégokat és a dánokat! Én azt hiszem, a kormány nagyon okosan politizált. Még folyt a háború, amikor 1945. március 31-én, húsvét előestéjén Torgny Segerstedt meghalt. Meleg hangú búcsúztatót írtam róla a stockholmi szociáldemokrata lapba. Per Albin Hansson miniszterelnök szemrehányást tett, mindnyájunknak tartanunk kell magunkat a szociáldemokrata párt irányvonalához! Azt válaszoltam neki, meg kellett adnom a tiszteletet Segerstedt emlékének. Per Albin erre azt mondta, ők is jó barátságban voltak a háború előtt, de Segerstedt sok nehéz napot szerzett a kormánynak a náciellenes cikkeivel.

– Többeket megkérdeztem itt: ha Svédország válaszút elé kerül, melyik irány lett volna ajánlatos, a dán vagy a norvég. Azt a választ kaptam: a norvég. Engem a háború alatti svéd semlegesség gyakorlata egyre inkább a dán „húzd meg, ereszd meg” politikára emlékeztet.

– Titokban segítettük a norvégokat és a dánokat, de a felszínen semlegesnek kellett maradnunk. El Alamein és Sztálingrád után nyíltabban cselekedhettünk. Akkor képeztük ki a norvég „rendőrosztagokat” és kisebb létszámban a dánokat. Akkor fogadtuk be a dán zsidókat is. A göteborgi svéd zsidók – bankárok, kereskedők – egyébként sok pénzt adtak a dán mentőakciókhoz. Igen, a svéd politika kétarcú volt: a hivatalos és a titkos. De a Stockholmban élő, kitűnő norvég és dán ellenállókkal jól megértettük egymást, megbíztunk egymásban.

– Carlgren írja le, hogy Hitler még 1945 újesztendején sem beszélt barátságtalanul Svédországról, bár bírálta a svéd sajtót. És úgy nézett fel a svéd királyra, mint senki másra, írja Carlgren.

– V. Gusztáv királyra kétségtelenül hatással volt Hitler. Meglehet, Hitlert a svéd király holmi kis káplárnak tartotta, a katonai sikerei mégis imponáltak neki. Amikor átengedtük a német csapatokat, ebben a válságos helyzetben a király a németek pártjára állt. A kormányban kemény vita folyt arról, engedjünk-e a német kívánságoknak. A király azokhoz húzott, akik azt mondták: igen. V. Gusztáv semmit sem tudott arról, hogy titokban a másik oldalt segítjük.

– Kik voltak a svéd kormányban azok a miniszterek, akik a leghatározottabban azt mondták a német kívánságokra: nem?

– Gustav Möller népjóléti és Ernst Wigforss pénzügyminiszter. Mindketten ellene voltak annak, hogy a német csapatokat átengedjük Svédországon; de végül követték a kormány szabta irányvonalat.

– S vajon jó lelkiismerettel?

– Fontos volt, hogy kimaradjunk a háborúból. Sok menekült vészkikötője lett Svédország. A háború mindig háború. Azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy jó legyen a lelkiismeretünk. A háború után a többség elismerte, hogy a svéd kormány nagyon okos politikát folytatott. Én ezenkívül azt is gondolom, nemcsak az okos svéd politika tartott bennünket távol a háborútól, de a nemzetközi körülmények is segítettek. 1941-ig érvényben volt a szovjet–német megnemtámadási szerződés. Mind Molotov szovjet, mind Ribbentrop német külügyminiszter súlyt helyezett rá, hogy Svédország semleges maradjon. Ha Németország megtámadja Svédországot, felrobbantottuk volna a vasércbányáinkat. A németek féltek ettől. Amikor a britek Észak-Norvégiában harcoltak a németek ellen, lehetséges, hogy Churchill szemet vetett a svéd bányákra, amelyek közel vannak Narvik észak-norvég városhoz. A németek kiűzték a briteket. A háború első szakaszát a svéd vasérc döntötte el.

– Gunnar Hägglöf szerint 1940 májusa, vagyis Franciaország eleste után a németeknek rendelkezésükre álltak a francia vasércmezők is!

– A svéd vasérc különösen jó minőségű. A német acélgyárak a svéd vasércre voltak beállítva. És itt van Göteborgban az ország legfontosabb gyára, az SKF, a Svenska Kullagerfabriken – a Svéd Golyóscsapágygyár –, amely ugyancsak szállított a háború alatt a németeknek.

– Thomas Munch-Petersen A furcsaháború stratégiája: Nagy Britannia, Svédország és a vasérckérdés 1939-től 1940-ig című könyvében megjegyzi, hogy a norvégiai harcok befejeztével, a fokozódó német nyomásra a svédek megnövelték a vasércszállítást, a bányászokat fölmentették a katonai szolgálat alól, a bányamunkát felgyorsították, és 1940 júliusában több mint egymillió tonna vasércet szállítottak el Luleå svéd kikötőből Németországba, s ez olyan havi rekord, amelyet nem múltak felül egészen 1969-ig!

– De Sztálingrád után gyors kis motoroshajók mentek titokban egy Göteborgtól százötven kilométerrel északabbra fekvő kis kikötőbe, át a tenger alatti német mágneses aknazáron, és Angliába vitték a svéd golyóscsapágyat az éjszaka sötétjében! Nagy kaland volt…! Ha acélhajó halad át az aknazáron, felrobban, csakhogy ezek a hajók fából voltak! Hivatalosan természetesen a legtöbb vasércet Németországba küldtük. De titokban egy bizonyos mennyiséget Angliába küldtünk! Így működött a svéd egyensúlyérzék!

 

Hazugság vagy életveszély?

Miféle választási lehetősége van a semlegességnek?!